Forrás: Ókori lexikon -- http://mek.oszk.hu/03400/03410/html/5965.html
Orvosok, orvostudomány medici, ιατροι, medicina, ιατριχη. Az orvostudomány mindazon ismereteknek összege, melyek egyrészt az egészséges emberi testnek szerkezetére (boncztan, anatomia és szövettan, histologia), szerveinek fejlődésére (fejlődéstan, embryologia) és működésére (élettan, physiologia) vonatkoznak, másrészt a betegségek okait (kóroktan, aetiologia), tüneteit (kórtünettan, semiotica), meghatározását (kórismészet, diagnostica), gyógyítását (gyógytan, therapeutica), végül a betegségek elleni védekezést (prophylaxis) tárgyalják. Az orvostudomány, mely évezredeken át szakadatlanúl folytatott szellemi munkásságnak még mindig tovább fejlődő terméke, exact, természettudományi alapon áll és továbbfejlesztése inductiv, kisérleti módszerekkel történik; legfontosabb segédtudományai az állattan (zoologia), a növénytan (botanica), az ásvány- meg földtan (mineralogia és geologia), a természettan (physica) és a vegytan (chemia). Az orvostan már az ókorban számos szakmára oszlott, melyek közül legnevezetesebbek a belgyógytan (medicina interna), a sebészet (chirurgia), a szemészet (opthalmologia), az elmegyógyászat (psychiatria), a bőrgyógytan (dermatologia), a fogászat (odontologia), a szülészet meg nőgyógyászat (obstetricia és gynaecologia), a gyermekgyógyászat (paediatria), továbbá a közegészségtan (hygiene) és a törvényszéki orvostan (medicina forensis). Az orvostudomány művelésével és gyakorlati alkalmazásával hivatásszerűen az orvosok foglalkoznak. Jóval megelőzte az elméleti orvostannak keletkezését a gyakorlati orvoslás fejlődése, a mennyiben már az őskorban, midőn az emberi test szerkezetét és a betegségek lényegét még senki sem kutatta, mindenkoron és az összes népeknél fennállott a törekvés a betegek szenvedéseinek enyhítésére és az egészség visszaszerzésére. Az emberek ugyanis már az évezredek hosszú sorára terjedő történelemelőtti időszakban is az időjárás viszontagságai és a nomád életmód mellett sokszor jelentkező élelemhiány folytán, továbbá az embertársaikkal, meg a vadállatokkal vívott harczaik közben gyakran megbetegedtek, és ilyenkor a fájdalomtól és félelemtől sarkalva társaikhoz fordultak segítségért. Az ősemberben, a kinek tapasztalnia kellett, hogy minden élő lény előbb-utóbb meghal, vagyis hogy az élet folytonos és végeredményében sikertelen harcz a halál ellen, az a gyógyításra irányuló ösztön is megnyilatkozhatott, melyet naponként látunk az állatvilágban is, midőn pl. a megsérült állatok fájó sebeiket nyelvükkel nyaldossák, dermedt tagjaikat a napon melengetik, vagy az őket kínzó láz ellen hideg forrásvízben keresnek enyhülést. Tényleg talán az állatok megfigyelése vezethette az embereket egyes ősrégi gyógyító módok feltalálására; így pl. Plinius szerint (n. h. 8, 40) az aegyptusiak a kristélyt az ibisz madártól, az érvágást pedig a vizi lótól tanulták, a mennyiben az ibisz hosszú csőre segélyével öblíti ki a végbelét, a viziló pedig ha túl sokat evett, hegyes nádszállal szándékosan fölsebzi czombjának valamely visszerét, és miután a vérvesztés folytán rosszulléte megszünt, sebét iszappal tapasztja be. Hogy milyen lehetett az orvoslás kezdetben, azt a művelődés legalacsonyabb fokán álló, ú. n. vad népeknél jelenleg is észlelhetjük. A műveletlen népek valamint minden általuk meg nem érthető természeti tüneményt, úgy a legtöbb betegséget is valamely emberfölötti hatalomnak tulajdonították. Ebből a fölfogásból kiindulva az egészség megóvását és a betegségek meggyógyulását első sorban az által vélték elérhetőnek, hogy az egészséget adó és a betegséget okozó istenségeknek, jó vagy gonosz szellemeknek kegyét könyörgésekkel, hizelgéssel meg értékes ajándékokkal, az ú. n. áldozatokkal megnyerni és biztosítani, a betegségek keletkezésében
nyilvánuló haragjukat pedig ugyanezen eszközökkel kiengesztelni törekedtek. Gyakran a betegségeket önálló lényeknek, nevezetesen valamely gonosz szellemnek, daemonnak, ördögnek képzelték, mely a beteg testébe hatolt és ott megfészkelte magát; ilyenkor ezt a beteg testéből kérésekkel, fenyegetésekkel, különböző cselfogásokkal vagy pedig erőszakkal iparkodtak kiűzni. Későbben az emberek azokat az istenségeket, a kikhez az egészség visszanyeréséért intézett fohászok leggyakrabban látszottak sikereseknek, az orvoslás különleges istenei gyanánt tisztelték, sokszor pedig oly elhalt orvosokból, a kik kiváló gyógyító képességükkel tüntek ki, alkottak képzeletükben gyógyító isteneket. Az ősnépek az orvosi ismereteket is isteni eredetűnek tartották és az isteni akarat közvetítőnek a papokat tekintették. A papok hatalmuk és gazdagságuk növelése czéljából rendszeresen űzték azután a betegek gyógyítását és hogy az emberek képzeletére jobban hassanak, feltünő ruházatot hordtak és a szokásostól eltérő, rejtélyes módon viselkedtek. A míg a gyógyítást a papok és a varázslók gyakorolták, addig az orvoslás legfőbb eszközei a különböző vallásos szertartások, imák, böjtölések, szellemüzések és amulettek maradtak. Ez a theurgikus és mystikus jellegű orvostan a czivilizálatlan népeknél jelenleg is uralkodik, sőt ennek nyomaival a művelt államokban is gyakran találkozunk még a szent képek, szent szobrok és bucsújáró helyek stb. gyógyító erejébe vetett hit alakjában. Minthogy azonban sok megbetegedésnél, így különösen a külső erőszak által okozott sérüléseknél, az ezeket előidéző ok annyira kézenfekvő, hogy ezt a műveletlen emberek is közvetetlenűl könnyen felismerhették, ily esetekre vonatkozólag már az ősemberek is megfigyelés és próbálgatás útján hasznos ismeretekre tettek szert. Ily módon a theurgikus–mystikus orvoslással párhuzamosan mindenütt az orvoslásnak egy durva empirismuson alapuló alakja is kezdett kifejlődni. Erre nemcsak analogia útján lehet következtetni a vad népeknél mostanában is dívó egészen helyes és czélszerű gyógyító módokból, hanem közvetetlen bizonyítékaink is vannak, a mennyiben az