Óperencia
Szabadidő
2011. március
Színház: Bohém illat Életem első látogatása volt ez az Örkény Színházban, s az előadás alatt éreztem, hogy biztos nem ez lesz az utolsó. A Bohémélet Kaurismäkiféle feldolgozása nem nyerte el igazán a tetszésemet, de a színészi produkciók és a nézőterem hangulata még sok jót sejtettek. Az Örkény Színház nem tartozik a nagy színházak közé, ezért az előadó képes a közönség cinkosává válni, a nézőkkel együtt feloldódni a darabban. Hét után a nézőtér végül elsötétült, a színpadot pedig gyér, piszkos fény világította meg. Az éjszakai Párizs egy kis zugában elkezdődött az élet. Kicsit furcsa volt a kezdés, mivel az egyik szereplő, az író Marcel Marx (beszélő név) részeg hajléktalanként jelent meg a színpadon. Mint utóbb kiderült, hajléktalanná csak aznap délután vált, mivel nem tudta fizetni a lakbért. Társadalmilag hozzá hasonló ,,alakok” alakították a főbb szerepeket, kivéve a gazdag gyárost, aki ebből kifolyólag az egyetlen nevetséges ,,kiközösített” a darabban. Igen, végig ez marad a cselekmény színhelye, világa, hangulata, alapja, ahogy tetszik, s a poénok is a társadalmi és a kézzelfogható környezetből nőnek ki. A cselekmény (a fő száltól, a szerelmesek történetétől eltekintve) tulajdonképpen kocsmázós, lassan, de nem szomorúan folyó, s a társadalmi helyzetből fakadó ökörködésekből áll. Az előadás igazi értékét számomra a cselekmény, a poénok pergő lendülete (volt egy pár nagyon jól átgondolt és zseniálisan eljátszott helyzetkomikum – főleg az első felvonásban), s Hámori Gabriella, no meg a kutyát (igen!) alakító színésznő (Takács Nóra Diána) bámulatosan élethű, az emberi háziállat érzelmeit, gondolatait hihetően bemutató játéka adta. Hámori Gabriella Mimit, a kezdetben naiv, majd egyre inkább a saját józan eszére hallgató, de báját soha el nem vesztő lányt játszotta. Ő testesítette meg számomra azt, ami a többi színész játékából, magából a feldolgozásból hiányzott: azt, hogy a bohém élet valójában minek is a felszíne. Persze Mimi karaktere nem képes teljes mértékben visszaadni minden sors, minden szereplő meghasonlottságát, de szerintem övé volt a darab legszebb mondata, amit halálos betegen, egy gyönyörű kirakatot megpillantva elmondott: ,,Most már nyugodtan meghalhatok.” Lehet, hogy ez így most szentimentálisan hangzik, de a darabban nem ilyen volt. Ami pedig a kutyát illeti: a darab után a sajátomra is kicsit másképp nézek... A színészek bizonyosan tudták, hogy ez a feldolgozás nem a szereplők jellemére, fejlődésére épül (többen több karaktert is játszottak), így a szituációkból próbálták a legtöbbet kihozni. Ez jó is volt a darab első felében, a párizsi bohém élet bemutatásában, de amikor a cselekményt kellett előrevinni, a komikus jelenetek vastag színeihez képest kicsit halványan, 61
Óperencia
Szabadidő
2011. március
soványan hatott. A jelenetek Mimi és Rodolfo, a festő szerelmi története körül csoportosultak. A színészek igazán ezekben a jelenetekben voltak elemükben, a szerelmi történetet viszont inkább úgy éltem meg, mintha egy kedves, fordulatos regény cselekményét követném. Ami azonban mindenképp elismerésre méltó, az a színészek saját zenei betéte. Nem árulom el, hogy micsoda, mivel rám is meglepetésként hatott. Emellett a színpad hátterében a jelenetek között megszólaló zenekar remekül erősítette a színpadi hangulatot, zenéjével cezúrákat