Omnec Onec. A Vénuszról jöttem

A fordítás forrása: http://spiritufo.ditro.hu/a-venuszrol-joettem-omnec-onec-egy-magasabb-eletrl-1-resz

Omnec Onec A Vénuszról jöttem

önéletrajz

1. rész

1.kiadás A kézirat kelte: 1975 Az eredeti kiadás címe: From Venus I Came 1991 Eredeti kiadó: Wendelle C. Stevens, A német kiadásból ( 1994 ) fordította : Borosnyay Gábor

1

A könyv rövid ismertetése

E könyvcímre reagálva bizonyára sokakban először is az az előítélet – a földi iskolástudományok által eddig leginkább terjesztett állítás – merülhet fel: ’hogy ugyan már a Vénuszon nincs is élet!’ Aki viszont összefüggéseiben megérti e könyvet, annak számára kiderülhet: márpedig bizony van! Aztán bizonyára sokak felteszik magukban a kérdést, hogy ugyan már mi értelme van ilyesminek, foglalkozzunk inkább a földi dolgokkal, van azok között is elég aktuális tennivaló. Nos, épp ezért olyan rendkívül aktuális ez a könyv. Mert aki valóban behatóan foglalkozik az utóbbi mintegy 100 év földi dolgaival, az tudja, hogy az egész földi emberiség abszolút létveszélyben van. Hogy milyen életmóddal szűnhet meg az ilyenfajta veszély és hogy milyen életmóddal van értelme élni, nos, erről a szent könyvek mellett – azok konkretizáló kiegészítéseként kivételesen sokat tanulhatunk ebből a könyvből. A szerző, Omnec Onec, 1955-ben gyermekként egy űrhajóval a Vénuszról a Földre jött és itt egy földi családban nevelkedett fel. Életrajzában a Vénusz-lakók történelméről, filozófiájáról és kultúrájáról is tudósít, akik évezredek óta bolygójuk asztrális síkján élnek. Omnec beszél ottani első életéveiről, majd elmagyarázza, hogy miért és hogyan jött ide, és hogy milyen feladatot kellett elvégeznie itt a Földön. Ez maga nemében egyedülálló dokumentum egy mesés asztrális világról, amely spirituális tanításaival megvilágítja létünk értelmét, és megmutatja nekünk ez a könyv azt is, hogy hogyan léphetünk túl már most korlátozott fizikai létünkön.

2

Tartalomjegyzék

Köszönetnyilvánítás Előszó az első német nyelvű kiadáshoz Előszó a magyar kiadáshoz Bevezetés - Wendelle C. Stevens

1. A Vénuszról jöttem Földet érés a nevadai sivatagban – Számos földönkívüli földlakó - A földi emberek más bolygókról meglévő elképzelése nem helyes - A Földet a régmúltban betelepítették - A földi fajok eredete - A kormányok megismerik az igazságot - Amit a távcsövek nem látnak - Hogy miért jön ide a mi népünk - A Föld, a negatív bolygó - Karma és reinkarnáció - Miért engem választottak ki? - Életem a Földön - Az emberek tudata - A Legmagasabb Istenség törvényei - Az elképzelés alkotó ereje 2. A Legmagasabb Istenség Törvényei E törvények jelentősége - Hogyan segítettek nekem ezek a tanítások - Mi is a lélek? - A fizikai világon túli létezési síkok - Szellem és Teremtés az alsóbb világokban - Az ember sok teste - Evolúció a fizikai világban - A léleknek emberként történő növekedése - A karmáról - A lélek felfedez egy tanítást - Lelki utazás - Isten munkatársává válni Önmegvalósítás és Isten megnyilvánítása - Egy egyetemes tanítás minden bolygón - Az alvilág tanítása - A Vénusz asztrális dimenzióba kerül 3. Titánia szóra fakad Az élet eredete a fizikai univerzumban - Kozmikus ciklusok - Minden bolygó negatív egy bizonyos időben - Miért olyan eleven a Vénusz történelme - A Vénusz aranykora - Az idők romlanak - A Föld alatti élet - Zadrian műve - Háborúk és elesett városok - A Legfelsőbb Istenség Törvényei - A kezdet - Új népként való növekedés - Átmenet az asztrális világba - A vénuszi nép fizikai karmája - A fizikai testet meg lehet jeleníteni - A Vénusz, mint fizikai bolygó létezik tovább - Életem az asztrálsíkon 4. Első életéveim Az anyai testben - Karmikus kapcsolat szüleimmel - A születés - Anyám meghal - Az első környezet - Nagynéném és nagybátyám befogadnak - Új hazám és az első nap - A játék A kert - A tanulás temploma - A művészetek temploma - Odin bácsi - Lelki élet - Egy meglepő születésnapi parti 5. A Vénusz létezési síkja

3

Az egyes létezési síkok összehasonlítása - Asztráltestek és asztrális utazások - A fizikai halál - Az asztrális élet és az azt követő élet - Asztrális tájak és alsóbb síkok - Az alsó asztrálsík - Az ember pszichikai erői - Az alsóbb síkok korlátozottak 6. Teutónia Teutónia, a mesés város - Ékszer anyától - Arena nagynéni - Titániai öltözékek - Az univerzum tánca - Zarándokút Retz-be - A Bölcsesség Temploma - Egy különleges találkozás 7. A kreatív élet A Vénusz hasonlít egy fantáziabeli tájra - Az asztrálsíkra történő átváltás - Megtestesítés kézművesség helyett - A kreatív élet - Házak és kertek a Vénuszon - Hogy testesítünk meg dolgokat - Mesterség művészetben és kézügyességben - Mindenki művész - A tudomány - Az asztrális világon túli lét 8. Kötődés a Földhöz A Mester Retz-be hív engem - Döntésem - Vonic kiképez engem - Utazás az asztrálsíkon át - Utolsó napom a Vénuszon - A rezgési frekvencia csökkentése - Egy másik Retz - A sűrűbb test korlátozottságai - Konvojban az anyahajóhoz vezető úton - A Földre történt utazás 9. A bolygók testvérisége A bolygók egy testvérisége - Minden bolygó sajátos - A bolygók evolúciója - A be nem avatkozás elve - Teleportáció - Az űrutazás titkai - A Föld Holdja egy űrbázis - Hogyan működik a mi űrhajónk - Vénuszi tudósok 10. Agam Des Leszállás Agam Des-ben - A spirituális város és lakói - A kolostori élet - Alkalmazkodás a fizikai viszonyokhoz - Mesterek régbe visszanyúló vonala - A titkos könyvek - Utazás Nevadába - Első benyomások Amerikáról - A busz-szerencsétlenség és Sheila halála 11. Sheila Donna korai élete - Sheila megszületik - Első életévei - Találkozás C.L.-lel - Egy nehéz élet - Sheilát Little Rock-ból Chattanooga-ba küldik 12. Földi családom Megérkezés a nagymamánál - Az első napok - David és Peggy - Egyház és iskola Gondolatok az új életről - Földi anyám - Játékok - Felnőttek és gyerekek - Nagymama Donna - Betegség - Elutazás Sanibel-be Összefoglalás

4

Ezt a könyvet minden szeretetemmel négy fiamnak, Joe Don-nak, Tobea Lynn-nek, Zandar Onath-nak, Jason Arron-nak, valamint Sharon Yvonne-nak és mindazoknak ajánlom, akik szintén keresik a kiegyensúlyozott világegyetemet és a Legmagasabb Istenség valamint az egész emberiség szeretetét. Omnec Onec

5

Köszönetnyilvánítás Három férfinak szeretnék köszönetet mondani, akik lényeges szerepet játszottak abban, hogy lehetővé vált ennek a könyvnek a megjelenése. Az ő segítségük és bátorításuk nagyban hozzájárult ennek az erőfeszítésnek a sikeréhez. Az első Rainer Luedtke, az életrajzom szerzője. Az ő három évi fáradozásai, kutatása, kitartása és kemény munkája nélkül ez a könyv és az én földi feladatom talán befejezetlen maradt volna. Azt hiszem, ő majdhogynem többet tud rólam, mint bárki más. Rainer olyan dolgokat kérdezett tőlem, amelyekre különben sose gondoltam vagy sose emlékeztem volna. A magnós beszélgetéseink felvételeit ő írta le szóról szóra, hogy megmaradjon a rám jellemző személyes jelleg. A második Stanley, aki az apja gyerekeim közül kettőnek, ki mindig megosztotta az álmait velem és segített, hogy az enyémek megvalósuljanak, és aki sosem hagyott elesni és mindig bátorított engem. Mindig is szerettem álmodó képességét és művészet- és szépségszeretetét. Érzem, hogy valóban minden síkon becsült engem. A harmadik Wendelle C. Stevens. Ő, miután hallott egy kazettát azzal a rádióinterjúmmal, amelyet egy pár évvel ezelőtt adtam Chicagoban, elkezdett engem keresni azzal a bizonyossággal, hogy valóban meg is fog találni. Én lelki síkon ismerem őt nagyon jól, olyannak, aki egy nagyon tudatos egyén. Csodálom az ő hűségességét és őszinteségét. Ezekre mindannyiunknak szükségünk van, akik rohanunk ebben a veszélyekkel teli szélsőségesen technikai világban. Azzal, hogy nyilvánosságra hozta származásom részleteit, megadta nekem azt a lehetőséget, hogy elérjelek benneteket. Tehát segít nekem abban, hogy a magam által választott missziót betölthessem, amelynek segítenie kell mindenütt az egész emberiségnek a fontos dolgok megértésében – az ember igazi eredetére és rendeltetésére vonatkozó néhány nagyon fontos kérdés megválaszolásával –, hogy közületek mindenki visszakapja az első szülötti jogait, vagyis az örökségeteket és eredeti isteni származásotokat lélekként is, és a fizikai eredet szintjéig is, bárhol óriási világegyetemünkben, vissza tudjátok követni. Külön köszönetem fejezem ki a német kiadásért a következő személyeknek: Michael Hesemann-nak, aki bevezetett a gyönyörű Németországba, Gisela Bongart-nak fordítói munkájáért, Thorsten Nickel-nek, Jürgen Nikolaus Nowak-nak és Otto Christian Helmrichnek. Martin Meiernek és Manfred Boelkének pedig a szedésért és a nyomdai kialakításért mondok köszönetet. Mindezek a személyek az inspiráció láthatatlan erőinek különös belső vezetése által járultak hozzá ennek a könyvnek a megszületéséhez. Nagyon hálás vagyok, hogy lehetővé tették ezt a könyvet. Ugyanígy mondok köszönetet a sok további barátnak mindenütt, akik tanácsot adtak nekem és mellettem álltak. Még egyszer visszanyerhetem igazi azonosságomat és továbbadhatom azokat az igazságokat, amelyek olyan nagyon rejtett titkok voltak eddig a Földön. Talán most csatlakozhattok Ti is a Bolygók Testvériségéhez, amelyhez olyan sokan mások hozzátartoznak. Talán újra visszanyerhetitek az élet és a lét egyensúlyát, ami a Ti tulajdonképpeni ősállapototok. Szeretetben és tiszteletben: Omnec Onec (egykor Sheila)

6

Mindenki, aki kapcsolatban áll ezzel a könyvvel, az én népem által ki lett választva a maga posztjára. Ők kapcsolatot vettek fel velem, hogy tudassák velem, hogy ki elfogadható. Ezért én kapcsolatba léptem egyenként mindannyiukkal. Omnec Onec

Előszó a német kiadáshoz „A Vénuszról jöttem” – ez a kijelentés számomra kezdetben rendkívül nevetségesnek tűnt, egy olyan valaki állításának, aki érdekesnek akar feltűnni mások előtt. Így gondolkoztam erről, mert én egy nagyon szkeptikus ember vagyok. Elutasításom addig ment, hogy időpazarlásnak tartottam a hölgy személyes megismerését a DU III Düsseldorfi Kongresszuson, könyvének elolvasását mégannyira. Ahogy a sors akarta, újra és újra szembesültem ezzel a témával, sőt felajánlották nekem a könyv lefordítását és kiadását is. Hosszas vonakodás után kezdtem el előbb unatkozva olvasni azt. Aztán hamar megváltoztattam a véleményemet. A könyv olvasása alatt egy hasonló folyamat ment bennem végbe, mint Jane Roberts Seth-könyveinek olvasásakor évekkel ezelőtt. Annál is kezdetben a hitelesség kérdése állt nálam az előtérben. Menetközben aztán ez a kérdés egyre lényegtelenebbé vált. Mert ami itt meg volt írva, az a létezési síkoknak egy komplex modellje volt, amelyek ugyan a mi érzékelésünk számára nem elérhetőek, de nekem önmagában nagyon következetesnek tűnt. És felismertem, hogy nagyon korlátolt az a hozzáállás, hogy csak azért elutasítom el ezeket a felsőbb világokat, mert én nem láthatom őket.

7

Sem a Seth-anyagnál, sem Omnec könyvénél nem bizonyításokról vagy a mi értelmünk szerinti ellenőrizhető tényekről van szó, hanem a túlvilág sokrétű felépítéséről szóló spirituális tanításról, amely új fényben tünteti fel a mi fizikai világunkat. Még akkor is, ha Omnec Onec mindezt csak úgy kitalálta volna, sőt, esetleg sok meglévő tanításból ollózta volna össze, mindezek nem változtatnának kijelentéseinek az értékén, amelyek nagy spirituális inspirációra (ihletettségre) vallanak. Könyvében a szerző leírja a Vénusz történelmét, amely bolygó manapság fizikai értelemben lakhatatlan, mint ahogy erre a mi tudósaink is már rég rájöttek. Omnec tudósít arról, hogyan váltottak át a Vénusz lakói tudatszintjük növelésével az asztrális síkra, tehát egy finomabb szövetű létezési síkra, amelyet fizikai eszközökkel és távcsövekkel ugyan nem lehet érzékelni, de emiatt még nem kell, hogy automatikusan kevésbé valósnak értékeljük azt. A mi szemszögünkből nézve az ebben a könyvben leírt asztrális világ fantasztikusnak, igen, mennyeinek tűnhet, hisz’ azt olvassuk, hogy az emberek ott kevésbé korlátozottan élnek, mint ahogy mi; képesek tárgyakat létrehozni ( materializálni ) a semmiből és segédeszköz nélkül utazni az egyik helyről a másikra. Ám ez a sík ennek ellenére a magasabb létsíkok közül csak az alacsonyabbak egyike, amelyben az emberek hozzánk képest ugyan sokkal többet tudnak, de nem mindent, és ha fejlettebbek is nálunk, de nem angyalok, és főleg nem istenek. Néhányuk még nem mentes teljesen a karmától és az abból következő kötelességtől. Ahogy Omnec Onec mondja, őt azért küldték ide a Vénuszról, hogy felvilágosítson minket az egyetemes spirituális összefüggésekről és hogy segítsen nekünk, hogy mi is meg tudjuk emelni tudatszintünket. Azzal, hogy magára vette ennek az életnek a szenvedéseit és kínjait, szerinte egyidejűleg megkapta azt a lehetőséget, hogy kiegyenlítse az egyik korábbi földi életéből visszamaradt karmáját. Sokáig elhallgatta azonosságát, mert a földi emberiség még nem volt kellően érett ahhoz, hogy megértse az üzenetét. 1972 és 1975 között diktálta le először történetét magnószalagra és ebből a felvételből született az angol eredeti kézirat, amelyet az itt olvasható német kiadás követ. Csak 1991-ben került kiadásra életrajza egy amerikai UFO-kutató, Wendelle C. Stevens nyug. alezredes által egy kispéldányszámú magánkiadásban. Stevens előzőleg megvizsgálta az esetet és párhuzamokat fedezett fel más un. UFO-kapcsolatfelvételekkel és metafizikai írásokkal is. Most ( 1994-ben ) Omnec elérkezettnek látja az időt arra, hogy világszerte szélesebb körű nyilvánosság előtt táruljon fel létünk igazi eredete. Amerikában és Németországban országos TV- és rádióadókban lép fel. Ezalatt magam is megismerhettem személyesen Omnec Onec-et, és csak annyit tudok mondani, hogy ő egy nagyon szeretetre méltó emberi lény, akinek a szavaiból igazság szól. Átengedem most Önöknek, hogy e könyvet olvasva a saját véleményüket alkossák meg.

Gisela Bongart

8

Előszó a magyar kiadáshoz A Legmagasabb Istenség fogalma által érthetővé válhat valaki számára a politeizmus és a monoteizmus is egyszerre. Más szóval ez a fogalom integrálja az egyes ókori nagy kultúrák (görög, római, kínai, azték, stb.) többisten-hitét pl. a kereszténység egyistenhitével. Talán úgy is lehet Istenről gondolkozni, hogy Ő a kollektív tudat. Hasonlóan a jogi személyiséghez a földi törvények tárházában. Való igaz, hogy egy szervezet minőségileg több, mint az őt alkotó tagok, és (pl. mint kormányzatnak, tantestületnek, iskolának, cégnek, stb.) lehet sajátos külön véleménye, mint ahogy lehet tagjainak is. A szervezet létrehozhat, alkothat, megteremthet olyan dolgokat, amelyeket egy egyén nem. És ebből természetesen nem hiányzik a szeretet elsődleges és döntő szerepe sem. Azért írjuk ezt, hogy kedves Testvérünk - Olvasó - ne ijedj meg e könyv 12. fejezetétől, ahol sok szó esik pl. karmáról, - ne rettenjünk tehát tőle meg -, vagy evolúcióról, - ne essünk abba az előítéletbe, hogy e könyv szerzője tagadná vagy kevésbé fontosnak tartaná a Teremtést. A Teremtés és az evolúció nem zárják ki egymást. Nyugodtan használhatjuk az evolúció szó helyett a fejlődés szót is. Omnec Onec hitet tesz a 10-parancsolat mellett, amikor a Bibliáról ír, és az összefoglalásban említésükön kívül nem foglalkozik Buddhával, Mohameddel, Krisnával, stb., viszont első helyen említi Jézus Krisztust és ’neki’ több mondatot szentel. Ennek a könyvnek a figyelmes elolvasása nem könnyű olvasmány. Bizonyos lelki érettség vagy szilárdság kell hozzá, hogy helyenként ne nyomassza az olvasót mindaz, amit ott olvashat. A szerző egy hölgy. Tegyük hozzá rögtön: minden bizonnyal nagy tudású, jó és finom érzésű hölgy, aki komoly, nagy dologban jót akart tenni ennek a könyvnek a közreadásával. Minden bizonnyal jót is tett. Könyvének azonban vannak részletei, melyekre nem mindenütt egy filozófus precíz fogalmazása jellemző. Egy-két kevés helyen logikai ellentmondásra is bukkanhatunk. Ne riadjunk vissza az ilyen részektől sem. A Magyar Békekutató Alapítvány személyesen ismeri Wendelle C. Stevens tudományos kutatót, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy ez a könyv megjelent, és szavatol emberi és szakmai megbízhatóságáért. Borosnyay Gábor

9

Bevezetés Legrégebbi történelmi korainktól fogva ismerünk beszámolókat a Vénuszról jött látogatóktól. Részletes leírások találhatók az Upanisádok-ban, a Tao Te King-ben és a modern UFO-történelemben. Néhány un. UFO-kkal kapcsolatba került személlyel azt közölték a látogatók, hogy ők a Vénuszról jöttek. Azok között, akik ilyen látogatóknak a részletes tudósításait tették közzé, megtalálhatjuk George Adamski-t, Howard Menger-t, Kevin Rowe-ot, Bill Clendennen-t, a Mitchell nővéreket, Frank és Tarna Halsey-t, Dr. Wilbert B. Smith-t, Ron Card-ot, Albert Coe-t és még másokat is. Néhányan közülük kétes hírnévre tettek szert, de az nem változtat sokat ezeken a tényeken. ( A magyar lektor megjegyzése : A Mitchell nővérek elsősorban marsiakkal vették fel a fizikai kontakt-kapcsolatot, Albert Coe pedig még 1920-ban norkániakkal, akik nem vénusziak – másrészt nincs a felsorolásban az ötvenes évek egyik legnagyobb női Vénusz-kontaktája, Dana Howard, aki már akkor személyesen járt a Vénuszon. ) A mi női látogatónk ebben a könyvében egy a Vénuszról a Földre történt tudatos átköltözésről beszél. Ő vénuszi testében érkezett, amit atomi rezgés-frekvenciájának csökkentésével fokozatosan egyre sűrűbbé tettek, annak érdekében, hogy a harmadik sűrűségi állapotban fizikailag tudjon élni. Nem jött egyedül, hanem egy űrhajóban jött, amelyet szintén fokozatosan sűrűbbé tettek, hogy a mi fizikai valóságunkban tudjon létezni és operálni. Őt, csoportját és a sűrűbbé tett űrhajót mások kíséretében egy szivar alakú szállító hajóban hozták a Földre. Végül először 1 évet töltött egy Himalájabeli kolostorban, ahol alkalmazkodni tudott a számára új földi körülményekhez. Omnecnek sikerült magával hoznia a mi fizikai sűrűségünkbe néhány, a földieket meghaladó képességét, bár azokból sok minden elveszett. De még mindig tud gondolatokat olvasni és aurát látni, képes mások korábbi életeiből hozott tapasztalatait érezni és jövőbeli eseményeket érzékelni, mielőtt azok bekövetkeznek. Ura a testen kívüli utazásnak, és bizonyos fokig az anyag telekinetikus kezelésének is; például bizonyos helyzetekben képes kinyitni zárt ajtókat. Tudatosan kiválóan emlékszik sok korábbi életére valamint teljes mértékben vénuszi előző életére is, amit akkor élt, mielőtt ide hozták. Pillangókat és kis madarakat képes a kezére csalogatni és megsimogatni őket, a vadon élő állatok nem húzódnak el tőle. Verseket is ugyanolyan könnyedséggel ír, mint leveleket. Egy hozzám írt levelében hirtelen az alábbi verset rögtönözte: There is a place we long to be, It is our home eternally. We travel there when our bodies sleep at night, Only to return by day’s early light.

Soul am I, and you as well. Within this cage of clay we dwell … To experience life our lessons we must learn,

10

Until eons from now our freedom we shall earn.

Sheila ’83

Van egy otthon, ahová vágyunk, Isten kertje, örök szállásunk. Minden éjszaka ott ébredünk fel, Ám a földi hajnal lelkünk nyeli el.

Lélek vagyok én, épp úgy, ahogy Te, Együtt a testi létbe börtönözve... Tapasztalat leckéin át ismerethez jutunk, Amíg örök szabadság nem lesz a jutalmunk. Mióta Omnec 1955-ben idejött, Sheilaként az idő legnagyobb részében jelentéktelen életet élt. A vénuszi életéről szóló kéziratot már 1975-ben befejezte. Mégis csak manapság (1991) érzi úgy, - és ezt vénuszi mentorai ( idősebb tanácsadói, szellemi vezetői) is megerősítik -, hogy eljött az ideje annak, hogy felfedje igazi azonosságát; ezért kerül csak most sor ennek az önéletrajznak a megjelentetésére. Úgy hiszi, hogy hamarosan az un. UFO-aktivitások megszaporodását fogjuk megélni és sok földi testben inkarnálódott földönkívüli lélek szintén tudatára fog ébredni valódi azonosságának és nyilvánosan meg fog mutatkozni. Amikor olvassák ezt a tudósítást, ne fokozzák le azt tudományos fantasztikummá vagy valamely spiritiszta zagyvasággá. Az asztrális létsík egyik személyiségének tudatos visszaemlékezéseit fogják olvasni, aki népéért és a vénuszi szellemiségért vállalt jóakaratú misszió érdekében helyeztette magát vissza a mi fizikai sűrűségi állapotunkba, amennyiben a mi jólétünk érdekében újra felvette a mi rezgésállapotunkat, hogy megint közöttünk éljen, hasonlóan más spirituális vendégekhez. Itt van tehát a vénuszi Omnec Onec története. Wendelle C. Stevens nyug. alezredes

11

1. fejezet

A Vénuszról jöttem

Földet érés a nevadai sivatagban Számos földönkívüli Földlakó A földi emberek más bolygókról meglévő elképzelése nem helyes A Földet a régmúltban betelepítették A földi fajok eredete A kormányok megismerik az igazságot Amit a távcsövek nem látnak Hogy mért jön ide a mi népünk A Föld, a negatív bolygó Karma és reinkarnáció Miért engem választottak ki? Életem a Földön Az emberek tudata A Legmagasabb Istenség törvényei Az elképzelés alkotó ereje

Éjszaka közepe volt a nevadai sivatagi vadon félreeső hegyeiben, amikor a világító űrhajó földet ért. A jellegzetes zümmögő hang egyre halkabb és halkabb lett. Akkor, mint a semmiből, megjelent a kör alakú hajó oldalán egy kerek nyílás, és több alak lépett le egy közeledő autó fénycsóvájába. Az egyik egy nagy, megtermett férfi volt hosszú szőke hajjal, ami teljesen el volt rejtve egy kalap alatt. Mellette egy kislány állt és az űrhajó pilótája. Percekkel később a termetes férfi és kis szőke unokahúga már úton voltak le a göröngyös sivatagi úthoz, míg a titokzatos űrhajó eltűzött a csillagos égbe.

12

A Föld benépesítése óta a legvilágrengetőbb tényfeltárás lesz, hogy ennek a Naprendszernek más bolygóiról emberek jönnek ide, olyan bolygókról, amelyekről manapság a legtöbb ember azt hiszi, hogy azokon nem lehetséges élet. Űrhajóik titokban landolnak a világ félreeső részein, ahol olyan barátaikkal találkoznak, akiket már befogadott a földi társadalom. Az újonnan érkezők legtöbbje valóban beilleszkedik az itteni életbe. Ez olyasvalami, ami már régóta történik. Azonban kevesen vannak, akik tudnak rólunk vagy sejtik, hogy mi létezünk. Ma, majdnem három évtizednyi hallgatás után ( megjegyzés : valójában 36 év telt el 1955 óta, addig az ideig, míg Omnec Onec az 1991 novemberi első arizonai UFOvilágkongresszuson közzétette először nyilvánosan a származását – kivéve Wendelle C. Stevenst, e könyv amerikai kiadóját, aki már a nyolcvanas évek elején tudott Omnec vénuszi eredetéről. ) el lehet mondani az igazságot arról a hideg sivatagi éjszakáról. Eddig a pillanatig, ami számomra néha úgy tűnik, mint egy örökkévalóság, egy Sheila életét éltem. Sheila azonban csak addig volt a nevem, amíg el nem jött a megfelelő ideje annak, hogy elmondjam a Föld embereinek, ki vagyok én valójában és igazából honnan jövök. Ez az idő elkövetkezett. Az én valódi nevem Omnec Onec. Azon az éjszakán én voltam az a kis szőke lány, és a mellettem lévő megtermett férfi Odin volt, a szeretett nagybácsim. Mindketten Titániáról jöttünk, arról a bolygóról, melyet ti Vénusznak neveztek. Már gyerekként elhatároztam, hogy életem hátralévő részét a Földön szeretném tölteni, amely mindenekelőtt egy sorsommal összefüggő ügy volt, karmikus okokkal. Én egyike vagyok azon szomszédos bolygókról származó emberek ezreinek, akik a Földet teszik otthonukká. Néhányan közülünk csak addig maradnak, amíg be nem töltöttek egy speciális küldetést, sokan döntöttek azonban bátran úgy, hogy itt töltik el életük hátralévő részét. Ezeknek a fejlett bolygóknak tudósai, orvosai, nevelői, művészei, mérnökei és átlagos polgárai élnek és dolgoznak észrevétlenül a Föld lakosai között. Az az elképzelés, hogy a Föld nem lehet az egyetlen bolygó a világegyetemben, amelyen intelligens élet van, manapság nagyon széleskörűen elterjedt. Emberek milliói hiszik, hogy az un. ufók között vannak távoli, a Földnél fejlettebb bolygók űrhajói is. Az „ufóhívők” közül a nem ijedősek és kalandkedvelők még egy lépéssel tovább fognak menni, mialatt olvassák az életem történetét, és egy időre félre fogják tolni az e naprendszerbeli bolygókról szóló előre gyártott véleményeiket. Abban a mélységes reményben írok a Vénuszon folyatott életemről, hogy az emberek ráébrednek az igazságra, bármilyen hihetetlen is legyen az. Szomorú az, hogy oly sok éven keresztül sulykolták a puszta, sivár és életellenes bolygók képeit az emberek fejébe. Alig van olyan gyerek, aki úgy járja ki az iskolát, hogy ne azt tanulta volna, hogy a Vénuszon és a Marson szélsőséges körülmények uralkodnak. Úgy tűnik, hogy a távcsövek és az űrszondák is mind ugyanezeket állítják. Így nem csoda, hogy manapság az embereknek alig van elképzelésük arról, hogy ott kint az űrben valójában mi is létezik. ( Megjegyzés : Hogy a Vénuszon, Holdon, Marson stb-n még 3D-s körülmények között is van magasabb szintű élet, ezt a hivatalos csillagászat több, mint 130 éve észleli, épp úgy a hivatalos kamu-űrkutatás is több, mint 50 éve. Viszont ezeket az észleléseket nem adják ki a nyilvánosságnak, hanem az ortodox tudományos intézeteken, meg az ezeket képviselő, hivatalosan futtatott csillagászokon és más tudósokon, mint fellebbezhetetlen tekintélyeken keresztül az emberiségnek nagyjából Percival Lowell haláltól ( 1916 ) fokozatosan egy halott, élettelen világegyetem képét hamisítják be, hogy az ember továbbra is kozmikusan magányosnak érezze magát, és így az állandó belső

13

félelempszichózisát fenntartva a teste elvesztésétől, társadalmi szinten is korlátlanul manipulálható maradjon! ) Személyes tapasztalatomból tudom, hogy a Naprendszerünk bolygóiról szóló divatos elképzelések legtöbbje messze áll az igazságtól. Az évszázad legnagyobb kormányzati titka az, hogy fejlett emberi civilizációkat fedeztek fel sok bolygón a Naprendszerünkben. És azok az űrhajók ( ufók ), amelyek naponta láthatók felettünk valahol, közülük néhányan ezekről a bolygókról származnak. A világ kormányai azt is tudják, hogy olyan emberek, mint én, ezrével élnek észrevétlenül a földi lakosság között. Olyan okokból, amelyeket később fogok elmagyarázni, minden kormány és hadsereg a Földön az összes hatalmukban álló eszközt beveti azért, hogy elfojtsa és elnyomja az összes információt, melyek az un. ufó-tanúktól, az űrszondák felvételeiről, űrhajósoktól, csillagászoktól vagy más olyan személyektől származik, aki tudhat rólunk. (Azt persze nem állítom, hogy minden űrhajós és csillagász tisztában van a tényekkel.) Eközben a nyilvánosság automatikusan elfogadja a megbízhatatlan kormányköröktől és csillagászoktól a magyarázkodásokat, és ezzel az emberek meg is vannak elégedve. Így nem csoda, hogy az igazság mennyire hihetetlen! És ezért azt is meg tudom érteni, hogy miért nevezi a közvélemény az olyasféle embereket, mint amilyen én magam is vagyok, csalóknak. Mert sokkal egyszerűbb hinni az űrszondák legutolsó ( meghamisított ) felvételeinek, mint mögötte egy nagy titkot sejteni! A valóságban a Vénusz és a többi 11 bolygó is nagyon eleven, élettel teli. ( Megjegyzés : George Adamski már az utolsó, 1961-es ’Flying Saucer Farewell’ c. könyvében közzétette a 12 bolygós Naprendszerünkről szóló tanítást! ) A Naprendszerünk bolygóinak több mint felén van emberi élet. Azok a civilizációk, amelyekről én tudok, spirituálisan ( lelkileg ) és technológiailag is mind lényegesen fejlettebbek és régebbiek, mint bármelyik faj, amely jelenleg él a Földön. A bolygóinknak ezen családján túl van még számtalan további naprendszer is, melyek legtöbbjén szintén van emberi élet. Mert az, amit mi embernek nevezünk, valójában egy egyetemesen teremtett élőlény! És mielőtt folytatnám életem történetét, magyarázatot fogok adni a mi népünk szempontja szerint számos kérdésre, melyek a földi ember eredetével kapcsolatosak. Mert végül is egyre több ember kezdi újragondolni az ember múltjára vonatkozó hagyományos történeteket. A régészek elismerik, hogy több tíz- vagy százezer évvel ezelőtt valóban létezhettek a Földön magasan fejlett civilizációk. Ahhoz is elég támpont van, hogy az ember a történelem előtti időkben rendelkezett a mainál fejlettebb technológiákkal. Vannak jelei továbbá annak, hogy a földi civilizációkat a történelem folyamán más bolygók élőlényei látogatták meg és támogatták. Én ezt már régóta tudom. Ez igaz. Minden korban volt befolyása a világegyetemből érkezett látogatóknak szerte e glóbuszon élő emberek kultúrájára és technológiájára. A Föld titkos irodalma szól repülő űrhajókról és emberre hasonlító élőlényekről, akik leszálltak a mennyből és nagy csodákat vittek véghez. A legendák és a mítoszok szintén tesznek említést emberhez hasonló élőlényekről, akik leszálltak a Földre és éltek annak lakói között. Léteznek olyan városoknak romjai, melyeknek építészetét nem lehet utánozni modern technológiával, és amelyek kőbe vésett hagyatékai világosan tanúskodnak azokról a földönkívüliekről, akik megépítették azokat. Szerte a világon a megmagyarázhatatlan dolgokról szóló beszámolók, úgy tűnik, mind ugyanazt a történetet mondják el. Az őskor embere lényegesen intelligensebb volt, mint ahogy azt manapság feltételezik, és sohasem volt teljesen magára hagyatva.

14

Azt a vénuszi falut, amelyben én születtem és nevelkedtem, úgy hívják, hogy Teutónia, ami azt jelenti, hogy "Németországból származó". Egy briliáns német tudós emlékére nevezték el így, aki a Vénuszra jött és ott hozzájárult a mi népünk fejlődéséhez. Mint gyermek, a földi emberek történelmét Teutóniában, a Történelem Templomában ismertem meg, ami egy olyan tanító intézet, mely jobban hasonlít egy időgépre, mint egy iskolára. Évmilliókkal ezelőtt szálltak le első expedícióink Kal Naar-ra (Föld), a legfiatalabb bolygóra. Több bolygó űrtudósai úgy figyelték a Földön folyó evolúciót, hogy kutatóhajókat küldtek oda. Meg kellene ehhez még említenem, hogy egy naprendszer bolygóit nem mind egyszerre teremtik meg. Azok folyamatosan keletkeznek, utána átmennek egy virágzó fejlődési szakaszon, majd végül kihalnak. Azaz : állandóan történik az új bolygók benépesítése és az elhalók elhagyása. Expedícióink megállapították, hogy ebben a Naprendszerben a Föld a legzöldebben és leggazdagabb vegetációval benőtt bolygó. De bármennyire is szép volt, az egész bolygót a benépesítésre hamarosan alkalmatlannak tartották. Kétségtelen, hogy a mi népünk számára nagyon veszélyes volt az idetelepülés. Amikor ez elterjedt a közvéleményben, a Föld úgy vált ismeretessé, mint az életellenes, negatív bolygó. Ezért nevezték el Kal Naar-nak, ami "negatív gyerek"-et jelent. Ezek után a tájékozódó utazások után senki sem maradt ott hosszabb időre a feltétlenül szükségesnél. A Föld egyik problémája abban áll, hogy csak egy holdja van. Normális esetben a fizikai univerzum bolygóinak 2 vagy több bolygójuk van, úgy, hogy azok ki tudják egyenlíteni egymás hatását. Ha egy bolygónak nincs holdja, az is jó, de ha csupán csak egy holdja van, az ki tudja billenteni egyensúlyából a bolygót. Ezért olyan egyedülálló a Föld ebben a Naprendszerben. Amikor a Hold körülkeringi a Földet, vonzereje enyhén eldeformálja azt, és előidézi a tengermozgásokat (ár-apály). Ha a tengermozgások lettek volna az egyetlen probléma, kutatóink örültek volna. A Holdnak azonban befolyása, hatása van minden egyes élőlényre is, aki úgy döntött, hogy itt fog élni, vagy aki az összes koron keresztül itt született. A Hold ugyanolyan nagy mértékben van ránk hatással, mint az óceánokra, részben a testeinkben lévő víz révén. Ez hátrányosan hat szellemünkre és érzéseinkre, ami egy olyan állapot, mely az egész történelmen keresztül létezett és egész addig létezni is fog, amíg csak egy Hold van. A problémák egyike a negatív érzések feléledése, ami tulajdonképpen egy önpusztító erő az emberben. Az elmebetegségek is összefüggnek a Hold-fázisokkal, és a holdkórosság szó is innen ered. Azoknak a látogatóknak, akik ide jönnek, gyakran ajánlják, hogy telihold alatt igyanak sok vizet, hogy jobban tudjanak alkalmazkodni az itteni élethez. De nemcsak arról van szó, hogy a Hold játszik az emberek érzéseivel, hanem ez az egész egyensúlyzavaró hatás csökkenti az ember élettartamát is. És mert a földi rezgések sokkal durvábbak és sűrűbbek, mint a vénusziak vagy a marsiak, itt sokkal több a betegség és a depresszió is. Így tehát a Föld jó okból korai éveiben egy nem kedvelt bolygó volt, melyet nem telepítettek be addig, amíg drasztikusan meg nem változott az élet a Vénuszon és szomszédos bolygókon. Szociális és kulturális reformok a Vénuszon sok ezer éven keresztül csak nagyon lassan érvényesültek. Az élet, mint manapság a Földön, nagyon nehéz volt, sőt, még rosszabb, és az átkozott nép elhatározta, hogy tesz az ellen valamit. Az áttörést egy egész bolygóra kiterjedt forradalom hozta meg, olyan, amilyent a Föld még nem látott. Ez vérontás nélkül egyszer s mindenkorra megszüntette a pénzt és az osztálystruktúrát. A vénuszi nép tudata egy bizonyos pillanatban olyan

15

alapvetően megváltozott, hogy az egykor gazdagoknak és hatalmasoknak nem maradt más választásuk, mint hogy magukat is megváltoztatják, vagy elhagyják a bolygót. A megfelelő időben a többi bolygó ugyanezeket a szülési fájdalmakat érezte. Véletlenül (?) a Föld volt a legközelebb eső betelepíthető bolygó, úgyhogy azok, akik elhagyták a Vénuszt ( a hatalmukat féltő elit ), itt próbáltak szerencsét. Érkezésükkor a legjobban fel voltak szerelkezve fejlett technológiákkal, beleértve antigravitációs hajtású űrhajókat, elektromosságot, napenergia- és atomerő-hasznosítást és sok hatalmas készüléket, amilyeneket a földi ember még nem fedezett fel eddig újra. Kormányzatuk és életmódjuk lényegében ugyanaz volt, mint amilyet bolygóhazájukról ismertek. Az volt rájuk jellemző, hogy egy kisebbség profitált sokak erőfeszítéseiből. A rabszolgaság általános volt. Egy ideig virágzottak a civilizációk. Az elkerülhetetlen vég azonban bekövetkezett. Már rögtön olyan szenvedélyekbe bonyolódva, mint a mohóság, hiúság és a gyűlölet, ezek a frissen érkezettek ennek a kiegyensúlyozatlan bolygónak a negatív hatásai alá kerültek. Az emberek érzései egyre forróbbá váltak, az átlagos élettartam lecsökkent és a természeti katasztrófák egy lidércálommá változtatták az életet. A Föld a magaslatok és mélységek bolygójává vált, hasonlóan, mint manapság. Háború és pusztulás lett úrrá újra ismétlődő ciklusokban. Ez addig fog tartani, amíg az emberek lelkileg (spirituálisan) fel nem nőnek, ami még nem történt meg. Az eredeti benépesítést végző civilizációkkal atomháborúk és katasztrófák végeztek, és így lassan generációról generációra egyre jobban elveszett a tudás és a kultúra is. Az elemek elleni puszta túlélésért folytatott harc annyi időt vett igénybe, hogy ez a fiatalság képzésének rovására ment és így értékes tudás ment veszendőbe. Az erősebbek minden korban arra törekedtek, hogy uralkodjanak a gyengébbek felett. Lemuria kora előtt, Mu országában két faj volt a Földön. Ám nem úgy, mint a bolygóhazájukban élő emberek, az itteni népek közül egyik sem tanulta meg a háború leckéiből, hogy béke által érjen el haladást. A történelem előtti időszakok a Földön így nem mások, mint a nagy, egymást felváltó civilizációk végtelen története, amelyek a Föld kiválasztott régióit uralták. Lemuria virágzott és elmúlt mint az összes többi, annak ellenére, hogy az egyik legfejlettebb civilizáció volt, ami csak kialakult a Földön. Karahota, a főváros most a nagy Gobi sivatag homokja alatt nyugszik. Ott is megvalósult a szegényeknek a kapzsi és hatalmas uralkodó osztály általi teljes elnyomása. Az ország egyik óriási területe hirtelen elsüllyedt a mai Csendes-óceánban és alig maradtak utána nyomok. Atlantisz egy nagy szigetkontinens volt, amely a mai Atlanti-óceánban létezett. Az atlantiak a mai modern embert sok tekintetben túlszárnyalták, de nekik is a fejük fölé nőtt a technológiájuk, ami akadályozta lelki (spirituális) érésüket. Nukleáris tesztek és más technológiai visszaélések következtében a kontinens kettétört, és az utolsó szigetek egyetlen nap alatt süllyedtek el a tengerben és nagyon kevés túlélőt hagytak maguk mögött. Ezekben a zavaros években a Bolygók Testvérisége a Földet olyannak látta, mint egy éretlen gyereket, akinek vezetésre van szüksége. Mialatt itt a civilizációk fejlődtek majd újra összeomlottak, űrhajók szálltak le a Földre a Vénuszról, a Marsról, a Szaturnuszról és a Jupiterről, és folyamatosan jöttek ide embereink, hogy itt éljenek. Ez az a 4 bolygó, amelyik a Föld betelepítésért felelős; mindegyik egyegy hazája volt annak a négy eredeti emberfajnak, amelyik itt fejlődött:

16

A fehér faj, melyet sok ember úgy ismer, hogy az 'árják', a Vénuszról jött. Mi vagyunk azok a nagy "angyalszerű" élőlények, akikről olyan gyakran esik említés a ti un. ufó-találkozásokról szóló esetleírásaitokban. Normális esetben mi 7-8 láb ( 2,38 - 2,72 m ) magasak vagyunk ( asztrális szinten ), és hosszú, szőke hajunkról és kék vagy zöld szemeinkről vagyunk ismertek. Kezeink szélesek, hosszú, elvékonyodó, keskeny ujjakkal, amelyek az erős középső ujj felé hajlanak, úgy, hogy a kéz majdnem úgy néz ki, mint egy gyertya lángja. Nagyon figyelemre méltóak a szokatlanul magas homlokunk, a nagy és egymástól viszonylag messze elhelyezkedő szemek és a magas arccsontok. Halántékaink a szokásosnál jobban beesettek, és alig láthatóak kis, csontos homlokdudoraink jobb és bal oldalon, amelyeket eltakar az a mód, ahogy hajunkat viseljük. A sárga faj a Mars bolygóról származik. Az ilyenek cingár emberek, kis alkatúak, aranyos vagy sötétbarna hajjal és olajzöldes - sárgás bőrszínnel. Nagy, ferdevágású szemeik színe a szürkétől a sötétbarnáig terjed. A marsiak zárkózottságukról ismertek és futurisztikus, többszintesre épített városaikról, amilyeneket un. tudományos-fantasztikus ( sci-fi ) illusztrációkon látunk. (A marsi élet rezgésszintje természetesen szintén nem esik bele a mi fizikai sűrűségtartományunkba.) A marsiak a keleti népekkel és a régi spanyolokkal rokonok. A vörös faj a Szaturnuszról jött a Földre, bár az először a Merkúron fejlődött ki. Egy, a Merkúr keringési pályájában bekövetkezett változás közelebb vitte a bolygót a Naphoz, és amikor az életfeltételek megromlottak, az emberek kivándoroltak a Szaturnuszra. A szaturnusziak hajszíne vöröstől barnáig terjed, arcszínük vöröses sárga zöld szemekkel. Ez egy magas növésű, zömök, vaskos nép, amelynek hozzátartozói a mi Naprendszerünkben atlétikus alakjukról ismertek. Hozzájuk tartoznak az atlantiak is, meg az amerikai indiánok, akik vissza tudják vezetni az eredetüket a Szaturnuszig. Többek között az egyiptomiakat és az aztékokat is erősen befolyásolták a szaturnusziak. A fekete faj a Jupiteren fejlődött. Ez egy magasra nőtt, fejedelmi kinézetű nép széles arcokkal és széles állkapcsokkal. A jupiteriek hajszíne mélyen csillogó fekete és szemeik színe a bíborvöröstől a rózsaszínig terjed. Ez a nép csodálatos hangjairól is ismert, és nyílt, barátkozó, közlékeny természetéről. Leszármazottaik Afrikában és a világ más részein élnek. A harcos és fáradságos évszázadok folyamán a Föld sosem lett elfelejtve vagy elhanyagolva. Az anyabolygók együtt érző emberei mindig is jártak itt, hogy segítsenek fajaiknak. Voltak időszakok, amelyekben a Földön élő emberek még emlékeztek igazi örökségükre és megismerték, szívesen fogadták a világűrből érkező látogatókat, valamint azokat is, akik tőlük közöttünk éltek. De a barbár korszakokban és az utóbbi években is, a földönkívüliek óvatosabbak lettek jelenlétük ismertté tételével. Lemuria és Atlantisz ideje alatt becsültek minket, földönkívülieket a földi emberek a lelki (spirituális), kulturális és technológiai haladásukért tett fáradozásainkért. A Szaturnusz népe például segédkezett Atlantisz felemelkedésében. A régi Egyiptomban szoros kapcsolat állt fenn a földönkívüliek és a fáraók között. Akkoriban más bolygók tudósai szellemi (spirituális) és technológiai tudást hoztak a Földre - mint Atlantisz idején is. Azok között a mérnökök között, akik a piramisokat építették, voltak más bolygókról származó emberek is. Az egyiptomi magas kultúrát erre a befolyásra lehet visszavezetni. Nem volt ez másképp a múlt úgynevezett sötét korszakaiban sem. Azokban az időkben is voltak itt űrutazók, de ahelyett, hogy annak tekintették volna őket, akik valójában voltak, isteneknek tartották őket. A világ sok legendája és titkos irata beszél róluk itt, a Földön végzett munkájukról.