őskorból fenmaradt emberi csontokon sokszor egészen jól láthatók meggyógyult törések. A gyógyítással foglalkozó papi osztály a hosszú időn át folytatott megfigyelések útján nyert empirikus orvosi ismereteket többnyire különböző szent könyvekbe foglalta egybe, a melyeknek tartalmát a profán nép előtt azután titkolták. Egyes bölcs vallásalkotók azonban, a kik a nép által követendő vallásos törvények közé a tisztaságra és mértékletességre vonatkozó szabályokat is fölvették, üdvös hatást gyakoroltak az emberiség egészségi állapotára. A művelődés haladásával későbben az orvoslás művészete megszünt a papok kizárólagos monopoliuma lenni, mert mások, még pedig első sorban a természetbölcselők is kezdtek tudományos módon művelésével foglalkozni. Ettől az időtől fogva az orvosi kutatás eredményei nem maradtak többé titokban, hanem az emberiség közös kincseivé váltak, és önálló orvosi rend is fejlődött ki, mely élethivatásál tűzte ki a betegeknek tudományos alapon való gyógyítását. A jelzett módon lényegileg egyformán történt az orvostan fejlődése minden népnél; ennek a fejlődésnek az ókor legnevezetesebb culturnemzeteinél való menetét az alábbi rövid áttekintés ismerteti vázlatosan. – Irodalom: Neuburger és Pagel, Handbuch der Gesch. der Medizin, Jena, 1901. Max. Bartels, Die Medizin er Naturvölker, Leipzig, 1893. – I. Keletázsiai népek. – a. A chinaiaknál, a kik már évezredek előtt, midőn Europában a culturának még nyoma sem volt, a művelődésnek meglehetősen magas fokát érték el, a theurgikus és mystikus orvoslás mellett a tudományos szinezetű orvostan és az orvosi rend kifejlődése is nagyon korán elkezdődött. A chinai mythus szerint is az orvostant Shin nong császár alapította körülbelül huszonnyolcz évszázaddal Kr. e. Két évszázaddal későbben Hwang ti császár írt egy jeles orvosi művet, melynek egyes részei állítólag még ma is megvannak. A Chow dynastia uralkodása alatt (a 12–3. századokban Kr. előtt) már jelentékeny orvosi szakirodalom fejlődött ki. A Kr. e. 3. században Hen jaku írt nagy becsben tartott orvosi műveket, nevezetesen ling chu czím alatt a belső bántalmakról, továbbá nan king czím alatt a veszélyes betegségekről. A keleti Hang dynastia uralkodásának idejébe (25–221 Kr. után) esik a legkiválóbb chinai orvosíró Cho Chiju Kei működése, a ki körülbelül 200 évvel Kr. után élt; fenmaradt művei
közül a legfőbbek a shang han lun (japánul sho kan ron), mely a lázas betegségekről szól, továbbá a kin kwei (japánul kin ki) = arany szekrény, mely a láztalan lefolyásu bántalmakat tárgyalja. Ezen művekben az ókori chinai orvostan fejlődésének tetőfokát érte el, a későbbi orvosi irodalom már csak a classikus orvosírók műveinek magyarázgatásából és kivonatolásából állott. Mivel Chinában emberi hullák bonczolása vallásos okoknál fogva tiltva volt, azért anatomiai ismereteik igen hiányosak és tévesek maradtak. A chinai orvostan szerint az embert épen úgy mint az egész világot öt elem alkotja, ú. m. a fa, a föld, a fém, a tűz és a víz. Az egész világegyetemet és így az emberi szervezetet is két főerő, a hím (jang) és a női erő (jin) kormányozza. Az öt elem és az ezeket szabályozó két főerő egyensúlya az egészséget eredményezi, míg egyensúlyuknak megzavarása betegséget idéz elő. Az ütérlökés észlelésére a chinai orvosok oly nagy súlyt fektettek, hogy ezt a testnek tizenegy különböző helyén figyelték meg, és a kór megállapítását első sorban a pulsus tulajdonságaira alapították, de az ütérlökésen kívül a betegeknek nyelvét, száját, orrát, szemeit, füleit, vizeletét és székletét is vizsgálgatták. A chinaiaknál a gyógyszertani ismeretek már az ókorban igen fejlettek voltak; az állat-, növény- meg ásványvilágból egyaránt számos anyagot használtak fel a gyógyítás czéljaira, ezenkívűl már az ókorban előszeretettel alkalmazták a massageot és a gyógygymnastikát is. Nagybecsű gyógyszernek, valóságos panaceának tartották a nindjint vagy ninsit, mely a borostyánfélékhez tartozó és Korea félszigeten otthonos panax ginseng nevű cserjének gyökeréből kiszivárgó mézga. Ezt az erősítő és izgató gyógyszert a 19. század elején a hollandok Europába is elhozták, de itt opponax név alatt leginkább illatszerek készítésére használják, mert a kiváló gyógyító hatására vonatkozó adatok mesének bizonyultak. Chinában már nagyon korán a szakorvosi rendszer uralkodott és az orvosokat szigorúan büntették, ha betegeik gyógykezelésében nem szorosan a régi orvosi tekintélyek utasításai szerint jártak el. A chinaiakat egyáltalában jellemző ezen rideg conservativismus minden idegen befolyás érvényesülését kizárta és lehetetlenné tett minden nevezetesebb haladást, úgy hogy a chinai orvostan mintegy megkövesedett ókori állapotában. – b. A japánok, a kiknél már szintén az ókorban indult virágzásnak az orvostan, ennek megalapítását O na muchi no mikoto és Szukuma hiko na no mikoto istenségeknek tulajdonították. Az orvosi rend a japánoknál nagy tekintélynek örvendett. Az egészség fentartására igen fontosnak tartották és tartják még ma is a japán orvosok a forró fürdőknek rendszeres használatát. A Kr. előtti 2. évszázadtól fogva a chinai cultura mindjobban elterjedt Japánban, és midőn a Kr. utáni 3. században a chinaiak Japánt meghódították, a japán orvostan is összeolvadt a chinaival. A 17. században a japánok a nyugateuropai orvostannal kezdtek megismerkedni és a 19. század 2. felében a holland meg különösen a német orvosok az europai orvostant véglegesen meghonosították Japánban, a hol jelenleg európai származású vagy európai egyetemeken kiképzett orvostanárok teljesen modern szellemben tanítják az orvostudományt. – Irodalom: Liétard, Médecine des Chinois et des Japonais, Grande encyclopédie 23. L. Ardouin, Histoire de la médecine en Japon, Paris, 1884. H. Nebel, Heilgymnastik im grauen Alterthum, speciell bei den Chinesen, Arch. f. klin. Chir. 1892. Jul. Hirschberg, Ärztliche Bemerkungen über eine Reise um die Erde, Deutsche med. Wochenschr. 