Pápai Páriz Ferenc ( ) 1687-ben Nagyenyeden

Cardiologia Hungarica 2008; 38 : 200–207 © 2008 Locksley Hall Media

Fórum

A magyar „szíveskönyvek” kiadástörténete Fazekas Tamás Szegedi Tudományegyetem ÁOK, I. Belgyógyászati Klinika, Szeged Levelezési cím: Prof. Dr. habil. Fazekas Tamás PhD, FESC, c. egyetemi tanár, az MTA Doktora/DSc 6722 Szeged, Batthyány Lajos u. 31. Tel./fax: (06-62) 451-039 E-mail: [email protected]

A beszéd hangzatos, de elõbb vagy utóbb elnémul: a csend szülötte õ is. A szavak kevesebbet mondanak, mint amennyit velük közölni szeretnénk. Földényi F. László (*1952)

Full English language version on page 208.

ápai Páriz Ferenc (1649–1725) 1687-ben Nagyenyeden írta Pax corporis (A test békéje) c. mûvét, amelyet az elsõ magyar nyelvû orvosi könyvek között szoktak említeni. Orvostudományi jelentõsége mai szemmel vizsgálva igen csekély, mivel nagyon sok elavult, középkori kuruzsló módszert elevenített föl. Az „oldalnyillalásról” szóló részben így írt: „ha a pulzus lassú és gyenge e nyavalyában, veszedelmes dolog”. A szapora szívverésrõl így vélekedett: „A szûdobogáson itt értjük a szûnek azt a felverését, mely rendetlen és természet ellen vagyon.” A 18. század végén nagyon népszerû volt Rácz Sámuel (1744–1807) kétkötetes Orvosi tanítása (kiadatott 1778ban Budán a Királyi Universitásnak betûivel) (1. ábra). E munka valójában báró Störck Antal „birodalmi protomedicus” német könyvének magyar változata. Figyelemre méltó, hogy már e korai mû elsõ részében (117–121. lap) önálló fejezet olvasható a szívdobogásról (De palpitatione cordis), amelyet Rácz patinás magyarítással így tolmácsolt: „Ha a szív gyorsabban és keményebben vér, mintsem természet szerént szokott, és ha a betegnek gyötrõdést, bádgyadást, és a maga munkálkodásában valami akadályt okoz, akkor ez az állapot szív-dobogásnak neveztetik.” Másutt így írt: „A görtseket gyakran szenvedõ férfiaknál és asszonyi személyeknél gyakran felette kemény, és hosszas szív-dobogás támad, mely egyedül csak a görtsöktõl, többire valami haragból, ijedésbõl, félelembõl, öröm, avagy más, csak gyenge elmeindulatból – is, vétlen eredet” (…). „Néha a szív-dobogás a vérnek bõvségitõl szármozik: itten a betegnek erejéhez szabattatott ér-vágás legbizonyosabb orvosság (…). Ha azonban a pulzus egyenet-

P

len és félben-hagyó, ha a szívdobogás minden mozgás után merevedik, és a beteget nagyon gyötri, ’s ha majd megfullaszttya; akkor közönségesen vagy a szívnek üregében vérpalánt (polypus) vagyon, vagy a’ szív avagy a szívnek nagy edényei természet felett kitágasodtak.”

A XIX. század mûvei Már a Klinikai szív-elektrofiziológia és aritmológia c. kézikönyv elsõ kiadásának elõszavában aláhúztuk, hogy az elsõ magyar nyelvû kardiológiai könyvet Hamary Dániel (1826–1892) tatai honvédorvos írta. „A szívbetegségek különös kór- és gyógytana” címû, 112 lap terjedelmû munkája 1865-ben jelent meg Komáromban a Szigler testvérek betûivel. A szerzõ az elõszóban megadta mûvének hazai és külhoni forrásait, kiemelve Sauer Ignácot (1801–1863), aki 1843–1860 között „a különös kórtan” nyilvános rendes tanára volt a pesti egyetem orvosi karán: „Sauer tanárom tantermi és kórodai eszmeébresztõ és gondolattermékenyítõ világos elõadásai, melyek különösen a betegágyak körül mindenkor leköték figyelmemet.” Hamary két jelenséget taglalt részletesen: a keringési hyperkinesist és az angina pectorist. „Ideges szívdobogásnak (cardiopalmus nervosus; palpitatio; Hyperkinese des Herzens; nervöses Herzklopfen) nevezzük a fokozott beidegzéstõl függõ belterjesb szívmûködést (…) a betegek majd kigyult arccal, csillogó szemekkel, szemszikrázásokkal, majd sápadozva, bágyadt tekintettel szorongnak gyakran a rendetlenül fellépõ rohamok alatt (…) az érverés gyorsított, rendetlen, kicsiny, összehúzott” (…). „A francia orvosok az orvoshallgatók sziveinek e mulo tü-

Cardiologia Hungarica 2008; 38 : 200

Fazekas: A magyar „szíveskönyvek” kiadástörténete

1. ábra. Rácz Sámuel (1744–1807) Orvosi tanítás c. mûvének (1778) belsõ borítólapjai (a szegedi Somogyi Károly Megyei és Városi Könyvtár gyûjteményébõl, engedéllyel)

neményeit »maladie des etudiants«-nak hívják (…) hathatós gerjesztõ okok továbbá az izgató, szeszes italokkal (thea, kávé, bor, sör, pálinka, rhum, grog stb.) való visszaélés, korhelyélet, szerelmi kéjekben való kicsapongás, az önfertõzés ûzése…”. A „szívgörcsöt”, William Heberden (1710–1801) elsõ leírásának ismeretében angina pectorisnak, stenocardiának nevezte. Rámutatott, hogy „hirtelen halállal is kimúlhatnak a szívgörcs rohamai alatt a szenvedõk szívhüdés következtében” (…) „s ha tetszholti állapotba süllyedne a szenvedõ, az életreébresztés minden eszköze felhasználandó.” A kiegyezés (1867) után az elsõ magyarul megírt (s nem latinból vagy németbõl fordított) belgyógyászati könyv Kolozsvárott készült id. Purjesz Zsigmond (1846–1918) igyekezetébõl. A közkedvelt, kétkötetes tankönyvet háromszor (1885, 1889, 1894) kiadták. Purjesz a második, „átnézett és javított” kiadásban (1889; Franklin-társulat) 90 lapon taglalta a szív és a függõér (aorta) bántalmait: utalt az „érlökés gyérülésére”, a „szívmûködés izgatottságára” és az öntudatlanságot okozó Stokes-rohamokra, amelyek „alatt a betegek el is halhatnak”. A pompás, archaikus magyar szaksza-

vakban bõvelkedõ írásmû különálló (a)ritmológiai fejezetet még nem tartalmazott, miként Hasenfeld Arturnak (1870–1941), a székesfõvárosi Erzsébet szegényház rendelõ orvosának 1904-ben kiadott „A szívbetegségek gyógyítása” c. könyve sem. Nem köztudomású, hogy a 20. századi európai és magyar belgyógyászat mértékadó személyisége, báró Korányi Sándor (1866–1944) több dolgozatban foglalkozott a szív „ritmikájával”. 1903-ban háromrészes cikket írt az Orvosi Hetilapban az extraszisztolés aritmiák diagnosztikai jelentõségérõl. A „bigeminusok tüneményét” – elektrokardiográf (húros galvanométer) híján – csupán a klasszikus testi vizsgálat módszereivel (tapintás, hallgatózás) és a verõérlökést grafikusan regisztráló szfigmográffal tanulmányozta. Az elegáns cikksorozatban többször hivatkozott a szív-elektrofiziológia és (a)ritmológia egyik úttörõjének, Theodor Wilhelm Engelmann-nak (1843–1909) munkásságára és megmagyarázott olyan Engelmann fölfedezte, az idõ tájt újnak számító elektrofiziológiai jelenségeket és szakkifejezéseket, mint az extraszisztole, a kompenzációs szünet és a refrakter idõszak. Joseph Skoda (1805–1881), a


Fazekas: A magyar „szíveskönyvek” kiadástörténete fizikális diagnosztika (kopogtatás, hallgatózás) kidolgozója, „a második bécsi iskola” egyik vezéralakja az aritmiáknak még nem tulajdonított határozott diagnosztikai jelentõséget. A jövõbe látó Korányi Sándor, Gustav Bergmannal (1878–1955), próbálta érvényesíteni azt a felfogást, hogy a funkcionális belgyógyászat tartsa öszsze a specializálódó klinikai orvostudományt. Korányi (meg)érezte, hogy a szívritmuszavarok alaposabb megismerésének föltétele a módszertani elõrelépés. Így írt: „Nehéz belenyugodni abba a gondolatba, hogy a diagnosztika olyan gyakori és feltûnõ jelenségekbõl, mint amilyenek az arrhythmiák, ne meríthessen több hasznot, mint amennyit eddig merített, és ha az oly nagy szorgalommal folytatott tanulmányok meddõségét contempláljuk, lehetetlen elzárkózni az elõl a meggyõzõdés elõl, hogy a tapasztalatok feldolgozásának metodikáját kell a meddõségért felelõssé tennünk.” Korányi kétségkívül nem szólt azokról a már publikált eredményekrõl, amelyek a szívritmuszavarok diagnosztikáját forradalmasító elektrokardiográfia (EKG) kifejlesztésére és tökéletesítésére irányultak. Elõször Augustus Désiré Wallernak (1856–1922) sikerült testfelszíni elektródokkal elvezetni és megjeleníteni az emberi szív (bio)elektromos tevékenységét. A tudománytörténeti szempontból nagy horderejû bemutatás 1887 májusában volt a londoni Szt. Mária kórházban (Paddington), s ugyanebben az évben megjelent Waller ma már világhírû publikációja (A demonstration on man of electromotive changes accompanying the heart’s beat) a Journal of Physiology (London) hasábjain. Waller „EKG-ja” még a nem annyira érzékeny Lippmann-féle kapilláris elektrométerrel készült, ennélfogva csupán két deflexióból állt: az egyik kilengést a szívkamrák depolarizációja, a másikat az ingerületvisszatérés (repolarizáció) hozta létre. A maival egyenértékû, tökéletes minõségû, elsõ végtagi bipoláris EKG-t a Nobel-díjas holland fiziológus, Willem Einthoven (1860–1927) mutatta be 1902-ben az egykori leideni belgyógyászprofesszor, Samuel Rosenstein tiszteletére kis példányszámban hollandul kiadott emlékkönyvben. Einthoven a tõle kifejlesztett húros galvanométerrel (1901) nagymértékben növelte a berendezés érzékenységét, úgyhogy a pitvarok és a kamrák elektromos aktivitását egyaránt kifogástalanul ábrázoló EKG-t tudott az emberi test felszínérõl elvezetni. 1906-ban az élettani intézetet speciális telefonkábellel összeköttette a kb. 1200 méterre lévõ egyetemi kórházzal, s az így létrehozott távkapcsolatot fölhasználva laboratóriumában regisztrálni tudta és értékelte a kórházban ápolt betegrõl elvezetett EKG-t. Einthoven 1906-ban közzétett Le télécardiogramme c. dolgozata az (a)ritmológia fejlõdésének kiemelkedõ állomása, hiszen ebben a cikkben találhatók az elsõ olyan EKG-fölvételek, amelyeken szívritmuszavarok (teljes pitvarkamrai blokk, pitvari és kamrai extraszisztolék, pitvar-

fibrilláció, pitvarlebegés) láthatók. Einthoventõl származnak a testfelszíni EKG-hullámok ma is alkalmazott betûjelei (PQRSTU). Bevezette a „standard” végtagi bipoláris elvezetéseket (I, II, III); a vektorkoncepció úttörõje volt (Einthoven-háromszög), s definiálta a (késõbb róla elnevezett) szabályt (II = I+III). Einthoven a laboratóriumába EKG-vizsgálatra átküldött betegeken mellkasröntgen-vizsgálatot végzett; meghallgatta szívhangjaikat, s ha zörejt észlelt, regisztrálta is a hallgatózási leletet (mivelhogy õ és Geluk dolgozta ki 1894-ben a fonokardiográfia módszerét). Einthoven mégis elsõsorban matematikai, (bio)fizikai és technikai stúdiumokban jártas kutatóorvos volt, tartós betegészleléssel, és gyógyítással nem foglalkozott.

