ONLINE KIADÁS
SOKSZOROSÍTÁSA TILOS
NEMERE 70
2014
NEMERE 70 Szerkesztette: Képes Gábor – Vancsó Éva Borító: Kasza Magdolna
ISBN 978-963-12-0967-9 Kiadja: a Magyar Scifitörténeti Társaság ©A szerzők, 2014. Felelős kiadó: S. Sárdi Margit, a Magyar Scifitörténeti Társaság elnöke Tördelőszerkesztő: Királyházi Csaba Nyomdai munkák : Tazo Kft. PrintPix Nyomda Felelős vezető : Szakáll Tamás
Ez a kiadás kizárólag online felhasználásra készült! Kinyomtatása vagy sokszorosítása tilos, és szerzői jogi eljárást von maga után!
Tartalomjegyzék Bevezető 9 Bálint Endre: Hány könyvet írt Nemere István? 1.
11
Bálint Endre: Hány könyvet írt Nemere István? 2.
13
Böszörményi Gyula: Fedőneve: Olvasó
15
Bukros Zsolt: Az utolsó éles bevetés
19
F. Tóth Benedek: Napi rutin 27 Fedina Lídia: A múlt kincsei 29 Képes Gábor: Magok 33 Királyházi Csaba: Űrkaland uzsonna előtt
37
Mészáros András: Árnyéktestvér 43 Mészáros Mihály: Negyedik típusú találkozás
51
Szélesi Sándor: Árnyék nélkül
55
Magyar sci-fi írók ajándéka Nemere Istvánnak
Bevezető 2014. november 19-én, szerda este a Magyar Írószövetség klubjában találkoznak az Írószövetség SF Irodalmi Szakosztályának tagjai és barátaik, mint havi egy szerdán rendesen. Nemere Istvánt is előadóink között köszönthettük korábban, s idén ismét elhívtuk, hiszen november 8-án ünnepelte 70. születésnapját. Kicsit hihetetlen, de hát az élet tele van hihetetlen, titokzatos és rejtélyes eseményekkel, ezt ő tudja a legjobban. Ő, akit a hetvenes-nyolcvanas években zártunk a szívünkbe. Ő, aki számunkra a magyar sci-fi egyik legjellegzetesebb és legkiválóbb alkotója. Az Írószövetség épületében elég otthonosan mozog. A legrégebbi írótárs és barát, Kasztovszky Béla írta, amikor Nemerével kapcsolatban kérdeztem: „Képzeld, Gábor, már a 70-es években is volt az Írószövetségben SF szakosztály (stúdió). Azokat hívták oda, akik valami jelét mutatták a „tehetségnek” (beküldött írások.) Ezt az intézményt én ‚író-óvodának’ kereszteltem el, kb. havonta jöttünk össze. Három „osztály” volt: Szentmihályi, Zsoldos, Hernádi. Én Hernádi Gyula tanítványai közé kerültem. Voltunk vagy tízen, ebből kettővel (Nemere István és Dr. Szatmári Jenő István) nagyon hamar jó barátok lettünk. Ez a barátság a családi látogatásokig elment. Na, egyszer elhatároztuk mi hárman, hogy írunk és kiadatunk valahol egy SF novelláskötetet (Emlékek a bázison). A lényeg az lett volna, hogy lesz benne végig egy összekötő szöveg, amit majd István ír meg. Hát, hogy írtuk-e a novellákat, arra nem emlékszem biztosan, de az a bizonyos Nemere összekötő szöveg azóta sem készült el.” Nos, ha ez a kötet akkor nem is jött létre, mi most összeállítottunk egy rendhagyó novelláskötetet. Egy ajándékot, amit ezen az esten nyújtunk át neki. A szerzők: Nemere István tisztelői. A téma: bármi, ami Nemerével kapcsolatos.
Vannak, akiknek egy rugóra járt az agyuk. De nem baj, talán ez is információ az Ünnepeltnek. Kívánjuk, hogy sok-sok évtizedig írjon még – és néha ezt a kis meglepetés kötetet is vegye le a polcról, legyen öröme benne. Boldog születésnapot, Nemere István! Az írók, olvasók, kutatók nevében: KG
Bálint Endre: Hány könyvet írt Nemere István? 1. Azért tesszük fel már előadásunk címében nyíltan és egyértelműen a kérdést, mert másokkal ellentétben úgy gondoljuk, hogy arra pontos válasz adható, mégpedig mindenféle mellébeszélés és köntörfalazás nélkül. A terep kizárólagosan a precíz, egzakt számolásé, tehát ködösítésnek, egyfelől-másfelől közelítgetésnek nincs és nem is lehet helye. A feleletnek, ezt is szögezzük le mindjárt elöljáróban, egyetlen konkrét, pozitív, egész számnak kell lennie, mint például a hetven. Hadd áruljam el, hogy ezt a számot természetesen Nemere István születési évfordulója sugallta – melynek alkalmából tisztelettel emeljük meg kalapunkat e csodálatosan termékeny, fáradhatatlan mester, a magyar sci-fi íróóriása előtt –, nem pedig regényeinek és egyéb köteteinek a száma. Ne keverjük össze a kettőt, mert úgy járunk, mint az egyszeri ember, aki cipővásárláskor a lábméretét összetévesztette az IQ-jával. Ha-ha, képzelhetik! Hrhrhrh!!! (Köhécselés, torokköszörülés után:) Eszünk ágában sincs azt sugallni, hogy Nemere István, ez a hangyaszorgalmú szerző mindössze ily nevetségesen kisszámú művet publikált volna, hisz ennél Balzac vagy Jókai külön-külön is többet alkotott, noha e két szerző könyveinek száma együttesen sem éri el a regényeket mondhatni zsinórban gyártó Nemeréét, sőt bátran kijelenthetjük, meg sem közelíti azt. No persze valaki vagy komolyan veszi az írást, vagy nem! Láttunk már példát, amikor tehetséges, írással próbálkozó egyének önnön szorgalmuk hiányosságai okán nem jutottak a csúcsra, amit keményebb munkával elérhettek volna. Persze akadt, aki mégiscsak feljutott. Az élet tele van kiszámíthatatlan meglepetésekkel. Láttunk mi már UFO-t víz alatt és gabonakört szögleteset. Igaz-e? Láttunk mi már sok mindent!
ONLINE KIADÁS
11
Témánkhoz visszatérve Nemerét, aki csak ír, ír megállás nélkül – nincs jobb dolga vajon?, merül fel az emberben önkéntelenül a kérdés – senki sem vádolhatja, hogy ne nyújtaná alkotóereje maximumát. Másként nem állna a könyvesboltokban nagy kupacokban az az eszméletlenül sok könyv, borítójukon az ő nevével. Vagy valaki máséval. Mint ismeretes, ez a nyughatatlan szerző többféle álnév alatt is publikált már, ami cseppet sem könnyíti meg – mondjuk ki: alaposan megnehezíti! – felelősségteljes munkánkat, mikor műveinek az összeszámlálásával ööö… bajlódunk. Ne szépítsük, kínlódunk! A részeredmények összegzése ugyanis, kemény dió. Ne tessék hitetlenkedni, és olyan gúnyosan nézni! Igenis, kemény dió! Bizonyára hallották az állatkerti óriáskígyó esetét. Már Karinthy megírta, hogy a fejétől a farkáig három méter – naná, hogy a kígyó, nem is Karinthy, ne tessék már hülyeségekkel zavarni az előadást! –, tehát fejétől a farkáig három méter, farkától a fejéig négy méter, azaz mindösszesen hét méter hosszúnak találtatott. Lett is galiba a leltározáskor, mert több folyóméter óriáskígyóval nem tudtak elszámolni. Na, ugye! Ennyire kell vigyázni! Kíváncsi lennék, maga például hogyan számolná össze ennek a lelőhetetlen alaknak azt a baromi sok könyvét! Tessék, tessék, mondja meg! Hogyan számolná össze azt a rohadtul rengeteg könyvet, mi? Igen, maga, aki egész idő alatt fészkelődik. Már régóta figyelem. Egy percig sem bír nyugton megülni a seggén. Milyen író válna magából? Mert ahhoz is segg kell ám! Nincs igazam? Tessék, kérdezzék csak meg ezt a grafomán palit, annak a mocsokul sok írásnak az elkövetőjét! Mi? Hogy végül is hány könyvet írt Nemere István? Hogy tudnám megmondani, ha folyton belezavarnak az előadásba! Aki kíváncsi rá, számolja meg maga!
Bálint Endre: Hány könyvet írt Nemere István? 2. Tisztelt Hallgatóság! Ha nem is az iménti előadónktól, de más, valóban komoly kutatásokból úgy tudjuk, hogy Nemere István eddig több mint hatszáz könyvet publikált, és amilyen tempóban dolgozik, cseppet sem meglepő, hogy nemrégiben a 700. kötete is napvilágot látott. 700 kötet… Gondoljunk csak bele, micsoda munka, mennyi energia fekszik ezekben a könyvekben! És hogy mekkora sebességet jelent ez az iram! Ha figyelembe vesszük, hogy írói pályája kezdetén nyilván ő is legfeljebb egy-két kötetet produkált évente, mostanra alaposan felgyorsult a tempó. Csak a múlt hónapban jelent meg a 700. könyve, és e hónapban máris követte a 701. Hó elején, mert múlt hétre már a 702-iket adták ki, és ebben az ütemben nincs mit csodálkoznunk, hogy tegnap bejelentették a 703. könyvét is. Tegnap reggel. Mert tegnap délben már a 704-iknél tartottunk, és az esti ágyban olvasáshoz a 705-iket is kézbe vehettük. A 706. és 707-iket – ezeket nyilván éjjel írta – ma délelőtt még át tudtam nézni, de arról már csak az internetről értesültem, hogy délelőtt a 708. is megjelent, ami trilógia, így egyben a 709. és 710. kötete is Nemere Istvánnak. Ebéd után szundíthatott egy kiadósat, mert a 711. kötetére sokáig, egészen délután 4 óráig kellett várni. Az imént odajött hozzám valaki, hogy szerinte Nemere 712. könyve a legjobb mind között, másvalaki vitába keveredett vele, hogy ezt csak azért mondja, mert nem ismeri a 713-ikat. Szóváltássá fajult az ügy, amelybe beszálltak a 714. könyv hívei is, akiket 13
ONLINE KIADÁS
azonban letorkolltak a 715. kötet-pártiak. Nehéz méltó szavakat találni erre a 716 kötet megalkotásával büszkélkedő teljesítményre. Mert ha a 717 könyv színvonalában mutatkoznak is eltérések, a 718-iktól mutatkozó, folyamatosan emelkedő színvonal tendenciája mindenképpen ígéretes, és cseppet sem lankad sem a 719., sem a 720. kötetben. A 721-iknél egy árnyalattal jobb 722-ik biztatóan jelzi előre a 723-ikban már-már tetőpontjára jutó művészi kifejezőerőt, amely a 724-ikben mégis további hatáskeltő eszközökkel képes gyarapodni. Én úgy számítom, hogy este kilenc órakor lát nap- vagy inkább holdvilágot Nemere István 800. kötete, tizenegy óra körül a 900-ik, éjfélkor pedig pezsgődurranással ünnepelhetjük a Nemere-EZREDIKET. Felsejlik előttünk a jövő. Az Országos Széchényi Könyvtár új épületszárnyat nyit annak a több tízezer, Nemere nevével fémjelzett műnek, amelyek megjelenése év végéig prognosztizálható a könyvpiacon. Az Országos Katasztrófavédelem jelentésében kiemeli, hogy a túláradó hazai folyókat csak a Nemere István könyveiből több száz kilométer hosszan rakott nyúlgátakkal sikerült kordába szorítani. A NASA megemlíti közleményében, hogy a Kínai Nagy Fal mellett másodikként újabb földi objektum is látható a Holdról: egy Nemere könyveiből épített piramis. A brazíliai esőerdőknek annyi! Az összeset kivágják, hogy Nemere István mind újabban ránk záporozó könyvei megjelenhessenek. És a szerző csak azért nem kerül be ezzel az emberfeletti teljesítménnyel a Guinness Rekordok Könyvébe, mert nem marad papír, amire a rekordok könyvét nyomtathatnák!
Böszörményi Gyula: Fedőneve: Olvasó (egy-két-háperces Nemere István „70-kedése” alkalmából) Valamikor a 80-as években – Jelentsen, százados! – Tisztelettel, úgy vélem, ez az ember… vagyis a célszemély veszélyes. – A közrendre? A szocialista államhatalomra? A Pártra? – Tovább mennék: az egész Varsói Szövetségre és a KGST–re. – Egyetlen ember? Ne beszéljen zöldeket, százados! – Igazat mondok, ezredes elvtárs, a Szűz Má… akarom mondani, a párttagkönyvemre esküszöm! – Ne esküdözzön! Kispolgári csökevény. Inkább halljam a tényeket. – A célszemélyt tíz éve állandó megfigyelés alatt tartjuk. Jelenleg három civil ruhás követi napi 24 órában, és a közvetlen környezetéből is sikerült néhány gyenge alakot operatív jelentésekre bírni. – Kitalálom: zsarolás, megvesztegetés, fenyegetés? – Ahogy szoktuk, ezredes elvtárs. A tartótisztjeik szerint mind megbízhatóak: félnek. – Helyes! Szarják csak össze magukat fülcimpáig azok a piszok szabadgondolkodók. Szóval akkor mi baj ezzel az alakkal? – Hát… Folyton dolgozik. – A dolgozó nép szocializmusát építjük. Ha dolgozik, az csak jó. – Nem jó, ezredes elvtárs, sőt, rossz. Ez a férfi… A célszemély ugyanis rengeteget, állandóan, mondhatni megszakítás nélkül dolgozik. – Na, és mit csinál? – Jelentem alássan, ír. – Hogy az a tetves…! Már megint egy olyan? – Olyanabb, ezredes elvtárs, ez sokkal olyanabb! És nem csak ír, de… Mindjárt be tetszik látni, hogy igazam van, mikor azt mondom: veszélyes. Szóval ez az alak ír és gon-dol-ko-dik!
ONLINE KIADÁS
15
– Na ne! – Ügynökeink jelentései tökéletesen megbízhatóak. A célszemély szinte egyfolytában töpreng, figyel, mereng és ír. Az utóbbi tíz évben csak két alkalommal tartott némi szünetet. Először véletlenül a kezére csukta az ajtót: akkor fél órán át borogatta az ujjait, tehát nem írt, ám erős a gyanúnk, hogy közben is gondolkodhatott valamin, mivel utána néhány napig fokozott sebességgel firkált. Másodszor akkor tartott szünetet, mikor operatív erők bevonásával ellopattam az összes tollát, ceruzáját és az Erika típusú táskaírógépét is. – Ügyes! No, és mi történt? – Huszonöt perccel később már megint írt. – Mivel? – Letört gallyal a játszótéri homokba. – Remélem, szétrúgták?! – Alássan jelentem, testi erőszak alkalmazására még nem kaptam felsőbb parancsot. – A homokba írt szöveget, maga isten barma, azt kérdem, hogy szétrúgták-e! – Ja úgy! Arra, kérem, rávezényeltem egy szakasznyi kiskatonát, de majdnem baj lett belőle. – Hogyhogy? – Azok a mocsok kis bokorugrók masírozás helyett olvasni kezdték a szöveget. – Árulás! – Nyugalom, ezredes elvtárs, ők viszont szét lettek rugdalva. – Arról beszéljen, mit ír folyton ez a gazember. – Jelentem, mindent. – Olyan nincs! Tudtommal az ilyenek mindig egy, legfeljebb kétfélét írnak. Teszem azt, verset, újságot vagy azt a vastagabbat… Na, segítsen már! – Regényt? – Azt, hogy a rák csipdesné cakkosra a máját! – Neki nem fogja. – Nem? – A célszemély sosem iszik, nem is dohányzik, sőt, még a kávétól is tartózkodik. 16
ONLINE KIADÁS
– Százados, ne bosszantson! Azt kérdeztem, mit ír a célszemély? – Ahogy már mondtam: mindent. Újságcikkeket, tanulmányokat, esszéket, novellákat, regényeket, tudományos, dokumentarista, romantikus, fantasztikus, ifjúsági és történelmi könyveket. – Igazán? És miről? – Mindenről, amin elgondolkodik és érdekli. Gagarinról, ősi civilizációkról, kommandósokról, vak madarakról, űrbázisokról, repülőszerencsétlenségekről, lefagyasztott bűnözőkről és rendőrökről, múltról, jelenről, jövőről, Horthyról… – Mi van, mit beszél?! És ezeket olvassák is? – Kik? – Az emberek, maga ló! – Mondhatni, habzsolják, ezredes elvtárs. Amint megjelenik egy könyv a neve alatt, az emberek mintha… Nem is tudom, hogy mondjam. Mintha olvasógörcsöt kapnának! – Aczél elvtárs tud erről? – Ő is megkapta minden jelentésünket. – És még nem tette tiltólistára ezt a… ezt az alakot? – Azt hiszem… De ezt csak halkan, nem hivatalosan merem mondani. Szóval úgy sejtem, titokban ő is olvassa! – Akurvaéletbe! – Ahogy mondja, ezredes elvtárs, abba bele! – Na jó, akkor majd én személyesen intézkedem. Gondolkodik és mindenről mindenfélét ír. Azok meg ott fenn tiltás helyett tűrik. Hát ezt nem hiszem el. Százados! – Parancs? – Először is hozasson ide annak az alaknak minden könyvéből egy-egy példányt. Meg kell tudnom, honnan is fúj ez a szél. – Ide? – Igen, az irodámba. Gondot jelent? – Nos, ami azt illeti… Aligha fognak elférni. – Miért, olyan sok van? – Mint említettem: a célszemély ren-ge-te-get ír! – Jó, értem, akkor… akkor vitessen az épület alatti bunkerbe egy kényelmes, régimódi füles fotelt, meg egy olvasólámpát. Odalenn bármennyi könyv elfér, és ha az amcsik ránk dobják az atomot, legalább lesz mit olvasnunk, míg eloszlik a sugárzás.