1893. B. Scheube, Die Medicin d. ostasiat. Völker (Handbuch d. Gesch. d. Med.). – c. Indiában az orvoslás művészete szintén már az őskorban kezdett kifejlődni; itt is isteni eredetűnek tartották, Upa védának azaz az isteni kinyilatkoztatás kiegészítő részének nevezték, és ennek megfelelően theurgikus-mystikus jellegű volt. Az indiai orvosi ismeretek ősrégi eredetét az a körülmény is bizonyítja, hogy már a legrégibb indiai szentkönyvek, nevezetesen a rig véda és az atharva véda, melyek legalább is 3500 évesek, számos orvosi tárgyú hymnust tartalmaznak. Az óindiai irodalom második, ú. n. brahmanikus szakában, mely kb. hat évszázaddal Kr. e. kezdődött, és a melynek folyamán az 5. században Kr. e. a buddhismus keletkezett, az orvoslás már inkább empirikus alapon nyugodott és tudományos színezetet nyert. Ebben az időszakban szanszkrit nyelven terjedelmes orvosi irodalom fejlődött ki. A legkiválóbb
orvosirók Csaraka és Szuszruta voltak, kiknek ajur véda vagyis az élet könyve czímű művei az utókor számára fennmaradtak. Csaraka művének még csak egyes részeit ismerjük Th. A. Wise angol fordításban, ellenben Szuszruta egész ajur védáját Hesaler Ferencz orvos és müncheni tudományos akadémia tagja (1799–1890) már 1844–55-ben kiadta Erlangenben latin fordítással és magyarázatokkal együtt öt kötetben. Ezeknek az orvostan összes ágait rendszeresen tárgyaló munkáknak keletkezési idejére nézve még nagyon eltérők a vélemények; míg egyesek, mint pl. A. Weber, ősrégieknek tartották ezeket és a görög orvosi tudomány eredetét is Indiában keresték, addig pl. ujabban E. Haas azt igyekezett bebizonyítani, hogy csak a Kr. utáni 10–15. században keletkeztek, és tartalmuk a görög orvosi művekből van merítve, melyek az arabok közvetítésével jutottak el Indiába. Az újabb buvárlatok szerint azonban bizonyosnak tekinthető, hogy Csaraka és Szuszruta kb. a mi időszámításunk kezdete táján irták meg a szanszkrit irodalomnak ezen legnevezetesebb orvosi műveit, még pedig kétségtelenül a Corpus Hippocraticum felhasználásával. A későbbi indiai orvosirók túlnyomó részben csak ezen két szerző műveinek kivonatolására és magyarázgatására szorítkoztak, míg az indiai irodalom harmadik szakaszában az izlám elterjedésével az arab befolyás vált uralkodóvá. Tény, hogy az indiaiak és a görögök érintkezése már nagyon korán kezdődött. Bizonyos pl. hogy Ctesias, a cnidusi orvosi iskola egyik jeles képviselője, a ki a Kr. előtti 5. évszázad második felében Artaxerxes Mnemon perzsa király udvari orvosa volt, Indiát beutazta és megfigyeléseit ’Ινδιχα cz. művében leirta, melyből egyes töredékek még ma is megvannak. Nagy Sándor hódító hadjárata óta India és a nyugati államok érintkezése állandóvá és gyakorivá vált és bizonyára nem csupán a kereskedelmi czikkek, hanem a szellemi termékek kicserélését is eredményezte. Az indiai orvostant a görög írók gyakrabban emlegették, így pl. Theophrastus (hist. plant. 9, 18, 9) és Galenus is (de antidot. 2, 1) fölemlítettek indiai orvosokat, a kik nagyon hatásos orvosszerekkel rendelkeztek. Az indiai orvosok az ókorban nagy tekintélynek örvendtek. Aránylag legtökéletesebbek gyógyszertani ismereteik voltak; az állat-, növény- és ásványvilágból vett nagyszámú gyógyszereken kívül előszeretettel alkalmazták a massageot és a tengeri, folyam- meg forrás-fürdőket és általában nagy súlyt helyeztek a testnek tisztántartására. Vallási okoknál fogva Indiában a hullavizsgálat lehetetlen volt és így boncztani meg élettani ismereteik nagyon tévesek maradtak. A belső betegségek okait a szervezetet alkotó nedvek elváltozásaiban keresték. Ügyesek voltak a sebészet némely terén, így pl. a hiányzó orrnak a homlok v. arcz bőréből műtét útján való pótlását, mely nehéz műtétet Európában csak a 19. században kezdték végrehajtani, Indiában, a hol az orr lemetszése gyakori büntetés volt, az orvosok már az ókorban széltében sikeresen végezték. Az orvos kötelességeire és viselkedésére vonatkozólag is igen helyes nézeteket vallottak; így pl. Szuszruta azt mondta, hogy az az orvos, a ki nem érti a belgyógyászatot és a sebészetet egyaránt, oly madárhoz hasonlít, melynek csak egy szárnya van; továbbá hangsúlyozta, hogy az orvos úgy szeresse betegeit, mintha saját gyermekei lennének. A buddhismus alapelveiből kifolyólag Indiában már a harmadik században Kr. e. kórházak létesültek, még pedig nemcsak beteg emberek, hanem szenvedő állatok számára is. Irodalom: A. Weber, Indische Litt. Gesch. Berlin, 1876. E. Haas, Über die Ursprünge der ind. Med. 1876. Iwan Bloch, Indische Medizin (Handbuch d. Gesch. d. Med.). J. Jolly, Ind. Med. Strassburg, 1901. P. Cordier, Études sur la médecine hindoue, Paris, 1894. R. Hoernle, The Bower manuscript, Calcutta, 1893–97. Th. A. Wise, The hindoo systeme of medicine, London, 1900. – II. A szemita népek körében is már az őskorban virágzott az orvoslás theurgikus-mystikus alakja. Az ásatások alkalmával újabban nagy számban napfényre került ékiratoknak tanulmányozásából kitünt, hogy nem csupán az assyriaiak és babyloniak, hanem már Chaldaea őslakói, a turáni népcsaládhoz tartozó szumériak és akkádiak is, a kik már 4–5. évezreddel Kr. előtt a művelődésnek meglehetősen magas fokán állottak, számos tapasztalati úton szerzett orvosi ismerettel és betegek gyógyításával foglalkozó papi osztálylyal rendelkeztek. Az ókori zsidó irodalomból