17

A földönkívüli látogatók is megtapasztalták ebben a folyamatban a saját leckéiket. Tapasztalataikból megismerték a Föld különös természetét és észrevették, hogy milyen gyorsan kihasználtak egy-egy új technológiát a hatalomért és uralomért folytatott harcra és hogy milyen problémák keletkeztek ebből. Nagyon óvakodtak a földi emberektől és idővel már nem osztották meg velük annyira szabadon tudásukat. Amikor a tudásnak ez a visszatartása elkezdődött, a Földön lévő civilizációk már alig tudtak valamit igazi örökségükről. A bolygók inkább több szellemi (spirituális) vezetőt küldtek ki, és technikai segítséget most már csak kis, jól biztosított adagokban adtak át. A bibliai időitekben a világegyetemből jött látogatók nagyobb hatást fejtettek ki a földi emberek lelki ( spirituális ) fejlődésére. Sok próféta és szellemi vezető volt földönkívüli. Ótestamentumotok sok űrhajókra, mennyből jött élőlényre vonatkozó utalást tartalmaz, és olyan szellemi ( spirituális ) vezetőket ír le, akik kimentek az emberek közül, hogy Istennel beszéljenek. A világ sok más része is kapott látogatókat a "mennyekben lévő Istenektől", akik szellemi ( spirituális ) igazságokat hoztak az embereknek. Egy bizonyos említett ( atlantiszi ) korszak óta soha többé nem adtak át nagyvonalúan teljes technológiákat a Földnek. Ehelyett tudósokat iktattak be egyes társadalmakba, akiknek az volt a feladata, hogy észrevétlenül ( mivel földönkívüliek ) segítsenek az emberiségnek és akadályozzák meg a tudással való minden visszaélést. Ugyanez történik ma is. Időközben a tudomány és technológia új növekedési impulzust kapott. Újra felfedezték az elektromosságot, az acélt, a gépeket, a légi járműveket, az atomenergiát és sok minden mást. A háborúk azonban tovább folytatódnak, és egyre pusztítóbbakká válnak, a legtöbb ember pedig még most sem tud semmit a sok szomszédos bolygón folyó alkotó élet áldásairól. ( Megjegyzés : ezért kulcs a spirituális UFO-kutatás Magyarországon ma még ismeretlen szellemi irányvonala, és az ez által feltárt tudás, mivel így megismerhetjük saját jövőnket is, azaz a Magasan Fejlett Társadalmak életet! – vagyis fölösleges állandóan erőlködni a földi egonak azért, hogy valami új társadalmi és technológiai rendszert kitaláljon, mivel azt évmilliókkal ezelőtt tökéletesen megalkották és azóta is rendkívül hatékonyan működtetik a testvérbolygóinkon! ) A 40-es évek végén hirtelen feltűnően gyakran jelentettek un. ufó-észleléseket, és az emberek csodálkoztak, hogy ezek az un. ufók repülési manővereikkel kitértek a legmodernebb repülőgépek elől. A kormányok és a hadseregek az egész világon egy rejtély előtt álltak, érdeklődésük a lehető legnagyobb volt és ugyanannyira hallgattak. Abban az időben csak egy pár ember tudta e Föld iránt megnövekedett érdeklődésnek az okát. Továbbfolytatott kísérletekkel egyes tudósok olyan radarsugarakat fejlesztettek ki, amelyekkel végül elérték a Vénuszt, és az ottani megfigyelő állomások valami olyasmit vettek, ami Földről érkező vészjeleknek tűnt. Föld körül állomásozó földönkívüli űrhajókról erre választ küldtek nekik. A földi szakértők azonban nem tudták megfejteni a jeleket, de helyesen számították ki, hogy a jelek egy közeli, Föld körüli pontból érkeztek. A vénusziak aztán kutatóhajókat küldtek ki. Ám amit itt találtak, az elég nyugtalanító volt. Egy bolygó, amelyen egyre hatalmasabb erejű atomfegyvereket hoznak létre és robbantanak fel. Az utolsó 50 év alatt a Földön roppant nagy technikai haladás ment végbe, miközben azonban a lelki ( spirituális ) fejlődés alig volt számottevő. Arról szomorú helyzetről volt tehát szó, amit az előbb Atlantisznál és Lemuriánál is láttunk. A rettegett nukleáris fizika újjászületése a Bolygóközi Testvériség tudósai és szellemi vezetői számára nagy aggodalom forrásává vált. Azért is, mert ők

18

tudták, hogy a Föld problémái továbbá nem korlátozódnak egyedül erre a bolygóra. Az atomerő birtokában ez a bolygó fenyegetéssé vált az egész Naprendszer számára is. A Föld nemzetei eközben észlelték az un. „misztikus ufókat” fővárosok, ipari területek, katonai bázisok, kutatóközpontok és atomkísérleti zónák fölött is. Ekkor már nem volt kétséges, hogy ezek az űrhajók személyzettel rendelkeztek és a mozgásukhoz fölényesen fejlett technológiát használtak. A magas rangú katonák elkezdtek aggódni. Viszont elég rossz volt az, hogy a földönkívülieket misztifikálták, de a velük kapcsolatos igazság megismerése még rosszabb volt! A földi vezetők nem voltak felkészülve arra a sokkra, hogy fejlett emberi élet mindenütt létezik. Mindez akkor érte el tetőpontját, amikor a Bolygók Testvériségének képviselői, azonosságuk kielégítő igazolásával, kapcsolatba léptek a Föld kulcsfontosságú személyeivel. Több amerikai elnök tapasztalta meg első kézből ezt a döntő igazságot! Üzeneteink tanácsokból és meggyőzési kísérletekből álltak, de sohasem tartalmaztak erőszakra való utalást. A hosszabb időn át zajlott többszöri eszmecsere alkalmával a földi vezetők sokat tanultak a bolygókról és azok népeiről. Képviselőink kinyilvánították, hogy legfejlettebb erőik képessége ellenére nem akarnak beavatkozni a Föld ügyeibe. Mert ha akartuk volna, abban az időben nagyon könnyen meghódíthattuk volna a Földet! De az nem állt összhangban spirituális hitünkkel, amely meghagyja minden egyénnek a szabadságát arra, hogy saját döntéseket hozzon és saját tapasztalatokat szerezzen. Akkor sem avatkoznánk be, ha egy olyan atomháború kezdene kialakulni, amely veszélyeztetné képviselőinket vagy űrhajóinkat. Mi már nem gyilkolunk, még önvédelemből sem, egyénként sem és népként sem. Ezeknél a tárgyalásoknál az atomenergia és annak veszélyei képezték a fő pontokat. Mindkét nagyhatalmat behatóan figyelmeztettük egy nukleáris szembenállás veszélyére és értelmetlenségére. Tudósaink világossá tették a leghatalmasabb katonai vezetők és az atomtudósok számára, hogy önpusztító dolog az atomkísérletek folytatása. Elmondtuk nekik, hogy a mi űrhajóink fedélzetein lévő műszerek olyan ( sugárzási ) károkozást fedeztek fel, amelyekről a földieknek fogalma sem volt. Felhúzott szemöldökök és kifogások alkották a reakciót, amikor a politikai rendszerek kerültek szóba. Saját tapasztalataink megmutatták nekünk, hogy a 2- vagy 3-párti rendszer számtalan problémát okoz, mert a lakosságnak egy nagy része mindig elégedetlen és boldogtalan azzal, amit az uralkodó párt tesz, és hogy egyetlen párt sem tud valaha is valóban jó lenni. Ehhez jön még, hogy a korrupciót, igazságtalanságot és pusztító versenyt szabályosan beépítenek a rendszerbe. Hangsúlyoztuk, hogy ez nem puszta elmélet, és hogy már más bolygóknak is meg voltak ugyanezek a problémái, mielőtt még benépesítették a Földet. Megmutattuk, hogy a naponkénti hatalmi harcok pusztítóak, hogy a nemzetek közötti vitatkozások, veszekedések legtöbbször pusztán gyerekes dolgok és hogy valódi demokrácia igazából sehol sem létezik ezen a bolygón. Mert ennek a világnak a nemzeteit valójában a jólétben élők oligarchiái, a kizsákmányolók kis csoportjának politikai és gazdasági vezetői kormányozzák. A pénz az ő életnedvük. Nincs fogalmatok arról, hogy valójában milyen hihetetlen hatalma van ennek a pénzzel történő uralkodásnak. Ám az igazi kép ezzel kapcsolatban legalább annyira sokkoló és hihetetlen, mint a közeli bolygóink életéről szóló igazság.

19

Nos, mi volt az eredménye ezeknek a tárgyalásoknak? A két szuperhatalom és bizonyos számú nemzet beleegyezett abba, hogy befejezik a légkörben végzett atomkísérleteket és eltávolodnak a tömény elrettentési koncepciótól, ami halálos biztonsággal egymás kölcsönös megsemmisítéséhez vezetne. Népünk legtöbb javaslatát azonban visszautasították, és ugyanabban az időben bevezették a titoktartásnak egy mai napig tartó korszakát. Túl sok hatalommal bíró embernek túl nagy személyes érdeke fűződik ahhoz, hogy ne derüljön fény az igazságra. Mert ha a mi létünk általánosan ismertté válna, akkor a Föld bolygón megszűnne a széles körben elterjedt korrupció és kizsákmányolás. Itt az embereknek csak egy nagyon kis százaléka birtokolja a világ erőforrásainak, a termőföldjeinek, a gyárainak és vagyonainak a nagy részét, és a pénz az eszközük az uralmuk fenntartására. Lehet, hogy nehéz megérteni, de mi a Vénuszon megtanultunk pénz nélkül élni. Ennek eredményeképpen nálunk már nincs az anyagi javaknak és a pénzeszközöknek a halmozása, de kizsákmányoló média sincs. Ez meglehetősen pozitívan hat a tudatunkra. A Vénusznak nincsenek központi vagy nemzeti kormányzatai, és semmi sincs, ami egy osztálytársadalomra hasonlítana. A Földnek azon jól élő, hatalommal rendelkező emberei, akik tudnak rólunk, nem akarják, hogy a tömegek megismerjék a mi életmódunkat. Számukra a titoktartás túlélésüknek egyik záloga. Az energiaiparban pénzügyileg érdekelt emberek kínosan ügyelnek arra, hogy elnyomjanak mindent, ami az un. ufókkal és azok utasaival kapcsolatos információ. Ugyanis a technikailag fejlett bolygókon a szükséges energiát mágneses és napenergia biztosítja. Mivel ezek korlátlanul rendelkezésre állnak és kis költséggel járnak, az ilyen fejlett technológiák itteni bevezetése kiiktatná a hagyományos energiaipart. A mágneses energiát arra is használják, hogy ellássák un. repülő csészealjainkat és nagy anyahajóinkat. És ha itt mindenki rendelkezne egy ilyesféle járművel, melynek üzemeltetési költségei majdnem nullára tehetők, nem lenne többé szükség autókra, hagyományos repülőgépekre és hajókra. Az autópályák, a vasúti sínek, a repülőterek meg még pár száz egyéb létesítmény is fölösleges lenne akkor. Az embereknek nem kellene többé városokban élniük, mert egyszerű, gyors és olcsó lenne naponta akár több ezer kilométeres távolságot is megtenniük. Micsoda veszteségeket jelentene ez a jelenlegi uralkodó körök számára! Az ő álláspontjuk világos: a szomszédos bolygókról származó technológia egy olyan változást hozna, ami számukra nem kívánatos; ők, mint az önző emberek, a jelenlegi rendszer fenntartásában érdekeltek. Nekünk, vénusziaknak ma is egy sor ellenségünk van itt. És annak ellenére, hogy a legtöbb ( egyszerű ) ember tárt karokkal fogadna minket, mi a Földet még mindig egy barátságtalan bolygónak tartjuk. A hadsereg, a rendőrség és megijedt polgárok fegyverrel lőttek az űrhajóinkra, amint felfedezték azokat, annak ellenére, hogy mi semmilyen ellenséges szándékot nem mutattunk. Ez jó ok volt arra, hogy elkerüljük a lakott területeket. A Testvériség tiszteletben tartja a Föld éretlenségét, amely ennek a bolygónak a viszonylag fiatal életkorával függ össze. Így a lakosság leginkább negatívan reagál az olyan váratlan látványra, mint amilyenek a mi űrhajóink, melyek az ő elképzeléseik számára teljesen idegenek. Az ember olyan sok háborút és katasztrófát élt meg a Földön, hogy a más bolygókon való élet gondolata nem túl megnyugtató. A földönkívüli teremtmények inváziójáról szóló un. science-fiction filmjeitek áradata pedig minden volt, csak nem segítség nekünk. A mi űrhajóink legtöbbször rejtve maradnak, mikor ellenséges terület felett repülnek, még akkor is, ha maguk az ott élő emberek esetleg ezt nem tartják ellenségnek. A kormányok és a hadseregek barátságtalan eljárásának pedig az is a következménye,

20

hogy a hatalom mindent elkövet, hogy szigorú hírzárlatot tartson fenn az aktuális észlelésekkel, leszállásokkal és találkozásokkal kapcsolatban. Könyveket írtak erről, melyek feltárják, hogy hogyan ellenőrzik a katonák és a titkosszolgálatok egyfolytában a sajtót, hogy hogyan hallgattattak el tanúkat, terjesztettek hamis információt ( dezinformációt ) és koboztak el értékes bizonyítékokat. Ez sajnálatos. Nagyszámú ember tud erről a cenzúráról, ám az embereknek még nagyobb csoportja kapna sokkot, ha megtudná, hogy mennyire komoly és szerteágazó valójában ez a cenzúra. ( Megj : hogy valójában egy negatív mátrixban él! ) Mégis, a földi kormányok minden fortélya ellenére, űrhajóink folytatják itteni műveleteiket. Kibővített technológiával megfigyeléseink most évszázadok óta a legmagasabb szintet érték el. Hajóink közül több őrjáratozik egeteken és országotok fölött és több emberrel vesz fel kapcsolatot, mint valaha is ismert történelmetek folyamán. Azok a testvéreink közül, akik itt élnek, egyre inkább kinyilvánítják jelenlétüket bizalmas barátaiknak. De mielőtt még tovább megyek, utalnom kell arra, hogy nem minden un. ufó a mi Bolygói Testvériségünktől származik, sőt még csak nem is a mi Naprendszerünkből. Ezek közül egynéhány tulajdonképpen az asztrális fény és a dimenziók közötti élőlény, néhányan ismertek számunkra, mások nagy távolságokból érkeznek. Az egész kép nagyon összetett, de részünkről sok leszállás volt a Földön és sok néppel történt már meg a kapcsolatfelvétel. Űrhajóink aktívak a világ minden részén, megfigyelik a Föld légkörét, az országokat és az óceánokat. Az atomkísérletek halálos fenyegetést rejtő következményei pedig különösen aggodalomra adnak nekünk okot, de éppúgy a természeti katasztrófák, a földrengések, a klímaváltozás és a Föld tengelyének elbillenése is. ( Megj : Írta ezt Omnec 1975 körül! ) Azok között az emberek közül, akik figyelemmel kísérik mindezeket az aktivitásokat, egyre többen vannak meggyőződve arról, hogy néhány észlelt un. ufó valójában magasan fejlett bolygókról jön, és ezek az emberek már nem nevetnek olyan könnyen mások ufókkal vagy azok személyzetével szerzett tapasztalatain. De a szomszédos bolygókkal meglévő kapcsolatot még nem jelentették be, sőt, lehet, hogy ez még egy ideig így is marad. Érdekes lehet még, ha megemlítem, hogy a Szaturnusz és a Jupiter felületén uralkodó gravitációs vonzerő nem olyan nagy, mint ahogy azt tudósaitok feltételezik, és sem az Uránusz, sem a Neptunusz, sem a Plútó, sem az azon túli bolygók nem jéghidegek. ( Megj : a Plútón túl még három bolygó tartozik a Naprendszerünkhöz, és az utolsó, a 12. pedig a Nibiru. ) A Merkúr kivételével a felületi hőmérsékletet nem minden esetben a Naptól meglévő távolság határozza meg. Igaz az, hogy a Plútót és az azon túli bolygókat befolyásolja egy másik aszteroidagyűrű, amely felerősíti a napsugárzás energiáját, amennyiben úgy működik, mint egy elektromos rácsmező. A Mars és Jupiter közötti gyűrűnek ugyanilyen hatása van a Jupiterre, a Szaturnuszra, az Uránuszra és a Neptunuszra. ( Megjegyzés - itt most egy kicsit részletesebb magyarázatra van szükség, mert Omnec Onec sem fogalmaz ebben a témakörben mindenki számára érthetően :

21

A Naprendszerünkben valójában három aszteroida-öv található! Első az ismert belső aszteroida-öv a Mars és a Jupiter pályája között, a második az 1992 után / hivatalosan / is elismert Kuiper-öv, ez a Neptunusz és a Plútó között van – a Plútó valójában nem tartozik a Kuiper-övhöz, hanem egy utána következő külön Földszerű bolygó! És ez a csillagászati tévedés vezetett oda, hogy a Plútót 2006-ban egyszerűen lefokozták kisbolygónak! - a harmadik aszteroida-öv Oort-felhő néven pedig a Naprendszerünk szélén található, a 12. bolygó után. A szerzőnő által említett kiegyenlített gravitációs és hőmérsékleti viszonyok a Naprendszerünk 12 bolygójára vonatkozóan négy tényező egymásra hatásával jön létre : 1. A Napunk 2. Belső aszteroida-öv 3. Kuiper-öv 4. Oort-felhő Ez a négyes rendszer egy katódsugárcső működéséhez hasonlítható / a szerzőnő elektromos rácsmezőnek nevezi / , melynek a pozitív pólusa a Nap, a negatív pólusai pedig a három aszteroida-övezet! És ezért van az, hogy többé-kevésbé kiegyenlített gravitációs és hőmérsékleti viszonyok uralkodnak a Naprendszerünkben, mivel az aszteroida-övezetek a Nap energiáját és gravitációs potenciálját egymás után felerősítik! Megérteni azonban ezt az egyszerű kozmikus összefüggést a mai emberiségnek még nagyon nehéz, mivel az iskolai oktatás révén tudatilag egyenirányítva van, és így a hitelveket – ahogy ez eddig minden korban történt – tudományos tényekként fogadja el. Azt azonban nem veszik észre, hogy ez az érzéki csalódás csupán azért jöhet létre, mivel egy negatív mátrix-társadalomban élnek, ahol a hatalom korlátlan manipulációs képességgel rendelkezik az emberek felett. Így pl. a newtoni fiktív mechanikai törvények „örök érvényességét” a hatalom bármikor képes a modern kamu-űrkutatás révén is az embereknek „bebizonyítani”! Holott pl. a Holdon sem 1/6 a gravitáció, mely a newtoni tézisekből következne, de a hatalom képes arra, hogy lelassított filmfelvételekkel az embereknek „beadja”, hogy a Holdra szállás emberi tapasztalata a newtoni törvények egyetemességét igazolja! ) Az amerikai és orosz űrhajózási programok beindulása óta szondákat küldtek a szomszédos bolygókhoz. Ezeknél adatott meg első alkalom, hogy egy másik bolygó légkörébe behatoljanak és a közvetlen közelről a környezetet fényképezzék. Ha viszont az általuk alkalmazott cenzúrára gondolok, kétlem, hogy a közeljövőben bármiféle meglepetésre okot adó tény napvilágot láthatna. A legtöbb adatot, melyeket ezek a szondák visszaküldtek a Földre, sohasem hozzák nyilvánosságra. Ám olyan adatokat gondosan bizonyítéknak választanak ki, melyek azt sugallják, hogy az emberi élet más bolygókon nincsen – és ezt fogadja be a nyilvánosság. Mert tulajdonképpen maguk az űrszondák, melyeket közvetlenül egy bolygó felszínére küldtek, nem hazudnak. Annál inkább azonban azok, akik irányítják őket! A mi embereink, akik úgy döntöttek, hogy a Földön élnek, hallgatnak ezekről hazugságokról, és különösen azok, akiknek fontos feladataik vannak itt. Számukra egy leleplezés nem jöhet szóba, nekik túl sok vesztenivalójuk van: egy földi misszió kudarca vagy talán magának az életük elvesztése is. Hisz mi is lenne, ha egy elismert tudós

22

az amerikai nukleáris kutatásban egyszer csak elismerné, hogy ő a Vénusznak az egyik tudósa? Vagy ha egy magas beosztású kormányzati hivatalnok tenné ugyanezt? Vagy kinevetnék, vagy hinnének neki, de egyik sem lenne túl kedvező. Az, hogy az én népem miért segít továbbra is ennek a bolygónak, és hogy miért él részben itt, valószínűleg nem könnyen érthető. Hisz miért is adjunk fel egy békés, kellemes életet, hogy egy ennyire negatív környezetben éljünk itt a Földön? Az emberek gyakran feltették nekem is ezt a kérdést. Hogy miért hagytam el a Vénuszt, ha ott az élet annyival kellemesebb volt? A válasz világegyetemünk felépítésében rejlik és a Földnek a mi Naprendszerünkben elfoglalt egyedüli helyzetében. Űrutazóink évezredeken át kutatták a fizikai világegyetemet, és mindenütt legnagyobb mértékű rendet és törvényszerűséget találtak. Nem csak az atomok, hanem a bolygók és naprendszerek is természeti törvények szerint léteznek, amelyek már akkor megvoltak, sőt még azelőtt, hogy megteremtették ezt a galaxist. Vannak olyan kozmikus tervek és törvények, amelyekről a földi ember nagyon keveset tud. A fizikai világegyetem felépítése nagyon jelentőségteljes azok számára, akik felfedezték titkait. A világegyetemet egyetlen egy szellemi gondolatból tervezték meg, hogy támogassák az életet annak sokféle formájában. És ahogy a Föld tudósai is lassacskán megtanulják azt, hogy az élet épp oly kevéssé véletlenszerűen jött létre, mint az a sok természeti törvény is, amely uralja azt. Ezek a törvények megtalálhatók minden naprendszerben. A fizikai világegyetemben minden életfokozatban mintákat fedeztünk fel, rendet és ciklusokat, amelyeket elfogadunk és amelyekből tanulunk. A kozmikus lét nem felejtette el az embert, mint a magasabb életformák egyikét a fizikai világegyetemben. Úgy, mint ahogy mindenütt meg lehet találni a fizika és kémia törvényeit, úgy van ez az ásványokkal, a növényekkel és az állatokkal is. Valószínűleg meg lennétek lepődve, ha tudnátok, hogy hány földi növény és állat származik más bolygókról, melyeket a betelepítők hoztak ide a Földre. Minden bolygó azért lett megteremtve, hogy sok síkon támogassák az életet. És így számunkra nem volt meglepetés az, hogy utazásaink során felfedeztük, hogy a legtöbb bolygón van emberi élet. Az ember nem a Föld egyik teremtménye, hanem a világegyetem egyik élőlénye, aki benépesítette a Földet. Az emberi fajt a világegyetemben teremtették, és az sok helyhez tud alkalmazkodni. Ha a kutatók nem fedezték volna fel az eszkimókat az Északi-sark közelében, akkor ma talán általánosan azt hinnék az emberek, hogy az ember ilyen szélsőséges körülményekhez nem tud alkalmazkodni. De idővel az emberi test képes erre, és alkalmazkodik nagyon különböző feltételekhez különböző szélsőséges helyzetekben. Rövid vagy hosszabb idő alatt meg fog mutatkozni annak igazsága, amiket itt mondok. Az ember, mint univerzális életforma más bolygókon fejlődött ki előbb, néhány esetben olyan síkokon, amelyek annyira spirituálisak, intellektuálisak és fizikaiak, hogy a földi ember azt el sem tudja elképzelni. A vénusziak és a Testvériségben élő barátaink nagyon érzelmes lények. Olyan történelmünk van, amely nagyon hasonlít a Ti jelenlegi viszonyaitokra. A Vénusznak is meg voltak a maga háborúi és hatalmi harcai, megvolt a szegények elnyomása és voltak kegyetlenségei. A mi gondunk arra vonatkozik, hogy a Földnek problémái vannak azzal, hogy felnőtté váljon. Ugyanazok a hibák újra és újra megismétlődnek. Ahelyett, hogy a háborúk helyett haladást érne el, a Föld immár ijesztően hosszú ideje ugyanazon a szinten áll, és a helyzet inkább romlik, mint javul. Egy fekete felhő úszik az egész bolygó fölött.

23

Jó okokból tudósaink továbbra is dolgoznak óriási űrhajókban magasan fenn a Föld légkörében, míg más életterületekről származó embereink továbbra is élnek itt lenn. Mi is érintve vagyunk attól a szenvedéstől, amelyen a földi emberiség keresztülmegy. Közülünk sokan azért élnek a Földön, engem is beleértve, hogy kielégítsék saját személyes fejlődési igényeiket. Naprendszerünkben negatív bolygóként a Föld vonz olyan embereket, akiknek fejlődésük részeként negatív tapasztalatokra van szükségük. Keleten ezt a szükségletet vagy feladatot karmának hívják, ami kéz a kézben jár a reinkarnációval. A reinkarnáció ( újbóli megtestesülés ) a Bolygók Testvériségének népei között az élet egyik elismert ténye. Ez nagyon reális dolog, mint ahogy mindenki tudja, aki fejlett kultúrában él. Tudományosan - hála a lelki (spirituális) és technikai haladásnak - áttörtük azt a gátat, amit Ti halálnak neveztek. Mindenki, aki ma a fizikai világegyetemben él, sok alkalommal élt korábban, de ezt a nyugaton élő földi emberek legtöbben nem tudják. A reinkarnáció gondolata által számunkra nem annyira tragikus, hogy egy negatív Föld bolygón élünk. A negatív tapasztalatok csak részeit képezik egy sok, néha különböző bolygón zajló, számos élet alatti, hosszú fejlődési periódusnak. Minden személyiség örökre egy egyén marad, akkor is, ha már a világegyetem bármely más helyén testesül is meg térben és időben. A karma egy láthatatlan törvény, amelynek mindannyian alá vagyunk vetve, akár akarjuk, akár nem, attól is függetlenül, hogy hiszünk-e benne vagy nem. Ezt az ok és okozat törvényeként ismerik, mert mindennek, amit egy ember tesz, gondol vagy érez, van valamilyen hatása őreá. Néha cselekedeteinek hatása vagy gyümölcse csak évekkel vagy életszakaszokkal később mutatkozik meg, de ez elől nincs menekülés. A karma törvénye kiterjed az élet minden területére, egészen addig, amíg minden bűn ki nincs egyenlítve. Ennek semmi köze nincs a sors determináltságához, mert minden pillanatban friss karmát alkotunk és learatjuk a régit. Ez egy nagyon szigorú törvény, és senki sem szabadulhat meg azoktól a szenvedésektől vagy örömöktől, amelyeket önmaga okozott. Az én Földre jövetelem egyik oka az volt, hogy valamit kiegyenlítsek a karmámból. Meg kellett tanulnom az együttérzés leckéit és el kellett varrnom korábbi földi életeim néhány visszamaradt szabad szálát. A Vénuszon folyó élet boldog (üdvözült) volt, és könnyen elhatározhattam volna, hogy ott maradok. De világossá vált számomra, hogy az elkerülhetetlent csak elodáztam volna, ha kiélem az életemet a Vénuszon. Talán a Földön születtem volna újra. Ha visszatekintek, örülök, hogy úgy döntöttem, hogy ennek az életemnek a hátralévő részét a Földön töltöm el, minden szenvedés és szükség ellenére, amelyeken keresztül kellett menjek. A mi embereink számára nem szokatlan, hogy ide jöjjenek karmájuk kiegyenlítésére. Ők vagy olyan itt élő emberekkel akarják tisztázni karmikus tartozásukat, akikkel korábbi életek során voltak kapcsolataik, vagy szükségük van néhány negatív tapasztalatra, mint amilyen egy háború vagy a szegénység. A mi Naprendszerünkben ilyen tapasztalatokat egyébként már sehol máshol nem lehet már szerezni. Az én itteni, gyerekként történt megérkezésem más, egyedüli dolog volt. Az, hogy egy új társadalom fogadjon be minket, nem csak nehéz, hanem veszélyes dolog is. Aki felnőttként jön a Földre, gyakorlás és tapasztalás által érkezik itt meg, nekem azonban úgy kellett beilleszkednem egy földi családba, hogy nem ismertem azt. A népem számára rendelkezésre álló eszközök segítségével a terv sikeres volt. Biztos vagyok abban, hogy

24

vannak családok, akik tudnak rólunk és akik felajánlották volna, hogy felnevelnek, de engem karmikusan ez az egy különös család vonzott. Mint fiatal lány, sose mertem egyetlen egy szót sem szólni a Vénuszról, sem a családom körében, sem legjobb barátaim felé. Mielőtt elhagytam a Vénuszt, többszörösen figyelmeztettek, hogy ez mennyire buta és veszélyes dolog lenne. Hisz itt az emberek még azt sem tudják, hogy a Vénuszon egyáltalán van élet. Filmjeitekben úgy tűnik, hogy űrhajósaitok más bolygókon mindig csak szörnyeket, gonosz diktátorokat és háborúzó hatalmakat találnak, ami valójában azt tükrözi, amit a mi űrhajóink találnak itt a Földön. És biztos vagyok abban, hogy pszichiátert hívtak volna hozzám, aki a túlérett elképzeléseimet gyógyítja, hogy "kiszabadítsa ezt a szegény gyermeket a fantáziavilágából". Előrehaladottabb életkoromban pedig a magyarázat talán rafináltabb lett volna, ha elkövetem azt a hibát, hogy fecsegek. "Nincs kétség afelől, hogy ez csak egy megzavarodott gyerek Tennessee legsötétebb erdeiből. Érzelmi szenvedésekkel teli gyerekkora afelé űzte, hogy egy álomvilágban találjon menedéket. A Vénusz a boldogság egyik fantáziaországára asszociál, egy olyan helyre, ahol új értelmet lelhet az élete." Most, amikor elkezdem mondani a saját történetemet, gyakran hallom ezt. Nem zavar, mert tudom, hogy ez csak korlátozott megértésből fakad. Retz városában hallottam először arról, hogy a Földön is lehet élni. Ugyanannyira, amennyire le akartam valamit dolgozni a karmámból, kell, hogy betöltsek egy speciális missziót népem számára azzal, hogy megtöröm a hallgatást itteni jelenlétemről és beszélek a mi Bolygói Testvériségünkről. Úgy érzem, hogy később kapcsolatot fognak felvenni velem további részletek feltárására. Engem azért választottak ki, hogy ebben a rivaldafényben legyek, mert szükséges az, hogy népünk történelme ne csak felületesen, égi jelenségek vagy leszálló űrhajók által közvetítődjék. Mert az ilyen jelenségeket meg lehet támadni, félre lehet magyarázni vagy el lehet titkolni, mint ahogy ez múltban mindig így is történt. Ám egy hírközlés nem olyan sokkoló, összehasonlítva azzal, ha egy űrhajó utasaként lépne be az ember egy nyilvános összejövetelre. Mert ilyen fellépés túlságosan korlátozná a szabad választás lehetőségét és kultúrsokkban csúcsosodhat ki. Ehelyett az a jó megoldás, ha az igaz történetet olyan valaki mondja el, aki nem úgy hat, mint egy világmindenségből megjelent földönkívüli. Nem veszélyeztetek semmilyen titkos küldetést azzal, ha beismerem, hogy a Vénuszon születtem. Én nem tudós vagyok, aki bármiféle titkos tudással rendelkezik űrhajókról vagy mágneses erőről. Manapság az én feladatom abban áll, hogy megírjam ezt az életrajzot. Ezt abban a komoly törekvésben teszem, hogy a mi életutunkat megosszam Veletek. Azáltal, hogy én ennyi időt töltöttem el itt, az emberek számára egyszerűbb valóban emberi lénynek elfogadni és megérteni engem. Én nagyon könnyen tudok azonosulni a Földön élő emberekkel és ők még könnyebben tudnak azonosulni velem. Azok között a fájdalmak és kínok között, amelyeket átéltem, sok minden hasonlít azokra, amit mások is elszenvedtek az ő életükben. Amikor először elhatároztam, hogy elhagyom a Vénuszt, jövőmet inkább valami kalandnak láttam. A retz-i szellemi ( spirituális ) vezetők természetesen figyelmeztettek, hogy ne számítsak egyszerű, szórakoztató létre, de engem kitöltött annak az izgalma, hogy egy másik bolygóra fogok repülni. Az a szenvedés, amelyről hallottam, nem tűnt valóságosnak számomra. Mi ugyan tudatában vagyunk a Földön lévő fájdalmaknak, szegénységnek és háborúknak, de akkoriban ezek nem személyes tapasztalataim voltak.

25

Inkább olyan volt ez, mint ahogy egy nyugati tehetős ember éli meg az ázsiai éhínséget. Őt alig érinti az, mert nem esik az ő személyes tapasztalásai körébe. Amikor azon az éjszakán kiszálltam űrhajónkból Nevadában, nagyon bizonytalan voltam a dolgomban, nem éreztem jól magam, ha arra gondoltam, hogy milyen dolgok várnak rám. Boldog voltam, mert akkoriban nem tudtam, hogy milyen rossz lehet egy karma, ha tudtam volna, megfordultam volna azon a helyen és hazamentem volna. "Az angyalok nem sírnak" - ez volt egyik ötletem ennek a könyvnek a címére, mert a mi életünkben annyi öröm van, hogy alig sírunk, akkor is csak akkor természetesen, ha a Földre vagy elmúlt ottani életeinkre gondolunk. Amióta itt vagyok, sokat sírtam, annyit, mintha az életem nem is állt volna semmi másból! Itteni életem tele volt kalanddal és bűvölettel. A másik oldalon értékes tapasztalat volt számomra, hogy olyan emberek között voltam, akik valóban törődtek velem és szerettek engem. Idejönni annyit jelentett, hogy elhagytam mindent, amit ismertem és szerettem, egy alkotásokkal ( kreativitással) teli és békés életet adtam fel. Miután otthagytam vénuszi nagybátyámat Arkansasban, azért, hogy ide beilleszkedjek, egyedül voltam, idegen egy idegen országban. Itteni életemben mások olyan sokféle módon és olyan gyakran bántottak meg engem, hogy ma inkább meghalnék, minthogy megsértsek egy másik élőlényt. Én túlságosan jól tudom, hogy mi a szenvedés, a fájdalom és a nyomor. Azokban a földi családokban, amelyek felneveltek, mostohaapáim olyan iszonyú büntetések voltak számomra, amiket meg kellett tanulnom elviselni. Az egyik akkor erőszakolt meg, amikor 14 éves voltam, a második akkor, amikor 16 voltam, mialatt egy megtöltött fegyvert nyomott a homlokomhoz. Nem voltam elég bátor vagy hősies, hogy megpróbáltam volna védekezni, mert korábban már belelőtt a karomba és nem volt olyan érzésem, hogy eljött volna annak az ideje, hogy meghaljak. Egyszer megszúrtak, amikor berúgott mostohaapámat el akartam téríteni attól, hogy megölje nevelőanyámat. Már nem is emlékszem, hányszor vertek meg. Amíg végül elköltöztem, az életem az abszolút pokol volt. Azóta nem épp mennyei az életem, és ki tudja, mennyi borzalomban lesz még részem azért, amit leírtam ebben a könyvben ! Tapasztalatból megtanultam, hogy milyen a karma valójában. Itteni életem gigantikus mennyiségű karmának egy életszakaszba történt besűrítése volt, úgy, hogy végeztem ezzel örökre. Ha az emberek tudnák, mennyire biztos az, hogy összes rossz cselekedetük egy napon visszaüt rájuk, ki tudna akkor még tudatosan megbántani egy másik embert? Csak olyat okozz másoknak, amit akarnál, hogy ők okozzanak Neked, mert minden, amit másoknak okozol, valamilyen időben visszaszáll Rád. Ez egy nagy tanítás, amit megosztok Veletek. Én manapság nem vagyok elkeseredve. A múlt mögöttem van és megpróbálom az adott pillanat boldogságát élvezni. A világ csak úgy bánt velem, ahogy egykor én bántam ővele, és mindenki a saját - jó vagy rossz - tapasztalatai által fejlődik. Én a magam részéről megtanultam az együttérzés egyszerű leckéjét, úgy, ahogy minden más egyén minden más bolygón megtanulja a saját leckéit. Földi életem azt bizonyítja, hogy az a puszta tény, hogy egy magasabban fejlett bolygón születtem, nem jelenti azt, hogy fel lennék mentve múltam leckéi alól. Kevesebb mint néhány évtizeddel ezelőtt az emberek még nem lettek volna készek arra, hogy elfogadják ennek az önéletrajznak a gondolatait. Mindannyiunk számára hasztalan lett volna, hogy sokat beszéljünk, és azok, akik megtették azt, sajnálkoztak miatta.

26

A tudatnak vagy az ismeretnek az új foka az, ami most lehetővé tette ezt a könyvet. És attól függően, hogy hogyan reagál rám a nyilvánosság, közülünk talán többen is meg fognak nyilatkozni. Eltekintve a mi egyéni okainktól, amelyek miatt itt vagyunk, nagyon aggódunk a Földön élő emberek tudata miatt. Ennek az ő élettel és világegyetemmel és az öntudatnak mindenben játszott szerepével kapcsolatos alapvető felfogásukhoz van köze. Az olyan erőket, mint a telepátia és a tisztánlátás, amelyekbe mi be vagyunk avatva, természetes képességként néhány évvel ezelőtt még általában nem fogadták el. Ezoterikus témákat az emberek leginkább kis, magán csoportokban tanulmányoztak. Az okkult tartalmú könyveket kevés figyelemben részesítették és a tudatlanok gyakorta kinevették azokat. A médiák ódzkodtak attól, hogy komolyan vegyenek bizonyos pszichikai ( lelki ) jelenségeket. Az ember természetes képességeit vagy sátáninak vagy nem létezőnek nyilvánították, ami valóban szomorú állapot. Különös figyelmünk ebben az időben arra irányul, hogy egy résszel hozzájáruljunk a Földön a szellemi ébredéshez. Politikai és szociális reformok nem képezik közvetlen céljainkat. A vénusziak felfogása szerint a Földön jellemző életstílus csak az általános szellemi fejlettségnek vagy az embereknek, mint egyének a tudatának egy megnyilvánulása. A fizikai világegyetemben zajló élet alapja nem más, mint a szellemi ( spirituális ) ébredés, és az élet minden részlete ettől a mindenütt jelen lévő alapigazságtól függ. A mi spiritualitásról meglévő felfogásunk valószínűleg nem felel meg annak, amit elvárnátok. Ez nem feltétlenül azt kell, hogy jelentse, hogy buzgó vallásosak legyünk vagy egy nyilvánvaló szent életét éljük. A mi szellemi (spirituális) tanításunk egy minden bolygóra érvényes tanítás, amely ténylegesen a tudomány egyik haladó formáját jelenti. Ez azt jelenti, hogy az ismereteink egyrészt az élet, halál, Isten, túlvilág és az összes olyan témának az átfogó tudományát nyújtja, melyekhez a földi vallásos és spirituális utak is mélyükre hatolni törekszenek. Mi minden egyén számára lehetővé tesszük, hogy közvetlen tapasztalat által maga győződjön meg arról, hogy milyen az élet a halál után és hogy ki vagy mi valójában az a lény, akit Ti Istennek neveztek. A másrészt magába foglalja a tanításunk a fizikai világegyetemnek és törvényeinek valódi megértését, mely szemlélet aztán fantasztikus technológiai csodáinkban is megvalósul. Minket mindig érdekeltek azok a szellemi ( spirituális ) utak, vallások és okkult ( titokzatos ) iskolák, amelyek a Földön keletkeztek. Az elmúlt korokban mi is részesei voltunk ezeknek, azáltal, hogy szellemi vezetőket küldtünk ide, akik körül később vallások alakultak ki. Manapság sok ilyen út korlátozott abban a szabadságban, bölcsességben és szeretetben, amelyet elkötelezettjeinek nyújt, de nem kritizálhatunk egyet sem közülük, mert minden szellemi út egy bizonyos tudati szintnek a képviselőit vonzza, és ezek a szintek nem mind egyenlők. Ha egy ilyen út azt nyújtja, amire egy egyénnek szüksége van, és kielégíti őt, akkor az az út annak az egy egyénnek ( vagy a hozzá hasonlóknak ) a számára egy jó út. Miközben egy ember lelkileg ( spirituálisan ) megérik, megtanulja, hogy egyik hagyományos vallás és szellemi út sem elégíti ki, mert valami élő hiányzik számára. Nekem is megvolt ugyanez a problémám, amikor a Földre jöttem. Frusztrált ( bénított ) engem az, hogy egy olyan fiatal testben vagyok, de a fejem tele van olyan tudással, ami sok ember felfogását meghaladja. Nehéz volt számomra olyan dolgoknak az elfojtása, amelyek számomra nagyon természetesek voltak, például a gondolatolvasás. Volt egy idő, amikor nagyon vissza kellett, hogy fogjam magam, hogy ne mondjam el minden barátomnak, sőt az utcai embereknek, hogy alvajárók.

