Paletta I. KORAÚJKOR-TÖRTÉNETI DIÁKKONFERENCIA FEKETE BÁLINT ÉS NYUL VIKTOR TANULMÁNYKÖTET SZERKESZTETTE:

Paletta I. KORAÚJKOR-TÖRTÉNETI DIÁKKONFERENCIA

TANULMÁNYKÖTET

SZERKESZTETTE:

FEKETE BÁLINT ÉS NYUL VIKTOR

BUDAPEST, 2013

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék

KIADJA:

Fekete Bálint, Nyul Viktor

SZERKESZTETTE:

Dr. Kerekes Dóra

SZAKMAI LEKTOR: © A kötet szerzői, 2013 A TANULMÁNYKÖTET MEGJELENÉSÉT TÁMOGATTA:

I. Tóth Zoltán Kör, az ELTE BTK Történeti Intézetének Tudományos Diákköre Eötvös József Collegium, Történész Műhely

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Hallgatói Önkormányzat

ISBN 978-963-284-314-8

2

T

ARTALOMJEGYZÉK

ELŐSZÓ ........................................................................................................................ 5 VIROVECZ NÁNDOR Válaszúton uralkodók között ................................................................................... 7 KOLLÁR ARTÚR ANDRÁS Íjászok és íjászat a kora újkori Magyarországon .................................................. 23 MAGYAR GERGELY „Impedimenta” – Vita a tiszáninneni református püspökség felállításáról egy korabeli érvelés tükrében........................................................... 35 SEMMEL TÜNDE Diaetetica és étkezéskultúra a XVIII. századi Magyarországon.......................... 49 NAGY JÁNOS Rendi politikai kultúra a XVIII. századi országgyűlési pasquillusok tükrében............................................................................................. 63 NAGY-LUGOSI VIKTÓRIA Az emblémáskönyvek pelikán-értelmezései......................................................... 81 BOJTOS ANITA Egy sikeres gazdasági vállalkozás 1684-ből .......................................................... 97 KÖKÉNYESI ZSOLT Néhány újabb szempont a bécsi Theresianum összbirodalmi jellege mellett ................................................................................ 115

C

ONTENTS

ELŐSZÓ ........................................................................................................................ 5 NÁNDOR VIROVECZ At the Point of Choosing Between Rulers .............................................................. 7 ARTÚR ANDRÁS KOLLÁR Archers and Archery in Hungary in the Early Modern Period .......................... 23 GERGELY MAGYAR ‛Impedimenta’ – The Dispute about Creating a Reformed Bishopric North of the River Tisza in the Light of a Contemporary Reasoning ................. 35 TÜNDE SEMMEL Dietetics and Eating Culture in the 18th Century in Hungary ............................. 49 JÁNOS NAGY The Feudal Political Culture of the 18th Century Hungarian Nobleness Based on Satirical Poetry...................................................................... 63 VIKTÓRIA NAGY-LUGOSI Pelican Aspects of Emblemy Books ....................................................................... 81 ANITA BOJTOS A Prosperous Trade in 1684.................................................................................... 97 ZSOLT KÖKÉNYESI Some Novel Aspects for the Common National Nature of the Viennese Theresianum.......................................................................................... 115

4

ELŐSZÓ

L

ectori salutem! A kötetben szereplő tanulmányok 2011. november 23-án hangzottak el előadásokként az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történeti Intézetében tartott Paletta – I. Koraújkor-történeti Tudományos Diákkonferencián, amelyet az I. Tóth Zoltán Kör és az Eötvös József Collegium történelem szakos hallgatói szerveztek, Arató György, Nyul Viktor és Virovecz Nándor koordinálásával. A konferencia szervezésével lehetőséget kívántuk teremteni arra, hogy a korszak iránt érdeklődő, vállalkozó kedvű hallgatók bemutathassák és megvitathassák kutatási eredményeiket, valamint az előadások területén is tapasztalatot szerezhessenek. A tizenegy előadó végül három szekcióban prezentálta eredményeit a résztvevőknek. Az alább közölt dolgozatok a konferencián elhangzott előadások szerkesztett változatai. Sajnálatunkra nem minden előadó tudta kéziratát rendelkezésünkre bocsátani, de a kötet így is képet adhat az ELTE BTK-n tanuló hallgatók teljesítményéről. Ez úton szeretnénk megköszönni a segítséget és támogatást dr. Borsodi Csaba rektorhelyettes úrnak, az ELTE BTK Történeti Intézete igazgatójának, dr. Nagy Balázsnak, az ELTE BTK Tudományos Diákköri Tanács elnökének, dr. Horn Ildikó tanszékvezető-asszonynak, és természetesen az ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Egyetemes, illetve Magyar Történeti Tanszékén oktatóknak. Külön köszönet illeti Szijártó M. Istvánt, amiért az utolsó pillanatban elvállata a szekcióvezetést, és kritikai megjegyzéseivel segítette a konferencia sikerét. Végül, de nem utolsósorban szeretnénk hálánkat kifejezni az ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtárának és Emőkey István könyvtárvezetőnek, hogy erre az alkalomra méltó helyet biztosított a konferencia megrendezéséhez. A szerkesztők

5

6

VIR O VEC Z N ÁN DOR

Válaszúton uralkodók között Balassa Menyhért portréja mint főúri karriertípus

B

alassa Menyhért alakja és egész életútja során folytatott politikai szerepvállalása reprezentatív példája annak a mohácsi csata (1526) utáni főúri magatartásformának, amelyet a legitim körülmények között megválasztott és megkoronázott két uralkodó tényéből származó országos belpolitikai viszonyok hívtak életre. I. (Szapolyai) János király (1526–1540) a katonai vereség és hívei elpártolása miatt menekülésre kényszerült, viszont I. (Nagy) Szulejmán szultán (1520–1566) segítségével nemcsak az ő visszatérése, hanem családjának és az azt támogató hatalmi köröknek a hosszú távú regnálása is megvalósult. Az ország megosztottsága két olyan uralkodót eredményezett, akik önerőből nem voltak képesek az ország területét elfoglalni vagy tartósan birtokolni, részben az oszmán hatalom miatt. A magyar politikában a rendkívüli karrierek megjelenését egyfelől a Mohácsnál elszenvedett jelentős elitveszteségből származó hatalmi űr, másfelől az egymással rivalizáló uralkodók stratégiái segítették elő. A Balassa Menyhért legfőbb jellemzőjének tudható nyughatatlanságot, a regnáló hatalmasságok szolgálatának sorozatos váltogatását és az azzal együtt járó hűtlenséget igyekezett megörökíteni a Comoedia Balassi Mennihart arultatasarol, melliel el szakada az Magyar orszagi masodic valaztot Ianos kiraltul1 címet viselő drámai emlék. A költeményen túl a kortárs és a későbbi történetírók is – erkölcsi ítéletet hozva – jellemének egyik legjobban kirajzolódó vonásaként azon nem egyedi magatartását hangsúlyozták, miszerint „sem parancsnak, sem fejedelemnek, sem vallásnak nem engedelmeskedett soha”.2 Dolgozatomban kalandos életét és – a teljesség igénye nélkül – annak fordulatos eseményeit, illetve az országos politikában betöltött szerepét kívánom felvázolni, amelyek alapként és háttérként szolgálhatnak a további kutatásokhoz. Menyhért édesapja, Balassa Ferenc a mohácsi csatában esett el.3 Fiaira (a következőkben a hét Balassa fivérből Imre, János, Menyhért és Zsigmond lesz különösen fontos) általánosan jellemző volt, hogy változatos politikát követtek uralkodójuk megválasztásában, ami viszont korántsem jelenti azt, hogy ne létezett volna közöttük bizonyos esetekben előre megfontolt, egységes családi döntéshozatal. Birtokaik főleg ÉszakMagyarországon feküdtek, megoszlásukat tekintve Hont, Nógrád és Borsod vármegyékben rendelkeztek jelentős portaszámmal a XVI. század derekán.4 Ezek a vármegyék már Buda török kézre kerülése előtt is a Habsburg – és a Szapolyai – uralom alatt álló területek egyik ütközőzónáját jelentették, 1541 után pedig olyan hadászati szempontból is kiemelten fontos térségnek számított, amely – bár a török portyáktól rendkí1 2 3

4

Vázlatos történeti háttérrel ellátott kiadása: KARDOS, 1960. 617–644. FORGÁCH, 1982. 30. Brodarics az elesett püspökök és bárók megnevezése után Balassa Ferencet „az ország előkelőbb és hatalmasabb emberei” között elsőként említi meg. BRODARICS, 1983. 54. Ezek mellett Zólyom, Nyitra, Esztergom vármegyékben és a kishonti kerületben is rendelkeztek birtokokkal. ACSÁDY, 2010a. 17., 18., 21., 33., 71.; ACSÁDY, 2010b. 42.; MAKSAY, 1990. 312., 367., 380., 383., 389. Balassa Imre János király Erdélyében Diód, Léta és Almás várakat birtokolta. BETHLEN, 2000. 34.; ISTVÁNFFY, 2003. 36.

7

VIROVECZ NÁNDOR

vül veszélyeztetett volt – mégis összeköttetést biztosított a nyugati és a keleti országrész között. Geopolitikai szempontból tehát különösen felértékelődött ez a terület, így az uralkodók számára sem volt közömbös, hogy annak megvédésére és igazgatására alkalmas, és mindezeken felül kellően hűséges személyek birtokában legyenek. Egy északi főúr lehetőségei Az 1530-as háborús években a rendkívül képlékeny belpolitikai viszonyokhoz igazodva, és ezekre általános reakcióként, Balassa Menyhért több alkalommal váltott pártot I. (Habsburg) Ferdinánd (1526–1564) és János király között. Első ízben 1532 októberében állt Ferdinánd oldalára,5 aki a következő évben, talán jutalmazásként, Hont vármegye főispánjává nevezte ki.6 Az állandóan váltakozó erővel és kiszámíthatatlan eredményekkel zajló háborús időszakban nem tette le a hivatalhoz kapcsolódó esküjét, továbbá a harci cselekmények során még János fogságába is esett, így aztán Ferdinánd 1536-ban új főispánt nevezett ki a vármegye élére Nyáry Ferenc személyében.7 Balassa a fogságból csak 1537 májusában szabadult, aminek nyilván a János pártjára való átállás lehetett a feltétele,8 ugyanis még ennek az évnek a nyarán az ő tanácsosaként említi meg a leveleiben Johann Wese lundi érsek.9 János királynak a tanácsosokba vetett bizalmát és a felettük érvényesülő valós hatalmát híven tükrözik a váradi békét előkészítő találkozók. Wese 1537 nyarán a Balassa fivérekkel, Basó Mátyással és Patócsy Zsigmonddal folytatott volna tárgyalásokat, ám azok nem valósultak meg, ugyanis a „tanácsosok” egyszerűen nem érkeztek meg.10 Enyingi Török Bálint állásfoglalása és a Szapolyai oldalon folytatott tevékenysége jelentős hatással volt a Balassa fivérekre is. Az ő megnyerésükkel nemcsak János király területei gyarapodtak jelentősen, de sikerült Ferdinánddal szemben „nyugtalanító tényezőket”, veszélyforrásokat is támasztania. Balassa a fogságból visszatérve, továbbra is Hont vármegye főispánjának tekintette magát, s minthogy a Ferdinánd-párti Nyáry Ferenc szintén kinevezett főispán volt ugyanott, a megye két részre szakadt. A két fél tö-

5 6

7

8

9

10

Hans Katzianer főhadparancsnoki adományát közli: NEUMANN–PÁLFFY, 2009. 236–237. Donatio honoris comitatus Hontensis Melchiori Balassa. MOL, A 57 Vol 1. 208. Fontos megjegyezni, hogy a korábban róla nyilatkozók szerint nem Ferdinánd, hanem János nevezte ki Balassát a honti főispáni székbe. BUDAI, 1804. 97.; LEHOTZKY, 1796. 125.; BEÖTHY, 1876. 26. János király familiárisainak 1531-es lajstromában az udvari huszárok között szerepel egy Balassa, aki tizenhat lóra kapott fizetést. SIMON, 2004. 239. Ha azonosítjuk Balassa Menyhérttel, akkor elfogadhatóbb a Jánostól származó kinevezése még fiatalsága ellenére is. Az erdélyi familiárisok között pedig egy bizonyos „Dominus Balassa” található, ő minden bizonnyal Balassa Imre. SIMON, 2004. 241. Honor comitatus Hontensis Francisci Nyary. MOL, A 57 Vol 1. 311. A későbbi országgyűlési határozatok utalnak rá, hogy Nyáry sem tette le hivatali esküjét. Az 1542. évi pozsonyi országgyűlés 37. tc. MÁRKUS, 1899. 95. 1537. május 11. Consensus Balassa Menyhértnek ahhoz, hogy a fogságból való kiszabadulásának feltételeiről az ellenséggel megegyezzen. BUZÁSI, 1978. 82. Wese levele Ferdinándnak (Körmöcbánya, 1537. július 26.). KÁROLYI, 1878b. 758., 759., 760. Többek között megemlíti, hogy Balassa Menyhért Korpona városát akarta hódoltatni. Wese levele Ferdinándnak (Körmöcbánya, 1537. augusztus 4.). Az érsek a külső szemlélőkre jellemző éleslátással és hűvös határozottsággal mondott ítéletet az észak-magyarországi urakról, akiket levelében csalással és szélhámossággal illetett. KÁROLYI, 1878b. 762–763. Mindemellett az is világossá válik, hogy kik is voltak ennek a területnek az igazi urai.

8

VÁLASZÚTON URALKODÓK KÖZÖTT

rekedett egymás területének megszerzésére, ám ezek a kísérletek nem jártak sikerrel.11 A kis- és középnemességgel szemben állandósult hatalmaskodások ellen a helytartó, Thurzó Elek is csak önvédelmük megszervezését tudta tanácsolni a veszélyeztetetteknek.12 Bár a váradi békét megkötő felek annak pontjait nem vették komolyan, mégis főbb passzusainak János halála utáni életbe lépése, az ő ekkor még fennálló gyermektelensége révén igencsak negatív jövőképet vázolt fel pártja számára. Hiába álltak mellette olyan jelentős vezető egyéniségek, mint Török Bálint vagy Fráter György, a Balassa fivérek nemcsak a Ferdinándhoz való közeledést kezdték meg, hanem ezen felül részt vettek az 1539-es erdélyi lázadás kirobbantásában is. Csatlakozásuk a rokoni szálak miatt kézenfekvő volt, és ahogyan Nádasdy Tamás a vele sógorsági viszonyban álló Maylád Istvánt „környékezte meg”, úgy ők a bátyjukat, az ekkor erdélyi vajdai méltóságot viselő Balassa Imrét igyekeztek Ferdinánd oldalára állítani.13 Az a tény, hogy Balassát újra Ferdinánd mellett találjuk, természetesen nem jelenti azt, hogy felhagyott volna korábbi magatartásával, továbbra sem volt tekintettel a hivatalosan életben levő békére. Hiába panaszkodtak rá és a szomszédos urakra több alkalommal is akár levélben, akár hivatalos fórumon, sem Ferdinánd, sem Fráter György nem tudta megfékezni őt.14 Ferdinánd király külhonban tartózkodása és János király gyengesége egyaránt teret adott az – akár erőszakkal is – érvényesülni kívánó uraknak. A rabló és hódoltató magatartás egyrészt felfogható egyfajta „karrierépítő stratégiaként”, ugyanakkor reakcióként is a hatalmasabbaktól folytonosan érkező nyomással, veszélyeztetettséggel szemben. Meg kell jegyezni továbbá azt is, hogy a török hódítás eredményeképpen sok olyan menekült érkezett az északi vidékekre, akik mindenüket elvesztették.15 A létbiztonság minimuma és a szerencse próbája volt számukra egy-egy főúr szolgálatába állni, és „fizetségképpen” gyakorta feldúlni és fosztogatni a vidéket. Balassa nem kötelezte el magát kizárólagosan egy uralkodó felé, hanem a zavaros közállapotokat kihasználva igyekezett birtokait és hatalmát növelni. Balassa rendkívül előnyös házasságkötése az egyik legnagyobb lépést jelentette pályáján. Az 1542-es Pest alatti harcok során elesett barsi főispán, Lévay Gábor özvegyének, Thurzó Annának a kezét elnyervén, fia, a kiskorú Lévay János gyámja lett. A Lévay örökség – részben annak fekvéséből adódóan – különösen nagy hatalmi befolyás megszerzésére adott lehetőséget, ugyanis annak magját képező Léva vára, bár Barsban 11

12 13

14

15

Thurzó Elek 1538. április 5-én Ferdinándhoz írott leveléből kiderül, hogy Fráter Györgynél panaszkodott a fegyverszünet megsértése miatt Török Bálintra és a Balassa fivérekre, Menyhértre és Zsigmondra. Utóbbiak megpróbálták Hont vármegye Ferdinánd uralma alatt álló részét elfoglalni. BESSENYEI, 1994. 157–158. Thurzó vádjára Fráter György azzal válaszolt, hogy a hontiakat erőszakkal Ferdinánd hűségére eskették, ezzel szintén az érvényben lévő béke ellen cselekedve. Fráter György Thurzó Eleknek (Buda, 1538. április 8.). KÁROLYI, 1878a. 219–220. FRAKNÓI, 1880b. 8–9. A források alapján nem teljesen világos, hogy Menyhért vagy Zsigmond volt-e az, aki felvette Imrével a kapcsolatot. Istvánffy Menyhértet nevezi meg, és hozzáteszi, hogy ő ekkor már kapitányi rangot viselt Ferdinánd seregében. ISTVÁNFFY, 2003. 35. Ugyanakkor Andrzej Czarnowski, I. (Öreg) Zsigmond lengyel király (1506–1548) követe Ferdinándnál, a királyához intézett levelében, Balassa Zsigmondot nevezi meg Nádasdy mellett a szervezkedés részeseként, amikor előadja az erdélyi eseményeket. TÓTH, 2003. 379. Nem kizárt, hogy mindketten részt vettek a lázadás előkészítésében. 1540. szeptember 20-án kelt levelében Ferdinánd arra inti Balassa Menyhértet, hogy személyes ellentéteit ne a király nevére való hivatkozással rendezze el. ACSÁDY, 1994. 7. Fráter György ugyanezen évben kisebb sereget indított ellene, de a Nógrádról és Vácról érkező csapatokat a Balassa fivérek szétverték, és tizenhat foglyot ejtettek. MÁLYUSZ, 1923. 288. Balassa szitnyai várnagyát az Aldana-napló balkáni külsejű embernek írja le, aki Rodoszon szolgált janicsárként, majd Erdélyben tért át keresztény hitre, ahonnan Balassa magával hozta. SZAKÁLY, 1986. 71.

9

VIROVECZ NÁNDOR

magasodott, tartozékai azonban a szomszédos Hontban területek el.16 Ez a több mint ötszáz jobbágyportát felölelő uradalom Balassát mindkét vármegyében a legnagyobb világi birtokossá tette.17 A gyámkodás és a házasság további előnyöket tartogatott számára: egyrészt Lévay Gábort követte a barsi főispáni székben, így egyszerre lett Hont és Bars főispánja, másrészt az ő részére „leváták” címén18 járó 539,21 forint a feleségének ugyanilyen címen járó 361,82 forinttal együtt került a kezére. A birtok, a vagyon és a katonai erő együttesen biztosították pozícióit a garázdálkodásaitól sokat szenvedett köznemességgel szemben, akiknek köreiben már erős presztízsdeficittel számolhatott. Noha az 1542. évi besztercebányai, majd a novemberi pozsonyi országgyűlésen még határozatot is hoztak a kettészakadt Hont egyesítéséről és főispánjainak kötelező eskütételéről, ezek nem történtek meg, ráadásul Ferdinánd király a következő évi besztercebányai országgyűlésen is csak ígéretet tudott tenni arra, hogy majd felszólítja Balassa Menyhértet, mint Bars és Hont főispánját a hivatali eskü letételére.19 A keresztény seregek Buda visszafoglalását célzó sikertelen akcióját követően a török fél hódításainak kiszélesítésére törekedett, és eredményei nyomán egyre inkább világossá vált, hogy tartósan be kíván rendezkedni az országban. Ferdinánd számára a problémák és az országegyesítés különböző okokból fakadó halogatása kiemelt nehézségek voltak, ezek mellett elsiklottak a főurak esetleges rablóhadjáratai. Mindemellett az elpártolások veszélye is fenyegetett, és így az esetleges leszámolások a jelentős adófizető területek és a zsoldjukban álló katonaság elvesztését jelentették volna. Továbbá a rendi ellenállás feléledése sem volt kizárt, hiszen ellenérzésüket már korábban kiváltotta Perényi Péter elfogatása.20 Ezeken túlmenően az is megmutatkozott, hogy az urak végvárai, valamint a bennük „foglalkoztatott” könnyűlovasság és hajdúság használható a török terjeszkedéssel szembeni ellenállásra, ahogyan az 1544-es lévai török rajtaütés esete is mutatta.21 Az uralkodói kegyelem voltaképpen megnövekedett a veszélyeztetett területek birtokosaival szemben, és ez számukra „játékteret” biztosított.

16 17

18

19

20

21

MAKSAY, 1990. 156., 380. Az esztergomi érsek Barsban és Hontban egyaránt jelentős portaszámmal bírt, de csak az előbbiben múlta felül Balassát. MAKSAY, 1990. 155., 380. A leváták olyan pénzösszegek, amelyeket az egyes megyék urainak kifejezetten katonaság fölfogadására utaltak ki. EMBER, 1990. 94. FRAKNÓI, 1880b. 115–116., 143. Lehotzky és Fallenbüchl szerint is Balassát 1542-ben elmozdították a honti főispánságból. LEHOTZKY, 1796. 125.; FALLENBÜCHL, 1994. 65. Az országgyűlési végzések ezeknek ellentmondanak, továbbá Balassa egy 1546-ban kelt levelében is honti és barsi főispánnak nevezi önmagát. OSZK Ktt. MNy 42. A félreértés abból adódhat, hogy Hont vármegye továbbra is két részre volt szakítva, így ennek megfelelően két főispánja is volt, és egyesítése is csak az 1552. évi 39. tc. nyomán történt meg. MÁRKUS, 1899. 329. Perényit többek közt a törökökkel való tárgyalások vádjával vetette fogságba Ferdinánd király, így aztán a főrendek ki is vonultak a Budát ostromló táborból. FRAKNÓI, 1880b. 115. 1544-ben Esztergomból egy 1500 lovasból és 400 janicsárból álló sereg éjjeli portyára indult Léva ellen. A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeleteiből kiderül, hogy a vállalkozást büntetőhadjáratnak szánták, ugyanis Balassa korábban rajtaütött a Budára és Pestre igyekvő ráják élelmiszerszállítmányán, ám a sereg méreteiből adódóan nem kizárt, hogy Léva elfoglalása is tervben volt. DÁVID–FODOR, 2005. 25–27. Balassa éberségének köszönhetően a vállalkozás kudarcba fulladt, a törökök megfutamodtak, majd a portya hírére sietve érkező Thury György és Nyáry Ferenc csapatai mértek rájuk érzékeny vereséget. A török seregből több mint ötszáz lovas és szinte az összes janicsár elesett. A kalandról Istvánffyn kívül (ISTVÁNFFY, 2003. 111–113.) Tinódi Az szalkai mezőn való viadalról című költeményében számolt be részletesen.

10


Fővesztés helyett főkapitányság Balassa Menyhért rablófészkeinek felszámolására végül 1549-ben került sor.22 Addigra már évtizednyi súlyos bűncselekmények álltak mögötte: az ország- és részgyűlések 1535-től kezdve panaszkodtak rá – és a hozzá hasonlókra – hatalmaskodásai és a főispáni eskü elmulasztása miatt,23 továbbá peres úton is elmarasztalták, ugyanis Perényi Jánost még 1543-ban fogságba ejtette és kirabolta;24 ugyanezt tette Bábindaly Gergely barsi adószedővel;25 és rendezetlen birtokügyletei voltak Pálffy Péterrel.26 Ferdinándnak a hadjárat megindításához több tényező is kedvezett. 1547-ben öt évre sikerült békét kötni a törökökkel, és az 1548-as országgyűlés elítélő határozatainak nyomán elindítani egy kb. 5000-5500 fős sereget, amely kisebb részben spanyol elitcsapatokból, nagyobb részben fölfogadott hajdúkból és a környező megyék felkelt nemeseiből állt.27 Nem szabad elfeledni azt a tényezőt sem, hogy Ferdinánd főhadparancsnoka és egyben a hadjárat vezetője, Niklas Graf zu Salm, a Fráter Györggyel való találkozóra sietett, hogy megtárgyalják a keleti országrész Ferdinánd kezére adását és ezzel az ország egyesítését.28 Balassa megbüntetése kiváló ürügyként szolgált ahhoz, hogy az Erdély átadására hivatott tárgyalásokat lefolytassák. Menyhért a királyi sereg ostromát nem várta meg. Miután bebizonyosodott, hogy a budai pasa nem fog a segítségére sietni,29 nem lévén más választása, megerősítette várait,30 és a majdani visszatérés reményével Erdélybe menekült. Fráter György a menekülő Balassában egy, a megfelelő fogadtatás fejében hűséges támogatót láthatott, ezért még egyes birtokok átadásától sem idegenkedett.31 De amint nyilvánvalóvá vált, hogy a keleti országrész átengedése a nyírbátori egyezmény következtében megvalósulni látszik, megváltozott az álláspontja.32 Nem lévén más választása, Balassa Izabella mellé szegődött, akinek oldalán részt vett annak hatalma megtartásáért folytatott utolsó harcaiban, amelyek azonban legfeljebb csak elhalasztani tudták, de megakadályozni nem az özvegy királyné és fia száműzetését.33 Ferdinándnak az országegyesítés után támogatókra volt szüksége nem pedig ellenségekre. A törökökkel 22

23 24 25 26

27

28 29 30 31

32

33

1545-ben a Podmaniczkyak és Bebek Ferenc „kiskirálysága” ellen is indult hadjárat, az utóbbival éppen a Balassa fivéreket, Menyhértet és Zsigmondot bízták meg. FRAKNÓI, 1880b. 152. A Podmaniczky János ellen indult hadjáratról bővebben: KORPÁS, 2008. 1549-re Észak-Magyarországon tulajdonképpen Basó Mátyás és Balassa Menyhért volt a két, továbbra is törvényen kívüli főúr. FRAKNÓI, 1880a. 210–212. KOMÁROMY, 1903. 130. Balassa összesen háromezer aranyat követelt tőle. ISTVÁNFFY, 2003. 125. ISTVÁNFFY, 2003. 124. 1546 júliusában Pálffy Péterhez írt leveléből fény derül arra, hogy szüksége volt a Pálffy tulajdonában levő dokumentumokra, amelyek a Lévay uradalomhoz tartozó Zselíz település birtoklásáról rendelkeztek. Továbbá kiviláglik, hogy Balassa és Pálffy között rendezetlen tartozások is mutatkoztak. Balassa Menyhért levele Pálffy Péternek (Léva, 1546. július 13.). OSZK Ktt. MNy 42. Az országgyűlés hivatalosan csak Basót nevezte meg, ám több cikkely rendelkezett a rablókról és a fel nem esketett ispánokról. MÁRKUS, 1899. 243., 251. A hadjáratról kiváló összefoglalót nyújtanak SZAKÁLY, 1986. és KORPÁS, 1999. Niklas Graf zu Salm levele Fráter Györgyhöz (Pozsony, 1549. március 16.). KÁROLYI, 1879. 496. ISTVÁNFFY, 2003. 126. KORPÁS, 1999. 20. Maylád Istvánné levele Nádasdy Tamásnak (Fogaras, 1549. május 7.). Nádasdyt a húga arra kérte, hogy járjon közbe Fráternél birtokai végett, mert az a hír járta, hogy Fráter Alvincet és Borbereket Balassa Menyhértnek akarja adni. MÁLYUSZ, 1929. 251. Fráter kegyelmet kért Balassának Ferdinándtól, feltehetőleg azért, hogy ne gyarapodjon tovább Izabella tábora. Ferdinánd Fráter Györgynek (Pozsony, 1550. február 14.) írott válaszában a közbenjárást nem fogadta el. KÁROLYI, 1879. 501. 1551 nyarán Petrovics Péterrel együtt nem tudták felmenti Fráter csapatai által ostromlott Izabellát, csatát is vesztettek. BARTA, 1984. 104.

11

VIROVECZ NÁNDOR

1547-ben kötött béke lejárta közeledett, ezért a hadiesemények kiújulására lehetett számítani, így mindegyik földesúr fontos tényező lett az általa kiállított katonaság miatt. Amikor 1551 augusztusának elején Izabella elhagyni készült Erdélyt, a kis János Zsigmond (1540–1571) megbetegedése miatt pár napot Kolozsvárott kellett tölteniük.34 A királyné kíséretében tartózkodó Balassa Menyhért ekkor kapta meg Giambattista Castaldo királyi főhadparancsok és Nádasdy Tamás magyarországi főkapitány által kiállított kegyelemlevelet, amelyet aztán Ferdinánd is megerősített.35 Ezután Balassa egészen Kassáig kísérte Izabellát, majd Bécs felé vette az irányt azzal a céllal, hogy hűségesküt tegyen, amelyre egy hónap múltán sor is került.36 A visszafogadott Balassa nem késlekedett a hálával, sietve a Lippát ostromló Castaldo és Fráter táborába vonult. Fráternek a szultánnal kötendő békére való törekvését és talán az éppen kiújuló háború további megakadályozására irányuló szándékát mutatja, hogy a védők 1300 fős seregét a vár átadása fejében szabadon elengedték. Az, hogy a Barát a törököknek még ellátmányt is nyújtott, illetve a szabad elvonulásért megajándékozta ellenfeleit, saját vezérei és serege körében is ellenérzéseket váltott ki, az pedig, hogy elestek a zsákmánytól teljes felháborodást szült.37 Ezt a hangulatot lovagolta meg Balassa és Horváth Ferenc (nem kizárt, hogy a vezérek buzdítására), akik az elvonuló törököket megtámadták, ám a zsákmányszerző kaland kudarccal zárult, és Balassa is súlyosan megsebesült.38 A bátorságából fakadó presztízs, sebesülése ellenére is minden bizonnyal hozzájárult az 1552. júliusi „dunáninneni” országos főkapitánnyá választásához.39 E tisztségben eltöltött működése talán a legrejtélyesebb.40 Temesvár ostroma már a végéhez közeledett, amikor Balassa még Torda alatt táborba szállva állomásozott, ahonnan, hogy Castaldo parancsának eleget tegyen, Tamáshidára készült indulni.41 A vár eleste után Eger védelmére és felmentésére kellett volna mennie, ám nem tette meg, a nemesi felkelés összehívásának sikertelenségére hivatkozva.42 A maga 200 lovasával novemberre visszahúzódott Erdélybe, és noha Castaldo Debrecen és Szolnok védelmében nélkülözhetetlennek tartotta, Balassa a sebesüléseire hivatkozva az év végéig még több alka-

34 35

36

37 38

39

40

41

42

ISTVÁNFFY, 2003. 147. Confirmatio gratiae Magnifico Melchiori Balassa de Gyarmath factae. MOL, A 57 Vol. 2. 422–424. A levél egyben adományként juttatja Balassa Menyhértnek Diód és Léta várakat. Ezeket még apja, Balassa Ferenc szerezte meg, majd Menyhért testvére, Imre birtokolta azokat, így a család „hagyományos” erdélyi támaszpontja volt. Juramentum Melchioris Balassa coram Maiestate Regia 8. die Septembris Viennae Anno 1551. factum. MOL, A 57 Vol. 2. 529. Uo. Forgách szerint jobb lábán puskagolyó hatolt át, Istvánffy is a jobb lábán esett sebről ír. FORGÁCH, 1982. 30.; ISTVÁNFFY, 2003. 163. PÁLFFY, 1997. 270. Castaldo levele Ferdinándnak (Kolozsmonostor, 1552. június 22.). A főhadparancsnok azon a véleményen volt, hogy ő is Balassa Menyhértet részesíti előnyben, amennyiben a sebesülése nem akadályozza meg a tisztség betöltésében. ÖStA, HHStA Hungarica AA Fasc. 65. fol. 104v. OSZK, Ktt. Fol. Lat. 1418. Balassa Melchioris Liberi Baronis de Gyarmat, supremi partium regni Trans-Danubianarum et Isabellae reginae in Transylvania capitanei originalia documenta et acta synchrona. An. 1553–1577. Az Országos Levéltárba való átkerülése után az ott bekövetkezett iratanyag pusztuláskor minden bizonnyal megsemmisült. Balassa Menyhért levele Miksa főhercegnek (Torda, 1552. július 14.). ÖStA, HHStA Hungarica AA Fasc. 65. fol. 131. Balassa Menyhért levele Castaldónak (a Rakamaz melletti táborból, 1552. október 12.). ÖStA, HHStA Hungarica Misc. Fasc. 425. fol. 56.

12


lommal mentette ki magát.43 A katonai akciók kikerülésére magyarázatot adhat a több hónapja kifizetetlen zsold,44 csapatainak csekély létszáma, de leginkább az előző évi lippai kalandból származó sebesülésének gyógyulatlansága.45 Magatartása azonban más megvilágításba kerül, ha figyelembe vesszük Szulejmán szultán és Kászim pasa leveleit, amelyeket még 1552. február végén intéztek Balassa Menyhérthez és több előkelő erdélyi úrhoz.46 A szultán, amellett, hogy azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben nem űzik ki a németeket Erdélyből, és nem hívják vissza János Zsigmondot, akkor büntetőhadjárat indul ellenük; pár nappal később, Kászim pasán keresztül felvetette annak a lehetőségét is, hogy amennyiben a királyfi nem akarna viszszatérni, Balassa kapja meg az erdélyi vajdaságot.47 Ebben a helyzetben nem számított az, hogy Szulejmán ígéreteinek mennyi hitelt lehetett adni, Balassa számára ez elég volt ahhoz, hogy hűsége újra megkérdőjeleződjön, és a túlélés reményében megint másik utat válasszon. A kilátásba helyezett büntetőhadjárat és Szulejmán „ajánlata” legalább annyira hozzájárultak a királyi és főhadparancsnoki utasítások előli kitéréshez, mint a fentebb említett okok. Lehetséges, hogy további működését Eger ostromának kimenetelétől tette függővé, ezért csak a török sereg kudarca után mutatkozott Castaldo táborában.48 Erdély török–tatár feldúlása és elpusztítása nyomán a teljes kiszolgáltatottság köszöntött volna rá. Az erdélyi út A bécsi udvar részéről az erdélyi vajdai méltóság betöltése kapcsán többek között felmerült Balassa személye is, a választás azonban egyszer sem esett rá.49 Mire Castaldo a csapataival elhagyta Erdélyt, addigra már a bécsi udvar előtt is világossá vált, hogy több főúrral együtt az özvegy királyné és a királyfi visszahozatalára törekszik. 1555-ben erdélyi országos főkapitánnyá választották meg, és az általa összehívott tordai erdélyi országgyűlés a következő évben határozott Izabella és János Zsigmond visszahívásáról.50 Balassa és Petrovics Péter Munkácsnál és Husztnál fogadták a Lengyelországból érkező királyi családot, majd hozzáláttak, hogy a Ferdinánd-párti Dobót Szamosújvárból „kiostromolják”.51 Természetesen ez nem azt jelentette, hogy a bécsi udvarral megszüntetett minden kapcsolatot. Kezdetét vette egy több évig tartó folyamat, amely végül Balassa 1562-es nyílt átpártolásában csúcsosodott ki. Ez a két irányba folytatott tevékenység a főúr tudatos építkezését vázolja fel előttünk. Izabella felé a hűség köntösével elpalástolt „gesztusokkal” növelte hatalmát és befolyását, Ferdinánd felé pedig az erdélyi politikában betöltött központi szereppel sikerült el43

44

45

46 47 48

49

50 51

Castaldo levele Ferdinándnak (Gyulafehérvár, 1552. november 20.). ÖStA, HHStA Hungarica AA Fasc. 68. fol. 139., és (Gyulafehérvár, 1552. november 23.) ÖStA, HHStA Hungarica AA Fasc. 68. fol. 154. Castaldo levele Ferdinándnak (Gyulafehérvár, 1552. december 22.). Balassa írt Castaldónak, hogy már több hónapja nem kapott zsoldot sem lovassága sem önmaga. ÖStA, HHStA Hungarica AA Fasc. 68. fol. 168. Castaldo levele Ferdinándnak (Gyulafehérvár, 1552. december 31.). Castaldo beszámol arról, hogy Balassa a sebei miatt továbbra sincs jól, és a nem megfelelő orvosi kezelésre gyanakodnak. ÖStA, HHStA Hungarica AA Fasc. 68. fol. 211. DÁVID–FODOR, 2005. 264–267. Kászim pasa levele Balassa Menyhértnek (Lippa, 1552. február 24.). BARABÁS, 1891. 647. Castaldo levele Ferdinándnak (Gyulafehérvár, 1552. november 23.). ÖStA, HHStA Hungarica AA Fasc. 68. fol. 154. Az elsődleges kifogás az volt vele szemben, hogy Balassát sem a király, sem az erdélyiek nem szerették. Castaldo levele Ferdinándnak (Kolozsmonostor, 1553. február 4.). BARABÁS, 1892. 668. SZILÁGYI, 1875. 476., 564. ISTVÁNFFY, 2003. 261–262.

13

VIROVECZ NÁNDOR

érnie, hogy a Habsburg-király Erdéllyel kapcsolatos céljainak elérésében megkerülhetetlen tényezővé váljon. A Ferdinánd-párti urak hódoltatásával, illetve a Kendy testvérek és Bebek Ferenc megöletésével sikerült bizonyítania hűségét a Szapolyai család felé,52 és Izabella halálának idejére tulajdonképpen a legnagyobb hatalommal bíró főúrrá vált Erdélyben.53 Ezzel elterelte magáról a Ferdinándhoz való újabb átpártolás vádját. Mindemellett az Erdélytől északra fekvő szabolcsi és szatmári vidékeken folytatott hadakozásai, amelyek során kerülte a komolyabb összecsapásokat (esetenként még a teljes győzelem bizonyossága ellenére is),54 illetve bátyja, Balassa János révén a bécsi udvarral felvett kapcsolat mind azt mutatják, hogy megtette a szükséges lépéseket Ferdinánd felé.55 1560 júliusára a vele szembeni bizalmatlanság már addig terjedt, hogy a gyulafehérvári részleges gyűlésen követeket választottak a három nemzetből, akiknek feladata volt megérdeklődni Balassától, miért nem hajlandó János Zsigmond kérésére Erdélybe menni.56 Az utolsó színjáték Ferdinánd 1556-ban lemondott ugyan Erdélyről Izabella és János Zsigmond javára, mégis a lehetőséget, amely Izabella halála után adódott a keleti országrész visszaszerzésére, nem akarta elhalasztani, ebben Balassának kiterjedt birtokai révén katonai szerep jutott.57 Az Erdélybe északi irányból vezető hadi utak kulcsfontosságú erősségeinek birtokosait az ő feladata volt átpártoltatni, amit a Szamos melletti várak, továbbá a Király-hágó biztosításával teljesített is.58 Átpártolása Ferdinánd számára éppen ezért bírt nagy jelentőséggel, János Zsigmond számára pedig oly nagy veszteséggel. Zay Ferenc és Balassa közösen megkezdett hadműveletei sikerre vezettek: Balassa 1562. január 1jén Nagybányát hódoltatta,59 majd hamarosan Olcsvát és Kovászót is elfoglalták, és noha Heraclides moldvai vajda seregei nem törtek be Erdélybe, illetve a Valkai Miklós és Forró Miklós szőtte összeesküvés idő előtt lelepleződött, a királyi csapatok március 4-i hadadi győzelme és az időközben kirobbant székely felkelés komoly veszélybe sodorta János Zsigmond országlását. A bécsi udvar terveinek sikere részben Balassa átpártolásának minél hosszabb ideig tartó eltitkolásán múlott.60 Bár Miksa főherceg arra utasította kassai főkapitányát, hogy Balassával kerüljék a János Zsigmond híveivel kötött fegyverszünet megsértését, és Zay ezt meg is ígérete,61 mégis tisztában volt azzal, hogy 52

53

54

55

56 57 58 59

60

61

Az 1558. augusztus 31. éjjelén, szeptember 1. hajnalán végrehajtott leszámolásokhoz: HORN, 2009. 174–175. Továbbá Bethlen Farkas szerint Izabella figyelmeztette is Balassát, hogy tud a Ferdinánddal folytatott tárgyalásairól. BETHLEN, 2000. 213. A tervezett merénylet felszámolásáért Izabella bőséggel megjutalmazta: Szatmárt, Tasnádot, Nagybányát, és három vármegye tizedét kapta. LUKINICH, 1918. 381–383. A Kisvárda alatti csatározások során ismerkedett meg Balassa Telekessy Imrével, aki már ígéreteket is tett felé. ISTVÁNFFY, 2003. 295. Balassa János Miksa főherceghez írott memoriáléjában az Erdély meghódítására részletes alapossággal kidolgozott tervben öccsének kiemelt katonai szerep jutott volna. VERESS, 2010. 435. SZILÁGYI, 1876. 134. Forgách tervezetét Erdély visszafoglalásáról bővebben: OBORNI, 2003. 116. SZILÁGYI, 1876. 146. Pesti Ferenc levele Ferdinándnak (Eperjes, 1562. január 7.), amelyben beszámol arról, hogy Balassa Nagy-bányán több mint hatezer aranyat és ismeretlen mennyiségű ezüstöt foglalt le. ÖStA, HHStA Hungarica AA Fasc. 84. fol. 13r. Forgách szerint akkor vált János Zsigmond és az erdélyiek számára egyértelművé Balassa átállása, amikor a Csáky Mihály kancellártól Tordai Ádámon keresztül a katonaság zsoldjaként megérkező tízezer arany átvétele után Tordait „távozásra szólította fel”. FORGÁCH, 1982. 181. Zay Ferenc levele Ferdinándnak (Olcsva, 1562. január 5.) ÖStA, HHStA Hungarica AA Fasc. 84. fol. 7r.

14


a harcok kiújulásával Balassa színlelése tovább már nem lehetséges.62 Elérkezett az idő, hogy Ferdinánd újra kegyelmébe fogadja Balassát. A kegyelemlevél értelmében Balassa a Pozsony megyei Detrekőt kapta meg zálogul, hogy családja számára menedéket biztosítson, továbbá a megállapodást követve Halmiban erőd építtetésébe fogott, amelynek célja Munkács elszigetelése volt.63 Balassa ekkor már az udvarhoz közeledett.64 Ezt bizonyítja a Bécshez közeli új otthon és az, hogy idősebbik fiát, Boldizsárt sikerült felvetetnie udvari szolgálatra. Átállása a Portán is hatalmas vihart kavart. János Zsigmond hivatali garnitúrájának néhány kiemelkedő tagja, továbbá a törökök katonai segítsége viszont elég volt ahhoz, hogy a Balassa átpártolásakor elvesztett területeket néhány éven belül visszaszerezzék,65 és magára Balassára is vereséget mérjenek.66 1564 szeptemberében következett be Balassa személyes tragédiája: távolléte idején Báthory István rajtaütött Szatmáron és fogságba ejtette feleségét, kisebbik fiát, Istvánt, illetve lányát.67 Báthory később János Zsigmond követeként maga is fogságba esett, így adta magát a fogolycsere lehetősége. Thurzó Anna a férjéhez írt levelében fejezte ki aggodalmait ennek megvalósításával kapcsolatban, ugyanis Báthoryért nem őket, hanem az 1566-ban fogságba esett Kerecsényi László gyulai kapitányt akarták kicserélni.68 A csere végül nem következett be, Balassa felesége és lánya a fogságban halt meg.69 Balassa szerepe helyismeretéből és tapasztalataiból fakadóan elengedhetetlen volt Lazarus Freiherr von Schwendi számára a további hadműveletek folytatásához, de ekkor már betegsége is kínozta.70 Élete utolsó éveit Bécsben töltötte, itt tette meg végrendeletét is, amelyben egyedüli örököseként az erdélyi fogságból ugyanezen évben kiszabadult fiát nevezte meg.71 Balassa István végül Detrekőn rendezkedett be, és a hányattatott sorsú prédikátornak, Bornemissza Péternek is gondviselője volt. Bornemissza, talán a Balassa családhoz fű62

63

64 65

66 67

68

69

70

71

Zay Ferenc levele Ferdinándnak (Olcsva, 1562. január 9.) ÖStA, HHStA Hungarica AA Fasc. 84. fol. 18. Az 1562. január 29-én, Prágában kelt kegyelemlevél szerint Balassa Detrekőt 27.187,5 rajnai aranyforintért kapta zálogul maga és fiúörökösei részére. A király megerősítette Szatmár, Németi, Tasnád és Nagybánya birtokaiban, továbbá, ha Munkácsot sikerül elfoglalnia, 20 000 arany dukátért életfogytig megtarthatja, de ebben az esetben a fentebb említett birtokokat köteles visszaadni Ferdinándnak. Amennyiben nem foglalja el Munkácsot, de várat épít szomszédságában, akkor az uradalom adósságtól mentes részéből lesz jövedelme. Ezen felül 300 lovasra és 200 gyalogosra adtak neki fizetést. Az adományok egyben ellensúlyozni kívánták Léta és Diód elvesztését. Az iratot Pray György hiányosan (a pénzösszegeket kihagyva) közölte. PRAY, 1770. 537–538–539. A teljes irat: Gratia pro Magnifico Melchiore Balassa. MOL, A 57 Vol. 3. 726–727–728–729. Lehotzky szerint még ebben az évben bárói rangot nyert. LEHOTZKY, 1796. 167. Az 1562 augusztusában megkötött békét a Porta sem akarta nyilvánosan felrúgni és törekedtek értékes csapataik megóvására is, ezért intették János Zsigmondot attól, hogy „csak” Balassa ellen bevesse a török egységeket. DÁVID–FODOR, 2009. 175., 186. DÁVID–FODOR, 2009. 141. Említést érdemel Forgách megjegyzése, miszerint tízezer font feldolgozatlan ezüstöt és nagy mennyiség veretlen aranyat találtak Szatmárban. FORGÁCH, 1982. 223. Ezt részben alátámasztja Pesti Ferenc levele. Lásd 59. lábjegyzet. Thurzó Anna levele Balassa Menyhértnek (Hunyadvár, 1566. december 30.) ÖStA, HHStA Hungarica Misc. Fasc. 426. fol. 3r. Balassát Hagymássy Kristóf értesítette felesége és lánya haláláról. Idősebbik lánya, Borbála, még 1563-ban halt meg. HORN, 2009. 175. Enyingi Török Ferenc levele Nádasdy Tamásnak (Pápa, 1562. április 15.). A levélből kiderül, hogy Balassa köszvényes beteg. KOMÁROMY, 1907. 435. Az 1568. február 5-én kelt végrendeletet közli: GÉRESI, 1885. 375–376. Balassa négy nappal később, február 9-én halt meg. KŐSZEGHY, 2008. 110. Kisebbik fia, István, 1568-as szabadulására a bizonyíték ugyanezen évben Detrekőről írott levele. MOL, E 200 2. cs. 4. tétel fol. 37. Az idősebbik fiú, Boldizsár, apja előtt pár nappal hunyt el. ISTVÁNFFY, 2003. 460.

15

VIROVECZ NÁNDOR

zött évtizedes szálak, talán az István felé érzett hála miatt vagy esetleg kifejezetten annak kérésére, műveiben több helyen is pozitívan emlékezik meg pártfogója apjáról. Ördögi kísértetek című írásában a „lator bujaságot” megutált személyként jelenik meg,72 prédikációskönyvének előszavában pedig kifejezetten katonai erényeit magasztalja, egybefoglalván a Schwenditől hallott hasonló dicséretekkel.73 Összegzés Balassa Menyhért életútja a Mohács utáni feltörekvő generáció karriertípusa, még ha ő maga, apjának korábban betöltött szerepéből és hatalmából adódóan, nem is tartozott a klasszikus értelemben vett homo novus kategóriába. A korszak lehetőségei kiszélesedtek és többet kínáltak azáltal, hogy a két országrész mindenkori urai igyekeztek híveik és alattvalóik táborát növelni, továbbá a pártváltások során megnyert területek és katonaság ellenében gyakran eltekintettek a hatalmaskodás következményeitől. Ugyanakkor az érvényesülés keretei részben be is szűkültek, hiszen a korábban állandó és önálló budai királyi udvar, mint hatalmi centrum és karrierépítő iskola megszűnésével az egymástól országrésznyi távolságra lévő ideiglenes udvarok hatalmi átrendeződést vontak maguk után. A hagyományosnak számítható karrierépítő stratégiákon – mint az előnyös házasodás – túlmenően, az egyéni képességek és a tehetség megnyilatkozásán volt a sor, diplomáciai érzék és a katonai rátermettség különösen fontosnak bizonyult, természetesen a megfelelő vagyoni háttér mellett. Balassa sikereinek és kudarcainak – a sajátságos habitus mellett – egyaránt az ország megosztottsága és az ebből fakadó háború volt az eredője. A szembenálló királyok által kínált adományokat elfogadva a végletekig kihasználta az egyes pártok nyújtotta lehetőségeket. Gyarapodását és emelkedését a két király közötti feszültség segítette, bátorságát és katonai erényeit az ütközőzónaként definiálható területeken kamatoztatta, éppen ezért birtokai is erre feküdtek, és életét is túlnyomóan e vidékeken töltötte. Főispáni méltóságot, majd kerületi főkapitányi és Erdélyben szintén főkapitányi tisztséget betöltve a legmagasabb katonai pozíciókig jutott, de a veszélyeket és a bukást nem tudta elkerülni. Halála egybeesik a Moháccsal kezdődött labilis és bizonytalan állapotok lezárulásával és a rendezettebb hatalmi és közjogi viszonyok megszilárdulásának kezdetével.

72

73

BORNEMISZA, 1977. 196. A bujaság és a paráznaság hitszegésnek és esküszegésnek való megfeleltetése világossá teszi, hogy miként kívánta Bornemisza erkölcsileg tisztázni az árulással megbélyegzett Balassát. BORNEMISZA, 2000. 7.

16


ABSTRACT At the Point of Choosing Between Rulers Portrait of Melchior Balassa as a Career Type of a Lord The present study aims at presenting a Hungarian lord’s career which can be considered to have been general after the battle of Mohács because the country was divided. Melchior Balassa (Balassa Menyhért) changed sides between the two sides who ruled in the western and the eastern territory of the country, respectively, several times: between Ferdinand I (of Habsburg) and the Szapolyai family. He was also notorious for his tyrannizing behaviour. Each change of sides was a huge boost in his estates and goods. He acquired a title of lord lieutenant (comes) and even became the lord of two noble counties by way of his favourable marriage. In 1549, a campaign was launched against him so that he would eliminate his castles in Northern Hungary (today, Slovakia), and he had to flee to Transylvania at this time; still, he possessed the title of Captain General in 1552. The most significant change of sides in his life came about in 1562, when by an aligned action of the court in Vienna, there was an attempt to assimilate the Transylvania of János Zsigmond (Szapolyai) into the dominion of Ferdinand. The conduct of Balassa is partly a reaction and partly a strategy in the changeable situation which was also influenced by the sultanic policy. Balassa’s career is a picture of his age, too. The time of his death in 1568 coincides with the conclusion of the turbid period that began with the defeat at Mohács and with the beginning of an age with greater order in terms of public law between the two kingdoms in Hungary (this time the king of the western territory was Maximilian I., and the king of the eastern territory – included Transylvania – was János Zsigmond). His figure and character were also perpetuated in the form of dramatic records (Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról...; titled ‘Comedy about Melchior Balassi's betrayal’).