alkotva. A darab végig vidám, időnként hangulatosan harsány (csak az érti, aki látta) atmoszférája a befejezés felé egyre halkul, s végül a távolban eltűnik. Valóban úgy végződik a darab, mint egy impresszionista kép, hangulat, de úgy is él a nézőben tovább, mint egy finom illat. Nem hiába méltatták annyian a színpadképét! Az valóban remek, a darab összetartó ereje, ritkán ilyen ötletes, jól megoldott a kapcsolat megteremtése a cselekmény és a színpad között, ami ténylegesen befolyásolja a történéseket, hiszen a tárgyak megelevenednek. Most, hogy ezt a fogalmazást írom, felmerül bennem a gondolat, hogy a darab talán szándékosan ,,nem megy mélyre”, a nézőnek saját magának kell a felszín mögé belátni, elgondolni, hogy miért is élnek például a tárgyak ebben a világban... Egyre jobban tetszik az előadás most, hogy újra felelevenítem magamban. Úgy változott a színpad (és valahol mégis ugyanaz maradt), mint a szereplők élete: rugalmasan, minden rosszat könnyedén véve, bámulatosan alkalmazkodva, énjét mégsem veszítve el. Ez az élni és egyben küzdeni tudás is lehet a darab üzenete a nézőknek. Haraszti Vilmos IV/B Viszik a festményt - jelenet az előadásból
62
Óperencia
Szabadidő
2011. március
Mottó: A cipők mindig is érdekeltek…J
Molnár Ferenc: Az üvegcipő Mint Molnár Ferenc igazi kedvelője, már régóta szerettem volna megnézni Az üvegcipőt. A darab számomra végül is a drámaíró egyik legkedvesebb művének számít így amikor lehetőség nyílt arra, hogy megtekintsem, hezitálás nélkül rácsaptam a csütörtök esti előadásra. Ennek ellenére be kell vallanom, hogy nem igazán „molnáros” hangulatban találtam magam aznap este, sőt már az a szentségtörő gondolat motoszkált a fejemben, hogy milyen kellemes lesz majd egy jót aludni az előadás alatt…J. Ebből aztán persze nem lett semmi, köszönhetően – többek között – annak, hogy már a kezdés sem volt hagyományos: nem kis meglepetésemre már a nézők érkezése közben megkezdődött az előadás, ami teljesen lekötötte a (nem késő) publikum figyelmét. Egy fiatal lány olyan jó kedvvel és oly bájos mozdulatokkal mosta és törölte föl a padlót a színpadon, hogy teljes mértékben azt az érzetet keltette a nézőben, milyen jó dolog is a takarítás!... (Főleg, ha más végzi.) A történet egy józsefvárosi kis cselédlány ábrándozásait mutatja be újkori Hamupipőke szerepében. Irma azonban nem a királyfiért, hanem a nála jóval idősebb Sipos Lajos után sóvárog. Lajos inkább egy prózai személyiség, foglalkozását illetően asztalos, aki Irma rajongását nem igazán méltányolja. Az ő szerepét a darabban a háztulajdonos, Adél írja. Ez a szerep sorsszerű, hiszen Adél „férjül” óhajtja venni Lajost, az albérlőjét. Irma a férfiért folytatott egyenlőtlen küzdelemben sem hátrál meg, Adél és Lajos egybekelését még az esküvőn is meg akarja akadályozni, de hiába. A vereség hatására Irma önpusztító lépést tesz: örömlánynak áll. Balsorsa azonban nem teljesedik be, hiszen Lajossal egymásra találnak, az „üvegcipő” rövidesen helyére, gazdája szép „szomorú kis rüsztjére” kerül. A legnagyobb hatást a darab elején a lány szerelmi ábrándozása gyakorolta rám: Lilikének nevezett kis egeréhez beszél a morcos (és talán éppen ezért annyira szeretetreméltó) „gazdájáról”, Sipos Lajosról. Ezenkívül még számos ehhez hasonló humoros jelenet váltott ki felhőtlen kacagást a 63
Óperencia
Szabadidő
2011. március