egyetlenegy orvosi vagy természettudományi művet sem ismerünk ugyan, de a biblia és az ennek értelmezésére vonatkozó tudományos vitákat magában foglaló talmud, melynek szerkesztése a Kr. utáni 2–6. századokban történt, kétségtelenné teszik, hogy a zsidó papi osztály, melynek működési körébe tartozott a zsidók szétszóródásig az orvoslás is, már másfél évezreddel Kr. e. igen sok és helyes ismerettel birt. Különösen kiemelendők a Mózes törvénykönyvében foglalt nagyon üdvös közegészségi intézkedések, melyek a köztisztaságra, az ételek czélszerű megválasztására meg a kötelező hússzemlére, továbbá a ragályos betegek elkülönítésére, a körülmetélésre és a hetenkint egy napi munkaszünetre vonatkoznak. A tudományos orvostan és a szakirodalom terén azonban a zsidók csak az önálló zsidó birodalom megszünése után kezdtek szerepelni, miután a görög orvosi irodalommal megismerkedtek. A chaldaeusok előszeretettel foglalkoztak az astrologiával és a magiával, a zsidó vallásbölcsészetnek egy kinövése pedig a kabbala volt; ezek a mystikus tanok, melyek babonáknak és varázslatoknak tudományos sallanggal fölcziczomázott halmazai voltak, az újplatonismus föltünésekor, a Kr. utáni harmadik századtól kezdve a görög orvosi irodalomba is behatoltak és évszázadok hosszú során át jelentékeny és nagyon káros hatást gyakoroltak az orvostudomány fejlődésére. Irodalom: Oefele, Vorhippokratische Medizin Westasiens és J. Preuss, Medizin der Juden (mindkét monographia a Handbuch d. Gesch. d. Med. 1. kötetében, Jena, 1901). R. J.Wunderbay, Biblisch-talmudische Med. Riga, 1850–60. W. Ebstein, Die Med. im alten Testament, Stuttgart, 1901. T. M. Rabbinovicz, La médecine du thalmoud, Paris, 1880. – III. Aegyptusban, az ősrégi művelődés e hazájában, a papok már négy-öt évezreddel Kr. e. rendszeresen űzték az orvoslást. Már Homerus Odysseája (4, 229–233) magasztalja az aegyptusiak hatásos gyógyszereit meg orvosi ismereteit, és az ókorban számos külföldi tudós utazott ezek megismerése végett Aegyptusba. Sok jeles görög is, így pl. Thales, Pythagoras, Herodotus, Democritus, Hippocrates és Plato, hosszú időt töltöttek el ott a titkos tudományok és ezek jelentékeny részét képező orvostan tanulmányozásával, mely ily módon nagy hatást gyakorolt a szemita és a görög orvostudomány fejlődésére is. Az ókori görög és latin irók évszázadokon át sokszor dicsőítették az aegyptusi orvosokat (Plin. n. h. 2, 23, 26, 2. 29, 93. Gell. n. A.10, 10), de már Galenus balgaságnak bélyegezte tanaikat, mondván: πασαι ληροι εισιν (de fac. simpl. med. ed. Kühn 11, 789). Az ókori aegyptusi orvostanra vonatkozó ismeretek főforrása a classikus görög és latin irók művein kívül Prospero Alpini kiváló olasz orvosnak, a ki három éven át mint Venezia követének orvosa időzött Aegyptusban, 1591-ben de medicina Aegyptiorum cz. a megjelent négy kötetes munkája, de a 19-ik században fölfedezett számos őskori papyrusnak valamint a templomfalakon, obeliscusokon és különböző emlékköveken megörökített feliratoknak kibetűzése és meglepő és igen érdekes fényt vetett az ősrégi aegyptusi orvoslásra. Az orvosi papyrusok közül legnevezetesebb az Ebers-féle, melyet Ebers György 1872-ben Lukszorban szerzett meg és a melyet 1875-ben adott ki teljes fordításával együtt két folio kötetben. Ez a leipzigi egyetemi könyvtárban őrzött papyrus, mely a legterjedelmesebb és legjobb állapotban megmaradt papyrusok egyike, husz méter hosszu és 110, egyenként huszonkét soros hasábból álló tekercs, mely «a gyógyszerek elkészítéséről szóló könyv minden testrész számára» cz. orvosi mű töredékeit tartalmazza. Ez a hieratikus irásban megírt papyrus kb. tizenhét évszázaddal Kr. e. iratott, de sokkal régibb munkáknak másolata is egyes részei Kr. e. a negyedik évezred közepétől erednek. Igen becses egy Berlinben őrzött orvosi papyrus is, melyet 1853-ban Brugsch ismertetett behatóan; ez a tekercs, melyet a Szakkara mellett pyramisok közelében egy kőkorsóban, három méternyi mélységbe elásva találtak, nem egészen öt méter hosszú és mellső felületén huszonegy, hátsó felületén pedig három hasábot tartalmaz. A Brugsch-féle papyrus a Kr. e. 14-ik században másoltatott egy sokkal régibb eredetű mű után és valószínűleg abból az orvosi könyvtárból maradt fenn, mely Ptah istenség memphisi temploma mellett volt és a melyet Galenus is fölemlített (de comp. med. sec. gen. 5, 2 ed. K. 13, 778). Egyéb orvosi és állatgyógyászati tartalmú papyrusok a londoni, parisi, bécsi, leydeni és turini könyvtárak birtokában vannak.
Különösen kiemelendő még az ú. n. Pyssé-féle papyrus, melyet 1847-ben Thebae körül találtak és a melyet egyáltalában a legrégibb eredetű könyvnek tartanak, a mennyiben egy negyedfél évezreddel Kr. előtt készült műnek a másolata; szép erkölcsi elvek mellett helyes diaetetikai szabályokat tartalmaz. Az aegyptusi hitregék szerint az orvostan Isis istennőtől származik, és ezt ennek fia Horus az ibiszfejű Thot istennel közölte. Az orvosi művészet különleges istene szerintük Imhotep, Ptah nagy fia, a kit, mint számos bronz- és agyagszobron látható, beretvált fejű, hosszú ruhás, és a térdeire fektetett papyrus olvasásába elmerült ifjú alakjában ábrázoltak. Egy más orvosi istenségük volt Chousu, kinek egy temploma még ma is látható Karnakban. Az orvoslást a papi kaszt egy osztálya gyakorolta, mely az orvosi ismereteket részint irott művekben részint szóbeli hagyomány alakjában terjesztette nemzedékről nemzedékre. A Thot isten kinyilatkoztatásának tartott ősrégi és titkos szent műnek 42 könyve közül 6 az orvosi tanokat foglalta magában (Clemens Alex. str. 6). Az orvosok mind papi collegiumoknak voltak tagjai, de családjaikkal külön laktak. A betegek orvosi segélyért ezekhez a papi testületekhez fordultak, és ezeknek fizették az orvoslásért járó díjakat, mire a beteg kezelésére egy-egy orvost rendeltek ki, a ki a gyógykezelésben kénytelen volt szorosan ragaszkodni a hagyományos tanokhoz. A szakorvosi rendszer annyira uralkodott, hogy minden egyes testrész betegségét más és más speczialista gyógykezelte. Hdt. 2, 84. Diod. Sic. 1, 91. A hagyományokhoz való állhatatos ragaszkodás az aegyptusi orvoslás további fejlődését szerfölött megnehezítette. Az aegyptusi orvosoknak az emberi test szerkezetéről csak igen homályos és sokban téves nézeteik voltak, a mennyiben csak a hulláknak Herodotus (2, 86–90) és Diodorus Siculus (1, 91) leirásából ismert módon való bebalzsamozásakor szerzett fölületes megfigyeléseken alapultak. Az aegyptusi orvosok a betegek gyógyítására mindenekelőtt különféle vallásos szertartásokat és ezeknek szuggestiv hatását alkalmazták (Strabo, 17), de e mellett empirikus úton szerzett ismereteik felhasználásával hatásos gyógyeljárásokhoz is fordultak. Igen nagy súlyt fektettek a mértékletességre meg a tisztaságra és az egészség megőrzése czéljából gyakori fürdőzést és testgyakorlatot rendeltek. Hdt. 2, 37. 