17

VIROVECZ NÁNDOR

Levéltári források: MOL, A 57 MOL, E 200 OSZK Ktt. MNy 42. ÖStA HHStA ÖStA Hungarica AA ÖStA Hungarica Misc.

Magyar Országos Levéltár A szekció, Magyar Kancelláriai Levéltár, Libri Regii. Magyar Országos Levéltár E szekció, Magyar kincstári levéltárak, Magyar Kamara archivuma, Acta diversarum familiarum. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár Magyar Nyelvemlékek 42. Österreichisches Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv74 Ungarische Akten. Allgemeine Akten Ungarische Akten. Miscellanea

Irodalom: ACSÁDY 1994

2010a

2010b

BARABÁS 1891

1892

BARTA 1984 BEÖTHY 1876 BESSENYEI 1994 BETHLEN 2000

74

ACSÁDY Ignác: Az ország három részre szakadása: Magyarország 1542-től 1592-ig. [Reprint] Budapest, 1994. (A magyar nemzet története, 9.) ACSÁDY Ignác: A magyar nemesség és birtokviszonyai a mohácsi vész után. Budapest, 2010. (A Históriaantik Könyvkiadó reprintsorozata, 12.) ACSÁDY Ignác: Régi magyar birtokviszonyok, 1494–1598. Budapest, 2010. (A Históriaantik Könyvkiadó reprintsorozata, 12.) BARABÁS Samu: Erdély történetére vonatkozó regesták, 1551– 1553: 2. közlemény. In: Történelmi Tár, 14. (1891) 4. sz. 639–659. BARABÁS Samu: Erdély történetére vonatkozó regesták, 1551–1553: 6., befejező közlemény. In: Történelmi Tár, 15. (1892) 4. sz. 651–683. BARTA Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése. Budapest, 1984. BEÖTHY Zsolt: Az első magyar politikai színmű és kora. Budapest, 1876. BESSENYEI József: Enyingi Török Bálint. Budapest, 1994. BETHLEN Farkas: Erdély története. II. kötet. A váradi békekötéstől János Zsigmond haláláig, 1538–1571. II–V. könyv. Kolozsvár, 2000.

A MOL-ban őrzött mikrofilm felvételek alapján.

18


BORNEMISZA 1977 2000

BRODARICS 1983 BUDAI 1804 BUZÁSI 1979

DÁVID–FODOR 2005

2009

EMBER 1990

FALLENBÜCHL 1994 FORGÁCH 1982

FRAKNÓI 1880a 1880b 1880c GÉRESI 1885

BORNEMISZA Péter: Ördögi kísírtetekről, avagy röttenetes utálatosságáról ez megfertéztetett világnak. Budapest, 1977. BORNEMISZA Péter: Predikatioc, egesz esztendő altal minden vasarnapra rendeltetet Euangeliombol iratot Bornemisza Peter altal. Budapest, 2000. BRODARICS István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról. Budapest, 1983. BUDAI Ferentz: Magyar ország polgári históriájára való lexicon, a’ XVI. század végéig. I–III. kötet. Nagyvárad, 1804. BUZÁSI János: A Birodalmi levéltárak magyar vonatkozású iratai. I. kötet. 1. rész. A Birodalmi Udvari Tanács és a Birodalmi Udvari Kancellária levéltára. Budapest, 1979. (Levéltári leltárak, 76.) DÁVID Géza – FODOR Pál: „Az ország ügye mindenek előtt való”. A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1544–1545, 1552). Budapest, 2005. (História Könyvtár. Okmánytárak, 1.) DÁVID Géza – FODOR Pál: „Ez az ügy felettébb fontos”. A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1559–1560, 1564–1565). Budapest, 2009. (História Könyvtár. Okmánytárak, 6.) EMBER Győző: A magyar királyi pozsonyi kamara zárszámadása 1542-ben. In: Levéltári Közlemények, 61. (1990.) 1–2. sz. 63–143. FALLENBÜCHL Zoltán: Magyarország főispánjai 1526–1848. Budapest, 1994. FORGÁCH Ferenc: Emlékirat Magyarország állapotáról Ferdinánd, János, Miksa királysága és II. János erdélyi fejedelemsége alatt. Budapest, 1982. FRAKNÓI Vilmos: A magyar országgyűlések története I. Ferdinánd alatt. I. kötet. Budapest, 1880. FRAKNÓI Vilmos: A magyar országgyűlések története I. Ferdinánd alatt. II. kötet. Budapest, 1880. FRAKNÓI Vilmos: A magyar országgyűlések története I. Ferdinánd alatt. III. kötet. Budapest, 1880. GÉRESI Kálmán: A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára. 3. kötet. Oklevelek és levelezések 1491–1600. Budapest, 1885.

19

VIROVECZ NÁNDOR

HORN 2009 ISTVÁNFFY 2003

KARDOS 1960 KÁROLYI 1878a

1878b

1879

KOMÁROMY 1903 1907

KORPÁS 1999

2008

KŐSZEGHY 2008 LEHOTZKY 1796

LUKINICH 1918

HORN Ildikó: Hit és hatalom. Az erdélyi unitárius nemesség 16. századi története. Budapest, 2009. ISTVÁNFFY Miklós: Magyarok dolgairól írt históriája I/2. 13–24. könyv. Tállyai Pál XVII. századi fordításában. Budapest, 2003. (Történelmi források I.) KARDOS Tibor (szerk.:) Régi magyar drámai emlékek I. Budapest, Akadémiai, 1960. KÁROLYI Árpád: Fráter György levelezése és egyéb őt illető iratok a bécsi cs. és kir. államlevéltárból: 1. közlemény. In: Történelmi Tár, 1. (1878) 2. sz. 211–270. KÁROLYI Árpád: Okiratok és levelek a nagyváradi béke történetéhez, 1536–1538: a nagyváradi béke okmányai. In: Történelmi Tár, 1. (1878) 4. sz. 715–817. KÁROLYI Árpád: Fráter György levelezése és egyéb őt illető iratok: 4. közlemény. In: Történelmi Tár, 2. (1879) 3. sz. 466– 528. KOMÁROMY András: Levéltári kutatások, 1216–1717: 1. közlemény. In: Történelmi Tár, 4. (1903) 1. sz. 118–137. KOMÁROMY András: Magyar levelek a XVI. századból: 2. közlemény: Takaró Mihály tihanyi kapitány levelei Nádasdy Tamáshoz; Enyingi Török Ferencz levelei Nádasdy Tamáshoz, In: Történelmi Tár, 8. (1907) 3. sz. 388–436. KORPÁS Zoltán: Egy spanyol zsoldosvezér levelei a XVI. század közepén vívott magyarországi háborúkról. In: Fons, 6. (1999) 1–2. sz. 3–129. KORPÁS Zoltán: Álvaro de Sande hadjárata Trencsén vármegyében – 1545. In: Tanulmányok Sahin – Tóth Péter emlékére. Szerk.: KRÁSZ Lilla – OBORNI Teréz. Budapest, 2008. 199–210. KŐSZEGHY Péter: Balassi Bálint – Magyar Alkibiádész. Budapest, 2008. LEHOTZKY, Andreas: Stemmatographia nobilium familiarum regni Hungariae: praemissa est series chronologica quatuor statuum et ordinum e diplomatibus eruta. Regni Hungariae et Partium eidem annexarum quatuor status et ordines, serie chronologica, e diplomatibus deducti, et historico-politicus nationibus illustrati. Pars I. Posonium, 1796. LUKINICH Imre: Erdély területi változásai a török hódítás korában 1541–1711. Budapest, 1918.

20


MAKSAY 1990

MÁLYUSZ 1923

1929

MÁRKUS 1899 NEUMANN–PÁLFFY 2009

OBORNI 2003 PÁLFFY 1997

2011

PRAY 1770 SIMON 2004

SZAKÁLY 1986 SZILÁGYI 1875 1876 TÓTH 2003

MAKSAY Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén I–II. Budapest, 1990. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, Forráskiadványok, 2.) MÁLYUSZ Elemér: Az Országos Levéltár Nádasdy-levéltárának magyar levelei. II. közlemény. In: Levéltári Közlemények, 1. (1923) 3–4. 287–309. MÁLYUSZ Elemér: Az Országos Levéltár Nádasdy-levéltárának magyar levelei. VIII. és utolsó közlemény. In: Levéltári Közlemények, 7. (1929) 3–4. 231–277. MÁRKUS Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1526–1608. évi törvényczikkek. Budapest, 1899. NEUMANN Tibor – PÁLFFY Géza: Főkapitányi és főhadparancsnoki adományok a 15–16. századi Magyarországon. In: Levéltári közlemények, 80. (2009) 209–254. OBORNI Teréz: A bécsi udvar tervei Erdély visszaszerzésére 1557–1563. In: Történelmi Szemle, 45. (2003) 1–2. sz. 109–127. PÁLFFY Géza: Kerületi és végvári főkapitányok és főkapitányhelyettesek Magyarországon a 16-17.században. In: Történelmi Szemle, 39. (1997) 2. sz. 257–288. PÁLFFY Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. Budapest, 2011. (História Könyvtár monográfiák, 27.) PRAY György: Annales regum Hungariae ab anno Christi 997 ad annum 1564. V. Bécs,1770. SIMON Zsolt: Szapolyai János familiárisainak egy lajstroma 1531-ből. In: Tanulmányok Szapolyai Jánosról és a kora újkori Erdélyről. Szerk.: BESSENYEI József – HORVÁTH Zita – TÓTH Péter – GYULAI Éva – SOMORJAI Lehel. Miskolc, 2004. 231–243. (Studia Miskolcinensina, 5.) SZAKÁLY Ferenc (közread.): Bernardo de Aldana hadjárata, 1548–1552. Budapest, 1986. SZILÁGYI Sándor (szerk.): Erdélyi országgyűlési emlékek. I. kötet, 1540–1556. Budapest, 1875. SZILÁGYI Sándor (szerk.): Erdélyi országgyűlési emlékek. II. kötet, 1556–1576. Budapest, 1876. TÓTH Péter (közread.): A Lengyel Királyi kancellária Libri Legationum sorozatának magyar vonatkozású iratai II. 1526–1541. Miskolc, 2003.

21

VIROVECZ NÁNDOR

VERESS 2010

VERESS Endre: Izabella királyné. [Reprint] Budapest, 2010. (A Históriaantik Könyvkiadó reprintsorozata, 102.)

22

KOLL ÁR AR T ÚR ANDR ÁS

Íjászok és íjászat a kora újkori Magyarországon

M

agyarországon az íjászatnak komoly hagyománya van, ami azonban gyakran kizárólagosan honfoglaló elődeink íjászkultúrájának felelevenítését jelenti. Ehhez nyúlnak vissza mind a szakirodalomban, mind a hagyományőrző szervezeteknél. E pár sorban azt szeretném bemutatni, hogy az íjászat a középkoron túlmutat, és – egyes vélekedésekkel szemben – ez a fegyvernem később, a kora újkorban is fontos szerepet töltött be, legyen az hadi alkalmazás vagy pusztán időtöltésre alkalmatos sporttevékenység,1 esetleg az íjaknak mint dekoratív díszeknek a reprezentatív felhasználása. A kora újkorral foglalkozó modern történetírás az íjról csupán elvétve ad információkat. A kutatók inkább a lőfegyverekkel kapcsolatos innovációkra figyelnek és ezek jelentőségével kapcsolatos ismereteket mutatnak be.2 Tekintettel arra, hogy az átmeneti időszakok rendszerint hosszú ideig tartanak, abból a feltételezésből indultam ki, hogy az íjnak mint fegyvernek és az íjászoknak mint fegyvernemnek a lőfegyverek térhódítását követően, azokkal egyidejűleg is jelen kellett lenniük a csatatereken. Az Olvasó a cím alapján minden bizonnyal a XVI–XVII. századi magyar íjászkultúra bemutatását várja, a dolgozat azonban a hódító Oszmán Birodalom harcoló alakulatainak íjhasználatát is vizsgálja, a tanulmány terjedelmét figyelembe véve, a teljesség igénye nélkül. A kora újkori íjászat kutatása – Magyarország szerepe Magyarország szerepe a kutatást illetően kézenfekvő: az oszmán-török expanzió európai kiteljesülése a magyarországi hódoltság határáig terjedt. Egy olyan intenzív harci övezetben, mint a több részre szakadt ország határterületei, ahol nem voltak ritkák a portyázások, a csatározások, illetve a háborúk, kiváló alkalom nyílik a korabeli fegyverek és más hadügyi aspektusok tanulmányozására. Egy olyan aktív területről van szó, ahol az egymással szemben álló feleknek technikai felszereltségük és felkészültségük legjavát kellett nyújtaniuk. A korabeli források vizsgálata során az íjak használatára vonatkozó hipotézisem igazolódott, ráadásul hatalmas mennyiségű adatot találtam e fegyvernemre vonatkozóan. Számos kútfő maradt fenn a magyar végvidéki portyázásokról, kisebb-nagyobb ütközetekről. A legtöbb, az íjászat harctéri alkalmazására vonatkozó ismeretet a memoárok

1

2

Dolgozatom megírása során egyaránt támaszkodtam magyar és külföldi forrásokra, szakirodalomra. Az írott ismeretanyagon túl olyan neves hazai és külföldi szakemberekkel vettem fel a kapcsolatot, akik építő jellegű kritikákkal, tanácsokkal és forrásokkal láttak el a munkafolyamat során. Közülük is kiemelném dr. Murat Özveri, a téma török szakértőjének segítségét, akinek tanácsai és magyarázatai felbecsülhetetlenek voltak számomra. Köszönettel tartozom kedves tanáromnak, Kerekes Dórának, akinek állhatatos munkája, biztató szavai nélkül e téma feldolgozása komoly akadályokba ütközött volna. Továbbá szeretném hálámat kifejezni Fekete Bálintnak és Nyul Viktornak, hogy munkájuk révén létrejött ez a kiadvány. A kifejezéssel vigyázni kell, hiszen a sport mai értelemben vett kifejező szerepe csak később jelent meg. Lásd pl.: KELENIK, 1991.; KELENIK, 1997.

23

KOLLÁR ARTÚR ANDRÁS

ból és a hadinaplókból meríthetjük.3 Ezek a források, ha nem is erre a témakörre helyezik a hangsúlyt, mégis olyan információkat hordoznak, amelyek a kutatás szempontjából fontosnak bizonyultak. Kiemelendő, hogy e naplók írói jelen voltak a hadszíntereken, így közvetlen tapasztalataikat vethették papírra. Leírást adnak az íjászat szerepköréről, az íjak különböző alkalmazási módozatairól és a sebesülésekről. A fellelhető forrásokat időrendi sorrendben vizsgáltam a XVI. század elejétől egészen 1686-ig, Buda visszafoglalásáig. Az intervallum lehetővé tette, hogy az íj és az íjászok hadszíntéri alkalmazásának változásáról pontos képet adhassunk. Adatok az íjak erejét, használhatóságát illetően Magyarországon a vizsgált időszakban – a szerkezetét tekintve – kizárólag összetett, azaz olyan többrétegű íjakkal találkozunk, amelyeknek a mechanikai munkát végző rugalmas részeinek elkészítéséhez többféle anyagot használtak fel. Működésüket tekintve pedig reflexíjak, azaz ajzatlanul is íveltek, és felajzáskor ezzel az ívvel ellentétes irányba kellett hajlítani őket.4 Az íjak kora újkori alkalmazása mellett szól, hogy – mivel a lőfegyvereket nem sorozatban, szabványok szerint gyártották – a hadseregek lőfegyverrel való gyors felszerelését nem tudták megoldani. Az íjak – különösen az összetett íjak – használatát nagymértékben elősegítette még a későbbi korokban is erejük, és az, hogy még a XVII. században is több lövés leadására voltak képesek velük adott idő alatt, mint egy arkabúz (arquebuse) vagy egy muskéta használatával. (Egy 1545-ben, az angliai Portsmouth közelében elsüllyedt hajónak, a Mary Rose-nak a roncsai között találtak hosszú íjakat (longbow) és nyílvesszőket, ami bizonyítja, hogy az íj a XVI. század közepén még jelen volt Angliában. Ez talán nem is olyan meglepő ismerve az angol íjászhagyományokat, de az, hogy a század végén heves vita folyt a harctéren való kizárólagos alkalmazásáról, az annál inkább.5) A Kárpát-medencében ebben az időben elsősorban az oszmán-törökök használtak harcban íjakat. Egy jó török harci íj extrém esetekben 450 méteres lövést tett lehetővé, de 90 méteren belül tisztán átlőtte a mellvértet és a páncélinget.6 Egy 60 fontos íjjal 60 méter távolságból a 2 mm vastag hidegen hengerelt acéllemezt már át lehetett lőni, a sodronyinget nagyobb távolságból is.7 Egy 1988-ban végzett ausztriai hatásvizsgálat során született eredmény szerint egy 1595-ös muskéta 100 méteres távolságból ütötte át a 2 milliméteres acéllemezt, míg egy XVII. századi kanócos puska ugyanezen a távolságon csak 1 milliméter vastagságút volt képes keresztüllőni.8 Az eredmények mutatják, hogy ebben az időszakban az íj és a puska hatásfoka között nem volt komoly különbség. Ráadásul egy képzett íjász pihenten, 4-6 célzott lövést is le tudott adni egy percen belül, és 250 méterig a célzott lövések közül átlagosan minden negyedik talált. Ez a pontosság nem sokkal marad el a korabeli puskások képességeitől.9 Igaz, a puska használatát rendszerint gyorsabban megtanulták a katonák. 3 4

5

6 7 8 9

SZAKÁLY, 1986a.; SZAKÁLY, 1986c.; KUN, 1986.; WELLMANN, 1936. Szőllősy Gábor egy, a kilencvenes évek elején megjelent tanulmányában részletesen tárgyalja az íjak jellemzőit, azok besorolási szempontjait. SZŐLLŐSY, 1992. 26–28. Sir John Smythe 1590-ben az íjnak három vitathatatlan tulajdonságát vetette papírra, amelyek mentén e fegyver használata mellett érvelt: egyrészt az íj tüzelési sebességét, másrészt a felépítő elemek meghibásodásának csekély esélyét és végül a nyílzáporok megfélemlítő, elrettentő hatását emelte ki. BULL, 1991. 68. GUILMARTIN, 1974. 150. HIDÁN, 2006. 182. KELENIK, 1997. 21. GUILMARTIN, 1974. 151.

24

ÍJÁSZOK ÉS ÍJÁSZAT A KORA ÚJKORI MAGYARORSZÁGON

Figyelmet érdemel, hogy Luigi Fernando Marsigli még 1682. évi jelentésében is arra hívja fel a császári hadvezetés figyelmét, hogy a törökök nyilai képesek átütni a mellvértet. Ez azt jelenti, hogy még a visszafoglaló háborúk időszakában is alkalmaztak az oszmánok és segédcsapataik íjászokat. Az oszmán íjászatról Az eddig elmondottak alapján egyértelmű, hogy az íj egyáltalán nem számított elavult fegyvernek a kora újkori Európában. A harci alkalmazást tekintve ugyanakkor megállapítható, hogy ebben az időszakban a leginkább az oszmánok használták e fegyvernemet. Ennek hátterében az áll, hogy egy sikeres konstrukció alkalmazását, amíg jól működik, felesleges megváltoztatni. Felmerült okként az is, hogy az iszlám birodalmak – elsősorban vallási okokból – számos technikai újítástól, így a tűzfegyverektől is elzárkóztak. Ez azonban csak a korai időszakokra jellemző, később – a szükségszerűség folytán – az új fegyvereket is integrálták saját csapataik felszerelésébe. Az íj sikeres harci alkalmazása komoly tradícióval bírt az Oszmán Birodalomban, pontos használatának képességére csak hosszú kiképzési folyamat során lehetett szert tenni, ami kétségkívül nagyon nagy hátránynak bizonyult. A fegyvernem alapjainak elsajátítása, valamint a pontos, célzott lövés megtanulása, és annak a harctéren való reprodukálása rengeteg időt emésztett fel. Több évre volt szüksége egy embernek, amire megtanult íjjal bánni. Ezt az egyetemes problémát fogalmazta meg Zrínyi Miklós is: „Mert a hadi mesterség sem nem jelentéktelen, sem nem könnyű, akár a lovas, akár a nyilas gyalog dolgát, akár a pajzzsal való bánást, s mindezek mozdulatait akarod megtanítani.”10 Ezzel szemben a lőfegyverek használata jóval kevesebb idő alatt volt elsajátítható. A hadszíntereken nyújtott teljesítmény elérése érdekében az oszmán katonák komoly kiképzést kaptak, ami már gyermekkorban elkezdődött. A janicsárok először koruknak és testi erejüknek megfelelő, kevésbé kemény íjakat kaptak, amit erejük és ügyességük növekedésével egyre nehezebbre cseréltek, míg el nem érték azt a szintű íjat és tudást, amivel egy csata megvívására is alkalmasak voltak.11 A sikeres tanulás érdekében a katonáknak külön helyszíneket biztosítottak, például az odák (kaszárnyák) mellett építettek gyakorlóházakat, illetve a „sportcélokra” szolgáló Ok meydan, 12 magyarul „nyíl helye” elnevezésű lőtér egyes területeit jelölték ki kiképzési célokra. Az íj végigkíséri az Oszmán Birodalom mindennapjait a történelem során. Zenitjét a szulejmáni időkben érte el és évszázadokon keresztül, habár kisebb súllyal, jelen volt mind a hadszíntereken, mind a szabadidős tevékenységekhez köthetően. A „sporttevékenység” számos kreatív elemet tartalmazott, ami nemcsak a szereplőknek, hanem a szemlélődőknek is kellemes időtöltést tett lehetővé. Ilyen izgalmas céllövési játék volt a puta,13 a darb14 és a kabak,15 valamint a távlövészet.16 Ezek a szórakoztató gyakorlatok 10 11 12 13

14

15

16

ZRÍNYI, 1981. 34. FÜGEDI, 1976. 156. Ezek közül a leghíresebbé az isztambuli lőtér vált, amelyet II. Mehmed (1451–1481) szultán alapított. Körte alakú bőr vesszőfogóra leadott lövési mód, amelynek során 165-250 méterről adtak le lövéseket, ami a csatatereken megfelelő optimális célzási távolságnak felelt meg. Lényege a kemény céltárgyak átlövése meghatározott távolságról. Ennek a gyakorlatnak az elsajátítása egy olyan használható tudást, tapasztalatot nyújtott, amelynek birtokában egy képzett oszmán katona át tudta lőni az ellenség páncélját. Az íjász lóhátról kabakra, azaz tökre lőtt. A célt egy magas oszlop tetejére rakták, ami felé az íjász lóháton, a lehető legnagyobb sebességgel közelített, majd a célon túlhaladván fordult vissza és lőtt a távolodó tökre. Ez alapvetően egy háborús gyakorlat volt, ám látványossága miatt roppant mulattató is az emberek számára. ÖZVERI, I.

25


az időtöltésen túl a képességek fejlesztését és a hasznos tudás elsajátítását is szolgálták. Az oszmánoknál az íjászat szeretetének, gyakorlásának „sötét foltja” a XVIII. század, ekkor minden funkcióját tekintve háttérbe szorult. Az utolsó nagy reneszánsz II. Mahmud szultán (1808–1838) nevéhez köthető, aki rajongásából fakadóan igyekezett nagy hangsúlyt fektetni az íjász tradíciók felelevenítésére és gyakorlására, valamint az ezzel kapcsolatos források összegyűjtésére, ápolására, ezért számos adatot, ismeretet köszönhetünk neki. Magyarok az íjászat, íjak közelségében A magyar készítésű íjak használata, és előállítása a lőfegyverek térhódításával háttérbe szorult. Szerepük a harctereken egyre csökkent, azonban időtöltésként, vadászatok alkalmával továbbra is használták.17 Jellemzővé vált, hogy a XVI. században még íjjal harcoló magyar alakulatok átvették az oszmán-török harci íjat, a tirkest,18 ami a konstrukció sikerességét jelzi. Kalmár János szerint a gyérebb páncélzattal rendelkező török katonák ellen az íj tökéletesen hatásosnak bizonyult. A század második felében, a hadszíntereken az íjak és tegzek javarészt török-tatár készítésűek voltak.19 A várak fegyvereit elénk táró leltárak árulkodnak arról, hogy az íjak, számszeríjak a fegyvertárakban jelen lévő eszközök voltak. A Bazin várában készült 1586-os, fegyvereket és egyéb javakat számba vevő összeírásban szerepel: „Számszeríj, nyilak nagy rakással”.20 A várat nem foglalták el a törökök, így az idézetben szereplő fegyvereket kizárólag keresztény katonák halmozták fel, ami azt bizonyítja, hogy a tűzfegyverek még nem szorították ki az országból a harci íjászatot, jelentősége azonban csökkent. Berényi György készített saját maga számára egy kisebb összeírást, mikor 1647-ben Trencsén várában költözködött. Zöld zsolnai ládájában „egy nyíl puzdra” is helyet kapott.21 A múzeumokban gyakran láthatók az előbb említett ezüsttel kivert tegezek, festéssel és elefántcsont heggyel rendelkező nyílvesszők. Nagy részük a magyarországi visszafoglaló háborúkból származik, de sokat kaptak ajándékba is a követek, utazók. Az íjak és puzdrák mellett a vesszők és oldó gyűrűk22 is nagyon szépen díszített, reprezentatív megmunkálást kaphattak. A költő Zrínyi Miklós nemcsak az íjak harctéri alkalmazásáról, elméletéről írt körültekintően, hanem valós szeretetükről is tanúbizonyságot tett, hiszen az otthonába belépő vendégek számos díszítő funkcióval bíró íjat találhattak. Az európai nemesek nem véletlenül díszítették lakhelyüket ilyen pompás oszmán-török fegyverekkel. A Zrínyi családéba Tollius Jakab utazó nyújt betekintést, akit a költő Zrínyi Miklós látott vendégül kastélyában: „Az oszlopcsarnokban felfüggesztve sorakoznak nagy sokaságban a zsák17

18

19 20 21 22

A korai meleg fegyverek nagy roncsoló erejük és nehézkességük, valamint pontatlanságuk miatt nem voltak közkedveltek a vadászatokon. Ennek a típusnak a felépítő anyagai közül a fa dominált, az egyéb, íjat felépítő anyagok (szaru, ín) kisebb arányban voltak jelen. Ezek a másodlagos szerkezeti elemek a fa részek megerősítését voltak hivatottak ellátni. A hadi alkalmazásra készített íjakat az ínkötéseknél lóbőrrel fedték be, hogy védje az időjárás viszontagságaitól, így rosszabb időben (magas páratartalom, kisebb eső stb.) is használhatóak voltak. KLOPFSTEG, 1987. 37.; HEIN, 1924. 334. Ezt a rugalmas és ellenálló bőrt a lovak faráról húzták le és egy olaj alapú mixtúrával kezelték. Lásd: ÖZVERI, II. KALMÁR, 1971. 135. RADVÁNSZKY, 1879. 68. RADVÁNSZKY, 1879. 292. Oldásnak nevezzük azt a pillanatot, amikor az íjász a feszített íj idegét (húr) elengedi. A gyűrűk a sikeres oldást és az íjász ujjainak védelmét biztosították, és számos anyagból készülhettek. A harctereken szinte kizárólag bőrből készült gyűrűket használtak, míg a díszítő szerepkört ellátó gyűrűk esetében drágakő is lehetett az alapanyag.

26


mányolt török íjak, tegzek, buzogányok, pajzsok, és különböző fajtájú fegyverek, melyek pompája azonban a damaszkuszi szablyák fénye mellett elhomályosodik.”23 Munkács várának feladása után, 1688-ban Zrínyi Ilona részletes leltárt és becslést készített a „Rákóczyféle” javakról, amelyben bőségesen fellelhetők a díszes íjak, nyilak. A felsorolt tárgyak mellett azok értéke is meg van említve, amiből kiderül, hogy egy igényesebb íj, puzdra ellenértéke egy puska árával is vetekedett.24 A harci alkalmazáson, esztétikumon túl az időtöltési szerepkört sem szabad kihagyni a felsorolásból. Radvánszky Béla írja, hogy a magyar urak szerették a különféle testgyakorlatokat. Ezek egyrészt a testi erőt, másrészt az ügyességet fejlesztették. Az íjászat különösen nagy közkedveltségre tett szert, olyannyira, hogy „A nyíllal való lövöldözést még a 17. században sem hagyták abba. Bethlen Gábor fejedelem saját maga által használt nyilait és kézíjait puzdrástul együtt öccsének, Bethlen Istvánnak hagyományozta végrendeletében. Bethlen Miklós pedig írva hagyta, hogy fiatal korában gyakorta lövöldözött nyilakkal.”25 A nyilak használata ostrom, várvédelem esetén A hadi alkalmazásra visszatérve szeretném feltárni a fegyver felhasználásának módozatait. A támadó és védekező hadműveleteknél más és más rendeltetésű nyilakat használtak. Bizonyos típusokkal gyújtogattak, másokkal világítottak; a rendeltetésüknek megfelelően formájukban, nagyságukban és végük tekintetében is különbözőek voltak. Példának okáért említeném a tatárok26 nyilait, amelyek az oszmán hadsereg vesszőihez hasonlítva hosszabbak és erősebbek voltak. Ezek az eszközök azért maradhattak sokáig hadrendben, mivel puskával nem lehet tűzvészt okozni, az „elavult” íjból a végén égő góccal kilőtt vesszővel azonban nagyobb távolságról is elég hatékonyan lehetett ezt megtenni, még a XVII. században is. A tatárok – akárcsak a hozzájuk nagyon hasonló szerepet betöltő akindzsik, akiket az ausztriai örökös tartományokban csak „Renner und Brenner” („Száguldók és gyújtogatók”) névvel illettek – nyilaikat átalakítva nagyon hatékony, tűzvész okozására megfelelő eszközöket kaptak. A tatárnyíl hegyét kis fadarabkákkal és szalmával tekerték körbe, közéjük kénlapocskákat illesztettek, hogy könnyebben tudják lángra lobbantani azokat. Magyarországon is előszeretettel használták ezt a konstrukciót a nád és egyéb gyúlékony anyaggal fedett házak tűzbe borítására. Egy másik, tűzvész keltésére használt nyílfajta volt a labdacsos nyíl, amelynek hegyes végére egy, mindenféle, könnyen lángra kapó anyagból álló labdacsot illesztettek, majd meggyújtva a kiszemelt célpontra lőtték. Ezt a módszert az 1683-ban Bécs ostroma alatt az oszmán táborban raboskodó Marsigli saját szemével figyelhette meg.27 Az ostromról szóló tudósításokban ismételten szó esik a török nyílvesszők és a nem kevesebb veszélyt rejtő gyújtónyilak hatásáról.28 23 24

25

26 27 28

KALMÁR, 1965. 3. A leltárban szerepel: „1 bőr tegez hordozótáska, nyilastól tegzestől, 1 ócska veres bársonyból varrott tegez táska, 1 ezüstös varrott veres tegez táska, 1 más veres varrott tegez táska, 2 bőr varrott tegez táska, 1 rubintokkal rakott nyilak, 1 kék ezüstös tegez”. RADVÁNSZKY, 1879. 386. RADVÁNSZKY, 1986. 165. Fontos megemlíteni, hogy a Radvánszky által alapul vett, Koncz József gondozásában megjelent Bethlen Gábor fejedelem végrendelete (1878) című munkát nem sikerült megtekintenem. Az általam forgatott, Makkai László szerkesztette Bethlen Gábor emlékezete műben közölt Bethlen végrendeletben nem találtam íjra vonatkozó utalásokat, ezért ez az információ fenntartásokkal kezelendő. Az oszmán segédhad jelentékeny részét képezték. MARSIGLI, 2007. 142. BORUS, 1988. 165.

27


A fentebb említett eszközöket nemcsak a tatárok alkalmazták, hanem az ostromló és a várban tartózkodó védősereg is. A támadó, erődítmény bevételére készülő sereg esetében Kőszeg 1532-es ostroma hozható fel példának. A vár helyzetéről és az ostrom menetéről Jurisics Miklós levélben tájékoztatja I. Ferdinánd királyt (1526–1564): „úgy vélem nem szükséges leírni, Fenséges Királyom, hány ezer tüzes nyilat és mekkora mennyiségű tüzes golyót zúdítanak a kilövő helyekről szüntelenül a Városra.”29 Buda 1686. évi ostroma Buda 1686-os ostroma mind a magyarországi, mind az oszmán íjászat tekintetében nagyon fontos. Ahogy fentebb már szó volt róla, a szakirodalomban rendre előforduló vélemény, hogy a XVII. században már nincs jelen az íj a hadszíntereken. Ennek ellentmond azonban, hogy sok, Buda felszabadításáról szóló forrásban jelenik meg az íj, mint hatékony védekező fegyver, ami egyértelműen cáfolja mindezt. A különböző viszszaemlékezések, hadinaplók kapcsán bátran kijelenthető, hogy az íjakat a védők nem akkor kezdték alkalmazni, amikor kifogytak a puskaporból, ólomból, hanem az ostrom kezdetétől a végéig konstans módon jelen voltak.30 A folyamatosan datálható időpontokon túl, Dietz János brandenburgi borbélylegény leírása sejteti azt, hogy nem a fegyverraktárakban porosodó, hirtelen előszedett régi íjakról és nyilakról van szó. Dietz – saját bevallása szerint – a hullák fosztogatása során a következőképpen ismerte fel az ellenséget: „Megragadtam egy másikat, no, ez legalább török, mert a tegze, nyila és a kardja ezüsttel volt kiverve.”31 Az íjak és nyilak említésén túl a megsebesült magas rangú katonák is szolgáltattak bizonyítékot a fegyvernem hadrendben maradására. A. M. Mallet 1687-es festményén egy alagútban harcolnak az aknát ásó keresztények és a várat védő oszmán katonák, ahol a várvédők közül az egyiket még az alagútban is íjjal ábrázolta.32 Felvetődik a kérdés, hogy vajon milyen mértékű volt a részesedése az íjnak a várban jelen lévő fegyverek közül? Sajnos ezt a kérdést leltár és pontos tábori kórházi feljegyzések nélkül nem lehet megállapítani, de az biztos, hogy jelen volt 1686-ban, és nem is jelentéktelen számban. Buda ostromakor az első nagyobb és összehangolt keresztény rohamra július 13-án került sor. A támadók kénytelenek voltak visszavonulni az elszánt várvédőknek köszönhetően, akik kőzáport, tüzes koszorúkat, nyílzáport, puskatüzet és gránátokat zúdítottak rájuk a falakról.33 Ennek a támadásnak a során sebesült meg Ernst Rüdiger von Stahremberg gróf is. Bal vállába egy nyíl fúródott, lábfejét pedig egy janicsár lőtte át puskával.34 Július 27-én a folytonos ágyúzásnak köszönhetően ütött résen lehetségessé vált egy támadás, amely a vár belsejét célozta meg. Egy névtelen holland önkéntes a következőképpen írja le az eseményeket: „az ostromlottak kőrombolóival, ágyútüzével és más fegyvereivel együtt, nyílzáporostól, szurokkoszorúktól és más hasonló szerkezetek kartácstüzétől kísérve, amelyet, hogy védjék magukat, a résen keresztül zúdítottak alá oda, ahol (az ostromlók) fedezetlenül maradtak.”35 Augusztus 1-jén Charles de Lorraine, Commercy hercege sebesült meg egy nyílvesszőtől.36 Augusztus 3-án került sor a következő nagyobb támadásra. A rohamban résztvevőket a törökök a korábban 29 30

31 32 33 34 35 36

SINKOVICS, 1968. 24. 1686. június 18-án kezdődött az ostrom és 1686. szeptember 2-án ért véget a keresztény seregek győzelmével. R. VÁRKONYI, 1984. 287–288. SZAKÁLY, 1986d. 70. SZAKÁLY, 1986a 121. KUN, 1986. 134. KŐSZEGHY, 1998. 74. SZAKÁLY, 1986a. 134.

28


felsorolt fegyverekkel várták, amelyek hatékony használata következtében nem sikerült számottevő mértékben előrenyomulni. Egy névtelen angol beszámolója szerint: „az ellenség tüzelése miatt kevés emberünk veszett el, de legalább kétszáz sebesültünk volt a kövek és nyílvesszők miatt, melyek, mint a jégeső zúgtak az ostromlók fülei mellett. Gróf Herberstein Lipót, Souches-ezredbeli alezredes veszedelmesen megsebesült.”37 Ezt az estet Lotharingiai Károly császári főhadparancsnok is leírja hadinaplójában: „talán mintegy kétszáz főt veszítettünk, köztük Souches tábornok regimentjének alezredesét, gróf Herberstein Lipótot egy kő szájon találta, nyíllal pedig a szíve fölött meglőtték.”38 A harcok során, ezen a napon Savoyai Jenő herceget a kezén találta el egy nyílvessző.39 Az említett személyeken túl, de la Vergne altábornagy szenvedett sebesülést hasonló módon.40 Buda védői a legkülönfélébb harceszközöket használták az ostromlók visszaszorítására és bebizonyították, hogy a korszerűtlen fegyverekkel is sikeresen feltartóztatható – kedvezőbb pozícióban, legalább átmenetileg – egy fejlettebb hadsereg. Ilyen eszközök voltak a várfalról lezúdított kövek, égő szurokkoszorúk, a lőporral töltött zsákok, a török íjakból kilőtt nyílvesszők és a nem kevesebb veszélyt jelentő gyújtónyilak.41 Az augusztus 3-i sikertelen ostrom után a császári táborban a balsiker okát a vár északi oldalának mély várárkában látták. Az árkot elkezdték feltölteni, és hetedikére befejeződtek volna a munkálatok, a török védők azonban tüzes vesszőikkel és koszorúkkal felgyújtották a várárok feltöltésére használt anyagot, igaz ezt nem egy nap alatt sikerült elérniük, hanem háromnapnyi folyamatos tüzelés kellett hozzá.42 Ennek oka, hogy az ostromlók nagy kiterjedésű sáskötegeket és nedves nádkévéket használtak földdel és kővel megerősítve. Kezdetben sikertelen volt a művelet, de a rekkenő hőség kellőképpen kiszárította az árokban felhalmozott növényi anyagokat, és azok tüzet fogtak. A törökök nemcsak a harmadik napon kezdték lőni a sáscsomóra olajjal és szurokkal átitatott kóccal tekert vesszőket, hanem a felhalmozás kezdetétől,43 amiből arra lehet következtetni, hogy tetemes készletekkel rendelkeztek, vagy gyorsan tudtak nyílvesszőt készíteni. Augusztus 10-én II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem csapatait támadták a törökök lőporzsákokkal, nyilakkal, és puskázták őket az István-toronyból.44 Az oszmán felmentő sereg megérkezésével az ostrom körüli teendők kicsit háttérbe szorultak, csak kisebb rohamokra került sor. A döntő ütközeteket szeptember első napjaiban, a felmentő sereg visszavonulás után vívták. Szeptember 2-án, a vár elestének napján sem hagytak fel az elkeseredett védők a harccal. A védekező eszközök között még mindig fellelhető volt az íj és a nyíl, ami az ostrom végéig kiváló szolgálatot nyújtott az oszmán-török védőknek. Összegzés Összegzésként elmondható, hogy az íjászat a XVII. században is jelen volt a korabeli magyar hadszíntereken, bár arányukat tekintve az íjaknak jóval kisebb súlyuk volt a lőfegyverekhez képest. A téma tüzetesebb körüljárására több lehetőség is adódik. Egyrészt a múzeumok raktáraiban fellelhető íjakról, kiegészítő elemekről (hegyek, gyűrűk) 37 38 39 40

41 42 43 44

SZAKÁLY, 1986b. 214. KUN, 1986. 158. KŐSZEGHY, 1998. 84.; SZAKÁLY, 1986c. 278. BORUS, 1988. 165. Elgondolkodtató, hogy ha ilyen sok tiszt sebesült meg nyílvesszőtől, akkor milyen lehetett az arány a közkatonák körében, akikről a források név szerint nem tesznek említést. BORUS, 1988. 164. WELLMANN, 1936. 329. WELLMANN, 1936. 329. WELLMANN, 1936. 334.

29


készített adatokból, másrészt a korabeli orvos szakirodalomban érdemes kutatni az íjakat és használhatóságukat. Nem szabad elfeledkezni a végvárak leltárairól, összeírásairól, valamint a végrendeletekről, hagyatékokról, amelyek további adalékokat nyújthatnak a kora újkori íjász megismeréséhez. Úgy vélem, hogy ezeket a felvázolt kutatási irányvonalakat szem előtt tartva teljesebb képet lehet alkotni az íjászatot illetően.

30


ABSTRACT Archers and Archery in Hungary in the Early Modern Period Archery in the Hungarian common knowledge is primarily connected to the ages when the Hungarians conquered the Carpathian Basin, therefore this, or at least the modernized version of it, with which one can meet when he visits tradition-keeping associations. The majority of historians and archery experts are researching the times of the conquest and the Árpád ages, and the other information about the archery traditions of other countries connected to Hungary, are not really studied and built into the historical works. Between the groups that are interested in archery, there are two widely popular traditional bow and archery styles: the English longbow, and the Japanese asymmetric bow the Jumi. It’s a bit unclear, that why do the historians and the archers pay so little attention to the other tradition, which lived for a short period of time in Hungary as well: the Ottoman archery. In this paper I studied the 16–17th century archery traditions both from the Hungarian and the Ottoman side. I approached the subject from the side of military usage, sport activity, and the side of using the bows as decorative objects. In the process of writing my thesis I used Hungarian and foreign sources. Other than the written materials I contacted Hungarian and foreign experts, who provided me with advices and constructive critiques, and sources throughout my work process. From them I would like to mention dr. Murat Özveri, the Turkish expert of this profession, whose advices and explanations were priceless to me. I would like to also thank my teacher, Dóra Kerekes, whose relentless work, and encouraging words greatly helped me throughout my work.

31


Irodalom: BORUS 1988

BULL 1991 FÜGEDI 1976

GUILMARTIN 1974

HEIN 1924 HIDÁN 2006

KALMÁR 1971 KELENIK 1991

1997 KLOPSTEG 1987 KŐSZEGHY 1998

KUN 1986 MARSIGLI 2007

BORUS József: Modern haditechnika és a régi fegyverek a török háborúkban (1663–1698) In: BENDA Kálmán – R. VÁRKONYI Ágnes: Bécs 1683. évi török ostroma és Magyarország. Budapest, 1988. 154–171. BULL, Stephen: Évszázadok fegyverei. A támadó- és védőfegyverek világtörténete. Budapest, 1991. FÜGEDI Erik (szerk.): Magyarországi György: Kimondhatatlan nyomorúság: Két emlékirat a XV–XVI. századi oszmán fogságról / Magyarországi György; Gyurgyevics Bertalan. Budapest, 1976. GUILMARTIN, John Francis: Gunpowder and Galleys. Changing tecnology and Mediterranean warfare at sea in the sixteenth century. Cambridge, 1974. HEIN, Joachim: Bogenhandwerk und Bogensport bei den Osmanen. In: Der Islam, 14. (1924) 3–4. sz. 289–360. HIDÁN Csaba László: A 16–17. századi fegyverek vizsgálata a kísérleti régészet segítségével. In: Magyarország védelme Európa védelme. Szerk. PETERCSÁK Tivadar – BERECZ Mátyás. Eger, 2006. 173–185. (Studia Argiensia, 24.) KALMÁR János: Régi magyar fegyverek. Budapest, 1971. KELENIK József: A kézi lőfegyverek jelentősége a hadügyi forradalom kibontakozásában. In: Hadtörténelmi Közlemények, 104. (1991) 3. sz. 80–123. KELENIK József: A csatamezők új hősei – a lőfegyverek forradalma. In: Rubicon, 7. (1997) 7. sz. 19–22. KLOPSTEG, Paul E.: Turkish Archery and the Composite Bow. Manchester, 1987. KŐSZEGHY Péter (szerk.): Napló Buda, avagy Offen erős városának híres ostromáról. Budapest, 1998. (Régi Magyar Könyvtár, Források, 7.) KUN József (szerk.): Lotharingiai Károly hadinaplója Buda viszszafoglalásáról. Budapest, 1986. MARSIGLI, Luigi Ferdinando: Az Oszmán Birodalom katonai állapotáról, felemelkedéséről és hanyatlásáról. Budapest, 2007.

32


ÖZVERI I.

II.

RADVÁNSZKY 1879 1986 R. VÁRKONYI 1984 SINKOVICS 1968

SZAKÁLY 1986a

1986b

1986c

1986d

SZŐLLŐSY 1992 WELLMANN 1936 ZRÍNYI 1981

ÖZVERI, Murat: Turkish Traditional Archery Part I. ([http://www.turkishculture.org/military/weapons/-748.htm] Utolsó letöltés: 2011. március 8.) ÖZVERI, Murat: Turkish Traditional Archery Part II. ([http://www.turkishculture.org/military/weapons/archery-part-ii756.htm] Utolsó letöltés: 2011. március 11.) RADVÁNSZKY Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. II. kötet. Budapest, 1879. RADVÁNSZKY Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. I. kötet. Budapest, 1986. R. VÁRKONYI Ágnes: Buda visszavívása, 1686. Budapest, 1984. Jurisich Miklós várparancsnok levele Ferdinándhoz a vár helyzetéről. In: SINKOVICS István: Magyar történeti szöveggyűjtemény. II/1. 1526–1790. Budapest, 1968. 22–26. SZAKÁLY Ferenc (összeáll.): Giovanni Paolo Zenarolla prépost beszámolója Budavár Ostromáról. In: Buda visszafoglalásának emlékezete, 1686. Budapest, 1986. 93–181. SZAKÁLY Ferenc (összeáll.): Angol szemtanú beszámolója a Buda visszavételéért folytatott harcokról. In: Buda visszafoglalásának emlékezete, 1686. Budapest, 1986. 181–233. SZAKÁLY Ferenc (összeáll.): Idegen angol önkéntes beszámolója Budavár ostromáról. In: Buda visszafoglalásának emlékezete, 1686. Budapest, 1986. 245–301. SZAKÁLY Ferenc: Hungaria Eliberata. Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól 1683–1718. Budapest, 1986. SZŐLLŐSY Gábor: Vázlatosan az íjakról. In: Militaria Modell Magazin, 2. (1992) 4. sz. 26–28. WELLMANN Imre: Buda és Pest visszavívása 1686-ban. Budapest, 1936. ZRÍNYI Miklós: Az török áfium ellen való orvosság. Budapest, 1981.

33

34

M AG YAR G ER GEL Y

„Impedimenta” – Vita a tiszáninneni református püspökség felállításáról egy korabeli érvelés tükrében

A

z erdélyi fejedelem, I. Rákóczi György (1630–1648) 1648 októberében bekövetkezett halálával majdnem kilencven évre lezárult a vita arról, hogy hozzanak-e létre püspökséget a Tiszán innen élő reformátusok. Az ottani esperesek és a fejedelem levelezése több mint két éven keresztül, a szatmárnémeti zsinat (1646) óta foglalkozott ezzel a kérdéssel, ahol úgy tűnik döntés született arról, hogy szükséges az erdélyi és tiszántúli református egyház mintájára a Tiszától északra is egyházkerületet szervezni. A zsinat Geleji Katona István erdélyi szuperintendens által kiadott végzéseinek gyűjteményében a VIII. pont szól erről: „A püspökséget vagy szuperintendensséget, mely Erdélyben és Magyarország főbb részeiben az első reformáció óta üdvösen fennáll az egyházi szolgák közt, a szent zsinat nem kívánja eltörülni a jövőre sem, hogy inkább a jó rend és fegyelem, valamint a tudomány tisztaságának könnyebb fentartása és a szakadásoknak s szükségtelen újításoknak elkerülése végett, a tiszántúli (ma: tiszáninneni) világi urak és patronusok folyamodására, a felséges fejedelem […] hozzájárultával, még a tiszántúli (ma: tiszáninneni) atyafiak közül is egy püspöknek avagy szuperintendensnek, vagy bármi névvel nevezendőnek az ők közös nyilatkozatuk s szavazatuk által leendő megválasztását szükségesnek ítéli. Amit ugyan az ők követeik az ők közös fraternitásuk tanácskozására halasztottak.”1 Bár Zoványi Jenő már korábban megállapította, hogy az erdélyi püspök – némileg önkényesen – megváltoztatta a zsinaton hozott több végzés, köztük az említett cikkely szövegét is,2 a tiszáninneni püspökséget illetően Zoványi is számolt azzal, hogy valamiféle megbeszélés történhetett a zsinaton, amit elsősorban a későbbi, a témával foglalkozó levélváltások és tanácskozások igazolnak.3 E dolgozat témája is a végrehajtás elmaradásával, illetve annak halogatásával kapcsolatos: milyen szempontok vezérelték a két vitázó felet, amikor álláspontjaikat kialakították, illetve milyen tendenciák húzódtak meg ennek hátterében.4

1 2

3

4

A szatmárnémeti zsinat döntéseit Zoványi Jenő fordításában használtam fel. ZOVÁNYI, 1911. 177. Ennek eredeti szövege a következőképp hangozhatott: „Az erdélyi és magyarországi tiszáninneni és tiszántúli egyházak közti unió, mely megszakítottnak látszott, felújíttatik és megerősíttetik oly módon, hogy a fontos dolgokban, ha úgy kívánja a szükség, kölcsönösen támogatást nyujtani, tanácsot adni és jelen lenni tartoznak, s ugyanazokat az artikulusokat használják.” ZOVÁNYI, 1911. 163. Például az 1646-i tolcsvai, az 1647-i tarcali és az 1648-i sárospataki közzsinaton is előkerült a kérdés. HEGEDŰS, 1859. 479–480. Ez a dolgozat egy másik, szintén az alábbi dokumentumot elemző írás párja, amelyben elsősorban azt vizsgáltam, hogy az érvelésen belül a múltbeli és az akkori helyzet összevetése mellett az esperesi tisztségről alkotott kép és az innovatio fogalma milyen szerepet kapott a vitában. MAGYAR Gergely: Ecclesia vagy ecclesiák? Egy mozzanat a tiszáninneni püspökség felállításáról szóló 1646–1648 közti vitában. Megjelenés alatt.