nézőtéren, és maradt emlékezetes. A női főszereplőt, a bájos, naiv fiatal cselédlány szerepét Hámori Gabriella nagyon autentikusan játszotta el. Sikerült neki egy bohókásan álmodozó és az utolsó pillanatig reménykedő lány szerepébe bújnia. Egyszerűen tüneményes volt! A darab sikerében természetesen a többi színész is nagy szerepet vállalt, például a mogorva Sipost megszemélyesítő Gálffi László és a rendkívül számító, de végül is a női ösztöneire hallgató, Adélt alakító Für Anikó. Még a mai felgyorsuló világban is (vagy talán pont emiatt) az emberek gyakran azt a késztetést érzik, hogy egy a megszokottól teljesen különböző, mesékbe illő világról álmodozzanak, amelyen belül ők is megtalálják helyüket, kibontakoznak, sőt álmaik is megvalósulnak. Szabó Irma is egy ilyen világot hozott létre önmagának: ebben elfelejtheti nyomorult életkörülményeit és megélheti azt az életet, amire igazán vágyott. Álomvilágát gyakori színházi élményei is táplálták, az ő álmaiból ráadásul valóság lett. J Az előadás végén mindössze egy kérdés maradt nyitva: mi lett és mi lesz a nézők álmaival? Szujó Anna IV/B
Múzeum, kiállítás: Bécs, a Fekete város tele ködlovagokkal Február elsején (ha az emlékezetem nem csal, ezen a napon) látogattunk el a Petőfi Irodalmi Múzeumba, mert ugyebár egy kis művelődés sosem árt. Természetesen a kiállítás tárgya kapcsolódott mind a tananyaghoz, mind pedig az iskolánk által is képviselt osztrák-magyar kapcsolatokhoz. Utunkat a Ferenciek tere felé vettük. Kisebb-nagyobb komplikációk sorozata akarta utunkat állni, ugyanis osztálytársnőnk, Anna rosszul lett a buszon, ezért némi ápolgatás után vele maradt három barátnője, és megvárták, amíg Annát hazaviszik a szülei. Mivel aznap a pusztító influenzajárvány (vagy más…) miatt amúgy is hiányzott az osztály egy része az iskolából, az „ukettesek” meg el sem jöttek velünk erre a magyaros kirándulásra, ezért mindössze heten maradtunk. A tanár úr, jómagam, a „keménymag” egy része – ebbe én is beletartozom, de ezzel a szervezettel mégsem kezdhettem a sort – és még pár bajtársunk lépett hát a Petőfi Irodalmi Múzeumba, hogy megtekintsük az „Álmok köntöse, avagy magyar írók Bécs-élménye” témájú kiállítást. Visszatérő látogatói vagyunk a múzeumnak, így aztán tudtuk, mit hol keressünk. Meglepetésünkre ezt a kiállítást egybekötötték még más új kiállításokkal is, így biztosak voltunk benne, hogy szabadulásunk csak sokára várható… 64
Óperencia
Szabadidő
2011. március
Az „Álmok köntöse” bemutatta nekünk az 1873-1936 közötti Bécsben zajló magyar irodalmai életet. Kimondottan érdekesnek találtam, hogy megszámlálhatatlan kép mutatta be, milyen is volt Bécs az említett időszakban. Bepillantást nyerhettünk a Monarchia (egyik) fővárosában megrendezett világkiállításba, megismerkedtünk közelebbről Rainer Maria Rilkével, Karl Krausszal és Peter Altenberggel, kiknek profilját összekötötték a bécsi kávéházi élettel. De hol is van itt a magyar vonatkozás?… Krúdy Gyula, Márai Sándor, Mikszáth Kálmán, Herczegh Ferenc mind összeköthető az Osztrák-Magyar Monarchia nyugatabbi fővárosával. Felidézték a magyar alkotók Bécsben eltöltött időszakának meghatározó élményeit, valamint kiemelték Hatvany Lajos mecénásként betöltött szerepét is. Újdonság után újabb újdonságokkal találkoztam, ugyanis 1919-ben Kassák Lajos, illetve a MA című folyóirat köré szerveződő csoportja rákényszerült, hogy elhagyja Magyarországot, ám a közös munkát az emigrációban is folytatta. Találkoztunk még az odaát fölöttébb népszerű Molnár Ferenccel és Kálmán Imrével is, akik valóságos sikersorozatot készítettek elő a magyar szerzők számára a bécsi színpadokon. A bécsi kiruccanás után irány a fekete város!