A XX. század nagy fejlõdést hozott Az elektrokardiológia 1908–1924 közötti idõszakának fejlõdését az állatkísérletes és klinikai vizsgálatokban egyaránt kiemelkedõ tapasztalatokban gazdag londoni gyakorló orvos, Sir Thomas Lewis (1881–1945) munkássága határozta meg. EKG-vizsgálatait 1908-ban kezdte, még az Einthoven laboratóriumában készített húros galvanométerrel, merthogy az EKG két pionírját kölcsönös látogatásokban, szoros levelezésben megnyilvánuló barátság, gyümölcsözõ szakmai-tudományos együttmûködés kötötte össze. Lewis az EKG-t csaknem kizárólag a szívritmuszavarok tanulmányozására használta: kimutatta, hogy a pitvarfibrilláció és a lebegés patogenezisében döntõ a szerepe az elektromos impulzus körforgásának (circus movement-teória). Alapítója és 1944-ig fõszerkesztõje volt az elsõ angol szív- és érrendszeri folyóiratnak (Heart, 1909–, 1933-tól Clinical Science). Lewis 1924-ben fölhagyott elektrokardiológiai vizsgálataival, érdeklõdésének elõterébe a bõr vérkeringésének és a fájdalom keletkezési mechanizmusának tanulmányozását helyezte. 1932-ben a British Medical Journalban elsõként írta le a közönséges ájulás (neurocardiogen baroreflex-syncope) klinikai jellemzõit. Tõle származik a „vasovagalis syncope” elnevezés. Intézetében volt két évig (1927/28-ban) vendégkutató Haynal Imre (1892–1979), akit joggal tekinthetünk a modern magyar szívgyógyászat megteremtõjének és kora egyik legkiválóbb (felnõtt) belgyógyász-kardiológusának. Nagyszerû elméleti fölkészültségének és sokrétû klinikai tudásának mértékadó összegzése monográfiája (A szív és a vérerek betegségei; Budapest: Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat/MOKT; 1938. 487 l), amelyben az ingerképzési és ingerületvezetési zavarok EKG-jellemzõit és klinikumát is tárgyalta. Haynal szívgyógyászat iránti érdeklõdése élete végéig megmaradt: 10 évvel méltánytalan, politikai indíttatású kényszernyugdíjazása (1958) után kitûnõ angol könyvet írt Matsch Jenõvel a paroxizmális supraventricularis tachycardiáról (PSVT) és a neuroendokrin szabályozás rend-


Fazekas: A magyar „szíveskönyvek” kiadástörténete ellenességeinek a PSVT patogenezisében betöltött szerepérõl (Paroxysmal tachycardia, Pathogenesis and treatment of the supraventricular form. Budapest: Akadémiai Kiadó; 1968. 383 l). A hazai elektrokardiológia bölcsõje a budapesti tudományegyetem II. sz. Belklinikája volt. 1908–1921 között a róla elnevezett mûfogásról híressé lett belgyógyászneurológus, Jendrassik Ernõ (1858–1921) vezette. Pályafutását Wagner János (1811–1889) pesti „belgyógyászati kórodájában” kezdte, s amikor mestere külföldi tanulmányútra küldte, arra kérte, hogy tanulmányozza az akkortájt kifejlesztett galvanométereket. Másfelõl Jendrassik Ernõ otthonról hozta (bio)fizikai beállítottságát, hiszen édesapja, Jendrassik Jenõ (1824–1891) a magyar orvosi fizika és kísérleti élettan megteremtõje volt. Miután Jendrassik Ernõt kinevezték klinikaigazgatónak, hamarosan beszerzett egy EKG-regisztrálásra alkalmas húros galvanométert. Következésképp klinikáján dolgoztak az elsõ magyar „belgyógyász-kardiológusok”: Herzog Ferenc (1879–1952), Ángyán János (1886–1969) és Boros József (1890–1962). Herzog az Orvosi Hetilap 1911. február 12-i és 19-i számában publikált cikkét másfél tucat EKG-val illusztrálta, s csaknem minden szívritmuszavart bemutatott: a „lélegzési” aritmiát, a pitvari, „kamarai” és bigemin extrasystoliát, teljes AVblokkot, PSVT-t; szemléltette a vagomimetikus manõver okozta PQ-intervallum-megnyúlást. 28 abszolút aritmiás pitvarfibrilláló betegérõl számolt be, és leírta a pitvarremegés fõbb EKG-jellemzõit. A pivarfibrilláció és a -lebegés elkülönítésének hiánya nem vethetõ szemére, hiszen az egymással szoros patofiziológiai és klinikai kapcsolatban lévõ supraventricularis tachyarrhythmiát megkülönböztetõ közlemény csupán 1911 májusában jelent meg Jolly és Ritchie tollából. Herzog 1912-ben az Orvosképzésben közölt átfogó, 30 lap terjedelmû, saját EKG-fölvételekkel illusztrált szemlét az aritmiákról. Írásaiból kiderül, hogy a Jendrassik-klinikán már 1910-ben nagy számban készítettek EKG-kat. Herzog növekvõ tekintélyére jellemzõ, hogy Jendrassik belorvostani tankönyvének második kiadásában (1923/24) már õt kérte meg a kardiopulmonológiai fejezet megírására. 1914-ben Herzogot nevezték ki a pozsonyi egyetem belgyógyászati katedrájára, ahol a világháború alatt „katonai szívvizsgáló állomást” mûködtetett. A magyarországi (elektro)kardiológia és (a)ritmológia meghonosítója tehát vitathatatlanul (az 1945–1989 között politikai okokból mellõzött) Herzog Ferenc volt. Haynal Imre szív- és érrendszeri kórképekkel foglalkozó jelentékeny monográfiájával egy idõben, 1938-ban jelent meg Jakab László Elektrokardiographia gyakorló orvosok számára c. könyve (Novák Rudolf és társa Tudományos Könyvkiadó-vállalat, Bp.). A pesti Pázmány Péter és a debreceni Tisza István Tudományegyetem ny. r. tanárai, Preisz Hugó (1860–1940) és Went István (1899–1963) tankönyvükben (Az általános kórtan váz-

lata; Budapest: MOKT; 1939.) részletesen írtak az EKG-ról, a szív ingerképzésének és ingerületvezetésének zavarairól. 1941-ben adta ki a MOKT a Korányiklinika volt tanársegédjének, Radnai Pálnak Elektrokardiográfia c. könyvét (138 l). Skrop Ferenc értekezése (A szívmûködés elektromos jelensége. Új elmélet a mûködési áram, az inger, a ritmus és a frekvencia magyarázatára c. értekezése; Budapest: Stephaneum Nyomda; 1942.) a szívizom elektromos tevékenységét helyezte elõtérbe. 1942-ben látott napvilágot a belorvoslás alapjait Korányi Sándor III. sz. belklinikáján elsajátító Zárday Imre (1902–1968) Spezielle Therapie der Herz- und Gefässkrankheiten c. monográfiája (Drezda/Lipcse), amely öt német, három spanyol és egy-egy olasz, román és szerb-horvát kiadást ért meg. 1944-ben jelent meg orvostanhallgatóknak és orvosoknak írt EKG-könyve (Az elektrokardiogramm; Eggenberger-féle könyvkereskedés, 275 l), úgyhogy Zárdayt sokan és sokáig elektrokardiográfusként tartották számon, holott õ maga nemritkán óva intette munkatársait az EKG diagnosztikai jelentõségének túlértékelésétõl. Holisztikus szemléletû, nagy belgyógyász, poliglott homo univerzálisz volt, a tudományosan megalapozott gyakorlati orvoslás híve, akibõl a második világháború után Európa-hírû belgyógyász-kardiológus lett. Fölismerte, hogy a kardiovaszkuláris betegségmegelõzés alapjául szolgáló epidemiológiai adatgyûjtés és a szívgyógyászat hatékony mûvelése elsõsorban kardiológiai betegellátásra specializált belgyógyászati osztályokkal és szakrendelõkkel valósítható meg: erõfeszítései nyomán nyílt meg Magyarország elsõ szakosított szívosztálya a budapesti Bajcsy-Zsilinszky Kórházban 1952. szeptember 1-jén. Unghváry László (1904–1972) nagyszabású monográfiája (Klinikai és kísérleti elektrokardiographia. Budapest: Medicina Könyvkiadó; 1958. 631 l) az élenjáró európai kézikönyvek közé tartozhatott volna, ha a nemzetközileg széles körben idézett, idehaza azonban mellõzött szerzõ mûvének idegen nyelvû kiadását meg nem akadályozzák. 1955. június 29-én alakult meg a Magyar Kardiológusok Társasága (MKT) jogelõdje, az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete belgyógyász szakcsoportjának kardiológiai szakosztálya és az üléselnökök háromtagú kollégiuma: Kúnos István (1973–1991), Plenczner Sándor és Zárday Imre. Zárdayt mindenki elfogadta elsõnek az egyenlõk között. Titkáraként tevékenykedett Ghyczy Kálmán (1917–2001), és a szakosztály mindeneseként, a Cardiologia Hungarica késõbbi megalapítójaként (1972), az MKT alelnökeként évtizedeken át a társaság mûködésének egyik fõ elõmozdítója volt. Zárday nemzetközileg is (el)ismert munkásságát nagyszámú tisztelõje és utódai, a tõle alapított kardiológiai belosztály késõbbi vezetõ fõorvosai, Kerkovits Gyula (1925–2006) és Zámolyi Károly (*1948) méltatták


