Pálfi Anna Kiszállsz?

Pálfi Anna

Kiszállsz? Hölgyeim és Uraim! Fiúk, Lányok, Nagymamák! Erre, erre! És újra pörög a, forog a körhinta! Beszállás, beszállás, pörög a, forog a körhinta. Üresek a helyek, a legjobb helyek. Üres a távolról földre lenézős, fájdalmon túli mennyhinta. Üres a domboldal, kaptatni, felérni, vágyakat elejtve, sárhinta. Üres a kettes, erre, csak erre, beszállás, párok, véghinta. Üres az űr is, mozdulni semmi, hallgató, dermedt padhinta. Üres a gyomor, kéred-e, kapod, magyar az éhség, hazai nyomor, palinta. Hölgyeim, Uraim, Gyerekek, erre! Migrén a hinta, könyöklő isten, migrénrakéta. Pattanj be, Vendel, kedved ne veszd el, radírozz szaggal, titokhinta. Apukák, Anyukák, jöjjenek közelebb, itt hintáz magában a gyerek, fénygyerek, feledett, beégett nyárhinta. Miféle nő íze, Uraim, Uraim, beszállás, ez is csak sörhinta. Átülnél? Másikba? Fejedben mánia? Csukd be a koponyám, sorshinta! Rajzolni se lehet jobbat itt, emberek, ilyen is, olyan is, emberes, dombos is, szakállas, királyos, erdős és talányos, leginkább virágos, nézegesd, dédelgesd, rajzhinta. Túl vidám, túl könnyű? Nézz beléd, ott szörnyű, véged is, végez is, szemhinta. Lányocskák, fiúcskák, izgatott unokák, farkasos, sárkányos, ezeregy királyos vágyhinta. Ellenállsz? Távol állsz? Túlpartról fumigálsz? Hogy leszel jó ember, szomjasnak víz, tenger?! Hőshinta. Hintáz csak, hiába, se keze, se lába, könnyeit törölje, itt marad örökre, vidékhinta. Unos vagy untalan, hajlékos, az-talan, otthonos, -talanja, se apja, se anyja, borhinta. Már megint benevet virágzó reggeled, emberes állat ez, itt mulat, ott kutat, viszi a kulcsodat, vershinta. Hölgyeim, Uraim, beszállás, beszállás! Választás, átszállás, még nagyobb mészárlás. Pörög a, forog a, lódul a, lódul a, lassul a, megáll a körhinta.

Tartalom Pálfi Anna: Kiszállsz?

2

Csillagszem Tejút

Szép Ernõ: Hinta (vers)

5

Csillagvizsgáló NVajdics Anikó: Emberben; Ecce homo; A hűtlen; Hol a határ (versek) Podmaniczky Szilárd: Elköszönők (novella) Nyírfalvi Károly: Fokok (versek) Juhász Tibor: Egyensúly; Ami nem hajlik, az törik (versek) Sopotnik Zoltán: Migrénrakéta (regényrészlet) Posta Marianna: Konklúzió; Mit visel (Haikura füzér) (versek) Scheer Katalin: Szagos radír (regényrészlet) Szabady Shira: Csak azért is; Szimmetriatengelyen; Hintán felejtettél (versek) Apats Gábor: Miféle nő íze lesz (tárca) Stermeczky Zsolt Gábor: A választásokról Életek a kordonokon túl (II.) Seres Lili Hanna: Hat Hontalan Haiku (versek); Balogh Flóra:Töltés (rövidpróza); Tépõ Donát: ablaktalan (vers)

7 9 13 14 16 19 21 26 27 28 29

Csillagfényben

Baki Júlia: Közelebb a múlthoz [Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem] Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem (részlet)

33 34

Csillagkép

A költő, amikor mást csinál – László Anikó interjúja Erdős Virággal, rajzai kapcsán

37

Csillagpor Grozdits Hahó: Vidámpark – a felhőtlen szórakozás helye

42

Csillagtér

Menyhárt Dóra: Mesélni jó Kiss Barnabás: Mindenkiben ott lapul egy hős Scipiades Erzsébet: A vidék levegője

45 50 55

Hajléktalaninterjú

„Nem egy leányállapot”

60

Kicsi Csillag Vers

Erdõs Virág: A reggel

68

Könyvajánló

Sós Dóra Gabriella: Horrormondókák és mágia [Tóth Kinga: Zsúr. más mondókák]

Szerzõink

70

76

Csillagszem – Tejút

Bächer Iván emlékére

Szép ernõ

Hinta Páros csillag fenn az égen Fenn a holdnak közelében Nékem olyan nagyon tetsző Az a csillag az a kettő Oda kötöm majd a hintám Ha beszáradt itt a tintám Elpihenve ringva rengve Onnan nézek csendesen le Onnan nézem ezt a Földet Ezt a kéket ezt a zöldet Csoda csendbe rengve lengve Ázsiákon elmerengve Afrikákon Ázsiákon Minden Polinéziákon Lejtve lejtve, csak felejtve Fájdalmaim mind elejtve Szép emlék lesz, félig álom Hogy itt jártam a világon

Csillagszem – Csillagvizsgáló

Vajdics Anikó

Ecce homo itt jön nézzétek hogy húzza maga után az árnyékát az emberi megjelenés mázai rég lekoptak róla a szem a száj a szív a máj és a tüdők még a helyükön a váz még áll de már minden elmozdulóban a kultúra maradék rétegei alatt egy világ pusztul el véle ha végül összeomlik micsoda szégyen nincs más dolgom már mint hogy ítélkezés nélkül végignézem

A hûtlen minden halál az életre tanít motyogja ébredés előtt még az álom karjaiban odaadóan tűri hogy a nap első sugarai az önfeledtség utolsó morzsáit is lecsipegessék az arcáról felkel beágyaz megeteti az ágya alatt menedékre lelt száműzött angyalokat rendbe szedi a sminkjüket kifésüli a hajukba ragadt fénycsimbókokat lecsutakolja a lábukat Isten szeretetéről énekel nekik naphosszat hogy ne unatkozzanak vacsora után csillagport kever az italába csendre inti a mosogatóban egymás ellen tüntető edényeket belehallgat a könyvespolcok duruzsolásába megágyaz lefekszik megadóan tűri hogy a magány kiéhezett teste a testére fonódjon áthentergi vele az éjszakát temelletted elaludni nem lehet énekli a fülébe altatóul rég világosodik mire át mer vonulni mellőle a másik szobába minden élet a halálra tanít motyogja elalvás előtt már az álom karjaiban…


Emberben Istenben bízni jó emberben nem érdemes mégis mindig újragyúrjuk a bizalom sárgolyóját te bennem én benned mondogatjuk régi emlékeket új vágyakat tapasztunk hozzá könnyeket is kötőanyagnak felgörgetjük a magasba oda ahová már a madarak sem csak az angyalok járnak mire felér már akkora hogy nem bírjuk tartani elengedjük hát és csak nézzük nézzük ahogy legördül viszi magával a vágyakat az emlékeket szép amikor megindul véle lefelé mint egy hegyomlás a lélek

Hol a határ egy éjjel kilopóztunk a frontvonalra udvariasan kezet nyújtottunk egymásnak és szavak nélküli megnemtámadási szerződést kötöttünk a paktumhoz csatolt hallgatólagos záradékban titkos érdekszférákra osztottuk a lelkedet ideje volt már kölcsönösen elismerni egymás igényeit hiszen rég nem rólunk szólt a harc hanem érted és igazából egyikünknek sem állt érdekében soha a másik ellen harcolni

egy éneklő folyó vonalán húztuk meg a határt az érdekeltségi területemhez tartozó részek birtokának biztos tudatában megkönnyebbülve hajtottam álomra a fejem még dudorásztam is elalvás előtt de reggelre kiment a fejemből miben egyeztünk meg: folyón innen vagy folyón túl vagy az enyém és hogy hol az a folyó és mi a neve arra sem emlékeztem már azóta itt bolyongok kelet nyugat dél és észak között nem tudom melyik feledet öleljem magamba és egyre kevésbé érzem már hol a határ


Podmaniczky Szilárd

Elköszönõk Emlékszel a régi lakásunkra? Persze. Amikor kivitték a bútorokat, megálltam még egy pillanatra, és szétnéztem. Üres volt, piszkosul üres. Én nem mertem megnézni. Szerettem ott lakni – mondta Noémi. Öreg ház volt, nagyon öreg. Ha most megnézem a régi fotókat, borzalmasak a falak, hiába festettünk. Mindenütt utólag bekötött csövek. Arra emlékszel, amikor kihívtuk a gázszerelőket, és lekapták az órát? Iszonyatos büdös volt, dőlt a gáz kifelé. Ja, én meg néztem a ruhájukat, hogy mi van rá kiírva, egy pillanatig az volt az érzésem, hogy ezek nem a gázosoktól jöttek, és ott fognak fölrobbantani. Saját magukkal együtt, Noé? Ez igaz, de gáz volt. Aztán megírtam egy hetilapba, és egy hétre rá jött a gázművek igazgatójának a levele, hogy adjam meg, kik voltak azok, mert szabálytalanságot követtek el, el kellett volna zárniuk a főcsapot. Tudtam én, hogy nem lehet úgy gázórát cserélni, hogy ömlik a csőből a gáz. Tudtad, tudtad, de nem szóltál semmit. Mit mondtam volna, hogy jobban értek hozzá? Elég lett volna, ha becsönget valaki, vagy Józsi bácsi átnéz a szomszédból egy csikkel a szája sarkában. Azért jó volt ott lakni, Noé. Jó, csak a parketta ne recsegett volna. És arra emlékszel, amikor jött a Doki, hogy a bele egyezésünket kérje, hogy kivágassa a nyárfát az ablakunk előtt? Jól elhajtottuk. Azt mondta, megmentett már annyi emberéletet, hogy egy fát kivághasson. Először az volt a baja, hogy a fa gyökere följött a garázsban, és nem tudott tőle beállni. Ez nyilvánvaló marhaság volt, a fa gyökerei nem fölfelé nőnek. Ezzel azért vigyázz! Nem vagy botanikus. Nem vagyok, de hülye sem vagyok. Aztán meg azzal jött, hogy allergiát okoz a fehér szösz, amit tavasszal lefúj róla a szél. Utánajártam, és kiderült, hogy rosszul tudta a doki, ez a nyárfa nem az a nyárfa. Az volt még nagyon furcsa, ahogy eladtuk. Ezt hogy érted? Hát hogy kínlódtunk azokkal az ingatlanközvetítőkkel, mindegyik kizárólagosságot kért, de eladni egyik se tudta. Hozták az alibi lakásnézőket, hogy lejjebb tornázzák az árat. Lehet, hogy a lakásmaffia volt? Nem tudom. Nem hiszem. Azok talán nem a magunkfajtával kezdenek. Miért, mert mi vagy, értelmiségi? Nem az, de azért kétséges, hogy engem megvezetnének. Azokat a szerencsétleneket forgatják ki mindenükből, akik olvasni se tudnak, meg reménykednek, hogy majd pénzt látnak.


10

Te nem reménykedsz? Jaj, hagyd már a hülyeséget! Te is mindig számolgatod a pénzt, meg beosztod. Mire vársz, mit akarsz vele? Majd hetvenévesen lesz egy halom pénzed a bankban, amikor már menni se bírsz, Noé? Ne túlozz! Nem túlzok. Néha lehetnél egy kicsit nagyvonalúbb! Ezt meg hogy érted? Nem vagyok nagyvonalú? Lehet, hogy nem vagyok az. Ilyen vagyok. Nincs lelkiismeret-furdalásom. Lazíts, Noé! Most ne akarj engem kiakasztani ilyen szöveggel, hogy nem vagyok nagyvonalú! Mi lett volna velünk a válság idején, ha nem figyelek oda? Ezt elismerem. Ha nem gyakoroltad volna előtte a szűkmarkúságot, beszart volna a halott. Pokoli időszak volt. Nem hittem volna, hogy ekkorát lehet zuhanni. Emlékszel, esténként milyen nagy volt a csönd? Ültünk a fotelben, és néztünk magunk elé. Én biztos voltam benne, hogy végünk van. Azt nem bántam, hogy kikapcsoltattad a tévét, csak azt láttam, hogy még az is megszűnik körülöttünk, ami rossz volt. Mentünk a semmibe, föltartott kézzel az autópályán a főváros felé. Tényleg, ezt a marhaságot mikor találtad ki? Amikor már nem bírtam tovább idegekkel. Lazítani kellett. Minden reggel gyomorideggel ébredtem, hogy mi lesz ma, most épp miben mondanak ránk nemet. És ilyenkor nincs más, mint ellene menni. Jöjjön, legyen meg az ő akarata, pusztítson el, ha akar. Én komolyan kiálltam volna az autópályára. Tudom, Noé, ez benned a félelmetes. Amikor néha összeveszünk, és elindulok a vakvilágba, én komolyan gondolom, hogy fölmegyek a fölüljáróra, és ráugrom egy kamionra. Tudom. De miért pont kamionra? Á, hagyjuk ezt! Vége. Elmúlt. De bármikor újra jöhet. Újra, de már van tapasztalat, meg mindegy is. Most már tudom, hogyan kell a semmiből élni. Bármiről le tudok mondani. Megtanultam nem fogyasztani magam körül a világot. Őszintén szólva, jót tett. Megváltoztatott. A korod, Noé, az változtatott meg. Én előtted járok pár évvel, és látom, hogy ugyanazokat éled meg, mint én évekkel ezelőtt. Lehet. De szerintem mégsem ugyanazt. Vagy legalábbis hadd gondoljam azt, hogy nem ugyanazt. Ez azért jellemző rád! Mi? Hogy mindig magaddal vagy elfoglalva. Soha nem figyelsz rám. Mindent kétszer kell elmondani, vagy ötször. Nem vagy itt, Noé. Mert máshol van dolgom, jár az agyam. Annak járnia kell. Ha nem jár, nincs tovább. De ez már túlzás. Bezárkózol, egész nap a gépnél ülsz, és nyomkodod. Igen, nyomkodom, mert az a dolgom. A gépen dolgozom. A kertész egész nap a kertben van, mert ő ott dolgozik. Én a gépen. Már reggel hétkor, pizsamában?


Már reggel hétkor, pizsamában. Ha nem itthon dolgoznék, akkor nem ülnék ott. Kiveszek egy irodát, és bejárok dolgozni. Reggel nyolctól délután ötig, egy óra ebédidővel. Kidobott pénz. Az. De máshogy nem tudok nem odaülni reggel hétkor. Mennyi idő van még? Nem látom az órát. Picit húzódj hátra, Noémi! Így? Kösz. Van még kábé tíz perc. És arra emlékszel, amikor egész nap Andit kerestük? Én tényleg kétségbeestem. Láttam rajtad. Akkor még nem volt mobil, nem tudtuk egymást értesíteni. Jártuk a várost, és abban bíztunk, hogy a másik megtalálta. Pokoli volt. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy te sem találtad meg. Biztos voltam benne, ha hazaérek, ott fogtok rötyögni a konyhában. De miért is tűnt el? Az az igazság, hogy én sem emlékszem. Biztos valami suli ügy. Bekapott egy egyest. Azt bekapott máskor is, az őt annyira nem stresszelte. Akkor meg valami hülyeséget csinált, és attól félt, hogy ha hazajön, mi már tudjuk. De az csodálatos volt, ahogy rátaláltunk. Csak azon röhögtem, hogy még te voltál fölháborodva, miért nem mondtam eddig. Jól van, na, nagyon kikészültem. Igazi agymunka volt. Éreztem, hogy gondolatban kell megtalálnom. Ha fizikai valójában sehol nem találjuk, akkor rossz helyen keressük. Ott kell keresni, ahol nem is gondolnánk. És akkor éreztem meg, hogy eddig a távolunkban kerestük. És nem a távolunkban van tehát, hanem a közelünkben. Fölálltam, kinéztem az ablakon. Le a harmadik emeletről. Másodikról. Másodikról. És ott ült. Ott ült a hintában, és nézett maga elé. Komolyan mondom, nem is tudom, milyen érzés volt. Megtaláltam gondolatban. Mennyi idő van még? Két perc. Te érzel valamit? Nem, semmit. Pedig azt mondták, biztos a hatása. Nagyon nem szeretnék félnyomorék lenni. Nem leszel. De most már ne beszélgessünk. Bármikor beállhat. Jó, akkor innentől hallgatunk. Nem bántad meg? Nem. Jól van. Nézz rám, és hallgass!

11


Nyírfalvi Károly

Fokok A pályát köd üli. Varjaknak hűlt helyük. Minden leírás veszélytelen. Termoszba fagyott a kása. Visszatérnek a varjak. A mérkőzés elmarad. Sarki kocsma zárva. Minden ököl nyúlós és ragad. Milyen évszakot írunk? A naptár visszafelé pereg. Ujjaid száraz, porló levelek. Ma sem jött a postás. Megfordítom a homokórát. Elfogy a türelmem. Minden mondat megmozdul. Havat török, locsolni kezdek. Egész nap hallgattak a kutyák. Csontok száradnak a gödörben. Az árkokban csatakos patkányok. Facér macskák a szúette küszöbön. Betegek az esték, a reggelek. Hangyákként igyekvő nappalok. Moha és zuzmó lepi az asztalt. Termoszban fagyott kása. A sarki csendéletből vér fröccsen. Halottfehérek a pocsolyák. Minden leírás érvénytelen? Pirítósaim túlégtek. Szemükből kifordul a látvány. A bőrük viaszos. Hallgatnak a szószátyár padok. Rajzok: titkos utalások. A fülben halott fülbemászó. Valaki mindig mindent félreért. Lovak hátán hab ragyog. Fogadni sincs merszem…

13


Juhász Tibor

Egyensúly Ahogy a putri mögötti sovány almafa előtt álltam, mely, mint mondták, a legjobb időkben sem hozott többet pár foltos almánál, megláttam a kitámasztott házfalak alatt játszó gyerekektől független nyomort. A környező fák leveleit, mint elhordott pulóverek rojtjait, birizgálta a szél, fel-felmutatva a mosdatlan, kérges tagokat. A sárgás füvek közt, mint jóllakott élősködőket, néha arrébb moccantott egy-egy szemetet. Macska dörgölte hozzám bordáit, bentről kihallatszott a férfiak részeg vidámsága, az asszonyok pedig vízért vagy pálinkáért indultak, nem tudom, hová és miből. Arrébb sín húzódott, hetente kétszer vonat jött közömbösen. Ilyenkor a gyerekek mutogattak az ablakokban tátongó arcoknak. De azt beszélik, az idősebbek egyszer érezni kezdik a belőlük sütő űrt, s ekkor apáiktól kell eltanulniuk az egyensúlyt, szédülés nélkül elviselni azt a hideget a gyomruk helyén, amit eddig úgy neveztek: éhség.