77. Diod. Sic. 1, 82. Betegség eseteiben leggyakrabban hashajtó- és hánytatószereket, továbbá vérbocsátást alkalmaztak. Legtöbbször használt gyógyszereik voltak a méz, epe, vaj, egyes állati szerek és ürülékek, továbbá az őszi baraczk kéksavtartalmú magvai, az opium, a tengeri hagyma, a sáfrán és egy kifi nevű, 16 különböző anyag elegyítéséből álló szer. Plut. Is. et Osir. 2. Ezeket a gyógyszereket belsőleg, továbbá füstölések, befecskendezések és öblítések valamint kenőcsök alakjában alkalmazták. A sebészet terén gyakorlottságukat és ügyességüket több körülmény bizonyítja; így ásatások alkalmával számos aegyptusi sebészeti műszer, nevezetesen kések, beretvák, lancetták, ollók, égetés czéljaira használt vasrudak stb. kerültek napfényre, továbbá egyes mumiákban jól meggyógyult csonttöréseket sőt műfogakat is találtak. Aránylag legügyesebbek voltak azonban az aegyptusi orvosok a szem és bőrbajok gyógyításában. Alexandria megalapítása és a Ptolemaeus dynastia uralomra jutása után a görög cultura annyira elhatalmasodott Aegyptusban, hogy itt is a hellen orvostudomány vált uralkodóvá, de az eredeti lakosság leszármazottjai, az ú. n. koptok, még a kereszténység felvétele után is évszázadokon át megőrizték és titokban gyakorolták az ókori aegyptusi orvoslást. – Irodalom: Haeser, Gesch. d. Med., Jena, 1875. Schwimmer, Die Med. im alten Aegypten, Berlin, 1876. Id. Purjesz Zs., Az Ebers féle orvosi papyrus, Budapest, 1876. Oefele, Die vorhippokratische Med. Aegyptens, Jena, 1901 (megjelent a Handbuch d. Gesch. d. Med.-ben). – IV. A görögöknél emelkedett az orvoslás legelőször a valódi tudomány magaslatára. Kétségtelen ugyan, hogy a hellenek sok orvosi ismeretet a régebbi művelődéssel biró nemzetektől, főleg az aegyptusiaktól és a szemita népektől vettek át, de tagadhatatlan, hogy ők teremtették meg a babonától meg a varázslattól megtisztított és a hittől különválasztott, tudományos orvostant, és hogy náluk alakult meg legkorábban a papságtól független, önálló orvosi kar. A modern orvostudomány is az ókori görög orvostan alapján fejlődött. Kezdetben a görögök orvoslása
szintén theurgikus-mystikus jellegű volt. A betegségeket, különösen a járványos bántalmakat és hirtelen haláleseteket az istenek haragjának tulajdonították, viszont a gyógyulást is tőlük várták. A férfiakat a haragos Apollo (Hom. Il. 1, 43. 24, 604), a nőket pedig Artemis ejti el nyilaival (Hom. Il. 24, 605. Od. 11. 172), de gyógyító erővel is főként ők ketten birtak az istenek közül; Apollo Paean melléknévvel, mint az istenek orvosa is szerepelt, így Homerus szerint ő gyógyította meg Ares sebeit (Il. 5, 401. 899). Később a daemonokat (δαιµονες) tartották a betegségek előidézőinek és a gonosz daemonoktól okozott bajok ellen a jóindulatú daemonoknál kerestek oltalmat. Ezen felfogásnak megfelelően az orvoslás az istenek kiengesztelésére törekedett és leginkább imák és varázsigék alkalmazásából állott. Pind. Pyth. 4, 84. Későbben Asclepius (l. o.) lett az orvoslás istenségévé (Homerus még nem mint istent, hanem mint kitünő orvost említi, Il. 4, 194) és ettől az időtől fogva a betegek ezrei gyógyulásukat Asclepius szentélyeiben keresték. Asclepius papjai, kiknek sorába kezdetben csupán ennek állitólagos ivadékait (εχγονοι ’Ασχληπιου) vették föl, a rendelkezésükre álló nagy beteganyag megfigyelése és a szentélyekben őrzött emléktáblákra följegyzett kórtörténeteknek tanulmányozása útján sok gyakorlati orvosi ismeretre tettek szert, úgy hogy a betegeket többnyire észszerű és helyes tanácscsal láthatták el, de ezt mindig az emberek ámítására szolgáló rejtélyes meg titokzatos szertartások mezébe burkolták, melyek, mint ezt ma jól tudjuk, jelentékeny suggestiv hatást fejthetnek ki. Többnyire mértékletes életmódot, testgyakorlatokat, fürdőket, massageot (gyúrást v. kenést) és különféle szórakozást rendeltek, mint utazást, zenét, színművek megtekintését stb. Strabo, 14, 580. Plin. n. h. 28, 2. Paus. 1, 34. 2, 11. 27. 10, 32. Asclepius ezen cultusa még a Kr. utáni 4. évszázadban is fennállott és a kereszténység elterjedésével sem szünt meg teljesen, hanem más formában, nevezetesen a különböző betegségeket meggyógyító szentekbe vettet hit alakjában napjainkban is észlelhető még. Az igazi orvostan fejlődése azonban a templomoktól függetlenül történt; erre Asclepius szentélyei csak a talajt készítették némileg elő. Így Homerus eposai kétségtelenné teszik, hogy a hellenek már egy évezreddel Kr. e. sok empirikus orvosi ismerettel és hivatásos orvosokkal is birtak. Az Iliasban 141 sebesülés pontos leirását találjuk és mindezen esetekben a segélynyujtás igen észszerűen történt, a mennyiben a sebben maradt nyilat vagy dárdahegyet kihúzták, e czélból szükség esetén a sebet tágították, aztán megszüntették a vérzést és a sebeket fájdalomcsillapító meg gyógyító hatású füvekkel bekötözték. Belsőleg főleg erősítő és üdítő italokat adtak betegeiknek. Hogy a hellenek már ekkor nagy tiszteletben tartották az orvost, bizonyítja az a körülmény, hogy az Odysseában az orvos a közszolgálatot teljesítő egyének, nevezetesen a jósok, lantosok és építőmesterek társaságában, a δηµιουργοι sorában említtetik (Od. 17, 383–385), továbbá a költőnek ez a sokat idézett kijelentése: ιητρος γαρ ανηρ πολλων ανταξιος αλλων, vagyis egy orvos sok más férfival fölér (Il. 11, 514). A Kr. előtti 6-ik évszázadtól kezdve a gyógyászat terén gyűjtött empirikus ismereteket a természetbölcselők tudományos elemekkel is gazdagították, a mennyiben a szerves lényeknek életműködéseit, továbbá a betegségek keletkezésének okait és gyógyulásuk módját vizsgálgatták; az orvostudomány fejlődését azonban nagyon megnehezítette