27

Mivel az én lelki ( spirituális ) neveltetésem annyira különböző volt azoktól a tanításoktól, amelyeket a Földön kínáltak fel nekem, egyetlen egyet sem vettem át közülük. Gyerekként Tennessee-ben egy protestáns egyházban neveltek, amely nagyon primitívnek tűnt számomra. Kiábrándított és megbántott azon vallások szellemi ( spirituális ) tanításainak a korlátoltsága, amelyekkel ebben az országban találkoztam. A vénusziak az élet minden területén a szellemi és természeti törvényekkel összhangban élnek, következetesebben, mint amennyire a földi emberek élnek az általuk kreált törvények szerint. Ez egy nagyon alapvető különbség a többi bolygó és a Föld között. A személyes tapasztalat az az "élő Valami", ami hiányzik a hagyományos földi vallásokban és tanításokban. Mielőtt elhagytam a Vénuszt, beszéltek nekem egyes szellemi tanítások korlátoltságáról és arról, hogy nem fogok beteljesülést találni. De megígérték nekem, hogy egy napon a Földön meg fogom találni az univerzális ( egyetemes ) tanításokat, amelyeket a Vénuszon "Om-Notia Zedia"-nak, azaz a "Legmagasabb Istenség Törvényei"-nek neveznek. Azt mondták, hogy a név más lesz, de a tanítás maga ugyanaz, és akkor fog felbukkanni, amikor eljön a megfelelő idő és az emberek érettek lesznek rá. Ez a tanítás azóta létezik a Földön, mióta benépesítették a bolygót, és sok különböző név alatt tanították azt, néha nyilvánosan, néha csak bizalmasan adta tovább egymásnak az egyik ember a másikig. Lemuria és Atlantisz ideje alatt is átvitték e tanítást a köztudatba, de a leghosszabb időn keresztül álcázás volt szükséges amiatt a szabadság és tudatosság miatt, amit ez a tanítás eredményez. A szervezett vallások és uralkodók jólétükre és önfenntartásukra nézve veszélyesnek tartják. Emiatt ezek a tekintélyek legtöbbször elnyomják ezt a tanítást valamilyen formában. Pitagorasz egyik mestere volt ennek a tanításnak, amit titokban tanított a filozófia köpenyege alatt. J é z u s a szeretet bölcsességeként tanította azt. Tibetben ezek az ősrégi tanítások évezredek óta, sőt, a benépesítés óta ismertek. Aztán jött egy időszak, amikor hatalmas vallások elnyomták azokat és újra a Földre kellett őket hozni. A Himalája félreeső helyein őrizték az alapműveket, és ott találhatók azok ma is. Ha van még további tényező is, ami felelős az emberek fejlettségéért Titánián, akkor ez a tudomány, amit tehát a Legmagasabb Istenség Törvényeinek nevezünk. Ez tette lehetővé számunkra, hogy megértsük a tér, az idő, az anyag és az energia világegyetemét. Felfedeztük magának az embernek néhány legmélyebb és legalapvetőbb misztériumát ( titkát ). Mindez visszatükröződik a vénuszi élet csodáiban, olyan csodákban, amelyek felvehetnék a versenyt a Föld scifi-jeivel és utópiáival. Nálunk nincs háború vagy szegénység, nem ismerünk betegségeket. Az átlagos életkor évszázadokra nyúlik. A fizikai öregedés 20 és 30 éves kor között megszűnik. Városaink kicsik, egyszerűen vannak kialakítva és mentesek bármiféle kriminalitástól. Hosszú idővel ezelőtt forradalmasította a mágneses és a napenergia az életünket. A világűr képezi legnagyobb kihívásaink egyikét. Mi egy tudásra szomjas nép vagyunk. A világegyetem úgy van megalkotva, hogy mindig van valamit tanulni. Űrhajóinkat, amelyek között egyesek kilométer hosszúak, nem korlátozza nehézségi erő, légköri súrlódás vagy az úgynevezett fénysebesség. Más bolygókat ebben a Naprendszerben néhány nap alatt el tudjuk érni. Egy naprendszerek közötti utazás pedig még gyorsabban végbe mehet! Mint önálló egyének a vénusziak nagyon is tudatában vannak a szellem és a tudat valódi erőinek. Amit Ti pszichikai erőknek neveztek, azok számunkra gyerekjátékok. A telepátia számunkra a kommunikáció megszokott módja, képesek vagyunk a jövőbe is látni, korábbi életekre visszaemlékezni vagy tárgyakat gondolati erővel mozgatni. Sokan megtanultak közöttünk előre vagy hátrafelé utazni az időben. Mindenkinek, aki ilyen

28

erőket akar alkalmazni, rendelkeznie kell azzal a szellemi érettséggel, hogy maga felel az alkalmazott erőért. Egy negatív bolygón zajló életben nagyon könnyű visszaélni egy erővel és minden ember a Földön, aki kellő szakismeret és bölcsesség nélkül bánik ilyen erőkkel, hibáiért még sok életen át fog fizetni. Én sohase használom ezeket az erőket, kivéve, ha a legnagyobb szükségben vagyok, és akkor is nagyon óvatosnak kell lennem. Felfedeztük a fizikain túl lévő más univerzumok létét és megtanultuk azok tetszés szerinti felkeresését. A Vénuszon ez egy szabályszerű tudománnyá vált. Ezeket néhány szerző a Földön párhuzamos világoknak nevezte el. Ilyen létvilágok ténylegesen léteznek különböző tér-, idő-, anyag- és energia-koordinátákon. Vannak világok a téren, időn, anyagon és energián túl is. Azzal, hogy felfedeztük és kikutattuk azokat, sikerült megfejtenünk azt a titkot, amit halálnak hívnak. Az az egyén számára nem jelent többet, mint egy transzformációt ( átmenetet ) ezen más világok egyikébe, és a halál ennél fogva minden egyén életében egy nagyon természetes elem. Itt a Földön a halál egyszerűen azért marad egy titok, mert olyan kevesen fedezték fel és kutatták ki ezeket a valóság- és létsíkokat, és tértek vissza azért, hogy tudósítsanak erről. Így a nagy kihívás a Földön élő ember számára az, hogy feltárja az élet titkait. Remélem, hogy ez a könyv tágabb elképzelést nyújt Számotokra arról a világról, amelyben éltek, és tágabb elképzelést saját magatokról, mint egyénekről. Engem nem zavar, ha úgy döntötök, hogy az én Vénuszon élt életemet fantáziálásnak nevezitek. Az ember minden alkotása, minden, amit az emberek hoztak létre, amit Magatok körül láttok, szintén a fantáziában született. A fantázia a leghatalmasabb képesség az emberben és a kulcs ahhoz, hogy emberből ember feletti lénnyé váljon. Fantáziájával az ember ugyanolyan teremtő, mint maga Isten.

29

2. fejezet

A Legmagasabb Istenség Törvényei

E törvények jelentősége Hogyan segítettek nekem ezek a tanítások? Mi is a lélek? A fizikai világon túli létezési síkok Szellem és teremtés az alsóbb világokban Az ember sok teste Evolúció a fizikai világban A léleknek emberként történő növekedése A karmáról A lélek felfedez egy tanítást Lelki utazás Isten munkatársává válni Önmegvalósítás és Isten megnyilvánítása Egy egyetemes tanítás minden bolygón Az alvilág tanítása A Vénusz asztrális dimenzióba kerül

A Vénusz egyike az idősebb és fejlettebb bolygóknak a mi Naprendszerünkben. A mi népünk annyira idős, hogy elődeim meg tudták figyelni fejlődésében és ki tudták kutatni a zöld bolygót, amikor az először lakhatóvá vált. Azóta mi, mint civilizáció és mint egyének szellemileg, kulturálisan és technológiailag egy a földi emberek számára elképzelhetetlenül magas szintre fejlődtünk. A vénuszi élet annyira radikálisan más, hogy értelmetlen lenne rögtön belemenni az én életem történetébe, akár olyan egyszerű dolgokat érinteni, mint a születésemet vagy a hazámat, anélkül, hogy ne tennénk elé ezt a fejezetet, amely kultúránkról és történelmünkről szól.

30

Amikor azt mondjuk, hogy a titániak (vénusziak) és a földi emberek közötti alapvető különbség minden egyes embernek az egyéni önismeretében rejlik, ebben még mindig benne van nagy különbségeknek egy egész világa. Egy bolygó évmilliókon keresztüli fejlődése attól függ, hogy mennyire ébred fel népe szellemileg, és mennyire válik tudatossá. Mindig, amikor mi, vénusziak a kultúránkról, technológiánkról vagy életünk bármely területéről beszélünk, először is bolygónk tudománya vagy szellemi tanítása iránti nagyrabecsülésünket fejezzük ki, amit úgy hívunk, hogy a "Legmagasabb Istenség Törvényei". A tudománynak ezen haladó formája által fejlődtünk olyan sok területen, mert ebben a hagyományos értelemben vett tudomány és a szellemiség (spiritualitás) egy érem két oldalát képezik. A Föld emberei csak ennek a tudománynak az ismeretében tanulhatják meg megérteni a vénuszi dolgokat és az én saját életemet is. A Legmagasabb Istenség Törvényei nélkül a Vénusz ma ugyanolyan lenne, mint a Föld. Gyerekként vezettek be engem, mint minden más gyereket és felnőttet mélyen ezen törvények alapjaiba, mert hosszú idővel ezelőtt felfedezték, hogy ez a tanítás egy olyan igaz szellemi út, amely megnyitja az egész bolygó megértését. Én csak később, a földi életben kellett, hogy megállapítsam, hogy mennyire értékesek valójában a Legmagasabb Istenség Törvényei és milyen boldognak tekinthetem magam, hogy alapos útmutatást kaptam ebben a tanításban. Azáltal volt számomra sokkal könnyebb elviselni földi életem lidércálmait, hogy tudtam a karmáról és az életnek a fizikai világban való értelméről és ismertem a fizikai világegyetemen túli világokat. Vénuszi életem alatt megszereztem azt a szükséges érzelmi erősséget, ami kellett ahhoz, hogy elboldoguljak az előttem álló nehézségekkel. Érettebb voltam arra, hogy megértsem és elfogadjam az életet és saját nehézségeimet. Azonban bárki a Földön is felülemelkedhet a fizikai világ problémáin, aki megnyitja magát efelé a tanítás felé. Röviddel azelőtt, hogy elhagytam a Vénuszt, beszéltek nekem ennek a tanításnak a jövőjéről. Egy napon a Földön is elismerik a Legmagasabb Istenség Törvényeit annak, ami az valójában. A magokat már elvetették. A mi népünknek szándéka, hogy egyre nagyobb hatással legyen arra, hogy ez valósággá váljék. A Legmagasabb Istenség Törvényeinek tanulmányozása által eljutunk önmagunk, az igazi ÉN valódi megértésére, ami így minden egyes ember élő tapasztalatává válik. Sok különböző ötlet ( gondolat ) töltheti ki szellemeteket, ha felteszitek önmagatoknak a kérdést: "Ki vagyok én?" A Földön erre ugyanannyi válasz létezik, mint ahány ember van. Az önmagunkról való elképzelés az, ami ekkora egész világnyi különbségeket idéz elő az ember életében attól függően, hogy a Vénuszon, a Földön vagy valamelyik galaxis valamely más bolygóján él. Az bizonyul az élet értelmének ebben a fizikai világegyetemben és különböző más univerzumokban is, hogy belenőjünk a teljes önismeretbe, tehát kimerítően megtudjuk, 'mi és ki vagyok én'. Mindaz a tapasztalat, amit egy egyén számtalan élet által szerezhet, a csúcspontját a teljes felébredtségben éri el, annak tökéletes tudatában, hogy mi is valójában az egyén. A Legmagasabb Istenség Törvényei egy olyan tanítás, amely - ha különböző nevek alatt is -mindig is létezett minden bolygón, hol titokban, hol nyilvánosan. Ezek az ismeretek azon emberek számára voltak elérhetőek, akik készen álltak arra, hogy elérjék sok próbálkozásuk és inkarnációik formájában szerzett tapasztalatuk célját.

31

Minden egyén minden bolygón egy lélek - nem több és nem kevesebb. Azért használom ezt a "lélek" szót, mert az erre vonatkozó vénuszi fogalom csak egy puszta szó lenne Számotokra. A Földön a "lélek" szót hosszú időn át vallások és spirituális filozófiák használták, és ez közel jár ahhoz, amire gondolok. Akárhogy is legyen, a Legmagasabb Istenség Törvényei alapján nem állunk meg azzal, hogy csak beszélünk arról, hogy "én lélek vagyok", vagy hogy csupán hiszünk abban. Mi tudjuk ezt a szellemi testünkben szerzett tudatos tapasztalatunk által, amikor a benne lakozó leghatalmasabb érzékeinket és képességeinket használjuk. A lélek annyira létező valóság, hogy senkinek sem kellene a halálig várnia azért, hogy megismerje valódiságát. A lelket bármikor meg lehet tapasztalni. A fizikai világban a lélek székhelyét szokásosan a két szem között, a homlokcsont mögött lévő pontban gyanítják ( harmadik szem ). Te, mint lélek azonban azt is megtanulhatod, hogy eloldódjál fizikai testedtől mialatt az még él, úgy, hogy néhány méterre vagy akár több kilométerre is eltávolodsz tőle, vagy éppen azoknak az ( asztrális ) világoknak egyikébe is elmehetsz, melyeket a vallások Mennynek neveznek. Egy lélek a tudatosság egyik egysége. A lélek képes tudni valamit, létezni és látni. Sokkal többet nem lehet mondani általános természetéről, azon kívül, ami a minőségére vonatkozik: a lélek annak a lénynek a képmása, akit Istennek neveznek. ( Megjegyzés : A földi ( testi ) szemlélettel sokszor nehéz megérteni, hogy az érzékelés, de épp úgy az értelmi képességek is függetlenek, mind az anyagi érzékszervi receptoroktól, mind az agytól, mert ezek a Lélek attribútumai, sőt éppen Omnec Onec története (is) bizonyítja, hogy ha a lélek minél sűrűbb testet vesz fel, annál korlátozottabb az érzékelése és a tudati potenciálja – viszont ennek az alapvető spirituális ténynek a tagadása miatt süllyedt le a civilizációnk az utóbbi 2500 évben a materializmusba, a teológiai és tudományos rögeszmék világába, melyek már köszönő viszonyban sincsenek a valósággal! ) Ha behunyod szemeidet, és nagyon csendben ülsz a helyeden, távol minden zajtól és figyelemeltereléstől, fogsz találni egy helyet a testedben, amelyik a leginkább tudatos Benned. Szokásosan ez egy a fej belsejében lévő pont, a szemek között és amögött, amely független lehet a fizikai érzékelésektől, zajoktól, képektől, gondolatoktól és érzésektől és egyidejűleg azok tudatában is lehet. Egy leírhatatlan valamivel van dolgunk, amely meg tud figyelni mindent, és ami egy személyt hibásan saját magának tarthat. Ez az önálló-független megfigyelő a lélek, az igazi ÉN. Ha behunyod a szemed és szellemi ( asztrális ) szemeid elé idézed egy barátod arcát, akkor a lélek az, aki szemléli ezt a képet. Az értelem nem néz, mert az csak egy eszköz, amellyel megformálódik és kivetítődik egy kép. Egy másik út, amelyen megtapasztalhatjuk a lélek valódiságát, kb. így néz ki: Vajon amikor beszélek egy barátommal, akkor azok a szavak, amelyek kijönnek a számból, engem alkotnak? Természetesen nem! De ha gondosan megfigyelem, hogy hogyan beszélek és tudatában vagyok minden szónak, ami elhagyja az ajkamat, észre fogom venni, hogy valami-valaki odafigyel ezekre a szavakra. Ez a valami-valaki pedig nem a gondolatkép volt, hanem a tudatosságnak az egysége: a Lélek! Hogy miért nem gondolat vagy maga az értelem? Mert egy bizonyos gondolatot, mint pl. ezt : "Kérdezem magamat, hogy van-e különbség a szellem és a lélek között?" világosan ki tudok gondolni és tudatában lehetek, amíg átvonul tudatomon. ( Megj : azaz a gondolatképeket tárgyként látom magam előtt, mint a mozi vetítővászonán egy jelenetet, de a megfigyelő a Lélek, aki VAGYOK AKI VAGYOK! )

32

Az a csendes valami azonban, amely figyeli a gondolatokat, amelyeket az értelem produkál, és amely tudja, hogy azok gondolatok, a tudatosságnak az egysége, amit léleknek nevezünk. Nagyon gyakran összekeverjük a gondolatokat a tudatosság egységével, amely meg tudja azokat figyelni. Kigondolhatunk egy gondolatot, mint pl. azt, hogy "Teljesen tudatában vagyok gondolataimnak", és igaznak tarthatjuk azt, és elfelejthetjük, hogy az csak egy gondolat. A lélek ezt a folyamatot is tudatosan figyelheti. Egy ember tudatossága és értelmi világa két különböző dolgot alkotnak. Messze a legjobb út ahhoz, hogy rájöjj, hogy Te egy lélek vagy, az, ha lélek formában elhagyod a tested, mialatt továbbra is élő maradsz. Ezt testen kívüli tapasztalatnak nevezik, és ez bebizonyítja azt, hogy Te a fizikai testen túli valami vagy. ( Megj : ez az élmény viszont legtöbbször még csak azt tudatosítja az emberrel, hogy lénye nem azonos a fizikai testtel, ám ekkor is testben van, csak finomanyagi testben – a Lélek azonban ezen is túl van , de túl van minden gondolatvilágon is! ) Annak nincs értelme, hogy azt kérdezzük, milyen idős vagy, mint lélek, mert maga a lélek téren és időn kívül létezik. Ha összeszámlálod a jelenlegi előtti számos életedet, akkor könnyedén sok millió éves vagy. Mindezen életek alatt egy egyén maradtál ( egy individuum ), és az utolsó fizikai inkarnációd után is egyén maradsz. A fizikai testek, személyiségek, környezetek és tapasztalatok talán megváltoztak, de jelen volt mindig a valóságos tudatosság, a valódi Én-ed, amely megtanulja a leckéket és szellemileg egyre jobban kibontakozik. A tanulás, a szellemi növekedés és ébredés volt mindig is elsősorban az ok a lélek számára, hogy eonokkal, millió évekkel ezelőtt a fizikai világba jöjjön. A lélek fizikai világig történt utazása sok más, a miénken túli világot foglalt magába. Ezek azok az un. párhuzamos világok, amelyekről korábban beszéltem. Mind a vénusziak, mind sok más bolygó népe felfedezte őket és kutatták azokat. A Vénusz emberei számára ezek a létezési síkok az utolsó, teljesen még ki nem kutatott világok, amelyek tartalmazzák a válaszokat az élet minden rejtélyére, titokzatosságára és misztériumára. A Földön már írtak könyveket más világokról, és az emberek csodálkoztak azokon, amióta egyáltalán képesek a csodálkozásra. Azonban csak kevesen fedezték fel annak a titkát, hogy tudatosan meglátogassák ezeket a világokat fizikai életük alatt. De ez a közeljövőben meg fog változni. Az, ha valaki egyszer tudatosan megtapasztalja ezeket a világokat, bebizonyíthatná azok valódiságát, viszont aki sohasem tapasztalja meg azokat, annak számára azok ködösek és irreálisak ( valótlanok ) maradnak. ( Megj: sokszor egyetlen másodperc tudatos testen kívüli tapasztalat is elég, hogy valakinek a materialista világnézete összeomoljon.) Ezen világok vagy síkok mindegyikének más rezgési vagy vibrációs frekvenciája van. A fizikain túli világban az anyag olyan magas frekvencián rezeg, hogy az, aki ott él, könnyedén mehetne át falakon, hegyeken sőt, embereken is. ( Megj: ez az asztráltest egyik alapképessége. ) Pl. az az ultrahangtartomány, melyeket a földi tudósok már nem érzékelnek, a fizikai világegyetemen túli síkon a legalacsonyabb hangokat jelentik. És ez az érzékelés-képtelenség magyarázza azt, hogy miért jelent a fizikain túli világoknak a léte a Földön inkább vallásos ügyet, semmint személyesen megtapasztalható tudományosat. A túlvilágban nagyon sok, a fizikai világgal közös elem van, de azok ( merthogy több tényezőből áll, nagyobb szabadságfokkal ) mind sokkal szebbek és mennyeibbek. Ott is meg van az emberek minden fajtája, vannak városok és falvak, állatok, növények, hegyek, óceánok, sivatagok és naplementék; azonban azok a világok minden

33

elképzelhető és elképzelhetetlen módon sokkal szebbek is, mint az itteni legfejlettebb anyagi bolygók. A színek nem ebből a világból valók, olyan sugárzóak és lélegzetelállítóan szépek, hogy szavakkal nem lehet leírni azokat. A miénknél csak egy lépéssel túli világegyetem ( asztrális világegyetem ) is olyan csodálatos, hogy sok ember, aki ott él a "halál" után, tévesen azt hiszi, hogy kétségtelenül az a mennyország. Használok egy számotokra ismert párhuzamot, hogy tovább beszéljek arról, milyenek ezek a világok. Nézzünk előbb egy centrifugát, egy tudományos felszerelést, amely nagy sebességgel kavar fel folyadékokat. Ha vesszük víznek, sárnak, homoknak és köveknek egy keverékét, és azt nagy sebesség mellett megkavarjuk a centrifugában, akkor a nehezebb anyagok fajsúlyuknak megfelelően a külső részeken gyűlnek össze. Ha a közép felé nézünk, egyre kevesebb durva anyagot fogunk látni, míg a legbelsőbb helyen már csak levegőt találunk. A legkülső réteget vehetjük a fizikai világegyetem párhuzamának, amely minden világ között a legsűrűbb és leganyagibb. Ha a központ felé fordulunk, egyre finomabb és még finomabb anyagrétegeket találunk. Ezek azoknak a térben és időben létező világoknak felelnek meg, amelyekben minden magasabb frekvenciákon létezik. Egy ott élő személy számára a dolgok olyan valóságosak és szilárdak, mint számunkra a fizikai világban. Ez amiatt van, hogy ott az érzékszervek is ugyanazokon a magas frekvenciákon működnek. Például a mi fizikai érzékszerveink ottani tárgyakat és embereket nem tudnak érzékelni, mert azok csak a fizikai világegyetemben történő használatra lettek megteremtve. Az örvénylő-kavargó folyadék abszolút központja, ami már csak levegőből áll, a téren és időn túli tisztán szellemi világokkal hasonlítható össze. Ezek a világok képezik a léleknek és annak az élőlénynek a hazáját, akit a vallások Istennek neveznek, a megkérdőjelezhetetlen ( végső ) valóságot. A lélek a téren és időn túli tiszta, pozitív, szellemi világokból származik, de ő akkorának született meg ebben a kozmikus óceánban, mint egy tudatos atom. A Legmagasabb Istenség maga tulajdonképpen üresség. Neki nincs kapcsolata bármi máshoz, kivéve önmagát. Ezért róla nem lehet mondani semmit. ( Azért, mert Ő túl van minden forma megnyilvánuláson – ahogy a Lélek is! ) De megtapasztalni lehet Őt. A legjobb tehát, ha azt mondjuk: "Ő egyszerű!" A Legmagasabb Istenségtől indul ki az összes világban fellelhető élet fenntartása és megteremtése, beleértve a fizikai világokat is. Ez a szellem érzékelhető életfolyama. Az anyag és az energia a mi fizikai világegyetemünkben nem más, mint olyan univerzális energia, amelynek rezgésfrekvenciáját letranszformálták. A szellemnek ebben az óceánjában létezik a lélek; ő a Szellem egy része. Mint öntudatlan atom - amilyennek először lett megteremtve a lélek -, a lélek nem tudta, hogy ki volt, miért létezett, milyen erőt képvisel és mi a Legmagasabb Istenség. Ő aludt a szellemnek ebben az óceánjában és valahogy észre kellett vennie, hogy egyáltalán létezik. Ahhoz, hogy a lélek számára meg legyen adva a tudatra ébredés lehetősége, a Legmagasabb Istenség megteremtette az alakok, a formák világait, amelyekben a szellem ellentétje is létezik, amit mi Kal-nak vagy negatív erőnek nevezünk. Ott, a polaritásban lehetett próbára tenni és megtisztítani a lelket, amíg tudatossá vált. Ott szerezhette meg az ébredéshez szükséges tapasztalatot ahhoz, hogy aztán egy tudatos, látszatra Isten testétől elválasztott atommá váljon, amely azonban még mindig az Ő egyik része. Így marad a lélek aztán mindörökre egyén. A lélek még ősállapotában azokban a tiszta, pozitív, szellemi világokban létezik, ahol nincs anyag, energia, tér és idő. Ott a negatív erőknek nyoma sem létezik. Azok a világok nagyon valósak, de majdnem lehetetlen szavakkal leírni őket, mert azok az

34

értelem és annak működésének birodalmán túl vannak. Ahhoz, hogy valaki megismerje őket, magának kell megtapasztalnia azokat. A sűrűbb világok negatív és pozitív erőkkel lettek megalkotva, miáltal egy polaritás jött létre, ami a lélek iskolája. A pozitív és negatív polaritásának ezen a világaiban csak egy időre marad a lélek, addig, amíg az iskolázás befejeződik és a lélek felemelkedik. A legnagyobb mértékű szellemmel töltött alacsony világ az a sík, amelybe a lélek először belépett eonokkal ezelőtt a fizikai sík felé tartó útján. Az alacsony világoknak ezt a mennyei síkját nevezik ( kozmikus ) éteri síknak. A spirituális szóhasználatban ez a sűrűbb világok és a magasabb szellemi síkok közötti átmeneti mező. Amikor a lélek érintkezésbe került ezekkel a sűrűbb világokkal, védenie kellett magát különböző burkokkal vagy testekkel. Az alacsony síkon a lélek számára a legjobb védelem egy olyan test, amely az ebben a síkban természetesen előforduló anyagokból van felépítve. Az első test, amelyet a lélek felvett, egy többé kevésbé átlátszótest vagy fényburok, amely körbeveszi a lelket ( aura ). Ezt a Földön úgy hívják, hogy tudatalatti. Ez a sűrűbb világokban a lélek leghatalmasabb szerszámainak egyike. Az emberi tudatalatti korlátlan erőforrásai azon az éteri síkon léteznek, amelyen sok szent és misztikus jutott el a kozmikus tudatra. Ez, mint a létezésnek egy világa annyira valós, mint a fizikai sík, sőt, sok tekintetben sokkal valósabb. Az éteri síkon vannak emberek, városok, csodálatos tájak és kilátások, amelyeket fizikai bolygóknak azok a lakói is érzékelhetnek, akik rendelkeznek azzal a művészettel, hogy átmenetileg elhagyják a testet. A következő alacsonyabb síkot, amelyen keresztülmegy a lélek, miközben úton van a fizikai világegyetembe, mentális síknak nevezik. Ez is csodálatos látványok és hangzások világa, amelyek közül egyesek átkerültek földi vallásos irodalmakba. Szent prófétátok, mint János apostol olyan valaki, aki felkereste ezt a mentális síkot egy testen kívüli tapasztalat alatt. Ő az un. Apokalipszis-ében leírta azt, amit ott látott, beleértve a nagy várost, Kailash-t ( a Mennyei Jeruzsálemet). Ezen a síkon található sok világvallás mennyországa is. Ahhoz, hogy ebben a finomabb sűrűségben létezni tudjon, a léleknek egy már durvább testtel is védenie kell magát, az un. mentális testtel vagy értelemmel. A mi értelmünk tulajdonképpen ez a test, és energiája gondolatként jelenik meg. Közöttünk mindenkinek meg van ez a teste, az a léleknek egy eszköze ahhoz, hogy az un. alacsonyabb világokban működni tudjon. Ennek nincs saját élete, hanem attól az energiától függ, amellyel a lélek látja el azt. Közvetlenül a mentális sík alatt található a kauzális sík, amelyben a lélek felveszi a még durvább kauzáltestet. Ez azt teszi lehetővé a lélek számára, hogy visszaemlékezzék az un. alsóbb világokban élt korábbi életeire. Néhány földi tanítás „vetéstestnek” is nevezi, mert cselekedeteinknek a karmikus vetése itt van elültetve annak érdekében, hogy később növekedjék. A kauzális síkban található egy régió, amit gyakran Akasha-nak neveznek. És bár az igazi un. akasha-feljegyzések (vagy Akasha-krónika) valóban az un. alacsony világokon túl léteznek, azoknak, akik felkeresik a kauzális síkot, esélyük van arra, hogy tanuljanak a mi kauzális alatti síkokon élt korábbi életeinkből. A híres amerikai látó, Edgar Cayce pontsan ezt tette. Ő látta ezeket a feljegyzéseket, amikor a korábbi életeket kutatta. Egy bizonyos időn belül bárki megtanulhatja a kauzális sík felkeresését, és megtudhat tényeket saját korábbi földi és más bolygókon élt életeiről.

35

A kauzális rezgéssík alatt található az a sík, amelyik az ember fizikai életében a legnagyobb szerepet játssza, az asztrálsík. Ez ott van, ahol Te, mint lélek felvetted az asztráltestet, és azzal annak regisztrálási képességét, amit Ti érzésnek neveztek. Ezen okból az asztrálsíkot érzelmi síknak is nevezik. Amikor egy személy valamely érzést tapasztal, annál valójában egy olyan energiáról van szó, amely az asztráltesten keresztül áramlik. Minden életben asztráltestetek fizikai testeteknek egy pontos másolata, csak szebben néz ki. Az asztrálsík is ugyanúgy, mint a tér és idővel rendelkező többi világ, egy nagyon valós világ. Ténylegesen minden, amit a fizikai világban ismerünk, az emberek, a hegyek, a fák, a házak és városok, először az asztrális világban léteztek. A fizikai sík az asztrális mintájára lett megteremtve, csak kevésbé színesre és csillogóra. Azok az emberek, akik az asztrálsíkon élnek, rendelkeznek olyan erőkkel, mint a telepátia, képesek szellemükkel megtestesíteni dolgokat és járművek vagy eszközök nélkül fantasztikus sebességekkel utazni. Az asztráltest világít és nincsenek fizikai fájdalmai, mint amilyeneket mi ismerünk itt a fizikai síkon. Ez magyarázza, hogy miért tévesztik össze néha az asztráltestet a lélekkel. Ellátva mindezekkel a testekkel lépett be a lélek a legalacsonyabb síkba, hogy elkezdje azt a tapasztalatgyűjtést, ami egy napon oda vezethet, hogy a Legmagasabb Istenség tudatos munkatársa legyen. Mi mindannyian úgy ismerjük ezt a síkot, hogy fizikai világegyetem, amelyben a lélek a fizikai burkot vagy testet vette fel, amely az itteni túléléshez szükséges, és annak érdekében, hogy megkezdhesse tapasztalatgyűjtését. Kezdetben, amikor először léptél be a fizikai síkba, nem rögtön emberi alakod volt. Annak érdekében, hogy a lélek megszerezhesse az összes lehetséges tapasztalatot, amire mindenkinek szüksége van ahhoz, hogy tökéletessé váljon, szükséges, hogy minden tudati állapotot megtapasztaljunk, amit a fizikai világ nyújt. Az első tapasztalati világ, amelyet Te mint lélek megjártál, vagy az első tudati sík, amelyben éltél, az ásványi állapot volt. Beismerem, hogy az ásványok úgy tűnik, nem nagyon tudatosak (abban az értelemben, ahogy leginkább gondolkozunk felőlük). De már azok a látszólag korlátozott tapasztalatok is, amelyeket az ásványi állapot lehetővé tesz, szükségesek az épp ébredni kezdő lélek számára, hogy felfogja fizikai létét. Kezdetben a legtöbben sokáig időztünk az ásványi állapotban, attól függően, hogy milyen tapasztalatokra volt egyikünknek-másikunknak szüksége. Természetesen Te sohasem voltál valóban egy ásvány vagy kő, de Te, mint lélek laktál ilyen testekben a tökéletesedés útján. Az életek között van egy időszak, amelyben tudati állapotodnak megfelelően egy a fizikai fölötti síkban tartózkodsz. Egészen az elején a legtöbb lélek az asztrálsíkba megy, amelyben időz egy darabig, amíg újra a fizikai világegyetemben inkarnálódik. Az ásványi állapot és az abban a síkban történt tudatfejlődés után a lélek a növényi állapotban gyűjt tapasztalatokat. Növényként a lélek érezheti a napsugárzást, a szelet és az esőt és táplálékul szolgálhat a magasabb életformák számára. Sok földi és más bolygón létezett mohaként, virágként, zöldségként és faként eltöltött élet után a lélek kész a következő lépésre. Megkezdi életeit az állati tudatállapotban.

36

Mint egyén, a lélek olyan testekben fog lakni, amelyek illenek a természetéhez vagy egyéniségéhez. A lélek az életerő az állatban, de ő mindig egy egyedüli egyén marad. Nagyon hosszú időt tölt az állati tudatállapotban, amelyben egyik fajról a másikra vált, a rovarról a hüllőre, a madárra, az emlősre. Ezek az életek nem csupán a Földön zajlanak, hanem sok különböző bolygón. A fizikai kibontakozás utolsó fokozata és a legmagasabb fokozat, amelyet a lélek a fizikai világban elérhet, az ember fokozata. Ez a fizikai világegyetemben végbemenő evolúció isteni csúcspontja és az az alak, amelyet a lélek ahhoz használ, hogy megszerezze itteni utolsó tapasztalatait. Emberként a léleknek keresztül kell mennie minden lehetséges tapasztalaton. Egy élet csak egy jelentéktelen mennyiségű időszakasz az evolúcióban, egy túl rövid pillanat a fizikai világban mindahhoz képest, amit szükséges megtanulni és amennyi fejlődésre szüksége van a léleknek. De a földi embereknek még az se sikerül, hogy végigcsináljon egy 144 éves teljes ciklust egy inkarnáció alatt. A lélek évmilliókon keresztül reinkarnálódik emberként ahhoz, hogy megszerezze az összes szükséges tapasztalatot. A történelem nem az elődeinknek a története, hanem saját életeink története, mert mi vagyunk az elődeink. Közülünk mindenki sok különböző férfi és női jellemet élt meg, sok különböző fajban több bolygón és majdnem számtalan viszony és helyzet közepette. Minden alkalommal, amikor visszatérünk, új testtel jövünk és új értelemmel. Új lelkek teremtése folyamatosan folyik, olyan formában, hogy az alsóbb világok továbbélnek. A Legmagasabb Istenség azért alkalmazza az állandó életnek ezt a tervét, hogy teremtményei által éljen és sohase múljon el. Az, hogy előző életeinkre emlékei rejtve maradnak számunkra, az a saját javunkra van. Ha egy ember el lenne árasztva annyi sok emlékkel, könnyen a bolondok házában végezhetné. Ezek az emlékek a lélek azon tudásának egy részét képezik, amelyeknek nem nagyon vagyunk tudatában, amíg nem vagyunk érettek eléggé ahhoz, hogy bánni tudjunk velük. Mindenki, akinek része van abban a szerencsében, hogy a téren és időn túli világban szerzett tapasztalataira emlékezzen vissza, tudja, hogy az alacsonyabb világok sok kívánnivalót hagynak maguk után. Akkor hát lelkekként miért maradunk kötve olyan sokáig az alacsonyabb világokhoz? - tehetjük fel a kérdést. Annak érdekében került bevezetésre a negatív erő, hogy az kössön ide minket olyan sokáig, amennyire csak lehet, hogy tisztuljunk, és tökéletesedjünk. A negatív erő eszköze a karma törvénye, amely ide bilincsel minket, mint a nehézségi erő, még mielőtt egyáltalán rájönnénk, hogy létezik. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a karma törvénye láthatatlan, ám minél hosszabb időn keresztül valaki ennek nincs tudatában, annál hosszabb ideig lesz az illető a fizikai világhoz kötve. Krisztus a karma törvényére hivatkozott, amikor azt mondta, hogy "amit vetettetek, azt fogjátok learatni". Majdnem minden földi vallás vagy spirituális út szellemi vezetői tanították ezt az univerzális törvényt, és ma is sok ember tud a karmáról, különösen keleten. Egyszer azt is mondták emberek, hogy az értelem lehet egy hasznos szolga, de egy rettenetes uralkodó is. Az alacsonyabb rezgésű testeknek mindig a lélek ellenőrzése alatt kellene lenniük, azonban ez túl gyakran nem áll fenn. A Magasabb Szellem értelem fölötti uralma helyett felülkerekedhet a Kal, negatív erő, úgyhogy az ember az 5 szenvedély áldozatává vált:

37

1. düh, agresszivitás ( zabolátlan emberi akarat ) 2. hiúság ( önteltség, azaz belső, lelki tartalmatlanság ), 3. kéj ( gyönyör, élvezet a dolgok szétrombolására, elpusztítására ), 4. sóvárgás ( mohóság , hatalomra és dicsőségre vágyakozás ) 5. anyagi dolgokhoz való kötődés ( Lélekre való emlékezés tudatának elvesztése ) Amíg ez történik, addig a lélek karmikus tartozás (bűn) folyamata miatt kötve lesz az alacsonyabb világokhoz. Amíg meg kell fizetned egy tartozást (bűnt), addig újra meg kell születned. ( Megj : De itt és most is meg lehet szakítani a születés és halál kerekének forgását, ha az embernek tudatosodik valódi Énje, és a belső lelki törvényszéke előtt újra elismeri ( ez a valódi gyónás ! ) az Ő szelíd, mindenütt jelenvaló uralmát, és azonnal e szerint is cselekszik – ezt az újra elnyert állapotot Krisztus-tudatnak is lehet nevezni. ) A sok emberi inkarnáció egész időtartama alatt be van vonva a lélek a karma szövetébe. Voltál szegény és gazdag, hatalmas és gyenge, híres és ismeretlen, egészséges és nyomorék, éles eszű és értelmi fogyatékos; de eljön egy idő, amikor a lélek lassan kiegyensúlyozottá válik a fizikai világban. Amíg az egyén itt fejlődik inkarnációi alatt, komolyan válaszokat keres azokra a kérdésekre, hogy miért létezik, miért van itt, hova tart és hogy melyik a legnagyobb erő a fizikai világon túl. Megállapítja, hogy a hagyományos utak többé nem elégítik ki őt. Ennél a pontnál az emberben önmagán belül kezd tudatosabbá válni, hogy ő egy személy, akinek vannak érzései, gondolatai és megsejtései (intuíciói). Az igazság keresésében talán hamarosan elkezdi kutatni a fizikain túli síkokat. Ilyenkor a lélek már nem érzi jól magát a mai vallásoknál, mert úgy találja, hogy azokban nincs már számára elég igazság és válasz. Mint lélek vagy abban a helyzetben, hogy Te is kiderítsd a fizikai világon túli dolgokat, ha pl. felfedezel egy olyan spirituális tanítást, amely felvilágosít Téged a lélekről és a fizikai világban történt első inkarnációd előtti létedről. Annak mértékében, amennyire tudatossá válnak Benned ezek a tanítások, látni fogod, hogy képes vagy a lélekutazás megtanulására. Ennél a művészetnél és tudománynál egy időre elhagyod a fizikai testet annak érdekében, hogy lelki (vagy szellemi) testedben meglátogass néhány fizikai világegyetemen túli világot, vagy akár mindet és kutasd azokat. Ez körülbelül annak felel meg, amit a vallások a halál előtti mennyországnak neveznek; csak ez a tapasztalat képes végleg bebizonyítani minden egyénnek a halál utáni életet. A lélekutazás a Legmagasabb Istenség Törvényeinek fő jellemvonása, ami által az különbözik más tanításoktól. Az egész rendszer az ezen a síkon túli területekben szerzett személyes tapasztalatokra épül. Ahelyett tehát, hogy az ember hinne a halál utáni életben vagy remélné azt, képes lehet valaki a fizikai testtől függetlenül olyan élet megtapasztalására és helyek felkeresésére, amelyeken végül majd a fizikai test halála után fog lakni. Az ilyen személy meg fogja tanulni a halál és a lélekutazás közötti egyszerű különbséget. A lélekutazás végén az ember visszatér élő, lakható testéhez. A halál esetében azonban nem tud visszatérni, mert olyan a fizikai test néhány ok ( betegség, öregség, leromlás ) miatt, hogy már nem működőképes. Ahelyett, hogy a reinkarnációban csak hinne az

38

egyén, magasabb síkok meglátogatása és saját korábbi életekre történő visszaemlékezés után tudja is, hogy azok valójában léteznek. Ezzel a „tudatos tudással” lehetséges előző életek karmájának a kiegyenlítése is. Ha valaki megtanulja, hogy a fizikai test csak egy jármű ahhoz, hogy bizonyos leckéket megtanuljunk, akkor a felismerésnek egy olyan pontjához is érkezhet ( megj : pl. a fent említett Krisztus-tudatosuláshoz ), amely miatt többé nem szükséges, hogy inkarnálódjék sűrűbb világokban. Választási lehetőséged van tehát, hogy már fizikai halálod előtt a Teremtő egyik tudatos munkatársa légy! A fizikai világ nem az egyetlen hely, ahol a léleknek ki kell egyenlítenie karmáját. Az asztrális, kauzális és mentális síkokon is élt a lélek, és hozott létre karmikus tartozást. A felfelé történő utazásában a lélek előbb az alsóbb világokban okozott befejezetlen ügyeit tisztázza. Ha aztán szilárdan meghonosodik az első tisztán szellemi világban, akkor szabadul meg a karma és az újjászületés bilincseitől. Itt már megtalálod az önmegvalósítást, lélek-léted első teljes megvalósítását. Több világgal a lélek-sík fölött található az a magasabb szellemi sík, amelyben a lélek eléri az Isten-tudatot. Itt veszi észre a lélek, hogy ő maga és a Legmagasabb Istenség egy és ugyanazok. Itt a lélek a totális tudatosság állapotában van, ami egy olyan állapot, amelyet már akkor is el lehet érni, amíg itt élsz fizikailag. A lélek fejlődése (növekedése) azonban még itt sem zárul le. Mert azon a síkon túl is még sok másik sík létezik. Az egész örökkévalóságon keresztül mindig van egy következő fokozat, amit meg lehet mászni. A Legmagasabb Istenség Törvényei - ez tehát egy olyan tanításnak az általunk adott neve, amely minden bolygón és minden létsíkon létezik. Ez nem csak a Vénusznak a monopóliuma, de mi elfogadjuk azt a mi egész bolygónkra érvényes spirituális (szellemi) tanításunknak. Ez a tanítás a sűrűbb világokon túlról származik, és arra való, hogy segítsen azoknak a lelkeknek, akik készek arra, hogy fejlődjenek. A sűrűbb világban hihetetlen sok olyan tanítás létezik, amelyeknek az a célja, hogy rávegyék az ezen világokban további tapasztalatokat szerezni akaró lelkek tudatát arra, hogy alkalmazkodjanak e korlátolt síkhoz. Ezeket azért vezették be, hogy odakössék a lelket a sűrűbb síkokhoz, egészen addig, amíg meg nem erősödik és nem válik annyira tudatossá, hogy elszabaduljon onnan. Az ilyen tanítások igazságtartalma nagyon korlátozott és jól betöltik céljukat. Olyan sokrétűek, mint amilyen sokrétű a sűrűbb világok sok tudatszintje. Minden egyénnek vigyáznia kell, hogy ne kerítse hatalmába egy ilyen tanítás, amely nem elégíti ki belső, igazság iránti szükségletét. A keresőnek arra is ügyelnie kell, hogy ne tévessze össze a karma világában létező alacsonyabb síkokat a valóban szellemi világokkal. Az asztrálsíkon manapság sok olyan egyén él, aki azt hiszi, hogy kétségkívül az a mennyország, hisz az a sík annyival szebb a fizikai világnál. Minden bolygó, melynek népe összhangban él a szellemi törvényekkel, rendelkezik olyan feltételekkel, amelyek a földi emberek számára egyenesen mennyeinek tűnnek. A Vénusz az ott élő emberek tudata által olyan, amilyen. Ugyanez érvényes a Földre is. A sok negatív karmával rendelkező lelkek vonzzák egymást egy bolygón, annak érdekében, hogy lehetővé tegyenek egymás számára negatív tapasztalatokat.

