E S S Z É
ÚJ EGYENLÍTÔ
|
49
HEGYI GYULA
Párhuzamos életrajzok – MERKEL ÉS PUTYIN T Sajátos módon ugyanakkor néhány köztes ország – elsősorban lengyelország és a három kis balti köztársaság – a németek és oroszok barátságától éppúgy tart, mint azok ellenséges viszonyától. nem ok nélkül. a német–orosz háborúk legázolták és felégették ezeket az országokat, míg a két nagy szomszéd közi jó viszony függetlenségüket korlátozhatja – vagy a valóságban, vagy a pszichológiai beidegződésekben. de a németország és oroszország közti térségből nem lehet elhajózni egész országoknak, és nem lehet európai kültagként az egyesült államokhoz sem csatlakozni. a realpolitik nem véletlenül német kifejezés. józanabb korszakaikban a német politikacsinálók is megértették, hogy nem csak a németország és oroszország közé szorult kisebb nemzeteknek, de maguknak a németeknek is a realitásokhoz, az adottságokhoz és lehetőségekhez, s nem az ideológiához kell igazítaniuk politikájukat. természetesen azt remélve, hogy ha így cselekszenek, akkor az oroszokat is sikerül hasonló magatartásra rávenni: mert a német reálpolitika csak a hasonló orosz magatartással együtt működőképes.
» a szerző újságíró
érségünk történelmét az elmúlt két évszázadban egyre hangsúlyosabban két ország, németország és oroszország egymáshoz való viszonya határozza meg. mindeközben e két ország maga is folyamatosan változik, államformája, belső felépítése, területi kiterjedése és ideológiája szélsőséges fordulatokon esik át, s ezek is földlökés-szerűen hatnak a közéjük szorult kisebb-nagyobb nemzetekre. a magyar történelem nagy esélyét a függetlenségre 1849-ben az orosz cári csapatok tiporták el, a relatív önállóságot pedig 1867-ben az osztrák és a német (azaz porosz) hatalmi egyensúly átrendeződése tehette lehetővé. térségünk számára az első világháború részben, a második pedig szinte kizárólag e két ország összecsapásaként jelentkezett, s még a belpolitikai változások, forradalmak, ellenforradalmak, szigorúbb és enyhültebb kurzusok is összefüggtek a berlini és moszkvai változásokkal. az első világháború kitörésétől a berlini fal leomlásáig a német–orosz viszony megromlása háborús fenyegetést jelentett nemcsak kelet-európa, hanem jószerivel az egész világ számára.
50 | ÚJ EGYENLÍTÔ mindez morálisan többszörösen is megkérdőjelezhető. elsősorban a kisebb nemzetek függetlensége és méltósága okán. miért kell, mondjuk a lettek szabadságának és biztonságának két idegen ország egymáshoz való viszonyától függenie? aztán a német és orosz fejlődés eltérő volta is zavaró tényező. a nácizmus őrületét leszámítva a német rendszer polgárosodottabb, jogkövetőbb, haladóbb, mint az orosz, nem az utóbbi hibájából, hanem az eltérő történelmi fejlődés okán. ám a reálpolitikába beletartozik a másik belső viszonyainak tisztelete is, amit sokan a demokratikus követelmények felpuhításának értelmezhetnek. a reálpolitika szelektív történelmi tudatot is kíván. nagy országok, birodalmak csak véres háborúk, területfoglalások hosszú sorozatán keresztül születnek meg, így volt az a németekkel és az oroszokkal is. van, amit illik kölcsönösen megbánni, de mindent persze nem lehet, hiszen mindkét ország kis fejedelemségekből nőtt idővel birodalommá. de a reálpolitika híveinek van egy minden erkölcsi ellenvetést elhalványító válasza – legalábbis addig, amíg a második világháború szörnyű pusztítása, végtelen emberi szenvedése és gyalázata ki nem törlődik a történelmi emlékezetből. minden realpolitik jobb, mint egy német–orosz háború, s ha hozzávesszük egy szélesebb, nukleáris konfliktus kockázatát is, akkor ez még tartósabb érv. a berlini fal leomlása és az újraegyesülés jelentősen megnövelte németország súlyát, míg oroszország – különösen a jelcini anarchia éveiben – elképesztően meggyengült. a realpolitik német hívei számára ez nyilván nagy kihívás volt. Ha engednek a rövidtávú illúziók csábításának, akkor talán látványosan feladják a Szovjetunióból oroszországgá szerényült állammal való „különleges kapcsolatokat”. a német politikai elit azonban óvatosabbnak bizonyult, ami bölcs döntésnek bizonyult, hiszen oroszország sohasem lehet olyan gyenge, hogy – óriási népessége, végtelen természeti kincsei és hatalmas területe okán – ne tudjon idővel újra megerősödni. a német–orosz kapcsolatok elmélyítéséért különösen sokat tett gerhard Schröder, mindez ideig az utolsó szociáldemokrata német kancellár, aki a nyugati világ ismert személyiségei közül először lett nyílt rokonszenvezője, politikai barátja a frissen megválasztott orosz elnöknek, vlagyimir putyinnak. Schröder kancellársága után jól fizető állást is kapott újdonsült barátjától, de a régi realpolitikot folytató oroszország-politikáját butaság lenne egyéni haszonlesésként értelmezni. először is valóban oroszország és németország európa két leghatalmasabb országa. másrészt a szörnyű második világháborús múlt meghaladása miatt folyamatosan szükség van e két ország között a