Ami nem hajlik, az törik

14

Az öregasszony háta mögötti befóliázott ablakban két kisgyermek arcát lobogtatta a szél. Nem bírtam levenni róluk a szemem. Úgy tűnt, talán a fólia miatt, mintha a düledező ház részei lennének, biztos voltam benne, hogy a hámló falakkal együtt testük is elengedte


bőrüket, és úgy esik be nyílt kutacsukon az ég, ahogy az egymásra rakott lemezekből álló tetőn az eső. Eközben az öregasszony kulcsolt kézzel nézett. Ami nem hajlik, az törik, ismételte sokadszorra, de úgy, mint aki unja már ragozni a semmiséget, hátrafordult, és mormogott valamit a gyerekekről.

A Csillagszálló megrendelhetô a szerkesztôség postacímén: 1410 Budapest, Pf. 200, e-mailen a [email protected] címen vagy telefonon a 06–20–470–3434–es számon. Honlap: www.oltalom.hu/csillagszallo Negyedéves lap, éves elôfizetési díja 1400 Ft. Korábbi lapszámaink is megrendelhetõk.

15


Sopotnik Zoltán

Migrénrakéta

16

Gyerekkorom óta van ez a migrén dolog. Nem tudom, hány éves voltam, amikor először jött, de akkor éreztem magam először közel a halálhoz. Az volt a beavatásom. Akkor könyökölt rám először Isten, mert arra rájöttem, hogy ilyenkor könyököl. Vagy a nagymamám súgta, lehet. Nagymamám sok olyat súgott, amit úgy értettem, hogy éreztem inkább. Mégsem gondoltam, hogy boszorkány, mert nem is volt az. Egyszerű misztikus volt, egyszerűen harcolt saját magával. A vérében volt, ráadásul metaforikusan gondolkodott. Tudott úgy. Ott ültem oroszórán, olvasni kellett, és akkor ereszkedett a szemem elé az a vibráló függöny, ami a migrén előtt lepi meg az embert, én meg alig tudtam kinyögni valamit. Julia Pavlovna (özv. Hermelinné Balogh Julianna) akkora egyest vágott be a naplóba, akár az egész oldal, azt hitte, szegény, hogy szórakozom vele. Valamiért ugyanis jó voltam oroszból. És nem mertem szólni, hogy van ez a függöny a szemem előtt, meg utána az iszonyú fejfájás. Nem tudtam elmondani neki, hogy nem én, hanem lehet, hogy Isten szórakozik, és nem ővele. Inkább sírtam a folyosón, ahová ki lettem zavarva. Hosszú, szikár folyosó. Ha leültem a fal tövébe, hosszabbnak tűnt, mint amikor állva néztem a szemébe. A sok ajtó mögül kiszűrődő tanórák zaja meg ismeretlen nyelvvé állt össze. Egyetlen értelmes szót tudtam kivenni belőle: hinta. Ezt a szót suttogták nekem egy iskolányi gyerek és tanár elhasznált hangjai. Sírtam tovább. Semmi értelme. A migrén szigorúan kitartott még otthon is; ahogy vonszoltam magam a valami partizánnőről elnevezett utcánkban, még erősödött is. Martos Flóra. Ahogy az udvarba léptem, ott volt a nyári konyha előtt. Nem a partizánnő. Akkor már annyira fájt a fejem, hogy majdnem elájultam. Nem hasonlított a szocialista társaihoz, inkább úgy nézett ki, mintha egy elhanyagolt nemesi udvarból tolták volna hozzánk talicskán. Előző nap láttam ezt a jelenetet egy régi filmben, amit anyámék bámultak, és nyikorgó hangon énekelt egy csipkeruhás nő, fekete-fehérben. Azt hiszem, inkább csak az agyam rakta össze így. És megszólalt valahonnan az iskolai folyosó, az elhasznált hangok mondani akartak valamit. Inkább éreztem, mint tudtam. Már nem a fejfájásra figyeltem, nem tudtam, a hinta elkezdett ide-oda mozogni, rájöttem, hogy a folyosó zaja a hinta nyikorgása, hogy onnan jön. Azért ez egy általános iskolás számára elég ijesztő összehangolódása a világnak. Nem ijedtem meg, biztos a migrén miatt. Nem ültem bele. Mindig taszítottak a kézenfekvő dolgok. Anyám feltűnt a kert irányából, kezében ásó, és úgy ment át a hintán, mint filmekben a szellemek. Akkor jöttem rá, hogy csak én látom, csak nekem nyikorog ott folyosó-hangon a nyári konyha előtt. Aztán kábé az ötödik alkalommal rájöttem arra is, hogy bizony köze van a fejfájásomhoz. Sőt. Aztán elvittek, lefényképezték az agyamat, elemezték a véremet, vérvételkor elájultam, mert végignéztem, ahogy az előttem lévő kigyúrt férfinak a kidudorodó vénájába csúszik a tű. Borult a világ. Mintha ferdén fényképezett fotókon lépdelnék azóta is. Nagymamám szerint kiválasztott vagyok ezzel a migrénnel, egy sámán, ez volt a következő csodasúgása. Ezekkel a súgásokkal a legváratlanabb pillanatokban hajolt oda hozzám. Ennél pont a vasárnapi csirkét tolta be a sütőbe, úgy, ahogy a boncterembe illik a halottakat, és fejét kicsit felfelé emelve, elfordítva jobbra, mondja. Nagyapád is az volt, csak nála más volt a jel: az antikommunizmus, de ezt még nem értheted, aranyom. A sámánt se nagyon értettem akkor, mára meg kihalványodott


belőlem, sajnos. Mamikával (a nagymamám másik neve) is kipróbáltam, látja-e a hintát; úgy szurkoltam, lássa, üljön bele, de nem. Én meg egyre jobban féltem tőle és vonzódtam hozzá, de beleülni nem akaródzott. Nagyjából havonta jöttek a fejfájások: havi egy hinta, amit nem használtam. Suttogó nyikorgása is egyre jobban nyugtalanított. Az iskola folyosóján meg alig mertem egyedül lenni, rohantam mindig a többiekkel szünetben az udvarra; úgy éreztem, él az a folyosó, és kiszúrt magának. Közben szelíd gyógyszerek a migrénre, hol segítettek, hol nem sokat. Meg nyugtatók, mert féltem és látszott és féltem és látszott. A hintáról meg a folyosóról ha beszéltem volna, tuti beszállítanak. Az elmegyógyintézet nem túl inspiráló hely, ebben a tévedésben voltam akkor. Aztán kiderült, Palkó látja, oda is tette az ujját a szája elé, hogy ne szóljak senkinek, amikor lebukott, aztán továbbgondolhatta, hogy mit jelenthet, hogy én is látom. És persze bele is ült. Anyám bátyját mindenki ezen az elcseszett operett néven szólította a családban, lehet, hogy valami bosszú ez, nem derült ki soha. Biztosan bosszú. Palkó ott lakott a kisszobában, ami távozása után raktár lesz, majd öcsém biciklis műhelye; műszerész volt a helyi rádiókat gyártó üzemben, operát hallgatott, és volt egy szekrénye, ami tele volt madarakkal. Szekrényből csinálni egy amolyan panellakás-kalickát, nem értettem, csodáltam és sajnáltam is a madarakat. Jártuk együtt a környező erdőket, meg madárkiállításokra cipelt a nagybátyám, volt egy lemeze, amire madárhangokat vettek fel. Minek? Amikor hallgatta azokat az ordibálós zeneműveket, a szárnyas lények mereven ültek a panelban, mintha megbabonázta volna őket az opera. A madarak csendje azóta is riaszt. Palkó nem mondta, hogy neki is migrénje volna, de látszott az arcán, meg az Európa méretű keserűség. Kerülte az embereket, és egyszer kidobta az összes érmét, amit nyert a versenyeken: tőrvívó volt, olyan majdnem-bajnok típus. És kivitt egy olyan szürkéskékes ruhát a kertbe, meg egy sapkát, leköpdöste, majd elásta a kerítés tövében. Anyámék azt mondták, a munkásőr egyenruhája volt. Mágikus történelmi tett volt, végérvényesen másik embert faragott magából. Vagy nem. Volt olyan mítosz is, hogy a fejfájás nálunk olyan családi agydaganat, nem halálos, mert sokunkban van egy darabja. Állítólag a régi idők maradéka. Palkó aztán beleült, egyszerre fájt a fejünk, és megláttam. Azt hittem, beszippantja majd egy másik világ, egy ferde univerzum, ahogy a sci-fikben szokott lenni, aztán rohanhatok be anyámékhoz ordítvasírva, hogy irtózatos nagy a baj, közben leverem a hajnal óta készülő húslevest, leforrázom magam, széttöröm az évszázados sámlit, és nem lesz mentségem semmire, főleg Palkóra meg a hintára nem. De semmi szippantás, szent fény, fura lények sátáni leereszkedése, semmi. Nagybátyámnak boldogság-tekintete lett, majd elkezdtek eltűnni a ráncok a homlokáról, a táskák a szeme alól, és legalább tizenöt évet fiatalodott a bőre. Aztán az arca egyes részletei megváltoztak, alig észrevehetően, de megváltoztak. Amikor felállt a hintából, a bőre visszaváltozott az eredeti állapotába, ahogy a táskák meg a ráncok is visszanőttek. De azok az apró változások megmaradtak, mintha egy másik ember arcának részletei jelennének meg nagyon lassan. Valaki uralkodni akart az arcán. Nagybátyám is észrevette, láthatólag nem zavarta a dolog. Olyan, akárha élő-érző vattába süllyednél, fűzte hozzá a hintához, és soha többé nem beszéltünk róla. Soha többé nem láttam meg, amikor beleül. Arra gondoltam később, valami fordítva működő villamosszék lehet, vagy ilyesmi. Kamasz koromban beleültem, meg mostanában, hogy sokszor fáj a fejem, de semmi változás. Palkót tizenöt éve nem láttam, nem merek találkozni vele. Az operát viszont megszerettem. Részlet egy készülő tárcaregényből

17


Posta Marianna

Konklúzió Felhők. Sörhab. Egyszer leülepszik minden. Tenger alján kavics. Üres kagylóhéj az éj. El kell vinned innen. Álmok sekély vizén igazgyöngyöt halász a lélek. Félek, megelőzi a hit, és Istenné emel Téged. A parton papucsok. Ez vagy Te. Kezedből kavicsok lendülnek be. Kacsa. A nap lement-e? Figyelsz. Párodat egy életre… Hattyú.

19


Mit visel? (Haikura füzér) Kapukkal bélelt kapuk tárulnak ki, ha végtelenbe mész. A szív nehezebb mindig, mint az önhitt ész: terhét cipeled. Bármerre mész, kezeden ima-penész. Mit visel a hit? El. Lehet, semmit, az ész önhitt, hazudik, ne hidd neki el.

20


Scheer Katalin

Szagos radír Soha semmit nem kapott a szüleitől, aminek hasznát vette volna. Csak azt a füzetet a tizen hatodik születésnapjára. Piros-fekete műbőr borítása volt, és pont elfért a farmerzsebében. Már a látványától izgalomba jött. Amint egyedül maradt vele, fogta a töltőtollát, és kalligrafikus betűkkel felrajzolta az első lapra: Le Vendel szórakozott feljegyzései. Hosszan nézegette a jól sikerült betűket, és életében először elégedettséget érzett. Olyan volt a feje, mint egy pályaudvar. Nyüzsögtek benne az értelmetlen, nevetséges vagy szimplán csak bosszantó mondatok, hiába állt odébb egy részük, máris újabbak érkeztek helyettük. Kisgyerekként kétségbeesetten igyekezett megszabadulni tőlük, de semmilyen módszer nem segített. Nem lehetett őket túltoporzékolni, kiizzadni, dübörgő zenével vagy mások locsogásával elnémítani. Egyedül a könyvek segítettek. Az idegen mondatok egy időre kiszorították a sajátjait, de az átmeneti enyhülésnek megvolt az ára. Olvasás után megsokszorozódott az erejük. Vendel úgy képzelte, a mondatok az agyvizében úszkálnak, mint a lárvák, és ilyenkor, akár eső után a szúnyogok, egyszerre kelnek ki, elárasztva a koponyáját. A füzet megváltást hozott. Mondatokat követelt, és a mondatok, amelyek belekerültek, nem zaklatták többé Vendelt. A füzet persze veszélyforrás is volt. Bármikor illetéktelenek kezébe kerülhetett, és leránthatta a leplet Vendelről. Egy ideig félt ettől. Azt hitte, amíg a füzet titokban marad, a látszat fenntartható. Csakhogy a füzet így is, úgy is elvágta őt a világtól. Vagy attól, amit mások világnak neveztek. Nem sokkal Vendel születésnapja után a szomszéd házba új család költözött. Az utca hirtelen megtelt macskákkal. Ha Vendel kilépett a házból, nyugalmukból vagy koncentrált figyelmükből felzavart macskák rohantak át a kerten, ugrottak át a kerítésen, vagy lapultak meg szőrüket borzolva a bokrok alján. Vendel néha arra riadt, hogy csecsemősírást hall, de csak a macskák óbégattak az ablaka alatt. A pázsit tele volt bűzlő-gőzölgő macskaszarral. Vendel anyja egy reggel véres húscafatra lépett a lépcsőn. Az egér feje néhány méterrel odébb hevert, szemei Vendel anyjára meredtek. Vendel a tetőtéri szobája ablakából tökéletesen belátta a szomszéd kertet, de még a nappalit is, amelynek ablakait nem takarta függöny. Odaát hónapokon át plafonig tornyozott kartondobozok között éltek. A szoba közepén fekete pianínó állt. Kitaszigáltak a teraszra egy piros kanapét, és a bozontos szemöldökű, zömök férfi egész nap ezen a kanapén heverészett. Olvasott, nagy alakú füzeteket böngészett, dünnyögött, ceruzájával köröket írt a levegőbe, lejegyzett valamit, bement, leütött néhány hangot a zongorán, aztán visszacsoszogott a kanapéhoz. Az asszony jóval magasabb volt nála. Hosszú haját rendetlen kontyba fogta, és farmerben meg batikolt pólóban járt, mint a gimnazista lányok. Reggel elment otthonról, és délután négy óra tájban ért haza. Ilyenkor a férfi otthagyta a kanapét, fogta a fúrógépet meg a csavarhúzót, és folytatta a szerelést. Sokáig készült az egész nappalit beborító, plafonig érő polcrendszer. A kiürült kartondobozokat a nő összehajtogatta, és kivitte a ház mögé, a nyitott fészerbe. A lány a rozsdás kerti hintán ült. Egyik lábát maga alá húzta, a másikkal a földet bökdöste. A hinta nyikorgott. Órákon keresztül, ugyanabban a ritmusban és hangfekvésben. A macs-

21


kák jöttek-mentek körülötte. A lábához dörgölőztek, belehuppantak az ölébe, fejüket a tenyerébe simították. A lány néha mondott nekik valamit, a macskák pedig úgy néztek rá, mintha értenék. Vendel hazasietett az iskolából, és bevette magát a szobájába. Fél szeme a könyvön, fél szeme az ablakon. Semmi különös nem történt. Hűvösebb lett, a piros kanapét bevonszolták a nappaliba. A hinta egész délután nyikorgott. Hullani kezdtek a levelek. A lány újság papír közé rendezgette őket, aztán könyveket pakolt rájuk. Ebéd után a férfi felolvasott neki. Háromnegyed négykor a lány kiállt a kapuba. Amikor az anyja felbukkant a sarkon, elébe szaladt, és a karjai közé vetette magát. Az anyja mindig hozott neki valami csecsebecsét. Cukorkát, érdekes formájú kavicsot, bélyeget, matricát, egy szelet süteményt. – Azért, mert gyogyós a lányuk, még nem kéne teleszaratni az utcát a macskáikkal – mondta Vendel anyja. – És ez a nyikorgás! Szétmegy a fejem. * – Vulfia! – kiabált át a lány a kerítésen. Vendel a fűzfa alatt gubbasztott a padon. – Nem láttad? – nézett rá a lány. Vendel megrázta a fejét. – Hogy hívnak? – kérdezte a lány. – Vendel. – Hm – mondta a lány, mintha valami finomat kóstolt volna. – És téged? – Zina. Olyan név volt, mint a macskáké. Korinna, Rubina, Vulfia, Adelinda, Milda, Zília, kiáltotta bele Zina mindennap az őszi alkonyba. Úgy hangzott, mint egy imára hívó ének. – Vulfia fogyatékos – mondta a lány. – Mi baja van? – Félszemű. Születése óta. Vendel bólintott. – Én is az vagyok – mondta Zina. Vendel bamba képet vághatott, mert a lány elnevette magát. – Nem félszemű, te buta! Féleszű! – kiáltotta, és elszaladt.

22

Vendel már a sarkon észrevette. A kapuban toporgott, mint amikor az anyját várta. Vajon engem is meg fog ölelni?, futott át Vendelen. De Zina nem mozdult. Nem futott elé, még csak rá sem nézett. Hanem amikor Vendel a kapu elé ért, kinyújtotta a karját, és magával rántotta, be a kertbe. – Kutathatok a táskádban? – Ha akarsz… – Mmm, szagos radír! Mit radíroztál vele utoljára? – Biztosan számokat. Azokat folyton elrontom. – Én titkokat szoktam.