… Mármint Mikszáth Kálmán Fekete városa. Mikszáth Kálmán halálának 100. évfordulójának alkalmából került megrendezésre ez a kiállítás, amely azonban nem a teljes Mikszáth életművet dolgozza fel. A középpontban a Fekete város című regénye áll. Ismét képek sokaságával találtuk szembe magunkat, szemügyre vehettük életének azon szakaszát, amikor e műve született. Nekem személy szerint a kéziratok tetszettek a legjobban, mert bár már sokféle írást láttam, ilyennel még nem találkoztam. Nagyon sok személyes emléktárgyat gyűjtöttek össze, ezzel is testközelbe hozván a magyar irodalom egyik nagy alakját. Ezután következett a Ködlovagok nevezetű záró szakasz (alcíme: „Irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón – 1880–1914)”, de még mielőtt beléptünk volna, egy hatalmas Ady-oltár tárult a szemünk elé. Melocco Miklós műve ez a hatalmas, gipszkartonból készült szoboregyüttes. Aki teheti, nézze meg! Ködlovagok! Már a név is beszédes, de még jobb az, ami bent várt ránk: „A művészet egy, csak a mód más, mivel a művész gondolatát kifejezi” – ezzel a Gulácsy Lajos-idézettel fogadtak bennünket. „A lovag, a magányos lovas a ‘ködlovagokként’ emlegetett írónemzedék novelláinak emblematikus alakja. A ‘ködlovagoknak’ nevezett írók nem voltak soha divatosak, mégis ők voltak azok, akik egyéniségük, belső mélységük, érzékenységük kifejezésével eljutottak odáig, hogy megfogalmazzák: …az elbeszélő művészet valódi súlya (…) nem azon van, amit mondunk, és ami alapjában véve igen véges, hanem azon, hogy hogyan mondjuk, ami viszont végtelen.” – áll a kiállítást ajánló prospektusban. Nekem ez volt a személyes 65
Óperencia
Szabadidő
2011. március
kedvencem, mert egy eddig számomra ismeretlen írónemzedéket ismertem meg bennük. Itt is számos képpel, festménnyel, hanganyaggal találkoztunk, és több letéphető idézetet is hazavihettünk magunkkal. (Többen szorgalmasan gyűjtötték az ingyenes szuvenírt!) Ez volt tehát a IV. B osztály látogatása a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Bécsről szóló kiállítás időközben megszűnt, pontosabban Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása a bécsi Österreichisches Theatermuseumban kapott helyet 2011. március 3-tól május 2-ig „Mantel der Träume – Ungarische Schriftsteller erleben Wien 1873-1936” címen. A többi említett kiállítás viszont májusig még látogatható! Ajánlom azok figyelmébe, akik kíváncsiak a magyar irodalmi múltra, és biztos vagyok benne, hogy nem fognak unatkozni, mert mi is élveztük, és ez nagy szó! Reményik Áron IV/B
Film: A balerinák kemény világa, avagy a Fekete hattyú Jó régóta kísértem figyelemmel és vártam már. Először az unokatesómtól – aki nem mellesleg nagyon otthon van a témában – hallottam róla. Még nyáron átjött hozzánk és rögtön azzal kezdte, hogy „talált egy filmet, kb. fél év múlva jelenik meg nálunk, és állati”. El kell ismernem, tényleg tudja, mi a jó és mi nem a mozik világában, így (és persze a kíváncsiságom miatt) rögtön utána is néztem. Nem számítottam rá, hogy a bemutató, amit találok, ennyire lehengerel, és miatta ezt a filmet fogom várni az egész hátra lévő évben. Végre, nagy sokára 2011. 