ONLINE KIADÁS
17
– Igenis, ezredes elvtárs! – És jegyezze meg: ez a feladat mostantól az állományon belül is szigorúan titkos! Az én fedőnevem Olvasó, a magáé Küldönc lesz. Addig kell tanulmányoznom az ellenséget, míg meglelem a gyenge pontját. – Értettem, ezredes elvtárs. – Akkor hát… Lelépni! 2014 novemberében A BM portása egykedvűen firkantotta alá az átvételi elismervényt. – Már megint könyvek – mondta a kézbesítő, aki szeretett diskurálni. – Ráadásul mindig ugyanattól a szerzőtől. A portás nem felelt. Megvárta, míg egyedül marad, majd csengetett a ház utolsó küldöncének, akit valahogy elfelejtettek nyugdíjba zavarni. – Csomag jött. A görnyedt járású, ezerráncú küldönc reszkető kézzel ölelte magához a pakkot, s indult a jelöletlen vasajtó felé. A lépcsők végtelen hosszan süllyedtek a 2/205-ös kódjelű bunkerhálózat legfenekéig. Penész bűze, surranó patkányok és rideg betonfalak várták az öreget, aki végül egy résnyire nyitva hagyott ajtó elé tette a csomagot. – Újabb adag – mondta rekedten. Bentről semmi más, csupán türelmetlen lapozás nesze jött válaszul…
Bukros Zsolt Az utolsó éles bevetés Europolisz felett új hajnal virradt, fénysugarak törtek át a sötétségen. Maat Dimas ezredes régóta mindennap pontban reggel hatkor kelt fel, akár egy robot, és ez a negyvenharmadik születésnapján sem történt másként. – Isten éltessen Maat! – üdvözölte a házát vezérlő mesterséges intelligencia, ő pedig megköszönte, aztán ugyanúgy, mint máskor, elvégezte a szokásos ébredés utáni rutint: könnyített magán, lenyomott néhány fekvőtámaszt, majd elfogyasztott egy spártai reggelit, és a fürdőszobába sietett. Ahogy testére forró vízcseppek záporoztak, behunyt szemmel átadta magát az élvezetnek. Otthonát különleges mesterséges intelligencia működtette, mint mindazokét, akik a világállam szolgálatában álltak, és megengedhették maguknak azt a luxust, hogy a hagyományos közösségi rendszereknél fejlettebb infrastruktúrákat használjanak. A házat irányító MI azzal arányosan csökkentette a helyiségben uralkodó nehézkedési erőt, ahogy emelte a zuhany hőmérsékletét. Dimas a levegőben lebegve úgy érezte, mintha az univerzum méhében lenne. Ettől függetlenül egy sejtelem motoszkált benne: valami váratlan esemény hamarosan véget vet ennek az idillnek. Ez a lelke mélyén örömmel töltötte el, mert évek óta semmi sem történt, ami igazolta volna a hozzá hasonlóan tétlenül várakozó kommandósok létjogosultságát. Ekkor a halántékába ültetett adatátalakító vészjelet küldött az elméjébe, és visszarántotta a valóságba. Mentális parancsra a gravitáció fokozatosan újra felerősödött, a zuhanyrózsából áradó vízsugarak pedig elapadtak. Mire anyaszült meztelenül a hálószobába ért, a ház automatikusan megszárította. – Alfa-kód! – hangzott fel a tudatában felettese, Drill Anders őrnagy hangja, miközben öltözködött. – Nyolc percen belül legyen a belvárosban, az Alvaro sétányon, az egysége ott várja!
ONLINE KIADÁS
19
A csúcstechnológiás implant szuperérzékeny holoképernyővé varázsolta Dimas retináját, miközben a főtiszt tovább beszélt hozzá. A kommandós parancsnok egyszerre érzékelte a külvilágot és mindazokat az információs mátrixokat, amelyeket Anders megosztott vele. Az őrnagy felvázolta a megoldandó problémát: négy terrorista behatolt a Mezőgazdasági Kutatóintézetbe, ahol agráripari tevékenység helyett valójában kibernetikai fegyverrendszerek készítésével foglalkoznak. A támadók megszerezték egy Kánaán néven futó, intelligens vírusprogram mintáit, amelyeket a fejlesztők négy speciális chipen tároltak. – Az eltulajdonított chipek bármelyike néhány óra alatt lerombolhatja a Föld informatikai infrastruktúráját, ha egy átlagos, alsó kategóriás adatcsatlakozón keresztül feljut valamelyik hálózatra – magyarázta Anders. – A vírus ráadásul képes rá, hogy az útjába akadó biológiai személyek tudatát haláluk pillanatában adattá konvertálja, és egy általa létrehozott, virtuális karanténba zárja, ahol mintegy újraindítja számukra a valóságot. A kommandós parancsnok megdöbbent: a chipek által hordozott fenyegetés gyakorlatilag mindenkit érintett, mivel a 2025-ös évek közepétől a bolygó népessége idegrendszeri implantokkal oldotta meg a kommunikációt. Az újfajta, agykéregbe ültethető interfészeknek köszönhetően a mobiltechnológia rohamtempóban avult el, és a hagyományos számítógépeknek is villámgyorsan leáldozott. Dimas fel nem foghatta, miért hoztak létre a tudósok olyan fegyvert, amely hatalmat gyakorolhat az összes létező operációs rendszer felett, miközben szempillantás alatt kiirthatja, majd digitális szimulációba zárhatja a Föld lakosságát. Talán maga az irányító elit akarta felpakolni az emberiség tudatát a közeljövőben egy nagy, közös terminálra, hogy valamilyen körmönfont módon totális kontrollt gyakorolhasson fölötte. Az ezredes megértette, ha a krízis híre kipattanna, tömeghisztéria törne ki világszerte, elvégre senki sem szeretne rabul esni egy újfajta virtuális feudalizmusban, ahonnan még a halál sem jelenthet szabadulást. Ráadásul az a kérdés is felmerült benne, egyáltalán ki venné észre, ha a megszokott realitásából minden átmenet nélkül egy újraindított hasonmásuniverzumba kerülne… 20
ONLINE KIADÁS
A Rozsomákok középkorú parancsnokát azonban nem azért fizették, hogy filozofáljon. A négy gazember testvériesen megosztozott a zsákmányon, és négy különböző irányba menekült, hogy megnehezítse a hatóságok dolgát. Az utánuk indított hajsza intenzív odafigyelést igényelt, mert az elkövetőknek egy tizedmásodpercnyi idő is elegendő lehetett rá, hogy feltöltsék a vírust a saját beültetésükre, amelyen keresztül azonnal globálisan elterjeszthették a mételyt. Dimas retinája osztott mezőjűvé vált: egyszerre látta a körülötte húzódó külvilágot és a négy terrorista holoképét a hozzájuk kapcsolódó adatokkal. Cassel Latte, a magas, barna gall 2025-ben született, Új-Párizsban, a felgyorsuló technológiai fejlődés tetőfokán, és alig húszévesen a neoluddita eszmék bűvkörébe került. Különböző MI-ellenes földalatti mozgalmak berkeiben jártasságot szerzett a legtöbb fegyver kezelésében, majd a világállam létrejöttéig zsoldosként, illetve alkalmanként profi bérgyilkosként tevékenykedett. A globális hatóságok ezt követően nyomát vesztették, és jelen pillanatban, 2040-ben figyeltek fel rá újra, amikor a Mezőgazdasági Kutatóintézet elleni támadás vezetőjeként még képzettebben és veszélyesebben tért vissza. Alvezére, a vörös hajú Melissa Moretti ugyanabban az esztendőben látta meg a napvilágot, amelyikben ő, és már kisgyermekként egy ultraradikális, posztszindiko-anarchista eszméket valló, gépromboló szekta, a Nording-Niemayer Csoport ideológiai befolyása alá került. Pályafutását bank- és emberrablások fémjelezték, amelyeket időként mamutcégek vezetői ellen elkövetett, leginkább kivégzéseknek tekinthető merényletekkel tett még változatosabbá. Melissa a teljes mértékben elhivatott technológiagyűlölők közé tartozott: elég volt csupán azzal kecsegtetni, hogy csapást mérhet a főként mesterséges intelligenciák révén kormányzó világállamra, nyomban igent mondott bármilyen öngyilkos vállalkozásra. A csapat legfiatalabb tagja, a vörös hajú, szeplős képű Sven Gunnarson eddig még csak sofőrként tevékenykedett, így egyelőre nem sok rendszerellenes bűncselekményt írhattak a számlájára. Igaz, részt vett már néhány komolyabb akcióban, amelyekben vezetési szakértelmével és kimagasló céllövő képességével sikerült felkeltenie a hatóságok figyelmét.
ONLINE KIADÁS
21
Vele ellentétben az utolsó támadónak, egy metsző tekintetű, karvalyorrú, arab robbantóspecialistának, Ali Alhazrednek az áldozatai egy temetőt is megtöltöttek volna. A fickó a vérbeli fanatikusok közé tartozott, akiről a világkormány profilalkotói korán megállapították, hogy az eszméiért akár az életét is képes lenne feláldozni. A kommandós parancsnok remélte, hogy nem épp Alhazredet kell elfognia, ám nem találtak meghallgatásra az imái. A geostacionárius pályán keringő megfigyelő műholdak jelentései alapján az arab elkötött egy egyszemélyes luxusgravót, amivel az Alvaro sétány közelében elhelyezkedő Hotel Endora felé tartott – ehhez pedig Dimas csapata helyezkedett el a legközelebb. A szélsebesen testpáncélzatot öltő ezredes a háza előtt várakozó Kylios gravomotorra pattant, és az egységéhez száguldott vele. A kijelölt találkozási ponton az öt legjobb embere várta, akik – akárcsak ő – holografikus ragadozófejet viseltek harci öltözetük mellrészén. A jellegzetes rozsomákembléma garantálta, hogy ezek a férfiak egytől-egyig igazi acélemberek, akik számára nem léteznek leküzdhetetlen akadályok. Napokig kibírták alvás és táplálkozás nélkül, elvezettek bármilyen járművet, és a fegyverek többségével is mesteri szinten bántak. Megküzdöttek bárkivel bárhol, bányák tárnáinak mélyén vagy egy száguldó szuperexpressz tetején, nem ismerték a félelmet, és sohasem adták fel. Dimas interfészére új helyzetjelentések futottak be, mire felvette a kapcsolatot az embereivel: az arab kivételével már az összes támadó kézre került. Lattét egy külvárosi panzióban vadászta le egy másik Rozsomák-osztag. Dimas szeme előtt valós idejű képsorok mutatták be, ahogy kollégái kíméletlenül lerohanták a neoludditát, és derékban kettészelték néhány jól irányzott sorozattal. Egy útszéli motelban Melissa is horogra akadt, aki furcsamód ellenállás nélkül megadta magát, amikor a csapásmérő osztag körbevette az épületet. Az üldözők legnagyobb meglepetésére a metróban sarokba szoruló Gunnarson, akit senki sem tartott kockázati tényezőnek, utolsó leheletéig harcolt. A svédnek sikerült feltöltenie az agykérgébe ültetett implantra a nála lévő vírust, amikor bekerítették. Az őt becserkésző csapat parancsnoka habozás nélkül levegőbe röpítette 22
ONLINE KIADÁS
egy jó adag C4-essel az egész alagutat, mielőtt felállt volna a hálózati kapcsolat. Az ezredes tudta, hogy a hivatalos verzió az egyik szerelvény meghibásodásáról fog szólni, miközben a hatóságok gyászhologramokkal és nagy összegű kártérítésekkel kompenzálják majd a kommandósok mártírhalálát. A rosszkor rossz helyen tartózkodó civilek rokonai viszont legfeljebb arra számíthatnak, hogy végignézhetik a holocsatornák híreiben a tragikus közlekedési balesetről szóló hazug beszámolókat. Alhazred közben eljutott a Hotel Endorába, ahol túszul ejtett egy Daniel Repton nevű médiamogult, és egy csapatszállító gravót követelt az épület tetőteraszára, amelyet csak egy ember vezethet. A parancsnok bátorítóan intett a körülötte várakozó páncélosoknak. A következő pillanatban lebegő acélcápára emlékeztető csapatszállítógép ereszkedett le az égből. Dimas ellentmondást nem tűrő hangon közölte a társasággal, hogy egyedül repül a járművel a szállodához, nekik a saját közlekedési eszközeikkel kell az objektumhoz jutniuk. Kijelölhetett volna mást is a terroristával való kapcsolatfelvételre, de úgy érezte, beleőrülne, ha hagyná, hogy elhappolják előle az emberi történelem talán utolsó éles akcióját. Az irányítása alá rendelt kommandósok kicsit morgolódtak az önzése miatt, de végül beletörődtek a megváltoztathatatlanba, és gravomotorjaik nyergébe pattanva elszáguldottak. Az ezredes hazaküldte a csapatszállító gép mogorva pilótáját. Azután engedve egy megérzésnek, elrejtette a jármű külső részén Lasher típusú lézerpisztolyát. A fegyvert a hajtómű közelében csillogó fémalkatrészek között rögzítette, majd felszállt a géppel, és a távolban magasodó szálloda felé suhant vele. Alant hamarosan feltűnt a tetőn kialakított leszállópálya fehér négyszöge. Dimas ereszkedni kezdett. Odalent két alak álldogált a tetőfeljáró közelében; a férfi a retináján villogó holoképről rögtön felismerte a nyárfalevélként remegő médiamogult és a fedezékében meghúzódó arabot. Alhazred egy Lantria lézerpisztolyt szorított az egészségtelenül túlsúlyos Repton hátához; arckifejezéséről lerítt, hogy ha kell, lelkifurdalás nélkül lyukat robbant a karmai közé került notabilitás felsőtestébe. Dimas mértani pontossággal landolt a négyszög közepén, tekintete a terroristánál rejtőző csipet kereste. Alhazred halántéká-
ONLINE KIADÁS
23
nál fémesen csillant valami, és az ezredes rájött, hogy az apró szerkezet sarkát látja. Az arab az implantjába illesztette, hogy ha kell, egy mozdulattal a csatlakozásba csúsztathassa, és aktiválhassa. Dimas interfésze segítségével érzékelte, ahogy az emberei harci állást vettek fel a lezárt tetőfeljárat előtt, és a megfelelő pillanatot várják a közbelépésre. A műholdas összeköttetés révén ők is tisztán látták, mi zajlik az ajtón túl a főnökük és a merénylő között. Dimas lassan lépkedett Alhazred felé, minden hirtelen mozdulattól óvakodott. – Ott megáll! – csattant fel az arab, amikor ötméternyi távolságba ért. – Jól van – bólintott a kommandós, és megtorpant. – Le a páncélzattal! – parancsolta a terrorista. A kommandós parancsnok rezzenéstelen arccal engedelmeskedett. Alhazred nem volt ostoba, tudta, hogy a különleges öltözék nélkül jóval védtelenebbé válik, ráadásul így az esetleges rejtett fegyvereket is felfedhette. Dimas magában szitkozódott, de be kellett látnia, hogy ellenfele helyében ő is így járna el. Lassan leoldotta magáról a szinapszisaihoz kapcsolódó kommandós ruha elemeit, és a betonra hullajtotta őket. Egy szál alsónadrágban állt a terroristával szemben, miközben jól tudta, hogy semmiképpen sem engedheti felszállni a csapatszállítóval. A jelek arra vallottak, tényleg ez lesz az utolsó éles bevetése, ha nem sikerül idejében megkaparintania a csapatszállítógép hátulsó részénél elrejtett Lashert. Lassan arrafelé húzódott, miközben az arab inkább a gravo elejének irányába orientálódott a korpulens médiacézárral. Az idő lelassult, és nyúlós masszává vált. Dimas tisztában volt azzal, hogy csak tizedmásodpercei lesznek a lézerpisztoly megszerzésére, amíg Alhazred kinyitja a pilótafülke ajtaját, hogy belökje foglyát a hátsó ülésre. A terrorista a bejárattal egy vonalba ért, és nyitópanel felé nyújtotta a kezét. Az ezredes egy lenyűgöző ugrással a hajtóműnél termett, és megragadta a Lasher markolatát. A robbantóspecialista feltépte az ajtót, aztán felé kapta a tekintetét. A kommandós parancsnok még csak félig húzta elő a fegyverét, de már tudta, hogy rajta vesztett. Nem számított, hisz annyira hiányzott neki az ereiben pezsgő adrenalin, mint elvonókúrán lévő heroinistának a megszokott adag24
ONLINE KIADÁS
ja. Minden ésszerűség nélkül folytatta a megkezdett mozdulatsort, miközben ellenfele rávicsorgott, és túsza felsőtestén keresztül rálőtt. A Repton mellkasán keletkező lyukon át vakító fénysugár száguldott Dimas irányába, és átlósan felhasította a törzsét. Az ezredes idegeibe perzselő fájdalom mart, a feje tetejére állt körülötte a világ. Ereiből gőzölgő szökőkútként fröcskölt a vér, rohanó gyorsvonatként közeledett felé a tető betonja. Már csak egy szívdobbanásnyi ideje maradt hátra, mégis fellendítette az ujjai közt szorongatott fegyvert, és utolsó erejével megnyomta a tűzkioldó gombot. Az arab megrándult, és döbbenettől kitágult szemmel meredt rá a lába előtt hanyatt terült, kövér médiamogul fölött. Alhazred ingén sötét vérrózsák nyíltak, tekintetéből gyötrelem áradt, ahogy orkántépte vitorlaként imbolygott. „Megállítottam – gondolta elégedetten Dimas, miközben tántorgó ellenfele végtelennek tűnő lassúsággal előrebukott. – Jó nap ez a halálra.” Tompán érzékelte, ahogy az emberei betörik a tetőlejárat ajtaját, de nem tudta levenni elhomályosuló tekintetét az agonizáló terroristáról, aki egykori túsza holttestére zuhant, aztán a lehető legrosszabb ívben előrecsúszott, és csatlakozóval ellátott halántéka fémes reccsenéssel a betonnak csapódott. Az ezredes elhűlten bámulta, ahogy az ellopott chip visszavonhatatlanul az arab koponya implantjába siklott. Arra is alig maradt ereje, hogy levegőt vegyen, kezét vádlón a terrorista felé nyújtotta, aztán a következő pillanatban ráborult a sötétség… Europolisz felett új hajnal virradt, fénysugarak törtek át a sötétségen. Maat Dimas ezredes régóta mindennap pontban reggel hatkor kelt fel, akár egy robot, és ez a negyvenharmadik születésnapján sem történt másként. – Isten éltessen Maat! – üdvözölte a házát vezérlő mesterséges intelligencia, ő pedig megköszönte, aztán ugyanúgy, mint máskor, elvégezte a szokásos ébredés utáni rutint: könnyített magán, lenyomott néhány fekvőtámaszt, majd elfogyasztott egy spártai reggelit, és a fürdőszobába sietett. Ahogy testére forróvízcseppek záporoztak, behunyt szemmel átadta magát az élvezetnek.
