Orbán Viktor beszéde a Magyar Rektori Konferencia plenáris ülésén

Orbán Viktor beszéde a Magyar Rektori Konferencia plenáris ülésén 2012. október 16. Debrecen

Tisztelt Elnök úr! Tisztelt Házigazdák! Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Rektori Konferencia! Hölgyeim és Uraim! Megkérdeztem a rektori konferencia elnökét, hogy gyakran járnak-e ide miniszterelnökök. Azt mondta, hogy inkább ritkán. Ennek megfelelően azt gondoltam, hogy akkor járok el helyesen, hogyha a szabatosság érdekében a ritka alkalmat kihasználva nyelvileg pontos formában összegzem mindazt, amit mondani szeretnék ma itt Önöknek. Mielőtt ezt megtenném, természetesen jeleznem kell, hogy én lennék a legboldogabb, hogyha nemcsak beszélhetnék, hanem hallgathatnám is Önöket. Nem feltétlenül a fölsőoktatásról, hiszen erről tárgyaltunk a mostani plenáris ülést megelőzően, hanem inkább kíváncsi lennék mindarra, amit Önök gondolnak Európa és azon belül Magyarország jövőjéről egy tágabb kitekintésben. Itt van rögtön az az izgalmas kérdés, amit az elnök asszony előadásában hallhattunk, ahol a célok egy részét a „Horizont 2020” jelszóval írta le, ami rendkívül optimista szóösszetétel az Európai Unió mostani belső állapotait tekintve. Ezt csak azért hoztam szóba, mert azt gondolom, hogy a rektorokkal nemcsak a fölsőoktatásról kellene és lehetne beszélni, hanem talán Európa jövőjéről és benne a Magyarország által választható politikai, gazdasági, nemzetpolitikai és nemzetgazdasági stratégiákról is. Egyszer talán megadatik számunkra az a lehetőség, hogy – mint egy okos gyülekezetben – beszélgethetünk majd egymással. Amíg ez be nem következik, addig marad az a szerepmegosztás, hogy a ritkavendég miniszterelnök beszédet mond kis izgalommal – tekintettel arra, hogy én már Mezey Barnánál egyszer vizsgáztam, és nem kaptam ötöst, így most ezért aztán kellő izgalommal készültem erre a mai alkalomra. De hát az állam- és jogtörténet nehéz stúdium, nem is jár mindenkinek a kiváló jegy. Természetesen, tisztelt Hölgyeim és Uraim, föltettem magamnak azt a kérdést, hogy mégis mit várhatnak Önök egy ilyen miniszterelnöki megszólalástól, és arra jutottam, hogy nagy valószínűséggel azt várják, hogy jelezzem, mégis merre halad az ország és benne a fölsőoktatás. És talán az is elvárható, hogy mondjak valamit arról, hogy mit gondol a kormány az ország gondolkodó és tanulni akaró részéről. Ráadásul itt van a média is, amelynek az érdeklődését is ki kell elégíteni. Nos, hát ezeknek a szempontoknak a kombinálásával állítottam össze ezt a néhány perces hozzászólást, amit most szeretnék Önökkel ismertetni. 1

Forrás: http://www.orbanviktor.hu

Fontos művelet előtt – ezt az akciófilmekből mindannyian jól ismerjük – a főszereplők mindig egyeztetik az óráikat. Úgy gondolom, hogy ez nem árt a mi esetünkben sem. Különösen, hogy egy olyan nagyszabású akcióban kell együttműködnünk, amely a felsőoktatás összetett, bonyolult, sok évszázados tapasztalattal átszőtt világának a megváltoztatására irányul. A kormány órájának két mutatója van. Az egyiket nevezzük versenyképességnek a másikat szabadságnak. Ezt a két szempontot szeretnénk precízen összehangolni. Versenyképesség és szabadság. Mi két esztendővel ezelőtt azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy helyreállítjuk Magyarország cselekvési szabadságát, és visszaállítjuk versenyképességét, amelyet a kétezres évek közepén, illetve azt követően lépésről lépésre elveszített. Nem véletlen tehát, hogy a mi fejünkben ez a két szó, szabadság és versenyképesség összekapcsolódik. Minél versenyképesebb egy ország, annál nagyobb lesz a mozgástere. Minél nagyobb a mozgástere, annál inkább tudja érvényesíteni a saját érdekeit. És minél inkább tudja érvényesíteni saját érdekeit, annál inkább ura lesz a saját sorsának. Ez a mi krédónk. Mindez persze nemcsak az országokra, hanem az egyes emberekre is érvényes. Nagyobb versenyképesség pedig csak nagyobb teljesítménnyel és nagyobb felelősségvállalási hajlandósággal érhető el. Minél versenyképesebb tudással rendelkezik valaki, annál több választási lehetőség kínálkozik a számára. Felelős döntéseket csak jól megalapozott tudás birtokában lehet hozni, míg a féltudású