02. 10-én eljött az általam várva várt dátum: a Fekete hattyú magyarországi premierje. „Kicsit késve” tudtam csak megnézni (másnap…) 2 barátnőmmel. Megpróbáltunk összeverbuválni egy nagyobb csapatot – hátha érdekel még valakit –, amiből persze az lett, hogy hárman ültünk be a vetítésre… Fogalmazzunk úgy, hogy nem csalódtam (bár ezzel egyedül voltam díszes társaságunkból). Szerintem fantasztikus film! Teljesen odáig voltam mind a színészi játékért, mind a történetért, s ahogy megcsinálták a filmet: a jelmezekért, táncokért, zenékért és mindenekfelett a kicsit „pszicho hangulatért”. Ha valaki esetleg nem ismeri a művet, annak leírom dióhéjban: 66
Óperencia
Szabadidő
2011. március
Na már most főszereplőnk, Nina (Natalie Portman) egy fiatal, kitartó, keményen dolgozó, bár kicsit merev balerina. Minden álma, hogy megkapja a főszerepet a Hattyúk tavában, vagyis ő lehessen a Hattyúkirálynő. A rendező – bár kicsit száját húzva – megadja a lánynak a lehetőséget, amiről minden balett-táncos álmodik. Nina először a fellegekben jár az örömtől (ahogy édesanyja is, akivel kicsit furcsa kapcsolatot ápol), de az álom hamar rémálommá válik, ugyanis bár tökéletesen táncolja a fehér hattyút (a tiszta lelkű, szerény lányt), annál nagyobb bajban van a Fekete hattyúval, ugyanis oda vad és szenvedélyes énjét kéne előhúznia – csakhogy nem igazán van neki olyanja. Miközben minden erejét beleadja, hogy a rendező elvárásait teljesítse, mi végigkísérhetjük a fiatal nő átváltozását: annyira meg akarja csinálni – szinte mindent megtesz/kipróbál érte –, hogy szép lassan beleőrül… A film megmutatja, hogy minden emberben megvan a két pólus: a jó és a rossz, kérdés, mikor melyik kerekedik felül. Nina is ezzel küzd, hogy a vad, szenvedélyes, kicsit gonosz énjét nem tudja a felszínre hozni. Egy szinte gyermeki világból (plüssmackók és zenélődobozok közül) próbál kitörni. Nem szeretnék mindent elárulni, úgyhogy itt abba is hagyom a történetmesélést. Még annyit, hogy a kiváló művészek listáját növeli Darren Aronofsky rendező, egy tucat tehetséges táncos és koreográfus, meg persze Vincent Cassel, Mila Kunis és Winona Ryder színművészek. Úgy gondolom, hogy ez a film minden tekintetben megállja a helyét. Én mindössze annyi negatívumot tudok legfeljebb mondani, hogy végig elég borongós, depressziós, tehát ha valakinek rossz kedve van és ki akar kapcsolódni, önfeledten szeretne nevetni egy olyan mozin, aminek semmi értelme vagy mondanivalója, akkor ne ezt válassza, mert ehhez a pszichothrillerhez kell egy bizonyos elfuserált hangulat… A Fekete hattyú egy némileg elvont, „beteg” alkotás, amit nem mindenki bír végignézni, viszont aki megteszi, az remélhetőleg el is gondolkodik rajta, mert a sok furcsa kép és cselekvés mögött rengeteg fontos mondanivaló rejtőzik. Horváth Réka II/A 67
Óperencia
Szabadidő
2011. március