ONLINE KIADÁS
25
Otthonát különleges mesterséges intelligencia működtette, mint mindazokét, akik a világállam szolgálatában álltak, és megengedhették maguknak azt a luxust, hogy a hagyományos közösségi rendszereknél fejlettebb infrastruktúrákat használjanak. A házat irányító MI azzal arányosan csökkentette a helyiségben uralkodó nehézkedési erőt, ahogy emelte a zuhany hőmérsékletét. Dimas a levegőben lebegve úgy érezte, mintha az univerzum méhében lenne. Ettől függetlenül egy sejtelem motoszkált benne: valami váratlan esemény hamarosan véget vet ennek az idillnek. Ez a lelke mélyén örömmel töltötte el, mert évek óta semmi sem történt, ami igazolta volna a hozzá hasonlóan tétlenül várakozó kommandósok létjogosultságát. Ám az idő csak telt, és semmi sem zavarta meg a nyugalmát. Végül befejezte a tisztálkodást, aztán mélabúsan a nappaliba vonult, és üveges tekintettel unalmas, semmitmondó holohíreket bámult a nap végéig.
F. Tóth Benedek Napi rutin Nemere István 11:55 perckor eltolta magától a klaviatúrát. Hanyatt dőlt, a szék támláján pihentette hátát, majd felállt, és pontban délben bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassa a Déli Krónikát. Rutinszerű, évtizedek óta rögzült mozdulat volt, nélküle nem kezdődhet ebéd. Az asztalnál már várta az aranyszínű húsleves, a rövidre vágott zöldség és a főtt hús, külön tálban, mellette torma, kevés mustár. Az író leült a tányér elé, kezébe vette a szedőkanalat, és épphogy belemerítette annak öblét a tálba, amikor a rádió elnémult. Addig is csak sistergett, de most határozottan némának tűnt. Az író hagyta, hogy a szedőkanál elmerüljön a forró húslében. Felállt, a rádióhoz lépett, majd kikapcsolta a szerkezetet, aztán újra be. Semmi nem történt. Az író ekkor a kezébe vette a műszert, forgatta, ütögette. Elemet is cserélt. Hiába. Hálózatról sem működött. Nemere ekkor visszanézett a gőzölgő levesre. Márpedig hírek nélkül ebéd sem lesz, gondolta, és kiment az előszobába. Cipőt húzott, kabátba bújt. A fészerben van egy régi rádió. Nem kis darab, kétemberes, tavaly még működött. Lehajtott fejjel indult el a délelőtt hullt friss hóban. Szótlanul lépdelt, ropogott a hó a talpa alatt. Aztán furcsa érzés fogta el. Felnézett, és havas földet látott ott, ahol reggel még fészer állt. Nemere összébb húzta magán a kabátot. Tanácstalan tekintettel nézett körbe, de csak akkor ámult el igazán, amikor megfordult: a ház is eltűnt, melynek ajtaján az előbb kilépett. A befejezetlen regényre gondolt és a levesre a tálban, majd arra, hogy furcsa játékot űz vele a sors. Behunyta szemét, hátha tényleg csupán játék, de amikor kinyitotta, már havat sem látott. Sem kerítést, sem erdőt. Sem égboltot, sem földet.
ONLINE KIADÁS
27
A semmi közepén állt egymagában. Csak ő volt ott, és a semmi. Nemere István ekkor elmosolyodott, és visszatért a házba. Levette kabátját, papucsba bújt, majd asztalhoz ült. Csendben kanalazta forró levesét, olykor hümmögéssel kommentálta a déli híreket. Különösen az időjárásnál kapta fel fejét: délutánra megint kánikulát mondtak. Jó volna már egy kis enyhülés, sóhajtotta, majd miután befejezte könnyű ebédjét, visszaült gépéhez. Maga elé húzta a klaviatúrát, és ott folytatta az írást, ahol abba sem hagyta. Péntek volt, nyolcadika, az Úr 2244. évének tizenegyedik hónapja. Két óra múlva pedig, amikor a kiadó űrsiklója landolt Nemere István portáján, az író kilépett a napfényre. A robotfutárnak átnyújtotta legújabb regényét, majd rövid üzenetet küldött a kiadó Jupiteren inneni vezérigazgatóságnak: hiába próbálkoznak, nem változtat írási szokásain. Aztán megköszönte a tortát, amit az Egyesült Bolygók Szervezetének elnöke küldött születésnapjára, majd miután a föld felett lebegő sikló oldalából előtűnő közösségi kamera előtt egy szuszra elfújta tortájának háromszáz gyertyáját, visszatért otthonába. Becsukta maga mögött az ajtót, és a tévészobába sietett, ahol a kivetítőn még látta magát, amint elfújja a gyertyákat. Elérzékenyült, de csak egyetlen pillanatra. A tudósítás alatt futó feliraton ugyanis ez állt: Köszöntjük a 300 éves Nemere Istvánt, aki ma megírta 132476. regényét! Már csak egyet kell aludnunk, és holnaptól megvásárolható a 132477.! Ha ma megrendeli a holnaputánit, a 132478. árából 7 százalék engedményt kap! Addig is, jó egészséget, hosszú életet kívánunk! Isten éltesse, mester!
Fedina Lídia A múlt kincsei Tisztelgés Nemere István előtt, külön köszönettel az ifjúsági regényekért – Megkezdtük a leszállást a Föld bolygó Budapest nevű romvárosában. Kérem utasainkat, hogy öveiket a leszállás végéig hagyják becsatolva, amíg az öveket becsatolni jelzés világít. A pilóta viccelődése kiváltotta az utastér zömét elfoglaló gyereksereg zajos tetszésnyilvánítását. – Ez a szöveg a huszonegyedik századi repülőgépekről való – tudálékoskodott Ápor egyéni védőmezője gombját pöckölgetve, és a mellette ülő ikrek összenéztek. „Már megint okoskodik...” – ezt fejezte ki Chaba arckifejezése, és Jubba egyetértően rábólintott. – Odalent a hőmérséklet három Celsius fok. Élénk keleti szél fúj. Kérem a felfedező fiatalokat és vezetőiket, hogy két óra múlva, azaz helyi idő szerint pontban tizenhét óra húsz perckor érkezzenek vissza a géphez – folytatta a speciális, portengerben is repülni képes, antigravitációs repülőgép pilótája. – Csak két óránk lesz!? – Jubba csalódottan nézett a velük szemben ülő tanárra. Az határozottan bólintott, majd a gégemikrofonjához nyúlt, és megszólalt. – Figyelmet kérek! Az oktatási felügyelőség, az időjárásra tekintettel, csak két órát engedélyezett a romterületen. Használjátok ki ezt az időt! Minden olyan tárgy, amely a kataklizma előtti földlakók életmódjára utal, nem csak az iskolának érték, hanem az emberiség egészének. Gondosan kutassatok. Aki szemetet hoz magával, vagy helyez el a helyszínen, mert ezt humorosnak gondolja, soha többé nem jöhet velünk kutató útra. Gigant, aki a nevével ellentétben éppen hogy aprócska termetű lány volt, nyelt egy nagyot. Ő, meg Vilus, a barátnője, a Párizs rom-
ONLINE KIADÁS
29
városban tett kirándulás alkalmával a gépre hoztak nyolc tekercs, hibátlan csomagolású levélmintás toalettpapírt... De a tanárok, valahogy, nem díjazták a humorukat. Pedig ők roppant mulatságosnak találták, hogy egy meteor-becsapódás utáni földpusztulást, az állítólag lebomló műanyagba csomagolt papírtekercsek úgy vészelték át, mintha mi se történt volna. Persze, kiderült, hogy valaki szórakozásból tette a romok közé a Marson nemrégiben gyártott retro papírt. Talán éppen a két lány, de az is lehet, hogy egy másik iskolából származott a mókamester, mert a Föld, miután a por lassan elült, és ismét kezdett lakhatóvá válni, kedvelt tanulmányi kirándulás célponttá vált. Persze jó pár évtized még, mire megkezdhetik a visszatelepülést... Amikor az Apofisz becsapódott a huszonegyedik században, titokban már rendelkezésre állt a technológia a Föld elhagyására. A kiválasztottak első hulláma ekkor már évek óta a Marson élt... Aztán, amikor köztudottá vált, hogy mi vár a Földre (a legderűlátóbbak szerint csak a bolygó kétharmada válik lakhatatlanná, a pesszimisták szerint darabokra szakad), valahogy kipattant a kitelepítési terv. A SaveUs nemzetközi polgári szervezet megszerezte a mentő űrhajókat, és nem azok utaztak el a marsi telepekre, akiket korábban erre kijelöltek. Az öldöklést a hajókra való feljutásért még ma sem tanították a gyerekeknek. Csak azt említették meg, mintegy mellékesen, hogy harcok folytak... Jubba és Chaba fantáziáját nagyon izgatta ez az időszak. Titokban azt remélték a tanulmányi kirándulásoktól, hogy többet fognak megtudni a harcokról, de a tanáraiknak persze eszük ágában sem volt olyan helyekre vinni őket ahol annak idején nagyobb mértékű öldöklés folyt. Mint például Buenos Airesbe, ahonnan az utolsó űrhajó indult útjára. Budapest, Párizs, Kartúm... ártatlan célpontoknak bizonyultak. – Leszálltunk Budapest romvárosban. Kérem, vegyék fel a porszkafandereket, és odakint semmikor, semmilyen okból ne vegyék le azokat. A levegő porszintje ebben a szélben már veszélyes lehet. Két óra múlva indulunk vissza az űrállomásra – ismételte el a fontos információt a pilóta. – Balszerencse ez a szél! – morogta Ápor, és kinézett az ablakon. – Most viselhetjük ezt a vacak szkafandert! 30
ONLINE KIADÁS
A repülőgép egy viszonylag tiszta területen állt, amely valaha egy tér lehetett. Körülöttük embermagasságban sűrűn kavargott a por, de az eget borító porfellegeken már átszűrődött a nap fénye, jelezve, hogy lesz még ennek a bolygónak jövője. Chaba és Jubba utolsóként szállt ki a gépből. Ahogy megtettek pár lépést Budapest földjén, különleges hangulat uralkodott el rajtuk. Megálltak az ezüstzöld törzsű repülőgép mellett, és megpróbálták kifürkészni a tájat a kavargó porban. – Itt éltek az őseink... – suttogta Chaba megilletődötten, és Huba szépapára gondolt, aki ikertestvérével, Csabával, Amália nagynéni segítségével Buenos Airesben feljutott a becsapódás előtti utolsó űrhajóra... Amália néni és a férje, Gergely bácsi, nem mehetett velük... – Gyere, menjünk! – lökte meg a testvérét Jubba. – Rövid ez a két óra, és tudod, hogy csak az mehet a következő kirándulásra – Kartúmba – aki értékes leleteket talál! Hát igen! Valami tényleg értékeset kell találniuk. De ők már gyakorlott „régésznek” számítanak. A Párizsban felfedezett „kotyogó” kávéfőző igazi kincsnek bizonyult. Lassan baktattak a porban, kissé csúsztatva a lábukat, hogy minél kevesebbet verjenek fel belőle az így is nehezen átlátható levegőbe – bár jeladóik révén bármikor megtalálják őket, no meg ők is könnyen visszajutnak a géphez. – Nézd! – mutatott előre Chaba, egy épületre, amely viszonylag épen, kétemeletnyi magasságban magasodott eléjük. – Nem szabad bemenni! – ellenkezett vele Jubba. – Nem azt mondom! Odanézz! De most már Jubba is látta... Érdekes tárgy, egy kisméretű téglatest alakú dobozféle fedele csapkodott a szélben egy ablaknyílás egyik résébe szorulva. – Mi lehet az? – Chaba megdörgölte sisakja üvegét, hogy jobban lásson, és nem törődve azzal, mennyi port ver fel, a tárgy felé lendült. – Hé! Hé! – kiabált rá Jubba a sisakmikrofonján. – Úgy csörtetsz, mint egy masztodon! – Elefánt! – javította ki Chaba automatikusan, és már le is fékezett, mert odaért a falhoz. Finom, puha kesztyűjében, amely
ONLINE KIADÁS
31
második bőrként simult a kezére, a tárgyért nyúlt, de miközben kiszabadította a helyéről, a rétegek egy részéről darabok törtek le és azonnal tovaszálltak a széllel. – Óvatosan, te elefánt! – Jubba el akarta venni a testvérétől a tárgyat, de az elhúzta előle. – Ez nem műanyag... nagyon rossz állapotban van! Miért csináltak használati tárgyat romló anyagból?! – Mutasd már! – kérte Jubba. Chaba a testvére felé tartotta a tárgyat, és úgy álltak, hogy a szél minél kevésbé jusson el a kezükhöz. – Ez egy könyv... – suttogta Jubba megilletődve. – Méghozzá papírból. A nyugati világ betűivel nyomtatva valaha kék-sárga színű borító nézett velük szembe. Gömbök voltak ráfestve, az egyik oldalán több kisebb, a másikon a felirat alatt egy nagy sárga piszokszerű fekete rajzolatokkal. – Ez egy molekuláris kémia könyv lehet... – vélte Chaba. – Nem, ezek inkább bolygók – Jubba közelebb hajolt a borítóhoz, és ráirányította sisaklámpáját: – Ne-me-re Ist-ván... Kaló-zok az Űrben... – Milyen nyelven van ez? – kérdezte Chaba, de máris kapcsolt. – Csak magyar lehet! Mi más! Ezen nevettek egy sort, aztán Jubba elővett egy mintagyűjtő zacskót, és beletették a könyvet. Elégedetten összenéztek: – Megvan a jegyünk Kartúmba!