Fazekas: A magyar „szíveskönyvek” kiadástörténete több emlékelõadásban és írásban. Zárday munkásságának fõbb mozzanatait és emelkedett emberi kvalitásait legutóbb Zámolyi Károly foglalta össze „A Magyar Kardiológusok Társasága 50 éves története 1957–2007” (szerk. Kerkovits Gyula; Budapest: Convention Budapest Kft.; 2007. 584 l) c. reprezentatív jubileumi kötetben. 1957 legelején az üléselnökök kollégiuma meghívta tagjai közé a belgyógyász Gottsegen Györgyöt (1906–1965) és a szívsebész Kudász Józsefet (1904–1981). Zárdayt 1956-ban és a forradalom után súlyos családi veszteségek érték: e szellemóriás fokozatosan összeomlott. Primus inter pares szerepét a klinikai és intellektuális kiválóságban Zárdayhoz hasonló Gottsegen György vette át. Az egészségügyi miniszter 1957. június 15-én hatályba lépõ utasítása alapján létrehozta az Országos Kardiológiai Intézetet, amely akkortájt még meglehetõsen mostoha körülmények között, különféle intézetekben és épületekben (elsõsorban az István Kórházban) helyezkedett el. Gottsegen tekintélyének köszönhetõen az intézet 1959 júniusában a Budapesti Orvostudományi Egyetem IV. sz. Belgyógyászati Klinikája lett. Gottsegen érdeklõdésének elõterében a vérkeringés és a légzés kölcsönhatásai, a kardiorespiratorikus betegségek állottak; 1961-ben kiadott, tünetorientált és hemodinamikai szemléletû, saját tapasztalatait a modern szakirodalomba élvezetesen beágyazó könyvének (Szívbetegségek. Budapest: Medicina Könyvkiadó; 1961.) szívdobogással, rendetlen szívmûködéssel és eszméletvesztéssel foglalkozó fejezetei ma is lebilincselik az olvasót. A Gottsegen és munkatársai által rendezett 1963-i Magyar Belgyógyász Nagygyûlés volt a második világháború után az elsõ nagy, nemzetközi részvétellel szervezett hazai kardiológiai kongresszus, amelynek fontosabb elõadásait a konferencia elnöke vaskos (angol, német, francia és orosz tanulmányokat tartalmazó) könyvben jelentette meg (Acta Secundi Conventus Medicinae Internae Hungarici; Cardiologia; Gottsegen G, editor. Budapest: Akadémiai Kiadó; 1963. 768. l). A sikeres, jó nemzetközi visszhangot keltõ kongresszus és az elegáns könyv megjelenése után Gottsegent több külföldi szívtársaságba beválasztották, úgyhogy ki tudta alakítani az intézet nemzetközi kapcsolatait. A Gábor György (1913–1979) jóvoltából megvalósuló, 1977-ben átadott épületbe, mai helyére, költözõ intézmény neve 1997 óta Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet. Gábor nagy tudású, sok tapasztalattal bíró belgyógyász-kardiológus és bölcs intézetigazgató volt. Érdeklõdésének elõterében az iszkémiás szívbetegség (angina pectoris, myocardium infarktus) állt. Célratörõ, pragmatikus klinikai szemlélete kétszer kiadott kismonográfiájában (Cardiologia az orvosi gyakorlatban. Budapest: Medicina Könyvkiadó; GYOK-sorozat 1972; 1975.) meggyõzõen érvényesül.

1980-ban látott napvilágos az elsõ hazai farmakoelektro(repolaro)kardiográfiai könyv Széplaki Sándor (1922–1995) tollából (Az ischaemiás szívbetegek ambuláns vizsgálata és kezelése. Budapest: Medicina Könyvkiadó; 1980. 266 l). A mû számos, ma is idõszerû megállapítást tartalmaz a QT-idõszakaszt megnyújtó – „torsadogen” mellékhatásuk miatt a forgalomból azóta kivont – antianginás gyógyszerek (prenylamin, lidoflazin), valamint a vegetatív idegrendszer tónusváltozásainak EKG-ra kifejtett hatásáról. A biofizikus Norman „Jeff” Holter (1914–1983) már 1947ben kidolgozta, 1949-ben publikálta az EKG telemetrikus elvezetésére alkalmas elsõ berendezést, ám klinikai fölhasználását 38 kg súlya lehetetlenné tette. A tranzisztor fölfedezése után Holter elnyerte az amerikai szívgyógyászat iránymutató személyiségének, Paul Dudley White-nak (1886–1973) és a National Institutes of Health-nek (NIH) támogatását, és sikerült könnyû, miniatürizált, járóbetegektõl is könnyen viselhetõ készüléket konstruálnia (1961). Az EKG ambuláns betegeken való tartós megfigyelésére fölhasználható Holtermonitorok sorozatgyártása a Del Mar Avionics jóvoltából 1963-ban kezdõdött. A módszer elterjedése óriási elõrelépést jelentett a panaszokat okozó és tünetmentes szívritmuszavarok vértelen/nem invazív kimutatásában. Ez tükrözõdött a Mihóczy László (1927–2002) szerkesztette „Nem invazív kardiológiai vizsgálómódszerek” (Budapest: Medicina Könyvkiadó; 1983. 263 l) c. könyv megjelenésében. Bõvített, átdolgozott kiadása 1988-ban angolul is megjelent (Non-invasive cardiac diagnosis. Budapest: Akadémiai Kiadó; 1988. 426 l). 1967-ben Hein J. J. Wellens (*1935) amszterdami és Philippe Coumel (1935–2004) párizsi munkacsoportja, egymástól függetlenül, a szív programozott elektromos stimulációjára (PES), extraingerek idõzített leadására és endocardialis elektrogram-regisztrálásra alkalmas berendezést és szívkatéter(eke)t fejlesztettek ki, és megkezd(het)ték a tachycardiák patomechanizmusának invazív/transzkatéteres tanulmányozását. Két évvel késõbb Benjamin J. Scherlag (*1932) és kollégái a Staten Island-i kórházban (New York), mind a mai napig használatos, olyan egyszerû módszert dolgoztak ki, amellyel könnyen lehet pozícionálni a His-kötegpotenciált elvezetõ elektród-katétert. A PES és a Histechnika egyidejû alkalmazása nagymértékben meggyorsította a klinikai tachycardiák és pitvar-kamrai blokkok szíven belüli egzakt elektrofiziológiai mechanizmusának föltárását. Szekeres László (*1921) és Papp Gyula (*1937) világhírû angol nyelvû monográfiájának (Experimental cardiac arrhythmias and antiarrhythmic drugs. Akadémiai Kiadó; 1971. 448 l) nemzetközi sikerét elsõsorban annak köszönhette, hogy a szerzõk aprólékosan, a szívritmuszavarokra vonatkozó (már akkor is óriási) 20. századi szakirodalmat és saját kutatási eredményeiket mesteri-


Fazekas: A magyar „szíveskönyvek” kiadástörténete en szintetizálva foglalták össze a preklinikai és határterületi szív-elektrofiziológiával és az antiaritmiás gyógyszerek farmakológiájával kapcsolatos ismereteket. A szegedi keringésfarmakológiai és szív-elektrofiziológiai iskola két nemzetközi tekintélyû kutatóprofesszora ezután is számos – fõleg angolszász szakmai körökben (el)ismert – monográfiát írt/szerkesztett, amelyek jobbára a szívritmuszavarok és az aritmogén/hirtelen szívhalál patogenezisével, valamint a kardioprotektív és/vagy antiaritmiás gyógyszerek hatásmechanizmusaival foglalkoztak (Pharmacological control of heart and circulation; Tardos László, Szekeres László, Papp Gyula, editors. Oxford: Pergamon Press; Budapest: Akadémiai Kiadó; 1980. 443 l; Pharmacology of antiarrhythmic agents; Szekeres László, editor. Oxford: Pergamon Press; 1981. 383 l; Pathomechanism and prevention of sudden cardiac death due to coronary insufficiency; Szekeres László, Papp Gyula, Takáts István, editors, Budapest: Akadémiai Kiadó; 1984. 320 l; Pharmacological protection of the myocardium; Szekeres László, Papp Gyula, editors. Oxford: Pergamon Press; Budapest: Akadémiai Kiadó; 1986. 417 l; Szekeres László. Sudden death due to acute myocardial infarction; Florida, USA: CRC Press Inc.; Boca Raton; 1986. 288 l; Cardiovascular pharmacology ’87. Papp Gyula, editor. Budapest: Akadémiai Kiadó; 1987. 650 l). A második világháború utáni idõszak egyik legtermékenyebb szívgyógyász szakírója, a hagyományos, vektoriális és háromdimenziós elektrokardiográfia véleményformáló szakértõje, Antalóczy Zoltán (*1923). Kardiológia c. átfogó mûvében (Budapest: Medicina; 1983. 604 l) az ingerképzési és ingerületvezetési zavarok klinikumát is taglalta. E (tan)könyvébõl akkortájt több orvosnemzedék készült föl a kardiológiai szakvizsgára. Elektrokardiológia az orvosi gyakorlatban (Budapest: Medicina Könyvkiadó; 1987. 461 l) c. kitûnõ könyve három kiadást ért meg. Antalóczy érdeme a számítástechnika (komputerizáció) szívgyógyászati kiaknázásának korai fölismerése, s e módszerek hazai bevezetése, bemutatása (Számítástechnika és kardiológiai alkalmazása; Antalóczy Zoltán, editor. Budapest: Medicina; 1990. 314 l). Az új típusú reneszánsz ember sokoldalú mûveltségével fölvértezett Antalóczy (szak)írói munkássága az orvostudomány és a mûvészet határterületére is kiterjedt: Leonardo da Vinci anatómiai rajzai c. pompásan illusztrált és gondolatokban gazdag jegyzetekkel kiegészített mûve (Budapest: Medicina/Kner; 1989. 175 l) párját ritkító könyvészeti alkotás. Az eminens orvosíró az utóbbi években elfordult a biomedicinális szakírástól, viszont sorra jelennek meg a 20. század mûvelõdéstörténetén átívelõ, ennek fejlõdéstörténetét és aszimmetriáit megvilágító, egyéni látásmódú esszékötetei. A Haynal-klinikáról írt könyvével (Egy klinika élete a Rákosi korszakban; Heraldika Kiadó; 1997.) és önéletrajzával („És mégis-mégis fára-