10 év 10 legjobb filmje Letelt az első évtized a XXI. századból. Ugyan mobiltelefonjaink és gépeink kisebbek lettek, de a filmkínálat egyre csak bővült, megakadályozhatatlanul. Rengeteg jó vagy nagyon jó alkotás született, de akadt közöttük rossz, sokszor már-már nézhetetlen is. Én elmondhatom magamról, hogy az utóbbi két-három évben sok filmet láttam. Most úgy döntöttem, megosztom veletek, szerintem mik voltak az elmúlt tíz év legjobb filmjei. Mielőtt belekezdenék a felsorolásba, jelezném, hogy ez szigorúan az én véleményem, és valószínűleg nagyon sokan nem fognak egyetérteni velem. Mivel nem tudtam (és nem is akartam) rangsorolni őket, ezért időrendben fogok haladni. 2002-ben két olyan alkotás is született, amit én alkalmasnak találtam, hogy ráírjam a top tízes listámra. Elsőnek a Gyűrűk ura trilógiának a második részét, a Két torony című filmet emelném ki. A háromból nekem ez tetszett a legjobban, és igazából nem sok köze van a J. R. R. Tolkien által írt könyvhöz. Gyerekszemmel kalandosnak tűnt, izgalmasnak, olykor félelmetesnek is. Manapság sem vélekedem másképp, de az ijesztő jelzőt mostanra elhagytam. Mivel ekkor voltam nyolcéves, életkoromnak megfelelően sok mesét néztem. Máig az egyik kedvencem a Dreamworkstól a Szilaj – A vad völgy paripája című gyerekfilm, lévén, hogy lovakról szólt. A zenéit még most is kívülről fújom, mondjuk erre talán nem kéne büszkének lennem… Két ével később született egy eredeti forgatókönyvvel rendelkező kalandfilm: A nemzet aranya. Nicolas Cage nagyon erősen próbálkozott, hogy úgy tűnjön, még dús hajkoronával rendelkezik, sajnos nem igazán jött össze neki. Semmi baj, mert színészi játéka elvonja a figyelmünket róla, ezért ilyen apróságokon nem akadunk fenn. Cage mellett Diane Kruger viszonylag felejthető teljesítményt nyújt, de a Rileyt alakító Justin Bartha kifejezetten vicces volt, el se tudnám képzelni nélküle a filmet. Ismét két évet ugranék az időben, ezúttal három alkotást emelnék ki. Az első, amit mindenki látott legalább egyszer (vagy mindenesetre hallott már róla), A Karib-tenger kalózai és a holtak kincse című film, a főszerepben kedvenc színészemmel, Johnny Depp-pel. Ismét a kettes szám volt a nyerő a 68
Óperencia
Szabadidő
2011. március
trilógiából, de nem sokáig lesz ez így, hisz idén tavasszal érkezik a széria negyedik része. Nekem már most bérelt helyem van a premierre!...J A második a Titanicban bemutatkozó Leonardo DiCaprio filmje, a Véres gyémánt. Nem tudom, mennyi valóságalapja van, biztos nem sok, de jó nézni, mert végig izgultam, amikor először láttam, és nem úgy végződött, ahogy arra számítottam. (Azért néha az ember el is gondolkodik egyszerkétszer a látottakon.) Egész idő alatt szurkoltam Solomon Vandynek (Djimon Hounsou), hogy megtalálja a fiát; Archernél (DiCaprio) pedig reménykedtem, hogy eredeti színű a haja és a végén jó útra tér – az utóbbi szerencsére bekövetkezett, igaz, nem úgy, ahogy gondoltam. A harmadik film, ami különösen elnyerte a tetszésemet, egy karácsonyra készített romantikus vígjáték Jude Law-val, Cameron Diazzal, Jack Blackkel és Kate Winslettel. Minden filmbarát tudja, mire gondolok, a Holiday című filmre. Az igazából szerelem után egy másik klasszikus alkotás, amit még a pasiknak is bűn kihagyni! Két évvel később egy történelmi film nyűgözött le: A másik Boleyn lány. A főszerepekben olyan nevek szerepelnek, mint a trójás Eric Bana, Scarlett Johansson és Natalie Portman. Dunát lehetne rekeszteni a VIII. Henrik életéről és feleségeiről készült könyvekkel, filmekkel vagy akár tévésorozatokkal (lásd a legújabb: Tudorok). Szerintem ez az alkotás a legkiemelkedőbb, van benne minden, ami egy jó filmhez kell: dráma, ármány, szerelem és a kor néhány jellegzetes eleme. Például az egész konfliktus a fiú utód születése, illetve nem születése miatt robban ki. Az