Oriana Fallaci LEVÉL EGY MEG NEM SZÜLETETT GYERMEKHEZ

Oriana Fallaci LEVÉL EGY MEG NEM SZÜLETETT GYERMEKHEZ Oriana Fallaci: Lettera a un bambino mai nato Fordította: Sipos Áron A borítót tervezte: Bányász Éva

Aki nem fél a kétségektől aki fáradhatatlan a kérdezésben aki nem riad meg a szenvedéstől ha belepusztul se Aki választásra kényszerül adjon-e életet vagy ne adjon neki ajánlja ezt a könyvet egy nő minden nőnek

–1– Ma éjjel tudtam meg, hogy vagy: egy csöppnyi élet a semmiből. Nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és egyszerre, abban a sötétben, belém villant a bizonyosság: igen, vagy. Létezel. Olyan volt, mintha egy puskagolyó talált volna el. Megállt a szívverésem. Aztán, amikor a szívem tompán újra dübögni kezdett – a döbbenet ágyúlövései voltak ezek –, már azt éreztem, hogy egy kútban zuhanok, ahol minden bizonytalan és félelmetes. Most itt vagyok kulcsra zárva a félelemben, csupa veríték az arcom, a hajam, a gondolataim. Elveszek ebben a félelemben. Próbálj megérteni: nem másoktól félek. Nem törődöm én másokkal. Nem Istentől félek. Nem hiszek Istenben. Nem a fájdalomtól félek. Elviselem a fájdalmat. Tőled félek, a véletlentől, mely kiszakított a semmiből, és a méhemhez kapcsolt. Sosem voltam igazán felkészülve a jöveteledre, bár mindig nagyon vártalak. Újra és újra feltettem magamnak a szörnyű kérdést: és ha neked nincs kedved megszületni? Mi lesz, ha majd egyszer a szememre hányod: „Ki kért rá, hogy a világra hozzál? Miért tetted ezt velem? Miért?” Az élet nem könnyű, gyermekem. Naponta ismétlődő háború, az öröm percei csak rövid zárójelek, súlyos árat kell értük fizetni. Honnan tudhatom, hogy nem az volna-e a helyes, ha eldobnálak magamtól, hogy találjam ki, nem a csendet akarod-e inkább? Hiszen nem tudsz szólni. Az a csöppnyi élet, ami vagy, még csak egy éppen hogy elkezdődött sejtcsomó. Talán nem is élet, csak az élet lehetősége. És mégis sokért nem adnám, ha a segítségemre lennél egy jellel, ha tudatnád, hogy mit akarsz. Anyám azt állítja, hogy én jeleztem neki, és ezért hozott a világra. Látod, anyám például nem akart engem. Tévedésből, egy figyelmetlen pillanatban kezdődtem. És hogy ne szülessek meg, minden áldott este feloldott valamilyen gyógyszert egy pohár vízben. Aztán sírva megitta. Itta addig az estéig, amíg meg nem mozdultam, rúgtam egyet, hogy eszébe ne jusson eldobni engem. Épp akkor emelte szájához a poharat. Rögtön a földre öntötte az egészet. Néhány hónappal később diadalmasan rugdalóztam a napon, s hogy ez jó volt-e vagy rossz, nem tudom. Amikor boldog vagyok, azt gondolom, jó, amikor boldogtalan, azt hiszem, rossz. De boldogtalanul is arra gondolok, hogy sajnálnám, ha nem születtem volna meg, mert semmi sem rosszabb a semminél. Én, ismétlem, nem félek a fájdalomtól. A fájdalom velünk születik, velünk együtt növekszik, megszokjuk, mint azt a tényt, hogy két kezünk és két lábunk van. Én végül is a haláltól sem félek: mert ha valaki meghal, az azt jelenti, hogy egyszer megszületett, kilépett a semmiből. Én a semmitől félek, a nemléttől, attól, hogy azt kelljen mondanom: nem léteztem, még véletlenül, tévedésből vagy éppen figyelmetlenségből sem. Sok nő azt mondja: minek hozzak én a világra gyereket? Hogy éhezzen, hogy fázzon, hogy elárulják, hogy megsértsék, hogy meghaljon háborúban vagy valamilyen betegségben? És nem hiszik, hogy aki éhes, jóllakhat, hogy aki fázik, megmelegedhet, hogy hűség és tisztelet is szegődhet az ember mellé, hogy megélhet magas kort, s közben harcolhat a betegségek és a háború ellen. Talán nekik van igazuk. De jobb a semmi, mint a szenvedés? Én még a kudarcok, csalódások és gyötrődések idején is tudom, hogy a semminél jobb a szenvedés. És ha ezt az életre vonatkoztatom, a megszületni vagy nem megszületni kérdésére, akkor azt kiáltom, hogy megszületni jobb, mint meg nem születni. De nem tudom, helyes-e, hogy ilyesmivel kínoztak? Nem keveredem-e olyan látszatba, hogy csak úgy, a magam kedvére hozlak világra? Eszemben sincs csak úgy, a magam kedvére világra hozni téged. Már csak azért sem, mert egyáltalán nincs szükségem rád.

–2– Nem rugdosol, nem jön tőled válasz. Hogyan is jöhetne? Olyan rövid ideje vagy: ha elmennék az orvoshoz, hogy megbizonyosodjam felőled, csak gúnyosan mosolyogna rajtam. De én már döntöttem: meg fogsz születni. Akkor döntöttem el, amikor fényképen láttalak. Persze nem a te fényképed volt, hanem egy ismeretlen háromhetes embrióé, az egyik újság közölte az élet kialakulásáról szóló cikk mellett. Ahogy néztem azt a fényképet, elmúlt a félelmem: ugyanolyan gyorsan, ahogy jött. Olyan voltál, mint egy titokzatos virág, mint egy áttetsző orchidea. Felül valami fejféle két kis dudorral, amikből az agy lesz. Lejjebb valami üregféle, amiből a száj lesz. Háromhetes korodban szinte láthatatlan vagy, magyarázza a képaláírás. Két és fél milliméter. De már növekszik benned két pontocska, amiből a szemed lesz, valami, ami hasonlít a hátgerinchez, az idegrendszerhez, a gyomorhoz, a májhoz, a belekhez, a tüdőhöz. A szíved már teljesen kialakult és nagy is: arányaiban kilencszer nagyobb, mint az enyém. A tizennyolcadik naptól vért szivattyúz és rendesen ver: hogyan is dobhatnálak el? Mit számít, hogy véletlenül vagy figyelmetlenségből kezdődtél? Tán a világ, amelyben élünk, nem véletlenül és tévedésből kezdődött? Vannak, akik azt állítják, hogy kezdetben nem volt más, mint nagy-nagy nyugalom, hatalmas, mozdulatlan csend, aztán kipattant egy szikra, keletkezett egy hasadás, és lett valami, ami addig nem volt. Az első hasadást hamarosan újabb hasadások követték: egyre váratlanabbak, egyre értelmetlenebbek, és egyre kevésbé voltak tisztában a következményekkel. S az egyik következmény az volt, hogy támadt egy sejt, talán szintén véletlenül, tévedésből, és azonnal milliószorosára, milliárdszorosára sokszorozódott, mígnem megszülettek a fák és a halak és az emberek. Azt hiszed, töprengett valaki a robbanás előtt vagy a sejt előtt? Azt hiszed, föltette magának valaki is a kérdést, hogy jó lesz-e így vagy sem? Azt hiszed, foglalkozott az eljövendő éhséggel, hideggel, boldogtalansággal? Kizártnak tartom. Még ha az a valaki létezett is, egy isten például időn túl és téren túl, hasonlatos a kezdetek kezdetéhez, félek, hogy nem törődött azzal, mi a jó és mi a rossz. Minden azért történt meg, mert megtörténhetett, tehát meg kellett történnie; az erőszak érvényesült, ez volt az egyetlen jogos erőszak. És ugyanez érvényes rád is. Magamra vállalom a felelősséget. Minden önzés nélkül teszem, gyermekem: esküszöm, nem öröm nekem téged világra hozni. Nem vágyom rá, hogy feldagadt hassal járkáljak az utcán, nem nekem való, hogy szoptassalak, mosdassalak és beszélni tanítsalak. Dolgozó nő vagyok, és annyi más dolog foglalkoztat, érdekel. Mondtam már, hogy nincs szükségem rád. Mégis tovább hordozlak, akár tetszik neked, akár nem. Ugyanúgy kényszerítelek az életre, ahogy engem kényszerítettek, meg a szüleimet meg a nagyszüleimet, fel egészen az első emberig, akit ember szült, akár tetszett neki, akár nem. Ha annak az első embernek megengedték volna, hogy válasszon, valószínűleg megrémül, és azt válaszolja, hogy nem akarok megszületni, nem. De senki sem kérdezte a véleményét, így hát megszületett és élt és meghalt, miután szült egy másik emberi lényt, akinek nem adta meg a választás lehetőségét, és aki hozzá hasonlóan cselekedett, évmilliókon keresztül: minden egyes alkalommal erőszak történt, de e nélkül mi sem léteznénk. Bátorság, gyermekem. Azt hiszed, a fa magjának nincs szüksége bátorságra, amikor átfúrja a földet és kicsírázik? Egy erősebb szél letépheti, egy kisegér lába szétlapíthatja. És mégis csírázik, tartja magát és növekszik, s közben újabb magokat szór maga köré. Végül erdővé változik. Ha egy napon azt kérded tőlem: „Miért hoztál a világra, miért?”, én majd azt válaszolom: „Azt tettem, amit a fák tettek és tesznek évmilliók óta, s azt hittem, helyesen cselekszem.” Fontos, hogy az ember ne gondolja meg magát, mondván, hogy az emberi lények mégsem fák, s hogy egy emberi lény szenvedése ezerszer nagyobb egy fa szenvedésénél, mert van öntudata, és hogy

közülünk senki sem akar erdővé válni, és hogy a fa nem minden magjából lesz fa, sőt a magok többsége elvész... Ilyenfajta pálfordulás lehetséges, gyermekem: az emberi logika tele van ellentmondásokkal. Ahogy megállapítasz valamit, rögtön látod az érem másik oldalát is. Megtörténhet, hogy az ugyanúgy érvényes, mint amit te állapítottál meg. Mostani érvelésem is egy csapásra visszájára fordítható. Na tessék: máris összezavarodtam, elbizonytalanodtam. Talán mert rajtad kívül nincs, akivel megosszam a gondolataimat. Olyan nő vagyok, aki az egyedüllétet választotta. Apád nincs velem. Nem kesergek miatta, bár időnként a szemem arra az ajtóra téved, amelyen át olyan határozott léptekkel távozott, mintha nem lett volna már mit mondanunk egymásnak, s én nem próbáltam visszatartani.

–3– Elvittelek az orvoshoz. Nem is annyira bizonyságot akartam, mint inkább tanácsot kérni. De az orvos csak csóválta a fejét, és azt mondta, hogy türelmetlen vagyok, még nem tud nyilatkozni, jöjjek vissza két hét múlva, de legyek felkészülve rá, hogy csak a képzeletem szüleménye voltál. Vissza fogok menni hozzá, de csak azért, hogy bebizonyítsam neki, mekkora analfabéta. Hogy az egész tudománya fabatkát sem ér az én megérzésemhez képest. Hogyan is érthetne meg egy férfi egy nőt, aki idő előtt tudja, hogy gyereket vár? Egy férfi nem esik teherbe, és... erről jut eszembe, szerinted ez előny vagy hátrány? Tegnapig úgy véltem, előny, sőt kiváltság. Ma már hátránynak érzem, sőt szegénységnek. Van valami dicsőséges abban, hogy az ember a testébe fogadhat egy másik életet, hogy egy helyett kettőnek érezheti magát. Bizonyos pillanatokban kifejezetten győzelmi hangulat fog el, és olyankor nem tudok aggódni: nem törődöm az elkerülhetetlen fizikai fájdalommal, a feláldozandó hivatásommal, a szabadságommal. Férfi leszel vagy nő? Azt szeretném, ha nő lennél. Azt szeretném, hogy egyszer majd érezd, amit most én érzek; egyáltalán nem értek egyet anyámmal, aki szerint nőnek születni kész csapás. Anyám, amikor nagyon nekikeseredik, így sóhajtozik: „Miért is nem férfinak születtem!” Tudom: ezt a világot a férfiak hozták létre férfiaknak. Az élet keletkezését magyarázó legendákat is ők találták ki, és ezekben az első ember nem nő, hanem férfi, akit Ádámnak hívnak. Éva később érkezik, és akkor is csak azért, hogy Ádámot szórakoztassa, és hogy bajt keverjen. A templomaikat díszítő festményeken az Isten egy öreg, szakállas férfi, és még csak véletlenül sem egy ősz öregasszony. Hőseik is mind férfiak: Prométheusztól kezdve, aki feltalálta a tüzet, Ikaroszon át, aki megpróbált repülni, egészen Krisztusig, akit az Atya és a Szentlélek fiának tartanak, mintha az az asszony, aki őt szülte, csak egy keltetőgép vagy egy egyszerű dada lett volna. És mégis – vagy talán éppen ezért – varázslatos dolog nőnek lenni. Olyan kaland, amihez bátorság szükséges, olyan viadal, amit soha nem lehet megunni. Ha nőnek születsz, sok nagy feladat vár rád. Először is harcolnod kell azért, hogy megtudják: ha Isten létezne, ősz öregasszony vagy szép lány is lehetne. Azután harcolnod kell, hogy megértesd az emberekkel: a bűn nem azon a napon született, amikor Éva leszakította azt az almát. Azon a napon egy csodálatos erény született, amit úgy neveznek: engedetlenség. Végül azért kell harcolnod, hogy bebizonyítsd: formás, kerek testedben értelem lakozik, és meghallgatásért kiált. Anyának lenni nem mesterség. Még csak nem is kötelesség. Egyszerűen egy jog a sok közül. Kimerítő hadakozás lesz. És szinte mindig te fogsz veszíteni. De soha ne csüggedj! Harcolni sokkal szebb, mint győzni, utazni sokkal szórakoztatóbb, mint megérkezni: amikor megérkezel valahová, vagy győzöl, hatalmas űr támad benned. És hogy legyőzd magadban az űrt, ismét útra kelsz, új célokat tűzöl magad elé. Igen, remélem, nő leszel: ne törődj vele, ha néha fiamnak szólítalak. És remélem, hogy soha nem fogod azt mondani, amit anyám mondogat. Én sem mondtam soha.

–4– De ha férfinak születsz, annak is örülni fogok. Talán még boldogabb is leszek, hiszen annyi megaláztatástól, szolgaságtól, önkényeskedéstől menekülsz meg. Ha férfinak születsz, nem kell például attól félned, hogy a sötét utcán megerőszakolnak. Nem kell szépnek lenned, hogy első látásra elfogadjanak, és nem kell csinos külső mögé rejtened az eszedet. Azzal fekszel le, akivel akarsz, és senki sem fog gonoszkodni miatta, és nem kell folyton azt hallanod, hogy a bűn akkor született, amikor letéptél egy almát. Kevesebbet kell majd hadakoznod. Kényelmesebb férfiként hirdetni, hogy ha Isten létezne, lehetne ősz öregasszony vagy szép lány is. Bármivel szembehelyezkedhetsz, és nem mosolyognak meg, szerethetsz bárkit, és egy éjjel nem kell arra ébredned, hogy zuhansz egy kútban. Természetesen szolgaságok, igazságtalanságok rád is várnak: a férfi élete sem fenékig tejfel. Lévén erősebbek az izmaid, majd azt kérik tőled, hogy súlyosabb terheket cipelj, méltánytalan felelősséget kényszerítenek rád. S mert szakállad lesz, kinevetnek, ha sírsz, sőt akkor is, ha csak gyöngédségre vágysz. És csak azért, mert farkad van, majd megparancsolják, hogy ölj vagy ölesd meg magad a háborúban, és elvárják tőled a cinkosságot, hogy tovább élhessen a sötét odúkban született zsarnokság. És mégis, vagy talán éppen ezért, férfinak lenni ugyanolyan csodálatos kaland; olyan vállalkozás, melyben soha nem fogsz csalódni. Legalábbis remélem, mert ha férfinak születsz, remélem, olyan férfi leszel, amilyenről mindig is álmodtam: gyöngéd a gyengékkel, kíméletlen az erőszakosokkal, nagylelkű azokkal, akik szeretnek téged, és kegyetlen azokkal, akik parancsolnak neked. S végül ellensége mindazoknak, akik azt hirdetik, hogy a Jézusok az Atyának és a Szentléleknek a fiai, és nem azé az asszonyé, aki szülte őket. Gyermekem, azt akarom megértetni veled, hogy férfinak lenni nem azt jelenti, hogy farkad van, hanem azt, hogy ember vagy. És én mindenekelőtt azt szeretném, hogy ember légy. Csodálatos ez a szó: ember, mert nem választja el a férfit a nőtől. Egyébként is olyan csekély a különbség azok között, akiknek van farkuk és akiknek nincs: gyakorlatilag arra korlátozódik, hogy az egyik képes kihordani egy teremtményt, a másik meg nem. A szívnek és az értelemnek nincs neme. És a magatartásnak sincs. Ha lesz szíved és hozzá értelmed, látni fogod, hogy én aztán nem állok be azok közé, akik arra akarnak kényszeríteni, hogy így vagy úgy élj, aszerint, hogy férfi vagy-e vagy nő. Csak azt kérem tőled, hogy jól használd ki azt a csodát, hogy megszülettél, és sose engedj a gyávaságnak. A gyávaság, ez a szörny mindig lesben áll. Naponta belénk mar, s csak kevesen vannak, akik nem hagyják, hogy szétmarcangolja őket. A józan ész, a célszerűség, néha a bölcsesség nevében. Akik gyáván viselkednek, amíg veszély fenyegeti őket, arcátlanokká lesznek, mihelyt elmúlt a veszély. Vállald mindig a kockázatot: még ha félsz, akkor is. Már az is veszélyt hord magában, hogy a világra jövünk. Annak a veszélyét, hogy később megbánhatjuk. Talán korai ilyesmikről beszélni neked. Talán még hallgatnom kellene a csúf és szomorú dolgokról, s mesélhetnék egy bűntelen, boldog világról. De csak tévedésbe ejtenélek. Még azt hihetnéd, hogy az élet puha szőnyeg, melyen mezítláb is végigmehet az ember, pedig hát rögös út, gyermekem. A rögökben megbotlasz, elesel, és felsérted magad. A rögök ellen vascipővel kell védenünk magunkat. És még ez sem elég, mert miközben a lábadra ügyelsz, mindig lesz valaki, aki felvesz az útról egy követ, hogy a fejedhez vágja és... Na, mára befejeztem, fiam, lányom. Felfogtad a leckét? Ki tudja, mit szólnának egyesek, ha hallanának. Azzal vádolnának, hogy őrült vagyok, vagy hogy egyszerűen kegyetlen? Megnéztem az utolsó fényképedet: öthetes korodban alig egy centiméter vagy. Nagyon sokat változol. Most már nem olyan vagy, mint egy rejtélyes virág, inkább egy bájos lárvára, sőt halacskára hasonlítasz, melynek már kibukkantak az uszonyai. Négy uszony, melyből

lábak és karok lesznek. A szemed két pici fekete pont, köröcske övezi, és a tested végén kis farok nőtt. A képaláírás szerint ebben a periódusban lehetetlen megkülönböztetni téged egy akármilyen más emlősembriótól: ha macska lennél, többé-kevésbé ugyanilyen volnál. Hát persze, mert nincs arcod. És agyad sincs még. Én beszélek hozzád, de te nem tudod. Sötétség vesz körül, és arról sincs tudomásod, hogy létezel. Eldobhatnálak magamtól, és te sosem tudnád meg, hogy eldobtalak. Nem lenne lehetőséged, hogy eldöntsd: rosszat vagy jót tettem-e veled.

–5– Tegnap nagyon rosszkedvű voltam. Ne haragudj, hogy azt mondtam, eldobhatnálak magamtól, és te azt sem tudnád, hogy rosszat vagy jót tettem-e veled. Üres beszéd volt. Elhatározásom nem változott, még ha ezzel meglepetést is keltek sokakban. Ma éjjel beszéltem apáddal. Elmondtam neki, hogy vagy. Telefonon mondtam el, mert ő most messze van, és abból ítélve, amit hallottam, mintha nem örült volna. Először mély csend volt, mintha megszakadt volna a vonal. Aztán dadogó, rekedt hang hallatszott: „Mennyi kell hozzá?” Nevetve válaszoltam: „Gondolom, kilenc hónap. Sőt már nem is egészen nyolc.” A korábbi rekedt hang egyszeriben élessé vált: „Úgy értem, pénz.” „Miféle pénz?” – kérdeztem vissza. „Hát hogy megszabadulhass tőle.” Igen, pontosan így mondta: „megszabadulhass tőle”. Mintha valami batyu volnál. Amikor a lehető legvilágosabban elmagyaráztam neki, hogy egészen más veled a szándékom, hosszú fejtegetésbe bonyolódott, amelyben a könyörgés jó tanáccsal, a jó tanács fenyegetéssel, a fenyegetés hízelgéssel váltakozott. „Gondolj a karrieredre, micsoda felelősség, egy nap még megbánod, mit szólnak majd az emberek.” És csak mosolyogtam, majdhogynem mulattam a dolgon. Lényegesen kevésbé mulattam, amikor – a hallgatásomon felbátorodva – apád arra a következtetésre jutott, hogy viselhetnénk felesben is a költségeket, elvégre „mindketten bűnösök vagyunk”. Elfogott az undor. Helyette szégyelltem magam. És letettem a kagylót, miközben arra gondoltam, hogy valaha szerettem őt. Szerettem? Egyszer majd nekünk kettőnknek még beszélgetnünk kell erről a szeretetnek nevezett dologról. Mert őszintén szólva, nem nagyon értem, mi is az tulajdonképpen. Gyanítom, hogy valami hatalmas átverés lehet, amit csak azért találtak ki, hogy az emberek el legyenek valamivel foglalva. Szeretetről beszélnek a papok, a plakátok, az írástudók, a politikusok, mindenki, aki szeretkezik, és úgy beszélnek a szeretetről, mint valami gyógyírról, amely egy csapásra megszüntet minden tragédiát, de ezzel csak megsebzik, elárulják, meggyilkolják a lelket és a testet. Én gyűlölöm ezt a szót, mellyel minden nyelvben lépten-nyomon találkozom. Szeretek-sétálni, szere-tek-inni, szeretek-cigarettázni, szeretem-a-szabadsá-got, szeretem-a-szeretőmet, szeretem-a-fiamat. Ha lehet, sose ejtem ki a számon ezt a szót, nem kérdem magamtól, hogy az az érzés, ami felkavarja az agyamat és a lelkemet, vajon azonos-e azzal, amit szeretetnek hívnak. Nem tudom, hogy téged szeretlek-e. Nem szeretetfogalmakban gondolkozom rólad. Életfogalmakban gondolkozom rólad. Itt van például apád: minél többet gondolok rá, annál jobban érzem, hogy sohasem szerettem. Csodáltam, kívántam, de nem szerettem. Ugyanígy voltam az elődeivel is, ezekkel a kiábrándító kísértetekkel, akikkel rendre kudarcot vallottak a próbálkozásaim. Kudarc lett volna? Valamire mégiscsak jók voltak: így értettem meg, hogy semmi sem fenyegeti jobban az ember szabadságát, mint az a rejtélyes elragadtatás, amit az egyik teremtmény a másik teremtmény – például egy férfi egy nő, vagy egy nő egy férfi – iránt érez. Nincs az a kötél, lánc, rács, ami ilyen vak engedelmességre, jogaid, méltóságod, szabadságod elvakult feladására kárhoztatna. Jaj neked, ha ennek az elragadtatásnak a nevében odaajándékozod magadat valakinek. Mint a vízben kapálódzó kutya, úgy próbálsz – mindhiába – elérni egy nem létező partot, a partot, melyet úgy hívnak: Szeretek és Szeretnek, s aztán kiégve, kinevetve, kiábrándultan végzed. Jó esetben a végén megkérded magadtól: mi vitt rá, hogy a vízbe ugorj – az elégedetlenség önmagaddal vagy a remény, hogy abban a másikban valami olyasmit találsz, ami benned nincs meg? Talán a magánytól, az unalomtól, a csendtől való félelem? A szükség, hogy legyen valakid, és te is légy valakié? Némelyek szerint ez a szerelem. De attól félek, hogy jóval kevesebbről van szó: egyfajta éhségről, melyet, ha egyszer lecsillapítod, csömör követ. Hányinger. És mégis, mégiscsak kell lennie valahol valaminek, gyermekem, ami megérteti velem ennek az átkozott szónak az értelmét.

Kell lennie valahol valaminek, ami rádöbbenthetne, hogy igenis van szeretet. Szükségem van rá, szomjazom utána. Ez a hiány, ez a vágy mondatja velem, hogy talán igaz, amit anyám mindig mondogatott: szeretet az, amit az anya érez a gyermeke iránt, amikor a karjába veszi, s érzi, hogy mennyire magára hagyatott, gyámoltalan, védtelen. Amíg gyámoltalan és védtelen, legalább nem bánt meg, nem csap be. Lehet, hogy éppen te feded fel előttem ennek a nyolc képtelen betűnek a jelentését? Te, aki elrabolsz engem önmagamtól, te, aki szívod a véremet, és ellélegzed előlem a levegőt? Egy apró jel azért létezik. A távollevő szerelmesek egymás fényképével vigasztalódnak. És én mindig magamnál tartom a te fényképeidet. Ez már szinte a mániám lett. Ahogy hazaérek, fölkapom azt az újságot, számolgatom a napokat, kiszámolom, mennyi idős vagy, és megkereslek. Ma vagy hathetes. Tessék, itt vagy hathetesen hátulnézetből. Milyen formás lettél! Nem vagy már se hal, se lárva, sem valami formátlan dolog, igazi kis teremtmény vagy: nagy, rózsaszín, kopasz fejjel. A hátgerinced is jól kivehető: határozott, fehér vonal a tested közepén. A karjaid se bizonytalan kinövések már, és nem is uszonyok, hanem szárnyak. Szárnyaid nőttek! Hogy szeretném megsimogatni, hogy szeretnélek megsimogatni! Milyen az élet abban a tojásban? A fényképek tanúsága szerint egy átlátszó tojásban függsz, ami engem azokra az üveggömbökre emlékeztet, amelyeknek a közepébe rózsát tesznek. Te vagy a rózsa helyén. A tojásból egy zsinór vezet egy távoli, vörösen erezett, kék foltos, fehér golyóig. Így olyannak tűnik, mint a Föld, ezer meg ezer mérföld távolságból. Igen, éppolyan, mintha a Földről egy végtelenül hosszú vonal indulna, olyan hosszú, mint az élet eszméje, és ezen a hatalmas távolságon át jutna el hozzád. Olyan ésszerű az egész és olyan következetes. Hogy lehet azt állítani, hogy az emberi lény a természet véletlen szülötte? Az orvos azt mondta, hat hét múlva menjek vissza hozzá. Holnap elmegyek. Nyugtalanság gyötör, de közben fel-fellobban bennem az öröm is.