dozni kell”. Egy orvos a XX. században; Kairosz Kiadó; 2001.) a hazai kardiológiatörténeti irodalmat is gazdagította. Ma is értékes a 25 szerzõ közremûködésével, Antalóczy Zoltán és Kárpáti Pál (*1936) szerkesztésében közreadott Myocardialis infarctus c. összefogó kézikönyv (Medicina; 1978. 558 l), amely a kor tudásszintjén a heveny szívizom-iszkémia és -infarktus talaján föllépõ tachy- és bradyarrhythmiák patomechanizmusát és klinikumát is tárgyalja. Antalóczy tanítványai közül Kékes Ede (*1932) és Barcsák János írt a Gyakorló Orvos Könyvtára sorozatban (206. kötet) ma is hasznosan forgatható, gyakorlatias szemléletû ritmológiai kismonográfiát (A ritmuszavarok diagnózisa és terápiája. Budapest: Medicina Könyvkiadó; 1985. 282 l). Antalóczy Zoltán tanszéki utódja, a Szabolcs utcai kardiológiai klinika igazgató professzora, Préda István (*1941) szerkesztésében jelent meg a Heveny cardiovascularis kórképek c. kötet (Medicina; 2001. 432 l), amelynek kiváló (a)ritmológiai fejezetét a hazai klinikai szív-elektrofiziológia egyik úttörõje, Tenczer József (*1940) írta. Ugyanebben az évben a szintén Antalóczy-tanítvány, Regõs László (*1944) állt elõ egyéni nézõpontú, intellektuális élményt nyújtó mûvével (Ami az EKG-könyvekbõl kimarad…; Budapest: B+V Lap- és Könyvkiadó Kft.; 2001. 216 l). A belgyógyász-kardiológus Solti Ferenc (*1921) és az orvostudomány új vívmányaira mindig nyitott szívsebész, Szabó Zoltán (*1929) a Városmajor utcai klinikán a hatvanas években megszerezte a szívütemszabályzó-kezeléshez szükséges szakértelmet, megteremtette a beavatkozás technikai föltételeit, és megkezdte a szív hosszú távú ingerlésére alkalmas végleges pacemakerek beültetését. 1975-ben megalakították az MKT Pacemaker Munkacsoportját, amelyet az 1995-ben létrehozott, jelenleg is tevékeny Aritmia és Pacemaker Munkacsoport „jogelõdjének” tekinthetünk. A szívütemszabályzó-kezeléssel kapcsolatos ismereteket két kiadást megért monográfiában foglalták össze (Solti Ferenc, Szabó Zoltán: Pacemaker-terápia. Budapest: Medicina Könyvkiadó; 1974., 1980.). Ugyanõk írták Szekeres Lászlóval az elsõ olyan magyar nyelvû monográfiát, amely kizárólag szívritmuszavarokkal foglalkozott (Solti Ferenc, Szabó Zoltán, Szekeres László. Aritmiák. Medicina Könyvkiadó; 1987. 181 l). Solti Ferenc nem csupán a magyar klinikai (a)ritmológia, szív-elektrofiziológia és pacemaker-terápia egykori zászlóvivõje, hanem a második világháború utáni korszak talán legtermékenyebb és legsokoldalúbb kardiológus szakírója. A patológus Jellinek Harryval (1924–2005) angol nyelven írt monográfiájukban a nyirokpangás szívre kifejtett aritmogen hatásáról is írtak (Solti Ferenc, Jellinek Harry. Cardiac lymph circulation and cardiac disorders. Budapest: Akadémiai Kiadó; 1989. 178 l). Az antitachyarrhythmiás és kardiovazoprotektív hatású, természetes Ca2+-antagonistának tartható magnézi-


Fazekas: A magyar „szíveskönyvek” kiadástörténete um (Mg2+) kardiovaszkuláris védõhatásait taglaló sokszerzõs, transzdiszciplináris monográfiát az Akadémiai Kiadó magyarul és angolul egyaránt kiadta, s nívódíjjal jutalmazta (Fazekas Tamás, Selmeczi Béla, Stefanovits Pál. A magnézium. Budapest: 1992. 316 l; Magnesium in biological systems. 1994. 335 l). 1993-ban jelentkezett didaktikus elektrokardiológiai könyvével az új szívgyógyász-generáció egyik mindmáig legtermékenyebb szakírója, Tomcsányi János (*1958) (EKG – lépésrõl lépésre; Medintel Egészségügyi Szakkönyvkiadó; 1993. 279 l). A szorgos szakíró arra a nehéz föladatra is vállalkozott, hogy egymaga áttekintse a ritmuszavarok diagnosztikájával és gyógyításával kapcsolatos tudnivalókat (Tomcsányi János. Klinikai arrhythmiák diagnózisa és terápiája. Budapest: Tordas és Társa Kft.; 1995. 286 l). Telt erejébõl a három kiadást megért, sokszerzõs Klinikai kardiológia (Medintel; 1995., 1997., 1999.) kéziratainak összegyûjtésére és szerkesztésére, sõt Kardiológiai füveskönyvet (Tordas és társa Kft.; 2000.) is írt. Néhány évvel késõbb a heveny koszorúér-szindrómák klinikumát és elektrokardiológiai jellegzetességeit bemutató monográfiával (Acut myocardialis infarctus és instabil angina az EKG tükrében. Budapest: Tordas és társa; 2003. 132 l) is elõlépett. A koszorúér-elzáródás gyógyszeres és katéteres rekanalizáló kezelésének elterjedésével az ún. reperfúziós aritmiák az állatkísérletes és klinikai érdeklõdés elõterébe kerültek. Ezekrõl a farmakológus Tósaki Árpád (*1958) írt angolul magas színvonalú kismonográfiát (Tósaki Árpád: Reperfusion-induced arrhythmias: control and mechanisms. Budapest: Akadémiai KiadóScientia Publishing; 1995. 105 l) Mieczyslaw Michael Mirowski (1924–1990) sok kétkedéssel övezett, mégsem lankadó kutatómunkával kifejlesztette a ventricularis fibrilláció (VF) fölismerésére és megszüntetésére képes, automatikus implantálható cardioverter-defibrillátort (AICD). 1980-ban elõször ültették emberbe, s megkezdõdött az aritmogen (VF okozta) hirtelen szívhalál megelõzésére alkalmas készülékek gyors ütemû fejlesztése és klinikai használata. Miután Károlyi László (*1966) és Merkely Béla (*1966) a heidelbergi egyetemnek Johannes Brachmann vezette szívelektrofiziológiai laboratóriumában elsajátította az új módszer fortélyait, elkészítették a témakör elsõ hazai monografikus összefoglalását is (Károlyi László, Merkely Béla, Johannes Brachmann. Implantálható cardioverterdefibrillátor. Springer Hungarica Kiadó; 1996.).1993-ban bevezették az intervenciót nagymértékben megkönnyítõ transzvénás ICD-ket, amelyek fölöslegessé tették a mellkas megnyitását. Az elektronika, a miniatürizáció és a komputerizáció rohamos elõrehaladása a ritmuszavardiagnosztikára, komplex elektroterápiára (defibrillációra, pacemaker-kezelésre, valamint a szívkamrák elektromos és mechanikai mûködését összehangoló biventicularis ingerlésre [CRT]), a készülékben lévõ célszámí-

tógéptõl archivált adatok automatikus földolgozására képes, egyre kisebb ICD-k kifejlesztését tette lehetõvé. Megjelentek a „home monitoring” rendszerek, amelyek segítségével a betegbe implantált mûszerben tárolt adatok távolról lekérdezhetõk. Idehaza is szükségessé vált a prospektív, véletlen beválasztású, kontrollcsoportos pacemaker- és ICD-vizsgálatok és a beavatkozások honosításában élenjáró szerzõ saját tapasztalatainak összefoglalása (Merkely Béla. Pacemaker és implantálható cardioverter defibrillátor terápia. Budapest: Medicina Könyvkiadó Zrt.; 2006. 240 l). A Medicina Könyvkiadó Zrt. ugyanezen szériájában (Klinikai bizonyítékok; sorozatszerkesztõ: Czuriga István) jelent meg Fazekas Tamás (*1950) és Csanádi Zoltán (*1960) könyve, amely a klinikai aritmiák patomechanizmusának, gyógyszeres és nem farmakológiai kezelésének (transzkatéteres ablációs, pacemaker és ICD) bizonyítékalapú (randomizált, kontrollált ritmológiai tanulmányok eredményein és a nemzetközi/hazai vezérfonalakon nyugvó) modern áttekintése (A szívritmuszavarok kezelése. Medicina; 2004. 358 l). Zámolyi Károly több évtizedes klinikai tapasztalattal alátámasztott, decimálisan tagolt, könnyen áttekinthetõ, pragmatikus (a)ritmológiai monográfiája 1998-ban került az olvasók kezébe (Zámolyi Károly. Ritmuszavarok; Tények és adatok sorozat. Budapest: Melania Kiadó; 1998. 355 l). Az 1991 óta a kremsi (Ausztria) kórházban dolgozó Rohla Miklós (*1953) 1983-ban kiadott egyetemi jegyzete olyan sikeres volt, hogy éveken keresztül nem csupán a budapesti és szegedi orvostanhallgatók, hanem a belgyógyászati/kardiológiai szakvizsgára készülõ orvosok is tanultak belõle; jegyzetének tökéletesített, bõvített kiadását Rohla és osztrák munkatársa könyvben is megjelentette (Rohla Miklós, Glaser Franz. Klinikai EKG alapismeretek. Budapest: Melania Kiadói Kft.; 1999. 172 l). Kézikönyvünk elsõ kiadását (Klinikai szív-elektrofiziológia és aritmológia. Fazekas Tamás, Papp Gyula, Tenczer József, editors. Budapest: Akadémiai Kiadó; 674 l) a ritmuszavarok elektrofiziológiájában, farmakológiájában és klinikumában különlegesen jártas 25 szerzõ írta. Elõször adtak átfogó, minden részletre kiterjedõ képet a dinamikusan fejlõdõ szívgyógyászati szubspecialitás/tudományszak akkori állásáról. A szerzõk és a szerkesztõk teljesítményét a Magyar Tudományos Akadémia 2000. november 6-án nívódíjjal ismerte el. A kalcium (Ca2+)-csatornák és az intracelluláris Caanyagcsere létfontosságú szerepet játszik a szívizom normális elektromos és mechanikai (inotrop/lusitrop) mûködésében. A cardiomyocyták Ca2+-túltöltõdése, a Ca2+-dependens elektrofiziológiai és biokémiai folyamatok rendellenessége számos aritmia elindítója és/ vagy fönntartója. A myocardium Ca2+-homeosztázisával és patofiziológiai jelentõségével kapcsolatos ismeretek mélyreható összefoglalását kaptuk az Édes István


Fazekas: A magyar „szíveskönyvek” kiadástörténete (*1952) vezette debreceni szerzõcsoporttól (Czuriga István, Édes István, Kristóf Éva, Papp Zoltán. A szív- és simaizom Ca2+-anyagcseréje: elmélet, klinikum. Budapest: Golden Book Kiadó; 2000. 270 l). 1995-tõl a Maurits A. Allessie vezette maastrichti munkacsapat szilárd alapokra helyezte a pitvarfibrilláció elektromos, mechanikai és szerkezeti „remodelling (átépülés”)-teóriáját. Ezzel érthetõvé tette ennek az idõsekben igen nagy prevalenciájú, „népbetegségnek” nevezhetõ supraventricularis tachyarrhythmia nagyfokú recidívahajlamát és progrediáló (paroxizmálisból perzisztensbe átmenõ, majd állandósuló) klinikai viselkedését. („atrial fibrillation begets atrial fibrillation”= a pitvarremegés pitvarfibrillációt szül). Másfelõl, Michel Haissaguerre bordeaux-i munkacsoportja észrevette és dokumentálta, hogy a paroxizmális pitvarfibrillációk egy részét a bal pitvarba beömlõ pulmonalis vénákba kesztyûujjszerûen betüremkedõ szívizomnyelvekbõl és/vagy e visszerek szájadékainak környékérõl kiinduló extraszisztolék (ES), ES-sorozatok gyújtják be. A két friss koncepció új lendületet adott az életveszélyes kamrai tachyarrhythmiák tanulmányozása miatt háttérbe szoruló pitvarfibrilláció-kutatásnak, s módfölött meggyorsította az „atrioszelektív” antiaritmiás gyógyszerek és a „kuratív” katéterablációs metódusok kifejlesztésére irányuló erõfeszítéseket. John Camm (*1947) és Johan Waktare 2000-ben angolul kiadott kismonográfiájának magyar fordítása itthon is megjelent (Pitvarfibrilláció. Springer Tudományos Kiadó Kft.; 2001.). Ezt világhírû aritmia-szakértõktõl (John Camm, Paul Dorian, Peter Kowey, Stanley Nattel, Papp Gyula, Ursula Ravens, Bramah N. Singh, Dirk Snyders, Juan Tamargo, Varró András) írt angol nyelvû monográfia követte (Atrial fibrillation: new therapeutic concepts; Papp Gyula, Matthias Straub, Dieter Ziegler, editors, Amszterdam: IOS Press; 2003. 157 l). Lozsádi Károly (*1935) egyedülállóan artisztikus mûvelõdés- és orvostörténeti könyve a szívvel és a vérkeringéssel kapcsolatos több évezredes/évszázados elképzelések, mítoszok, szimbólumok, kultikus leírások és mûvészeti alkotások csodálatos gyûjteménye, amelyben a rendetlen szívmûködésre és hirtelen halálra vonatkozó utalások is bõségesen föllelhetõk (De corde. Szíveskönyv. Budapest: Medicina Könyvkiadó; 2004. 124 l). Különleges esztétikummal és finomsággal figyelmeztet, hogy mai tudásunkhoz a régiektõl ránk maradt munkák újragondolásával, újjáalakításával, továbbfejlesztésével jutottunk. Az européer Lozsádi orvosi szótörténeti tárának egyik jelmondata a jeles amerikai-magyar történész, Lukács János (*1924) alapelve: „A múlt az egyetlen, amit ismerünk. Minden emberi tudás múltbeli ismereteinkbõl fakad. Minden emberi gondolkodás valami múlt újragondolásával jár.” (Lozsádi Károly. Etymologia medica. Budapest: Medicina Könyvkiadó; 2006. 347 l).