Képes Gábor Magok Szükségük volt rá. A jeladóra. A Kapocsra. Így aztán makacsul próbálkoztak, és nem válogattak az eszközökben. Rajongóknak nevezett megbabonázott emberek falkáit eresztették rá. Ez már az intergalaktikus egyezmény szerint is tortúrának minősült, de a fajok egymás iránti gondoskodásába belefért: abba, úgy látszik, minden belefér. Mint oly sokszor, most is a cél volt hivatva szentesíteni azt, amit műveltek. Mivel ez a megoldás rendre kudarcot vallott a rajongók nem elég összefogott viselkedése miatt, intelligens kutyákkal csaholtatták a fülébe az üzenetet. Ő szelíden megsimogatta a hátukat, és mosolygott. Az egyik kutyának, amelyik eszperantóul vakkantott, még a nyakát is megvakargatta. A kutya jó barát, szép könyvet érdemel, mindent megérdemel. De beleszólása azért nem lehet mindenbe. Később telepatikus plazmát kevertek az ivóvízébe. Semmi eredmény. Egy ködös téli éjszakán gömbvillámokat cikáztattak a nappalijában, glóriaként vonták körbe a fejét. A Mesterre semmi hatással nem volt, csak enyhe náthára panaszkodott. Teltek a hetek, újabb és újabb könyvek jelentek meg, szállt az idő. A ragyogó hold fénykörében töprengtek, hogyan győzhetnék meg. A gyógyító szeretet itt már nem elegendő, itt már olyan erőket kell felszabadítani, amelyek a II. világháború tíz titkánál is titokzatosabb rejtélyek sűrű szövedékével vonják körül. Talán valamilyen biotitok hathat rá: különféle mérgeket és kábító hatású oldatokat kevertek szerény táplálékába. Nem – és megint nem hatott. De tudták, hogy mindennél jobban szereti a titkokat, ezért a természetbe csalták, hátha a nádas titka, a lidércfény jobb belátásra bírja. A sors rabjaiként vergődtek a megoldhatatlan feladat ketrecében: a szerző nem engedett. Nem erre kellett volna mennünk, valahol utat tévesztettünk – töprengett a csoport vezetője.
ONLINE KIADÁS
33
Jó éjszakát, kapitány! – búcsúzott tőle gúnyosan nevetve a helytartó, s új, az előzőnél is kegyetlenebb harcost állított a gárda élére. De hiába: talán az év könyvébe is bekerült a tévedések és ügyetlenségek sorozata, ami még várt rájuk, szegény szerencsétlenekre. Nincs idő meghalni – mondták végső elkeseredésükben, s fúvócsőből mérgezett nyilat lőttek a nyakába, hátha a közvetlenül a véráramba juttatott szer megdolgozza az elméjét. Kudarcot vallott a kémia, de talán az érzékek egy más dimenziója még segítségükre lehet – ekként okoskodtak. Újabb hipnotizált emberi lényt, egy szélhámosnőt küldtek a nyomába, hátha az elszédíti. De ő hűséges volt, és nem hagyta magát becsapni. Mint űzött vad, úgy érezték magukat: s végül mind hazatértek, szomorúan és megtörten. Három fiatal tanonc kivételével. Az utolsó űrhajó is útnak indult volna, a legeslegrégibb típus, egy repülő csészealj. Karimája ruganyos, fehér anyagból készült, mint a radír. Utastere kemény, enyhén áttetsző, kékes gömb, az alján kerek nyílás, mint egy ceruzahegyezőé. Az egész szerkezet olyan, mintha a londoni Science Museum űrtechnikai kiállításáról csenték volna el – vagy az ajándékboltjából, ahol mindenféle csecsebecsét árulnak a tudományok és a technika bolondjainak. Ebbe az öreg jószágba szálltak be a srácok, de egy óvatlan pillanatban lecsatlakoztak a flottáról. A mester tanyája felé vették az irányt, s épp az íróasztalán szálltak le. Történetünkhöz hozzá tartozik, hogy e rettenetes űrbéli lények nem nagyobbak, mint egy citrommag. A Mester épp újabb könyvén dolgozott, amikor az apró korong mulatságos jelenésként eléje röppent. Éjjeli lepkének túl nagy volt és túlságosan is részeg. A formáját azonnal fölismerte, és elmosolyodott. Ez volt az első kapcsolat: odafigyelt rá, látta az apró lényeket, ahogy az asztal lapjára ereszkednek. Régimódi, közvetlen beszélgetés kezdődött köztük. A citrommagok élénken és fáradhatatlanul érveltek, szónokoltak, egymás szavába vágtak. Nem voltak igazi diplomaták, se vérbeli ügynökök. Inkább kamaszok még. Ő megértően bólogatott. Az emberiség még nincs felkészülve erre. De meg kell mindent tenni, hogy felkészült legyen. Ez tényleg egy olyan cél, ez az a cél! 34
ONLINE KIADÁS
Másnap Nemere István sajtótájékoztatót tartott a Galaktika magazin szerkesztőségében. Egyetlen bejelentést tett. Egyetlen lépést tett, neki és az emberiségnek is nagyot. – A következő száz könyvem sci-fi lesz! – mondta, s tudta: három éven belül létrejöhet a várva várt találkozás az idegenekkel, akik egyszer a barátaink lehetnek.
Királyházi Csaba Űrkaland uzsonna előtt – Nagyon szép űrhajó, és kényelmes. Lujzának tényleg tetszett, amikor a felszállás után volt ideje kicsit körbenézni a szűk kabinban. – Nászútra is ezzel mentek? – Isten ments! – nevetett fel Gilda, aki a barátnője mellett ült az oldalsó ülések egyikén. – Nem úgy képzeltem, hogy egy szűk fémdobozban töltöm a mézesheteket. Sirrah így is majdnem minden szabadidejét itt tölti a csillagok között – előrenyúlt és megsimogatta vőlegénye karját, aki a pilótaülésben ülve épp az irányítóberendezés gombjait csavargatta. – Ugyan Drágám, azért épp elég időt töltök veled is! – fordult hátra mosolyogva a férfi. – Tudod, hogy amíg olyan ügyesen mozogsz a konyhában, addig te leszel a legeslegfontosabb szerelmem. – Mindig ezzel próbál nyugtatgatni – sóhajtott fel Gilda. – Látod Lujza, sose kezdj olyan férfival, akinek űrhajóalkatrészek kattognak a szíve helyén. – Hű! Nagyon gyorsan megyünk – ámuldozott tátott szájjal Lujza. A vastag ablakokon át láthatta, amint sorra maguk mögött hagyják a naprendszer bolygóit. – Pár pillanat múlva már a csillagközi térben leszünk, és még ott is tovább fogunk gyorsulni – szólt hátra Sirrah és betáplált valamit egy panelre szerelt numerikus billentyűzeten. – És ezt az egészet te építetted? –hitetlenkedett a lány. – Ahham. Az alapiskolában minden srác arról álmodott, hogy az űrhajósképzőbe megy továbbtanulni. Sajnos olyan szigorú a felvételi, hogy már az írásbelin sem jutott tovább senki az osztályunkból. Persze nem kellett beletörődnöm. – És mi van a geológiával? A munkádat akkor nem is szereted? – Dehogynem! Ez ugyanannak az éremnek a másik oldala. Csak így a munkám során nem a csillagok között repkedek, hanem leszállok rájuk és vizsgálgatom őket. 37
ONLINE KIADÁS
Sirrah meleg mosollyal nézett a két lányra, és megfogta egy pillanatra Gilda kezét. Kifejezetten jóképű férfi volt, és Gilda hálás volt a sorsnak, hogy a Marsi mélyűri csillagvizsgálóban kapott hosszú távú megbízást és így megismerkedhetett vele. Lujzának tetszett a jelenet. – Cukik vagytok! – közölte vigyorogva. – Mint két rózsaszín vattacukorpamacs! – Jaj már! – bökte oldalba Gilda és elvörösödött. A műszerfal felől éles hangon megszólalt egy vészjelző. Sirrah azonnal visszafordult és figyelmét ismét a műszerek kötötték le. – Mi az? Mi történt? – kérdezte Lujza ijedten. – Ugye nem a hajóval van valami? A férfi hangja határozottan csengett. – Nem! Vendégeket kaptunk! Két vadászgép közeledik felénk elfogópályán. A rádiójelük alapján az Orion szindikátushoz tartoznak. A fenébe! Pedig igyekeztem úgy beállítani a pályánkat, hogy elkerüljük a űrháborús zónákat. – Űrháborús zónákat? – Lujza tágra nyílt szemekkel bámult kifelé az ablakon, és egy pillanattal később már ő is meglátta a két gyorsan közeledő fénypontot. Az egyik kékes-sárga fénynyalábokat lőtt ki. – Szent meteor! – kiáltott fel rémülten, amikor megrázkódott körülötte a hajó. – Ne aggódj – szólt hozzá megnyugtató hangon Gilda. – Majdnem biztos voltam benne, hogy ér minket valami efféle atrocitás. Majd Sirrah megoldja. – Drágám, ehhez most kevés vagyok egyedül – szólalt meg a férfi. – Egy ideig ki tudom manőverezni őket, de segítenetek kell. Gilda nagyot sóhajtott és összehúzott szemmel, szigorúan nézett a vőlegényére. – Most komolyan? Lujza nem egy kimondott csillagharcos. A másik lány ijedten nézett először a barátnőjére, aztán a férfira, majd újra Gildára. – Mi az? Mit kellene csinálnom? – Gilda, mutasd meg neki a lövésztornyot és a fegyverkezelőket. Ha nem pörkölünk oda nekik gyorsan, akkor űrhulladék lesz belőlünk! – Sirrah hangja komolyan csengett. 38
ONLINE KIADÁS
Gilda egy ideig a plafont nézve motyogott magában, majd megragadta barátnője csuklóját és felpattanva maga után húzta. – Na jó! Gyere velem. – Atyaég, hová? Pár lépést tettek a hajó hátulja felé, ahol Gilda egy szűk nyílásra mutatott, ami egy kuckószerű fülkébe vezetett. – Próbáld meg ide bepréselni magad. Én majd a jobb oldali lövészállásból tüzelek. – TÜZELSZ??? Mi van veletek? Mi ez az egész? Ki akarok szállni! – a hajó folyamatos remegése és a kint villogó sárgás energiakisülések növelték az ijedelmét. – Nyugi, Lujza! Én majd mondom, mit csinálj. Hidd el! Minél hamarabb leszedjük ezt a két szerencsétlent, annál hamarabb szabadulhatunk! – Azt mondod? Hát... najó! – adta be a derekát Lujza, és bemászott a fülkébe. Gilda egy pillanattal később szintén a helyén volt. – Irányítottam át energiát a hajtóműből a lövegekbe. Tüzelhettek! – kiáltotta Sirrah a pilótaülésből. – Jól van! Lujza, hallasz? – Igen, mondhatod! – Van előtted egy botkormány a tetején egy piros gombbal és egy képernyő, aminek a közepén egy célkereszt van. A botkormánnyal mozgathatod a célkeresztet, és ha azt látod, hogy egy ellenséges hajó a célkereszted felé repül, akkor tüzelj a piros gombbal! – Komoly? Hát most épp mindketten felém jönnek! Mit csináljak? Mindjárt a sárga izében vannak. Nyomjam meg a gombot? Gilda és Sirrah egyszerre kiáltottak fel: – IGEN! Éles sivító hang hallatszott, ahogy a hajó alá szerelt lövegek kipréselték magukból a plazmaforróságú lövedékeket. Néhány távoli robbanás és egy lökéshullám után minden elcsendesült. A kis hajó háborítatlanul folytatta útját az űrben. – Ennyi...? Ennyi volt az egész? – kérdezte Lujza Sirrahtól, aki kezét nyújtva segítette kikecmeregni a szűkös lövészállásból. Gilda már mellette állt.
ONLINE KIADÁS
39
– Igen. Egyes fokozatra állítottam a támadás erősségét. Nem akartunk nagyon rád ijeszteni. – Csak a saját nevedben beszélj! – szólalt meg Gilda kissé haragosan. – Ha tudom, mit tervezel, lebeszéllek róla. – Semmi baj – mosolyodott el Lujza. – Végül is nagyon izgalmas volt, ahogy az a két űrhajó közeledett felém, és az életetek a kezemben volt – hangjában már csak izgatottságot lehetett felfedezni. – Próbálnád meg ötös fokozaton! – legyintett Gilda. – Félóráig kell kergetőzni egy ellenséges hajóval, mire sikerül elkapni véletlenül. Na, de menjünk, mert éhes vagyok! Odalépett a hajó hátuljához és egy gombnyomással kinyitotta zsilipet. Hunyorogva lépett ki a divatos kék színű mesterséges gyepre, miközben a lemenő marsi nap narancssárga fénye erőteljesen ragyogott keresztül az Overon kupolaváros átlátszó tetején. Gilda fél kézzel megtartotta a csapóajtót, míg a többiek kitámolyogtak a kertbe. – Őrület! – ámult el Lujza. – Sosem gondoltam volna, hogy a házatok mögötti kis épület egy komplett űrhajó szimulátort rejt. – Hát egy szerszámoskamrának jobban örülnék néha – méltatlankodott Gilda. – Na, ne mondd már! – védekezett Sirrah. – Azért te is örülsz, amikor átugrunk a Vega napkoronájához fényfürdőzni. – Igaz, ami igaz, nagyon élethű a kivetítés – bólogatott Lujza. – Drága volt? – Évek óta fejlesztgetem. Minden spórolt pénzemet erre költöttem. – Most majd az esküvőre költheted – élcelődött Gilda. – Boldogan! – vigyorgott Sirrah és cuppanós csókot lehelt a lány szájára. – Na, legalább addig ne kezdjétek ezt, amíg itt vagyok – szólt rájuk Lujza. – Átjöttök holnap vacsorára? – Holnap Terepre megyünk. Egy G-10-essel átrepülünk a Naszirhoz rétegvizsgálatokat végezni. Megkaptam az engedélyt, hogy Gildát is magammal vigyem. Legalább kimozdul egy kicsit a felszínre. 40
ONLINE KIADÁS
– Te meg villogtathatod megint az űrhajózási tudásodat – bökte oldalba Gilda a férfit. – A lényeg, hogy valószínűleg nagyon későn érünk vissza. – Hát akkor majd legközelebb – sajnálkozott Lujza. – Nektek viszont jó szórakozást odakint. Bár, ahogy tapasztaltam, unatkozni biztos nem fogtok! – Nekem mondod? Sirrah vonzza a kalandot! – Ezért jössz hozzám, nem? – ölelte át a férfi Gilda karcsú derekát. – Kalandvágyból. – Lehet – suttogta a lány és megcsókolta kedvesét. – De, ha megoldható, odakint a Mars felszínén inkább ne történjen velünk semmi izgalmas! – Nem ígérhetek semmit – kacsintott rá a férfi, aztán megfogták egymás kezét, és bementek Lujza után a házba.
