Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. június
Az igazi hősök A napokban azt a feladatot kaptam angolból, hogy prezentációt készítsek egy műsorról. Azt, hogy miről, nem határozta meg a tanár. Ekkor elkezdtem gondolkodni, hogy mit is nézek szívesen, mi érdekel a világ dolgaiból... Hosszú napokon keresztül addig sem jutottam el, hogy legalább a témáját meghatározzam. Féltem, hogy a végén rájövök, hogy az égadta világon semmi nem érdekel. Politika? Teljesen hidegen hagy. Katasztrófák? Áh. Globális problémák? Már így is tönkrement a Föld, mindenki ezzel foglalkozik, akkor nekem minek? Egy a millióból hoz változást? Talán... De nem globális problémákban. Talán olyan problémákra kell választ találni, ami az emberekben zajlik le igazán. A változás és a változás eredménye. A folyamata. Ekkor találtam egy interjút Christopher Reeve-vel, akit legtöbben talán csak a Superman című filmből ismernek. Reeve azonban sokkal többet tett az emberiségért. Az élete nem úgy alakult, ahogyan képzelte, de a legtöbbet tudta belőle kihozni, még ha nagyon nehéz is volt. Az élete úgy alakult, hogy ’95 májusában leesett egy lóról. A lova az akadály előtt megtorpant, és egyszerűen ledobta magáról a színészt. Esés közben beakadt a keze a kantárba, és fejre esett. A nyakcsigolyája eltört, a gerincveleje teljesen elszakadt és nyaktól lefelé teljesen lebénult. Örök életére kerekes székbe kényszerült. Azonban az alkotást soha nem hagyta abba, sem a színészetben (erről majd később), sem az életben. Megalapította a Christopher Reeve és Dana Reeve (a felesége, 2006-ban halt meg rákban) Alapítványt, amely a hozzá hasonló mozgássérült embereken segít. Azonban a színész súlyos fertőzést kapott, majd kómába esett. Reeve 2004. október 10-én szívelégtelenségben halt meg. Rövid élete során azonban több mindent véghezvitt, mint valaki 90 év alatt. Az élet szakadatlan tanulás, de valaki úgy hal meg, hogy mindig tudatlan marad. Reeve-et tartják az „élet hősének”. A „Superman”-es korszakában, amikor megkérdezték tőle, hogy ki a hős, úgy nyilatkozott, hogy valaki, aki természetfeletti képességekkel bír. Ezt a kérdést feltették neki, körülbelül 10 évvel később, akkor ezt mondta: „Szerintem a hős az, aki olyan egyedülállóan megtalálja a képességet, hogy ellenálljon és elviselje az ellenállhatatlan gyűlölködést és az akadályokat. Ők az igazi hősök, és a család és barátok, akik ebben az időben mellettük állnak. Élete során rengeteg filmet rendezett, illetve rengeteg filmben szerepelt. Egyik utolsó filmje a Brooke Ellison Story (Értelem diadala) volt. Reeve szívén viselte ennek a lánynak a sorsát, aki hasonlókat élt át, mint ő. Az ő története a következő: Brooke Long Islanden nőtt fel, és mindig is táncosnő szeretett volna lenni, szeretett karatézni, énekelni. Mindent, amit egy 11 éves csinál. Egy nap azonban minden megváltozott, amikor elütötte egy autó, és 20
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. június
nyaktól lefelé lebénult. Az orvosok már lemondtak róla, ám túlélte. A súlyos gerincsérülés azonban egész életére tolókocsiba kényszerítette. A lány ennek ellenére arra törekedett, hogy amennyire lehet, teljes életet éljen. Az édesanyjától minden segítséget megkapott ehhez. A középiskola sikeres elvégzése után jelentkezett a Harvardra, csöppet sem remélve, hogy valaha felveszik. Azonban nem így történt. 2000-ben kitűnőre diplomázott a Harvardon. Azóta leginkább a hozzáhasonló embereknek szeretne segíteni. Ennek a két embernek a története rádöbbentett, hogy bármennyire is lehet az élet elviselhetetlen, mindig van kiút, bárhol is vagyunk. A legfontosabb, hogy mindig higgyünk önmagunkban, és az általunk szeretett emberekben. Egyébként is, ha mi nem hiszünk magunkban, akkor ki fog? :) Simonfalvi Angelika