35

MAGYAR GERGELY

Forráskritikai szempontok E tanulmány gondolatmenetének alapját egy, ma a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményében őrzött irat jelenti.5 Maga az irat némileg sérülten maradt fenn, de tartalma jórészt olvasható, és ennek mentén két részre osztható. Az első egység az esperesek tíz érvéből áll, amelyek mindegyike arról szól, hogy milyen akadályok teszik lehetetlenné a püspökség megszervezését. A második egységben a fejedelem hasonlóan tíz pontban megfogalmazott ellenvetéseit olvashatjuk. A datálás – a forrás állapota miatt – csak hozzávetőlegesen lehetséges. Mindenképpen a szatmárnémeti zsinat után keletkezett, mivel az iratban az ungi esperes panaszkodik arra, hogy a helyi katolikusok előtt felelnie kellett, hogy miért vett részt ezen a zsinaton.6 Legkorábban tehát 1646 végén, 1647 elején küldhették meg a seniorok (azaz esperesek) a fejedelemnek kifogásaikat, amelyekre az feltehetően valamikor 1647 során válaszolt. Erre utal, hogy 1648 elején már újabb sürgető levelet küldött Rákóczi a tiszáninnenieknek, amelynek megírását az esperesek további késlekedése válthatta ki.7 Ezen irat elemzése forráskritikailag csak úgy lehet megalapozott, ha visszahelyezve azt eredeti kontextusába, a dokumentum felhasználásakor felmerülő, annak természetéből és megírásának körülményeiből fakadó korlátokat is figyelembe vesszük. Előbbiek elsősorban az irat polemikus jellegéből következnek. Ez ugyanis bizonyos fokig előny, ugyanakkor hátrányokat is hordoz. Előny, mivel lehetséges egy olyan szituációban látni az espereseket, amelyben saját helyzetükről nem maguknak vagy saját köreiknek, hanem a valamelyest kívülálló fejedelemnek írnak.8 Pozitívum marad ez akkor is, ha – Zoványi Jenő álláspontját elfogadva – pusztán hatalomféltésként és időhúzásként tekintünk erre a viselkedésre,9 hiszen ebben az esetben úgy kellett a senioroknak érvelniük, hogy egyszerre mutatkozzanak a fejedelmi akaratot elfogadó alattvalóknak, ugyanakkor kifogásaik esperesi tisztségükön alapulónak, ne pedig pusztán saját pozíciójuk védelmének tűnjenek. A vitával Nagy Géza és Dienes Dénes foglalkozott még bővebben. Előbbi azt emelte ki, hogy a fejedelmi akarat csak egy korlátok közé szorított elnöki tisztség felállítására volt elegendő,10 utóbbi azt, hogy bár az esperesek ráeszméltek az egység hiánya miatti problémákra a puritánokkal szembeni fellépés során, a fejedelem ellenérvei dacára mégis az időhúzást választották, és megmaradtak az elnöki tisztség felállításánál.11 Makkai László Zoványi nyomán Gelejinek a szatmárnémeti zsinat döntéseit illető változtatásait vizsgálta.12 A fejedelem nézetei némileg más módon kerültek kifejtésre az iratban, mint az esperesekéi, hiszen elsősorban a seniorok felvetéseire válaszolt. Azonban nem kizárólag ez mozgatta: gondolatai legalább annyira előkészítik a terepet a további vita számára, mint amennyire megcáfolják vagy árnyalják az esperesek által felvázoltakat. Rákóczi ugyanis

5

6 7 8

9 10 11 12

„Impedimenta elec[tionis episcopi] in Ecclesiis cis-Tibiscanis […]” Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteménye (a továbbiakban: SRKTGy), K.Cs.II.1/32/a. Magát az iratot a következő közlésben használtam fel: BALOGH–DIENES–SZABADI, 1999. 76–81. BALOGH–DIENES–SZABADI, 1999. 78. HEGEDŰS, 1859. 479. Szemben a vizitációs vagy a zsinati jegyzőkönyvekkel, melyek elsősorban belső használatra íródtak. Emiatt ezekben kimondatlanul maradhatott számos olyan szempont, amelyet a tiszáninneni református papság magától értetődőnek vett. ZOVÁNYI, 1911. 199. NAGY, 2008. 424. DIENES, 1998. 14–15. MAKKAI, 1952. 113.

36

„IMPEDIMENTA” – VITA A TISZÁNINNENI REFORMÁTUS PÜSPÖKSÉG FELÁLLÍTÁSÁRÓL EGY KORABELI ÉRVELÉS TÜKRÉBEN

nem először volt kénytelen szembenézni ilyesfajta időhúzással az esperesek részéről,13 így érezhette, nem ez lesz vitájuk utolsó állomása. Ebben igaza is lett: az említett dokumentum még csak nem is tekinthető fordulópontnak ebben a konfliktusban. Mégsem lehetséges egyszerűen lesöpörni, hiszen a fejedelem sem ezt tette, hanem pontról-pontra elemezve igyekezett a tiszáninnenieket meggyőzni. Van azonban hátránya is ennek a vitairat-jellegnek, a dokumentum ugyanis ebből kifolyólag nem a két fél egyházkormányzati nézeteinek kiforrott és teljes leírását tartalmazza, sokkal inkább az esperesek egyik összejövetelén megbeszélt érvelést, illetve az erre adott válaszokat. Nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy mindkét fél célja elsősorban a másik meggyőzése volt, ami elővigyázatosságra int a forrás tartalmának pártatlanságát illetően – igaz, cserébe arról árulkodik, mit is tekintettek a felek hatásos érvnek ilyen esetekben. A forrás keletkezésének körülményei A dokumentum természetéből fakadó korlátok ismertetése után érdemes kitérni a megírásának körülményeiből következőkre is, azaz hogy mit is jelentett a korabeli református egyház szempontjából a Tiszáninnen, illetve milyen események nyomták rá a vitára a bélyegüket. A XVII. század közepén négy egyházmegyét tekintettek tiszáninneninek a reformátusok: az abaúj-tornait, a borsod-gömör-kishontit, az ungit és a zemplénit.14 Területük körvonalai ekkor nagyjából már szilárdak voltak, de változások így is előfordultak, például a legyengült sárosi egyházmegyét magába olvasztotta az abaúji esperesség Tolnai Dali Jánosnak és elődjének seniorsága alatt.15 Az egyházmegyéket tehát esperesek irányították, méghozzá püspöki jogkörrel felruházva, egyházkerület helyett pedig egyfajta együttműködés, unio létezett közöttük.16 Az itteni egyházszervezet a legfelső szint hiányát leszámítva nem sokban különbözött a többi magyarországi református egyházkerülettől: alapjai az egyházközségek voltak, amelyek anya- és leányegyházaiban szolgáltak a lelkipásztorok, és adott esetben az alájuk rendelt iskolamesterek. Az egyház legfőbb szerve az általános zsinat volt, amelyen elvileg az adott egyházmegye minden lelkésze köteles volt megjelenni. Kisebb ügyek és területek, illetve záros határidő esetében azonban tartottak ún. partialis synodusokat is, amelyekre csak a prédikátorok egy meghatározott körének kellett elmennie. Az esperes nem egyedül látta el a rá bízott egyházmegye igazgatását: munkáját a conseniorok, a notarius és a presbyterium segítették. Előbbiek jellemzően az esperesek bizalmasai és közelebbi munkatársai voltak, utóbbi testület az esperesség legtekintélyesebb lelkészeiből állt össze, és az általános zsinatok között az intézkedések végrehajtását és az ügymenetet felügyelte.17 A zsinatokon tárgyalták meg emellett az egyházlátogatások eredményeit és az egyházi bíróság jogkörébe tartozó eseteket is, valamint a generalis synodusokon történt meg az új lelkészek ordinálása is. A Tiszáninnen szempontjából fontos része volt az egyháznak a sárospataki kollégium, mivel ez volt az itteni iskolahálózat központja, ahonnan a legtöbb később itt szolgá13

14

15 16

17

Miután 1638-ban Tolnai Dali Jánosnak sárospataki rectori állást juttatott, az esperesek hónapokig akadályozták, hogy Tolnai elfoglalja pozícióját. ZOVÁNYI, 1911. 38–52. Ezek nem teljesen estek egybe a velük azonos nevű nemesi vármegyékkel, annak ellenére, hogy saját magukra gyakran utaltak vármegyékként. ZOVÁNYI, 1977a. 165. ZOVÁNYI, 1911. 96. Az itt következő, egyházigazgatással foglalkozó részhez a következő leírásokat használtam fel: HEGEDŰS, 1859. 478.; DIENES, 1998. 8. Hiányzott azonban a presbitérium azon formája, amely a világiak számára biztosított formális pozíciót az egyház igazgatásában, mint ahogy az más európai reformátusoknál, de ekkor már a Dunántúlon is létezett. MAKKAI, 1952. 47.

37

MAGYAR GERGELY

ló tanító és prédikátor kikerült. Nagyban meghatározta így a pataki schola az egyházat,18 éppen ezért voltak lényegesek az itteni tanári helyek, és emiatt kaphatták meg a zempléni esperesek az iskola feletti felügyelet jogát.19 Ez a tényező vezet át a körülmények ismertetéséhez. 1646-ban ugyanis I. Rákóczi György már nemcsak mint földesúr, hanem mint fejedelem is jelen volt a vidéken. A tiszáninneni egyházmegyék területének többsége a linzi békében (1645) számára élethosszig juttatott hét vármegyében feküdt, így jelentősen megnövekedett befolyása az itteni történésekre. Igaz ez a helyi református egyházra is: már patrónusként is komoly beleszólása volt bizonyos belső ügyekbe (elsősorban a puritánok sárospataki jelenlétét illetően), de nem véletlen az sem, hogy a püspökség megszervezésének felvetése egybeesett hatalmának gyarapodásával. Ez idő tájt az egyházmegyék vezetése is sok olyan változáson esett keresztül, amelyek valószínűleg gyengítették pozíciójukat a vitában. Magát az említett iratot is csak hárman írták alá: Görgei János ungvári, Jánosi Bálint borsod-gömöri és Simándi János zempléni esperesek. Közülük azonban csak Görgei volt már hosszabb ideje senior, Jánosi és Simándi csupán 1-2 éve viselték hivatalukat.20 Ez persze nem jelentette azt, hogy korábban ne vehettek volna részt egyházmegyéik igazgatásában,21 de a fejedelemmel való egyezkedésben valószínűleg kevesebb tapasztalatuk és tekintélyük volt, mint például az 1646 elején eltemetett Miskolczi Csulyak István zempléni seniornak. Az abaúji esperes hiányzó aláírása is fájó pont lehetett a tiszáninneniek számára: itt 1645-ben Tolnai Dali Jánost választották meg seniornak, akit több társával együtt 1646 elején, a tokaji zsinaton felfüggesztettek pozíciójából, a nemzeti zsinat pedig fel is mentette abból.22 Egyházmegyéje időközben hívei és ellenfelei között két pártra szakadt, ráadásul az imént említett döntések meghozatala is felvetett néhány problémát: Tolnai több szempontból is megkérdőjelezte az eljárás jogosságát, illetve a döntés meghozatalában jelentős szerepe volt egy fejedelmi levélnek is, amelyet a zsinaton felolvastak. Ebben Rákóczi megparancsolta jószágigazgatójának, hogy ne tűrjön meg a szokásoktól eltérő papot birtokain. 23 Ahogy a tokaji synoduson, úgy Szatmárnémetiben is a puritanizmus volt az egyik fő téma. A puritánnak nevezett Tolnaiékat ugyanis elsősorban újításaik, illetve ezek végrehajtásának módja miatt ítélték el. A fejedelmi befolyás szerepe meghaladta a Tokajban észleltet, magát a nemzeti zsinatot is Rákóczi hívta össze, míg itt – legalábbis Geleji leírása szerint – más világi patrónusokkal összefogva vette rá a tiszáninnenieket arra, hogy a püspökállítás mellett kötelezzék el magukat.24 Bár Gelejinek mint forrásnak a megbízhatóságáról már szó esett, a fejedelem és a világiak összefogását mégsem lehet teljes mértékben az ő betoldásának tekinteni. Egyrészt maga Geleji is szembekerült még a zsinat előtt a fejedelemmel, amiért az egyházi kérdésekben összefogott a nemesekkel,25 másrészt ismerünk olyan leveleket nemesektől, amelyekben elégedetlenségüket fejezik ki a református egyház akkori működésével kapcsolatban.26 Ez tehát az a kontextus, amelyben ez az irat megszületett.

18 19 20 21 22 23 24 25 26

LADÁNYI, 1971. 327. HEGEDŰS. 1859. 478. ZOVÁNYI, 1977b. 93., 665., 703. DIENES, 2008. 159. ZOVÁNYI, 1911. 135., 168–169. ZOVÁNYI, 1911. 109., 115. ZOVÁNYI, 1911. 177. MAKKAI, 1952. 109. Még 1648-ban is felemlegetik a szabolcsi, beregi és szatmári nemesek 1641–1642-ben küldött ilyen témájú leveleit a tiszáninneni esperesek. N. N., 1857. 473.

38


A vita E dolgozat olyan témaköröket fog sorra venni, amelyek lényeges szerepet töltöttek be az érvelésben, ezek közül elsőként a lelkészek külső korlátaira való hivatkozást. Külső korlát alatt meglehetősen sokfajta problémát értek: ide sorolandók a természeti, a politikai és az anyagi jellegű akadályok, azaz olyanok, amelyek kívül álltak a lelkészek befolyásán. Valamelyest összefügg ezzel a más felekezetek, ebben az esetben a katolikusok jelentette fenyegetés is, amely azonban némileg eltérő szerepet töltött be az esperesek érvelésében. A seniorok a természetet a IV. pontban okolják, a gyakori árvizek miatt ugyanis „[n]em Compareálhatnának mindenkoron az Generalis Gyűlesre.” Politikai akadály alapvetően kétfajta jelenik meg érvelésükben, már az első pontban megjelenik a török, mint az egyháziak mozgását korlátozó tényező (amely azután a nyolcadik pontban ismét visszatér), a második, hatodik és hetedik pontban pedig a „Császár ditio[ja]” és a „Papista Urak” tűnnek fel, mint akik fenyegetik a prédikátorokat. Mindkét esetben a reformátusok „félelmes” állapotáról írnak, amely lehetetlenné tenné a püspökségi zsinatokon való megjelenést. A fenyegetést olyannyira fizikainak tüntetik fel, hogy a hetedik pontban még Homonnai János állítólagos esküje is előkerül, amely szerint a birtokán zsinatozó prédikátorokat „megh pelengerezteti” és „ki vereti”. Az anyagi akadályok az ötödik pontban jelennek meg: a „járó marha” nélküli, szegény lelkészek ugyanis nem utazhatnának el a messzi synodusokra.27 A fejedelem válaszai több gondolatmenetre bonthatók fel. Egyrészt van, ahol ellenpéldákkal is megelégszik: a borsodi egyházmegye képes szerinte annak ellenére is működni, hogy egyes részei török uralom alatt vannak, továbbá leszögezi, hogy „[Meghal]t immar Homonnai Janos”, illetve kijelenti, hogy a lelkészek kevésbé fontos dolgokért is messzire eljárnak. Már itt felvetődik az, hogy miért is kellene a zsinatokat mindenkinek felkeresnie, mivel gyakorlatilag ez az összes, külső tényezőre vonatkozó esperesi kifogás magva. Kétségtelen az, hogy az helyi folyók árvizei jelenthettek akadályt a mozgásban, adott esetben pedig az egyháziak működését is megzavarhatták: 1635-ben például a Tapoly áradása miatt kényszerült félbeszakítani a környék vizitációját.28 De ha kellett, meg tudták oldani az ilyen helyzeteket, az egyházlátogatások során az is előfordult, hogy hajóval tért haza az esperes saját egyházközségébe.29 Nem lehet a helyi református lelkészek anyagi helyzetét sem egyértelműen leírni. Valószínűleg mindkét fél érvében volt igazság: voltak igen szegény lelkészek és olyanok is, akik adott esetben hanyagolták kötelességüket.30 A tiszáninneni lelkészi kar roppant hierarchikus volt a gyakorlatban, a származás és a tanulmányok határozták meg jórészt, kinek milyen állása lesz nemcsak lelkészként, hanem már iskolamesterként is. A család,31 valamint az iskolákban és a kollégiumban töltött évek segítették hozzá a leendő prédikátorokat azokhoz az egyházi és világi kapcsolatokhoz, amelyek később egy-

27 28 29 30

31

BALOGH–DIENES–SZABADI, 1999. 76–78. DIENES, 2008. 90. DIENES, 2008. 17. 1629-ben a zalkodiak például panaszolták, hogy prédikátoruk nem is szól, mikor kimegy a faluból, de ugyanekkor Visnyót is otthagyta lelkésze akár napokra is, ráadásul a jobbágyok lovain. 1639-ben Battyánon viszont alig kap a pap elegendő élelmet, mivel a földesúrnő visszatartja a neki járó gabonát. DIENES, 2008. 18., 30–31., 109. MURDOCK, 2008. 231.

39

MAGYAR GERGELY

egy mezővárost vagy földesurat arra ösztönöztek, hogy lelkészi pozícióra hívják meg az illetőt.32 Bár összefügg a fentiekkel, mégsem teljes mértékben foglal el azonos helyet a dokumentumban a katolikusok szerepe. Ők is külső tényezők az esperesek szempontjából, ám mégis másként jelennek meg az iratban, mint a szinte közvetlenül jelen lévő, fizikai veszélyt jelentő eddigiek. A kilencedik pontban a püspökség elleni példaként az esperesek az evangélikusok 1610-i zsolnai zsinatát, és az arra adott katolikus reakciót említik, név szerint Forgách Ferenc esztergomi érseket. Ezután a jezsuiták kerülnek elő, akiktől, ha az egyházkerületet ténylegesen felállítják, „nem ohatnok soha […] magunkat.” Hiába válaszolta azt erre a fejedelem, hogy „elmult telnek n[incs] hidege”, az esperesek számára mindkét lehetőség annál fenyegetőbben jelenhetett meg.33 Ha a bíboros tevékenységét nézzük, az két szempontból is aggaszthatta a seniorokat. Mivel a múltat precedensek tárának veszik iratukban, számukra a katolikus püspökök és érsekek természetes viselkedésének tűnhetett Forgách akkori reakciója, de legalábbis ezt szerették volna a fejedelem felé mutatni. Egyik oka az lehetett félelmüknek, hogy egyházmegyéik viszonya az egri püspökséghez a kezdetektől fogva bizonytalan volt. Zoványi Jenő és Révész Imre egyenesen ezt nevezte meg annak okaként, hogy korábban nem történt meg a szuperintendencia felállítása.34 Ezzel a lépéssel tehát magukra vonhatták volna a katolikus egyház figyelmét. A példa azonban itt válik különösen érzékletessé. Ahogy az esperesek írják, az érsek az evangélikusok püspökválasztását „anathemizálta es annihilalni akarta”,35 ami előrevetítette számukra, hogy katolikus oldalról illegitimnek fogják tekinteni szuperintendensüket. A püspöki jogkört gyakorló esperesek számára tehát nemhogy nyereség lett volna ilyen szempontból egy püspök megválasztása maguk fölé, de hatalmuk gyakorlásának módjára felhívta volna a katolikus egyház figyelmét, ezt a konfliktust azonban nem akarták vállalni. Az érsek példája azonban más okból is vészjóslónak tűnhetett az esperesek szemében. Az evangélikusok zsinatára következő évben Forgách Nagyszombaton zsinatot tartott, ahol fontos döntések születtek a katolikus egyház igazgatásának reformja szempontjából. Félő volt tehát, hogy nemcsak a kritikák, de a tevékeny munka is felerősödik a vidéken az egri püspök részéről. Különösen annak fényében fontos ez, hogy I. Rákóczi György 1644-i hadjárata előtt az egri püspökség bevételei a századelőhöz képest megsokszorozódtak, majd a fejedelem bevonulása után jócskán visszaestek.36 Az esperesek el akarták tehát kerülni az emiatti válaszlépéseket, illetve hogy a katolikus egyházat (ismét) aktivitásának növelésére ösztönözzék. A nagyon is tevékeny jezsuiták éppen ezért jelentettek számukra komoly problémát. A vidéket érintő jezsuita misszió szorosan összefüggött a Homonnai család katolizálásával és nagylelkű támogatásukkal. Nem véletlenül szerepelt Homonnai János neve a dokumentumban, a Rákócziak 1660-as évekbeli áttéréséig ugyanis ők voltak a leghatalmasabb konvertita család a térségben, egyben a jezsuita rendnek is legnagyobb jótevői: birtokaik közül a század első évtizedeiben Homonna, a közepére Ungvár lett ezen a vidéken a rend fontos központja.37 Szintén ekkorra már anyagi szempontból is érezhetővé váltak a jezsuiták törekvései, például Vámosújfaluban a vizitációs jegyzőkönyvbe betoldva az szerepel, hogy az ungvári jezsuiták megszereztek egy olyan szőlőt, amely 32

33 34 35 36 37

Miskolczi Csulyak Istvánt (akinek apja maga is lelkész, anyja pedig nemes volt) például tanárai ajánlották arra, hogy Thököly Sebestyén fiának a kísérője legyen annak peregrinációja során, 1608-ban Rákóczi Zsigmond hívta meg szerencsi prédikátornak. JENEI, 1962. 287., 291. BALOGH–DIENES–SZABADI, 1999. 79–80. RÉVÉSZ, 1938. 183.; ZOVÁNYI, 1977a. 165. BALOGH–DIENES–SZABADI, 1999. 80. MOLNÁR, 2002. 92. MOLNÁR, 2009. 108., 116.

40


jövedelmének egy részéből korábban a református egyházközösség a templomot tartotta karban.38 A katolikus jelenlét tehát már ezért sem tetszhetett az espereseknek, és attól tarthattak, hogy a püspökség megalakításával még nagyobb eréllyel fog a katolikus egyház fellépni velük szemben. A külső szereplők okozta problémák mellett az iratban fontos helyet foglalnak el a református egyház belső működését érintő kérdések is. Kritikus időszak volt ez ebből a szempontból a tiszáninnenieknek, mivel az 1646-i tokaji zsinaton olyan kérdések merültek fel, amelyekre nem adtak megnyugtató választ sem a korábbi kánonok, sem az elődök gyakorlata. Magán a zsinaton ugyanis Tolnai Dali János esperest a másik három egyházmegye asszisztálásával tulajdonképpen egyházi bíróság elé citálta az egyházmegyéjében élő ellenzéke, ahol a többi esperes, illetve a tiszántúli püspök (és annak esperesei) ítélkeztek felette. Tolnai viszont nem fogadta el azonnal, hogy legitim az effajta eljárás. Két kérdésére várt választ bíráitól: egy esperest az alá tartozó lelkészek egy része megidézhet-e egyházi bíróság elé, illetve milyen alapon avatkozik be vitájukba még a tiszántúli püspök is. Emellett problémaként merült fel az is, hol is húzódik az a határ, amelynek átlépésekor a szomszédos esperesek már beavatkozhatnak egy másik egyházmegye működésébe.39 Bár maga a zsinat nem adott helyt Tolnai egyik panaszának sem, a hasonló szituációk elkerülése érdekében az ez utáni zsinatokon és levélváltásokban igyekeztek ezekre megnyugtató megoldást keresni. A tiszáninneni egyházkerület megszervezése körül értelemszerűen felmerült ez az elvi probléma is. Hiába ez a három szempont, mivel az elemzett iratban csak egy bukkan fel részletesebben, mégpedig az egyházmegyék közti együttműködés problémája. Sokat elárul azonban, hogy az egyes esperességek működését firtató kérdés csak a zsinatok látogatása kapcsán merül fel.40 Már a korábban említett akadályok között is prominens szerepe volt a synodusoknak. Az esperesek azt hangoztatták, hogy a püspökség működése nem lesz megfelelő, mivel nem minden lelkész tud majd azokon jelen lenni. Valóban, a gönci és a felső-magyarországi cikkelyek között is szerepel a lelkipásztorok kötelező megjelenése a zsinatokon,41 az más kérdés, hogy a gyakorlatban ezt nem mindig tartották be. Ennek kapcsán hozták fel azoknak a pereskedőknek a példáját, akik hasonló okokból nem jelennének meg ezeken a „távoli” eseményeken (vagyis a zsinatok fontossága bírói fórumként csökkenne), illetve a felszentelések is emiatt ritkulhatnának meg. Nincs azonban szó arról, ami Tolnai esete kapcsán felmerült, ti. hogy milyen az egyháziak viszonya egy egyházmegyén belül. A kérdés azért is érdekes, mivel a kánonok és a tényleges gyakorlat itt is eltértek egymástól. A probléma abból fakadt, hogy hatalmukat a lelkészek a kánonok alapján kizárólag a közzsinaton történt avatás által nyerhették el,42 ezt viszont csak az kérhette, akinek biztosan volt már meghívása valamelyik egyházközségbe,43 amelyet a senior jóváhagyásával fogadhatott el.44 Volt azonban egy olyan kikötés is, hogy akik „hatalmasokra” támaszkodva más lelkészeket kiszorítanak helyükről, azok eltiltással büntetendőek, ha pedig emiatt más hatalomhoz fordultak, akkor ki kell zárni őket az egyházból.45 A kiszorítás meghatározása viszont nem volt egyértelmű. Az 1633-i újhelyi zsinaton tehát megpróbálták tisztázni: itt arra jutottak, hogy a prédikátort az egész gyülekezetnek 38 39 40 41

42 43 44 45

DIENES, 2001. 268. ZOVÁNYI, 1911. 115–116. BALOGH–DIENES–SZABADI, 1999. 76–79, A gönciek közül a XXII., a felső-magyarországiak közül a IV. és LIII. és LIV. cikkek szólnak erről. E zsinatok végzéseit a következő kiadásban használtam fel. KISS, 1881. 444., 710., 722. Gönci kánonok, VI. végzés. KISS, 1881. 443. Felső-magyarországi kánonok, II. végzés. KISS, 1881. 710. Felső-magyarországi kánonok, XXVII. végzés. KISS, 1881. 716. Felső-magyarországi kánonok, XXVIII. és XLII. végzés. KISS, 1881. 717., 720.

41

MAGYAR GERGELY

kell választania, azonban ez elsősorban a magisztrátust és a prédikátorok presbitériumát jelenti, a többiek kihagyásával. Hozzátették ugyanakkor, hogy az istenfélő földesurakat nem kívánják kizárni ebből a folyamatból.46 Az e mögött meghúzódó patronátus, illetve az ahhoz kapcsolódó jog a „papmarasztásra” meglehetősen bonyolult kérdés volt. Az egyháziak nem utasíthatták el teljesen létjogosultságát, azonban egyrészt az egyház nagyobb beleszólást kívánt a lelkészek alkalmazásának kérdésébe,47 másrészt a katolikus előrenyomulás főként a patrónusok áttérésével történhetett meg.48 Tolnai Dali János fellépése volt az, ami még inkább erre a kérdésre irányította a figyelmet. Taktikája veszélyes volt az esperesekre és presbyteriumukra nézve, mivel a fejedelem (és a fejedelmi család) mellett elsősorban a nemeseket igyekezett meggyőzni nézeteiről, nem is minden eredmény nélkül.49 Ha pedig azt vesszük, hogy bukásához mennyiben járult hozzá a fejedelem kegyeiből való kiszorulás, talán nem véletlen, hogy problémás mivoltuk ellenére ezek a viszonyok nem szerepelnek a vizsgált iratban, amelynek szerzői nem akarhatták ráirányítani a fejedelem figyelmét a világiak tisztázatlan helyzetére, illetve az is elképzelhető, hogy nem akarták, hogy ismertesse ezzel kapcsolatos nézeteit számukra és állást kelljen foglalniuk ellene. Nem Tolnai volt ugyanis az egyetlen, akinek a fejedelmi támogatás segítette karrierjét: más lelkészek is voltak, akik a Rákócziaknak köszönhették valamelyik állásukat, köztük, ahogy láthattuk, Miskolczi Csulyak István. A „hatalmasok,” azaz a világi patrónusok tehát kikerülhetetlen alakítói voltak a lelkészi pályának. Az esperesek ehelyett mást emeltek ki a dokumentumban, a zsinatokon való személyes részvétel fontosságát. Szerepe volt ennek a lelkészi kar „elit-státuszának” reprezentációjában50, valamint a papszentelés legitimálásában is,51 amelynek során, ha a zempléni esperes által 1630-ban elmondott beszédet nézzük, nyilvánvaló volt, hogy a hatalmat a jelöltek egyértelműen az egyházi vezetéstől kapták, előttük való megalázkodásuk közvetve Isten előtti megalázkodásukat jelentette.52 A belső működés további problémája ebből fakadt: hogyan volt lehetséges leváltani egy esperest? A tokaji zsinaton végül azt az érvet hozták fel Tolnai ellenzékének védelmében, hogy a világi ítélkezésben természetes, hogy akár egyetlen ember is bíróság elé viheti sérelmét.53 Azonban számukra is nyilvánvaló lehetett, hogy ezzel esperesi tisztségük jócskán meggyengülne, hiszen egyes tisztázatlan ügyekben bárki feljelenthetne egy seniort, ami annak fényében, hogy Abaújban a közismerten puritán Tolnait korábban megválasztották, az ortodoxnak nevezett, konzervatívabb irány számára is veszélyeket hordozott. 1646 augusztusában, a tolcsvai zsinaton született már az ilyen helyzetekre vonatkozó döntés. Itt kimondták, hogy ha valamelyik senior „Isten dicsőségével, az igaz keresztyén religióval vagy az ekklézsiáknak rögzött régi szép rendtartásával ellenkeznék és valami innovatiót akarna indítani és behozni az ekklézsiák közönséges konszenzusa nélkül”, akkor a conseniorjai vagy notariusa felszólalhat ez ellen, a többi esperesnek pedig joga

46 47 48

49 50 51

52 53

ZOVÁNYI, 1909. 423. MURDOCK, 2008. 249–250. Maga Homonnai érvel úgy az őt 1640-ben Kassán megkereső zempléni reformátusok előtt a varannói templom ügyében, hogy nem volna rendben, ha a jobbágyoknak lenne temploma, a földesúrnak pedig nem. SRKTGy, Kgg.I.1. 341a–b. ZOVÁNYI, 1911. 38., 44. MURDOCK, 2008. 230–242. A felső-magyarországi cikkekben IV. végzése leszögezi, hogy az ilyen avatások közzsinatokon, mindenki részvételével történjenek, hogy senkit se érhessen ezzel az egyházmegyében sérelem. KISS, 1881. 710. SRKTGy, Kgg.I.1. 85a–b. ZOVÁNYI, 1911. 116.

42


van panaszukat kivizsgálni.54 Ezt terjesztette ki és fogalmazta át az 1648-i sárospataki zsinat, ahol a négy egyházmegye közös elnöki tisztség felállításáról döntött, egyúttal azt is kimondta, hogy „[a] beállított elnök vagy felügyelő senki kérésére ne vállaljon a szomszéd dioecesisből semmi ügyet szőnyegre hozatal végett, csupán ha a szomszéd esperes hívja valami fontosabb dolog megbeszélésére; nehogy valami módon az ügyek ilyféle feljebbezésével megvetésre jusson az esperesek tekintélye, kié-kié a maga dioecesisében”.55 Ha mégis valami problémát észlelt a szomszédos esperességben, netán az esperes vagy más lelkészek értesítették ilyenről, akkor alapos tanácskozás után vállalkoznia kellett a békéltetésre.56 Itt azonban már nem említik hivatkozási alapként a világi bíróságok működését. Ez egybevág azzal, hogy tartottak egyházi bíróságaik meggyengülésétől, de azzal is, hogy magát ezt az ügyet nem szívesen hozták volna fel az iratban a fejedelem előtt, mert tarthattak a világi hatóságok és patrónusok további térnyerésétől, különösen annak fényében, hogy a szatmárnémeti zsinat után a puritánok a hangsúlyt már nem liturgikus kérdésekre, hanem az egyházigazgatásban a világiaknak is helyet biztosító presbitériumok felállítására helyezték.57 Az említett elnöki tisztség volt az a kompromisszum, ameddig elmerészkedtek az esperesek a püspökség kérdésében. Már korábban is létezett némileg hasonló együttműködés az egyes egyházmegyék között. Közös zsinatokat tartottak például olyan ügyekről, amelyek mindegyik esperességet érintették, de az új esperesek beiktatásánál is jelen volt egy vagy több szomszédos senior.58 Összetartozásukat erősítette továbbá, hogy a gönci és felső-magyarországi kánonokat mindegyik egyházmegyében elfogadták működésük alapjaként,59 illetve a lelkészek hivatalvállalását is közösen felügyelték. Ha egy prédikátor el szerette volna hagyni egyházmegyéjét, igazolást kellett kérnie seniorától,60 ami megakadályozta, hogy az alkalmatlannak minősített személyek egy egyszerű költözéssel oldják meg helyzetüket. De ellentétes előjellel is igaz volt mindez, a tiszáninneni esperesek segítették egymást az ilyen jellegű problémák esetén, Tolnai Dali Jánost például éppen egy miskolci lelkészi állásra való meghívással sikerül a sárospataki scholából eltávolítani.61 Korábban is volt már emellett kísérlet ezen kapcsolat szorosabbra fűzésére a tiszáninneniek részéről. 1635-ben Bodrogkisfaludon tanácskozott együtt a négy egyházmegye, a tőketerebesi templom erőszakos elvétele kapcsán. Itt eldöntötték, hogy évente ellátogatnak egymás közzsinatára, ekkor együtt ordinálnak, illetve kidolgoznak közös kánonokat és szertartásrendet is.62 Ez azonban ennyiben maradt, és egészen eddig a vitáig nem került elő újra. A seniorok tíz érve között azonban fontos szerepet töltött be az, hogy a leendő püspökség működését – korábbi döntéseikhez hasonlóan – együttműködésük megerősítéseként képzelték el.63 Különösen a nyolcadik pontban felvázolt püspökválasztási mód hasonlít arra, amiben 1648-ban Sárospatakon megállapodtak az elnöki tisztség kapcsán, a négy esperes közül valamelyik legyen a püspök (a sárospataki

54 55 56 57 58

59 60 61 62 63

HEGEDŰS, 1859. 479–480. ZOVÁNYI, 1911. 200–201. ZOVÁNYI, 1911. 201. MURDOCK, 2008. 181–182. 1638-ban például Miskolczi iktatja be az új borsod-gömör-kishonti esperest, az új abaújit pedig már ez utóbbi és az ungi senior társaságában emelik hivatalába. JENEI, 1962. 299. Igaz, voltak ennek helyi módosításai is, mint a borsod-gömör-kishonti cikkek. Felső-magyarországi cikkek, XXX. végzés. KISS, 1881. 717. MAKKAI, 1952. 91. DIENES, 1998. 12–13. BALOGH–DIENES–SZABADI, 1999. 79.

43

MAGYAR GERGELY

zsinaton: elnök), az egyházkerületi zsinatok pedig ne mindig ugyanazt a helyet terheljék. Az elemzett érvelésükben ezt megvalósíthatatlannak tartották, mondván hogy Borsodban és Ungban lehetetlen lenne ilyen zsinatokat tartani, így ezek az egyházmegyék kimaradnának a püspöki tisztségből. Ennek áthidalását jelentette, hogy 1648-ban az elnök hatáskörét meglehetősen szűkre szabták, az említett konfliktusok kezelésén túl nem kapott semmilyen jogosultságot, az eddig egyházmegyei szinten intézett ügyek és a lelkészek avatása továbbra is az esperesek kötelessége maradt.64 Ezzel egyszerre két problémát is megoldottnak tekinthettek az esperesek, szentesítettek egy mechanizmust arra az esetre, ha a jövőben egy esperes nem megfelelően viselkedne, miközben megtartották hatalmuk leglényegesebb részeit esperességi szinten. Rákóczi azonban az egész vita során a püspökség felállítása mellett volt. Elvárásai több forrásból is táplálkozhattak. Egyrészt meglehetősen problémásnak tarthatta a Tiszáninnen jelenlegi helyzetét, hiszen a puritánok okozta konfliktus őt is többször érintette. Előtte állt viszont az erdélyi és tiszántúli egyházkerületek példája, ahol addig az ilyen problémákat sikerült elkerülni. Ezeket hozza fel az esperesek érveire adott válaszként: a zsinatokon nem lenne kötelező mindenki jelenléte, elég, ha véleményüket elküldik és a zsinat akaratának alávetik magukat. Püspöknek pedig illendő személyt kellene választani, nem a négy esperes közül egyet-egyet. Egy ilyen új hatalmi centrum a tiszáninneni egyházon belül egyértelműen a fejedelem céljait szolgálta volna, hiszen a jelenlegi négy esperessel való egyezkedést felváltotta volna az egyetlen szuperintendenssel való tárgyalás, emellett az esperesek jogköre is szűkült volna. Továbbá a fejedelem hajlott arra, hogy azon lelkészjelölteket, akik nem tudnák a püspökségi zsinatokat látogatni, továbbra is seniorjaik ordinálhassák.65 Ha tehát a két álláspontot egymás mellé tesszük, látszik, hogy nemcsak céljaik, de azok elérésének módja is más volt. Az esperesek a tiszáninneni papság által korábban kezdeményezett együttműködést szerették volna fenntartani, legfeljebb továbbfejleszteni, mégpedig a saját problémáik megoldása céljából, a fejedelem viszont máshonnan, az ő közvetítésével vett minták alapján kívánta átszervezni az itteni egyházat. Rákóczi a dokumentumban ennek érdekében az esperesi tisztséghez társuló viselkedést is kritika tárgyává teszi. Véleménye szerint a helyzetüket védő, másoktól megrettent seniorok nem képviselik teljes mértékben „[re]formator eleiket”, sokkal bátrabban kellene fellépniük. Azonban ő sem kerülheti el az esperesek azon ellenvetését, miszerint a püspökség felállítása innovatio lenne. A puritánok fellépése során ez a kifejezés meglehetősen hozzátapadt azok tevékenységéhez, így a fejedelem elveti a seniorok ezen megfogalmazását, mivel ő inkább renovationak avagy meliorationak nevezné a szuperintendenciát.66 Itt annyiban szeretnék az innovatio kérdésével foglalkozni, amennyiben az a fentebb felvetett problémákhoz, nevezetesen az esperesek leváltásának módjához kapcsolódik. Már a XVI. századi zsinatokon is kijelentették azt, hogy tilos bármely lelkipásztornak a saját hatáskörében újításokat bevezetni, azokat minden esetben közzsinaton kell előtte megtárgyalni.67 A tokaji zsinaton ez merült fel ismét, mivel Tolnai egyik legfőbb bűne az volt, hogy újításaival megkerülte a megfelelő fórumokat. Ellenfelei azt vetették a szemére, hogy csupán néhány vele szimpatizáló lelkésszel beszélte meg döntéseit.68 Azért lényeges gondolat ez, mert a püspökség felállításának vitájában is szerepet kapott. Ismét az 1648-i sárospataki zsinatra utalva, az esperesekkel szembeni eljárás mellett 64 65 66 67 68

ZOVÁNYI, 1911. 201. BALOGH–DIENES–SZABADI, 1999. 77., 79. BALOGH–DIENES–SZABADI, 1999. 79–80. Gönci kánonok, XIV. végzés. KISS, 1881. 444. ZOVÁNYI, 1911. 117–119.

44


érdemes az ott létrehozott elnöki tisztség korlátait is szemügyre venni. A kilencedik pontban az elnök általi kihágások között ugyanis ott található a „szakadárság vagy valamely újítás gyanúja”, amely esetében a felügyelete alatt lévő esperesek, illetve más egyháziak intézkedhetnek az egyházkerületi elnökkel szemben.69 Ebből hiányzik az a lehetőség, hogy más vidékek református egyházkerületei ilyen jellegű ügyekben minden további nélkül beavatkozzanak a tiszáninneniek dolgába, bár elfogadták a szatmárnémeti zsinat egyházvidékek együttműködésére vonatkozó pontját.70 Ha ehhez hozzávesszük, hogy Geleji azzal is kiegészítette a szatmárnémeti döntéseket, hogy az espereseket a püspököknek, a püspököket a nemzeti zsinatnak rendelte alá,71 úgy az látszik, hogy a tiszáninneniek hajlandóak voltak önként részt venni ilyen jellegű együttműködésben, bár a rájuk kényszerített struktúrákat nem tűrték. Összegzés Lezárásképp elmondható, hogy ehhez hasonló volt az álláspontjuk ebben az 1646–1647 során keletkezett iratban is a fejedelemmel szemben. Változtatni hajlandóak lettek volna bizonyos esetekben, de csak saját szokásaikból kiindulva, a saját maguk által kimunkált döntéseken keresztül. Ezt a nézetüket csak erősítette a különböző külső tényezőkkel, különösen a katolikusokkal szembeni kiszolgáltatottság érzése. A fejedelem ezzel ellentétben az egyházigazgatásnak azt a saját maga által támogatott változatát szerette volna viszontlátni a tiszáninneni reformátusok körében, amely az uralma alá tartozó többi területen működött. Haláláig azonban ténylegesen csak azt tudta elérni, hogy a saját maguk által választott, de meglehetősen lassú léptekkel megtett úton való haladásra ösztönözte az espereseket.

69

70 71

Ez egyébként egyezik a debreceni hitvallásban XXI. cikkelyében elfogadottakkal is, ti. hogy a szuperintendens ez alapján is csak az esperesekkel egyetértésben cselekedhet. KISS, 1881. 575.; ZOVÁNYI, 1911. 202. ZOVÁNYI, 1911. 163. MAKKAI, 1952. 113.

45

MAGYAR GERGELY

ABSTRACT ‛Impedimenta’ – The Dispute about Creating a Reformed Bishopric North of the River Tisza in the Light of a Contemporary Reasoning This paper considers the circumstances and reasoning behind a document written during the conflict which was centered around the foundation of a Reformed bishopric in the so-called ’Tiszáninnen’ region (which lies north of the River Tisza) between its deans and György I Rákóczi, Prince of Transylvania. Apart from the description of the main used sources (records of visitations and synods, as well as correspondence) and the general state of the dioceses’ administration, the main focal points of this study are the following: the role of external factors (such as the political and economic situation, as well as the positions of the Catholic church) in this debate and how the internal disputes of this part of the Reformed church influenced this conflict. By considering the problems of the dioceses led by deans and their mode of cooperation, the aim of this paper is to give an overview of the standpoints of both sides in the debate and to show why the deans refused to follow the instructions of the previous national synod and the prince, but instead pursued their own ideas on reforms in the church, however slowly.

46


Irodalom: BALOGH–DIENES– SZABADI 1999

DIENES 1998 2001

2008 HEGEDŰS 1859

JENEI 1962

KISS 1881

LADÁNYI 1971

MAKKAI 1952 MOLNÁR 2002 2009 MURDOCK 2008 N.N. 1857 NAGY 2008

BALOGH Judit – DIENES Dénes – SZABADI István (szerk.): Rákóczi-iratok a Sárospataki Református Kollégium Levéltárában. Sárospatak, 1999. (Acta Patakina, 1.) DIENES Dénes: Tanulmányok a Tiszáninneni Református Egyházkerület történetéből. Sárospatak, 1998. DIENES Dénes (szerk.): Református egyházlátogatási jegyzőkönyvek, 16–17. század. Budapest, 2001. (Millenniumi Magyar Történelem. Források) DIENES Dénes (szerk.): Zempléni vizitációk 1629–1671. Sárospatak, 2008. (Acta Patakina, 21.) HEGEDŰS László: A tiszáninneni helv. hitv. egyházmegyék kormányzata a ’Carolina resolutio’ kiadatása előtt. In: Sárospataki Füzetek, 3. (1859) 475–483. JENEI Ferenc et al. (szerk.): Régi magyar költők tára. XVII. század. 2. Pécseli Király Imre, Miskolczi Csulyak István és Nyéki Vörös Mátyás versei. Budapest, 1962. (Régi magyar költők tára, XVII. század) KISS Áron (szerk.): A XVI. században tartott református zsinatok végzései. Budapest, 1881. (A Magyarországi Protestánsegylet kiadványai, 19.; Protestáns theologiai könyvtár, 15.) LADÁNYI Erzsébet: A Comenius-kori sárospataki „schola” végzett diákjai a Hegyalja mindennapi életében. In: Pedagógiai Szemle, 21. (1971) 4. sz. 326–335. MAKKAI László: A magyar puritánusok harca a feudálizmus ellen. Budapest, 1952. MOLNÁR Antal: Az egri püspökség történetéhez. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok – Regnum, 13. (2002) 1–4.sz. 77–96. MOLNÁR Antal: Lehetetlen küldetés? Budapest, 2009. MURDOCK, Graeme: Calvinism on the Frontier 1600–1660. Oxford, 2008. (Oxford Historical Monographs) N.N.: Magyar prot. egyháztörténeti kutfők. In: Sárospataki Füzetek, 1. (1857–1858.) 467–474. NAGY Géza: A református egyház története 1608–1715. I. kötet. Máriabesnyő-Gödöllő, 2008. (Historia Incognita. Történettudomány, 22.)

47

MAGYAR GERGELY

RÉVÉSZ 1938 ZOVÁNYI 1909

1911

1977a 1977b

RÉVÉSZ Imre: Magyar református egyháztörténet. I. kötet. Debrecen, 1938. (Református Egyházi Könyvtár, 20.) ZOVÁNYI Jenő: A zempléni ref. dioecesis zsinatai Miskolczy Csulyak István esperes idejében (1629–1645). 2. közlemény. In: Történelmi Tár, 32. (1909) 3. sz. 406–438. ZOVÁNYI Jenő: Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban. Budapest, 1911. (A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság kiadványai, 28.) ZOVÁNYI Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig. Budapest, 1977. (Humanizmus és reformáció, 6.) ZOVÁNYI Jenő: Magyar protestáns egyháztörténeti lexikon. Budapest, 1977.

48

SEMMEL TÜNDE

Diaetetica és étkezéskultúra a XVIII. századi Magyarországon z egyéni egészség megőrzésére szolgáló rendszabályok a kora újkorban a megelőző évezredek tapasztalataiból fejlődtek ki. A tapasztalatokat a középkorban a „res non naturales” gyűjtőfogalom rendszerezte, amely a higiéné hat fontos témakörét különböztette meg: a levegőt; az ételt és az italt; a visszatartást és kiürítést; a mozgást és a pihenést; az ébrenlétet és alvást; valamint a szenvedélyeket. A XVIII. században korrigálták az előző évszázadokon át fennmaradt hibás nézeteket, előítéleteket. Állást kellett foglalni az akkora már inkább orvosi szempontból megítélt, a XVIII. századra közkedveltté váló meleg italok, azaz a kávé, a tea és a kakaó fogyasztását illetően.1 A XVIII. századi Magyarországon erőteljes fejlődésnek indult a könyvkultúra. Emelkedett a magyar nyelven kiadott munkák száma, hiszen – hasonlóan a nyugateurópai felvilágosodáshoz – nálunk fontossá vált az anyanyelvű írásbeliség. A tudományos-ismeretterjesztő kiadványok új műfajként jelentkeztek az irodalomban. Jellegzetes felvilágosodás kori jelenség volt a parasztság művelődési színvonalának emelése, életés szemléletmódjának megváltoztatása – ezt célozták az anyanyelven írott orvosi könyvek is. Az orvosok által írt egészségügyi felvilágosító irodalomban a praxis jelenik meg rövid általánosító regulákban, olyan szabályként, amelyet az egyénnek kellett értelmeznie és alkalmaznia.2 A könyveket igyekeztek olcsón előállítani, hogy mindenki számára elérhetőek legyenek, mivel a legtöbb XVIII. századi egészségügyi kiadványok prevenciós céllal készült. A XVIII. században terjedt el széles körben a reggeli étkezés, és alakult át a kettős étkezési rend háromtagúvá. Fontos, hogy a magyar konyhában alig egy évszázada ismert leves az 1700-as évekre már beépült az étkezésekbe mint kezdőfogás. A tengerentúlról származó növények közül a század végére a burgonyát is elkezdték termeszteni, ami a főnemesi asztalokon akkora már nem számított újdonságnak. A magyar főúri és paraszti konyha legfontosabb zöldségféléje a káposzta volt. Az Amerikából származó paprikát a században fűszernövényként használták, a paraszti népesség jóval előbb, mint a nemesség. Az új meleg italok: a tea, a kávé és a csokoládé a századra már beépültek a mindennapokba és jelentős szerepet játszottak a hármas étkezési rend kialakulásában. A továbbiakban az egészségügyi irodalom bemutatásával, magyarországi művelőinek ismertetésével, valamint a XVIII. századi étkezéskultúra néhány fontos elemének kiemelésével arra szeretnék rámutatni, hogy nemcsak napjainkban hívják fel a figyelmünket a helyes táplálkozásra, hanem már a XVIII. században is foglalkoztak azzal, hogy mi kerüljön az asztalra.

A

1 2

BIRTALAN, 1988. 72. FRIEDRICH, 2002. 12–14.; DEÁKY, 2002. 203.

49

SEMMEL TÜNDE

A dietétika fogalma és fejlődése „Dieta bona potior Hippocrate” – az 1708-ban megjelent Pápai Páriz Ferenc által szerkesztett latin–magyar szótárban a dieta címszónál ezt a latin közmondást találjuk. A szó magyarul mértékletességet jelent, azaz a helyes életrend többet ér az orvosnál; mértékletes életmóddal meg lehet előzni a betegségeket.3 A diéta napjainkban a megfelelően szabályozott és meghatározott egészségügyi célokat szolgáló étrendet, a dietétika pedig a betegek helyes és célszerű táplálkozásával foglalkozó tudományágat jelöli. A diéta a görög diaita szóból származik, eredeti jelentése: élet, életmód, életrend, tartózkodási és lakhely. A szót latin közvetítéssel az európai nyelvek átvették, általában kettős jelentéssel: életrend és étrend. A XIX. század végére azonban jelentéstartama leszűkült.4 Az állami közegészségügy kialakulásának, a modern tápanyag- és anyagcsere-kutatások fejlődésének eredményeként az orvosi nyelvben a század végére, a köznyelvben a XX. század elejére az általánosabb életrend jelentés elkopott.5 A diéta ősidőktől fogva részét képezte az egészség megőrzésének. Hippokratész (Kr. e. 460–370) és követői már felismerték a környezet, valamint a külső és belső körülmények hatását a betegségek létrejöttében, alakulásában. Úgy gondolták, hogy elsősorban maga a természet gyógyít, az orvosnak csupán elő kell segítenie ezt a megfelelő körülmények megteremtésével, a helyes életmód kialakításával. A diaetetica mint önálló tudományág csak Galenus (Kr. u. I. század) idejében formálódott ki, rendszerével együtt, amelynek lényege, hogy sorban tárgyalja az egészséget belülről és kívülről meghatározó tényezőket.6 A belső tényezők az ember természetéből, szervezetéből adódnak. Ezek az ún. természeti dolgok, res naturales, azaz az emberi test szilárd (csontok, izmok stb.), folyékony (testnedvek), valamint szellemi részei (a mozgató erő maga). A külső tényezők között szerepel mindaz, ami a külvilág felől befolyásolhatja az ember egészségi állapotát. Ezek az ún. nem természeti dolgok, res non naturales, úgymint a levegő (eredetileg az eget, földet, vizet és a hőmérsékletet is jelentette), az étel-ital, a mozgás és nyugalom, az alvás és ébrenlét, a test tisztulása és az indulatok.7 A Római Birodalomban meghatározó szerep jutott a dietétikának, ugyanis fontosabbnak tartották az egészségesek védelmét, az egészség megőrzését, mint a betegek gyógyítását. A középkor első századaiban a társadalom számára az alapvető egészségügyi előírások és életrendi szabályok valláserkölcsi parancsok formájában jelentek meg. A XIII. században az önálló egészségügyi gondolkodás terén újjáéledést hozó Salernói Orvosi Iskola verses formában összeállított egészségügyi tankönyve, a Regimen Sanitatis jelentette évszázadokon át az egészség megőrzését szolgáló felvilágosító irodalmat. Ez a kor orvosi ismereteit röviden, de világosan és közérthetően összefoglaló munka. Anatómiai, élettani, patológiai és terápiás rövidebb részek mellett dietétikai utasítások és a helyes életmódra vonatkozó tanácsok is olvashatók a műben.8 A reneszánsz az antik örökség újraértelmezésének révén az antikvitás dietétikai szemlélete felé fordult. Az XVI–XVII. században kiadott munkák a mértékletességre hívták fel a figyelmet, valamint arra, hogy az életmód megreformálásával az emberi élet 3 4 5

6 7 8

SZLATKY, 1989. 447. SZLATKY, 1989. 448.; KAPRONCZAY, 2007. 188. Dolgozatomban a dietétika szót a helyes életrend, életmód szabályaival foglalkozó tudományként használom. Ebben az értelemben használta Mátyus István is Diaetetica című művében. SZLATKY, 1989. 448. SZLATKY, 1989. 449. A könyvet a XVII. században magyarra is lefordították. Lásd: SCHULTHEISZ, 1960. 1360.