– Radírozni? – Próbáld ki te is! Ha ezzel radírozod ki őket, eperszagúak lesznek. * – Mit akarsz attól az idiótától? Vendel anyja a lehető legváratlanabb pillanatokban támadt Vendelre. – Már az egész környék erről pusmog. Összeröhögnek a hátam mögött. – Na és? – Hogyhogy na és? Egészséges, értelmes fiú létedre nem találsz magadnak egy normális lányt? – Zina normális lány. – Normális! Egyikük se százas, elég rájuk nézni. Még azt se lehet tudni, honnan szalajtották őket. – Anya, hagyd abba! – Apád szerint összefekszel vele. Még csak az kéne, hogy gyereket csinálj egy ilyennek! Vendel egy pillanatra lehunyta a szemét. Látta, amint öklével az anyja arcába csap. Látta, ahogy ömlik az asszony orrából a vér, és elvegyül a könnyeivel. A képet elhessegette, de egy másik tolakodott elébe: kidagadt erekkel üvöltött, bele az anyja (ezúttal ép) arcába: ostoba vagy, ostoba vagy, ostoba vagy! Aztán kinyitotta a szemét, és kirohant a házból. * Zinát beíratták a kertészeti szakiskola speciális osztályába. Sepregetett, gereblyézett, gyomlált, palántát ültetett. Üdvözült mosollyal masírozott át a városon talicskákkal, ásókkal, kapákkal felfegyverkezett hadtestével. Büszkén mutatta Vendelnek sárga színű mellényét, amelyre rá volt nyomtatva az iskola neve és címere. Vendel egyszer megleste őket, amint a gimnázium melletti parkban sertepertéltek. Zina nagy gonddal árvácskákat ültetett egy betonedénybe, aztán kergetőzni kezdett két fiúval. A fiúk elkapták, belegyömöszölték egy talicskába, majd diadalittasan körbegörgették a parkon. Zina csukladozott a nevetéstől. Vendelre hirtelen rászakadt a szomorúság. Legszívesebben levetette volna magát a földre, hagyta volna, hogy belepje a por, a hulló falevél meg a város utcáin elhajigált, szélfútta szeméthalom. Akár el is áshatták volna, Zina és a társai. * A szomszédba becsöngetett egy férfi. Valamilyen hatóságtól jött, tudni akarta, pontosan hány állatot tartanak. Igen, az utcabeliek tettek bejelentést. A város határozata szerint egy háznál nem lehet több három macskánál. A többit el kell ajándékozni, vagy leadni a sintértelepen. És a hintát sem ártana megolajozni. Zina napokon keresztül ringatta magát benne. Amikor végre elaludt, az apja bevitte a házba, és lefektette. De reggel megint a hinta nyikorgására ébredtek. Valamelyik macska

23


mindig ott ült az ölében. Vulfia, a félszemű, Milda, a tejszínű, hosszú szőrű nemes vad, Korinna, a fekete párduc, Rubina, a tehénfoltos, ragaszkodó kölyök, Zília, a vörös boszorkány, vagy Adelinda, a perzsa farkú cirmos. Három kiválasztott, három kitaszított. * Vendel bedobált néhány ruhadarabot és könyvet a hátizsákjába. Szétnézett a szobájában. Semmi nem volt ott, aminek hasznát vehetné. Lement a lépcsőn. A szülei a nappaliban tévéztek, épp elkezdődött a híradó. Levette az anyja táskáját az előszobafogasról. Volt benne néhány ezres meg százas, azokat a farmerzsebébe gyűrte. Észrevette a telefonasztalkán a jegyzettömböt és a ceruzát. Felírta a legfelső cédulára: Levendel László meghalt. Felejtsétek el! Aztán kiradírozta az eperillatú radírral. – Hová mész? – kiáltott ki az anyja a nappaliból. – El! – felelte Vendel, és becsapta maga mögött az ajtót. Részlet egy készülő regényből

24


Szabady Shira

Csak azért is az utolsó busszal elmegyek, vagy alá, vagy elé. vagy csak hagyom őt nélkülem létezni. rozoga ajtók zötykölődnek, közepes magatartást és reménytelenséget írtak a bizonyítványukba. az enyémbe életképtelenséget. tanáraik ordítják a fülembe, számba, szemembe bele egyenesen egész kávééletembe, „hagyd el a reményt, mielőtt ő hagy el téged!” nekem ennyi nem elég manapság. megvárom az utolsó utáni buszt.

szimmetriatengelyen félbehajtottalak hosszában, magamat keresztbe. elorigamizom szemed. nem láthatod, túl szimmetrikusan hintázom. szamárfület gyűrök, hogy ne halljam, meguntad. egyszer összetéplek, egyszer lerúgsz a hintáról, és csalódunk a tökéletesben.

hintán felejtettél

26

arcodra varrtam az utolsó esti puszimat, miután elmesélted, vihar előtt deres az ég. nyárgyermek vagyok, nyárszívvel, szedtük a ribizlit, míg eltűntek a vonalak tenyeremben. felakasztottál a családfára, már tudom, hol nincs helyem. lehettél volna a hősöm, lehettem volna a kislányod, inkább kifacsartad a csillagom. szedhetnénk ribizlit, csak ezen a nyáron, csak ebben az életben, de az utolsó fürt a szívedben nő, már mindig éretlen marad.


apats gábor

miféle nõ íze lesz valami hosszú, nagy úton megyek a városból kifelé, most csak elmosódva kalimpálnak budapest szép végtagjai, az astoria, a deák, a parlament, a jászai tér, a szent istván park, végül pedig a helia hotel, amelytől nem messze laktam egyszer rég, de a duna elhagyott partja most kicsit sem olyan, mint az akkori éjszakákon volt, amikor kiültem oda, és néztem a margitsziget egyre halkuló fényeit, és mindig éjfél körül hívtam egy lányt, aki reggel nyolckor hívott csak vissza, valami más időben léteztünk valahogy, amikor az ember érzésre képtelen, és a penny is, ahol akkoriban vásárolgattam, már cba príma lett, és nem látom már, mert egy kanyarban eltűnik, a kis kínai büfét, ahol egy kedves kis kínai lány adagolta mindig a csirkét nekem, de itt van még nem messze a bíbor söröző, ahol gyakran megálltam egy sörre, és egy karácsonyi partin itt halt meg az egyik barátom apja is, az itteni kövön koppant és törött szét nagy, kemény szíve, azt hiszem, az én apám is ilyesmi halált kért volna, ha teheti, de neki szenvedni kellett valamiért, megvárni, amíg a rák feleszi mindenét, hogy aztán ne lássa már többé soha ezt a múlékony utat, amelyen én már csukott szemmel is átmegyek, mert ugyan mi ebben a nehéz, kitekerni az árpád híd toronyházai között, kikerülni valami képzelhetetlenül kövér nőt, és a kis szőke mellett, aki jégkrémet nyal épp, egy pillantásig lelassítani megint, és aztán csak őrült iramban tekerni tovább, végig a béke útig, a tatai útig, istvántelek nyomorult gyárai, újpest rossz panelházai között, és elképzelni, hogy legközelebb már csak a rákospalota–újpesti vasútállomásnál, a papa sörözőben fogok megpihenni, és kétszázötvenért veszek majd egy korsó arany ászokot, és megiszom ott a szép napsütésben, a tizennégyes villamos kattogásai között, de nem tudom még akkor, hogy a papa már bezárt, és csak az állomáshoz tapasztott vegyesboltban tudok egy sört venni majd, és ott kezdem el inni valami járdaszegleten, egy hatalmas fa alatt, amelynek árnyékomon koppannak majd, mint súlyos, zuhanó angyalok, a termései, és hirtelen elkezd majd ömleni az eső, én meg két munkással állok egy bódé eresze alatt, és nézem, biciklim nyergén hogyan csattog az eső, de mindez csak később történik majd, most még itt tekerek, újpest rossz panelházai között, ahol az anna elvágódott egyszer, egy ugyanilyen hosszú úton, a városból kifelé, és a pingpongasztaloknál röhögtek rajta a cigány gyerekek, arrébb meg hintákat látok, és rajtuk beteg isteneket, ahogy hintáznak át meg át a létbe, és eszembe jut saját játszóterem, minden mell és fenék, amelyet megfoghattam valaha is, és hosszú idő óta most van először, hogy tényleg egyedül vagyok, és valami furcsa lebegés, köztes táv ez az állapot, és el sem tudom képzelni még, hogy a számban legközelebb miféle nő íze lesz, mert most csak ez van, a vegyesboltból a sör, az eleredt eső, a munkások az eresz alatt, mert ezt az ízt meg kellett most venni, az íz most csak ezé a söré, a vegyesboltból a 8,3-as barthsé, kettőnyolcvanért

27


Stermeczky Zsolt Gábor

a választásokról a barátnőm imád rajzolni és zenélni. nem tudja, hogy a képzőre jelentkezzen-e, vagy a zeneművészetire. a szüleim felújítják a húgaim szobáját. a tapétát a lányok választják ki, abból a háromból, ami anyám szerint szóba jöhet. erdei iskola előtt az ofő azt kérte, válasszuk ki egy tanárunkat, aki még velünk jön. a matektanárnőnk lett az. később kiderült, hogy ő nem lehet, mert az ofő utálja. sosem akartam választani.

28


Életek a kordonokon túl (II.) A József Attila Kör Irodalmi Egyesület 2013-ban pályázatot hirdetett a hajléktalan emberek helyzetével foglalkozó versek és rövidprózák írására. A művészi értékű szövegekkel a szervezők a hajléktalanság politikai kriminalizálásának tarthatatlanságára, a hajléktalanellenes intézkedésekre, illetve a rendőrökkel és kordonokkal borított aluljárók hazugságaira kívánják felhívni a figyelmet. A mintegy kétszáz pályázatot beküldött százötvennél is több szerző közül tizenhét alkotót emelt ki az Erdős Virág és Schein Gábor alkotta szakmai zsűri. A JAK felajánlására a díjazott szövegekből a Csillagszálló szerkesztősége is válogathatott. A tematikánkhoz illeszkedő verseket és rövidprózákat három lapszámban közöljük. Gratulálunk a kiíróknak a pályázat ötletéhez és lebonyolításához, a pályázóknak pedig a sikeres részvételhez.

Seres Lili Hanna

Hat Hontalan Haiku 1 (morzsolódó) Ehess, ihass, ölelhess, alhass! ehess, ihass, alhass. ihass. ihass, ihass, ihass. 2 még a szegény legény is a fele királyság előtt lakik valahol. 3 csillag nélküli fedél száll el ez bűn ez bűn ez bűn ez bűn fedél nélküli csillagszálló. 4 az öreg cigány lehajol a hegedűjéhez – a neonaluljáró szépsége.

29


5 a kordon szalagja piros-fehér zászló. 6 én sose akartam űrhajós lenni. sose! érti? – mondja, és beleköp a tejfölös dobozába.

Balogh Flóra

Töltés Éppen egymás szavába vágva nevettünk a zöldre várva, miután megittunk egy egész zöld üveggel, amikor mellénk szegődött. Kiválasztott bennünket, bár nem volt miből választani, kongott az utca az ürességtől. Előre szólt, hogy venni fog tőlünk egy kis energiát, ha nem baj, mert nagyon lemerült. Nem baj, pihenj meg minálunk, nekünk most úgyis több van. Csak egy saroknyit mentünk együtt, apránként tért vissza belé az élet, mi pedig mosolyogtunk, mert jó volt a kedvünk. Ha már így összesodort bennünket a szél, hát felnyitotta a koponyáját nekünk, hogy gyorsan megmutassa, mennyi minden gyűlt ott össze, amitől feszül (az) a (szép) feje. Megsajnáltuk, mert ömlöttek ki a lyukon a baljós képzetek, ellentmondások, régi, rossz álmok. Két ujjammal összehúztam a tátongó sebet, a maradék jókedvemet kentem rá betadin helyett. Reszketett, hiszen elszabadult démonai körbevettek bennünket, és azt mondta, hogy ha nem teszünk valamit, az életünkre törnek. Bénult kezéből kihúztam lézerkardját, egymásnak feszítve hátunkat összezártunk, és motyogó utasításait követve kaszaboltam az ellenséget. Azt mondta, párat sikerült elejtenem, de ezzel csak egérutat nyertünk. A nyert csatától egészen kivirult, eddig észre sem vettük, hogy legalább két méter magas. A következő pirosnál váltunk el. Még sokáig hallottuk nevetését, míg bizonytalan léptekkel, némán araszoltunk tovább.

30


Tépõ Donát

ablaktalan Földbe szíjazott vaspántokon kattognak az első szerelvény rozsdasárga fénylakkjai felnyalva a csipás szemű peron hézagjait – a tömeg beront: ébredek Felnézek nagyon lágyan bevethetem kartonágyam sziszeg bágyadtan a hajnali hidraulika károgva – tessék vigyázni: az ajtók záródnak Undor tekintetű föld alatti turisztok vetemednek sok világhálóról arrébbsuhintott kortárs kuzinom gyepesedett meg így szőrös aluljáróforgáccsá Reggelire meg van még a tegnap esti kétdekás a zsebben placebopácolt irtózatos szenvedés – a remény félreáll ma is csüggedtebben: rút csíkosszatyor-nemzedék Délben a fagyban is kaptató Népkonyha-ebédjegyekkel szaggató ütemekben perdít kenyérszeletekkel kapható ingyen kosztot vékonyra Másokat bekap a rehab már kora délután a vergődő kannásborolimpia nyitányáról szalajtott gála díszvendég az erjedő presszófüst szivárgásból harácsol sztorit ki ma Izzik a Krízisvonal szállók telnek meg lassan szőrösödő lepedékkel – bűzös kiskocsma flash szinkronban a szomszéddal: olcsó éjjeli menedékhely Az alagút bélbolyhai vagyunk: akinek ez jutott csak fekszik zavartalan pufajkamerevséggel időnként belepiszkítva éjjel az ablaktalan huzatba

31

Csillagszem – Csillagfényben

Baki Júlia

Közelebb a múlthoz Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem „Ez csak egy történet, a lehetséges több millió közül.” Repülési próba. Egy. Kettő. Földön maradás. Hátra egy lépést. Majd még egyet. Kívülről nézni az életet, mint események egymás mellé rendelhető sorát. Nincsenek irányok, csak lekövethető mozdulatok. Nincsenek jó vagy rossz utak, csak döntések, amelyeket végig kell vinni. Mert senki nem mondhatja meg előre, hogy mi lesz a következményük. És a súlyukkal mindig magadra maradsz. Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című könyvének tizennyolc éves főszereplője tudatában van a körülötte zajló történéseknek: a Ceauşescu-diktatúra megszorításainak, amelyben a mindennapi élet megpróbáltatásai ugyanúgy edzik az embert, mint a balettintézet gyakorlatai. Minden acélosnak tűnik, és mozdíthatatlannak, amiből csak két kiút mutatkozik. Az első: addig hajlítani a testet, amíg képes lesz a táncra, amíg képes lesz az éhezésre, addig hajlítani a lelket, hogy képes legyen felülemelkedni a testi fájdalmon, addig hajlítani a személyiséget, míg az arc vonásai csak annyit és azt árulják el, amit mutatni kell az életben maradáshoz. A második kiút a menekülés. A könyv főszereplője e két kiút között őrlődik. A történet kezdőpontja a családi elhatározás: disszidálni Magyarországra, melynek lehetséges módja a látszatházasság. A történet folytatása, hogy a fiatal táncosnő hogyan viszi végig ezt a tervet, akár saját meggyőződése ellenére is. Barátok, szerelmek, közelségek és távolságok közötti tánc, aknamező minden tér, amelyben mozdulni lehet. És mégis kell. Akár a jeges balerinaruhában, amely csak a testhőtől szárad meg. Mint betörni a balettcipőt, hogy idomuljon a lábhoz. Vagy a felfordított vasaló talpán forralni a vizet. Egyetlen cél van: minél közelebb kerülni a jövőhöz, amelyben értelmet nyer minden jelenbeli megpróbáltatás. És ennek a fiktív jövőnek a szemszögéből nézni a jelent, hogy súlytalanná válhasson, és a megtörtént jövő szemszögéből visszaemlékezni mindezek súlyosságára. A súlyára egy életen belül, a súlyára a történelemben. És nem felejteni el, egy percre sem, hogy a kettő nem ugyanaz: egyik sem kerekedhet a másik fölé. Mert a személyes történet nem történelem, és a történelem nem személyes történet, mégsem kivonhatók egymásból, nem kezelhetők külön, különben semmi nem látszik annak, ami valójában volt. És a könyv igazi tétje megmutatni, mi az, ami volt. A történet múlt időből indul és a múltba tér vissza. Egy pillanatra sem törekszik látszatok építésére. Őszinte. Őszinte tud lenni akkori és mostani önmagával. Egyszerre szól két hangon: az érett, konklúziót levonó, múlt időben beszélő mögött elevenen ott van a tizennyolc éves lány. Egy időben léteznek a szavak által, a szavak között. „Elmesélem, amire emlékszem.” Nincs válasz és nincs kifutás, nem kér felmentést, nem vár megbocsátást. Nem elfogult, és nem vádol. Egy történet, amely egyszerre létezik megtörténtként és újraélhető emlékként. A beszélő maga mellé ültet, könnyedén elringat lágy hangjával, semmi modorosság, csak szépen, lassan elmeséli, hogy mi történt vele. És jó hallgatni. És jó megérteni. Magvető Kiadó, Budapest, 2014, 220 oldal (2990 Ft)

33


Bodor Johanna

Nem baj, majd megértem (részlet) 35.