2007-ben jelent meg a szív- és érrendszeri orvoslás korszerû ismereteit összefoglaló, kompaktlemez (CD)melléklettel ellátott kézikönyv (Kardiológia. Temesvári András, Keltai Mátyás, Szili-Török Tamás, editors. Budapest: Melania Kft.; 477 l). (A)ritmológiai nézõpontból fontos fejezeteit Csanádi Zoltán, Kardos Attila (*1964), Mihálcz Attila (*1973), Rudas László (*1953), Szili-Török Tamás (*1968), valamint Merkely Béla és fiatal munkatársai, Róka Attila (*1978) és Gellér László (*1971) írták. A Medicina Könyvkiadó nemrégiben orvostudományés szakmatörténeti sorozatot indított (A magyar patológia története. Bodó Miklós, Honti József, Sugár János, Tanka Dezsõ, editors. Budapest: 2005. 284 l; Benke József. Az orvostudomány története. Budapest: 2007.). E sorozatban lát napvilágot 2008-ban „A kardiológia áttekintõ története” Lozsádi Károly és Czuriga István szerkesztésében. Az elmúlt fél évszázad hazai szívgyógyászati irodalma tehát koránt sincs híján a szív-elektrofiziológiával és (a)ritmológiával foglalkozó összefoglaló mûveknek, nem is szólva a magyar kutatók és klinikusok publikálta tömérdek tudományos közleményrõl. Joggal vetõdik föl a kérdés: szükség van-e ennek a szívgyógyászati szakágnak újabb terjedelmes áttekintésére? A válasz igenlõ. Az elmúlt tíz évben a kardiovaszkuláris medicinában, s ezen belül a szívritmuszavarok diagnosztikájában és gyógykezelésében olyan nagymérvû fejlõdés szemtanúi lehettünk, s oly nagy mennyiségû és új minõségû ismeretanyag halmozódott föl, hogy idõszerûvé és szükségessé vált az 1999-i Klinikai szív-elektrofiziológia és aritmológia c. kézikönyv átdolgozása, modernizálása, a témakörök friss összefoglalása. Az új kiadás megjelenésére, reményeink szerint, már nem kell túl sokat várni.

Következtetések Sokan úgy vélekednek, hogy a Neumann/Google-galaxis vívmányai, az Internet, az elektronikus (tele)kommunikáció és az e-publikációs fórumok a papíralapú/ nyomtatott biomedicinális szaksajtó elsorvadásához, a könyvek eljelentéktelenedéséhez vezetnek. E dolgozat szerzõjének álláspontja a költõnek, Faludy Györgynek (1910–2006) végsõ üzenetéhez áll közelebb: „Válasszátok a könyveket” – int búcsút tõlünk a magyar irodalom nagy bohémja (A pokol tornácán; Alexandra, 2006) –, mert élni csak teljes életet érdemes, s ez másként nem megy, csakis úgy, ha rend van a fejünkben. A legújabb és legfontosabb ismereteket magas szinten, lényegre törõen összefoglaló szakírás nélkülözhetetlenségébe, a Gutenberg-galaxis örökkévalóságába vetett hit tovább él, és minden bizonnyal újabb és újabb „szíveskönyvek” megjelenésében jut érvényre.


Cardiologia Hungarica 2008; 38 : 208–216 © 2008 Locksley Hall Media

Forum

History of publishing “books about the heart” in Hungary Tamás Fazekas University of Szeged, Faculty of Medicine, 1st Department of Internal Medicine, Szeged

Address for correspondence: Prof. Dr. habil. Fazekas Tamás, PhD, FESC, hon. university professor, DSc of the Hungarian Academy of Sciences 6722 Szeged, Batthyány Lajos u. 31. Tel/fax: (06-62) 451-039 E-mail: [email protected] Speech is sonorous, but sooner or later it falls silent: as silence brought him to life, too. Words tell less than we want them to convey. László F. Földényi (*1952) erenc Pápai Páriz (1649–1725) wrote Pax corporis (The Peace of the Body) in 1687 in Nagyenyed (Aiud, Romania today). This book is usually considered as being among the first medical books published in Hungarian. Seen with today’s eyes, its relevance to medicine is negligible because it includes several obsolete and medieval methods. The author writes in one section on stitch in the side, “this malady is dangerous if it is associated with a slow and weak pulse.” Regarding elevated heart rates he writes, “by heart palpitations, we mean a beat of the heart that is tumultuous and unnatural.” The two-volume, Orvosi tanítás (Medical Teachings) written by Sámuel Rácz (1744–1807) was very popular at the end of the 18th century (published in Buda in 1778, with the Royal University typeface; see Figure 1). Actually, this is the Hungarian translation of a German book written by baron Antal Störck, the “imperial protomedicus.” Remarkably, the first part of this early work (pages 117 to 121) has a separate chapter on Heart palpitations (De palpitatione cordis), which was rendered perfectly into the language of the time, “If the heart beats faster and harder than it would do so by nature, and makes the patient suffer and feel lassitude, and causes hindrance in its very own activity, this condition is called heart palpitation.” Elsewhere he wrote, “In men and women who often experience spasms, rather strong and longlasting heart palpitations can also occur, which may be caused solely by spasms due to anger, fright, fear, joy, or even mild mental passion (…).” Sometimes, heart palpitations are due to an abundance of blood; in such instances the best cure is to open a vein, measured to

F

the strength of the patient (…). However, if the pulse is uneven and broken off, if heartbeats become stiff after every movement, and the patient suffers greatly and almost suffocates, then there is commonly either a blood seedling (polypus) in the heart cavity, or the heart or its big blood vessels are unnaturally enlarged.”

XIXth Century The first book published on cardiology in Hungarian was written by Dániel Hamary (1826–1892), an army surgeon from Tata (Hungary). His 112-page work, A szívbetegségek különös kór- és gyógytana (Special Pathology and Therapy of Heart Diseases) was printed with the Szigler brothers typeface in Komárom (today Komárno, Slovakia) in 1865. In the preface of this book, the author lists all domestic and foreign sources, highlighting Ignác Sauer (1801–1863), who worked as a public professor of “special pathology” at the Medical School of the University of Pest between 1843 and 1860: “The mind-opening, thought-provoking, and concise lectures of professor Sauer, either in the classroom or at the bedside in the infirmary, always engaged my interest. Hamary discusses two phenomena in detail; circulatory hyperkinesis and angina pectoris. A more intensive heart activity, which depends on the greater network of nerves, is called nervous heart palpitation (cardiopalmus nervosus; palpitatio; Hyperkinese des Herzens; nervöses Herzklopfen) (…) during these irregular attacks the patients have a glowing face with sparkling eyes and experience dazzled vision, then become anxious with a pale-face


Fazekas: History of publishing “books about the heart” in Hungary

Figure 1. The inner cover of Sámuel Rácz’s book (1744-1807), Orvosi tanítás (Medical Teachings, 1778), courtesy of the ”Somogyi Károly” Library of the City of Szeged

and weary look (…) the pulse is fast, irregular, small, short” (…). French physicians call these passing phenomena in the case of medical students »maladie des etudiants« (…) and the potent factors, which can induce these phenomena include abuse of stimulant or alcoholic drinks (tea, coffee, wine, beer, brandy, rum, grog, etc.), drunkard’s life, leading a life loose in sexual pleasures, pursuing self-abuse…” Based on the first description of heart spasms given by William Heberden (1710–1801), the author called these angina pectoris or stenocardia. He pointed out that (those) “in suffering may suddenly die during heart spasms as a result of heart paralysis (…) and if the person in question seems dead, all means of revival should be used.” After the Austro-Hungarian Compromise (1867), the first medical book written in Hungarian (i.e. not translated from Latin or German) was published in Kolozsvár (today Cluj, Romania) thanks to the efforts of Zsigmond Purjesz senior (1846–1918). This popular twovolume handbook was published in three editions (1885, 1889, and 1894). Purjesz discusses diseases of the heart and aorta in 90 pages of the “reviewed and

improved” second edition (1889; Franklin Publishing Co). He refers to “the pulse becoming sparse,” “nervousness of the heart activity,” and the Stokes attacks, which cause unconsciousness and “during which the patient may also die.” This magnificent work, rich in archaic Hungarian terms, contains no separate section on (ar)rhythmology. Nor does the book, “The Treatment of Heart Diseases,” published in 1904 by Artur Hasenfeld (1870–1941), a physician practicing at the Erzsébet Asylum in the Hungarian capital. It is not common knowledge that one of the significant personalities of Hungarian and European internal medicine in the 20th century, Baron Sándor Korányi (1866–1944) discussed the “rythmology” of the heart in several of his studies. In 1903, he published a three-part article in the weekly Orvosi Hetilap (Hungarian Medical Journal) entitled Az extrasystolés arhythmiák diagnosztikai jelentõségérõl (The Diagnostic Importance of Extrasystolic Arrhythmias). In the absence of electrocardiographs (string galvanometers), he studied the “phenomenon of bigeminy” merely through classical physical examinations (palpation and