50

DIAETETICA ÉS ÉTKEZÉSKULTÚRA A XVIII. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON

meghosszabbítható. A kora újkori szerzők ismét felelevenítették Hippokratész tanát, amely elsősorban a gyógyító természetben látta a megoldást. A XVIII. századi orvosi szemléletmód alapját képezték ezek a nézetek, kijelölve az orvosi felvilágosodás két legfontosabb haladási irányát: a klinikai orvostudományt és a felvilágosításon alapuló megelőzést. Ez az orvosi tudáson belüli kettősség megfeleltethető az általánosan felvilágosodásként ismert szellemi mozgalmak fő tendenciáival: egyrészt a megfigyelésre támaszkodó, racionális alapokon nyugvó természettudományos szemlélet érvényesülésével, másrészt a korszakban oly sokat hangoztatott közjó elérésére való törekvéssel.9 A külföldi egyetemeken (Leiden, Halle, Jéna, Göttinga, Bécs, Utrecht stb.) tanuló magyarok európai hírű orvos-tanárok nézeteivel ismerkedtek meg. Hazatérve, az ő kezdeményezéseik hatására az orvosi felvilágosodás eszméi Magyarországon is egyre inkább teret hódítottak. Mária Terézia (1740–1780) és II. József (1780–1790) egészségügyi rendeletei és központi intézkedései is az általános közegészségügyi helyzet javítását célozták.10 Dietétikai irodalom Magyarországon a XVIII. században Az orvostudományi és egészségügyi témakörben megjelent könyvek feladata elsődlegesen a gyógyítás területén dolgozó szakemberek ismeretekkel való ellátása volt. Emellett a lakosságot is tanítani kellett az egészség megőrzésére, a járványok terjedése elleni védekezésre, a kisebb betegségek kezelésére. Az egészségnevelés munkájában az egészségügyi hierarchia különböző szintjein helyet foglaló gyógyítókon kívül részt vettek a falusi tanítók és papok is, ezért az ő felvilágosításuk különösen fontos volt. Ezzel magyarázható, hogy egyre több irodalom jelent meg, mintegy tanácsadásként számukra.11 Az 1760-as évektől az anyanyelvű orvosi felvilágosító irodalom addig nem ismert bőségben jelent meg Magyarországon. Két évtized alatt több mint háromszor annyi mű került a könyvpiacra, mint az előző két évszázadban összesen, sőt az első nagyarányú, magyar nyelvű összegző kísérlet is az ekkor megszülető dietétikai irodalmon belül történt. Az a tény, hogy a preventív szemléletet népszerűsítő dietétikai irodalom Magyarországon a XVIII. században, a felvilágosodás keretein belül született meg, nem volt előzmény nélküli. A XVI–XVII. századi magyar nyelvű orvosi munkákban is találunk dietétikai részleteket, elsősorban az egyes betegségek gyógyítására vonatkozó javaslatok között, tehát a terápia, és nem a megelőzés részeként. A XVIII. századi dietétikai írások ellenben már az egészségügyi felvilágosítást, a megelőzést helyezték előtérbe.12 A Rákóczi-szabadságharc, majd ennek leverése és megtorlása következtében Magyarországon a közegészségügyi viszonyok a mélypontra süllyedtek. Marhavész, himlőés pestisjárványok, éhínség pusztították a lakosságot és az állatállományt. A köznép a rossz életkörülmények és higiénés viszonyok, a rendezetlen állapotok miatt teljesen tehetetlen és védtelen volt a pusztító betegségekkel szemben. Érthető tehát, hogy a század első felében magyarul megjelent kevés orvosi művek mindegyike a járványokhoz – elsősorban a pestishez – kapcsolódtak, és azért íródtak anyanyelven, hogy minél szélesebb rétegek, a latinul nem tudók számára is érthetőek legyenek. A XVIII. század orvosai még nem ismerték a pestis okát, sem ellenszerét. Tudták viszont, hogy a rossz

9 10 11 12

SZLATKY, 1989. 452–453. SZLATKY, 1989. 455. KAPRONCZAY, 2007. 178. SZLATKY, 1989. 456.

51

SEMMEL TÜNDE

higiénés viszonyok és a járványok terjedése között összefüggés van, ezért tanácsaik az életmód és az életkörülmények szabályozására egyaránt kiterjedtek.13 Az 1700-as évek második felében, hazánkban megjelent dietétikai művek egy része nem eredeti munka, hanem külföldi szerzők sikeres műveinek fordítása volt. Európaszerte a legnépszerűbb munkák között tartották számon Simon-André Tissot (1728–1797) kiadványát, amelynek fordítását Marikovszky Márton készítette (A néphez való tudósítás, miképen kelljen a maga egészségére vigyázni. 1772.).14 A fordító előszavában kitér arra, hogy mivel nem Magyarországon írták a művet, ezért a hazai állapotokra reflektáló megjegyzéseivel egészítette ki azt. A gondosan felépített munka számba veszi mindazokat a tényezőket, amelyek a betegségek kialakulásához vezetnek, kezdve a megerőltető munkától, a nem megfelelő táplálkozáson át, a rossz életkörülményekig és az időjárási tényezőkig.15 Weszprémi István (1723–1799) a magyar orvosi felvilágosodás előtörténetének legkiemelkedőbb alakjainak egyike. 1743-tól a debreceni kollégium diákja volt, ahol az eltöltött évek meghatározták szellemi életének fejlődését.16 Tudományos pályáját egy Londonban közzétett, latin nyelvű, pestis elleni oltásról szóló dolgozat nyitotta meg. Londonba többek között azért is látogatott el Weszprémi, mert 1755-ben Mária Terézia megtiltotta, hogy Debrecen városa régi iskoláját segélyezze. A veszélybe került intézmény Hollandiához, Svájchoz és Angliához fordult segítségért. Az egyik levél Weszprémihez is eljutott, és az iskola támogatására egy szigetországi gyűjtőkörutat tervezett.17 Debrecenbe visszatérve magyar nyelvű felvilágosító könyvek sorát jelentette meg a gyermeknevelésről és csecsemőápolásról, az egészséges és hosszú élet szabályairól, a szülésről és bábaságról, a paraszti életről és gazdálkodásról. A kezdeti elméleti munkáit olyan könyvek váltották fel, amelyek a tudatlanság és a babonák felszámolását, az ismeretek terjesztését tűzték ki célul. E művek többsége idegen nyelvű mű fordítása volt. Központi gondolatuk az volt, hogy a betegségeket legtöbbször a tudatlanság, a helytelen életmód és az egészségtelen életkörülmények okozzák, ezért megelőzéssel, ésszerű előírások betartásával kell küzdeni azok ellen.18 Kifejezetten dietétikai jellegű munkák voltak az 1760-ban egy kötetben megjelentetett Kisded gyermekeknek nevelésekről való rövid oktatás és Az egészségnek fenntartására és a hosszú életnek megnyerésére tartozó szükséges regulák. Az életmód természet szerinti, racionális szabályozását tűzték ki célul a Regulák is, amelyek egy NyugatEurópában már virágzó műfaj, a dietétikai tanácsadók első hazai megjelenései voltak. Alapgondolatuk a XVIII. század folyamán egyre nagyobb számban megjelenő egészségügyi katekizmusok, regulák, illetve szabálygyűjtemények vezérfonalának megfelelően az volt, hogy a helyes életmód követésével elkerülhetjük betegségeket és ezáltal hosszabbá tehetjük életünket.19 Gerard van Swieten 1763. február 18-án kelt levelében írta Weszpréminek, hogy „nagy hasznot hajtana, ha ezt a német könyvecskét a ti nyelve-

13 14

15 16

17

18 19

SZLATKY, 1989. 457. Marikovszky Márton Zemplén és Szerém megye főorvosaként dolgozott, orvosi tanulmányait Wittenbergben, Halléban és Erlangenben végezte. SZINNYEI, 1891. KAPRONCZAY, 2007. 188. Orvosi tanulmányait Svájcban, Hollandiában és Angliában végezte. Először Bécsbe ment tanulni, de még a XVIII. század második felében sem avattak protestánsokat orvosdoktorrá itt, ezért ment Zürichbe. Végül az orvosdoktori címet 1756-ban Utrechtben szerezte meg. KÓTAY, 1978. 832.; SZELESTEI, 1979. 525. Weszprémi Pápai Páriz Ferenc a nagyenyedi kollégium érdekében végzett angliai gyűjtésének mintájára indult el a szigetországba. SZLATKY, 1989. 459.; KAPRONCZAY, 2007. 179. SZLATKY, 1989. 460.

52


tekre lefordítanátok”.20 A mű 1766-ban jelent meg Bába mesterségre tanító könyv címmel. Weszprémi a hazai viszonyokra alkalmaztatta a könyvet, ezért azt a művelődéstörténet az első magyar bábakönyvként tartja számon.21 Habár a kortársak szemében Weszprémi a négykötetes orvosi biográfia-gyűjteményével vált közismertté. Az általános életviteli tanácsokat tartalmazó kiadványokon túl sok olyan mű is megjelent, amely a különféle betegségekben alkalmazható – általában egyszerű, természetes alapanyagú – gyógyszerek receptjeit tartalmazta. Például még a XVIII. század első felében kiadták Perliczi Dániel két rövid munkáját. Az szegény együgyű, szűkölködő embereknek használatára ajánlotta a Medicina pauperum, azaz szegények számára való házi orvosságoknak az köztök leginkább és leggyakrabban uralkodni szokott nyavalyák ellen való alkalmaztatás az mindennapi könnyen feltalálható és megszerezhető eszközökből kinyújtatott.22 Az „első segedelem” legkülönfélébb eseteiben adott tanácsot a Tolnay Sándor (1747–1818) gondozásában. Az 1786-ban kiadott közhasznú könyv, amely Bécsben jelent meg, de a magyar falu lakosságához szólt. A falusi embereknek írt oktatás tulajdonképpen egyfajta elsősegélynyújtó tanácsadás volt. Rácz Sámuel 1789-ben adta ki A’ physiologiának rövid sommája címmel összeállított művét. A klasszikus dietétikai munkák tematikája szerint foglalkozik Rácz a taglalt kérdésekkel: a hosszú élet titkával, az életmóddal, a táplálkozással, a test tisztulásával, az indulatokkal, mozgással és pihenéssel. A nép körében különösen népszerű volt az 1790-ben megjelent Szükségben segítő könyv, amelyet Kömlei János református lelkész fordított németből.23 A kiadvány igen vegyes tartalmú. Szó esik benne mezőgazdaságról, háztartásról, hétköznapi ügyek intézéséről és tartalmaz egészségügyi tanácsokat is. Kömlei olvasmányos stílusban, tanulságos széphistóriák segítségével kalauzolta el az olvasót, és már az ajánlásban is leszögezte, hogy a magyar hazát kívánja szolgálni munkájával. Szintén Kömlei fordításának tartják a Néma orvos, az-az együgyű és hasznos házi könyvetske című kiadványt.24 Vásárhelyi Sámuel nagyenyedi orvos az 1792-ben kiadott művében az egészséges hosszú élet titkáról írt. Könyvét négy nagyobb részre osztotta, először a betegségekkel kapcsolatos hibás elképzelésekről, ezután a helytelen nevelésről, az „erkölcstelenség” következményeiről elmélkedik, végül pedig saját javaslatait írja le mindezek orvoslására, statisztikai adatokkal alátámasztva, hogy a helytelen életmód mennyire káros a fiatalok életére.25 Kiss József (1765–1830), Széchényi Ferenc nagycenki uradalmi orvosa elsődlegesen iskolai tankönyvnek szánva állította össze katekézisét, bár megjegyzi, hogy nem „tsak a Gyermekekhez… hanem minden Emberhez” kíván szólni. A mintaként szolgáló német katekizmust – Bernhardt Christoph Faust (1755–1842) munkáját – annyira átdolgozta Kiss, hogy a második kiadás előszavában meg is jegyzi, hogy „a jó szándékánál egyebet alig látszatik hogy kölcsönözne tőle”.26

20

21 22 23 24 25 26

A könyv, ami a fordítás alapjául szolgált Johann Henrik Crantznak, a bécsi egyetem szülésztanárának műve. KÓTAY, 1978. 835. KAPRONCZAY, 2007. 197. A könyv alapjául Rudolf Becker műve szolgált. KAPRONCZAY, 2007. 196. KAPRONCZAY, 2007. 193. KAPRONCZAY, 2007. 194.

53

SEMMEL TÜNDE

Christian Wilhelm Hufeland (1762–1836) az élet meghosszabbításának módjait leíró könyvét Kováts Mihály orvosdoktor fordította le.27 Ez először Az emberi élet meghoszszabításának mestersége címmel jelent meg Pesten, 1798-ban. Még ugyanebben az évben rövidített formában kiadták Kolozsvárott, majd harmadszor 1799-ben, ismét Pesten, Makrobiotika címen, amelynek jelentését Hufeland úgy magyarázta, hogy ez a tudomány magasabb szinten foglalkozik az ember életével. Hufeland művének magyar változatát a hazai viszonyokat jól ismerő Kováts Mihály kiegészítései egy igen jól használható, praktikus segédkönyvvé változtatták; a második kiadáshoz még két fejezetet is hozzácsatolt a fordító.28 Dietétika és étkezéskultúra Kibédi Mátyus István (1725–1802) Küküllő és Marosszék főorvosa először a kétkötetes Diaeteticat jelentette meg, majd ennek hatkötetessé bővített Ó és Új Diaetetica című változatát adta ki. Először ő is fordításra gondolt, de nem talált céljának megfelelő művet: „…Gondolkodám valamely deák vagy német nyelven kijött jó diaeteticus könyvnek magyar nyelvre fordításáról. De az én célommal megegyező munkára nem találhatván, kéntelenítettem egész új könyvnek írásához fogni” – fogalmazta meg az „Olvasóhoz” intézett előszavában. Az első kötet fejezetei az életről és az egészségről, az emberi test felépítéséről, a temperamentumokról, a klímáról és a levegőről, ételekről és italokról, a mozgásról és a pihenésről, az alvásról és az ébrenlétről, a „testnek tisztulásáról”, az indulatokról, valamint a testi higiénéről és az öltözékről szólnak. A második kötet a „Jó egészség meg-tartásáról” elmélkedik, kitérve az élet valamennyi fontos szakaszára, eseményére. Minden témakör fontos tartalmi eleme a helyes táplálkozás módjának ismertetése, külön hangsúlyt fektetve a mértékletességre. Az első kiadás népszerűsége miatt állította össze a hat kötetre bővített Ó és Új Diaetetica-t. Ennek előszavában megindokolja az új kiadás szükségességét és a kötetek tartalmi jellemzőit, mégpedig azt, hogy különösképp a „levegő-ég” szerepét és a táplálkozás kérdéseinek bővebb taglalását kérték tőle az érdeklődők. A hat kötet tartalma a következő: „a diaetáról közönségesen” (diéta szükségessége, életről, egészségről, emberi test felépítése); „az eledelekről közönségesen” (táplálkozás jelentősége); „a húsos eledelekről” (állattenyésztés és története); „gyönyörködtető Izes-Ételekről és izet szerző konyhai szerekről” (tejtermékek, méz, só, ecet, olaj, fűszerek, paprika); az ötödik kötet az italokkal foglalkozik (víz, bor, sör, tea, kávé, csokoládé); a hatodik pedig a pihenést, alvást és a mozgást tárgyalja.29 Mátyus István 1754-ben az utrechti egyetemen folytatta tanulmányait, és itt nyert orvosdoktori oklevelet.30 A kor szokásának megfelelően két disszertációt is készített. Az egyiket a melancholiáról és hypochondriáról, a másikat pedig a Haller-féle31 irritabilitás-tanról írta.32 Mátyus jól ismerte és sok helyen idézte Hippokratész műveit. A növényi ételekről szóló kötet előszava rövid botanikatörténet, amelyben Linné rendszerét hazánkban elsőként ismerteti.33 Mátyus műve nem fordítás, de tele van más szerzőktől átvett, fordított vagy idézett részletekkel, hivatkozásokkal. Ezek egyrészt azt a célt szolgálták, hogy meggyőzzék az olvasót, hogy a szerző nézeteivel nem állt egyedül. 27

28 29 30 31 32 33

Kováts az orvosi egyetemet Pesten végezte el és egy évig Bécsben volt gyakornok, de ellátogatott a hollandiai, németországi és svájci kórházakba is. 1832-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. SZINNYEI, 1891. KAPRONCZAY, 2007. 189. KAPRONCZAY, 2007. 190.; SZLATKY, 1989. 464–472. További tanulmányokat és orvosi gyakorlatot végzett Göttingában, Marburgban és Bécsben. Ingerelhetőség-tan. SZLATKY, 1989. 462. KAPRONCZAY, 2007. 191.

54


Másrészt Mátyus azon törekvését mutatják, hogy hatalmas műveltségét is igyekezett a közjó szolgálatába állítani. Mátyus műve tekinthető az első magyar nyelvű élelmiszer-higiénés kézikönyvnek. Mátyus Diaetetica című művében felteszi azt a kérdést, hogy levessel vagy szilárd étellel érdemes-e kezdeni az étkezést, és arra a következtetésre jutott, hogy az étkezés szempontjából a kérdés irreleváns, hiszen az ételek úgyis összekeverednek a gyomorban. A leves mint önálló étel, egészen a XVII. század közepéig hiányzott a magyar étrendből. A leves hiánya, Európával összevetve, egyedi jelenségnek tűnik. Talán azzal a magyar jellegzetességgel függhet össze, hogy minden húsos ételt bő lében, azaz mártásban tálaltak, illetve azzal, hogy Európában a XVI. századi árforradalom miatt növekedtek az élelmiszerárak és ezáltal csökkent a húsfogyasztás. A levest leginkább betegeknek adták, mert könnyű, de tartalmas ételnek számított. Az első levesek a hazai étrendekben zöldséglevesek voltak, ami tovább erősíti azt a feltételezést, hogy a bő mártással tálalt húsételek mellett eleinte nem igényeltek másféle leveseket. A levesétel először a húsmentes böjti napon jelenik meg. A kolozsvári szakácskönyvben például külön fejezetet szenteltek a böjti ételeknek, amelyek között már találunk borsó- és lencselevest is. A Csákyakról tudjuk, hogy már az 1670-es években voltak levesnek való csészéik, amelyek egyébként a század második felében jelentek meg a főúri leltárakban. A külön levesestál csupán a XVIII. század első felében bukkan fel az invertáriumokban.34 A magyarországi paraszti étrendekben azonban a húsleves csak a XVIII. század végétől lett a lakodalmak bevezető fogása. A leves fogyasztásának szokása német területről érkezik el hozzánk.35 Az étkezések beosztása eltért a XVI–XVII. században. A főurak, nemesek és parasztok egyaránt csak napi két étkezést ismertek, az ebédet és a vacsorát. Az ebédet nem délben ették, hanem reggel 10 óra tájban, a vacsora időpontja is korai volt, 5 órakor tálalták. Előkelő körökben a XVI–XVII. században kéttagú rend szerint étkeztek. Bethlen Miklós önéletírásában is csak napi két étkezést említ: „Ebédüdő tizenegy, vacsora hét óra volt rendszerént.”36 A XVII. század közepén nyugat-európai hatásra a bécsi udvarban már a nap közepére tolódott az ebéd időpontja. A kéttagú étkezési rend fokozatosan átalakult háromtagúvá. Ekkor került az ebéd időpontja a déli órákra, ami a polgári, városi rétegek főétkezésévé vált. A váltás meghatározó impulzusát a napi időgazdálkodás változása adta, ugyanis a felső társadalmi rétegek később kezdték a munkanapjukat, az államügyek, városi ügyek intézésének hivatali órái délelőtt 8–11 óra közti időszakra estek. Ezzel a nap korábban első kiadós étkezése kora délelőttről dél környékére tolódott, a második pedig délután 6 körül következett. A nap viszont egy új szervezett állandó étkezéssel egészült ki, a reggelivel, amely már a XVII. század végére a legújabb meleg italok (kávé vagy tea) köré szerveződött.37 A XVIII. század közepén jelent meg a magyar nyelvben a dél ebéd szókapcsolat, amely az étkezések időpontjának hazai változásával állt összefüggésben.38 Magyarországon sok húsételt és különféle pörkölteket fogyasztottak a XVIII. században, emellett azonban a káposztás ételek is meghatározók voltak a korszak étkezés34

35 36 37 38

Ez nem lehet bizonyítéka a leves hiányának, de a többi forrás is azt erősíti meg, hogy a leves fogyasztása csak a XVII. század második felében terjedt el. BENDA, 2002. 129–131. WINDISCH, 1980. 516. KISBÁN, 1984. 391. KISBÁN, 1975. 180.

55

SEMMEL TÜNDE

kultúráját tekintve. Mátyus Diaetetica című művében a káposztát minden kerti vetemény királynéjának nevezi, valamint leírja a szervezetre gyakorolt jótékony hatását. Azt írja, hogy sokaknak orvosság lehetne a káposzta, például jó nátha ellen, segíti az emésztést, jó részegség ellen: „a’ részegséget gátolják, az ételbeli kivánságot nevelik; az emésztést segitik; a’ vérnek hideg taknyosságát oszlatják; annak náthás: scorbuticus savanyu tsipösségét óltják”.39 A káposzta volt az egyik legkedveltebb étel. A magyar és horvát területeken egyaránt híres káposzta Erdélyben örvendett különös közkedveltségnek. Az erdélyi káposztakultúra kialakításában a szász konyhának volt jelentős szerepe. A növény népszerűségéhez a sokféle elkészíthetősége is hozzájárult, ugyanakkor a kerti növények közül a legnagyobb területen, még a hegyvidékeken is termeszthető volt. A kor legjellegzetesebb, legjobb hazai ételének a húsos káposztát vagy káposztást húst tartották. Főzték savanyú káposztából, friss és füstölt marha-, juh-, disznó-, lúd- és tyúkhússal, beletéve egy darab szalonnát. Szőlőlevélbe burkolt török húsétel változataként kezdett teret hódítani a töltött káposzta, kásával, vagdalt hústöltelékkel, amit káposztalevelekbe csavartak, köré apróra vágott savanyú káposztát tettek és megfőzték.40 A káposztát minden háztartásban savanyították. Tea, kávé, csokoládé és pálinka A XVII. századtól kezdve a bor és a sör mellett új italok terjedtek el Európában: a tea, a kávé, a csokoládé és a pálinka. A kávé arab, a tea kínai, a csokoládé pedig mexikói eredetű volt. Közös vonásuk, hogy egyikük sem a szó szoros értelemben vett élelmiszer, sokkal inkább élvezeti cikk. Teát először a Holland Kelet-indiai Társaság hajói hoztak Európába 1610 körül. A hollandok közvetítésével Európa nagyvárosaiban hamar megismerkedtek a teával. A XVII. század elején sokszor nem tudtak mit kezdeni az újdonsággal, nem ismerték elkészítésének helyes módját. Előfordult, hogy a leveleket kenyérrel ették, a forrázatot pedig kiöntötték. Mátyus is említést tesz a teáról, leírja az elkészítésének módját, ízesítésének szokásait (nádméz, tej, bor), valamint (jótékony) hatását (többek között, hogy elűzi az álmot), hozzátéve, hogy ezek inkább a meleg víznek köszönhetők, mintsem a teafűnek. Angliában a tea 1658-ban került forgalomba, és egyszerűbb elkészítéséből fakadóan fokozatosan vette át a kávé helyét. Sorra alakultak át a kávéházak teaházakká, így a teázás szokása gyorsan beépülhetett az angol mindennapokba.41 A XVIII. század folyamán már orosz területeken is megjelent a teázás szokása, sőt a teázás egyik fontos kellékévé vált Oroszországban a szamovár, amely egy olyan víztartó edény volt, ami a benne elhelyezett fűtőcsövek segítségével forrón tartotta a vizet. Az első időkben keserűen itták, majd cukorral, az előkelő házaknál ízesítőként rumot, citromot és dzsemeket is használtak.42 A teázás a XVIII. századra tehát a társasági élet részévé vált. Létrejöttek a szalonok, ahol teaestélyeket is tartottak. „…kávé, herbathé, csukolátának híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e kávé, talán azt értette volna, hogy állj el mellőle; ha: kell-e thé, talán azt tudta volna, hogy tegezd;”43 Az 1736-ban megjelent „Metamorphosis Transylvaniae” című könyvből vett idézet jól példázza azt, hogy a változások, az új dolgok Magyarország 39 40 41

42 43

MÁTYUS, 1762. 135. H. BALÁZS–KRÁSZ–KURUCZ, 2011. 69. Az angol tejes tea hagyománya hamar kialakult, ugyanis a míves porcelán teáscsészék könnyen eltörtek a tea hirtelen forróságától, ezért először a tejet töltötték a csészébe, ami megóvta azt. S. NAGY, 1999. 39. APOR, 1978. 14.

56


keleti területeire később jutottak el, mint a Bécs közeli nyugati városokba. A polgárosodással együtt járó változások hatással voltak a magyarok életmódjára, szokásaira. A tea szerepet játszott a hármas étkezési rend (reggeli, ebéd, vacsora) kialakulásában is. Ami az elnevezést illeti, a magyar nyelv a holland eredetű szót a német nyelvből kölcsönözte, egyaránt használva annak németes és latinos formáját: te, thé, thee, théé, théa, thea. A XIX. század közepére a latinos „thea” forma vált általánossá.44 A XVIII. században kevés tea jutott el Magyarországra,45 mivel drága luxuscikknek számított. Első kedvelői az arisztokraták közül kerültek ki, a módosabb polgárok szalonjaiba is csak a XIX. században jutott el fogyasztásának szokása. A teának reggeli és uzsonna idején volt nagy keletje. A kávé mint török ital már a XVI. században megjelent Magyarországon, de a magyar lakosság távol tartotta magát a hódítók kávéfogyasztási szokásától, a köznép sokáig törökös dolognak tartotta a kávéivást, így a kávézást a magyar társadalom a XVII. század elején mint nyugat-európai szokást vette át. Magyarországon az első szállítmány kávét a budai vámon 1579 karácsonyán, egy Behrám nevű török vámoltatta el, akinek a nevét sokáig egy kávéház őrizte Budán, ahol a XVII. században több török kávézó is működött. Ezek egyben az irodalmi élet központjai is voltak. A hódoltság ideje alatt vendégként a magyar urak megkóstolták a törökök kávéját, de otthonukban saját maguknak nem készítették. 1686 és 1720 között aztán a kávé fogyasztása a társadalom csúcsától a birtokos nemesség középrétegéig bezárólag elterjedt hagyománnyá vált, már a császárvárosból érkező, új szokásként jelent meg a kávéivás a korabeli forrásokban. Apor Péter mint reggeli italt említi, Bethlen Miklós viszont ebéd és vacsora után ivott olykor egy-egy kávét. „Legelsőbben is reggeli: kávé, herbathé…”46 Mátyus István háromféle kávét különböztet meg: az arábiai, vagy török kávét, az indiai kávét, ami Jáváról származik, és az amerikai, vagy szurinámi kávét. Leírja a kávé készítés lépéseit, valamint azt is, hogy csak módjával szabad fogyasztani, és ha teszünk bele tejet, akár még gyerekeknek is adható. Említést tesz arról is, hogy este tartózkodjuk a fogyasztásától: „Estve pedig kávét innya, akármi módon készitve is, senkinek nem tanátsos; mert az álmot a’ theanál is inkább akadállyoztatja, még pedig nagy nyúghatatlansággal, és erö fogyatással.”47 A XVIII. századra az arisztokraták már rendszeresen ittak kávét, ekkorra szinte minden nemesi háztartásban megtaláljuk a kávéfőzőket, kávésfindzsákat, ibrikeket. 1714ben Pesten, 1717-ben Budán, 1739-ben Óbudán és Szegeden megnyíltak az első kávéházak. A korai üzletek vendégköréről nem maradtak fent adatok, de valószínű, hogy már a polgárság körében is elterjedt a kávéfogyasztás. A kávét általában nádmézzel édesítve itták, és sokszor, mint orvosságot fogyasztották főként nátha-hurut esetén. 1764ben Pozsony város főorvosa többek között a kávé egészségre gyakorolt hatásáról értekezett, amelyből arra következtethetünk, hogy mindennapos fogyasztási cikk volt. Főként reggel és délután itták, feketén és tejjel egyaránt. Mária Terézia a lakodalmi luxusrendelet keretében tiltotta a kávézást a Bécsből kormányzott Erdélyben. A XVIII. század végén a kávé változatlanul elsősorban az úri családok, nemesek és polgárok itala volt, de már elérte a diákságot és a kispolgárokat is. A kávéházakat, mint Európa többi országában, Magyarországon is csak férfiak látogathatták. A nők csak otthon kávézhattak. Az 1840-es évektől kezdve azonban már nők, polgárasszonyok és kisasszonyok is megjelentek a kávéházakban. A kávé köré önálló étke44 45 46 47

S. NAGY, 1999. 52. Mátyus is leírja, hogy ritkán lehet kapni. APOR, 1978. 14. MÁTYUS, 1762. 320.

57

SEMMEL TÜNDE

zési alkalom szerveződött, sokszor délután egyenesen kávéra várták a vendéget. A kávéházak száma országszerte nőtt; Pesten 1781-ben 10, 1814-ben 25 volt. Az 1820-as években tudunk először piaci kávémérésekről a pesti Duna-parton. Magyarországon 1850-ben bukkan fel a kávé a parasztok körében. Először vendéglátó ünnepi italként kezdte pályafutását, majd mintegy 50 év elteltével lépett be a köznapi családi étkezésekbe.48 Mátyus Diaeteticában a csokoládé kétféle fogyasztásáról tesz említést, az egyik a csokoládé pogácsa készítése, amelynél leírja, hogy ne készítsünk sokat, mert megavasodik, a másik módja pedig az italként való fogyasztás. Mátyus azt írja, hogy ha ebéd után isszuk a csokoládét, majd bort iszunk rá, ez minden patikai orvosságnál jobban erősíti a gyenge gyomrot.49 A csokoládét egyaránt tekintették orvosságnak és tápláléknak, azonban fogyasztása nem vált tömegessé, megmaradt a világi és egyházi felsőbb körök italának (a jezsuitáknak fontos szerepe volt a csokoládénak mint „böjti” italnak az elterjesztésében).50 A XVII. században találunk nyomokat a csokoládé fogyasztására a hazai főnemesség körében, például Nádasdi Ferenc rézedényt tartott a csokoládénak, II. Rákóczi Ferenc pedig reggelire forró csokoládét ivott.51 Az aqua vitae-t eredetileg csakis vegyészeti-gyógyszerészeti célból állították elő és oldószerként vagy érzéstelenítőként alkalmazták. Mátyus István ezt írja Diaeteticájában az égetett borról: „Embereknek, mértékletesen iván, az az, két három napban egy, két kanálnyit, jól használhat. Mert az ö hideg gyomrokat és gyenge szíveket a’ bornál nagyobb mértékben erösíti”52 Kömlei János Szükségben segítő könyv című munkájában is ír a pálinkáról. Elsősorban a mértékletes fogyasztására int, de említést tesz orvosságként való alkalmazásáról is: „A’ pályinkával való rendes élés pedig, a’ melly végre tudnillik azt meg engedte Isten, hogy az emberek fel találják, abban áll: hogy azzal úgy éljünk, mint orvossággal, némelly külső vagy belső nyavalyák ellen; és hogy annak italával, az öregség vagy betegség miatt el erötlenedett gyomrunkat erösíttsük.”53 A XIII. századi felfogás szerint a pálinka eloszlatja a felesleges nedveket, élénkíti a szívet, gyógyítja a vizenyőt, a lázat, csillapítja a fogfájást és megelőzi a pestist. A szeszfőzés nehézkes, kisipari munka volt. A XVII. századra egyértelműen ital lett belőle és a bor vetélytársává vált.54 A pálinka fogyasztása inkább a paraszti népesség körében terjedt el. Használata bortermelő vidékeken lehetett ünnepi, a borban szűkölködő tájakon pedig mindennapi ital volt.55 Összegzés A felvilágosodás eszméi és a felvilágosult-abszolutista uralkodók reformjai teremtették meg Magyarország számára a felzárkózást Európa fejlettebb régióihoz. Mindezek kedveztek a tudományok, a kultúra, az oktatás, az orvoslás és az egészségügy fejlődésének. A diéta ősidőktől fogva részét képezte az egészség megőrzésének. A XVIII. század második felétől Magyarországon egyre több preventív szemléletet népszerűsítő dietétikai irodalom jelent meg, amelyek német és osztrák előzményekre vezethetőek vissza. Az ekkor megjelent munkák között található külföldi népszerűsítő könyv fordításai 48 49 50 51 52 53 54 55

KISBÁN, 1988. 161. MÁTYUS, 1762. 325. MONTANARI, 1996. 152–153; BRAUDEL, 1985. 254. BENDA, 2002. 132–133. MÁTYUS, 1762. 297. KÖMLEI, 1790. 170. BRAUDEL, 1985. 245–246. H. BALÁZS–KRÁSZ–KURUCZ, 2011. 74.

58


vagy átírásai a hazai viszonyoknak megfeleltetve, de volt versben megfogalmazott mű is. A XVIII. században megjelent egészségügyi felvilágosító munkák célja az volt, hogy minél szélesebb réteghez jutassák el az egészségügyi közigazgatás alapszintű törekvéseit. Ezért szólították meg a szerzők már magában a címben az „együgyü embereket” vagy a „nem orvosokat”. A korszak talán két legfontosabb orvos-írója Weszprémi István és Mátyus István. Mátyus István műve tekinthető az első magyar nyelvű élelmiszer-higiénés kézikönyvnek. A XVIII. században megjelent dietétikai munkákban külön fejezetet szántak az ételeknek-italoknak. A XVIII. századra a kéttagú étkezési rend háromtagúvá bővült, ezzel összefüggésben pedig egy új étkezés jelent meg, a reggeli. Új italokkal is találkozhatunk a korban, ilyen volt a kávé, a tea, és a csokoládé, melyek közül a tea a hármas étkezési rend kialakulásában is jelentős szerepet játszott. Az új meleg italok orvosi szempontból történő megítélésével a korszak dietétikai kiadványaiban találkozhatunk.

59

SEMMEL TÜNDE

ABSTRACT Dietetics and Eating Culture in the 18th Century in Hungary In the article dietetics and eating culture in the 18th century is presented by using some sources of the period. The meaning of dietetics was different in the 18th century. Nowadays it means a part of the medical or hygienic art, which relates to diet or food. In the 18th Hungary, the urgent need to improve the health of the population was widely recognized. The medical publications written in or translated into the vernacular could convey essential knowledge on health and disease to people. These books shared the optimism concerning the prospects of teaching the laity to protect their own health. By the 18th century the social role of eating habits was modified in Hungary. The mealtime was different in the 16–17th centuries, aristocrats, noblemen and peasants took their meals only twice a day (lunch and dinner). In the mid-17th century lunch, was shifted to the middle of the day, and dinner time was also moved from 5 p.m. to 7 p.m. Consequently, the double order of meals was extended and it became a triple one. New dishes and drinks appeared in Hungary. Coffee, tea and chocolate played an important role in the emergence of the triple meal structure as well.

60


Irodalom: APOR 1978 BENDA 2002 BIRTALAN 1988 BRAUDEL 1985

DEÁKY 2002 FRIEDRICH 2002 H. BALÁZS– KRÁSZ–KURUCZ 2011 KAPRONCZAY 2007

KISBÁN 1975 1984

1988 KÓTAY 1978 KÖMLEI 1790

MÁTYUS 1762

MONTANARI 1996

APOR Péter: Metamorphosis Transylvaniae. Bukarest, 1978. BENDA Borbála: Fogyasztási szokások és változásaik a 17. századi főúri udvarokban. In: Korall, 2. (2002) 10. sz. 114–136. BIRTALAN Győző: Európai orvoslás az újkorban. H.n., 1988. BRAUDEL, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV–XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Budapest, 1985. DEÁKY Zita: A hivatalos és hagyományos gyógyítás a magyar történeti forrásokban. Budapest, 2002. FRIEDRICH Ildikó: Egészségügyi felvilágosítás a 18. századi Magyarországon. Budapest, 2002.

H. BALÁZS Éva – KRÁSZ Lilla – KURUCZ György (szerk.): Magánélet a Habsburgok korában 1740–1815. Budapest, 2011. KAPRONCZAY Katalin: Orvosi művelődés és egészségügyi kultúra a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 2007. (A Semmelweis Egyetem Levéltárának kiadványai 4.) KISBÁN Eszter: Az étkezések napi rendjének újkori átalakulása és az ebéd. In: Magyar Nyelv, 71. (1975) 2. sz. 177-185. KISBÁN Eszter: Korszakok és fordulópontok a táplálkozási szokások történetében Európában. In: Ethnographia, 95. (1984) 3. sz. 384–399. KISBÁN Eszter: A kávé bevezetése Magyarországon. In: Ethnographia, 99. (1988) 2. sz. 139–147. KÓTAY Pál: Weszprémi István. In: Korunk, 37. (1978) 10. sz. 831–836. KÖMLEI János: Szükségben segítő könyv. Német nyelvből magyarra fordítva, és Magyar Országhoz alkalmaztatva Kömlei János által. Pest, 1790. MÁTYUS István: Diaetetica, ez az: a jó egészség megtartásának módját fundamentosan eléadó könyv. Két darab. Kolozsvár, 1762–66. MONTANARI, Massimo: Éhség és bőség: a táplálkozás európai kultúrtörténete. Budapest, 1996.

61

SEMMEL TÜNDE

S. NAGY 1999 SCHULTHEISZ 1960 SZELESTEI 1979

SZINNYEI 1891

SZLATKY 1989

WINDISCH 1980

S. NAGY Anikó: A tea kultúrtörténete. Budapest, 1999. SCHULTHEISZ Emil: A salernoi „Regimen sanitatis”. In: Orvosi Hetilap, 101. (1960.) 38. sz. 1359–1361. SZELESTEI N. László: 18. századi tudósaink II. Weszprémi István (1723 - 1799) és orvostörténeti műve. In: Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve, 1979. 519–562. SZINNYEI József: Magyar Írók Élete és Munkái. Budapest, 1891–1914. ([http://mek.niif.hu/03600/03630/html/index.html] Utolsó elérés: 2012. február 20.) SZLATKY Mária (vál.): A jó egészség megtartásának módjáról. Szemelvények Mátyus István Diaetetica valamint Ó és Új Diaetetica című műveiből. Budapest, 1989. WINDISCH Éva (szerk.): Kemény János és Bethlen Miklós művei. Budapest, 1980.

62

N AG Y J ÁNOS

Rendi politikai kultúra a XVIII. századi országgyűlési pasquillusok tükrében Az 1741. és az 1751. évi országgyűlés kollektív pasquillusai

T

anulmányomban a XVIII. századi országgyűlések kéziratos irodalmi emlékeit, vagyis az országgyűlési pasquillusokat kívánom bemutatni. Ennek a hatalmas anyagnak csak egy részét, az 1741. és 1751. évi diéták kollektív pasquillusait elemzem, mivel ezek – a század másik két, jelentős számú költeményt termelő országgyűléséhez (az 1764–65. és 1790–91. évihez) képest alig ismertek. Az 1741. évi országgyűlés esetén a sérelmek orvoslása és a rendi kívánalmak körül kibontakozó vita nyújt terepet a vizsgálatokhoz.1 Az 1751. évi országgyűlés kapcsán dolgozatom középpontjában az adóvita során a pasquillusok alapján kibontakozó hatalmi viszonyrendszer áll, azaz tágabb értelemben a magyar rendek és az uralkodó, szűkebb értelemben a kormánypárt és az ellenzék közötti kapcsolat alakulásának folyamata.2 A kutatás célkitűzése a XVIII. századi diétai politizálás politikai és társadalmi körülményeinek pasquillusokból kibontakozó képének feltárása. Munkámban nem a XVIII. századi országgyűlések történetét kívánom megírni gúnyiratokkal illusztrálva, hanem éppen fordítva: a diéták ülései csak hátteréül szolgálnak majd a kéziratokban megjelenő politikai és irodalmi csatározásokhoz, amelyek mögött – szándékom szerint – felsejlenek a hosszú távú politikai és társadalmi struktúrák lassú változásai. A szakirodalom szerint az országgyűléseken a XVIII. század első diétáin még a hagyományos képlet érvényesült, vagyis a főnemesség és a főpapság volt a hangadó, míg 1728–29ben már a vármegyei követek képviseletében megjelenő, jómódú középbirtokos nemesség (bene possessionati) kezdte átvenni a diétai kezdeményezést. A vármegyei követek dominanciája csak 1790-re vált egyértelművé. Ez idő alatt lekerült a diéták napirendjéről a vallási kérdés (utoljára 1728–29-ben tárgyalták), helyére fő vitatémává az adóügy, vagyis a hadiadó mértékének emelése és a nemesi adómentesség felszámolásának kérdése lépett. A folyamat a felekezeti ellentétek megosztó hatásának eltűnésével a rendi ellenzék és ennek vezető ereje, azaz a vármegyei követek diétai pozícióinak megerősödését hozta.3 A dolgozatban megválaszolandó kérdésem arra irányul, hogy ezek a jelzett folyamatok vizsgálhatóak-e a kiválasztott forrráscsoportban. Ha igen, akkor ezek mennyiben

1

2

3

Az 1741. évi diéta kivételesnek tekinthető ilyen szempontból, mivel akkor az újoncállítás és az annak teljesítése fejében az uralkodó által orvosolni ígért sérelmek és kívánalmak (gravamina et postulata) körül bontakozott ki vita. A kivétel azonban erősíti a szabályt, mivel a következő (1764–65. évi országgyűlés) napirendjét is újra az adókérdés körüli vita uralja. A dolgozatban említett követek azonosításához az ELTE BTK-n működő országgyűlés-történeti kutatócsoportnak, a Diaetanak az internetes adatbázisát használtam. Amennyiben nem hivatkozom külön más forrásra, akkor az egyes személyek pályafutására vonatkozó prozopográfiai adatok innen származnak. Lásd: [http://szijarto.web.elte.hu/diaeta-index.html]. Utolsó elérés: 2012. szeptember 16. A kérdésfeltevésre: SZIJÁRTÓ, 2009. 90–91. és SZIJÁRTÓ, 2005. 353–356. A folyamatot a szakirodalom a rendi konfesszionalizmusból a rendi alkotmányosságba való átmenet korának tekinti.

63

NAGY JÁNOS

feleltethetők meg a kor hivatali jellegű forrásanyagából leszűrt szakirodalmi véleményeknek? Az országgyűlési pasquillus műfajának jellemzői, funkciója Varga Imre meghatározása szerint a pasquillus olyan, általában ismeretlen szerzőségű gúnyvers, amely „valódi vagy vélt sérelmet, bűnt, aljasságot, hibát, ferdeséget ostorozva vagy védelmezve, ritkán tárgyilagosan, legtöbbször elfogultan szól egyénekről vagy közösségekről”.4 Ennek alapján két típusa különböztethető meg: az egyes személyeket bíráló egyéni és a társadalmi csoportokat, intézményeket célba vevő kollektív pasquillus. A XVIII. században már jelentkezik a műfaj dekadenciája, a művek többsége egyre inkább részletproblémákról, jelentéktelen emberekről, és kevésbé az országos jelentőségű ügyekről szólt, s általában a bécsi udvarral szembenálló, kurucos ellenzékiség hangján. A pasquillus jellemzően a rendi ellenzék (ellenzéki csoportok) fegyvere volt, de sok pasquillus született a mindenkori „kormánypárt” védelmében is. A pasquillusok magukon viselik a kor provinciális nemesi műveltségének jegyeit: tartalmi és stilisztikai jellemzőiket tekintve a bibliai utalások és a humanista kultúra lesüllyedt (antikizáló) elemei keverten jelennek meg a hétköznapi trágársággal.5 A közönség, napisajtó híján, ezen gúnyiratokból értesült a nagyvilág eseményeiről (a politikai publicisztika rendszeressé csak az 1790-es vált, a napisajtó a reformkorban születik meg). A pasquillusok Róbert Zsófia megfogalmazása szerint a kor „politikai szeizmográf”-jaiként működtek.6 A műfaj kielégítette a vidéki kis- és köznemesség, az alsópapság, a városi polgárság és a falusi értelmiség szellemi igényeit, közérthető formában széles körben eljuttatta az ország különböző pontjaira az országos politika híreit. Megismerhető a versekből az országgyűléseken formálódó nemesi politikai közvélemény, bár tényszerű tudósításaik sokszor megbízhatatlanok, éppen a pasquillusíró politikai céljai miatt. A gúnyiratok jellemzően azokon az országgyűléseken keletkeztek a legnagyobb számban, amelyeken a legnagyobb ellentét csúcsosodott ki a magyar nemesség és a bécsi udvar között. Emellett fontos szempont volt a keletkezést illetően a diéták hossza is. A században ezeknek alapján a leggazdagabb irodalmi terméssel az 1728–29-es, az 1764–65-ös és az 1790–91. évi országgyűlések rendelkeznek. Ilyen tekintetben az 1741. és 1751. évi diéták sokkal szegényesebb költői emlékanyagot hagytak maguk után. A versek írói általában anonimitásba vonultak: a kormányzat (a Magyar Udvari Kancellária útján) minden országgyűlés alatt hajtóvadászatot tartott a pasquillusfaragók ellen. A szakirodalom 1741-ből is tudósít egy nagy figyelmet keltő pasquillusról, amely ezúttal nem az uralkodó, hanem a magyar rendek felháborodását váltotta ki az országgyűlésen. Salamon Ferenc egy „izgató természetű”-nek mondott költeményről írt, amelynek témája a németeknek Magyarországtól és magyarországi hivatalaiktól való búcsúzása volt. A pasquillus erősen a magyar rendek és a magyarság ellen irányult, ezért az országgyűlés is tárgyalta. A nevezett verset utólag – kutatásaim alapján – a Germania Hungariae salutem című latin nyelvű költeménnyel tudtam azonosítani. Salamon szerint a kormányzat félt attól, hogy a magyarok erre hasonló hangú pasquillusal fognak felelni a németek gyalázásával, ami zavarhatta volna a diéta menetét. Felszólalásában a személynök figyelmeztette a karokat és rendeket, hogy tartózkodjanak a hasonló

4 5 6

VARGA, 1963. 291. VARGA, 1963. 289–291. RÓBERT, 1974. 816.

64

RENDI POLITIKAI KULTÚRA A XVIII. SZÁZADI ORSZÁGGYŰLÉSI PASQUILLUSOK TÜKRÉBEN

gúnyiratok készítésétől, s tartsák vissza az országgyűlési ifjúságot ettől. Megígérte, hogy az intés ellen vétőket saját ítélőszéke elé fogja idéztetni.7 Az 1751. évi diéta alkalmával a gúnyiratok elleni széles körű kormányzati vizsgálat – feltehetően a diéta váratlan befejezése miatt – elmaradt, noha Mária Terézia (1740– 1780) bizalmasának, Johann Christoph von Bartensteinnek 1751. július 14-én írott levelében felháborodásának adott hangot azok személyére nézve sértő hangneme miatt.8 Az országgyűlési pasquillus több funkciót töltött be: először is a rendi ellenzék politikai propagandájának fontos fegyvere volt (bár több példa van ún. „kormánypárti” pasquillusra is), másrészt rendszeres sajtó híján a műfaj tájékoztatási funkciót töltött be, harmadrészt e műveknek céljuk volt a szórakoztatás is. „Mert megh koronásztad, még jó szót sem adnak” – A sérelmek orvoslása az 1741. évi országgyűlés pasquillusaiban Az 1741. évi országgyűlés tárgyalásai során az adókérdés háttérbe szorult a Habsburg Birodalom szorongatott külpolitikai és hadi helyzete miatt előtérbe kerülő katonaállítás kérdése mögött.9 A rendek az ország éves hadiadójának terhére ajánlottak meg 30 000 gyalogost (ebből végül az 1741. évi 63. törvénycikkben csak 21 622 maradt) és a nemesi felkelés összehívását.10 Cserébe a királynő lemondott az adó telekhez kötéséről, és ezt az elvet (ne onus fundo quoquo modo inhaereat) törvénybe is iktatták. Mária Terézia megígérte a sérelmek orvoslását is. A magyar rendek kezdetben elutasították Mária Terézia férjének, Lotharingiai Ferencnek (1745–1765) társuralkodóvá választását. Erre válaszként a királynő megtagadta a sérelmek egy részének orvoslását. Lotharingiai Ferenc azonban végül mégis társuralkodó lett.11 A katonai segítségnyújtást az országgyűlés a sérelmek orvoslásához és a rendi kívánalmak teljesítéséhez kötötte, ami körül vita lángolt fel. A rendi kívánalmakat – a korábbi országgyűlési követelések újrafogalmazásával – általánosságban követelték, továbbá Magyarország alkotmányos különállásának biztosítékát a birodalmon belül. Ilyen követelések voltak például: a királynő mellett tisztán magyar ügyekben határozó külön magyar titkos tanács létrehozása, az uralkodói udvar Magyarországra költöztetése, a Titkos Tanácsban magyar tagok is helyet kaphassanak, valamint a nem magyar honosságúak kizárása a magyar kormányszervek tisztségeiből. 12 Az 1741. évi diéta két pasquillusa a sérelmek orvoslásának elmaradását követő levert hangulatot örökítette meg.13 A legjelentősebb, magyar nyelven írt vers, a Pannoniának kösörvös El Pusztulásáról 1741. Esztendőbeli Diaeta alatt ki adot Iras.14 A költemény elején Pannonia megszemélyesített nőalakja mondja el panaszait. Szembeállítja országa dicső múltját sivár jelenével: régen hazája boldog és gazdag volt, egykor virágzott, „most” idegenek uralják, nemessége még a saját árnyékától is fél. A haza nimfája ezért bujdosásra kényszerül. Pannonia panaszára a szövegkiadó Badics által, „lojális kuruc”7 8

9 10 11 12 13

14

SALAMON, 1889. 118–119. A vers szövegének lelőhelye: OSZK Quart. Hung. 2176. 46–47.ff. Levelében ír az őt sértő országgyűlési gúnyiratokről, amikről Barkóczy Ferenc egri érsektől is értesült: („was sagt ihr von dieser zaubern Zeittung; Bischoff von Erlau hat mir communicirt”). ARNETH, 1870. 207. SZIJÁRTÓ, 2005. 242. SZIJÁRTÓ, 2005. 470–471.; ZACHAR, 2004. 43–46. EMBER, 1989. 421–424.; BADICS, 1939. 278. EMBER, 1989. 418–424. Az Abafi által említett pasquillsoknak már Téglás sem talált a nyomára, Abafi nyomán csak a címeik ismertek (Augurium, Ad mediam terminum, Parodia Carminis, Breve ad longum censram et criticam responsum, Dialectica et logica). ABAFI, 1883. 257.; TÉGLÁS, 1927. 88–89. OSZK Ktt. Quart. Hung. 2176. 48–50.; BADICS, 1939. 278–281.