jóindulatú gesztusokra. Harmadrészt németország politikai súlyát növeli, ha kvázi „nyugateurópa vezetőjeként” tarthat fenn különleges kapcsolatokat moszkvával. ez természetesen együtt jár a brit és a francia nagyhatalmi státusz folyamatos gyengülésével, ami az európai Unión belüli átrendeződésekben különösen nyilvánvaló. és ami a schröderi politika közvetlen okát illeti, a köztes lengyelországot és balti államokat kihagyó tengeri gázvezeték németország energiaellátását hosszú távra biztonságossá tette. a lengyel-balti blokk politikusai és sajtója nyilvánosan új molotov-ribbentrop paktumként értékelték, hogy a gázvezeték kihagyja a területüket, s a tenger alatt köti össze a két nagy szomszédot. ami ismét azt bizonyította, hogy németország és oroszország barátságát, akárcsak technikai együttműködését is biztonsági fenyegetésként élik meg. (ennek értékelésébe nem bonyolódnék bele, de abban biztos vagyok, hogy magyarország érdekeit és biztonságát az szolgálja, ha e két nagy ország jó viszonyt tart fenn egymással.) Schröder oroszország-politikájának amúgy komoly erkölcsi támogatást adott az, hogy Helmut Schmidt exkancellár, aki azóta is nagy hatást gyakorol nyilatkozataival és publicisztikájával a német közvéleményre, szintén a német–orosz barátság elkötelezett híve. olyannyira, hogy még kilencgerhard Schröder
ÚJ EGYENLÍTÔ
Helmut Schmidt
venötödik születésnapja előestéjét is putyin társaságában ünnepelte. S ebből az alkalomból személyes vallomásként elmondta, hogyan lett a hitleri Wehrmacht katonájából a német–orosz „jó szomszédság” képviselője. az ő és putyin személyes sorsa össze is fonódott valamiképp a történelemben, mert Schmidt egy ideig a leningrádot körbezáró német hadseregben szolgált, az orosz elnök egyik bátyja pedig kisgyermekként pusztult el a város náci blokádjánál. a német szociáldemokráciát ellenfelei gyakran vádolják az oroszországgal (a korábbi Szovjetunióval és az „ostblock”-kal) szembeni puhasággal, de a maguk módján a kereszténydemokraták is tudatában vannak a német–orosz jó viszony jelentőségének. a nyitányt ebben konrad adenauer 1955-ös moszkvai utazása jelentette, de a maga módján Helmut kohl is a reálpolitika német hagyományait követte. napjainkban két személy, két világszerte ismert, tisztelt, vitatott és gyűlölt vezető, angela merkel és vlagyimir putyin jeleníti meg a két országot a közvélemény előtt. természetesen tudom, hogy merkel egy demokratikus vezető egy demokráciában, putyin pedig egy úgy-ahogy szabadon megválasztott, de autokrata vezető egy alapvetően tekintélyuralmi államban. ám szárma-
|
51
zásuk, neveltetésük, személyiségük ennek ellenére számos ponton találkozik, illetve keresztezi egymást, sajátos párhuzamosságot ébreszt – legalábbis bennem. de a legjellemzőbb közös tulajdonságuk mégis az, hogy mindkettejüket sokáig szürke, másodosztályú figurának tartották, akik csendben, nagy szorgalommal és még nagyobb stratégiai érzékkel váltak előbb országuk vezetőjévé, majd a világpolitika egyik kiemelkedő formálójává. Ha nem lenne kissé bizarr, azt is mondhatnánk, hogy szürke hernyóból lettek a világ kertjének legismertebb óriás-lepkéivé. kissé prózaibban számomra azt példázza a felemelkedésük, hogy a jelentős vezetővé (vezérré) emelkedéshez nem annyira csillogó intellektusra és feltűnő egyéniségre, mint inkább jó taktikai érzékre és aztán a kínálkozó pillanat gyors megragadására van szükség. és persze olyan múltra, személyiségre, amelyben eredendően benne van a gyors változásra való készség, az önkorrekció és az állandó alkalmazkodási képesség. angela merkel, mint eléggé köztudott, nyugatnémetországban született 1954-ben, de szüleivel együtt néhány hetes korában kelet-németországba került, ahol apja evangélikus lelkipásztorként szolgált. családja és az ő története magába sűríti közép-európa egész huszadik századát. apja Horst kasner néven szerepel angela életrajzában, de eredeti családneve Horst kazmierczak volt. az apai nagyapa, ludwig kazmierczak egy lengyel nő törvénytelen gyermekeként született az akkor németországhoz tartozó poznanban. az első világháborúban előbb a német hadseregben szolgált, majd a német összeomlás után az új lengyelország függetlenségért harcoló, úgynevezett kék Hadsereg katonája lett. e minőségében harcolt az ukrán és orosz bolsevikok ellen. (ekkoriban vlagyimir putyin apai nagyapja, Szpiridon putyin szakácsként lenin és krupszkaja asszony közvetlen közelében dolgozott.) de a béke bekövetkeztével mégis a német állampolgárságot választotta, német nőt vett el feleségül, és berlin pankow nevű kerületében rendőrként dolgozott. 