39

Azt nem mondom, hogy a Föld egy teljes egészében negatív bolygó. Mert ő is viszonylag egyensúlyban van az élet iránti pozitív vonzalom által. A sűrűbb világokban minden bolygó vagy létsík, amelyeken élsz, lehet számodra negatív vagy pozitív saját beállítottságodtól függően, mert az gondolataid ereje által megteremti a Te személyes világodat. Minden a Te tudatos ismereteid szintjétől függ. Mint ahogy már említettem, a Vénusz is egykor nagyon negatív bolygó volt, olyan, mint manapság a Föld. Végül több millió éven keresztül a Vénusz népe arra a pontra fejlődött, melyet nem lehet egyedülálló nevezni, hanem ez csak a földi emberek számára tűnik különlegesnek, mert ők nincsenek tudatában ezeknek a dolgoknak. A mi szellemi és technikai növekedésünk annyira pozitív volt, hogy egész civilizációnknak nem kellett tovább a fizikai síkon maradnia. Amíg tehát maga a Vénusz megmaradt élő, fizikai bolygónak is, addig az egész népünknek, kultúrájával együtt sikerült felemelkednie a bolygó asztrális síkjára!

Omnec Onec által bemutatott létezési szintek : Isteni sík Lelki sík forma nélküli világok _____________________________________ Éteri sík forma- vagy finomanyagi világok Mentális sík Kauzális sík Asztrális sík __________ Fizikai sík durvaanyagi sűrűségű világ

40

3.fejezet

Titánia szóra fakad

Az élet eredete a fizikai univerzumban Kozmikus ciklusok Minden bolygó negatív egy bizonyos időben Miért olyan eleven a Vénusz történelme A Vénusz aranykora Az idők romlanak A föld alatti élet Zadrian műve Háborúk és elesett városok A Legfelsőbb Istenség Törvényei A kezdet Új népként való növekedés Átmenet az asztrális világba A vénuszi nép fizikai karmája A fizikai testet meg lehet jeleníteni A Vénusz, mint fizikai bolygó létezik tovább Életem az asztrálsíkon

Itt a fizikai világegyetemben nem olyan könnyű megtanulni, honnan is származik maga az élet. Annak nagyon-nagyon hosszú története van. Mielőtt betelepítették a Földet, a mi Naprendszerünk más bolygóin már magasan fejlett civilizációk léteztek. És mielőtt ez a Naprendszer létrejött, voltak más naprendszerek ebben a galaxisban olyan bolygókkal, amelyeken ősrégi civilizációk éltek. A Föld olyan, mint egy csecsemő, aki épp el kezdi felfedezni azt az óriási világot, amelyben él.

41

A földi tudósok megszállottként dolgoznak manapság azon, hogy rájöjjenek, hogy honnan származik az élet. Ugyanezt tették ezer és millió évekkel ezelőtt az azokon a bolygókon élt tudósok is, amelyek sokkal régebbiek, mint a Föld, - de meg kellett, hogy állapítsák, hogy fáradozásuk hiábavalók volt. Életet itt a fizikai világegyetemben nem lehet létre hozni. Idejöhet az élet azonban - ha a feltételek megvannak - a túlsó világokból. Csak akkor tudhatjuk meg az élettel kapcsolatban a Honnan-ra és a Miért-re a választ, ha rendelkezünk az Istentudattal. Amikor a Titánián élt emberek tanulmányozták saját történelmüket és más bolygók történelmét, rájöttek, hogy minden nem olyan kaotikus, mint amilyennek tűnik. A bolygókon folyó élet természeti törvények szerint zajlik, olyan biztosan, mint minden más a természetben. Egy bolygó és népének növekedése (fejlődése) természeti ciklusokon és korszakokon keresztül halad, ugyanúgy, ahogyan egy egyén fejlődése is fokról fokra megy végbe. A korok múlása segít elképzelnünk azokat az életformákat, amelyeken keresztül egy bolygó fejlődik. Először van az olyasfajta Aranykor, amilyent a Földön Ádám és Éva Paradicsom-béli mitikus idejével hoznak összefüggésbe. Minden kor közül ez a legszebb. Ez megfelel az emberekben szépségről és ártatlanságról élő belső tudatnak. Az élet ezalatt az időszak alatt békés, és a Föld megterem minden szükségeset ahhoz, hogy egy kellemes és boldog életet lehessen élni. Nincsenek emberek által alkotott törvények, mert az egyént a szellemi igazságosság belső érzékelése vezérli. Sem háborúk, sem legkisebb vitatkozások nem játszanak szerepet az emberek életében. Az ember aranykora közvetlenül az ezüstkorba megy át, amelyben el kezd terjedni a bolygón egy negatív életmód. Itt az elemek az ember ellen fordulnak és a biztos védelem dönt élet és halál fölött. Az emberek közötti megosztottság és a konfliktusok (összetűzések) egyre gyakoribbak lesznek, és megszüntetik az aranykor biztos életét., és amikor a bolygó belép a következő korba, az élet még negatívabb lesz. Ez az ezüstkor (a Földön) több százezer évvel rövidebb, mint az aranykor. Minden új kor rövidebb, mint az előző (ami a napok rövidülésének felel meg, ahogy a Ti bibliai prófétáitok beszélnek erről). A következő a rézkor, amelyben először válik egyenlő mértékűvé a pozitívum a negatívummal. Az 5 szenvedély nő és mindegyik csoport vagy mindegyik családi klán, amelyiknek jobba megy, mint a többieknek, támadás tárgyává válik. Amikor az emberek által létrehozott törvények az élet minden területét áthatják, az uralkodók magukhoz ragadják azokat a jogokat és előjogokat (kiváltságokat), amelyek a természetnél fogva minden egyént megilletnek. Kevesebb, mint 1 millió földi év alatt a rézkor is befejeződik. A 4. kor, és minden korok legnegatívabbika szakad a következő néhány százezer évre. Ezt találóan vaskornak vagy Kali Yugá-nak (negatív kornak) hívják. A sötétség és a hanyatlás ebben a korban széleskörűen elterjedt, a utcákon virul a bűnözés. Emberek millióit mészárolják le és komplett városokat törölnek el a Föld színéről értelmetlen és brutális háborúkban, amelyek kiterjednek az egész bolygóra. Az ilyen könnyen torkollhat bolygóközi háborúkba, nukleáris háborúzás általi súlyos pusztításba és a fekete mágia elharapózásába. Egy ilyen állapotban lévő bolygót joggal kerülnek és szigetelnek el a többiek, mert az veszélyt jelent az összes többi számára. Szerencsére ez a kor az egész ciklus befejeződésével ér véget, amely a Földön 4,5 millió évig tart. Ha túlhalad az idő ezen a negatív fokozaton, akkor a bolygó egy nyugalmi állapotba kerül, amíg újra egyensúlyba nem kerül a további élet számára. Akkor egy új aranykor bontakozik ki, és az élet egy új kor-ciklusban újul meg.

42

A vénusziak megtudták bolygójuk múltjának tanulmányozásából, hogy az ténylegesen számtalan fent leírt cikluson ment keresztül. A séma azonban mindig ugyanaz volt: az aranykortól a vaskorig, aztán szünet, majd visszatérés egy újabb aranykorhoz. Amikor először találkoztunk a Mars és a Szaturnusz embereivel ebben a ciklusban, megállapítottuk, hogy mindkét bolygó hasonló ciklusokban fejlődött. A Földön a koroknak az a kozmikus ciklusa zajlik, amely számtalan egyéb bolygón is, amelyeket a Testvériség űrhajósai meglátogattak. Egy bizonyos időpontban nem minden bolygó ugyanabban a korban tart. A Föld nemrégen lépett be a vaskorba, míg a Vénusz most kerül újra az aranykorba. Ebben a könyvben a mi múltunk története az utolsó aranykor elején kezdődik. A Vénusz fennmaradt történelme tulajdonképpen több ciklussal e nevezett aranykor előtt kezdődött, de az én emlékeim csak eddig nyúlnak vissza. A Vénusz történelme színes és izgalmas, de minden bizonnyal ilyen minden bolygó története, beleértve a Földet is. Ennek a történetnek az igazi értéke valószínűleg abban a tényben rejlik, hogy olyan meglepően hasonlít a Ti történetetekre, és ez az, amiért e könyvben beszélek róla. Egykor nekünk is ugyanazok a problémáink voltak, amelyek a Földet is nyomasztják napjainkban. Háborúink voltak, romba dőlt városaink, utcai kriminalitás, erkölcsi romlás, kizsákmányolás és értelmetlenség polgáraink hétköznapjaiban. Az a mód, ahogyan a vénusziak ezeket a problémahegyeket és a reménytelenségnek és a kételynek ezt a periódusát leküzdötték, talán bátorítást fog adni nekünk itt a Földön az elkövetkezendő évekre és évtizedekre. A mi múltunk története azt is meg fogja magyarázni, hogy hogyan jutott a Vénusz abba az egyedüli helyzetbe, amit jelenleg foglal el fizikai világegyetemetekben, és hogy hogyan és miért születtem én ott. A legutolsó aranykor a Vénuszon - mint minden aranykor - egy nagyon békés és kiegyensúlyozott időszak volt. Az emberekről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy primitívek vagy brutálisak lettek volna. Sok időt töltöttek kertekben, és a legtöbb szükségletüket a gazdag természeti környezetből fedezték. A trópusi klímában zöldség és gyümölcs bőségesen, fölöslegben termett. Röviddel ennek az arany korszaknak a vége előtt bekövetkezett egy kritikus periódus, amikor ugyanis évek során át lecsökkent a bolygó vízgőz-burka és gyakran sújtotta száraz periódus és katasztrofális szárazság az egész bolygót. A Nap ez alatt az idő alatt különösen forrón sütött, amíg csak egy sűrű felhőtakaró ki nem alakult. Néhány régióban különös járványok tizedeltek, amiket a Nap titokzatos sugarainak tulajdonítottak. Mindez vég nélküli félelmeket keltett az emberekben, amíg egy tömeghisztériában kitörve mindenütt, az egész bolygón elhagyták a falvakat és földalatti kolóniákat alapítottak. Majdnem egy évszázadig senki sem mert feltelepülni a felszínre, mert ez az égető Nap ellenséges sugarai alatt a biztos halált jelentette volna. Ebben az időszakban a Vénusz technikailag már volt annyira fejlett, hogy a felszín alatti életet elviselhetőre tudta kialakítani. A települések leginkább egy felületet alkottak, és olyan alacsonyak voltak, hogy csak gyalog lehetett közlekedni. A felszín alatti folyókra csatolt kis vízerő hajtotta generátorok és egyszerű napenergia-átalakítók szolgáltatták az energiát. Azt takarékosan használták világításra és szellőztetésre, arra, hogy megtermeljék a táplálékot, konzerválásra és főzésre. Nem volt az embereknek sem televíziójuk, sem rádiójuk és semmilyen más elektromos készülékük, mert szűkösen voltak az energiával. A felszín alatti élet primitív volt, de elfogadható, az emberek örültek, hogy egyáltalán éltek. És bár ez az állapot kevesebb, mint egy évszázadig tartott, mégis minden ember számára nagyon hosszú volt. Több generációt érintett. Sok család volt, amelyekben a

43

szülők és a nagyszülők is már felszín alatt éltek és ott is születtek. A fiatalabb családok voltak azok, amelyek részt vettek aztán a felszínre való visszautazásban. A Naptól való félelem nem saját tapasztalatukból fakadt, hanem az idősebb generációkéból. És akkor úgy tűnt a fiatal embereknek, hogy csak az öregek babonája volt az, ami a vénusziakat leűzte a felszín alá. Ám ekkor még egyetlen ember sem kérdőjelezte meg, hogy a Naptól való félelem buta és primitív dolog, ezért senki sem merészkedett először ki, hogy utánanézzen, hogy igaz-e az öregek állítása. És akkor megszületett valaki azzal a küldetéssel, hogy vezesse fel az embereket a felszínre. A neve Zadrian volt, és később nagyon ismertté vált. Ő szellemileg nagyon fejlett egyénnek kellett lennie, amiért olyan erősen kitartott azon hite mellett, hogy a felszín alatti élet bolondos és teljesen szükségtelen. Annak bebizonyítására, hogy nem vezet halálhoz, ha valaki kimerészkedik a napra, Zadrian sokkolta a családját és barátait azzal, hogy elhagyta kolóniáját, és olyan sokáig élt a felszínen, hogy már mindenki azt gondolta, hogy meghalt. Aztán egy szép napon mégis visszatért. Az emberek csodálatára Zadrian, a zendülő nagyon élénk volt és nyilvánvalóan a legjobb egészségnek örvendett. Szebb és sugárzóbb lett az arcszíne, és már nem volt olyan sápadt, mint korábban. Zadrian hozott magával olyan zöldséget is, ami közvetlenül a Nap alatt termett, hogy megmutassa, hogy mennyivel tartalmasabb a természetes táplálék. Abban az időben nem volt kommunikáció az egyes települések között, ezért Zadrian bátrabb híveivel kezdett sokat utazni, hogy megmutassa a Vénusz embereinek, hogy milyen jó volt a Nap valójában. Ő sok tekintetben olyan volt, mint Krisztus. Mindenfajta romantikus történet, elbeszélés és monda keletkezett emlékére, miután az emberek visszatértek a felszínre, mert észrevették, hogy igaza volt. Zadrian ebben a nagyszerű korban egyike volt a Vénusz első szellemi vezetőinek. Miután a vénusziakat visszavezette a felszínre, az emberek életében egy spirituális mester szerepét vette át. Sok minden abból a tudásból, amit a Teremtőről és az Univerzumról tanított, a kezdetét képezte a Legmagasabb Istenség Törvényeinek. Ez Zadrian saját személyes tudása volt, amit a szülei tanítottak neki, akik először ellenezték azt, hogy felmenjenek a felszínre, végül azonban csatlakoztak a tömeghez. Zadrian azt is tanította az embereknek, hogy nem emberek által alkotott törvényekre van szükségük, hanem sokkal inkább a Teremtő törvényeire. Én tudok három elvről, amelyet Zadrian tanított. Az egyik azt követelte meg - a talajnak mindent vissza kell adni, amit elvettek tőle. A másik azt tanította - minden egyént sokkal inkább léleknek kell tekinteni, mint testben működő személyiségnek. A harmadik abban állt - senkit se kárhoztassunk addig, amíg magunk át nem éltük az ő tapasztalatait. Aztán korszak ciklusain át virágoztak a civilizációk a fizikai Vénuszon, majd elmúltak, tudományok fejlődtek ki, majd összeomlottak vagy elpusztultak a civilizációkkal együtt. Amikor megnőtt az igény a tudományos know-how ( technológiai módszertan ) alkalmazására, akkor természetesen szellemi törvényhez való kötődés is egyre gyengült, és az élet egyre negatívabb lett. Az emberek között megosztottságok és

44

háborúk alakultak ki, olyan borzalmasak, amilyeneket a Föld még modern időkben sem látott. Az alsóbb társadalmi osztályok kizsákmányolása annyira felerősödött, hogy azoknak az embereknek nem volt más választása, mint hogy eltervezzenek egy egész bolygó méretű forradalmat. A Vénusz népe egységes, fehér fajú volt, úgyhogy sosem voltak faji előítéletek, összetűzések és nemzeti konfliktusok. Ténylegesen nem voltak akkoriban nemzetek a Vénuszon. Minden nagyobb város egy régió központja volt. Háborúkat leginkább egyes városok vagy városszövetségek között vívtak. És bár évezredeken keresztül több kísérlet történt arra, hogy egy bolygói kormányzatot alakítsanak, azok egyike sem járt sikerrel. Legtöbbször ezek az állandó városállamok közötti konfliktusok hiúsították meg a bolygót átfogó kormányzati törekvéseket, mert azok elvetettek minden egységes kormányzati rendszerre vonatkozó kezdeményezést. Azokat a vénusziakat sújtó háborúkat, az ottani emberek különböző törekvései váltották ki, és nyilván elsősorban a hatalomvágy volt szó, épp úgy, mint itt a Földön. Mivel nem voltak államok (országok), a háborúk sokkal korlátozottabbak voltak, mint a földiek. Egy város uralkodó csoportosulásai sosem voltak megelégedve azzal, hogy csak a saját városuk vagy régiójuk fölött uralkodjanak, és egyre másra sikerült nekik valamilyen összetűzést szítaniuk egy hadüzenet előjátékaként. A Vénusz viszonylag gyorsan az energiafelhasználás és technológia nagyon fejlett formáit fejlesztette ki. Nem sokkal azután, hogy az emberek visszatértek a felszínre, felfedezték a mágneses és a napenergiát. Zadrian maga nagy szerepet játszott abban, hogy népét érdekelni kezdte a szomszédos bolygókkal felvehető kapcsolat, és rövid idő elteltével a vénusziak megvalósították az űrutazást. Az atomenergia és a nukleáris bombák kifejlesztése már következményei voltak ezen a bolygón végbement fejlődésnek. Kétségbeesésében néhány város alkalmazta is egymás ellen ezeket a fegyvereket, ami csodálatos országaik óriási területeinek pusztulásával járt. Végül odajutottak, hogy Vénuszt a gazdag emberek egy kis csoportja kormányozta. Pontosan ugyanez a helyzet manapság a Földön is! E kis elit csoport számára az élet egy játék volt, az volt nyertes, aki a leghosszabb időn keresztül tudta ellenőrzése alatt tartani a legtöbb pénzt és a legtöbb embert. A sakkfigurák természetesen azok voltak, akik az óriási többséget alkotó alacsonyabb társadalmi osztályokhoz tartoztak. Egy múltbeli vénuszi városba történő bepillantás jobb képet ad nekünk ezekről a szomorú időkről. Összességében a városok gyönyörűen fejlettek voltak, de az utcák, az épületek, a parkok és minden más egy sor különböző szinten volt elhelyezve. A szegény, képzetlen munkásság élt a legalacsonyabb szinten, amit a Föld legrosszabb mocsaraihoz lehetne hasonlítani, mert olyan sötét és barátságtalan volt. Csak ritkán tudott a napsugárzás lehatolni a legalsóbb szintekig. Az idők folyamán minden tekintetben elromlott az élet a szerencsétlen tömegek számára. Kis forradalmakat évek óta próbáltak kirobbantani, de egyik sem lett sikeres, mert az emberek szándékuktól függetlenül újra és újra tovább játszották azt a játékot, amit az uralkodó osztályok űztek velük. Végül felismerték, hogy a munkásosztálynak a bolygó minden városára egy időben kiterjedő csendes forradalma jelentheti az egyetlen kiutat. Az embereknek végképp elegük lett sorsukból és azt hirdették, hogy nekik se lenne joguk mások fölött uralkodni, ha titkos tervük sikerülne. Tervük azonban sok év kemény munkájába és az ügyük sok áldozatába került. Hisz egy egész bolygót átfogó mozgalom nem fejlődhet ki egy éjszaka alatt. A munkásosztály buzgón kezdett olyan embereket beküldeni a kormányokba, akik támogatóan viszonyultak az ő ügyükhöz és akikben bízni lehetett. A reménység abban állt, hogy az általuk kiválasztott politikai vezetőket megválasztják a legmagasabb tisztségekbe, olyan egyéneket, akik lemondanak a hatalomról és

45

szabadságra vezetik a népet. Nagyon sokáig tartott, míg ki tudtak állítani megfelelő jelölteket és támogatták őket különböző kampányokban a legmagasabb hivatalokig. Végül eljött a nap, amíg már elegendő kulcsfontosságú személyt választottak meg, az a nap, amelyre mindenki türelmetlenül várt, és amelyet a vénuszi történelemben egyszerűen "A kezdet"-nek neveznek. Ezen a felejthetetlen napon a Vénusz legelismertebb vezetői megszüntették a kormányokat és a hadseregeket, miközben az emberek a városokban kiszórták összes pénzüket az utcára és bedobták azt a szemetes kukákba vagy örömmel elégették azt. Ezen az első dicsőséges napon az emberek mindenütt özönlöttek ki a városokból, csak a személyes dolgaikat vitték magukkal, élelmiszert és a vetőanyagot. Egyszer s mindenkorra elhagyták elzüllött városaikat, vagyonukat, házaikat, járműveiket és mindazt, ami a régi életmóddal szorosan összefüggött. Szándékaik egyszerűek voltak - ugyanis az, hogy kiköltöznek vidékre, ahol mindenki saját magának dolgozik és gondoskodik magáról és családjáról. Ezeknek az embereknek az elszántsága, bátorsága és bizakodása, amellyel felcserélték házaik biztonságát egy bizonytalan új életre, figyelemre méltó volt. Azért természetesen sokan vonakodtak, hogy menjenek, mert ragaszkodtak napi szokásaikhoz. Egyidejűleg azonban világossá vált számukra, hogy aligha maradhattak az elnéptelenedett városokban. A gazdagok és hatalmasok rossz helyzetben voltak. Ahelyett, hogy fenntartson valamilyen szociális struktúrát és fáradozzon a gazdagság és hatalom átcsoportosításán, az alsó társadalmi réteg komplett elfordult a régi életstílustól anélkül a szándék nélkül, hogy visszatérjen. Megalkotta saját új játékát, amit a hatalmasok nem tudtak játszani és nem is akartak. A vénuszi társadalom felső rétege egyik napról a másikra elveszített mindent. Az egész vénuszi történelem folyamán egyetlen más nap sem változtatta meg olyan kompletten és drámaian a bolygó arculatát, mint ez. "A kezdet" arra az útra állította a Vénuszt, hogy egy asztrális civilizációvá váljék és a Ti fizikai világegyetemetek egyik fontos központjává. Addig a háborúk, a forradalmak és az államcsínyek csak elodázták a hatalmat. A hatalmat keresők egyik csoportja helyettesítette a másikat és változatlanul hagyta az általános életstílust és a politikai és gazdasági rendszert. De most minden megváltozott. Most viszont maga az emberek tudata változott meg, majd fejlődött hosszú időn keresztül. Azzal, hogy a Vénusz népe hátat fordított az anyagi kényelemnek és a biztos, meghonosodott útnak, bebizonyította alapvető magatartásának és felfogásának átalakulását (transzformációját). Az anyagiak utáni sóvárgás és az azokhoz való kötődés lecsökkent. A felsőbb osztályokat magukra hagyták. Beletörődő tömegek és kormányzati szervek nélkül kiestek az üzletből. Gyárak és szolgáltatások nélkül a hatalmasok olyan szegények lettek, mint mindenki más. Alkalmazottak és nagy piacok nélkül csődöt mondott a biznisz. Minden drasztikusan megváltozott, amikor a legtöbb ember egyszerűbb önfenntartásra állt át és magával vitte összegyűlt technológiai tudását és a termelőeszközöket. A városok majdnem teljesen elhagyottak voltak. Ugyan néhány elvetemült megpróbált saját gyarmatokat alapítani, de ők túl kevesen voltak, és hamar újra feladták ezeket az un. kolóniákat. A maradék felsőosztálybeliek, beleértve a legyőzött vezetőket is, tudták, mit kell tenniük : elhatározták, hogy elhagyják a bolygót.

46

A terv abban állt, hogy gyarmatosítanak egy alkalmasabb bolygót, és természetesen örültek, hogy a Föld egy olyan buja zöld hely volt, ami ráadásul még nem is volt túl messzire. Így a Föld lett a legközelebb eső jelölt arra, hogy felvegye az elutazó zsarnok vénusziakat. Az adott körülmények között nem törődtek azzal a szóbeszéddel, hogy a Föld egy kiegyensúlyozatlan bolygó lenne. Űrhajók hamarosan átszállították az első vénuszi arisztokratákat a Földre, olyan embereket, akik nem voltak képesek tovább élni az átalakított vénuszi társadalomban. Hasonló viszonyok előbb vagy utóbb más bolygón élő embereket is arra késztettek, hogy szintén kivándoroljanak a Földre. Egyesek ebből a Naprendszerből jöttek, mások kívülről. Így a Földön ma élő emberek egy keveréket képeznek a Vénusz arisztokratikus hitehagyott hűtlen elpártoltjaiból és azon településeknek a békés lakóiból, amelyeket később hozott létre itt a Bolygók Testvérisége, mint az atlanti, a lemuriai, az azték, stb. civilizációt. De amikor ezek a békés és haladó népek felvirágoztak a Földön, megtámadták őket a régi arisztokratikus társadalmak, amelyek újra át akarták venni az uralkodást. A vénuszi népre, amelyet egy jobb élet víziója vidékre vitt, nehéz időszak várt. Sok tekintetben hasonlított a helyzet azon úttörőkére, akik Amerikát népesítették be és annak az életstílusnak az eléréséhez, amit kerestek, nagy ínséget kellett, hogy számítása vegyenek. Az, amin ezek az emberek mentek keresztül, csak kevéssé különbözött egy olyan átlagos fejlődési ciklustól, ami más bolygókon is szokásos. Az inkább primitív kezdetekben az emberek nagyon egyszerűen éltek azon a vidéken, ahol megtermelték táplálékukat és kielégítették szükségleteiket. Aztán egyfajta specializálódott iparosodás ment végbe, ami összetettebbé és újra negatívabbá tette az életet. Amikor aztán végül továbbfejlesztették az új technológiát, az emberek vissza tudtak térni a vidékre, anélkül, hogy újra visszasüllyedtek volna a primitív életstílusba. A természetesebb technológia és a természetes életmód egy haladóbb, egyénibb műszaki kreativitáshoz vezetett, mint az a komplex, mesterséges technológia, ami jelenleg van a Földön. Forradalmukkal a vénusziak elkerültek egy olyan életet, ami kevés vagy semmilyen szabadságot sem biztosított számukra. Az, hogy valaki egész életidejét egy vállalkozó számára áldozza fel, semmi más nem volt, mint a rabszolgaságnak egy formája, mint ahogy erre rá is jöttek, és az sem ésszerű, sem kielégítő nem volt számukra. A forradalom előtt a gazdaság annyira specializálódott, hogy csak kevesek tudtak megelégedett életet élni szakmájukból. És az egyes rendelkezésre álló munkalehetőségek között sem volt nagy választék. Ez azokon a képzési irányelveken múlott, amelyeket az a társadalom bevezetett. A szegényebb rétegekből a legtöbben vagy nem tudtak megfelelni az irányelveknek, vagy sose kaptak a képességeiknek megfelelő munkát. Olyan sok emberek által alkotott törvényt hoztak forgalomba, hogy a szellemi törvény ismeretlenné vált, mint ma a Földön. Az élet olyan volt, mint előírásoknak és tilalmaknak egy tengere, amiben az emberek ide-oda kallódtak, mint a hordalékfa egy folyamon. Az új életben azonban minden család elő sorban saját magának dolgozott, úgy, hogy megművelt egy parcella földet, ami épp elég nagy volt ahhoz, hogy kielégítse a saját táplálékszükségletüket. Először egyfajta cserekereskedelmet gyakoroltak, mert néhányan kényszerűen jobban tudtak megalkotni bizonyos dolgokat, mint mások. Még azt is elhatározták, hogy a specializációt olyan minimumon tartják, amennyire csak lehet, és a függetlenségért küzdenek.

47

Időszakos oktatásokat tartottak, amelyek mindenkinek átadták az alapvető szakismereteket, úgy, hogy egy idő után minden család képes volt saját maga fedezni saját szükségleteinek nagy részét. Csupán egy évtized alatt független falvak jöttek létre szerte az egész bolygón. Az elegendő táplálék megtermelése volt valószínűleg a legnagyobb nehézség. Minden család erősen el volt foglalva azzal, hogy megtanulja trágyázás vagy vegyszerezés nélkül termelékenyen megművelni a földet. A gabona az első években nem mindig egyformán jól termett, és a vénuszi technológia sem tudta enyhíteni az éhínségeket. Nagyobb falusi teendőkre a férfiak munkacsoportokba tömörültek. Ezekben volt annyi szerszám és más felszerelés, hogy képesek voltak kisebb repülőgépeket és más készülékeket építeni, amelyekhez egyesíteniük kellett tudásukat és erejüket. A futószalagoknak és manufaktúráknak azonban már nem volt szabad létrejönniük. Még az űrhajókat is egyénileg konstruálták, esetleg kevés ember együtt, közösen. Végül computerizált gépek megépítettek egy űrhajót automatikusan. A fizikai munkát az új életmódban nem nézték le, mert az alkotó munka minden egyes emberben a kiteljesedés érzését eredményezte. Minden egyes család a házát saját maga építette, vagy egy munkaközösség keretében, amiben előállítottak minden szükséges dolgot. Az élet minden területén nagyon fontosak voltak az egyének, sokkal fontosabbak, mint a modern kényelmességek, melyeket a Földön az emberek feladtak annak érdekében, hogy megmeneküljenek a rabszolgaságból. Sosem emeltek egy cselekvési maximumot irányvonallá, mert úgy tűnt, hogy az mindig összetűzésekhez vezet és nem fejleszti a személyes egyéniséget. Az új élet a Vénuszon annyira más volt, mint a korábbi, hogy könnyen megtöltene egy egész könyvet, ha kimerítően akarnánk leírni azt. Legfontosabb gondolatként azt kell rögzíteni, hogy ez az új életmód csak az emberek magasabb tudatát tükrözte vissza. Azt senkire sem lehet rákényszeríteni, aki nem hajlandó arra. Senkinek sem volt földbirtoka és senki sem fizetett adókat az új vénuszi közösségben. Ha egy család el akart költözni, hátrahagyta házát és földjét egy másik család számára. Soha többé nem hoztak létre központi kormányzatot, mert az csak termékeny talajt jelentett volna a hatalomvágy és az emberek által alkotott törvények számára. Nem is hoztak új törvényeket, nem volt szükség rendőrökre és nem nyomtattak pénzt. Ebben az időben a Vénuszon nem létezett semmilyen formája a pénznemeknek. Én nem tudom, hogy egy ilyen életforma létezett-e valaha a Földön. Talán alkalomadtán kísérletező kommunák vagy más próbálkozások formájában. Azt viszont tudom, hogy a Vénuszon az új élet sikereinek nagy része a Legmagasabb Istenség Univerzális Törvényeinek megértéséből és megéléséből fakadt. Kevesebb sóvárgás (mohóság), düh, hiúság és az anyagi dolgokhoz való kötődés volt, mint bármikor valaha. Minden egyes embernek az az önmagáról alkotott felfogása, hogy ő egy halhatatlan lélek, és annak tudása, hogy sokszor élünk, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az élet nyugodttá, kiegyensúlyozottá vált. Az a tudat, hogy a lélek fizikai világban való tartózkodása csak egy átmeneti dolog, egyszerűen abszurddá tette azt, hogy valaki vagyonokért vagy több földért harcoljon. Ehelyett ha egy család úgy találta, hogy több anyagi jóval van megáldva, mint egy másik, akkor örömmel megosztotta azt, amivel rendelkezett. Sok ember személyes beállítottsága ezekben a dolgokban már jóval a "kezdet" napja előtt megváltozott, de a hagyományos struktúrák és társadalmi rendszerek visszatartották az embereket.

48

Az élet a vénuszi falvakban a "kezdet" után sosem volt primitív, hanem csak egyszerű és természetes. A legfejlettebb technológiák már léteztek és azokat csak finomítani kellett és alkalmazni, mint pl. a nap- és mágneses energia használatát a teljes energiaszükséglet kielégítésére. Korong alakú repülőgépeket alkalmaztak összes kiváló képességükkel a világmindenség kutatására. Voltak olyan kommunikációs készülékek, amelyek félreeső régiókból gyűjtöttek adatokat, sőt még idegen nyelveket is fordítottak a mi egész bolygón egységes nyelvünkre. A bányászatot olyan eszközökkel tették perfektté, amelyek az ásványkincseket mágnesesen szállították fel a felszínre. Ezek csak példák arra a technológiára, amellyel mindenki rendelkezett. Technikai fejlődésünk nem állt meg, hanem egyre inkább szolgált minket és nem uralkodott rajtunk. A legnagyobb kihívássá a világűr kutatása vált, annak érdekében, hogy egyre többet tanuljunk erről a nagy univerzumról. De az űrutazás a mi esetünkben nem csak kevés tudós és űrhajós számára volt fenntartva. A nehézségi erőnek a vénuszi űrhajók általi semlegesítése minden egyes ember számára lehetővé tette az űrutazást. Kommunikáció alakult ki a bolygók között és barátságok vagy testvériségek szövődtek annak érdekében, hogy mindenkinek segítsünk az univerzum titkainak megértésében. A fizikai síkon történő űrutazás hatalmasan megnövelte népünk látóhatárát. Ez azokban az évszázadokban, mielőtt még a Vénusz élete asztrális lett, nagyban hozzájárult fejlődésünkhöz. A Legmagasabb Istenség Törvényeinek tanulmányozása által a szellemi kibontakozás nagyobb lett, mint valaha. Az egyének egyre jobban megtanultak egyedül akaraterő által látogatásokat tenni a fizikain túli síkokban, ami minden egyes ember életében nagy fejlődést jelentett. Egyre jobban tudatos lett bennük azonosságuk, mint lélek, és azzal annak a térnek a korlátozottsága is, amit a fizikai sík jelent a lélek élete folyamán. A vénusziaknak e magas tudati állapota egy nagyon pozitív életvitelhez vezetett, amikor a bolygó belépett legutolsó vaskorába. Ahelyett, hogy nagyon negatívvá váltak volna, az életrezgések annyira pozitívak lettek, hogy felemelték a bolygót egy másik síkba. Amikor ez megtörtént, akkor a Vénusz egy teljesen különleges bolygóvá vált. Fővárosunk, Retz még mindig fővárosa új világegyetemünknek. A vénusziak nem hirtelen, egy nap alatt ébredtek rá az asztrális síkra. Az átmenet fokozatosan, elviselhető mértékben történt, és több évig tartott. Emlékeztetnem kell Benneteket arra, hogy mindaz, amit a Vénusz múltjáról mondtam, évmilliókkal ezelőtt történt, és a története itt csak nagyon röviden van összefoglalva. Amikor a vénuszi emberek szellemileg továbbfejlődtek a magasabb síkra, egyre kevésbé motiválta őket a fizikai világ, annak szórakozásai és élvezetei. A kommunikáció egyre inkább szellemi úton történt, és az emberek tudata egyre inkább elérte az asztrálsík szintjét. Spirituálisan (szellemileg-lelkileg) és technológiailag a vénusziak egy olyan megértésre tettek szert, amelynél az élet és halál fölötti ellenőrzést a saját kezükben érezték. Annak mértékében, ahogyan tudatuk egyre inkább alkalmazkodott az asztrális síkokhoz, már egyre kevésbé éreztek kötődést fizikai testükhöz és annak sűrűségéhez. Végül a legtöbb titániai ( vénuszi ) elhatározta, hogy átmegy a másik világba, feladja a fizikai testét, és életét az asztrális sűrűségi szinten folytatja tovább. Ebben a folyamatban, amelynél a civilizáció egy dimenzióval feljebbre emelkedett, a Vénusz népe továbbra is a Vénusz népe maradt. A faj nem halt ki, és az embereknek a transzformáció után ugyanaz maradt az alakjuk és megjelenésük, mint azelőtt. Emlékezzetek vissza, hogy az asztráltest a fizikai alak egzakt másolata, csak kevésbé sűrű és tartósabb formájú.

49

A kultúra ugyanaz maradt, mint előtte. Az emberek megtartották szokásaikat, jellemüket, gondolkodásmódjukat, öltözködési stílusukat, építészetüket és nyelvüket. A városok és tájak alapvetően ugyanolyanok voltak, mint amilyenekként otthagyták őket a fizikai síkon, csak sugárzóbbak és szebbek lettek. Az én városom, Teutnia is ugyanúgy létezett az asztrális valóságban, mint minden más, a fizikai teljesen pontos másolataként. Barátságunk és kapcsolatunk a többi fizikai bolygóval folytatódott, a Föld iránti érdeklődésünk kis változásoktól eltekintve megmaradt. Majd megtanultuk szabályozni sűrűségi állapotunkat is. Tehát úgy látszott, hogy a vénuszi nép eltűnt, miután elhagyta a fizikai síkot, valójában azonban folytatta életét, csupán önkéntesen a Vénusz asztrális síkjára költözött. Ám a vénuszi nép között is vannak olyanok, akiknek karmikus tartozása van a fizikai világban és mindezek az embereknek egyszer el kell hagyniuk egy napon az asztrálsíkot egy fizikai síkban történő újra megszületésre, hogy kiegyenlítsék a tartozásaikat. A finomabb sűrűségbe történő átváltás a civilizáció számára csak átmeneti, arra való, hogy a sűrű, negatív vaskor utolsó éveit egy pozitív életmódban töltsék el. Manapság a Vénusz visszatér egy új aranykorba, és a fizikai bolygót újra olyan emberek népesítik be, akik elhagyják az asztrálsíkot. Sokan azok közül, kik feladták fizikai testüket és a nagy átalakulás alatt átváltottak az asztrálsíkra, még mindig ott élnek, ami hosszú életkoruk egyik előnye. Az ilyen emberek már nem térhetnek vissza a fizikai síkba, hacsak nem halnak meg az asztrális világban és újraszületnek a fizikaiban. Gyerekeiknek és unokáiknak azonban, akik az asztrálsíkban születtek, nem kell ott meghalniuk ahhoz, hogy átmenjenek a fizikai világba. Nekik csak meg kell testesíteniük fizikai testüket. Ha azonban egyszer átmennek a fizikai világba, addig nem élhetnek újra az asztrálisban, amíg a fizikai testük meg nem hal, mert ők - ha egyszer megtestesítették (létrehozták) fizikai testüket - felelősek azért, hogy fenntartsák azt. Én ebben az életemben az asztrális Vénuszon születtem és nevelkedtem, egy olyan időben, amikor ott a legtöbb ember és az élet asztrális volt. Kis gyerekként lecsökkentettem rezgéseimet, hogy megtestesítse fizikai testemet, amely természetesen asztrális testem másolata. Nagybácsimmal és egy kísérővel elhagytam a Vénusz fizikai bolygót azért, hogy a Földön éljek. A Vénuszon élt korai éveimnek a története leírja asztrális kultúránkat, és azok alatt az évek alatt sokat tanultam a fizikai bolygókon létező kultúrákról. Ha a fizikai Vénuszon születtem volna, és ugyanabban a korai életkorban hagytam volna azt el, ezt a könyvet nem írhattam volna meg. Mert hány ember tud legkorábbi gyerekkorára annyira visszaemlékezni, hogy részletesen tudna írni arról? Életem története az ezen korai életévekre történő élénk visszaemlékezés miatt szokatlan. Azáltal, hogy az asztrálsíkon születtem meg és ott éltem, emlékezetem majdnem fotografikus. Az asztrális sík a normál esetben a fizikai síkon szokásosnál magasabb tudatszintnek felel meg és azoknak az embereknek, akik ott élnek, a lét minden területén nagyobb hatalmuk van. Így számomra nem volt nagy teljesítmény világosan visszaemlékezni arra, ami történt. Ténylegesen még az anyai testben töltött időmre is jól vissza tudok emlékezni !