–6– A hangja ünnepélyes és vidám volt, amikor felemelt az asztalról egy papírt, és így szólt: „Gratulálok, asszonyom!” Automatikusan helyesbítettem: „Kisasszony.” Mintha pofon ütöttem volna. Egyszeriben lehervadt róla minden ünnepélyesség és vidámság, közönyt erőltetett magára, rám nézett, és azt mondta: „Vagy úgy?” Aztán fogta a tollat, kihúzta a lapról, hogy asszony, és beírta, hogy kisasszony. Így közölte velem hivatalosan a Tudomány, egy fagyosan fehér szobában, egy fagyosfehérbe öltözött ember hangján, hogy létezel. Egy cseppet sem lepődtem meg, hiszen én már jóval korábban is tudtam. Az viszont megdöbbentett, hogy milyen fontos a családi állapotom, képes volt még a lapomra is rávezetni. Mintha valami jövőbeni bonyodalom vetítette volna előre az árnyékát. Már abban sem volt semmi szívélyesség, ahogy a Tudomány rögtön ezután azt mondta, hogy vetkőzzem le, és feküdjek az ágyra. Az orvos is meg az ápolónő is úgy viselkedett, mintha ellenszenves lettem volna nekik. Egyikük sem nézett a szemembe, egymással viszont beszédes pillantásokat váltottak. Amikor az ágyon feküdtem, az ápolónő rám ripakodott, hogy miért nem teszem szét a lábamat, és miért nem támasztom a fémtartóra. Utálkozva emelte fel a lábamat, és közben azt mondta: „Ide, ide!” Nevetségesnek és valamiképpen közönségesnek éreztem magamat. Hálás voltam neki, amikor a hasamat letakarta egy törülközővel. De a java csak ekkor jött: az orvos gumikesztyűt húzott, és az egyik ujját durván belém nyomta. Vájkált bennem az ujjával, nyomkodott, újra vájkált, mintha agyon akarna nyomni téged, csak azért, mert nem vagyok férjnél. Végül kihúzta az ujját, és azt mondta: „Minden rendben van, minden normális.” Tanácsokat is adott: ne dohányozzak sokat, ne erőltessem meg magam, ne mosakodjak túl meleg vízben, és ne akarjam bűnös úton megoldani a helyzetemet. „Ezt hogy érti?” – kérdeztem elhűlve. Mire ő: „A törvény tiltja! Ne feledje!” Hogy nyomatékot adjon fenyegetésének, még luteintablettákat is felírt, és elrendelte, hogy kéthetenként jelentkezzem nála. Mosolytalan arccal beszélt, majd a kasszához utasított, hogy rendezzem a számlámat. Ami az ápolónőt illeti, ő nem is köszönt. És ahogy becsukta mögöttem az ajtót, mintha megcsóválta volna a fejét. Attól félek, hozzá kell szoknod az ilyesmihez. Abban a világban, amelybe most készülsz belépni, az idők változásáról szóló minden fecsegés ellenére, általában felelőtlennek tekintik azt a nőt, akinek nincs férje, és mégis gyereket vár. Jó esetben különcnek, provokátornak. Esetleg hősnek. Sosem lehet egyenrangú a többi édesanyával. A gyógyszerész, akinél a luteintablettákat vettem, jól ismer, és tudja, hogy nincs férjem. Amikor átadtam neki a receptet, felhúzta a szemöldökét, és döbbenten nézett rám. A gyógyszerésztől a szabóhoz mentem, hogy kabátot csináltassak. Közeledik a tél, azt akarom, hogy jó melegben légy. A szabó a szájába vett egy csomó gombostűt, amik a vászonminta tűzéséhez kellenek, és nekilátott, hogy méretet vegyen. Amikor mondtam neki, hogy hagyja jó bőre, mert terhes vagyok, és télen már nagy lesz a hasam, pipacsvörös lett. Eltátotta a száját, már attól féltem, hogy lenyeli a gombostűket. Hála istennek nem nyelte le, de mind a földre esett. Kiesett a kezéből a centi is; nagyon kínosan éreztem magam, hogy ennyire zavarba hoztam. Hasonló volt a helyzet a főnökkel. Akár tetszik, akár nem, ő az az ember, aki megvásárolja a munkámat, és pénzt ad a megélhetésünkhöz. Nem lett volna tisztességes, ha nem tájékoztatom, hogy egy idő múlva nem fogok tudni dolgozni. Bementem az irodájába, és mindent elmondtam neki. Elakadt a lélegzete. Aztán összeszedte magát, és azt dadogta, hogy tiszteli az elhatározásomat, sőt nagyon csodál érte, rendkívül bátornak tart, de jól tenném, ha nem mesélném el a dolgot mindenkinek. „Mi, nagyvilági emberek az ilyesmit megbeszélhetjük egymás között, de sokan nem értenék meg. Annál is inkább, mert még meggondolhatja magát, nem igaz?” Sokáig hajtogatta, hogy még meggondolhatom magam. Azt mondta,

a harmadik hónapig még bőven van időm, hogy más belátásra jussak, és ha így tennék, nagy bölcsességre vallana: olyan szépen ível felfelé a karrierem, mi értelme volna derékba törni egy ilyen szentimentális ügy miatt? Jól gondoljam meg, itt most nem arról van szó, hogy pár hónapra vagy egy évre abbahagyom a munkát, hanem hogy egész életem döntően megváltozik: nem rendelkezhetnék többé szabadon önmagammal. És ne felejtsük el, hogy a cégen belüli előmenetelemet éppen annak köszönhetem, hogy mindenkor a cég rendelkezésére álltam. Sok szép tervet tartogat a számomra. Ha meggondolom magam, csak szóljak. Segíteni fog. Apád másodszor is telefonált. Remegett a hangja. Azt akarta tudni, hogy az orvos is megerősítettee. Igen – mondtam. Másodszor is megkérdezte, mikor „rendezem az ügyet”. Másodszor is letettem a kagylót, nem hallgattam végig. Nem értem, miért van az, ha egy nő bejelenti, hogy törvényesen teherbe esett, akkor mindenki őt ünnepli, kiveszik a kezéből a csomagokat, könyörögnek neki, hogy ne erőltesse meg magát, legyen nyugodt. Istenem, de szép is, gratulálok, foglaljon helyet, pihenje ki magát. Velem szemben csak némán állnak, vagy az abortuszt emlegetik. Akár azt is gondolhatnám, hogy összebeszéltek, összeesküdtek, hogy elválasszanak minket egymástól. Vannak pillanatok, amikor én is nyugtalannak érzem magam, és nem vagyok biztos benne, hogy végül is ki győz: mi vagy ők? Talán csak a telefon miatt van az egész. Elfelejtettnek vélt, keserű emlékeket és olyan sérelmeket élesztett fel bennem, amelyekről azt hittem, hogy már túltettem magam rajtuk. Régi ügyek, a kísértetektől származnak, akik rádöbbentettek, hogy a szerelem csalás. A sebek begyógyultak, a hegek alig láthatók, de elég egy ilyen telefon, hogy újra sajogni kezdjenek. Mint az öreg, törött csontok időváltozáskor.

–7– A te világmindenséged az a tojás, amelyben hat és fél hete összekuporodva, szinte súlytalanul lebegsz. Magzatburoknak hívják, és a benne lévő folyadék egy sós oldat, amely semlegesíti a gravitáció hatását, és megvéd a mozdulataim okozta rázkódásoktól, ezenkívül táplál is téged. Sőt négy nappal ezelőttig ez volt az egyetlen táplálékforrásod. Nagyon bonyolult és szinte felfoghatatlan folyamat játszódott le: a folyadék egy részét megittad, más részét magadba szívtad, megint más részét kiválasztottad, s ezzel újabb folyadékot termeltél. Négy napja viszont, a köldökzsinóron keresztül, én táplállak. Olyan sok minden történt ezekben a napokban: csodállak érte, és boldog vagyok, ha csak rágondolok. A méhlepény, mely meleg bundaként takarja be a burkot, megvastagodott, vérsejtjeid száma megnőtt, és mindez valami őrült gyorsasággal zajlik: már a vénáid is láthatók. Teljesen jól kivehető a két artéria is, meg a köldökzsinór vénája, mely az oxigént és a szükséges kémiai anyagokat szállítja hozzád. Kialakult a májad, és lassacskán kialakul az összes belső szerved: már a nemi szerved is kezd kibontakozni! Te már tudod, hogy férfi leszel-e vagy nő. De számomra a legnagyobb boldogság az, hogy már van kezecskéd. Jól látszanak az ujjaid. És van pici szájacskád, ajkakkal! A kis nyelvkezdemény is kialakult már, és kialakult húsz csöppnyi üreg a húsz kis fogacskának. Van szemed. Ilyen pindurkán! Hisz még másfél centiméter se vagy, a súlyod nincs egészen három gramm, de már van szemed! Hihetetlen, hogy mindez néhány hét alatt játszódott le. Egyszerűen irreális. Pedig valószínűleg így alakult ki a világ kezdetén az a sejt is, és mindennel, ami megszületik, lélegzik, elpusztul, hogy aztán újraszülessen: ugyanaz történik – forrong, duzzad, egyre bonyolultabb, egyre nehezebb, gyorsabb, rendszerezettebb, tökéletesebb életté sokasodik. Mennyit dolgozol, gyermekem! Mesebeszéd, hogy tengered bölcsőjében ringatózva nyugodtan szunnyadsz! Te sosem alszol, és sosem pihensz. Mesebeszéd, hogy békésen hallgatod az édes-fátyolos hangok harmóniáját. Bizonyos vagyok benne, hogy szüntelen csobogás, szivattyúzás, zihálás, suhogás kegyetlen hangzavarában élsz. Mesebeszéd, hogy tehetetlen anyag vagy, szinte növényszerű, amit egy kanállal ki lehet gyomlálni. Ha meg akarok szabadulni tőled, azt mondják, most tegyem. Ilyenkor a legjobb. Más szavakkal: ahhoz, hogy megölhesselek, meg kellett várnom, hogy emberi lénnyé fejlődj, akinek van szeme, keze, szája. Most és nem korábban. Korábban túl kicsi voltál ahhoz, hogy rád találjanak és kitépjenek. Őrültek.

–8– A barátnőm azt állítja, én vagyok az őrült. Neki, aki pedig férjnél van, három év alatt négy abortusza volt. Van már két gyereke, nem engedheti meg magának, hogy legyen egy harmadik is, mondja. A tyúkok sem hozzák világra az összes csibét, amit kikelthetnének; ha minden szemes tojásból csirke születne, a világ egy nagy tyúkóllá változna. Nem tudtad, hogy nagyon sok tyúk kiissza a tojásait? Nem tudtad, hogy csak egyszer vagy kétszer költenek évente? Na és a nyulak: nem tudtad, hogy egyik-másik nyúl megeszi a satnyább újszülötteit, hogy a többit szoptathassa? Nem volna jobb rögtön az elején elhajtani, mint megszülni és aztán megenni vagy másokkal megetetni őket? Szerintem az volna a legjobb, ha meg se fogannának. Erre a barátnőm nekem támad. Azt mondja, persze, hogy ő is szedte a tablettákat. Szedte, bár egyáltalán nem tett jót neki. Aztán egy este megfeledkezett róla, és akkor jött az első abortusz. Szondával. Nem tudom, mi az a szonda. Azt hiszem, valami tű, amivel gyilkolni lehet. Azt viszont tudom, hogy nagyon sokan használják, bár tisztában vannak vele, hogy borzasztó fájdalmakkal jár, és börtönbe is juthatnak miatta. Azt kérded, miért beszélek néhány napja csak erről? Nem tudom. Talán azért, mert mások meg engem zaklatnak ezzel. Talán azért, mert előfordult, hogy én is gondoltam rá, bár nem vallottam be magamnak. Talán azért, mert senki mással nem tudom megosztani ezt a lelkemet mérgező kételyt. A puszta gondolatba is, hogy megöljelek, belehalok, és mégis, időnként megfordul a fejemben. Megzavart az a dolog a csirkékkel. Megzavart a barátnőm dühe, amikor megmutattam neki a fényképen a szemedet és a kezedet. Azt válaszolta, hogy a valóságban még mikroszkóppal sem látnám sem a szemedet, sem a kezedet. Azt kiabálta, hogy fantazmagóriákban élek, és összekeverem a valóságot az érzelmeimmel és az álmaimmal. Aztán ezt vágta a fejemhez: „Na és az ebihalak, amiket kiszedsz a kerti medencéből, hogy ne legyen belőlük béka, mert a brekegés zavarja az éjszakai nyugalmadat?” Igen, tudom, kegyetlenül sorolom a gyalázatosságait annak a világnak, amelybe belépni készülsz, a mindennapos rémségeket, amelyeket elkövetünk, de ez az egész túl bonyolult neked. Mégis lassacskán bizonyossággá érik bennem a sejtés, hogy érted, amit mondok, mert te már mindent tudsz. Aznap kezdtem gyanakodni, amikor azon törtem a fejem, hogy is magyarázzam meg neked, hogy a Föld ugyanolyan gömbölyű, mint az a tojásszerűség, amelyben élsz, és hogy a tenger ugyanolyan vízből van, mint amilyenben te lebegsz, és sehogy se tudtam kifejezni, amit akartam. Hirtelen belém hasított a sejtés, hogy fölöslegesen erőlködöm, mert te már mindent tudsz, sokkal többet tudsz, mint én, és ettől a gondolattól azóta se tudok megszabadulni. Ha abban a tojásban benne van az egész világegyetem, miért ne lehetne jelen a gondolat is? A tudósok is azt gyanítják, hogy a tudatalatti az ember születés előtti létének az emléke. Az? Akkor mondd meg nekem te, aki mindent tudsz: mikor kezdődik az élet? Könyörgök, mondd meg: a tiéd már tényleg elkezdődött? Mikor? Akkor, amikor az a fénycsöpp, amit spermiumnak hívnak, megrepesztette a sejt falát? Vagy akkor, amikor kibukkant a szíved, és pumpálni kezdte a vért? Vagy akkor, amikor kivirágzott az agyad, a gerincvelőd, és emberi formát kezdtél ölteni? Vagy talán még nem jött el az a pillanat, és csupán egy félig kész motor vagy? Mit nem adnék érte, gyermekem, ha megtörhetném a hallgatásodat, ha behatolhatnék a börtönödbe, mely téged magában rejt, és melyet magamban rejtek, mit nem adnék érte, ha láthatnálak, ha hallhatnám a válaszodat! Furcsa pár lettünk mi ketten, annyi bizonyos. Benned minden tőlem függ, és bennem minden tőled függ: ha te megbetegszel, én is megbetegszem; ha én meghalok, te is meghalsz. És mégsem tudok közölni veled semmit, és te sem tudsz közölni velem semmit. Abban a – talán végtelen – bölcsességedben még sincs tudomásod arról, milyen az arcom, hány éves vagyok, milyen nyelven

beszélek. Nem tudod, honnan jövök, hol vagyok, és mit csinálok. Ha magad elé akarnál képzelni, nem volna semmi fogódzód ahhoz, hogy kitaláld, fehér vagy fekete, fiatal vagy öreg, magas vagy alacsony vagyok-e. És én sem tudom, hogy te vagy-e már valaki. Két egymásra utalt idegen még soha nem volt nálunk idegenebb egymásnál. Két – egy testben egyesült – ismeretlen még soha nem ismerte oly kevéssé egymást és nem voltak oly távoliak egymás számára, mint mi ketten.

–9– Rosszul aludtam az éjjel, alhasi fájdalmaim voltak. Te voltál? Gyötrődve forgolódtam az ágyban, és lehetetlen, lidércesnél lidércesebb álmokat láttam. Az egyikben apád is benne volt, sírt. Sosem láttam még sírni, nem hittem, hogy egyáltalán képes rá. Könnyei hatalmas csobbanással hullottak a kerti medencébe, és a medence tele volt hosszú, nyálkás szalagokkal. A szalagokban farokszerű nyúlványban végződő fekete peték voltak: ebihalak. Ügyet sem vetettem apádra, az ebihalak öldösésével voltam elfoglalva, nehogy nekem békává fejlődjenek, és virrasztanom kelljen éjszakánként a brekegésük miatt. A módszer nagyon egyszerű: egy bottal ki kell emelni a szalagokat a vízből, a fűre teríteni, ahol aztán a nap megfojtja, kiszárítja őket. Csakhogy a szalagok mindig lecsúsztak a botról, tekergőzve visszasiklottak a vízbe, és elmerültek az iszapban. Nem tudtam kiemelni őket a fűre. Aztán apád abbahagyta a sírást, és odajött segíteni: neki ment, mint a karikacsapás. Egy faággal emelgette ki a vízből a szalagokat, amik persze neki nem csúsztak le a botjáról, és a fűre szórta őket. Nyugodtan, módszeresen dolgozott. Én meg szenvedtem. Mintha száz meg száz gyereket láttam volna kiszáradni, megfulladni a füvön. Kivettem a kezéből az ágat, és rákiabáltam: „Hagyd békén őket! Te is megszülettél, vagy nem?” A másik lidérces álmomban egy kengurut láttam. Nőstény kenguru volt, a méhéből valami lágy, élő dolog jött ki: egy bájos féreg. Elképedten körülnézett, mintha csak meg akarná tudni, hová került, aztán elkezdett fölfelé mászni az anyja szőrös testén. Nagyon lassan, küszködve, botladozva, döcögősen, néha irányt tévesztve haladt, de végül felért az erszényhez, és ereje végső megfeszítésével fejest ugrott bele. Tudtam, hogy nem te vagy, hanem egy kenguruembrió, ami valóban így születik: korán kibújik a méh börtönéből, és kint fejlődik tovább, mégis úgy beszéltem hozzá, mintha te lettél volna. Megköszöntem neki, hogy eljött és bebizonyította, hogy nem valami élettelen tárgy, hanem emberi lény. Azt mondtam neki, hogy többé nem vagyunk idegenek, ismeretlenek egymás számára, és boldogan nevettem. Nevettem... De akkor megérkezett a nagymama. Nagyon öreg volt és nagyon szomorú. Hajlott hátán mintha az egész világ terhét cipelte volna. Agyondolgozott kezében egy aránytalanul nagy fejű, csukott szemű babát tartott. Azt mondta: „Ó, de fáradt vagyok! Fizetnem kell az abortuszokért. Nyolc gyerekem és nyolc abortuszom volt. Ha gazdag lettem volna, akkor ma tizenhat gyerekem lenne, és nem tudnám, mi az az abortusz. Nem igaz, hogy megszokja az ember, minden alkalommal pontosan olyan, mint először. De a pap ezt nem értette meg.” A baba akkora volt, mint a zsebben hordható feszületek. A nagymama magasba tartotta a babát, mint egy feszületet, belépett a templomba, letérdelt a gyóntatószékhez, és suttogni kezdett valamit a rácson át. A gyóntatószék mélyéről gonosz hang csattant fel, a pap hangja: „Maga meggyilkolt egy teremtményt! Meggyilkolt egy teremtményt!” A nagymama remegett a félelemtől, hogy mások is meghallják. Könyörgőre fogta: „Ne kiabáljon, atyám, nagyon kérem! Még letartóztatnak, nagyon kérem!” A pap azonban nem halkította le a hangját, erre a nagymama elrohant. Futott végig az utcán, a rendőrök a nyomában. Hátborzongató volt az erőlködése. A látványtól majdnem elájultam, és arra gondoltam: felmondja a szíve a szolgálatot, és meghal. A rendőrök a háza kapujánál érték utol. Kitépték a kezéből a babát, őt pedig megkötözték. Ekkor ő büszkén így szólt: „Bánom, amit tettem, de újra meg fogom tenni! Mindig nehéz szívvel teszem, de nem tudok ennyi gyereket eltartani. Képtelenség.” Azokra az alhasi fájdalmakra ébredtem. Nem szabad többé találkoznom a barátnőmmel. Az ő szavai okozták ezeket a lidérces álmokat. Tegnap este meghívott vacsorára. A férje nem volt otthon, és úgy gondolta, ez jó alkalom lesz, hogy rólad beszélgessen velem. Gyötrelmes volt. Úgy látszik, hogy egy doktor H. B. Munson nevű

fizikusnak is az a véleménye, ami neki: ez az úriember azt állítja, hogy még a magzat is majdhogynem egészen holt anyag, szinte növényszerű, amit egy kanállal ki lehet gyomlálni, és legfeljebb „megvalósulatlan lehetőségek koherens rendszerének” tekintendő. Egyes biológusok szerint viszont az ember a fogamzás pillanatában kezdődik, mert a megtermékenyített pete DNS-t tartalmaz: dezoxiribonukleinsavat, amely az emberi egyedet alkotó fehérjék alapja. Erre doktor Munson azt válaszolja, hogy a spermium és a megtermékenyítetlen petesejt is tartalmaz DNS-t: tehát akkor tekintsük emberi lénynek a petét és a spermiumot is? Van aztán egy orvoscsoport, amely szerint az emberi lény huszonnyolc hetesen válik emberi lénnyé, tehát akkor, amikor a méhből valamilyen rendellenesség miatt kikerülve is képes az életben maradásra. Egy antropológuscsoport számára még az újszülött sem emberi lény, csak kulturális és társadalmi hatások eredményeként válik azzá. Ezen aztán majdnem összevesztünk. Barátnőm az antropológusok véleményét osztotta, én pedig a biológusoké felé hajlottam. Ingerülten azzal vádolt, hogy a papok pártján állok: „Katollkus vagy, megveszekedett katollkus!” Megsértődtem. Nem vagyok katollkus, és ezt nagyon jól tudja. Ezenkívül tagadom, hogy a papoknak bármi joguk is lenne beleszólni ebbe a dologba, és ezt is nagyon jól tudja. De semmiképpen sem fogadhatom el doktor Munson önkényes teóriáit. És semmiképpen sem tudom megérteni azokat a nőket, akik úgy dugják fel maguknak a szondát, mintha hashajtót vennének be, hogy eltüntessék magukból az emésztetlen ételt. Hacsak nem... Mi az, hogy hacsak nem? Megtagadom a döntésemet? Már olyan biztos voltam magamban, azt hittem, hogy dicsőségesen legyőztem minden bizonytalanságot, kétséget. Miért törnek rám most megint, mindenféle ürüggyel? Talán ez a rosszullét okozza, a szédülés? Fájdalmaim vannak. Mintha kést szurkálnának a hasamba. Erősnek kell lennem, gyermekem. Tartanom kell a hitet magamban és benned. Végig kell csinálnom, mert azt akarom, hogy felnőj, és olyan ember légy, aki nem hasonlít sem az álmomban üvöltöző papra, sem a barátnőmre meg az ő doktor Munsonjára, sem a rendőrökre, akik megkötözték a nagymama kezét. Az első Isten tulajdonának tekint téged, a második az anya tulajdonának tekint téged, az utóbbiak meg az állam tulajdonának tekintenek. De te nem tartozol sem Istenhez, sem az államhoz, sem hozzám. Önmagadé vagy, és kész. Hiszen a döntés a tiéd volt, tévedtem, amikor azt hittem, hogy rád erőltetem az akaratomat. Azzal, hogy megtartalak, csak meghajlok a parancs előtt, amit akkor adtál, amikor életed szikrája fellobbant. Én nem választottam, én csak engedelmeskedtem. Kettőnk közül, ha valamelyikünk áldozat, az nem te vagy, gyermekem, hanem én. Nem éppen ezt akarod értésemre adni, amikor úgy marcangolod a testemet, mint egy vámpír? Nem ezt akarod megerősíteni, amikor megajándékozol a hányingerrel? Rosszul vagyok. Egy hete nehezen dolgozom. Megdagadt az egyik lábam. Rettenetes volna, ha le kellene mondanom azt a megbeszélt utazást. Úgy tűnik, a főnök érzi, hogy valami nincs rendben. Ma szinte fenyegető hangon azt kérdezte tőlem, hogy „fogom-e bírni”, majd hozzátette: nagyon reméli. Fontos munkáról van szó, mintha csak rám szabták volna. Fontos neki, és fontos nekem is. Ha nem tudnék elmenni... Dehogynem megyek el. Azt mondta az orvos, hogy a terhesség nem betegség, hanem normális állapot, és nyugodtan csináljam azt, amit eddig csináltam. Te nem fogsz cserbenhagyni.