1930-ban, már fia életében, németesítette a családnevét. az 1926-ban született Horst fiától sem álltak távol a nagy fordulatok. bár fiatalon tagja volt a Hitlerjugendnek, komolyabb szerepe már csak fiatal kora okán sem lehetett a hitleri birodalomban. rövid hadifogság után teológiát tanult Heidelbergben, majd Hamburgban. nem csak lengyel névvel, de katolikusnak is született, és édesapjával együtt a harmincas években tért át az evangélikus vallásra. bár egy ilyen lelkiismereti döntés mögé nem illik gyakorlatiasabb indítékot keresni, nagy a valószínűsége annak, hogy a berlini (porosz) protestáns közeggel való azonosulás vágya dominált benne. Ugyanúgy, mint a névvál-
52 | ÚJ EGYENLÍTÔ toztatásnál. (érdemes megemlíteni, hogy amikor karl marx apja jó egy évszázaddal azelőtt keresztény hitre tért, a katolikus rajna-vidéken, ő azért választotta mégis inkább az evangélikusságot, mert ez volt a porosz állam és nemzet hivatalos vallása.) a merkel-papa mindenesetre hű lett új egyházához, hiszen akkor költözött nyugatról a keleti, kommunista németországba lelkészként szolgálni, amikor több millió ndk-állampolgár az ellenkező irányba vándorolt. a kelet-német miszsziót nyugati püspöke kérésére vállalta 1954ben, de gyorsan beilleszkedett új környezetébe. nem volt ellenzéki, nem konfrontálódott a rendszerrel, többször bírálta viszont a nyugatnémet politikát, s mindezért „vörös kasnernek” is hívták lelkészkörökben. de nem lett Stasi-ügynök, lelkészként szerették a hívei, és a legmodernebb nyugati teológiai irányzatokat hirdette. Úgy is mondhatnánk, megadta a császárnak, ami a császáré, és istennek, ami istené. ez a mondás feltehetően a lánya számára sem idegen. angela merkel olyan családban nőtt fel, amely az élet nagy sarokköveiben – vallás, nemzetiség, politikai meggyőződés – rugalmasan alkalmazkodott a társadalmi környezethez. a nyugatról a keleti németországba települt lelkész lánya belépett a kommunista ifjúsági szövetségbe, az fdj-otba, de közben konfirmált is. mivel annak idején magam is beléptem a kiSz-be, s közben (pontosabban előtte egy évvel) bérmálkoztam is, tudom, hogy egy ilyen döntés belülről egyáltalán nincs annyira megterhelve morális konfliktussal, mint ahogy azt a kívülállók gondolnák. kamaszkorban különösen nem, hiszen a környezetnek való megfelelési kényszer kíváncsisággal is párosul a különböző világnézetek irányába. angela kasner minden esetre természettudományos szakra iratkozott be az egyetemre (tőlem is ezt kívánta az apám), de közben jól megtanult oroszul, és már felnőtt fejjel az fdj kerületi tanácsába is beválasztották. életrajzába azt írta bele, hogy kultúrfelelős volt, de rosszakarói kiderítették, hogy valójában agitpropos, azaz az agitációs és propaganda munka felelőse volt. aki élt államszocialista rendszerben, az tudja, hogy ez nagy különbség. az ifjúsági szervezet kulturális tevékenységébe goethétől (nálunk petőfitől) a rockzenéig sok minden belefért, de az agitprop mégiscsak a marxista-leninista világnézet és a pillanatnyi politikai irány népszerűsítését jelentette. amikor mindez napvilágra került, a szépítő csúsztatáson kapott angela merkel jó humorral azt válaszolta, hogy nyolcvan éves korában már ennyire sem fog emlékezni. férjezett vezetéknevét egy Ulrich merkel nevű akkori diáktól kapta, akivel huszonhárom éves korában házasodott össze, s akitől öt év múlva el
is vált. már említett alkalmazkodó képessége mellett nyilván a saját hibáiból is tud tanulni, mert második férjéhez csak tizenhét évi ismeretség és hosszú együttélés után ment hozzá. ez kétségkívül nem keresztény erény, még ha a huszadik századi német protestantizmus nem is erőlteti túl a szigorú szexuális etikát. a valláshoz való viszonya amúgy is vitatott kérdés a német sajtóban. legnyíltabban egy 2012-es nyilatkozatában mondta el, hogy hisz istenben, és a vallás egész életében a társa volt. de sokan e nyilatkozata mögé is politikai megfelelési kényszert gondoltak, hiszen mégiscsak a kereszténydemokrata Unió (cdU) nevű párt elnöke, s e betűszóból a c-t, azaz a christlich-et, keresztényt is illik komolyan vennie. Személyes hitének megvallása mellett egyszer azt is leszögezte a vallással és a cdU-val kapcsolatban, hogy „egy párt nem vallási közösség, a vallás helye a templomokban, a családokban van”. ez bizony fényévekre áll a politikai kereszténységgel szélhámoskodó magyar jobboldal erőszakosságától. (amely mögött leginkább a neofiták és magukat hívőnek hazudó hitetlenek haszonlesése áll.) elvált, újraházasodott, gyermektelen, keletnémet nőként amúgy is messze esik a cdU eredetileg rajna-vidéki, katolikus és férfiak uralta politikusi gárdájától. de