50

4. fejezet

Első életéveim

Az anyai testben Karmikus kapcsolat szüleimmel A születés Anyám meghal Az első környezet Nagynéném és nagybátyám befogadnak Új hazám és az első nap A játék A kert A tanulás temploma A művészetek temploma Odin bácsi Lelki élet Egy meglepő születésnapi parti

Az anyai testben először bőven volt hely. Én csak egy kis csíra voltam, és sötétség és meleg töltötte ki világomat. Mint lélek magam voltam az egyetlen fényforrás, és bár valójában nem tudtam látni és hallani, tudatában voltam annak az új világnak, amelybe beléptem. Jól emlékszem első napjaimra és heteimre vénuszi édesanyám, Shawik-Echo Lei hasában. Csodálatos, békés érzés az a biztonság, amikor egy másik élőlény része vagyunk és mégis teljesen elkülönültek benne. Tudtam, hogy milyen nagy mértékben függtem

51

szeretett édesanyámtól. Ő látott el engem a szükséges energiával, amelyre a születés erőpróbájához szükségem lesz. Ilyen tudatosnak és egyben ennyire tehetetlennek lenni egy különös tapasztalat. Mint lélek, közöttünk mindenki határtalan tudással és határtalan képességekkel rendelkezik. De ha egyszer kiválasztottuk magunknak a családunkat és azt a testet, amelyben élni akarunk, közvetlenül azután, hogy beleszületünk egy új életbe, először tehetetlenné válunk. Azért, mert az új testnek új végtagjai, új érzékszervei és egy új agya van, amelyeket edzeni kell, nagyon nagy figyelmet és energiát igényel tőlünk, hogy megszokjuk azt. Amíg megtanulunk uralkodni hangszalagjaink fölött az új környezetünkben uralkodó nyelven történő kommunikáció érdekében, és megtanuljuk használni új érzékszerveinket és új agyunkat, lelki tudásunk általában a tudatalattiban rejlik. Ritka esetben néhány zseninél nem válik csak el a tudatalatti és a tudat annyira, hogy kis gyermekek néha rendelkeznek sok élet tudásával. Később az életben minden egyénnek hozzáférése van ehhez a tudáshoz, de kezdetben az be van temetve. Az asztrálsíkban a lelki tudatomhoz egy lépéssel közelebb voltam, annyira, hogy megmaradt bennem a visszaemlékezés ezekre a korai pillanatokra. Amíg kifejlődött új testem, sok időm volt arra, hogy elgondolkozzam mindazokon a dolgokon, amelyeket tudtam. Mint lélek visszaemlékeztem a kezdetre, amikor először küldettem be a sűrűbb világokba, és arra a szinte végtelen sok életre, amelyeket ásványokként, növényekként és állatokként éltem. Aztán ott volt az a majdnem számtalan emberi élet mindkét nemben, minden elképzelhető helyzetben és sok különböző bolygón. Ezek között a fizikai síkon élt élet-milliók között pedig ott voltak azok az életek, amelyeket a fizikain túli síkokon éltem. Vég nélkül folytathatnám annak elbeszélését, amire mint lélek visszaemlékeztem, de a legtöbbet új családomon gondolkoztam. Azért választottam ki édesanyámat is és édesapámat is, mert korábban egyszer már voltam velük együtt. És azért volt meghatározva számomra, hogy ismét velük legyek együtt, hogy kielégítsem szellemi és lelki szükségleteimet. Mi hárman éltünk együtt korábban a Vénuszon, de most első és egyetlen gyermekük kellett lennem : Omnec Onec. A múltban édesanyám és én testvérek voltunk, és a Vénusz egy fiatal bolygó volt, amelyik arra törekedett, hogy befejezze a háborúkat. Betegségek és járványok gyötörték az embereket azokban a viharos években, és az akkori édesanyámat egy rettenetes, gyógyíthatatlan betegség sújtotta. Annak érdekében, hogy életben tartsam őt, és saját energiámmal mediálisan meggyógyítsam, betegségének karmáját magamra vettem és meghaltam helyette. Ez új vénuszi életbeli édesapám korábban akkor ott orvos volt, és a szeretőm. Ő rossz néven vette édesanyámtól, hogy ő élt, én meg meghaltam. Az én elvesztésem fölötti bánkódásában (gyászában) halálra éheztette magát. Korábbi testvérem - és mostani édesanyám ebben az új életben - szintén szerette őt. A végén szegény (anyám) mindkét embert elvesztette, akik olyan kedvesek voltak számára. Ebben a vénuszi életben mint férfi és nő szerették egymást. Ezzel apám megkapta azt az esélyt, hogy akkori szenvedését kiegyenlítse. Anyám is meg tudta ezen alkalommal élete egy részét osztani vele, amire abban az elmúlt életében annyira vágyakozott. Most pedig meg fogok születni. Annak kiegyenlítésére, hogy én odaadtam az életemet akkor érte, most ő fogja odaadni az életét értem és születésem táján meg fog halni. Ez az ő sorsa és az ő választása arra, hogy kiegyenlítse ezt a régi, múltból megmaradt

52

tartozását. Ebben az életben apám azt fogja elveszteni, akinek az élete miatt akkor annyira neheztelt, és az lehet mellette, akit annyira szeretett akkor, de elvesztett. Mint gazdag érzelmű ember, epekedni fog szeretett édesanyám után, tőlem el fog fordulni és a munkájára fogja fordítani figyelmét. Mindezeket a dolgokat lélekként tudtam. Gyakran gondoltam új édesanyámra, amikor növekedtem a hasában. Éreztem a felém ápolt meleg szeretetét, és éreztem afölötti örömét, hogy kezdtem mozogni. Édesapám meleg szeretete is kisugárzott rám. Hallottam tompa hangjukat és tudtam érezni kezüket, amikor rúgkapáltam és ficánkoltam. Úgymond elolvadtam afölötti leírhatatlan örömben, hogy egy vagyok a kozmosszal. Áthatott az univerzum ritmusa, a fénynek és hangzásnak ez az eleven áramlata, amely a Legmagasabb Istenségből áramlik ki, hogy tápláljon mindent, ami élő és aminek alakja van. Az anyai testben eltöltött idő valami különleges, mert aközben a lélek szabadon utazhat a túlvilági síkokra. Az idő telt, és én szépen fejlődtem. Naponta éreztem, hogy külsőleg hogyan váltam egyre inkább emberré. A rendelkezésemre álló tér fokozatosan annyira szűkké vált, hogy alig bírtam már mozogni. Majdnem lehetetlenné vált, hogy kinyújtózzak. A kívülről jövő hangok tompák voltak, de édesanyám szívverése és lélegzése nagyon közel volt hozzám. Amikor közeledett annak az ideje, hogy kijöjjek a testéből, az öröm és szomorúság vegyes érzései kavarogtak bennem. A boldogság egy érzése öntött el, de egyidejűleg az új tapasztalatok miatti félelem is. A választás azonban megtörtént és az idő is eljött. Hirtelen döbbenet szállt meg amiatt, hogy ki kell lépjek a fények és hangok közé, sokkolva voltam attól, hogy új leszek, elszigetelt és azonosságom lesz. Idegen mosolygó arcok üdvözöltek, de rögtön felismertem és megszerettem ezt az új családot. Megérkeztem, sírva, mert nem tudtam mindent közölni abból, amit éreztem és tudtam, és amiért olyan kicsi és tehetetlen voltam. Édesanyám karjaiban tartott és szoptatott, amire meg én melegben éreztem magam, olyannak, akit akartak és szerettek. Amikor ott feküdtem a karjaiban, tudtam, hogy nem marad sokáig mellettem. A nyugalma és szerető tekintete olyan sok mindent elmondott. "Szívemből szeretlek, de el kell, hogy hagyjalak téged. Nem leszek melletted, hogy megoszd velem életed örömeit és szenvedéseit. Olyan döntés született, hogy te élni fogsz, én meg kiegyenlíthetem a karmámat." Ahogy olyan melegnek, akartnak és szeretettnek éreztem magamat, békés, felüdítő álomba merültem. Amikor újra kinyitottam a szemem, egyedül voltam egy ágyban. Elmosódva vettem észre édesapámat, aki egy bizonyos távolságban járkált fel s alá. Ő nem jött hozzám közel. Édesanyát sehol sem lehetett látni. Elalvásom előtti utolsó szavai nyilalltak a fejembe. "Vigyázz jól a kicsimre", mondta édesapámnak. Én először nem egészen fogtam fel, hogy édesanyám már átment, de mint lélek tudtam már mindezt. Kis csecsemő létemre történő visszaemlékezéseim nagyrészt elmosódottak, aztán vannak kis szakaszok, amelyek nagyon világosak. Most, hogy összerakom ezeket a darabokat, fejemben összeáll egy kép azokról a korai napokról. Az ágyam mellett állt egy idegen, egy szomszéd nő, akinek meg kellett engem szoptatnia és el kellett látnia. Ő volt az egyetlen, aki üdvözölt engem új otthonomban Teutóniában a Vénuszon.

53

Az egész helyiségben körülöttem egy nyomasztó, diszharmonikus légkört éreztem. Magasan fölöttem ívelt a kupolaformájú mennyezet. Középen volt egy lótuszcsokor alakú virágkompozíció, és a kupolát mindenféle finom, de bonyolult virágminta vette körül és azok lenyúltak egészen kerek hálószobám falaiig. Tál alakú ágyacskám egy arany, virágokkal díszített kötélen függött, mely a mennyezetből jött. A közelben egy nyitott ablak volt, rálátással az édesen illatozó kertre. Egy gyöngéd légáram ide-oda ringatta az ágyat. Végül is élveztem mindezeket az új benyomásokat. Madarak énekeltek egy aranyketrecben az ágyacskám közelében. Édesanyám egyik utolsó kérése volt, hogy madarak éljenek szobámban. Fölöttem automatikus játékok repültek vagy lógtak a levegőben és nagyszerű hangzásokat keltettek. Mindennap jött a dajka, hogy ellásson. Kötelességet éreztem szeretet helyett. Azt hiszem, azért tartott olyan távolságot, mert én nem az ő gyereke voltam. Mint csecsemő, éreztem ezt a hűvösséget, és biztos vagyok abban, hogy a fizikai világban minden csecsemő érzékeli édesanyjának az igazi érzéseit. Gyakran hallhattam a távolban édesapám hangját, de sosem csíptem el arcának futó tekintetét. Csak egyszer láttam őt röviddel születésem után, de a fájdalomnak és elvesztésnek ezen első napja után sosem közeledett többé hozzám. Biztossá vált bennem az az érzés, hogy én voltam annak a diszharmóniának az oka, amit éreztem. Néha, amikor kivittek a kertbe, hallhattam édesapám laborja gépeinek a hangját, de őt sose tudtam látni. Egy napos reggelen a dajka kitett engem egy puha takaróra a kertbe, úgy, hogy élvezhettem ott a pillangókat és a madarakat, meg a gyönyörű szép virágokat. De engem sokkal jobban érdekelt egy ismerős hangzás - édesapám hangja. Ő és két másik hang azt beszélték épp meg, hogy mi történjen velem. Mint újszülött csecsemő, nem vettem észre, hogy azok nagynéném és nagybácsim voltak, de felismertem a nevemet, ami olyan gyakran szóba jött közöttük. Életem folyamán csak később tudtam meg, hogy mi történt akkor. Édesanyám nővére, Arena, és férje, Odin meglátogatták édesapámat, és megbeszélték, hogy mi legyen belőlem. Édesanyám halálán elkeseredve édesapám engem tartott mindenért felelősnek. Kinyilvánította Arena és Odin számára, hogy érzelmileg nem akar kötődni hozzám és semmilyen érzést nem akar ápolni irányomba. Elég nehéz volt számára az, hogy elvesztette az édesanyámat, de ha hozzám kötődne, akkor az mindig ugyanaz a történet lenne. Az apám nem tudta elviselni, hogy felnövekedni lássa azt a gyermekét, aki elvesztett szerelmére annyira hasonlított. És azért, amiért érzelmileg olyan erősen kötődött hozzá, nem helyeselte az édesanyám önzetlen választását. Ez részéről természetesen nagyon egoista volt, és ezt el is ismerte. Én csak egy gyermek voltam, nem egy élettárs, ő így tekintett a helyzetre. Kinyilvánította a nagynéném és nagybácsim felé, hogy neki nincs ideje arra, hogy önmagát egy gyerek felnevelésére szentelje, miután egy gyerek sok szeretetet és gondozást igényel. Ő egy tudós volt, és tennie kellett a dolgát, az, hogy rólam is gondoskodjon, szerinte már túl sok lenne. Ha már egyszer nem volt anyám, ő azt találta a legjobbnak, ha a nagynénémék fogadnak magukhoz és nevelnek, mintha a saját gyerekük lennék. A nagynéném és nagybácsim

54

természetesen túláradóan boldogok voltak, hogy megkaphattak engem, mert nekik nem volt saját gyerekük. Mélyen aludtam, amikor Arena odajött a kertbe és bevitt a házba. Elmosódottan emlékszem arra, ahogy vitt a karján és finoman betekert ágyam takarójába, majd becsomagolta kis dolgaimat. Amikor kinyitottam a szememet, egy mosolygós arcot láttam magam fölött. Arena hajolt fölém, és vöröses-aranyos haja szelíd hullámokban omlott a vállára. Úgy éreztem magam, mintha az ő saját gyereke lennék, amikor barátságos, szeretetteljes arcába és zöld, nevető szemeibe néztem. A nagynéném egy nagyon szép nő volt, aki nagyon hasonlított az édesanyámra. Ezüstös szőke, vállig érő hajával és majdnem türkizben szikrázó szemeivel nagybácsim, Odin pedig egy nagyon jó kinézetű férfi volt. Nagy volt és jól megtermett, csodásan vidám kisugárzással, férfi, de Arenára nagyon hasonlító. Arena mindig olyan szeretetteljesen emelt fel és szorított magához. Azóta, hogy édesanyám megszoptatott az első napon, most éreztem először megint a melegség és szeretet érzését. Most nagyon hiányzott nekem, és tudtam, hogy elment, de nem értettem mindazokat a változásokat, amelyek körülöttem zajlottak. Becsomagolták az összes játékomat és ruhámat, sőt, még a kiságyamat is. Rájöttem, hogy elhagyom a házat és édesapámat, akit annyira szerettem. Emlékszem, ahogy kivittek a ház ajtaján és utoljára láttam családi környezetemet. Amikor megérkeztem nagynéném és nagybácsim repülőgépéhez, hallottam édesapámat, ahogy viszontlátást mond a távolból. A dajkám adott egy búcsú-puszit az arcomra, és ennyi volt minden. Hárman beszálltunk a járműbe és felemelkedtünk. Normális esetben az asztrálsíkon nincs szükség járművekre. Ott gondolati erővel utazunk, úgy, hogy figyelmünket a célhelyre irányítjuk és egyszerűen megjelenünk ott. De ha több ember utazik együtt, néha az egyik elvész, mert hibás helyen vagy hibás időpontban érkezik meg. Ezért utaznak csoportok szívesebben egy járművel és így együtt érkeznek meg ugyanazon a helyen és ugyanabban az időben. Ezenkívül szebb élmény az, ha együtt élvezzük a tájat, mint egyszerűen egyedül megjelenni valahol. Repülőgépünk egy bámulatosan egyszerű űrjármű volt, ami úgy nézett ki, mint egy ülésekkel ellátott átlátszó üvegbuborék. Mivel nagybácsim gondolati erő által képes volt hajtani és kormányozni a járművet, nem volt benne semmilyen gép vagy vezérlés, csak egy egyszerű, csillogó gömb. Amikor elemelkedett járművünk a tarka fák fölé, még elkaptam egy utolsó képet édesapám telkéről. A házunk közepén volt egy elegáns, fehér, kicsit kiemelt kupola, ami alatt aludtam és játszogattam életemnek azokban az első heteiben. A ház két jobbra és balra kinyúló oldalszárnyával engem az amerikai Fehér Házra emlékeztet, bár a mi kupolánk építési stílusa inkább törökös volt. A nagy telken egy csomó pompás tarka fa volt, meg virágok, amelyek kiválóan voltak elrendezve. A bal oldalon volt a laboratórium, amelyben az édesapám dolgozott. Az egész úgy nézett ki, mint egy a szivárvány minden színében pompázó üvegbuborék a kert bokrai és fái között. Amikor aztán megpillantottam a nagynéném és nagybácsim házát, rögtön beleszerettem abba. Az ugyanúgy nézett ki, mint a horizonton felkelő hold, vagy mint egy kör, amely felszáll a talajról. Egyszerűbbre nem lehetett volna már tervezni - egy lapos, tejszerűen

55

kék-fehér kupola, művészi kertekkel körbevéve. Egzotikus fák, színpompás virágok, szobrok és szökőkút. Egy kikövezett gyalogösvény végén volt a főbejárat, egy díszes boltív, amely mindkét oldalon két kisebb boltívvel volt összekötve. Ezek a kisebb bejáratok közvetlenül a hálószobákhoz vezettek. A bejárati csarnokban balra és jobbra hajolva vállmagas, fehér, kovácsolt vas rácsok helyezkedtek el, melyek borostyánnal és rózsaszínű meg fehér virágokkal voltak benőve. Ezek választották el az alvó traktust a lakószobától. Maguk a rácsok művészien voltak kikovácsolva levél- és virágalakokkal. A helység közepén egy kerek tűzhely volt, ami bele volt eresztve a bíborvörös-kék-fehér márványpadlóba. Amint később megtudtam, a körülötte álló ívelt heverők színe napról napra változott, mindig a nagynénim hangulata és kedve szerint. A helység más részein prémekből vagy más puha anyagokból készült, csillogó színű heverők voltak. A zenés vízesés és télikertünk halastava a helység hátsó végében volt. Ott egzotikus fák álltak, amelyek árnyékot vetettek a halaknak, és aranyos kis madarak ugráltak kedvesen csicseregve az ágak között. Úgy nézett ki a házunk, mintha magát a természetet hozták volna be belé. Mindenütt növényeket, virágokat, madárkákat lehetett látni, amelyekről Arena nagynéném gondoskodott. A földszinten csak a lakószoba volt és a két hálószoba mindkét oldalon. E fölött látni lehetett az étkező kerek márványpadlóját. Télikertünktől balra egy márványborítású csigalépcső vezetett fel egy galériához, amely körbefutott a ház egész belsején. Felfelé, a második emelet irányában épp annyi hely volt, hogy egy férfi egyenesen állva elfért benne. Bizonyos távolságokban az egészet kis, sötétvörös fából készült keleties hidak fedték át. Az emeletet egy csípő magasságú fal szegélyezte, ami ugyanabból a sötétvörös csillogó fából készült, és növényekkel, kis szobrocskákkal és ízléses kerámiával volt díszítve. Öt faragott, intarziákkal ellátott fából készült ülőalkalmatosság vette körbe az asztalt és tette teljessé a berendezést. A nagynéném szerette az egyszerűséget és az eleganciát. Kupola alakú mennyezetünk, amely alul az ívelt falakba torkollott, egy szenzációs látványt nyújtott. Belülről a falak és a mennyezet olyannak látszottak, mint az átlátszó üveg, folyamatos látványt nyújtottak kertjeinkre, a színes felhőkre és a közeli hegyekre. Közvetlenül az asztal és a székek fölött a kupolás mennyezetünk közepén egy színes ablaküvegből készült négyszögletes mozaik volt beillesztve. Ha fentről lenéztünk, a második emelet szintén átlátszó üvegből állt, de a lent lévő lakószobából csak egy bíborkék-fehér színű márvány mennyezet látszott. Házunk minden bútordarabja egy műalkotás volt, különlegesen egyedülálló, magukról a műtárgyakról nem is beszélve. Az egész hely az érzékek számára ünnepet jelentett, annyi szépséggel és harmóniával, hogy a szavak nem elegendőek annak leírására. Azok a beszélgetések, amelyeket nagynéném és nagybácsim folytattak ezen az első napon rólam, mély együttérzésről tanúskodtak. Ők nem tudták megérteni édesapám érzéseit, de elismerték, hogy ő egy független egyén volt, és fogalmuk sem volt arról, hogy érzett, hanem csak akkor tudtak volna vele együttérezni, ha átmentek volna ugyanazon a tapasztalaton, amin ő. Elfogadták a döntését és szívből örültek annak, hogy egy gyermeket nevelhetnek fel.

56

Az a tény, hogy én Arena húgának a gyereke voltam, nagy különbséget jelentett, és bár a nagynéném és nagybácsim nagyon boldogok voltak, hogy én lettem az övék, egyben szomorkodtak is, hogy elvesztettem édesapámat is, meg édesanyámat is. Ugyanakkor nagyon jól tudták, hogy mindez egy karmikus ügy volt, és hogy meg fogják tenni a legjobbat, amit csak tehetnek, hogy gondoskodjanak rólam és jó életem legyen. Az új hálószobám a vízesés közelében volt, és tál alakú ágyacskám a füstszínű üvegmennyezetből lógott alá egy arany láncon. Az ágyacskám egyfajta rózsaszínű fűzfafonatból volt, és felülről lefelé egy kék, sárga virágokból és zöld levelekből álló láncolat vett mindent körbe. Arena néni egy új takarót adott nekem, amely olyan érzést keltett, mint a pehelytakaró és olyan puha volt, mint egy felhő. Tele volt mindenütt kis állatkákkal és virágokkal, amelyek váltogatták a színeiket. Mielőtt beletett a kis ágyamba, mindig adott nekem egy finom gyümölcslevet, és emlékszem, hogyan aludtam el békésen mennyei dallamok mellett, amelyeket számomra játszott arany hárfáján. Normális esetben itt valóban nem szükséges a csecsemők szoptatása vagy etetése, bár élvezik azt és a biztonság érzését keltik bennük. Az asztrálsíkon élő emberek minden életfontosságú energiát közvetlenül az éterből abszorbeálnak, általában a nyugalmi napszakban. Ez működik, mert az asztrális test sokkal 'könnyebb energiarezgésből' áll, mint a fizikai test. Különleges alkalmakkor mégis veszünk magunkhoz kiadós étkeket. A mi egész népünk magával hozta kedvencségeit a fizikai síkból, beleértve a jó étkek ízletes élvezetét. A legtöbb vénuszi gyermek életének első 5 évében rengeteg tréfálkozás és játék mellett azzal foglalatoskodik, hogy tanulja az élet alapjait. ( 5 év alatt azon időtartamot értem, amelyre egy vénuszi gyereknek szüksége van ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint egy 5 éves földi gyerek. Amikor életkorról vagy évekről beszélek, figyelembe kell vegyétek, hogy csak megpróbálok valamilyen időelképzelést közvetíteni Nektek - de ez nem felel meg a fizika és a matematika földi időkoncepciójának. ) A szülők kötelessége, hogy megtanítsák otthon ezeket az alapokat, még mielőtt a gyermek elkezd járni a tanulás templomába. Arena néni minden napnak egy részét arra szentelte, hogy tanított engem a mi kultúránkra és a Legmagasabb Istenség Törvényeire. Nagyon korai életkorban tanultam meg a mi ábécénket és a mi nyelvünket, a számrendszert és egyszerűbb képességeket is. Először, mint a legtöbb gyerek, tanulójátékokkal játszottam. Élveztem a rajzolást, papírból különböző dolgoknak a kivágását és a betűkkel való játszadozást. Nagynénim segített a számolásban és abban, hogy különböző betűkből szavakat rakjunk össze. Ilyen módon nagyon gyorsan tanultam. Játékaim között minden alapvető geometriai alak ott volt különböző anyagokból és színekből, ugyanúgy sok különböző más alakú építőkocka, amelyekből kis városokat építhettem. A kockák sokfajta szép fából, fémből és kristályokból készültek. Odin bácsi gyakran tanított engem, és sok érdekes dolgok hozott haza, mint pl. mágneseket vagy tanulójátékokat, amelyeken fogantyúkat mozgathattam, gombokat nyomogathattam és kurblikat forgathattam, és amelyek mindenféle zajt keltettek és sok mindent hoztak mozgásba. Amikor elértem a 2-3 éves kort, több kreatív és kézügyességet fejlesztő foglalkozásban vettem részt. Nagynéném képeket rajzolt, amelyeket én festhettem ki. De hamarosan magam is rajzoltam és fafaragásokat készítettem olyan szerszámokkal, amelyek nem

57

sérthettek meg. Szívesen játszottam két babával is, amelyek a világunkban ható pozitív és negatív erőket ábrázolták. Nagyon korán kezdtem el mind hárfán, mind pedig egy zongorához hasonló hangszeren játszani, és azóta a zene mindig is életem egyik eleven része maradt. Mivel a táncolást mindennél jobban szerettem, mindig örültem, amikor nagynéném tanítási órái alatt zenélt. Olyankor gyakorolhattam mindazokat az új mozgásokat, amelyek a fejemben megjelentek. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a táncolás volt a kedvenc foglalatosságom. Képes voltam órákon keresztül üldögélni a zenés festményeink előtt vagy a magam komponálta zenékre táncolni. A zeneberendezésünk úgy nézett ki, mint egy a mennyezetbe süllyesztett hangszóró, de az minden más volt, csak nem egy hagyományos készülék. Amikor egy bizonyos szimfóniára vagy más ismert darabra gondoltunk a környezetében, elkezdte azt játszani, és megfürdette a hangzásban az egész házat. Ezt a készüléket teljesen gondolatokkal lehetett szabályozni és szellemmel vezérelni. A kert volt kedvenc környezeteim egyike. A mi kertünk egy gigantikus kör alakjában vette körbe a házat. Egyik részében nagynéném és nagybácsim a Vénusz sok helyéről és szomszédos bolygóinkról származó fákat, bokrokat és virágokat gyűjtött. Ezek mindenféle alakúak, nagyságúak és színűek voltak. Az élet sokfélesége abszolút csodálatos volt. Egy bizonyos fát különösen kedveltem. Ez úgy nézett ki, mint egy keleti legyező, amelynek gyökerei négy törzset hajtottak ki. A törzsek váltakozva fénylően zöldek és fénylően kékek voltak, a levelek természetes állapotukban pedig fénylően sárgák voltak. Azzal a virágzó szőlővel együtt, ami az ágakról csüngött alá, az egész növény úgy nézett ki, mint egy óriási legyező. Majdnem minden nap játszottam alatta. Nagyon szerettem ezt a fát és néha rámásztam egy kicsit és úgy csináltam, mintha egy madár lennék. A megnézésre érdemes különös fák hozzátartoztak ahhoz a látványhoz, amit a kertünk nyújtott. Némelyikük úgy nézett ki, mintha egy nagy virág lenne, másoknak ugyanolyan színű, sárga, kék vagy piros törzsük, ágaik és leveleik voltak. Ugyanakkor egyes virágok ugyanolyan különösen néztek ki, mint azok a fák, amelyek tollakra hasonlítottak, és ezek pompás illatokat árasztottak, és ringtak a szélben. Napraforgó, rózsa, tulipán és sok más, a földi emberek számára ismert növényfajta szintén nőtt a kertünkben. Sok időt töltöttem kint a madarak és állatok között, etettem őket és jól gondoskodtam róluk. Mindig találtam új madarakat és rovarokat háziállatnak. Ők azért fejlődtek, hogy szeressenek engem, és én is azért nőttem, hogy szeressem őket. Gyümölcsök és zöldségfélék szabadon nőttek a bokrok, cserjék, virágok és fák között. Ez még a fizikai érából maradt meg, amikor minden család maga termelte meg a táplálékát. Kedvenc gyümölcsöm, amit - amennyire emlékszem - mindig ettem, a pompás yunya volt. Ennek az íze olyan volt, mintha körtének és cseresznyének lett volna a keveréke, csak sokkal zamatosabb volt. Szerettem üldögélni a hátsó udvarunkban a szökőkút csobogó, csurdogáló vize mellett, amely éjjel-nappal belülről fényesen ki volt világítva. Úgy nézett ki, mint négy világító gomba egymás fölött, mindegyik hullámos szélekkel és a felső mindig kisebb volt, mint az alatta lévő. A tiszta víz egészen felül lövellt ki egy lótuszcsokor alakú szoborból, ahogy folyt le, a következő szinten már sárga lett, az azt követőn pedig bíborszínű. A legalsó szinten meg narancssárgán fénylett a víz. Pompás volt !

58

Egy tiszta füves részen állt az a hinta, amit nagybácsim csinált nekem. Ez nem olyan volt, hogy valamiről lógott volna lefelé. Ez a lebegő hinta mindig akkor ringott előre meg hátra, amikor fújt a szél. Bizonyos tekintetben olyan volt, mint egy függőágy szép, fehér csúcsával. Barátaimmal sok órán keresztül játszottunk Odin nagybácsimnak ezzel a különös ajándékával. Első barátnőm egy Zemura nevű kislány volt, akinek kb. olyan szinten állt a tudata, mint az enyém. Szülei minden nap elhozták, hogy együtt játsszunk. Az életkornál a Vénuszon fontosabb a tudatszint, amit csak érezni lehet, de látni nem. A játszótársak vagy barátok együtt töltik idejüket, és élvezik egymás társaságát, amikor megosztják egymással egyező belső tulajdonságaikat. Azok a játékok, amelyeket játszottunk, hasonlítanak azokra, amilyeneket a legtöbb gyerek játszik, csak több művészet volt bennük. A kertben egész mini-városokat tudtunk megjeleníteni, kompletten, kis emberekkel és járművekkel. Gondolatainkkal tudtuk mozgatni őket, elő tudtuk idézni, hogy beszélgettek, sőt, még azt is, hogy öltözködtek. Azok az épületek, amelyeket létrehoztunk, olyan részletesen ki voltak dolgozva, hogy az egész város egy a Vénuszon vagy más bolygókon létező valódi városnak a hű másolata volt. Nem felejtettünk ki semmit. Voltak ott kertek, folyók, csónakok és hidak, állatok, és minden, ami egy valódi városban lehetséges. Mivel az asztrálsíkon éltünk, Zemura és én könnyen láthatatlanná tudtuk tenni magunkat, testünk alakját virágokká vagy fákká tudtuk átalakítani vagy tudtunk bújócskázni. Egész kicsivé alakítottuk magunkat, és azt játszottuk, hogy tündérek vagyunk, és különböző történeteket találtunk ki kis népünkről. Azok az új tapasztalatok, amelyek az életben előttünk álltak, majdnem végtelenek voltak. Emlékszem, ahogy egy óriási pillangót teremtettem, mászkáltam a hátán és repültem vele az egész szomszédság fölött, csak azért, hogy kipróbáljam, hogy az milyen. Amikor idősebbekké váltunk, a barátnőimmel egyre érdekesebbnek találtuk a szüleink utánzását. Játszottunk családosdit, kicsinosítottuk magunkat és partikat adtunk, amelyeken mindenki táncolt és énekelt, ahogy az a szüleinknél is volt. És miután mindegyikünknek volt valamilyen tehetsége és alkotóképessége, az előadáson mind rész vettünk. Amikor játszottunk, mindig megpróbáltunk valami újat tanulni vagy fejleszteni tehetségeinket. Szerepjátékainkban az egyikünk kigondolt valamit, a másik meg megvalósította az ötletet, táncolt vagy elmondott egy verset, amely kifejezte azt a gondolatot. Amikor nagybácsim hozott könyveket különböző bolygók történetéről, sokféle jelmezbe öltöztünk be különféle frizurákkal, hogy előadjuk azt a kort. Azok a ruhák, amelyeket alkottunk, valódi történelmi példák utánzásai voltak. A mi anyag fölötti szellemi hatalmunk nagyon jól lehetővé tesz ilyenfajta játékokat. Az anyag az asztrálsíkban olyan magas rezgésszinten létezik, hogy gondolataink képesek azt mozgatni, átalakítani vagy közvetlenül megjeleníteni az energiából. Amikor családosdit játszottunk, mindig megjelenítettünk egy rendes házat és olyan ruhákba öltöztünk, amelyeket ugyanolyanra alkottunk meg, amilyeneknek képzeletünkben vizualizáltuk azokat. A gyerekeknek általában ugyanúgy megtanítják ezt az alkotó-teremtő képességet, mint a fizikai síkokban élő gyerekeknek a járást, az olvasást és az írást. Én még nagyon kicsi voltam, talán 2 vagy 3 éves, amikor nagynéném elkezdte nekem tanítani az alkotásnak ezt a tudományát. Lélekben el kellett, hogy képzeljek magamnak részletesen egy képet, pontos méretekkel, színekkel és felépítéssel, és korlátoznom kellett magamat, hogy ne túl sok dolgot testesítsek meg.

59

Azt nem mondhatom, hogy az asztrálsíkon a semmiből alkotunk dolgokat. A gondolatainkat felhasználjuk arra, hogy a szabadon rendelkezésre álló energiát átalakítsuk valami olyasmivé, amit épp gondolunk, és csak azért tűnik az egész olyannak, mintha mágia lenne, mert azok a dolgok, amelyeket így megtestesítünk, úgy jelennek meg, mintha a semmiből keletkeztek volna. A gondolatoknak az anyag fölötti ugyanezen hatalma meg van a fizikai világban is, csak ott azért nem tűnik mágikusnak, mert az alkotó folyamat ott sokkal lassabb és nyersanyagokat és munkaráfordítást igényel. Nekem megtanították azt a sok nagy felelősséget is, ami az ilyen erők használatához hozzátartozik. Mivel minden cselekedetem jó vagy rossz karmát hoz létre, ha nem a Legmagasabb Istenség nevében teszem azokat, vigyáztam arra, hogy alkotásaim ne avatkozzanak bele valaki más életébe. Egyik kedvenc tapasztalatom az volt, hogy függőágyamon feküdtem és hallgattam a télikertben lévő vízesés hangját. Az egy zsongító, melodikus hangzást keltett, mintha a víz egy hárfán folyt volna le. Sose fáradtam bele az állandóan változó dallamok hallgatásába vagy annak a mindig jelen volt szivárványnak a látványába, ami a vízesés által okozott vízködben látszott. Szobám átlátszó falain keresztül láthattam a távolban lévő bíborvörös Kumli-hegyeket és dús, színekben pompázó kertünket. Ez számomra több volt, mint egy egyszerű hálószoba. Ez az én saját világom volt, amelyben egyedül lehettem és elmerülhettem gondolataimban és érzéseimben. Sok bútort magam terveztem és jelenítettem meg, amikor kb. 5 éves voltam. Szobám bíbor-kék-fehér márványpadlóját egy olyan szőnyeg fedte, amelyik úgy nézett ki és melynek tapintása olyan érzést keltett, mint a gyep, és amely kis sárga és kék virágokkal volt díszítve. Különleges ajándékként Odin nagybácsim faragott nekem természetes fából egy kis fa alakú asztalkát. Művészien faragott és kézzel festett zöld levelek szegélyezték a kerek felületet, a stabil láb pedig egy fatörzs alakjára lett kidolgozva. Hálószobáink között mindegyiknek saját fürdőszobája volt, és természetesen megengedték nekem, hogy én tervezzem meg az enyémet. Az egy kerek, süllyesztett és kagylókkal díszített kád volt. A padló közepén egy tengeri csillag volt. A vízcsapok aranyhal alakúak voltak, amelyek köpték a vizet. Egy a mennyezeten helyet foglalt csillag alakú fúvóka szolgált a zuhanyozásra. Mindennek a teteje egy élő fa volt, amelyik a szobám egyik sarkában nőtt. Amíg az még a kertben állt, annyira megszerettem, hogy behoztam, és nagyon jól növekedett itt. Úgy, ahogy népünknek nem szükséges ennie, a fáknak sem kell, hogy a talajban gyökerezzenek, mert ők is közvetlenül veszik fel a szükséges energiát. Az én fám úgy nézett ki, mint egy csavart tölgyfa sötétzöld levelekkel és bíborszínű virágokkal, amelyek mennyei illatot árasztottak magukból. Sok órán keresztül élveztem ezt a fát azon a kis fehér hintán, amely az ágakból lógott le. A fák a vénusziak számára az élet jelképét jelentik, mert ott, ahol egy fa nő, egy ember is megélhet. A tanulás mindig is felbecsülhetetlen részét alkotta életemnek. Ez a vénuszi társadalomban olyan valami, ami az életkortól függetlenül minden egyes ember minden napjának minden pillanatában zajlik. Nekünk nincsenek olyan iskolarendszereink, mint amilyenek a Földön vannak, és amelyek inkább hasonlítanak egy gyár futószalagjaira, amelyek ontják a késztermékeket. Mi olyannak ismerjük a tanulást, ami egy végtelen tapasztalás mind az egyénnek, mint léleknek a fejlődésében. A vénuszi gyerekek az iskolai képzést nehézkes munka helyett örömként és beteljesülésként élik meg. Miután mi itt az asztrálsíkban mentesek vagyunk attól a tehertől, hogy a megélhetésünkre valót magunknak kelljen megkeresnünk, életünk a művészetekben és

60

tudományokban történő alkotások és elképzelések körül zajlik, és képzési rendszerünk életmódunkat tükrözi vissza. A mi környékünkön élő emberek számára Teutónia-város egy kulturális, és nem egy kereskedelmi központ. A kereskedésnek az asztrális életben nincs helye. A város nagy része a tanulás templomainak van szentelve, melyeket a művészetek és a tudományok fejlesztésére szánnak. Mindegyik épület maga is egy-egy műalkotás. Minden templomban gyerekeket és felnőtteket egyaránt mesterek kalauzolnak az általuk választott területen. A haladóbb tanulók mindig meg vannak hívva, hogy részt vegyenek az újabb tanulók vezetésében. Minden gyerek szabadon döntheti el, hogy mikor akarja megkezdeni tanulmányait a templomokban. Egyedül a gyereknek van joga ezt eldönteni majd véghez vinni, a szülőknek ebbe nem szabad beleszólniuk. A gyerek joga azt is szabadon eldönteni, hogy mi mindent tanuljon és mikor; nincsenek tantervek és záróvizsgák, és nem adományoznak diplomákat, akadémiai címeket és fokozatokat sem. A templomokban való tanulás egy személyes ügy. Számomra a tanulás összes temploma közül a művészetek temploma volt a legkedvesebb. Majdnem 5 éves voltam, amikor elkezdtem ott tanulni. Engem majdnem mindig meg lehetett találni azon az emeleten, melyet a táncművészetnek szenteltek. A táncolás számomra egyik legfontosabb tevékenység volt azon inkarnációm óta, amikor a régi Egyiptomban udvari táncosnő voltam Mózes palotájában, mert azóta mindig is életem egy fontos része volt. Természetesen sok különböző templomot látogattam, de egyiket sem kedveltem annyira, mint a művészeteknek ezt a nagy kupolaalakú templomát márvány oszlopaival és márvány lépcsőivel körbe-körbe. Minden reggel azzal kezdődött, hogy kiemelkedtem nyugalmi fázisomból, mielőtt bementem a városba. Az alvás és a pihenés az asztrálsíkon többé kevésbé a szellem pihentetése, mivelhogy nincs fizikai test, ami elfáradhatna. Mi csak koncentráljuk figyelmünket egy dologra, egy szóra, egy gondolatra vagy egy tárgyra, amíg a tudatos szellem kiürül. Felébredéskor előbb mindig el kellett döntenem, hogy aznap milyen fajta személy akartam lenni. Mi törekszünk arra, hogy minden nap mások legyünk, mert korlátoltnak és unalmasnak tartjuk, hogy minden időben ugyanaz a személyiség legyünk. Némely napokon szerettem pörgő, boldog ember lenni, más napokon inkább előnyben részesítettem, hogy csendes és visszahúzódó legyek. Néha úgy döntöttem, hogy királyi származású hercegnő leszek, és mindenki úgy is nézett rám, mivel ez nem csak egy gyerekjáték volt. A Vénuszon minden ember megpróbálja naponta váltogatni személyiségét, hogy ezzel érdekesebbé tegye az életet és ne korlátozza önmagát ilyen tapasztalatok által. Minden nap választottam magamnak egy olyan ruhát, ami illett aznapi új azonosságomhoz, mindig szerettem a nagyon nőies, könnyű és puha ruhákat. Csak a fantáziám szabott korlátokat a tervezésben, az anyag- és stílusválasztásban. Hordhattam a Napot - egy olyan ruhát, ami úgy nézett ki, mint a napsugarak, vagy egy olyan ruhát, amelyik a csillagok fényére vagy egy csodás köveken folyó patak vizére hasonlított. Csak arról volt szó, hogy megjelenítsem azt, ami a fejemben volt. Ritkán ettem valamit, mielőtt elindultam a templomokba. Szokás szerint közvetlenül a márvány lépcsőfokok előtt jelenítettem meg magamat, bár némely reggelen, amikor változáshoz volt kedvem, szívesebben sétáltam végig a településen, mentem be a völgyhídon a városba és élveztem útközben a kilátást és a természet hangjait. A templom belsejében több emelet létezett, mindegyik a sok művészeti ág közül valamelyiknek volt szentelve, úgy, hogy mindegyik emelet rezgései egy bizonyos

61

témának feleltek meg. Minden szinten volt egy nagy kerek csarnok, amely több száz ember számára adott helyet. Ez volt a fő tanulózóna, míg a csarnok körül elhelyezkedő kis tanulószobákban egyedül lehetett dolgozni vagy gondolkozni. A földszinten az alapművészeteket vagy az érzések, ötletek és képek papírra történő megjelenítését tanulhattuk. Ez nem azt jelenti, hogy ott csakis ülünk és azt tanuljuk, hogyan lehet megjeleníteni egy vázlatot gondolati erő által. A művészetek templomában ugyanúgy, mint mások a fizikai síkon, tanulunk kézzel történő alkotást, és más művészi képességeket is. A következő emeleten volt a fő csarnok, amelyben különböző eszközökkel és anyagokkal tanulhattuk a festést. Voltak egész emeletek, amelyek a szobrászatnak, a kollázstechnikának, a papírvágásnak és -hajtogatásnak, a fafaragásnak és mindenféle más művészeti ágnak voltak szentelve. Még tovább feljebb volt a tánc emelete. Mindegyik templom azoknak a művészeteknek és tudományoknak megfelelően volt kialakítva, amelyeket annak különböző helységeiben és emeletein gyakoroltak, hogy bevigyék az oda illő rezgéseket. Minden nap az iskola után játszottam a jó barátaimmal, úgy, ahogy azt a Földön is teszik a gyerekek, de vitatkozások és veszekedések nélkül. Az egyik legelőkelőbb kedvenc foglalatosságunk abban állt, hogy színes és illatos virágokból hosszú láncokat szőttünk és magunkkal vittük azokat a szomszédságokba, és fákra és házakra akasztgattuk őket. A szomszédainknak ez ugyanúgy tetszett, mint nekünk. Hisz néhány nap alatt úgyis eltűntek a girlandok, és kezdhettünk mindent elölről. Különösen szerették gyerekek az utcaváltásokat, és természetesen nem vártunk egy különleges alkalomra, hogy ilyet rendezzünk. Minden nap úgy tűnt számunkra, gyerekek számára, mint egy különleges alkalom. Mindannyian beöltöztünk különös jelmezekbe, és a szomszédságba tett nagyszerű felvonulásainkra magunkkal vittük kedvenc hangszereinket is, amelyekkel rengeteg harmonikus lármát keltettünk. A végén a legnagyobb élvezettel hemperedtünk le a fűbe, és gurultunk végig a mezőkön. A legtöbb gyerek nagyon összhangban volt azzal, ami a fizikai síkon történik. Szerettünk lehetséges történelmi álvilágokban játszani, amilyeneket képesek voltunk akaraterővel létrehozni minden részletükben. Otthon továbbfejlesztettem éneklésemet, táncolásomat és a hárfán való játékot. A táncolással is úgy van, mint minden más művészetnél - minél jobban elémélyedünk benne, annál jobban észrevesszük, hogy mennyit kell még tanulnunk. De ez egyben egy egyedülálló művészeti ág is, mert a táncolás olyan módon képes kifejezni szellemi tapasztalatokat, amilyen módon az semmilyen más művészeti ágban nem lehetséges. És amiért a vénuszi táncolás nem követ semmilyen szigorú lépéssorozatot és szabályt, hanem inkább értelmezi a belső dolgokat, a kombinációk és mozgások végtelen sokszínűsége létezett, amiket meg tudtam valósítani. A ruhatervezés művészetét mindig is az egyik legnagyobb kihívásnak tartottam. Hisz annál a befejezett munkát a nap minden pillanatában lehet élvezni. Engem nagyon érdekelt az olyan ruhák tervezése, hogy azok ne rá legyenek rakva egy személyre, hanem inkább kiegyenlítsék őt. Ugyanaz a szabás nem illik mindenkihez. Ami engem megihletett, az a különböző stílusfajtákkal és ruhatervekkel való kísérletezés volt, hogy meglássuk, hogy azok hogy állnak különböző embereknek. A mi tudatunkban az önzőség helyett az önzetlenség tartása van elültetve, ami természetesen befolyásolja életünk minden területét. A nevelésben ez abban mutatkozik meg, hogy egy gyereknek, aki jól ért egy műfogáshoz vagy ügyességhez, megengedik,

62

hogy útbaigazítson más, még kezdő gyerekeket. Én sok barátomat igazítottam útba a táncolásban, míg a hárfajátékomat fordítva, egy barátom segítségével tökéletesítettem. Egyszer egy héten nagynénémmel együtt meglátogattam az ötlet-szemináriumot. Az alkotó tevékenységek egyik formájaként és egyidejűleg a korlátozottabb fizikai síkokban élő embereknek való segítségként a szomszédságunkban élő nők minden héten összejöttek annak érdekében, hogy kreatív probléma-megoldásokat dolgozzanak ki. Az egyes tervezetek minden egyes alkalommal kihívást jelentettek, ami például abban állt, hogy tervezzünk meg egy új ruhadivatot egy fizikai bolygón végbemenő egész éra számára. Minden nőnek figyelembe kellett ennél vennie az összes élet-körülményt, mint pl. a klímát, a hordhatóságot, az erkölcsi értékeket és sok minden mást. Aztán a különböző ötleteket és megoldásokat bemutatták a felsőbb osztálynak, és a legjobbakat, vagy azok valamilyen kombinációját elküldték az asztrálmúzeumba, ahol tárolnak minden új találmányt a fizikai síkon történő jövőbeli használatra. A Föld és más fizikai síkok feltalálói is vagy tudatosan látogatják meg ezt a múzeumot, vagy álmukban, amelynek során testükön kívül megoldásokat kapnak problémáikra. Nagybácsim, Odin egész életét a tudománynak szentelte. Ez volt az ő emberiség iránti szeretete és hozzájárulása ahhoz, hogy egyszerűbb lehessen az élet mindenki számára a nehezebb fizikai síkokon. Vannak sokan hozzá hasonlók az asztrálsíkokon, akik segítenek abban, hogy támogassuk a szellemi kibontakozást a fizikai világban. Az az igazság, hogy a Ti fizikai világegyetemetekben minden találmány a nagy asztrálmúzeumokból származik. A tulajdonképpeni találmányt előbb olyan tudósok dolgozzák ki, mint pl. az én nagybácsim is, akik az asztrálsíkon élnek, és 'felülről' hozzák az ötletet, majd tökéletesítik azt az ő síkjukon, amelyről aztán átveszi valaki a fizikaiba. A sűrűségi foknak minden megváltoztatása az azon sűrűségszint feltételeihez és törvényeihez való alkalmazkodást követeli meg. A sűrűbb világokban a kreativitás semmi mást nem jelent, mint fogékonyságot arra, ami a finomabb szövetű valóságsíkokban már létezik! Ennek az a szellemi törvény az alapja, amit úgy szoktak mondani, hogy "amint fent, úgy lent". Amikor a nagybácsim otthon volt, alig múlt el egy nap úgy, hogy ne lehetett volna őt látni, hogy épp egy új készülékén „bütyköl”. Az idő legnagyobb részében távol volt, leginkább a Vénusz és más bolygók megfelelő síkjainak olyan tudósaival találkozott, akik ötleteikkel hozzá tudtak járulni az ő tervezeteihez vagy hasonló irányban dolgoztak. Mindig mulatságos volt, amikor otthon volt, mert úgymond kísérleti nyulakként használt fel minket legfrissebb találmányaihoz. Ez alatt azt értem, hogy azokat először mindig otthon próbálta ki, mielőtt elküldte volna őket az asztrálmúzeumba. A témái között olyanok voltak, mint pl. fejlett módszerek a napenergiának vagy más ártalmatlan sugárzásnak a főzéshez vagy egy házon belüli, áram nélküli klímaszabályzáshoz történő felhasználása, és sok más találmány a házon belüli élet megkönnyítésére. Nagybácsim legnagyobb és legjelentőségteljesebb vállalkozása egy olyan téma volt, amelyre a Föld sci-fi írói nagy figyelmet szenteltek és amit a mi Naprendszerünk fejlett civilizációi még nem vittek tökélyre. Ő is és édesapám is a tőlük telhető legnagyobb energiákat fektették ebbe a témába. Ez egy olyan fizikai teleportációs rendszer volt, amelyik bármiféle fogadó készülék nélkül juttat el egy ( fizikai szinten ) élő embert biztonságosan az egyik helyről a másikra, azáltal, hogy átmenetileg felemeli annak rezgésszintjét asztrálisra, majd újra visszacsökkenti. A mi azon természetes képességünknél fogva, hogy gondolati erő által tudunk utazni, az asztrálsíkon senkinek sem volt szüksége egy ilyen találmányra. A fizikai síkon azonban annyira forradalmasíthatná a közlekedést, hogy űrkonvoi-aink ( felderítőhajók ) és anyahajóink elavultnak tűnnének mellette.