65

NAGY JÁNOS

nak nevezett pasquillista válaszol: Pannonia el fog veszni, rabságra jut, országát idegenek fogják birtokukba venni. Ennek oka az, hogy Pannonia nem tudott okulni saját hibáiból, ismét hitt az ígéreteknek: itt utal Mária Terézia koronázására előtti kormányzati ígéreteire, a sérelmek orvoslásának mézesmadzagjára: „ki előtt böcsülvén biztattak mindenben, / Sokakat égértek néked csak beszédben, / Más volt el titkolva ott az álnok szívedben.” A koronázás után jött a kiábrándulás a rendek részéről, mivel a királynő nem teljesítette ígéreteit: „Könyörgésedreis csak fügét mutatnak, / Sok instanciádra keresztet vontanak, / Már az égéretek semmiben multanak.”15 Az író ezután felhozza a régebb óta a hazát ért sérelmeket. A nőági örökösödés elfogadását az 1722–23. évi országgyűlésen elítéli, mivel az a hazát „feneketlen sírba örökössen gyukta”.16 Az idegen katonaság és hivatalnokok működése az országgyűlés sérelemi pontjai között is megtalálható, amit a költeményben sem hagy említés nélkül a szerző („új nemzet tülti be, hiddel minden Várod”, „még eddig csak Németh parancsolt hazádban, / Francziais lakik ezután hazádban”).17 Az előző, 1728–29. évi országgyűlés alatti királyi kezdeményezésre is utal, amely a birtokos nemességre is kivetette volna a közterheket: „csak nem sorsotokis forspontra huzata/ Alég, hogy portiót is véled nem adata, / Quartéllyos Németet akkor nem tartata”.18 A rendek és az uralkodó közötti megegyezés kudarcának oka a „lojális kuruc” pasuillusíró szerint nem az uralkodó, hanem annak tanácsosai, akiknek fő célja valamely udvari tisztség elnyerése volt.19 Sőt, a pasquillusíró a királynőért még harcolni is kész, mivel Mária Terézia elismerte a nemesi birtok adómentességét (1741:8. tc.) is: „még élek, mellette nem szánom fegyverem, / Utolsó csöppig is kiontani vérem”.20 A haza vesztét nem is az idegenek, hanem a magyarok, „két mérges Polka”: Erdődy Gábor egri püspök és Pálffy János nádor okozták. A pasquillusíró szerint Erdődy várja Esterházy Imre, az esztergomi hercegprímás halálát, hogy a prímási székében utódja lehessen.21 A vád, hogy Erdődy prímás (sőt pápa) szeretne lenni, már az 1728–29. évi diéta verseiben is felbukkant.22 Az egri püspöknek azonban tetteiért halála után számot kell adnia. A szerző hozzáteszi, hogy itt már társa, Pálffy, „a Parókás nem fog allegálni” érte. Ezután rátér a másik Erdődyre, György koronaőrre, aki szerinte a horvát „bánságért hízelkedik”. 23 Rajtuk kívül a megyei követek („Ablegátusok”) egy része is a hazája ellen fordult. A haza saját fiai, akiket viperáknak, „maradozó Aspisok”-nak és „magok javát vadászó Judások”-nak nevez, ellene fordultak. A vers szerint ezek a követek először színleg a sérelmek orvoslását támogatták, de végül elálltak ettől. Végül Pannonia megrója a magyarokat, hogy „a Romaiakat is nem követtétek, / Székkel a Sessioban agyon nem vertétek, / Ablakokon eőket ki nem vetettétek”.24 Az ablakon való kidobás említése a Német-római Császársághoz tartozó Csehország rendjeinek 1618-as tettére utalhat, akik két törvénytelenül működő császári hivatalnokot a prágai vár abla15 16 17

18 19

20 21

22 23 24

BADICS, 1939. 278–279. BADICS, 1939. 279. Lotaringiai Ferenc lotaringiai hívei, miután a francia-bajor seregek megszállták szülőföldjüket, urukkal együtt Magyarországon kaptak hivatalt uruk mellett – aki 1732-től Magyarország helytartója is volt –, de ezt a rendek, mint a sérelmekből is kiderül, nehezményezték. BADICS, 1939. 279. BADICS, 1939. 279. Ez a „jó uralkodó és rossz tanácsosai” toposz aztán a század pasquillus-irodalmának egyik fő eleme lett: az országos főméltóságok és hivatalviselő mágnások kritikája mellett az uralkodót jóval kevesebb bírálat érte. SZEKFŰ, 1939. 421. BADICS, 1939. 279. A nagybeteg prímást az országgyűlés befejezésekor Erdődy Gábor helyettesítette, ő mondta helyette a záróbeszédet is. HORVÁTH, 1873. 251. OSZK Ktt. Quart. Lat. 2176. 27. f. Omnis, qui legerit dicet, ita est verso Iustitia. KÁLLAY, 1992. 22–23. BADICS, 1939. 281.

66


kából kidobtak. A kellemetlenné váló politikai ellenfelek tárgyalóteremből való erőszakos eltávolítása, így defenesztrációja is, a magyar rendek számára sem lehetett ismeretlen, noha a XVIII. században csak az ezzel való fenyegetés volt ismert, gyakorlatban nem alkalmazták. Különösen a vallási viták során szabadultak el az indulatok. Spáczay Pál kanonok 1709-ben és 1710-ben a protestánsok defenesztrálását javasolta a pozsonyi „labanc” diétán. Az 1728–29. évi országgyűlés felekezeti vitájában ugyancsak a katolikus rendek követelik (Radics János bácsi követ kezdeményezésére) a dekretális eskü letételét elutasító protestáns követek ablakon való kidobását.25 1741-ben ugyan voltak feszültségek a pozsonyi diétán, de a helyzet közel sem fajult odáig, hogy ez a fenyegetés komolyan elhangozhasson vagy visszhangra találhasson. Végül Pannonia bosszút esküszik az őt elárulók ellen, mivel nemzete „meg fizet keserűn a’ sok Diurnumért”. 26 A versben említett két Erdődy (Gábor és György) a pasquillusíró és a rendek szemében a nemzeti követelések elárulóinak tűnhettek azzal, hogy Bécs álláspontját képviselték a tárgyalásokon. Horváth Mihály szerint a felsőtábla 1741. augusztus 2-i ülésén mindketten az ellen foglaltak állást, hogy a Titkos Tanácsban arányos számmal magyarok is ülhessenek, és így a birodalom közös ügyeinek intézésébe magyarok is beleszólhassanak.27 A másik jelentős pasquillus, az Arcana Regni Hungariae sub Diaetae Anni 1741 propalata Passio Libertatis in Theatro producta unde Posonae.28 Ez a mű aktualizálja a krisztusi szenvedéstörténet példázatába ágyazva a magyar Szabadság elítélésének történetét, természetesen a kor országgyűlési szereplőit is felvonultatva benne. Az 1728–29. és az 1764–65. évi országgyűlés idejéből is maradtak fenn még a Golgota-történetre átdolgozott művek, ahol az alaptörténet hasonló: a magyar Szabadságot Krisztus ellenségeinek (zsidók, Pilátus és a hamis tanúk stb.) álcájába bújtatott kormányzati képviselők ítélik halálra. A régi pasquillusok új tartalommal való megtöltése egyébként jellemző módszere volt a korszak gúnyvers-faragóinak.29 A szenvedéstörténet középpontjában a Júdásként ábrázolt Koller József kancelláriai referendárius áll, aki – a pasquillus szerint – pénzért eladta a haza szabadságát.30 Miután kemény vasba verték a magyar Szabadságot, Caiaphas főpap, vagyis Erdődy Gábor egri püspök szavazott a magyar Szabadság ellen, mondván: ő élhet attól még jól is, ha mások (pl. a Szabadság) elvesznek. Kubinyi Péter kezdetben védte hazáját, majd végül ő is megtagadta. A hamis tanúk, Czompo László, Sopron vármegye követe és Svetics Jakab, Vas megye követe is ellenzékinek mutatják magukat, de valójában nem akarnak urukhoz hűtlenné lenni.31 Jeszenák János királyi fiskális keresetet indít a Szabadság ellen. A főrendek válaszából kiderül, hogy ők, az „öregek” azért szavaztak a halálbüntetés mellett, hogy az udvar kegyét elnyerjék. Heródes, avagy Sinzendorf kinyilatkoztatása szerint, ha van alapos ok, ha nincs, akkor is el kell ítélni, mert ezt az udvarban így akar-

25 26 27 28

29

30 31

SZIJÁRTÓ, 352.; MARCZALI, 1898. 127. BADICS, 1939. 281. HORVÁTH, 1873. 233–234. OSZK Ktt. Quart. Lat. 2497. 51–52.ff. Arcana Regni Hungariae sub Diaetae Anni 1741 propalata Passio Libertatis in Theatro producta unde Posonae… Az 1741. évi országgyűlés eme pasquillusa: Arcana Regni Hungariae sub Diaetae Anni 1741 propalata Passio Libertatis in Theatro producta unde Posonae. Az 1764–65. évi országgyűlésére: BAHLCKE 2005. 280–281. Passio Libertatis in Thesauro producta sub Diaetae anni 1764. Indigena család sarja. 1745-ben hunyt el. FALLENBÜCHL, 1989. 57. Czompó László, Sopron vármegyei követ egyike volt azon ellenzéki vezérszónokoknak, akiket 1741. július 28. után a német miniszterek vendégül látták, hogy megnyerjék őket a királynő számára kedvező válaszfeliratnak. A pasquillus valószínűleg erre a háttéralkura utal. HORVÁTH, 1873. 233.

67

NAGY JÁNOS

ták.32 A kamaraelnök, Berényi Tamás és az egész Magyar Kancellária mindent helyesel, amit a vádló mond, vagyis egyszerűen a kormányzat végrehajtói. Pilátus – vagyis Grassalkovich Antal személynök – ezekkel a szavakkal adja át a hóhérnak az ítélet végrehajtására a foglyot: „tudom, ha ezt teszem, a király barátja leszek”.33 A hóhér, Neffczer, a híres hitelező és pénzügyi szakember. A haldokló magyar Szabadság fiai kezei által hal meg. Szűz Mária képében a magyar nemesség évszázadokon át megőrzött kiváltságait siratja el. A kivégzésben részt vevő szolgák, a magyarországi harmincadosok és a Magyarországon szolgáló hivatalviselő németek ellopják a halott ruháit és megosztoznak rajtuk. A tiszai vármegyék követeit a kivégzésben résztvevő centurio és a vele együtt a keresztre feszítést bámulók tömege jeleníti meg: ők megbánják bűnüket, hogy segédkeztek e gyalázatos vétekben. Patasich Gábor, kalocsai érsek és Acsády Ádám, akik leteszik sírjába a Szabadságot, együttérzően nyilatkoznak róla.34 A szegény teherviselő népet a siratóasszonyok jelentik. A pasquillus végéhez a szerző az uralkodóra nézve nem éppen hízelgő epigrammáját csatolta, amelyben nehezményezte, hogy „országokat uralnak a nők”, és véleménye szerint „a nőuralom az ország végzetét jelenti”.35 Összefoglalásképpen elmondható a versről, hogy erősen mágnásellenes hangvételű, a tiszai protestáns vármegyék követeivel szimpatizál. A dunántúli ellenzéki vármegyéket a szerző nem tartja igazán állhatatosnak az ellenzék ügye védelmében. A bécsi politikai döntés mindenhatóságát bizonyítja, hogy a döntő szót Sinzendorf királyi biztos, a birodalmi politika egyik fő irányítója mondja ki. A színházi díszlet is erre utal: a magyar országgyűlés csak egy színpad, a valódi döntések e mögött (vagy felett) születnek. Kiemelkedő szereplők is megjelennek, akik minden versben a kormánypártot támogatják: a személynök, Erdődy Gábor egri püspök, a királyi fiscalis, a kormányszervek (a kancellária, kamara) alkalmazottai, végül a német hivatalnokok. Az ő jelenlétükről a pasquillus-irodalomban a következőkben tárgyalandó darab is tanúskodik. E műben is megjelenik a tipikus rendi ideológia: a misera plebs contribuensre való állandó hivatkozás: vagyis a nemesek meg voltak győződve arról, hogy jobbágyaikat („a nyomorult teherviselő népet”) ők védik meg az államhatalomtól, hazájukat az idegenektől.36 Ez a politikai gyakorlatban azt jelentette, hogy a földesurak saját maguknak akartak megtartani minél többet a jobbágymunka eredményéből a terjeszkedő államhatalom rovására. Éppen ezért az 1728–29. országgyűléstől kezdve a század pasquillus-irodalmában a misera plebs emlegetése állandósult és a rendi érdekvédelem fontos retorikai eszköze lett e művekben. 37

32

33

34

35

36 37

VOCELKA, 2001. 105.; GONDA–NIEDERHAUSER, 1998. 359. Czinczendorf, vagyis Ludwig Phillipp Sinzendorf gróf (1671–1742), 1705 és 1742 között osztrák udvari kancellárként a birodalom külügyeinek az irányítója, a Titkos Pénzügyi Konferencia korábbi tagja. Az 1741. évi országgyűlés királyi biztosa is volt. Utóbbira: SZIJÁRTÓ, 2005. 297. A pasquillusban is leírt megszokott szereposztás, vagyis hogy a személynök a kormánypárt feje, a valóságban ekkor nem érvényesült. Grassalkovich Antal személynök – a sérelmek néhány kemény kifejezéséért – kegyvesztett lett az országgyűlésen, mivel magáévá tette az alsótáblai többség álláspontját. A személynök a szokással ellentétben tehát 1741-ben a rendi ellenzék egyik vezére volt, noha a pasquillista erről nem volt hajlandó tudomást venni. SZIJÁRTÓ, 2005. 155–157. Az 1741. évi diétán már a koronázáskor hatásköri vitába bonyolódott Erdődy Gábor egri püspökkel. Salamon Ferenc szerint egyike volt azon országos főméltóságoknak, akik a sérelmi felirat mellett kiálltak a felsőtáblán, ezért kaphatott dicséretet ebben a pasquillusban. (Acsádyra: PETRÁK, 1949. 5–11. Patasich országgyűlési szereplésére: TÓTH, 2010. 129. és SALAMON, 1889. 91.) OSZK Ktt. Quart. Lat. 2497. 51–52. ff. „Regna regunt vulvae”(!), „Interitus Regni, est a muliere regni”. SZIJÁRTÓ, 2005. 176–177. KOSÁRY, 1996. 46.

68


A magyar rendek országgyűlési követelései között több volt, amely jelentős felháborodást okozott az ellenpárt köreiben.38 Ezek közé tartozott az a kívánalom, hogy Magyarországon csak magyarok viselhessenek hivatalt.39 A szakirodalomban 1741-ből is olvashatunk egy nagy figyelmet keltő pasquillusról, amely ezúttal nem az uralkodó, hanem a magyar rendek felháborodását váltotta ki az országgyűlésen. A Germania Hungariae salutem című latin nyelvű költeményt a személynök az alsótábla egyik ülésén nyilvánosan elítélte.40 Ez a költemény egyfajta kormányzati válasz volt a fentebb említett rendi követelésre, vagyis arra, hogy a németeket küldjék el Magyarországról és fosszák meg magyarországi hivatalaiktól. A vers főszereplői a tisztségüktől búcsúzó német hivatalnokok, akik Hungáriát dajkájuknak nevezik. Sok évig szolgálták, sokat szenvedtek érte, fogadott hazájukért, de végül jutalmuk a „nagy semmi” lett. Ennek oka az volt, hogy a magyarok gyűlölték őket, készültek ellenük fellépni, és kényszerítették őket a hivataluktól való megválásra. Az elűzött tisztviselők felteszik a kérdést: „micsoda veszett lelkek ezek?”, ennek „a őrjöngő tömegnek csak a dekrétumok tetszenek”– írja a pasquillista. A vers szerzője szerint a németek sokat tettek ezért a hazáért: a török háborúkban jelentős számban harcoltak és hullottak el, adóval segítették az országot (Türkenhilfe), és részt vettek az ország török uralom utáni felvirágoztatásában, ennek ellenére a magyarok hűtlenek lettek a németekhez. A gót (natio Gotti) és a szkíta (natio Scythica) nemzet korábban segítették egymást, most két pártra oszlottak. A szkíták Marstól ösztönözve sokra voltak képesek a hadviselésben, de a művészetekben semmire sem vitték.41 A magyarok és németek kölcsönösen gazdagították az országot, de most a magyarok egykori társaik fordultak. A pozsonyi országgyűlésen valaki a királynőt, hites anyjukat mostohaanyjának nevezte, és erre a magyarok hevesen kikeltek a németek ellen, hivatalaik elvételét is elhatározták.42 A magyar–német ellentét, vagyis az idegennek tekintett központi hatalom és a magyar rendiség híveinek küzdelme örök témát szolgáltatott a pasquillusíróknak: erre példa, hogy a vers egy variációját – más címmel és aktualizálva az akkori politikai történésekre – az 1764–65. évi országgyűlés költeményei között is megtaláljuk.43 Az 1741. évi országgyűlés pasquillusainak szemléjét összefoglalva elmondható, hogy – hasonlóképpen, sőt még inkább, mint 1728–29-ben – a pasquillusok főszereplői és célpontjai a főnemesek és főpapok, kevésbé a köznemesek. A pasquillusok kis száma lehet ennek az oka, bár a szakirodalom a pasquillusokhoz nagyon hasonló képet rajzolt az országgyűlésről.44 Az alsótáblai ellenzék szinte teljes egészében kimaradt a pasquillusok ábrázolásából.

38 39

40 41

42 43 44

SALAMON, 1889. 118–119. Salamon Ferenc visszaigazolja az ezekről folyó tárgyalásokat: „de a kalocsai érsek, Patacsics Gábor, a vén horvát bán, Eszterházy József, gr. Szirmay, gr. Berényi és b. Balassa azt vitatták, hogy az idegen udvari emberek szolgálata kizárandó, valameddig az uralkodó Magyarországon van.” SALAMON, 1889. 91. SALAMON, 1889. 118–119. A vers szövegének lelőhelye: OSZK Ktt. Quart. Hung. 2176. 46–47. ff. A humanista irodalom terjesztette el Európában ezt a toposzt. E szerint míg a magyarok inkább hajlanak a hadviselésre, tehetségesek a katonáskodásban, addig a művészetekben, tudományokban kevésbé jártasak, ezeket kevésbé művelik, inkább más nemzetekre (így a németekre hagyják). BITSKEY, 2007. 69–78. OSZK Ktt. Quart. Hung. 2176. 46–47. ff. MOL P 245. 2. csomó. Diaetam 1764. 327–328. ff. A vers címe: Lamenta Germaniae in Hungariam. EMBER, 1989. 424–425.

69

NAGY JÁNOS

„Oh mely boldog ember ki hazáját szánja” – Az 1751. évi országgyűlés adóüggyel kapcsolatos vitái a pasquillusok tükrében Az 1751. évi országgyűlésen újra az adóemelés került az országgyűlés érdeklődésének középpontjába, ellentétben az előzővel, ahol az ország kormányzati önállóságának biztosítása körül folyt a vita. Mária Terézia az országgyűlés megnyitásakor az addigi 2,5 milliós forintos évi adóösszeg 1,2 millióval való megemelését kérte a magyar rendektől (valójában csak 1 milliós adóemelést akart).45 A rendek válaszfeliratukban elutasították a kérést (június 3.), majd a sérelmek tárgyalásához fogtak. Az adóösszeg körüli vita annyira elmérgesedett, hogy a királynő letett a nemesi föld megadóztatásának tervéről. A felsőtáblán Grassalkovich Antal kamaraelnök vezetésével a főpapság, az alsótáblán a személynök, Fekete György, a Királyi Tábla ülnökei, a káptalani követek és néhány protestáns követ támogatta a királyi propopositiókat.46 A rendek több lépcsőben először 300 000 forintot ajánlottak meg, majd a királynő július 6-i leirata újabb 200 000 forintot követelt. Július 15-én végül 700 000 forintot szavazott meg az országgyűlés, ezzel az ország hadiadója 3,2 millióra emelkedett.47 Az országgyűlés utolsó szakaszában került terítékre Újvidék, Zombor, Győr és Komárom szabad királyi városokká emelésének ügye, amely a rendek újabb heves ellenzésébe ütközött. Egyrészt a rendi ellenzék félt a „kormánypárt” pozícióinak alsótáblai megerősödésétől, mivel e városok megkapták volna a követküldés jogát az országgyűlésre, másrészt szabad királyi várossá nyilvánításuk földesúri érdekeket sértett, mivel az várható jövedelem-kiesést is jelentett.48 Végül azonban a diéta ezt is megszavazta, noha a várt 1 milliós adóemelést nem sikerült elérnie a királynőnek, ezért az országgyűlést csalódott hangulatban zárta be augusztus 27én. Az országgyűlésről meglehetősen kevés a közállapotokat megjelenítő költemény, annál több a személyre szabott pasquillus. Az előbbiek közül az országgyűlés alatti sűrű feliratváltásra vonatkozik a Paskvillus ex Sanctis Scriptis adplicatus ad Status Orsos című mű.49 A pasquillus szót emel az adóemelés mellett kiállók ellen. Ennek a csoportnak az élén találjuk Batthyány Lajos nádort. A főpapok közül említi Klobusiczky Ferenc kalocsai érseket, Althan Mihály váci püspököt (aki életét és vérét kínálja a királynőért a vers szerint), Barkóczy Ferenc egri püspököt, Zichy Ferenc győri püspököt (aki szegénysége miatt keresi a királyi kegyet), Padányi Biró Márton veszprémi püspököt, valamint Zbiskó József prépostot és címzetes vegliai püspököt. Míg a Királyi Táblán ülők közül az alországbíró, Kvassay László jelmondata az, hogy „töltekezzünk meg javakkal”, addig a többiek közül Biró János, Niczky Ferenc, Balogh János érseki ülnök és Majláth József (mellesleg Hont vármegye követe) úgy tesznek, mintha mit sem tudnának a királyi leiratról. Rudnyánszky József készíti az ostort – feltehetőleg az ellenzék megregulázására.50 A mű végén a státusok a szegény teherviselő nép nevében kérik – az utolsó reményüknek nevezett – királynőt a könyörületre.51

45 46 47 48 49 50

51

EMBER, 1989. 425–426.; SZIJÁRTÓ, 2005. 246–248. HORVÁTH, 1873. 184-185.; SZEKFŰ, 1943. 262. SZIJÁRTÓ, 2005. 247. EMBER, 1989. 425–426. OSZK Ktt. Quart. Lat. 2497. 3–5. A versre: TÉGLÁS, 1928. 92–93. Rudnyánszky József (1703–1788): Nyitra megyei kisnemesi család sarja. 1741-ben Pest megye országgyűlési követe és a királyi tábla érseki ülnöke. A királyi táblától 1758-ban a hétszmélynökségre léptetik elő. 1773-ban bárói címet kap. Rudnyánszky pályája tipikus felívelő hivatalnokkarier, mivel előrelépését a főnemesi címig a királyi politikai törekvések támogatásával érte el. NAGY, 1863. 797–798. OSZK Ktt. Quart. Lat. 2497. 3–5.

70


A Suavis allocutio Mariae Theresiae Augustae Reginae ad Hungaros status suos című pasquillus az adóügyi vitában felszólalók állásfoglalását mutatja be és agitál a rendek számára kevezőbb adóösszeg mellett.52 A klérus a legnagyobb áldozatokat kész hozni a királynőért, írja a pasquillus. A nádor, Batthyány Lajos felkiállt: „mindkét részről körbevettek engem!”, ami utal arra, hogy a nádor pozíciójánál fogva közvetíteni volt kénytelen az uralkodó és a rendi országgyűlés ellenzéke között.53 A mágnások a királynő győzködésére járulnak hozzá az adó növeléséhez. A Királyi Tábla egységesen kiáll a királynő akarata mellett: „mi mindannyian, ahányan vagyunk, rendeleted előtt megalázkodunk. Mindenben legyen meg a Te akaratod”. Míg a panaszkodó státusok az adóemelést a sérelmek orvoslásával kapcsolják össze, addig a városok feletti rendelkezés jogát maguknak tartanák meg. A vármegyék követei kérik továbbá a korábbi contrubutiókból származó hátralékok elengedését. Az 500 000 forintos adóemelést készek megadni, ha Mária Terézia teljesíti követeléseiket. Velük szemben a városok követei összefognak a püspökökkel (vagyis a klérussal), hogy a rendeket rábírják a további adóemelésre. A városok ennek fejében csak kötelezettségeik (terheik) alóli mentesítésüket kérték a királynőtől.54 Ezek után létrejött a megegyezés: a klérus eláll az adóemeléstől. Végül az ország (Regnum), a hű alattvalók „egy akarattal, egyezéssel és lélekkel” beleegyeznek, hogy az adóösszeg 500 000 forint, „de több ne legyen”.55 Véleményem szerint az 500 000 forintos adóösszeghez való ragaszkodás az 1751. július 12–15. közötti diétai eseményekre utalnak, amikor is a rendek ragaszkodtak az alacsonyabb 500 000 forintos adóösszeghez a királynő július 6-i és 7-i rendeleteivel szemben, amelyek további 200 000 forintos adóemelést követeltek volna meg az országgyűléstől.56 A pasquillista reményeit azonban a jövő megcáfolta: július 15-én Fekete György személynöknek – hosszú győzködés után – sikerült elfogadtatnia a kívánt 700 000 forintos adóemelést az alsótáblával.57 Egy másik vers címe az Epithaphium, az elhunyt Magyarország sírfelirata, amelyet szerzője azért írt, hogy hazája gyilkosait kigúnyolhassa.58 A pasquillusíró a feliratot egy castrum dolorisra véste fel, és versében az országgyűlési események következményeit írta le. A műben szereplő castrum doloris a kora újkori elit temetkezési kultúrájában ismert elnevezés volt. A castrum dolorist a temetéskor a templom szentélye elé helyezték, a koporsó fölé állítottak. A kapu formájú ideiglenes építmény az élet és a túlvilág határán álló halál kapuját jelképezte.59 A rendi szabadságjogok pusztulásának történetét hasonlóképpen castrum doloris formájában adja elő az 1728–29. évi országgyűlés Castrum doloris című költeménye. Ez a forma aztán a század pasquillus-irodalmában

52 53

54

55 56 57 58

59

OSZK Ktt. Quart. Lat. 2497. 8. A nádor, az ország első rendi méltósága volt: 1608-tól a király négy jelöltje közül az országgyűlés választotta. Még a nádor az országot, vagyis a diétát képviselte a király előtt, addig a felsőtáblai elnökként a kormányzat véleményét kellett érvényesíteni lefelé. Erre a kettősségre utal a vers. SZIJÁRTÓ, 2005. 46–47., 297–300. A városok ügyét csak 1751. augusztus 23–27. között tárgyalták az országgyűlésen. A pasquillus ezen része későbbi viszonyokat tükrözhet, vagy – a szakirodalomi vélekedéssel ellentétben – már korábban megszellőztette a kormányzat a négy szabad királyi város ügyét, mint azt tárgyalták volna. SZIJÁRTÓ, 2005. 169–173. OSZK Ktt. Quart. Lat. 2497. 8. f. SZIJÁRTÓ, 2005. 246–247. SZIJÁRTÓ, 2005. 204. OSZK Ktt. Quart. Lat. 2497. Epitaphium H[un]g[a]riae quud in ejus honorem praestus conscripsit poeta Pannonius Marcus Alexander de bona Harmonia occasione exequarum Posonii a. 1717 [?] sub Gralis ibidem. SZABÓ, 2008. 176.

71

NAGY JÁNOS

többször is megjelent.60 A felirat szerint az ország hatalmas és gazdag volt, amíg az országgyűlés törvényt nem hozott az adóemelésről, amely a franciák ellen harcoló Germánia megsegítését, a győztes háború költségeit fedezte volna. Ezzel utalt a szerző azokra az államadósságokra, amelyeket a Habsburg Birodalom az osztrák örökösödési háború során felhalmozott.61 A haza halálát nem külső hatalmak szövetsége és nem ellenségei haragjának csapásai idézték elő, hanem övéi, vagyis saját fiai okozták. A szerző szerint azonban a haza szülöttei nem is akarták Magyarországot életben hagyni, mivel azok mind német mágnások (omnes germaniae Magnates), akik elárulták. Ezután tételesen felsorolja őket: az Erdődyek elárulták, a Pálffyak bilincsbe verték, az Esterházyak megvetették, Barkóczy János gróf kivégezte, és ezt a karok és rendek végignézték. A szerző a vers hangvétele alapján a köznemesség soraiból kerülhetett ki, hiszen az ország szabadságjogainak elvesztéséért a főnemességet hibáztatja. Ez az 1728–29. évi országgyűlés egy-két pasquillusában is fellelhető motívum aztán az 1764–65. évi diéta idejére egyre inkább felerősödik.62 Az életmódbeli és szellemi törésvonalak mentén ekkorra nő meg annyira a szakadék a Bécsben élő, franciás-németes kultúrájú főnemesség és a „hagyományos”, provinciális barokk műveltségű köznemesség között, hogy ez irodalmi síkon is tükröződjön, noha ezt a szakadékot még tizenhárom évvel később is áthidalja a rendi kiváltságvédelem érdekközössége.63 Töredékben maradt fenn az 1751. évi országgyűlés egy magyar nyelvű kollektív pasquillusa, az In diversos et compluros című.64 A vers nagy része Barkóczy Ferenc egri püspök ellen irányul. Az ismeretlen szerző feltehetőleg az országgyűlési ifjúság tagjai közül került ki, akiket – a költemény tanúsága szerint – a főpap a felsőtáblai tanácsteremből kiüldözött. Szerinte Barkóczy fő célja, hogy prímás legyen, ezért színlel, hogy megnyerje a jelenlévőket, „itt látszik farkas bárány bőrben lenni”.65 Példáját követi Pálffy Károly főajtónállómester, aki hivatalból üldözi az ifjúságot.66 Padányi Biró Márton naplójának bejegyzése szerint végül az országgyűlési ifjúságot június 2-án engedték csak be a felsőtáblai ülésterembe, ahonnan korábban ki voltak zárva. Ennél a napnál 60

61

62

63

64

65 66

OSZK Ktt. Fol. Lat. 3819. 4–13. ff. Magyarország régi aranyszabadságának elvesztése a témája a Castrum doloris sive feretrum avitae Libertatis Hungariae című nagyszabású versciklusnak. A Castrum doloris alaptörténete és jelképei a Nympha Hunniaeből ismertek: a saját fiai által elárult magyar szabadságot halálra ítélik, majd felravatalozzák és a nemesség és parasztság jelenlétében elbúcsúztatják. A sír feletti zászló felirata is az előző pasquillusban említettekhez hasonlóan, a nemesség harcias ön- és múltképet tükrözi, vagyis az elhunyt magyar aranyszabadság (Aurea Libertas) Mars és Bellona lánya, a törökök örökös ellensége, a kereszténység védője és bajnoka volt. A szakirodalom is megerősíti a pasquillusíró véleményét. A hosszú háború következtében az államkassza kiürült, az állam eladósodott, Szilézia, a gazdag tartomány elveszett. ARNETH, 1870. 185–186. Erre jó példa az 1728–29. évi országgyűlés alatt született Omnis, qui legerit dicet, ita est verso Iustitia című vers (OSZK Ktt. Quart. Lat. 2176. 27. f.). 1764–65-ből jelentős mennyiségű verset közöl: LŐKÖS, 1989. A magyar főnemesség hazájától való sokszor emlegetett elidegenítését (amelynek folyamata máig sem eléggé feltárt) III. Károly korától a tudatos uralkodói politika egyik eszközének tartja az irodalomtörténész. Amint azt az 1764–65. évi országgyűlés is bizonyítja, ez sem ért el kellő sikert. A főnemesi elit elidegenedésének ostorozása egyébként a XVIII. századi európai irodalomban divatos irodalmi áramlat volt, ez szűrődhetett át a pasquillusokba. Ennek az irodalmi képletnek állandó elemei a következőek: az arisztokrácia vérében korcs, szellemében nemzetietlen, erkölcseiben léha, szokásaiban idegen, társadalmilag sehova sem tartozó. SÁNDOR, 1945. 142–143., 143–147. A történeti irodalomban a folyamatot röviden vázolta: SZEKFŰ, 1939. 256–260. OSZK Ktt. Quart. Lat. 2497. 23–28. A pasquillus egy másik, a keszthelyi Festetics-levéltárban fennmradt példányára/szövegváltozatára utal: SZABÓ, 1928. 154. Ennek címe: Pasquillus in alios patriae destructores. OSZK Ktt. Quart. Lat. 2497. 23–28. Pálffy Károly Pál Engelbert (1697–1774), Pálffy János nádor fia, valóságos belső titkos tanácsos, az Udvari Haditanács tagja, tábornagy, Pozsony megye főispánja, az ország főajtónállómestere. Életrajzi adatait közli: JEDLICSKA, 1910. 603.

72


említi Pálffy Károly felszólalását.67 A vers ennek alkalmából születhetett. Ezután az adókérdésben a kormányzatot támogatók seregét veszi bírálata középpontjába a szerző. Először a mágnásokat kritizálja: „itt szólhatnék többet egy két méltóságról / Ugy mint országhunknak roß akaróirúl, / Kurva legyen annyok az hires Nagysagrúl. / Ha roß akarója Magyartúl el pártol”. Ezután említi a „Papokat”, akikről megjegyzi, hogy mind az adóemelést támogatják: „mind ellnünk vannak,/ Mindnyájan azt mondják hogy ők bizony adnak”. Vezetőjüknek Barkóczy egri püspököt nevezi. Az alsótáblai vármegyei követek közül a szerző különösen a „Diszno agybul esse [?] gaz Lutheranusokhoz” van nagy bizalmatlansággal. Különösen Jeszenák János és Pál, Zsitkovszky István távollévő mágnásokat képviselők és Prónay Gábor Pest megyei protestáns követek ellen szólal fel. Ezután a követeket próbálja meggyőzni az adóemelés hátrányairól: „ne ígérj, ne állj rá minden bolondsagra / Ha ígérsz, hol veszed Szegény nem fizeti”, mivel a jobbágyok terheik növelését már nem bírják tovább, ezáltal a nemes maga is elszegényedhet, s tönkremehet: „hogy ha Szegénységet ki pusztítvan juthatsz / Örök koldulasra”. A vármegyék közül Sopron vármegye követe, Festetics Pál alispán az adóemelés mellett szólal fel, de Csuzy Gáspár, Veszprém vármegye követe, az ellenzék egyik vezére „tsak hamar őttet le ülteti”, és ezután az „mint gyermeketske hallgat” tovább a diétán.68 A szerző itt utal Festetics fiatalságára és politikában való járatlanságára.69 Sopron vármegyével együtt „Somogy tsak az mellegen hallgat”, így védi vármegyéje érdekeit. Velük szemben példaképpen hozza fel Győr megye ellenzékiségét, „amely bátran magát tarja. Bár lene eő neki ollyan sok jó társa”. 70 A pasquillus a felsorolás közepén sajnos hirtelen félbeszakad. A versből jól látható, hogy ekkorra a rendi ellenzék a felekezeti ellentétek áthidalásával szerveződik meg, sőt a protestáns alsótáblai követek között egyre markánsabban elkülönül egy, az uralkodói politikát aktívan támogató csoport (Prónay, két Jeszenák, Zsitkovszky). A szakirodalom ezzel együtt jelzi azt is, hogy a század közepétől a katolikus vármegyei követek vették át a kezdeményezést a rendi ellenzéken belül, amikor már az adóemelés és a nemesi kiváltságok kérdése került a diétai viták középpontjába.71 A politizáló vármegyei nemesség ezen a diétán már megpróbálta átvenni a vezetést, és a fenti pasquillusok szerint már közülük kerültek ki az országgyűlésen az ellenzéki és kormánypárti hangadók is.72 Erre jó példa a De Csuzy et Okolicsányi című vers, amely az országgyűlési viták főszereplőiként köznemeseket nevez meg: az alsótáblai ellenzék67 68

69

70

71

72

A naplót feldolgozta, és utal az epizódra: HORNIG, 1903. 47. SZIJÁRTÓ, 2009. 93. Az országgyűlési napló szerint 1751. június 11. és július 5. között az ellenzék soraiból a leggyakrabban felszólalók (58 alkalommal) egyike Csuzy Gáspár volt. Festetics országgyűlési szereplésére: SZABÓ, 1928. 150–154. Festetics Pál (1722–1780) fiatalon lett 1748-ban Sopron vármegye helyettes, majd 1749-ben rendes alispánja. Az országgyűlés idején, 1751ben mindössze 29 éves volt. 1751. június 11-én és 21-én tartott beszédeiben a királynő adóemelést szorgalmazó leiratát támogatta. Csuzy Gáspárral való szóváltása június 11-re tehető, amikor is javaslatát – Csuzy beszéde hatására – az alsótábla elvetette. Június 22-én az adó további emelést támogatók között egyikeként szerepe volt abban, hogy az alsótábla elfogadta az éves adó 500 000 forinttal való megnövelését (továbbá a fuvarozás egyszeri megváltását 200 000 forint értékben). Fiatalsága és apja, Festetics Kristóf hétszemélynök királypártisága közismert volt. Ezt tükrözi az In Festetics című gúnyvers, amely azt veti fel Festetics Pált bírálva, hogy mi lesz abból később, aki már fiatalon ilyen rossz. A válasz erre az volt, hogy a fiú rosszabb az apjánál. A vers lelőhelye: OSZK Ktt. Quart. Lat. 417. 11. f. Győr vármegye egyik ellenzéki követe, Török Sándor volt, aki a „vakmerőbb és beszédesebb” követek közé tartozott. HORNIG, 1903. 56. A szakirodalom is utal arra, hogy a protestáns rendek a katolikus többséggel szemben gyakran az uralkodó támogatására is rászorultak felekezeti érdekeik hatásosabb képviseletének elősegítése érdekében. Így volt ez az 1728–29. és 1751. évi diéták alkalmával is. SZIJÁRTÓ, 2009. 91., 95. Ember Győző szerint a főnemesség játszotta a vezető szerpet a diétán, de véleményem szerint erre az országgyűlésre ez már nem érvényes. EMBER, 1989. 425–426.

73

NAGY JÁNOS

ben Csuzy Gáspár Veszprém és Okolicsányi János Zemplén vármegye követei viszik a prímet: „Éljen Csuzy Gáspár Országunk czímere, / És Okolicsányi Nemzetünk vezére. / Mert mind a kettünek igaz Nemes vére / Vagyon, méltán terjed hazánkban nagy hire.”73 Rajtuk kívül az ellenzékben „Tündöklő Gyöngyek”-nek és „fénlő jó Szíveknek”-nek számítottak Bacskády Pál és Ferenc, feltehetőleg Bars és Nyitra megyék követei, Török Sándor, Győr, Szathmáry-Király György, Borsod, Pásztory László, Sopron, Beniczky István Pest és Turóc, Adelffy Antal, Vas vármegyék ablegátusai. A „kormánypárt” vezérei a fentebb már részben említett protestáns követek: Prónay Gábor Pest megyei, Zsitkovszky István, Jeszenák Pál és Ferenc távollévő mágnások követei voltak, akik „merevény ördögök. Számot tart már rajtok Belzebub Pokolban. Mind sem a Zsidókra higyetek hogy jobban”.74 Összefoglalásképpen elmondható, hogy a korábbiakhoz képest egyre több pasquillus bírálja a kormányzatot támogató felsőtáblai mágnásokat és a klérust. A hazafiatlan és idegen szokásokat követő mágnások kritikája az 1764–65. évi országgyűlés pasquillusaiban éri el tetőpontját, 1751-ben ez az elem még nem annyira kidolgozott.75 A klérus 1751-ben még királyi hatalom támogatója az országgyűlésen a pasquillusok tanúsága szerint, majd Joachim Bahlcke szerint 1764–65-re összeütközik azzal a felvilágosult abszolutimus egyházpolitikája miatt. A megújult kormánypolitika akkorra már az egyház világi jogosítványainak korlátozására és anyagi tehervállalásra kényszerítésére törekedett.76 Az alsótábla és főleg a vármegyei követek szerepének növekedését jelzi – az előző diétához képest – a róluk szóló pasquillusok számának növekedése. Az udvar és a rendek közötti 1751-es konfliktus egyik fő okaként a szakirodalom egy része a régi főnemesi elit kihalását és egy generációváltást látott. A szatmári béke (1711) után vezető pozícióba kerülő politikusok a magyar rendi politika formálójaként mindig kompromisszumkészek voltak az udvarral szemben. Ez a réteg a hazai nemesi társadalomban is elég nagy tekintéllyel és jó kapcsolatokkal rendelkezett ahhoz, hogy akaratát elfogadtassa Béccsel. A régi generáció 1751-re kihalt, az új nemzedék egyedül Bécsnek köszönhette felemelkedését, egy részük életét a császárvárosban élte le, így kisebb volt a befolyása a nemesi közvéleményre is.77 A politikai szakadás kezdetét a főnemesség és a köznemesség között ez az országgyűlés jelentette a XVIII. században. Összegzés A pasquillusok a XVIII. századi országgyűlések történetének nélkülözhetetlen forráscsoportját alkotják, mivel érdekes forrásai az országgyűlések politikatörténetének, de a rendiség társadalom- és mentalitástörténeti képéhez is fontos adalékokkal szolgálhatnak. Az országgyűlési események és szereplők „pártállásának” megállapítása ugyanakkor igen nehézkes vállalkozás, mivel a konkrét esemény dátum szerinti azonosítására ritkán 73 74 75

76

77

OSZK Ktt. Quart. Lat. 445. 24. f. OSZK Ktt. Quart. Lat. 445. 24. f. Az azonosításhoz használtam még: SZIJÁRTÓ, 2009. 93. Vörös Károly szerint a pasquillusokban megjelenő társadalomritika az Apor Péter visszaemlékezésében sokat szapult erdélyi „náj módi” magyarországi megfelelője. A királyságban a morális alapú, noszalgikus bírálat helyett „már csak politikai indulat és egyfajta korlátlan osztálydüh maradt” a mágnásokkal szemben, amit bizonyíít az 1764–65. évi országgyűlés irodalmi termése is. VÖRÖS, 1989. 759–760. E szerint a későbbi konfliktus előszele már 1751-ben megmutatkozott Padányi Biró Márton protestánsokat gyalázó könyve, az Enchidrion királyi betiltásával. A királynő ekkor a protestásokat támogatva betiltotta a veszprémi püspök könyvének terjesztését. BAHLCKE, 2005. 237. és 357–362. A régi nemzedék tagjai közül Károlyi Sándor 1743-ban, Esterházy Imre prímás 1745-ben, Esterházy József országbíró 1748-ban, Pálffy János nádor 1751-ben hunyt el. Az új nemzedék képviselői Grassalkovich Antal személynök, majd 1748-tól kamaraelnök, Batthyány Lajos 1751-től volt nádor. BARTA, 2000. 182–186.

74


van lehetőség, a szereplők politikai pártállása pedig időben változhat. A pasquillusok azonban általában időben statikusak, vagyis állóképet adnak, amelyen a pasquillusíró indulatai és pártállása sokat torzíthat. Ráadásul a versek sokszor csak vezetékneveket adnak meg, az allegorikus forma eltakarja az említett történések valódi hátterét. A gúnyversek nem a diétai ülések rekonstruálásához jelentenek jó forrásanyagot, hanem elsősorban a nemesi politikai közvélemény változásának követéséhez és az országgyűlésen belüli erőviszonyok hosszú távú változásának leírásához. A kollektív versek elemzésével megállapítható, hogy az országgyűlési pasquillus jellegzetességeinek alakulása leképezi azt a politika- és társadalomtörténeti váltást, amelyről a szakirodalom írt: a pasquillus egyre inkább a köznemességhez kötődik (mind nyelvezetét, témáját és politikai céljait tekintve). A kezdeti főnemesi vezetést (már felekezettől függetlenül) az ellenzék, a vármegyei követek veszik át 1751-re a pasquillusokban is: a misera plebs contribuensra való egyre gyakoribb hivatkozás, a magyar nyelvű darabok számának növekedése, az erősődő mágnáskritika is ezt vélekedést erősítik. A „kormánypárt” támogatóiként a versek (főleg 1751-től) szinte kötelezően a főnemeseket, a klérust (közülük is leggyakrabban az egri püspököt és az esztergomi érseket), a személynököt és a Királyi Tábla egyes tagjait emlegetik. A pasquillusok retorikájában a rendi kiváltságvédelem jellemzően ötvöződött a haza idegen elnyomókkal szembeni védelmével. Ennek köszönhetően a korszak rendi-nemesi nemzettudata is tanulmányozható módszeres elemzéssel e pasquillusokban. A XVIII. század közepére kialakult rendi alkotmányosság védelmének irodalmi feltételei tehát 1764–65. évi diéta idejére szilárdultak meg, a műfaj ekkor bontakozhatott ki és erősödhetett meg 1790–91-re. Ez az irodalmi vonulat hagyományozódott tovább retorikájában a reformkorra.

75

NAGY JÁNOS

ABSTRACT The Feudal Political Culture of the 18th Century Hungarian Nobleness Based on Satirical Poetry Satires ('pasquillus', pasquin) are very important source of studying the 18th century Hungarian diets, which relate to the political history and social history of the late feudal Hungarian noble society as well. The satires usually show a static image, which the anger and the political affiliation of the writer are demonstrated on. That is why the satires are not so good to re-enact the sessions of the diets, but they are excellent sources to describe the long-term changes of the inner power relations of diets, and to understand the turning of the public opinion of the nobleness. By analyzing of these poems, we can confirm the statements of the current literature, which has assessed, that satires were getting to relate to the gentry, concerning the used language, the arguments and political purposes. The rhetoric of the satires were mainly based on the preservation of the liberties and furthermore the defense of the homeland against the oppressive power. Through these pasquins we can study the national identity of the 18th century nobleness.

76


Levéltári források: MOL P 245

Magyar Országos Levéltár, P 245 – Festetics család levéltára. Festetics (II.) Pál iratai

OSZK Ktt.

Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattár

OSZK Ktt. Quart. Lat. 417.

Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattár, Latin nyelvű kötetes kéziratok





OSZK Ktt. Fol. Lat. 3819.


OSZK Ktt. Quart. Hung. 2176.


Irodalom: ABAFI 1883 ARNETH 1870 BADICS 1939 BAHLCKE 2005

BARTA 2000 BITSKEY 2007

EMBER 1989

FALLENBÜCHL 1989

ABAFI Lajos: Magyar pasquillusok I. In: Figyelő. Irodalomtörténeti Közlöny, 14. (1883) 249–257. ARNETH, Alfred von: Geschichte Maria Theresias. Maria Theresia nach dem Erbfolgekrige 1748–1756. IV. Wien, 1870. BADICS Ferenc: Lojális kuruc vers az 1741. országgyűlésről. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 49. (1939) 3. sz. 277–281. BAHLCKE, Joachim: Ungarischer Episkopat und österreichische Monarchie. Von einer Partnerschaft zur Konfrontation (1686–1790). Stuttgart, 2005. BARTA János, ifj.: A tizennyolcadik század története. Budapest, 2000. BITSKEY István: Lebensgemeinschaft und nationale Identität. Beiträge zur frühneuzeitlichen Kulturgeschichte Ungarns im mitteleuropäische Kontext. Redigiert von Margarete Wagner. Wien, 2007. EMBER Győző: Az országgyűlések. In: EMBER Győző – HECKENAST Gusztáv (szerk.) Magyarország története 1686– 1790. 1. kötet. Budapest, 1989. FALLENBÜCHL Zoltán: Mária Terézia magyar hivatalnokai. Budapest, 1989.

77

NAGY JÁNOS

GONDA– NIEDERHAUSER 1998 HORNIG 1903 JEDLICSKA 1910

HORVÁTH 1873 KÁLLAY 1992 KOSÁRY 1996 LÁSZLÓ 2008

LŐKÖS 1989

MARCZALI 1898 NAGY 1863 PETRÁK 1949 RÓBERT 1974

SÁNDOR 1945

SALAMON 1889 SZABÓ 1928

GONDA Imre – NIEDERHAUSER Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Budapest, 1998. HORNIG Károly (közli): Padányi Biro Márton veszprémi püspök naplója. Veszprém, 1903. JEDLICSKA Pál: Eredeti részletek gróf Pálffy-család okmánytárához 1401-1653. A gróf Pálffyak életrajzi vázlatai. Budapest, 1910. HORVÁTH Mihály: Magyarország történelme. VII. Pest, 1873. KÁLLAY István: A vezető elit családi kapcsolatai Mária Terézia korában. In: Turul, 65. (1992) 18–26. KOSÁRY Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 1996. LÁSZLÓ Péter (szerk.): Gróf Esterházy Ferenc levelei Bittó József pápai tiszttartóhoz. Pápa, 2008. (Acta Musei Papensis. Pápai Múzeumi Értesítő 12.) LŐKÖS István (szerk.): Különb-különb féle jó és rossz virágokkal tellyes kert. Pasuillusok a XVII–XVIII. századból. Budapest, 1989. MARCZALI Henrik: Magyarország története a szatmári békétől a bécsi congressusig, 1711–1815. Budapest, 1898. NAGY Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Pest, Ráth Mór kiadása, 1863. PETRÁK Mihály: Acsády Ádám veszprémi püspöksége. Veszprém, 1949. RÓBERT Zsófia: Az 1790–91-i országgyűlés pasquillus irodalmához. In: Irodalom és felvilágosodás. Szerk.: TARNAI Andor – SZAUDER József. Budapest, 1974. 781–823. SÁNDOR István: Író és társadalom. Fejezet a magyar felvilágosodás irodalomtörténetéből. (1. rész. Főúr és nemes.) Szeged, 1945. SALAMON Ferenc: Kisebb történeti dolgozatai. Budapest, 1889. SZABÓ Dezső: Budapest, 1928.

A

78

herceg

Festetics-család

története.