tehetségét bizonyítja, hogy ezt a hátrányát is előnnyé tudta fordítani, kinyitva a pártot az egyedülálló nők, a melegek és a külföldről bevándorlók, illetve azok gyermekei előtt. egy komolyabb konfliktust vállalt fel a vatikánnal, s ez tudósi meggyőződéséből fakad: híve és támogatója az őssejt-kutatásnak. női politikusként nem csak magát tudta elfogadtatni a német politikai élettel, hanem azt is elérte, hogy legvalószínűbb utódjának ma Ursula von der leyen, egy hétgyermekes, nagyon szép, angolul és franciául is kiválóan beszélő asszony számít. von der leyennel nekem is volt alkalmam találkozni brüsszelben, egyetlen hátránya talán az, hogy mindenben tökéletesnek látszik. Szemben merkellel vagy putyinnal, akik szerintem éppen látszólagos szürkeségükkel tudtak az élre törni. angela merkel a nyolcvanas évek végén csatlakozott a keletnémet ellenzékhez, és az újraegyesítés után hamarosan Helmut kohl kormányában találta magát. ebbe talán az is belesegített, hogy apja az ndk-s időkben együtt dolgozott lothar de maiziere-vel, az újraegyesítés keletnémet miniszterelnökével, akinek azonban Stasimúltja miatt hamarosan távoznia kellett a közéletből. lassan negyedszázados politikusi pályája során angela merkel csúcsra járatta a róla „merkelism”-nek nevezett pragmatikus politizálást. Hol a szabadpiac, hol a szociális piacgazdaság mellett kötelezte el magát, egyszer atlantistának mutatkozott, máskor nemet mondott ame-
ÚJ EGYENLÍTÔ
rikai akciókra, előbb az atomerőművek élettartamának meghosszabbítása, majd bezárásuk mellett érvelt. mindig az adott politikai helyzetnek és a közhangulatnak engedve. dolgozatunk másik hőséhez, vlagyimir putyinhoz és oroszországhoz való viszonya is változó. olykor szinte baráti, még közös nyelvi és kulturális emlékeiket is hangsúlyozzák, máskor erősen kritikus. bár sohasem ellenséges. a szélsőséges megfogalmazások amúgy is idegenek tőle. Ha ide-oda egyensúlyoz is az ellentétes politikai állásfoglalások között, egyik esetben sem megy el a végletekig, így aztán a másik oldalra való áttérése sem vált ki aránytalan meglepetést a közvéleményben. párpolitikusként mesteri tökélyre fejlesztette az esetleges vetélytársaktól való megszabadulás művészetét. már jó egy évtizede az a mondás járta a német politikai körökben, hogy aki lebecsüli angela merkelt, az máris búcsút mondhat politikusi karrierjének. többeket sikerült eltüntetnie a süllyesztőben, míg két potenciális kancellár-jelöltet az államelnöki, egyet pedig az európai biztosi székbe katapultált. amúgy mindkét államfő-választottja idő előtt megbukott, végső soron jellembeli gyengeség miatt. Ha Horst köhler és christian Wulff lemondással járó botránya nem a súlytalan köztársasági elnöki székben, hanem kancellárként éri az említett urakat, abba a cdU is belerokkanhatott volna, míg így bukásuk csak múló epizódja lett a közel egy évtizede tartó merkel-korszaknak. amely a szociáldemokratákkal való koalícióval kezdődött, a liberálisokkal való szövetséggel folytatódott, hogy aztán ismét a szocdemekkel lépjen a harmadik ciklusba. ez is az ideológiákon felülemelkedő örök pragmatizmusát jelzi. elvtelen opportunistának mégsem lehet nevezni. politikusi pályájának van legalábbis egy erős sarokköve. kancellár elődeihez hasonlóan ő is tudja, érti és vallja, hogy az európai egység nélkül németországnak nincs jövőképe, csak kétségei és rémképei az efféle jövő árnyait illetően. a két világháború, a nácizmus és a negyvenévi megosztottság után a mai németország csak egy egységesülő európán belül tudja elképzelni magát, annak esetleges széthullása esetén a német történelem és geopolitika minden őskonfliktusával szembe találhatja magát. ebben a kérdésben még olyan kemény kijelentést is megenged magának, hogy az európai egység kudarca esetén akár újabb háború is kitörhet kontinensünkön. pragmatizmusát bizonyítja ugyanakkor, hogy ezt a történelmi léptékű elkötelezettséget egyesíteni tudja a német gazdaság érdekeivel, az euró és a frankfurt-vezérelte közös pénzügyi politika melletti kemény kiállással. magam az európai bizottság munkatársaként éltem át azokat az éveket,
|
53