Fazekas: History of publishing “books about the heart” in Hungary listening) and using the sphygmograph, which registers the arterial pulse in graphic form. In this elegant series of articles, he made several references to the work of Theodor Wilhelm Engelmann (1843–1909), a pioneer of electrophysiology and (ar)rhythmology of the heart, and offered explanations for electrophysiological phenomena and terms, which were discovered by Engelmann and considered new at that time, such as extrasystole, compensatory pause, and refractory period. Joseph Skoda (1805–1881), pioneer in physical diagnostics (percussion and auscultation) and a leading figure of the “Second Viennese School,” attached no definitive diagnostic significance to arrhythmias. The visionary Sándor Korányi, together with Gustav Bergman (1878–1955), tried to validate an approach in which functional internal medicine should hold together clinical medicine, which was becoming ever more specialized. Korányi felt that a better understanding of arrhythmias depends on methodological advances. He wrote, “It is hard to accept that diagnostics cannot benefit more from frequent and conspicuous phenomena, such as arrhythmias, than it has so far, and if we contemplate the fruitlessness of studies conducted with so much diligence, it is impossible to be aloof from the conviction that the methodology used to process experiences is responsible for this fruitlessness.” Beyond doubt, Korányi omitted to include results already published that were aimed at developing and optimizing electrocardiography (ECG), which revolutionized the diagnosis of arrhythmias. Augustus Désiré Waller (1856–1922) was the first to conduct and record the (bio)electric activity of the human heart using electrodes applied onto the body. This demonstration, which was of great importance in the history of science, took place at the St. Mary Hospital in London (Paddington) in May 1887, and its publication (A demonstration on man of electromotive changes accompanying the heart’s beat), which is now known world-wide, appeared in the same year in the Journal of Physiology (London). Waller’s instrument used the less sensitive Lippmann capillary electrometer, and therefore, consisted of only two deflections; one oscillation was caused by the depolarization of the ventricles, and the other by the reestablishment of the resting membrane potential (repolarization). The first perfect-quality, bipolar, limb ECG equivalent to those used presently was presented by the Nobel Prize laureate Dutch physiologist, Willem Einthoven (1860–1927) in 1902 in the Festschrift, which was published as a limited print-run in honor of Samuel Rosenstein, a professor of internal medicine from Leiden. Using the string galvanometer he developed himself (1901), Einthoven significantly improved the sensitivity of the device such that he was able to record

an ECG which perfectly depicted the electrical activity of both the atria and the ventricles, from the surface of the human body. In 1906, he connected the Institute of Physiology with the University Hospital, located at a distance of 1,200 meters, using a special phone cable, which allowed him to register and assess the ECG recorded on a patient treated in the hospital. Einthoven’s study, Le télécardiogramme, published in 1906, represents an important stage in the development of (ar)rhythmology because this study contains the first ECG-recordings which show arrhythmias (complete atrio-ventricular block, atrial and ventricular extrasystoles, atrial fibrillation, atrial flutter). The letter-symbols (PQRSTU) for body surface ECG waves introduced by Einthoven are still used today. He also introduced the “standard” bipolar limb ECG leads (I, II, III). He was a pioneer of the vector concept (Einthoven’s triangle) and defined a rule (II=I+III), which was later named after him. Einthoven also performed chest X-rays on patients sent to his laboratory for ECG examinations. He listened to the heart sounds, and in case of murmurs he recorded these acoustic findings as well (he and Geluk developed the method of phonocardiography in 1894). However, Einthoven was primarily a researcher with an expertise in mathematical, (bio)physical, and technical studies, and was not engaged in patient observation and treatment.

XXth Century The development of electrocardiology between 1908 and 1924 was primarily due to the work of Sir Thomas Lewis (1881–1945), a medical practitioner from London with great experience in both animal experiments and clinical studies. He engaged in ECG-related studies in 1908, using the string galvanometer developed in Einthoven’s laboratory, for these two pioneers in the study of ECG were bonded through a close friendship manifested by mutual visits, frequent correspondence, and fruitful professional and scientific cooperation. Lewis used the ECG almost exclusively to study arrhythmias. He showed that the circular movement (circus movement theory) of the electric impulse has a decisive role in the pathogenesis of atrial fibrillation and atrial flutter. Until 1944, he was the founder and senior editor of the first English journal of the heart and circulatory system (Heart, 1909, Clinical Science from 1933). Lewis gave up his electrocardiology studies in 1924 and directed his attention to the study of skin circulation and the mechanism of pain. He was the first to describe the clinical characteristics of common faint (neurocardiogenic baroreflex syncope) in the British Medical Journal in 1932. He spawned the term “vasovagal syncope.”


Fazekas: History of publishing “books about the heart” in Hungary Imre Haynal (1892–1979) worked as a visiting researcher in Lewis’s institute for two years (1927 and 1928), and he is rightly considered to be the founder of modern cardiology in Hungary and one of the best internistcardiologists (for adults) of his time. His monograph (,A szív és a vérerek betegségei/Diseases of the Heart and Blood Vessels; Budapest: Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat/MOKT; 1938. 487 p.), which also discusses the ECG features and clinical aspects of impulse generation and conduction, is an influential summary of his excellent theoretical expertise and diverse clinical knowledge. Haynal maintained his interest in cardiology until the end of his life. Ten years after his unjust and forced retirement for political reasons (1958), he wrote an excellent book in English about paroxysmal supraventricular tachycardia (PSVT) and the role of neuro-endocrine regulation disorders in PSVT in cooperation with Jenõ Matsch (Paroxysmal tachycardia, Pathogenesis and treatment of the supraventricular form, Bp: Akadémiai Kiadó; 1968 p. 383.). Medical Clinic no. II of the University of Budapest was the cradle of electrocardiology in Hungary. From 1908 to 1921, this clinic was headed by Ernõ Jendrassik (1858–1921), an internist and neurologist, known by the maneuver named after him. He began his career in the Medical Hospital in Pest headed by János Wagner (1811–1889), and when his tutor sent him to a study abroad, he was asked to study galvanometers, which were developed at that time. Moreover, Ernõ Jendrassik had an inclination for (bio)physics because his father, Jenõ Jendrassik (1824–1891) was the founder of medical physics and experimental physiology in Hungary. Soon after he was appointed as director of the clinic, Ernõ Jendrassik purchased a string galvanometer suitable for ECG recordings. Consequently, the first Hungarian “internist-cardiologists” worked in his clinic; Ferenc Herzog (1879–1952), János Ángyán (1886–1969), and József Boros (1890–1962). Herzog used more than one and a half dozen ECGs to illustrate his article published in the February 12 and 19 issues, 1911, in the Orvosi Hetilap (Hungarian Medical Journal), where he succeeded in presenting almost all arrhythmias; “respiration” arrhythmias, atrial and ventricular extrasystoles, bigemin extrasystoles, AV blocks, and PSVTs. He also illustrated the PQ interval prolongation caused by a vagomimetic maneuver. He reported 28 absolute arrhythmia cases with atrial fibrillation, and described the main ECG characteristics of atrial flutter. He cannot be criticized for not differentiating between atrial fibrillation and flutter, because the publication that described supraventricular tachyarrhythmias, which are closely related from a pathophysiological and clinical point of view, was not published until May 1911, by Jolly and Ritchie. In 1912, Herzog published a 30-page comprehensive review of

arrhythmias illustrated with his own ECG recordings. His paper certified that a large number of ECGs were performed at the Jendrassik clinic as far back as 1910. Herzog’s increasing authority is reflected by the fact that Jendrassik asked him to write a chapter on cardiopulmonology for the second edition of his internal medicine textbook (1923–24). Herzog was appointed as chair of internal medicine at the University of Pozsony (Bratislava, Slovakia) in 1914, where he operated a “military heart examination station” during the First World War. Thus, the father of (electro)cardiology and (ar)rhythmology in Hungary was undoubtedly Ferenc Herzog (who was ignored from 1945 to 1989 for political reasons). László Jakab’s Elektrokardiographia gyakorló orvosok számára (Electrocardiography for practitioners, Novák Rudolf és társa Bp.: Tudományos Könyvkiadó vállalat; 1938.) was published in 1938, the same year as Imre Haynal’s remarkable monograph on heart and circulatory pathologies. In their textbook, Az általános kórtan vázlata (Outline of General Pathology; Bp.: MOKT; 1939.), Hugó Preisz (1860–1940) and István Went (1899–1963), who were public professors at the Péter Pázmány University in Pest and István Tisza University in Debrecen, wrote in detail about ECGs, and impulse generation and conduction disorders of the heart. The MOKT (the Hungarian Medical Library Society) published the book Elektrokardiographia (Electrocardiography, 138 p. ) by Pál Radnai, the former lecturer of Korányi Clinic in 1941. Ferenc Skrop’s essay (A szívmûködés elektromos jelensége. Új elmélet a mûködési áram, az inger, a rhythmus és a frequentia magyarázatára/Electrical phenomena in heart activity. A new theory to explain the operation of impulse, rhythm and frequency; Budapest: Stephaneum Nyomda; 1942.) puts the electrical activity of the heart muscle at the forefront. Spezielle Therapie der Herz- und Gefässkrankheiten (Dresden/Leipzig), a monograph by Imre Zárday (1902–1968), who learned the basics of internal medicine at Sándor Korányi’s Medical Clinic, came out in 1942 and had five German and three Spanish editions, and one edition each in Italian, Romanian, Serbian, and Croatian. His book on ECG (Az elektrokardiogramm/The Electrocardiogram; Eggenberger’s Publishing, 275 p.) for medical students and physicians was published in 1944. Therefore, Zárday was considered for a long time by many to be a professional electrocardiographer, although he often warned his colleagues against overrating the diagnostic importance of ECGs. He was a great internist with a holistic view and a polyglot homo universalis, a believer in sciencebased practical medicine, who became a well known internist-cardiologist in Europe after the Second World War. He recognized that epidemiological data


Fazekas: History of publishing “books about the heart” in Hungary collection to support the prevention of cardiovascular diseases and an efficient practice of cardiology can be achieved primarily with the help of medical departments specialized in cardiac care. Thanks to his efforts, the first specialized Cardiology Department in Hungary was opened at Bajcsy-Zsilinszky Hospital on September 1, 1952. László Unghváry’s (1904–1972) wide-scale monograph (Klinikai és kísérleti elektrokardiographia/Clinical and Experimental Electrocardiography; Bp.: Medicina Könyvkiadó; 1958. 631 p.), widely cited at the international level but ignored in Hungary, might have been considered one of the leading European handbooks if the publication of its foreign language edition had not been impeded. On July 29, 1955, the predecessor of the Hungarian Society of Cardiology (MKT), the Cardiology Section of the internal medicine group of the Medical Worker’s Union, and the 3-member College of the Chairmen (István Kúnos (1973–1991), Sándor Plenczner, and Imre Zárday) were established. Zárday was acknowledged by all to be first amongst his peers. Kálmán Ghyczy (1917–2001) worked as his secretary and the factotum of the department, and as the future founder of Cardiologia Hungarica (1972) and the vice-chairman of MKT, he was one of the key promoters of the Society for decades. Zárday’s work, acknowledged at the international level as well, was praised by the future senior chief physicians of the Cardiology Department founded by Zárday, Gyula Kerkovits (1925–2006) and Károly Zámolyi (*1948), who paid tribute to him in several lectures and writings. Most recently, the major achievements in Zárday’s work and his greatest human qualities were compiled by Károly Zámolyi in a representative jubilee volume, A Magyar Kardiológusok Társasága 50 éves története 1957–2007 (50 Years’ History of the Hungarian Society of Cardiology 1957–2007), Gyula Kerkovits (ed.); Budapest: Convention Budapest Kft.; 2007. 584 p.). In early 1957, the College of the Chairmen invited internist György Gottsegen (1906–1965) and heart surgeon József Kudász (1904–1981) to join the College. Zárday suffered great family losses in 1956 and after the Hungarian Revolution, which caused this spiritual giant to gradually break down. His role as primus inter pares was assumed by György Gottsegen, a man of similar clinical and intellectual excellence. The National Cardiology Institute was established by an order of the Ministry of Health that came into force on June 15, 1957, and operated under rather unfavorable conditions in different facilities and buildings (mainly in the István Hospital) of that time. Thanks to Gottsegen’s authority, the Institute became Medical Clinic no. IV of the University Medical School in Budapest in June, 1959. Gottsegen was primarily interested in the interactions