SZABÓ 2008

SZEKFŰ 1943 1939 SZIJÁRTÓ 2005 2009

TÉGLÁS 1928 TÓTH 2010

VARGA 1963 VOCELKA 2001

VÖRÖS 1989

ZACHAR 2004

SZABÓ Péter: Jelkép, rítus, udvari kultúra. Reprezentáció és politikai tekintély a kora újkori Magyarországon. Budapest, 2008. SZEKFŰ Gyula: A tizennyolcadik század. Magyar történet VI. kötet. Budapest, 1943. SZEKFŰ Gyula: A magyar jellem a történelemben. In: UŐ (szerk.): Mi a magyar?. Budapest, 1939. 489–556. SZIJÁRTÓ M. István: A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés 1708–1792. Budapest, 2005. SZIJÁRTÓ M. István: A vallási kérdés az országgyűléseken a 18. század első évtizedeiben. In: GŐZSY Zoltán – VARGA Szabolcs –VÉRTESI László (szerk.): Katolikus megújulás a barokk Magyarországon. Pécs, 2009. TÉGLÁS J. Béla: A történeti pasquillus a magyar irodalomban. Szeged, 1928. TÓTH Tamás: „Ha senki sem kezdi el, senki sem fogja befejezni”: Patasich Gábor kalocsai érsek (1733–1745). In: HEGEDŰS Antal (szerk.): Patasich Gábor kalocsai érsek élete és restaurációs tevékenysége. Budapest–Kalocsa, 2010. VARGA Imre: A nemesi verses pasquillus (Szentpáli Ferenc). In: Irodalomtörténeti Közlemények, 71. (1963) 3. sz. 289–301. VOCELKA, Karl: Österreichische Geschichte 1699–1815. Glanz und Untergang der höfischen Welt. Repräsentation, Reform und Reaktion im Habsburgischen Vielvölkerstaat. Wien, 2001. VÖRÖS Károly: A társadalom az életmód tükrében. In: EMBER Győző – HECKENAST Gusztáv (szerk.): Magyarország története 1686–1790. 1. kötet. Budapest, 1989. 733–762. ZACHAR József: Habsburg-uralom, állandó hadsereg és magyarság 1683–1792. Budapest, 2004.

79

80

N AG Y- LUG OS I V IKT ÓR I A

Az emblémáskönyvek pelikán-értelmezései

S

upra Crucem Pellicanus est, typus Christi magyarázza a kereszt szimbólumai kapcsán Jacobus Typotius 1601-es emblémakönyvének első oldalain.1 A pelikánról már a Physiologus2 is azt írja, hogy az emberiségért kereszthalált halt Krisztust jeleníti meg, másutt pedig a pelikán és fiai kapcsolatát Krisztus és a zsidók kapcsolatával azonosítja.3 Egyesek azonban úgy tartják, hogy ez a párhuzam Aquinói Szent Tamásnál bukkant fel először Adore te devote című költeménye soraiban: „Pelikán te jóságos, Jézus Urunk, moss tisztára engem, mocskost, véred által!” Érdekes, hogy a pelikán az Ószövetségben még tisztátalan állatnak számít,4 az elhagyatottság és a magány jelképe. Fogyasztása, Istennek való feláldozása a törvények (Lev 11,8 és MTörv 14,17) értelmében tilos, mivel kígyókkal és más csúszómászókkal táplálkozik. Ezzel a negatív megítéléssel szemben azonban a keresztény kultúrkörben az önfeláldozás és szeretet tökéletes megjelenítési formájává vált. Az ellentmondást a korai egyházatyák úgy oldották fel, hogy azon tulajdonságát, amely miatt korábban indexre került, kiemelték és ezáltal pozitív hőssé változtatták. A kígyók ugyanis a gonosz megtestesítői, így aki azokat elpusztítja, az Isten szolgálatába áll. Az ellentét feloldása azért is volt fontos, mert a korai kereszténységben törekedtek az Ó- és Újszövetség közötti párhuzamok kimutatására. A kereszténység így magáévá tette a zsidó vallásból eredő motívumokat és új jelentéssel ruházta fel őket. Ugyanez játszódhatott le a pelikán esetében is.5 A szimbólum számos emblémáskönyvben kapott helyet. Ezek a mottó-kép-szöveg hármasával dolgozó könyvek a bibliai és klasszikus hagyományokból merítve nyújtanak olvasóik számára morális tanácsokat. Ugyanakkor átörökítették azokat a szimbólumértelmezési lehetőségeket napjainkba, amelyek alapján betekintést nyerhetünk, hogy a kora újkorban mit takar(hatot)t egy-egy jelkép. Ezekben találtam meg a választ arra a kérdésemre, miként lehetséges, hogy világinak tetsző ügyekben is a pelikán „uralja a teret”. Tanulmányom célja ezeken keresztül bemutatni, hogy párhuzamosan élt egymás mellett a jelkép szakrális és profán értelmezése, amelyeket nem is lehet élesen elválasztani egymástól.

1 2

3 4 5

Az itt megjelenő, kereszt tetején ábrázolt pelikán egyébként rendkívül ritka. TYPOTIUS, 1601. 13–14. A Physiologus egy misztikus állattan, amely összefoglalja és feltárja a keresztény szimbolikában rejlő természeti formákat és azok rejtett vallási jelentését. Az áltudományos mű első változata valószínűleg Alexandriában készült, a későbbiekben azonban több átirata is ismertté vált. A Zsámboky-kódex az V. századi redakciót tartalmazza. Lásd: MOHAY, 1986. BAXTER, 1998. 34–40. „Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz”. Zsolt 102,7. ELIADE, 1997. 202–222.

81

NAGY-LUGOSI VIKTÓRIA

Legendaváltozatok és értelmezéseik „A pellikán (publikán) egy egyiptomi madár, ki a kégyótól megöletett fiacskáit az őmaga mellyéből kibocsátott vérrel megéleszti és megeleveníti.” [Eredeti kiemelés – NL. V.] – írja Apáczai Csere János 1653-ban.6 A történettel, amely szerint a nőstény pelikán csőrével megöli fiókáit, a szeretet jeleként, a Physiologus foglalkozik először. A hím csak három nappal később tér vissza a fészekhez. Ekkor kicsinyei elvesztése feletti fájdalmában felhasítja oldalát és kifolyó vérét rájuk csepegteti, amivel újra életet lehel beléjük. 7 Ettől a különböző források csak apró részletekben térnek el. Euszebiosznál például azt olvassuk, hogy a madár sziklákra és szirtekre fészkel, hogy távolt tartsa fiókáit a rablóktól. A hím távollétében egy kígyó környékezi meg a fészket és mérgét a fiókákra fújja. A madár visszatérve oldalát felhasítja, hogy vérét adja gyermekeiért. Euszebiosz szerint ezt „az őt kormányzó természetes értelem birtokában” tette.8 A Zsámboky-kódexben viszont a fiókák szemtelenségéről olvashatunk, amely miatt a nőstény megöli a kicsinyeket. Három napig siratja őket, majd a korábbi történetekhez hasonlóan visszaadja életüket.9 Pierio Valeriano Bolzani Hieroglyphicája is több történetet megörökített a pelikánról. Ez a mű emblematikus mérföldkőnek számít, hiszen monumentális vállalkozásával összegezni próbálta az addig (1556) megjelent szimbólumok jelentéseit. Művét olyan forrásokra alapozta, mint az 1419-ben újra felfedezett Horapollo (Horus Apollo) azonos című Hieroglyphicája, Cicero, Plinius, vagy éppen Hérodotosz munkái, de természetesen forrásai között találjuk a Bibliát is.10 A pelikánról elmondja, hogy az egy, a Nílusnál lakó, hattyúhoz hasonló, de annál nagyobb madár, amelyet Crotosnak, vagy Onokrotosnak hívnak az egyiptomiak. Valeriano szokatlan szimbólumértelmezést és történetet tárgyal a fejezet első pontjában. Az Oktalanság (Insipientia) magyarázata szerint a pelikánt kimagasló helyen látni. A világ minden táját bejárja, hogy bölcsebbé tegyen más állatfajokat, tojásokat rak le, amivel a jelenlétét biztosítja. Önhittsége azonban bukását okozza. Pásztorok lesznek figyelmesek rá, elfogják és tűzbe vetik, ahonnan ő szerencsés módon megmenekül. Vagy más források szerint – számol be Valeriano –, a pelikán ostoba módon jól látható sík területen rakja le tojásait. A rá vadászók megfigyelik, majd amikor fiókái kikelnek, felgyújtják a mezőt. A pelikán viszont szárnyai csapkodásával ösztönözve próbálja menekülésre késztetni gyermekeit. Ezzel azonban csak tüzet gerjeszt, és a gyermekek iránti szeretete ily módon saját balgaságává válik.11

6

7

8

9 10

11

APÁCZAI, 1959. 242. Ugyanezt a meghatározást közli Pápai Páriz Ferenc is: „Pĕlĕcānus, i, m, 2.: gr. Égyiptomi madár, melly a’ kigyótól meg-öletett fiatskáit önnön maga vérével meg-híntvén meg-éleβti, és eleveníti.” PÁPAI, 1995. A pelikán a legtöbb Physiologusban a 6. fejezetben található. Csoportjának jelentéstartalma Krisztus zsidók általi elutasítása. Mivel a pelikán maga, illetve története kitalált, azaz teremtett, jelentéstartalma bővül: Isten teremtette és az ő akarata szerint cselekszik. BAXTER, 1998, 66. A legendát ismerteti VANYÓ, 1998. 246. A kígyó alakja egyébként ritkán jelenik meg, ez a változat lehetett Apáczai forrása is. VANYÓ, 1998. 246. A háromnapi siratás momentum Szent Jeromosnál maradt fenn. MOHAY, 1986. 14. Számunkra azért is fontos a könyv, mert az 1614-es kiadás címlapjára a pelikán került. A metszettel még egyszer találkozunk, mégpedig ugyanezen kiadásban, a Valerianónak írt, annak életéről megemlékező epigramma alatt. A pelikán itt magára az íróra utalhat, a kiadások címlapjain ugyanis nem mindig ugyanazok a metszetek szerepelnek. Az első kiadás elején például a pálmafa látható, amely a feltámadás és az örökélet jelképe. BOLZANI, 1614. Liber XX. Cap.VI. Ez a fajta értelmezés kevéssé fordul elő az embémairodalomban, Lackner Kristóf talán az egyik ritka kivétel. LACKNER, 1617.

82

AZ EMBLÉMÁSKÖNYVEK PELIKÁN-ÉRTELMEZÉSEI

A VII. caput (Pietas et Amor in Filios) központjában is ez a történet áll, de már önfeláldozásként: a pelikán a fészekben lévő tűzbe veti magát. Inkább elszenvedi az elviselhetetlen kínokat és hamvadásig ég fiaival együtt, minthogy nélkülük éljen tovább. Rettegés nélkül tűr mindent fiaiért, oly nagy a kegyesség és szeretet benne. Valeriano klasszikus párhuzammal is szolgál. Ptolemaiosz felesége, Arsinoé az ellenségei elől menekülve, hogy fiait megvédje, felfogta a támadásokat, de hasztalan: a gyermekeket végül anyjuk ölében mészárolták le. A holland Schoonhovius volt az egyetlen emblémaíró, aki hozzányúlt ehhez az utóbbi értelmezéshez. Az Amor Filiorumban a tehéntrágyára fészkelő pelikán esetéről olvashatunk. A trágya tűzre lobban, amit a madár a szárnyaival próbál eloltani, de ezzel csak magát öli bele a füstbe. A szerző szerint a természet a vérét kínáló pelikánnal okítja az embereket. Minden állat így védi gyermekeit, kivéve az embert, aki ugyanolyan balga, mint a pelikán. 12 Miskolczi Gáspár az összes ismert legendavariációt összedolgozta. Megörökítette, hogy a kígyó és a pelikán között „természeti ellenkezés vagyon”, aminek következtében a kígyó „a fára felmászván” mérges leheletének és marásának keverékével öli meg a „csirkéket”. A feltámasztást követően Miskolczinál azonban új, eddig szinte ismeretlen részleteket ismerhetünk meg. A vérveszteségben elgyengült nőstényt ugyanis a fiókái kénytelenek táplálni. Közülük azonban csak kevés gondol anyjára, ezért annak felgyógyulta után, csak az őt segítőket fogadja vissza a fészkébe, a hálátlan gyermekeket pedig elűzi.13 Akármelyik változatot is olvassuk, a halott gyermekeiért saját vérét áldozó szülő képe változatlan fennmarad. Ez az a gesztus, ami miatt a keresztény szimbolika felölelte és az emberiség üdvéért önmagát feláldozó Krisztus képével azonosította a pelikánt. Ahogy a Physiologus magyarázza: „Így nyitotta meg Urunk, Jézus Krisztus oldalát is a lándzsa, ahonnan rögtön vér és víz folyt ki. Ráhullott a vér a halott fiókákra, azaz Ádámra és Évára, a többi prófétára és minden megholtra, és megvilágosította a Földkerekséget, és a háromnapos sírban fekvés és harmadnapi feltámadás által életre támasztotta őket.”14 Az euszebioszi értelmezés sem áll távol ettől a gondolattól: a pelikán azonos Krisztussal, a fiókák jelképezik Ádámot és Évát, akiket a kígyó képében ábrázolt Gonosz ragadott magával a fészekként megjelenő Paradicsomban. Egy szimbólum popularizálódása A pelikán tehát az önzetlen szeretet, önfeláldozás és a gondoskodó (anya) jelképe. Ilyen értelemben használta fel alakját Cesare Ripa,15 valamint egy XVII. századi névtelen bujdosó is. Ez egyben a szimbólum jelentésének széles körű népszerűségéről is tanúskodik.16 Sőt az is bizonyos, hogy alakja rendkívül elterjedt volt mind a művészetekben, mind a hétköznapokban. Magyarországi példái ennek a Visegrádon található kályhacsempe töredékek, vagy a soproni ferences templom boltozati zárókövei. Fontos szerepet kapott a XVII. század elejétől kibontakozó református egyházművészetben. Leg-

12

13 14 15

16

SCHOONHOVIUS, 1648. A mottó már Andrea Alciatinál is megjelenik, de nála a tanmese szereplője a vadgalamb, aki még a tavasz érkezte előtt fészket rak. Az északi hideg elől pedig úgy próbálta tojásait védeni, hogy saját tollaitól megszabadította magát. Lásd egyes epigrammákban a vadgalamb halálra fagy emiatt. [http://www.mun.ca/alciato/e194.html] Utolsó elérés: 2010. február 26. MISKOLCZI, 1983. 215. VANYÓ, 1988. 247. Jóság, Elvetemültség, Könyörületesség (Felebaráti szeretet), és a Bűnök megbánása kapcsán ábrázolja Ripa a pelikánt, a szeretet jelképét. SAJÓ, 1997. 39, 71, 283, 466. „Óh én édes anyám, ki világra hoztál, / Sok búval bánattal engem feltartottál! / Mindeddig pelikánmódra hozzám voltál, / Bánatimban engem sokszor vigasztaltál.” KIRÁLY, 1921. 69.

83


gyakrabban egyértelműen Krisztusra utalva református szószékeken, 17 úrasztali terítőkön, illetve gyermekágyas anyák komaszilkéin18 tűnt fel, de alakjának széles körű alkalmazását mutatja inventáriumokban való gyakori felbukkanása is. Az értékes násfák vagy függők egyik legkeresettebb figurája, de a jegyzékekben találunk példát pelikán formájú poharakra, 19 sőt Rákóczi Erzsébet leltárában olyan gyöngyház edénykére is, amelynek fedelére feltehetőleg maga Lorántffy Zsuzsanna helyeztette fel a pelikán szimbólumot.20 A kora újkori reprezentációnak tehát szerves részévé vált a pelikán mint szimbólum. Erre jó példa Bethlen Gábor és Brandenburgi Katalin esküvői asztalképe, vagy éppen gróf Bercsényi Miklós és Csáky Krisztina 1695-ben tartott menyegzője.21 Ezek általában összetett szimbólumok voltak, hiszen a szent és a profán értelmezését jelenítették meg. Egyszerre ábrázolták az áldozatos hitvesi és szülői szeretetet, jellemezte magát a fejedelmet, és adott nevelési tanácsot a frissen házasodó párnak. Mindamellett a reménnyel teli jövőre is utalt: a most házasodó szülők gyermekeikkel szemben önfeláldozóak lesznek, és példaértékűen fogják felnevelni őket. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a korszellemet, amely szintén erősen képviseltette magát ebben az időszakban egy-egy fontos politikai eseményen. Európában ez a bestiáriumok virágkora, minden ismeretlen állat egzotikumnak számít, jelenlétük csak emelni tudja az adott esemény fényét. A pelikán pedig, ahogy Comeniusnál is olvasható, ekkor még inkább legendás lénynek mintsem valós állatnak számít.22 Ebből a szempontból érdekes forráscsoportot jelentenek továbbá a címerek. Igen sok család, város, egyházmegye vagy éppen megye címerében tűnik fel a pelikán. A MOL címeres levelei közt negyvennégy címerben, az erdélyi királyi könyvekben tizenegyben,

17

18

19

20

21 22

Gyakori a szószékkorona csúcsán elhelyezett pelikán. A Kárpát-medencében a legtöbb ilyen református templom a Tiszáninneni Református Egyházkerület területén található. Az avasi templomban az 1735-ös hangvető, Bánhorvátiban a szószékkorona dísze. A ragályi, sajószentpéteri és zubogyi templomban is a szószéken látható. További példákat találunk az Egervölgyi Egyházmegye és az Abaúji Egyházmegye területén, valamint Átányban, Désen, a baranyai Adorjáson (1836), és a kolozsvári Farkas utcai templomban (1646) is, de még hosszasan lehetne folytatni a sort. Rudabányán a famennyezet egyik kazettájára is felfestették (1758). Ezek a famennyezetek német hatásra jelentek meg nálunk. Ennek egyik legszebb példája talán a noszvaji templom 1734-es festménye. A kép érdekessége, hogy a pelikán az életfán fészkel, amelyet a művészetben nálunk a kereszt váltott fel. A mezőcsáti templom karzatán (1745) találunk még nagyon szép ábrázolást. Lásd: DÉRI, 1992. Az úrasztali terítők (például Nagykőrösön) általában a háztartásokból kerültek át a templomokba, mint a hívek adománya. Ezeket évente nyolc–tíz alkalommal használták, ezért sok maradt épen belőlük. Ezek a motívumok valószínűleg mintakönyvek alapján jutottak el a hétköznapokba. A XVIII. századtól már a háziszőttesekre, valamint mézeskalács-ütőformákra is rákerült. Érdekes a komaszilkéken való megjelenése, egyrészt a gyermekét tápláló anyával való párhuzama, másrészt védelmi funkciója miatt. Ez utóbbi esetében a pelikán alakjában a keresztény hitvilág és babona kereszteződik. TAKÁCS, 1986. 60. Thurzó György nádor 1612-es leltárában a pelikán előfordulására több példát is találunk. Egy függőt – melyet kétszer is feltüntettek – 5 rubin, 4 smaragd és 16 gyöngyszem díszített például. Olvashatunk egyszerű, gyöngyből fűzött pelikánról is, vagy éppen pelikántollról is. Az említett pelikános pohár kétszer került lejegyzésre, egyszer két gira, másszor 72 gira súllyal. RADVÁNSZKY, 1986. A csészét először komaszilkének határozták meg, az újabb értelmezés szerint menyasszonytánchoz készült adománygyűjtő edényke lehetett. GROTTE, 2008. 377–387. SZABÓ, 2008. 288–290.; BENDA, 2009. 52. COMENIUS, 1986. Facsimile kiadás.

84


az esztergomi prímási levéltárban pedig három rendes és egy halotti címeren fordul elő a pelikánszimbólum. 23 A címerképeken a pelikán-szimbólumot viszont nem Krisztus-szimbólumként kell értelmezni, mivel a szimbólum nyilvánvalóan jelentésváltozáson keresztül menve ismét profánná vált. Erre példa hogy az alábbi Gyöngyösi idézetben Kemény Jánost sem a „szent” jelentésrétegben kell interpretálni: „Az haza szerelme oly ugyanis benne, / Hogy nemhogy más munkát azért félretenne, / De maga is érte pelikánná lenne, / Csak ennek vérével az éledést venne.”24 Az antikvitásban morális jelkép (az anyai-apai szeretet jelképe), majd keresztény hatásra vallási értelmet nyert, hogy aztán ismét visszatérhessen az antik gyökerekhez. Emblémák és fejedelmi tükrök összhangban Az emblémáskönyvekben bekövetkező jelképváltás X. (Bölcs) Alfonz (1252–1284), León és Kasztília királyához köthető. Címerében a pelikán a fészkében állva, jobb oldalról látható, fejét a melléhez szegezi, miközben vére a fiókákra hullik. Körben olvasható a felirat: „Pro Lege et Pro Grege”, vagyis a „Törvényért és a Népért”. Alfonz apja, a később szentté avatott III. Ferdinánd (1217–1252) egyike volt a legkeresztényibb királyoknak. Ferdinánd (pelikán) részt vett az arabok elleni harcban, és az ebből a dicsőségből fia (fióka) is részesült. Ez a közös motívum szolgál magyarázatul a pelikánnak mint címerállatnak a használatára. Az 1260-ban vezetett keresztes hadjárat során például sikerrel foglalta vissza Cádiz városát. Így a kereszténység védelmezőjének alakjaként Alfonz címere még hangsúlyosabb szerepet kapott abban a XVI–XVII. századi Európában, amelyet tengeren és szárazföldön egyaránt fenyegetett a török. Mindemellett Alfonz király rendkívül művelt uralkodó volt, aki a költészetben is kimagaslót alkotott: a kasztíliai nemzeti irodalom megalapítójának tartják, és sokan úgy gondolják, hogy ő írta a Cantigas de Santa Maria címet viselő, összesen 420 Szűz Máriáról szóló költeményt tartalmazó gyűjteményt is. Emellett alapvetőek voltak kormányzati reformjai, ő alakította ki a két állam, Kasztíliai és León közigazgatásának, kormányzatának végleges formáját, valamint fejeztette be kasztíliai törvénykönyvét, a Siete Partidast. Vélhetőleg ezek és jellegzetesen humanista érdeklődése miatt karolta őt fel az embléma-irodalom, mivel olyan keresztény-humanista uralkodót láttak benne, aki megvalósítja a vágyott és oly sokszor papírra vetett ideált. Több száz XVI–XVII. századi nyomtatványból eddig közel negyvenben találtam nyomát a pelikánnak, de csak tizennégyben jelent meg az önfeláldozás és szeretet jelképeként.25 A legtöbb esetben a keresztény uralkodóval szemben támasztott erkölcsi és 23

24 25

MOL: színes tábla: 18, 26, 32, 64, 74, fekete–fehér: 86, 95, 172, 201, 209, 214, 279, 302, 374, 460, 469, 519, 541, 590, 628, 650, 704, 726, 731, 751, 757, 759, 841, 859, 860, 893, 898, 950, 985, 1012, 1013, 1062, 1084, 1119, 1132, 1182, 1193, 1200, 1216 sorszámú címerek. NYULÁSZI, 1999. Prímási levéltár: 54, 115, 144 sorszám alatti címerek. BEKE, 1995. Halotti címerekben utalhat a feltámadásra is. GYÖNGYÖSI,1999. 168. 1531, Andrea Alciati, Emblematum liber; 1543, Hans Sachs Suchster verseivel ellátott röplap – „Szeretet”; 1549, Andrea Alciati, Emblemes – „Mohóság”; 1552, Lyon, Barthélemy Aneau, Imagination poétique – „Házasság”; 1584, Andrea Alciati, Emblemata – „Egy idegesítő és falánk társsal szemben”; 1593, Róma, Cesare Ripa, Iconologia – „Jóság, Elvetemültség, Könyörületesség, Bűnök megbánása”; 1614, Köln, Pierio Valeriano Bolzani, Hieroglyphica; 1617, Sopronkeresztúr, Christophorus Lackner, Florilegus Aegyptianus; 1625, Rotterdam, Zacharias Heyns, Emblemata – „Vita meo vobis parta cruore manet”; 1648, Amsterdam, Florentius Schoonhovius, Emblemata – „Amor filiorum”; 1653, Tübingen, M. Johann Ebermeier, New Poetisch Hoffnung-Gärtlein; 1680, Coloniae Agrippinae, Philippo Picinelli, Mundus Symbolicus; 1691, Amsterdam, Daniel de la Feuille, Devises et Emblemes – „In morte vita”; 1699, Amszterdam–Danzig, Joannis Michaelis von der Ketten, Apelles Symbolicus.

85


politikai elvárást mutató pelikán-értelmezés, illetve ennek folytatásaként a közszféra, és a társadalom egyéb szintjein is megjelenő elvárás megfogalmazása. Ebben az értelemben három mottó kapcsolódik össze a pelikánnal. A hozzájuk csatolt hosszabb-rövidebb epigrammákat és az emblémák „üzenetét” érdemes összevetni a korabeli politikai gondolkodók írásaival. Bár köztudott, hogy Machiavelli nem a kegyes uralkodó képét részesítette előnyben, mégis bizonyos gondolatai megemlíthetőek ebben a kontextusban. A polgári egyeduralom kapcsán írta, hogy a fejedelemnek támogatnia kell népét, mert az juttatta hatalomra.26 Fontos, hogy a nép szeresse őt, mert az a „leghasznosabb erődítmény… mert akárhogy körülbástyázza is magát a fejedelem, ha a nép gyűlöli, nincs menedéke…”.27 A fejedelemnek törekednie kell arra, hogy alattvalói meglássák a cselekedeteiben rejlő lelki nagyságot, merészséget és erélyt. Ha csak álarcként is viselve, de az erények barátjának kell mutatnia magát.28 A leggyakrabban felhasznált pelikán embléma a „Pro Lege et Pro Grege” mottó is ezeket a gondolatokat sűríti magába. Legkorábban egy nürnbergi emblémáskönyvben jelent meg, 1596-ban. Joachim Camerarius írja, hogy Alfonz király szimbóluma volt a pelikán, ami vérével táplálja, és ily módon feléleszti kicsinyeit. Pictura tekintetében itt eltérést találunk a későbbiekhez – és az eredeti devizához – képest, mivel a pelikán a bal oldalát mutatja, földre helyezett fészkében, fejét a mellére hajtó jellegzetes tartásával gondozza fiait. A szimbólum által kifejezett morális tanács szerint az odaadó király úgy cselekszik népéért, ahogy a pelikán vére zálogát adja fiai életéért.29 Ahogy látni fogjuk idővel az elvárások köre bővült. A korábban említett Typotiusnál már például azt olvassuk, hogy Alfonz művelt-tudós király, többre becsülte az értelmet, saját életét pedig a vallásnak és a közügyeknek ajánlotta fel.30 Jacob Masen és Jacobus Boschius szintén erre a történetvariációra támaszkodott, ami a szóhasználatukból is kiderül. Előbbi Hispánia királyainál sorolja fel Alfonzt, akinek élete a tökéletes példa arra, hogyan kell egy király életét a vallásért és a közügyekért feláldozni.31 Boschius a jótékony, jótevő királyok közé helyezte uralkodót.32 Masent használta forrásként Csáky István országbíró Politica philosophiai Okoskodás-szerint való rendes életnek példája című munkájában. Megfogalmazása szerint a közjó keresése mindennek felette való. Ha valaki csak a saját boldogulását helyezi előtérbe, akkor összeomlik az őt körülvevő világ. Ahogy írja: „Azt kiuánom, minden Feidelem Alphonsus legien, kinek Czimere fiait maga uériuel élezteö Pellikan uolt, feljben irua: töruenjért és a’ Népért. Ha szabad, Petrarchaual toldom: Dolgaidat, seöt magadatis el feleitsed, Népedre s Országodra vigiaz. Meli nap királlia lettél, magadnak megh haluán másoknak élni keztél.”33 Gabriel Rollenhagen 1613-ban azt írja, hogy a jó uralkodó életét a törvényért és a népért áldozza, ahogy azt a pelikán is teszi.34 A metszetben keveredik a szent és a profán: az előtérben látható földre épített fészkében a pelikán a fiaival, a háttérben pedig a keresztrefeszítés jelenete. A kereszt tetején ismételten a pelikán, a kereszt alatt kelyhet 26 27 28 29

30

31 32 33 34

MACHIAVELLI, 1996. 45. MACHIAVELLI, 1996. 97. MACHIAVELLI, 1996. 81. „Sanguine vivificat Pelecanus pignora, sic rex Pro populo vita est prodignus ipse sui.” CAMERARIUS, 1596. XXXVII. Camerarius szövegét szó szerint vette át Pereira. PEREIRA, 1653. 97–98. „Alfonsi haec est litterati Regis … Vult intelligi, se devovisse vitam suam Religioni & Reip.” TYPOTIUS, 1601. 60. „Vitam religioni & reip. Impendere.” MASEN, 1681. 495. BOSCHIUS, 1701. Class. II. Tab. L. CSÁKY, 1992. 44–45. „Dux, vitam, bonus, et pro lege, et pro grege ponit, haec veluti pullos sanguine spargit avis.” ROLLENHAGEN, 1613. 20.

86


tartó emberek csoportja próbálja felfogni a Krisztus sebeiből kiömlő vért. Picturáját később az angol emblémáskönyvekben35 látjuk viszont, 1648-ban például egy londoni embléma-elméleti kiadványba került be a tudatos szerzői program részeként.36 1705-ben is megjelent az embléma egy Nagy Péter orosz cárnak címzett különleges, többnyelvű emblémáskönyvben. Ezúttal is a szerző tudatosságát jelzi, hogy az 1691-es kiadáshoz képest a cárnak szóló kiadvány kibővült a „Pro grege” mottóval.37 Ha az eddig elhangzottakat összevetjük Erasmus A keresztény fejedelem neveltetése című munkájával, akkor ugyanazokkal a gondolatokkal találjuk szemben magunkat. Erasmus már a bevezetőben saját munkájának célját a közhaszonban határozza meg, amelyről leírja, hogy az „mind a királyoknak, mind a királyok barátainak és szolgáinak egyetlen célja kell, hogy legyen.”38 Nagyon kemény kritikát fogalmaz meg I. Miksával, a könyv címzettjével kapcsolatosan: „Krisztus szentségei neked is, másoknak is közösek; tanítását miért nem tartod közösnek? Felesküdtél Krisztusra, miért követed hát Julius Caesar vagy Nagy Sándor erkölcsét? Jutalmat vársz te is tőle, de úgy gondolod, hogy tanítása nem vonatkozik rád?”39 A keresztény uralkodó erényei között a bölcsességet, igazságosságot, mértékletességet, előrelátást és a közjavára való törekvést emeli ki, mint az öt legfontosabb ismertetőjegyet. Ez utóbbival kapcsolatban kijelenti, hogy az „állam igazgatásában a fejedelemnek csak egyetlen dologra kell figyelmezni, mégpedig a köz hasznokra, mellőzve minden egyéni érzelmet”.40 Fontos gondolata, amely egyértelműen köthető a pelikán alakjához, hogy a „jó fejedelem feladata az, hogy ha a helyzet úgy hozza, akár a saját halála árán is, de gondoskodjék népe jólétéről. Nem hal meg az a fejedelem, aki ilyen tevékenységben veszti el életét.”41 Másképp megfogalmazva: „Ha csak életed kockáztatásával tudsz alattvalóidon segíteni, akkor a köz javát helyezd életed elé.”42 A pelikán és az uralkodó kapcsán ugyanezeket jegyzik meg az emblémaírók is: a király a törvény őre, államának rendjét csak annak óvásával tudja betartani. Ennek érdekében kell teljesen alávetnie magát az állam igazgatásának. Ezt fejezi ki a pelikán megszemélyesítése is: a népért, a szent jogért önti vérét a király, ekként adom én vérem által fiókáimnak az életet.43 A korszakban kedvelt Justus Lipsius is hasonlókat fogalmaz meg. Az alkalmas fejedelem jóságos44 és okos. Uralkodása legfőbb céljának alattvalói hasznát tekinti.45 Leírásából egyértelműen kiderül, hogy az ő értelmezésében is a fejedelem tekinthető inkább a

35

36 37 38 39 40 41 42 43

44 45

WITHER, 1634. XX.; PARKER, 1732. VII. Ezek szöveghagyománya is azonos alapokon nyugszik, nemcsak a képi. A pictura felett olvasható, hogy a pelikán a vérével hajtotta végre a törvényt, ily módon gyógyítva meg népét. A madár, amikor már nem lát más megoldást, gyermekei szomorúságát önmaga megsebzésével próbálja csillapítani. Könnybe lábadt szemmel tekint hálátlan fiaira, majd magát feláldozva beteljesíti az igazságtalanság törvényét, hogy gyermekei lelkét megmentse, bár ők nem fogadták el a szent akaratot. BLOUNT, 1648. 7. DE LA FEUILLE, 1691.; DE LA FEUILLE, 1705. 763. ERASMUS, 1987. 8–9. ERASMUS, 1987. 27. ERASMUS, 1987. 11. ERASMUS, 1987. 22. ERASMUS, 1987. 29. „Pro grege, pro sancta fundet rex lege cruorem: Sic vitam pullis sanguine reddo meo.” REUSNER, 1581. Lib. II. Emblema XIV. Inkább jámbor, amely jelzőt szintén előszeretettel használták a pelikánra. „Te magadra nézel? Vétkezel, mert azért választatik a király, nemhogy magát kényesen tartsa, hanem hogy ő általa azok, kiktűl választatott, jól és boldogul éljenek.” Lipsius magyar fordítása: Laskai János: A polgári társaságnak tudományáról. In: Magyar gondolkodók 17. század. TARNÓC, 1979. 146.

87


szolgának, mintsem az alattvalói. A Népeknek Pásztora az uralkodó.46 Az uralkodó mint pásztor, mint jó pásztor már Thomas Palmer Two hundres Poosees című 1566-ban megjelent szöveges emblémáskönyvében is visszaköszön. A jó pásztor közismerten Krisztus egyik attribútuma volt. Feláldozza bárányaiért életét, ily módon azonosítható a fiókáit saját vérével tápláló pelikánnal. Ez a kép már az ókeresztény művészetben is feltűnik, és ebben az esetben az önfeláldozó, népéért bármikor cselekedni képes uralkodót jelképezi. Ugyanakkor a pásztor motívum kapcsán érdemes megemlíteni, hogy egy 1682-es emblémakönyv szintén Alfonz nyomán írja, hogy a természet törvényei szerint a szülők gyakran pásztorokként jelennek meg és ekként nevelik gyermekeiket törvénytudó emberré.47 A késő humanista Philippo Picinelli kevésbé hangsúlyosan, de megemlíti X. Alfonz személyét. Leírása túlnyomórészt inkább II. János (1481–1495) portugál uralkodó panegyricusának ismertetésén alapszik. Megtudjuk, hogy mindkét király saját magának választotta a pelikánt emblémaként, ami saját belső részeit marcangolta szét (viscera sua lacerat). A szent hitért és a nép biztonságáért cselekedtek, saját vérüket és életüket feláldozva vetették alá magukat a közjóért. Franciscus Mendoza szavait idézve írja le azt is, hogy az öreg királyok betegségük gyógyítása érdekében fiatal gyermekek vérét öntötték magukra.48 János, hogy népének gonoszsága meggyógyíttasson saját kezeivel szaggatta szét saját szívét, tépte ki vénáit, és hagyta megromolni saját testét. Wither után itt is a gyógyító király képével találkozunk. Az uralkodóval szemben támasztott elvárások a társadalom egyéb szintjein is megjelentek.49 Ezt bizonyítja a „Hozd elő, ami benned rejlik!” jelentéssel bíró Quod In Te Est, Prome mottójú embléma, amely összesen két kiadványban is feltűnik. A mintát Junius Hadrianus Emblematája (1565) szolgáltatta.50 A szerző Joachim Hoppersnek, II. Fülöp (1556–1598) németalföldi uralkodó tanácsosának ajánlotta az emblémát. A mű szerzője a pictura alatt ismerteti a pelikán legendáját, a korábbi írók által használt kútfőket, továbbá elmagyarázza, hogy egy intelligens és tanult ember számára a legjobb feladat az ország és munkája számára előnyt jelentő tehetségének és a benne rejlő lehetőségek kibontakoztatása. Ezeket a tulajdonságokat („előny”) pedig úgy kell hagynia mellkasából kiáramlani, ahogy a pelikán hagyja vérét fiókáira hullani. Aki jártas a betűk és a szabad művészetek területén, megtalálja saját útját. Az ilyen emberrel szemben megengedett, hogy magánéletében önző, viszont munkájában becsületes és elkötelezett legyen. A tehetséggel megáldott embernek ugyanis, feladatait a köz szolgálatában kell töltenie. Ez képet ad arról, hogy a hivatalnokokkal szemben is elvárták, hogy életüket a népnek és a törvényeknek áldozzák. A jó hivatalnok rendkívül művelt, megvesztegethetetlen, munkájában tántoríthatatlan erkölcsökkel rendelkezik. Fiatalkorát a tanulásnak szánja. Machiavelli ezt a polc-hasonlat alkalmazásával érzékelteti. A tehetség „néha közrendű embert is felsegít a legmagasabb polcra”, azaz nem feltétlenül születési alapon lehet valakiből hivatalnok, hanem létezik a meritokratikus elit is, amely szorgalmá46

47 48

49

50

[http://www.mun.ca/alciato/palmer.html] Utolsó elérés: 2010. február 26. 92–es mottó. Amint látható, ennek az emblémának nincsen párhuzama Alciatinál. Erasmus is felhozza, hogy Homérosz is különbséget tett a tirannus népfaló jelleme és a népek pásztorának személye között. ERASMUS, 1987. 48. PETRASANCTA, 1682. 261. Érthetővé válik az utalás, ha tudjuk, hogy 1483-ban János kivégeztette az ellene forduló nemeseket. A betegségre gyógyír a fiatalok vére, vagyis az állam ügye megoldódik, ha az árulók ellen az uralkodó fellép. Lásd: Erasmus és a közhaszon: maga a szerző is ezért írja művét, tehát saját magával szemben is ezt várja el, munkáját nem saját gyönyörködtetésére, önző érdekből írja. [http://www.emblems.arts.gla.ac.uk/french/emblem.php?id=FJUb007#N1FJUb007] Utolsó elérés: 2010. február 26. VII. embléma.

88


val vagy tehetségével emelkedik ki.51 A szellemi fejlettség fontossága nála is és természetesen Erasmusnál is jelen van. Ahogy az utóbbi írja, a fejedelemben csak akkor fejlődnek ki a tőle elvárt erények, ha megfelelő képzésben részesítik, hiszen „a hazának nevelik őket”.52 Vagyis a haza javára kell nevelni azokat, akik a haza számára születtek. Itt hangsúlyossá válik a nevelő személyének fontossága. Ezek a gondolatok köszönnek vissza nemcsak a fenti emblémában, hanem az azt adaptáló Geoffrey Whitney 1586-os versében. Az embernek a pelikán példája nyomán kell megvizsgálnia szívét („mellkasát”) és önmagába néznie. Szívére hallgatva, szóval és írással, vagyis tudása felhasználásával a nép akaratát és érdekét kell érvényesítenie. Hadrianus nyomán a belső erények felismeréséről ír Whitney. Ha tudatában vagyunk képességeinknek, azokat tanulással fejlesztve hasznos részei lehetünk a társadalomnak.53 Weber János 1665-ben, Lőcsén megjelent Lectio Principumának már az előlapján találkozunk a pelikán jelképpel, jelezve ezzel, hogy ez a szimbólum a magyar politikai gondolkodásnak is kiemelt részét képezte. Eperjes orvos-bírája a bírói tisztségbe való kinevezései alkalmával jelentetett meg egy-egy kiadványt. Ezek mind szövegét, mind képi anyagát tekintve a saját ötletei alapján készültek. A Lectio Principum a negyedik megválasztás alkalmára készült. Az előlapon a Felicitas Principum felirat olvasható, alatta a pelikán fiaival, két oldalt pedig egy-egy Herkules-oszlop amore és labore felirattal, amelyeken 12-12 fejedelmi erényt tüntetett fel a szerző. Az egyébként eperjesi ifjaknak címzett fejedelmi tükörnek igen összetett mondanivalója van: hálaadásra szólítja fel a fiatalokat iskolájukkal szemben, ahol olyan tudásra tettek szert, amely életrevaló embert faragott belőlük. A tanulás segítségével megismerték a mások hasznára fordítható képességeket, az itt szerzett könyvek pedig „tanácsot közvetítenek, megmutatják a helyes utat, hogy megóvjanak azoktól a csapdáktól és csalárdságoktól, melyeket az ember különben nem tudna kockázat nélkül megismerni és megtapasztalni…”54 Mintha Erasmus szavai ismétlődnének: „Demetrius Phalereus nagyon bölcsen felhívja figyelmünket a könyvek olvasására, mert a fejedelem ezekből megtudhatja mindazt, amire sokszor még a barátok sem merik figyelmeztetni.”55 A mű kifejti, hogy az ifjak kötelesek megtartani atyáik parancsát mind életükben, mind munkájuk során. Szülőanyjuk, vagyis Eperjes város törvényeit úgy kell szívükben viselniük, ahogy ennek megtestesítője, a pelikán szerepel az előlapon. Alakja kritikát is jelent egyben a nevelésre utalva, mivel Weber szerint sok szülő aggódik és félti gyermekeit, miközben nem tesznek meg mindent azok megfelelő neveltetésének érdekében. Pedig – ahogy mondja – az élet értelmének alapját a jó nevelés adja. Erről írt Anton Guevara Horologium Principumában is: „gyakorta nagy panaszokat hallok én az atyáktól az ő fiok felől, hogy azok engedetlenek, vásottak és kevélyek, de nem gondolják az atyák meg azonközben, hogy ők adtanak légyen okot az ő fioknak gonosz erkölcsökre.”56 A Lectio Principum harmadik üzenete már a városvezetésnek szól. Weber megfogalmazza, hogy a jó vezető mélyen igazságos, tanácsadóira hallgató és legfőképp családszerető személy. Ezeket az elvárásokat a város új bírája olyannyira magával, mint 51 52 53

54 55 56

MACHIAVELLI, 1996. 64. ERASMUS, 1987. 13. „The Pellican, for to revive her younge, / Doth peirce her brest, and geve them of her blood: / Then searche your breste, and as yow have with tonge, / With penne proceede to doe our countrie good: / Your zeale is great, your learning is profounde, / Then helpe our wantes, with that you doe abounde.” [http://www.mun.ca/alciato/whit/w087.html] Utolsó elérés: 2012. április 14. HARGITTAY, 2001. 163. ERASMUS, 1987. 80. TARNÓC, 1979. 38.

89


Eperjes más polgáraival szemben is támasztania kell. Kinyilvánítja, hogy a város bírája szolga és alattvaló, nem pedig a korlátlan teljhatalom birtokosa. Itt a „Pro Grege et Lege” mottó ismétlődik. A Herkules-oszlopon helyet kapó pelikán-szimbólum összefoglalja Weber János mondanivalóját: megjelenik, mind a szülői szeretet jelképe; mint a vele kapcsolatban ritkán előforduló pietas, vagyis a szülők iránti kegyes szeretet szimbóluma; mind pedig a tanulással való érvényesülés és az önfeláldozás emberi jelképe. A szimbólum felhasználásának forrása a nürnbergi városháza emblémáit bemutató kiadvány lehetett.57 Az Emblemata Politica címlapján látható pelikán uralja a képet, alatta a felirat Salus populi suprema lex esto.58 Az egyértelműen politikai kultúra részét képező szimbólum nemcsak az uralkodótól elvárt viselkedést fogalmazta meg, hanem egy olyan általános politikai elvárást is, amely a városi tanács számára is példaként szolgált. Vagyis a közjó érdekében történő feladatvégzést, ugyanúgy ahogyan az uralkodó is a népéért áldozza életét. (Hasonló elvárások jelennek meg alsóbb szinteken például orvosokkal szemben is.)59 A harmadik mottó, amelyet ismertetni szeretnék legalább olyan kevéssé elterjedt, mint a Quod in te est prome. Az Altiora Ne Quaesiveris sokkal inkább tekinthető általános életvezetési tanácsnak, mint a fejedelemmel szemben támasztott követelménynek, mégis érdemes beszélni róla, mivel sok azonosságot mutat az eddig tárgyaltakkal. Pataki Füsüs János Királyoknak tüköre (1622) című munkájában idézi Ovidiust: „Aminemű hivatalban vagy állatván, maradj meg abban.”60 Ez lényegében ugyanazt jelenti, mint amelyet az utolsó vizsgált mottó hordozott magában, és amely már Aiszóposznál is jelen volt. A halászok című meséjének lényege is abban rejlik: az élet változékony, és ezt el kell fogadni.61 Nem szabad dicsekedni, sokkal inkább elégedettnek kell lenni azzal, ami éppen van, mert mindig jöhet rosszabb is. A pelikános emblémával eddig csak két esetben találkoztam: egy epigramma formájában Joachim Camerarius emblémáskönyvében, és egy 1675-ös német kiadványban.62 A camerariusi epigramma értelmében az embernek nem szabad túl magasra törekedni, mert a hiba biztos és a magasból könnyen lezuhanhat. Mintha csak Daidalosz és Ikarosz történetét állítanák példaként. Összegzés A pelikánról tehát elmondható, hogy egy bonyolult szimbólum. Elsősorban Krisztust jelenti, de minden más értelmezés mögött is a tettében érvényre jutó önfeláldozás szerepel. Az emblémáskönyvek példáin keresztül világossá vált, hogy a pelikán a felelős uralkodó jelképe, amely a politikai kultúra szerves részét képezte. A politikai színpadán az ő mintáját követve kellett a királyoknak gondoskodóvá válnia. A humanista vezető eszményképe a teljes mértékig önmagát népének alárendelő fejedelem, akiben nagyobb 57 58

59

60 61 62

ISSELBURG–REM, 1617. A nép üdve/java legyen a legfőbb törvény. Talán itt is Erasmusból merítettek. Ahogy írja: „A törvény csak a közjót szolgálja!” ERASMUS, 1987. 103. Ahogy a király halálával gyógyítja népét, úgy kell az orvosnak is munkájában helytállnia, írja a Pro lege et Pro grege emblémában Reusner. A Balthasar Gutelerus orvosnak ajánlott versben V. Alfonz, Aragónia, Nápoly és Szicília uralkodója (1416–1458) a példa. Eszerint a bölcs és jó nápolyi Alfonz testesíti meg a pelikánt, aki halálával visszahozza a népet az életbe. REUSNER, 1581. Lib. II. Emblema XIV. TARNÓC, 1979. 70. AISZÓPOSZ, 1987. 12. CAMERARIUS, 1596. XXXVIII., valamint SEBALD, 1675. XIX. Ich suche nicht meine Ehre. Az emblémák forrásaként szolgálhatott a Hieroglyphica Oktalanság fejezete.

90


a népe iránti szeretet, mint a mértéktelen hatalom iránti vágy. Ezzel a pelikán alakja szembekerült a kor abszolutista uralkodó-felfogásával, a Machiavelli által felvázolt ideális fejedelemképpel, miközben minden más politikai traktátus a keresztény etika és a politika kizárólagos együttműködését, összehangolását állította fel követelményként az uralkodókkal szemben, egy olyan erénykatalógust alkotva, amely egyetlen szimbólummal összegezhető: az önmagát feláldozó pelikánnal.

91


ABSTRACT Pelican Aspects of Emblemy Books This essay based on a current researching relating to a dual interpreation of the pelican symbol, which used to be presented simultaneously in sacral and profane way as well. The icon of the pelican was a complex symbol. It particularly meaned Jesus Christ, as the symbol of the unconditional self-sacrofice, and through this it was the most important instance that faces medieval and early modern kings. However the symbol of the pelican had been up against the approach of the early modern absolutist monarchcomprehension featured by Macchivelli, meanwhile other political tracts required the co-operation of christian moral and the politics from kings. This collection of moral is summed up in a propriate symbol: the self-sacrofice pelican.

92


Irodalom: AISZÓPOSZ 1987 APÁCZAI 1959 BAXTER 1998 BEKE 1995 BLOUNT 1648 BOLZANI 1614 BOSCHIUS 1701 CAMERARIUS 1596

COMENIUS 1986

CSÁKY 1992 CSÁSZTVAY 2009

AISZÓPOSZ: Aiszóposz meséi. Budapest, 1987. APÁCZAI Csere János: Magyar encyclopeadia. Budapest, 1959. BAXTER, Ron: Bestiaries and their users in the Middle Ages. H.n., 1998. BEKE Margit: A prímási levéltár nemesi és címeres emlékei. Esztergom, 1995. BLOUNT, Thomas (ford.): The Art of Making Devices. London, 1648. BOLZANI, Pierio Valeriano: Hieroglyphica. Colognae, 1614. BOSCHIUS, Jacobus: Symbolographia, sive de Arte Simbolica. Augsburg, 1701. CAMERARIUS, Joachim: Symbolorum et Emblematum ex Volatilibus et in Sectis Desumtorum Centuria Tertia Collecta. Nürnberg, 1596. COMENIUS, Johannes Amos: Orbis Pictus, in Hungaricum et Germanicum Translatus et hic ibire emendatus: A’ világ lefestve. Miskolc,1986. Facsimile kiadás (Bibliotheca Comeniana) CSÁKY ISTVÁN: Politica philosophiai Okoskodás-szerint való rendes életnek példája (1664–1674). Budapest, 1992. CSÁSZTVAY Tünde (szerk.): Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovics Józsefnek. (Humanizmus és gratuláció.) Budapest, 2009.

DE LA FEUILLE

1691

DE LA

FEUILLE, Daniel: Devises et Emblemes. Amsterdam,

1691. 1705

DE LA

FEUILLE, Daniel: Symbola et Emblemata. Amsterdam,

1705. DÉRI 1992 ELIADE 1997 ERASMUS 1987

DÉRI Erzsébet (szerk.): Református templomok Magyarországon. Budapest, 1992. ELIADE, Mircea: Képek és jelképek. Budapest, 1997. ERASMUS, Rotterdami: A keresztény fejedelem neveltetése. Budapest, 1987.

93


GROTTE 2008

GYÖNGYÖSI 1999 HARGITAY 2001

ISSELBURG–REM 1617 KIRÁLY 1921 LACKNER 1617 MACHIAVELLI 1996 MASEN 1681 MEINHARD 1675 MISKOLCZI 1983 MOHAY 1986 NYULÁSZI-STRAUB 1999 PÁPAI 1995 PARKER 1732 PEREIRA 1653 PETRASANCTA 1682 RADVÁNSZKY 1986

GROTTE András: „Gyöngyházbúl való pelikán forma…” – Rákóczi László csészéje Hamburgban. In: Művészettörténeti Értesítő, 57. (2008) 2. sz. 377–387. GYÖNGYÖSI István: Porábúl megéledett Főnix avagy Kemény János emlékezete. Budapest, 1999. HARGITTAY Emil: Gloria, fama, litteratura. Az uralkodói eszmény a régi magyarországi fejedelmi tükrökben. Budapest, 2001. (Historia Litteraria 10.) ISSELBURG, Peter – REM, Georg: Emblemata Politica. H. n., 1617. KIRÁLY György (összegyűjtötte): Őszi harmat után. Istenes, vitézi és virágénekek. Gyoma, 1921. LACKNER, Christophorus: Semproniensi, 1617.