az a körülmény, hogy vallási okok miatt emberi hullák bonczolása nem volt lehetséges. Pythagoras alaposan megismerkedvén az aegyptusi orvoslással, számos hatásos gyógyszer ismeretét terjesztette el a görögök körében. Egyik kiváló tanítványa, a crotoni Alcmaeon, a ki rendszeresen bonczolt állatokat, már felismerte, hogy a lélek székhelye az agy. Empedocles, az anyag megmaradásának törvényét hirdette és a négy őselemről szóló tana két évezrednél tovább uralkodott a természettudományok terén. Leucippus és Democritus pedig a még ma is elfogadott parányelméletet teremtették meg. Ez utóbbi rendszeresen foglalkozott állatok összehasonlító bonczolásával valamint fejlődéstani vizsgálatokkal, és első volt, a ki azt hangoztatta, hogy a járványos betegségeket az emberi testbe kivülről bejutó ragályozó anyag okozza, a mely az ő nézete szerint széthullott égi testek törmelékeiben került a földre. Az orvosok évszázadokon át tekintélyük növelése végett valamennyien Asclepinst vallották
ősüknek (προγονος, Plato symp.) és ismereteikbe csakis saját családtagjaikat avatták be, de a művelődés előhaladásával az orvosi rendnek ezen elzártsága megszünt és számos helyen virágzó orvosi iskolák fejlődtek. Herodotus szerint (3, 131) a leghíresebb a crotoni és a cyrenei orvosi iskola volt, régi és tekintélyes volt a rhodusi is, de a Kr. e. ötödik században mindezeket túlszárnyalta Kis Ázsiában a cnidusi és az ezzel vetélkedő cosi iskola. Mindezen iskolák nagy ünnepélyességgel vették föl a tanulókat, a kik tanulmányaik befejeztével szóbeli esküt és irásbeli fogadalmat tettek; a fennmaradt esküminta kétségtelenné teszi, hogy ezen iskolák az orvosi hivatás méltóságáról és kötelességeiről a legnemesebb felfogást terjesztették. A cosi iskolából került ki Hellas fénykorában az orvostudomány történelmének legnagyobb alakja Hippocrates (l. o.), a ki az évszázadok hosszú során át gyűjtött tapasztalatokból és elmélkedésekből leszűrődött orvosi ismereteket rendszerbe foglalta és saját, valamint tanítványai műveiben, az ú. n. corpus Hippocraticumban az egész emberiség közös kincseivé tette; ez az utókor számára majdnem teljesen fennmaradt gyüjtő munka, melyből igazi emberszeretet sugárzik ki, a modern orvostan alapkövének tekintendő. A hellenek az orvosi pályát, a melyre minden szabad ember léphetett, nagy becsben tartották; a rabszolgákból lett orvosok csak rabszolgákat gyógyíthattak. Plato leg. 4, 10. Az orvosok többnyire állandóan egy helyen megtelepedve működtek, még pedig részben rendes fizetéssel, mint hatósági orvosok (δηµοσιευοντες) voltak alkalmazva (Xen. mem. 4, 2, 5); ezek főleg a szegények gyógyításával foglalkoztak, de orvosrendőri és törvényszéki orvosi teendőket is végeztek. A hatósági orvosok díjazása egy külön adóból (ιατριχον) került ki. A vagyonos betegek az orvosokat esetről-esetre díjazták (µισϑος, σωστρον, τα ιατρεια), még pedig a híres orvosok fényes díjazásában részesültek. Így pl. Democedes Athenaeben egy évre 1 2/3, Samusban pedig 2 talentumnyi fizetést kapott. Hdt. 3, 131. Az orvosi tiszteletdíjban többnyire a gyógyszerek ára is benfoglaltatott, melyeket az orvosok rendesen maguk készítették el betegeiknek. A fekvő betegeket az orvosok lakásaikon keresték föl, súlyos betegek fölött gyakran több orvos tanácskozást is tartott. A fenjáró betegek ellenben maguk mentek el az orvoshoz. Az orvosok az élénkebb utczákban rendelő intézetekkel (ιατρειον, ιατριχον εργαστηριον) bírtak, melyekben ágyak, fürdőkádak, továbbá orvosi mű- és kötőszereket, valamint gyógyszereket tartalmazó szekrények és dobozok (χυλιχιδες, πυξιδες) voltak. A szegények részére közköltségen tartottak fenn ily rendelő intézeteket, az első ingyenes ιατρειον Athenaeben létesült. Az orvosoknak egy másik része vándorló orvosként (περιοδευτης) működött; ezek az utazó orvosok bejárták egész Hellast, az összes görög gyarmatokat, sőt az idegen országokat is, és többnyire specialisták, nevezetesen sebészek vagy szemorvosok voltak. Ősrégi volt a katonaorvosi intézmény is; így Xenophon több helyen említi, hogy a hadseregeknek és a hajóhadaknak külön orvosaik voltak; szerinte már Lycurgus elrendelte, hogy a táborban az orvosok helye a királyi sátor közelében legyen (Lacedaem. 13, 7), fölemlíti továbbá, hogy az ő hadseregében nyolc tábori orvos szolgált (an. 3, 4, 30 és t.). A sebesült harczosok gyógyításáról már Solon is gondoskodott. Plut. Solon 31, 4. Hippocrates idejében pedig már egész katonaorvosi szakirodalom létezett. Hipp. de medico 14. Az ókori görög irók egyes orvosnőket is említenek, de ezek főleg szépítőszerek és szerelmet keltő bűvös italok készítésével foglalkoztak. Az orvosok segédszemélyzetét alkották a gyógyító hatású növények termelésével és gyűjtésével foglalkozó ú. n. gyökérmetszők (ριζοτοµοι) és a gyógyszerárusok (ϕαρµαχοπωλαι, pharmacopolae), továbbá a szülésznők (οµϕαλοτοµοι, αχεστριδες, ιατροµαιαι). Orvoslással foglalkoztak a gymnasiumokban a testgyakorlatok tanító is (γυµνασται); ezek az ifjak rendszeres masszálást végezték, továbbá ezeknek étrendjét és életmódját szabályozták, ezenkívül sérüléseknél az első segélyt nyujtották és az idült betegségekben szenvedőket gyógykezelték, miért is ιατραλειπτης névvel is jelöltettek. Plato leg. 4, 11. Végre mint még napjainkban is, nagy számban voltak szélhámos kuruzslók (ϕαροµαχιδες), kik a nép hiszékenységét és