– 10 – Váratlan dolog történt: az orvos ágyba parancsolt. És most itt fekszem mozdulatlanul. Meg se szabad moccannom. Nem könnyű, gondolhatod, mert egyedül élek: ha csöngetnek, fel kell kelnem ajtót nyitni. Aztán ennem is kell, mosakodnom: ahhoz, hogy megfőzzek magamnak egy levest, vagy kimenjek a fürdőszobába, fel kell kelnem. Hát nem? Az ételemről most a barátnőm gondoskodik. Adtam neki lakáskulcsot, szegénykém naponta kétszer is jön, és hoz ennivalót. Mondtam is neki: „Nem akartál harmadik gyereket, és most tessék, egy felnőttet kell dajkálnod.” Azt felelte, hogy a felnőtt jobb, mint az újszülött, mert nem kell szoptatni. Elhiszed, ha azt mondom, hogy a barátnőm jó ember? Mert tényleg az. És nemcsak azért, mert feljár hozzám, hanem mert nem beszél többé arról a Munsonról meg az antropológusokról. Most egyszerre nagyon aggódik, hogy elveszítelek. Ne ijedj meg. Nincs veszély. Az orvos ismét megvizsgált, és azt mondja, hogy normálisan fejlődsz, csak óvatosságból kell mozdulatlanul feküdnöm, meg a fájdalmaim miatt, melyeket ő egyéb okoknak tulajdonít. Elmúltál két hónapos, és ebben az időszakban nagyon fontos lépést teszel előre: ilyenkor válik magzat az embrióból. Most alakulnak ki az első csontsejtek, átvéve lassan a porcok helyét. Megnyúlik a lábad, mint ahogy a fák ágai nyúlnak fölfelé, és már a lábadon is kivirágzottak az ujjacskák. A harmadik hónap végéig kell óvatosnak lennünk, azután folytathatjuk megszokott életünket: ez az ágyban fekvős mozdulatlanság nem tart tovább két hétnél. A főnöknek azt hazudtam, hogy erős bronchitisem van. Elhitte és megnyugtatott, hogy az utazás tulajdonképpen várhat: bizonyos részleteket úgyis tisztázni kell. Még ez a szerencse; ha megtudná az igazságot, le is válthatna, sőt végső esetben fel is mondhatna. Az pedig nagy baj volna mindkettőnknek: miből élnénk? Egyébként apád azóta nem jelentkezett. Azt hiszem, nem akar belekeveredni ebbe a dologba. Rosszul esik neked? Nekem nem; az a kevés, amit iránta éreztem, megszűnt a két telefonbeszélgetés alatt. Sőt már az a tény is elég volt, hogy telefonon hívott fel, ahelyett hogy a szemembe nézett volna. Eljöhetett volna, nem gondolod? Nagyon jól tudja, nem kérném tőle, hogy vegyen feleségül, sosem kértem, nem akarok én férjhez menni, soha nem is akartam. Akkor meg mi tartja vissza? Talán bűntudatot érez, amiért valamikor ölelkezett velem? A nagymama egyszer valóban elment gyónni, és a pap a következő tanácsot adta neki: „Ne feküdjön le a férjével, ne feküdjön le vele!” Végül is – bizonyos emberek számára – akkor bűnös igazán egy férfi és egy nő, ha szeretkezik. Azt mondják, aki nem akar gyereket, legyen önmegtartóztató. Helyes. De mivel kissé nehéz lenne kijelölni, hogy ki legyen és ki ne legyen önmegtartóztató, legyünk mindnyájan önmegtartóztatók, és alakuljunk át az öregek bolygójává. Sok millió nemzésre képtelen öregember népesítené be ezt a bolygót, s lassan kihalna az emberi faj, mint azokban a Marson játszódó tudományos-fantasztikus történetekben, amelyek úgy végződnek, hogy a csodálatos városok düledezni kezdenek, falaik közt már csak szellemek laknak. Azok szellemei, akik lehettek volna, és mégsem lettek. A soha meg nem született gyerekek szellemei. Vagy váljunk mindnyájan homoszexuálisokká, az eredmény akkor is ugyanez lesz: nemzésre képtelen emberek népesítenék be a Földet, a csodálatos városok düledezni kezdenének, falaik közt végül már csak a soha meg nem született gyerekek árnyai laknának... Na és ha hasznosítanánk az öregeket? Olvastam valahol, hogy ma már lehetséges az embrióátültetés. Ez a modern biológia új vívmánya. Kiveszik a megtermékenyített petesejtet az anyaméhből, és átplántálják egy olyan nőbe, aki képes azt befogadni. Ott aztán tovább növekszik. Ugyanúgy megszületnél, ha egy másik nő látna vendégül, mondjuk egy idősebb asszony, akinek nem olyan nagy tragédia mozdulatlanul ágyban feküdni, és nekem nem kellene itt kínlódnom veled. A gyerekcsinálás tulajdonképpen öregeknek való feladat. Az öregek olyan türelmesek. Te például

megsértődnél, ha átköltöztetnének egy másik nő méhébe? Egy jó öreg méhbe, amely nem tenne neked szemrehányást? De miért is sértődnél meg? Hiszen nem fosztanálak meg az élettől, csak máshová költöztetnélek. Bocsáss meg! Félrebeszélek! Az a baj, hogy ez a mozdulatlanság idegessé tesz és gonosszá.

– 11 – Ma kellemes meglepetés ért. Csöngettek, a postás volt, egy légipostán küldött csomagot hozott. Anyám küldte, egy levél kíséretében, melyet apám is aláírt. Néhány nappal ezelőtt tájékoztattam őket rólad. Úgy éreztem, kötelességem. Azóta minden reggel aggódva vártam a válaszukat, és már a gondolatra is összeborzadtam, hogy talán kemény, fájdalmas szavakat kapok tőlük. Tudod, ők régimódi emberek. Ezzel szemben a levelükben az áll, hogy bár megzavarta és megdöbbentette őket a hír, boldogok, és örülnek neked. „Két kiszáradt fa vagyunk mi már, nem oktathatunk téged. Most rajtad a sor, hogy valami újat taníts nekünk. És ha te így döntöttél, akkor bizonyára így is van rendjén.” A levél elolvasása után kinyitottam a csomagot. Egy műanyag doboz volt benne, a dobozban pedig egy pár fehér cipőcske. Pici, könnyű... Az első pár cipőd. Elfér a tenyeremen, még csak be sem fedi egészen. Ahogy hozzáérek, elszorul a torkom, ellágyul a szívem. Szeretni fogod anyámat. Szeretni fogod, mert úgy gondolja, hogy gyerekek nélkül vége volna a világnak. Tetszeni fog neked, hogy olyan kövér, lágy asszony. Felülhetsz majd a nagy, puha pocakjára, átölel azokkal a hatalmas, lágy karjaival, és csengő kacagásban tör ki. Soha nem értettem, hogy tud így nevetni? Talán azért, mert sokat sírt életében. Csak az tudja igazán értékelni az élet szépségét, és csak az tud jóízűt nevetni, aki valaha sokat sírt. Sírni könnyű, nevetni nehéz. Hamar rá fogsz jönni, hogy igazat beszélek. A világgal való találkozás pillanatában kétségbeesetten fogsz zokogni, s aztán, az első időben, majd mást se csinálsz, csak sírsz. Sírsz a fénytől, az éhségtől, az álmosságtól... Hetek, hónapok telnek majd el, míg a szád először nyílik mosolyra, míg először fogsz hangosan nevetni. De ez ne aggasszon! És akkor ajándékozd nekem az első mosolyt, az első nevetést. Hadd tudjam meg: jól tettem, hogy nem éltem a modern biológia adta lehetőségekkel, és nem engedtelek át egy nálam jobb, türelmesebb anya méhének.

– 12 – Kivágtam a lapból a fényképet, amelyen pontosan két hónapos vagy: az arcod közelképe negyvenszeres nagyításban. Kiszögeztem a falra, és innen az ágyból bámulom. A szemed megbabonáz. Tágra nyílt és olyan aránytalanul nagy a testedhez képest. Mit lát? Csak a vizet? Csak a börtön falait? Vagy mindazt látja, amit én? A sejtés egyszeriben felkavar: lehet, hogy rajtam keresztül látsz? Sajnálom, hogy hamarosan becsukod a szemedet. A szemhéjaid szélén ragacsos anyag képződik, és néhány nap múlva a szemhéjaid leragadnak, hogy védelmezzék a pupillát kialakulása utolsó fázisában. Hét hónapos korodig nem nyitod ki többé a szemedet. Húsz héten át teljes sötétben leszel. Kár! Vagy ki tudja? Talán így, hogy nem lesz mit nézned, jobban odafigyelsz arra, amit mondok. Még annyi mindent el kell mondanom neked, és most, hogy mozdulatlanul fekszem, bőven jut is rá időm, hiszen semmit sem csinálok azonkívül, hogy olvasok, meg nézem a televíziót. Főleg néhány nagyon kellemetlen tényre akarlak fölkészíteni. Az a gondolat, hogy te már mindent tudsz, sőt többet is tudsz, mint én, nem túl meggyőző a számomra. De nagyon nehéz bizonyos dolgokat megértetni veled, mivel a te gondolataid, ha vannak egyáltalán, egészen más dolgok körül forognak, mint amikkel majd találkozni fogsz. Te most egyedül vagy ott bent, gyönyörűen egyedül. A te egyedüli tapasztalatod te magad vagy. Mi viszont sokan vagyunk: millióan, milliárdan. Minden, ami velünk történik, más emberektől függ: minden örömünk, minden fájdalmunk is... Na nem bánom, kezdjük ezzel. Rögtön az elején közlöm veled, hogy itt, a Földön soha többé nem leszel egyedül, és még ha szeretnél, sem tudsz majd megszabadulni a többiek rád erőszakolt társaságától. Itt egy ember egyedül nem tud magáról gondoskodni, mint ahogy most te. Ha megpróbálja, beleőrül. Vagy legjobb esetben belebukik. Persze mindig van, aki megpróbálja. Elmenekül az erdőbe vagy ki a tengerre, és esküdözik, hogy neki senkire nincs szüksége, és hogy őt sose fogják megtalálni. Pedig megtalálják. Vagy magától visszajön. Megtörten beáll a sorba, ismét egy fogaskerék lesz a gépezetben, és így keresi tovább, kétségbeesetten és reménytelenül a szabadságot. Hallod majd eleget: szabadság. Legalább annyira visszaélnek itt ezzel a szóval, mint a szeretettel, ami – mondtam már – az összes szavunk között a legmeg-csúfoltabb. Találkozni fogsz olyan emberekkel, akik darabokra tépetik magukat a szabadságért, kínokat állnak ki, sőt vállalják a halált is. Remélem, te is közöttük leszel. De abban a pillanatban, amikor éppen szenvedsz a szabadságért, rádöbbensz majd, hogy a szabadság nem létezik, legfeljebb csak azért létezett, mert kerested: egy álmot keresel mindig, a születésed előtti léted emlékeiből keletkezett ideát, azét az időét, amikor teljesen szabad voltál, mert egyedül voltál. Én továbbra is azt mondom, hogy most rab vagy ott bent, és változatlanul azt gondolom, hogy szűk ott számodra a hely, ráadásul ezentúl még sötétben is leszel, de azon a sötét, szűk helyen most olyan szabad vagy, amilyen szabad soha többé nem leszel ebben a hatalmas és kegyetlen világban. Nem kell senkitől engedélyt kérned ott bent, segítséget sem. Mert egymagad vagy, és nem tudod, mi a szolgaság. Itt kint viszont lesz vagy ezer gazdád. Az első mindjárt én leszek, aki talán nem is szándékosan vagy tudatosan, de rád fogom kényszeríteni a nekem tetsző dolgokat. Itt van például ez a szép cipőcske. Nekem tetszik, de vajon neked tetszik-e? Kiabálni, üvölteni fogsz, amikor először rád adom. Biztos, hogy rosszul fogod érezni magad benne. De én azért csak rád adom, mert esetleg attól félek, hogy fázol, és így néhány alkalom után megszokod. Megszelídülsz, beletörődsz, s a végén már hiányozni fog, ha nem lesz rajtad. Ez lesz a kezdete a megaláztatások hosszú láncolatának, melyhez minden egyes új szemet én teszek majd hozzá, mivel nélkülem nem tudsz majd létezni. Én etetlek, én takarlak be, én fürdetlek, én viszlek a karomban. Aztán majd megtanulsz egyedül járni, egyedül enni; magad döntöd el, hogy hová mész és

mikor mosakszol. De akkor megint újfajta szolgaság következik. Jönnek a tanácsaim. Jönnek a magyarázataim. Jönnek az útmutatásaim. Jön a saját félelmed attól, hogy elszomorítasz, ha nem úgy csinálsz valamit, ahogy én tanítottam neked. Hosszú idő telik el addig, amíg utadra bocsátalak, mint a madarakat, akiket a szüleik kilöknek a fészekből, mihelyt megtanulnak repülni. De végül eljön az az idő is, amikor mehetsz a magad feje után, egyedül is átsétálhatsz az utcán, akár piros a lámpa, akár zöld. Még sürgetni is fogom az időt. De ettől nem leszel szabadabb, továbbra is hozzám köt az érzelmek szolgasága, a visszavágyásé. Egyesek ezt a család szolgaságának hívják. Én nem hiszek a családban. A család egy nagy hazugság, és az ötlötte ki, aki úgy szervezte a világot, hogy a legtökéletesebben ellenőrizhesse az embereket, és a legtökéletesebben kihasználhassa a szabályok iránti engedelmességüket. Könnyebben lázad az ember, ha egyedül van, könnyebben belenyugszik a dolgokba, ha másokkal él együtt. A család egy olyan rendszer megnyilatkozása, amely nem hagyja, hogy engedetlen légy. Nincs olyan, hogy a család szentsége. Csak férfiak, nők és gyerekek csoportjai vannak, akik rákényszerülnek, hogy ugyanazt a nevet viseljék, és egy fedél alatt lakjanak, még ha megvetik vagy gyűlölik is egymást. De a visszavágyás mégiscsak létezik, a kötelékek léteznek, elkerülhetetlenek, mint az éhség és a szomjúság; olyan mélyen gyökereznek bennünk, mint azok a fák a földben, amelyeket egy hurrikán sem csavarhat ki. Sosem szabadulhatsz meg tőlük, hiába küzdesz ellenük az eszeddel és minden erőddel. Már-már azt hinnéd, hogy az egészet elfelejtetted, hirtelen mégis rád törnek kegyetlenül, nincs menekvés, a nyakadba vetik a kötelet, mint valami hóhér. És megfojtanak. Ezen a fajta szolgaságon kívül meg fogod ismerni, hogy milyen szolgaságot kényszerít rád a többi ember, a hangyaboly sok-sok ezer lakója. Szokások, törvények! El sem tudod képzelni, mennyire fojtogató dolog követni a szokásaikat, tiszteletben tartani a törvényeiket. Ezt ne csináld, azt ne csináld, tedd viszont ezt, tedd azt... És ezt még mind el lehet viselni, ha az ember rendes népek között él, akiknek legalább van valami fogalmuk a szabadságról. De aztán nincs annál pokolibb, mint mikor az ember basáskodó őrültekkel él együtt, akik még attól a fényűzéstől is megfosztják, hogy álmodjon a szabadságról, és legalább a képzeletében valósítsa meg. A hatalmaskodók törvényeinek egyetlen előnyük van: lehet ellenük harcolni, bele lehet pusztulni. A rendes emberek törvényeivel szemben viszont tehetetlen vagy: meggyőznek róla, hogy nemes dolgot cselekszel, ha elfogadod őket. Bármilyen rendszerben élsz is, az ellen a törvény ellen nem lázadhatsz fel, hogy mindig a legerősebbek, a legerőszakosabbak, a legkevésbé nagylelkűek győznek. És nem lázadhatsz az ellen a törvény ellen, hogy az evéshez pénz kell, az alváshoz pénz kell; ahhoz, hogy cipőt húzhass a lábadra, pénz kell; hogy télen melegedhess, pénz kell, és hogy a pénzt megszerezhesd, dolgozni kell. Rengeteget fogsz majd hallani arról, hogy a munka szükséglet, hogy a munka örömöt szerez, hogy a munka nemesít. El ne hidd! Újabb hazugság, ami annak az érdekeit szolgálja, aki megszervezte a világot. A munka nehéz még akkor is, ha szereted, amit csinálsz. Mindig mások számára dolgozol, sohasem magadnak. A munka mindig fárasztó, és sohasem boldogít. Ráadásul sosem olyankor dolgozol, amikor kedved volna hozzá. Még ha senkitől sem függsz, és a saját kis földedet műveled, akkor is olyankor kell kapálnod, amikor a nap, az eső meg az évszakok úgy kívánják. Még ha senkinek sem kell engedelmeskedned, és a munkád művészet, tehát alkotás, akkor is meg kell hajolnod mások igényei, erőszakossága előtt. Talán valamikor nagyon-nagyon régen, az emlékezet előtti időkben másként volt ez. A munka ünnep volt, csupa vidámság. De akkor még kevés ember élt a Földön, el tudtak különülni egymástól. Te egy Krisztusnak nevezett ember megszületése után ezerkilencszázhetvenöt évvel jössz a világra, aki néhány százezer évvel később született, mint egy másik ember, akinek nem tudjuk a nevét, manapság pedig úgy mennek a dolgok, ahogy említettem. Az egyik legújabb statisztika szerint négymilliárdan vagyunk a Földön. Ebben a tömegben fogsz élni.

Hogy visszasírod még ezt a magányos lubickolást, gyermekem!

– 13 – Írtam neked három mesét. Jobban mondva, nem írtam le őket, mert ágyban fekve nem tudok írni, csak a fejemben vannak készen. Elmesélem az egyiket. Volt egyszer egy kislány, aki beleszeretett egy magnóliafába. A magnólia egy kert közepén állt, és a kislány néha egész nap mást se csinált, csak nézte a fát. Föntről nézte, mert annak a háznak a legfelső emeletén lakott, amelyhez a kert tartozott; ott fent általában csak az az egy ablak volt nyitva, ahonnan a kislány kinézett. A kislány nagyon aprócska volt, s hogy láthassa a magnóliát, fel kellett másznia egy székre. Ha a mamája ott találta, elkiáltotta magát: „Úristen, leesik, leesik!” Hatalmas volt ez a magnóliafa, vastag ágai, nagy levelei és nagy virágai voltak. A virágai, mint habtiszta zsebkendők, kinyílottak, és senki sem szedte le őket, mert túl magasan voltak. Békésen múlt felettük az idő, míg aztán megöregedtek, elsárgultak, és kis puffanással leestek a földre. A kislány mégis folyton arról álmodozott, hogy jön majd valaki, akinek sikerül letépnie egy még fehér virágot; állt az ablakban, és várt. Karját a párkányra fektette, állát a karjára. Szemben és körös-körül sehol sem voltak házak, csak egy fal magasodott meredeken a kert egyik oldalánál. A fal tetején terasz, a teraszon száradó ruhák. Ha a ruhák megszáradtak, pofozni kezdték a szelet, és akkor jött egy asszony, mindet kosárba gyűjtötte és elvitte. Egy szép napon az asszony megérkezett, de nem kezdte rögtön leszedni a ruhát, hanem ő is odaállt nézni a magnóliát: mintha azt tanulmányozta volna, hogyan lehetne letépni róla egy virágot. Sokáig állt ott, gondolkozott, közben a ruhák lobogtak a szélben. Aztán jött egy férfi, és átölelte az asszonyt. Az asszony is átölelte a férfit, ledőltek a földre, jó sokáig hempergőztek, aztán elaludtak. A kislányt ez meglepte, nem értette, miért alszanak azok ott ketten a teraszon, ahelyett hogy a magnóliával foglalkoznának, hogy megpróbálnának leszedni róla egy virágot, de azért várt türelmesen, hogy majd csak felébrednek, amikor is megjelent ott egy másik, nagyon dühös férfi. Nem szólt az semmit, de látszott rajta, hogy nagyon dühös lehet, mert egy pillanat alatt rávetette magát a két alvóra. A férfival akarta kezdeni, de az felugrott és elrohant. Erre az asszonyra támadt, aki futva menekült a ruhák között. Ez meg utána, hogy megfogja, és végül meg is fogta. Felemelte az asszonyt a levegőbe, mintha nem is lenne súlya, és ledobta, rá a magnóliára. Az asszony sokáig repült, amíg elérte a fát. De elérte; a sárgán lehulló virágok hangjánál halkabb puffanással ült meg az ágakon. Az egyik ág letört. Abban a pillanatban, amikor az ág letört, az asszony utánakapott egy virágnak, és leszakította. Ott feküdt mozdulatlanul, kezében a virággal. Akkor a kislány bekiabált az anyukájának. Azt mondta neki: „Mama, egy nénit ledobtak a magnóliafára, és ő letépett róla egy virágot!” Az anyukája odajött, felkiáltott, hogy az az asszony meghalt, és a kislány attól a naptól fogva abban a hitben nőtt fel, hogy ha egy nő virágot akar szakítani magának, abba bele kell halnia. Az a kislány én voltam, és adja isten, hogy te ne úgy szerezz róla tudomást, ahogy én, hogy mindig az erősebbek, az erőszakosabbak, a kevésbé nagylelkűek győznek. Adja isten, hogy te ne tudd meg olyan korán, mint ahogy én megtudtam; s nekem ráadásul meggyőződésemmé vált, hogy ennek a helyzetnek elsőként a nők isszák meg a levét. De tulajdonképpen nem jól teszem, hogy ebben reménykedem. Azt kéne kívánnom neked, hogy gyorsan veszítsd el azt az érintetlenséget, amit úgy hívnak, gyermekkor, illúziók. Már most el kell kezdenem a felkészítésedet, hogy majd meg tudd védeni magad, hogy te légy a gyorsabb, az erősebb, és te dobd le azt a férfit a teraszról. Különösen, ha nő leszel. Ez is egy törvény: nem írott törvény, de azért kötelező betartani. Vagy én, vagy te, ez is törvény. Vagy én menekülök meg, vagy te. Ha megfeledkezel róla, véged van. Itt nálunk mindenki bánt valakit, gyermekem. Ha nem teszi, elbukik. Ne hallgass azokra, akik azt mondják, hogy mindig a legjobbak buknak el. A leggyengébbek buknak el, akik nem feltétlenül azonosak a legjobbakkal. Én

sosem hittem azt, hogy a nők jobbak a férfiaknál, és hogy a jóságuk miatt megérdemelnék, hogy ne kelljen meghalniuk. Nem az számít, hogy az ember jó-e vagy rossz: itt nem ettől függ az élet. Az erőszakon alapuló erőviszonyoktól függ. A túlélés egyenlő az erőszakkal. Azért húzhatsz bőrcipőt, mert valaki letaglózott egy marhát, lenyúzta a bőrét, hogy aztán cipőt csináljanak belőle. Azért járhatsz bundában, mert valaki megölt egy állatot, száz állatot, és lenyúzta a bundáját. Azért ehetsz csirkemájat, mert valaki levágott egy csirkét, pedig az a csirke nem ártott senkinek. Persze ez sem igaz, mert a csirke is árt valakinek: felfalja a békésen salátázgató férgeket. Valaki mindig megeszi a másikat, vagy megnyúzza a másikat, hogy tovább élhessen: az ember ugyanúgy, mint a halak. A halak is megeszik egymást: a nagyok fölfalják a kicsiket. Ugyanígy a madarak, a bogarak, sorolhatnám a végtelenségig. Ha jól tudom, csak a fák és a növények nem pusztítják egymást: vízzel, levegővel és nappal táplálkoznak, semmi mással. De néha még ők is elveszik egymás elől a napot és a vizet, így fojtogatja, öli egyik a másikat. Nem tudom, miért éppen neked mesélek ezekről a rémségekről, hiszen te úgy élsz, úgy táplálkozol és melegedsz, hogy közben senkit sem ölsz meg.