63

Odin és apám addig fejlesztették ezt a rendszert, amíg az asztrálsíkon lehetségessé vált, egészen addig a pontig, ahonnan már a fizikai törvényszerűségek között a fizikai világban kellett, hogy továbbfolytassák a munkát. Ez az oka annak, hogy nagybácsim az én Földre történt utazásommal egy időben elhatározta, hogy szintén lecsökkenti rezgésszintjét és a Vénuszon, mint fizikai bolygón él tovább. Mostanában még mindig azon dolgozik, hogy tökéletesítse ezt a rendszert. A téma sokkal nehezebbnek bizonyul, mint ahogy eredetileg gondolta, részben azért, mert az asztrálsíkon sokkal könnyebb kreatívnak, alkotónak lenni, mint a fizikain. Én mindig örültem annak, amikor nagybácsim hazahozta legfrissebb találmányát, és természetesen sosem hiányoztak a szomszéd gyerekek sem, amint meghallották, hogy egy új találmány van nálunk. Odin nyugalmat sugárzott magából. Alapvetően tartózkodó volt, de nagyon egyenes testtartása olyan vonzó és impozáns volt, hogy Ti a Földön egy királynak néztétek volna. Akárhol volt, a puszta jelenlétével magára vonta az emberek figyelmét. Szemeiben mindig valami csintalan csillogás volt, mintha bármely pillanatban hahotázó nevetésben akarna kitörni. Nagyszerű humorérzéke volt. Mindig vidám tréfákat eszelt ki, vagy valami komikusat, de közben nagyon nyugodt maradt. Senki sem tudta, hogy ő volt a dolog kiagyalója. Csendben felállt, elment egy sarokba és figyelte azt a kavarodást és izgalmat, amit okozott, miközben úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Nagybácsim nagyon jószívű ember volt, és mindig többet foglalkozott másokkal, mint saját magával. Valószínűleg ő volt az egyik legkevésbé elfogult ember, akit valaha is ismertem. Sose vesztette el a türelmét, ha valami nem sikerült. Vagy elfelejtette azt a dolgot, vagy megcsinálta még egyszer újból, mert tudta, hogy a világ minden ideje megadatott neki. A nagynénim pontosan az ellenkezője volt, nagyon érzelmes és sok mindennel foglalkozott egyszerre. Szervezőkészségének köszönhetően mindennek a megfelelő rendben kellett lennie, különben izgatottá vált. A nagybácsim gyakran volt azon a véleményen, hogy nyugodtan foglalkozhatunk valami mással, ha az, amit akartunk, nem sikerült; de ha Arena néni a saját szándékáról volt szó, mindent elkövetett, hogy működjön a dolog. Ez a mi házunkban egy íratlan szabály volt arra, hogy megőrizzük a harmóniát. Esténként szokásosan mindannyian együtt ültük körbe a tűzhelyet, hogy gyakoroljuk a Legmagasabb Istenség Törvényeinek lelki gyakorlatait. A tanulási idő - ahogy mi neveztük -, arra szolgált, hogy lelki gyakorlatoknak szenteljük magunkat, és anélkül sose volt teljes a napunk. A lelki gyakorlatok valóban minden tevékenységnek az alapját képezik, mert azok a magasabb síkokban szerezhető tapasztalatokat teszik lehetővé a lélek számára, mialatt az alacsonyabb rezgésű testek visszamaradnak. A szellemi utazók, vagy az igazi szellemi (spirituális) mesterek azok, akik járatosak a lélekutazásban és kisegítik a kezdőket a testből. Ők megtalálhatók minden bolygón és minden síkon, és jelenleg nagyon aktívak a Földön, ahol sürgős szükség van rájuk. Az az igazi mester, aki át tud vezetni lelkeket a túlsó világokba, és aki maga is azon a síkon él, amelyiken aktív. Ha pl. valaki segít egy embernek elhagyni a fizikai testet, akkor az egy olyan mesternek kell lennie, aki a fizikai síkon él. Gyerekként gyakran olyan játszótársakkal szereztem tapasztalataimat, akik az asztrálsík fölötti síkokban éltek. De ezeket a téren és időn túli világokban szerzett tapasztalatokat lehetetlen szavakba foglalni. Az ilyeneket minden egyénnek a saját módján kell megszereznie.

64

Gyakran lelkigyakorlatainkhoz tartozott, hogy figyelmünket a mesterre irányítottuk, egészen addig, amíg fel nem bukkant belső látásunkban. A gyakorlat után megbeszéltük, hogy mit tanultunk és mely gondolatok ötlöttek fel bennünk. Mint gyerek, én tettem fel a legtöbb kérdést és sokat tanultam azokból szellemi tanításainkról. A reinkarnáció és a karma, Isten ismerete, a Kal-erő (negatív erő), a szeretet, a közömbösség, a kiegyensúlyozottság és a nem beleavatkozás voltak például azok a témák, amelyekről beszélgettünk, bár ezek között mindegyiket akár egy életen át lehetett volna tanulmányozni. Az, hogy kicseréljük nézeteinket, segítheti a szellemi fejlődést, mert minden egyén egyedüli és közvetítheti egy dolog valamilyen új vonatkozását. Életem különös napjainak egyike nem örömmel kezdődött, hanem szomorúsággal. Épp nagybácsim komplikált készülékeinek egyikével játszogattam, egy kis fekete ládikával, mely lebegtetni tudott tárgyakat. Ez a ládika ki volt választva arra, hogy beküldjük az asztrálmúzeumba, a fizikai világban történő esetleges felhasználás céljából. És valahogy elromlott a kezeim között. A büntetésem, amit Odin bácsi kiszabott rám, az volt, hogy egész nap játék nélkül egyedül kint kellett ülnöm a hintán, amíg csak be nem hívtak a házba. Rettenetesen megbántódtam. Ez azon kevés alkalmak egyike volt, amikor fegyelmeztek. De abból a tiszteletből és szeretetből fakadóan, amit a nagybácsim iránt éreztem, fájt nekem az, amit tettem, és felismertem, hogy a büntetésem megfelelő volt. Az, hogy anélkül üljek a hintán, hogy játsszak, azt jelentette, hogy ne gondoljak semmire, mert akkor alkottam volna valamit. Borzasztó volt ! Órákon keresztül ültem ott majdnem mozdulatlanul, és arra koncentráltam, amit tettem, és mozgásképtelennek és boldogtalannak éreztem magam. Óh, mennyire megkönnyebbültem, amikor végül behívtak a házba. De valamilyen figyelemreméltó okból megkért a nagybácsim, hogy csukjam be a szememet. Kézen fogva bevezetett lakószobánk közepére, ahol újra kinyitottam a szememet. Meglepetés! Az összes barátom ott volt, nevettek, és boldogságot kívántak a születésnapom alkalmából. Óh, de szép látvány volt az, és milyen szép meglepetés ! Én már teljesen elfelejtkeztem a születésnapomról, és így annyira lenyűgözött és meghatott, hogy ott láthattam mindezeket az örömtől sugárzó barátokat, hogy szóhoz sem jutottam. Amint körülnéztem, láttam, hogy az egész ház egy középkori kastéllyá változott. Nagybácsim egy szikrázó koronát tett fel a fejemre, rámutatott a trónra és kijelentette, hogy én vagyok az ország királynője, és minden jelenlévő az én alattvalóm. Én elnökölhettem drágakövekkel díszített trónomról az egész királyi ünnepség fölött. A Vénuszon töltött egész életem alatt nem volt egyetlen egy szerény, egyszerű összejövetel sem. Mert ha valamilyen ünnepségre került sor, akkor mi, vénusziak mindent megteszünk azért, hogy valami különleges dolgot képzeljünk el vagy teremtsünk meg - és ez a születésnapi parti sem képezett kivételt. Mint királynő, gyorsan eldöntöttem, hogy a nagybácsim legyen az udvari bolond. Nagynéném kellett, hogy legyen az udvarhölgy, főleg azért, mert szokás szerint mindig megkért különböző dolgok elintézésére. Az első gála-esemény a királyi bankettünk volt egy töltött szopós malaccal egy hosszú tálcán, amely a helység egyik végétől a másikig ért. Mi sose ettünk malacot, de egy ilyen királyi bankett részeként mindig egy szopós malacot képzeltem el egy almával a szájában. A többi látványosan elkészített étekkel és az arany boros serlegekkel együtt az egész mesésnek hatott, mint ahogy valóban az is volt. Az a különös zene, amit megrendeltem, megérkezett a városból, és elkezdődött az előadás. A tánc- és énekjátékaink, és minden, amit a királynő óhajtott, hozzájárult az est

65

vidámságához. Kiválasztottam a barátaim közül hatot, hogy adjanak elő a trón előtt egy akrobata- mutatványt, és egy másik nyolcfős csoportot egy társas tánc előadására. Minden produkció nagyszerű volt. Mindezek után kirohantunk a kertbe, hogy megkeressük a nekem szánt ajándékot. Egy kis sárga virág szárai között a levelek alatt egy gyűrű volt elrejtve. Az édesanyám hordta ezt a gyűrűt a születésem napjáig. Ahogy ott térdeltem a füvön ezzel az értékes ajándékkal a kezemben, a szomorúságnak egy hulláma öntött el, ami azért újra elapadt, mert tudtam, hogy a múlt örökre elmúlt. A gyűrű szokatlan volt, de elragadó. Zománccsíkok és titánium szálak vettek körbe egy ezüst foglalatban lévő hosszúkás, sötét, vörösesbarna karneolt. És mivel az én ujjaim még túl kicsik voltak hozzá, egy ezüst láncon, közel a szívemhez kezdtem el hordani, amit Odin bácsi akasztott a nyakamba. Ő mesélte el, hogy édesanyám is ajándékba kapta a gyűrűt gyerekkorában az ő édesanyjától. Attól a naptól kezdve állandóan hordtam a gyűrűt egészen addig a napig, amíg el nem jött az ideje, hogy elhagyjam Teutóniát és a Vénuszt. Amikor azon az éjszakán már az ágyamban feküdtem, zúgott a fejem annak a szokatlan napnak az összes csodálatos emlékétől. Nagynéném és nagybácsim felé a szeretetnek és hálának a gondolatait küldtem azért, hogy ilyen örömöt hoztak az életembe, és akkor rájöttem, hogy a megbüntetésem csak egy eszköz volt arra, hogy kint tartsanak engem az előkészületek alatt. Úgy derengett számomra, hogy megtanultam egy nagy leckét: Csak akkor tudunk örömet elfogadni, ha megtapasztaltuk a szomorúságot is. Ez volt az utolsó születésnapom a Vénuszon.

66

5. fejezet

A Vénusz létezési síkja Az egyes létezési síkok összehasonlítása Asztráltestek és asztrális utazások A fizikai halál Az asztrális élet és az azt követő élet Asztrális tájak és alsóbb síkok Az alsó asztrálsík Az ember pszichikai erői Az alsóbb síkok korlátozottak Az asztrális sík egy mérhetetlen világegyetem, nagyobb és hatalmasabb, mint a fizikai létsík összes naprendszerével és galaxisával együtt. A Vénusz csak egy kis foltocska a sok más valóságon belül, és sűrű fizikai megjelenési formájában is korlátozott valóságunknak csak egy kis szelete. Az asztrális létsík csak egy a kisebb sűrűségű síkok közül. Sok egyén mennynek nevezte ezt a létsíkot, miután megélte azt testen kívüli utazások alkalmával. Az életfeltételek annyival szebbek és békésebbek, hogy hiányoztak a szavak számukra annak leírásához. Azt, amit a múltban tudtak ilyen emberek feljegyezni, manapság vallásos, misztikus vagy spirituális irodalomnak nevezik. Az asztrális létsík már sokkal a fizikai előtt létezett, és túl is fogja élni azt. A legközönségesebb dolgok, amelyek itt, a fizikai világban ismertek és elismertek, először ott léteznek. Természetesen sok minden van az asztrálsíkon, ami itt nem létezik, de mindennek, ami itt létezik, meg van ott a megfelelője. Az asztrális és fizikai síkok közötti különbségek némi magyarázatra szorulnak. Ugyanúgy, mint ahogy a röntgensugaraknak magasabb frekvenciája van, mint a szilárd köveknek, az egész asztrális létsík egy sokkal magasabb frekvencia-szinten létezik, mint a fizikai világ, és ez az oka annak, hogy a földi tudósok még nem tudták bebizonyítani létezését. Mert nekik egyszerűen nincsen olyan műszerük, amely képes lenne ilyen magas rezgések észlelésére. Abból fakadóan, hogy az anyagnak az asztrálsíkon ilyen magas a frekvenciája, képesek közöttünk azok, akik ott élnek, egyedül gondolati erő által teljes ellenőrzést nyerni fölötte. A Földön kevés ember fejlesztette ki azt a képességet, hogy az anyagot közvetlenül szellemével befolyásolni tudja. A Vénuszon a szellemnek az anyag fölötti uralma egy egész életmódot alkot. Valaki, aki az asztrálsíkon él, képes arra, hogy minden alakot vagy tárgyat, dolgot, amit csak el tud képzelni, pusztán gondolati erő által megjelenítsen (létrehozzon). Ez ott egy természeti törvény, úgy, mint ahogy a nehézségi erő is egy alapvető természeti törvényt képvisel a fizikai bolygókon. Az asztrális létsíkban élő emberek tehát ténylegesen

67

átalakítják az őket körülvevő energiát a kívánt alakú anyaggá. Az így létrehozott tárgy aztán megjelenik minden tetszőleges helyen, amelyre az alkotó személy a figyelmét irányítja. Házakat, ruhákat, bútorokat, növényeket, ételeket, ékszereket és minden elképzelhető dolgot hoznak létre egy különös mentális folyamat segítségével, amit már korai életkorban tudni kell uralni. Vannak mindenesetre határok is. Ez az erő nem fog elpusztítani vagy visszaalakítani energiává semmit. A tárgyak csak akkor tűnnek el, ha az a személy, aki megalkotta őket, elhagyja az asztrálsíkot, hacsak nem olyan tárgyakról van szó, amelyeket eredetileg is olyan szándékkal hoztak létre, hogy csak átmenetileg létezzenek, úgy, mint a mi kastélyaink és lakóhelyeink és azok az összetett alkotások, amelyeket csak a játék céljára alkottunk. Ha megalkottam egy játékot, amit hamar meguntam, akkor átalakíthattam azt egy másik játékká, de olyat nem tehettem, hogy mondjuk megérintem és az egy szempillantás alatt eltűnik. Ha Arena néni már nem kedvelt egy bizonyos széket, akkor az volt az egyetlen lehetősége, hogy ad annak a széknek egy másik alakot. De egy asztallá vagy valami mássá már nem alakíthatta azt, csak székké. A másik oldalon úgy tűnik, mintha azok a dolgok, amelyeket alkotunk, a semmiből tűnnének elő. Az asztrálsíkon élő emberek számára ez annyira normális és elterjedt, mint a Földön mondjuk az autózás. Mivel mi tiszteljük minden lélek egyéniségét, senki sem avatkozik bele egy másik ember alkotásába. Ha nem kedveltem a másik háza előtt álló kéken világító fát, sose gondoltam volna arra, hogy megváltoztassam azt. Mert az a másik ügyébe történő beavatkozás lett volna, ami karmikus felelősséget teremt. Akkor is, ha gondolatokkal anyagot tudunk létrehozni, a hétköznapi dolgok az asztrálsíkon nem kevésbé valósak. Egy márványpadló úgy néz ki, és olyan érzést kelt, mint épp egy márványpadló, a bőr olyan érzésű, mint a bőr, a víz olyan, mint a víz, a virágok úgy illatoznak, mint ahogy a virágok, a méz ugyanúgy ízlik, mint a méz, stb. A dolgok mozgatása természetesen nagyon egyszerű, az csak választás és gondolkozás kérdése. Ha akartam, képes voltam lebegtetni egy pohár vizet az asztal fölött, csak azáltal, hogy mentálisan megparancsoltam azt neki. Nem igényelt nagyobb megerőltetést ennél mondjuk egy heverőnek a levegőbe emelése, vagy annak az ágynak a hintáztatása, amelyen feküdtem. Egyik helyről a másikra utazni ugyanolyan egyszerű. Azok az emberek, akik inkább gyalog szeretnének menni, megteszik azt. Mi tudunk levitálni is, lebegni a levegőben, vagy suhanni a levegőben ahelyett, hogy mennénk, bármikor, amikor csak akarjuk. Hosszabb kirándulásoknál a gondolatok sebességével utazunk oda közvetlenül a célunkhoz, ami szokásosan úgy néz ki, mintha ott a semmiből bukkannánk fel. Mindig, amikor fel akartam keresni a művészetek templomát Teutóniában, csupán koncentráltam arra, hogy hol akartam lenni. Az egyik pillanatban még ott álltam a hálószobámban, a következő pillanatban már megváltozott a környezet, és máris a templom előtt álltam. Az egész nagyon egyszerű. Az az igazság, hogy nem tudom, hogy ez hogy működik - de egyszerűen megy. (Ugyanezt mondja sok földi ember az elektromosságra.) A gondolatok sebessége sokkal gyorsabb, mint az úgynevezett fénysebesség, amit a fizikai tudósok ismernek. Azért tudunk az asztráltestben olyan hihetetlenül gyorsan utazni, mert az sűrített energia, teljes mértékben a gondolatok ellenőrzése alatt, mint minden ezen a létsíkon. Az asztráltestnek ugyanolyan az alakja, mint a fizikai testnek, csak annyi a különbség, hogy sokkal szebb. Az nem csak egy kontúrok nélküli fényfolt, mindenesetre eltérően a

68

fizikai testtől, világít, és úgy táplálkozik, hogy energiát abszorbeál (vesz fel) közvetlenül a környezetéből. És bár tulajdonképpen nincsenek belső szervei, mégis itt is esznek az emberek pusztán szokásból és tiszta élvezetből. A táplálék gyakorlatilag visszaalakul energiává, amint lenyelték azt. A gondolatok ereje által könnyen megváltoztathatjuk külső megjelenésünket vagy teljesen láthatatlanná tehetjük magunkat. Nincsenek fizikai fájdalmak vagy fáradtság, mint a fizikai bolygókon. Ez az egyik oka annak, hogy az újonnan érkezők miért tekintik az asztrál világot mennyországnak. A hétköznapi életünkben előforduló színek leírhatatlanok. Az asztrálsík fénylő, hullámzó színeivel összehasonlítva a fizikai világ színei kopottak és sötétek, vagy legjobb esetben is homályosak. Az asztrálvilág legmattabb pirosa a legsugárzóbb a fizikai világban. Sok szín, ami számunkra magától értetődő, a fizikai szinten egyszerűen nem is létezik. A mi otthoni környezetünkben annyiféle pompás szín volt látható, hogy képtelen vagyok azt mind leírni. Ugyanolyan csodálatos az a tény is, hogy minden fénylik. Az anyag az asztrálsíkban fénylő, mint a színes üveg, amin keresztül süt a reggeli napfény. Az ég és a felhők a bájos színek tengerét jelentik. Az asztráltest és az asztrálsík a Földön nem teljesen ismeretlenek. Mindenki, aki a Földön él, rendelkezik egy asztráltesttel több más test mellett, ahogy a Legmagasabb Istenség Törvényei tanítják. De még kevés ember írt könyvet az asztrálprojekcióval szerzett tapasztalatairól, ami az asztráltestben tett testen kívüli utazásnak egy korlátozott formája. A biztos út ahhoz, hogy meglátogassuk a magasabb síkokat, a szellemi test használata, amely nincs kötve valamely helyhez ( testhez ), mint az asztráltest. Viszont természetesen azok között, akik gyakorolják az asztrálprojekciót, nem mindenki képes a szellemi utazásra. A fizikai világban élő minden ember naponta megtapasztalja az asztráltestet, annak ellenére, hogy ebben az életben talán sosem pillantja meg az asztrálsík valódi városait és embereit. A fizikai test nincs abban a helyzetben, hogy érzéseket érzékeljen. Vannak a fizikai érzékek, mint a látás, vagy a szaglás, de ezek nem tartalmazzák az érzéseket - a szeretetet, a gyűlöletet, az örömöt, a lelki fájdalmat, stb. Ugyanakkor valószínűleg mindenki egyetért azzal, hogy az érzések is nagyon valódiak az életünkben. De vajon hol vannak ők, és mik azok? Az asztrálsíkot elnevezték érzelmi síknak is, és jó okból az asztráltestet pedig érzelmi testnek. Amikor egy érzést érzékelünk, azt ténylegesen mindig asztrál-testünk által tesszük. Az érzések nem mások, mint annak az energiának különböző fajtái, amelyik ezen testen keresztül áramlik és befolyásolja gondolatainkat és cselekedeteinket. Az asztrálsík egy olyan hely, ahol az érzéseknek nagy hatalma van, és a léleknek leggyakrabban érzelmi problémákkal van dolga. Igaz az, hogy minden fizikai személy tulajdonképpen részben az asztrálsíkon él, de normális esetben ennek nincs teljesen tudatában. Mindez érvényes a gondolatokra is. A gondolatok nem valami homályos, ködös, határozatlan, hanem nagyon valós dolgok a fizikai anyagnál és energiánál, sőt még az asztrális anyagnál és energiánál is magasabb frekvencián. Emlékezzetek arra, hogy a szellem valójában szintén egy test, amelyet mentáltestnek neveznek, amelyik a mentális síkon működik, ami pedig a létezésnek egy az asztrálison is túli, még egy másik, teljes univerzuma. A mentáltest egy fényből álló kékes burok, amely körbeveszi a lelket. Ez a test mindig, amikor gondolkodunk, gondolati formákat teremt, amelyeket a magasabb érzékek képesek érzékelni.

69

A gondolatok nem mások, mint olyan energiák, amelyek a mentáltesten folynak keresztül, illetve abból áramlanak ki, hasonlóan mint a rádióhullámok. A mentáltesttel tehát mindenki részben a mentálsíkban él, bár senki sem látta tudatosan az ottani városokat, embereket és tájakat. Ha lélekutazás által tudatosan meglátogatnátok az asztrális vagy mentális síkokat, nem csak saját gondolataitokat és érzéseiteket és asztrális ill. mentális testeteket láthatnátok minden sugárzó színében, hanem képesek lennétek arra is, hogy olyan élőlényekkel találkozzatok, akik egykor a Földön éltek. Sok földi vallás helyezte el mennyei székhelyét az asztrális vagy a mentális síkon. Lehetne még sokkal többet mondani az asztrálsíkról és mindenki azon képességéről, hogy a fizikai halál előtt tudatosan elutazzon oda. Mi mindannyian eltöltöttünk ott néhány életet, és mint lélek, jól ismerjük ezt a síkot. Az asztrális sík mindenesetre még mindig az alsóbb síkok egyike, annak ellenére, hogy az sok ott élő ember számára a kétségtelen mennyországnak tűnik. Az asztrális fölött van több másik sík, amelyik az alsóbb síkok számára szintén mennyországnak tűnik, mégsem az. A léleksík alatt minden az alsóbb világok része. A célunk az, hogy egy a léleksíkon túli síkot érjünk el, ami ebben az életben is lehetséges, ha elszántuk magunkat arra, hogy magunkra vesszük ennek fáradalmait. Ez a döntés mindannyiunk számára nyitva áll. A jövőből történő érzékelések normális esetben vagy a léleksíkon vagy az alatta lévő kauzális síkon mennek végbe. A lélek képes arra, hogy kitáguljon a lineáris időn túlra, hogy tetszés szerint fókuszálja vagy a jövőt vagy a múltat. Ez a tapasztalat sokkal valósabban jelenik meg, mint a szokásos álmodás, akkor is, ha valaki esetleg nem veszi észre, hogy a jövőbe lát, míg csak be nem következik a dolog és múlttá nem válik. Azokban, akik lelkileg éberek, tudatosan megy ez végbe. A Vénuszon 40 nappal előre vagyunk képesek a jövőbe látni meglehetős pontossággal. Az a képességünk, hogy jövőbeli eseményeket előre lássunk, nagyon nagy segítségünkre volt a Földre történt utazásom előkészületeinél. Az asztrálsíknak sok alsíkja van, amelyek a különböző egyének tudatának felelnek meg. Ezek inkább különböző tudatszintek egyes régióihoz hasonlítanak, mintsem egymás fölötti emeletek rétegeihez. A vénuszi élet általában valahol az alsóbb és magasabb asztrális világok között zajlik, mert a legtöbben még kötődnek fizikai szokásokhoz és beidegződésekhez és természetesen egész kultúrájukhoz. Olyan emberek, akik a mennyországról alkotott valamilyen vallásos elképzeléssel halnak meg, az asztrális világ néhány régióját azonosnak tekintik a mennyei paradicsommal. Amikor egy ember fizikai teste meghal, a lelket egy barátja vagy rokona várja, aki már korábban átment. Ő viszi el a lelket a ( meghalt ) testéhez, hogy megmutassa neki, hogy már nem a fizikai síkon él. Normális esetben ezután pihenés céljára biztosítanak az egyénnek egy alvást az asztrális síkban. A felébredés után elviszik arra a különleges síkra, amelyet ő szellemileg kiérdemelt és amelyik megfelel tudatszintjének. Ezt egy olyan asztrális lény határozza meg, aki a karma nyilvántartásáért felelős. Néhány esetben, például háborúban bekövetkezett hirtelen halál vagy öngyilkosság esetén valaki azonnal vissza is térhet a fizikai világba, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egy másik testben születik meg újra. Az öngyilkosok azért születnek újra, hogy megint szembesüljenek azokkal a problémákkal vagy hasonlókkal, amelyek elől megpróbáltak elmenekülni. Ha valaki egy időre az asztrálsíkban kell, hogy maradjon, egy otthonos, megszokott környezetben fog felébredni. Úgy fog újból ráébredni létére, hogy barátok és általa szeretett emberek veszik körbe. Ezen kívül megjelenik számára az a szellemi út vagy vallás, amelyhez a múltban tartozott. Ennek az az oka, hogy a legtöbb ember, miután

70

elvesztette fizikai testét, érzelmileg még mindig erősen kötődik a fizikai síkhoz. Az asztrálsík úgy van megteremtve, hogy az oda érkező lelkek jól érzik magukat és egyre jobban beleélik magukat új környezetükbe azáltal, hogy gondolati erő által megalkotják régi otthonukat. Ez nagyon fontos. Azok az emberek, akikben nem tudatosul, hogy ők lelkek, olyan formában vonzódnak érzelmileg a fizikai világhoz, hogy félnek az ismeretlen, túlvilági síkoktól. Talán azt hiszi az egyén megérkezése után a szépség és harmónia alapján, hogy kétség kívül eljutott a mennyországba. Könnyen kialakulhat az emberekben az asztrálsíkhoz való kötődés is, mert ott meg lehet mindenük, amit csak akarnak, úgy, hogy alig merészkednek egy magasabb sík irányába. Ez addig folytatódik, amíg végül világossá nem válik számukra, hogy van még több megélnivaló, mint az asztrális menny. A Föld vallásos irodalmában vannak tudósítások asztrális városokról, melyekről szerzőik szereztek már testen kívüli tapasztalatokat. Egy pár nappal azelőtt, hogy elhagytam a Vénuszt és az asztrális síkot, nagybácsim magával vitte családját egy kirándulásra egy Sahasra-dal-Kanwal nevű városhoz és az asztrális sík más helyeihez. Így most én is meg tudom érteni, hogy miért tartja olyan sok ember paradicsomnak az asztrális síkot. Ott meg lehet találni mindenféle elképzelhető környezetet. Ezek között néhány hasonlít földi körülményekre. Hasonló természetű és hajlamú emberek ugyanazokon a területeken élnek. Ezenkívül vannak ott csodálatosan szép tájak, amilyenek a Naprendszerünkben lévő más bolygókon léteznek. Az alsóbb asztrálsíkok negatívan fejlett tudatállapotú lelkeket vonzzanak. Azt lehetne mondani, hogy oda a rossz emberek mennek a halál után az életek közötti időre. Azok, akik a tűzzel telt pokolra számítanak, ott megtalálhatják azt, bár az csak átmeneti. Az alsó asztrálsík a förtelmes szörnyeknek és azoknak az ördögi teremtményeknek a hazája is, akiket a kevésbé fejlett tudatszintek alkotnak meg. A fizikai tudományoknak majdnem minden olyan vonatkozását nagyon egyszerűen meg lehet magyarázni az asztrális világ fogalmaival, amelyek manapság olyan kedveltek a Földön. A legtöbb fizikai erőnek ott van az eredete. A telepátia, amely gondolatokat küld és továbbít lélektől lélekig, az asztrális Vénuszon is és a fejlettebb fizikai bolygókon is a kommunikáció legelterjedtebb formája. Ez azért működik, mert a gondolatok úgy viselkednek, mint a rádióhullámok. Minden emberben van egy láthatatlan gát, amely titkos gondolatokat takar el. Azok, akik tudnak gondolatokat olvasni, annak a szellemi törvénynek a hatálya alatt állnak, amelyik megtiltja, hogy átlépjék ezt a gátat. Az asztrálprojekció az asztrális testnek a fizikaitól való elválasztása, amelynél az asztrális test átmenetileg eljut egy másik helyre. Ha valaki ezt egy túl hosszú időszakaszon keresztül gyakorolja, akkor ez egy veszélyes gyakorlat. Az a legjobb, ha az asztrálprojekcióról olyan gyorsan áttérünk a lélekutazásra, ahogy csak lehetséges. A levitáció, a tárgyaknak gondolati erő általi mozgatása természetesen egy olyan képesség, amelyet az asztrálsíkon naponta használunk. De ezt meg lehet tanulni a fizikai világban is, csak ott sokkal több megerőltetést és fegyelmet igényel. A vizualizálás egy további erő, amellyel a szellem uralkodik az anyag fölött. Mint az asztrálsíkban, ez teremti meg minden egyes ember saját világát. Minden vizualizálással (lelki szemeink előtti elképzeléssel - a ford. megjegyzése) kezdődik, mielőtt létrejön. A fizikai világban és az asztrális világban történő vizualizálások közötti egyetlen különbség az, hogy ez itt fizikai megerőltetést és fizikai időt igényel.

71

Az érzékeken túli érzékelés az asztrális, kauzális, mentális, éteri és lelki testeinkben lévő külön-érzékeink használata. Mindezek között a leghatalmasabbak a lelki test érzékei, és azok nem korlátozódnak valamely síkra, mint a többiek közül néhány. A csodák tulajdonképpen azoknak a lelki és szellemi erőknek a következményei, amelyeket a fizikai világban alkalmaznak. Jegyezzétek azonban meg, hogy a fizikai, asztrális, kauzális és mentális síkok mind korlátozott (véges) világok.

72

6. fejezet

Teutónia

Teutónia, a mesés város Ékszer anyától Arena nagynéni Titániai öltözékek Az univerzum tánca Zarándokút Retz-be A Bölcsesség Temploma Egy különleges találkozás

Nagynénémnek mindig volt számomra egy pár meglepetése, hogy mindig legyen valami új az életemben, aminek örülhettem. Látogatásunk a nyilvános bálteremben például egy olyan különleges alkalom volt, amit Arena néni tervezett el. Az volt az értelme, hogy adjon nekem egy elképzelést arról, hogy milyen volt a kultúránk abban az időben, amikor még a fizikai világban éltünk és az emberek még nem tudtak maguktól levitálni. Ez volt az elő kirándulásom Teutónia központjába, röviddel azelőtt, hogy elkezdtem látogatni a tanulás templomait. És bár a mi falunk nem messze volt, jó volt, hogy mint gyereket, nagynéném és nagybácsim elkísértek engem erre az élményre. Egyedül sosem mertem volna megnézni azt a szépséget, amelyről tudtam, hogy ott létezik. Tulajdonképpen a városban nem lakik senki, és amint már korábban megemlítettem, sem Teutóniában, sem valamely más vénuszi városban az asztrálsíkon nincs sem kereskedelem, sem ipar. Városaink elbűvölő kulturális központok, amilyenekről a Ti legendáitok és mondáitok énekelnek.

73

Teutónia városa

Anélkül, hogy lett volna világos elképzelésem arról, hogy hogyan nézhet ki Teutónia, óriási előzetes öröm töltött el, mikor készülődtünk a kirándulásra. Ehhez számomra hozzátartozott az is, hogy először öltöztem fel ünnepi ruhába. Arena néni hozott nekem egy csodálatosan szép, jersey-hez hasonló anyagból készült égszínkék ruhát, aminek hosszú, bő ujjai voltak, és fehér bárányfelhők voltak rányomtatva. A mellemen a Nap volt, amely fény- és hősugarakat bocsátott ki. Nagyon megszerettem ezt a ruhát! Sétánk a falun keresztül a városba vezető úton egy külön élvezet volt. Egyszerűen meg is jeleníthettük volna magunkat a táncterem előtt, de akkor az egész élmény csak fele olyan élvezetes lett volna. Fölöttünk az ég mély narancsszínben úszott enyhe rózsaszínű árnyalattal. Néhány barátommal együtt mindig áradoztunk a szomszédos házak mesés szépségéről, mindegyiküknek egyedi stílusa volt, és fantasztikus fa-, bokor- és virágkompozíciókkal voltak körbevéve. Menet közben gyakran megálltunk, hogy beszippantsuk kedvenc virágaink illatát és hallgassuk a bájosan csicsergő madarakat. A tenger ismert zúgásával együtt a természet egyik legszebb szimfóniáját élveztük. Miután keresztül haladtunk a

74

mezőkön és egy kis erdőn, egy nagy, keletiesen kinéző, ívelt hídhoz érkeztünk, amely a falunk és a város közötti völgyön ívelt át. Alattunk vad vizek zúgva rohantak a tenger felé. Hogy is írhatnám le Teutónia szépségét, amely elvarázsolt engem, amikor először megláttam ! A mi városainkat látni kell, meg kell őket személyesen tapasztalni, nem elég egyszerűen csak olvasni róluk. A tanulás sok temploma és a múzeumok ebben a fehér, pasztell színű városban voltak számomra az első épületek, melyeknek több mint két emelete volt. Izgalmam csak fokozódott, amint a mindenütt virágzó kerteken haladtunk keresztül és közeledtünk lassan a városhoz. Teutónia egzotikus kinézetű épületek összessége, olyan sokféle építési stílusban, hogy az lenyűgözte érzékeimet. Tornyok, kupolák, üvegkupolák és piramisok voltak nagyvonalúan elrendezve. A legtöbb templom színe pasztell volt, és volt egy néhány gyöngyházszínű is arany díszítésekkel. Más épületek meg különböző csillogó fémből voltak vagy kristályból. Mindegyik grandiózus és egyedülálló volt. A táncterem egy óriási, hasas parfümös flakonhoz hasonlított, amely egy arany koronán foglalt helyet. Egy szűk csigalépcsőt követtünk a bejáratig, majd beléptünk az előcsarnokba, ahol barátok és szomszédok üdvözöltek minket, akik ott gyülekeztek. Kaptunk díszes csipeszeket, amelyekkel leomló ruháinkat tűzhettük fel, hogy tánc közben ne lobogjanak a füleink körül. A férfiak táncnadrágjai ballonnadrág stílusban összeszorultak a bokáik körül. A bálterembe való belépés olyan volt, mintha a levegőbe léptünk volna és pillanatokon belül tovalebegtünk volna. Elállt a lélegzetem. Úgy éreztem magam, mintha a széles világűrben táncoltam volna, mivel ennek az óriási golyónak a falai úgy néztek ki, mint a sötétkék csillagos ég, hullócsillagokkal, mint kiegészítő effektusokkal. A bálterem széleit egy erkély szegélyezte, amelyen Teotónia zenészei a legmennyeibb zenét játszották, amit valaha is hallottam. Az erkélyen voltak romantikus fülkék is gyertyafénnyel, amelyekben párok ültek és élvezték a kilátást és a hangzásokat. Mint a tánc nagy szerelmese azt reméltem, hogy az az est nem ér véget soha. Az életem egyik legizgalmasabb élménye volt, mert a nehézségi erő nélküli táncolás egy csodálatos dimenzióval teszi gazdagabbá ezt a művészetet. A felnőttek között is sokan úgy viselkedtek, mintha mint én, először lettek volna a bálteremben. Jó volt látni, hogy mindenki a saját táncmozgásait végezte, anélkül, hogy tudatosan ellenőrizte volna magát. A párok közül néhányan egyszerűen csak egymásba kapaszkodtak és egymás mellett és feje fölött lebegtek a térben. Mások azzal voltak elfoglalva, hogy bonyolult társas táncokat mutassanak be. A gyerekek azzal szórakoztak, hogy mindenféle lehetséges akrobatikákat gyakoroltak, és nagy körtáncokba sorolódtak. Odin bácsi elmesélte nekem, hogy a bálterem nagyon kedvelt volt a nagy átalakulás előtt, amikor civilizációnk még fizikailag létezett, amit jól meg tudtam érteni. Nekem mindenesetre sose jutott eszembe, hogy a levegőben történő táncolás közben ellebegjek a helyszínről. Ezzel arra gondolok, hogy mi az asztrálsíkon nem próbálunk ki csak úgy minden további nélkül új tapasztalatokat, amíg be nem mutatják nekünk azokat vagy el nem jön egy különleges nap, mint amilyen ez az este volt a bálteremben. Mivel mi egy korlátlan környezetben élünk, vigyáznunk kell, hogy ne szerezzünk egyszerre túl sok tapasztalatot mert különben életünkben, ami az asztrálsíkon évezredekig tarthat, nagyon hamar elkezdhetnénk unatkozni - nagybácsim pl. jóval ezer év fölötti korban járt. Minket mindig arra buzdítottak, hogy használjuk ki a már rendelkezésünkre állt képességeket és így élvezzük a többi emberrel való együttlétet.

75

Az est folyamán csatlakoztam nagynénémhez és nagybácsimhoz, meg még egy kis csoport gyerekhez, akik lementek az épület koronájába. Ebben volt Teutónia hangszermúzeuma, amelyben az a sokféle hangszer volt kiállítva, amelyeket a történelem emberei alkottak. Ezek között némelyik nagyon szokatlan volt és különösen nézett ki, mindenesetre láthattam, hogy hogyan fejlődtek ki a mai hangszerek. A hazaúton megálltunk egy múzeumnál, amelyben a fizikai érából származó találmányok voltak kiállítva. Én kint maradtam, hogy megcsodál-jam a körben elhelyezkedő kivilágított templomokat. Teutóniában nincsenek utcák. Az épületek körül csodálatosan szép sétautak kanyarognak. Akkor is kint vártam, amikor Arena és Odin megnéztek egy könyvtárat. Abban azt az irodalmat őrzik, amit a teutóniaiak írtak az utóbbi évszázadokban. Mindenki, aki a mi vidékünkön élt, képes volt arra, hogy hozzátegyen a gyűjteményhez egy saját kötetet. Ekkor már nagyon fáradt voltam, és éreztem, hogy jobban meg fogom tudni őrizni az emlékezetemben a báltermet, ha kint várok és nem telítem túl elmémet még több új élménnyel. De a város iránti érdeklődésem felébredt, és később nagyon gyakran meglátogattam, különösen a művészetek templomát. Teljesen oda voltam az azon éjszakán történt táncolástól, és amikor elmeséltem nagynénémnek, mennyire boldog voltam, megemlítette, hogy mennyire szerette édesanyám is a táncolást. Az volt kedvenc foglalatosságainak egyike. Úgy emlékszem, az volt az első alkalom, hogy Arena néni mondott nekem valamit az édesanyámról. Talán félt attól, nehogy fájdalmas emlékeket hozzon vissza életembe. Megtudtam Arenától, hogy sok tulajdonságot örököltem édesanyámtól - az alakomat, azt a módot, ahogy mozogtam, és a kezeim alakját. Ő csodálatosan szép asszony kellett, hogy legyen. Természetes kedvessége és az a mód, ahogy viszonyult az emberekhez, mindig figyelmet keltett. Az édesanyámban volt valami, egy bizonyos kifejezés sötét, mohazöld szemeiben, ami megigézte az embereket. És ugyanolyan gondoskodó volt, mint nagybácsim, Odin, aki - mint ahogy ő is - mindig többet törődött másokkal, mint saját magával. Azt a ruhát, amit hordtam, mesélte nagynéném egy meleg mosollyal, már az édesanyám is hordta, amikor ő volt gyerek, és hízelgett nekem az, hogy ehhez a csodás asszonyhoz hasonlítottak, aki megszült engem. Visszatérve a bálterem utáni éjszakához, amikor már az ágyban feküdtem, odajött Arena az ajtóhoz, és megkérdezte, hogy bejöhet-e. "Természetesen", mondtam neki. Bejött, odaült hozzám, és mutatott nekem egy kis fadobozkát. Nevetve azt mondta, hogy elfelejtette odaadni nekem azt a különleges ajándékot, mígnem újra eszébe jutott amikor a szobájába ment és ott meglátta. A dobozkában egy nyaklánc volt hozzáillő karkötővel és fülbevalókkal, amelyek az édesanyámé voltak. Ezek nagyon kedvesek és drágák voltak számára, mert ezek voltak édesapám egyik első ajándékai. Nagyon nagyon boldog voltam, hogy nagynéném nekem akarta ajándékozni az értékes ékszert, amit az édesanyám olyan sok éven át hordott. Majdnem még boldogabb lettem, amikor megtudtam, hogy az édesapám küldte az ékszert, azzal, hogy őrizze azt meg a számomra. Ennek számomra nagy jelentősége volt, mert ez a szeretetnek egy jele volt.