ember

könnyen

elvesztheti

önállóságát,

amikor

felelőtlen

döntéseinek

következményeivel szembesül. Azért vagyunk ma itt, hogy arról beszéljünk, miként tudunk Magyarországon egy olyan felsőoktatási rendszert létrehozni, amely versenyképes tudással rendelkező, önállóan és felelősen gondolkodó diplomás fiatalok képzéséhez vezet. Az ezzel kapcsolatos döntések előkészítése és az ebből következő folyamat alakítása nagy felelősséget helyez mindannyiunk vállára. Felelősséget és kihívást, hiszen egy olyan rendszert kell közösen kidolgoznunk, amelynek az első eredményei csak évek múlva jelentkeznek majd, bár meg kell mondanom, hogy azért bizonyos részeredményekre már előbb is számítok. Az első lényeges pont, tisztelt Hölgyeim és Uraim, amellyel szerintem itt mindenki egyetért, hogy a felsőoktatást át kell alakítani, mert most, illetve eddig sem saját eszméjének, sem pedig a fenntarthatóság követelményének nem felelt meg. Voltak már átalakítási kísérletek. Ilyen volt az integráció ügye, ilyen volt a bolognai folyamathoz való csatlakozás vagy a hallgatói létszámok jelentős növelése. Egyik sem hozta meg a kívánt eredményeket, sőt számos nem kívánt következménynek is tanúi lehettünk. A magyar felsőoktatási rendszer nem állt készen még a bolognai folyamatra. Az átgondolatlan reformok során sajnos leértékelődött 2


a felsőoktatás presztízse, ami veszélyes és káros jelenség. A gondokat ismerjük: túlburjánzó szakkínálat, fenntarthatatlan párhuzamosságok, több helyen minőségében megkérdőjelezhető teljesítmény. Gyakoriak az egyetemet a magánérdekek üvegházának tekintő kinövések. A hallgatói teljesítményt elősegítő szolgáltatások színvonala gyakran alacsony, vagy éppenséggel hiányzik. Ráadásul a bolognai rendszerre való indokolatlanul gyors áttérés nem hozta közelebb a magyar felsőoktatás számára az európai egyetemekkel való szorosabb együttműködés lehetőségét. Úgy látom, nincs kidolgozva a felsőoktatásban az oktatók tudományos előmenetelének intézményes támogatása, sőt egyesek szerint nincs is igazából átfogó kép az oktatók karrierjéről. Ennek ellenére, tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Elnök úr, a magyar felsőoktatás a nemzetközi mezőnyben gyakran meglepően jól teljesít. Büszkék lehetünk arra, hogy a különböző rangsorokban több egyetemünk is előkelő helyen található. Ezek az intézmények a világ egyetemeinek a legjobb három-négy százalékába tartoznak, ami figyelembe véve a magyar fölsőoktatás helyzetét valóban rendkívüli teljesítmény. Büszkék lehetünk arra is, hogy rendre érkeznek biztató hírek, mint a napokban is: az ELTE Biokémiai Tanszékén működő kutatócsoportjának kutatási eredményei. Kétségtelen tehát, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy vannak jó képzési programok, vannak világszínvonalú oktatók, de ezek az eddigi rendszerben nem tudták meghatározni az egész szférát. Egy másik, némileg a rendszerváltozás utáni két évtizedre igencsak jellemző jelenséggel is találkozhatunk a magyar felsőoktatásban. A jelenlegi felsőfokú oktatás ugyanis nem mindig korrekt a hallgatókkal, és nem mindig korrekt az oktatókkal szemben. Ezt elsőrendűen a diákok és a szüleik szenvedik el. Mindez a magyar felsőoktatás rossz – ahogyan az Önök nyelvén mondják: – kínálati struktúrájából következik. A szülők, akik komoly áldozatok árán támogatják gyermekük tanulmányait, például arra számítanak, hogy egy piacképes képzésért fizetnek. Ezzel szemben gyakran kiderül, hogy a piacon nem sokat ér a megszerzett diploma. A jelenlegi rendszer ezen kívül a tanárokkal sem mindig korrekt. A fizetésük messze elmarad a nyugati bérektől, és gyakran még tudósként is alig tudnak érvényesülni, mert több állás után loholnak, és a kelleténél több adminisztrációs munkát kell végezniük. A színvonalas oktatási tevékenység ilyen körülmények között nehezen várható el tőlük. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr! Tanult ember nem pottyan az égből, a tudásért igenis meg kell dolgozni, és biztosítani kell a tudás megszerzéséhez szükséges intézményi kereteket minden tanulni vágyó magyar fiatal 3