between blood circulation and respiration, and cardiorespiratory diseases. The chapters in his book on palpitations, abnormal heart activity, and loss of consciousness (Szívbetegségek/Heart Diseases. Bp.: Medicina Könyvkiadó; 1961.), which embed the author’s symptom-oriented and haemodynamic experiences in modern literature, still captivates its readers today. Organized by Gottsegen and his colleagues in 1963, the Great Convention of Hungarian Internists was the first major cardiology conference with international participation, and the main lectures were published by the Chairman of the Conference in a rather thick volume (including papers in English, German, French, and Russian) (Acta Secundi Conventus Medicinae Internae Hungarici; Cardiologia; G. Gottsegen, ed. Bp.: Akadémiai Kiadó; 1963. 768 p.). After the success of this conference, with positive international resonance and the publication of this elegant volume, Gottsegen was invited to several foreign heart societies which allowed him to establish international relations for the institute. The institute, which moved to its current location in a building which was erected thanks to the efforts of György Gábor (1913–1979), was opened in 1977 and was named Gottsegen György National Cardiology Institute in 1997. Gábor was an internist-cardiologist with great knowledge and experience as well as being a wise director. He was primarily interested in ischemic heart diseases (angina pectoris and myocardial infarction). His determined and pragmatic clinical approach convincingly emerges in a short monograph, which was published in two editions (Cardiologia az orvosi gyakorlatban/Cardiology in Practice; GYOK-series, Bp.: Medicina Könyvkiadó; 1972., 1975). The first Hungarian pharmaco-electro(repolaro)cardiology book (Az ischamiás szívbetegek ambuláns vizsgálata és kezelése/Ambulatory examination and treatment of patients with ischemic heart disease; Bp.: Medicina Könyvkiadó; 1980. 266 p.) written by Sándor Széplaki (1922–1995) came out in 1980. The book comprises several findings, which are still timely, on the effect of antianginal drugs, which have been withdrawn since then due to their “torsadogenic” side effects (such as prenylamine and lidoflazine), and tonus changes of the vegetative nervous system on ECGs. Biophysicist Norman “Jeff” Holter (1914–1983) developed and published the first device suitable for telemetric ECG leading in 1947 and 1949, but it was impossible to use in the clinical setting because it weighed 38 kg. After the discovery of the transistor, Holter obtained a grant from Paul Dudley White (1886–1973), an American pioneer in cardiology and the National Institutes of Health (NIH). Thus, he managed to build a lighter, miniature device that was


Fazekas: History of publishing “books about the heart” in Hungary easily worn by out-patients (1961). The mass production of such Holter monitors, used for longterm ECG monitoring of ambulatory patients, was started by Del Mar Avionics in 1963. The dissemination of this method represented a huge development in the bloodless/non-invasive detection of symptomatic and asymptomatic arrhythmias. This is reflected in the volume edited by László Mihóczy (1927–2002), Nem invazív kardiológiai vizsgálómódszerek (Non-invasive Examination Methods in Cardiology; Bp.: Medicina Könyvkiadó; 1983. p. 263). An extended and revised edition of this book was also published in English (Non-invasive cardiac diagnosis; Bp.: Akadémiai Kiadó; 1988. 426 p.). In 1967, a team lead by Hein J. J. Wellens (*1935) and Philippe Coumel (1935–2004) in Amsterdam and Paris, respectively, developed, independently from each other, a device suitable for programmed electrical stimulation of the heart (PES), timed delivery of extrastimuli, and recording of endocardial electrograms, which allowed them to begin the invasive/transcatheter study of tachycardia pathomechanisms. Two years later, Benjamin J. Scherlag (*1932) and his colleagues at the hospital in Staten Island (New York) developed a simple method that is still used today and which enables the easy positioning of the catheters recording the His bundle potential. The concomitant use of the PES and the His technique sped up the elucidation of the exact electrophysiological mechanism of clinical tachycardias and atrio-ventricular blocks. The international success of the world famous monograph written by László Szekeres (*1921) and Gyula Papp (*1937) in English (Experimental cardiac arrhythmias and antiarrhythmic drugs; Akadémiai Kiadó, 1971, 448 p.) was due to the authors’ effort to summarize the knowledge related to preclinical and interdisciplinary heart electrophysiology and the pharmacology of antiarrhythmic drugs by delivering a detailed, masterly synthesis of the literature (already of huge proportion) on arrhythmias produced during the 20th century, and their own research results. Two internationally acknowledged (especially in the British and American academic societies) research-professors of the circulatory pharmacology and heart electrophysiology school in Szeged (Hungary) wrote and edited a series of monographs, which described the pathogenesis of arrhythmias and arrhythmogenicsudden death, as well as the mechanism of action of cardioprotective and/or antiarrhythmic drugs (Pharmacological control of heart and circulation; László Tardos, László Szekeres, Gyula Papp (eds.), Oxford:, Bp.: Pergamon Press; Akadémiai Kiadó; 1980. 443 p.; Pharmacology of antiarrhythmic agents; László Szekeres (ed.), Oxford: Pergamon Press; 1981. 383 p.; Pathomechanism and prevention of sudden cardiac

death due to coronary insufficiency; László Szekeres, Gyula Papp, István Takáts (eds.), Bp.: Akadémiai Kiadó; 1984. 320 p.; Pharmacological protection of the myocardium; László Szekeres, Gyula Papp (eds.), Oxford:, Budapest: Pergamon Press; Akadémiai Kiadó, 1986. 417 p.; László Szekeres: Sudden death due to acute myocardial infarction; Boca Raton, Florida: CRC Press Inc.; USA, 1986. 288 p; Cardiovascular pharmacology ’87; Gyula Papp (ed.), Bp.: Akadémiai Kiadó; 1987. 650 p.). One of the most prolific authors after the Second World War is Zoltán Antalóczy (*1923), an opinion leader in the field of traditional, vectorial, and 3D electrocardiography. His comprehensive book, Kardiológia (Cardiology, Bp: Medicina; 1983. 604 p.), discusses the clinical aspects of disorders of impulse formation and conduction. Several generations of physicians have used this (text)book to prepare for the cardiology specialist exam. His excellent book, Elektrokardiológia az orvosi gyakorlatban (Electrocardiology in the Medical Practice, Bp.: Medicina Könyvkiadó; 1987. 461 p.) was published in three editions. Antalóczy’s achievement is his early recognition that computers could be used in cardiology, as well as introducing and presenting these methods in Hungary (Számítástechnika és kardiológiai alkalmazása/Computer Science and its Application in Cardiology; Antalóczy Zoltán (ed), Bp.: Medicina; 1990. 314 p.). The work of Antalóczy, a versatile personality and new renaissance man, extended to the frontiers of both medicine and art. His Leonardo da Vinci anatómiai rajzai (Leonardo da Vinci’s anatomical drawings, Bp.: Medicina; Bp.: Kner; 1989. 175 p.), with fine illustrations and thoughtful notes, is unparalleled as a piece of the art of publishing. This eminent author abandoned biomedical writing in recent years, but began publishing several original essays spanning the cultural history of the 20th century and exploring its development and asymmetries. His book about the Haynal Clinic, (Egy klinika élete a Rákosi korszakban/The Life of a Clinic during the Rákosi era; Heraldika Kiadó; 1997.) and his autobiography („És mégis-mégis fáradozni kell”. Egy orvos a XX. században/“And we should still devote efforts;” The Life of a Physician in the 20th century; Kairosz Kiadó; 2001.) enriches the history of cardiology in Hungary. The comprehensive handbook, Myocardialis infarctus (Myocardial Infarction, Medicina; 1978. 558 p.) published with the cooperation of 25 authors and edited by Zoltán Antalóczy and Pál Kárpáti (*1936), discusses the pathological mechanisms and clinical aspects of tachycardias and bradyarrhythmias that occur due to acute heart muscle ischemia and infarction; compiled at the level of knowledge of that time, it is still valuable today. Among the disciples of Antalóczy, Ede Kékes (*1932) and János Barcsák wrote the still-useful and practical short monograph on heart


Fazekas: History of publishing “books about the heart” in Hungary rhythm (A ritmuszavarok diagnózisa és terápiája/Diagnosis and Therapy of Arrhythmias; Bp.: Medicina Könyvkiadó; 1985. 282 p.) as part of the Gyakorló Orvos Könyvtára (Library of the Practitioner) series. The successor of Antalóczy at the university department and the director-professor of the Cardiology Clinic of Szabolcs Street, István Préda (*1941) was the editor of the Heveny cardiovascularis kórképek (Acute cardiovascular diseases; Medicina; 2001. 432 p.), which includes an excellent chapter on (ar)rhythmology written by one of the pioneers of clinical heart electrophysiology in Hungary, József Tenczer (*1940). The same year, another follower of Antalóczy, László Regõs (*1944) presented his work offering a unique intellectual experience (Ami az EKG-könyvekbõl kimarad…/What is left out from ECG books…; Bp.: B+V Lap- és Könyvkiadó Kft.; 2001. 216 p.). During the 1960s, an internist-cardiologist, Ferenc Solti (*1921), and a heart surgeon who was always open to new advancements in medicine, Zoltán Szabó (*1929), who worked at the Clinic on Városmajor Street in Budapest, acquired the expertise necessary for pacemaker therapy and established the technical conditions for this intervention, and began to implant final pacemakers suitable for long-term stimulation of the heart. The MKT’s pacemaker Working group was established in 1975, and can be considered the predecessor of the still active Arrhythmia and Pacemaker Working Group formed in 1995. The knowledge gathered in relation to pacemaker treatment was compiled in a monograph that was published as two editions (Ferenc Solti, Zoltán Szabó: Pacemaker-terápia/Pacemaker Therapy; Bp.: Medicina Könyvkiadó; 1974., 1980.). The two authors, together with László Szekeres, wrote the first monograph in Hungarian dedicated exclusively to arrhythmias (Ferenc Solti, Zoltán Szabó, László Szekeres: Aritmiák/Arrhythmias; Bp.: Medicina Könyvkiadó; 1987. 181 p.). Ferenc Solti was not only the former standard-bearer of clinical (ar)rhythmology, heart electrophysiology, and pacemaker therapy in Hungary, but perhaps was also the most prolific and versatile cardiologist-author after the Second World War. The English monograph, written with the pathologist Harry Jellinek (1924–2005), deals with the arhythmogenic effect of lymphostasis as well (Ferenc Solti, Harry Jellinek: Cardiac lymph circulation and cardiac disorders; Bp.: Akadémiai Kiadó; 1989. 178 p.). A multi-author transdisciplinary monograph discusses the cardiovascular protection of magnesium (Mg2+), which can be considered a natural Ca2+ antagonist with antitachyarrhythmic and cardio-vasoprotective effect, was published by the Publishing House of the Hungarian Academy of Sciences (Akadémiai Kiadó) in both Hungarian and English, and was presented an