amikor a pénzügyi válság és a görög krízis idején napi szinten vezényelte az európai intézményeket, és az európai Unió megkérdőjelezhetetlen vezetőjévé vált. ezért kockáztathatjuk meg azt, hogy az uralkodói székbe került nőket leszámítva a történelemben soha, egyetlen nőnek sem volt akkora hatalma és befolyása, mint angela merkelnek. mrs. thatcher aktivitása, aki a világ első, igazán jelentős női miniszterelnöke volt, az egyesült királyságra korlátozódott, országa érdekeinek rámenős érvényesítésénél több dolga nem is volt a külvilággal. merkel viszont a német gazdaság érdekeinek képviseletét össze tudta kapcsolni az európai stabilitás védelmezésével. a német gazdasági érdekek rámenős érvényesítése okozza azt is, hogy hazáján kívül a nyugat-európai baloldal hevesen elutasítja személyét és politikáját. Sokan, főleg dél-európában már-már a fő gonosznak, új Hitlernek tartják, miközben pénzügyi politikáját leszámítva sokkal inkább középutas és mérsékelt, mint a legtöbb jobboldali politikus. nemzetközi elutasítottsága ezzel együtt is eltörpül a vlagyimir vlagyimirovics putyint övező ellenszenv, sokszor parttalan gyűlölet mellett. igaz, az orosz elnök számára ezt kárpótolhatja, hogy saját hazájában népszerűbb, mint angela merkel németországban. putyin két esztendővel merkel előtt, 1952-ben született leningrádban, és szülővárosa sorsa mindmáig meghatározza gondolkodását. noha családja nemzetiségileg homogén volt, szülei között éles világnézeti ellentét húzódott. édesapja kommunista volt, aki előbb munkásként dolgozott, majd tengeralattjárón szolgált, a második világháborúban pedig az nkvd, a kgb elődje keretében harcolt a fronton. ezzel családi vonalat követett, mert apja, a már említett Szpiridon ivanovics szakácsként lenin és krupszkaja közvetlen környezetében dolgozott. még „látta lenint”, és erről egészen 1965-ben bekövetkezett haláláig mesélhetett az unokájának. putyin édesanyja, marija viszont mélyen vallásos asszony volt, aki annak idején az ortodox vallás szertartásai szerint meg is kereszteltette a fiát. 1952-ben leningrádban ehhez, ha más nem is, egyfajta kurázsi mindenképp kellett. bár a fiú hét évvel a háború után született, a háború emléke jelen volt családjában és egész szűkös, szegényes gyermekkorában. albert nevű, idősebb fiútestvére nem sokkal születése után, míg viktor nevű bátyja leningrád német blokádja alatt halt meg. (a szovjet rendszer egykori internacionalizmusának orosz nacionalizmussá fordulását mikro szinten jól illusztrálja a három fiú nevének változása: előbb a németes albert, majd a semlegesebb viktor, aztán a mélyen orosz vlagyimir, ami egyébként azt jelenti, hogy urald a világot.), anyai nagyanyját a német megszállók
54 | ÚJ EGYENLÍTÔ
gyilkolták meg tver környékén, és az áldozatuk lett édesanyja több testvére is. marija putyina negyvenegy éves volt, amikor két halott fiú és egy kiirtott család emlékével terhelten megszülte harmadik fiát. (engem is negyvenegy évesen szült az anyám, de békésebb okok miatt, első és egyetlen gyermekként.) az apa akaratával szemben vállalt kereszteléssel talán égi segítséget is akart kérni ahhoz, hogy ez a gyereke életben maradjon. egyébként a szülők és a nevezetes nagypapa is késő nyolcvanas éveikben haltak meg, így ha vagyont nem is, jó géneket mindenképp örökölt felmenőitől vlagyimir putyin. az viszont sajátos, és életrajzíróinak is feltűnt, hogy atyai nagyapja származásáról semmit sem tudni, putyin nevű felmenőt sehol oroszországban nem találtak. feltehetően egy volt a paraszti vidék végtelen számú muzsikjából, akit az iparosodás, vagy a forradalom szele sodort Szentpétervárra. mint sok millió városi szovjet ember, putyinék is többszörös társbérletben, a hírhedt „kommunalkában” éltek, rossz körülmények között. a gyerek vlagyimir ráadásul annyira lázadó természetű volt, hogy még úttörőnek sem vették be, illetve nem is erőltette a megfelelést. a lázadó, rosszul tanuló kiskamasz tizenkét éves korában kezdett el dzsúdózni, életrajzírói – és önmaga – szerint a sport segítette át a pubertáskori válságon. a középiskola után a leningrádi egyetem nemzetközi jogi szakát végezte el, diplomamunkáját a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény jogi
vonatkozásairól írta 1975-ben. elvben legalábbis már ekkor meg kellett ismernie a nemzetközi gazdaság működésének egyes részleteit. mint köztudott, az egyetem elvégzése után belépett a kgb-be, ami messze több volt, mint egyszerűen a szovjet titkosszolgálat. a cseka 1917-es megalapítása óta, különböző néven, a szovjet pártállam hatalmának legfőbb megjelenítőjének számított. a terror esztendeiben milliók estek áldozatául, a brezsnyevi pangás évtizedeiben pedig – amikor vlagyimir putyin is a soraiba lépett – úgyszólván az egyetlen intézmény volt a Szovjetunióban, amely szervezetten és profi módon működött. legalábbis ilyen híre volt otthon és külhonban. tízévi otthoni munka után – a leningrádban látogató külföldiek és főleg a konzulátusi dolgozók megfigyelése volt a feladata – putyint 1985-ben kelet-németországba, az ndkba vezényelték. fedőmunkaként kulturális területen dolgozott, ami alkalmat adott arra, hogy folyékonyan megtanuljon németül. a német politikusokkal – köztük angela merkellel – a privát, tolmács nélküli eszmecseréken ma is németül beszélget. későbbi politikai karrierjét szokás kgbs múltjából levezetni. a komolyabb elemzők azonban egyetértenek azzal, hogy drezdai megbízatása alapján sokadrangú figurának számított a hatalmas apparátuson belül, és a szovjet rendszer összeomlásakor sok ezer kgb-s tiszt volt, aki fontosabbnak számított nála. mivel drezdában töltött öt esztendeje a gorbacsovi reformok és a