Az én értékrendem, avagy amit útravalóul kaptam a szüleimtől Úgy gondolom, hogy az emberek értékrendje soha sem végleges, hanem kortól és körülményektől függően is változik. Jelentősen alakulhat a felnőtté válás idején, de meghatározó az a közösség is, ahol az ember él vagy dolgozik. A legnagyobb hatással rám szüleim (a családi közösség) voltak és vannak máig is, mind az erkölcsi normákat, mind a világnézetet tekintve. Ezt a példát láttam a családomban. Három generáció él szoros családi kötelékben, ők segítik és megértik egymást. Közös vasárnapi ebédek alkalmával van időnk beszélgetni. Bármiről őszintén beszélhetek a családdal, és ezt az őszinteséget fontosnak tartom, sőt másoktól is elvárom. Az ünnepeknek mindig megadjuk a hangulatát és módját. Nehéz a saját tulajdonságaimat megfelelően értékelnem. Viszont szüleimtől gyakran kapok visszajelzéseket, ha például egy történetet mesélek, és gyakran mondják, hogy megbízhatónak tartanak. Olyannak, akire számíthatnak; és ez nekem jó érzés, ezért törekszem arra, hogy ez így is maradjon. Magatartásom korlátokat képez bennem, például felesleges, rossz szokásnak tartom a dohányzást, durva beszédet. Majdnem minden emberről kialakul valamiféle vélemény bennem a viselkedése, beszéde alapján. Szívesen segítek másokon, és kialakult bennem egyfajta tisztelet a nálam idősebbekkel szemben. Fontosnak tartom, hogy legyen véleményem, igazságérzetem döntéseknél vagy kérdések megítélésében, még akkor is, ha az „igazság” nem mindig kedvez a számomra. 21
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. június
Az iskolaválasztásnál is azt a gimnáziumot választottam, amely megítélésem szerint hozzám a legközelebb állt. Most például nagy hatással van rám az új iskolai közösség, a középiskolai szellem. Érzem, hogy szemléletben is változom és változik az értékrendem, mást sorolok előre, fontosnak, mint korábban. Mindezek alakulóban vannak bennem, és nem tudom még kellőképpen értékelni. Bízom benne, hogy jó döntés volt, és nyitott vagyok az új ismeretekre, tanárokra. Remélem, hogy ez a folyamat még nincs lezárva. Kasnyik Ádám
Furcsa érzés… Tegnap tanulás közben belépett anyukám a szobámba és azt mondta, volt az Ápiszban, és hozott nekem meg a nővéremnek pár cuccot. Mint nemsokára kiderült, főként ceruzákat, mivel úgy gondolta, tollak úgyis vannak otthon. Elkezdett kipakolni előttem, én pedig bámultam ki a fejemből és néztem, hogy mit csinál. A ceruzáknak a fele színes volt, amiről azonnal eszembe jutott, hogy már vagy öt éve nem is használtam színes ceruzákat. Hirtelen felindulásból meg akartam kérdezni, miért is vette meg őket, hisz teljesen fölöslegesek számomra, de visszafogtam magam, és csak néztem, ahogy pakol. Furcsa érzés fogott el ekkor. Egy bizonyos melankólia, amiről már sokan meséltek nekem, de amit én magam még sosem tapasztaltam. Egyik legjobb barátom, akinek egy nappal ezelőtt volt születésnapja, azt mondta nekem, hogy utál öregedni, és hogy utálja a születésnapokat. Én csak nevettem, és azt gondoltam, hogy ezt csak úgy mondja, de amikor ez a ceruzás eset történt, hirtelen megértettem, mire gondol. Furcsán hangozhat, de úgy éreztem, hogy kinőttem a „ceruzás korszakomat”, és már sosem fogok bele visszakerülni. Még csak 17 éves vagyok, de megéreztem azt, hogy öregszem. Hát erről beszélt eddig mindenki körülöttem. Most már értem. Barcza Márton
A darvak pere Egyszer régen volt egy bírósági eset, mely egykor tüzes indulatokat korbácsolt fel, de mára csak hamvait fújdogálja a szél. A történet a darvak írásos panaszával kezdődött, miszerint a darut, mint emelésre és nehéz tárgyak mozgatására szolgáló eszközt, nem darunak, hanem valami másnak, például – látható hasonlóságok miatt – zsiráfnak kéne hívni. Bár a bírák 22
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. június
maguk sem ismerték a szó eredetének okát, a kérdést a bíróság elé terjesztették. A tárgyaláson – tájékozottsági különbségek miatt – több bíró is elnökölt. Sok egyéb név is szóba került, mint a körte, a vár, a tűz s az ég, és sorolhatnám még, de nem akarom sótlan szövegemmel untatni tisztelt olvasóimat. Oly hosszú ideig tanakodtak a kérdéses tárgyak és fogalmak nevének megváltoztatásán, hogy az egyik esküdt csontvelőrákban elhalálozott, míg egy másik hírt kapott, hogy a neje fiút szült, pedig az apa már lassan egy éve el sem hagyta a bíróságot. Egy harmadikat elhagyott a nője a szomszéd lányának a fiújáért, és a sértett hölgy nem túl hízelgő hangvételű levélben közölte, hogy egy hónapon belül kilakoltatják. Talán e kérdéses gyermek esete sarkallta esküdtünket arra, hogy megoldja a patthelyzetet.