számára. Az elmúlt évtizedek rendkívül sok tanulsággal szolgáltak számunkra a felsőoktatással kapcsolatban, amely az utóbbi időszakban a minőségi képzés helyett a tömegképzés irányába tolódott el. Mindennek következtében meggyőződésem szerint szükségszerűvé vált a magyar felsőoktatás átalakítása. A kormány ebben a munkában stratégiai partnerként tekint a Magyar Rektori Konferenciára, mert mindannyiunknak közös érdeke, hogy Magyarországon egy minőségi alapú felsőoktatás jöjjön létre. A minőség biztosításának pedig a legfontosabb követelménye a folytonosság és az ebből adódó kiszámíthatóság a hallgatók és az intézmények számára egyaránt. A kormány számára ezért különösen fontos az a párbeszéd, amely közte és a Magyar Rektori Konferencia között alakult ki az elmúlt időszakban. Szeretném világossá tenni, hogy a mi célunk, hogy egy világviszonylatban is versenyképes, munkaalapú társadalmat hozzunk létre, ami azonban csak kiváló szakemberek képzésével és e szakemberek itthon tartásával valósítható meg. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A felsőfokú intézmények azonban nemcsak szaktudást adnak, hanem többek között lehetőséget biztosítanak a magyar nemzet sorskérdésein való gondolkodásra is. Sokszor az egész világot meghatározó szellemi mozgalmak indultak ki az egyetemek berkeiből. Luther Mártonnak a wittenbergi vártemplom kapujára felszegezett 95 tétele eredetileg egyetemi vitaanyag volt, de az 1956-os forradalom híres 16 pontját is a magyar egyetemek küldötteiből létrejött diákgyűlés alkotta meg. Az egyetemek és főiskolák tehát mindig a szabad gondolkodás szigetei is voltak, ezért a magyar felsőoktatás ügye nem választható el az egész magyar nemzet sorsáról való gondolkodástól. A magyar felsőoktatásnak ezen kívül tartania kell a lépést a nemzetközi tudományos élettel is. Az európai integráció különböző intézményei erre jó lehetőségeket biztosítanak. A magyar egyetemi és főiskolai oktatás legfőbb feladata, hogy képes legyen nyomon követni a világban zajló szellemi folyamatokat, be tudjon kapcsolódni azokba, sőt arra is képesnek kell lennie, hogy e folyamatok tevékeny szereplőjévé váljon. Különösen időszerű ez, mert a vége felé közeledik a II. világháború után kialakult konszenzus arról, hogy merre menjen a világ. Több mint egy évtizeddel 2001. szeptember 11. után már nem magától értetődő, hogy a nyugati ember miként képes fenntartani a biztonságát, hogyan akar élni, milyen céljai vannak, és milyen eszközökkel tudja biztosítani az érdekeit saját határain belül és kívül. Ideje tehát gondolkodni. Ugyanakkor a magyar felsőoktatásnak közelebb kellene lépnie a magyar emberek problémáinak megoldásához is. Nagyobb részt kell vállalniuk abból a felelősségből is, hogy a rendszerváltás 4