ÚJ EGYENLÍTÔ
„glasznoszty” idejére esett, későbbi visszaemlékezése szerint fiatal kgb-s tiszttársaival együtt döbbenten figyelték az ndk-beli rendszer merev, ortodox, változtatni képtelen jellegét. egészen más környezetben szerzett emlékeim alapján elhiszem, hogy ez nem utólagos magyarázkodás a részéről. a nyolcvanas évek második felében több csehszlovákiai filmfesztiválon és filmes rendezvényen részt vettem, és a szovjet kollégák privát beszélgetésekben hasonló stílusban minősítették gustav Husak ortodox kommunista rendszerét. amikor viszont putyin a keletnémet kommunista rendszer összeomlása után visszatért szülővárosába, azt kellett észrevennie, hogy míg a merev és szürke ndk-ban legalább a boltok áruellátása működött, addig a névleg szabaddá lett oroszországban hosszú sorok kígyóztak a legelemibb élelmiszerekért is. ezt a csalódását koronázta meg az 1991. augusztusi, gorbacsov-ellenes puccs, amelyet a kgb is támogatott. putyin saját életrajza szerint még a puccs alatt kilépett a szervezetből, amelyben az egyetem elvégzése óta, tizenhat esztendőn át szolgált. állítása szerint a puccs első pillanatától tudta, hogy neki a másik oldalon a helye. későbbi nyilatkozata szerint ekkor ismerte fel, hogy a kommunizmus „zsákutca, messze a civilizáció fősodrától”. az új ”fősodor” a leningrádi – később szentpétervári – városházára vitte a lassan negyven esztendős vlagyimir putyint, ahol a liberális anatolij Szobcsak polgármester munkatársa, később helyettese lett. ismeretségük onnan eredt, hogy Szobcsak korábban népszerű, reformer-hírű professzorként tanított a jogi karon, ahol putyin is a tanítványai közé tartozott. putyin a városházán tanulta meg a gyakorlatban, hogyan működik a kapitalizmus és a sajátos orosz fél-demokrácia. ahogy angela merkelt, úgy őt is harmincas évei második felében érte a régi rendszer összeomlása. de míg merkel egykori keletnémetként egy jól működő, évtizedek óta stabilizálódott nyugati demokráciába és szociális piacgazdaságba csöppent, addig putyin tanúja és formálója lehetett a régi Szovjet-oroszország lassú és nehézkes átalakulásának. 1991és 1999 között liberális politikusok között mozgott, kandidátusi disszertációját is a piacgazdaság témakörében írta (a plágium vádját ő sem úszta meg teljesen), és nem kis részben a borisz berezovszkij-féle milliárdos oligarcháknak köszönhette miniszterelnöki, majd elnöki posztját. az oligarchák abban a reményben emelték a magasba, hogy jelcinhez hasonlóan, de nála is kisebb súllyal, szürke végrehajtóként asszisztál majd a hatalmukhoz. ennek pontosan az ellenkezője történt. putyin finoman kiszorította a hatalom közeléből a jelcin-családot, és sokkal kevés-
|
55
bé finoman leszámolt a jelcini korszak oligarcháival. a „királycsináló” borisz berezovszkij, aki a szovjet idők tehetséges matematikusából lett politizáló milliárdos és gátlástalan oligarcha a jelcini években, későbbi londoni száműzetésében élete legnagyobb tévedésének nevezte, hogy a hatalomba segítette putyint. az orosz nép azonban sokáig más véleményen volt ugyanerről. putyin uralmának első évtizedében, 1999 és 2008 között oroszországban a reáljövedelmek két és félszeresével, a reálbérek háromszorosra emelkedtek, az orosz gdp pedig 72 százalékkal növekedett. a születéskor várható élettartam az 1994-es mélypontról napjainkra 64-ről 70-re, tehát hat évvel nőtt. kialakult egy viszonylag széles, egyáltalán nem csak maffiózókból álló középosztály, akiket kulturált turistaként budapesten és nyugat-európában is tömegével láthatunk. a jólét emelkedése alapvetően a magas nyersanyagáraknak, elsősorban a földgáz és kőolaj exportjának köszönhető. de a bérek csak azért emelkedhettek a gdp-nél sokkal nagyobb ütemben, mert az oligarchák kevesebbet lophattak, mint korábban, és a tőkejövedelmek külföldre történő kiszivattyúzása lényegében megszűnt. de az ezt lehetővé tevő új rend nem csak a gazdasági szabadrablást, hanem a politikai demokráciát is súlyosan korlátozta. putyin sikerének oka nem kis részben az, hogy a nyugati típusú demokráciát és a véleményszabadságot az orosz nép szemében olyanok testesítették meg, akik legalábbis aszszisztáltak az orosz gazdaság kifosztásához a kilencvenes években. a putyint utánozni kívánó kelet-európai vezérjelölteknek azonban tudniuk kell, hogy ehhez a hatalmas olaj- és gázbevételekre is szükség volt. S másfelől a jelcini korszak szabadrablásához hasonló, igazán vad vadkapitalizmus