award (Tamás Fazekas, Selmeczi Béla, Pál Stefanovits: A magnézium; Bp., 1992, 316 p.; Magnesium in biological systems; 1994, 335 p.). One of the most prolific authors of the new generation of cardiologists to this day, János Tomcsányi (*1958) published a didactic electrocardiology volume in 1993 (EKG – lépésrõl lépésre/ECG – Step by Step; Medintel Egészségügyi Szakkönyvkiadó; 1993. 279 p.). This hard-working author single-handedly took on the difficult task of reviewing the diagnosis and treatment of arrhythmias (János Tomcsányi: Klinikai arrhythmiák diagnózisa és terápiája/Diagnosis and Treatment of Clinical Arrhythmias; Bp.: Tordas és társa Kft.; 1995. 286 p.). He gathered and edited the manuscripts included in the multi-author Klinikai kardiológia (Clinical Cardiology, Medintel; 1995., 1997. 1999.), which was published in three editions. Moreover, he also wrote the Kardiológiai füveskönyv (Cardiology – Book of Wisdoms, Tordas és társa Kft., 2000). Some years later, he also wrote a monograph describing the clinical aspects and electrographical characteristics of acute coronary syndromes (Acut myocardialis infarctus és instabil angina az EKG tükrében/Acute Myocardial Infarct and unstable Angina in ECGs; Tordas és társa, Bp, 2003, 132 p.). With the increased use of pharmacotherapy and catheter recanalization in the treatment of coronary occlusion, the so-called reperfusion-induced arrhythmias came into the limelight of animal experiments and clinical research. Pharmacologist Árpád Tósaki (*1958) wrote a high-quality short monograph in English on this topic (Tósaki Árpád: Reperfusion-induced arrhythmias: control and mechanisms. Budapest: Akadémiai Kiadó-Scientia Publishing; 1995. 105 p.). Although his research was doubted, Mieczyslaw Michael Mirowski (1924–1990) worked relentlessly to develop an automatic implantable cardioverter-defibrillator (AICD), which can detect and eliminate ventricular fibrillation (VF). This device was implanted in humans for the first time in 1980, and a rapid development and clinical use of devices suitable for preventing arrhythmogenic (VF-induced) sudden death began afterwards. After finessing the new technique in the cardiac electrophysiology laboratory at Heidelberg University, headed by Johannes Brachmann, László Károlyi (*1966) and Béla Merkely (*1966) delivered the first monographic compilation on this topic in Hungary (László Károlyi, Béla Merkely, Johannes Brachmann: Implantálható cardioverter-defibrillátor Implantable cardioverter-defibrillator; Springer Hungarica Kiadó; 1996.). In 1993, transvenous ICDs were introduced, greatly facilitating the interventions that rendered it unnecessary to open the chest. The rapid advancement of electronics, miniaturization, and computerization fostered the development of smaller ICDs suitable for


Fazekas: History of publishing “books about the heart” in Hungary the diagnosis of arrhythmias, complex electrotherapy (for defibrillation, pacemaker treatment, and biventricular stimulation (CRT) to resynchronize the electrical and mechanical activity of the ventricles), and automatic processing of the data archived from the computer incorporated in the device. “Home monitoring” systems have emerged, which can be used for the remote investigation of data stored by the implanted device. In Hungary, it has also become necessary, in the introduction of prospective, randomized, controlled pacemaker and ICD studies and interventions, for a leading author to summarize his novel experiences (Béla Merkely: Pacemaker és implantálható cardioverter defibrillátor terápia/Pacemaker and Implantable Cardioverter Defibrillation Therapy; Bp.: Medicina Könyvkiadó Zrt.; 2006. 240 p.). In the same Medicina Publishing Company (Klinikai bizonyítékok/Clinical Evidences; editor: István Czuriga) series, Tamás Fazekas (*1950) and Zoltán Csanádi (*1960) published a book which offers a modern, evidence-based review (based on the findings of randomized and controlled arrhythmia studies and international/national guidelines) of the pathological mechanisms, pharmacotherapy, and non-pharmacological treatment (transcatheter ablation, pacemaker, and ICD) of clinical arrhythmias (A szívritmuszavarok kezelése/Treatment of Cardiac Arrhythmias. Medicina; 2004. 358 p.). A practical monograph by Károly Zámolyi, supported by several decades of clinical experiences and decimally subdivided to allow an easy overview, was presented to readers in 1998 (Károly Zámolyi: Ritmuszavarok/ Arrhythmias; Tények és adatok sorozat/”Facts and data” series, Bp.: Melania Kiadó; 1998. 355 p.). A syllabus published in 1983 by Miklós Rohla (*1953), who has worked in the Hospital of Krems (Austria) since 1991, was greatly successful and has been used for years by not only medical students in Budapest and Szeged, but also by physicians preparing for the final internal medicine/cardiology exam. Rohla and one of his Austrian colleagues also published an improved and extended version of this syllabus in a book (Miklós Rohla, Franz Glaser: Klinikai EKG alapismeretek/Basics of Clinical ECG; Bp.: Melania Kiadói Kft.; 1999. 172 p.). The first edition of our handbook (Klinikai szívelektrofiziológia és aritmológia/Clinical Heart Electrophysiology and Arrhythmology. Tamás Fazekas, Gyula Papp, József Tenczer (eds.), Bp.: Akadémiai Kiadó; 674 p.) was written by 25 authors who were especially skilled in electrophysiology, pharmacology, and the clinical aspects of arrhythmias. This book was the first to offer a comprehensive and exhaustive picture of the dynamically developing cardiological subspecialties at the time. The Hungarian Academy of Sciences presented the authors and editors with an award for their work on November 6, 2000.

Calcium (Ca2+) channels and intracellular Ca metabolism play a crucial role in the normal electrical and mechanical (inotropic/lusitropic) activity of the heart muscle. Ca2+ overload of cardiomyocytes and the disorders of Ca2+ dependent electrophysiological and biochemical processes are responsible for inducing and/or maintaining a number of arrhythmias. An indepth compilation of the knowledge concerning myocardiac Ca2+ homeostasis and its pathophysiological significance is delivered by a group of experts working in Debrecen and headed by István Édes (*1952) (István Czuriga, István Édes, Éva Kristóf, Zoltán Papp: A szív- és simaizom Ca2+-anyagcseréje: elmélet, klinikum; Ca2+ metabolism of the Heart and Smooth Muscles: theory and clinical aspects; Bp.: Golden Book Kiadó; 2000. 270 p.). As of 1995, the research group in Maastricht led by Maurits A. Allessie ensured a solid foundation for the electrical, mechanical, and structural “remodeling theory” of atrial fibrillation. This theory could explain the high predisposition to relapse and progredient clinical behavior (transiting from paroxysmal to persistent, then becoming permanent) of supraventricular tachyarrhythmia with high prevalence, which can be considered an “epidemic” (“Atrial fibrillation begets atrial fibrillation”). Moreover, the team of Michel Haissaguerre in Bordeaux observed and documented that paroxysmal atrial fibrillation was induced in part by extrasystoles (ES) or ES series originating in the heart muscle “tucked into” (like the fingers of a glove) the pulmonary veins flowing into the left atrium and/or the neighborhood of the orifices of these veins. These two new approaches revitalized the research into atrial fibrillation, shadowed by the study of lifethreatening ventricular tachyarrhythmias, and increased beyond measure the efforts to develop “atrioselective” antiarrhythmic drugs and “curative” catheter ablation methods. A Hungarian translation of the monograph written by John Camm (*1947) and Johan Waktare was published in 2000 (Pitvarfibrilláció/Atrial fibrillation; Springer Tudományos Kiadó Kft.; 2001.). This was followed by another monograph written in English by world-famous experts in arrhythmias (John Camm, Paul Dorian, Peter Kowey, Stanley Nattel, Papp Gyula, Ursula Ravens, Bramah N. Singh, Dirk Snyders, Juan Tamargo, Varró András: Atrial fibrillation: new therapeutic concepts; Gyula Papp, Matthias Straub, Dieter Ziegler (eds.), Amsterdam: IOS Press; 2003. 157 p.). The uniquely artistic book of Károly Lozsádi (*1935) on cultural and medical history is a wonderful collection of beliefs, myths, symbols, cult-like descriptions and artistic creations related to the heart and blood circulation produced over thousands/hundreds of years, which abounds in references to abnormal heart activity and sudden death (De corde. Szíveskönyv/De corde. A


Fazekas: History of publishing “books about the heart” in Hungary Book About The Heart; Bp.: Medicina Könyvkiadó; 2004. 124 p.). This book warns us with special esthetics and delicacy that our knowledge emerges from the rethinking, renewal, and improvement of works left to us by our ancestors. One of the slogans in Lozsádi’s medical etymological dictionary is a principle expressed by János Lukács (*1924), a Hungarian-American historian: “The past is the only thing that we know. All human knowledge emerges from past knowledge. All human thoughts involve the rethinking of past things” (Károly Lozsádi: Etymologia medica. Bp.: Medicina Könyvkiadó; 2006. 347 p). A handbook with a CD summarizing current knowledge of cardiac and circulatory care was published in 2007 (Kardiológia/Cardiology. András Temesvári, Mátyás Keltai, Tamás Szili-Török (eds.), Bp.: Melania Kft.; 477 p.). The chapters relevant from an (ar)ryhthmology point of view were written by Zoltán Csanádi, Attila Kardos (*1964), Attila Mihálcz (*1973), László Rudas (*1953), Tamás Szili-Török (*1968), and Béla Merkely and his young colleagues Attila Róka (*1978) and László Gellér (*1971). Recently, the Medicina Publishing House (Medicina Könyvkiadó) launched a medical science and history series (A magyar patológia története/The History of Pathology in Hungary. Eds. Miklós Bodó, József Honti, János Sugár, Dezsõ Tanka. Bp.: 2005. 284 p.; József Benke: Az orvostudomány története/The History of Medicine; Bp. 2007. 204 p.). The Comprehensive History of Cardiology (A kardiológia áttekintõ története) will be published in 2008, edited by Károly Lozsádi and István Czuriga. Therefore, the cardiology literature of the past halfcentury is not lacking in works that provide a compilation of cardiac electrophysiology and (ar)rhythmology, not to mention loads of scientific publications

by Hungarian researchers and clinicians. A justifiable question is raised: is there a need for this new voluminous review of the cardiology specialty? The answer is affirmative. During the last decade, we witnessed huge developments in cardiovascular medicine, including the diagnosis and treatment of arrhythmias. The considerable body of knowledge of new quality that has accumulated renders it opportune and necessary to revise and modernize the handbook published in 1999, Klinikai szív-elektrofiziológia és aritmológia (Clinical Heart Electrophysiology and Arrhythmology), and to update the topics. We hope that we do not have to wait too much longer for the new edition.

Conclusions Many believe that the achievements of the Neumann/Google Galaxy, the internet, electronic (tele)communications, and e-publication forums will reduce the paper-based/printed biomedical professional press and will lead to a loss in the importance of books. The position adopted by the author of this paper is nearer to that of the final message of the great poet, György Faludy (1910–2006): “Choose books” – said this bohemian giant of the Hungarian literature as he waved goodbye (A pokol tornácán/At the Threshold of Hell; Alexandra, 2006) – because only a complete life is worth living, and this is possible if we have order in our minds. Our faith in the indispensability of works which can provide a suggestive and penetrating review, and in the eternity of the Gutenberg galaxy lives on, and most certainly will manifest in the appearance of more and newer “books about the heart”.


Pápai Páriz Ferenc ( ) 1687-ben Nagyenyeden

Recommend Documents