76

Arra következtettem, hogy édesapám alkalmanként kellett, hogy érdeklődjön felőlem Arenánál és Odinnál, afelől, hogy mit csinálok és hogy jól vagyok-e. A születésnapjaimra küldött egy-egy ajándékot, de én személyesen sose láttam vagy hallottam őt. Az, hogy küldött valamit az édesanyámtól, egy nagy megtiszteltetés volt számomra. Mert nagyon nehezére esett kiadnia a kezéből valami olyat, ami az édesanyámé volt. Óh, milyen csodálatos volt ez a nap, tele annyi örömmel és tapasztalattal ! Emlékszem, hogy ezután éjszaka édesanyámról álmodtam és az én első és egyetlen napomról, amit vele tölthettem. A vénusziak kevés ékszert hordanak, mert hosszú idővel ezelőtt felismerték, hogy az ékszer egy bizonyos ponttól eltereli a figyelmet viselője szépségéről. Annak a kevés darabnak viszont, amelyeket hordunk, nagyon rendkívülinek és különlegesnek kell lennie. Az ékszer minden alkatrészét sok érzéssel alkotják meg, ami visszahat a viselőjére. Ékszert azért is hordanak, hogy visszatükrözzék egy ember belső fényét és szépségét. A Föld legkeresettebb és legértékesebb nemesfémei és drágakövei itt széleskörűen el vannak terjedve, mert azokat meg lehet jeleníteni (alkotni) az asztrálsíkon is. A titániaiak ugyanúgy szeretik az összetett kialakításokat is, mint az egyszerűeket. Azáltal, hogy mi korlátlan kínálattal rendelkezünk, mindenki különleges figyelemmel megalkothatja magának a számára legelegánsabb és legválogatottabb ékszert, amit csak el tud képzelni. Nincsenek ékszergyárak, mert mindenki, aki egyedülálló és alkotóképes, egyszerűen létrehozza saját ékszerét, ugyanúgy, ahogy megalkotja magának a saját ruháit. Az ékszert szokásosan úgy adja tovább az egyik ember a másiknak, hogy az a szeretet/szerelem egyik jele. Az ékszert elsősorban úgy alkotják meg, hogy az gyakorlatilag elpusztíthatatlan legyen. Ha még egy fizikai civilizáció lennénk, akkor űrkutatóink elutaznának távoli bolygókra azért is, hogy értékes és ritka drágaköveket és gyöngyszemeket találjanak. A múltban egy asszony számára mindig izgalmas élmény volt, amikor férje egy ritka kővel vagy egy ismeretlen nemesfémmel tért vissza. Különleges alkalmakkor hordunk fejdíszt is, ami természetes anyagokból készül, virágokból, levelekből, tollakból és gyöngyökből. Azt hiszem, hogy az amerikai őslakosok tőlünk kapták az ösztönzéseket a fejdíszeikhez. Tudom, hogy vénuszi űrutazók a korai bennszülötteknek kukoricát és napraforgót mutattak, amelyeket bolygóhazájukról vittek magukkal. Mi tényleg egy nagyon szentimentális és romantikus nép vagyunk, ami azért annyira találó, merthogy az érzések síkján élünk. Boldogságot leginkább az élet kis dolgaiban találunk, a napi örömökben, mint épp édesapámnak ebben a nagyvonalú ajándékában. Arena néni mindig is boldog ember volt, mindig meg tudta látni a jót mindenben és különösen az emberekben. És neki volt egy csodálatos stílusa arra, hogy felizgult, ideges és nagyon feszült embereket megnyugtasson és ellazítson. Akármit is kellett ilyen ügyben tenni, időt szakított rá, és jól elvégezte a dolgot. Én tőle tanultam fejlett szervezőkészségemet. Minden dolognak meg volt a helye a házunkban. Arena szerette a házunk egyszerű és természetes környezetét. A természet szépségétől lenyűgözve nem tudott a télikertje és azon növények százai nélkül élni, amelyek a szobákat díszítették a házunkban. Szeretett minden nap valamennyi időt kint tölteni és a virágokkal és a virágzó fákkal törődni. Szívesen dolgozott a két kezével.

77

Nagynénémnek és nagybácsimnak, mint a vénuszi társadalomban tulajdonképpen mindenkinek egy sor alkotó érdeklődése volt. Nagybácsim például tudósként végzett munkája mellett, ami napjainak a legtöbb idejét töltötte ki, jó szobrász volt, fafaragó és zenész, hogy csak egy pár tehetségét említsem. Arena néninek is volt tehetsége a szobrászathoz. A kertünkben lévő szobrok és kutak között sokat együtt készítettek. A 4 hálószobánk közül 2 az ő egyéni műhelyeikként működött, mindkettejüknek volt 1-1, és a harmadik volt az ó közös hálószobájuk. Míg egyrészt a hárfázás és fuvolázás Arena néni személyes kedvteléseinek számított, a tanulási játékok tervezése és kivitelezése egyike volt azoknak, amivel ő járult hozzá a világ boldogulásához. Odaadással fejlesztett ki olyan új játékokat, amelyek egy gyereket szórakoztattak is és tanítottak is. Én sokat profitáltam ebből, mert ő is úgy volt vele, hogy találmányait otthon próbálta ki, mielőtt beküldte azokat az asztrálmúzeumba. Arenát Teutóniában ruhaterveiről is ismerték. Habár jellemzően mindenki maga tervezte és jelenítette meg a saját ruháit, néhányan beleuntak saját ötleteikbe, és hozzá fordultak, mert ő jól tudta kombinálni az új szabásokat és anyagokat. Ilyenkor a nagynéném fő ügye mindig az volt, hogy a hozzá fordult egyének személyiségeinek megfelelő ruhákat csináljon. A vénuszi ruhák stílusukat illetően általában bővek és lebegősek, gyakran lehelet vékonyak, kényelmes és puha anyagokból készülnek. Egy bizonyos fokig a vénusziak nagyon érzékiek, de nem olyan mértékben, ami gátolná szellemi fejlődésüket. Mivel mindenki meglehetősen egyénien szeret kísérletezni a kosztümök, ruhák, nadrágok és ünnepi ruhák különböző stílusaival, divat nem létezik. És mivel minden elképzelhetőt az emberek maguk képesek megalkotni, minden ruhadarab egyedülálló. A hölgyek a mi kultúránkban általában hosszú ruhákat viselnek. A férfiak a ballonnadrágokat és a bő köpenyeket kedvelik. Ezek nem divattrendek, hanem abból fakadnak, hogy tudati fejlettségüket tekintve sokan hasonlítanak egymásra. Ha ellátogatnátok egy vénuszi faluba, megállapítanátok, hogy sokaknak van valami közös a ruházatukban. Mindenki szandált hord, ami nagyon kényelmes és szép lábbeli viselet, mert a láb természetes alakja látható, és a szandál díszíti azt, ahelyett, hogy eltakarná. Ez még a fizikai éránkból maradt fenn. A szandálaink talpai papírvékonyak, és lehetővé teszik számunkra, hogy érzékeljük a füvet és a ruganyos talajokat. A szandáltalpak anyaga ezenkívül áthatolhatatlan is, ami védi a lábakat. A felső rész által minden pár szandál egyedülálló. A viselő személyes ízlésének megfelelően a szíjak bármilyen színűek, vastagok és mintásak lehetnek. Arena néni és én az egyszerű, finom szíjakat szerettük olyan színben, ami épp illett a ruhánkhoz. Mint a természetben megtalálható szépség nagy csodálója, nagynéném tervezett mindkettőnk számára olyan ruhákat is, amelyek az elemeket képviselték. A napruha például fénylett és olyan narancssárga volt, mint a napunk. A hátoldalára egy lángoló nap volt felhímezve, amely minden irányba meleget és fényt sugárzott szét. A vízruhára egy lépcsős buzogó vízesés volt rányomtatva. Ezzel szemben a felhőruha bolyhos, lebegő és fehér volt. A holdruha különösen szép volt kékes-fehér csillogásával. Ez egy hosszú ruha volt hosszú buggyos ujjakkal, amely egy részben omlott alá a melltől a padlóig. A számomra egyik legkedvesebb a pillangóruha volt, amelyiknek olyan volt a tapintása, mint a bársony, és ugyanolyan mintával volt ellátva, amilyennel a természet a valódi pillangókat díszíti. Amikor már idősebb voltam, sokszor felvettem ezt a ruhát a Teutóniába tett kirándulásaimra. Ugyanilyen szívesen hordtam egy chiffon-féle ruhát, amelyik meg úgy nézett ki, mint egy őszi fának a tarka levelei.

78

Amikor 6 éves lettem, barátaimmal napokon keresztül tartottunk felfedező kirándulásokat a Kumli-hegyekbe, amelyek Teutónia és a tenger között emelkednek. Kempingeztünk a szabadban és új barátokat szereztünk a szomszédos falvakból, amiért még ma is szeretek a szabad természetben lenni. De leginkább az aranyos tengerparti strandba lettem szerelmes. Boldog voltam, amikor napról napra egyszerűen csak ott ültem, hogy lássam a tengert és beletúrjam lábaimat az aranyos homok-kristályokba. Gyakran voltam ott kora reggel, hogy magamba szívjam a felkelő napot és csodáljam a strand vakító ragyogását, amelyik olyan hosszú volt, hogy miközben arccal a tenger felé ültem, tőlem jobbra és balra majdnem elhúzódott a látóhatárig. Bámultam a homokparton megtörő hullámokat és a sötétkék és bíborvörös vizet. A tenger dallamos zúgása és a kagylók egyszerűen csodásak voltak. Igen, még a csinos kagylók is valamiféle zenét árasztottak magukból, ahogy ott hevertek szétszórtan a homokban. A bíborszínű, vörös és kék hegyek szépsége szintén megragadta figyelmemet. Mindenütt jelen voltak azok a mennyei színek és hangzások. A fölöttem lévő égbolt pedig az állandóan fénylő színek tengere volt, és egy narancsrózsaszínű háttér előtt ott volt a narancsszínben sütő Nap és ott voltak a felhők. Maga az ég válaszolt az emberek kérdéseire, akik alatta éltek. Ha valaki jobban szeretett egy levendulaszínű eget a háza fölött, akkor az égbolt ott felvette azt a színt. A strand mögött volt egy sűrűn benőtt dzsungel mindenféle egzotikus fával és virággal. Amögött közvetlenül meg már látni lehetett a Kumli-hegység nyúlványait és azt a völgymélyedést, amelybe sok teutóniai ember telepített házat. Élveztem a madarakat és azokat az állatokat, amelyek mindig kíséretembe szegődtek a strandon, és azt hiszem, szerették a jelenlétemet. És szívesen álmodoztam, amikor kinéztem a tengerre. Legtöbbször édesapámra és édesanyámra gondoltam, és lélekben lefestettem magamnak, hogy hogy néztek ki. Édesapám kérte Arenát és Odint, hogy velem ne beszéljenek róla, és ők tiszteletben tartották a kívánságát. Gyakran tűnődtem a gyerekkoromon, és találgattam a jövőmet. Gyakran láttam egy kis üvegből készült, golyó alakú csónakot, amelyik a víz fölött siklott, szemeim követték egészen addig, amíg már nem lehetett tovább látni. Ennél az egyetlen színeket a benne ülők jelentették. A vitorlás hajókat kecses, szép alakjuk miatt szintén kedvelték az emberek. Amikor a strandon ültem, gyakran énekelgettem dalokat az érzéseimről vagy hárfáztam a barátaim számára, akik pedig számomra játszottak az ő kedvenc hangszerükön. Legjobb barátnőim, Zemura és Neyma táncoltak velem, például az Univerzum Táncát. Ez volt a legkedvesebb táncom, de egyben az egyik legnehezebb is. Egy jelentőségteljes esemény, amely minden évben újból belépett az életünkbe, az évenkénti Retz városába történt utazás volt, annak érdekében, hogy lássuk a bölcsesség egyik mesterét és meghallgassuk a beszédét. Az, hogy a valóságban lássuk őt, számunkra valami nagyon különleges dolog volt, bár olyan belső kommunikációban állunk vele, amely még hatalmasabb, mint a telepátia. Egyszer tehát megint közeledett az évnek ez az időpontja, és nemsokára meg kellett, hogy kezdődjön gyaloglásunk a bölcsesség templomához. Emlékszem, hogy a mester az egyik szemináriumon arról a különbségről beszélt, ami az igazság és a között az egyén között van, aki igazságot közvetít magából. "A fizikai világokban és sok bolygón, de szellemi világokban ugyanúgy vannak szellemi (spirituális) tanítók. Nekik sok igazságot kell továbbadniuk. Viszont ha a tanítót imádják és fontosabbnak kezelik, mint az igazságot (az "Igé"-t), akkor az igazság legtöbbször

79

elvész. Az embereknek meg kell tanulniuk, hogy az igazság fontosabb, mint az a személy, aki az igazságnak egy közvetítő csatornája." A Legmagasabb Istenség Törvényei alapján minden ember törekszik arra, hogy maga is elnyerje a mesteriséget. Ez a mester célja mindannyiunk számára, és ugyanúgy a mi célunk is. Kevés olyan tanítás van, amely valóban felvillanyozza az embereket és kalauzolja őket abban, hogy maguk is a bölcsesség mestereivé váljanak. Különösen a Földön annyi tanítás létezik, amelyik csak kis mennyiségű igazságot közvetít, vagy semennyit sem. Túltöltve különböző szertartásokkal és babonával, a tanítványokat arra vezetik rá, hogy imádják a szellemi tanítót s emberek által készített törvények szerint éljenek. Az akkor következett szemináriumra barátaim és én azt terveztük, hogy bemutatunk egy táncot a lélek egyensúlyáról. Ez azt kellett, hogy bemutassa, hogy hogyan érkezik meg egy lélek az alsóbb világokba és válik egymástól elkülönülő polaritássá, férfivá vagy nővé, adakozóvá vagy befogadóvá. A szellemi élettárs nem egy másik egyén, aki valahol máshol vár Rád a világban. Ő a polarizáció után a lélek másik része. A lélek minden alkalommal vagy férfivá vagy nővé testesül meg (inkarnálódik), és minden megtestesülésben (inkarnációban) vagy a férfias vagy a nőies tulajdonságokkal való bánásmódot tanulja meg. Vannak időpontok, amikor a lélek elér egy semleges állapotot, amelyben egy megtestesülésben a férfias és nőies tulajdonságok közel járnak ahhoz, hogy egymást kölcsönösen kiegyenlítsék. Az ilyen egy átmeneti állapot, amilyen addig fordul elő, amíg a lélek szellemileg teljesen tudatossá nem válik. A kiegyensúlyozottság aztán mindenkorra megmarad, ha a lelki élettársak összetalálkoznak és az egyénben aa az azonosság tudatosodik, hogy ő egy polaritás nélküli lélek. Ez már egy olyan önmegvalósítás, amely a lélek-síkban jön létre. A mi táncunk ezt a kezdeti szétválást és a végül bekövetkező kiegyensúlyozottságot egy olyan lánnyal és fiúval szemléltette, akik a két lelki élettársat képviselték. A tánc azzal kezdődött, hogy háttal egymásnak támaszkodva ültünk a padlón. Mögöttünk azoknak a különböző létsíkoknak a színei emelkedtek fel, amelyek a léleknek az alsóbb világokba történő utazását ábrázolták. Először bíbor szín tűnt fel az éteri sík, majd kék a mentális és okkersárga a kauzális sík szemléltetésére. Végül volt rózsaszín az asztrális és zöld a fizikai sík szemléltetésére. Ezután felálltunk, szétváltunk és különböző irányokba mentünk, miközben egyénileg kifejeztük gondolatainkat és érzéseinket. Alkalmanként közel kerültünk egymáshoz, hogy megérintsük egymás kezét vagy ujjait vagy megöleljük egymást, de csak egy pillanatra. A tánc végén odajött a mester, feltartotta a karjait és a két lelki élettárs a kiegyenlítődés jeleként odaült a lábaihoz. Gyakran gyakoroltuk ezt a táncot mialatt vártuk a Retz-be történő mihamarabbi utazást. Röviddel a szeminárium előtt egyszer a strandon voltam, és találkoztam ott új barátommal, Rimj-jel. Ő majdnem minden nap körülbelül ugyanabban az időben jelent ott meg, mint én, megszokott ballon-nadrágjában, egy bíborszínű lepelbe burkolózva, ami egy kötélszerű arany övvel volt átfogva. Először nem szóltunk egymáshoz. Csak ültünk egymás mellett az aranyos homokon, előre, a bíborszínű és kék vízre, vagy egymásra néztünk. Jól emlékszem sötétkék, villámló szemeire, laza, sötétszőke hajára és hosszú, egyenes orrára. Legjobban a vonzó, csintalan nevetését kedveltem. Rimj és én már fiatal éveinkben nagyon megszerettük egymást. Mindent együtt csináltunk, és nagynéném, nagybácsim és a barátnőim is kedvelték őt. Gyakran másztunk fel együtt a Kumlihegyekbe, ültünk a legmagasabb csúcson és hallgattuk a szelet, amely a völgyön fújt végig. A hazaúton a közös örömök emlékére virágokat szedtünk magunknak.

80

Rimj és én gyakran beszélgettünk az életünkről és a jövőnkről és természetesen az előttünk álló szemináriumon tartandó előadásunkról. Rimj a szeretetről akart előadni egy dalt, amit ő maga írt. Aztán eljött a Retz-be történő nagy utazásunk napja, és jobban izgultam, mint valaha. Mint kisebb gyerek, ezt az évenkénti eseményt mindig életünk rutinszerű részének tekintettem, mert még túl kicsi voltam ahhoz, hogy a dolgok szépségét teljességükben értékeljem. De most az a különös de örömmel fogadott érzésem volt, hogy az egy nagyon különleges alkalom az életemben és fontos számomra, hogy magamba szívjam Retz szépségét és azt az eseményt, hogy Rami Nuri mestert láthatom. Egy Retz-be történő gyalogút több napig tart, ezért egy csomó dolgot bepakoltunk. Külön a szeminárium alkalmára mindenki tervezett magának egy komplett ruhafelszerelést, amely kifejezte az ő egyéni ügyét. Ennek az éves utazásnak hagyománya volt a mi kultúránkban, ami a fizikai érába nyúlik vissza, és bár megtehettük volna, hogy egyszerűen megjelenítjük magunkat Retz-ben, az nem lett volna olyan kalandos és teljes körű tapasztalat. Teutónia emberei és a Vénusz sok részének falvaiból származó emberek mind a saját időpontjaikban indultak el és mindenki maga vándorolt. Én kértem, hogy hadd mehessek Rimj-jel és Zemurával együtt. És útnak is indultunk, amint összejöttek az ő szüleik valamint Arena és Odin is. Retz a teutóniai templomokkal ellentétes irányban van, túl a Kumli- hegyeken, amelyeket Rimj és én olyan gyakran megmásztunk. Keresztül vándoroltunk egy barlangon, a hegység egyik természetes szorosán, amit a nagy átalakulás előtt fedeztek fel. Itt felszín alatti tavak és vízesések voltak, fantasztikus kőzetformációk, és ijesztő kinézetű állatok. Ott bent mindenütt nagy csend volt, visszhangzottak a termek-járatok, úgy, hogy a legszebb hangzásokat tudtuk kelteni, amikor énekeltünk. A szakadékokon való átkelés a keskeny kötél-függőhidakon számunkra, gyerekek számára egy különös élvezet volt. Egy nappal később a Kumli-hegyek már mögöttünk voltak, és előttünk egy nagy, virágokkal teli síkság terült el a legkülönfélébb színekben pompázó fajták sokaságával. Összetalálkoztunk ezernyi más emberrel. Az utak itt már megteltek csodálatos kinézetű utazókkal, akik mind vidáman voltak öltözve és vitték magukkal tarka csomagjaikat. Rajtam egy aranyszálakkal átszőtt ruha volt és egy arany, kötélszerű öv. A síkságot követően egy sűrű és csendes erdőn mentünk keresztül, amelyben sok különböző bolygóról származó magasra nőtt fák voltak, a legkülönfélébb fajták. Voltak ott mamutfák, fenyők, juharok és más olyan fajták, amilyeneket a Földön nem lehet megtalálni. Nálunk az volt szokásban, hogy az erdőben nem beszéltünk és nem keltettünk szükségtelen zajokat, hanem hallgattuk a madarak és állatok hangjait, a lábunk hangját a nedves talajon és a békés csendet. A nedves, földes és mohás szagok a fák és virágok fűszeres illatával együtt felejthetetlenek voltak. Mélyen bent az erdőben elértünk egy kis faluba, amelyben több család nagy, kiugró házakat hozott létre dús kertekkel. Ez egyike volt annak a sok vénuszi falunak, amelyeknek nincs neve. És mivel besötétedett, elhatároztuk, hogy ebben a faluban éjszakázunk. Ott az volt a szokás, hogy a jövevények minden szükségletét felszólítás nélkül teljesítik. Mindenki megbízik minden jövevényben, és ugyanabban a vendégszeretetben részesíti őt, mint egy családtagot.

81

Hajnali pirkadatkor együtt "reggeliztünk", mielőtt továbbvonultunk, bár nem étel volt az, amit elfogyasztottunk. Azért nevezzük reggelinek, mert amikor tudatosan együtt veszünk fel energiát, az olyan mint egy étkezés. Körbe ültünk, behunytuk szemünket, mély lélegzetet vettünk, és eközben olyan energiát képzeltünk el, amit minden póruson keresztül veszünk fel. És az ténylegesen egy nagyon beindító reggeli volt ! Az erdőn túl volt még egy másik hegylánc, ami azonban túl magas volt ahhoz, hogy átkeljünk rajta. Kikerülésére egy sivatagon vonultunk át, majd egy másik hegycsoporthoz értünk, amelyikben volt egy félelmetes fennsík. Egy meredek hegyfokon átkelve elértük a fennsíkot kitöltő víz szintjét, ami egy kék, bíborszínű és zöld márvánnyal teli majdnem teljesen sivár felület volt. Itt-ott elszórtan volt egy-két szikla. A fennsík néhány részén úgy nézett ki a talaj, mintha valami felfelé nyomta volna azt, más részek meglehetősen érdesek voltak, vetődésekkel és repedésekkel telve. A víz síkja különös volt, mert minden annyira kiszáradtnak és szikárnak látszott, mégis kellemetlen nedvesség volt a levegőben. Ha lenéztünk a résekbe és repedésekbe, látni lehetett, hogy folyik le a víz. Néhány helyen a síkság néhány centiméterrel le volt süllyedve, és azt tavak töltötték ki. A sziklahasadékokban, amelyek körbevették a fennsíkot, több vízesés zúgott. Maga a síkság kiemelkedett, és több helyen víz folyt alá. Sok itteni ilyen titokzatos látványt a Földön természeti csodának neveznének, de a Vénusz emberei az isteni teremtés szépségeinek részeként tekintettek ezekre. Számunkra nem is voltak annyira titokzatosak, mert ha valaki naponta ilyesfajta szépségekkel van körbevéve, arra az ilyesmi már nem gyakorol olyan mély benyomást. Nagy csodákat természetesnek veszünk, mert mindenütt jelen vannak. E fennsíkon túl a táj hegyes zöld dombokba és füves teknőkbe ment át. Amikor ezt a pontot elértük, mindig tudtuk, hogy nemsokára megpillantjuk azt a gazdag völgyet, amelyben Retz fekszik. Alattunk a távolban ott terült el bolygónknak ez a pompás, sánccal körülvett fővárosa. Retz egy kerek város, egy fantasztikusan kinéző templomokból, virágzó kertekből, szökőkutakból és csodás szobrokból álló egyszerű kör. Felülről szemlélve láthattuk, hogy az épületek és sétautak mintha egy dupla keresztet alkottak volna. Retz-et egy tornyokkal ellátott, gyengéd, fénylő világoskék árnyalatokban pompázó márványból készült fehéren sugárzó fal veszi körül. Az óriási faragott fakapuk mellett jobbra és balra elhelyezkedő hegyes tornyokkal és a fő-kapuívvel együtt a város egy olyan hatalmas katedrális első részéhez hasonlít, amilyeneket itt a Földön Angliában lehet találni. Amikor csoportunk közeledett a városhoz, láthattunk alattunk a nagyobb templomok tetőit. A város olyan rezgéseket sugárzott magából, amelyek megigéztek bennünket és amelyektől teljes tisztelet borzongott rajtunk végig. Mindegy volt, milyen sokszor voltunk itt korábban, szépsége lenyűgözött bennünket minden évben. Retz-et egyetlen egy földi városhoz sem lehet hasonlítani, inkább egyes kitalált történeteikben szereplő helyekhez. Ez a város a legharmonikusabb és kiegyensúlyozottabb építészet fantasztikus bemutatója, amilyet csak el lehet képzelni. Retz a Vénusz fővárosaként egy a tanulás templomaival teli szellemi (spirituális) hely, amely templomok egyrészt szellemi tanításoknak, másrészt a művészeteknek és a tudományoknak vannak szentelve. A legtöbb vénuszi várostól eltérően, amelyek pusztán kulturális és tanulási központok, Retz-nek sok a lakosa is, akik között vannak a tudásnak is mesterei. A földi templomok tulajdonképpen a magasabb létsíkokban létező szellemi városok templomainak szánalmas utánzatai. Úgy kell, hogy elképzeljük, hogy a kreativitás nem más, mint fogékonyság arra, ami a magasabb létsíkokban már létezik. Mindenesetre a

82

fizikai bolygókon lévő legszebb épületek sose tudnak lépést tartani a túlvilágbeli épületek szépségével. Retz-ben minden templom egyedülálló és meg van a saját jellege, ami tükröződik a kialakításában. A széleskörűen elterjedt díszítőanyagok értékes drágakövek, mint gyémántok, smaragdok, jáde, gyöngyök, és nemesfémek, mint arany és ezüst. Az ablakok, ajtók, lépcsők, mennyezetek és padlók gazdagon vannak ezekkel díszítve, néha az egész épület értékes anyagokból áll, és igény esetén egyszerű manifesztálással (gondolati erő általi megjelenítéssel) hozzák őket létre. Amikor földi vallásos szerzők tapasztalataikat olyan szavakkal írják le, hogy "aranyból lévő utcák", akkor az olyan asztrális városokra hivatkoznak, mint amilyen Retz. Úgy, mint Teutóniában, Retz-ben is messzemenően alkalmaztak geometriai alapformákat - gömböket, kockákat, téglatesteket, gúlákat, kupolákat, hengereket, kúpokat és más alakzatokat. Voltak olyan építészeti stílusok, amelyek hasonlítanak a legszebb földi építészetre, és olyanok, amilyeneket csak más, a földiek számára ismeretlen fizikai bolygókon lehet megtalálni. Az egyik templomot piramisszerűen építették meg, és csillogó ezüsttel fedték be. Ami ennek a belsejében volt, azt nem láthattam. Az egyik olyan épület, amit megnéztem magamnak, egy múzeum volt a fizikai világegyetem különböző bolygóiról származó ritka tengeri állatok számára. Ez egy nagy, belülről matt kéken fénylő, ablakok és ajtók nélküli átlátszó gömb volt. Egy másik templom, amelyet lerajzoltam, egy sötétkék kristályból lévő gömböt ábrázolt, amely négy magas, ezüstből készült talapzaton állt. Egy sor ablak futott fel mindegyik talapzaton, amelyek együtt úgy néztek ki, mint egy homorú lencse oldalnézetben. Ennek a templomnak a szépségét nehéz leírni a Ti szavaitokkal. Egy további templom, amely tetszett nekem, egy polírozatlan ametisztből készült kocka volt, ezüst szélekkel. Ívelt mahagóni ajtaja egy külön műalkotás volt. Minden faburkolat bőséges gyümölcsöket ábrázoló faragással volt díszítve és nagyon színes volt. Ennek az épületnek a számos boltíves ablaka bíborszínű, sárga és gyöngyfehér üvegből állt, melyek absztrakt mintákban voltak elrendezve. Az épület hátoldalán egy csigalépcső volt található, amely egy a második emeleten lévő bejárathoz vezetett. Szőlő lógott alá a tetőzet széleiről. Ez nagyon jellemző Retz városára, amelyben gyakran találni lapos tetőkön fákat és kerteket. Az itteni főépületek egyike, az Arany Bölcsesség Temploma egyidejűleg létezik mind Retz fizikai városban (a Föld magasabb fizikai sűrűségfokainak megfelelően), mind itt az asztrálsíkon. Ez egy kerek építmény, mely legnagyobbrészt aranyból és márványból készült. Az alapja égkék, fehér és bíbor erezetű márványból van. Körbe-körbe egy sor lépcsőfok vezet fel a fő szintre. 60 aranyból készült oszlop támasztja alá a lapos márványtetőzetet, amelyek olyan alakúak, mint valamely szellemi élőlények, kinyújtott kezekkel. Ezeknek a szobroknak szokatlanul keskeny csípőjük van, a férfi és női polaritás közötti kiegyenlítettséget ábrázolják. Itt vannak télikertek és tavak, amelyeket kényelmes padok vesznek körül. Az, hogy szavakba próbáljam foglalni a szeminárium szellemi (spirituális) tapasztalatait, értelmetlen. Az egy olyan együttes élmény volt, amelyben mindenki részt vett. Egy sor spirituális témákról szóló előadást tartottak meg, és bár ezek között egyik-másik átfedte egymást, nem voltak ismétlődések, mert mindegyik előadó egyedülálló volt a maga nemében és új benyomást tett ránk. Versek és zeneszámok kerültek előadásra, művészeti bemutatók és játékok, valamint sok tánc és dal. A mi táncunk is nagy siker volt, mint minden más bemutató, mert mindenki szívvellélekkel tette a dolgát. Minden produkciót értékeléssel és élvezettel kísért figyelemmel a sokaság.

83

A szeminárium szellemi csúcspontjainak egyikét egy olyan előadás képezte, amelyet sokan közülünk csak később értettek meg, egy kis gondolkodás után. Amíg létezni fog az ember, mint élőlényfajta, az a kérdés is fenn fog állni, hogy miért olyan a világ, amilyen. Itt a Földön Ti azt hiszitek, hogy minden atomokból áll, amelyek nem másak, mint pozitív és negatív töltésű energia. De mi alkotja a dolgok alakbeli sokféleségét, és mi tartja egyben az alakokat? Erre a válasz a szellemben rejlik. Az ember a fizikai síkon saját világát a gondolatok hatalma által hozza létre. A világ azért lett megteremtve, hogy kivetítődjék a kollektív emberi gondolat. Például egy fa kinézetéről létező szellemi elképzeléseket generációról generációra továbbadják egymásnak az emberek, és ez a gondolati elvárás megakadályozza, hogy a fák megváltozzanak. Ha az ember arról alkotott szellemi elképzelése változik meg, hogy hogyan kell kinéznie egy fának, akkor az képes megváltozni. Ha valaki azt mondja, hogy "ez lehetetlen", ő egy korlátolt szellemi tartásból beszél. Minden lehetséges, de az ember tudatlanságból önmagát korlátozza. Így egy korlátolt világa lesz, amelyik továbbra is korlátozza a gondolatait és a világot. Az ember világa addig sosem változhat meg, amíg meg nem változtatja a gondolatait. Ha bekerülsz egy családba vagy egy élettárssal alapítasz egy családot, ott az erősebbik fél fogja meghatározni, hogy milyen lesz a család, attól függően, hogy az erősebb mit kíván magának. És ha ő egy kusza ember, akkor a Te családod is kusza lesz, a gyerekeid is kuszák lesznek és az életstílusod is. Nem kellene szidnunk másokat azért, mert korlátozzák a világukat. Ha a körülményeik rendezettek, van rendszerező értelmük és szervezett az életstílusuk, akkor korlátozásuk talán azon múlik, hogy más életekben az ellenkezőjét élték meg, és félelemből védekeznek valami ellen. Ha jól belegondolunk abba, ami mindenütt érvényesül, hogy a lélek tapasztalat által fejlődik, akkor a szidalmazás vagy elítélés nem helyénvaló, hanem csakis a megértés. A szónok beszédében utalt a Földre, és természetesen arra is, hogy milyen volt egykor az élet a Vénuszon. Mindez arra emlékeztetett, hogy egy korlátozott világ csak egy lépésnyire van a korlátok nélküli világtól és a határtalan léttől. Az egyes rendezvények között azonos érdeklődésű csoportokat alkottunk, ami a mi gondolatolvasó képességünkkel nagyon egyszerű. Éjszakánként ott aludtunk, ahol akartunk, vagy a templomok valamelyikében a városban, vagy kint a sok virágoskert valamelyikében. Annyira el voltunk foglalva a szemináriummal és mindazzal, ami ott zajlott, hogy nehéz volt kiszakadni abból városnézésre. Igaz az, hogy a legtöbb ember, beleértve a vénusziakat is, az életében rejlő szépséget magától értetődőnek tartja mindaddig, amíg az egyszer csak már nincsen meg az életében. Azután, hogy ezen elmesélt utolsó alkalommal láttam Retz-et, sajnáltam, hogy nem szívtam magamba még többet a szépségéből. Akkoriban az egész életemnek csak egy normális része volt, de ma annyira hiányzik nekem, hogy azt nagyon nehezen tudom elviselni. A mester beszélt nekünk a Legmagasabb Istenségről, hogy hogyan teremtette meg egyszerre az összes lelket, és hogyan vette kezdetét az ember szellemiségében a kiegyensúlyozatlanság. A fizikai síkban élő embernek előbb azt kell megtanulnia, hogy együtt éljen más egyénekkel és elfogadja őket. Sok bolygón volt probléma az emberek számára egymás kölcsönös elfogadása, mert nem tudtak semmit a lélek isteniségéről és a reinkarnációról. Elmagyarázta a mester, hogy az

84

ember sok problémája abból adódik, hogy egyetlen egy életben hisz. Az ember annyira fél a meghalástól, hogy nagyon gyorsan újraszületik, és szellemileg keveset fejlődik. És az, hogy a kellő értelemre eljussunk, ami minket mindnyájan a Vénuszon, és néhány keveseket a Földön boldoggá tesz, sok életszakaszban való továbbfejlődést igényel. Azzal, hogy másokat az ő tudatszintjükért nem kritizálunk, hanem megértjük őket és elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, segítünk nekik a fejlődésben. Azáltal pedig, ha szeretetünket és tudásunkat szívesen megosztjuk másokkal, ahelyett, hogy nagyobb hatalmunk érdekében eszközként használnánk őket, viszonozva visszakapjuk ugyanazt a Legmagasabb Istenségtől. A mester arra a kérdésre adott válaszával zárta beszédét, hogy miért nem képes megrontani az abszolút hatalom a Legmagasabb Istenséget. A válasz az volt, hogy a Legmagasabb Istenség sose veszi igénybe az abszolút hatalmat. Az megoszlik az összes lélek között és egyenlően jut belőle minden dologra. Én el akartam mindezen gondolkozni és azon is, hogy mit szeretnék még tudni. Az idők folyamán a fizikai univerzum egyre romlottabb lett. A mi embereink gyakran küldenek áldásimákat a fizikai síkra és a Földre az ottani nagy szenvedés miatt. Amikor a Földre gondoltunk, az az örömben és békében zajló létünket szomorúsággal töltötte meg. Emlékeztem, hogy sok elmúlt életemet töltöttem a Földön, és éreztem, hogy ez a vénuszi élet mennyivel kellemesebb volt. És érdekes módon mégis vonzódtam valahogy a Földhöz és a fizikai síkhoz, de abban a pillanatban nem tudtam, hogy mit jelentsen az. Később, miután visszaértünk Teutóniába, Arena és Odin az egyik esti tanulmányozásunkkor elmesélték nekem egy a mesterrel ezen a szemináriumon folytatott beszélgetésüket. E szerint jócskán lehetséges volt, hogy hamarosan egy életemre nézve fontos döntést fogok hozni. Meg kellene kapnom a lehetőséget arra, hogy elhagyjam a Vénuszt, és a fizikai világegyetemben éljek egy családban. Merthogy az Akasha-krónikában rólam szóló feljegyzésekből egyértelműen kiderült, hogy a fizikai világban egy jelentős karma várt rám. Valamikor a közeljövőben szükséges lenne számomra, hogy még egyszer éljek a fizikai világegyetemben. De szerencsém volt. Ha ebben az életben mennék, jobban képes lennék kiállni azokat a megpróbáltatásokat, amelyek várnak rám. Ha arra várnék, amíg megint ott születek majd újra, akkor az fizikai idővel mérve könnyen eltarthatna még egy pár ezer évig. A nagybácsim azt mondta, hogy hamarosan teszünk még egy külön utazást Retz-be, hogy megnézzük, tényleg lehetséges lenne-e, hogy gyerekként hagyjam el az asztrális világot és közvetlenül átmenjek a fizikai világba, és hogy ez beleütközne-e valamely szellemi törvénybe. Én természetesen izgalomba jöttem, mert a mester egyébként nem szokott közvetlenül egy magánszemélyhez beszélni. Amikor egy pár nappal később a strandon ültem, egy férfire gondoltam, akit Retz-ben láttam. Valamilyen módon ismerősnek tűnt számomra és mégis idegennek. Úgy sejtettem, hogy ő nem az asztrálsíkon élt, hanem a fizikai világból vetítette magát oda. Ez egy kicsi, kedves kinézetű ember volt, talán húszas éveinek végén, csinos kék szemekkel. Több alkalommal is láttam és egy sötét szakállú embert is. Az egyszer rám nézett és egy pár pillanatig szemlélt. Ez volt minden. De ebben a tekintetben volt valami, ami sok mindent kimondatlanul hagyott, és fogalmam sem volt, hogy mi volt az. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon viszont fogom-e látni még valaha és hogy fontos-e, hogy viszontlássam. Nem tudtam. Arena nyomatékkal hangsúlyozta, hogy most ki kellene tisztítani gondolataimat és felnőttesen kellene viselkednem. Ennek különös fontossága volt. Mindketten azt mondták, hogy nem kellene bizonytalanságnak engednem vagy aszerint döntenem, hogy

85

mit tartanának mások a legjobbnak. Kinyilvánították, hogy a felmerült kaland helyett szívesen látnak engem, hogy életem hátralévő részében a házukban maradjak, ha akarok. Ők nagyon szerettek, és csak azért figyelmeztettek erre a választási lehetőségre, hogy a leginkább a javamra legyenek, mivel ilyen lehetőség nem mindig állt fenn.

86

7. fejezet

A kreatív élet

A Vénusz hasonlít egy fantáziabeli tájra Az asztrálsíkra történő átváltás Megtestesítés kézművesség helyett A kreatív élet Házak és kertek a Vénuszon Hogy testesítünk meg dolgokat Mesterség művészetben és kézügyességben Mindenki művész A tudomány Az asztrálvilágon túli lét

Ahhoz az élethez hasonlítva, amit a Földön ismerünk, néhány más fizikai bolygó fantáziabeli tájra hasonlít. A Vénuszon lévő élet valószínűleg még fantasztikusabbnak és hihetetlenebbnek tűnik, mert az asztrálsíkon van még egy valóság- és létdimenzió. Ha azt képzelitek el, hogy milyen nehéz lenne egy idegen számára, ha a földi életet egyetlen egy könyvből akarná megérteni, akkor érthető, hogy milyen nehéz a Vénuszon és az asztrális létsíkban zajló életnek a megértése is csak ennek az önéletrajznak az elolvasása által. A mi asztrális létsíkba történt átmenetünk szemléletének egyik módja az, ha ezt a jó karmánk eredményének tekintjük. Azáltal, hogy negatív vaskorunk alatt összetűzések és háborúk helyett megtanultunk harmóniában élni, szellemileg felemelkedtünk, hogy egy szebb szinten élvezzük kultúránkat, amíg elkezdődik a következő aranykor fizikai síkunkon. Az asztrális Vénuszon pontosan ugyanazok a városok és tájak találhatók, mint a fizikai bolygón a nagy átalakulás idejében. Teutónia templomait az egyes foglalkozások mesterei építették még abban az időben, amikor a város még fizikai volt, majd az asztrálsíkban a fizikai mintájára újraalkották azokat. Házaink az évek folyamán természetesen az emberek változó ízlésével együtt szintén változtak. Amikor kultúránk belépett az asztráldimenzióba vagy -síkba, megállapítottuk, hogy a színek fénylőbbek voltak és minden tekintetben többfélébbek. Az egünk úgy csillogott,

87

mint az állandóan váltakozó színek tengere, és minden ragyogott. A hegyek, a földek, a fák, a mezők, az épületek, a ruhák, a bútorok, sőt, még testeink is meleg, színes, természetüknek megfelelő izzásban sugároztak. Most az időjárást az emberek kollektív gondolkodása irányította. Többé sose volt túl hideg vagy meleg, túlságosan száraz vagy esős idő. Azok az emberek, akik időjárásváltozást szerettek volna, rájöttek, hogy gondolataik képesek voltak olyan hóvihart előidézni, amely csak a saját házaikat fedte be hóval. Az emberek azt is megtanulták, hogy befolyásolják az ég színét a telkük fölött, de más családoknak - a be nem avatkozás szellemi törvénye szerint - meghagyták szabad akaratuk érvényesítési lehetőségét. Gondoljuk el, milyen csodálatos szabadság az, ha nincs többé szükség táplálékra a továbbéléshez ! És azáltal, hogy az asztráltest olyan roppant sebességgel képes utazni, a fizikai szállítás is fölöslegessé vált. Mindenki választhatott ezután, hogy egyszerűen megjelenik-e azon a helyen, ahova el akart jutni, vagy úgymond hódol a gondolattal hajtott járműves szenvedélyének. A ház körüli vagy a szomszédságba vezető kis utak számára a gyalogjárás vagy a talaj fölötti tovasiklás maradt a helyváltoztatás legegyszerűbb módja. Mivel képesek voltunk tárgyaknak energiából történő közvetlen megjelenítésére, többé nem volt szükségünk arra, hogy bármit darabról darabra fizikailag állítsunk elő, kivéve azokat az eseteket, amikor kézügyességünket akartuk megint próbára tenni, amit a legtöbben közöttünk ki akartak fejleszteni. Ha valaki szellemileg (spirituálisan) fejlődik, jobban egyéniesedik, mint valaha. Ez az igazság megmutatkozik egy bolygó szellemi növekedésében is. A Föld szellemi infantilitásában (fejlődési visszamaradottságában) egy olyan bolygó, amelyen az embertömegek fölött uralkodnak és egyformaság terjedt el széleskörűen. Amikor a Vénusz a döntő fejlődést hajtotta végre, az emberek elhagyták a városokat és megtagadták a tömegfogyasztást, annak érdekében, hogy független falvakban természetesebb életet éljenek. Mindenki megtanulta, hogyan elégítse ki szükségleteinek zömét saját maga, és eközben egyénibb és kreatívabb lett. A szellemileg (spirituálisan) fejlett bolygókat természetes módon olyan egyének lakják, akik alkotóan fejezik ki egyéniségüket. A nagy átalakulás előtt az emberek sokat foglalkoztak művészetekkel, és semmi sem volt fontosabb, mint a kreativitás az élet minden területén. Az, hogy valaki kifejezze önmagát a harmónia és szépség megalkotásában, meghirdetett életcéllá vált. És miután virágzó kultúránk már közel fejlődött az asztrális tudathoz, az asztrálsíkra történt áttérés nem volt olyan drasztikus. Az átmenet által népünknek sokkal több ideje lett arra, hogy az élet alkotó örömeinek szentelje magát ahelyett, hogy azzal kelljen annyit törődnie, ami a túléléshez volt szükséges. A család és az otthon mindenesetre továbbra is az élet és az alkotó kifejezés központi témái maradtak. A nagy átmenet után minden család sokkal több szabadsággal rendelkezett a saját ház kialakításához. Többé nem korlátozva fizikai anyagok és törvények által, minden elképzelhetőt meg lehetett egyedül gondolatok által valósítani. A mi kupolaházunknak a körbefutó második emelettel történő megépítése nem technikai kérdés volt, hanem a kreatív tervezés kérdése. A Vénuszon az építészet leginkább körökre, ellipszisekre és szelíd görbületekre épül. A szomszédságunkban voltak olyan házak, amelyek úgy néztek ki, mint több egymáson ülő buborék, mások a talajon szőlőfürtszerűen szétterjedve szervezték meg lakókultúrájukat. A kupolák nagyon kedveltek voltak. Egyébként meg kombináltak különböző geometriai

88

alakzatokat. Néhány esetben nagyon művészi kombinációkról volt szó bőséges részletekkel, palotákhoz és kastélyokhoz hasonlóan. De minden egyes ház egyedülálló volt és elragadóan szép. Egy földi építész a Vénuszt valószínűleg olyan paradicsomnak nevezné, melyben a fantasztikus ötletek valósággá váltak. Egy tömör aranyból álló, gyémántokkal, rubinnal, smaragddal és gyöngyökkel tarkított házat ugyanolyan könnyű megjeleníteni, mint egy színes téglákból álló házat. A fizikai bolygókon majdnem lehetetlen lenne egy házat egy darab gigantikus méretű gyémántból vagy rubinból kifaragni, az asztrális Vénuszon viszont csak annyiba kerül, hogy fejben megtervezzük azt, majd egy szempillantás alatt megjelenítjük. És bár tudunk korlátlan lehetőségeinkről, népünk csak olyan házakat alkot, amelyek az egyéni szépérzéknek felelnek meg. A szépség az, ami számít, nem az értékes kövek és fémek mennyisége. Mindenki megkaphatja mindazt, amit meg szeretne jeleníteni. Nem emlékszem, hogy láttam-e volna olyan házat Teutóniában, amely ne dús, virágzó kertekkel lett volna körbevéve. És mivel alkotásainkat csak képzelőerőnk határai korlátozzák, egzotikusabb és színekben pompásabb virágaink, fáink és bokraink is vannak. Ha nagynénim 1 m magas piros gombákat szeretett volna fehér pöttyökkel, azokat is könnyen meg lehetett volna alkotni. Igazi gombák lettek volna azok is, amelyeknek olyan a szaga, mint a fizikai bolygókon található gombáké, úgy ízlenek és olyan tapintásúak. Művészien megtervezett kertjeinken keresztül kövekből és téglákból, esetleg aranyból készült sétautak vezettek, ízlés szerint. No és egy kert szökőkút, szobrok, tavacskák és vízesés nélkül nem lett volna teljes. Voltak márványból készült, kovácsoltvas vagy nemes fákból készült padok is. A szobraink minden fajta élőlényt ábrázoltak - spirituális mestereket, angyalokat, mitológiai alakokat és az elemek uralkodóit. Mindazok, akik örömüket lelték a szobrászatban, minden darabot saját kezűleg készítettek el. Akinek más területen nyilvánult meg az érdeklődése, az csak fejben tervezte meg a szobrokat, majd egyszerűen megjelenítette azokat. A titániaiak szeretik a házaiknál és telkeiknél a minél több helyet és nyílt teret. A szobákat sosem zsúfolják tele mondjuk sok bútorral, és a házba alkotott minden díszítés hasznos célokat szolgál. Bútoraink természetesen gyakorlatias szempontok alapján kerülnek megalkotásra, de azon felül mindig hordoznak magukban valami különlegességet, szépséget és egyéniséget. Egy asztal nem lehet csak egyszerűen asztal, egy szék csak egy szék. Ezeknek olyannak kell lenniük, ami másoknak szembe ötlik, ha bejönnek a házba. Minden darab egy külön műalkotás. Egy szék talán úgy néz ki, mint egy nagyon szép, kecses, faragott párnás szék, de a rajta ülés járhat teljesen más érzésekkel is. Ha az a személy, aki megalkotta a széket, úgy akarta, hogy úgy érezze, mintha tollakon ülne, akkor a széken való ülés valóban olyan érzést kelt, mintha az finom tollpelyhekkel lenne párnázva. Ha valaki a felhők vagy a lebegés érzését kedvelte, akkor az ő székén vagy heverőjén való ülés pontosan azt az érzést keltette. A plüss bútorok is kelthetnek itt márvány-érzést, vagy a padló úgy néz ki, mint a márvány, de a rajta való járáskor olyan érzésünk lehet, mintha füvön, vízen, tollakon vagy más puha anyagon járnánk. Mindent meg lehet alkotni úgy is, hogy másképp néz ki, mint amilyen a tapintása, a mindenkori egyéni ízlés szerint. Minden szoba visszatükrözi egy család egyéniségét és személyes érdeklődését, és így szinte végtelen sok a variációs lehetőség.