egyetlen más, volt szocialista országban sem pusztított. (magyarországon sem.) vlagyimir putyin hazai népszerűsége erre a páratlan gazdasági fellendülésre alapult. Sajnos ma már nem a jólét emelkedése és a sikeres modernizáció, hanem a Szovjetunió széthullásakor elcsatolt területek visszaszerzése, az orosz nacionalizmus táplálja ezt a népszerűséget. ez egyrészt eleve szomorú, másrészt az efféle rokonszenv hirtelen elpárologhat, ha visszaüt a területszerző politika. annyi mindenesetre megállapítható, hogy míg angela merkel az európai Unión belül, annak megerősítésével kívánja németországot még erősebb hatalommá tenni, addig vlagyimir putyin elsősorban a Szovjetunió széthullásával meggyengült oroszország befolyásának növelését tekinti politikája prioritásának. feltehető, hogy az eredeti putyini koncepcióban a volt szovjet térségen belül befolyását visszaszerző oroszország később korrektül együttmű-
56 | ÚJ EGYENLÍTÔ ködött volna az európai Unióval. Hiszen putyin végső soron mégis országa modernizációjában gondolkodik, és lenin óta egyetlen orosz vezető sem ismerte annyira közelről a nyugati, elsősorban a német világot, mint ő. de a jó eU-orosz viszony eleve ellentétes az amerikai érdekekkel, mert önállóbbá tenné és megerősítené európát. ezért, amikor putyin Ukrajna nyugati közeledésére válaszul, a nemzetközi jogot megsértve lépett fel, az eU-ban is általánossá lett a Washingtonnal egyeztetett, oroszellenes hangulat. ez oly mértékben ellentétes a német érdekekkel, hogy merkel a 2014-es esztendő jelentős részét az ukrán válság kezelésére, a nyugati felháborodás csitítására és putyin mérséklésére fordította. a válság elején egyenesen azt sugallta, hogy ha oroszország békén hagyja kelet-Ukrajnát, akkor a krím elcsatolása felett előbb-utóbb szemet lehet hunyni. merkel és putyin ekkor és azelőtt is számtalanszor találkoztak, és még több telefonbeszélgetést folytattak egymással. találkozóik kapcsán rengeteg fotó és anekdota kering merkelt ijesztgető orosz kutyáról, putyini késésről, baráti fülbe súgásokról és rossz hangulatokról, több órás győzködésekről és harmadik féllel való, merkeli közvetítési kísérletekről. mindketten régen túlléptek a hagyományos diplomáciai szerepeken, a protokollt félte téve közvetlenül és lényegre törően tárgyalnak egymással. noha a sajtóhírek szerint merkel folyamatosan kiábrándul putyinból, ez valószínűleg csak afféle újságírói ötletelés. annál inkább, mert nyilvánvalóan sohasem volt „beleábrándulva”. egyszerűen németország érdekeit követi, amelyben fontos része van az oroszországgal fenntartott jó gazdasági és korrekt politikai kapcsolatnak. ehhez csak személyes többlet, hogy az államszocialista rendszerben eltöltött éveik, putyin német tudása és merkel pragmatizmusa miatt illúziók nélkül ismerik és becsülik egymást. végül is életükből öt esztendőt ugyanabban az egykor volt ndk-ban éltek le. egyik legutóbbi, ausztráliai megbeszélésük közel hat óráig tartott, és a beszélgetés második felére merkel jean-claude junckert, az európai bizottság elnökét is behívta. a kiszivárgott hírek szerint az eU és az oroszország közti stratégiai együttműködés kecsegtető távlatával akarták eltéríteni további erőszakos fellépéseitől. Ha ez sikerülne, ha az eUs partnerség kilátása mérsékelné a kelet-ukrajnai konfliktust, az bizonyosan egyszerre szolgálná oroszország, európa és benne magyarország érdekeit. a németek oroszország-politikája régóta a „Wandel durch annäherung”, a „változás közeledéssel” elvre épül, amely a kelet-európát az együttműködéssel felszabadítani kívánó amerikai
„fellazítási politika” finomított változata. lényege, hogy a gazdasági, politikai és részben stratégiai együttműködéssel oroszország szép lassan majd elkezd nyugatosodni, „európai módra” viselkedni. putyin immár másfél évtizedes uralma alatt a nyugat és oroszország minden korábbinál szorosabban együttműködik az energiától az afganisztáni hadviselésen át egészen az űrhajózásig. ez alatt az idő alatt az urbánus oroszország nyilván nyugatosabb is lett, de a politikai demokratizálódás enyhén szólva nem következett be. Sőt, mondanák sokan. de azért tudni kell, hogy míg jelcin másodszori elnökké választása a nyugati szakértők többsége szerint nyílt és egyértelmű csalással, azaz a szavazatok meghamisításával történt, addig a putyini választásokat finomabb manipulációk jellemezték. a választási szabályok módosítgatása, a média kisajátítása, műellenzéki pártok és jelöltek futtatása, a vidéki közélet szinte állampárti elfoglalása. ami sajnos már számunkra, magyarok számára sem ismeretlen. mert a „Wandel durch annäherung” német kiötlői arra bizonyosan nem gondoltak, hogy a közeledés során nemcsak a nyugat tud hatni oroszországra, hanem