utáni magyarság hogyan tudja nemzeti érdekeit biztosítani az új Európában. Nemzeti együttműködésre, közösségi szemléletre is szükség van a szabadság mellett, mert ezek híján nem leszünk képesek választ adni a magyar nemzet előtt álló komoly kérdésekre. A magyar felsőoktatásnak a tudományos gondolkodás és kutatás szabadságára is nevelnie kell a hallgatókat. Ennek a gondolati szabadságnak az értékét azonban mindig az érte viselt felelősség szabja meg. A magyar egyetemi és főiskolai oktatás akkor tölti be a feladatát, ha saját működésében, oktatási koncepciójában, kutatási feladataiban, a tehetséggondozásban és a társadalmi mobilitás elősegítésében vonzó példát mutat az egész társadalom számára. Mindennek eléréséhez azonban ésszerűbben és a teljesítményhez kötötten kell, kellene kialakítani a magyar felsőoktatás működésének kereteit. A magyar egyetemi és főiskolai oktatás korszerűsítése és hosszú távú stabilitása az önfenntartó rendszer létrehozásán keresztül lehetséges. A felsőoktatásban ezért a mi fölfogásunk szerint egy önműködő és önfenntartó pénzügyi rendszerre van szükség, ami azt jelenti, hogy az egyetemi, főiskolai végzettségű embereknek a saját befizetéseikből kell folyamatosan működésben tartaniuk a felsőoktatást. Szó sincs azonban arról, hogy például az állami ösztöndíjakat vagy a közpénzt teljesen ki kellene vagy lehetne venni a rendszerből, de csak ott kell alkalmazni, ahol egyébként nem látszik más megoldás. Nyilvánvaló hogy egy rendkívül kedvezményes diákhitel segítségével el lehet érni, hogy időben, értelmesen és méltányosan szétterített formában mindenki vállalni tudja saját tanulmányának a költségeit. Ezt a pénzt az állam garantálni fogja minden olyan magyar fiatal számára, aki egy bizonyos szinten teljesít. Így összekapcsolódik a közösségi, állami felelősség és az egyén felelőssége. A felsőoktatási intézményeknek olyan szakembereket kell képezniük, akik képesek később befizetéseikkel fenntartani saját korábbi iskolájukat. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A magyar egyetemek és főiskolák szellemi dolgokban, belső ügyeikben szabadok, és döntéseikért saját maguk viselik a felelősséget. Természetesen a törvények, a szabályok követése, a nemzetpolitikai célok megvalósulása, a tehetséggondozás, a tudományos és az oktatási teljesítmény jutalmazása és elismerése olyan feladatok, amelyeket az állam joggal vár el a magyar felsőoktatástól. Mindannyiunk közös érdeke, hogy a hallgató által megszerzett diploma segítse a munkaerőpiacon való elhelyezkedést, és a későbbi szakmai sikerek egyik zálogává váljon. Mi úgy gondoljuk, hogy az önfinanszírozó rendszer arra fogja ösztönözni a 5