angol király életének történetét még sokan meg fogják örökíteni, de ezt nehéz lesz felülmúlni, ezzel pedig mindenki tisztában van. 2009-ben megérkezett, bátran mondhatom, minden idők legjobb vígjátéka, a Másnaposok. (Na jó, lehet, kicsit túlzásba estem, de akkor is nagyon jól sikerült.) Nem a szokásos kliséket követi, hanem egy teljesen új történetet tár elénk, a sztárvilágban még viszonylag ismeretlen szereplőkkel. A producerek Bradley Cooper helyére simán betehették volna Matthew McConaugheyt, vagy a népszerű komikust, Zack Galifianskit is lecserélhették volna Jack Blackre, de szerencsére ez nem történt meg, lehet, hogy úgy nem is lett volna siker a film, és nem mellesleg Mr. Cooper ennek köszönheti új, szépfiú imidzsét. 69
Óperencia
Szabadidő
2011. március
Már csak két filmnek maradt hely, ezek pedig az előző évből kerültek ki. Az egyik a kritikusok és a közönség szerint egyaránt nagy siker, ami Christopher Nolan agyából pattant ki, az Eredet. A nagy kérdést, „Mi álom és mi valóság?” taglalja – elég jól, ami azt illeti. A főszerepet ismét DiCaprio játssza, mellette pedig olyan nagy nevek kaptak helyet, mint Marion Cotillard vagy Michael Caine. Már szimplán a nevek miatt is nagy sikernek ígérkezett – és az is lett! Nem tudni, lesz-e második rész, mert a rendező ugyan nyitva hagyott egy kiskaput (mellesleg hatalmas bevételre tett szert), de nem biztos, hogy szüksége van még egy részre, ennek ellenére igény biztos lesz rá. A másik egy játékadaptáció, ami nem robbantott bankot, a kritikusok pedig erősen felejtősnek írták le. Nagy várakozás előzte meg a Perzsia Hercege – Az idő homokja című filmet. A főszerepben a Túl a barátságon-ban világhírűvé vált Jake Gyllenhaal és az eddig még viszonylag ismeretlen Gemma Arterton. Igazi sablonos fantasy, nincs benne semmi bonyolítás, már a kezdetek kezdetén tudjuk, hogy a jó legyőzi a rosszat, de kellemes kikapcsolódás este, ha semmi jó nem megy az HBO-n… Nagyon nehezen sikerült kiválasztani ezt a tíz filmet, sok mű éppen csak lecsúszott a listámról: vagy nem fért bele az időintervallumba, amit előre meghatároztam magamnak (A gladiátor, Star Wars – Baljós árnyak), vagy valamelyik kritériumomnak nem felelt meg (az Avatar szerintem csak látványos, de minőségileg még az első harmincban sincs benne). A szintén Christopher Nolan által rendezett Sötét lovagot azért nem tudtam beilleszteni az első tízbe, mert ha Heath Ledger nem nyűgöz le minket alakításával, nem lett volna több egy középkategóriás akciófilmnél, akárcsak az első rész. Nagy sajnálatomra nem kerülhetett be a Robert Downey jr. szereplésével készült két alkotás, a Sherlock Holmes és a Vasember, vagy a Hasbro játékaiból készült Transformers. A Csúf igazságot pedig a Holiday taszította le a ranglistámról. Ez az én véleményem. Sokan szívesen megköveznének most azért, mert kihagytam olyan közkedvelt alkotásokat, mint az Üvegtigris vagy az Igazából szerelem, de nem baj, mert mindenkinek más tetszik, és ez így van rendjén. Fonyódi Noémi II/A 70
Óperencia
Szabadidő
2011. március