fordított hatás is bekövetkezhet, egykori demokráciák is átvehetik az egyre inkább autoriter hatalomgyakorlás modelljét. magyarországon legalábbis már ez történik, ráadásul nyíltan a putyini példára hivatkozva. ami putyin valláshoz való viszonyát illeti, ahogy már szó volt róla, egy mereven ateista apa és egy mélyen hívő pravoszláv anya gyermekeként nőtt fel, s az utóbbi a fiát nem csak megkereszteltette, hanem néha misére (azaz liturgiára) is elvitte. így némi jóindulattal elhihető, hogy nem csak politikai okokból mutatkozik mostanában az orosz ortodox egyház hívének. angela merkelhez hasonlóan ő is több, árnyalatában különböző nyilatkozatot tett vallásosságáról. egy ritka szimpatikus interjújában azt mondta, hogy az istenhit olyan kérdés, amelyről egy politikus nem beszélhet nyilvánosan, mert az önreklám, vagy politikai sztriptíz lenne. de máskor úgy vélekedett, hogy a kormányzáshoz erkölcsi alapelvekre is szükség van, s ezek nem választhatóak szét a vallási értékektől. ezeken nyilván a lassan ismét államegyházzá váló ortodox egyház tanait érti. putyin ugyanakkor jó kapcsolatokat ápol az orosz zsidó közösséggel is, akik körében állítólag népszerű. ebben talán része van annak is, hogy a második világháború örökségeként a hivatalos putyini ideológia az antifasizmusra épül. igaz, hogy ez a putyini antifasizmus leginkább csak a nácizmust legyőző szovjet-orosz hadsereg kultuszát jelenti. merkel és putyin világképében egyaránt kiemelt jelentősége van két történelmi sorsforduló-
ÚJ EGYENLÍTÔ
nak, a második világháborúnak és az 1989/90es változásoknak. mivel ez számunkra is evidencia, fontos tudni, hogy a világ nagyobbik része számára ezek az események kevesebbet jelentenek. az egyesült államok sok háborút vívott 1945 óta, kína szemében a berlini fal leomlása legfeljebb kellemetlen epizód volt, india és a déli félteke feltörekvő államai számára pedig egészen másról szólt a huszadik század. németország számára 1945 az abszolút zéró pontot, 1990 pedig a nagyhatalmi újrakezdés lehetőségét jelentette azzal, hogy a gazdasági és politikai terjeszkedést ezután csak békés eszközökkel, az európai egység logója alatt lehet végrehajtani. a keletnémet lelkész lányából lett, óvatos és pragmatikus kancellár asszony többszörösen is alkalmas erre a feladatra. vlagyimir putyin 1945-öt iszonyú áldozatokkal kivívott győzelemként, a Szovjetunió széthullását viszont súlyos vereségként és nyugati cselszövésként értelmezi. éppenséggel a ma is nagy Honvédő Háborúnak nevezett második világháború élményére alapozza az egykori szovjet térség befolyásolásának igényét azzal, hogy még egyszer ne keríthessék be, és ne támadhassák meg oroszországot. ez önmagában jogos kívánság lenne, nem véletlen, hogy merkel mindig is ellenezte például grúzia vagy Ukrajna nato-tagságát. de mintha putyin sokáig szintén pragmatikus, higgadt stratégiája az utóbbi időben elvadult volna, talán a sok hazai siker és a negatív külső reakció együttes hatására. Szögezzük le, hogy putyint, akinek a családja, szülővárosa és jószerivel egész nemzete iszonyatosan megszenvedte a második világháborút, s akinek
|
57
egyetlen megmaradt ideológiája a sajátos orosz antifasizmus, méltatlan és ízléstelen Hitlerhez hasonlítani. Sem a rasszizmus, sem a népirtás, sem európa meghódítása nem része a putyini politikának. a nála gyengébb szomszédokkal szemben hasonló politikát folytat, mint a cárok és a szovjet vezetők tették. (S mint korábbi századokban a nyugati hatalmak is cselekedtek.) erről feltehetően csak a nyomás és a párbeszéd kettős eszközével lehet lebeszélni, s erre a feladatra kétségkívül angela merkel a legalkalmasabb. oroszországba hosszú történelme során sokan vonultak be. de közülük kevesen jöttek ki élve, s azok sem éppen diadalmenetben. ezt a leckét azok is tudják, akik nem szeretnek beszélni róla. de ez a tudás – hogy oroszország „más”, egyfajta „terra incognita”, vad medvék és keleti zsarnokok földje – meg is nehezíti az ország befogadását a nemzetközi együttműködésbe és az európai integrációba. Ha jól sejtem, gorbacsov és jelcin kudarcán okulva putyin egyszerre akarta megerősíteni az erős és az együttműködésre kész oroszország imázsát. de az orosz erő megjelenése automatikusan is a régi félelmeket váltja ki a világból, s mivel bevonulni mégsem lehet, oroszország elszigetelése látszik a legkényelmesebb megoldásnak. ez az eredeti putyini koncepció, az erős és együttműködő oroszország kudarcát jelentené, és hosszabb távon az orosz elnök hazai népszerűségét is kikezdené. ezért jól láthatóan a húzd meg-ereszd meg politikáját folytatja. csak remélni lehet, hogy a merkeli józan pragmatizmust putyin és másfelől az amerikai vezetők is képesek lesznek átvenni, illetve megőrizni.