– 14 – Ez is egy mese. Volt egyszer egy kislány, aki nagyon szerette a csokoládét. De minél jobban szerette, annál kevesebb jutott neki. És tudod, miért? Volt idő, amikor annyi csokoládét kapott, amennyit csak akart. Ez akkor volt, amikor abban a lakásban laktak, ahol az ablakon át ömlött be az ég. De aztán egy napon egy olyan lakásban ébredt, ahol nem volt ég. Az ablakok fent voltak majdnem a mennyezetnél, kívülről rács védte őket, és ha kinézett, csak jövő-menő lábakat látott. Néha arra jött egy-egy kutya, és az ott maga volt a mámor, mert a kutyáknak a fejét is látta, nemcsak a lábukat. De a kutyák rendszerint felemelték a lábukat, és lepisilték a rácsot, mire a kislány mamája elsírta magát: „Ne, ne, ezt ne!” A mama egyébként mindig sírt, akkor is, ha a nagy hasára nézett, amitől felkapott a köténye, és beszélni kezdett valakihez, aki oda volt bezárva: „Rosszabbkor már nem is jöhettél volna!” Erre a papa köhögni kezdett az ágyban; ezektől a köhögésektől mindig halálosan kimerült. A papa nappal is az ágyban feküdt: az arca sárga volt, szomorú és a szeme fényes. A kislány számításai szerint a csokoládé megszűnése egybeesett a papája betegségével és átköltözésükkel abba az öröm és ég nélküli lakásba. Röviden: a pénztelenséggel. A kislány mamája, hogy pénzhez jusson, eljárt takarítani egy szép hölgyhöz, akit tegezett, és aki őt tegezte. Ez egy gazdag nagynéni volt, aki állandóan váltogatta a ruháit. Azt beszélték róla, hogy minden ruhához van külön táskája és minden táskához egy pár cipője. A háza a folyóparton állt, és a város összes ege befért egy ablakán. De ez a szép hölgy mégsem volt elégedett. Folyton panaszkodott: vagy azért, mert egy kalap nem állt jól neki, vagy azért, mert a macskája éppen tüsszentett egyet, vagy mert a szobalánya már egy hónapja elment vidékre, és még mindig nem szándékozik visszajönni. A kislány mamája ezt a megátalkodott szobalányt helyettesítette mindennap kilenctől egyig. Csak ennyi időre hagyta egyedül a férjét, a kislányt magával vitte, mert arra gondolt, hogy jobbat tesz neki, ha a levegőn van, mint ha otthon ülne egy lyukas tüdejű ember mellett. Mindig gyalog mentek, hosszú utat tettek meg, mintha sosem akart volna vége lenni. Menet közben a kislány mamája végig arra gondolt, hogy aznap vajon a szép hölgynek milyen újabb sirámait kell végighallgatnia, és a kapuhoz érve, mielőtt a csengőt megnyomta volna, alig hallhatóan így biztatta magát: „Gyerünk!” A csöngetésre unott hang volt a válasz, majd ha lehet, még unottabb léptek hallatszottak, kinyílt az ajtó, ott állt a hölgy földig érő, hol fehér, hol rózsaszínű, hol meg kék pongyolában. Szőnyegen lépdelve mentek befelé. A mamája felpakolta a kislányt egy sámlira, mint valami csomagot, és a lelkére kötötte, hogy le ne szálljon onnan, maradjon veszteg, hallgasson, és ezzel eltűnt a konyhában, hogy elmosogasson. A szép hölgy viszont végighevert a díványon, újságot olvasott, és közben szipkából szívta a cigarettáját. Látszott, hogy nincs más dolga. A kislány nem értette, hogy akkor miért nem maga mossa el a piszkos edényeit, miért a mamájával csináltatja, akinek nagy a hasa. Aznap reggel a szép hölgy valami pénz miatt elégedetlenkedett. „Hát érted – ismételgette –, ennyi pénzzel akarja kiszúrni a szememet!” És amikor a kislány mamája erre azt válaszolta, hogy „ha nekem ennyi pénzem volna, úgy érezném, hogy enyém a világ”, a szép hölgy dühbe gurult. Azt mondta: „Taxira többet költök! Egyébként remélem, nem akarod magad hozzám hasonlítani?!” A kislány mamája elvörösödött, a szőnyegtisztításba menekülve letérdelt a földre, és fel sem nézett többé a szőnyegről. A kislánynak mintha a torkába martak volna. A szemét égették a könnyek, már majdnem zokogásban tört ki, amikor hirtelen fényesen csillogó tárgyakra lett figyelmes: arany bonbonok egy üveg bonbonnière-ben. Nem akármilyen egyszerű arany bonbonok voltak ezek, hanem kétszerháromszor akkorák, mint a szokásos, olyanok, mint amilyeneket régen, abban a csupa ég lakásban evett. Egyszeriben eltűnt az a szorító érzés a torkából és a helyén valami folyadék keletkezett, aminek

csokoládéíze volt. A mamája mindent látott, ránézett, és villámló tekintettel a tudtára adta: ne kérj, mert nagyon megbánod! A kislány megértette, és önérzetesen a mennyezetre bámult. Még akkor is a plafont bámulta, amikor a szép hölgy fölállt, unottan kisétált a balkonra, és a csuklóját kezdte simogatni. Erről a balkonról egy másik, nagyobb balkonra lehetett látni. Ezen a másik balkonon két gazdag gyerek volt. A kislány már látta őket egyszer, és rögtön megértette, hogy gazdagok, mert szépek voltak. Ugyanolyan szépek, mint a hölgy. A csuklóját simogatva a hölgy észrevette a gyerekeket. Elbűvölve mosolygott, áthajolt hozzájuk, és így szólt: „Bonjour, mes petit pigeons! Ça va, aujourd’hui?” Majd: „Attendez, attendez! Il y a quelque chose pour vous!” Visszajött a lakásba az üveg bonbonnière-ért, levette a tetejét, óvatosan kézbe vette, kivitte, és föntről az alsó balkonra kezdte dobálni a bonbonokat. Közben ilyeneket mondott: „Egyetek, galambocskáim!” Több mint a felét leszórta nekik, közben nagyokat nevetett, aztán visszatette a bonbonnière-t az asztalra, és kivett belőle egy bonbont. Lassan kicsomagolta az aranypapírból, egy pillanatra elgondolkozva felemelte, ki tudja, mi járt a fejében, aztán bekapta. Ott, a kislány előtt. Én azóta rá sem bírok nézni a csokoládéra. Ha csak a számba veszem, öklendezni kezdek tőle. De remélem, fiam, hogy te majd szeretni fogod a csokoládét, rengeteget veszek majd neked, hogy helyettem is edd, amíg csak meg nem csömörlesz tőle, amíg feledésbe nem merül ez az igazságtalanság és vele a fájdalom, amit azóta is magamban hordok. Az igazságtalanságot ugyanúgy meg fogod ismerni, ahogy az erőszakot. Nem árt, ha erre is felkészítlek. Nem azt értem én igazságtalanságon, hogy valaki levág egy csirkét, hogy aztán megegye, letaglózza a marhát, hogy aztán lenyúzhassa a bőrét, vagy megöl egy asszonyt, mert az vétett ellene, nem. Az az igazságtalanság, hogy egyeseknek mindenük megvan, másoknak meg semmijük sincs. Az az igazságtalanság, amikor neked megkeseredik a szád, miközben terhes édesanyád mások szőnyegét porolja. Nem tudom, hogyan lehetne ezt a problémát megoldani. Bármilyen rendszerbe születsz is, bármilyen ideológiába, mindenütt van, aki a más szőnyegét porolja, és mindenütt vannak kislányok, akik csak vágyakoznak a bonbon után. Semmilyen rendszer, semmilyen ideológia nem tudja az emberi szíveket megváltoztatni, kitörölni belőlük az aljasságot. Ha valaki azt mondja neked: nálunk ez másként van, nyugodtan mondd a szemébe, hogy hazudik. Ha erősködik, kérdezd csak meg tőle, hogy vannak-e náluk olyan ételek, amiket csak a gazdagok tudnak megfizetni; vannak-e olyan házak, amiket csak a gazdagok tudnak megvenni maguknak; és vannak-e ott külön évszakaik a gazdagoknak. A tél például a gazdagok évszaka. Ha ugyanis gazdag vagy, ügyet sem vetsz a hidegre. Veszel magadnak egy bundát, otthon jól befűtesz, és elmész síelni. Viszont ha szegény vagy, a hideg számodra valóságos csapás, és még a havas táj szépségét is meggyűlölöd. Egyenlőség csak ott van, fiam, ahol te most vagy, mint ahogy szabadság is csak ott van. Utoljára az anyaméhben vagyunk mindnyájan egyenlőek. Nem tudom, miért éppen neked mesélek ezekről az igazságtalanságokról, hiszen te úgy élsz, hogy nem kell senkit sem szolgálnod.

– 15 – Nem tudom, hogy ami most következik, mese-e, de azért elmondom. Volt egyszer egy kislány, aki hitt a holnapban. Érthető volt, mert mindenkitől azt tanulta, hogy higgyen a holnapban: biztosították róla, hogy ami jön, jobb lesz. Ezt tette a pap, amikor a templomban dörgedelmesen megígérte a Mennyek Országának eljövetelét. Ezt tanította neki az iskola, bebizonyítva, hogy az emberiség mindig előbbre lép: egykor az emberek barlangokban laktak, később központi fűtés nélküli házakban, majd központi fűtéses házakban. Erre oktatta az apja, amikor a történelemből vett példákkal azt bizonygatta, hogy a zsarnokok mindig elbuknak. A paptól a kislány korán megvonta a bizalmát. Az ő holnapja a halál volt, és a kislányt egyáltalán nem vonzotta, hogy halála után egy Mennyek Országának nevezett luxusszállodában lakjon. Az iskolától valamivel később vonta meg a bizalmát, pontosabban azon a télen, amikor fagydaganatokkal és sebekkel lett tele a keze és a lába. Igen, valóban nagy dolog, hogy az emberek eljutottak a barlangtól a központi fűtésig, de nekik nem volt központi fűtésük. Az apjában viszont továbbra is vakon bízott. Apja nagyon bátor, konok ember volt. Akkor már húsz éve harcolt bizonyos hatalmaskodók ellen, akik fekete inget viseltek. Minden alkalommal, amikor betörték a fejét, bátran és konokul azt mondta: „Eljön majd a holnap.” Akkoriban háború volt. A feketébe öltözött hatalmaskodók biztosra vették, hogy megnyerik a háborút. De ő csak a fejét rázta, és bátran, konokul mondogatta: „Eljön majd a holnap.” És a kislány hitt neki, mert eljött egy júliusi éjszaka. Azon az éjszakán a feketébe öltözött hatalmaskodók elűzettek, úgy látszott, a háborújuknak befellegzett, és végre eljöhet a holnap. De aztán szeptember lett, és a hatalmaskodók visszatértek, oldalukon új, németül beszélő hatalmaskodókkal. A háború kétszeres erővel kezdődött újra. A kislány úgy érezte, becsapták. Megkérdezte az apját. Az apja azt válaszolta, hogy a holnap már nem késhet sokáig, mert már nemcsak ők bíznak az eljövetelében: barátok érkeznek, egy egész hadseregnyi barát, akiket szövetségeseknek hívnak. Másnap a barátok, akiket szövetségeseknek hívtak, bombákat dobtak a kislányék városára. Egy bomba éppen az ő házuk elé esett. Ettől a kislány összezavarodott. Ha egyszer barátok, miért csinálnak ilyesmit? Az apja azt válaszolta, hogy sajnos meg kellett tenniük, de ettől ők még ugyanolyan jó barátok maradtak, s hogy végleg meggyőzze a kislányt, hazahozott két férfit azok közül, akik bombákat dobtak rájuk. A hatalmaskodók foglyai voltak, onnan szöktek meg. Segíteni kell rajtuk, magyarázta az apja, el kell bújtatni őket. A kislány bólintott. Bújtatta, etette és biztos helyre menekítette a barátokat. Aztán reménykedve várta a hadsereget, amelynek a holnapot kellett volna elhoznia. Hosszú volt a várakozás, és közben tovább hullottak a bombák, a feketébe öltözött hatalmaskodók pedig továbbra is sok embert megvertek, letartóztattak, megkínoztak, meggyilkoltak... Egy napon a kislány apját is letartóztatták, megkínozták, kis híján megölték. De a kislány még aznap sem hagyott fel a reménnyel. És mikor elment az apjához a börtönbe, újra elhitte, amit az apja újra elmondott: „Eljön majd a holnap”. S végül egy augusztusi hajnalon eljött a holnap. Éjszaka rettenetes robbanások rázkódtatták meg a várost. Hidak, utak repültek a levegőbe, és újabb ártatlan emberek haltak meg. De aztán hajnal lett, tiszta és gyönyörű, mint a nagyszombati harangkondulás, s ez meghozta a barátokat. Szépek voltak, mosolygósak, ünnepélyesek, mintha csak egyenruhás angyalok lettek volna, és az emberek hálát rebegve, virágokat szórva rohantak feléjük. A kislány apja kiszabadult, mindenfelől tisztelettel köszöntötték, és a szemében a megtalált hit fénye ragyogott. Aztán egyszer csak valaki odalépett hozzá, és azt mondta, hogy rohanjon a szövetséges parancsnokságra, mert ott valami szörnyűség történik. A kislány apja rohant. Közben azon töprengett: mi lehet az a szörnyűség? A parancsnokság

előtti réten egy zokogó ember feküdt a földön, arcát a fűbe rejtve. Kék öltöny volt rajta, melyet szemmel láthatóan a barátok tiszteletére vett fel, a gomblyukában nagy piros papírrózsa virított. Előtte, jobban mondva fölötte, egy uniformisba bújt angyal állt szétvetett lábakkal, kezében géppisztollyal. A kislány apja kérte, hogy beszélhessen a szövetséges parancsnokkal. A parancsnok lovaglópálcát suhogtatva végigmérte a kislány apját: „Ön egy úgynevezett népképviselő?” A kislány apja igennel válaszolt. „Akkor tudatom önnel, hogy az ön népe lopással köszöntött bennünket! Az az ember lopott!” A kislány apja megkérdezte, hogy mit lopott. „Egy ennivalóval és okmányokkal teli kenyérzsákot!” – sziszegte a lovaglópálca. A kislány apja megkérdezte, hogy milyen okmányokról van szó. „Az őrmesternek, a kenyérzsák tulajdonosának a szabadságos leveléről” – sziszegte a lovaglópálca. A kislány apja megkérdezte, hogy a szabadságos levél megkerült-e. „Igen, de cafatokban!”– sziszegte a lovaglópálca. A kislány apja megjegyezte, hogy talán meg lehetne ragasztani. És az ennivaló? Azt is megtalálták? „Az ennivalót megette. Egy teljes napra való teljes porciót!” – üvöltötte őrjöngve a lovaglópálca. A kislány apja azt válaszolta, hogy az esetet igazán sajnálatosnak tartja: mint a nép képviselője a tolvajt azonnal őrizetbe veszi, és az illetékesektől kérni fogja, hogy az őrmestert a háborús jóvátételi összegből kártalanítsák. Ekkor a lovaglópálca széles ívet írt le a levegőben, és azt válaszolta, hogy az angol hadseregben agyonlövik a tolvajokat. A nép képviselője pedig takarodjon a szeme elől! Kint a tolvaj, arcát a fűbe rejtve, egyre csak sírt: „Anyám, anyám, anyám!” Az egyenruhás angyal továbbra is ott állt fölötte szétvetett lábbal, kezében géppisztollyal. Rövid, szőrös lába volt, géppisztolyát a férfi tarkójának szegezte. Elmenet a kislány fémes kattanást hallott, mint amikor a fegyvert kibiztosítják. Az angol hadsereg után az amerikai hadsereg jött. Az emberek azt mondták, hogy az amerikaiak szívélyesebbek, jobbak, és a kislány hajlott is rá, hogy el higgye, mert a legtöbbjük harsányan, emberségesen nevetett. Hamar észrevette azonban, hogy harsány, emberséges nevetésükkel együtt ők is úgy viselkednek, mintha ők volnának az urak. Új félelem született, a holnaptól való félelem. Az éhség viszont maradt a régi. Egyes nők, hogy az éhségüket csillapítsák, prostituáltak lettek, mások meg az új urak szennyesét mosták. Az erkélyek és az udvarok csak úgy tarkállottak az egyenruháktól és zokniktól és trikóktól: mintha dicsőség lett volna minél többet mosni. Hat pár zokni ért egy kenyeret. Három trikó egy húsos babkonzervet. Egy egyenruha két húskonzervet... A kislány papája megtiltotta, hogy a felesége vagy a lánya szennyest mosson. Azt mondta, a holnap jött, ahogy jött, de már itt van, hát akkor védelmezzük méltósággal. A nyomaték kedvéért meghívta a „barátokat” vacsorára, és eléjük tette a saját élelmiszeradagját. Egyik este még az aranyóráját is nekik adta egy szép kis beszéd kíséretében, melyben megemlékezett a megsegített foglyokról, mindarról, amit a holnap közös ügyéért tettek. A barátok eltették az aranyórát, és cserében szennyes ruhát kínáltak mosásra. A kislány megsértődött. De az éhség nevű szörny kísértésbe viszi az embert. A kislány néhány nap múlva meggondolta magát, és apja tudta nélkül mosásra jelentkezett... Két zsákot kapott. Az egyikben szennyes volt, a másikban élelem. Azt, amelyikben az élelem volt, azonnal kinyitotta, és kipakolta belőle a három babkonzervet, a két kenyeret, az egy üveg földimogyorót és az egy doboz eperfagylaltot. Azt, amelyikben a szennyes volt, valamivel később nyitotta ki. Amikor a kislány beleborította a zsák tartalmát a mosóteknőbe, rákvörös lett a dühtől. Piszkos alsónadrágok voltak. Akkor döbbentem rá, a mások piszkos alsónadrágjait mosva, hogy nem jött el a mi holnapunk, és talán soha nem is jön el. Mindig is csak ígéretekkel fognak hitegetni minket: ezt a tengernyi kiábrándultságot hamis vigaszokkal enyhítik, nyomorúságos kis ajándékokkal, szánalmas kényelmi berendezésekkel, hogy nyugton maradjunk. Eljön-e legalább neked az én holnapom? Nem hiszem. Az emberek századok, ezredévek óta a holnap reményében hozzák világra gyermekeiket, abban bíznak, hogy a gyerekeiknek majd jobb lesz az életük, mint az övék volt. És ez a jobb aztán legföljebb abban

nyilvánul meg, hogy hozzájutnak egy nyomorúságos központi fűtéshez. Tudom, hogy nagy dolog a központi fűtés annak, aki fázik: de nem tesz boldoggá, és nem védelmezi a méltóságodat. Központi fűtés ide vagy oda, nem menekülsz meg a hatalmaskodásoktól, a bajoktól, a zsarolásoktól, és a holnap ugyanúgy hazugság marad. Az elején azt mondtam neked, hogy semmi sem rosszabb a semminél, hogy nem kell félni a fájdalomtól, sem a haláltól, mert ha az ember meghal, az azt jelenti, hogy meg is született; azt mondtam, mindig érdemes megszületni, mert nincs más választásod: máskülönben marad az űr és a csend. De vajon igazam volt-e, gyermekem? Azért szüless meg, hogy aztán egy bomba végezzen veled, vagy egy szőrös lábú őrmester puskája, akitől éhségedben elloptad az ételadagját? Ahogy növekszel, úgy nő bennem a félelem. Már majdnem teljesen eltűnt az a kezdeti ujjongó lelkesedés és az a magasztos bizonyosság, hogy az igazság birtokában vagyok. Egyre jobban emésztem magam ezek miatt a kétségek miatt. Alattomosan úgy emelkednek és húzódnak vissza, mint az árapály: hol hullámokban rázúdulnak léted partjaira, hol meg visszahúzódnak, s csak a hordalékot hagyják maguk után. Hidd el, nem akarlak elbátortalanítani vagy rávenni, hogy ne szüless meg: egyszerűen csak meg akarom osztani veled a felelősséget, s megmagyarázni, hogy te is felelős vagy magadért. Van még időd gondolkozni, sőt még meg is gondolhatod magad. Ami engem illet – az apályok és dagályok ellenére készen állok. De te? Kérdeztem már tőled, hogy felkészültél-e a magnóliára hajított asszony látványára és a csokoládéesőre, ami olyanokra hullik, akiknek semmi szükségük rá. Most azt kérdem tőled: vállalod-e a kockázatot, hogy mások alsónadrágját kelljen mosnod, s rádöbbenned, hogy a holnapod egy tegnap? Te, akinek most minden tegnap egy holnap és minden holnap egy hódítás. Te, aki még nem tudod a legborzasztóbb igazságot: a világ változik, és közben marad, amilyen volt.

– 16 – A tizedik hét. Döbbenetes gyorsasággal növekszel. Két hete még három centiméter sem voltál, s a súlyod épp hogy elérte a négy grammot. Most már hat centi vagy, és nyolc grammot nyomsz. Elkészültél. Arra a valamikori halacskára csak egy dologban emlékeztetsz: hogy a tüdőddel vizet lélegzel ki és be. Kialakult a csontvázad, és a porcok helyét csontok vették át. A bordáid vége egymáshoz hajol, mintha elöl összegombolódna a tested, akár egy felöltő. A tojás, bár tágul, egyre szűkebb lesz számodra. Hamarosan kényelmetlennek fogod találni. Nemsokára megmozdul a kezed és a lábad, fészkelődni, nyújtózkodni fogsz. Egy kis ütés itt, egy kis rúgás ott: ez az, amit várok. Az első rúgás a beleegyezés jele lesz. Emlékszel, én is így figyelmeztettem anyámat, hogy ne igya azt az orvosságot. Rögtön ki is öntötte. A növekedéseddel fordítottan arányos ez a várakozás: amilyen gyors az első, olyan cammogós a másik: a szövetséges hadseregre emlékeztet, mely sosem akart megérkezni. A mozdulatlanság az oka. Két hét mozdulatlan fekvés túl sok. Hogy bírják azok a nők, akik hét-nyolc hónapig is erre kényszerülnek? Nők azok egyáltalán vagy lárvák? Egy biztos, hogy jót tesz. Elmúltak a görcsök, a hasamból a késszúrások. Megszűnt a hányinger, és már a lábam sem dagad. Viszont valamiféle kimerültség, szorongáshoz hasonló nyugtalanság lett úrrá rajtam. Csak tudnám, hogy mitől! Talán a tétlenségtől, az unalomtól. Még soha életemben nem ültem tétlenül, nem unatkoztam. Alig várom, hogy elmúljon az utolsó két nap, úgy gondolok rá, mintha két évről volna szó. Ma reggel veszekedtem veled. Megbántódtál? Valami hisztéria tört rám. Azt mondtam, hogy nekem is vannak jogaim, és hogy ezt senki sem hagyhatja figyelmen kívül, még te sem. Azt üvöltöttem, hogy elkeserítesz, és hogy elegem van az egészből. Figyelsz? Amióta tudom, hogy behunytad a szemedet, az az érzésem, hogy nem figyelsz arra, amit mesélek, mintha csak úgy tudattalanul ringatóznál ott bent. Ébredj már fel! Vagy nem akarsz felébredni? Hát akkor gyere ide mellém. Tedd ide a fejecskédet a párnára, úgy. Aludjunk egymást átölelve. Én meg te, én meg te... A mi ágyunkba rajtunk kívül soha nem fekszik be senki.

– 17 – Eljött. Erre aztán egyáltalán nem számítottam. Este volt, hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban, és arra gondoltam, hogy a barátnőm lesz. Vacsora előtt általában felugrik. Szia! – kiáltottam neki, biztos voltam benne, hogy mindjárt megjelenik lihegve, kezében kis csomaggal: bocsáss-meg-sietek-hoztamegy-kis-hideg-sült-húst-meg-gyümölcsöt-reggel-jövök. De nem a barátnőm volt, hanem ő. Biztosan lábujjhegyen lopózott be: megfordultam, és egyszer csak ott állt merev arccal, kezében egy csokor virág. Hirtelen nyilallást éreztem a hasamban. Nem a szokásos késszúrás volt, hanem maró fájdalom: mintha megijedtél volna tőle, és belém martál volna, miközben igyekeztél elbújni a zsigereim mögött. Egy pillanatig nem kaptam levegőt, valósággal megdermedtem. Érezted te is? Fájt? Ott állt csendben, merev arccal, virággal. Gyűlöltem az arcát és a virágait. Miért tör rám, mint egy rabló? Talán nem tudja, hogy a terhes nőket kímélni kell minden megrázkódtatástól? „Mit akarsz?” – kérdeztem tőle. Csendben letette a csokrot az ágyra. Én átraktam az éjjeliszekrényre, mondván, hogy a virág az ágyon szerencsétlenséget jelent, csak a halottnak tesznek az ágyára virágot. Sárga virágok voltak; lefogadom, hogy az utolsó pillanatban vette, válogatás és minden elképzelés nélkül. Némán, mozdulatlanul állt: magas, sötét árnyék a fehér fal előtt. De nem engem nézett. A te fényképedet nézte a falon: azt, amelyik két hónapos korodban ábrázol, negyvenszeres nagyításban. Gondoltad volna, hogy nem tudja levenni a szemét a szemedről, és hogy minél tovább néz, annál jobban meggörnyed a válla? Egyszerre az arca elé kapta a kezét, és sírva fakadt. Kezdetben hangtalanul, csendben sírdogált. Később már zokogott. Még az ágyra is leült, hogy jobban tudjon sírni, zokogása rázkódtatta az ágyat. Arra gondoltam, hogy ez zavarhat téged. „Rázkódtatod az ágyat. Ez neki nem tesz jót” – mondtam. Elvette a kezét az arca elől, egy zsebkendővel letörölte a könnyeit, és átült a székre. Oda a fénykép alá. Furcsa volt együtt látni benneteket. Téged azokkal a mozdulatlan, rejtélyes pupilláiddal, őt meg rebbenő, titoktalan szemével. Végül megszólalt, és azt mondta: „Ő az enyém is.” Elkapott a düh. Hirtelen mozdulattal felültem az ágyban, és azt üvöltöttem, hogy te nem vagy sem az enyém, sem az övé, kizárólag a magadé vagy. És hogy ki nem állhatom ezt a melodramatikus hangot, ezt a slágerbe illő bárgyúságot, és hogy nekem nyugalmat rendelt az orvos, mi a fenének jött ide? Hogy megöljön téged, és még az abortuszra se kelljen költenie? Fölkaptam a csokrot, és vagy háromszor-négyszer odacsaptam az éjjeliszekrényhez: szálltak a szirmok a lakásban, mint a konfetti. Visszaestem a párnára, folyt rólam az izzadtság, a pizsama a testemhez tapadt, és elviselhetetlen fájdalmat éreztem a hasamban. Ő végig mozdulatlanul ült. Lehajtotta a fejét, és azt suttogta: „Hogy tudsz ilyen kemény, ilyen gonosz lenni?” Aztán véget nem érő szónoklatba bonyolódott, aminek az volt a lényege, hogy én tévedek, hogy te igenis az enyém vagy és az övé, meg hogy ő mennyit gondolkozott ezen, mennyit kínlódott, két hónapja csak miattad emészti magát, és hogy végre felfogta, mennyire igazam van, és hogy ez milyen nemes dolog, és hogy az embereknek sosem volna szabad eldobniuk maguktól a gyermeküket, mert egy-gyerek-az-mégiscsak-egy-gyerek-és-nem-valami-tárgy. Meg ehhez hasonló banalitások. Nem is hallgattam végig, belekiabáltam: „Te könnyen beszélsz, nem a te testedben van, nem neked kell kilenc hónapig a testedben hordoznod!” Meglepetten eltátotta a száját: „Azt hittem, hogy akarod, hogy szívesen csinálod.” Ekkor valami érthetetlen dolog történt: én kezdtem el sírni. Te tudod, hogy én nem szoktam sírni, és akkor sem akartam: mert megalázó, és elcsúfítja az embert. De minél inkább küzdöttem a sírás ellen, annál jobban ömlöttek a könnyeim: mintha eltört volna bennem valami. Megpróbáltam rágyújtani egy cigarettára. A könnyeim eláztatták a cigarettát. Apád erre felállt a székből, odajött hozzám, és megsimogatta a fejem. Félénken. Aztán azt motyogta: „Főzök neked egy kávét” – és kiment a konyhába

kávét főzni. Mire visszajött, már tudtam uralkodni magamon. O nem. Úgy tartotta azt a kávéscsészét, mintha valami ékszer lett volna, túlzásba vitte a szolgálatkészséget. Megittam a kávét. Gondoltam, na, itt az ideje, hogy elmenjen. De nem ment. Megkérdezte, hogy mit akarok enni. Erről eszembe jutott, hogy a barátnőm ma még nem is volt nálam, és rájöttem, hogy nyilván ő küldte ide. Dühös lettem rá és mindazokra, akik azt hiszik, hogy segíthetnek rajtad, a hangyaboly törvényei szerint, és a maguk önkényes ítéletével arról, hogy mi a helyes és mi nem. Mária, Jézus, József. De hát miért kell József? Olyan jól megvan Mária a gyermekével. Az egyetlen elfogadható dolog a legendából éppen az ő kettőjük kapcsolata: az a gyönyörű hazugság a szűznemzéssel megtermékenyült petéről. Mit keres ott hirtelen József? Mi szükség rá? Húzza a szamarat, ha nem akar menni? Elvágja a köldökzsinórt, és megbizonyosodik, hogy a méhlepény kijött-e egészen? Vagy annak a szerencsétlen nőnek a becsületét védi, aki házasságon kívül esett teherbe? Hacsak nem bűnbocsánatért követi szolgaként azt az asszonyt, akit arra kért, hogy vetesse el a gyerekét. Néztem, ahogy lehajolva szedegeti a szirmokat, és még barátságot sem éreztem iránta. Amikor belépett, megbomlott valami egyensúly. Megtört valami szimmetria, zavar keletkezett a cinkosságunkban, közted és köztem. Jött egy idegen, és közénk állt; mintha ránk tukmált volna egy bútort, amire semmi szükség, sőt csak tönkreteszi a szobát azzal, hogy elveszi a fényt, kerülgetni kell, és az ember állandóan belebotlik. Talán ha kezdettől fogva velünk van, most természetesnek, sőt szükségesnek is tűnne a jelenléte: nem is tudtuk volna másképp elképzelni a jöveteledre való felkészülést. De hogy csak így váratlanul ránk törjön, mint mikor valakivel egy étteremben ülsz, kettesben akartok ebédelni, de egyszer csak belép egy kellemetlenkedő alak, és se szó, se beszéd, egyszerűen leül az asztalodhoz, ez több mint sértő. Legszívesebben azt mondtam volna neki: „Légy szíves, menj innen! Nincs szükségünk se rád, se Józsefre, sem az Úristenre! Nincs szükségünk apára, nincs szükségünk férjre, felesleges vagy.” De képtelen voltam rá. Talán a félénkségem gátolt meg benne, én azokat sem tudom elzavarni, akik kérdezés nélkül az asztalomhoz ülnek. De lehet, hogy az irgalom volt az oka, ami szép lassan megértéssé, szánalommá változott. Mert hát a gyöngeségei és a hitványsága ellenére, ki tudja, ő is mennyit kínlódhatott? Ki tudja, mibe került neki a hallgatás, és hogyan szánta rá magát, hogy idejöjjön egy ronda virágcsokorral? Senki sem születik szűznemzéssel; az övé volt a fénycsepp, ami kilyukasztotta a petét; az övé volt annak a magnak a fele, amelyből a tested kezdődött. Én pedig erről megfeledkeztem; ezt az árat fizettük az egyetlen olyan törvényért, amelyet senki sem hajlandó tudomásul venni: egy férfi és egy nő találkozik, megtetszenek egymásnak, megkívánják egymást, talán szeretik is egymást, aztán egy idő múlva már nem szeretik egymást, nem kívánják egymást, nem tetszenek egymásnak, sőt talán azt szeretnék, ha sose találkoztak volna. Megtaláltam, amit kerestem, gyermekem: az, amit egy férfi és egy nő közötti szerelemnek hívnak, nem más, mint egy évszak. És a szerelem szárba szökkenésekor ez az évszak a virágzás ünnepe, a szerelem hervadásakor viszont már csak egy csomó rothadt levél. Hagytam, hogy elkészítse a vacsorát. Hagytam, hogy kinyissa azt a képtelen pezsgősüveget. (Hová dughatta, amikor bejött?) Hagytam, hogy megfürödjön. (Úgy fütyörészett a fürdőszobában, mintha minden rendbe jött volna.) És megengedtem neki, hogy itt aludjon, az ágyunkban. De ma reggel, amikor elment, valami szégyenérzet fogott el. Most úgy tűnik, mintha nem tettem volna eleget valamilyen kötelezettségemnek, mintha elárultalak volna. Bízzunk benne, hogy soha többé nem jön vissza.