34

Márciusban újra kihallgatásra invitáltak. Legalább ismerős lett volna a helyszín, amelyben nyugodtabban félhettem volna, de ezúttal más épületben volt alkalmam új élményadaggal gazdagodni rettegésből. Az impozáns intézmény Bukarest egyik gyönyörű parkjának a közelében volt. A Cişmigiu gyermekkorom legdédelgetettebb emlékeihez kötődött. A vattacukros bácsi, a vasárnapi katonazenekarok, a rózsakert, a lugasok, a cukorka- és perecárusok körüli illat, a csónakázások helyszíne, ahol a papagáj sorsolta a szerencsét, fekete leples utcai fotóapparáttal készítették a csipkés szélű fekete-fehér fényképeket. Szerettem a tóparti vendéglőt, ahova Apa nagy ritkán elvitt vasárnapi ebédre. Szerettem a gigantikus fákat, a sakkozó idős bácsikat, a sétáló szerelmespárokat. A múlt század még nem hagyta el egészen a huszadik század morcos hangulatát. Ültem a trolin, az egyik oldalon a park a gyerekkorom helyszíne volt. A másik oldalon az épület felnőttkorom újabb stációja. Bekísértek egy terembe, amely olyan volt, mint egy komoly egyetemi tanterem. Az emel vényre helyezett katedránál öten vagy hatan ültek, nők és férfiak. Az asztal végén halkan zúgott a régi, nagyméretű hangfelvevő magnó. A gép szalagos fele monoton ritmusban forgó, kerek szemeivel fixírozott. Ezúttal is színházi énem tartotta kordában remegő lelkemet. Erre az alkalomra művészi kifinomultsággal választottam ruhát, hangsúlyozva törékeny balerina alkatomat, elegánsan sminkeltem ki magam, hajamat finom kontyba tekertem, magas sarkú cipőm tompán kopogott a hideg cementen. Audrey Hepburnt alakítottam. Az asztalon minden kihallgató tiszt előtt az én dossziém hevert. Kérdések össztüzébe kerültem. Gyorsan kérdeztek, furcsa szüneteket tartottak bizonyos mondatoknál. Számonkérő hangon és álkíváncsisággal fogalmazták kérdéseiket. Álltam a sarat, minél szigorúbban néztek, annál egyszerűbb trükköket vetettem be. Pozíciót váltottam, keresztbe tettem a lábamat, mutatóujjal kisimítottam a szemöldökömet, nem létező szöszöket szedtem le finom anyagú, térdig érő szoknyámról. Laza idegrendszert mutattam, mozdulataim lassúak voltak, véletlenszerűek. Mosolyom pillanatra sem hervadt le az arcomról, nagy, kerek szemekkel tekintettem rájuk, szuggerálva, mennyire komolyan veszem létfontosságú munkájukat. Csak egy célom volt: tetszeni nekik. Elérni, hogy akaratuk ellenére személyes viszonyuk legyen az ügyemhez. Emlékezetükbe akartam vésni magam, és elérni, hogy képtelenek legyenek bántani. Mint utóbb kiderült, Letitia erről a kihallgatásról is tudott. Most már nem képzett ki erre az alkalomra, de azt hiszem, a hátam mögött intézkedett az érdekemben. Legjobban a magán- és szakmai életemmel kapcsolatos kérdések miatt izgultam. Színházi emberként forgatásokon vettem részt, sorban kaptam kisebb-nagyobb feladatokat román filmekben – azoknál a munkáknál sem lehetett tudni, hogy ki a besúgó. Nem voltam bűnöző,


és mindig ellenőriztem magam, az ismeretlenek fürkésző tekintete mögött mindig lehetséges ellenséggel számoltam. Az operettszínházi életemhez kötelességszerűen, szakemberként alkalmazkodtam, azt a helyszínt biztos kézzel irányítottam. A szerelmi életem hektikus volt. Ott sok mindenbe lehetett volna belekötni. Kérdéseik alapján erősödött bennem az érzés, miszerint az elmúlt időszakban stílusomnak megfelelő csábítókat és barátjelölteket sodortak elém. Széles baráti köröm, társasági életem intenzív volt, bizonyára könnyű lehetett csapdákat állítani. Kényelmes információbázist és megfigyelési csomópontot jelenthettem. Hiszen köreimbe tartozott például egy volt svájci diplomata fia, vagy az akkor pályakezdő, csodálatos színésznő, Maia Morgenstern, illetve az egyik legismertebb kórus szólistája, aki később egy híressé vált popegyüttes frontembere lett. Milyen könnyű lehetett Hagit, a focistát megfigyeltetni. Vajon mekkora értéket jelenthetett egyetemista haverom előadása, amit a nappalimban adott elő a Romániában betiltott jógáról? Mekkora élmény lehetett színészek, rendezők, filmesek, táncosok beszélgetéseit elemezni? Ezért izgultam nagyon a márciusi kihallgatáson: ha megkérdezték volna tőlem, miért higgyék el a vőlegényem iránti fékezhetetlen szerelmemet, amikor az utóbbi fél-három negyed évben három férfi is besétálhatott az ágyamba, miközben a vőlegényem szinte havi rendszerességgel látogatott, akkor összeomlottam volna. Erre számtalan tanújuk volt, és nem tudtam volna kivágni magam. Ezek a kérdések elmaradtak. Kitipegtem a kihallgatásról, és azt reméltem, valódi győzelmet arattam. Besétáltam a parkba. Tavaszodott, de még elég hűvös volt az idő. A parkban alig voltak emberek. A magas sarkú cipőm kavicson csikorgó hangja és a madarak csicsergése kísértek céltalan sétámon. Mintha valahonnan messziről hallottam volna a vattacukorárus bácsi hangját. De tévedtem.

35

Csillagszem – Csillagkép

A költõ, amikor mást csinál – Bármiről kérdezz, csak a „közéleti költészet”-ről ne! – indítja a beszélgetést Erdős Virág, még le sem ülve. – Akkor beszéljünk arról, minek örültél utoljára! – Ma volt a magyarérettségi, és a fiam jókedvűen jött haza. Ez például jó dolog. – Legutóbbi bánatod? – Ez már nehezebb kérdés. Az utóbbi jó pár napot azzal töltöttem, hogy újraszkenneltem a készülő gyerekverskötetem teljes anyagát. Ez pontosan száz, általam illusztrált, kézzel írt oldalt jelent, amelyet a beszkennelés után még alaposan át kell javítani. Elsőre valamit rosszul állítottam be a gépemen, és emiatt egyheti munkám kárba veszett. Jóformán újra kellett kezdenem az egészet. Mire aztán nagy nehezen a végére értem, kiderült, hogy egy ilyen nagyméretű file-t elküldeni sem egyszerű. Hiába „ment át”, a kiadóban nem tudták megnyitni, úgyhogy most muszáj lesz tovább kísérletezni. De ezek inkább csak bosszúságok, semmiképp sem bánatok. – Mint például az is, hogy a közéleti költészetet kérik számon rajtad. – Ezen igazából már bosszankodni sem érdemes. Aki bennem szimpla „közéleti költőt” lát, az semmit sem ért belőlem. Persze szíve joga mindenkinek képzeletbeli címkéket gyártani, de az ezekből fakadó várakozásokkal nekem nincs dolgom. Fura paradoxon: a valamirevaló olvasók sohasem azt az írót szeretik, aki mindenáron a kedvükre próbál tenni, hanem aki bizonyos értelemben tojik a fejükre. Aki még véletlenül sem azt írja meg, amit várnak tőle, hanem amit mindenképp muszáj megírnia. Ilyen értelemben a kiszámíthatóság a hiteltelenség és a bóvli előszobája. Akin – a te szavaiddal élve – „számon lehet kérni” bármit is, esetemben történetesen olyasvalamit, ami egyszer már „bevált”, működött, sikeresnek bizonyult, az attól fogva nem szabad ember többé. Az írónak nem az olvasókkal kell stabil és bensőséges viszonyt kialakítania, hanem a valósággal, ami azért sokkal bonyolultabb ügy. A „közéleti költészet” kifejezés amúgy is fából vaskarika, ráadásul én magamra nézve soha nem is éreztem teljesen helyénvalónak. Azt viszont semmiképp sem szeretném, hogy ezek a buta és elnagyolt kategóriák bármilyen értelemben is megkössék a kezemet, úgyhogy az ezzel kapcsolatos olvasói pressziókról legalábbis próbálok nem tudomást venni. – Pedig ezek az olvasói várakozások nem teljesen megalapozatlanok. Az Ezt is el című köteted verseiben fontos társadalmi kérdésekkel foglalkoztál, az esélyegyenlőség mellett, a kirekesztés ellen emeltél szót, a másság elfogadásáért álltál ki. – Ezek még csak nem is szigorúan vett „társadalmi kérdések”. A „másságnak”, a „kirekesztettségnek”, az „esélyegyenlőtlenségnek” ilyen-olyan fokán állunk mindannyian. Te is, én is. Voltaképp az egész életünk ilyen-olyan hatalmi viszonylatokban zajlik, és ezek a viszonyok igazságtalan helyzetek sokaságát szülik. Az emberi élet értelme és célja pedig mégiscsak az, akármilyen triviálisan hangzik is, hogy kevesebb legyen a világban az igazságtalanság. Hogy az emberek sorsát ne a hatalmi hierarchiában elfoglalt pozíciójuk határozza meg. Azok az irodalmi művek, amelyek számomra valaha is fontosak voltak, ilyen értelemben szinte kivétel nélkül az „igazságot” keresték, sőt, a maguk rafinált

37


és tulajdonképp extraproduktív módján effektív „igazságot szolgáltattak”. Pusztán azzal, hogy írtak a „meg nem gondolt gondolat”-ról, gondolkodásra késztettek, láthatóvá tették és nevén nevezték az igazságtalanságot, rendben nem lévőnek mutattak fel olyan dolgokat, amelyeket addig rendben lévőnek gondoltunk. Az irodalomnak az én felfogásom szerint egész egyszerűen ez a dolga. Még az olyan csekély jelentőségű és kétes értékű irodalomnak is, mint amit én csinálok. – Ebből a szempontból van különbség a régebbi prózáid, prózaverseid, drámaszövegeid és a mostani verseid között? – A régebbi és a közelmúltban íródott szövegeim közt talán leginkább abban van különbség, hogy korábban a saját privát tereim (családom, kapcsolataim) szolgáltatták azokat a (hülye szóval) modellhelyzeteket, amelyekben ezeket az igazságtalan felállásokat néhány bekezdés erejéig legalábbis láthatóvá lehetett tenni. Az Ezt is el verseiben ez a tér valamivel tágasabb lett, mostantól viszont érzésem szerint ebből a szempontból is új korszak köszönt ránk. Olyan korszak, amelyben már nem kell széles horizontokat befognunk a tekintetünkkel ahhoz, hogy verset írjunk a hazánkról. Az abszurditásoknak és aránytévesztéseknek olyan gátlástalan tobzódását éljük, amikor minden apró momentum ijesztően jelentésessé válik, minden rezdülés valami nagy-nagy igazságtalanságról ad hírt. A történelemnek ezekben a kevésbé szerencsés korszakaiban még a legócskább szerelmi líra és a legközönségesebb tájleírás is hazaversként funkcionál, akár akarjuk, akár nem. Körülbelül úgy, mint Petri korában, amikor már az alkonyat ártatlan fényei is az embertelenség végső sötétségével riogattak. „Házak merednek, ki nem vert fogak / a levendulaszínű szájüregben.” [Petri György: Alkonyat] – Ehhez képest most egy gyerekkönyvet írtál. A Magvető Kiadónál a könyvhétre jelenik meg Négyeshatos című gyerekversköteted. – Ezeket a verseket már régóta gyűjtögettem, bár én magam nem tartozom azok közé, akik a gyerekeik megszületése táján reflexszerűen nekiálltak gyerekverseket írni. Eredetileg bábdarabokhoz kértek tőlem versbetéteket, sőt a veszprémi Kabóca Bábszínház felkérésére néhány éve egy mesejáték is született Pimpáré és Vakvarjúcska címmel, amelyet azóta több vidéki színház is a műsorára tűzött. A darab két éve mesekönyv formában is megjelent a Móra Kiadónál. Talán érdekes lehet, hogy a mostani verseskötetbe belekerült egy verses mese, amely a hasonló cím (Pimpáré és vakvarjúcska) dacára sem azonos a mesejátékkal. Ennek a mesének tulajdonképp csak egyetlen szereplője van, és a kisebb-nagyobb szövegbeli átfedések ellenére maga a történet is egészen más irányban alakul. De szerepel a kötetben olyan vers is, amely eredetileg a MOME EcoLab csoportjának egyik projektjéhez kapcsolódva, vagy éppen az Igazgyöngy Alapítvány felkérésére íródott. – A kötet legfőbb kuriózuma, hogy saját kézírásoddal és rajzaiddal jelenik meg. Hogy- hogy magad illusztráltad? – Eredetileg nem így terveztük, de az illusztrátor, akinek a bekapcsolódására kezdettől fogva számítottunk, végül visszalépett. Úgy döntöttem, nem várok tovább senkire, belevágtam egyedül, és néhány hét alatt megrajzoltam az egész könyvet. A kiadóban rögtön rábólintottak, amiért végtelenül hálás vagyok. Persze rövidebb is lett így, esetlenebb is, de legalább nem kellett egyezkednem senkivel. A kötet az ügyetlen kis rajzaimmal nyilván kilóg majd a profin illusztrált gyerekkönyvek közül, de bízom benne, hogy az olvasóim ezúttal

39


a szokásosnál is elnézőbbek lesznek velem. Ennek a könyvnek az elkészítése tulajdonképp egy váratlan, de annál vidámabb – és persze minden különösebb tét nélküli – kaland volt az életemben, egyszerre jelentett számomra szakmai alibit, szellemi menedéket és az alkotás már-már szinte gyermeki örömét. Amire, azt hiszem, nagy szükségem volt, főleg ezekben a mostani, vészterhes időkben. Amikor az úgynevezett „felnőttek” napról napra rémisztőbb világára már amúgy is egyre kevésbé találok szavakat. Az interjút László Anikó készítette

40

Csillagpor

Grozdits Hahó

Vidámpark – epilógusokkal A Vidámpark felszámolásának terve kapcsán arra számítottam, hogy elképedés és felháborodás lesz úrrá rajtam, de befelé hallgatózva azt vettem észre, hogy inkább ujjongok, s abban reménykedem, hogy nemcsak eltakarítják a keserű kacajok helyét, de fel is szántják, és bevetik sóval. Jó vastagon.

42

Vidéki kissrác voltam a nyugati végekről, olyan, akinek a fővárosba utazás rendkívüli, kimondhatatlanul izgalmas dolognak számított. Pedig apró gyerekként sokat időztem Budapesten. Kórházakban. Egy rettentően hideg, csempézett falú vécére emlékszem az egészből, meg egy ápolónőre, aki a két tenyere közé fogja az arcomat, és mosolyog. Utóbbi egészen felnőtt koromig jelen volt az álmaimban. Jelentés nélkül, csak mint egy biztonságos kép. Jól is volt ez így, tudás nélkül. Már nekem is volt gyerekem, amikor anyám egy kivételes, beszélgetéssel töltött estén elkönnyezte magát, és elmesélte, hogy az egyik kórházban egy hónapig nem engedték a közelembe, s amikor végre mégis, akkor nem voltam hajlandó megismerni őt. Zokogva bújtam az ápolónőhöz, anyám érintése elől pedig elhúzódtam. Ilyen körülmények között/közül egy folyton fostos, nyüszöge kisgyerek nyilván nem juthatott el a Vidámparkba. A Vidámparkba, amelyről a Pestre csak látogatóba érkező nővéreim sokat és lelkendezve meséltek. Ők nagyok voltak, és egészségesek. Micsoda kafa hely lehet! Aztán, óvodás korom vége felé, elmúlt a betegség, megszűnt a pesti kórházba járás. A rádióból-tévéből tudni lehetett, hogy leégett a Szellemvasút, mert egy őrült felgyújtotta. És bekacsintott a nagy lehetőség! Egy szemészeti vizsgálat miatt Pestre kell utazni. Most talán ki lehet csikarni az ígéretet, hiszen nem kórházi kezelés, csak vizsgálatsorozat. És a külkereskedő nagybácsinál lehet lakni, akinek még tevenyerge is van! Anyám mindent megígért: Vidámparkot, Állatkertet, Nemzeti Múzeumot… Az sem számított, hogy Szellemvasút már nincsen! A reményektől ébredt fantázialobogtató öröm az első szemészeti vizsgálaton tovább fokozódott: több napig kell maradni – azaz biztosan lesz idő a Vidámparkra! –, meg valami szemcseppet kell használni másnap reggeltől. De kit érdekel! A következő reggelen nem volt szükségem ébresztőre. A felnőttek azonban valami irtóztató lassúsággal tértek magukhoz. Ébreszteni nem mertem őket, mert akkoriban más világ volt – nekem még magáznom kellett az anyámat! –, csúnya retorzió követett volna egy ilyen, izgatottságtól sugalmazott, „gyermeki rosszaságot”. Végigjártam az egzotikus holmikkal telerakott tágas lakás minden zugát. Tetőterasz is volt, de oda nem mertem kimenni. Aztán végre előbújtak a bosszantóan lassú felnőttek, beszélgettek, mosakodtak, pakolásztak, ráértek mindenre… mintha direkt húzták volna az időt. Előkerült a szemcsepp, a pupillatágító, amelyről csak most mondta el a gyógyszeriparban tevékenykedő nagybátyám, hogy kicsit homályosabban fogok látni tőle. Talán mégsem kellene Vidámparkba menni. De megígérte!

Csillagpor

„De megígértétek!” Ilyen helyzetben minden eszköz megengedett, a hiszti minden fokozatát be lehet vetni, hogy a felnőttek észbe kapjanak. Lehet visítva érvelni (az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó!), és… …lehet győzni is: irány a Vidámpark! Fittyet hányunk egy kis homálynak, hiszen többévi álmodozás teljesedhet be ezen a szépségesen szép, szeles napon. Emlékszem a szélre! Reggeli, szemcsepp, indulás! A Moszkva térre tartó villamoson még minden rendben. Az utazás többi részéről csak egy-egy apró emlék villan. A metró lejárata izgalmas, hiszen a kétforintos bedobása után szorosan anyám elé állva kell besurranni, nehogy lecsapjon a „tökön verő”. Ilyen csúnyát persze nem szabadott mondani, de bányász nagybátyám mindig így mesélt arról, hogy balkezessége miatt ő már többször fennakadt, mert a pénz bedobásának helyétől jobbra akart bejutni. A Városligetben már nagyon fájt a fejem, és a világ egyre homályosabb lett. Reménykedtem, hogy ennél elmosódottabb már nem lehet. De újra és újra rá kellett jönnöm, hogy van a homálynak olyan fokozata, amilyet korábban elképzelni sem tudtam. Soha addig nem kapaszkodtam ennyire kozmetikus anyám illatos kezébe. Soha nem akartam ennyire nézni. Soha nem volt ennyire reménytelen látni. Ráadásul mindezt le kellett tagadni, hogy vissza ne forduljunk. A Vidámparkban már csak elmosódott, hatalmas foltokat láttam, a zaj rémisztő volt, az arc nélküli, szörnyszerű emberek lökdösődtek, tolakodtak, kacagtak. Pezsgett minden, és én erőnek erejével próbáltam látni azt, amit fizikai képtelenség volt látnom. Nem tudom, anyám hogy nem vette észre a rettegésemet, nem tudom, miként nem pisiltem be a Hullámvasúton. Majd két évtizeddel később, a huszonötödik születésnapomat ünnepelve az akkori feleségem és a legjobb barátom – akikről csak évekkel később tudtam meg, hogy már akkor szeretők voltak – erőszakkal elrángattak a Vidámparkba. Nem hiszem, hogy az alkohol okozta volna a többszöri hányást és az ájulás közeli állapotot. Úgy kellett kitámogatniuk a Vidámpark területéről. Amikor a gyerekeim óvódásként követelték, hogy menjünk a Vidámparkba, önmagam számára is meglepő könnyedséggel vettem erőt magamon. Úgy hiszem, a helyszínen, a fene nagy örömködés közben, senki sem vette észre, hogy valójában remegek, és rosszul vagyok. Nagyon.