Mészáros András Árnyéktestvér A hajnali nap fénye beszűrődött az összehúzott függönyök közt a résen, mézszínűre festette a levegőben táncoló apró porszemcséket, keskeny csíkot rajzolt az asztalon heverő vaskos papírkötegre. A hófehér lapokon katonás rendben sorjáztak a betűk; szabályos mintájukat csak itt-ott törte meg néhány áthúzott sor vagy javítófestékkel kitakart szó. Mellettük, alig kartávolságra jókora szürke írógép állt, szovjet gyártmányú, masszív, nehéz darab. A mögötte ülő író szája köré és szeme sarkába árkokat mart a kimerültség, amelyeket tovább mélyítettek az árnyékokkal incselkedő fürge fénypászmák. A férfi az asztalon könyökölt, öklével megtámasztotta az állát. Lehajtott fejjel, mozdulatlanul pihent, talán elgondolkozott, talán elnyomta a buzgóság. Egész éjszaka dolgozott, valószínűleg észre sem vette, hogy megvirradt. Ijedten összerezzent, amikor éles, bántó hangon megcsörrent a telefon. A felesége elutazott ugyan, de a bűntudat mégis ezt a megszokott reflexet váltotta ki belőle. Jól tudta, az asszony leszidná, ha rájönne, hogy megint hajnalig dolgozott. Megköszörülte a torkát, felvette a kagylót, és próbált minél határozottabb tónusban beleszólni. – Tessék? – Szia, István, Gyuri vagyok. – Szerencsére nem a felesége volt, hanem egy fizikus, akit nemrég ismert meg. – Most hallottam, hogy egy Pest melletti TSZ gondnoka gömbvillámot látott. Szerinte legalábbis az lehetett. Állítólag gömb alakú volt, cikázott egy darabig a telephely felett, majd betévedt az egyik műhelyablakon. Szabadnap van, úgyhogy ha még ma ide tudsz jönni, a munkások nem teszik tönkre a bizonyítékot. Talán most többet is megtudhatunk erről a jelenségről. Feltéve, ha még mindig érdekel a téma. – Hogy a fenébe ne érdekelne! – Akkor kapd össze magad.
ONLINE KIADÁS
43
István az asztalon heverő papírkötegre nézett és – bár tudta, hogy barátja ezt a vonal túlsó végén úgysem láthatja – önkéntelenül bólintott. – Rendben, úgyis be kell vinnem a Mórához az új kéziratomat. – Annak az ifjúsági regénynek a folytatását? Vigyázz, ha nem figyelsz oda, a végén még hivatásos író lesz belőled. – Halkan felnevetett. – Lehet, Gyuri, lehet. – Bár Istvánnak a helyi párttitkár már sokszor elmondta, hogy a szocializmust csak rendes, kétkezi munkások építhetik, ennek ellenére nem adta fel az álmát, és hitte, hogy egy napon a betűvetésből élhet majd. – Tudod, legközelebb azt szeretném megírni, amit eddig kiderítettünk a gömbvillámokkal kapcsoltban. Egészen biztos, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy hétköznapi természeti jelenségről... A déli vonattal indulok. *** Kloh már jó ideje mozdulatlanul lebegett. Társai többsége elment hűsölni az egyik feketelyukba, de ő inkább arra használta az időt, hogy újabb emóciókkal tűzdelt, képzelt cselekvésszekvenciákat készítsen. Bár könnyen odagondolhatta volna magát a többiek mellé a gravitációs kútba – talán nehezteltek is rá azért, mert nem tartott velük –, mégis egyre többen lettek kíváncsiak azokra a logikai rétegekkel átszőtt, kitalált eseményhalmazokra, amelyeket mozdulatlan periódusai alatt kieszelt. Hitt benne, hogy az univerzum nem csak energiát sugárzó és elnyelő részekből áll. Megfigyelte, hogy akadnak árnyékos területek a térben – ezeket elnevezte anyagnak –, majd vizsgálni kezdte, amit talált. Néhányan kissé habókosnak gondolták, amiért ilyen dolgokkal foglalkozik, de Kloht nem érdekelte. Úgy képzelte, egyszer majd ők is elfogadják azt, hogy ideje egy részét erre fordítja. Felfedezte, hogy ezek a szinte érzékelhetetlen részek bizonyos irányvektorok mentén néha közelednek egymáshoz. Miután elgondolkozott a dolgon, arra jutott, hogy léteznie kell olyan időnek, amely folyamatos – legalábbis az anyagra nézve. „Miért fontos ez?”, kérdezték tőle a többiek. „Mit számít, milyen szabályok irányítják ezeket a tér-árnyékokat?” 44
ONLINE KIADÁS
„Az eseményeknek ott meghatározott sorrendjük van”, válaszolta Kohn. „Saját logika szerint működnek, mindössze három tér és egyetlen idővektor mentén. Ha pedig van logikus szabályrendszer, akkor ott létrejöhet valamiféle intelligencia.” „Olyan lények, akik mindössze három térsík és folyamatos idővektor mentén élnek?”, nevettek a többiek. „Elég zavaros elképzelés.” A csípős megjegyzések ellenére Kloh eonokon át figyelte az anyagot. A társai eközben egyre jobban megkedvelték az általa készített cselekvésszekvenciákat. Ő viszont továbbra is az anyagi létezés lehetőségeiről álmodozott. Biztosra vette, hogy sokkal összetettebb az egész annál, mint a legtöbb egyszerű természeti jelenség. *** István átizzadta a zakóját, mire a cigarettafüsttől bűzlő szerelvény végre bezötyögött vele a Nyugatiba. Esztergomtól egészen Pestig néhány szabadnapos bányásszal ült egy kupéban, akik már az utazás elején bevásároltak a szomszédos büfékocsiban egy jókora szatyornyi, hideg kőbányait. Nagy hangon vitatkoztak egymással az esti meccs várható eredményéről. A szócsata hevében a habos sörből gazdagon jutott a vonatkocsi műbőr üléseire is. Gyuri a peron mellett várta, és miután meglátta, széles mosol�lyal köszöntötte. – Innen autóval megyünk tovább. Nemrég kiutaltak egy Skodát… Zsigulit szerettem volna, de arra még két évet várni kellene. Gyere, a Skála mellett parkolok. Átmentek az aluljárón – a metró előtt két katonai-rendész épp néhány kimenős sorszolgálatost igazoltatott –, majd a felüljáró mellett elsétáltak az Ó-utcáig, amelynek legelején állt Gyuri autója. Miután elindultak, István letekerte az ablakot. Egy darabig beszélgetett barátjával, de azután elbódította a langyos szellő, és elszunnyadt. Csak akkor ébredt fel, amikor egy saras, bukkanókkal teli földútra fordultak. Pirosra festett traktorok sorakoztak a mező szélén, ameddig a szem ellátott, aranyszínű búzatenger hullámzott. Lassan zötyögtek a mezőgazdasági úton, az autó rugói nyikorogva tiltakoztak a szokatlan terhelés ellen. Negyed óra múlva, végre megpillantották a TSZ-t.
ONLINE KIADÁS
45
A gondnok a kerítés mellett várta őket. Kitárta a széles vaskaput, és az egyik szürke épület felé mutatott; a jókora hullámlemezből készült hangár drótkeretes ablakainak legalább a fele repedten, törötten csúfosodott keretében. Gyuri leparkolt az épület mellett, és megvárta a feléjük sétáló pocakos portást. – Tudják, a TSZ elnök leszedi a fejemet, ha kiderül, hogy idecsődítettem mindenféle értelmiségit… István barátja elértette a célzást és kopott tárcája mélyéről egy papírhúszast bányászott elő, majd a férfi markába nyomta. A gondnok erre készségesebb lett, kinyitotta a csikorgó hangárajtót, és beterelte őket a helyiségbe. Hatalmas acélgerendák tartották a rájuk szegecselt hullámlemezeket, csörlők, láncok lógtak a mennyezetről. Eszterga- és marógépek álltak az olajos betonpadlón, laposfejű vascsavarokkal rögzítették őket a földhöz. Az átforrósodott hullámlemezre könyörtelenül tűzött a heves, koradélutáni napsütés, így rövidesen mindhármuk homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg. – Ott jött be – mutatott vezetőjük az egyik törött ablakra. – Először azt hittem, valami amcsi szerkezet, ezért befutottam én is. Ide-oda cikázott az oszlopok közt, és… néha mintha rövid ideig eltűnt volna, majd utána felbukkant egy másik helyen. Csak úgy a semmiből. Ekkor már igencsak megijedtem, majdnem összerondítottam a nadrágom. Itt akartam hagyni az egész kócerájt, pedig jó állás ez, az ember néha ezt-azt haza is tud vinni, ha értik… István bólintott. – Mi történt utána? – tért a lényegre Gyuri. – A fényjelenség elhagyta az épületet? – Egyszerűen csak eltűnt – csóválta meg fejét a gondnok. – De előtte tönkretette az összes elektromos berendezést. István félrevonta barátját. Halkan odasúgta neki a mondanivalóját. – Nem lehet, hogy egyszerű villámcsapással van dolgunk, és a többit egyszerűen csak hozzáköltötte a fickó? Gyuri megcsóválta a fejét. – Más esetben igazat adnék neked, de nézd meg az épületet. Fémből van, tökéletes Faraday-kalitka. 46
ONLINE KIADÁS
– Pedig valamit titkol… – Író volt, legalább annyira értett az emberekhez, mint mérnökbarátja az elektromossághoz. Miután alaposabban megvizsgálták a megrongálódott eszközöket, meglepő felfedezést tettek. Bármi járt is a hangárban, megolvasztotta a gépekben és a falak mentén a vezetékeket, viszont a hőnek sokkal kevésbé ellenálló műanyag szigetelés majdnem minden esetben épen maradt. Néha pedig az alumíniumdrót egész egyszerűen eltűnt a sértetlen szigetelés belsejéből. Miközben Gyuri szorgosan jegyzetelt, István néhány vastag kábelkötegre lett figyelmes, amelyek lefele kanyarodtak és eltűntek a padló egy pontján. Vajon, hova vezetnek? Minél többet szöszmötöltek, kísérőjük annál türelmetlenebb lett. – Még egy utolsó kérdés – szólította meg István. – Ezek a vastag drótok hová vezetnek? A pocakos férfi habozott egy ideig, majd megvonta a vállát. – Az titkos. Újabb papírhúszas került elő, mire megeredt a nyelve. – Két éve épp szabadságon voltam, amikor megjelent a katonaság, lezárták a pincét és tudják, egy olyan számológépet tettek be. Azt mondták, háború esetére kell. – De magának van kulcsa a pincéhez is, ugye? – Ha tűz ütne ki, vagy ilyesmi… De oda nem engedhetem le magukat. Ha megtudják, tutira bekasztliznak. István a tárcájába kotort, és egy piros hasú bankjegyet vett elő. – Szerintem meg lehet oldani, hogy senki ne jöjjön rá, ha mégis lemennénk. A gondnok habozott egy ideig, majd enyhén bicegve elsietett a portásfülke irányába. – Biztos vagy ebben, Pista? – kérdezte Gyuri. – Elég nagy pénz ez azért, hogy lássunk néhány újabb szétégett vezetéket. A pocakos férfi rövidesen visszatért, kezében egy kulcskarikát lóbált. Egy ajtó felé terelte őket. Mögötte hosszú lépcsősor vezetett a mélybe, ami keskeny folyosóba torkollott. A rövid járat egy közepes méretű teremhez vezetett. A helyiség közepén jókora számítógép állt. Darabokban, valószínűleg különféle útvonalakon csempészték az országba a COCOM-lista tiltása ellenére.
ONLINE KIADÁS
47
Az eszközből hosszú lyukkártya-szalag kígyózott a zöld, linóleummal borított padlóra. – Egy IBM 15-ös – mutatott Gyuri a gépre. A kutatóintézetben egyszer dolgoztam ilyennel. – A szalaghoz lépett, a kezébe vette, és értetlenül hümmögni kezdett: – Az időbélyeg szerint tegnapi a kód. Viszont ezek nem bináris jelek, sokkal bonyolultabb a mintázat. A gömbvillám nagy valószínűséggel megzavarta a szerkezetet. – Megvehetem a szalagot? – kérdezte István a portástól. Hosszas alkudozás után újabb százas cserélt gazdát. Valószínűleg az új regényért járó összes honoráriuma a kövér gondnok zsebébe vándorolt, de ezt most egyáltalán nem bánta. Ugyanis ő egészen mást látott a szalagon, mint barátja, de tartott tőle: ha elmondja neki, amire gondol, még Gyuri is kineveti. *** Sok idő telt el, Kloh szinte ontotta magából a legváltozatosabb emóciódarabkákkal ötvözött cselekvésszekvenciákat. Egyre több és több társa ismerte meg nevét az univerzum közeli csomópontjain. Élvezték az általa alkotott történeteket. Keresték a társaságát, néhányan tanulni akartak tőle, vagy épp ellenkezőleg, lesajnáló hangnemben kritizálták a műveihez felhasznált harmóniákat, a szekvenciáinak összetettségi szintjét. Kloht nem zavarta sem a kritika, sem pedig az, ha át kellett adnia tudását valamelyik társának. Az anyag vizsgálatával viszont soha nem hagyott fel. Rendre – titokban, hiszen ezért talán még a leghűségesebb rajongói is megmosolyogták volna – elküldte az általa megálmodott történeteket ezeknek az alig érzékelhető térárnyékoknak. Nehézkesen boldogult a három térvektorral és a lineáris idővel. Ennek ellenére újra és újra megpróbálta. Hitt benne, hogy igaza lehet. Maga sem tudta miért, de biztos volt abban, hogy létezik ezeken a különös helyeken valami egészen egyedi, gondolkodó életforma. Ha pedig így van, akkor talán az sem lehetetlen, hogy valaki ott szintén kitalált történeteket teremt. Tudta jól, soha nem érthetné meg az ő nyelvét, az ő gondolatait, hiszen az az értelem valószínűleg távolabb áll tőle, 48
ONLINE KIADÁS
mint az univerzum legeldugottabb csomópontja. Ennek ellenére mégis összeköti őket az, ami számukra a legfontosabb. Ezért, amikor megteremtett egy-egy új művet, rövid időre elvonult társaitól, és alkotását óvatosan átadta néhány térárnyék-morzsának, közben pedig minden alkalommal elismételte magában: „Ezt neked küldöm, Árnyéktestvér.” *** Teltek-múltak az évek, István haja megőszült, elköltözött Esztergomból és a nehéz, szovjet írógépet korszerű laptopra cserélte. Bár a politikai rendszer, az emberek, sőt, az egész világ megváltozott, az életében egyetlen dolog állandó maradt. Még mindig történeteket írt. Olykor még elővette azt a lyukkártya-szalagot, amelyet régen, annak az isten háta mögötti TSZ-nek a pincéjében talált, és amelyet féltve őrzött egy eldugott befőttesüvegben. Gyuri később több publikációt is kiadott a gömbvillámok fizikai természetéről. Műszaki ember volt, értett hozzá, és István soha nem vonta kétségbe szaktudását. Egyetértett azzal is, hogy három dimenzióban aligha létezhetne ez a különös jelenség. Istvánt viszont a számítógépnél tett látogatása óta nem a jelenség fizikája érdekelte, hanem egy másik dolog, amit soha nem említett senkinek. Nem említette, hiszen biztos volt benne, hogy úgysem tudná bizonyítani a gyanút, ami ott és akkor, már az első pillanatban gyökeret vert benne. Rengeteget írt, ez volt az élete, így felismerte, amit látott. Tudta, a papírra vetett gondolatok, a történetek, a milliónyi betű, és a sok ezernyi mondat örökké változó, mégis mindig állandó mintázatot alkot, ezért – még ha sejtette is, hogy a sorok jelentését soha nem fejtheti meg – amikor ránézett arra a lyukkártya-szalagra, rögtön felismerte egy nagy műgonddal megírt, aprólékosan megszerkesztett regény sorait.