– 18 – Járni az utcán, oly hosszú fekvés után! Érezni a szelet az arcomon, a szemembe tűző napsugarat, látni a jövő-menő embereket, jelen lenni az életben! Ha az orvos rendelője nem lett volna messze, gyalog mentem volna, énekelve. Nem szívesen bár, de intettem a taxinak. A taxis egy barom volt. Vastag szivart szívott, amitől felfordult a gyomrom, és útközben hirtelen s fölöslegesen fékezgetett. Néhány méter után rám jött egy görcs, és jókedvem a szokásos idegességbe fulladt. A rendelő tele volt nagy hasú nőkkel. Amikor az asszisztensnő megkért, hogy várjak, ingerült lettem. Nem volt kedvem egy levegőt szívni azokkal a nagy hasú nőkkel: semmiben nem hasonlítottam hozzájuk. Még a hasammal sem. Az enyém kicsi, alig látszik. Végre bejutottam, levetkőztem és fölfeküdtem az ágyra. Az orvos megkínzott téged, vájkált, nyomkodott, aztán lehúzta a gumikesztyűt, és fagyos hangon azt kérdezte: „Mondja, maga valóban akarja ezt a gyereket?” Nem hittem a fülemnek. „Természetesen. Miért?” – kérdeztem. „Mert sok nő azt mondja, hogy akarja a gyereket, de tudat alatt egyáltalán nem akarja. Anélkül hogy tudatában lennének, mindent elkövetnek, hogy a gyerekük ne szülessen meg.” Megdühödtem. Nem azért vagyok itt, mondtam, hogy a jóhiszeműségemet kétségbe vonják, vagy hogy a mélylélektanról társalogjak, hanem mert tudni akarom, mi van veled. Hangnemet változtatott, és előzékeny lett. Vannak bizonyos dolgok ebben a terhességben – mondta –, amiket nem ért. Szerinte a pete jól beágyazódott, normális helyen van. A magzat jó ütemben, szabályosan növekszik. És mégis, mintha valami nem lenne rendben. A méh például túlságosan érzékeny, rendkívül könnyen összehúzódik, és ez arra enged következtetni, hogy a placenta nem kap elég vért. Mozdulatlanul feküdtem, ahogy mondta? „Igen” – válaszoltam. Kerültem az alkoholfogyasztást, és kevesebbet dohányoztam, ahogy ajánlotta? „Igen” – válaszoltam. Nem hajszoltam túl vagy nem erőltettem meg magam? „Nem” – válaszoltam. Éltem közben nemi életet? Ismét nemmel feleltem, és ez igaz is volt, hiszen tudod: nem engedtem, hogy közeledjen tegnap éjjel, jóllehet azt ismételgette, hogy ez kegyetlenség. Ekkor úgy tűnt, az orvos elbizonytalanodott: „Vannak gondjai?” „Igen” – válaszoltam. „Érte önt mostanában valami lelki megrázkódtatás vagy mondjuk valami bosszúság?” „Igen” – válaszoltam. Rám meredt, de nem kérdezte, hogy milyen megrázkódtatás, milyen bosszúság ért, aztán kifejtette a nézetét. Bizonyos esetekben az aggodalom, a sokk, a szorongás sokkal veszélyesebbek, mint a fizikai megerőltetés, mert görcsöket, méhösszehúzódást idéznek elő, és komolyan fenyegetik az embrió vagy a magzat életét. Ne felejtsem el, hogy a méh kapcsolatban van az agyalapi miriggyel, és hogy minden inger azonnal eljut a nemzőszervekhez. Egy erős felindulás, hirtelen fájdalom, düh könnyen a pete részleges leválását idézhetik elő. Ugyanilyen hatása lehet az állandó idegeskedésnek vagy nyugtalanságnak is. Hogy mást ne mondjon – bár nincs szándékában a tudományos fantasztikum területére tévedni –, igenis lehet halált okozó gondolatról beszélni. Már úgy érti, tudat alatt; hát ezért kell a legtökéletesebb nyugalmat magamra erőltetni. Ezért kell a lehető leggondosabban kerülnöm minden izgalmat, távol tartani magamtól a sötét gondolatokat. Nyugalom, derű, ez legyen a jelszó. „Doktor úr – válaszoltam –, ez olyan, mintha azt kérné tőlem, hogy változtassam meg a szemem színét: hogyan lehetnék egyszeriben derűs, ha ez ellenkezik a természetemmel?” Újra hűvösen végigmért. „Ez a maga dolga. Csinálja, ahogy tudja. Hízzon meg!” Aztán felírt görcsoldót és még néhány gyógyszert. Ha csak egyetlen csöpp vért is észlelek, rohanjak hozzá. Meg vagyok ijedve. És haragszom rád. Mit képzelsz te rólam: hogy én valamiféle tartály vagy doboz vagyok, amibe megőrzendő tárgyakat raknak? Nő vagyok, az úristenit, egy ember! Nem tudom kikapcsolni az agyamat, abbahagyni a gondolkozást. Nem tudom kitörölni magamból az érzéseket, nem tilthatom meg nekik, hogy felszínre törjenek. Nem tudok tudomást nem venni haragról, örömről,

fájdalomról. Megvannak a magam reakciói: megdöbbenek, elcsüggedek. Még ha tehetném, se mondanék le róluk, mert akkor lesüllyednék egy növény vagy egy kizárólag nemzésre alkalmas fiziológiai gép szintjére. Milyen követelőző vagy, gyermekem! Először a testemet sajátítod ki, megfosztva legelemibb jogától: a mozgástól. Aztán meg ellenőrizni akarod az agyamat és a szívemet, elsorvasztod, kiiktatod őket, hogy többé ne tudjak érezni, gondolkozni, élni! Még a tudatalattimat is megvádolod? Ez már túlzás, ez már elfogadhatatlan. Ha együtt akarunk maradni, meg kell alkudnunk egymással. Tessék, én máris teszek valami engedményt: meghízom, megajándékozlak a testemmel. De az agyamat nem adom. És a reakcióimat sem. Ezeket megtartom magamnak. Cserében igazán nem kérek sokat: csak apró örömöket. Most például megiszom egy jó pohár whiskyt, elszívok egy doboz cigarettát, egyikről a másikra gyújtok, és elkezdek dolgozni, hogy ismét ember legyek és ne doboz, és bőgök, bőgök, bőgök, és nem kérdem, hogy árt-e neked vagy sem. Elegem van belőled!

– 19 – Bocsáss meg! Azt hiszem, részeg voltam, megőrültem. Nézd, mennyi csikk, és nézd ezt a zsebkendőt! Még mindig csupa víz. Ostoba dühroham kapott el, ízléstelen jelenetet rendeztem. Önző vagyok. Hogy vagy, gyermekem? Remélem, nálam jobban. Én egészen kimerültem. Annyira fáradt vagyok, hogy már csak ezt a hat hónapot szeretném valahogy kihúzni, amíg világra hozlak, aztán legszívesebben meghalnék. Te elfoglalnád a helyemet ebben a világban, én meg pihennék. Még csak nem is volna túl korai: azt hiszem, már mindent láttam, amit látni kellett, és mindent megértettem, amit meg kellett érteni. És különben is, ha egyszer már kibújtál a testemből, többé nem lesz szükséged rám. Bármelyik nő, aki képes szeretni téged, kiváló anyád lesz: a vér szava nem létezik, mese az egész. Nem az az anya, aki a hasában hord, hanem aki felnevel. Akár férfi is lehet. Apádnak is odaajándékozhatnálak. Apád nemrég ismét itt járt, és hozott egy kék rózsát. Azt mondta, hogy a kék a kisfiúk színe. Most már a színre is gondol. Természetesen azt szeretné, ha férfi lennél: szerinte férfinak születni érdem, a fensőbbség jele. Szegénykém. Nem tehet róla, hiszen ő is mindig azt hallotta, hogy az Isten fehér szakállú öregember, Mária meg egy keltetőgép volt, aki József nélkül egy istállót sem talált volna magának, és hogy a tüzet egy Prométheusz nevű férfi lobbantotta fel. Nem vetem meg érte. Csak egyszerűen nincs szükségem, nincs szükségünk rá. Sem a kék rózsájára. Ráparancsoltam, hogy távozzon, és hagyjon minket békén. Megingott, mintha fejbe vágták volna, aztán az ajtó felé indult, és szó nélkül távozott. Nemsokára mi is megyünk, méghozzá dolgozni. A főnök megemlítette, hogy ő belátással van, de – tette hozzá – bizonyos dolgokat tartsunk tiszteletben: egy állapotos nő csak a hatodik hónapban hagyhatja abba a munkát. Emlékeztetett az utazásra is: álnokul kedves volt, és megfenyegetett, hogy a megbízást átadja egy férfinak, mert egy-férfival-nem-történnekilyen-balesetek. Nagy nehezen legyőztem magamban a vágyat, hogy neki ugor jak, és elkezdtem szövegelni. Kemény tíz nap vár rám, be kell hozni a lemaradásomat. De megmondom őszintén: a gondolat, hogy újra dolgozni fogok, felráz ebből a bénultságból, ebből a beletörődésből, ami a halált juttatta eszembe. Szerencsére már tél van: a kabát alatt nem látszik, hogy mekkora a hasam. És most kezd csak igazán nőni. Mára például érezhetően nagyobb lett. A ruhámon érzem. Tudod, mekkora vagy tizennégy hetes korodban? Legalább tíz centi. A méhlepény már túl kicsi ahhoz, hogy befedje a magzatburkot, félrehúzódik. Könyörtelenül elárasztasz.

– 20 – Nem vagyok az a fajta ember, aki megijed, ha vért lát. A nők egész életükben a vér iskoláját járják: minden hónapban maguk elé tárják a vér gyűlöletes látványát. De amikor megláttam a párnámon azt a kis foltot, elhomályosult a szemem, és megbicsaklott a lábam. Elfogott a pánik, aztán a kétségbeesés, és elátkoztam magam. Vádoltam magam az összes bűnért, amit elkövettem ellened, anélkül hogy védekezhettél volna, hogy lázadhattál volna ellenük; kicsi vagy, védtelen és kiszolgáltatva a szeszélyeimnek, a felelőtlenségemnek. Még csak nem is volt piros az a folt. Rózsaszínű volt, halvány rózsaszínű. De ahhoz épp elég, hogy eljuttassa hozzám az üzenetet, hogy közölje: talán a végét járod. Felkaptam a párnát, és rohantam. Az orvos meglepően kedves volt. Nem törődött vele, hogy este van, megvizsgált és azt mondta, nyugodjak meg: nem vagy a halálodon, nem szakadtál le, szenvedtél, ennyi az egész, fenyegető előjelről van szó, nem többről, a teljes nyugalom majd rendbe hozza a dolgokat. De valóban teljesnek kell lennie! Még annyi időre sem kelhetek fel az ágyból, hogy kimenjek a vécére. Ezért legjobb lenne, ha befeküdnék egy kórházba. Kórházban vagyunk. Ennek a szomorú világnak egy szomorú szobájában. Egy hete vagyunk itt, egész idő alatt szinte egyfolytában aludtam attól a rengeteg nyugtatótól. Ma először nem kaptam gyógyszert, de így még rosszabb: nem tudom, hogyan töltsem ki az üresen csordogáló időt. Kértem újságokat, de nem adtak. Kértem egy televíziót, de azt mondták, szó sem lehet róla. Kértem egy telefont, az meg nem működik. Nem jön a barátnőm, apád sem, meggyötör és elbutít a csönd. Egy fehérbe öltözött vadállat foglya vagyok, aki időnként megjelenik egy luteininjekcióval, és kéjesen belém döfi: ahhoz sincs erőm, hogy némi melegséget árasszak feléd. Hosszasan és eredménytelenül elaltatott, elfojtott gondolatok törnek viszont tudatom felszínére, és olyan dolgokat kiáltoznak, melyek létezéséről nem is tudtam. Ilyeneket: Miért kellene nekem ezt az agóniát végigszenvednem? Minek a nevében? A bűnért, hogy magamhoz öleltem egy férfit? Vagy a sejtért, amiből két sejt lett, aztán négy sejt, aztán nyolc sejt és így tovább, anélkül hogy én azt akartam vagy elrendeltem volna? Vagy talán az élet nevében? Na jó, mondjuk, hogy az élet nevében. De miféle élet az, amelyiknek te, aki csak kezdeteidben létezel, fontosabb vagy, mint én, aki teljességemben létezem? Miféle irántad való tisztelet az, amelyik megvonja tőlem a tiszteletet? Mi ez a te létezéshez való jogod, amelyik nem számol az én létezéshez való jogommal? Nincs benned emberség... Emberség! Hát emberi lény vagy te egyáltalán? Elég volna egy cseppnyi pete és egy öt mikron nagyságú spermium, hogy egy emberi lény kialakuljon? Én vagyok emberi lény, aki gondolkozom és beszélek és nevetek és sírok és fáradozom egy olyan világban, amely dolgok és eszmék létrehozásán fáradozik. Te meg csak egy húsból és vérből való, élő baba vagy, aki nem gondolkozik, nem beszél, nem nevet, nem sír, és csak önmaga kiteljesítésén fáradozik. Amit én benned látok, az nem te vagy: én vagyok! Tudattal ruháztalak föl, beszélgettem veled, de a te tudatod az én tudatom volt, és a mi párbeszédünk csak egy monológ: az én monológom! Elég ebből a komédiából, ebből az őrületből. Születésünk előtt, pusztán a természetjog alapján nem vagyunk emberek. Csak később, a születés után válunk emberekké, mert a többi ember közé kerülünk, mert mások segítenek rajtunk, mert egy anya, vagy egy nő, vagy egy férfi, vagy mindegy, hogy ki, megtanít bennünket enni, járni, beszélni, gondolkozni és emberként viselkedni. Az egyetlen dolog, ami bennünket összeköt, kedvesem, egy köldökzsinór. Mi ketten nem vagyunk egy pár. Üldöző és üldözött vagyunk. Te vagy az üldöző és én az üldözött... Besurrantál a testembe, mint egy tolvaj, és elraboltad a hasamat, a véremet, a lélegzetemet. Most már a létemet akarod. Ezt nem fogom engedni. És ha már mindezt kimondtam, tudod, mit mondok neked végezetül? Nem is értem, miért kéne nekem gyerek. Sosem éreztem jól magam gyerekek között. Sose sikerült a közelükbe

férkőznöm. Ha mosolyogva közeledem hozzájuk, üvölteni kezdenek, mintha bántani akarnám őket. Nem is illik hozzám az anyaszerep. Van nekem elég dolgom az életben. Dolgozom, szeretem a munkámat, és továbbra is végezni akarom. Szép jövő vár rám, nincs szándékomban lemondani róla. Aki feloldozza a szegény asszonyokat, ha már nem akarnak több gyereket, aki feloldozza a megerőszakolt leányt, amiért nem akarja azt a gyereket, annak engem is fel kell oldoznia. Nem csak a szegények és a megerőszakoltak számára van mentség. Itt hagyom ezt a kórházat, és elutazom. Lesz, ami lesz. Ha sikerül megszületned, megszületsz. Ha nem sikerül, meghalsz. Én nem öllek meg téged, félre ne érts: egyszerűen nem segédkezem tovább, hogy a végletekig zsarnokoskodhass és... Nem ebben egyeztünk meg, tudom. De az egyezség olyan megállapodás, ahol mindenki azért ad, hogy kapjon, és amikor mi aláírtuk, én még nem tudtam, hogy te majd mindent követelsz, és semmit sem adsz cserében. Egyébként te nem is írtad alá, csak én. Ettől a dolog érvényét veszti. Nem írtad alá, és a beleegyezésed sem jutott el hozzám: az egyetlen üzenet az a rózsaszínű vércsepp volt. Legyek örökre átkozott, és folytonos siralom legyen az életem, még a halálom után is, ha most megváltoztatom az elhatározásomat.

– 21 – Gyilkosnak nevezett. A fehér ing bástyája mögül már nem az orvos, hanem a bíró dörögte, hogy legalapvetőbb anyai, asszonyi és állampolgári kötelességeimet szegem meg. Azt üvöltötte, hogy már a kórházat elhagyni is gonosztett, az ágyból kiszállni is bűncselekmény, de egy utazás, az szándékos emberölés, és a törvénynek ugyanúgy kellene lesújtania rám, ahogy lesújt a többi gyilkosra. Aztán könyörgőre fogta, a fényképeddel igyekezett meggyőzni. Ha van bennem egy csöpp emberi érzés, alaposan nézzelek meg: már teljes egészében gyermek vagy. A szád nemcsak távolról emlékeztet egy szájra, hanem valódi száj. Az orrod nemcsak távolról emlékeztet egy orra, hanem valódi orr. Az arcod sem arcvázlat többé, hanem valódi arc. És ugyanígy a tested, a kezed, a lábad, melyen világosan látszanak a körmök. Ugyanilyen világosan látszik egy kis hajkezdemény a jó formájú fejecskén. De ugyanakkor figyeljem meg, milyen törékeny vagy. Nézzem meg a bőrödet: olyan finom, olyan áttetsző, hogy látszik az összes főér, az összes hajszálér és minden ideg. Már nem is vagy olyan pindurka: mostanra legalább tizenhat centi és húsz deka lettél. Már ha akarnék, sem tudnék megszabadulni tőled, ahhoz már későn van. Most mégis olyasmit készülök tenni, ami még az abortusznál is rosszabb. Hallgattam, a szemem sem rebbent. Aztán aláírtam egy papírt, amelyen minden felelősséget elhárít magától a te életeddel és az én életemmel kapcsolatban, és helyette az összes felelősséget én vállalom. Kifelé menet láttam rajta, hogy mérgében majd megüti a guta. És szinte ugyanabban a pillanatban megmozdultál. Megtörtént, amire hónapok óta vágyakoztam. Nyújtózkodtál, talán ásítottál egyet, s közben megböktél. Egy pici kis rúgás. Az első rúgásod... Mint az enyém, amivel anyám tudtára adtam, hogy ne dobjon el magától. Elnehezedett a lábam. Néhány másodpercre a lélegzetem is elállt, a halántékom lüktetni kezdett. Nyilallást éreztem a torkomban, és elvakított egy könnycsepp. Aztán a könnycsepp legördült az arcomra, és a lepedőre esett: paff! De azért fölkeltem az ágyból. Összecsomagoltam. Holnap indulunk, mondtam. Repülővel.

– 22 – Ezért kellett akkora hűhót csapni? Nagyon jól érezzük magunkat ebben az országban, ahová jöttünk. Az egész úton jól éreztük magunkat, az érkezéskor is és azután is. Semmi görcs, semmi fájdalom, semmi hányinger. Az orvos jóslata egyáltalán nem vált be: a doktornőnek is ez a véleménye, aki tegnap megvizsgált. Szimpatikus nő. Miután finoman kitapogatott téged, azt mondta, nem lát okot a nyugtalanságra, a kolléga úr túlságosan borúlátó és óvatos; egy csepp vér, ugyan már! Vannak nők, akik egész terhességük alatt véreznek, és aztán az egészségtől majd kicsattanó gyerekeket hoznak világra. Agyban feküdni szerinte természetellenes helyzet és túlzott elővigyázatosság. Egyik páciense például, aki hivatásos táncosnő, még az ötödik hónap után is állandóan fellépett a pas à deux-ben. Velem kapcsolatban csak azon csodálkozik, hogy olyan kicsi a hasam. Igaz, a táncosnőnek is körülbelül ilyen lapos hasa volt. Ha gondolom, csak folytassam a kolléga úr által felírt gyógyszerek szedését, de főként hagyjam, hogy a természet végezze a maga dolgát. Egyetlen tanácsot ad: ne nagyon vezessek autót. Elmagyaráztam neki, hogy egy legalább tíznapos útra kell mennem kocsival. Megkérdezte, hogy valóban szükséges-e. Igen, válaszoltam, s ekkor néhány percig hallgatott. Végül azt mondta, talán nem lesz baj; az ország útjai kényelmesek, simák, és az ország kocsijai jól rugóznak. Az a fontos, hogy ne hajszoljam túl magam, és két-három óránként tartsak pihenőt. Figyelsz? Arról beszélek, hogy békét kötöttem veled, végül is jó barátok vagyunk. Arról beszélek, hogy sajnálom, amiért olyan rossz voltam hozzád, és magamra haragítottalak, s még jobban sajnálnám, ha megsértődtél volna, s azért nem rugdalsz. A kórház óta egyszer sem éreztelek. Néha, amikor erre gondolok, összeráncolom a homlokom. De nem tart sokáig. Hamar visszatalálok a nyugalmamhoz: tudod, hogy megváltoztam? Amióta ismét a régi életemet élem, mintha kicseréltek volna: röpködök, mint egy madár. Valóban volt olyan pillanat, amikor meg akartam halni? Örült voltam. Olyan szép az élet, a fény. Olyan szépek a fák és szép a föld és szép a tenger. Hatalmas itt a tenger: eljut hozzád az illata, hallod a mormolását? És szép a munka is, ha az emberben öröm motoszkál. Tévedtem, amikor azt mondtam, hogy a munka minden esetben fáraszt és megaláz. Bocsáss meg: a harag és a szorongás láttatta velem ilyen sötéten a dolgokat. A sötétről jut eszembe: ismét feléledt bennem a türelmetlenség, hogy már kerülj ki valahogy onnan. De félek is, hogy elbátortalanítottalak, amikor arról beszéltem neked, hogy nem létezik igazi szabadság, és hogy az egyetlen lehetséges állapot a magány. Felejtsd el ezeket a butaságokat: szükségünk van egymásra. Az élet egymás felkarolásának, megnyugtatásának, segítésének közössége. A fák is szebben virágoznak, ha nem egymagukban állnak, a madarak csoportokban vándorolnak, a halak rajokban úsznak. Mi lenne velünk egyedül? Úgy éreznénk magunkat, mint az asztronauták a Holdon, akiket fojtogat a félelem és a sietség, hogy mielőbb visszatérhessenek. Igyekezz, daráld le azt a hátralévő néhány hónapot, és bukkanj ki félelem nélkül a fényre. Az első pillanatban majd elvakít, visszarettent, de aztán olyan örömmé válik, amit nem lehet nélkülözni. Bánom, hogy folyton csak szomorú dolgokkal példálóztam, és sosem meséltem neked a hajnal ragyogásáról, a csók édes ízéről, az ételek illatáról. Bánom, hogy sosem nevettettelek meg. Ha a meséim után ítélkeznél, jogosan gondolnád, hogy egy folyton feketében járó Elektra-féleség vagyok. Mostantól úgy kell elképzelned engem, mint egy Pán Pétert, aki sárga, zöld és piros ruhákat hord, és mindig arra készül, hogy virágfüzérekkel borítsa a háztetőket, a templomtornyokat és a felhőket, amelyek nem változnak esővé. Boldogok leszünk mi együtt, mert alapjában véve én is gyerek vagyok. Tudod, mekkora örömet szerez nekem a játék? Ma éjjel, hazaérve a szállodába, összecseréltem az ajtók elé rakott cipőket és a reggelirendeléseket. Másnap óriási zűrzavar támadt. Egy asszony a saját cipője helyén egy férfi

mokaszint talált, és követelte, hogy adják vissza neki a magas sarkú szandálját; egy férfi teniszcipőt talált a sajátja helyén, és a csizmáját követelte; volt, aki azért tiltakozott, mert ő nem ünnepi ebédet kért, hanem egy citromos teát. Az ajtóra szorítottam a fülemet, hallgatóztam, és olyan felszabadultan nevettem, mint utoljára gyermekkoromban. Akkor boldog voltam, mert minden mozdulatom játék volt.