43

Csillagtér

Menyhárt Dóra

Mesélni jó Kisiskolás koromban sokat hintáztam. Ez a szenvedélyem hosszú évek elteltével is megmaradt. Amint hintát látok, először körbepillantok, majd – mintegy véletlenül – belehuppanok az árván hagyott köztéri hangulatfokozó eszközbe. Amikor kezdenék belejönni, rendszerint megjelennek a gyerekek, én pedig duzzogva átengedem nekik játékszerüket. Hiába, az élet nem fair! Arra jutottam, hogy az ember akkor válhat egy kis időre ismét gyerekké, ha gyereke születik. Hétvégén a családosoké a világ. Az utódaikat gardírozó példányok zavartalanul újra birtokba vehetik a játszótereket és az állatkerteket. A plázák a szokásos kínálattal: a legújabb 3D-s mozifilmekkel, edzőtermi gyerekprogramokkal és nagycsaládos kedvezményekkel igyekeznek minél nagyobb tömeget vonzani. A kultúrát képviselő csekély számú versenyzőnek nem nagyon termett itt babér. Eddig. A múzeumok azonban nem adják olyan könnyen magukat, mint gondolnánk. Mondhatni, új reneszánszukat kezdik. Vajon mivel ragadjuk meg az embereket 3–99 éves korig? A múzeumi világban ez létkérdés. A választ, úgy tűnik, nem egyszerű megtalálni, a nemrégiben nyílt Mesemúzeum és Meseműhely azonban bizonyosan közel jár hozzá.

Mese és valóság Nem állítom, hogy minden előítélet nélkül érkeztem a Tabánba. Maga a múzeum elsőre fel sem tűnt, jól elrejtőzik a környező épületek között. Tudtam, hogy éppen foglalkozás zajlik odabent, de ennek semmi jelét nem mutatta a hatalmas, zárt kapu és a sötét ablakok. A zajos utcáról belépve nem mindennapi világ fogadott. Nem gondoltam volna, hogy a Döbrentei utca 15-ös számú kis lakásban legalább két tucat gyerkőc tartózkodik. Egyrészt a szerény méretek, másrészt a csend miatt. Helmich Katalin, a múzeum szakmai igazgatója és Meseország egyik megálmodója gyorsan beinvitált, és megengedte, hogy végighallgassak egy múzeumpedagógiai foglalkozást: A mese- hősök hét próbáját. A gyerekek már az „Udvarban” voltak, amikor, kellő távolságot tartva, utánuk indultam. Néhány percig néma csend honolt, amíg Csörsz Katalin drámapedagógus a gyerekekhez beszélt. A hatás elképesztő volt. Teljesen kézben tartotta a csoportot. A hangja egyszerre volt megnyugtató és titokzatos. Észrevétlenül egyre közelebb és közelebb húzódtam a csoporthoz, ahogy haladtunk végig a termeken, és alig vártam, hogy végre beléphessek a híres Elvarázsolt Erdőbe. Öröm volt pont erre a programra bejutni, mert Kovácsik Éva tanítónő beszámolója előzőleg felkeltette az érdeklődésemet. Éva a biatorbágyi általános iskola egyik másodikos osztályát kísérte el a múzeumba, és igazán elismerően nyilatkozott a kirándulásról. Hosszasan beszélgettünk a múzeumról, pedagógiáról és a gyereknevelés nehézségeiről. Amikor az első benyomásokról faggattam, Éva a környezet hatását emelte ki. A belváros, a múzeumot körülölelő hegy és vár keltette izgalmakat. A visszafogottságával rejtőzködő épület egy talp alatnyi titkos sziget. A külvilágtól egy egyszerű kis kapu választja el, amely egy különleges világba hív. A múzeumpedagógusra pillantva azonnal láttam, hogy a gyerekeknél nyert ügy

45

Csillagtér

lesz ez a kirándulás. A vezetőnk kedves, lágy hangú hölgy volt. Rögtön belekezdtünk a foglalkozásba, vagy inkább kalandba! „Az első teremben körben kellett elhelyezkednünk – kezd bele Éva a részletes beszámolóba. – Mindenki más-más színű széken ült. A székek alján egy-egy mese történetét láthattuk képekben. A gyerekeknek sorrendbe kellett tenniük a képeket, hogy összeálljon a cselekmény, és meg kellett nevezniük a felismert mesét. A következő helyiségben meg kellett szerezni egy kulcsot, majd egy sötét szobába értünk, ahol a mesei elemekről volt szó, a falakat pedig mesehősök árnyai tették izgalmassá.” Mindenki ott volt, aki számít: a Vasorrú bába, a királylány és a királyfi, és természetesen a hétfejű sárkány sem maradhatott ki. Ezek után jutottunk be az Elvarázsolt Erdőbe. A hatás engem is rabul ejtett. Egy zöld falú szobába csöppentünk, s ott egy fagerendákból felépített erdőbe. Az összefonódó lécek, akár az ágak. Itt újabb feladatok vártak ránk: felmászni egy létrán, kúszni-mászni az erdő fölött, majd elragadni a griffmadár tojását. Az utolsó teremben a gyerekek beöltözhettek mesehősöknek. Ezt követően visszatértünk az erdőbe, belenyúlhattak egy fa odvába, és miután kitalálták, mit tartanak a kezükben, megkapták a mesehős-igazolványt. A gyerekek végig nagyon felszabadultak voltak, telitalálat volt a program.” A híres Erdő valóban varázslatos, a tér kihasználása sem mindennapi. A múzeum hihetetlenül interaktív, a tervezők kreativitása lenyűgöző. A Mesemúzeum kiállításai nem múzeumi műtárgyakra épülnek, hanem a magyar mű- és népmesék segítségével tanítják a gyerekeket. Színek és történetek, a falakon olvasható jól ismert meseidézetek által kel életre a gyermekirodalom. Éva szerint a múzeum legfőbb vonzereje, hogy lehet benne jönni-menni, mindenhez hozzá szabad érni. „Ezek a gyerekek mindent a tapasztalás útján tanulnak, ezért nagyon fontos, hogy a lehető legtöbb érzékszervüket bevonjuk a játékba. Csak látni, az már nem elég. A Mesemúzeum követi az európai trendeket. A múzeumpedagógus személyisége is sokat dobott az élményen. Látszott, mennyire szereti a munkáját, és jól bánik a gyerekekkel.” Amikor azt kérdeztem, lát-e valami hiányosságot, valami kifogásolnivalót, csak nagy sokára kaptam választ. „Ha mindenképpen kell valamit említenem, azt javasolnám, legyen valami kis plusz kívül is. Amíg a múzeum előtt vártunk, nem volt mivel lekötni a gyerekeket. Szerintem remek ötlet lenne az I. kerület részéről egy játszóteret létesíteni a közelben.”

Egyszer volt, hol nem volt… A Mesemúzeum sikerének titkáról nemcsak látogatókat és pedagógusokat faggattam, hanem az intézmény vezetőjét, E. Csorba Csilla főigazgatót is (aki egyben a Petőfi Irodalmi Múzeum, a PIM főigazgatója is). Ő szerényen csak annyit mondott, hogy a múzeumot „jó időben” sikerült kitalálniuk. Kifejtette, hogy azért is szerencsések, mert az intézmény egy olyan igényre válaszol, amely már megfogalmazódott a családos vagy iskolát működtető pedagógusok elvárásai között: „a fiatalabb korosztályoknak is adasson meg az irodalom nevelő, de ugyanakkor tartalmas élményt adó lehetősége!” A múzeumról nagy szeretettel beszélt. „Ez nem is múzeum igazából, hanem egy a könyvekre és az olvasás szeretetére nevelő helyszín, amely már azzal a korosztállyal megszeretteti az irodalmat, amelyik még nem is ismeri a betűket. A látogatói statisztikák szerint erre igény van. A szülők izgalmas születésnapi foglalkozásokat is tarthatnak itt, ez tovább növeli a népszerűséget.”

47

Csillagtér

A Mesemúzeum és Meseműhely most ünnepli majd második születésnapját; 2012. október 2-án nyitotta meg kapuit Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő ötlete alapján az Emberi Erőforrások Minisztériuma Alfa-pályázatának támogatásával. Így jött létre a Petőfi Irodalmi Múzeum legifjabb filiáléja. Hamarosan össze is állt a kreatív csapat, amelynek tagjai ma is a múzeum büszke dolgozói: E. Csorba Csilla főigazgató, Helmich Katalin szakmai igazgató, Csörsz Katalin drámapedagógus. A csapat később Sidó Anna múzeumpedagógussal bővült. A kivitelezésben Koczka István és Nagy György látványtervezőknek volt nagy szerepük. A fenntartásban részben az I. kerületi Önkormányzat, részben egy alapítvány segít. A működéshez szükséges anyagiak kérdése azért is kulcsfontosságú, mert a PIM a Mesemúzeum működéséhez sem a személyi, sem pedig a működési költségeire nem kapott támogatást az államtól. A Mesemúzeum mégis él és virul, egyre több programlehetőséget kínál, és már meg tud állni a saját lábán. Jelenleg már öt-hat embert foglalkoztatnak teljes állásban.

És boldogan éltek, míg meg nem…

48

Elképzelhetetlen volna ugyanis a varázslat felkészült múzeumpedagógusok nélkül, akiket a nagyobb rendezvényeken az anyamúzeum sem tud nélkülözni. „Néhány percük van csak arra, hogy leszűrjék, milyen felkészültségű, érdeklődési körű csoporttal állnak szemben, majd ezeket felhasználva hogyan tudják megfogni a képzeletüket az adott foglalkozás idejére. A meséken, mesehősökön keresztül olyan világokba vezetik el a gyerekeket, amelyek – akárhány éves is – mindenkit foglalkoztatnak, megismertetik egy kicsit a jó és a rossz világával, és ezzel a korai erkölcsi nevelés alapjait is meg tudják teremteni, amelyre később nagyon sokszor kell még támaszkodniuk és építkezniük. Olyan tulajdonságokkal is meg tudnak ismerkedni, amelyek szintén nagyon fontosak az emberi társadalomban. Ez a küldetése a Mesemúzeumnak” – mondta a főigazgató. Nyáron szabadéri foglalkozásokat, táborokat is tartanak, ezenkívül különféle zenés eseményeknek is otthont ad majd az intézmény. E. Csorba Csilla az őszi bővítésről is beszélt. „A kerületi önkormányzat jóvoltából két épülettel távolabb, a Virág Benedek ház restaurálásának köszönhetően egy nagyobb előadóteremmel bővülnének. Bár a mostani épület mérete a Mesemúzeum egyik varázsa, egyben nehézsége is. A kicsiknek nagyon tetszenek az apró zugok, a bensőséges környezet (ellensúlyozandó a hatalmas belső terekkel büszkélkedő, eleinte rémítő történeti múzeumokat). A bővítéssel szeretnének nagyobb teret nyerni, átvitt értelemben is. „Az idősebbeket az ifjúsági könyveken keresztül is el lehetne érni. Nincs olyan gyerek, aki ne szeretne olvasni. Csak megfelelő odaadás és idő és türelem szükséges hozzá. A PIM célja ezeken kívül a családok közös irodalmi érdeklődésének feltámasztása.” A múzeumpedagógiai program természetesen a PIM-ben sem torpant meg. Folyamatosan bővül, és újabb kiállítások sora bizonyítja sikerességét. Tavaly a Petőfi-kiállítás, most a Weöres dübörög. Majálisra mindkét intézményben különleges programok várhatóak. Segítségnyújtásban nincs hiány: a kismamák, hátrányos helyzetűek, külföldi gyerekek sem maradnak ki az élményekből. A mese hivatalosan is mindenkié. Még sokféle irányba lehet bővülni, ötletekben pedig nincs hiány: továbbképzések, terápiás foglalkozások, zenés-színi estek. Együttműködve a szomszédos Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, számos tanszéki est, könyvbemutató, színházi, irodalmi est és szakmai

Csillagtér

elismerések mutatják az utat. 2013-ban a Mesemúzeum a 11. Országos Múzeumpedagógiai Évnyitón az ÉLD ÁT, ÉRTSD MEG, ALKOSD ÚJRA! komplex intézményi programjával Múzeumpedagógiai Nívódíjat kapott. Ezek után nem is gondolnánk, hogy E. Csorba Csilla számos más muzeális intézmény, például a Kassák Múzeum, az Ady-emléklakás, a sátoraljaújhelyi Kazinczy Múzeum és még sok kisebb vidéki múzeum vezetését vállalja. „Tavaly közel négyszáz rendezvényünk volt, együtt jól elboldogulunk, azt hiszem. Néha kicsit elfáradunk, de ha egy jó hangulatú rendezvény vagy program adódik, mindnyájan vidáman távozunk.” Ez sok mindent elárul a rendkívül sikeres és továbbra is ambiciózus igazgatónő személyiségéről. A Mesemúzeumból kilépve a város újra elnyel. Azt kívánom, bárcsak újra az a hintázó kisiskolás lehetnék! Visszatérnék a mesék és a csodák világába, ahol minden probléma megoldhatóvá válna! A mesék lényege ugyanis ez. A hit és a remény. Bármilyen sötét is főhősünk helyzete, végül a jó mindig elnyeri jutalmát, a hétfejű sárkányt hamar elteszi láb alól a királyfi, a királylány pedig meghatódva nyújtja át patyolattiszta keszkenőjét. Nekünk, felnőtteknek pedig mi marad? Alzheimeres anyós, adóhivatal és munkás hétköznapok. Hová tűnt a fele királyság…?

49

Csillagtér

kiss barnabás

Mindenkiben ott lapul egy hõs Philip Zimbardo hosszú évtizedeken át kutatta az emberi gonoszság eredetét, hogy végül megtalálja a jóságot. A stanfordi börtönkísérlettel világhírre szert tevő szociál pszichológus állítja, leginkább attól függ, hogy jót vagy rosszat cselekszünk-e egy adott helyzetben, hogy miféle viselkedési mintákat látunk magunk körül. Hogy a felfedezését a gyakorlatba is átültesse, megalapította a Heroic Imagination Projectet, amelynek magyarországi mutációja a Hősök Tere Projekt. – Valószínűleg unja már, hogy folyton a stanfordi börtönkísérletről kérdezgetik, de mivel mégiscsak emiatt lett világhírű, egyszerűen kihagyhatatlan téma. Negyvenévnyi tapasztalattal a háta mögött változtatna valamit a kísérlet módszerein? – Tényleg nehéz már felmelegítenem egy ennyire régi ügyet, de az is tény, hogy bár előtte és utána is sok-sok kísérletet vezettem, mégis a stanfordi börtönkísérlet miatt lettem széles körben ismert, és valamelyest ez számít az én tudományos örökségemnek is. Egy hibát mindenképpen elkövettem. Nem szabadott volna hagynom, hogy egy személyben legyek a kísérlet vezetője és a Stanford börtön igazgatója. Ez utóbbi szerep azért rám lett végül kiosztva, mert a csapatban én voltam az egyetlen olyan személy, aki elegendő tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy egyszerre intézze a menet közben felmerülő különféle ügyeket, amelyek szükségesek voltak a szimulációhoz; például a szülői látogatónap szervezése, a feltételes szabadlábra helyezési kérelmek, az ügyvédekkel vagy a börtönkáplánnal való egyezkedések, nem beszélve a börtönben folyó eseményekről. Ezek nemcsak sok elfoglaltságot jelentettek, de végül annyira elvonták a figyelmemet, hogy teljesen beleéltem magam a szerepembe, és kicsúszott a kezemből az irányítás. A kísérleti helyszín, számomra épp úgy, mint a többi résztvevő számára, átalakult egy átlagos börtönné, amelyet történetesen pszichológusok irányítanak, s amelynek én vagyok az igazgatója. Közömbössé váltam a fogvatartottak nyilvánvaló szenvedései és megaláztatásai iránt, és emiatt a kísérlet napokkal tovább tartott, mint amennyi még egészséges lett volna. – Milyen hatással volt önre a kísérlet? – Tulajdonképpen sokkot kaptam attól, hogy ennyire gyorsan ilyen szélsőséges hatásokat válthat ki belőlünk a környezetünk.

A stanfordi börtönkísérlet

50

A Stanford Egyetemen 1971-ben szerveztek meg egy kéthetesre tervezett börtönszimulációs kísérletet. A jelentkezők közül huszonnégyet választottak ki, akiket egészségesnek és pszichésen is kiegyensúlyozottnak találtak, majd a csoportot véletlenszerűen kettéosztották

Csillagtér

„foglyokra” és „börtönőrökre”. Az egyetem alagsorában rendezték be a börtönt, amelynek igazgatója Philip Zimbardo lett, az őrök főnöke pedig egy egyetemista. A börtönőrök mindössze annyi eligazítást kaptak, hogy az intézményt rendeltetésszerűen működtessék, és tartsák fenn a rendet bármi áron, kivéve természetesen a fizikai erőszakot. A rabok semmiféle eligazítást nem kaptak. A kísérleti helyzet már a második naptól elfajult. Az őrök megmámorosodtak a hatalmuktól, egyre durvábbak lettek, megalázták a foglyokat, akiken egyre súlyosabb érzelmi és lelki zavarok mutatkoztak. A kísérlet rendkívül gyorsan teljesen ellenőrizhetetlenné vált, így a hatodik napon leállították. – Találkozott a későbbiekben a kísérlet résztvevőivel? Évekkel, évtizedekkel később? – Még szép! Sokszor hívtak minket közös tévés szereplésekre, hogy meséljük el a kísérlet történetét és eredményeit. – Rájuk milyen hatást gyakoroltak az események? – Majd mindegyikük arról számolt be, hogy a rossz élmények hatásai hamar elhalványodtak, ami viszont megmaradt, az nagy tanulsággal szolgált a további életük folyamán. Mind az őrök, mind a fogvatartottak pozitív változásként értékelték, hogy a kísérlet felnyitotta a szemüket, milyen sebezhető is az ember, főleg bizonyos helyzetekben: amikor szerepjátszásra kényszerül, vagy ha erős nyomás alatt van. Tehát majdnem mindig. – Látta a kísérlet alapján készült filmet? Van valami köze a valósághoz, akár csak hajszálnyi is? – A német Das Experiment című film ilyen szempontból egy totális marhaság. A stanfordi börtönkísérlet kulisszáit használva egy olyan világot mutat be, ahol a szélsőséges erőszak és a szexuális degradáció a vezérfonal. A filmben az őrök rabokat, a rabok őröket és pszichológusokat gyilkolnak, és még azt is megakadályozzák, hogy valaki véget vessen a kísérletnek. A valóságban természetesen semmi ilyesmi vagy akár csak ehhez hasonló sem történt. Viszont most készül egy amerikai film, amely a tényleges történéseken alapszik, és talán helyesen értelmezi a kísérlet által megmutatott pszichológiai és szociális jelenséget. – Mire gondol, ha azt mondja, hogy hős? – Semmiképpen nem a Supermanre, sem valamiféle harctéri bátorságra, de még csak nem is Gandhira vagy Martin Luther Kingre. Ha egy átlagember ez utóbbiakra tekint, nem csoda, hogy bennük nem tudja megtalálni a saját tükörképét, mert ők kimagaslók és különlegesek voltak, és egész életüket egyetlen ügynek szentelték, majd áldozták fel. Szóval semmi ilyesmire. Az én hősiességem egészen mindennapi. Már az is valami, ha az ember csupán megkérdezi magától, hogy „tettél-e már ma valami hősieset?” Bármi apróság megteszi. A cél az, hogy az ember felismerje azt a helyzetet, amikor egy másik személynek jobbá teheti a napját. Van, amikor egy mosoly is elég. Vagy az a pillanatnyi segítség, amikor egy kismama babakocsiját feltesszük a buszra. Ezekre az apróságokra bárki képes, ezért hősnek lenni a világ legegyszerűbb dolga. A hőssé válás tanulható fo-