Emberünk felállt, és heves szónoklatba kezdett, hogy a nemjóját, a sok sületlenségtől, amiket itt összehordanak, meglágyul az ember agyveleje. Gondoljanak már bele, hogy mekkora esély van arra, hogy a villanykörték hirtelen kialszanak, a tüzek pedig nagyobb erővel pusztítanak, vagy ne adj isten (bár fiatal barátunk mottója az, hogy humor az élet sava-borsa, e szavakat komolyan mondta) ránk szakad az ég neve elleni tiltakozásképp. Nagy hallgatásba burkolózott a hallgatóság, mindenki magában gondolkozott a hallottakon, s talán nem változik semmi, ha egy fuvallat a kandalló parázsló hamuját rá nem fújja a függönyre, amely meggyújtotta azt. A tűz követeztében áramszünet állt be, és még a tető is beomlott. Ezen történéseket a többi esküdt és a bíróság java része az imént elhangzottakat cáfolandó jelnek vette. Így történt az, minden magyarul tanulni vágyó külföldi és néhány magyar diák számára mindmáig értehetetlenül, hogy az azonos alakú 23
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2009. június
szavak nyelvtanilag is különböznek, s nem csak jelentésben. S bár a darvak nem erre törekedtek, a fél siker is siker, nemde? Szóval, ha nem találjuk a dolgokban a logikát, egyszerűbb, ha nem is keresünk bennük, mert még a végén megleljük, és rájövünk arra, hogy a tudatlanság boldogít. XY
Különlegesen veszélyes osztály Vajon te mit tennél, ha valaki közölné veled, hogy anyád fiújának kiloccsant a velője? Valószínűleg jól pofán csapnád, majd a nője hamuját kezdenéd el szidni. Ő erre összeráncolná a homlokát, felnézne az égre, és csodálkozóan venné észre, hogy az eget daruk lepték el. Ettől az abszurd és váratlan fordulattól te teljesen megzavarodnál és két értelmetlen hebegés között elmagyaráznád neki, hogy mindez csak a sós eső miatt van, és ne aggódjon, mert a java még csak ezután következik. Majd válaszára várva te is egy pillantást vetnél az égre. Csak a biztonság kedvéért. Abban a pillanatban, ahogy újra a szemébe néznél, megrémülnél, hiszen egy önmagából kifordult őrültet látnál, aki az eközben megérkezett bírákat kergetve világvégét hirdetne. Szerencsére lenne annyi lélekjelenléted, hogy megnyugtasd, ezért most már közös erővel, nyugodtan és bátran döngetitek a pszichiátria ,,Különlegesen veszélyes osztályán” a 332-es szoba vasajtaját. Mindeközben a másik oldalon orvosok egész sora ülésezik és az MZ/X jelzésű ügyet tárgyalja. Az imént hangzott el egy elmés hozzászólás, miszerint még a bírók is egyetértettek abban, hogy ha valaki a neje hamvait készakarva összekeveri a darvak tápjával, az nem lehet normális. Erre első felháborodásában felkiáltott az egyik: ,,A nemjóját! Lehet, hogy ez volt a megboldogult végrendelete.” ,,És gondolja a tisztelt konzultáns, hogy a végakaratban az is szerepelt, hogy mártsa a fia alkarját savba?” – jött a felelet. ,,Még az is megeshet!” – kontrázott fulladozva a harmadik. Ekkor a konzulens méltóságteljesen felállt, aminek hatására mindenki elhallgatott, majd ezt mondta: ,,Ennek a konferenciának nem látom a velejét.” Körbenézett, az ablakra pillantott és hirtelen átváltozott egy citromsárga kanárivá, majd kiröppent a nyitott ablakon. Most természetesen joggal kérdezi mindenki, hogy akkor tulajdonképp annak a bizonyos vasajtónak melyik oldalán is állunk? Kocsis Árpád
24