– 23 – Vásároltam neked egy bölcsőt. Már megvettem, amikor eszembe jutott, hogy a babona szerint ugyanolyan szerencsétlenséget jelent szülés előtt bölcsőt venni, mint virágot ágyra tenni. De nem törődöm a babonával. Ez egy indián bölcső, az a fajta, amit a hátán hord az ember. Sárga és zöld és piros, mint Pán Péter. Majd a hátamra veszlek, mindenhová így megyünk, és az emberek összemosolyognak mögöttünk: nézd ezt a két bolondos gyereket! Ruhákat is vettem neked: ingecskéket, rugdalózókat, és vettem egy szép zenélődobozt is. Vidám keringőt játszik. Amikor telefonon elmondtam a barátnőmnek, megjegyezte, hogy nem vagyok egészen normális. De a hangjában elégedettség érződött, már nyoma sem volt az elutazásom előtti aggodalmaskodásnak: milesz-ha-a-repülőn-veszíted el? Ő aggódott, aki azt tanácsolta, hogy rögtön az elején szabaduljak meg tőled. Tényleg rendes nő. Soha nem is hánytam a szemére, hogy elküldte hozzám apádat. Tudod, mire jutottam apáddal kapcsolatban? Egy férfi, aki elfogadja, hogy úgy elzavarják, ahogy én őt elzavartam, nem eldobandó ember, írt utána egy levelet. Meghatott. Hitvány vagyok, írta, mert ember vagyok, de mert ember vagyok, igényt tartok a feloldozásra. Azt hiszem, az atavisztikus ösztön hatására most már szeretné, ha megszületnél. Majd meglátjuk, mi legyen vele: néha a szükségtelen bútorról is bebizonyosodik, hogy mégiscsak lehet valamire használni. Tény, hogy nem akarok az ellensége lenni. Ebbe a mindenkivel kötött fegyverszünetembe valóban mindenki beletartozik: ő, az orvosok, a főnököm. Ha láttad volna a főnököt, amikor bejelentettem az indulásunkat! Azt ismételgette: „Na, ez egy jó hír. Remek, nem fogja megbánni!” Nem is fogom megbánni. Az ember csak úgy számíthat mások becsülésére, ha van önbecsülése, és csak akkor hisznek benne, ha ő is hisz magában. Jó éjszakát, gyermekem. Holnap indulunk arra az utazásra, autóval. Szeretnék neked egy verset írni a megkönnyebbülésemről, a megtalált bizalomról, a vágyamról, hogy legszívesebben virágkoszorúkkal borítanám a háztetőket, a templomokat, a felhőket; úgy érzem magam, mint a hatalmas kékségben repülő sirály, távol a szennytől, a szomorúságtól, magasan a tenger fölött, amely odafentről mindig tisztának látszik. Alapjában véve a bátorság optimizmus. Eddig azért nem voltam optimista, mert nem voltam bátor.

– 24 – Még hogy ennek az országnak az útjai kényelmesek és simák, és hogy az ország kocsijai jól rugóznak: doktornő, maga hazudott! És én nem vagyok sirály. Most mit csináljak, gyermekem? Menjek tovább, vagy forduljak vissza? Nem sok értelme van visszafordulni: újra meg kéne tennem ezt a rémes szakaszt. Viszont ha továbbmegyek, reménykedhetem, hogy javul a helyzet. Ha volna bennem retorikus hajlam, most azt mondanám, hogy olyan ez az út, mint az életem: csupa lyuk, gödör, nehézség. Egyszer megismerkedtem egy íróval, aki azt mondta, hogy mindenkinek olyan élet jut, amilyet érdemel. Mintha csak azt mondta volna, hogy a szegény azt érdemli, hogy szegény legyen, a vak meg azt érdemli, hogy vak legyen. Ostoba ember, jóllehet intelligens író. Észre fogod venni, hogy milyen vékony kis szál választja el az intelligenciát az ostobaságtól. S ha ez a szál elszakad, a két dolog egymásba mosódik, mint a szerelem és a gyűlölet, az élet és a halál – akár férfi vagy, akár nő. Újabban ismét foglalkoztat a gondolat, hogy fiú vagy-e vagy lány, de most már azt szeretném, ha férfi lennél. Akkor nem kéne a havonkénti vérzés iskoláját járnod, s nem éreznéd magad bűnösnek, amiért éppen egy lyukakkal és gödrökkel teli úton autózol. Nem éreznéd rosszul magad, ahogy most én, és te valóban, komolyan felszállhatnál a kékségbe, nem úgy, mint én: hiába erőlködöm, nem repülök, csak szökdécselek, mint egy pulyka. Igazuk van a nőknek, akik elégetik a melltartót. Igazuk van? Nekik sem sikerült feltalálniuk, hogyan folytatódjon a világ gyerekek nélkül. Márpedig a gyerekeket nők szülik. Olvastam egy sci-fi novellát, amely egy olyan bolygón játszódik, ahol nem kettő, hanem hét személy kell a nemzéshez. De nagyon nehéz olyat találni, hogy az a hét meg is feleljen egymásnak, és hogy mind a heten ugyanazt akarják, mert nemcsak az aktusról van szó, hanem arról is, hogy mind a heten teherbe is essenek, így aztán lassacskán kipusztul a faj, elnéptelenedik a bolygó. Olvastam egy másik novellát, ahol a főhősnek elég egy lúgos oldat vagy egy pohár sós víz. Beleugrik és bumm! Kettő lesz belőle. Egyszerű sejthasadás játszódik le, és abban a pillanatban, amikor a főhős kettéválik, megszűnik önmaga lenni: én-ön-gyilkosságot követ el. De nem hal meg, és nincs kilenc hónap pokoli szenvedés. Szenvedés? Van, akinek ez maga a mennybemenetel. Mégiscsak az a legjobb megoldás, amit az elején mondtam. Kivenni az embriót az anya hasából, és átrakni egy olyan nő hasába, aki hajlandó befogadni, türelmesebb nálam és kedvesebb is nálam... Azt hiszem, lázas vagyok. Megint kezdődnek a görcsök. Nem kell tudomást venni róluk. De hogyan? Talán ha egészen más dolgokra gondolnék. Elmesélhetnék neked egy mesét. Már olyan rég nem meséltem neked... Íme.

– 25 – Volt egyszer egy nő, aki egy darabka Holdat álmodott magának. Nem ragaszkodott hozzá, hogy épp egy darabka legyen, megelégedett volna egy kis Holdporral is. Egyáltalán nem volt bizarr vagy megvalósíthatatlan ez az álom. A nő ismerte azokat az embereket, akik a Holdra jártak, akkoriban nagy divat volt a Holdra járni. Ezek az emberek a Földnek egy pontjáról indultak, innen nem messze, kis vashajóban utaztak, ami egy magas rakéta tetejére volt erősítve, és mindannyiszor, amikor a rakéta hatalmas robajjal tűzvirágokat szórva, mint egy üstökös, felszökkent az égbe, a nő nagyon boldog volt. Azt kiáltotta a rakétának: „Go, go, go! Menj, menj, menj!” Aztán aggódva és féltékenyen figyelte az emberek utazását, akik három nap, három éjjel repültek a sötétben. Sótlan emberek voltak ezek, akik a Holdra jártak. Buta faarcuk volt, és nem tudtak sírni, és nem tudtak nevetni sem. A Hold számukra tudományos vállalkozás volt, semmi több, a technológia újabb térhódítása. Utazás közben sosem beszéltek szép dolgokról, csak számokat és képleteket és unalmas információkat közöltek egymással, s ha nagy ritkán emberibb dolgokra váltottak, akkor is csak egy futballcsapat eredménye után tudakolóztak. Amikor aztán leszálltak a Holdon, még kevesebbet beszéltek. Legfeljebb két-három betanult mondatot váltottak egymással. Azután leszúrtak egy bádogzászlót, és a gépemberek mozdulataival, persze előre kiszámított mozdulatok szerint, kis szertartást rögtönöztek. Miután összepiszkolták a Holdat az ürülékükkel, ami persze ott maradt, és tanúsította, hogy itt járt az Ember, visszaindultak a Földre. Az ürülékük dobozokban volt, és a dobozokat a zászlóval együtt ott hagyták, és ha tudtál róla, többé nem nézhettél úgy a Holdra, hogy eszedbe ne jusson: „Ott van fent az ürülékük is.” Aztán kövekkel és porral megrakodva visszaérkeztek. Hold-kővel és Hold-porral. A porral, amiről a nő álmodott. És amikor találkozott velük, koldult tőlük (koldultam tőlük): „Adsz egy kis Holdat? Neked annyi van!” De mindig azt válaszolták: nem-lehet-tilos. Az egész Hold a laboratóriumokba vándorolt, és olyan emberek íróasztalára került, akik számára a Holdra menni tudományos vállalkozás volt, semmi több, a technológia újabb térhódítása. Sótlan emberek voltak, mert lelketlen emberek voltak. De mégis akadt köztük egy, aki úgy tűnt, valamivel jobb a többinél. Tudott nevetni és sírni. Csúf kis emberke volt, ritkás fogakkal, és nagyon-nagyon félt. Hogy a félelmét palástolja, folyton nevetett, és vicces kalapokat hordott. Ezért lettem a barátja, meg azért, mert tudta, hogy nem méltó a Holdhoz. Ha találkoztunk, mindig szóba hozta: „Mit fogok majd ott fönt mondani? Nem vagyok költő, nem tudok szép és mély dolgokat mondani.” Néhány nappal a Holdra indulása előtt eljött hozzám elköszönni, és megkérdezte, hogy mit mondjon a Holdon. Azt feleltem neki, hogy mondjon valami igaz, becsületes dolgot, mondja például azt, hogy ő egy kis ember, aki tele van félelemmel, mert egy kis ember. Ez tetszett neki és megesküdött: „Ha visszajövök, hozok neked egy darabka Holdat. Holdport.” Felment, aztán visszajött. De közben megváltozott. Ha telefonáltam neki, hogy emlékeztessem az ígéretére, kitérő válaszokat adott. Aztán egy este meghívott magához vacsorára, és én rohantam, mert azt hittem, hogy végre ide akarja adni a Holdat. Az asztalnál nyughatatlan voltam, a vacsorának mintha sosem akart volna vége lenni. Amikor befejeztük, azt mondta: „Most megmutatom neked a Holdat.” Nem azt mondta: „Most odaadom neked a Holdat”, hanem „megmutatom neked a Holdat”. De én nem figyeltem fel a különbségre. Továbbra is vicces kalapokat viselt, és idétlenül nevetgélt, nem is sejtettem, hogy fent az égben azt a csöpp lelkét is elveszítette. Rám kacsintott, és átkísért a dolgozószobájába. Játékos mozdulatokkal kinyitott egy kulcsra zárt szekrényt. A szekrényben csak néhány tárgyat tartott: egy ásóféleséget, egy kapaféleséget és egy csövet... Mindet furcsa, ezüstösszürke színű por borította. A Hold-por. Erős szívdobogás jött rám.

Kinyújtottam a kezem, és óvatosan megfogtam az ásót. Könnyű volt, szinte súlytalan, és a por, mintha púder lett volna, ezüsthártya, amely úgy tapadt a bőrömhöz, mintha egy második, ezüstös bőröm keletkezett volna, és nem is tudom elmondani, mit éreztem, ahogy néztem a Holdat a kezemen. Talán azt éreztem, hogy kiterjedek térben és időben, vagy hogy elérem az elérhetetlent, belépek a végtelenbe. Persze, ezeket csak most gondolom. Akkor nem tudtam gondolkozni. Akárhogy is kutatok az emlékezetemben, nem történt más, csak hogy álltam megbabonázva, kezemben az ásóval, és azt sem vettem észre, hogy ő egyre türelmetlenebb: mintha attól félt volna, hogy a szeme láttára rabolják el egy kincsét, aminek a puszta látványát sem szívesen engedi át másnak. Amikor észrevettem magam, visszaadtam neki az ásót, és azt suttogtam: „Köszönöm. És most add ide az én Hold-ajándékomat!” Erre megkeményedett: „Miről beszélsz?” „A Hold-porról, amit megígértél.” „Már megkaptad. Hagytam, hogy megérintsd.” Azt hittem, viccel. Évhosszúságú percek teltek el, amíg rájöttem, hogy nem viccel, hogy számára ez az ígéret csak annyi volt, hogy hagyta nekem megérinteni az ásót. Mint amikor a szegények megcsodálhatják a kirakatban az ékszereket, vagy jó messziről nézhetnek egy ünnepséget, amelyen nem vehetnek részt. Meglepetésemben és fájdalmamban képtelen voltam a szemébe mondani, hogy becsapott, hogy nyomorúságosan bánt el velem. Azt mondogattam magamban: rá kell ébresztenem, hogy ez aljasság. És ebben a buta hitben elkezdtem könyörögni, magyarázkodtam, hogy én nem egy nagy darab Holdra gondoltam, csak egy kis Hold-port kértem tőle, amit meg is ígért, hisz mi az neki, tele van vele a szekrénye, az összes tárgyat por borítja, azzal is beérném, ha megengedné, hogy egy papírra vagy valamire, ami nem a bőröm, rásöpörhessek egy kis Hold-port, hogy majd az eljövendő időkben nézegethessem; tudhatja, nem szeszélyből kérem, ez volt az életem nagy vágya. De minél jobban megalázkodtam, annál elutasítóbb lett. Jeges tekintettel nézett rám, és hallgatott. Aztán szó nélkül becsukta a szekrényt, és kiment a szobából. A felesége átszólt a szalonból, hogy kérünk-e kávét. Nem válaszoltam. Mozdulatlanul néztem Holddal borított tenyeremet. Ott volt a Hold a kezemben, és nem tudtam hova letenni, nem tudtam, hogyan vigyázhatnék rá. Ha bármihez hozzáérek, vége. Az agyam hiába kereste a megoldást, hiába töprengtem valami furfangon, aminek segítségével menthetném a menthetőt, köd telepedett az agyamra, és a ködön át csak ennyi hallatszott: „Mintha a púdert szednéd le. Akármibe beletörlöd, nincs tovább.” Ez volt a legnagyobb gyötrelem, ezzel a kegyetlenséggel még Tantalosz sem találkozott. Tantalosz elől akkor tűntek el a tárgyak, amikor kinyújtotta feléjük a kezét, nem azután váltak semmivé, hogy már megfogta őket. Vetettem egy utolsó pillantást ezüstös kezemre, lehetetlen pózban tartottam fölfelé a tenyeremet, mintha koldultam volna, a könnyeimmel együtt nyeltem a vágyaimat, és kesernyésen mosolyogtam. Végtelen távolságból elért hozzám a Hold, a bőrömre telepedett, és én most arra készülök, hogy eldobjam magamtól. Örökre. Még ha akartam volna, sem maradhattam volna így, eltartott ujjakkal, vigyázva, nehogy bármihez hozzáérjek. Előbb-utóbb úgyis leteszem valahová a kezem, és akkor az egész semmivé foszlik, mint a füst: egy kegyetlen idióta kegyetlen tréfája. Dühösen ökölbe szorítottam a kezemet. Aztán újra szétnyitottam. Már csak piszkos, összekuszált vonalak arabeszkje látszott a tenyeremen. Ahogy néztem, elfogott az undor. Ezért az undorért vártam és álmodoztam annyit? Amikor eljöttem tőlük, a Hold fehér volt, fehéren fénylett az éjszaka. Párás szemmel néztem a Holdat, és megjegyeztem: ha létezik egy tiszta, fehér dolog, azt valaki rögtön összemocskolja az ürülékével. Aztán megkérdeztem magamtól: miért? De miért? A szállodában kinyitottam a vízcsapot, és alátettem a kezem. Fekete lé csöpögött a kagylóba, aztán eltűnt a fekete örvény a lefolyóban, és tudod, mit mondok neked, gyermekem? Te is olyan vagy, mint a Holdam, mint az én Hold-porom. Egyre erősödnek a görcsök, nem tudok tovább vezetni. Csak találnék egy motelt, hogy megállhassak, hogy kipihenhessem magam. Friss aggyal talán rájönnék a megoldásra, hogyan menthetném a

menthetőt: hogy tarthatnám meg a Holdamat. Nem akarom ismét elveszíteni a Holdat, nem akarom egy lefolyóban eltűnni látni. De hiába minden. Ugyanazt a bénító bizonyosságot érzem, mint akkor éjjel, amikor rádöbbentem, hogy létezel, és tudom, hogy épp most szűnsz meg létezni.

– 26 – Megszakítottam az utat. Visszatértem a városba, és telefonáltam a doktornőnek, aki egyre csak hitetlenkedett. Azt ismételgette, legyen nyugodt, két héttel ezelőtt minden rendben volt: biztosan képzelődik. Azt feleltem, hogy a vér nem képzelődés, és hogy egy hétig feküdtem egy motelban, és ezalatt állandóan szivárgott belőlem a vér. Megkért, hogy azonnal menjek el hozzá. Szokott optimizmusával, mosolyogva várt az ajtóban. Meg se vártam, hogy mondja, gyorsan levetkőztem. Az ágyra feküdtem, ő meg a szívemre tette a kezét. Felkiáltott: „Milyen erősen ver! Akkora zajt csap, mint egy üstdob!” Sem a kedvességére, sem a mosolyára nem reagáltam. Már nem tartottam igényt a mások megértésére, biztosan tudtam, hogy egy teljesen felesleges, titkon remélt és talán alapjában vágyott szertartás részese vagyok. Mindenre felkészültem, mindenbe belenyugodtam, úgy éreztem, képtelen lennék bármilyen reakcióra, mert én már mindent elmondtam, amit el kellett mondani, és végigszenvedtem, amit végig kellett szenvednem. De amikor a szertartás kezdetét vette, megértettem, hogy erre sose leszek felkészülve, sose. Már önmagukban a kérdések és a válaszok is fájdalmat okoztak. „Soha nem érezte az utóbbi időben megmozdulni?” „Nem.” „Nem érezte magán, hogy kicsit nehézkesebb, esetlenebb lett?” „Nem.” „És mikor fordult meg először a fejében, hogy...” „Azon a borzalmas országúton, mielőtt a motelba értem.” „Ebből még fölösleges bármire is következtetni. Bízza rám a dolgot, jó?” Kitakarta a hasamat, és megjegyezte, hogy tényleg laposabbnak látszik, mint volt. Megnyomkodta a mellemet, és azt mondta, hogy valóban, mintha most nem lenne olyan duzzadt, mint volt. Gumikesztyűt húzott, és megkeresett téged. Összeráncolta a homlokát, a tekintete elkomorult. „A méh tónust vesztett. Fonnyadt. Ez arra enged következtetni, hogy a gyermek nem növekszik rendesen, hogy egyáltalán nem növekszik. Kéne egy biológiai vizsgálatot végeznünk és várni néhány napot.” Aztán lehúzta a gumikesztyűt, és a szemétbe dobta. Mindkét kezével az ágyra támaszkodott. Szomorúan rám nézett.,Jobb, ha most rögtön megmondom. Magának van igaza. Nem növekszik. Legalább két hete, de az is lehet, hogy három. Legyen erős, vége. Meghalt.” Nem szóltam. Meg se moccantam. A szemem se rebbent. Feküdtem az ágyon, kő és csend lett a testem. Kő és csend az agyam is. Elhagytak a gondolatok, a szavak. Csak egyvalamit éreztem: elviselhetetlen súly nehezedett a gyomromra, láthatatlan ólomtömeg, s olyan erővel lapított, mintha csendben rám szakadt volna az ég. Ebbe a teljes mozdulatlanságba, ebbe a rezzenéstelen csöndbe mint puskagolyók vágódtak a doktornő szavai: „Bátorság, keljen föl! Öltözzön fel!” Felkeltem, de a lábam a kőnél is merevebb volt, embertelen erőfeszítésembe került, hogy engedelmességre bírjam. Miközben öltözködtem, meghallottam a saját hangomat, amely azt kérdezte, hogy most mi a teendőm, aztán egy másik hang válaszolt: „Semmi. Ő egy ideig még ott marad bent. Aztán majd magától távozik.” Bólintottam. A másik hang beszélt, egyre beszélt, hatalmas szófolyam hömpölygött végeérhetetlenül, hogy ne hagyjam el magam, gyakran megesik, hogy a nem tökéletes, nem jól fejlődő gyerekek elmennek, senki se akar nem tökéletes, nem jól fejlett gyereket a világra hozni, ne ítéljem el magam, ne vádoljam magam olyan bűnökkel, amiket el sem követtem, a terhességnek csak természetes körülmények között szabad lezajlania, ő nem ért egyet azokkal, akik hónapokra ágyba parancsolják a nőket, és megakadályozzák, hogy a természet végezze a maga dolgát. Fizettem. Egy fejbólintással köszöntem el tőle. Nagyra nőtt hasak sorfala közt mentem kifelé, és mintha ezek a nagy hasak provokálóan meredtek volna az én lapos hasam felé, amiben már csak egy halott volt, és végre megmozdult az agyam, gondoltam valamit. Azt gondoltam: „Úgy történt, ahogy történnie kellett. Akkor viszont legyünk következetesek.” Ez a következetesség szó gyötrőn és mardosón kísért egészen a szállodáig: következetesség, következetesség, következetesség. De amikor beléptem a szobámba, és

megláttam a bölcsőt, a zenélődobozt, a ruhácskáidat, nyüszíteni kezdtem. Az ágyra zuhantam, és közben újabb nyüszítés szakadt ki belőlem, aztán megint egy másik és újra egy, míg végül a testem legmélyéből, onnan, ahol te már csak mint egy semmit sem érő húsdarab nyugszol, feltört a zokogás, és szétzúzta a követ, ezer darabra törte, porrá morzsolta. Üvöltöttem. És elájultam.