Mészáros Mihály (Michael Mansfield) Negyedik típusú találkozás Zajra riadt. Félig kábultan leste, hogy honnan jön, de nem tudta megállapítani. A reluxa rései között különös fény villódzott be, és hozzá ez a hang is… hát, nem volt éppen kellemes. Elnyomott magában egy szitkot, noha soha nem trágárkodott, aztán a másik oldalára fordult, hogy visszasüppedjen a puha álom melegségébe. Első pillanatban úgy hitte, sikerül elaludnia. Már félig összefonódott azzal a ködös, lelassult világgal, amivel álmai dédelgetik mostanában, de váratlanul újra felhangzott az a különös zaj, és véglegesen kizavarta szeméből a bágyadtságot. Mi a fene lehet ez? Halk fütyülés jutott a fülébe, nem hagyta nyugodni. Felült az ágyban, és a jó öreg meleg köntöséért nyúlt. Ha nem nézi meg, mi neszezik odakinn, nem lesz alvás, az szent. A hang nem a házból jött, noha nem tűnt olyan erősnek, mint ami a falakon keresztül is áttörhet. Bensőségesnek érezte, mintha inkább a lelkében, a tudatában hallotta volna, mintsem a dobhártyáján át. Amint megpillantotta a ház küszöbén az összetekeredve vin�nyogó labradort, tudatosult benne, hogy valami tényleg nincs rendjén, és akár baj is lehet. Megragadta a ház falának támasztott fejszét, majd kilépett a kertbe. Imádta a birtokát, főként az éjszakai csendbe belezenélő kabócák és tücskök muzsikáját, a lombok zizegését, állatok távoli neszezését, amit a saját keze által ültetett erdőcske felől hozott a szél. Ebbe az idillbe fütyült bele az a különös, nem idevaló és talán… talán nem evilági hang. Megijedt; marka erősebben szorította a baltát. Átsuhant az agyán, hogy talán a polgárőrséget kellene hívni a hősködés helyett, de valami mégis azt súgta, hogy nincsen életveszélyben. A jelenlététől felbátorodott kutyával együtt elindult a fészer felé, ahonnét hallotta az egyre halkuló morajlást.
ONLINE KIADÁS
51
Mély lélegzetet vett, beszívta a nyári éjszaka illatát, szinte erőt merített belőle, aztán egy hirtelen rántással kitárta a fészer behajtott ajtaját. A kutya nyikkanva hátrált, végül elszaladt a ház sarkáig, onnan vakkantgatott harciasan. Ám a gazdája valahogy nem rettent meg a látványtól, bár a legkevésbé se várt ilyen látogatót. Belépett, s mintegy megadóan letette a fejszét a falhoz. Úgyse harcolhatna azzal, akit a fészerében talált. Különös, ember formájú, de annál jóval nyúlánkabb lény terpeszkedett a szerszámos asztal melletti széken. Láthatóan teljesen otthon érezte magát, bár elsőre megállapítható volt, hogy nem földi anya szülte. Hosszúkás arcának majdnem a felét óriási szemei foglalták el. Már ez az emberi felfogás szerinti torzság is elég lett volna, hogy bárki halálra rémüljön tőle, ám valahogy nyugalom, béke és valami emelkedett intelligencia sugárzott azokból az óriási, feneketlen, fekete szemgolyókból. A férfi szinte teljesen megnyugodott. Pusztán a kíváncsiság maradt benne, hogy vajon mit kereshet ez az idegen az ő portáján, s mi az oka annak, hogy a kutatók, tudósok, bennfentesek ezreinek áhított vágya éppen az ő kis birtokán, vele történik meg. Szinte magával ragadta ez a kivételes lehetőség. Közelebb lépett, így az ő köntösét, csupasz lábszárait és arcát is megérintette a lényt egyfajta buraként körülölelő fénykör. Ennek hatására valamiféle kábulat járta át az elméjét. Soha nem ivott alkoholt, de a nálánál hedonistább barátainak elbeszélése szerint talán ilyen lehet az az állapot, amit szalonspiccnek nevez a köznyelv. Nem érezte benne rosszul magát. Kissé forgott ugyan a világ vele, de elméje tiszta maradt és befogadó-képes azokra a különös ismeretekre, amik lassan áramolni kezdtek felé a hatalmas szemekből. Mintha belém töltenének valamit, gondolta hirtelen. – Ki vagy te? – bukott ki belőle a kérdés, de mintha vattával tömték volna be a fülét, alig hallotta meg a saját szavait. A válasz nem maradt el, de nem a fülén keresztül érzékelte, inkább valahol a fejében hallotta meg, hangtónusok nélkül. „Az nem számít, hogy én ki vagyok. Inkább az, hogy neked kinek kell lenned. Tudást hordozni, továbbadni a kiválasztottak küldetése.” 52
ONLINE KIADÁS
– Kiválasztott lennék? – kérdezte hüledezve. – De mire? Miféle feladatra? „Amire mindig is vágytál. Hogy megoszd a tudást azokkal, akik között élsz.” Még „beszélt”, de az alakját körülvevő fény lassan halványodni kezdett, ahogyan e különös glóriával burkolt testének kontúrja is. A férfi zavartan közelebb lépett volna a lényhez, de a gyönge fénybura nem engedte. – Ne menj még! Annyi mindent akarok kérdezni! „Semmit nem kell kérdezned. Mindent megtudsz időben.” – De még azt se tudom, hogyan… milyen módon osszam meg a tudást! „Rá fogsz jönni hamarosan.” – A lény az utolsó közlésével együtt eltűnt a fészerből. Újra sötétség borult a helyiség belsejére. A férfi csak bámulta az üres szék árnyát a feketeségben, közben azon merengett, hogy álmodott-e, vagy egyszerűen megbomlott az elméje. Hamarosan ismét felhangzott a fütyülés, ami újra bizonyította, hogy teljesen ébren, az eszénél van. Kisietett a fészerből, így még időben láthatta, amint a kicsi erdeje fekete lombjai felett felemelkedik az ovális tárgy, majd eltűnik az éjszakai égen. „Úristen!” – gondolta magában a férfi, de valahogy nem érzett semmiféle késztetést arra, hogy valamelyik rádióállomás telefonszámát kikeresse, hogy elújságolja ország-világnak, mi történt vele. Csendes, örömteli felismerésnek vette a kapcsolatot az idegennel, amely nem érdemelne őrjöngő média-cirkuszt. Csak annyit, amennyi a célja volt: elfogadást, engedelmességet. A férfi az elhivatottság nyugodt tudatával visszament a csendes házba, s ahelyett, hogy az ágyába bújt volna, bekapcsolta a számítógépet. A képernyő kékes fénye rámosolygott az arcára, hívogatta, serkentette, hogy elvégezze újdonsült küldetését. A fentről kapott tudás áramolni kezdett az agysejtekből az idegeken át az ujjaiba, majd onnét a számítógép billentyűzetén át a szövegszerkesztőbe, hogy könyvvé váljon, amelyet több mint hatszáz kötet fog még követni…
Szélesi Sándor Árnyék nélkül 1. – Mi az, hogy nyári szünet? Az Astreán nincs nyár. – De a Földön van. – Melyik féltekén? Mert ha a délit nézzük, akkor ez most téli szünet. – A téli szünetben karácsony van. – És?... – Most nincs karácsony, tehát ez a nyári szünet. – …lenne, ha az Astreán lenne nyár. – Az Astreán nincs sem tél, sem nyár. – Hát ez az! – Akkor nem mindegy? – Na elég legyen, űrkadétok! – Lars lépett közbe, hogy Don és Ariel szokásos vitáját lezárja. – Nem mindegy nektek, minek nevezitek? Don vállat vont. – Nekem mindegy, de ne nevezzük nyári szünetnek! – Télinek se – replikázott Ariel. – Elég! – Lars hangja erőteljesen csattant fel. – Legyen csak szünet. Rendben? Ariel és Don összenéztek, aztán Ariel aprót biccentett. – Jól van – morogta Don is. A fiúk csendesen ücsörögtek egy kis ideig, ami azért volt furcsa, mert ilyet az elmúlt öt évben nem tettek egyszer sem. Az utolsó kilenc földi hónap pedig olyan zsúfoltan telt, hogy egy percük nem volt levegőt venni: a Lunurbo Űrhajósképző Intézet első évfolyamos kadétjaiként annyi feladatot kaptak, hogy ha klónozzák őket, akkor sem tudják kialudni magukat rendesen. Most azonban a szünet idejére visszatértek az Astrea Űrállomásra, ahol az űrhajósképző előtt éltek a szüleikkel, és lényegében semmit nem tudtak kezdeni magukkal. 55
ONLINE KIADÁS
– Menjünk ki a Kertbe – javasolta Ariel. – Vagy bicajozzunk egyet. – Kellene valami feladat a szünetre – vetette fel Lars. A fiú volt a legkomolyabb közöttük, sőt, az ő szobájában ücsörögtek, ő volt a házigazda; így megpróbált felelősségteljesen előre tervezni. – Valami, amiből tanulunk. – Jaj – nyögött fel Don. – Kilenc vizsga után a szót sem bírom hallani. – Ahogyan te vizsgáztál, nem is csodálom – jegyezte meg Ariel. – Olyan voltál, mint a partra vetett hal. Csak tátogni tudtál. – Miért vetnek halat? – értetlenkedett Don. – A hal nem fog kikelni. – Ez csak egy szólás. – És ki vetné a partra egyáltalán? A halászok kifogják őket… olyan meg nincs, hogy halfarmer. – A víz veti ki. – Ariel kezdte elveszíteni a türelmét. – A sodrás. – Midrás? – Sodrás. A víz hullámai. – De a hal tud úszni és befelé úszik! – És ha beteg? – Én nem vagyok beteg. És engem sem vetett senki partra. Egyetlen egy halfarmer sem. – De a vizsgáid… – Jaj… Ki ne mondd még egyszer! – A vizsgáid! Don úgy tett, mintha elgyengült volna a lába, a földre rogyott. A karját teátrálisan a homlokához kapta és felnézett a szoba men�nyezetére. – Jaj nekem… Megölsz… – A vizs-gák – Ariel csak azért is megismételte a szót, és alaposan megnyomta minden egyes szótagját. Don megrázkódott, és a földre dőlt. – Minden erőm elhagy… érzem – hörögte. – Kezét kinyújtotta Ariel felé. – Barátom, te voltál… te voltál, aki ezt tette velem… – Komolyan, fiúk, ki fogok találni nektek valami munkát – szólt közbe Lars. – Ez kibírhatatlan. Szólok apámnak… A végszóra kinyílt az ajtó. A fiúk odanéztek: Lars édesanyja, Anna 56
ONLINE KIADÁS
állt a keretben, arcán pedig döbbenet. A földön fekvő fiút bámulta. Don gyorsan felpattant, és leült egy székre. – Kezitcsókolom – hadarta. – Szia, anya – nyögte ki Lars. – Éppen… éppen eljátszottunk egy jelenetet. – Látom. – Annának meleg, barátságos hangja volt. A fia felé fordult. – Lars, az édesapád hívott. Azt mondta, menjetek be a központi irodába, lenne valami feladata számotokra. Don szeme felcsillant. – Veszélyes? Anna elmosolyodott. – Azt nem hiszem, de biztosan izgalmas. Szóval: Tiros parancsnok délután vár benneteket. Anna ezzel elment, magára hagyta a fiúkat. Don ragyogó arccal fordult Larshoz. – Végre valami küldetés! Nyilván meg kell menteni a Holdat, és erre csak a három űrkadét képes! Kalandra fel, pupákok! 2. – Idegen űrhajó közeledik az Astreához, és élesítette a fegyvereit. Az összes ember élete veszélyben van, és három fiatal fiúra vár a feladat, hogy megkísérelje a lehetetlent… és megmentsen mindenkit! – Vagy egy aszteroida száguld a Hold felé. Napok kérdése és becsapódik. Lehet, hogy még a Holdat is kilöki a pályájáról. Úgy vége lesz a Földnek is. És mi pont közöttük vagyunk… a Hold és az aszteroida között. Csak mi segíthetünk az emberi civilizáción! – De az is lehet, hogy felfedeztek a bányászaink valami furcsát. – Idegen létformát, ami megél a légüres térben. – És felfal mindenkit, aki megközelíti a vadászterületét! – Az űrkadétok pedig fegyverrel a kézben becserkészik és elfogják. Mindenki a csodájára jár majd. – Az űrkadétokat meg hősként ünneplik. Minden városban felvonulással fogadják őket, és a holotévék csak velük foglalkoznak. – Csak kettejükkel, mert a harmadik nem fér ki a képernyőre. Túl dagi…
ONLINE KIADÁS
57
– A többiek nem engedik, mert ő az igazi hős… Ariel a szuperember. Don és Ariel nem fogytak ki az ötletekből. Lars lefékezett a központi iroda előtt a négykerekűvel, és a fiúk kiszálltak. Lars az élre állt, és beléptek az épületbe. Odaköszöntek az őrnek, majd a lifttel felvitették magukat a legfölső emeletre. Tiros parancsnok már várt rájuk. – Szia, apa – köszönt Lars. Don és Ariel is üdvözölték a parancsnokot, majd illedelmesen helyet foglaltak az irodájában. – Nos, úgy vélem, a dolgos hónapok után minden bizonnyal unatkoztok az Astreán – kezdte a parancsnok. – Ezért aztán körülnéztem, miféle, a képességeiteknek megfelelő feladatot találhatok nektek. – Mindent elvállalunk – készségeskedett Lars. – Ha meg kell menteni valakit, mi vagyunk rá a legmegfelelőbbek – tette hozzá Don. Ariel bizonytalanul bólintott. – Tényleg jó volna valami… – mondta. – Helyes – bólintott a parancsnok, és belekezdett: – Két hónapja megkezdtük az űrállomás egy üzemen kívüli részének a beépítését. Olyan, speciális űrkikötőt alakítunk ott ki, ami veszélyes anyagok fogadására és tárolására alkalmas. Ez viszont azt jelenti, hogy számos biztonsági intézkedést kellett foganatosítanunk, és bizony az építkezés is lassabban halad. – Őrséget kell állnunk, mert valaki fenyegeti az építkezést? – csillant fel Don szeme. Tiros parancsnok bólintott. – Majdnem – mondta. – Azt kivéve, hogy senki nem fenyegeti az építkezést. A feladatotok az lenne, fiúk, hogy vizuális megfigyelést alkalmazva nyomon kísérjétek a munkálatokat. – Vizuális megfigyelést alkalmazva?... Vagyis?... – Az építkezést bekameráztuk. – Ééés?... – Don összevonta a szemöldökét. – És nektek a képernyőkön figyelni kellene a gépek és az emberek mozgását, illetve, hogy az űrállomáson azon részén minden rendben van-e a létfenntartással. 58
ONLINE KIADÁS
– Ennyi az egész? – Ez nagyon felelősségteljes munka. – A parancsnok a fiára pillantott. – Lars, ezért is merem rátok bízni. Sok-sok ember élete és egészsége a tét. – Köszönjük a bizalmat. – Lars oldalba bökte a nyitott szájjal bámuló Arielt. – Ja? – éledt fel a köpcös fiú. – Természetesen köszönjük. – A munkát már holnap felvehetitek. Reggel nyolckor jelentkezzetek a hetes szektorban. Kaptok védőruhát, az építésvezető pedig megmutatja nektek a megfigyelőtermet. Kellemes nyarat, fiúk. – Köszönjük, Tiros parancsnok. Nem fog csalódni bennünk! Lars apja mosolyogva intett. – Na menjetek!... Űrkadétok. 3. – Ez a munka nem is olyan izgalmas – morogta Don elégedetlenül a megfigyelő terem közepén, a képernyők gyűrűjében. – Itt ülünk már órák óta, és semmi nem történik. Még csak meg se botlott senki. Lars a kezébe nyomott egy Kozmo-Colát. – Egy kis jutalom az éberségért. – Ettől nem lesz izgalmasabb. – De befogod a szádat! – Ariel állított az egyik képernyő fényességén. – Állandóan csak nyafogsz, mint egy csúzos nénike. – Csúzlis nénike? Az valami túlkoros kommandó? – Csúzos. Nem ismered a szót? – Ariel felsóhajtott. – Kivel vagyok én összezárva?! Csúz. Ismertebb nevén reuma. Don gondterheltnek látszott. – Az nem az az ital, amit a tengerészek ittak a középkorban? – Az a rum. – Nem, az a tánc… A Lunurbón volt egy lány, aki táncolni hívott. Azt mondta, menjünk a rumba. Ariel az asztalra dőlt, a homloka hangosan koppant a műfán. Szisszenő hang hallatszott: Lars oldalt felbontotta a KozmoColáját.