babonaságát felhasználva, mindenféle varázslattal gyógyítgatták a betegeket. Számos művelőre talált az állatgyógyászat is, a mennyiben, mint minden nép, úgy a görögök is ősidők óta házi állataik különböző betegségeit észlelvén, ezeket meggyógyítani igyekeztek. A legnagyobb figyelmet mindig a lovak kellő gondozására fordították, mivel a lónak különösen a háborúban nagy hasznát látták, és ezért az állatorvosi művek rendszerint «Lógyógyászat» (ιππιατριχα) czímmel jelöltettek. Az állatgyógyászat fejlődése különben mindig és mindenütt párhuzamosan történt az orvosi tudomány haladásával. A macedoniai korszak hatalmas politikai átalakulásai a hellen szellemi életnek s így a görög orvostan művelésének központját is Alexandriába helyezték át, hol az uralkodó család hathatós támogatása, nevezetesen a museum és a serapeum létesítése nagyon elősegítette a természettudományi munkásságot. A Ptolemaeusokéhoz hasonló pártolásban részesítették a tudósokat Pergamumban az Attalidák is. Az alexandriai iskola, melynek legkiválóbb képviselői Erasistratus és Herophilus voltak, a legnagyobb eredményeket a boncztan, sebészet és szülészet terén érte el, még pedig az által, hogy állatok helyett végre emberi hullákat kezdtek bonczolni. Noha ezáltal a boncztani ismeretek gyarapodtak, mégis az orvostan terén Hippocrates észszerű felfogásához és a kórfolyamatok elfogulatlan megfigyelésére alapított tanaihoz képest hanyatlás állott be, mivel az orvosok az emberi szervezet tárgyilagos kutatása helyett iskolájuknak tantételeit már előzetesen megdönthetetlen dogmáknak fogadták el. A scepsis terjedése az empirikus iskola (l. o.) keletkezéséhez vezetett, ezzel szemben a methodikus és a pneumatikus orvosi iskola (l. o.) állott, míg az ú. n. eclectikusok a különböző iskolák ellentétes tanait iparkodtak összeegyeztetni. A római világbirodalom megalakulásával miként az összes szellemi életnek úgy az orvostudomány művelésének is Roma vált a központjává. – V. A rómaiaknál évszázadokon át durva empirián alapuló népies gyógyszereken kívűl mindenféle vallási szertartások s varázslatok voltak az egyedül divatos gyógyeljárások. Orvosi istenségeiket részben az etruscusoktól részben pedig a görögöktől és az aegyptusiaktól vették át. A 461. évben Kr. e. Apollo Paeannak templomot szenteltek (Liv. 4, 25) és csakhamar az Asclepius cultusa is meghonosodott, a kinek tiszteletére a Tiberis szigetén szentélyt építettek Liv. 29, 11. Val. Max. 1, 8. Azután a görög daemonismusnak megfelelően kifejlődött a rómaiaknál a jó és gonosz genisuokba vetett hit; Hygieát mint Dea Salust imádták (Liv. 9, 43) és külön templomokat emeltek a lázat okozó Febris Mephitisnek is. Cic. n. d. 3, 25. Plin. n. h. 2, 7. Val. Max. 2, 5. Lassanként azonban megismerkedtek a rómaiak a görög orvostannal is, de ennek elterjedése évszázadokat igényelt. A rómaiak, a kiknek nagyravágyását csak hadi és politikai sikerek elégíthették ki, az orvosi foglalkozást nagyon hosszú időn át megvetették és azért rabszolgákra meg szabadosokra bízták. Az orvosi hivatás tekintélyét még az is csökkentette, hogy kezdetben a görög orvosok közül leginkább kalandorok és szélhámosok jöttek Romába. Az első tudományosan képzett és jóravaló görög orvos, a ki Romában le telepedett, Archagathus volt, a ki 219-ben Kr. előtt polgárjogot nyert és a kinek közköltségen sebészeti gyógyintézetet (taberna medica) rendeztek be; csakhamar azonban ő is igen gyűlölt alakká vált és hóhérnak (carnifex) csúfolták. Plin. n. h. 29, 1. A rómaiak bizalmatlansága a görög orvosok iránt még soká tartott, így pl. M. Porcius Cato Major óva intette fiát a görög orvosoktól, a kiknek főczélja a rómaiak kipusztítása. Cato, hogy az orvosokat fölöslegesekké tegye, népies és babonás gyógyeljárásokat tartalmazó vénykönyvet állított össze az emberek és házi állatok betegségei ellen. Cato, de re rustica. Plin. n. h. 20, 9. Miután azonban mindig nagyobb számban telepedtek le Romában széleskörű általános műveltséggel bíró és tudományosan képzett görög orvosok, a rómaiak végre fölismerték a görög orvostan becsét és úgy Romában mint az egész római birodalomban a görög orvostan vált uralkodóvá. Nagy része volt ennek elérésében a bithyniai Prusából a Kr. e. első század elején Romába került Asclepiadesnek. Ez a kitűnően képzett nagy műveltségű orvos, a ki a methodikus orvosi iskolát alapította (l. o.), a legelőkelőbb rómaiaknak, így pl. L. Crassus és M. Antonius triumvireknek barátságát kivívta magának. Cic. de or. 1, 14. Plin. n. h.
7, 124. 26, 2. Romában működött a Kr. utáni második században Claudius, Galenus (l. o.) is, a kik a különböző orvosi iskolák tanait összeegyeztetve az orvostannak egy hatalmas, uj rendszerét építette föl, melyhez azután másfél évezrednél tovább a művelt világ összes orvosai mereven ragaszkodtak. Latin nyelven a római birodalom fénykorából csak egyetlen egy orvosi művet ismerünk, és ez Aulus Cornelius Celsus (l. o.) nagy encyclopaediájának egy részét alkotó és az orvostant tárgyaló nyolcz könyve. Celsus idejétől kezdve a görög orvosokon kívűl sok jelesen képzett zsidó orvos is költözött Romába. Orvostörténelmi szempontból kiváló becscsel bír az idősebb Cajus Plinius Secundus (l. o.) 37 könyvből álló nagy gyüjtőmunkája, a naturalis historia. Ezen mű, mely szerzőjének állítása szerint száz hírneves író kétezer könyvének áttanulmányozása alapján készült, és húszezer tudományos leirást foglal magában, a természettudományi ismeretek és értékes adatok óriási halmazát tartalmazta, de ezekhez a kellő bírálat hiányában sok hihetetlen leirást és lehetetlen mesét is kever. A 29-ik könyv az orvostan fejlődését ismerteti, a 7-ik az élettant, a 8–11-ik az állattant, a 12–19-ik a növénytant, a 20–27-ik a növényi, a 28–32-ik az állati, végre a 33–37-ik az ásványi eredetű gyógyszereket tárgyalja, míg az első a tartalomjegyzéket adja és a 2–6-ik könyv mennyiségtant, földrajzot és természettant ad elő. Romában a szabad orvosokon kívűl még később is számos rabszolga és szabados is űzött orvosi gyakorlatot, a kiket uraik sokszor nagy költségek árán kiképeztettek és főként saját háznépük gyógyítására alkalmaztak. Caesar idejétől kezdve, a ki minden letelepedő orvosnak polgárjogot adott, a szabad orvosi rend helyzete a római birodalomban mindinkább előnyösebbé vált. Augustus császár 10-ben Kr. u. abból az alkalomból, hogy őt orvosa, Antonius Musa, makacs csúzos bántalmából hidegvízgyógymóddal kigyógyította, az összes orvosoknak immunitast (ατελεια) vagyis a közterhek alól való mentességet adományozott, Antonius Musát pedig