– 27 – Talán álmomban történt, mert miután magamhoz tértem, álomba merültem. De lehet, hogy még az önkívületben. Mindenesetre megtörtént, erre tisztán emlékszem. Volt egy fehér terem, a teremben hét pad és egy ketrec. Én a ketrecben, ők meg a padokon, elérhetetlen távolságban. A középső padon ült az orvos, aki az utazás előtt kezelt. Tőle jobbra a doktornő, balra a főnököm. A főnököm mellett a barátnőm, a barátnőm mellett az apád. A doktornő mellett a szüleim. Senki más. És sehol egyetlen tárgy sem a falakon, sem a földön. Mégis rögtön megértettem, hogy itt most tárgyalás folyik, amelyben én vagyok a vádlott és ők az esküdtszék. Nem estem pánikba, még csak zavarban sem voltam. Végtelen békességgel egyenként szemügyre vettem őket. Apád arcát kezébe rejtve, halkan sírdogált, mint azon a napon, amikor leült az ágyam szélére. A szüleim lehajtott fejjel meredtek maguk elé, mintha valami halálos fáradtság vagy halálos fájdalom nyomasztaná őket. A barátnőm szomorúnak tűnt. A másik három kifürkészhetetlen volt. Felállt az orvos, és egy papírból olvasni kezdett: „A bíróság azért ült össze, hogy a jelen lévő vádlottat, aki gondatlanságból, önzésből, az élethez való legelemibb jogok figyelmen kívül hagyásával gyermeke halálát okozta, szándékos emberölés bűntettében felelősségre vonja.” Aztán letette a papírt, és elmagyarázta, hogyan zajlik majd a tárgyalás. Mindenki egyaránt felszólal tanúként és bíróként, és a végén hangosan szavaz: bűnös vagy nem bűnös. A többség véleménye alapján mondják ki a verdiktet, majd ezt követően, ha a vádlottat bűnösnek találják, kiszabják a büntetést. Már el is kezdődött. Őt illeti a szó. Az első mondat mint jeges szél csapott a magasba. „Egy gyermek nem szuvas fog. Nem lehet kitépni, mint egy fogat, és aztán bedobni a szemétládába a piszkos vatta és géz közé. A gyermek emberi lény, és egy emberi lény élete a fogamzás pillanatában kezdődő és a halál pillanatában végződő folyamat. Önök közül néhányan nyilván támadni fogják már magát a folyamatkoncepciót is. Majd azt hozzák fel, hogy a fogamzás pillanatában még nem mint emberi lények létezünk. Csak mint szaporodó sejt létezünk, amely még nem jelenti az életet. Vagy csak annyira, mint egy fa, amit nem bűn kivágni; egy muslica, amit nem bűn összenyomni. Mint tudós erre rögtön azt válaszolom, hogy egy fából vagy egy muslicából sosem lesz ember. Mindazon összetevők, amelyek együttese az ember, a testétől a személyiségéig és mindazon hányadosok, amelyek az egyént alkotják, a vérétől az agyáig, abban a sejtben már jelen vannak. És ettől az a sejt jóval több, mint egyszerű terv vagy ígéret: ha megvizsgálhatnánk egy olyan mikroszkóppal, amely láthatóvá tenné a láthatatlant, térdre borulnánk, és hinnénk Istenben. Tehát már a sejt létének ebben a szakaszában is – akármilyen paradoxnak tűnik is – felhatalmazva érzem magam, hogy a gyilkosság szót használjam. És rögtön hozzáteszem: ha az emberség a terjedelemtől függne, a gyilkosság pedig a mennyiségtől, akkor ebből az következne, hogy egy százkilós embert nagyobb bűn megölni, mint egy ötvenkilóst. A mellettem ülő kolléganő ne mosolyogjon! Az elveiről nem óhajtok vitatkozni, amellett viszont, ahogy orvosi hivatását gyakorolja, már nem mehetek el szó nélkül: abban a ketrecben most két nőnek kéne lenni, nem egynek.” Aztán szigorúan, megvetően ránézett a doktornőre. A doktornő megőrizte nyugalmát, cigarettázott, és ez üdítő szellőként hatott rám. De a jeges szél máris feltámadt. „De nem azért vagyunk itt, hogy egy sejt halála felett ítélkezzünk. Azért vagyunk itt, hogy egy olyan gyerek haláláról ítélkezzünk, aki eljutott születése előtti létének harmadik hónapjába. Ki vagy mi okozta e gyermek halálát? Előttünk ismeretlen, de természetes körülmények, egy börtönből szökött ámokfutó vagy az az asszony, akit a ketrecben látnak? Rendelkezésemre állnak azok a bizonyítékok, amelyek birtokában kijelenthetem: a gyermek halálát az az asszony idézte elő, akit a ketrecben látnak. Nem véletlen, hogy már az első találkozásunkkor gyanakodtam rá. Van tapasztalatom benne, hogy az

álarc mögött is felismerjem a gyermekgyilkost, mert kétség nem fér hozzá, hogy nem a valódi arcát mutatta felém, amikor azt állította, hogy akarja a gyereket. Először magával hitette el ezt a hazugságot, aztán a külvilággal. Megdöbbentett például a kimért hűvössége. Amikor gratuláltam neki, mert a vizsgálat pozitív eredményt hozott, csak annyit felelt, hogy ő már tudta. Megdöbbentett az is, hogy milyen ellenséges hangon válaszolt, amikor először jelentkeztek a méhösszehúzódás okozta görcsök, és azt rendeltem el, hogy feküdjön ágyba. Ekkora luxust nem engedhet meg magának, csattant föl, legföljebb két hétre hajlandó ágyba feküdni. Még nekem kellett győzködni, veszekedni, alázatosan könyörögni, hogy legyen belátó. És ez arról győzött meg, hogy nem szívesen vállalja az anyai kötelességeket, számára az anyaság nem jelent semmilyen felelősséget. Egyébként folyton felhívott telefonon, és azt állította, hogy jól érzi magát, semmi értelme, hogy továbbra is ágyban feküdjön, fel kell kelnie, mert várja a munka. Aznap reggel, amikor újra eljött, maga volt a boldogtalanság. Akkor, ott a vizsgálat közben érlelődött meg bennem a gyanú, hogy ez az asszony valami bűnös dologban töri a fejét. Anatómiai és fiziológiai szempontból érthetetlen volt, miért olyan fájdalmas ez a terhesség: a görcsöknek csak pszichikai, tehát akarati okai lehettek. Kérdéseket tettem föl neki. Szűkszavúan bár, de tudtomra adta, hogy aggasztják bizonyos dolgok. Említett valami bajt is, melynek mibenlétét nem kutattam, annyira kézenfekvő volt, hogy a baj maga a terhesség. A végén megkérdeztem, hogy tényleg akarja-e a gyereket, és elmagyaráztam, hogy néha a gondolat is öl: itt az ideje, hogy az idegességet a nyugalom váltsa föl. Dühösen azt felelte, hogy ez épp olyan, mintha azt kívánnám tőle, hogy változtassa meg a szeme színét. Néhány nappal később ismét eljött. Ahogy újrakezdte normális hétköznapjait, az állapota rosszabbodott. Befektettem a klinikára. Itt egy hétig mozdulatlanul tartottam, és a gyógyszerek segítségével a pszichéjét is uralni tudtam. És itt jutottunk el a gyilkossághoz, hölgyeim és uraim. De előtte még mondanék valamit: tegyük fel, hogy önök közül valaki súlyos beteg, és szüksége van egy bizonyos gyógyszerre. A gyógyszer kéznél van, a gyógyulás csak attól az egyszerű mozdulattól függ, hogy valaki átnyújtsa önöknek a gyógyszert. Hogy neveznék azt az embert, aki ahelyett hogy odaadná, eldobja a gyógyszert, vagy méreggel cseréli fel? Őrültnek, lelketlennek, segítség megtagadásában vétkesnek? Nem, ezek enyhe kifejezések. Én gyilkosnak nevezem. Esküdttársaim, nem vitás, hogy a gyermek beteg volt, és számára a kéznél lévő orvosság a mozdulatlanság lett volna. De ez az asszony nemcsak hogy ezt tagadta meg tőle, hanem azzal az utazással olyan mérget adott be neki, ami egy ennél könnyebb terhességet is komolyan veszélyeztetett volna. Órákat töltött repülőn, autóban, hepehupás, úttalan utakon, egyedül. Könyörögtem, hogy ne tegye. Bebizonyítottam neki, hogy a magzat már nem csupán szaporodó sejt, hanem valódi gyerek. Figyelmeztettem, hogy így meg fogja ölni. De ő kegyetlen és kérlelhetetlen volt, aláírt egy papírt, melyen minden felelősséget magára vállalt, útra kelt, megölte. Egyetértünk: ha most az írott törvények bírósága előtt állnánk, nagyon nehéz volna bebizonyítanom a bűnösségét. Nem volt szonda, se gyógyszer, se sebészi beavatkozás: az írott törvények szerint ez az asszony szabadon távozhatna a teremből, mert nem követett el bűncselekményt. De hölgyeim és uraim, mi az élet bírósága vagyunk, és az élet nevében azt mondom önöknek, hogy a viselkedése minden szondánál, gyógyszernél, sebészi beavatkozásnál rosszabb volt. Mert szemforgató és gyáva volt, mert még a törvénnyel való összeütközést sem kockáztatta. Sokért nem adnám, ha az enyhítő körülmények alapján legalább részben felmenthetném ezt az asszonyt. De erre semmilyen lehetőséget nem látok. Talán szegény volt, olyan megélhetési gondokkal küzdött, hogy nem lett volna képes eltartani a gyerekét? Nem, erről szó sincs. Ezt ő is elismeri. Vagy talán meg kellett védenie a becsületét, mert az a társadalmi réteg, amelyhez tartozott, lehetetlenné teszi, ha törvénytelen gyereket hoz a világra? Ez sem igaz. A kulturális elithez tartozik, amely nemhogy nem vetette volna ki magából, hanem hőst csinált volna belőle, mert nem hisz a társadalom

szabályaiban. Nem hisz Istenben, a hazában, a családban, a házasságban, az együttélés princípiumaiban. Nincs enyhítő körülmény, mert a bűnét egyfajta szabadság nevében követte el: az önző, személyes szabadság nevében, mely nem számol másokkal, a mások jogaival. Azt mondtam, jogaival. Tettem ezt azért, hogy megelőzzem önöket az eutanázia szó kiejtésében. És tettem azért is, nehogy azt válaszolják nekem, hogy miközben hagyta a gyerekét meghalni, a jogát gyakorolta: meg akarta spórolni a közösségnek egy beteg, tehát elhibázott egyén terhét. Nem a mi jogunk eldönteni, hogy kiből lesz elhibázott ember és kiből nem, vagy hogy elhibázott ember lesz-e egyáltalán vagy sem. Homérosz vak volt, Leopardi púpos. Ha a spártaiak ledobták volna őket a Taigetosz hegyéről, vagy anyáik belefáradtak volna viselésükbe, ma az emberiség szegényebb lenne: tagadom, hogy egy olimpiai bajnok többet érne, mint egy vak vagy nyomorék költő. Vállalni kell az áldozatot, akár olimpiai bajnok, akár vak vagy nyomorék költő magzatot hordunk a hasunkban; emlékeztetem önöket, tetszik vagy nem tetszik, így szaporodik az emberi faj. Szavazok: bűnös!” *** Megbénultam ettől a kiáltástól. Becsuktam a szemem, így nem is láttam, amikor a doktornő szólásra emelkedett. Amikor kinyitottam a szemem, már ő beszélt: „A kolléga úr elfelejtette megemlíteni, hogy minden Homéroszra esik egy Hitler, hogy minden fogamzás gyönyörű és borzalmas lehetőségeket magában rejtő kihívás. Én nem tudom, hogy ebből a gyerekből egy Jeanne D’Arc vagy egy Hitler lett volna-e; amikor meghalt, csak egy ismeretlen lehetőség volt. Viszont tudom, ki ez az asszony: hús-vér valóság, akit nem szabad tönkretenni. Egy ismeretlen lehetőség és egy hús-vér valóság közül én az utóbbit választom. A kolléga úr, úgy tűnik, az életkultusz bűvöletében él. De ezt a kultuszt csak azokra terjeszti ki, akik egyszer majd megszületnek vagy megszülethettek volna, azokra nem, akik már léteznek. Az életkultusz csak fecsegés, semmi más. Mint ahogy az egy-gyerek-nem-szuvas-fog kijelentés is csak jól hangzó mondás, semmi más. Lefogadom, hogy a kolléga úr járt a háborúban, és lőtt és ölt, megfeledkezve róla, hogy egy gyerek húszéves korában sem szuvas fog. Nem ismerek szörnyűbb gyermekgyilkosságot a háborúnál. A háború húsz évvel elhalasztott, tömeges gyermekgyilkosság. De ezt a kolléga úr, ki tudja, milyen más kultuszok nevében, elfogadhatónak tartja, és nem alkalmazza rá a folyamatkoncepciót. Tudósként sem tudom komolyan venni ezt a folyamat-dolgot: mert ha komolyan venném, mindannyiszor gyászt ölthetnék, ha egy petesejt megtermékenyületlenül hal el, mert a kétszázmillió spermium közül egy sem jut el odáig, hogy átlyukassza a falát. Sőt akkor is gyászt kéne öltenem, ha egy petesejt megtermékenyül: gondolnom kellene arra a százkilencvenkilencmillió-kilencszáz-kilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc spermiumra, amely meghal, mert az az egy mindnyájukat megelőzve lyukasztotta át a petesejt falát. Azok is Isten teremtményei. Azok is élnek, és tartalmazzák mindazon alkotórészeket, melyekből az egyén lesz. A kolléga úr még sosem vizsgálta mikroszkóp alatt őket? Még sosem látta, hogy rohannak farkukkal csapkodva, mint egy ebihalraj: sose látta, mit küszködnek, harcolnak, hogy eljussanak az áttetsző zónához, micsoda elkeseredéssel verik hozzá a fejüket, tudva, hogy ha nem sikerül, belehalnak? Ez bizony szívszorító látvány; ha erről a kolléga úr nem vesz tudomást, nem valami nagylelkű a saját neméhez. Nem akarom olcsó ironizálással tölteni az időt, de ha már a kolléga úr ennyire hisz az életben, miért hagyja, hogy milliárd és milliárd spermium elpusztuljon, miért nem tesz értük valamit? Mi ez a passzivitás? Segítségnyújtás megtagadása vagy bűncselekmény? Világos, hogy bűncselekmény: neki is ott lenne a helye abban a ketrecben. Ha most azonnal nem megy be oda, az azt jelenti, hogy nem mondott nekünk igazat, és mégsem abban látja a feladatot, hogy nagy számban szülessenek emberek, hanem hogy a már megszületetteknek a lehető legkevésbé legyen nyomorúságos az életük.

Még mindig a kolléga úr szavainál maradva, a bűnrészességemmel kapcsolatos vádaskodását sem tudom komolyan venni. Legfeljebb a helyzet megítélésében tévedtem, de ezért még az élet bírósága sem ítélhet el. Egyébként nem ítéltem meg tévesen a helyzetet: akkori véleményemet ma is fenntartom. A terhesség nem a természet büntetése, azért az egy gyönyörűséges pillanatért. A terhesség csoda, aminek ugyanazzal a természetességgel kell végbemennie, mint ami megáldja a fákat és a halakat. Ha nem a normális módon zajlik, nem kérheted egy nőtől, hogy hosszúhosszú hónapokat töltsön mozdulatlanul, ágyban fekve, mintha paralízises lenne. Más szavakkal: nem követelheted meg tőle, hogy adja fel a munkáját, személyiségét, a szabadságát. Követelsz talán ilyet egy férfitól, akinek pedig ugyanolyan, sőt, talán sokkal nagyobb gyönyört szerez az a pillanat? A kolléga úr nyilván úgy gondolja, hogy csak a férfiak rendelkeznek a saját testükkel, a nők nem. A férfit nyilván méhecskének tartja, amelynek szabad virágról virágra szállnia, a nőt pedig egy nemzőrendszernek tekinti, melynek csak az a dolga, hogy gyerekeket hozzon a világra. Mindennapos jelenség a mi szakmánkban: a nőgyógyászok kedvenc páciensei a szelíd, kövér, szabadságproblémáktól mentes tenyészkancák! De hagyjuk az orvosokat! Azért vagyunk itt, hogy ítéletet mondjunk egy előre megfontolt gyilkossággal vádolt nő ügyében, aki nem késsel, hanem a gondolatával ölt. Alapos indokok alapján visszautasítom a vádat. Aznap, amikor megállapítottam, hogy minden rendben halad nála, nagy megkönnyebbülés látszott az arcán. Aznap, amikor közöltem vele, hogy a magzat meghalt, nagy fájdalom ült ki az arcára. Magzatot mondtam, nem gyereket: a tudomány lehetővé teszi számomra ezt a megkülönböztetést. Mindnyájan tudjuk, hogy a magzatból csak a világra jötte pillanatában válik gyermek, és ez a pillanat a kilencedik hónapban következik be. Rendhagyó esetekben a hetedik hónapban. De tételezzük fel, hogy nem magzat volt, hanem gyermek: akkor sem lehet bűntényről beszélni. Kedves kolléga, ez az asszony nem akarta a gyereke halálát: a saját életét akarta. És sajnos, bizonyos esetekben a mi életünk valaki másnak a halála, és a másik ember élete a mi halálunk. Az ember ölhet, ha meg akarják gyilkolni. Az írott törvények ezt jogos önvédelemnek nevezik. Ha ez az asszony tudat alatt valaha is a gyermeke halálát kívánta, azt jogos önvédelemből tette. Tehát nem bűnös.” *** Aztán felállt apád, már nem sírt. Már éppen kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor elkezdett remegni az álla, és ismét kibuggyantak a könnyei. Megint az arca elé kapta a kezét, és visszazuhant a helyére. „Tehát nem óhajt szólni?” – kérdezte az orvos ingerülten. Apád alig észrevehetően nemet intett, miközben lehajtotta a fejét. „Szavaznia mindenképpen kell!” – mondta a másik. Apád ekkor már zokogott. „A szavazatát kérem!” Apád kifújta az orrát, hallgatott. „Bűnös, igen vagy nem?” Apád nagyot sóhajtott, és azt mormogta: „Bűnös.” Ekkor döbbenetes dolog történt: a barátnőm feléje fordult és leköpte. Miközben apád sápadtan törölgette magát, a barátnőm üvölteni kezdett: „Gazember! Álszent gazember! Te mered ezt mondani, aki csak azért hívtad fel, hogy vetesse el? Te, aki két hónapig bujkáltál, mint egy katonaszökevény? Te, aki csak azért mentél fel hozzá, mert én kértelek rá? Mindig így csináljátok, ugye? Megrémültök, és magunkra hagytok bennünket, és legfeljebb az apaság okán tértek vissza hozzánk. Persze, mert mibe kerül nektek az apaság? Tönkremegy a hasatok attól a nevetséges megnagyobbodástól? Végigszenveditek a szülést, végigkínlódjátok a szoptatást? Az apaság gyümölcsét úgy tálalják elétek, mint a megfőtt levest, vagy mint ahogy az ágyatokra tesszük a vasalt inget. Csupán nevet adtok a gyereknek, ha mindez házasságban történik, de ha megszöktök, még nevet se kell adnotok. Egyedül a nőt terheli az összes felelősség, rá vár az összes szenvedés, őt éri minden támadás. Kurva, mondjátok neki, ha lefekszik veletek. Ezt a szót nem lehet férfira alkalmazni. Évezredek óta ránk kényszerítitek a szavaitokat, a szabályaitokat, a túlzásaitokat. Évezredek óta büntetlenül használjátok testünket. Évezredek óta

csendet erőltettek ránk, és az anyaság feladataiba száműztök bennünket. Minden nőben az anyát keresitek. Minden nőtől, még ha az a lányotok is, azt kéritek, hogy az anyátok legyen. Azt mondjátok, nincsenek olyan izmaink, mint nektek, de nem kíméltek bennünket, még a cipőtöket is velünk pucoltatjátok. Azt mondjátok, nincs annyi eszünk, mint nektek, de még azt is a mi intelligenciánkra bízzátok, hogy beosszuk a fizetéseteket. Örök gyerekek vagytok, és gyerekek is maradtok vénségetekig; mi etetünk, tartunk rendben, szolgálunk ki, látunk el tanácsokkal, vigasztalunk benneteket, és védelmezünk is a gyengeségeitekben, a lustaságotokban. Megvetlek benneteket. És megvetem magamat is, amiért nem tudok lemondani rólatok, amiért nem kiáltom nektek gyakrabban: elég, nem leszünk többé az anyátok! Már a szóból is elegünk van, amit a saját érdeketekben, önzésből glóriával vetettek körül. Magát is le kéne köpnöm, doktor úr. Magát, aki egy nőben nem lát mást, csak egy méhet és két petefészket, az agyáról tudomást sem vesz. Magát, aki egy terhes nő láttán azt gondolja: Jól szórakozott, aztán hozzánk fut. Maga sosem szórakozott, doktor úr? Sosem feledkezett meg az életkultuszról? Olyan hévvel védelmezte a sejteket, hogy az ember azt hinné, megirigyelte, ahogy a kolléganője nevezte, az anyaság csodáját. De nem, az ki van zárva. Az a csoda túl nagy áldozatot követelne öntől. Egy férfi az ilyesmivel nem tudna szembenézni. Itt nem egy nő pere folyik, doktor úr, itt az összes nő pere folyik. Jogom van tehát visszafordítani önre a vádat, és jól vésse az agyába, doktor úr: az anyaság nem erkölcsi kötelesség. Még csak nem is biológiai tény. Az anyaság tudatos választás. Ez a nő tudatosan választott, és senkit sem akart megölni. Ön akarta őt megölni, doktor úr, azzal, hogy még azt is megtiltotta neki, hogy az agyát használja. Ezért magának kellene abban a ketrecben ülnie, és nem azért, mert elmulasztott segítséget nyújtani annak a sok milliárd idétlen ondónak, hanem asszonygyilkossági kísérletért. Ezek után, azt hiszem, felesleges is mondanom, hogy a vádlott nem bűnös.” *** Aztán felállt a főnököm, arcán tettetett zavar ült. Nem is tudja, mit mondjon, kezdte, mert kívülállónak érzi magát ebben az esküdtszékben. A többieket a gyerek révén érzelmi vagy szakmai szálak fűzik a vádlotthoz; ő viszont csak a munkaadója. Mint ilyen egyértelműen csak örülhet neki, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy alakultak: még a legnagylelkűbb pillanataiban is akadálynak tekintette ezt a terhességet. Sőt katasztrófának, ami neki egy csomó pénzébe került volna. Elég csak a fizetésre gondolni, amit egy érthetetlen és elvetendő törvény értelmében a tétlenség hónapjaiban is folyósítania kellett volna a vádlottnak. Hát igen: a gyerek bölcs volt, bölcsebb az anyjánál. Halálával végül is megvédte a cég jó hírét. Mit gondoltak volna az emberek, ha meglátják az egyik alkalmazottját, aki ráadásul nincs is férjnél, egy újszülöttel a karján? Nem habozik bevallani: ha a nő elfogadta volna, ő segített volna neki megszabadulni ettől a kellemetlen dologtól. De ő nemcsak nagyiparos: ember is. És az esküdtek, akik előtte szóltak, úgy érti, a két férfi esküdt, alapos meggondolásra késztették. A doktor úr az erkölcsi felfogásával és a logikájával, az apa pedig a bánatával hatott rá. Belegondolva nem tehet mást, csatlakozik a doktor véleményéhez, és osztozik az apa bánatában. Egy gyerek egyformán tartozik az apjához és az anyjához; ha tehát bűntény történt, akkor kettős bűntényről kell beszélni, mert a nő nemcsak a gyerek életét oltotta ki, hanem kettétörte egy felnőtt férfi életét is. Egyetért abban, hogy el kell dönteni: történt-e bűncselekmény vagy nem? De hát lehetnek ez ügyben valakinek is kétségei? Kell cáfolhatatlanabb bizonyíték az orvos tanúvallomásánál? Az orvos elnézően csak bizonyos önzésről beszélt. O azonban, mármint a főnök megvilágíthatja az okot és az indítékot is: a vádlott attól félt, hogy arra a nevezetes útra egyik riválisát küldik el. Ezért nem volt tekintettel a hasában hordott életre, ezért ugrott ki az ágyból, és indult útnak. Könyörtelenül. A szövetségese, a doktornő csak nyugodtan átkozódjon és köpködjön. A vádlott bűnös.

*** Ekkor megkerestem tekintetemmel az apámat és az anyámat. Némán esedeztem hozzájuk, mert ők voltak számomra az utolsó mentsvár. Két reményvesztett ember nézett vissza rám. Nagyon kimerültnek látszottak, és úgy tűnt, sokkal öregebbek, mint a per kezdetén. A fejük néha előrebukott, mintha nem bírnák tartani, a testük remegett, mintha fáznának, egész lényük szomorú csüggedés volt, ebben különböztek a többiektől: a kétségbeesés egymáshoz láncolta őket. Bezárkózva közös kétségbeesésükbe, lesütött szemmel engedélyt kértek, hogy ülve maradhassanak. Az engedélyt megkapták, aztán összedugták a fejüket: gondolom, hogy megbeszéljék, melyikük szól elsőnek. Apám szólalt meg elsőnek. Azt mondta: „Nekem két fájdalmam volt. Az első, amikor megtudtam, hogy az a gyerek van. A második, amikor megtudtam, hogy már nincs. Remélem, hogy itt megkímélnek a harmadik fájdalomtól: hogy látnom kelljen, amint a lányomat elítélik. Nem tudom, hogyan történtek a dolgok. Önök közül sem tudhatja senki, mert senki sem láthat bele a másik ember lelkébe. De az én lányom, és egy apa soha nem tartja bűnösnek a gyerekeit. Soha.” Rögtön utána anyám beszélt. Azt mondta: „Ő az én kislányom. Mindig is a kislányom marad. És az én kislányom nem tehet rosszat. Amikor megírta, hogy gyereket vár, azt válaszoltam neki: ha így döntöttél, biztosan így is van rendjén. Ha azt írta volna, hogy nem akar gyereket, akkor is ugyanezt válaszoltam volna. Mi nem ítélkezhetünk felette, de önök sem. Nincs joguk vádolni vagy védelmezni, mert nem tudnak az ő fejével gondolkozni, az ő szívével érezni. Nincs értéke az önök tanúvallomásának. Itt csak egy tanú lehetne, aki elmagyarázhatná, hogyan is történtek a dolgok. És ez a tanú a gyerek, s ő ugye...” Ekkor a többiek félbeszakították, és kórusban kiáltották: „A gyerek! A gyerek!” És én megmarkoltam a rácsot, és üvölteni kezdtem: „A gyereket ne! A gyereket ne!” És ahogy kiabáltam, egyszer csak... Igen, ahogy kiabáltam, egyszer csak meghallottam a hangodat: „Mama!” Ereztem, elhagy az erőm, mert életemben először szólítottak mamának, és mert először hallottam a hangodat, és mert ez a hang nem gyerekhang volt. Felnőtthang volt, férfihang. Arra gondoltam: „Férfi volt!” Aztán arra gondoltam: „Férfi volt, el fog ítélni.” És végül azt gondoltam: „Látni akarom!” Mindent átkutattam a szememmel: a ketrecet, a termet, a padokat, a földet, a falakat. De sehol sem találtalak. Nem voltál ott. Síri csend lett. És ebben a síri csendben ismét megszólaltál. „Mama! Engedd, hogy beszéljek, mama. Ne félj! Nem szabad félni az igazságtól. Különben is már elhangzott. Mindenki mondott valami igazat, és tudod: te tanítottál rá, hogy az igazság sok különböző igazságból tevődik össze. Igazuk van azoknak, akik vádoltak, és azoknak, akik védelmeztek, azoknak, akik felmentettek, és azoknak, akik elítéltek... De ez mind nem érdekes. Igaza volt apádnak és anyádnak, amikor azt mondták, hogy nem lehet belelátni a másik ember lelkébe, és hogy én vagyok az egyetlen tanú. Csak én jelenthetem ki, mama, hogy megöltél anélkül, hogy megöltél volna. Csak én magyarázhatom meg, hogyan tetted és miért. Én nem kértem, hogy megszülj, mama. Ezt senki se kéri. Ott lent a semmiben nem létezik akarat. Nincs választás. Ott csak a semmi van. Amikor bekövetkezik a szakadás, és észrevesszük, hogy elkezdődtünk, fel se vetődik, hogy akarjuk-e vagy sem, hogy jó-e nekünk vagy rossz. Egyszerűen elfogadjuk, és aztán várjuk, vajon jó-e, hogy elfogadtuk. Én talán túl hamar rájöttem, hogy jó. A bizonytalankodásaid és aggodalmaid ellenére olyan ügyesen meggyőztél róla, hogy szép dolog megszületni, öröm kilépni a semmiből. Ha egyszer megszületsz, mondtad, ne csüggesszen sem a szenvedés, sem a halál. Ha valaki meghal, az azt jelenti, hogy megszületett, hogy kilépett a semmiből, és semmi sem rosszabb a semminél: csak azt ne kelljen mondanom, hogy nem léteztem. Elkápráztatott a hited, az erőszakosságod. A régmúlt idők erőszakosságát idézte, amikor az élet kezdődött, úgy, ahogy elmesélted. Hittem neked, mama. A vízzel együtt, ami körülvett, magamba szívtam a gondolataidat is. Minden gondolatodnak felfedezésíze volt. Történhetett volna másként? A testem csak egy terv volt, ami hála neked, benned fejlődött; az értelmem csak ígéret volt, ami hála