Florilegus

Aegyptianus.

Agro

MACHIAVELLI, Niccolò: A fejedelem. Budapest, 1996. MASEN, Jacob: Speculum Imaginum. Coloniae Ubiorum, 1681. SEBALD, Meinhard: Geistliche Emblemata oder Sinn-bilder. Danzig, 1675. MISKOLCZI Gáspár: Egy jeles vad-kert, avagy az oktalan állatoknak historiája Miskolczi Gáspár által. Budapest, 1983. MOHAY András (ford.): Physiologus – A Zsámboky-kódex állatábrázolásaival. Budapest, 1986. NYULÁSZI-STRAUB Éva: Öt évszázad címere a Magyar Országos Levéltár címereslevelein. Szekszárd, 1999. PÁPAI PÁRIZ Ferenc: Dictionarium Latina–Hungaricum et Hungarico–Latino–Germanicum. Budapest, 1995. PARKER, Edmund (printed for): Choice Emblems, Divine and Moral, Ancient and Modern. London, 1732. PEREIRA, Joannis de Solorzano: Emblemata Centum, Regio Politica. Madrid, 1653. PETRASANCTA, Silvestri a: Symbola Heroica. Amsterdam, 1682. RADVÁNSZKY Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. II. kötet. Budapest, 1986.

94


REUSNER 1581 ROLLENHAGEN 1613 SAJÓ 1997 SCHOONHOVIUS 1648 SZABÓ 2008

TAKÁCS 1986 TARNÓC 1979 TYPOTHIUS 1601 VANYÓ 1998 WITHER 1634

REUSNER, Nicolaus: Emblemata. Francofurt, 1581. ROLLENHAGEN, Gabriel: Selectorum Emblematum Centuria Secunda. Utrecht, 1613. SAJÓ Tamás (ford.): Cesare Ripa: Iconologia. Budapest, 1997. SCHOONHOVIUS, Florentius: Emblemata, Partim Moralia, Partim etiam Civilia. Amsterdam, 1648. SZABÓ Péter: Jelkép, rítus, udvari kultúra. Reprezentációs és politikai tekintély a kora újkori Magyarországon. Budapest, 2008. TAKÁCS Béla: Bibliai jelképek a magyar református egyházművészetben. Budapest, 1986. TARNÓC Márton (szerk.): Magyar gondolkodók 17. század. Budapest, 1979. TYPOTIUS, Jacobus: Symbola Divina et Humana Pontificum Imperatorum Regum. Tomus Primus. Prága, 1601. VANYÓ LÁSZLÓ: Az ókeresztény művészet szimbólumai. Budapest, 1998. WITHER, George: A Collection of Emblemes, Ancient and Moderne. The Third Book. London, 1634.

Online tartalmak: [http://www.mun.ca/alciato/e194.html] Utolsó elérés: 2012. április 14. [http://www.mun.ca/alciato/palmer.html] Utolsó elérés: 2012. április 14. [http://www.emblems.arts.gla.ac.uk/french/emblem.php?id=FJUb007#N1FJUb007] Utolsó elérés: 2012. április 14. [http://www.mun.ca/alciato/whit/w087.html] Utolsó elérés: 2012. április 14.

95

96

BO JT OS AN IT A

Egy sikeres gazdasági vállalkozás 1684-ből Esterházy Pál és a marhakereskedelem, Thököly Évához írt levelei alapján

E

sterházy Pál már évtizedes levelezésben állt Thököly Évával, amikor 1682. augusztus 9-én feleségül vette. A családi krónika szerint Kismartonban tartották a lakodalmat.1 Az egybekelés öt hónappal azután történt, hogy egy csaknem harmincéves házasság után a nádor eltemette első feleségét, féltestvér bátyjának, Istvánnak2 a lányát: Esterházy Orsolyát. A két esemény közötti szokatlanul rövid idő alatt még a gyászév sem telt le, ráadásul a frigy létrejöttéhez szükség volt I. Lipót (1657–1705) beleegyezésére is, hiszen az alig 23 esztendős menyasszony a lázadó Thököly Imre húga volt. Házasságuk bizonyára nem volt könnyű, mert Esterházyt rendre elszólították otthonról kötelességei. Kapcsolatuk mégsem szakadt meg, az 1682–1712 között egymástól távol töltött időről közel 300 levél tudósít. A misszilisek ma az Országos Levéltárban található P 125 jelzet alatti, Pál nádor iratait magába foglaló fond részét képezik Alább az 1684-ben írt levelek alapján kísérlem meg bemutatni a nádor életének egy kevéssé ismert részét. Vezekény előtt, Vezekény után Az Esterházy család egy „repülőrajttal”, szinte pillanatok alatt emelkedett a magyar arisztokrácia körébe, ami még a kortárs főúri famíliák közül is kitüntette őket.3 Esterházy Pál fiatalkorából most csupán néhány meghatározó mozzanatra szeretném fölhívni a figyelmet; olyan hatásokra, amelyek talán válaszkísérletet jelenthetnek politikaigazdasági magatartásának miértjére. Esterházy Pál 1635. szeptember 8-án látta meg a napvilágot Esterházy Miklós nádor és második felesége, Nyáry Krisztina fiaként. A családban – éppen a gyors felemelkedés miatt – nagy hangsúlyt kapott a felmenők tisztelete, innen eredhet Pál későbbi őskultusza.4 Apjához hasonlóan, ő is jezsuita nevelésben részesült: először Miklós nádor udvarában, majd a nagyszombati gimnáziumban.5 1652. augusztus 26-án a vezekényi csatában négy Esterházy veszítette életét,6 köztük a családfő, Pál bátyja, Esterházy László is. Ő volt a gyámja féltestvére, István árvájának, Esterházy Orsolyának, akinek

1 2

3

4

5

6

SZILÁGYI, 1888. 219. Esterházy István (1616−1641) édesanyja Dersffy Orsolya (†1619) volt, Miklós nádor első felesége. NAGY I., 1858. 82. Pál karrierje még annak ismeretében is egyedülállóan gyors és sikeres, hogy apja, Miklós szinte minden kínálkozó lehetőséget kihasználva maga is remekül kamatoztatta édesapjának, a Pozsony megyei alispán Esterházy Ferencnek örökségét. PÁLFFY, 2009. 866. A család történetéről Nagy Iván (NAGY I., 1858.) mellett Esterházy János (ESTERHÁZY, 1901.) családtörténeti munkája ad részletes összefoglalást, adataimat Iványi Emma (IVÁNYI, 1989.) kutatásaival kiegészítve innen emeltem át. Az őskultuszhoz lásd: FAZEKAS, 2009. Esterházy Miklós térítette át a Dunántúl utolsó katolikus főurát, a fiatal Nádasdy Ferenc későbbi országbírót is, aki nem sokkal később Esterházy Pál nővérének, Anna Júliának férje lett. IVÁNYI, 1989. 431. A vezekényi csatában hősi halált halt négy Esterházy temetéséről lásd: SZABÓ, 1989.

97

BOJTOS ANITA

Pállal való házasságát még a csata előtt előkészítették.7 Nagyvezekény azonban meggyorsította Pál felnőtté válását: két héttel a csata után, szeptember 13-án, tizenhét évesen Pápa város főkapitányi székében találjuk, másnap pedig már Sopron vármegye főispánja – ezzel megkezdődik közéleti pályafutása.8 Október 21-én Fraknón titokban feleségül vette Esterházy Orsolyát, de csak 1655-ben, farsang idején tartották meg a hivatalos esküvőt.9 Ettől kezdve Orsolyával egészen annak haláláig, 1682-ig levelezett. Esterházy hamarosan királyi tanácsos lett,10 1661-től királyi főudvarmester. 1667ben Alsó-Magyarország főhadparancsnoka, 1668–81 a bányavárosok főkapitánya, az 1681-es országgyűlésen elnyerte a király utáni legmagasabb címet: nádorrá választották. 1687 végén pedig birodalmi hercegi rangot kapott, amit utóbb gyermekei is örökölhettek.11 A gyorsan fölfelé ívelő politikai pálya és egyre fényesebb főúri életmód mögött mindvégig megmaradt a családból és fiatalkorából hozott két legfontosabb élmény: a jezsuita neveltetés révén és a családtagok példáján át elsajátított buzgó vallásosság, és az a néhány hónap leforgása alatt bekövetkező nagykorúvá válás, amely tizenhét évesen hadi-, politikai- és udvari méltóságok felelősségteljes viselőjévé tette. Ezt sűríti magába szimbolikusan Esterházy Pál Zrínyi Miklóssal történt első találkozása. Zrínyi hatása végigkísérte Pál politikai és közéleti szerepvállalását.12 Példakövetésén, a kettejük bizalmas viszonya mögött fölsejlő kiválasztottság-tudaton túl azonban megmutatkozik még egy párhuzam: az a szemlélet, amellyel Zrínyi és Esterházy is fölismerték, hogy mindenfajta hadi (és politikai) vállalkozás alapfeltétele a gazdasági stabilitás és a folyamatos, uralkodótól független önálló pénzbevétel biztosítása. Főúri marhakereskedelem a XVII. században A nemesség már a Jagelló-korban kivette részét a magyarországi külkereskedelemből,13 a vállalkozások valódi fölvirágzása azonban a XVI. század közepén kezdődött. A hódoltságban fekvő, szultáni kezelésű mezővárosok viszonylag nyugalmas fejlődése lehetővé tette, hogy óriási határaikban marhacsordák legelhessenek. Ennek az állatexportnak középkori előzményei voltak, Szeged már XV. században nagyszámú szarvasmarhát hajtott ki az országból, amelyek általában az észak-itáliai városok egyikében (főként Velencében) találtak gazdára.14 7

8 9

10

11 12

13 14

A házassághoz a közeli rokoni kapcsolat miatt pápai engedélyt kellett kérniük, amelyhez karmelita szerzetesek közbenjárásával jutottak hozzá. Időközben meg kellett védeni Pál igényét is a gyámságra, hiszen sógora, Nádasdy Ferenc ugyancsak szívesen vállalta volna ezt a szerepet. IVÁNYI, 1989. 433–436. IVÁNYI, 1989. 434. 1655-ig még tanult, és ekkoriban került sor élete egyetlen nagyobb utazására is, amely során részt vett a regensburgi birodalmi gyűlésen. HORN, 1989. Merényi Lajos 1655. július 1-jére keltezi Esterházy Pálnak királyi tanácsosi kinevezését, de Fallenbüchl Zoltán már 1652-től számítja. Pálffy Géza 20 éves korára teszi ugyanezt. MERÉNYI, 1895.; FALLENBÜCHL, 2002. 90.; PÁLFFY, 2009. 877. Pál méltóságait és címeit FALLENBÜCHL, 2002. 90–91. és PÁLFFY, 2009. adataiból idéztem. A témához lásd Esterházy Visszaemlékezés, valamint Esterházy és Zrínyi kapcsolatát, a költő és hadvezér Pálra gyakorolt hatását irodalmi alkotások elemzésével Kovács Sándor Iván összegzi. Eszerint két szépirodalmi lenyomata maradt Pál Zrínyi-élményének: egyik a gyermekkori történeten alapuló emlék („Egy csudálatos ének”), másik pedig a jól ismert és sokat idézett Mars Hungaricus. KOVÁCS, 1989. Előbbieken kívül ide sorolható Baranyay Béla feltevése, amely szerint Zrínyi politikai örökségének, a Bécshez való viszonyulásnak tovább éltetője Esterházy, amíg az 1670–80-as évek fordulóján át nem tér a Habsburgok örökös királyságának programjához. BARANYAY, 1933. PACH, 1963. 147. és PACH, 1982. 382−383. BÁLINT, 1975. 14–15.

98

EGY SIKERES GAZDASÁGI VÁLLALKOZÁS 1684-BŐL

Egy évszázaddal később még mindig az alföldi települések játszották a főszerepet: a marhatartó cívisektől hivatásos marhakereskedők (tőzsérek) vásárolták föl a gulyát, majd megbízott hajtók (hajdúk) segítségével, vagy maguk hajtották külföldre a jószágokat.15 A gulyák általában valamelyik határszéli vásáron cseréltek gazdát, ahonnan külföldi kereskedők vitték tovább azokat délnémet vagy lengyel városokba. Az export mértékéről a harmincadhelyek és más vámnaplók is tudósítanak.16 A XVI. század közepi háborús, zavaros időszakban kiváló jövedelemkiegészítési lehetőség volt a nemesség bekapcsolódása a szarvasmarha kereskedelembe: vám- és adómentességüket kihasználva ezrével hajtották ki állatokat és tettek zsebre jókora hasznot.17 A tizenöt éves háború alatt, majd az 1620–30-as esztendőkben visszaesett a marhakereskedés forgalma, ezért a XVII. század első felében mezővárosi tőzsérektől a vám- és adómentesen kereskedő főnemesség kezébe került át a kivitel nagy része, hiszen ők rendelkeztek elegendő tőkével ahhoz, hogy a megcsappant nyereség és a kockázatok ellenére is folytassák a vállalkozásokat. Az arisztokrácia gazdasági szerepvállalása nyomán egész hálózatok épültek ki a minél zökkenőmentesebb kereskedelem érdekében. Az országos méltóságot viselő főnemesek katonai-gazdasági szervitoraikon és városi kapcsolataikon keresztül, nem egyszer a hatalmuk alá eső végvárhálózat bevonásával igyekeztek akadálymentesíteni a hajtók útvonalát, és ezáltal megkönnyíteni az alföldi gulyák vonulását. A XVII. század közepén a Batthyány és a Zrínyi család tartotta kézben a legfejlettebb kereskedőrendszert. 1648–49-ben Batthyány Ádám vámmentességet és védelmet ajánlott a vele szövetkező hódoltsági tőzséreknek (nemesi passzussal így saját állataikat is ingyen hajthatták föl), akik ezért cserébe minden pár marha után 1 tallér „kijáró pénzt” fizettek.18 Abban az időben tehát, amikor a mezővárosi tőzsérek sokszor visszahozni kényszerültek a külföldi piacon el nem adott állataikat, a főúri holdudvarba szegődő kereskedők jóval kedvezőbb lehetőségekhez jutottak. A rendszer igazi nyertese azonban természetesen az a főúr maradt, aki lényegében befektetés és valódi kockázat nélkül is biztos nyereséghez jutott. Ehhez elegendő volt a német és olasz üzletfelekkel váltott néhány levél és a szervitoraik segítsége. Még ennél is nagyobb volumenű vállalkozást tartott fenn a Zrínyi család.19 Légrád örökös főkapitányaiként 1610-től marhavásárokat szerveztek az itáliai kereskedelem kapujának számító városban, ahová évente akár 40 000 marhát is fölhajtottak. A század második felében a Zrínyi-fivérek a kanizsai pasával és velencei kereskedőkkel szövetkezve saját fegyveres kíséretet adtak a hajtók és a gulyák mellé. Velencének annyira fontos volt a húsellátás biztosítása, hogy képes volt hadihajókkal felügyelni a kereskedelem körüli rendet, amit a bécsi udvar már egyenesen felségsértésnek tekintett. A felelősségre vonás során Zrínyi Miklós bán azzal érvelt, hogy nemesi adómentessége és a magyar törvények lehetővé teszik a tengeri kereskedést, emellett pedig az exportból

15

16

17

18

19

A mezővárosi marhakereskedő réteg megerősödése Thököly Sebestyén példáján látható, aki hatalmas vagyonával egymaga a főnemesi rétegbe emelte családját: míg ő nemesként is folytatta korábbi életformáját, fiai azonban már a nagybirtokos arisztokraták életét élte. ZIMÁNYI, 1984. 65−66. A harmincadok és egyéb exportra vonatkozó adatokat tartalmazó források feldolgozása: EMBER, 1961.; ZIMÁNYI–PRICKLER, 1974.; ZIMÁNYI, 1976.; GECSÉNYI, 2008.; MAKKAI, 1957.; PRICKLER, 1971. Természetesen nemcsak a szarvasmarha eladás számított a korszakban nyereséges vállalkozásnak: a főűri gabona-, hal- és borkereskedelem is legalább annyira jövedelmező volt. A tőzsérkedő végvári katonaság mentesült az egy tallér fizetése alól. ZIMÁNYI, 1976. 139. A Batthyányak marhaexportjáról lásd: ARATÓ, 2009. ZIMÁNYI, 1976. 140−141.

99

BOJTOS ANITA

befolyt jövedelmet nem egyébre, mint a török elleni védelem és hadsereg finanszírozására, és ezzel az ország és az uralkodó javára fordítja. Ha nem is ilyen kiforrott rendszer segítségével, de a Zrínyiekéhez hasonló lehetőségek birtokában vágott bele Esterházy Pál 1684-ben a Pest környéki szarvasmarha felvásárlásba. Gulyák Buda alatt Már csaknem egy hónapja tart Buda ostroma, amikor Esterházy Pál egy 1684. augusztus 16-án kelt levél utóiratában20 először tesz említést a szarvasmarhákról: „Édesem, nem régen küldtem hatvan számú szarvasmarhát, most megint huszonötöt”.21 Az egész éves hizlalás után általában augusztus közepén, talán épp Nagyboldogasszony napján22 hajtották föl az alföldi gulyákat a Duna menti széles, a csorda vonulása szempontjából ideális utakon Buda–Győr–Óvár–Bécs irányba. A Szeged-vidéki, kecskeméti és nagykőrösi tőzsérek kedvelt átkelőhelye volt a ráckevei vámhely, ahol átlépve a Dunát, a folyó jobb partján indulhattak észak felé. Az északi területekről érkező hajtók számára legalább ilyen fontos volt a váci harmincadhely, ahová egyszerre futott be a szegedi, szolnoki és debreceni országos úton érkező marhaszállítmány. A hódoltság más területeiről (Debrecen, Nagykunság, Heves és Borsod megye) ugyancsak nyugatra hajtott jószágok ezen az úton indultak el Bécs felé. Buda környékén tehát a nyári hónapok végén több tízezres csordák állomásoztak.23 A keresztény tábor módosabb tagjainak vállalkozó kedve minden bizonnyal nem volt ismeretlen azok számára sem, akiknek bármilyen eladható portékájuk volt. Nagy igény volt például különböző keleti, az Oszmán Birodalom más tájairól importált árukra, lószerszámokra is, 24 amiért cserébe hatalmas kereslet mutatkozott a magyar borok iránt.25 Kevesebb, mint egy héttel az első szállítmány után Esterházy újabb levele tudósít a frissen megvásárolt marhákról: „Ím ez alkalmatossággal kültem föl mintegy száznyolczvan számú szarvasmarhát a kapuvári tiszttartó, Borsos kezéhez. Lássad magad is, édesem, hogy el ne tévelyedjék. Emellett az minemő tallér pénz vagyon Fraknóban, küldd alá ide, édes szívem, bár csak az kismartoni kasznártul, én azon mind marhát veszek, az ki fölötte olcsó. Ezt az száznyolcvan marhát is pénzen vettem, úgymint ötszáz forinton, azon leszek, hogy még többet is küldjek föl.”26 – ezzel elindult a gyors és hatékony marhafelvásárlás, amelyből Thököly Éva legalább annyira kivette részét, mint a Buda alatt alkudó Esterházy és szervitorai. A frissen vásárolt 180 marhából 100 „igen szép öreg marha”, a többi pedig „szép fiatal”. Feleségét kimerítő részletességgel utasította, hogy miként rendelkezzék a felvásárolt állatokkal. Ezek nagy részét természetesen busás haszon reményében küldte piacra, de saját majorságaiba is annyi szarvasmarhát szánt, amellyel szükségleteiket kellőképpen 20 21 22

23 24

25

26

MOL P 125, 4698. doboz 472. sz. Uo. A leveleket a mai helyesírás szerint közlöm, ha ettől eltérek, külön jelzem. A liturgikus és a gazdasági év határnapjainak összekapcsolása évszázados gyakorlat. Az augusztus 15-i dátumot említi a Batthyány-birtokokon szolgáló kiskomáromi vicekapitány, Turós Miklós a levelében. Turós tőzsérkedéséről és egyéb tevékenységéről legújabban lásd: ARATÓ, 2009. PALÁDI–KOVÁCS, 1993. 172−173. Esterházy is vett skófiumot, finom vásznat és selyempaplant felesége kérésére az ostrom hónapjaiban. IVÁNYI, 1969. 486. A marhaszállítmányok augusztus közepi megjelenése előtt Esterházy Pál maga is szívesen üzletelt az ostrom mellett fennmaradó szabad perceiben. A Thököly Évával történő levélváltás alapján nemcsak a saját, de felesége igényeit is igyekezett kielégíteni a különböző beszerzésekkel. Ugyancsak a levelezésből derül ki, hogy felesége orvosságok, élelem és levelek mellett a nádor saját birtokairól származó bort is küldött a budai táborba, amelyet utóbb Esterházy jó pénzért eladhatott. IVÁNYI, 1969. 486. Augusztus 22. P 125, 4698. doboz, 474. sz.

100


fedezhette.27 Ez utóbbihoz főként fejős teheneket és borjakat küldött, míg az eladni való húsmarhák többnyire meddő tehenek voltak.28 A majorokba került marhák hosszú távon jó üzletnek bizonyultak, hiszen a XVIII. század elejére, az állatexport hanyatlásakor az Esterházyak alsólendvai uradalmában még mindig nagyszámú szarvasmarha található, jóllehet ezeket már csupán a gazdaság belső szükségleteinek kielégítésére, nem pedig eladásra tartották.29 A szarvasmarhák majorsági funkcióját bizonyítja Esterházy Pál 1680-as kísérlete, amikor (fertő)szentmiklósi szervitorán, Koháry Imrén keresztül svájci marhafajtát rendelt birtokraira. Szemben az alföldi, ún. „magyar fajta” szarvasmarhával, ezek magas tejhozamú tehenek voltak, amelyek darabjáért 100 forintot kért az eladó, amit Koháry ugyan sokallt, de a tulajdonos a fajta népszerűségével indokolva nem engedett az árból.30 A felvásárlásban kulcsszerepet játszó Koháry mellett már itt is feltűnik a kapuvári tiszttartó, Borsos neve. Nem meglepő, hogy Esterházy négy esztendővel később, Buda alól is Borsoshoz küldte föl az első nagyobb gulyát.31 Augusztus 28-án újabb 215 marha vásárlásáról számol be, amit még aznap útnak indított birtokaira,32 de vásárlási kedve még így sem csillapodott, „többet is vesz, ezerig valót”.33 Ezalatt Thököly Éva intézte a marhák megérkezésével kapcsolatos teendőket. Utánajárt a Kapuvárra küldött jószágnak, amiből 160 az uradalomba érkezett, 4 darab az út során elpusztult, 25-öt pedig még kerestek: az asszony értesülései szerint ugyanis még nem ért célt, és a prefektus sem tudott hollétükről. Esterházy pedig egyre türelmetlenebbül érdeklődött a megérkezésük felől. A levelek alapján a felhajtott csorda körülbelül 5-6 nap alatt tehette meg a Buda– Fraknó távolságot. Szeptember első napjaiban újabb 161, majd 100 marhával és kilenc apró borjúval gazdagodott az állomány,34 hatodikán pedig útra kelt a minden eddigi vásárlást fölülmúló csorda több mint 700 marhával.35 A levélhez csatolt cédula szerint ebből 689 ökör, tinó, fejős és meddő tehén, további 25 pedig szopós borjú.36 A gyors és rendkívül hatékony felvásárlás minden bizonnyal szervitorok egész láncolatát vonta be az üzletelésbe, akik maguk is nagy nyereséggel zárhattak minden akciót. A nádor saját nevében többnyire hitelben vásárolt, de a nagyszámú olcsó marha még így is komoly kiadást jelentett, amelyet főként az otthoni pénztartalékokból kívánt fedezni. Már augusztus 22-én kéri feleségét, hogy „ami tallért csak talál Fraknóban, azt küldje alá”, mert azon mind marhát szeretne venni. A közlekedés nehézsége miatt persze beletelt néhány napba, míg Esterházy kézhez kapta a kívánt összeget. Négy nappal később – ugyancsak a fraknói pénzből – 2000 apró aranyat és tallért kért, amelyen újabb marhákat vehetne. A biztonságos célbaérés érdekében meghagyta Thököly Évának, miként 27

28 29 30

31 32 33 34

35 36

A XVI. században föllendülő majorsági gazdálkodás élén ugyancsak az országos tisztet viselő dunántúli nagybirtokosok álltak (ZIMÁNYI, 1987. 321.), korszakunkra pedig általános gyakorlatot jelentett a Batthyány-, Zrínyi-, Esterházy-birtokokon. A században nemcsak az eladás, de a belföldi húsfogyasztás is igen magas volt. Általában a marhatenyésztő falusi-mezővárosi lakosság kevésbé fogyasztott marhahúst, mint a városi lakosság, a hadsereg és a nemesség. A húsfogyasztásra lásd: BUZÁS, 1973.; BELÉNYESY, 1958. IVÁNYI, 1969. 487. CSAPODY, 1933. 46. Az Esterházyak mellett Károlyi Sándor is tejelő szarvasmarhákat tartott uradalmaiban. R. VÁRKONYI, 1987. 1334. A levelet Merényi Lajos közli: MERÉNYI, 1903. 284−285. Augusztus 28. P 125, 4698. doboz 477. sz. Uo. Szeptember 1-jén 161, szeptember 3-án 100 marhát küld Esterházy. P 125, 4698. doboz 479. és 481. sz. P 125, 4698. doboz 483. sz. Uo.

101

BOJTOS ANITA

indítsa útnak a pénzt: „az zacskókat bé köll pecsételni, s az praefectus küldje az kismartoni vagy fraknói számtartótul alá”.37 A nádornak valószínűleg nemcsak a marhavásárlással kapcsolatos pénzügyei maradtak függőben: az osztrák Herberstein grófnak ugyanis ekkoriban épp harmincezer forinttal volt adós, amit legkésőbb a következő év márciusában törlesztenie kellett. Ez tette indokolttá a sietve bonyolított marhakereskedelmet, hiszen a nyugati határszélen fekvő Esterházy-birtokokon jó eséllyel számíthatott a marhaexportból akkora jövedelemre, amelyből kifizethette tetemes adósságát.38 Szeptember 1-jén, két héttel az első vásárlás után már csökkenőben volt az állatállomány, ezért sietnie kellett, hogy a további üzleteit is megköthesse. Felesége előző nap ugyan útnak indított 500 tallért (még így is maradt otthon 223), de a prefektus és Thököly Éva nem volt meggyőződve arról, hogy minden pénzt gulyákba kellene fektetni, legalábbis erről tanúskodik Fabiankovics Ferenc véleménye, miszerint a maradék 223 tallérra talán már nem lesz szükség.39 A marhavásárlás, úgy tűnik, az asszonynak is megtetszett, mert a kért 500 tallér mellé még saját vagyonából is biztosított 300 forintot, hogy azon neki is vegyenek állatot.40 Alighogy ezeket elküldte, kézhez kapta a kétezer aranyat és a maradék 223 tallért sürgető levelet. Hiába teljesítették sietve Esterházy kérését, a pénz még így is később érkezett meg, mint ahogy a nádor szerette volna: szeptember 3-án és 6-án kelt levelében is többször kéri az aranyakat. Jóllehet pénzszűkében volt, a nádori cím még így is elegendő fedezetet jelentett a hitelezőknek, hiszen épp ezekben a napokban vette meg és indította útjának a hétszáz marhát.41 Szeptember 10-én végre megérkezett a várva-várt pénz, Esterházy kifizethette hitelezőit. Nem tudta azonban, hogy feleségének milyen marhát vegyen,42 ezért utóbb úgy döntött, hogy a táborban rendelkezésre álló összeg egy részén marhák helyett jó hasznot ígérő juhokat vásárol.43 Annál is inkább erre kényszerült, mert időközben már „az török gyülekezik, s meg akarja Budát segíteni”.44 A Buda felmentésére érkező oszmán hadak valószínűleg a felvonulás során nehézséget okoztak a tőzséreknek is, ezért az újabb marhaszállítmányok akadoztak. Pestről Budára sem volt könnyű áthajtani az állatokat, ugyanis az ostrom következtében megrongálódtak a hidak, a vízállás, pedig ahogy a túlságosan magas volt ahhoz, hogy az állatokat átúsztassák.45 Szeptember 17-ére az újabban küldött aranyak is célba értek, a vásárlás azonban újabb nehézségekbe ütközött: a gulya úgy megfogyatkozott, hogy a maradék állatoknak hirtelen többszörösére szökött az ára, az „elromlott” hidak miatt pedig még 19-én sem érkezett meg a csorda.46 Hoszszas várakozás után október elején végre ismét feltöltődött a Buda alatti marhaállomány. Thököly Éva 300 forintjához Esterházy sietve hozzáadott még háromszázat, így

37 38 39 40 41 42

43

44 45 46

P 125, 4698. doboz 476. sz. IVÁNYI, 1969. 487. P 125, 4698. doboz 478. sz. Uo. P 125, 4698. doboz 481. és 483. sz. „Édes szívem, nem tudom, micsoda marhát akarsz, fejős tehenet-é vagy ökrököt, én azonban ugyancsak eladni való marhát veszek, úgymint ökrököt s meddő teheneket, mert hiszen fejős teheneket eleget küldtem föl, ha azért fejős teheneket kívánsz, édesem, ott elég vagyon.” P 125, 4698. doboz 484. sz. Október első napjaiban már arról tudósította feleségét, hogy megszerezte a kívánt marhákat, de csak 92-t tudott vásárolni, ugyanakkor 117 forintért 210 juhot kapott (azaz kb. 1 forintért jutott hozzá párjához). A juhokból 10-et megtartott saját tábori konyhája szükségleteire, a maradékot pedig eladásra fölküldte a birtokokra. P 125, 4698. doboz 495. sz. P 125, 4698. doboz 484. sz. P 125, 4698. doboz 486. sz. P 125, 4698. doboz 488. sz.

102


vehetett rajta 92 marhát („öreget s aprót”), de hidak híján csak úsztatva tudták áthozatni azokat a Dunán, miközben kettő a vízbe veszett.47 Míg augusztus 22-én 500 forintért 180 marhát vehetett, október elejére 600 forint már csak 92 jószág megvásárlására volt elegendő: a példányszám csökkenésével és a szállítás nehézségeivel párhuzamosan tehát a marhák ára másfél hónap alatt közel két és félszeresére növekedett. Az eladásból származó nyereség azonban még így is eléggé jövedelmezővé tette a vállalkozást: a 2,7 forintos vételárról 6,5 forintra szökött marha párjáért 90 forintot kapott, mikor a keresztény táborban október elején 20 „aprószerű tulkot” tett pénzzé.48 Minthogy részben felesége pénzéből szerezte be az ekkor eladott állatokat, a befolyt összeg felét az asszonynak ígérte. Az ostrom ezen másfél hónapjában tehát összesen kb. 1742 szarvasmarhához jutott hozzá,49 amelynek egy része saját majorságaiba, döntő többsége azonban külföldi felvásárlók kezébe került. A határszéli marhavásárokon (Esterházy birtokain vagy azok közvetlen szomszédságában) már jó eséllyel kaptak többszörös árat a gulyákért, ehhez azonban nem volt elegendő Esterházy Pál lelkes és kitartó fáradozása Buda alatt. A szerencsés végkifejlethez éppúgy szükséges volt a birtokokon tevékenykedő szervitorok és a hajtást vállaló tőzsérek munkájára, mint az otthon „nádori” „helytartóként” működő Thököly Éva talpraesettségére. Néha azonban még így is közbejöhettek váratlan kellemetlenségek. Budától a vásárokig: Esterházy stratégiája I. A levélváltás a marhák száma és a pénzügyletek mellett abba is bepillantást nyújt, miként intézték az Esterházy-uradalmakban a marhákkal kapcsolatos teendőket. A főszerepet ezúttal Pál nádor felesége játszotta, aki férje kérésének eleget téve kapcsolódott be a kereskedés menetébe és koordinálásába. Esterházy már az első gulyák útnak indításakor felhívta Thököly Éva figyelmét arra, hogy az állatok megérkezését érdemes szemmel tartania: „menj végére, hová lött” – utasította az augusztus közepi első csorda ellenőrzésére.50 Az asszonynak ezen kívül ügyelnie kellett az állatok elszállásolására is,51 egyúttal közvetítve a tiszttartó és a nádor között.52 Szeptember 13-án, több mint két héttel az útnak indításuk után derült ki, hogy hova lett az augusztus 26-án vásárolt 60+180 marha eltűnt része. Bár Thököly Éva már augusztus 31-én említette, hogy utánajárt a 180 marhának, állítása szerint 25 állatot még nem sikerült megtalálniuk, ráadásul a tiszttartó sem tudott hollétükről. Alapos nyomozás után derült csak fény a történtekre. A Buda alól útnak indult két tőzsér, Vörös István és Mészáros János nemcsak Esterházy állatait hajtották Kismarton felé, hanem a sajátja47 48

49 50 51

52

P 125, 4698. doboz 495. sz. A levél töredékes, a dátum sajnos hiányzik, de a többi alapján valamikor 1684. október 4–7. között íródott. P 125, 4698. doboz 495. sz. Az „aprószerű tulok” megnevezés más marhafajtát sejtet, mint a nagy számban vásárolt eddigiek. A szakirodalom több marhatípust vél ismerni a korszakból, ezért elképzelhető, hogy Esterházy nemcsak egyféle marhát vett. Ezt e feltételezést támasztja alá a már említett 1680-as akció, amely során svájci marhákat vásároltat saját majorságaiba. IVÁNYI, 1969. 487. P 125, 4698. doboz 472. sz. „lássad magad is, édesem, hogy el ne tévelyedjék” (augusztus 22. P 125, 4698. doboz 474. sz. ) „kérlek, édes szívem, legyen gondod reá, hová teszik” (augusztus 28. P 125, 4698. doboz 477. sz.) „láss azért, édes szívem, magad is hozzá, hogy el ne változtassák” (szeptember 1. P 125, 4698. doboz 479. sz.) „kegyelmed (…) tovább is parancsoljon, az tévő leszek” (szeptember 1. P 125, 4698. doboz 480. sz.)

103

BOJTOS ANITA

ikat is. Az eset nem egyedi: fent láthattuk, hogy bizonyos megállapodások értelmében a marhakereskedők kihasználhatták a nemesi vám- és adómentességet, a gulyát pedig biztonságosabb is volt egyben tartani. Szerencsétlenségükre azonban Győrnél épp odaérkezésük idején nyomozás folyt néhány lopott marha ügyében. A nádor állatait hamar gyanússá tette, hogy jóval többen vannak, mint amennyiről a Lotharingiai Károly herceg által kiadott passzus szólt. A korábban megkárosított győri német katonák és polgárok felismerni vélték ellopott marháikat a gulyában, és miután eskü alatt megvallották, hogy azok sajátjaik, a harmincadosok elkobozták a csorda egy részét. A hajtók persze leleményesen megoldották veszteségüket: a hiányt Esterházy frissen vásárolt, szép marháiból pótolták ki,53 a történteket pedig mélyen elhallgatták. Thököly Éva folytatta a nyomozást: „Odaküldtem Vörös István apja házához nézni, mennyit hagyott ottan, s majd 30 vagy 40 darabot találtak ottan, az kegyelmed neve billegire is hármat találtak közte. Mondják ugyan, hogy Bezeréditől vette ketteit az P billeggel, de az harmadik ugyan lopott volna. Én meghagytam, hogy megárestálják azon marhát.”54 A megkerült állatok egy része tehát bizonyosan Esterházy gulyájából került elő, amit a fiatalasszony rögtön le is foglaltatott. Lehetséges azonban, hogy az „árestálás” itt túlmutat első jelentésén. Gecsényi Lajostól tudjuk, hogy a győri harmincad bevett gyakorlata volt az árestálás szokásjogának alkalmazása. A hivatalnak adós tőzsérek helyett ilyenkor a vele egy vidékről származó valamennyi kereskedő áruját és pénzét lefoglalhatták, a kereskedőt pedig letartóztathatták.55 Az összetartó, személyes érdekek és ismeretségek szálaival összefonódó alföldi tőzsérség megtörésére és szétzilálására kiváló lehetőség volt a „kollektív büntetés” e fajtája.56 Egy alkalommal Esterházy Pál apjának, Miklós nádornak is volt összetűzése Győr városával a harmincadosok túlkapásai miatt: 1632-ben fenyegető hangvételű levelet írt a városbírónak, hogy szüntesse be a visszaéléseket,57 de úgy látszik, ez a gyakorlat mégsem szűnt meg, és néhány évtizeddel később is élénken élt. (Az árestálás hátterében a hitel- és előlegrendszer bizonytalansága állt: a marhák útja a pusztától a külföldi felvásárlókig számos kézen át vezetett, és ez jelentős pénzmozgással járt. A háborús idők, időjárási viszonyok és egyéb kiszámíthatatlan körülmények miatt azonban sokszor szinte mindenki csak késve tudott fizetni.58) Az árestálás – és ezért a panaszok nagy száma – hiába volt hatékony, alkalmazására nem kapott engedélyt sem település, sem hivatali testület: egyedül a király és a nádor élhetett vele. Hogy Thököly Éva ezt a nádori kiváltságot helyezte-e kilátásba, vagy csak a Pbilloggal ellátott állatokat foglalta le, nem derül ki. Mindazonáltal érdekes részlet, hogy az asszony járt el a lopott marhák ügyében, és ő figyelmezteti férjét a tőzsérek megbízhatatlanságára is, mint írja: „az szavaikban is csak tétováznak, magok sem tudják, mit mondjanak” és „kegyelmed szolgái lévén egyébaránt is mégis nyilván lopnak s csalnak bennünket”.59 A további „félreértések” elkerülése végett Kapuvárott megbélyegeztette a maradék állatokat, és a becsületesebbnek mutatkozó Mészáros János kérését – aki a veszteségekre hivatkozva borjakat és teheneket kívánt – határozottan visszautasította. Dolga végeztével Keresztúrra, majd Lakompakra indult, de levelében még kétszer kéri 53

54 55 56

57

58 59

„semmi kárt nem akarván vallani, az mi marhánkbul vették ki az magokét, elhittem, nem vették az rosszát” szeptember 13. P 125, 4698. doboz 485. sz. Uo. GECSÉNYI, 2008. 258. Talán nem véletlen, hogy a XVII. század közepén, a magyarországi marhakereskedés megkaparintására irányuló osztrák kereskedőtársaságok megalakulása előestéjén bukkant föl ez a gyakorlat. A levél részletét idézi: GECSÉNYI, 2008. 258–259. A tanulmányban további árestálásból fakadó viszszaélések ügyeit is felgöngyölíti. GECSÉNYI, 2008. P 125, 4698. doboz 485. sz.

104


Esterházyt, hogy ha marhát küld, azt bélyegeztesse meg, megbízható embereknek adja, és ne engedjen más állatokat a saját gulyája közé.60 A levélváltás és a fent idézett részletek rávilágítanak arra, milyen kiemelt szerepet játszott Thököly Éva a nádor gazdasági tevékenységének otthoni intézésében azokban a hónapokban, amelyekben ura a birtokoktól távol tartózkodott. Esterházy nem egyszer kéri feleségét, hogy intézkedjen a marhák ügyében érdekeik szerint. Feleségének e gazdasági-szervező szerepe a korszakban nem egyedülálló. A nők részleges önállósága arra enged következtetni, hogy a korszak főúri társadalmában élő képzett, írni-olvasni tudó asszonyok férjük mellett a hagyományos szerepeken túlmutató feladatokat is elláttak, sokszor éppen a közéleti tevékenység miatt távollévő férfi helyetteseként. A feleség viszonylagos szabadságáról árulkodik az a tény is, hogy Thököly Éva nemcsak férje akaratából utazhatott: épp 1684. augusztus-szeptemberében határozza el, hogy nőrokonaival ellátogat Máriacellbe, tudván, hogy Esterházynak Buda ostroma miatt azon évben valószínűleg nem lesz rá lehetősége.61 A nádor akkor már évtizedek óta szoros kapcsolatot ápolt a barokk vallásosság és a Habsburg Birodalom legnagyobb zarándokhelyével,62 ahol ezúttal felesége képviselte őt. A fentiek egybevágnak Péter Katalin megállapításával, hogy a Werbőczy által leírt középkori gyakorlat (a férjek feleségük fölötti gyámkodása) a kora újkorra átalakult, és az asszony a főnemesi udvar működésének elengedhetetlen részévé vált.63 A hatékony ügyintézéshez szükség volt azonban még néhány kulcsfontosságú személyre, aki összefogta a főurak egyes tevékenységeinek szálait. II. A dunántúli nagybirtokok elengedhetetlen tartozéka volt az a gazdasági-katonai szervitori hálózat, amely a napi ügyeket intézte. Már a XVI. század közepétől és a tizenötéves háború idejétől adatolható, hogy a gyenge és rosszul felszerelt végvárhálózat, valamint az országos katonaság kiegészítésére a főméltóságok saját szervitoraikból, birtokaik népéből szerveztek haderőt.64 A XVII. század nagy török hadjáratai, a végvári katonaság csökkenő létszáma és a rendszertelen fizetés később állandósította a gyakorlatot. A Dunántúl legnagyobb családjai birtoktesteik természetes elhelyezkedésével a hódoltsággal szembeni terület védelmezését szinte „fölosztották” egymás között. A Muraközben a Zrínyiek, a Mura-Rába közti vidéken a Batthyányak, a Pozsony kapujában lévő Sopron megyében és a Fertő-környéken pedig az Esterházyak gondoskodtak a kiegészítő katonaság fölállításáról.65 Kétfajta szervitori rendből rekrutálódott a katonaság: az állandó udvarnépből és a saját birtokaikon élő familiárisokból.66 Esterházy Miklós fiai, Ferenc majd Pál örökölték az apjuk által kiépített szervitori struktúrát: a már említett Barkóczy László mellett név szerint ismert Svastich (Svastics) Gábor és Stancsics Pál familiáris, a legismertebb azonban a Fabiankovics család két

60 61

62 63

64 65 66

Uo. P 125, 4698. doboz 469., 474–475, 481. sz. Thököly Éva szeptember 29-én indult Cellbe, és körülbelül október 9–10. körül érkezett vissza Kismartonba. ESTERHÁZY, 1994. 9., 88. Az arisztokrata feleségek szerepéről és társadalmi helyzetéről legújabban Péter Katalin számolt be a névhasználat alapján: PÉTER, 2010. A mágnásasszonyok legtöbbször házasságkötésük után is megtartották leánykori nevüket (vezetéknév és keresztnév), ami arra enged következtetni, hogy közel egyenrangúnak tekintették őket férjeikkel. VARGA, 1981. 27. A katonai szervitori rendszer felépítését e munka alapján ismertetem. Korábban közéjük tartoztak a Nádasdyak és a Pálffyak is. VARGA, 1981. 15–16.

105

BOJTOS ANITA

tagja: Ferenc és Imre volt.67 Az úr és szolgája közösen vettek részt katonai és gazdasági vállalkozásokban, így kapcsolatukat nemcsak a hagyományos függő viszony határozta meg: kölcsönösen szükségük volt egymásra. A gazdasági vállalkozások elengedhetetlen feltételei voltak a főúri magánhadsereg finanszírozásának, ezáltal a király és az ország szolgálatának. A rendszer viszonylagos stabilitását az a gyakorlat magyarázhatja, hogy a szervitor néha már gyermekkortól kezdve későbbi dominusa udvarában szolgált. Az évtizedes szolgálat és szinte baráti viszony idővel átadhatta helyét egy családban öröklődő kapcsolatnak. Amikor 1652-ben átvette a családfő szerepét, Esterházy Pál még iskolába járt. Kísérője és társa mind a gimnáziumban, mind pedig az egyetemen Fabiankovics Ferenc, a nádor későbbi fraknói várnagya volt, aki ugyanazokat az iskolákat végezte el, mint Esterházy.68 A fiatal kortól kialakult jó viszonyból természetesen az is következett, hogy idővel az ő felügyelete alá kerültek az Esterházy-birtokok: Fabiankovics már az 1650-es években feltűnt a későbbi nádor mellett, vagy éppen a távol lévő úr és a birtokok között ingázva. Funkciói különbözőek voltak, bár általában még nem látott el nagyobb feladatokat – vélhetően azért, mert a korábbi családfőtől „örökölt” szolgák ültek a nagyobb tisztségekben. Ez Esterházy Pálnak is segítségére volt, hiszen így kipróbált szervitorok közreműködésével, fokozatosan szokhatott hozzá a méltóságával járó feladatkörökbe.69 A fiatal Fabiankovics hol a levelek postásaként, hol Esterházy jobbkezeként tűnt föl. A dominus–szervitor viszony kettősségére szolgáltat adatot az is, ahogyan Esterházy emlegette őt: visszaemlékezéseiben „inasnak” mondja, Orsolyához írt leveleiben még „Fabiankovicz szolgámként” emlegeti, Thököly Évának írt levelében pedig már „Fabiankovicz uramról” beszél.70 A várnagyok és udvarbírák feladatai közé tartozott egyúttal az úr távollétében a vár folyamatos karbantartása és a birtokon folyó munkák: vetés, kaszálás, aratás és egyéb gazdasági tevékenységek ellenőrzése.71 Ezt a funkciót látták el Esterházy Pál nádor megbízottjai is 1684-ben (Fabiankovics Ferenccel az élen), amikor bekapcsolódtak a marhaexportba. Fabiankovics hűségéhez és megbízhatóságához nem férhet kétség, miként ezt korábbi levelei bizonyítják.72 A fölküldött állatok eladását tehát szervitorok intézték. Thököly Éva szeptember 4-i leveléből derül ki, hogy az Esterházy-birtokok nem voltak fölkészülve több száz marha teleltetésére, Fabiankovics ezért vitte volna vásárra azokat: „kérem, édesem, tudósítson kegyelmed, ha az marhában el kell adni, azkit onnét küldött kegyelmed, mert az prefektus örömöst eladná, azt mondja, hogy télen nem lesz hol tartani”.73 A gyors értékesítéshez kitűnő helyen feküdtek Esterházy birtokai, a nyugati piacokra hajtott marhák ugyanis többnyire a határ menti „szabad sokadalmakon” cseréltek gazdát. Szeptember 19-én a fiatalasszony már sikeres akcióról számolhatott be: a prefektus a keresztúri vásáron Szent Kereszt napján (szeptember 14.) 85 „öreg és apró” marhát

67 68 69

70 71 72

73

VARGA, 1981. 16. A nevek horvát eredetű családokra utalnak. IVÁNYI, 1989. 433. Az 1650-es évek közepén mellette van még Szalkovics Ádám jezsuita szerzetes-prefektus is, aki később Pál öccsét, Ferencet is segítette a tanulmányaiban (IVÁNYI, 1989. 433.). Erről többek között Esterházy 1655. április 29-én Pozsonyból írt levele tudósít. (Az Orsolyával folytatott levelezéssel terjedelmi okokból ezúttal nem foglalkozunk) P 125, 4698. doboz 27. sz. ESTERHÁZY, 1989, 318.; IVÁNYI, 1989. 433.; valamint P 125, 4698. doboz 503. sz. VARGA, 1981. 13. Vö. Esterházy általános utasítása tiszttartóihoz 1688-ból: MERÉNYI, 1902. 473–474. P 125, 4703. doboz 2037–2044. sz. „Nagyságod az én hívságomban ne kételkedjék, (…) kész vagyok meghalni az Nagyságod (…) mellett” Fraknó, 1683. július 21. P 125, 4703. doboz 2039. sz. P 125, 4698. doboz 482. sz.

106


adott el összesen 920 forintért.74 Ha a győri konfliktust leszámítjuk, az árak adataiból kitűnik, hogy Esterházy Pál közel négyszeres haszonnal tudta értékesíteni az augusztusban, még 2,7 forinton vásárolt marháit. (Egy állat így kb. 10 forintért kelt el).75 A sikerre való tekintettel a prefektus még több állat eladását tervezte Szent Mihály napja (szeptember 29.) után. Thököly Éva maga is igyekezett pénzzé tenni a 300 forintjáért kapott marhákat, ezért október 15-én már Keresztúrról írt e szándékáról Esterházynak.76 Esterházy – amennyire a budai ostrom alatt tehette – megpróbált figyelni az állatokra. Még a szeptember elején eltűnt 25 marha ügyében rögtön írt Győrbe, hogy utánanézzen a történteknek. „Az marhát mi illeti, elküldtem Győrré érette. Megvallom, nem nagy udvariság Zicsi úrtól, hogy úgy bánt velem, de lesz gondom reá”77 Nem sokkal később Fabiankovics Ferenc elkeveredett jószágai miatt járt közben ugyanott, az ugyanis panaszkodott, hogy Kapuvárott négy marhával kevesebbet kapott kézhez.78 A nádor ezért arra kéri feleségét, hogy küldje el a passzust, amellyel saját állatait fölhajtották, mert abba jegyezték be az összes állat számát. Mindkét alkalommal ugyanaz a személy, a Zichy család egy tagja jelent meg összekötőként. A XVII. század elején Zichy Pál (1616–1693) győri főkapitány és vicegenerális (1626–1638) volt,79 1646–1655 között pedig Zichy István töltötte be ezt a tisztséget. Őt már Esterházy János, Pál rokona követte (1655–1691), vele egyidőben azonban ifj. Zichy István neve is kétszer fölbukkan (1682. április és 1685. június).80 1684-ben a Budát ostromló seregben, Esterházy közelében találjuk id. Zichy István legnagyobb fiát, Pált, aki június 9. körül hősi halált halt.81 A kapcsolatok jelenleg föltáratlanok, de az elszórt adatokból (a győri kötődésből és a család katonai szerepvállalásából) arra következtethetünk, hogy az Esterházy-birtokokkal szinte szomszédos Moson vármegye urai, a Zichyek vélhetően nemcsak politikai, de olykor kereskedelmi kapcsolatban is álltak a nádorral. Látható tehát, hogy Esterházy mind katonai, mind gazdasági vállalkozásaiban egy területileg kiépült és finoman tagolt hálózatra támaszkodott. Az üzletekből befolyt összegeket dunántúli birtokostársaihoz hasonlóan a családi vagyon növelésébe, és a szervitori katonaság fenntartásába forgatta.

74

75 76 77 78

79 80 81

P 125, 4698. doboz 489. sz. Iványi Emma közlése itt két helyen pontosításra szorul: a marhák eladásának időpontjaként a levél keltének napját (szeptember 19.) jelöli meg, az adásvételre azonban a keresztúri vásáron, Szent Kereszt ünnepén (Crucis festum), azaz szeptember 14-én került sor. (Ez vélhetően a sopronkeresztúri templom búcsúnapja is volt.) A marhák árára Iványi 906 forintot ír, Thököly Éva azonban 920 forint nyereségről számol be. Uo. Az ökörnek 16, a teheneknek 14 talléron sikerült eladni párját. P 125, 4698. doboz 501. sz. P 125, 4698. doboz 487. sz. „Azonban édesem Fabiankovicz uram panaszolkodik azon, hogy e minap Kapuvárott vették volna el valami négy marháját, azkik löczel vannak megbillegezve, csak az passust küldd el, hogy tudjam, mennyi volt az enyém, s mennyi volt az másé, mert mind egy passusban vagyon írva. Zicsi uram avval menti magát, hogy valamennyi az passusban volt írva, azt mind elbocsátotta, az többit pedig megtartotta, mert Fabiankovicz úrnak az magáét vissza köll adni, megírtam volt az levélben is, mennyi az enyém.” P 125, 4698. doboz 503. sz. ZICHY, 1942/1943. 5.; PÁLFFY, 1997. 278. PÁLFFY, 1997. 278. ZICHY, 1942/1943. 22. Ez a Zichy Pál Thököly Máriának és Károlyi Ádámnak a lányát, Károlyi Katát vette feleségül. Zichy Pál lányának, Máriának férje pedig Esterházy István, a zólyomi grófi ág alapítója lett. (Nagy Iván alapján.)