ONLINE KIADÁS
59
Don ekkor furcsa dolgot tett. Áthajolt Ariel felett és annyira közel tolta az arcát ahhoz a képernyőhöz, amelyen a köpcös fiú feljebb állította a fényerőt, hogy kis híján megérintette az orrával. – Hmmm… Lars ivott a kólájából, Ariel nem mozdult. – Hmmm… – ismételte meg sokat sejtetően Don. – Hmmmmmm. Felegyenesedett. – Fiúk – mondta komolyan. – Találtam valami furcsát. Ariel felsandított rá. – Belenéztél a rumba? Don a képernyőre bökött. – Láttátok már valaha azt a fickót? Mert én nem. Mindenkit ismerünk az Astreán, de azt a férfit még én sose láttam. – Én sem – jegyezte meg Ariel. Lars is a fejét rázta. – Lehet, hogy akkor érkezett, mialatt mi az űrakadémián tanultunk. Ne feledjétek, hosszú földi hónapokig voltunk távol! – Lehet… De látjátok-e azt, amit én? – Mit? – Illetve nem látjátok-e azt, amit én se? – Na ne keverd már megint! Nyögd ki! Don hatásszünetet tartott, mielőtt diadalmasan kibökte: – Annak a fickónak nincs árnyéka. – Árnyéka mindenkinek van. – Annak nincs. Ariel odapillantott. – Azta! – nyögte pár másodperccel később. – Lars, ezt nézd meg! Lars tamáskodva lépett melléjük. – Biztos szórt fényben áll. – Egy reflektor előtt van. A mellette állónak van árnyéka, neki nincs. – Don most nem viccelt. Véresen komoly volt. Tudott ilyen is lenni, ha a helyzet úgy hozta. – Nézzétek meg! Megint rámutatott a képernyőn látható alakra. – Ez lehetetlen. – Én akkor egy lehetetlen dolgot látok. 60
ONLINE KIADÁS
– Tényleg. – Lars is meglepődött. – Ez hogy történhet meg? Biztos van valami racionális magyarázata! – Talán rossz a képernyő. Don kinyúlt, és ráközelített a férfira. – Nem rossz. – Talán egy hologram. Hologramoknak nincs árnyékuk. – A mellette állóval beszélget. – Beszélő hologram. Feltalálták már a hangos holofilmet. – Haha. Meg fogok pukkadni! Ariel, neked aztán zseniális a humorod. – Tudom, mondták már. – Álmodban talán. Az idegent nézték. Aztán valami meglepő történt: a beszélgetőtársa feléje nyúlt, hogy megérintse, mire az árnyék nélküli férfi finoman kimozdult a keze alól. – Nem hagyta, hogy megérintsék! – süvöltötte Don, mire Ariel célzatosan a fülét kezdte piszkálni. – Halkabban, hé! – De láttátok? Ugye láttátok? Miért tenne ilyet, ha nincs rá valami különleges oka? Valami nagyon különleges oka… – De mit keresne egy hologram egy építési területen? – terelte vissza a szót Lars a problémára. – Egy veszélyes építési terülten? – kérdezett vissza Don. – Lehet, hogy ő a szemük és a fülük ott, ahova nem mehetnek be még szkafanderrel sem. – Olyan terület nincs. – Honnan tudod? – A képernyőkről? Látsz ilyen területet? – Igaz. A fiúk úgy hajoltak rá a képernyőre, mintha csokorba lettek volna kötve. A gyanús alak megmozdult, oldalra lépett, de nem volt árnyéka továbbra sem. – A megmagyarázhatatlan dolgok a mi hatáskörünkbe tartoznak, pupákok! – csapta össze a kezét Don felvillanyozva, amitől Ariel megugrott kicsit. – Tudtam én, hogy lesz valami rejtély… lesz valami, ami Don, Lars és Ariel nyomozói tehetségét, merészségét igényli majd.
ONLINE KIADÁS
61
– Persze… De miért Don van elől? Betűrendben Ariel, Don és Lars… – Mert én fedeztem fel ezt a titokzatos alakot… Lars józan maradt. – Szerintem folytassuk a munkát! Ennek is nyilván meg van a természetes magyarázata. – Nem értitek? Ennek utána kell járni. Minden katasztrófa egy aprósággal kezdődik. Egy kis jel… Egy aprócska momentum. A vihar is egy szellőcskével indul. – De mit akarsz tenni? – Odamegyünk, és megnézzük, tényleg hologram-e vagy valami más! 4. Don kilesett a fal mögül, de sehol nem látta az árnyék nélküli férfit. Egy szállítókocsi gördült ki a térről, más mozgás nem volt. Az építési terület hatalmas volt, ötemeletnyi magasba nyúlt, és a vége a távolba veszett. A képernyőkön kisebbnek tűnt. – Nem látom – morogta a mikrofonjába. – Lars, Ariel, ti látjátok? A két fiú a megfigyelő teremben maradt, nem voltak hajlandóak csatlakozni hozzá. Viszont felajánlották, hogy segítenek az irányításban. – Nem, mi sem – hallotta a fülében Ariel hangját. – Nem kellene ott lenned, Don – józankodott Lars is a távolból. – Mégiscsak építési terület. Nincs rá engedélyed! – Ide nem kell engedély. És ez éppen csak az építési terület eleje. Tulajdonképpen itt nem is építenek semmit. Csak átmennek rajta. – Mit tervezel? – Beljebb megyek. Ha meglátjátok a képernyőkön, szóljatok, merre menjek. – Csak téged látunk. – Azt tudom, hogy én megvagyok. – Hát nálad semmit nem lehet tudni. Don kilépett a fal mögül, és gyorsan átsurrant a kis téren. 62
ONLINE KIADÁS
– Nem gondolod, hogy ez a mozgás sokkal feltűnőbb, mintha csak átsétálnál a téren? – kérdezte aggodalmaskodva Lars. – Ja – tromfolt rá Ariel. – Tuti bűntudat. A betörők bűntudata. – Mit fogsz mondani, ha valaki megállít, és azt kérdezi, mit keresel itt, és miért szaladsz meggörnyedve? Don bevetődött egy rakás fémhulladék mögé. – Ezen a hídon majd akkor megyek át, ha odaérek – felelte az aggodalmaskodóknak. – Ez mit jelent? – döbbent meg Lars. – Ariel egy bugyuta, huszadik századi sci-fijében hallottam a téli szünetben. Azt jelenti… – Tudtam, hogy van téli szünet – csattant fel a fülhallgatóban Ariel diadalittas hangja. – Téli és nyári! – Jól van, felejtsük el!… – morogta Don. A fiú kikémlelt a fedezék takarásából. Ahogy kitárult előtte a tér, hatalmas fém oszlopokat látott, amelyeknek a tetején emberek sétáltak és szikraeső hullott a magasból. Itt már komoly munka folyt. – Sok az ember – jegyezte meg Lars. – Mit akarsz? – Szerintem felmászom egy magas helyre, ahonnan megláthatom. – Arra itt vagyunk mi! Ne csinálj őrültséget! – Ez a legjobb megoldás. – De mi minden területet figyelünk. – Akkor mondjátok meg, hol van? – Adj egy percet! Don beleegyezett, és leült a földre. Elhatározta, hogy egy percet vár, nem többet. Magában számolt. „Egy űrhajó, két űrhajó, három űrhajó…” Ötvenkilenc űrhajónál járt, amikor Ariel megint felkiáltott. – Megvan! Don megkönnyebbülten sóhajtott fel. A felmászás ötlete hirtelen jött, és ötvenkilenc űrhajó után nem tűnt olyan remeknek, mint előtte. – Merre? Mondjátok! – Látsz szemben egy nagy halom alumíniumüveget egymásra halmozva? – Csak a vak nem látná. – Állj fel, és sétálj oda! Menj el mellette, aztán utána lesz egy csőhalom… amellett is menj el, majd fordulj balra.
ONLINE KIADÁS
63
– És utána? – Egyenesen kábé húsz lépést, és megpillantod egy holdalapozó mellett. – Van árnyéka? – Nem látom. Don az alumíniumüveg halom mellett futásnak eredt. Csak akkor állt meg, amikor az út végén megpillantotta az árnyék nélküli fickót. – Itt van – suttogta megrendülten. – Nem kell suttognod – felelte Ariel. – Ekkora távolságból nem hallhat. – Honnan tudod? – Jól van. És most? – Megközelítem a célszemélyt. – Csak óvatosan, Don! – aggodalmaskodott Lars. – Itt már nincs helye az óvatoskodásnak. Don kihúzta magát, és elindult az ismeretlen férfi felé, mintha csak ide tartozna. Az ismeretlen a magasban folyó munkát figyelte, észre sem vette a közeledő fiút. Don, ahogy közeledett, egyre lassult. Kicsit elbizonytalanodott. Nem tudta, mit tegyen. Szólítsa meg? Fogja meg a kezét? Most érezte igazán, hogy nem gondolta át a helyzetet. – Közeledik a híd – suttogta most a fülében Ariel. – A Jupiteren ülő macskaköves ufonauta rúgja meg – morogta Don. – Nem fogok visszafordulni, ha már itt vagyok. – Tudod, mi az a macskakő? – Ariel, most el ne akard nekem mesélni! A fickó még mindig fölfelé bámult, Don most már pontosan ki tudta venni – a tarkóját. Rövid, tüske haja volt, elálló fülei. Don hirtelen futásnak eredt. – Mit csinálsz? – kiáltott fel hirtelen Lars. Don nem válaszolt, csak szaladt előre, a férfi felé. Nem állt meg, amikor karnyújtásnyira volt tőle… egyszerűen csak belerohant. Arra számított, hogy át fog suhanni rajta, ahogy egy hologramon. Ám nem ez történt. Fennakadt a fickón, akit ki sem lendített helyzetéből. Ehelyett egyszerűen visszapattant róla, mint valami falról. 64
ONLINE KIADÁS
Nem fényből volt, hanem húsból és vérből. Vagy valami még keményebből. Don elterült a földön. Meglepve pillantott föl. A férfi megfordult és lenézett rá. – Nem látsz a szemedtől, kölyök? – Bo… bocsánat – nyögte Don döbbenten. Az idegen tekintete szinte hipnotizálta. – Felfelé figyeltem… Nem láttam… – Megbocsátva. De mit keresel itt? – Csak kíváncsi voltam az építkezésre. A férfi a kezét nyújtotta, és felsegítette. Amikor a kezük összeért, Don enyhe áramütést érzett, amitől felállt a karján a szőr. A fiú egy pillanatra megijedt, de más nem történt… Még azt is hihette volna, hogy csak a statikus feszültség kis kék szikrája pattant el közöttük, ha… Don a földre sandított. Most sem volt az idegennek árnyéka. …ha van árnyéka. – Köszönöm – nyögte a fiú kiszáradt szájjal. – Na, fuss haza, mert itt nem tartózkodhatsz… Én nem jelentem a parancsnoknak. A férfi rákacsintott. Don bólintott, aztán elszaladt. Nagyon butának érezte magát, és most hálás volt Arielnek, hogy nem szólt egy szót sem a rádión. 5. – Megnyugodtál? Végtére is kiderült, hogy nem hologram. – Nem nyugodtam meg. Ettől még rejtélyesebb. Ha hologram lenne, kaptunk volna magyarázatot arra, miért nincs árnyéka. – Megfogott… Felsegített a földről, és beszélt hozzád… – De most már a saját szememmel is láttam, hogy nem vet árnyékot! – Szép is lett volna, ha más szemével látod, pupák! – Ez most véresen komoly, Ariel. És amit még nem is mondtam nektek: megrázott. – A kezedet?
ONLINE KIADÁS
65
– Nem, nem kezet ráztunk. Amikor hozzáértem, mintha áramütés ért volna. – Neked ez a mániád. – Mi van? – Amikor a Lunurbón az a lány hozzád ért, akkor is azt mondtad, mintha áramütés ért volna. – Ez azért nem ugyanaz! – Hát megleptél volna! – Ariel! És a tekintete is… az is furcsa volt… Olyan túlvilági… – Nem fogsz leszállni a témáról, ugye? – Nem biza’. Mindhárman ismét a megfigyelő teremben voltak. Don le sem vette a szemét a képernyőkről, úgy ugrált közöttük, mintha mezítláb lenne egy strand forró homokján. Ariel egy széken ült, Lars a falnak dőlve állt, mell előtt keresztbe tett kézzel. – És mi a terved? Don megdermedt egy pillanatra. – Tervem? Tervem az nincs. Ki kellene találni előbb, hogy ki ez az alak! – Vagy hogy mi ez az alak! Ariel most kivételesen egyet értett Donnal. – Ötletek? Csend ült a teremre. Lars megvonta a vállát, Ariel pedig a reggelije után nyúlt. Óvatosan kicsomagolta az ízesített fehérjelapocskából és teljes kiőrlésű, magvas buciból álló szendvicset, és jóízűen beleharapott. – Nyamm – mondta. – Magyaros paprikás ízesítésű. Anya megint nagyon eltalálta, mihez van kedvem, ha rajtam múlik, én is ezt hívom le az ételkiadó automatából. – Szeeerinteeem – nyújtotta el a szót Don – ez egy idegen lény. – Az idegen lényeknek is van árnyéka – jegyezte meg teli szájjal Ariel. – Ennél jobbat mondj! Egy olyan idegen lény, aki testének nagy része hologram, de azon belül van sűrűsége egy kicsi, amit át tud rendezni. – Ezt hogy? – Hát olyan folyadékszerűen. 66
ONLINE KIADÁS
– Don, úgy visszapattantál róla, mint gumikacsáról a vadászkutya. – Na, ha fontos lenne, megkérdezném, mi az a kacsa, meg hogy a vadászkutyának hány lába van, de nem fontos. – Nem tehetek róla, ha nem érted. De én se értem, milyen folyadéklényről beszélsz. – Aki a hologramálca alatt hullámzik. – Ha hullámzik, azt is látnunk kellene. – Nézzük meg! Don a vezérlőpulton visszapörgette a felvételt az idegennel történt összeütközéséről. Szemüket erőltetve bámulták, vajon a földön megjelenik-e valami homályos árnyékfolt. – Vadászkutya vagyok – morogta a végén csalódottan Don. – Hát annyira nem – ingatta a fejét Ariel sajnálkozva. – De ő se folyadéklény. – Ellenőrizzük le egy DIAGNO-val, hogy ember-e – ajánlotta Don. – És honnan szerzel DIAGNO-t? Borkova doktornő nem fog csak úgy hozzád vágni egyet a két szép szemedért. – Mondjuk azt, hogy iskolai kísérlethez kell. – Szünetben?! – Nem fogunk hazudni senkinek – szólalt meg Lars ekkor erőteljesen. Ariel szégyenlősen bólogatott. – Jól van – mondta Don is. – És ha egy párhuzamos dimenzióból jött? – élénkült fel hirtelen Ariel. – Miféle párhuzamos dimenzióból? – Az nem lényeges. Az a fontos, hogy itt van, van anyaga, de valami miatt nincs árnyéka. Ott van a Nemere-sejtés, ami lehetővé teszi a párhuzamos világok átfedését. Don csak pislogott. – Nemere-micsoda? – Sejtés. Persze azt az órát is átaludtad. – Még a feltételezés is sértő, hogy én bármely órát átaludtam volna. – Aha. És amikor Csang tanárnő rád szólt, hogy ne horkolj olyan hangosan?