neked, benned érlelődött. Kizárólag azt fogtam föl, amit te adtál nekem, és semmiről sem tudtam, amit te nem adtál: belőled ittam a világosságot és a tudatot. Ha mindennel és mindenkivel szembeszálltál, hogy engem az életbe vezess, gondoltam, ez azt jelenti, hogy az élet valóban fenséges ajándék. De aztán egyre bizonytalanabb lettél, egyre kétkedőbb, a hízelgés fenyegetéssel, a gyöngédség haraggal, a bátorság félelemmel váltakozott benned. Aztán egy napon, hogy megszabadulj a félelemtől, mama, azt mondtad, én döntöttem a létezés mellett. Azt állítottad, hogy a parancsomnak engedelmeskedtél, nem te döntöttél így. Egyenesen azzal vádoltál, hogy zsarnokoskodom feletted: hogy te vagy az én áldozatom, nem én a tiéd. Szemrehányásokat tettél, engem hibáztattál a szenvedéseidért. Odáig mentél, hogy megmagyaráztad, mi nálatok az élet: egy szabadság, boldogság, szerelem nélküli csapda. A szolgaság és az erőszak kútja, amiből nem tudnék kimászni. Fáradhatatlanul bizonygattad, hogy a hangyabolyból nincs menekvés, komor törvényei fogva tartanak. A magnóliafák csak azért vannak, hogy asszonyokat hajítsanak le rájuk, a csokoládét azok eszik, akiknek nincs szükségük rá, a holnap egy darab kenyérért agyonlőtt ember meg egy zsák piszkos alsónadrág. A te szomorú meséid mindig ugyanazzal a kérdéssel fejeződtek be: hát ezért hagynád ott azt a békés fészket, hogy ide kigyere? Arról sose meséltél, hogy úgy is lehet virágot szakítani a magnóliáról, hogy az ember ne haljon bele, hogy megalázkodás nélkül is lehet bonbont enni, és hogy a holnap lehet jobb a tegnapnál. És amikor észbe kaptál, már túl késő volt: akkor már átadtam magam a halálnak. Ne sírj, mama! Én tudom, te ezt szeretetből is tetted, hogy felkészíts a lét borzalmaival való találkozásra. Nem igaz, hogy nem hiszel a szerelemben, mama. Olyannyira hiszel benne, hogy gyötrődsz, amiért csak keveset látsz belőle, és amit látsz is, az se tökéletes soha. Te szerelemre születtél. De hát lehet hinni a szerelemben, ha az ember nem hisz az életben? Alighogy felfogtam: te nem hiszel az életben, csak erőfeszítések árán bírod ki, és az is erőfeszítés, hogy engem oda eljuttass, megszületett bennem az első és utolsó döntés: visszautasítom a születést, másodszor is megtagadom tőled a Holdat... Akkor már megtehettem, mama. A gondolatom már nem a te gondolatod volt; a sajátom. Aprócska, talán csak gondolatkezdemény, de ahhoz elég volt, hogy levonjam belőle a következtetést: ha az élet kín, miért szálljak partra? Sosem mondtad, hogy miért születünk. Volt benned annyi tisztesség, hogy ne csapj be azzal a legendával, amit a magatok vigasztalására találtatok ki a mindenható Istenről, aki saját képére és hasonlatosságára teremti az embert, hogy az keresse a jót, és a Paradicsomba igyekezzen... Az egyetlen magyarázatod az volt, hogy te is megszülettél, előtted a mamád is megszületett, a mamád előtt a mamád mamája és így tovább visszafelé az időben, amíg csak a nyomok követhetők. Szóval hogy azért születünk, mert mások megszülettek, és hogy mások megszülethessenek: az önmagáért való szaporodásért. Ha nem így lenne, mondtad nekem egyik este, kihalna az emberi faj. Sőt nem is létezne. De miért kellene léteznie, miért kell léteznie, mama? Mi a cél? Megmondom én neked, mama: a halálvárás, a semmivárás. Az én világegyetememben, amit te tojásnak hívtál, volt cél: megszületni. De a te világodban a cél meghalni: az élet egy halálos ítélet. Nem látom be, miért kellett volna kilépnem a semmiből, hogy ugyanoda térjek vissza.” *** Ekkor értettem meg, milyen visszavonhatatlan bajba sodortalak téged és magamat meg mindazt, amiben hinni akarok: megszületni, hogy az ember boldog, szabad, jó legyen; megszületni, hogy harcolhassunk a boldogság, a szabadság, a jóság nevében; megszületni, hogy kipróbáljuk magunkat, hogy tudjunk, felfedezzünk, kitaláljunk dolgokat. Megszületni, hogy ne haljunk meg. Elkapott a pánik, és azt kívántam magamnak, hogy csak álmodjam mindezt, hogy gyorsan kerüljek ki ebből a rémálomból, találjalak életben téged, gyermekem, a hasamban, és kezdjünk mindent elölről, rémület és türelmetlenség nélkül, anélkül hogy megtagadnám a remény nevű hitet, és rázni kezdtem a ketrecet:

közben azt mondtam magamnak, hogy a ketrec nem is létezik. De a ketrec ellenállt nekem. Valóban létezett az a ketrec, és létezett a bíróság is, és valóban folyt a per, amelyben te bűnösnek mondtál engem, mert én bűnösnek mondtam magamat; elítéltél, mert én elítéltem magam. Már csak a büntetés kiszabása maradt, de ez magától értetődő volt: lemondani az életről és visszatérni veled a semmibe. Kinyújtottam feléd a kezemet. Könyörögtem, hogy azonnal vigyél magaddal, bocsáss meg... Te odajöttél hozzám, és azt mondtad: „De én megbocsátok neked, mama. Ne térj vissza a semmibe velem. Majd egyszer máskor megszületek.” Csodálatos szavak, gyermekem, de csak szavak. A világ összes ondói és petesejtjei az összes lehetséges kombinációban egyesülve sem alkothatnak meg soha többé téged, aki voltál, aki lehettél volna. Te sosem fogsz újra születni. Sosem térsz vissza. Csak a kétségbeesés hajt, hogy tovább beszéljek hozzád.

– 29 – Napok óta élettelenül ott vagy bezárva, és nem távozol. A doktornő csodálkozik, és meg van rémülve. Meghalhatok, mondja, ha nem távolítalak el. Ezt én nagyon jól tudom és hozzáteszem: nincs szándékomban így büntetni magam, hogy melléd szegődve érvényt szerezzek annak az ítéletnek, amit abban az abszurd perben magamra kiszabtam. Elég nekem ez a súlyos bánat. Ugyanakkor semmi sietség nincs bennem, hogy eltávolítsalak magamból, de hogy ez miért van, nem tudnám megmondani. Talán mert megszoktam, hogy együtt vagyunk, hogy együtt alszunk, együtt kelünk; mert megszoktam, hogy egyedül vagyok, anélkül, hogy egyedül lennék? Talán teljesen logikátlanul arra gondolok, hogy csak tévedés történt, és még érdemes várni? Vagy mert nem akarok visszatérni akkori önmagamhoz, aki teelőtted voltam? Annyira vágytam rá, hogy ismét a magam ura legyek. Most, hogy az lettem, már nem érdekel. Tessék, a valóság sokadik darabkája, amivel megismerkedhettél volna, ha megszületsz: valaki elemészti magát, hogy gazdagsághoz vagy szerelemhez vagy szabadsághoz jusson, mindent megtesz, hogy érvényt szerezzen a jogának, és amikor megvan, nem örül neki. Pusztulni hagyja, vagy tudomást sem vesz róla, talán arra gondolva, hogy szívesen visszaforgatná az időt, kezdené elölről a csatákat, a szenvedést. Ha álmát megvalósulni látja, elveszettnek érzi magát... Ha legalább arról meg tudnám magam győzni, hogy te csak egy megálló voltál, nem más; hogy egy halál nem állítja meg az életet, hogy az életnek nem volt szüksége rád, hogy ez a fájdalom jó volt valamire vagy valakinek. De kinek kell egy gyerek, aki meghal; egy mama, aki nem akar mama lenni? A moralistáknak, a jogászoknak, a teológusoknak, a reformereknek? Ebben az esetben felvetődik a kérdés: kiknek lesz hasznuk ebből a történetből, és milyen verdiktet hoz az ő bíróságuk? Szolidárisak lesznek velem, vagy gyalázni fognak? Szolgálatot tettem a moralistáknak vagy a jogászoknak, a teológusoknak vagy a reformereknek? Akkor követtem el bűnt, amikor öngyilkosságra biztattalak és megöltelek, vagy amikor lelket tulajdonítottam neked, holott nem rendelkeztél vele? Hallod ezt a vitát, ezt az üvöltözést: istengyalázó, nem, nő-gyalázó, gúnyt űzött belőle, nem, mindent megtett érte, megértette, hogy az élet szent, nem, megértette, hogy az élet egy rossz tréfa. Mintha a lét vagy nemlét problémáját meg lehetne oldani ilyen vagy olyan szentenciával, ilyen vagy olyan törvénnyel, és nem minden egyes teremtménynek magának kellene a magára vonatkozó megoldást megtalálnia. Mintha egy felismert valóság nem kérdőjelezné meg a vele ellentétes valóságot, és mintha nem volna mind a kettő egyformán érvényes. Mikor lesz már vége a pereskedéseiknek, a hajbakapásaiknak? Megállapítani, hogy mit szabad és mit nem. Eldönteni, hogy melyik oldalon van az igazság. Igazad volt, gyermekem, itt is, ott is. A lelkiismeret is különböző lelkiismeretekből tevődik össze: én vagyok az az orvos és az a doktornő, a barátnőm és a főnököm, az apám és az anyám, az apád és te. Én az vagyok, amit ti mondtatok nekem. A szomorúság völgyei fekszenek előttem, hiába nyílnak rajtuk büszkeségvirágok.

– 30 – Apád ismét írt. De most egy olyan levelet, amin érdemes elgondolkozni. Azt mondja: „Elég jól ismerlek ahhoz, hogy most ne azzal nyugtatgassalak: jól tetted, hogy nem magadat áldoztad fel a gyerekért, hanem a gyereket magadért. Te nálam sokkal jobban tudod (amikor elkergettél, oda is kiáltottad nekem), hogy egy nő nem tyúkanyó, és nem minden tyúk kotlik a tojásokon, sok feléjük se néz, van olyan, amelyik kilyukasztja a tojást, és kiissza. Mi sem ítéljük el őket ezért, vagy nem jobban, mint ahogy elítéljük a természetet, mely betegségekkel és földrengésekkel öl és pusztít. Ahhoz is elég jól ismerlek, hogy most ne arra emlékeztesselek: a természet és bizonyos tyúkok kegyetlenségében van logika és bölcsesség: ha minden létezéslehetőség létezéssé válna, meghalnánk, mert nem maradna elegendő hely. Azt is jobban tudod nálam, hogy senki sem pótolhatatlan, és a világ ugyanúgy meglett volna Homérosz és Ikarosz és Leonardo da Vinci és Jézus Krisztus nélkül is: a gyerek, akit el akartál veszíteni, nem hagy űrt maga után, eltűnése nem jelent veszteséget sem a társadalom, sem a jövő szempontjából. Csak téged sebzett meg, de téged mértéken felül, mert te gondolatban ezerszeresére nagyítottad fel azt a drámát, ami talán nem is volt dráma. (Szegénykém: rájöttél, hogy gondolkozni annyi, mint szenvedni; intelligensnek lenni annyi, mint boldogtalannak lenni. Sajnálom, hogy megfeledkeztél a harmadik alapigazságról: a szenvedés az élet sója, nélküle nem is tudnánk emberien élni.) Nem azért írok tehát, hogy szánakozzak rajtad. Azért írok, hogy gratuláljak, elismerjem, hogy győztél. De nem azzal, hogy leráztad magadról egy terhesség és egy anyaság terhét, hanem azzal, hogy nem engedtél a mások szükségletének, beleértve Isten szükségletét is. Éppen az ellenkezője történt velem. Bizony. Az elmúlt hónapokban annyira irigyeltem azokat, akik hisznek Istenben, hogy az már felért egy kísértéssel. És én engedtem a kísértésnek. Elismerem, hogy nagyon fáradt voltam. Isten egy felkiáltójel, amivel az összes törött cserép összeragasztható: ha valaki hisz benne, az azt jelenti, hogy elfáradt, hogy képtelen egyedül cselekedni. Te nem vagy fáradt, mert te a kétkedés apoteózisa vagy. Számodra Isten egy kérdőjel, az első kérdőjel végtelen számú kérdőjeleid sorában. És csak azok jutnak előre, akik kérdésekkel gyötrik magukat, hogy feleletekhez jussanak; csak aki nem enged az istenhit kényelmének, nem kapaszkodik egy tutajba, hogy ott kipihenhesse magát, az kezdhet mindent elölről: csak az mondhat ellent ismét önmagának, csak az hazudtolhatja meg ismét magát, csak az adhatja át magát ismét a fájdalomnak. A barátnőnk arról informált, hogy a gyerek még mindig benned van, és nem is akarsz megszabadulni tőle, mintha így akarnád büntetni magad a következetlenségedért, így akarnád megvonni magadtól az életet. Feltehetően azért informált erről engem, hogy kérjelek meg, hagyd abba ezt az őrületet. De nem kell téged kérni, megmondom előre, hogy már nem fogsz sokáig ellenkezni. Ahhoz túlságosan szereted az életet, hogy a hívásának ellent tudj állni. Amikor ez bekövetkezik, engedelmeskedni fogsz, mint Jack London kutyája, mely vonítva követi a farkasokat, és ő maga is farkassá válik.” Igen, holnap hazamegyünk, gyermekem. És jóllehet a holnap szó, azt hiszem, rád nézve sértés, rám nézve fenyegetés, mégsem tehetek mást, mint hogy körbenézek és megállapítom, hogy holnap is egy nap lesz, tele lehetőségekkel.

– 31 – Olyan lelkesen fogadtak, mintha a lábam vagy a fülem lett volna beteg, és most kezdenék lábadozni. Gratuláltak, hogy „a nehézségek ellenére” is sikerült határidőre befejezni azt a munkát. Meghívtak ebédelni. Rólad egy szó se. Amikor megpróbáltalak szóba hozni, zavartan kitértek előle: mintha valami kellemetlen témára célozgattam volna, amiről ők azt tartják, ne-is-gondoljunk-rá-többé-amitörtént-megtörtént. Később a barátnőm félrehívott, és olyan hangon, mint aki egy fontos randevúra akar emlékeztetni, azt mondta, hogy beszélt az orvossal, aki változatlanul úgy gondolja, nem lehet arra számítani, hogy te magadtól eltávozz: ha nem vetetlek el, meghalok vérmérgezésben. Igen, itt az ideje, hogy döntsek: képtelen helyzet volna, ha az egyensúly helyreállítása végett te megölnél engem. Még annyi dolgom van. Te sose kezdtél bele semmibe, én viszont igen. Törődnöm kell például a karrieremmel, be kell bizonyítanom, hogy én sem vagyok rosszabb egy férfinál. Harcolnom kell például a felkiáltójelek kényelme ellen, rá kell bírnom az embereket, hogy többször kérdezzenek rá a miértekre. Véget kell vetnem az önsajnálatnak, és meg kell győznöm magamat, hogy nem a szenvedés az élet sója. A boldogság az élet sója, és létezik boldogság: az érte való harcban létezik. Végül meg kell fejtenem azt a rejtélyt, amit szeretetnek hívnak. Nem azt, amit az ágyban ismerünk meg, egymást érintve. Azt, amit veled kezdtem megismerni... Hiányzol, gyermekem. Úgy hiányzol, ahogy a karom, a szemem, a hangom hiányozna: és mégis kevésbé hiányzol, mint tegnap, mint ma reggel. Különös. Azt lehetne mondani, óráról órára gyengül a gyötrelem, míg végül majd mákszemnyire zsugorodik. A farkasok már elkezdtek hívogatni, és nem számít, hogy még messze vannak: tudom magamról, ahogy ideérnek, követni fogom őket. Tényleg olyan mélységesen és sokáig szenvedtem? Hitetlenkedve kérdem magamtól. Egyszer olvastam valahol, hogy az ember csak akkor döbben rá a kínok súlyára, amikor már megszabadult tőlük, és olyankor így kiált fel: hogy tudtam én elviselni ezt a poklot?! Valóban így lehet, rendkívüli dolog az élet: őrületes gyorsasággal hegeszti be a sebeket. Ha nem maradnának meg a hegek, nem is emlékeznénk rá, hogy onnan vér folyt valamikor. Egyébként még a hegek is el szoktak tűnni. Elhalványodnak, és végül eltűnnek. Ez történik majd velem is. Ez történik? Sikerülnie kell. Mert vágyom rá, igénylem. Most rögtön le is tépem a képedet a falról, nem hagyom, hogy továbbra is nézz rám. És eldugom a többi képet is, sőt széttépem. És feldarabolom ezt a bölcsőt, amit úgy cipeltem magammal, mint egy koporsót. Bevágom a kályhába. És eldugom a ruháidat, majd odaajándékozom valakinek. Vagy inkább széttépem. És megbeszélek egy időpontot az orvossal, azt mondom neki, hogy egyetértünk, valamelyik nap szakítson ki belőlem téged. És lehet, hogy felhívom az apádat vagy valaki mást, és még ma este lefekszem vele: elegem van az önmegtartóztatásból. Mert én élek... olyannyira élek, hogy nem vagyok kíváncsi perekre, nem vagyok kíváncsi verdiktekre, sem a bocsánatodra... És mert itt vannak a farkasok, közel, és van erőm, hogy még százszor is megszüljelek, anélkül hogy segítségért könyörögnék Istenhez vagy máshoz... Úristen, de fáj! Hirtelen rosszul lettem! Mi ez? Megint a késszúrások. Ugyanúgy, fel egészen az agyamig... Izzadok. Megy föl a lázam. Eljött a pillanat, gyermekem... Az elválásunk pillanata... És nem szeretném... Nem akarom... Nem akarom, hogy kitépjenek belőlem, mint egy szuvas fogat, és bedobjanak a szemétvödörbe a piszkos vatta és géz közé... De nincs más választásom. Tévedtél, gyermekem, amikor azt mondtad, hogy én nem hiszek az életben... Igenis hiszek. Szeretem minden igazságtalanságával, minden szomorúságával, minden aljasságával együtt... És élni akarom mindenáron. Rohanok, gyermekem. Eltökélten mondom: isten veled.

– 32 – Fölöttem a fehér mennyezet, mellettem egy pohárban itt vagy te. Nem akarták, hogy lássalak, de meggyőztem őket, hogy jogom van hozzá, így aztán idetettek: egy rosszalló fintor kíséretében. Végre nézhetlek. És becsapva érzem magam, mert semmiben sem hasonlítasz a fényképen látott gyermekre. Nem is vagy gyerek: egy tojás vagy. Egy szürke tojás, ami rózsaszínű alkoholban ring, és a tojásba nem lehet belelátni. Sokkal előbb véged lett, mint gondolták: sosem jutottál el odáig, hogy körmöd legyen és bőröd és mindazon gazdagságod, amivel én megajándékoztalak. A képzeletem teremtménye voltál, éppen hogy csak két kéz és két láb vágyának megvalósításáig jutottál, valamiig, ami hasonlít egy testre, egy arckezdeményig, pici orral és két mikroszkopikus szemmel. Végül is egy halacskát szerettem. És egy halacska szeretetéért jártam végig azt a kálváriát, ami még az életembe is kerülhet. Felfoghatatlan. Miért nem vetettelek el már korábban? Miért vesztegettem el azt a sok drága időt, hagyva, hogy megmérgezz? Rosszul vagyok, csupa rémült arcot látok magam körül. A jobb karomba és a bal csuklómba tűket szúrtak, a tűkből vékony csövek kígyóznak fel a palackokig. Az ápolónő vattázott léptekkel járkál. Időnként bejön az orvos egy másik orvossal, s bár számomra érthetetlen mondatokat váltanak, az egész olyan fenyegető. Sokért nem adnám, ha most megjelenne a barátnőm vagy az apád, vagy ami még jobb lenne, a szüleim: mintha a hangjukat hallottam volna. De nem jön senki, azon a két fehér köpenyesen kívül: az egyik az, aki elítélt? Egy perccel ezelőtt nagyon dühös lett. „Kétszer ennyit adjatok neki!” Kétszer ennyit, miből? A büntetésből? Már letörlesztettem, elölről kell kezdenem? Aztán azt mondta: „Igyekezzenek, nem látják, hogy mindjárt elmegy?” Ki megy el? Te nem... Te már halott vagy... Úgy haltál meg, hogy nem tudtad, mit jelent az élet: hogy mit jelentenek a színek, az ízek, a szagok, a hangok, az érzések, a gondolatok. Sajnállak, és sajnálom magamat. Megalázó. Mert mi értelme van sirályként repülni a kékségben, ha nem születnek új sirályok, akik majd szintén új sirályokat nemzenek, tovább és tovább, hogy azok is felröppenhessenek a kékségbe? Mi értelme van gyerekként játszani, ha nem születnek újabb gyerekek, akik szintén új gyerekeket nemzenek, tovább és tovább, hogy azok is játszhassanak és szórakozhassanak? Makacsabbnak kellett volna lenned. Harcolnod, győznöd kellett volna. Túl hamar megadtad magad, túl gyorsan belenyugodtál a dolgokba: nem voltál életrevaló. Hát szabad néhány mesétől és figyelmeztetéstől halálra rémülni? Olyan voltál, mint az apád: neki az a kényelmes, hogy megpihen Istenben; neked az volt a kényelmes, hogy megpihentél a nemlétben. Kettőnk közül ki árulta el a másikat? Nem én. Nagyon fáradt vagyok, nem érzem a lábamat, időnként elfátyolosodik a szemem, és mint darázsdongás vesz körül a csönd. És én mégsem adom fel, látod? Nézd, milyen keményen tartom magam! Mennyire nem vagyunk egyformák! Nem szabad elaludnom. Ébren kell maradnom, és gondolkoznom kell. Ha gondolkozom, talán kitartok. Mióta vagy abban a pohárban? Órák, napok, évek óta? Lehet, hogy néhány napja, de nekem éveknek tűnik: nem hagyhatlak tovább egy pohárban. Valami méltóbb helyre kéne téged tenni: de hová? Talán a magnólia lábához. Csak az a helyzet, hogy messze van innen a magnólia: a múltban áll, amikor még én is kislány voltam. A jelenben nincsenek magnóliák. Még az én házamban sem. Haza kellene vinni téged. Majd reggel. Most éjszaka van: a fehér mennyezet lassan feketévé válik. És hideg van. Jobb lesz, ha felveszem a kabátomat, ha kimegyünk. Gyere, menjünk: viszlek. Szeretnélek a karomban tartani, gyermekem. De olyan aprócska vagy: nem tarthatlak a karomban. Beleférsz a tenyerembe. Csak nehogy egy fuvallat elsodorjon! Van valami, amit nem értek: egy fuvallat elsodorhat, és mégis olyan nehéz vagy, támolygok. Add ide a kezedet, kérlek: úgy. Jól van. Látod, most te irányítasz engem, te vezetsz. De hát akkor te nem tojás vagy, nem halacska vagy: gyerek vagy! Már a térdemig érsz. Nem, a szívemig. Nem, a vállamig. Nem, a vállamnál is magasabb

vagy. Nem gyerek vagy, férfi vagy. Férfi, erős, kedves kezekkel. Már szükségem van a kezedre: öreg vagyok. A lépcsőn nem tudok lemenni, ha nem támogatsz. Emlékszel, amikor le-föl jártunk ezeken a lépcsőkön, vigyázva, hogy el ne essünk, egymásba kapaszkodva, cinkos ölelésben? Emlékszel, amikor arra tanítottalak, hogy kell egyedül járni, nemrégen kezdtél el menni, és nevetve számoltuk a lépcsőfokokat! Emlékszel, hogy járás közben minden meg-foghatóba belekapaszkodtál, nagyokat szuszogtál, én meg kinyújtott karral lépkedtem utánad? És arra a napra emlékszel, amikor alaposan megszidtalak, mert nem fogadtál szót? Később megbántam. Bocsánatot akartam kérni tőled, de nem jött a számra. A szemem sarkából figyeltelek, és te is a szemed sarkából figyeltél engem, mígnem elmosolyodtál, és megértettem, hogy megértetted. Azután mi történt? Tompa lett az agyam... a szemhéjam mintha ólomból lenne... El fogok aludni, vagy ez már a halál? Nem szabad engedni az álomnak, a halálnak. Segíts, hogy ébren tudjak maradni, válaszolj: nehéz volt bánni a szárnyakkal? Sokan rád lőttek? Visszalőttél? Elnyomtak a hangyabolyban? Hagytad magad rászedni, félrevittek a vágyaid, vagy szálfaegyenesen tartottad magad? Rájöttél, hogy van boldogság, szabadság, jóság, szeretet? Remélem, hasznodra voltak a tanácsaim. Remélem, sosem üvöltötted azt a borzalmat: „Miért is születtem?” Remélem, arra a következtetésre jutottál, hogy érdemes volt: a szenvedések, a halál árán is. Nagyon hideg lett, és a fehér mennyezet most már teljesen fekete. De megérkeztünk, itt a magnólia. Szakíts le egy virágot! Nekem sohasem sikerült, neked sikerülni fog. Állj lábujjhegyre, nyújtsd ki a kezedet! Úgy. Hol vagy? Itt voltál, támogattál, nagy voltál, férfi voltál. És most nem vagy itt. Csak egy alkohollal teli pohár van, benne úszkál valami, ami nem akart férfivá lenni, nővé lenni; aminek nem segítettem, hogy férfi válhasson belőle, nő válhasson belőle. Miért kellett volna segítenem, kérded, miért kellett volna segítened? Hát mert az élet létezik, gyermekem! Érzem magamon az életet. Nézd, felgyulladt egy lámpa... Hangok hallatszanak... Valaki kétségbeesetten rohan, kiabál... De máshol most ezer és százezer gyerek születik, a jövendő gyerekek mamái: az életnek nincs szüksége se rád, se rám. Te meghaltál. Most én is meghalok. De nem számít. Mert az élet nem hal meg.

TARTALOM –1– –2– –3– –4– –5– –6– –7– –8– –9– – 10 – – 11 – – 12 – – 13 – – 14 – – 15 – – 16 – – 17 – – 18 – – 19 – – 20 – – 21 – – 22 – – 23 – – 24 – – 25 – – 26 – – 27 – – 29 – – 30 – – 31 – – 32 –