51

Csillagtér

52

lyamat, és apránként egyre nagyobb hőstettek megtétele felé vezet. Mindezen cselekedet legnagyobb ellenfele az egocentrizmus. Nem magányos hősökre és világmegmentőkre van tehát szükség, hanem arra, hogy maga a társadalmi közeg tegye lehetővé a hősies cselekedetek megtételét, és ezáltal hassanak egymásra az emberek, hiszen minták alapján cselekszünk, és tudjuk, hogy nagyon hamar képesek vagyunk beleélni magunkat a ránk kiosztott szerepbe. Egy 2008-as előadásomban kötöttem össze először a gonoszság és a hősiesség banalitását, amelyet aztán A Lucifer-hatás [magyarul 2012-ben jelent meg az Ab Ovo Kiadó gondozásában – K. B.] című könyvem utolsó fejezetében bontottam ki teljesen, legfőképpen azt a témát járva körül, hogy miképp faragható egy teljesen átlagos állampolgárból mindennapi hős. – Nagyon egyszerűsítek most, de az „attól leszünk jók, hogy jót cselekszünk és körülöt- tünk is jót cselekszenek” és a „belső hős” megtalálásának a feladata kicsit… hogy is mond- jam… ezoterikus gondolatnak tűnhet. – Rengeteg kutatás foglalkozott már a szociális modellek erőteljes hatásaival. Már attól, hogy pusztán megfigyelői vagyunk egy-egy eseménynek, a hatása alá kerülünk. Legyen az boldogság, ellenállás a tekintély hatalmának, vagy épp ellenkezőleg, a vak engedelmesség, részvét vagy bármi egyéb. Szóval itt nincs semmiféle varázslat vagy ezotéria. Csupán arról van szó, hogy mások viselkedése hullámokat kelt, és ez hatással van a mi viselkedésünkre is, akár így, akár úgy. A Milgram-féle engedelmességi kísérlet [az a másik híres szociálpszi- chológiai kísérlet, melyben a résztvevők úgy tudták, hogy halálos erősségű áramot vezetnek egy társukba, ha rossz válaszokat ad bizonyos tesztkérdésekre, mindezt szigorúan felügyelő tekintélyes professzorok unszolására – K. B.] egyik legnagyobb felfedezése – amelyről a sokkoló engedelmességi ráta árnyékában sokan szeretnek megfeledkezni –, hogy a többiek magatartása mennyire befolyásolta az egyes résztvevőket. Ha látták, hogy a másik minden különösebb bizonytalankodás nélkül mér „halálos áramütést” a beépített emberre, akkor az engedelmességi ráta az átlag 65 százalékról 91-re ugrott. Viszont ha azt figyelhették meg, hogy van, aki ellenáll, fellázad, és nem engedelmeskedik az utasításoknak, akkor ez az arány 10 százalékra csökkent. – Mennyi időbe telik a tömegek, sőt egyes nemzetek viselkedési sémáinak a megváltoztatása? – A náciknak kevesebb mint tíz év alatt sikerült! Az ő módszereik közé tartozott, hogy egy komplett mítoszt, már-már vallást kreáltak Hitler és az ő felsőbbrendűfaj-elmélete köré, ellenségnek pedig a zsidókat kiáltották ki. Mindezek mellett uralták az államhatalom minden olyan mechanizmusát, amely befolyásolhatta a német emberek viselkedését és gondolkodását: az oktatást, a tömegkommunikációt, a törvényhozást, az üzleti és vallási életet. Mi természetesen nem a náci elvek alapján dolgozunk. Nem kívánunk sem vallást alapítani, sem ellenségképet kreálni, és hatalom sincs a kezünkben, mégis, a lehetőségeinkhez mérten, egy olyan kísérletet hajtunk végre Magyarországon, amely alapján talán megváltozik a magyarok alapgondolkodása: elmozdul a szokásos pesszimista-cinikus, múltba révedő beállítottságtól az optimista és a jövőt fürkésző beállítottság felé. Mindezen változások magva az, hogy elhiggyük, mindegyikünkben – kivéve a pszichopatákat – megtalálható egy belső hős, aki csak arra vár, hogy naponta megnyilvánulhasson akár egyszerű részvéttel, kedvességgel, szociális bevonódással.

Csillagtér

– Azért a magyar lélek formálása valószínűleg keményebb dió ilyen szempontból, mint az amerikai léleké. – Hát igen, valójában az összes kelet-európai nép megszenvedte mind a nácik, mind a szovjet kommunisták uralmát, és emiatt mélységes cinizmus és pesszimizmus uralkodott el itt, amelynek hatása a mai napig érezhető a közgondolkodásban. Ezt én a múlt által befolyásolt negatív iránynak hívom, és egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy kialakult ebben a térségben. A több évtizedes történelmi tapasztalatok alapján ez a beállítottság teljesen jogos emberi „reakció”, de ezt meg lehet változtatni. Arra szeretnénk elsőként felhívni a figyelmet, hogy a múlt elmúlt, de a mai viselkedésünk a jövőt határozza meg, főleg ha olyan dolgokba fektetjük a közös energiákat, amelyek gyümölcsözőek. Mint ahogy ezt a Hősök Tere Projekt keretében is tesszük. Az vagy, amit teszel Magyarországon tavasszal kezdte meg munkáját a Hősök Tere Projekt, amelynek hátterében a Zimbardo professzor által alapított Heroic Imagination Project áll. Ez tulajdonképpen egy különös képzési program, amely a gátlásokat feloldó hétköznapi hősiességet szeretné a középpontba állítani. Szlogenjük sokatmondó és cáfolhatatlan: az vagy, amit teszel. A projekt sokféle módszert alkalmaz, közülük talán a leglátványosabb, amikor önkéntesek bevonásával különböző szituációkat állítanak elő az utcákon, mintegy megszólítva a járókelőket, hogy tegyenek valamit a láthatóan segítségre szoruló embertársukért. Ezzel is azt szeretnék elérni, hogy minél több ember ismerje fel, hogy neki kell cselekednie, akár a legegyszerűbb, legbanálisabb „hősiességgel”. A projekt szellemiségét nemzetközi kutatások támasztják alá, amelyek azt bizonyítják, hogy az emberek a kritikus helyzetekben azért nem viselkednek segítőkészen, mert vagy fel sem ismerik annak szükségességét, vagy a többség nyomására nem mernek cselekedni. A Hősök Tere Projekt aktivistái azon dolgoznak, hogy ezeket a félelmeket, gátlásokat sikerüljön legyőzni, de legalábbis minimalizálni. A Hősök Tere egy asszociációkutatást is végzett a hétköznapi hősiességről. Az 500 fős online reprezentatív mintán készült kutatásból az derül ki, hogy a hétköznapi hősiességgel kapcsolatos képzettársítások között a legcentrálisabb fogalom a segítőkészség (500-ból 168-an asszociálták ezt a szót), ezt követi gyakoriságban a bátorság (139), az önzetlenség (99), az önfeláldozás (69) és a kitartás (56). Most már csak át kell ültetni mindezeket a gyakorlatba.

53

Csillagtér

– Miért pont Magyarországon folyik ez a kísérlet? – Teljesen véletlenül találkoztam a Prezi alapítójával, Halácsy Péterrel, aki megkérdezte tőlem, hogy szerintem meg lehetne-e valamivel változtatni a magyarok keserű hozzáállását a világhoz, amely a sokat szenvedett idősebb generációkról öröklődik tovább a fiatalabb nemzedékre. Azt válaszoltam neki: hogyne, de ne számítson gyors eredményre, hiszen már maga az indulás is sok ember munkájába és minimum egy évbe kerül. Kell hozzá egy nem politizáló nonprofit alapítvány Budapesten. A szervezet tevékenysége szép lassan hullámot kelt a teljes magyar népességben. Itt, a kezdeteknél tartunk most. Valamennyire hírünk ment már, és júniusban lesz egy egyhetes megmozdulás, amelyet Helló Hősök Fesztiváljának kereszteltem el, és ahol további új generációs magyar hősöket fogunk elindítani az útjukon. Az összeállítást és az interjút Kiss Barnabás készítette

54

Csillagtér

Scipiades Erzsébet

A vidék levegõje Az abaújkéri Halmos-féle vadászkastély már évek óta a szegényeké. Magyarország legnagyobb szegényiskolájának a kollégiuma található benne. Budai Klári az ötös számú szobában él nyolcadmagával. Olyan fejletlen és soványka, hogy az idegenek tizennégy évesnek nézik, holott a teste már elmúlt húsz. – Sok az ideg bennem – mondja, a kollégium vezetője meg azt, hogy mindennek oka van, annak is, ha egy gyomor éveken át csak a folyadékot hajlandó befogadni. – Mindig az jár az eszemben – mondja Klári –, hogy hol leszek hétvégén. Ki fogad be. A kollégiumban csak hétköznap lehetünk. Az unokatestvéremékhez szoktam menni, de alig engednek be. A keresztanyámék Hernádvécsén laknak, de ott se szívesen látnak, mert azt gondolják, ennivalóba kerülök. Pedig én mindent megcsinálok nekik. Kimosok, kitakarítok, megfürdetem a gyerekeket, és alig eszem. Az elmúlt nyarat végiggyalogoltam. Egyik helyről a másikra. Volt, hogy erdőben laktam. Egyedül. Ruhám sincs sok: egy hosszúnadrág, két rövid, három póló, egy hosszú ujjú felső, cipőből ez, ami rajtam van. Péknek tanulok. Kriszti, a húgom azt mondja, jó szakma, pékre mindig szükség van, szerintem fizikailag én nem is bírnám. Kriszti igen. Három testvérem van, a megyaszói lakásotthonban élnek. Nem édestestvérek, mert az apánk más. Azért nem járok Ónodra, haza anyáékhoz, mert isznak. És akkor veszekednek, és össze is verekednek. Kiskoromban is mindig ez volt. Egyszer apa baltával megvágta anyát. Láttam. Nyolc-kilenc éves lehettem. Pont akkor léptem be, amikor fejbe vágta. Szerencsére nem halt meg. Az orvosnak azt mondta, leesett fentről. A házunk emeletes. Szocpolos. Fönt volna két szoba, fürdő, előtér, de csak az alsó szint lakható. Egyetlen szoba. Abban éltünk hatan. Apa vert. A testnevelő tanár mindig látta a kék-zöld foltjaimat. Egyszer apa és anya közé álltam, és a kés beleállt a combomba. Kérdezte a tanár, hát veled mi történt, én meg azt válaszoltam, leestem fentről. Télen apáék minket, gyerekeket küldtek fáért. Lopni. Én már ötéves koromtól loptam a fát, de egyszer sem kaptak el. Az iskolában rossz voltam. Folyton visszabeszéltem, táncoltam a padon, ilyeneket csináltam, mert otthon nem volt mit enni. Fűtés se mindig. Azt akartam, valaki vigyen már el otthonról. Jó messzire a szegénységtől. A Wesley-t, az abaújkéri iskolát a kijelölt gyámunk találta. Jó messze van, biztatott. Amikor megérkeztünk, és az igazgató a kezét nyújtotta, beleharaptam. Hát mert még nem ismertem, és mert egyfolytában rémálmok gyötörtek. Anyámék azóta is alkoholisták. Szeretem őket. Mondták, megváltoznak, aztán mégis mindig a pia volt a fontosabb, mint hogy legyen bútor és ennivalónk. Időnként elgyalogolok hozzájuk, de ha elkezdik az ivást, megfordulok, és eljövök. Elmúlt egy óra. Budai Klári a kastély parkjában, az ebédlő előtt áll, ma is alig evett valamit. Bemegyünk a konyhába, Petró Máriához. Ő is szegénynek született. – Hogyne születtem volna annak – mondja –, ha egyszer tizenegyen voltunk testvérek. Nekem három gyerekem lett, két lány, egy fiú. A fiú világtalanul született. Pedig én rendesen kihordtam, csak aztán nem tágultam kellőképp, ezért úgy kellett kihúzni belőlem, utána meg fél órán át élesztgetni; akkor végre fölsírt. Három nap múlva az orvos azt kiabálta: Kállayné

55

Csillagtér

anyuka, öltözzön, visszük a gyerekét az intenzívre: kétoldali tüdőgyulladás, arcidegbénulás! De már akkor a gyerekem szája félre volt csúszva, a füle alatt pedig óriásira nőtt egy tályog. A mai napig is, ha eszik, az arca bepirosodik, a homlokáról pedig csöpögni kezd a verejték. Két és fél hónapig voltunk a kórházban, aztán kiadták a zárójelentést, amiben az állt, hogy a gyerekem világtalan. De nekem erről senki nem beszélt. Egyéves koráig jártuk a kórházakat, mert a gyereket folyton láz gyötörte, amit még a csillapító injekciók sem vittek le. Akkor aztán elmentünk Debrecenbe, Kettesy professzorhoz. Ő már nyugdíjas volt, én meg olyan idős, mint Budai Klárika most. Megnézte Kettesy Aladár professzor úr a fiamat, hümmögött, és azt mondta, a jobb szeme műthető. Így lett egy év múlva harminchárom százalékos a látása. A gyerek születése után azt mondtam magamnak, soha még egyet. De nemsokára jött a lányom. És tessék képzelni, ötödik osztályos volt, amikor egyszer csak nem látott a bal szemére. Valahol eleshetett, beüthette hátul a fejét egy kőbe, mert levált a retinája. Megműtötték, de már nem lehetett rajta segíteni, ami azóta is fájdítja a lelkemet. Folyton azt kérdezem, miért pont én, amikor nem vétettem semmit. Ezért aztán mindenkinek azt mondom, ha a családjában gyerek van, és egészséges, tegye össze a két kezét. Az én fiam rokkantnyugdíjat és vakjáradékot kap. A férjem betöltötte a hatvanadik évét, én az ötvenhetet, és többféle kölcsönünk van. A jelzáloghitelünk három év múlva jár le, a másik 2018-ban, úgyhogy hiába lesz meg jövőre a negyven munkaévem… Soha nem szerettem tanulni. De mindenütt akadt egy tanár, aki meglátta bennem a dolgosságot. Inkább elmentem házhoz, a tanár néninek takarítani, csak ne kelljen tanulni. Így lettem takarító ebben az iskolában, amit akkoriban még Illyés Gyuláné Általános Iskola, Diákotthon és Gyermekotthonnak hívtak. Egy nap üresedés lett a konyhán, gondoltam, hátha sikerülne. És konyhai kisegítő lett belőlem! Minden konyhásnak van egy-két pártfogoltja, hiába tagadják. Nekem a Budai Klárika. Az a sovány félcigány kislány. Amikor még fent takarítottam az iskolában, Klári feljárt, csak úgy magától, és segített. Én meg mindig hoztam neki valamit. Csokit vagy egy kinőtt ruhát. A konyhán két szakács van és három kisegítő. Én állok elöl, a tálalóban, én osztom a reggelit, az ebédet… Kenyeret szelek, teát öntök… Nem mondom azt, hogy nem érte meg megszületni. Mert van három gyerekem, négy fiúunokám, és most fog ballagni az általánosból az, amelyik hat és fél hónapra, hetvennégy dekával született. A legidősebb lányomé, akit ez végett a férje el is hagyott, mert nem fog ő egy beteg gyereket nevelni. Aztán amikor az unokám másfél éves lett, egy abaújkéri férfi, aki már annak előtte is udvarolt a lányomnak, feleségül vette, és lett egy közös gyerek. Ő az a lányom, aki a fél szemére nem lát. A Nellike sem szeretett iskolába járni. Elment a fél hetes busszal, a tízessel meg már itthon is volt. Nem csatangolt, nem tekergett, egyszerűen visszafordult… A kisebbik lányom is férjnél van, az ura másfél éve, hogy kint dolgozik Németországban. Hál’ istennek, hogy jól keres. Ugye nekik is van kölcsönük. A férje hentes, Németben, a Marikám meg közmunkás itthon, és neveli a két gyereket. A kastély parkjának két bejárata van. A Rákóczi útra nyíló kapuőrségben a Bódi gyerek, a Gergő ül. Tizenkilenc éves, a Wesley-ben katonai-rendészeti szakon tanul. Az anyukája az abaújkéri cigány kisebbségi önkormányzat elnöke, bár nem cigány. Megyünk a Rákóczi úton. Finom illat van, az előkertekben fehér pünkösdi rózsák nyílnak. A Bódi család most vált ketté, az anya a lányokkal albérletbe költözött egy hosszú parasztházba, amelyet a hivatal nemrégiben úgy örökölt meg. Itt minden a hivatalé. A szekrények, az ágyak, csak a ruhák nem.