107

BOJTOS ANITA

Összegzés és kitekintés Esterházy Pál évtizedes stratégiát alkalmazott, amikor a marhakereskedést bevonta gazdasági tevékenységébe. A felvásárlás és az export során szervitorok hálózata segítette a gulyák útját és a nádor pénzszerzését, amit az uradalmak központjában élő két kulcsfigura, Fabiankovics Ferenc és a feleség, Thököly Éva koordinált. A Dunántúl legnagyobb birtokosának kereskedelmi szerepvállalásába és az ennek nyomán kibontakozó társadalomalakító tevékenységére világít rá az 1684-es akció. Jelen munka elsősorban ahhoz a tervhez kívánt előmunkálat lenni, amely Esterházy Pál teljes köz- és magánéleti tevékenységének feldolgozását tűzte ki célul. Szerepeinek föltérképezésével kibontakozhat előttünk, hogy milyen társadalmi csoportokat, intézményeket mozgatott meg és használt föl, milyen politikai irányokkal azonosult életének különböző szakaszában a személyes és országos célok eléréséhez. Miként Iványi Emma megírta Esterházy nádori tevékenységét a hivatali struktúra működésének bemutatásával, Varga J. János pedig a katonai szervitori hálózatok ismertetésével gazdagította ezt a portrét, érdemes volna a kutatást főispáni és gazdasági szerepének föltárásával folytatni.

108


ABSTRACT A Prosperous Trade in 1684 Pál Esterházy and Cattle-trading, Based on His Letters to Éva Thököly This essay is a part of a current project, which tries to answer, how to reconstruct the „servitor society” related to Pál Esterházy’s court and domain. The main source is the correspondence between palatine Pál Esterházy (1635–1713) and his second wife, Éva Thököly (1659–1716). The research is based on a single year correspondence. The Palatine’s reports from 1684 are plentiful sources not only to the siege of Buda, but also to cattle trading, which had been trendy among the soldiers. During the siege, Esterházy had the chance to latch on to livestock merchandesing, but to this prosperous trade it was needed the capacity of his wife. Further more it was also required the wellfunctioning servitor network, which had been organized by Palatine Miklós Esterházy, Pál Esterházy’s father.

109

BOJTOS ANITA

Levéltári források: MOL, P 125

Magyar Országos Levéltár P szekció, Esterházy Pál nádor iratai (további jelzet a mikrofilm dobozszáma és az irat száma)

Irodalom: ARATÓ 2009

BELÉNYESY 1958

BARANYAY 1933

CSAPODY 1933

ESTERHÁZY 1901 ESTERHÁZY 1989

1994

FALLENBÜCHL 2002 FAZEKES 2009 GECSÉNYI 2008

ARATÓ György: „...Csak űfölségének s nagyságodnak, országunknak s hazánknak szolgálhassak…” Turós Miklós kiskomáromi főtiszt élete és hivatali működése. Szakdolgozat. Kézirat. 2009. BELÉNYESY Márta: Egy XVI. századi főúri étrend kultúrtörténeti és néprajzi tanulságai (a Nádasdyak 1550-ből származó számadásai alapján). In: Néprajzi Értesítő, 40. (1958) 133−153. BARANYAY Béla: Az örökös királyság eszméje 1655–1687 és Esterházy Pál. In: Emlékkönyv Károlyi Árpád születésének nyolcvanadik fordulójának ünnepére 1933. október 7. Budapest, 1933. 84–109. CSAPODY Csaba: Az Esterházyak alsólendvai uradalmának gazdálkodása a XVIII. század első felében. Budapest, 1933. (Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez 6.) ESTERHÁZY János: Az Eszterházy család és oldalágainak leírása. Budapest, 1901. Esterházy Pál visszaemlékezése ifjúkorára (1635–1653). In: IVÁNYI Emma (S. a. r. és ford.) – HAUSNER Gábor (bev. és szerk.): Esterházy Pál Mars Hungaricus. Budapest, 1989. 305–320. (Zrínyi-könyvtár III.) ESTERHÁZY Pál: Az egész világon levő csudálatos boldogságos Szűz képeinek röviden föltett eredeti. Közzéteszi: KŐSZEGHY Péter. [Reprint] Budapest, 1994. (Bibliotheca Hungarica Antiqua XXX.) FALLENBÜCHL Zoltán: Állami (királyi és császári) tisztségviselők a 17. századi Magyarországon. Adattár. Budapest, 2002. FAZEKAS István: Esterházy Pál nádor és a családtörténet. In: Századok, 143. (2009) 4. sz. 905–917. GECSÉNYI Lajos: Győr kereskedelmi kapcsolatainak történetéhez a XVII. században. In: UŐ: Gazdaság, társadalom, igazgatás. Tanulmányok a kora újkor történetéből. Győr, 2008. 255–270.

110


HORN 1989 IVÁNYI 1969

1989

KOVÁCS 1989

MAKKAI 1957

MERÉNYI 1895 1902

1903

NAGY J. 2010

NAGY I. 1858 PACH 1963 PALÁDI-KOVÁCS 1993

HORN Ildikó: Esterházy Pál: Itinerarium in Germaniam, 1653. In: Sic itur ad astra, 3. (1989.) 2–3. sz. 21–48. IVÁNYI Emma: Adalékok a XVII. századi marhakereskedés történetéhez. In: Agrártörténeti Szemle, 11. (1969) 3–4. sz. 486–489. IVÁNYI Emma: Esterházy Pál. In: IVÁNYI Emma (S. a. r. és ford.) – HAUSNER Gábor (bev. és szerk.): Esterházy Pál Mars Hungaricus. Budapest, 1989. 429–463. (Zrínyi-könyvtár III.) KOVÁCS Sándor Iván: „Kik Marsnak merészségét követik”. Esterházy Pál Zrínyi-élménye az „Egy csudálatos ének” tükrében. In: IVÁNYI Emma (S. a. r. és ford.) – HAUSNER Gábor (bev. és szerk.): Esterházy Pál Mars Hungaricus. Budapest, 1989. 409–427. (Zrínyi-könyvtár III.) MAKKAI László: Zákány Péter mosonmagyaróvári tőzsér bevételi és kiadási naplója 1630–39-ből. In: Agrártörténeti Szemle, 1. (1957) 3–4. sz. 247–258. MERÉNYI Lajos: Herczeg Esterházy Pál nádor 1635–1713. Budapest, 1895. (Magyar történelmi életrajzok.) MERÉNYI Lajos: Esterházy Pál nádor általános utasítása tiszttartóihoz. In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 9. (1902) 10. sz. 473–474. MERÉNYI Lajos: Hogy vettük a svájczi marhát 1680-ban? In: Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 10. (1903) 10. sz. 284–285. NAGY János: Mezővárosi társadalom és reformáció. Adatok Ráckeve 16. századi reformációjának történetéhez. In: Századok. Tanulmányok a 200 éve született Horváth Mihály emlékére. Szerk.: BOJTOS Anita – NOVOTNIK Ádám. Budapest, 2010. 109– 118. (Acta historica Collegii de Iosepho Eötvös nominati series I. Nr. 1.) NAGY Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal 4. Pest, 1858. PACH Zsigmond Pál: Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV–XVII. században. Budapest, 1963. PALÁDI-KOVÁCS Attila: A magyarországi állattartó kultúra korszakai. Kapcsolatok, változások és történeti rétegek a 19. század elejéig. Budapest, 1993.

111

BOJTOS ANITA

PÁLFFY 1997

2009

PÉTER 1973 2010

PRICKLER 1971

R. VÁRKONYI 1978 1987

SZABÓ 1989 SZILÁGYI 1888 VARGA 1981

ZICHY 1942/1943

PÁLFFY Géza: Kerületi és végvidéki főkapitányok és főkapitány-helyettesek Magyarországon a 16–17. században. (Minta egy készülő főkapitányi archontológiai és „életrajzi lexikonból”) In: Történelmi Szemle, 39. (1997) 2. sz. 257–288. PÁLFFY Géza: Pozsony megyéből a Magyar Királyság élére. Karrierlehetőségek a magyar arisztokráciában a 16–17. század fordulóján (Az Esterházy, a Pálffy és az Illésházy család felemelkedése). In: Századok, 143. (2009) 4. sz. 853–882. PÉTER Katalin: A magyar nyelvű politikai publicisztika kezdetei. Budapest, 1973. (Irodalomtörténeti Füzetek 83.) PÉTER Katalin: Az asszony neve. Arisztokrata névhasználat a 16−17. századi Magyarországon. In: Történelmi Szemle, 52. (2010.) 2. sz. 151−187. PRICKLER, Harald: Das Volumen des westlichen ungarischen Außenhandels vom 16. Jahrhundert bis 1700. In: Die wirtschaftlichen Auswirkungen der Türkenkriege. Hrsg.: PICKLER, Othmar. Graz, 1971. 131–144. (Grazer Forschungen zur Wirtschafts- und Sozialgeschichte Bd. 1.) R. VÁRKONYI Ágnes: Magyarország keresztútjain. Tanulmányok a XVII. századról. H.n., 1978. R. VÁRKONYI Ágnes: Gazdaság és társadalom a 17. század második felében (1648–1686). In: UŐ (szerk.): Magyarország története 3/1 (1526–1686). Budapest, 1987. 1273–1424. (Magyarország története tíz kötetben) SZABÓ Péter: A végtisztesség. A főúri gyászszertartás mint látvány. Budapest, 1989. SZILÁGYI Sándor (közli): Az Esterházyak családi naplója. In: Történelmi Tár, 1888. 209–224. VARGA J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI–XVII. századi dunántúli nagybirtokon. Budapest, 1981. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 94.) Zichy István: Adatok egy XVII. századi katolikus főúri család történetéhez. Öregebbik Zichy István gróf (1616–1693). Klny. A Regnum Egyháztörténeti Évkönyv Szekfű Gyula Emlékkönyvéből. Budapest, 1942/43. ([http://www.vk-budaors.bibl.hu/tanulm/tan0033.pdf] Utolsó elérés: 2011. november 24.)

112


ZIMÁNYI 1976

1984

1987

ZIMÁNYI–PRICKLER 1974

ZIMÁNYI Vera: Magyarország az európai gazdaságban 1600–1650. Budapest, 1976. (Értekezések a Történeti tudományok köréből. Új sorozat 80.) ZIMÁNYI Vera: Adalékok Thököly Sebestyén és partnerei kereskedelmi tevékenységének történetéhez. In: Történelmi Szemle, 27. (1984) 1–2. sz. 61–66. ZIMÁNYI Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig. In: R. VÁRKONYI ÁGNES (szerk.): Magyarország története 3/1 (1526–1686). Budapest, 1987. 285–391. (Magyarország története tíz kötetben) ZIMÁNYI Vera – PRICKLER, Harald: Konjunktúra és depresszió a XVI–XVII. századi Magyarországon az ártörténet és a harmincadbevételek tanúságai alapján; kitekintés a XVIII. századra. In: Agrártörténeti Szemle, 16. (1974) 1–2. sz. 79–201.

113

114

KÖKÉ N YES I ZS OLT

Néhány újabb szempont a bécsi Theresianum összbirodalmi jellege mellett

A

bécsi Collegium Theresianumot 1746. február 24-én alapították. A nemesi iskola (collegium nobilium) ekkor csupán egy bécsi jezsuita gimnáziumnak számított, nem udvari vagy össznemzeti intézménynek. Kezdetben a jezsuita, majd a rend 1773. évi feloszlatása után a piaristák kezelésében működött, de az intézmény fokozatosan a Habsburg-udvarral is egyre szorosabb kapcsolatba került. A Theresianum (vagy magyarosítva Teréz-akadémia) kiváltságos helyen szerepel a Habsburg Birodalom nemesi elit képzésének történetével foglalkozó hazai és a nemzetközi szakirodalomban.1 A császárné nevét viselő seminarium nobilium összbirodalmi jellege a történettudomány számára közismert tézis. A magyar arisztokrácia és a feltörekvő nemesi családok (például Balassa, Fekete, Festetics, Niczky) számára a bécsi nemesi akadémia jelentőségét nehéz túlbecsülni. A hétéves háború (1756–1763) után a Habsburg Monarchia és a magyar „nemzet” együttműködése szorosabbra fonódott, és II. József (1780–1790) egyeduralomra lépéséig szinte zavarmentesnek mondható (különösképpen, ha összehasonlítjuk a XVI–XVII. századi állapotokkal). A Mária Terézia (1740–1780) örökségét biztosító háborúk után az udvar három szimbolikus gesztussal hálálta meg a magyarok segítségét: a theresianumi magyar alapítványi helyekkel, a Szent István-rend megalapításával és a bécsi magyar testőrség felállításával.2 A dolgozat célja, hogy újabb szempontokkal árnyalja a császárvárosi seminarium nobilium összbirodalmi jellegéről, köztük a magyarok jelenlétéről alkotott képet. A Theresianum a monarchián belüli összetartozás-tudatnak, a közös érdekek szimbólumának tekinthető. A diákok és a professzorok a Habsburg Birodalom legkülönbözőbb részeiből érkeztek a bécsi iskolába, minden nemzetiség elitje reprezentáltatta magát. Ebben a folyamatban minden fél érdekelt volt, egyfelől a magas rangú alattvalók számára egy újabb lehetőséget biztosított, hogy a császárvárosban képviseljék magukat, másfelől a kormányzatnak és a dinasztiának is szüksége volt a lojális arisztokráciára és nemességre.3 Ember Győző szerint a Habsburgok a XVIII. században a spanyol örökösödési háború (1701–1714), majd a hétéves háború után különösen „rászorultak” az egységre és a magyarok támogatására, mivel a XVIII. század első két harmadában lezajlott politikai-katonai konfliktusok a dinasztiának és a Birodalomnak is megkérdőjelezték a nagyhatalmi státuszát.4 A Collegium Theresianum figyelemre méltó szerepet játszott a Habsburg Monarchia államképződési folyamatában.5 A monarchia különböző részeiről érkező nemesség je1

2 3 4 5

CERMAN, 2006. 143–168; CICALEK, 1872; GUGLIA, 1912; KHAVANOVA, 2000; KHAVANOVA, 2005; KHAVANOVA, 2006; KHAVANOVA, 2010. és nemcsak a Theresianum szűkebb, vagy tágabb történetével foglalkozó munkák vélekednek így az akadémia jelentőségéről, hanem az udvar és a rendek politikai mozgásterét vizsgáló irodalom is, többek között: EVANS, 1990a. 201. H. BALÁZS, 1997. 45. EMBER, 1936. 241–246. EMBER, 1936. Az államképződés kulturális folyamatáról, amelybe a seminarium nobilium is beilleszthető: FREIST, 2005. 1–47.

115

KÖKÉNYESI ZSOLT

lenléte a fővárosban már önmagában véve egyértelmű legitimációs elem volt. A Theresianumhoz hasonló iskolák a felvilágosult törekvések mellett az uralkodó igényeit is kiszolgálták, a nemesi domesztikáció és szakosodás nemcsak kulturalizációscivilizációs folyamatnak tekinthető, hanem kora újkori uralkodói eszköznek is.6 A ceremóniák, a protokoll és az etikett (többek között) az uralkodó dicsőségét (gloire) és az abszolutizmus rendszerét voltak hivatottak biztosítani.7 A XVIII. század derekán – amikor a Theresianumot is alapították – a döntéshozó elit állami integrációja a kormányzat (különösen a felvilágosult abszolutizmus) számára kulcsfeladatnak számított. A modern szakiskolák, kiváltképp a tisztképző akadémiák – mint Franciaországban az École du Génie (1748), a Habsburg Monarchiában a Theresianum Katonai Akadémia (1751) vagy hasonló porosz változataik – a privilegizált társadalmi rétegek állami oktatását látták el.8 A Habsburg Birodalom változatos területeket és népcsoportokat fogott össze, kormányzása és egységesítése komoly kihívást jelentett a dinasztiának. Az államképződés nehezen körülhatárolható folyamat, de néhány eszköze, fontos állomása egyértelműen kimutatható: a centrum kiépítése, az elit integrálása, a kulturális, a társadalmi „jóléti” reformok és a bürokratikus-intézményi egységesülés. A Teréz-akadémia kiváltságos helyet foglalt el a Habsburg területek centralizálásában és stabilizálásában, fontos színtere volt az összbirodalmi eszme reprezentációjának. Az akadémia „légkörét” ez az eszme hatotta át, a tanárok közül főként a jogász és az államtudós professzorok (Joseph Riegger, Karl Anton Martini, Christian August Beck) vallottak hasonló elveket. Közülük is kiemelkedett Joseph von Sonnenfels kameralista államtudós, aki a Vaterland eszmének, a közös érdekeknek, az egymásrautaltságnak a legjelentősebb teoretikusa volt.9 1770-ben megjelent egy nyomtatvány a Theresianumról „Regium Theresianum Collegium Nobilium Anno 1770” címmel, amely semmi más szöveget nem tartalmazott, csak a különböző évfolyamok diákjainak nevét, rangját és nemzetiségét.10 A nyomtatvány a korabeli rendi viszonyoknak megfelelően hierarchikus felépítésű, a jogi stúdiumtól halad a classis elementaris felé, és a fejedelmi vagy a hercegi rangtól az egyszerű nemesig. A hierarchia szempontjából szerencsés helyzet jött létre, mivel 1770-ben az akadémia rangban legmagasabb diákja, a nápolyi fejedelmi család fia, Pignatelli di Marsico-Nouvo herceg a jogi stúdiumot végezte ekkor. (A Theresianum első periódusából hasonló lista kiadásáról nincs tudomásunk, így akár feltételezhető az is, hogy az évfolyamonkénti lineáris sorrendet, az ifjú Pignatelli miatt fordították meg.) A felsorolás összesen 145 diák nevét tartalmazza, akik közül húsz magyar és öt erdélyi származá-

6

7

8 9 10

Az udvari nevelés már a XVI. századtól az udvari szocializáció fontos intézményének számított, amely során a növendékek udvari műveltséget szerezhettek és a társadalmi státuszuknak megfelelő ethoszt sajátíthattak el. Bővebben lásd: TÖBBICKE, 1983. A reprezentáció történet könyvtárnyi irodalmából mi itt röviden, csak a következő alapműre utalunk: DUINDAM, 1995. 97–136. RIDDER–SYMOENS, 1996. 161–163. KONTLER, 2012. 75–90. THERESIANUM, 1770.

116

NÉHÁNY ÚJABB SZEMPONT A BÉCSI THERESIANUM ÖSSZBIRODALMI JELLEGE MELLETT

sú.11 Ez az arány az összlétszám 17,2%-a, ami megfelel az akadémia magyarságának általános arányával, ami 16,67% („minden hatodik diák magyar”). A legtöbb diák természetesen az osztrák tartományokból származott, ők a diákság körülbelül 2/3-át tették ki. A harmadik legnépesebb csoport a cseheké volt (ahol megkülönböztettek: morva, cseh és sziléziai származást), közülük 1770-ben összesen 13 diák volt a Theresianum tanulója. Rajtuk kívül találkozunk még itáliaiakkal, a Német-római Birodalomból (leginkább Vesztfália és Regensburg területéről) származókkal, de akár belgákkal is. Az egyedi kivételektől eltekintve megállapítható, hogy minél magasabb volt az évfolyam, annál több messzi földről jött diákot találhatunk a soraiban. A magyarok és erdélyiek példáján: jogi stúdiumon 13 hallgatót találunk (a 25-ből), a filozófia stúdiumon 3 diákot, a humaniórán 6-ot, a grammatikán 3-at és a classis elementaris évfolyamain egyet sem. Az 1770-edik év reprezentatív mintának tekinthető. Addigra az alapítás folyamata teljesen végbement, a tanrend kialakult, háború sem dúlt, ami a tisztnek álló fiatal diákokat elszólította volna, sőt ez az időszak az iskola egyik fénykorának tekinthető, a nagy professzorok közül még sokan az akadémián tanítottak és az udvarral is jó kapcsolatban álltak. Az udvar számára a theresianumi diákok felvételekor nagyon fontos szempont volt, hogy az újonnan bekerülők a monarchia különböző területeiről érkezzenek. A Terézakadémián – a kor nagyobb akadémiáihoz és egyetemeihez hasonlóan – összetett alapítványi rendszer működött. Érdemes az 1800-as évekig az intézmény alapítványi rendszerét külön (jelen esetben csak felsorolás szintjén) áttekinteni, mert így nemcsak a Theresianum iskolatörténetébe, hanem a XVIII. századi oktatás működésébe, összetettségébe is betekintést nyerhetünk.12 A Teréz-akadémia legrégebbi és az intézmény első éveitől működő alapítványa, az ún. császári-királyi alapítvány volt, amely az ausztriai Eggenburg, Großrußbach, Zwettel és a magyar Bátaszék egyházi birtokok jövedelmén alapult. Ez az alapítvány 5 német (mai fogalmainkkal osztrák) és 5 magyar diák taníttatását fedezte.13 Bécs legolvasottabb újságja, a Wienerisches Diarium gyakran tudósított a Theresianummal kapcsolatos eseményekről, vizsgákról, ünnepekről, a bécsi nemesi iskolákról és ösztöndíjasaikról is általánosan. A Magyar Hírmondó figyelmét sem kerülte el a császárné nevét viselő akadémia, kiváltképp magyar ösztöndíjasainak a sorsa. „A Theresianummal szerentsénk lévénn közelebbről egyesülésbe jutni: el nem múlatunk felőle minden nevezetes Tudósításokat meg tenni, melyekkel reményljük, hogy annyival nagyobb kedvességet fogunk találni: mivel számos Magyar Iffjak is fognak benne neveltetni és egyéb tudományokon kívül, Nemzeti nyelvünk fundamentumos esmeretében is tökélletesítettni.” 14 A lap továbbá részletesen tájékoztatta olvasóit a Theresianum 1797. évi újraalapításáról. 1797-ben és 1798-ban több cikket is közölt az újság, amelyek a

11

12 13 14

A következő felsorolása a THERESIANUM, 1770. 1–8. oldalon alapul, de az évfolyamok figyelembe vétele nélkül. Magyar diákok: Comes Apponyi Antonius, Com. Batthyani Antonius, Com. Haller Josephus, Com. Revai de Rewa Joannes, Com. Sereni Josephus, Com. Sereni Vincentus, Com. Zichy Carolus, Com. Zichy Nicolaus, Baro Eötvös Gabriel, Dominus de Brunswick Josephus, Com. Erdödy de Monyokerék Josephus, Bar. Mednyanszky Xaver, Dom. de Ribics Josephus, Com. Hadik Carolus, Com. Hadik Joannes, Com. Viczay Michael, Dom. Festetics de Tolna Georgius, Dom. de Golt Leopoldus, Com. Zichy Stephanus, Bar. Mednyanszky Joan. Nep. Erdélyi diákok: Com. Bánfi Dionysius, Com. Kornis Sigismundus, Bar. Toroczkai Josephus, Dom. Cserei de Ayta Laurentis, Com. Bethlen Josephus. GEUSAU, 1803. 355–383.; SAVAGERI, 1832. 338–360. A magyar ösztöndíjas helyekről külön: HEGEDŰS, 1878. Magyar Hírmondó, 1797a. 719.

117

KÖKÉNYESI ZSOLT

magyar alapítványi helyekről, diákjaikról és helyzetükről szólnak.15 Egy 1798. év eleji számból megtudjuk név szerint, hogy mely magyar diákok fognak ún. „stipendiummal” az akadémián tanulni: „Gróf Bertsényi László; Báró Fischer Pál; B. Mednyánszky János; Munkátsi János; Fáy Bertalan; Nagy Péter; Piotsek János; Revitzky Ádám; Beothy Károly; Schmitt Károly; Bikkessy István; Tokody Ferentz; Szentiványi Farkas; Boros István; Klobusitszky József”.16 A cikk közli, hogy még január 12-ig nem mindegyikük érkezett meg a császárvárosba – bár az oktatás már 1797. november 31-én, vagy december 1-jén újraindult 17 – de a következő tudósítás március 6-án már megnyugtatja olvasóit, hogy mindannyian megérkeztek és tanításuk is megkezdődött.18 A márciusi számban olvashatjuk, hogy „Nagy örömökre szolgálhat az Úri Szűléknek és Vérségeknek” az a megtiszteltetés, hogy fiaik és rokonaik e neves bécsi akadémián tanulhatnak és „ő vélek [ti. e diákokkal – K. Zs.] is, kiváltképpen megvagynak elégedve az Elöljárók, mivel örvendezve bizonyítják, hogy válogatott Iffjak küldődtek fel Kormányozássuk alá Magyar Országról.”19 A Ferdinánd-féle alapítvány, II. Ferdinánd (1619–1637) nevéhez fűződik. A császár Olmützben hozott létre nemesi iskolát, amit 1776-ban Mária Terézia átalakított, 1778ban Brünnbe költöztette át, majd 1781-ben II. József egyesítette a Theresianummal, amelynek alapítványi helyei (20 fő számára) is a bécsi akadémiához kerültek. A Savoyai Akadémia20 és a Theresianum egyesítésével a Savoyai-Liechtenstein hercegnőféle alapítványi helyek is wiedeni seminarium nobiliumba kerültek, ami 16 diák taníttatását fedezte. A Rudolf Freiherr von Teuffenbach-féle alapítvány, amely kezdetben a Hadmérnöki Akadémián működött, 1776-ban felosztásra került a Savoyai Akadémia, a Löwenburg Konviktus21 és a Theresianum között, az utóbbi intézményben az alapítvány több mint 20 diák tandíját fedezte. A Savoyai Akadémia és a Theresianum megalapításával a Landschaftsakademie-t22 bezárták. Az alsó-ausztriai rendek a saját lovagi akadémiájukon 6 diák képzését fizették még korábban, amit aztán a Savoyai Akadémia örökölt meg. Később a Theresianummal való egyesítés után a 6 „stipendista” a Terézakadémiába került. A Schellenburg-féle alapítvány 8 krajnai növendék oktatását fedezte, amit még Jakob von Schellenburg 1715-ben kelt végrendeletében alapított. A Kirchberg-féle alapítvány, ami Freiherr von Kirchbergről kapta a nevét, aki 1710-ben kelt végrendeletében nemesi diákok tanulására alapítványt hozott létre. 1756-tól az alapítvány a Theresianumban 6 ifjú nemes tandíját vállalta magára. Az erdélyi rendek, saját soraikból három nemesi ifjú theresianumi képzésének költségét vállalták magukra, aminek odaítélése az Erdélyi Udvari Kancellária hatáskörébe tartozott. Az utolsó korszakunkban létező alapítvány, a II. Lipót császár (1790–1792) által alapított ún. galíciai alapítvány volt. Ez 9 galíciai nemesi ifjú Theresianumban való tanulását fedezte. A Theresianumban működő alapítványok a birodalom szinte egész területét lefedték és jelentős számú növendék oktatását finanszírozták. A Habsburg Birodalom egységét a 15

16 17 18 19 20

21

22

1797 októbere és 1798 márciusa között öt cikket közölt az újság a Theresianumról és magyar diákjairól: Magyar Hírmondó, 1797. (október) 557–558.; Magyar Hírmondó, 1797. (december) 718–719.; Magyar Hírmondó, 1797. (december) 759–761.; Magyar Hírmondó, 1798. (január) 62–63.; Magyar Hírmondó, 1798. (március) 333–334. Magyar Hírmondó, 1798a. 62–63. SCHWARZ, 1890. 43. Magyar Hírmondó, 1798b. 333–334. Magyar Hírmondó, 1798b. 334. A Savoyai Akadémiát Maria Theresia Felicitas von Savoyen hercegnő hívta életre 1746-ban. Korszerű nemesi akadémiának számított, amelyet 1778-ban a Theresianummal egyesítettek. A Löwenburg Konviktus alapítását Jakob Graf von Löwenburg rendelte el végakaratában 1731-ben, de az intézmény csak 1748-ban jött létre és a piaristák fenntartásában működött. 1692 és 1749 között működött az iskola Bécs központjában. Az alsó-ausztriai rendek hozták létre az iskolát, amely a XVIII. század első felében a bécsi nemesi képzés centruma volt.

118


területi és a nemzetiségi érdekek mellett a vallási kérdések fölé is emelték. Ezt a törekvést szolgálta, hogy 1755-től a birodalom elitiskoláinak kapui már a protestáns diákok előtt is megnyíltak, így járhattak például az erdélyi református Teleki család fiai a Theresianumba.23 Különösen érdekes kérdés, hogy a Theresianumba jelentkező fiatalok milyen szempontok, kritériumok alapján nyertek felvételt. Olga Khavanova sokat foglalkozott ezzel a problémával, hangsúlyt fektetve a magyar nemesek kiválasztására.24 Kutatási eredményeit röviden összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a Theresianumban tanulni rendi kiváltságnak számított, az apai érdemek sajátos jutalmazásának tekinthető fiaik felvétele, amely fontos elismerést jelentett a szülők számára. Olga Khavanova tanulmányaiban szemléletesen vázolta fel ezen folyamatokat, hogy a hazafiság és az udvarhoz való lojalitás miként fért meg egymással.25 Khavanova tanulmányaiban rendszeresen utal a Wienerisches Diariumban és Khevenhüller naplójában olvasható nyilvános theresianumi vizsgákra. Ezen vizsgák oktatástörténeti jelentősége eltörpül a politikai és reprezentatív szerepük mellett. A vizsgák tartalmáról a tantárgyak címén, esetlegesen a témakörökön kívül szinte semmit sem tudunk meg, de körülményeikről és szereplőikről (diákok, tanárok, egyéb rangos jelenlévőkről) annál többet. Ezek a vizsgák és a róluk készült nyilvános jelentések, hírek többszörös reprezentatív funkcióval bírtak. A vizsgákról szóló idézetekben az egész Birodalom nemességének, arisztokráciájának neveit olvashattuk: Colloredot, Esterházyt, Erdődit, Batthyányt, Kolowartot, Herbersteint, Liechtensteint, Auersperget, Starhemberget, Kinskyt, Pálffyt, Schwarzenberget, hogy csak a legnagyobbakat említsük. A birodalmi elit fővárosi stúdiuma, közös tanulmánya és az ezekről folyamatosan terjedő hírek az összetartozást szimbolizálták. Az akadémia tanárai a kameralista-államtudós professzorai (többek között Johann Heinrich Gottlob von Justi, Joseph Riegger vagy Joseph von Sonnenfels) és a „szép tudományok” tanárai (Joseph von Burchhardt, Michael Denis, Karl Mastalier) sokat tettek a német nyelv és kultúra művelése, előmozdítása érdekében. A Theresianum más tanáraihoz hasonlóan műveiket (többségében) németül írták, segítették a német tudományos nyelv fejlődését, részt vállaltak a XVIII. század második felében a bécsi sajtó német nyelvű megújításában, szabadkőműves és olyan felvilágosult társaságok tagjai és alapítói voltak, mint a Deutsche Gesellschaft. Sokakban felmerülhet és fel is merült (erre később még visszatérünk) a kérdés, hogy ez nem vezetett-e egyoldalú németesítéshez és az (össz)birodalmi, állami érdekek hangoztatása nem csupán Ausztria alá való betagolódást jelentett-e. A német nyelv fejlődése, fejlesztése a monarchiában végbemenő modernizáció szükségszerű hozadéka volt. A német nem a nemzeti nyelvekkel állt szemben, hanem sokkal inkább a Habsburg Birodalomban, kiváltképp Magyarországon oly nagy szerepet játszó latinnal. Az oktatásban a nemzeti nyelvek is helyet kaptak, a monarchia nagy nemzetiségeinek a nyelveit: a németet, a csehet, a magyart, de akár az olaszt is tanulhatták a diákok a Favorita-kastély (a nemesi akadémia otthonául szolgáló egykori Habsburg nyári rezidencia) falai közt.26 A különböző csoportok tiszteletben tartásának példája az is, hogy a Theresianumban a magyar diákok azon kiváltságban részesültek, hogy az általános viselettől eltérő, saját

23 24 25 26

KHAVANOVA, 2000. 82.; CICALEK, 1872. 58. KHAVANOVA, 2005. KHAVANOVA, 2006. 1517. CERMAN, 2006. 152.

119

KÖKÉNYESI ZSOLT

uniformissal rendelkeztek. Ezek az egyenruhák fontos szimbolikus értékkel bírtak, az akadémián belüli kollektív identitást fejezték ki.27 A Magyar Hírmondó, amely első magyar nyelvű sajtótermékek egyike, szívén viselte a magyar nyelv sorsát. A Theresianum 1797-edik évi újra megnyitásának ünnepéről közölt tudósításában a következőt írja: „Örömmel hallottuk e tzeremóniának alkalmatosságával, Gróf Balassa és Gróf Teleky Sámuel ő Exc.jokat magyarul szóllni egymáshoz: mert tapasztalásból tudjuk, hogy az Idegenek elött is úgy lehet betses Nemzeti nyelvünk, ha magok Nemzetünk nagyjai, oly kedvességben és tekintetben tartják azt, mint valóságos fenntartóját a Nemzeti charakternek, s közelít a Nemzeti egyességnek.”28 A jozefinizmus és a magyar jakobinus mozgalom utáni időszak ez, a modern magyar nyelv kialakulásának korszaka, amikor a nyelvkérdés sokak számára kardinális jelentőségű volt. A Birodalomban, a „közös államban” a nyelvművelés és -használat ügye, a kulturálisan szabadabb térért való küzdelmet jelentette, a feltételek és hagyományok nélküli betagozódás elleni mozgalmat, amely a kialakulóban lévő, modern nemzetfogalommal, közös identitással volt szoros összefüggésben.29 A Magyar Hírmondó és szerkesztői a magyar nyelv ügyének nagy támogatóiként a Theresianumban nem látták ennek a célkitűzésnek a veszélyeztetőjét. A nemzeti nyelv patronálásában felismerték az arisztokrácia megkerülhetetlen szerepét és örömmel tudósítottak arról, hogy Balassa és Teleki grófok egymással magyarul váltottak szót (ami egyáltalán nem volt magától értetődő). 1798 márciusában az újság tudatta olvasóival, hogy: „A Therésianumba mindnyájan felérkeztek már a Stipendista N. Magyar ifjak: minekokáért hólnap hozzá is fognak kezdeni, a Nemzeti s egyszersmind a deák nyelvben való magok gyakorlásához, a Hírmondó egyik Kiadójának Kerekes Sámuelnek útmutató társaságában,…”.30 A „stipendista” diákoknak csupán az egyik tantárgyuk volt a magyar nyelv, de a bécsi újság mégis csak erről és neves tanáráról (illetve mellettük eltörpülve a deák nyelvről, azaz a németről) emlékezett meg. A dolgozatnak egy historiográfiai problémára kell még reflektálnia: a nemzetek (kiváltképp a magyarok) és a Theresianum kapcsolatára. A bécsi akadémia összbirodalmisága vajon a magyar nemzet elnyomását szolgálta? Már a kérdés megfogalmazásán érződik, hogy logikája a modern, XIX. századi nemzetfogalomra épül, ami a Teréz-akadémia XVIII. századi megítélésében félrevezethető lehet. A XIX. század utolsó harmada és a XX. század első harmada között a Theresianum megítélése – mint Mária Terézia oktatáspolitikájának megkerülhetetlen részeleme – megosztotta a magyar történetírást. Ez a kényes historiográfiai időszak az első világháború előtti és utáni évtizedekre tehető, amikor a nemzeti eszme különleges politikai súlyra tett szert, és ez Közép-Európában különösen érezhető volt. A következőkben e korszak kutatóinak a Theresianum nemzeti jellegéről alkotott képét tekintjük át röviden (ehhez kapcsolódó műrészleteket akár hosszabban is idézünk). Horváth Mihály már a XVIII. század második felében kezdeményezett oktatáspolitikai reformra gyanakodva tekintett: „Mária Terézia kormánya ezen intézetekre [tudomány s köznevelés] is kiterjeszté a statushatalom gondoskodását, hogy azokat a maga körébe vonván, a maga czéljainak eszközeivé tegye.”31 A Theresianumot ugyan nagyszerű nevelőintézetnek nevezi, de a korszak Bécséhez szervesen kapcsolódó és a magyarok számára sok tekintetben hasonló funkciót betöltő magyar nemesi testőrségről már meg27

28 29 30 31

A Theresianum lovagi akadémia jellegét külön dolgozatban fejtettük ki (jelenleg megjelenés alatt áll), amelyben a nemzeti egyenruha kérdésére részletesebben kitértünk. Magyar Hírmondó, 1797b. 760. EVANS, 1990b. 209–220. Magyar Hírmondó, 1798b. 333. HORVÁTH, 1873. 408.

120


jegyzi, hogy: „… kik miután öthat évet az udvari szolgálatban, Bécsben töltöttek, vagy hadi tisztségbe, vagy polgári hivatalba léptek át, újaknak adandók helyet a testőrségben, – hogy így az elnémetesedés mennél többekre átterjedjen.”32 Az elnémetesedés és az asszimiláció problémája Hegedűs C. Lajos tanulmányában is jelen van. A szerző írásának legvégén osztja meg a kapcsolódó nemzeti kérdésről a véleményét: „A lassanként elnémetesedő magyar főúri s részben nemesi rend hamar megkedvelte ez intézetet… nem vehetjük eleinknek száz évvel ezelőtt rosz néven, hogy a nyitott intézetet szaporán látogatták, s nem mindig azon eredménynyel, mely a XVIII. század cosmopoliticus áramlata folytán Európaszerte szunnyadó nemzeti érzés fejlődését lényegesen előmozdította volna.”33 Hegedűsnél egyfajta szintézist figyelhetünk meg, amelyben elfogadja a korabeli világképet és nem saját korának nemzeti eszméjét kérte számon az iskolán. Laban Antal Guglia könyvére reflektálva írt egy kiegészítő tanulmányt, amelyben az osztrák szerző művét a magyar szempontok alapján próbálta korrigálni. Guglia könyvét így kritizálja: „egy hibája, mely ugy látom szinte veleszületett baja minden, vagy legalább is a legtöbb osztráknak, aki «közös» dolgokról ir, vagy beszél s ez a hiba abban áll, hogy néha olyan kifejezéseket használ, melyeknek ő nem tulajdonít semmi rossz értelmet, de a magyar ember ha olvassa vagy hallja, mindjárt – talán szintén veleszületett módon – politikai rosszra vagy kétértelműségre gondol.”34 Laban művében az első világháború előtt két évvel az összbirodalmi jelleg hangoztatása negatív felhanggal bírt és magyarellenes kicsengést feltételezett benne. Húsz évvel később Szekfű Gyulánál épp az ellenkezőjével találkozunk: „Bizonyos azonban, hogy a középeurópai fejlődés azon fokán Mária Teréziát nehéz egyetlen nemzethez kötni, szinte egybe, bármelyikbe beskatulyázni. Méretei nagyobbak, nemzeteken felüliek, aminő korábban például V. Károly császáré… Mária Terézia még nemzetközi barokk légkörben élt, melybe még utólag sem képzelhetünk bele nemzeti elfogultságot, vagy gyűlöletet. A monarchiájában élő különböző nemzetekkel szemben tisztán célszerűségi szempontok határozták meg álláspontját.”35 A pejoratívan „labanc–kuruc” ellentétnek titulált historiográfiai szembenállás a korszak oktatáspolitikai megítélésében elmúlt. Poór János 1992-ben megjelent cikkében a Theresianumot „Az összetartozás-tudat műhelyének” nevezte és az iskolát összbirodalmi intézményként tüntette fel, ahol a magyar érdekek sem sérültek.36 H. Balázs Éva a Theresianumban és magyar alapítványaiban – a testőrség és a Szent István-rend megalapítása mellett – Mária Terézia magyarok felé tett elismerő gesztusát hangsúlyozta.37 Olga Khavanova az udvar és a nemesi famíliák közös érdekét látja a Terézakadémiában, szintén nem a birodalmi elnémetesítést, vagy egyoldalú integrációs kísérletet.38 A bécsi akadémián tanuló és tanító magyarok (többek között a természettudós Makó Pál és Mitterpacher Lajos, valamint a történész Pray György) szerepe ténylegesen jelentősnek tekinthető és nem utólagos történeti konstrukciónak. Az elnémetesedés problémáját a XVIII. századi Theresianum kapcsán nem tartjuk indokoltnak, az összbirodalmi kohézió kialakítása nem megfeleltethető vele. 1927-ben kiadtak egy részletes ismertető füzetet a Theresianische Akademie-ről, amely külön fejezetet szentelt a Theresianumban működő német és magyar kulturális kapcsolatoknak. E füzet szerint a 32 33 34 35 36 37 38

HORVÁTH, 1873. 296. HEGEDŰS, 1878. 374. LABAN, 1912. 315. SZEKFŰ, 1931. 254. POÓR, 1992. H. BALÁZS, 1997. 45. KHAVANOVA, 2010. 107–121.

121

KÖKÉNYESI ZSOLT

magyarok elnémetesedése elvben tényleges veszélyt jelenthetett volna, de a gyakorlat azt mutatta, hogy az egykori növendékek hazájukba hazatértek és tevékenységük saját országuk felvirágoztatását szolgálta.39 Dolgozatunkban a Collegium Theresianum XVIII. századi történetét vizsgáltuk, így csak arra vonatkozóan tudtunk következtetéseket megfogalmazni. Anakronizmus lenne az alapítás évszázadában a magyarsággal kapcsolatban megismert állapotokat a XIX. vagy XX. századra is átültetni. Az újkori nacionalizmus évtizedeiben a magyarság theresianumi szerepének és az iskola hatásának vizsgálata már más kérdés. Horváth Mihály 1846 és 1848 között,40 Laban Antal 1910-től41 (legalább 1913-ig) tanítottak a Theresianische Akademie-n. Mindkettőjük az elnémetesedés veszélyeire figyelmeztetett. Laban tanulmányában olvashatjuk: „Ha e korszak éveit összehasonlítjuk [az 1840es éveket – K. Zs.] az előbbi korszakkal, azt látjuk, hogy ez 50 esztendőben a magyarság sokkal jobban ki van téve a kisértésnek: ebben az időben mindjobban átment a közérzésbe, hogy a magyar önállósága, függetlensége szükségtelen; a sokszor intuitiv gondolkodásu Herder jóslatszerü szavait, hogy a magyar nép nyelve – s ezzel a nép maga is természetesen – el fog tünni a föld kerekségéről, biztosnak, sőt beteljesültnek vették.”42 A Theresianum és a nacionalizmussal kapcsolatos problémák önálló kutatás témáját képezhetnék.

39 40 41 42

THERESIANISCHE AKADEMIE, 1927. 27. GEMMELL–FLISCHBACH, 1913. 82. GEMMELL–FLISCHBACH, 1913. 168. LABAN, 1912. 319.

122


ABSTRACT Some Novel Aspects for the Common National Nature of the Viennese Theresianum The Viennese Collegium Theresianum (founded in 1746) was the most important scene of the training of the elite of the nobility Habsburg Monarchy in the second half of the 18th century. The noble academy was not only for the qualification of the subjects and to guarantee the „civilizing” conditions – which were worthy for privileged order that could win the sympathy of noble families –, but for increasingly tighter connection with the court, under Maria Theresa. The college played a significant role interconnecting the court and the elite. This educational institution which was functioned in the capital was a symbol of the common interest, in which a mutual interdependence between the landowning and governing elite in different territories of the monarchy and the government can be perceived. The common national nature of the noble academy, which was christened after the Empress, is not an unknown attribute for the historiography. In the recent literature, the research of Olga Khavanova has enriched the image with newer achievements concerning the relationship of the Theresianum and the Hungarian decision-making elite. The purpose of my study is to present an overview about the common national nature of the noble academy in the 18th century. For the reason the archive of the institute perished in 1945, I leant on the (previous) literature and the public sources (press, brochures). The structure of my work rests on three focal points: after the standard overview of the common national nature of the institute comes a short specification of foundations, which existed in the facility and finally I present a summary of historiographical reflection.

123

KÖKÉNYESI ZSOLT

Források: GEMMELLFLISCHBACH 1913

MAGYAR HÍRMONDÓ 1797a 1797b 1798a 1798b THERESIANUM 1770 THERESIANISCHE AKADEMIE 1927

Album der K. K. Theresianischen Akademie (1746–1913). Zusammengestellt von: Max Freiherr von Gemmell-Flischbach. Wien, 1913. Magyar Hírmondó, 1797. 12. (44. sz.) Magyar Hírmondó, 1797. 12. (47. sz.) Magyar Hírmondó, 1798. 1. (4. sz.) Magyar Hírmondó, 1798. 3. (19. sz.) Regium Theresianum Collegium Nobilium Anno 1770. Viennae, 1770.

Die Theresianische Akademie in Wien. Wien, 1927.

Irodalom: CERMAN 2006

CICALEK 1872 DUINDAM 1995 EMBER 1936 EVANS 1990a

1990b

CERMAN, Ivan: Habsburgischer Adel und Theresianum: Wissensvermittlung, Sozialisierung und Berufswege. In: Adelige Ausbildung. Die Herausforderung der Aufklärung und die Folgen. Hrsg. von CERMAN, Ivo – VELEK, Luboš. München, 2006. 143–168. CICALEK, Theodor: Beiträge zur Geschichte des Theresianums. Wien, 1872. DUINDAM, Jeroen: Myths of Power. Norbert Elias and the Early Modern European Court. Amsterdam, 1995. EMBER Győző: Az egységes monarchia gondolata Mária Terézia korában. In: Századok, 70. (1936) 7–8. sz. 241–281. EVANS, R. J. W.: Maria Theresia and Hungary. In: Enlightened Absolutism. Reform and Reformer sin Later Eighteenth-Century Europe. Ed.: SCOTT, H. M.. London, 1990. 189–208. EVANS, R. J. W.: Joseph II. and Nationality in the Habsburg Lands. In: Enlightened Absolutism. Reform and Reformer sin Later Eighteenth-Century Europe. Ed.: SCOTT, H. M.. London, 1990. 209–220.

124


FREIST 2005

GEUSAU 1803

GUGLIA 1912 H. BALÁZS 1997 HEGEDŰS 1878 HORVÁTH 1873 KHAVANOVA 2000

2005

2006

2010

KONTLER 2012

LABAN 1912

FREIST, Dagmar: Einleitung: Staatsbildung, lokale Herrschaftsprozesse und kultureller Wandel in der Frühen Neuzeit. In: Staatsbildung als kultureller Prozess. Strukturwandel und Legitimation von Herrschaft in der Frühen Neuzeit. Hrsg. von ASCH Ronald G. – FREIST, Dagmar. Köln– Wien, 2005. 1–47. GEUSAU, Anton Reichsritter von: Geschichte der Stiftungen, Erziehungs- und Unterrichtsanstalten in Wien, von den älteren Zeiten bis auf gegenwärtiges Jahr. Aus echten Urkunden und Nachrichten. Wien, 1803. GUGLIA, Eugen: Das Theresianum in Wien: Vergangenheit und Gegenwart. Wien, 1912. H. BALÁZS, Éva: Hungary and the Habsburgs 1765–1800. An Experiment in Enlightened Absolutism. Budapest, 1997. HEGEDŰS C. Lajos: A Theresianum s magyar alapítványai történetéhez. In: Századok, 12. (1878.) 4. sz. 361–374. HORVÁTH Mihály: Magyarország története. VII. k. Budapest, 1873. KHAVANOVA, Olga: Elite Education and Politics: Hungarian Nobles at the Viennese Theresianum in the Eighteenth Century. In: Sic Itur Ad Astra, 12. (2000) 4. sz. 77–90. KHAVANOVA Olga: Az apai érdemeket a fiúkban jutalmazni. Az iskoláztatás privilégiuma Mária Terézia uralkodása idején. In: Századok, 139. (2005) 5. sz. 1105–1129. KHAVANOVA Olga: Hazafiság a lojalitás jegyében. A Theresianum magyar növendékei és a bécsi udvar. In: Századok, 140. (2006) 6. sz. 1503–1518. KHAVANOVA, Olga: Der ungarische Adel am Wiener Theresianum im 18. Jahrhundert: die sozialen und kulturellen Grenzen einer politischen Nation. In: Österreichisch-ungarische Beziehungen auf dem Gebiet des Hochschulwesens. Redigiert von K. LENGYEL, Zsolt – NAGY, József Zsigmond – UJVÁRY, Gábor. Székesfehérvár–Budapest, 2010. 107–122. KONTLER, László: Polizey and Patriotism. Joseph von Sonnenfels and the Legitimacy of Enlightened Monarchy in the Gaze of Eighteenth-Century State Sciences. In: Monarchism and Absolutism in Early Modern Europe. Ed.: CUTTICA, Cesare – BURGESS, Glenn. London, 2012. 75–90. LABAN Antal: A bécsi Teresianumról. In: Magyar Figyelő, 1912. május.

125

KÖKÉNYESI ZSOLT

POÓR 1992 RIDDER-SYMOENS 1996

SAVAGERI 1832

SCHWARZ 1890

SZEKFŰ 1931 TÖBBICKE 1983

POÓR János: Az összetartozás-tudat műhelye. In: Rubicon, 3. (1992.) 8–9. sz. 25–26. RIDDER-SYMOENS, Hilde de: Training and Professionalization. In: Power Elites and State Buliding. Ed.: REINHARD, Wolfgang. Oxford, 1996. 149–172. SAVAGERI, Joh. Nep. Edlen von: Chronologisch-geschichtliche Sammlung aller bestehenden Stiftungen, Institute, öffentlichen Erziehungs- und Unterrichts-Anstalten der k. k. österreichischen Monarchie mit der Ausnahme von Italien, der satzlichen Kürze und nach ihrem wesentlichen Inhalte, von den ältesten Zeiten bis auf gegenwärtiges Jahr. I. Band. Brünn, 1832. SCHWARZ, Johann: Geschichte der k. k. Theresianischen Akademie von ihrer Gründung bis zum Curatorium Sr Excellenz Anton Ritter von Schmerling, 1746–1865. Wien, 1890. SZEKFŰ Gyula: A tizennyolcadik század. Magyar történet. VI. Budapest, 1931. TÖBBICKE, Peter: Höfische Erziehung – Grundsätze und Struktur einer pädagogischen Doktrin des Umgangsverhaltens, nach den fürstlichen Erziehungsinstruktionen des 16. bis zum 18. Jahrhundert. (Dissertation) Darmstadt, 1983.

126

127

Paletta I. KORAÚJKOR-TÖRTÉNETI DIÁKKONFERENCIA FEKETE BÁLINT ÉS NYUL VIKTOR TANULMÁNYKÖTET SZERKESZTETTE:

Recommend Documents