Életmód: „Don’t you wanna feel my bones on your bones? It’s only natural…” Az étkezési zavarosok iszonyúan érdekesek. Lekötnek, mert elkezdek rajta gondolkodni, mi vitte el az ilyen gondokkal küzdőket idáig. Miért kezdték, hol vannak a lelki okok, mi áll a háttérben, mi mindennek kellett összejönnie? Senki nem lesz csak úgy anorexiás, vagy bármi más hasonló. Egyik napról a másikra se. Sőt én abban sem hiszek, hogy csak és kizárólag a média, a soványság idealizálása tehet róla. Valaki, akinek egészséges az önbizalma, tisztában van a saját adottságaival; az, ha nem is szereti a testét, de képes elfogadni. Az én véleményem szerint alapvetően kétfajta oka lehet, hogy valakiben ilyen zavar alakul ki. Lehet, hogy az illető foglalkozásából, hobbijából adódik, és mindenki, a szülei, az edzője, azt várja el tőle, hogy tökéletes legyen. Ebbe a kategóriába tartoznak a sztárok is, hiszen rajtuk is mindig iszonyatos a nyomás, hogy megfeleljenek. Lehet, hogy mikor 15 kilóval nyomnak kevesebbet, mint ami egészséges lenne, megjelenik róluk két cikk, hogy ez azért már mégis túlzás. De ha csupán két kilóval nehezebbek, mint egy hónappal azelőtt, akkor az ÖSSZES újság, fotós, pletykarovat azt fogja találgatni, vajon terhes-e, és ha mindenki cáfolja is ezt, maximum elkezdik cikizni, hogy mégis hogy engedhette így el magát… (Ugyanez vonatkozik a feltörni kívánó modellekre is, akikből van sok száz, egyik soványabb, mint a másik, és amíg nincs neved, nyugodt szívvel lecserélnek, ha nem vagy tökéletes.) Vagy másrészt tényleg van valakinek némi kis túlsúlya, és emellett iszonyúan alacsony az önértékelése, nincs önbizalma. A környezete meg ezt kihasználja, mert minden fiatalban megvan ez a fajta bizonytalanság, amit csak az nyom el, ha másokat nyaggathatnak, csúfolhatnak. Ez a szerencsétlen lány (vagy fiú, mostanában közöttük is egyre elterjedtebbek az ilyen betegségek) meg addig hallgatja, hogy ő ronda stb., amíg maga is elhiszi. Mindenki mást sokkal szebbnek, karcsúbbnak, tökéletesebbnek fog látni, saját magát pedig csúnyábbnak, esetlenebbnek, kövérebbnek, mint igazából. Ha emellé még olyan családi háttér társul, ahol nem törődnek vele, vagy épp ellenkezőleg, túl sokat várnak el tőle, többet, mint amennyire képes, az még tovább rombolja az önértékelését. Gondolom, egy ideig el lehet egyensúlyozni a penge élén, de aztán történik valami, amitől túlcsordul a pohár. Elkezdenek nem enni. Mikor a procedúrának megvan a hatása, és elkezdenek fogyni, örülnek, mert ez sikerélmény. Úgy érzik, a testük az egyetlen dolog, ami felett ők rendelkezhetnek. Napról napra harcot folytatnak a testükkel, és minden egyes óra, nap, mikor nem esznek, mikor az agyuk győz, boldogsággal tölti el őket. Minden látszódó csont, minden fogyott dekagramm eufórikus érzést vált ki. Ez előbb-utóbb olyan lesz, mint a drog: hozzászoknak, és egyre drasztikusabb dolgokat vetnek be, hogy tovább fogyjanak. Időközben már a környezetük érzékelte, hogy valami nincs rendben, próbálja őket figyelmeztetni. De hiába, mert ők saját magukat még mindig kövérnek látják, vagy legalábbis nem tökéletesnek. Aki nem ennyire erős, és nem győz a szükségletei felett, az meg bűntudatot érez minden étkezés után. Főleg, ha tiltott ételeket evett, amikről tudta, hogy nem kellene, mert nem engedélyezte magának. De ha már elkezdte enni, akkor megeszi a második szelet tortát is, aztán a negyediket, amíg rosszul nem lesz, majd megy, és az egészet kihányja. Vagy csak egyszer, véletlenül evett valamit, amivel túllépte a kijelölt kalóriaszámát, kihányja, és rájön, hogy ez egyszerűbb, mint koplalni. Nyugodtan ehet, csak meg kell tőle szabadulni. És már ki is alakult egy másik betegség. Szabó Fruzsina
71