57

Csillagtér

58

– Úgy kerültünk ide – sóhajtja Bódiné –, hogy kérelmet írtam az önkormányzatnak: „Nem bírom tovább, a férjem tönkretesz, harminc év után vége a házasságunknak…” A férjem cigány, a gyerekeim félcigányok, én meg ugye egyáltalán nem vagyok az. Nincs bajom a cigányokkal, ezért is vállaltam, hogy kisebbségi elnök legyek. Azt hittem, több mindenben segíthetünk, de az állam köti a kezünket. Gondoltam, évi ötszázezerből azért már lehet iskolai füzeteket és Mikulás-csomagokat venni. De csak kétszáztízezret kaptunk, amiből adakozni nemigen lehet, legfeljebb a kisebbségi iroda fenntartására futja, és a roma napra. Valamikor úgy gondoltam, a megbízásom a segítésről szól. Abaújkérben sok az olyan család, amelyik nem rendelkezik fürdőszobával. Van, ahol vécé sincs, és a dolgukat a bokorban végzik. Gondoltam, csinálhatnánk egy közmosodát, ahol az emberek bedobják a kis pénzt, és moshatnak. Abaújkéren harminc cigány család él, ami körülbelül száz embert jelent. Aztán lett olyan családunk is, amelyik tiszta magyar, mégis cigánynak vallja magát, mert már rosszabbul élnek, mint közülünk jó néhányan, és mert ugye szoktunk ruhaadományokat hozni. Kérünk a Máltai Szeretetszolgálattól… Persze hogy meg vagyok esküdve az urammal, Bódi Endrével. Úgy ismerkedtünk meg, hogy tizennégy évesen én intézetbe kerültem. Az apukám miatt, aki olyan volt, amilyen. Elrontotta az egész életem. Délután volt, és ő azt akarta. De az öcsém váratlanul hazajött, így a dolog abbamaradt, én pedig beszaladtam az iskolába. Miskolcon laktunk, nagyon jóba’ voltam a takarító nénivel. Mondtam neki, mi történt odahaza, erre kihívta a rendőrséget. Megérkeztek, azt kérdezték, mi legyen? Hazamegyek vagy… És én az intézetet választottam. Úgy emlékszem, tárgyalás nem is volt, mert apám kijelentette, túl élénk a fantáziám, és a nőgyógyászati vizsgálat is azt mutatta ki, a gyerek érintetlen. Apám elég szigorúan fogott minket, pofozott, nadrágszíjjal és vasalózsinórral vert… Anyu sem állt ki mellettem, senki nem hitt nekem, csak a nagymamám. Négy évig voltam állami gondozott. Göncön fejeztem be a nyolc osztályt. Bárki bármit mond, a gyerekek többsége jobban él állami gondozottként, mint korábban a saját családjában. Otthon mi is sokat nélkülöztünk, volt, hogy száraz kenyérhéjat ettünk. Talán azért is, mert az apánk ivott. Volt, hogy késsel zavarta ki a családot. Attól még ő az én apám, aki féltékenységében anyut még a munkahelyéről is kiszedte. Pont, mint a férjem. Hál’ istennek, hogy az apám már nem él. Ott voltam a temetésén. Elmentem hozzá a kórházba is, és hogy nyugodt szívvel haljon meg, megbocsátottam neki. Még meg is borotváltam, hogy rendesen menjen el. Én voltam apánk legidősebb lánya… Az uram, Bódi Endre, ha iszik, mindig avval jön, azt kiabálja, mekkora nagy kurva vagyok én. De ez csak az ő fantáziája, mert aki ismer, tudja, hogy harminc év alatt egyszer sem csaltam meg. A lánykori nevem Katona Irén. Kilenc hónaposan már a nagyszüleimnél nevelkedtem. Azt mondják róluk, hogy kulákok voltak, de nem tudom, az mit jelent. Jómódú családot? Apámék egy kilenc hónapos kislányt adtak oda a nagyszülőknek, állítólag azért, mert születőben volt a második gyerek, a testvérem… Aztán hétévesen egy teljes évre megint kiadtak. Mindig úgy éreztem, nem kellek nekik. Aztán az anyu most mégis velem él, nálam kötött ki. Már tíz éve. Hát mert kapott egy lakást a Vasgyártól, amit a papok idővel visszavettek, cserébe anyunak felkínáltak egy másikat az Avason. Csak sajnos az ember, akivel összejött, ivott, ütötte, annyira, hogy egy nap az öcsém azt kérdezte, nem venném-e magamhoz. Anyu valamikor a vasgyári iskolában volt takarító, aztán konyhai kisegítő lett, a nyugdíja ötven-ötvennégyezer forint, ami jól jön nekünk. Bár most, hogy kiderült, csontritkulása és reumája is van, a gyógyszerekre elmegy havi tízezer…

Csillagtér

Ül Bódiné két lánya az önkormányzati parasztházban, hallgatnak, végül a nagyobbik kiböki: „Én az apukámat is szeretem, hiányzik.” A kisebbik meg még halkabban azt mondja: „Nem tudnék választani kettejük közül.” „Jaj – kiált föl ekkor Bódiné, a falu közmunkása –, menni kell! Ki a falu végére, őrizni a falu földjét, paradicsomát, hogy el ne lopják.” Ahogy szalad, s az ajtót nyitja, a szomszéd portáról az önkormányzati disznók bűze árad be, és végképp elnyomja a fehér pünkösdi rózsák vidéki illatát.

N É M A I M A A HAJLÉKTALAN SORSRA JUTOTTAKÉRT Az Oltalom Kórház Foglalkoztatójában hajléktalan sorsra jutott embertársainkért gyertyát gyújtva imádkozunk minden vasárnap este fél nyolc és nyolc óra között. Ha ügyünket ön is fontosnak érzi, arra kérjük, tartson velünk! Ajtónk nyitva áll, hogy a jelzett idôkeretben bármikor, felekezeti vagy társadalmi hovatartozására való tekintet nélkül bárki csatlakozhasson hozzánk. Kérjük, hogy az imádkozók csendességét beszéddel ne zavarja meg! Címünk: Oltalom Kórház Foglalkoztató, 1086 Budapest, Dankó u. 9. Dicsôségemtôl megfosztott, levette fejemrôl a koronát. Kitépte reménységemet, mint valami fát, Letördelt körös–körül: tönkrementem... ...kiáltozom, nem kapok választ. Segítségért kiáltok... ...könyörüljetek, könyörüljetek rajtam, barátaim. (Jób könyve)

59

Csillagtér – Hajléktalaninterjú

„Nem egy leányállapot” A felvétel időpontja: 2014. április 28., hétfő, déli 12 óra Helyszín: Siófok, a Sió csatorna mellett egy park Név: Petya; Anonymus

60

– Mit eszik, Petya? – Úgy kaptam. – Chips? – Igen. – Reggelizett már? – Nem. – Kitől kapta? – Egy hölgy jött ki innen kocsival, az adta. – Csak úgy, kérés nélkül? – Igen. – Sosem találkoztak még? – Nem. – Hogy került önhöz ez a kutya? – Már pici kora óta velem van. – Az utcán szedte össze, vagy hozta valahonnan? – Volt egy öregember, a kutyája hatot ellett. Volt kétszáz forintom, ez megtetszett. Akkora volt körülbelül, mint egy kólásdoboz. Mondom neki, „fater, meghívom egy nagyfröccsre, adja már nekem ezt a kiskutyát”. Hát, nekem adta. Azóta velem van. – Mi a neve? – Manó. – Kint szoktak éjszakázni? – Igen. – Akkor tud jelezni a Manó. – Hohó! Persze! [Felélénkül az eddigi közönyből.] Egy légy nem tud elröpülni úgy, hogy ez ne jelezzen. – Egy bizonyos helyen tölti az éjszakákat, vagy ahol összejön? – Hát… Lejöttem ide dolgozni, de csak vasárnap lesz itt a főnök, addig vegetálok. – Honnan jött? – Győrből. Hétvégén jöttem le. – Hogy kapta meg a hírt, hogy itt lesz munka? – Hát, én már több éve itt dolgozok. Tudom, hogy május elsején nyit. – Mi lesz a dolga? – Takarítás, szemételhordás, ez, az, amaz. – Tehát tavaly is itt melózgatott? – Igen. Tavalyelőtt is. – Csókolom! [Köszön egy nőnek, aki visszaköszön neki.] – Hány éves?


– Én? Hatvan. – Hány éve lett hajléktalan? – Most reggelig meséljek? – Persze. Ráérünk. – Lehet egy kérdésem? Egy üveg borra jó vagyok magánál? Háromtízbe kerül. – Jó. – Én be se megyek, mert kutyával nem szabad bemenni. – Rendben van. – Úgy lettem hajléktalan, hogy sokat voltam börtönbe’. Mire kijöttem, lakásom, pénzem mind elúszott. – Milyen balhékat csinált? – Mindig a két kezemért ülök. Vagy lopok, vagy verekszek. – Be van lapulva az orra. Bokszolt is? [Bólint.] – Milyen eredménnyel? – Erről inkább nem beszélek. De Magyarországról kijutottunk. Most én kérdezek magától. Tudja, mikor volt a szovjet olimpia? – Moszkva? 1980. – Igen. Oda kijutott három ember: egy súlyemelő, egy cselgáncsos meg én. És azt mondták nekünk, hogy feküdjünk le. – Hogy hagyják magukat legyőzni? – Abba’ az időbe’ adtak volna nekünk fejenként százezer forintot. – Az oroszok vagy az egyesület? – Az edző. Én meg simán-lazán összenéztem a két sráccal, és intettünk egymásnak, hogy nem, nem. Felmentünk a ringbe, majdnem egy időben kezdődött, én voltam a második. Hát, a Gál, az fogta magát, egy olyan negyven másodpercig hagyta magát, aztán szanaszéjjel gyilkolta az embert. Szovjet volt. Jöttem én, hát, kibírtam egy bal csapottat. Csak szegénykém nem tudta, hogy én meg balos vagyok. Ráijesztettem neki ballal, aztán KO. Jött a másik, az is ugyanezt csinálta. Hazajöttünk úgy, hogy másfél évet kaptunk fejenként. – Emiatt? Hogy nem feküdtek le? – Bizony. – Eljárás nélkül? – Hazaértünk Magyarországra, és annyi, meg egy bambi. Már élből. Volt egy kis szaros mikrobusz, bele! Már vártak a rendőrök, bilincs. A rendőrségen rohadtunk két napig. Utána jött ez a gyorsított izé. Másfél évet kaptunk. – Alapított családot? – Igen. – Gyerekek? – Van egy lányom. – Tartják a kapcsolatot? – Hát… Évente egyszer-kétszer. – Hogy találkoznak össze? Születésnap, karácsony…? – Igen. Uram, lehet egy kérésem? Ezt hagyjuk, jó?

61


62

– Győrben a szállón alszik? – Nem. – Hogy látja, Győrben milyen a hajléktalanok helyzete? – Most akkor mondok magának valamit. Ezt okvetlen adja le! Van ott egy ember, úgy hívják, hogy Csaba. A leggusztustalanabb szemétláda. Valamikor anno nagyobb alkoholista volt, mint fél Siófok. Igazgató lett belőle. – A szállón? – Van neki már három. A Rigó utca, a Stromfeld meg Likócs. Papíron szépen felírja a neveket, önkormányzat, felveszi a kis stekszet, és akkor, szia. Tudja, milyen ellátást ad? Nullát! Legutoljára karácsonykor láttam, aztán szegénykém, a motorosok csináltak egy ilyen ételosztást. Ő is leült enni. Aztán én odamentem, és beleköptem a kajájába. Mondom: „te itt eszel, te büdös köcsög?” Dagadt disznó! – Itt ismeri a helyi hajléktalanokat? – Hát… Ötven százalékban. – Milyen bort szeretne majd? – Magára bízom. Tudja, mit? Bemegy, egy ilyen műanyag flakonos bort, megkérem szépen, hogy vegyen. Adok is mellé. Igaz, nincsen sok pénzem… De most én is kérdezek magától. Maga hova valósi? – Budapesti vagyok. – Melyik kerület? – Tizenkettedik. – Tizenkettő? Az szép hely! – Attól függ. A Délinél annyira nem. A föntebbi rész szebb. Sokat iszik egyébként? – Nem. Miért, mit igyak? Vizet? – Ez nem zavarta a sportolásban? – Anno nem ittam. Utálom a drogot, meg a drogosokat is. – Vannak a hajléktalanok között drogosok? – Elvétve. Amúgy vannak. Itt az utcán, meg mindenhol. – Győrben szokott látni drogosokat? Vagy itt is? – Itt is. – Vasárnap jön le a főnök, azt mondta. Addig mit fog csinálni? – Passz, piros. Tud ultizni? Na, az ultiban azt jelenti, hogy első passz. – Hívő ember ön? – Vallásos, az vagyok. – Hisz a lélekben? – Igen. A Jóisten. Nincsen belőle ötven meg muzulmán, meg mit tudom én, miket mondanak… [Odajön egy másik ember kerékpárral.] – Ön riporter? Itt? – Nem. A Csillagszállónak készítek anyagokat. Hajléktalanok terjesztik. – Mert akkor én is nyilatkoznék. – Tisztelettel megkérem, tartsuk be az adott szavat – mondja Petya. – Mármint hogy hozzam a bort? Most? – Igen!


[Öt perc múlva.] – Ön profi bokszolónak készült, vagy volt más foglalkozása is mellette? – Most én kérdezek valamit. Ismerte ön az Adler Zsigát? – Nem. – Na! Elmondom önnek, hogy ez nem az a szlogen, hogy minden út Rómába vezet, hanem hogy minden olyan sportoló, aki sportszerű, az Tatabányáról indult. Tanultam mellette, A, B, C, D kategória. Az F-et nem végeztem el. – Fuvarozott is? – Bicske és Székesfehérvár között jártam. – Játszik valamilyen hangszeren? – Hát, ha lenne egy gitárom, most is tudnék rajta játszani. – Mit játszana el? – Még a pacsirtát is! – A pacsirtát? Az hogy van? Francia? – Nem tudok én csak cigányul meg magyarul. Hát, uram, a pacsirtát a legnehezebb eljátszani. – Van szövege is? – Nincs. Az csak zene. – Mikor gitározott utoljára? – Uhh, nehéz kérdés. – Utcazenélésre nem gondolt? – Utcazene? Az már kódis zene. Ütöm a húrokat, aztán közbe’ összevissza éneklek. – Mi jut eszébe a hinta szóról? – Libikóka! – Miért pont ez jutott eszébe? A bokszban nincs olyan, mint a fociban, hogy hintába ülteti az ellenfelet? – Ugyanaz, amit az előbb elmondtam, hogy először hagyom magamat, utána meg lebombázom. Ennyi. Ez a hinta. – Az álmait meg szokta jegyezni? Van valamilyen emlékezetes álma a közelmúltból, amelyet esetleg elmondana? – Nem mondom el! – Miért? – Mert hülye álom volt. [Keresni kezd valamit.] Hova raktam, Manó? Nem tudod? Hova raktam? Mindenki a kutyámat dicséri! Engem miért nem dicsérnek? – Le szokta fürdetni valahol? – Igen. A szökőkútnál vagy a Balatonban. – A politikai történéseket követi? Elment szavazni? – Biztos, hogy nem! Hát, ide figyeljen… Nem tudom, hova lett, Manó… A fésűt keresem. Meg szoktam fésülni… [A kutyának] Na, gyere ide, ne legyél lusta! – Be van oltva? – Ki? – kérdezi döbbenettel a hangjában. – Manó. – Jaj, uram… Tessék! [Mutatja az oltási könyvet.] Még chip is van benne! – Hogyan szedte össze rá a pénzt?

63


– Akkor volt. – Kap nyugdíjat? – Munkanélküli segélyt. – Közmunkás programban nem vesz részt? – Nem fizetik meg! – Nem éri meg? – Ötvenezer? Te, [kedvesen a kutyához] még egyszer bemész a bokor alá, kapol! Jobban törődök a kutyámmal, mint magammal. – Ön szerint mi az élet értelme? – Négy betű. É-L-N-I! Miért, nem? – Tehát vasárnap fog beszélni a főnökkel. Nyár végéig itt marad, úgy tervezi? – Szerintem igen. – Szállást tud adni a főnök? – Megoldom én. Van egy hálózsákom, szelaví. – Nagy családból származik? Sok testvére volt? – Voltunk hatan. Én voltam a legidősebb. – Miket játszottak akkoriban a gyerekek? – Hogy mit játszottunk? Fociztunk! Jó… nemsokára megyünk, Manókám. – Hová indulnak? – Le a partra. Kell neki víz. – Ott van csap? – Van. Szerzek majd egy poharat. – Üzen valamit a Csillagszálló olvasóinak? – Igen! Tehát a hajléktalanoknak. Egy mondat. Tartsanak ki! – Köszönöm szépen. – Én köszönöm, uram!

64

Átülök a másik padra a másik emberhez. – Egy nevet vagy becenevet kérhetek? – Anonymus. Te tudod, mit jelent, lehet, hogy ő nem: Ismeretlen. – Hány éves? – Negyvenhat. De most már az összes embert nem tudom befogadni, mert nagyon sok van. De van, amit nem értek… Majd elmondom, mit… Mert én onnan szabadultam ki… Bejártam egész Magyarországot. Intézet, ez, az, amaz… Hajléktalan is voltam nagyon sokáig. Tudom, hogy mi az. – Mennyi ideig volt hajléktalan? – Négy-öt évig. Próbálom szorgalmazni, hogy menjenek a menhelyre, de nem. Nem távolság, másfél kilométer. Gyere be, fürödjél meg! A feleségem kimossa a ruháját. Van egy kislányom, ne így vedd föl az öledbe, az előbb még kukáztál… Mindegyik szeretne családot, de így semmit nem lehet. Egy nőt nem lehet felszedni úgy, hogy a ruhája, mindene büdös. Nem tud sehova beilleszkedni, ha csak méterekről lehet vele kommunikálni. Én segítenék ezeken, mert tudom, hogy mit jelent. Sokat laktam utcán. Tudom, hogy mit jelent éhezni, fázni, kéregetni. Megértem a helyzetüket, csak azt nem, hogy amikor kínálkozik valami, miért nem használják ki. Még azt is megértem, ha a szállóra nem szívesen mennek


be, mert a szegény a szegényt meglopja. Nemhogy összetartanának, segítenék egymást, amivel tudják. – A bort megosztják, nem? – Azt néha meg. Egyik itt tarhál, másik ott tarhál… Én fel tudtam ebből állni. – Hogyan? – Elmondom. Az utca beleviszi az embert a bűnözésbe is, nagyon sok alkalommal. Olyan nincs, hogy nem. Mondjuk, abba én nem estem bele, hogy öltönyt adnak rám, és gyerünk a bankba, vállalatigazgató leszek. – Hitelt vesznek fel? – Persze. Kap mondjuk ötvenezer forintot, örül neki, mint az állat, aztán két év múlva kap hat évet, mert sok millió van a nyakába varrva. Sokat tanultam a mások hibájából. Hajléktalanok vagytok? Tessék, itt kipucolhatjátok magatokat, tanuljatok, fejlődjetek… Hirdetés alapján ismertem meg a feleségemet, amikor bent voltam, hogy ne az utcára kerüljek vissza, mert mindig az utcán végeztem. Nekem elegem volt ebből. Nem értem, hogy nekik hogy nincs. Itt ül, ott ül a padon, a rendőrök zaklatják… Föladtam egy hirdetést, és válaszoltak rá. Soha az életbe’ nem gondoltam volna, hogy a feleségem egy huszonötszörös válogatott, egy olimpikon lesz – nevet nem mondok, de nagyon sokan ismerik. Nemcsak neki, hanem magamnak is köszönhetem, hogy… Én nem egy liter borért lököm ezt a dumát. Szeretnék mindnek segíteni, de nincs annyi kétszáz forintom. Mindegy, hogy önhibájából vagy másért kerül ide valaki, de a segítséget miért nem fogadja el? Az egyik patronáltunk azzal jött egyszer, hogy „Zolika, van borotvahabom”. Lefürdik, aztán két hónapig megint nem látjuk, és büdös, meg bokor a szakálla megint. Itt az elektromos borotva, [mutatja] kihoztam, és levágom a szakállukat meg a hajukat. Sok a pikkelysömörös a gondozatlanság miatt, korpa, minden megjelenik. Fertőtlenítem a gépet, hogy ne terjedjen. Ahogy tudom, segítem őket, mert átérzem a helyzetüket. Tudom, hogy nehéz változtatni, munkát is nehéz találni, de a padról, büdösen semmit nem lehet elérni. Én nem vagyok karitatív szervezet. Én csak lejövök, ha van időm, van egy kis apróm. Mert ismerek egyet-kettőt, megbeszéltük, hogy nyolcra idejövök. Ötöt már lenyírtam. – A szállón nincs ilyen lehetőség? – Nem tudom, de sokan be sem járnak, pedig tudnának tisztálkodni, kaját is kapnának. Sok azért nem megy be, hogy ne lopják meg. Szóval nagyon nehéz felállni ebből. Van, akinek sikerül, keveseknek. – Mit üzen a Csillagszálló olvasóinak? – Ha van rá lehetőségük, otthon van felesleges ruha, bármi, esetleg pénz, akkor annak adják, akinek erre szüksége van. Jó, van néha osztás is, de mit tud kezdeni egy hajléktalan mondjuk egy kiló liszttel vagy rizzsel? Nincsen hely, ahol megcsinálják. – A hintáról eszébe jut valami? – Egyetlenegy dolog jut eszembe, a kihasználás. Ismerek olyat, aki kibérelt az önkormányzattól az Aranyparton egy nyilvános vécét. És a hajléktalanoknak meg: tessék, pucold! Odamegy a tulaj, hogy mennyit kerestél. Lehet, hogy keresett szerencsétlen kétezer forintot, de mi marad neki? Lehet, hogy még be is jelenti, hogy hajléktalan, és kapja a huszonvalamennyis segélyt, ami megint bevándorol a zsebbe. Talán kap reggelit, ebédet, vacsorát. Hinta? Ez a hinta! Valakit beleraknak a hintába, megdumálják, hogy ez lesz, az lesz, amaz lesz.