diákokat, hogy olyan képzést válasszanak, amely lehetőséget nyújt számukra a biztos elhelyezkedésre és így tanulmányi költségeik visszafizetésére is. Mindez egy egészséges versenyt gerjeszt az intézmények között, hiszen ahova nem jelentkeznek diákok, oda nem szabad állami pénzt sem helyezni. Gyakran hallhattuk, hogy a gazdasági hatékonyság alapján kellett volna működnie a felsőoktatásnak. Ám abszurd módon ezzel párhuzamosan valamiféle osztogató, egalitárius, a szocializmus korából ismert érdekkijárás is érvényesült; ráadásul gyakran hallhattunk hivatkozásokat a társadalmi mobilitásra is, ha az egyetemek finanszírozásáról volt szó. A valóság, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azonban az, hogy a fölsőoktatás nem a gazdasági hatékonyság elve alapján működött, az érdekkijárás nem vezetett egyenlőséghez, a társadalmi mobilitás pedig folyamatosan lassult. Ezzel szemben most úgy számolunk, hogy a tervezett új rendszert társadalmi szempontból is megéri bevezetni. Van reményünk arra, hogy igazságos legyen anyagi szempontból, hiszen a hitel segítségével azok fognak fizetni az oktatásért, akik ténylegesen részesülnek is belőle. Ráadásul nem eltartottjai lesznek egy nagy jóléti rendszernek, hanem olyan önálló szereplők, akik áldozatot hoznak, tehát elvárásuk is lehet az egyetemmel és főiskolával szemben. Ez a képlet, az önfinanszírozó felsőoktatás képlete fogja az igazi fair playt biztosítani, ha úgy tetszik: esélyegyenlőséget adni, hiszen nem a szülők anyagi körülményei, hanem a vállalkozó kedv és a teljesítmény fogja meghatározni azt, hogy ki engedheti meg magának a diplomát. Természetesen törekedni kell az egyetemi és főiskolai szolgáltatások méltányosabbá tételére is, például a kollégiumok, sportolási lehetőségek minőségének javításával. Szerintem ösztönözni kell a hallgatók külföldi tapasztalatszerzését, a külföldi egyetemekkel való szoros együttműködést, valamint arra is törekedni kell, hogy a magyar felsőoktatási intézmények a külföldi diákok számára is vonzó célpontok legyenek. Itt jegyzem meg, hogy a keleti nyitás politikáját először az egyetemek valósították meg Magyarországon, és az ő példájuk mutatja, hogy ez nem ideológiai, hanem gyakorlati gazdasági kérdés. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A nemzetgazdasági szempontot sem hanyagolhatjuk el. Nem elfogadható állapot ugyanis, hogy egyes szakokon a magyar adófizetők pénzén képzünk szakembereket más országok számára. Az agyelszívás sajnos ma már mindennapos jelenség. Természetesen nem arra gondolok itt, hogy valaki ösztöndíjjal vagy munkavállalási céllal elhagyja néhány évre az országot. Ez egy régi hagyomány, bár a régi vándordiákok és a vándorló céhlegények haza is tértek. Mi, vagyis a kormányzat nem tekintünk ellenségesen azokra a magyarokra, akik saját 6


boldogulásuk érdekében ideiglenesen elhagyják ezt az országot. Sőt megértéssel figyeljük döntésüket. Mi, vagyis a magyar kormány nem az „el lehet innen menni,” hanem a „vissza lehet ide térni” pártján állunk, és én hiszek abban, hogy kemény munkával, többek között a felsőoktatás átalakításának segítségével olyan helyzetet tudunk előállni, hogy itthon is meg fogják találni a számításukat azok, akik erről korábban lemondva más országban kezdték el építeni a jövőjüket. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Egy versenyképes és szabad ország építésének álltunk neki, ahol lehet előre tervezni, kiszámíthatóan áttekinteni a jövőbeli életút legfontosabb pontjait. Ennek a versenyképes és szabad országnak az egyik legfontosabb erőforrása az újjászervezett felsőoktatás lesz. Meggyőződésem, hogy a felkészült, jó szakmai tudással és egyetemes tájékozódási biztonsággal rendelkező diplomások jelentik majd azt a kritikus tömeget, amely biztosítékot nyújt arra nézve, hogy soha többé ne lehessen olyan rendszereket működtetni Magyarországon, amely az átverésre vagy a jövő felélésére épül. Egyszerűbben szólva: hiszek abban, hogy az Önök diákjai fogják jelenteni a tartósan sikeres Magyarország zálogát. Ehhez kívánok Önöknek sok sikert, és számítok az Önök együttműködésére! Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

7


Orbán Viktor beszéde a Magyar Rektori Konferencia plenáris ülésén

Recommend Documents