nemesi rangra emelte és szobrát Asclepius szentélyében helyezte el. Suet. Aug. 59. Dio. Cass. 53, 30. Hadrianus császár megujítva ezt a rendelkezést az összes orvosoknak valamint ezek özvegyeinek és gyermekeinek teljes immunitást biztosított, de mivel ennek folytán az orvosok száma nagyon felszaporodott, Antonius Pius császár elrendelte, hogy egy városban legfeljebb tiz orvos élvezheti az immunitást. Az orvosok az egyes városokban collegiumokat alkottak, melyeknek élén az archiaterek (αρχιατροι) állottak. Az első, a ki ezt a czímet nyerte, Andromechus, Nero császár udvari orvosa volt. A Kr. utáni 4-ik századtól kezdve az udvari orvosok az archiater palatinus, a hatósági főorvosok pedig az archiater popularis czímet viselték; ez utóbbiak hatáskörébe a szegények gyógykezelése, az orvosnövendékek tanítása és a többi orvosok ellenőrzése tartozott. Később a hírneves orvosok magasabb kitüntetésekben is részesültek, így a vir perfectissimus czímet és a comitiva három fokát is elnyerhették, melynek legfelsőbb fokával a comes archiatrorum és vir spectabilis czímzés járt. Az általános gyakorlatot folytató orvosokon kívűl a szakorvosok is elszaporodtak; így nagy számban voltak sebészek, szemészek, fogászok, fülorvosok, nőorvosok és bőrgyógyászok. Plin. n. h. 26, 4. Martial. 10, 56. Míg a jeles orvosok óriási tiszteletdíjat kaptak (Plin. n. h. 29. 7. 8), a közönséges orvosok egyes rendeléseinek díja többnyire egy nummus vagyis körülbelül egy korona volt. Plaut. aulular. 404. A nagyobb személyzettel biró intézetek, pl. gladiator-iskolák vagy szinházak számára külön orvosi állások voltak rendszeresítve. A katonaorvosi intézményt Caesar kezdte szabályozni; addig a harczban sebesült katonákat bajtársaik látták el kötéssel, mely czélból minden katona kötőszereket hordott magánál (Dion. Hal. ant. Rom. 9, 50), de ez az eljárás azt eredményezte, hogy több katona halt el sebeinek hiányos gyógykezelése folytán, mint a mennyi a harczban esett el. Liv. 9, 32. A császárság korában azután a katonai egészségügy a tökély magas fokára fejlődött. Hyginus a gromatikus körülbelül 100 évvel Kr. u. leirta, hogy a táborokban kórházat (valetudinarium et veterinarium) rendeztek be a beteg katonák és lovak számára (de munit. castr.). Egyes hadi írók nem is örvendtek ennek az üdvös haladásnak, mert attól féltek, hogy ez a katonák elpuhulásához fog vezetni. Veget. 3, 2. A közegészségügy fejlettségének magasabb fokát
bizonyítja az is, hogy Augustus idejében Vitruvius jeles építész igen helyes tanácsokat adott a házak hygienikus berendezésére és a szellőztetésre vonatkozólag (1, 4. 6). Ugyancsak ő az ólommal dolgozó munkásoknál észlelhető ólommérgezést is leirta és a vízvezetékek készítéséhez ólomcsövek helyett agyagcsövek alkalmazását ajánlotta (8, 7). Hogy azonban az orvosi munkásság terén sok visszaélés is történt, bizonyítja az a körülmény, hogy az ókori írók, még pedig a legkiválóbb orvosok, így Scribonius Largus (de compos. med.), sőt Galenus is (method. med. 1, 1), nagyon panaszkodtak számos kapzsi és szélhámos orvos méltatlan viselkedése miatt. – VI. Míg a nyugatrómai birodalomban annak összeomlása következtében a Kr. u. 5. század végétől kezdve a barbár népek beözönlése a művelődést általában és az orvostudományt is elsöpörte, a keletrómai birodalomban az orvostudomány állandóan nagy tekintélynek örvendett és a birodalom bukásáig számos művelőre talált. A byzantiumi korszak jelentékeny terjedelmű orvosi irodalma azonban legnagyobbrészt compilatorius jellegű volt; az orvosírók rendszerint az ókori classikus orvosi művek kivonatolására szorítkoztak. Ezen korszak számos orvosírói közül csak egynehány árult el munkásságában nagy olvasottságon kívűl éles megfigyelő képességet és némi eredetiséget; ezek a 4-ik században Oribasius (l. o.), továbbá a 6-ik században a mesopotamiai Amidából származó Aetius és a lydiai Trallesben született Alexander. Aetius, a ki Justinianus császárnak comes obsequii czímmel felruházott udvari orvosa volt, βιβλια ιατριχα εχχαιδεχα czím alatt kiadott egy nagy gyüjtő munkát, Alexander pedig öreg korában az orvosi gyakorlattól visszavonulván, Romában írt egy 12 könyvből álló nagy orvosi kézikönyvet βιβλια ιατριχα δυοχαιδεχα czímmel. A hetedik század első felében az aeginai Paulus írt υποµνηµατα czím alatt egy hét könyvből álló jeles tankönyvet, melyet csakhamar arab nyelvre is lefordítottak és azután az arabok leghasználtabb orvosi tankönyvei közé tartozott. Az arabok, kikhez Perzsián és Aegyptuson át kerültek a görög orvosi ismeretek (l. Nestorianusok), behatóan tanulmányozták az ókori görög irodalmat és később az ő közvetítésükkel jutott el ennek az ismerete Nyugat-Európába; az első gyógyszertárakat, valamint az első nagyobb kórházakat az arabok létesítették. A vallási vakbuzgóságnak uralomra jutása azután a keletrómai birodalomban is az orvostudomány rohamos hanyatlását idézte elő, a mennyiben az orvoslásba megint mindinkább több és több theurgikus és mystikus eljárást vittek be. Az orvostanban az ú. n. rejtélyes tudományok, nevezetesen a magia, a kabbala, az alchymia és az astrologia nagy tért hódítottak, és végre az ókori tudomány helyébe egész Europában mély szellemi sötétség lépett, melyből az emberiség a renaissance beköszöntésekor csupán az ókori görög irodalom fenmaradt műveinek ujból való tanulmányozása segélyével volt képes kiszabadulni. – Irodalom: Fekete Lajos, A gyógytan története rövid kivonatban, Pest 1864. Sprengel, Versuch einer pragmat. Gesch. d. Arzneikunde, Halle, 1821–28. Haeser, Lehrbuch d. Gesch. d. Med. 3. kiad. Berlin, 1875–82. Günther, Gesch. d. Med. a Müller-féle Handbuchban 5. 1. 1894. Pagel, Gesch. d. Med. Berlin, 1898. Daremberg, Histoire des sciences médicales, Paris, 1870. T. C. Withington, Medical history from the earliest times, London, 1895. R. Maturi, Storia della medicina, 2. ed. Napoli, 1887. Finály Gábor, Gyógyszerüzlet a régi rómaiaknál, A Gyógyászat, 1901. 41. sz. TI. M.