65


Az egyik hajléktalan kihasználja a másik hajléktalant, mert gyenge… Nincs összefogás, hogy szarba’ vagyunk mindketten, másszunk ki belőle együtt. Mert mondom, én feltörekedtem, köszönhetem ezt a feleségemnek is. Sok erő, vagy inkább dac kell, hogy márpedig én nem fogok többet a padon aludni. Akkor el lehet érni valamit. Aki úgy van vele, hogy mit csináljak, az állam nem segít, ez nem segít, az nem segít, az kész. Az feladja. Mondom neki: Béla, így akarsz elmenni dolgozni? Hát a jóisten áldjon meg, szerinted föl fognak engedni a tetőre? Fürödj le, borotválkozz meg, itt a ruhád, öltözz át tisztába! De hiába akar ő, ha reggel már két liter bor bemegy… Megértem én azt is, hogy isznak… Nem egy leányállapot [sic!] egy tujabokor mögött lenni öt fokban. – Ön is kukázott? – Én soha. – Inkább csak kéregetett? – Nem. Én mindig dolgoztam. Amikor hajléktalan voltam, mindig próbáltam valami megoldást találni. Tudtam, hogy ezt nem bírom. Kint az utcán, hogy nem tudom magam kipihenni, pénzem sincs, én azt nem bírom. Kerestem egy hajléktalanszállót, ott lehetett főzni, volt pingpongasztal, volt ágyam, onnan jártam dolgozni. Adtam arra, hogy ne az utcáról induljak dolgozni. Így nem lehet élni. Az interjút Kiss Géza készítette

66

Kicsi Csillag – Vers

Erdõs Virág

A reggel Ez a reggel szerintem egy elég fura állat! Egész korán kel és rögtön felveri a házat. Azzal kezdi a napot, hogy míg én vígan alszom

nem csoda, hogy anyát szinte őrületbe kergeti! Ahelyett, hogy készülődne, mereszti a popiját

nagy fülével pofozgatja pimaszul az arcom.

fültisztító-pálcikával pingálja a pofiját

S mire kint már javában a keménytojást főzik

elcsórja a szemceruzát, megrágja a végét

egész randa pofájával odadörgölőzik.

büdös-zokni-gombócokkal dobálja a tévét

Felugrik az ágyamra és lehúzza a takaróm de ahhoz már tilinkó, hogy behozza a kakaóm!

68

itt is, ott is láb alatt van, ez is, az is kell neki

egytől egyig minden vicce rettentően buta, mint például hogy bedugja az orrába a vitamint

Ide-oda nyargalászik, csapkodja az ajtót

nem érdemes hozzá túlzott reményeket fűzni:

becsempészi apának a klotyóra a sajtót

azt se bánja, ha a nyakán csurog le a műzli

Kicsi Csillag – Vers

hogyha kérik szelíd szóval: épphogy odasandít

az se nagyon izgatja, hogy mit szólnak a dadusok

kár ráadni: lerúgja a lábáról a szandit

ha hiába várnak ránk az oviban az ovisok

nincsen benne felelősségérzés, bármily furcsa

elvonul a vackára, ott mordul még egypárat

ott szalad, ni!, szájában a külső kapu kulcsa

mondom: ez a reggel, ez egy nagyon fura állat.

69

Kicsi Csillag – Könyvajánló

Sós Dóra Gabriella

Horrormondókák és mágia Tóth Kinga: Zsúr. Más mondókák Tóth Kingánál halloween van, és felvonulnak a lepedőbe bújt árnyak… És mindezt csak a gyerekek látják. A Zsúr című kötet más mondókái valójában a kegyetlenség rajzai. Tabuk átszivárogtatása egy olyan műfajba, amelyet közmegegyezés szerint ártatlanságba merevítenek: egy mondóka jelenítse meg a szépet, a jót. És ha azért nyomokban ott is a gonoszság, a valódi hardcore vonulat csak a felnőttek számára hozzáférhető igazán. Mindannyian ismerjük azt a katicát, amelyet kerék alá tesznek, nekem mégis kamaszkorig tartott, mire szemet növesztettem a mondóka valódi borzalmára, pedig mennyit kántáltam fűben fekve az óvodában. Ez a kötet egy csel. Egy rafinált tükörterem, amely addig tükrözi egymásra a kicsit és a nagyot, a torzat és az átlagost, a felnőttet és a gyereket, a rosszat és a jót, amíg már nem marad egyértelmű perspektíva. A Zsúr a titkok mosolygó gerillahadjárata. Többszöri újraolvasásra vagy -hallgatásra (hiszen sok mondóka színpadon is elhangzott) sem választható el a gyermeki és a felnőtt szemszög. Összefonódnak, mégpedig úgy, hogy a gyermeké a komplexitást nyerő egyszerűség, a felnőtteké inkább az értő szemet hunyás. Nem lehet rá azt mondani, hogy gyerekeknek szól, de azt sem, hogy gyerekekről. Mégis megőriz valamit, ami a gyermekihez társul igazán: az őszinteséget. Így áll neki a nagy küzdelemnek: visszanyerni valamennyit az ártatlanságból, a tudás birtokában is. A Zsúrnak megvan a maga mágiája. Történetei a halál, a gyilkosság, a hazugság, az erőszak, a csalódás, az agresszió jól ismert megvalósulásai. Horrormondókák. A történetek nagy része a hétköznapi életből vett esemény: aratás, töklámpás készítése, bunkerépítés, főzés, iskolai felelés. Vagy például állatok életének kioltása. Olyan természetesség, magától értetődés, sőt szeretet lengi körül ezeket a mindennapi gyilkosságokat, mint amilyet egy családi ebéd, közös időtöltés keretében élünk meg. 6. Zsúr a néni egy pöttyös kosztümben táncol a nagy lepkének a végéből lé csorog a néni törli majd fel csak rövid ideig csúszik a padló tvisztelünk

70

Valójában a felszín megszokott történéseiben ott vannak a borzalom rítusai. A gyermeki pozíció olyan, ahol a (bűn)részesség még nincs feltétlenül meg, de ha mégis, ott van a mester-tanítvány viszonyban a rácsodálkozás képessége. Amikor még nem annak látja a gyerek a dolgokat, amilyennek később megtanulja látni, hanem amilyenek igazából, a maguk nyers valójában.


20. kicsi halak a tóban anyu fogta hálóval kisütötte őket olajban apu megette most férfi A 20. mondókában egyértelműen megmutatja magát a korábbi szövegekben implikált tartalom: amikor az ember elfogadja a kegyetlenséget, a hiányt, és hajlandó rossz döntésekbe belegyökerezni, tudatosítja a rosszat mint szükséges állandót, akkor válik felnőtté. Az ese mények direkt narrációjában látni engedi magát az abszurd. Rámutat, miként lehetnek a fogalmaink tettestársak a tények elkenésében, átlényegítésében. Mindezt áthatja az animizmus. E fantáziavilágban mindennek lelke van, és minden élő érző is egyben, így a növények is erősen antropomorfizáltak, legyen az sütőtök vagy búza. 3. Pumpkin jó napot MrPumpkin ébresztő ma vágunk magának egy szájt ha elég és tudja venni a levegőt azon […] 13. […] augusztusban aratunk lenyírjuk a növények fejét […] Mindennek hátterében látszik a feldolgozatlanság. Amikor a megértés hiányos, a fantázia pótolja ki a narratívát, a hiányzó részeket, s ilyenkor gyakran torzít, allegóriákba csomagol és felnagyít. Az eseményeket hajlamos eltolni a rossz irányába, egyetlen szempont felől értelmezni az egészet. Mivel nem tudjuk meghatározni elégségesen a félelem tárgyát, nehéz határokat és korlátokat találni, így egyetlen rossz élmény képes beszennyezni a kontextust, átértelmezni a motivációkat és kiterjeszteni az előítéleteket. Ez a fajta védekezés valójában igenli a szembenézést a nehéz dolgokkal, csak még képtelen azokat a helyükön kezelni, látni a teljes képet. Itt kezd el működni a mágia. Hasonló az eljárás, mint a pogány, babonás kultúrkörök névadásánál, ahol az óvónevek valójában tabunevek voltak: például Halaldi (’halott’), azaz a félelem tárgyától való védelem annak felvállalásával: láthatatlanná válni a láthatóságban. Ez az animisztikus mágia rituálékat és viselkedési formákat is magába foglal: rajtunk kívül álló, nem irányítható jelenségekre tett naiv uralási kísérlet: egyezkedés a hatalommal, amely a markában tart minket. Gyermekeknél ez általában az újrajátszásban, felnőtteknél a családállításban nyilvánul meg. Így éled meg a háború a gyermekjátékban, a Bunkerezésben:

71


2. Bunkerezés […] most futunk egy két há megtanítom hogy bujkálunk ha a repülő ledob valamit forog a helikopter a hajónál földre vágódunk mind Mennyiben önszoktatás az igazsághoz az, amikor az újrajátszásban feloldódnak az elfojtás manírjai, és fókuszált figyelemmel igyekeznek rekonstruálni a kisemberek a maguk körül látott szerepeket és cselekedeteket? Könnyű legyinteni a sztorikra: „ó, hát ez csak kitaláció”, egészen addig, amíg fel nem merül bennünk a sejtelem, hogy a mondókáskötetbe került történetről csak úgy tűnik, mintha gyerekek játszanák el nekünk – de mi van, ha ők a fikciós keret, és valójában éles élethelyzetekről van szó? 11. kilyukadt a hajó oldala víz alatt bele fog folyni fenn már hallani a sirályokat mi is megéheztünk a gabona megtöppedt a nedvességtől valami mással kell beérnünk azzal amit a sirályok akarnak Már a könyv elején tudtam, hogy az a bizonyos „ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, ez az iciri-piciri pedig mind megette” még fel fog merülni Tóth Kinga könyvének elemzésekor. Ez a fajta „leszámoló” valójában a legkönnyebben borít fátylat a rettenetes tartalomra, hiszen nagy kacarászásban és csikizésben végződik. A Zsúrban több versben is visszatér az alapgondolat, legjobb példa erre a 17-es, az 58-as és az alább idézett eszkimósztori, a 63-as: a jegesmedve megette az eszkimó feleségét futott utána nagy léptekkel elérte hamar a jégtáblán a jegesmedve megette az eszkimó gyerekét futott utána nagy léptei hamar beérték a jégtáblán a jegesmedve megette az eszkimót magát is nem kellett már futnia megállt előtte a jégtáblán

73


A mondókák üdvös hozadéka, hogy a gyerekek nem egyértelműen pozitív vagy negatív karakterek, hanem sok esetben mélyen érző, cselekvő ösztönlények – ami sok agresszív és nemes cselekedettel is jár, az önpozicionálás számító érdekhálózata nélkül. Van, hogy felkínálják búvóhelyüket, megvédik egymást, máskor kicsinálják a házi kedvencüket, mondván, véletlen volt, de helyreállítható minden egy új kisállattal. Ezzel az őszinte megjelenítési formával a zsúrmondókák a bűnhődés és büntetés igazságot helyreállító finom kezű költői mozzanatai. Egyetlen állandóan visszatérő dilemma van bennem, akárhányszor olvasom, hallom a szövegeket, vagy nézegetem a rajzokat. Ez pedig az egyedi nyelv túlkódoltságából fakadó elidegenítő gesztus. Nem tudom eldönteni, nekem szól-e az írás, vagy sem. Az egyezményes jelrendszer, a fölfejthető referencia nélkül maradt metaforák sokszor rébuszokként állnak előttem. A hiány Tóth Kingánál az építkezés eszköze, tudatos titokgyártás. A nyelv az ő esetében nem kibont, hanem becsomagol. Érzem az őszinteség gesztusát, amely mégis elfedi magát – talán önmaga elől is. Számos helyen megvonja tőlem az érthetőséget, szándékosan szimbólumokba és privát mitológiákba rejti el mondandóját. Nem állítom, hogy a közérthetőség egy következő fokozat, de vissza-visszatér bennem a vágy iránta, mert nyerek ugyan a saját hozzáteremtésemmel, ám azt is érzem, elvesztek olyan tartalmakat, amelyekhez egy világosabb fogalmazásmód révén joggal jutnék hozzá. Büntetés vagy áldás ez a teljesen egyedi, kódolt nyelv az olvasó felől? Abban szeretnék hinni, hogy a mágiának igenis van ereje, és Tóth Kinga mágiája úgy rendezi át bennem a tudattartalmakat, hogy értelemképzésre késztet a direkt közlés szimplicitása nélkül. 37. galléros sárkány őrzi a barlang száját meghalt az összes legkisebb királyfi benn a barlang mélyén a sok csontváz egy kupacba halmolta elég gonosz megesz téged is de egyet a végén beenged Palimpszeszt Kulturális Alapítvány–PRAE.HU, Budapest, 2013, 123 oldal (2000 Ft)

74

Szerzõink Apats Gábor 1981-ben született Budapesten, újságíróként, fordítóként és művelődésszervezőként dolgozik. Versei antológiákban jelentek meg. Az Ezredvég és a Gábor Andor Alapítvány közös irodalmi pályázatán 2009-ben I. díjjal jutalmazták. Baki Júlia 1990-ben született Zalaegerszegen. 2011-ben diplomázott az ELTE filmelmélet–filmtörténet szakán, 2009-től pedig a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakos hallgatója. Balogh Flóra 1983-ban született, író. Jelenleg közösségfejlesztéssel foglalkozik. Erdõs Virág 1968-ban született Budapesten, költő, író, drámaíró. Számos kötet szerzője, legutóbbi verseskötete Adjon az Isten címmel jelent meg 2013-ban a Magvető Kiadónál. Grozdits Hahó 1973-ban született Kőszegen. Író, újságíró, szerkesztő. Kincs című kötete 2004-ben jelent meg az AKÓ Kiadónál. Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban, Karancsalján él, kereskedelmi tanulmányokat folytat. Költő, számos irodalmi folyóiratban közölték már a verseit. Kiss Barnabás 1976-ban született Győrben, újságíró. Kiss Géza 1970-ben született Budapesten, zenész, szellemi szabadfoglalkozású. László Anikó 1968-ban született Debrecenben, újságíró. Menyhárt Dóra 1990-ben született Budapesten, muzeológus. Nyírfalvi Károly 1960-ban született Békéscsabán, könyvtári raktárkezelő, költő, több próza- és verseskötet szerzője. Legutóbbi kötete Nyugalom, csend és bizonyosság címmel jelent meg 2013-ban (United PC.) Pálfi Anna 1969-ben született Budapesten, szerkesztő, író. Podmaniczky Szilárd 1963-ban született Cegléden, író, költő. Számos kötete jelent meg, legutóbbi regénye Klímadogma címmel 2013-ban. Posta Marianna Debrecenben született 1983-ban. Versei irodalmi folyóiratokban, antológiákban jelentek meg, önálló kötetét Szemhatárátkelés címmel a Líceum Kiadó adta ki 2006-ban. Scheer Katalin 1969-ben született Siófokon, író. Eddig két regénye jelent meg, a legutóbbi 2006-ban Tangó metronómra címmel (Noran Kiadó). Scipiades Erzsébet 1956-ban született Zalaegerszegen. Pulitzer-emlékdíjas újságíró, a Nincs egy jó szava, és még él? Harminc magyar író krumpliért, konzervért kínált kéziratritkaságai című kötet szerkesztője (Syllabux Kiadó, 2011). Seres Lili Hanna 1993-ban született Budapesten. Az ELTE bölcsészhallgatója, számos diák és felnőtt alkotói pályázat díjazottja. Sopotnik Zoltán 1974-ben született Salgótarjánban, költő, író, szerkesztő. Számos verseskötete után Fahéjas kert címmel mesekönyve jelent meg 2013-ban a Kolibri Kiadónál. Sós Dóra Gabriella 1989-ben született Pécsett. A legrangosabb kortárs irodalmi folyóiratokban jelennek meg szövegei a költészet, a próza és a vizuális költészet területéről. Stermeczky Zsolt Gábor 1992-ben született Budapesten. Jelenleg bölcsész egyetemi hallgató, emellett zenél, színjátszik és slammel. A Gömbhalmaz csoport tagja. Szabady Shira 1994-ben született Budapesten, költő. Versei számos irodalmi folyóiratban megjelentek. Tépõ Donát 1978-ban született Budapesten, költő, író, jelenleg élelmezésvezetőként dolgozik. Számos verses- és prózakötete jelent meg, legutóbbi, egy novelláskötet, 2014-ben Árnyékkapszulák címmel a Publio Könyvkiadónál.

76

Vajdics Anikó 1964-ben született Budapesten, költő. Közgazdász, bölcsész, jelenleg pszichodrámavezetőként, műfordítóként, nyelvtanárként dolgozik.

Pálfi Anna Kiszállsz?

Recommend Documents