ONLINE KIADÁS
67
– Csak a torkomat köszörültem. – Egy zsiráf nem köszörüli olyan sokáig a torkát, mint akkor te. – Mi az a zsiráf? Egy torokköszörűs? – Olyan nincs. – Tudom, hogy van. Egy ősrégi szakma. Olvastam egy négyszáz évvel ezelőtti könyvben. Még képeket is láttam. Nem vagyok olyan tudatlan. Szóval mi az a Nemere-izé? – Még mindig sejtés. Egy olyan matematikai modell, ami a 22. század elején született meg, és amit egy 21. századi sci-fi íróról neveztek el. A modell bebizonyítja, hogy a multiverzum energiaállapota állandó, tehát ha az egyik univerzumból az energia elvész, egy másikba kell átszivárogjon, azaz a multiverzumok metszik egymást és átjárhatóak. Persze, a sejtés azt is kimondja, hogy a kvantumállapot rezgésük más-más, ezért nem olvadnak össze. Szerintem ezért nem lehet annak az alaknak árnyéka!... – Értem. – Don nagyon komoly arcot vágott. – Akkor lehet, hogy ez a férfi egy alternatív univerzumból érkezett? – És lehet, hogy szándékosan – biccentett Ariel. – Hogy energiát lopjon! – Don fantáziája megint meglendült. – Vagy hogy elpusztítsa ezt az univerzumot, és a teljes energiáját elvigye. Mert az ő világuk elpusztul. – Egy vámpíruniverzum! – Vagy még rosszabb. Minden világ elpusztítója. – De mi most rajtakaptuk! Lars határozott mozdulattal lökte el magát a faltól. – Elég volt, fiúk! Ezt a botorságot nem hallgatom tovább! Figyeljétek a képernyőket. Ha végeztetek, leváltalak benneteket. Miután Lars kiment a teremből, Don Arielhez fordult. – DNS mintát kell szereznünk az idegenből! Ha nem földi ember, biztos kimutatható apám laborjában. De ha egy alternatív univerzumból jött, kvantumvizsgálattal azt is megállapíthatjuk. – Jó! – lelkesedett Ariel. – Szerezzünk! – Ezt most neked kell csinálnod. A köpcös fiú megijedt. – Nekem, miért nekem? 68
ONLINE KIADÁS
– Mert engem már látott. Gyanút fogna. Ha pedig Lars csinálná, és lebukna, akkor mindent elmondana rögtön az apjának. Csak te teheted meg. – De hogyan? – Majd kitaláljuk! 6. – Itt sárga gólya, itt sárga gólya! Közeledem a célponthoz… Beléptem az építési területre. – Mi ez a hülyeség, Ariel? Mi az, hogy sárga gólya? – Kódnév. Egy akcióhoz kellenek a kódnevek. Én vagyok a sárga gólya, te a kék vöcsök. És ne használd az igazi nevemet! – Nem vagyok kék vöcsök. Ez nagyon rosszul hangzik. – Az egy madár. Mint a gólya. – Te madárnak nézel? – Nem nézlek madárnak. – Miért nem lehetek griff? Kék griff… vagy nem is. Vörös griff. Te meg lehetsz kék vöcsök. – Most komolyan ez a legnagyobb bajod? És az életemet kockáztatom, te meg a kódneveken problémázol? – Ariel hangja a rádióban már-már hisztérikusnak tűnt. – Felőlem lehetsz sárga gólya, én meg kék sas! – Na látod, Ariel! Te sem akarsz vöcsök lenni. – Ne használd a nevemet! És azt mondd meg inkább, hogyan szerezzek DNS mintát! – Látod már? – Látom. Te nem látod a képernyőkön? – Takarásban van. Mit csinál? – Valamit fotóz. Nem látom mit… De lehet, hogy filmet készít. – Talán most méri fel a világunkat. – De miért pont az Astreián? – Ki tudja, milyen szabály szerint közelednek egymáshoz az univerzumok? – Don… – Ariel habozott egy kicsit. – Mi lenne, ha odamennék hozzá és kérnék tőle egy hajszálat?
ONLINE KIADÁS
69
– És szerinted adna? Ha tényleg idegen lény, nem buktatná le saját magát! – De mit tegyek? Ez egy rossz ötlet volt, Don. Én nem vagyok alkalmas ilyesmire... ahogy te sem tudod végighallgatni Csang professzor előadásait, mert három percen belül elalszol rajtuk. Fogalmam sincs, hogy szerezzek egy idegen lénytől… – …vagy egy idegen univerzumból származó lénytől… – Igen… Vagy egy idegen univerzumból származó lénytől mintát. Menjek oda, és tépjem ki a haját? – Egy szál elég. – Egy szálat nehezebb, mint egy maroknyit… – Mondasz valamit, Ari… izé… kék gólya… Egyébként pedig Borisz professzornak álmosító hangja van. Nem tehetek arról, hogy így hat rám. És most indulj el. – Mit tegyek? – Amiért ott vagy. Indulj el! – De nincs még tervünk! – Mire odaérsz, addigra lesz. Na, indulj már, űrvöcsök! Ariel a közeli kamera felé fordult, amiről tudta, hogy Don elé közvetíti a képet. Így a fiú úgy érezte, egyenesen Donhoz beszél, ami valamilyen formában igaz is volt. – Jól van, jól van! Ne sürgess, mert akkor nem tudok gondolkodni. – Az mindig nehezen megy. – Az se segít, ha cikizel! – Indulj el, ne húzd az időt! Űrkadét vagy a Lunurbón, nem pedig lékhorgász a Titánon! Ariel morrant valamit, ami akár igenlés is lehetett volna, aztán kihúzta magát, és kilépett az oszlop mögül, ami eddig fedezéket nyújtott neki. Két lépést tett az idegen felé, aztán elbizonytalanodott, a mozgása lelassult. – Ez az! – Don érezte, hogy a barátjának most már bátorításra van szüksége. – Most már nem szabad megtorpannod. Egyenesben vagy… Menj oda, és beszélgess el vele! – De miről? – Hát a munkákról… az Astreáról. Hogy hogyan került ide, mit csinál, hol szállt meg… Hogy tetszik-e neki a világunk?! – És mi van a DNS-gyűjtéssel? 70
ONLINE KIADÁS
– Hát az is jöhet. – De hogyan? Nem téphetem meg! – Hát nézd meg, hogy van-e a ruháján hajszál. – Don visszatért a hajszál témához. – És ha látsz, feltűnésmentesen szedd le! – Azt hogyan kell? – Ariel ahogy közeledett az ismeretlenhez, úgy lett egyre idegesebb. – És lehet, hogy az a hajszál nem is az övé lesz… Ez nem jó ötlet, Don… Találj ki valami mást. Alig húsz lépésre vagyok tőle! – Karmold meg! – jutott eszébe Donnak. – Karmold meg és majd a körmöd alól veszünk mintát. A bőszövetek jók a genetikai vizsgálatokhoz! – A nyál is – jutott eszébe Arielnek. – Valahol olvastam, hogy régen úgy köszöntek el egymástól az emberek, hogy a tenyerembe köptek és kezet fogtak. Mi lenne, ha a tenyerembe köpnék, és kezet nyújtanák neki? – Nem hiszem, hogy itt az Astreián bárki ismerné ezt a szokást. – Igaz… Igaz… Tizenöt lépés. – De Don, már nem sokat beszélhetünk, mert meghallja… Mondj egy ötletet, kérlek! – Hát, ha nem akarod megkarmolni, valamivel meg is bökheted. Egy csepp vér is elég. – Megbökjem? Mivel? Az ujjammal? – Építési területen vagy! Csak akad ott valami. Ariel körbepillantott. – Egy emelődarut látok. Azzal még se bökhetem meg! Van vagy hat méter magas. Tizenkét lépés. Ariel suttogóra fogta. – Én visszafordulok! – Nem teheted meg! – most Don ijedt meg a képernyők mögött. Tudta, ha Ariel visszafordul, nem lesz több lehetőségük. Lázasan járt a fiú agya, aztán kibökte: – Nézd meg, izzad-e, és ha izzad, érj ott hozzá. Egy verejtékcsepp is elég! – Komolyan? – A kövér fiú suttogva kiabált. – Én a halántékomon izzadok meg a hátamon. Simogassam meg a fejét vagy nyúljak be az inge alá? Neked egy vénuszi torkosféreg felzabálta a maradék szürkeállományodat is?!
ONLINE KIADÁS
71
Kilenc lépés. – Feléred a homlokát! Nem olyan magas a pasas! – Nem erről beszélek, te űregér! – Ariel már minden porcikájában remegett. – Akkor miért nem húzod ki magad? – Mert elgyengült a lábam, és egy hatalmas kő van a gyomromban. Don megdöbbent. – Mit csomagolt anyukád ebédre? Hat lépés. Ariel megtorpant. Az utolsó négy méter. Be kell fejeznie a rádiózást, most már nincs mese. Amit mond, azt a másik meghallhatja. Don amúgy sem tud segíteni. Ariel fejében egy terv kezdett körvonalazódni. Ehhez azonban tényleg meg kell nyugodnia. Oda kell állnia az idegen elé, és beszédbe kell elegyednie vele. Beszéltetnie kell… talán az építkezésről. Igen… érdeklődő űrkadétnak fog tűnni, aki tanulni akar, gyakorlati ismereteket akar szerezni. A fiú tett még egy lépést előre. Kilépett a rádióforgalmazásból, nem is akarta hallani Don hangját. Úgy sem tudna válaszolni neki, és ahogy ismeri, Don elkezdene zsörtölődni, mert nem érti, mire készül. Az idegen tovább folytatta az építkezés fotózását. Ariel már a kamera típusát is felismerte: nagy felbontású, holoképeket csinál, felhasználva a tükröződő felületekről nyert képeket is. Öt lépés… aztán már csak négy. Ariel, ahogy csak tudta, kihúzta magát, és megpróbálta elrendezni az arcvonásait. Rájött, hogy izzad, gyorsan az ingujjába törölte homlokát. Már csak kevéssé remegett. Három lépés. Don meglepve nézte a képernyőkön Ariel átváltozását. Mintha a köpcös fiút megszállta volna egy határozott, erős szellem. A mozdulatain látszott, hogy készül valamire. Don észre sem vette, de ő maga viszont izgalmában beharapta az ujját. Két lépés… 72
ONLINE KIADÁS
Egy. Ariel odaért a férfihoz. – Jó napot – köszöntötte. Amaz rápillantott. Hideg, halkék szeme volt. – Elnézését kérem – nyelt egyet Ariel –, de… Ebben a pillanatban az idegen meglendült, megragadta Arielt, és oldalra perdítette. Don nagy rémületére mindketten eltűntek a kamerák látószögéből. 7. A székében ülő Tiros parancsnok gondterhelten nézett fel Donra. – Édes fiam… Az egyik képernyő zárlatos volt, és áramcsapás ért téged? Vagy netán beütötted a fejed valahova? Hívom Borkova doktornőt… – Ne! Ne, parancsnok! – Don könyörgőre fogta. – Az az idegen tényleg elragadta magával Arielt egy párhuzamos univerzumba. – Aha. Egy párhuzamos univerzumba… Egyáltalán… Mit keresett Ariel az építkezésen? Nektek az volt a feladatotok, hogy a képernyőkön figyeljétek a munkálatokat. – Ki akartuk deríteni, honnan jött az idegen. Tiros a fejét ingatta. – Idegen. Az Astreián, mi? Hol van Lars? – Nem tudom… – Don már majdnem sírt a tehetetlenségtől. Úgy érezte, minden perc számít. – Át kellene fésülni az űrállomást, parancsnok. Tiros megnyomott egy gombot az asztalán és beleszólt. – Előkerítené nekem a fiamat? Köszönöm. – Aztán Don felé fordult ismét. – Mit tudsz nekem mondani arról az idegenről? – Hát… Furcsa szeme van… szokatlan a színe… És… és nincs árnyéka. Ezért figyeltünk fel rá. A parancsnok láthatóan megdöbbent. – Nincs árnyéka? – Nincs. A képernyőkön láttuk őt, de nem láttuk az árnyékát. Kimentem, hogy élőben is megnézzem, és ott sem volt árnyéka… sőt, amikor hozzáértem, megrázott kissé.
ONLINE KIADÁS
73
– Értem. – Mintha fel lett volna töltve statikus elektromossággal. Felállt a szőr a karomon. Az a férfi nem természetes… ez olyan biztos, mint ahogy én itt állok… És lehet, hogy Ariel nagy veszélyben van. A parancsnok elgondolkodott. – Jól van, Don… Kicsapódott az ajtó, és két alak körvonalai jelentek meg benne. Don először a barátjára ismert rá, de egy pillanattal később döbbenten konstatálta, hogy aki Ariel mögött áll, az bizony az árnyék nélküli idegen. – Ő az – kiáltott fel Don, és hátrált két lépést. – Ő az! Az árnyék nélküli férfi és Ariel beléptek. – Bántott, Ariel? – kérdezte Don aggódva. – Nyugalom – vigyorodott el a köpcös fiú magabiztosan. – Nem kell DNS minta. Sőt, ha akartam volna se szerezhettem volna… Don megdöbbent. Nem csak Ariel szavain, hanem az idegen mosolyán is. – Titus Dzserzij vagyok – mutatkozott be amaz Donnak. – Te jöttél nekem délelőtt az építkezésen… Éreztem én, hogy sántikáltok valamiben. Lars tűnt fel az ajtókeretben. – Szia apa – kezdte, de amikor meglátta, ki mindenki van az irodában, elhallgatott. Akkor már Tiros parancsnok is állt. – Gyere be, Lars! Gyorsan ideértél! – Éppen ide tartottam… – Azt hiszem, tisztáznunk kell valamit!... – Lars behúzta maga mögött az ajtót, a parancsnok pedig folytatta. – Titus két hónapja érkezett az állomásra, akkor, amikor ti még a Lunurbón voltatok, ezért nem ismerhetitek. Ő vezeti a veszélyes üzemű dokk építését… tulajdonképpen ő is tervezte azt. Don feltűnően a padlót kezdte vizsgálni. Látta a saját árnyékét, látta Lars és Ariel árnyékát, és a parancsnokét is. Az idegenét azonban nem. – Ez csak nekem gyanús? – morogta némiképp nyugodtabban a földre bökve. – Nem – felelte a Titus Dzserzijnek nevezett férfi. – Ez minden értelmes embernek gyanús lenne. 74
ONLINE KIADÁS
– És van rá magyarázat? – Van. – Titus a parancsnok mellé lépett és szembe fordult a fiúkkal. – Mérnökként végeztem és az extraterresztriális építészetre szakosodtam, azaz a földön kívüli bolygókra, holdakra, aszteroidákra terveztem épületeket. Az egyik legnagyobb munkám egy víz alatti bázis megtervezése és az építés kivitelezése volt öt évvel ezelőtt… a Titán jégpáncélja alatt. – Ó… szakadt ki Donból az elismerés. – Bizony! – csillant fel a férfi furcsa, kék tekintete. – Én is kalandként éltem meg. Ám nem sokkal azután, hogy megkezdődtek a munkálatok, a tengeralattjáró, amiben tartózkodtam, megsérült, és elöntötte a víz. Kimentettek, és bár a fulladástól megmentettek, valami sokkal rosszabb következett: egy ismeretlen vírustörzs megfertőzött, és a környezetemben élők, ha elkapták, gyors leépülésnek indultak. Nekem ugyanakkor semmi bajom nem lett… állítólag a vírus bennem mutálódott. A doktorok tehetetlenek voltak… én pedig karanténba kerültem. Három és fél évet töltöttem egyedül egy száz négyzetméteres űrállomásban, és úgy tűnt, az egész életemet ott fogom leélni. – De már nem fertőző, ugye? – De az vagyok. Döbbent csend ült a szobára. – De nem fertőzök! – emelte fel az ujját Titus – És ez nagy különbség… Van nekem ugyanis egy nővérem, aki amikor meghallotta, mi történt, egy személyes energiapajzson, egyfajta hordozható karanténen kezdett dolgozni. Három és fél évbe tellett, mire megcsinálta. Ezt a láthatatlan energiapajzsot hordom most is, egytized milliméter távolságra van a bőrömtől. – A férfi Donhoz fordult. – Nem éreztél egy áramütést, amikor megfogtalak? – De igen. – Nos, akkor értél hozzá a pajzsomhoz. Engem tulajdonképpen meg sem érintettél. – És az árnyéknélküliség? – lépett előre Lars. – A pajzs elnyeli a fényt, de hogy látható legyek vissza is veri. Ám egyenletes eloszlásban a testfelületem minden részéről, azaz az árnyékos oldalamról is. – Érdekes…
ONLINE KIADÁS
75
– Úgy is lehet mondani… Nos, fiúk, elhiszitek, hogy nem vagyok idegen lény? – És az?… – Don tétován a szemére mutatott. – Az?... – Édesanyám norvég… Tőle örököltem. Neki nem ilyen kék, de azt tudjuk, hogy a kék szem szintén a fényszóródás miatt kék… És erre a pajzs még egy kicsit rá is erősít… Fiúk – lépett előre Dzserzij. – Erre a nagy ijedtségre meghívhatlak benneteket egy süteményre? Az is édesanyám receptje… betápláltam az Astrea számítógépébe… Biztos nem ettetek még ilyesmit. – Persze – bólintott gyorsan Ariel. – Egy sütire mindig vevő vagyok… Don is elmosolyodott. – És mesél közben a Titánról? – Örömmel. Lars az apjára pillantott. – Menjetek! – intett Tiros parancsnok. – Mára vége a munkának. A fiúk kisorjáztak a parancsnokiból. Az idegen maradt utoljára. Az ajtóból még visszanézett. – Érdeklődő, okos fiúk – jegyezte meg. – Még sokra viszik. – Tudom – mosolyodott el Tiros. – Lesz majd nekik is elég kalandjuk az életben.
ISBN 978-963-12-0967-9