89

Egyes családok egész házukat valamelyik érzéknek szentelik, például a hallásnak vagy a szaglásnak. Vagy egy ház egyes helységeit alakíthatják ki az egyes érzékeléseknek, a hallásnak, a látásnak, a szaglásnak, a tapintásnak és az ízlelésnek megfelelően. Ha egy ilyen házban haladnánk helységről helységre, akkor mindegyik érzékelésnél sokféle benyomás érne minket. Egy olyan helységben, amelyet a hallásnak szenteltek, minden hangra reagál vagy valamilyen hangzást ad ki magából. Ha a szőnyegen járunk, a egy bizonyos hangot kelthet, de ha lefekszünk rá, az lehet, hogy ugyanannak a hangnak egy variációját váltja ki. A párnákon való ülés vagy a helységben való járkálás egész rezgéskollekciókat hozhat létre, amelyek meg a bútorokat ingerlik arra, hogy harmonikusan megkomponált hangzásokat adjanak ki magukból. Ott mindez dallamoknak egy mennyei kompozíciójához járul hozzá. Az is lehet, hogy van a helységben néhány hangszer, amelyeken a vendégek kívánság szerint játszhatnak. Az, aki az életét a zenével jegyezte el, ezt a házában is megvalósítja. Minden helységet egy másik hangszernek, annak sajátos hangzásainak szentel. A kertben lévő szökőkutak is hangzanak, a fák, a virágok és bokrok együtt pompás természeti szimfóniákat alkotnak. És nem lenne teljes a kert egy szélhárfa nélkül, amely egy olyan hárfa, amelyen a szél produkál csodálatosan szép dallamokat. Egy olyan helységben, amelyik a szaglásnak van szentelve, minden különös aromával illatozik. Ha rálépünk egy ágyelőkére, az egy bizonyos illatot kelt, talán épp rózsaillatot. Ha megérintünk egy növényt vagy egy kispárnát, az egy olyan illatot okoz, amit a tervezője kigondolt és megjelenített. Egy tájkép könnyen áraszthatja magából a friss, vidéki levegő, egy hideg hegyvonulat vagy a mezei liliomok illatát. Egy helység, amelyet a tapintásnak szenteltek, valakit esetleg egy nyugtató rezgésbe ringat. Kiegészítésképpen prémek és szép textíliák függhetnek a falakon. A padlók esetleg olyan érzést kelthetnek, mintha nedves füvön járnánk, és ha megérintünk egy vízesést ábrázoló festményt, akkor nedveset érzünk. Megint egy másik helység lehet a színeknek szentelve. Itt egy kávézóasztalka vagy egy heverő állandóan változtathatja a színét, pirosból átmehet bíborba, majd zöldbe, kékbe, sárgába, és megint pirosba, vagy a színátmenet véletlenszerűen is történhet. Az összes fal is változtathatná a színét, vagy a padlók és a helységben lévő világítás. Ezeket lehetne még hangzásokkal is kombinálni, úgy, hogy különböző dalok éneklésére a bútorok színe megváltozzon. Minden az alkotó elképzelésétől függ, és természetesen az érzékelés határaitól. Túl sok változás túlterheli az érzékszerveket. Rendszerint a ház hölgye az, aki új bútortervekkel, színekkel és az egész belső berendezéssel kísérletezik. Általában azonban minden családtagnak van egy vagy több saját szobája a házban, amelyeket maga dekorál. Amíg a Földön eltöltjük az egész napot azzal, hogy tisztogatjuk a házat, a vénuszi háziasszonyok egy délután egész bútorgarnitúrákat alkotnak meg. A gyors csere hozzátartozik az életmódhoz. Az élet nem egészen olyan egyszerű azonban, amilyennek tűnik. A dolgok megjelenítéséhez egy csomó gyakorlás és felelősség szükséges. Be kell tartani az egyensúly és a harmónia törvényét, ugyanúgy, mint a fizikai síkon. Ahhoz, hogy megalkossunk valamit és azzal kielégítő eredményt érjünk el, nem elegendő, hogy van a fejünkben egy homályos kép. Ha valaki egy teljes szék helyett csupán egy szék képét képzeli el, az csak egy lapos, kétdimenziós vetületet kap. És nem lehetséges, hogy megparancsoljuk egy széknek, hogy jelenjen meg, egyszerűen azáltal, hogy kimondjuk a "szék" szót.

90

Az asztrális élet elején nem egyszerű megalkotni dolgokat. Mindamellett, hogy otthon a gyerekeknek sok szabadságot biztosítanak, azt meg kell, hogy tanulják, hogy tisztán tudjanak használni egy gondolati formát. Nekik még nincs ugyanolyan koncentrációs képességük, mint a felnőtteknek. Kíváncsiságukban hajlamosak arra, hogy az egyik dologról átugorjanak a következőre. Ezért nem kezdenek már e legfiatalabb korukban mindenféle dolgot megjeleníteni. Első játékaikat és dolgaikat a szüleik hozzák létre. Az asztrálsíkra érkező gyerekek kezdetben még nem olyan fejlettek. Nekik előbb meg kell szokniuk az ottani életet, és erre, ugyanúgy, mint a fizikai bolygókon lévő gyerekeket, rá kell őket vezetni. A vénuszi gyerekeket szüleik gyakoroltatják abban, hogy élénk elképzeléseiket képesek legyenek koncentrált figyelmük erejével uralmuk alá hajtani.

Azzal a képességgel, hogy dolgokat hozzunk létre energiából, csupán a kézi munka előállítási lépcsőt kerüljük ki. A fő kihívás minden egyes ember számára a tervezésben rejlik, különösen a gyerekek esetében, akik az egyéni megjelenítés technikáját még csak tanulják. A tervezetek először nem teljesek és egyenetlenek, vagy nincsenek összhangban környezetükkel. A gyereknek meg kell tanulnia fejben elképzelnie egy komplett képet, minden dimenzióban, pontos méretekkel, szerkezettel, színekkel és mintázatokkal, a legkisebb részletekig menően. Ha a mentális képnél egy szék lába hiányzik, akkor a valódi szék is eggyel kevesebb lábbal jelenik meg. Ha az elképzelésnél nem stimmelnek a méretek, akkor a valódi szék is ugyanolyan mértékben torz és aránytalan. A színeknek, anyagoknak és az alaknak egyensúlyban kell lenniük, és harmonizálniuk kell a helység jellemző témáival. A hanyag kreálás egy halom szeméthez vezet. Az asztrális Vénusz nem egy kaotikus hely, akkor sem, ha a gondolati erőt használjuk. Minden fix, és megmarad olyannak, amilyen, egészen addig, amíg valaki valamilyen változtatást nem eszközöl. Ha nagynéném és nagybácsim elhagyták volna Teutóniát egy néhány évre, a házuk olyan maradt volna, amilyen volt. Senki sem avatkozik bele eg másik ember alkotásaiba. És az anyagot, ha már egyszer meg lett alkotva, nem lehet

91

olyan egyszerűen csak úgy feloldani, hanem legfeljebb átalakítani lehet azt. Ezért óvatosak az emberek, hogy ne szeméthalmazokat hozzanak létre. Egy egyszer megalkotott, bizonyos helység olyan marad egészen addig, amíg valaki meg nem változtatja. A narancsszínű heverő mindig rózsaillatot fog árasztani, amíg alkotója meg nem változtatja azt. Ténylegesen egy család csak egy sor kísérlet után találja meg a hozzájuk illő házat és azt a berendezést, amelyik megfelel az ő stílusuknak és hangulatuknak. Miután nagynéném és nagybácsim egyszer kitalálták, mit is akartak valójában, a házunk nem változott meg napról napra. Vannak ezzel szemben olyan emberek is, akik egy állandóan változó környezetben érzik magukat jól, mert ők ahhoz vannak hozzászokva, és teljesen uralják is ezt a dolgot. A Vénuszon mindenki egy sor kézügyességet sajátít el és egyéb alkotó képességet. Az emberek sokat fáradoznak, hogy kézzel végezzenek el valamit, ahelyett, hogy egyszerűen megjelenítsék azt, mert az jobban kitölti a lelket, értelmesebb és személyesebb. Egy olyan várható életkor mellett, ami évezredekre nyúlhat ki, meg van minden idő ahhoz, hogy valaki elsajátítson egy sor művészi képességet és kézügyességet. Tudjuk, hogy az élet egyhangúvá és unalmassá válhatna, ha mindig csak csettinteni kellene az ujjainkkal ahhoz, hogy minden kívánságunk beteljesedjék. Akkor kevesebb kihívásunk és célunk lenne, amelyeknek örülhetnénk. Az asztrális síkon lehetséges az, hogy olyan képességekkel, mint pl. a fuvolázás, csak akaraterő által rendelkezzék valaki, de a Vénuszon az ilyet lustaságnak tekintik, és ezért kerülik. Mi arra törekszünk, hogy képességeinket fáradozás és gyakorlás által fejlesszük ki, ahogy azt a fizikai síkon élő embereknek is tenniük kell. A házépítés kivételével megpróbálunk olyan sok mindent, amit csak lehet, kézzel elvégezni. Ha pedig valakinek kevés tehetsége vagy érdeklődése van ahhoz, hogy az alapelemekből hozzon létre mondjuk bútorokat, akkor ő azokat valószínűleg meg fogja jeleníteni. Az, aki nem érez vonzódást a festés iránt, vagy nincs kedve ahhoz, hogy megtanulja, talán előbb megjelenítéssel hoz létre képeket, hogy díszítse a házát. Mindenki sok területen fejleszti a képességeit, de csak a választása szerint. A művészet olyan nagy részt foglal el az emberek életében, hogy minden ház tele van művészi alakzatokkal, amelyek ösztönöznek, inspirálnak, és visszatükrözik egy család egyéniségét, ízlését és kedveltségeit. A fafaragó háza kézzel készült faragványokkal van díszítve. A szövő meg talán kidíszíti házának falait és bútorait a saját maga által készített anyagokkal. Az egyes művészi képességeket nem csak sok éven keresztül fejlesztik és finomítják magukban az emberek, hanem azok továbbadódnak az egyik életből a másikba is. Ha valaki egy nagy tehetséggel születik meg, és annak szenteli egész életét, az legtöbbször azt jelenti, hogy azt a lelket már korábbi életeiben is foglalkoztatta az a tehetsége. Az én tánc iránti érdeklődésem sem ebben az életben kezdődött, hanem sok évszázaddal ezelőtt, amikor egy táncosnő voltam az ókori Egyiptomban. A szobrászat is kedvelt művészeti ág. Néhány házban a szomszédságunkban egész helységek voltak tele kőfaragásokkal. Ez mulatságos volt, mert az asztalok, a székek, sőt még a fali polcok is ugyanabból az anyagból voltak kifaragva, amelyből a falak és a mennyezet is állt. A zene a legszebb módok egyike, hogy valaki kifejezze alkotó természetét. A legtöbb vénuszi ember személyes beteljesülése és öröme érdekében megtanul saját maga zenét

92

szerezni és hangszeren játszani. Mi tudunk úgy énekelni és zeneszámokat kitalálni, hogy azok szebben és teljesebben kifejezik érzéseinket, mint a szavak vagy az irodalom. Az érzelmi elem a zenénkben nagyon fontos. Az egyszerű szép hangzások sok érzést közvetítenek. Én Teutóniában nem ismerek senkit, aki ne játszott volna legalább egy hangszeren. A legtöbben több különböző hangszeren gyakoroltak és tudtak játszani. Hangszereink között sok nagyon hasonlít földi hangszerekre. A fizikai világegyetemben manapság azért használnak hangszereket, mert azok előbb meg lettek alkotva az asztrálsíkban és el lettek tárolva az asztrálmúzeumban, míg csak keresők-kutatók fel nem fedezték azokat. A fuvolák, hegedűk és hárfák a legkedveltebb hangszerek közé számítanak a Vénuszon, a különböző fajtájú billentyűs hangszereink szintén. Van számos olyan hangszerünk is, amelyek a természet hangjait utánozzák, pl. a szelet, a folyó vizet, a tenger zúgását, stb. Ütőhangszereket a mi zenénkben ritkán alkalmaznak, bár egy-egy dobütés vagy cintányér előfordul. A keményen hangzó rézfúvós hangszerek szintén nem kedveltek. Az ütő- és rézfúvós hangszerek sűrűbb rezgései jobban illenek a sűrűbb fizikai vagy az alsó asztrálsíkhoz. A mi zenénk lebegő és inspiráló, nagyon különbözik a Nálatok a Földön annyira szeretett rock'n roll-tól. A mi magasabb formájú zenénk földi fülek számára idegenül hangozhat, de az szebb, mint bármi, amit valaha is hallottatok. A kemény beat a modern földi zenében (a nyugati világban) szellemi elhangolódást von maga után, és az ember alacsonyabb központjait lobbantja lángra a magasabbak helyett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy el kell átkozni, mert a világban különböző fajta zenére van szükség, amelyek az egyének különböző fejlettségi fokozatainak felelnek meg. Minden szolgál valamilyen célt. A mi zenénkben a legtöbb személyes tapasztalatot jelent, tehát olyan zene, amit otthon élveznek az emberek, bár van néhány kevés zenekarunk, melyek olyan művészekből állnak, akik életüket a zenének szentelték. Van egy olyan zenekarunk, amelyről híres a Vénusz, ez a retz-i csellózenekar. A táncolás és az éneklés ugyanúgy meg van gyökerezve kultúránkban, mint az egész bolygót átfogó nyelvünk. Egy vénuszi családban mindenki tanul táncolni, és ezzel érzéseit olyan módon kifejezni, ahogy az semmilyen más művészeti ágban nem lehetséges. A vénuszi táncolást legjobban ahhoz lehet hasonlítani, amit a Földön kifejező táncnak neveznek. Az, hogy az asztrálsíkot az érzések síkjának is nevezik, utal arra, hogy mi sokat foglalkozunk azzal, hogy kifejezzük érzéseinket. Számunkra a tánc ezt az alkotó felszabadulást közvetíti. A Földön a színészet egy további művészeti ágnak számít, de a Vénuszon sokkal többet jelent. Mindenki tudja, hogy naponta előadja az élet drámáját az alsóbb világokban. Ez érvényes minden bolygóra, habár a színjátékot a lelki szempont nélkül összetévesztik a valósággal. A Földön a legtöbb ember annyira el van foglalva hétköznapi életével, hogy sosem fordul egy kicsit önmagába és szemléli a dolgokat egyszer objektíven is, a lelki szempontból. Színészkedés - ezt teszik a gyerekek a nap legtöbb idejében, amikor képzelőerejüket arra használják, hogy valaki más legyenek, vagy történeteket találnak ki maguknak. Ez a gyereklétnek és egyáltalán az életnek egy nagyon fontos része, mert a színészkedés

93

fejleszti a képzelőerőt és az alkotóképességet. Az, aki egyáltalán nem képes színészkedni, nem tud valójában élni sem. Mi emberek állandóan szórakoztatunk valaki mást, vagy dolgokat teszünk annak érdekében, hogy felkeltsük az érdeklődést, és mindez színjátszás. Gyerekként én úgy színészkedtem, hogy minden reggel belenéztem a tükörbe és eldöntöttem, hogy milyen személy, milyen személyiség akartam aznap lenni. A nap folyamán aztán az a személy voltam. Felnőttek is játsszák ezt a játékot, mert az unalom egy valós veszélyt jelent az asztrálsíkon élő emberek számára. Az, hogy rendelkezzünk minden elképzelhető vagyonnal, nem garancia a boldogságra. Azzal, hogy elhatározzuk, hogy olyanok leszünk, amilyenek mindig is akartunk lenni, valóban megszerezhetjük azt a tapasztalatot. Sok vénuszi azért játszik különféle játékokat, hogy érdekesebbé tegye az életet. Nem könnyű a Vénuszon való létet egészében megérteni, ha csak a részleteket figyeljük meg. A mi népünk nem darabonként éli az életet. Mindenki egy egyén, és személyiségétől, ízlésétől és előző életeitől függően különböző alkotó szándékok szerint él. Van, aki egész életét a festéssel jegyzi el, bár esetleg tervez új hangszereket is és van tehetsége az íráshoz, a szobrászkodáshoz és a famunkákhoz is. Másvalakit meg talán a fizika és a tudomány nyűgözött le, de azonkívül fuvolázik is. Mindegy, hogy mennyire érdeklődik valaki kedvenc művészete vagy tudománya iránt, végtelenül sok tanulnivaló létezik. Valaki egész életét eltölthetné azzal, hogy a növényeket tanulmányozza, és mégsem érné el soha azt a pontot, hogy elmondhatná, ismeri az összes létező növényt. Az emberek a Földön például évtizedek óta vizsgálják a növényeket, de csak most fedezték fel, hogy a növényeknek vannak érzéseik is, és reagálnak érzésekre. Ez itt egy nagy felfedezés, bár más bolygókon már régóta ismert, mert mi tudjuk, hogy egy lélek lakik ezekben a növénytestekben, ahogy mi magunk is ezt tettük egykor. Mindegy, hogy melyik bolygón vagy létsíkon él valaki, mindig van valami új tanulnivaló. Az egész örökkévalóságon keresztül, akkor is, ha újra a fizikai világban él valaki, van munka, amit el kell végezni, és vannak problémák, amelyeket meg kell oldani. Még a legmagasabb tudatszinten lévő legmagasabb élőlény is tanul. Csupán azért, amiért a halál utáni élet a Földön sok ember számára egy misztérium, még nem kell azt gondolni, hogy a halállal mindennek vége. Az csak egy jelenetváltás, egy új kezdet egy új létsíkon. Még maga a Legmagasabb Istenség is minden nap valami újat él meg az élet minden formája által. A tudományok ugyanúgy életünk egy részét képezik, mint a művészetek. Szakadatlanul tanulmányozzuk a világegyetemet és a természetet, kutatjuk, hogy hogy működnek és hogyan viszonyuljunk hozzájuk. Minden nap megpróbálunk még jobban együttműködni a természettel, ahelyett, hogy ellene élnénk, hogy ne zsákmányoljuk ki teljesen, mert az felborítaná az egyensúlyt. Lehet, hogy nehéz így élni, és sok ráfordítást és időt igényel különösen a fizikai bolygókon élő emberek számára, de tudjuk, hogy ha szeretjük a természetet, akkor mi is meg fogjuk tapasztalni az ő szeretetét. A fizikai világban élő embereknek történő segítség egy olyan cél, amelyet közöttünk sokan kitűztek maguk elé. Ez nem csak azért jó, mert ilyen módon személyes karmát lehet feldolgozni, hanem jó érzést is jelent a szükségben lévő embereknek való segítség, különösen az olyan bolygókon élőknek, mint a Föld.

94

Olyan tudósok, akik a Földön és más fizikai bolygókon halnak meg, munkájukat gyakran folytatják egy magasabb létsíkon az egész emberiség javára. Gyakran előfordul, hogy sok életen keresztül megtartják képességeiket és tudásukat. Azok közülünk, akik azt tervezik, hogy lecsökkentik rezgéseiket a fizikai mértékre és a Földön élnek tovább, gyakran megtanulnak hasznos foglalkozásokat. Néhány vénuszi, aki manapság a Ti bolygótokon él, az asztrálsíkból jött, ahol roppant nagy tudást szereztek. Az asztrálsíkon élő tudósoknak gyakorta nincs más választásuk, mint hogy munkájukat a fizikai síkon folytassák tovább, mert egy bizonyos ponttól kezdve fizikai törvényekkel kell dolgozniuk fizikai körülmények között, ahogy a nagybácsim is megállapította. Egy készüléket, amely gondolati erővel csodálatosan működik, úgy kell megtervezni, hogy fizikailag is tudjon működni, ha egyszer fizikai körülmények közé kerül, és ez a fizikai világban végzendő kísérleteket is szükségessé tesz. ( A kiadó ehhez kapcsolódó megjegyzése : Odin a munkájához fizikai sűrűséget vett fel a fizikai létsíkban - ez azt jelenti, hogy a teste azokban a finomabb, még fizikai rezgéssíkokban létezik, amelyek azonban a mi fizikai szemeink számára már láthatatlanok - míg Omnec édesapja megmaradt az asztrális sűrűségi állapotban. Ők együtt azt kutatják, hogyan lehet teleportálni fizikai élőlényeket adó- és vevőállomás nélkül az egyik helyről a másikra. ) Hála Istennek, megtartottuk épen a kultúránkat minden tekintetben. Könnyű lett volna csak az asztrális erőre hagyatkozni, és fizikai tehetségek fejlesztése helyett mindent a gondolatokkal megalkotni. Ezáltal azonban szenvedne később a kultúránk, mert tudjuk, hogy a vénuszi nép későbbi generációi egy napon a Vénusz vaskorának végén vissza fognak térni a fizikai sűrűségbe. Azzal, hogy működésben tartjuk képességeinket, folytathatjuk majd életünket a fizikai sűrűségben, anélkül, hogy ki lennénk szolgáltatva az elemeknek és a természeti erőknek. A vénusziak nagyon társas lények, és sok alkalomból összejönnek. A zene, a tánc és az ének minden ünnepnél nagyon fontosak. Ezek előadásában mindenki részt vesz, mert mindenkinek van valamilyen tehetsége. A vendégek általában hozzák saját hangszereiket, és eljátszanak egy új zenei kompozíciót, előadnak egy elmúlt életet vagy felolvasnak egy új verset, amit ők írtak. Ezeknél a vénusziak gazdag kultúrája a kreativitásnak és előadásoknak egy fesztiváljában fejeződik ki, ami által valódi közösség, az emberek közötti igazi megértés és valódi kapcsolatok fejlődnek ki teljesen természetesen. Az ünnepi játékok között volt egy, amelyet kizárólag fizikai sík fölötti egyének játszhattak. Ez bizonyos tekintetben egy álarcosbál, csakhogy itt a vendégek nem csak jelmezeket és álarcot viselnek, hanem ténylegesen is megváltoztatják testi alakjukat és kinézetüket. A gondolati erőt arra használjuk, hogy megváltoztassuk az asztráltestet, de ennél ugyanazok a személyiségek maradunk, ugyanazzal a szellemmel, és ugyanazon lélekként, ugyanazokkal a belső tulajdonságokkal és ugyanazzal az azonossággal. A vendéglátó házaspárnak aztán az volt a feladata, hogy kitalálja, hogy kik voltak a partira jött vendégek valójában. A résztvevők számára a kihívás, hogy eltitkolják azonosságukat, nem annyira abban áll, hogy minél szokatlanabb testet jelenítsenek meg, hanem inkább abban, hogy elrejtsék a rájuk jellemző rezgéseket. Minden egyénnek van egy bizonyos kifejeződése, egy bizonyos nézése, ami életről életre mindig ugyanaz marad, függetlenül attól, hogy hogyan néz ki egyébként a teste. Aztán vannak a sajátos, személyre jellemző mozgások - pl. az a mód, hogy valaki hogy szokott ülni, hogy tartja leginkább a fejét, hogy mozgatja a kezeit, vagy hogy mosolyog. Mindezek támpontok valakinek a beazonosításában. A sikerélmény tehát abban állt, ha felismerték egy barát belső tulajdonságait, átlátva a megváltozott külső megjelenésen.

95

A színes jelmezek között az ilyen ünnepségeken ismert kinézetű állatok is felbukkantak: esetleg egy tarka, fénylő macska, egy bíborvörös, bozontos kutya vagy egy narancsszínű póniló kék farokkal. Ezek természetesen nem valódi állatok voltak, de néhányan ilyen testet választottak jelmezül. Én gyerekként csodáltam a pillangókat, és ezért pillangókként repültem el az ilyen partikra. Az a tapasztalat, hogy növényi vagy állati testünk van, bár emberek vagyunk, engem megtanított arra, hogy emberi testeink perfektebb járművek egy olyan lélek számára, aki emberi tudatállapotban él. Egy időre klassz volt a pillangó testével rendelkezni, de annak mégiscsak túl sok korlátja volt. Habár a Vénusz kevésbé korlátozott, mint a fizikai világok, mégis messze van attól, hogy egy utópia legyen, valami legjobb világ, amit egy lélek csak el tud képzelni magának. A Legmagasabb Istenség Törvényeinek tanulmányozása különösen fontos számunkra, mert pontosan úgy, mint minden más lélek, mi is majd a sűrűbb világok valamelyikében fejlődünk tovább. Nekünk is kell problémákat megoldanunk és meg kell tanulnunk bizonyos leckéket, és mi is törekszünk nagyobb tudatosságra. Mivel mi rendelkezhetünk minden anyagi dologgal, amit csak kívánunk, a mi leckéink és problémáink az asztrálsíkon másak. A fizikai világban az érzések keverednek az anyagi problémákkal, mint pl. a megélhetési gondokkal, a betegségekkel, és az is érzésekkel jár, hogy valaki megfeleljen minden fizikai felelősségnek. Itt a tiszta érzelmi problémákra a legnagyobb mértékben rátelepednek a fizikai problémák, míg mi az asztrális világban meg tudunk nyílni a tapasztalat számára és megtehetjük, hogy teljes mértékben foglalkozunk az érzéseinkkel. A vénusziaknak sokat kell azért tenniük, hogy fenntartsák érzelmi egyensúlyukat. Egy kiegyensúlyozatlan érzelmi állapot megsebezheti a lelket. Mi úgy látjuk, hogy itt az érzelmi problémák egyre inkább legyűrik az embereket. A kötődés minden síkon nagyon veszélyes, mert az megfosztja a lelket annak szabadságától. Óvatosak kell, hogy legyünk, mert nagyon könnyen kialakul, hogy érzelmi kötődés által függővé válunk a családtól, másoktól, valamely rituáléktól és egy életúttól. Jó gyakorlat az, hogy gyakoroljuk kedvelni azokat a dolgokat, amelyeket spontán addig nem kedveltünk, mert minden valamitől való ódzkodásnak van valamilyen oka, legtöbbször érzelmi oka. Mint lelkek, törekszünk arra, hogy tudatában legyünk azoknak a dolgoknak, amelyek nem lelki dolgok, mint pl. szokások vagy feltételezések. Törekszünk arra, hogy azáltal is fegyelmezzük magunkat, hogy nem teszünk meg mindent egyszerre, nem sietünk és az életet kiegyensúlyozott módon élvezzük. Minden pillanatban hálásak vagyunk mindazért, ami fölött rendelkezhetünk, és amik vagyunk. Miután olyan sokáig élünk, fontos, hogy keresztül menjünk mindenfajta, az életben lehetséges tapasztalaton. Nagyon könnyű valami iránt elragadtatnunk magunkat, mert mindenki megkaphat mindent, amit csak akar, egyedül csak a gondolat erejének használata által. Gyakran vissza kell fognunk kívánságainkat. Ha néhány kevés év alatt szereznénk meg összes tapasztalatunkat, évszázadokon keresztül könnyen unatkozhatnánk. A mi embereink egyik legnagyobb problémája a szerelmi kapcsolatok általi megkötöttség. Az én apám sose heverte ki az édesanyám elvesztéséből benne keletkezett bánatot. Ez egy olyan probléma, amely képes arra, hogy egy vénuszi embert komolyan kibillentsen az egyensúlyából, és elnyomja szellemi fejlődését. Az érzések képesek agyonverni egy embert, mielőtt még tudatosodna benne, hogy mi is történik. Az, hogy megtartsuk érzelmi egyensúlyunkat, az döntő dolog !

96

Egy lélek ugyanúgy képes karmát "termelni" az asztrális síkon is, mint a fizikain vagy a sűrűbb síkok valamelyikén. Sokak számára az asztrális létsík a mennyország, amikor a fizikai test meghal. A Vénuszon folyó élet valamelyes betekintést kell, hogy adjon Nektek a fizikai élet elhagyása utáni asztrális életetekbe. Az kétszeresen is csodálatosan szép lehet, de mint a többi nem-legmagasabb létsíkon folyó élet, ez is korlátozott.

97

8. fejezet

Kötődés a Földhöz

A Mester Retz-be hív engem Döntésem Vonic kiképez engem Utazás az asztrálsíkon át Utolsó napom a Vénuszon A rezgési frekvencia csökkentése Egy másik Retz A sűrűbb test korlátozottságai Konvojban az anyahajóhoz vezető úton A Földre történt utazás

Ez alkalommal Retz-be történt utazásunk gyorsabban végbement, mert a Mester hívott minket. Nagybácsim és én beszálltunk a gömb alakú repülőgépbe és helyet foglaltunk. Ezt követően néhány rövid pillanat alatt már közvetlenül Retz kapui előtt voltunk. Ajándékainkkal gyorsan beléptünk az Arany Bölcsesség Templomába, hogy köszöntsük Kanjuri mestert. Kanjuri egy idősebb, szakáll nélküli férfi volt, feltűnően fehér, majdnem ezüstösen fehér, lobogó hajjal. Amikor előtte álltam, éreztem, hogy Kanjuri már mennyire idős, de egyben mégis milyen fiatalos volt. Ez egy olyan paradoxon, amit nem tudok megmagyarázni. Mély zöld, csillogó szemeiből végtelen bölcsesség és együttérzés szólt. Mint minden igazi mester, Kanjuri is egy csodálatos lélek volt, körbevéve az oldott nyugalom leheletével. Átnyújtottuk neki ajándékainkat - egy növényt a templom, és gyümölcsöket az ő számára. Aztán párnákra ültünk, és hangosan kántálni kezdtük az 'Amaul' szót, a szeretet titániai megfelelőjét. Egyszer csak felizzott a helység egy meleg, rózsaszínű fényben, és Kanjuri elkezdett beszélni. "Azért hívtalak Benneteket, hogy Omnec képessé váljék arra, hogy meghozza döntését", mondta. Omnec Onec a vénuszi nevem. Az angol betűk leírják a vénuszi kiejtést. A név azt jelenti, hogy "szellemi visszakapcsolás" (spiritual rebound). Kanjuri folytatta, és elmondta, hogy a Földön él egy kislány, akivel megosztottam egy korábbi életemet a francia forradalom alatt. Testvérek voltunk azokban a turbulens években és nagyon közel álltunk egymáshoz.

98

Én akkor egy hazaárulási ügybe keveredtem, és életem veszélybe került, amikor ez a testvérem előlépett, és magára vette a bűnt - irántam érzett szeretetéből és azért, mert fontosnak tartotta, hogy folytathassam a munkámat. Helyettem őt fejezték le. Kanjuri elmondta, hogy ez a volt testvérem most kislányként az Egyesült Államokban él és nagyon sokat szenved ottani családjában. Az anyja ugyan gondoskodik róla, amennyire tud, de ő is és férje is iszákosak és állandóan veszekednek. 7 éves korában ezt a Sheila nevű kislányt az otthoni problémák és veszekedések előli védelem céljából el fogják küldeni nagyanyjához a Tennessee-beli Chattanoogába. A mester e ponttól a jövőbe nézett, és azt látta, hogy Sheila az Arkansas állambeli Little Rock nyúlványainál útközben buszbalesetben meg fog halni. Mivel én idősebb lélek voltam, és most kevesebb kötődésem volt a Vénuszhoz, egy különös választási lehetőség nyílt meg számomra. Az ugyanis, hogy lecsökkenthetem rezgéseimet a fizikai szintre és elmehetek a Földre, hogy kiegyenlítsem karmámat ebben az életben. A balesetet követően törődni fognak Sheila testével, és abban én vehetném át az ő helyét. Aztán Omnec Onec helyett Sheilaként élhetnék az ő családjában és ezáltal letörleszthetnék valamit mindkettőnk karmájából és így sok különböző módon kiegyenlíthetném az ok és okozat kölcsönhatását. Egy Földön történő újraszületés helyett számomra azt a szokatlan lehetőséget ajánlották fel, hogy vénuszi testemet sűrítsem be a földi, fizikai síkba. Segítségül azokhoz a megpróbáltatásokhoz, amelyek előttem állnának, így megtarthatnám tudatszintemet és emlékezetemet. Ha ugyanis nem tudnék a magasabb létsíkok igazságairól, akkor nehéz lenne megértenem vagy legyőznöm a karmámat, miután újraszületéssel kerülnék a Földre. Ha viszont most mennék a Földre, magyarázta a Mester, olyan körülmények közé kerülnék, amelyek között kevesebb lelki kínnal dolgozhatnám le a karmámat, és később soha többet nem kellene visszatérnem a Föld fizikai létsíkjába. Ehhez járult még, hogy engem lehetségesnek tartottak egy szellemi feladat és egy földi terv elvégzésére. A cél az volt, hogy megnyíljon az emberek szelleme a Bolygók Testvériségére. Ennek részletei földi életem folyamán bontakoznának ki számomra. Ez egy nagy lelki megrázkódtatás volt számomra és természetesen félelmeket ültetett el bennem. Nem tudtam, hogy már ilyen hamar fel kellene kerekednem, és még sosem hallottam valakiről, aki gyerekként hagyta volna el a Vénuszt. Felnőttek, akiknek fizikai karmájuk van, gyakran csökkentik le rezgéseiket és hagyják el az asztrálsíkot, hogy a Földön éljenek. Ezt említette a retz-i szeminárium mestere. Egyidejűleg mindez nagyon izgalmas is volt. Én ebben az életben nem sokat tudtam a Földről. Csak annyit hallottam róla, mint mondjuk egyes amerikaiak Ázsiáról vagy a Föld más távol eső helyeiről. Az a szenvedés, amin más emberek mennek ott keresztül, nem érinti az ittenieket és így nekik nem jelent annyit, ha valahol távolabb élnek. Mint gyerek, aki telve van kalandvággyal, úgy éreztem, hogy földi életem izgalmas lenne. Így azt mondtam Kanjurinak, hogy meg fogom gondolni a dolgot és majd értesítem őt választásomról. Kanjuri biztosított engem afelől, hogy ha úgy döntenék, hogy elhagyom a Vénuszt, megadnak nekem ehhez minden szükséges ismeretet és megtesznek minden előkészületet. Mindent megtudnék a kislány családjáról és amerikai angolt tanulnék, azt a nyelvet, amelyet ők használtak. És mielőtt elindulnék, megtanítanának minden lényegesre a Földön lévő emberekkel kapcsolatban, arra, hogy milyen a tudatuk, a kultúrájuk és technológiájuk, és különösen arra, hogy mire számítsak az Egyesült Államok déli részén.

99

Azt ígérték, hogy fontos ügyekben segítséget fogok kapni, népem szellemi vezetését Odin vagy valaki más által, aki közel áll hozzám. Ezzel a bátorító zárszóval Kanjuri befejezte mondandóját, és még hozzáfűzte, hogy több napnyi időm van arra, hogy átgondoljam ezt a lehetőséget. Én habozás nélkül azt mondtam, hogy már meghoztam döntésemet. Elhagynám a Vénuszt azért, hogy napjaim hátralévő részét a Föld bolygón töltsem el. Kanjuri egy pillanatra csendben maradt, amikor a nagynéném kezdett el beszélni. Ő arra emlékeztetett, hogy nem kényszer az, hogy menjek. Ha nem úgy érezném, hogy helyes, ha elmegyek, ne menjek. Azt mondtam neki, hogy megértem az egészet, de hogy a karma döntésének találom, ami arra késztet, hogy elhagyjam a Vénuszt, és hogy az nem engedi meg, hogy szabadon válasszak. Megértettem, hogy a fizikai világban egy 7 éves gyerek lennék. Az asztráltestem a Vénusz elhagyásakor úgy nézne ki, mint egy 7 éves gyereké. A tudatom azonban a fizikai síkon nagyon fejlettnek számítana, mivel én az asztrálsíkban születtem, és a Vénusz kultúráját és tanításait örököltem. Az, amikor belsőleg először elképzeltem Sheilát, nagyon sokatmondó volt. Nagyon kedveltem őt karmikus kapcsolataink alapján. Fizikailag nagyon hasonlítottunk, és ez adta nekem a fő lökést ahhoz, hogy azt higgyem, hogy mindez tervezve volt, és karmáról volt szó. Úgy fogadtam el az egészet, hogy ez az én karmám, és erős volt bennem a kívánság, hogy ledolgozzam azt, és megszabaduljak ezek alól a kötelességek alól. Olyat is éreztem, hogy Sheila számára is szükséges, hogy megszabaduljon a fizikai világból. Ő már eleget szenvedett. Az a döntésem, hogy menjek, inkább megérzés volt, és az a belső sugallat, amit érzékeltem, ma megerősít engem abban, hogy maga az a döntésem is, hogy a Földre jöjjek, karmikusan meghatározott volt. Kanjuri megismételte ígéretét, hogy előbb egy felkészítő program kezdődik. Néhány nap múlva majd valaki jelentkezni fog nálam. Mi köszönetet mondtunk a mesternek, ő pedig azt mondta nekem, hogy nagyon bölcs döntést hoztam. Lehetséges, hogy földi életemben előbb nem találom majd meg a vénuszi szellemi tanítások egyikét sem, hanem arra csak sokkal később kerül majd sor. Azt is mondta, hogy nem kellene beszélnem ezekről a tanításokról, mert az emberek nem értenék azt meg. Majd ha megérik rá az idő, Amerikában nyíltan feltárják azokat, de én ne kutassak utánuk. Majd azok találnak meg engem. És akkor majd meglepetést fognak okozni nekem ezek a tanítások. Egy mosollyal némult el a mester. Viszontlátást mondtunk és eljöttünk. Otthon magamra hagyva egyedül akartam elgondolkodni a döntésem következményeiről. Többször átgondoltam azokat, de egyre erősebben azt éreztem, hogy ez nem az én döntésem volt, hanem úgymond a sorsé. Nagyon gyermeki módon gondoltam az előttem álló utazásra, egy sok ismeretlen tényezőt rejtegető kalandnak érzékeltem azt. És mint ahogy Kanjuri mondta, egy pár nappal később megjelent egy mester az ajtónk előtt, egy a Vénusz emberei számára nagyon szokatlan ember. Sötétbarna szemeivel és hosszú, fekete, vállig érő hajával feltűnő volt a mi társadalmunkban, amelyben a legtöbb ember szőke. Vonic volt a neve. Azt mondta, hogy azért jött, hogy Sheiláról tanítson engem, a családjáról, meg az angol nyelvre, és a Földön élő emberek másfajta szokásaira. Leültünk sok hosszú beszélgetéseink közül az elsőhöz.

100

Vonic-ot türelme alapján választották ki, hogy legyen a tanárom. Én egész életemben és sok más életemben is ismert voltam arról, hogy impulzív vagyok, és gondolkozás nélkül botlok bele dolgokba. Hajlottam arra, hogy hirtelen teljesen összefüggéstelen gondolatokkal megszakítsam a beszélgetést, olyanokkal, amelyek épp keresztülvillantak az agyamon. Ez sok embernek elvette a kedvét, Vonic-nak azonban nem, mert ő nagyon jól tudott bánni ezzel az adottságommal. Ő nagyon nyugodt volt, csak a tényeket mondta el nekem, odafigyelt arra, amit én mondtam, és nem fejtette ki a véleményét vagy kritikáját. A rákövetkező néhány hét alatt Vonic mindenre megtanított, amit tudnom kellett. Korábban sosem kellett egyszerre ennyi mindent megjegyeznem, de fontos volt, hogy gyorsan tanuljak. Hála Istennek jó emlékezőképességgel voltam megáldva és nem terhelt fizikai értelem. Vonic megtanított Sheila személyes történetére és minden fontos dologra a családjával kapcsolatban, úgy, hogy megismerkedtem személyiségeikkel és életmódjukkal. Pontosan csak annyit tanultam meg Sheila nagymamájáról és édesanyjáról, amennyit egy 7 éves gyerektől elvártak. Meg kellett tanulnom minden rokon leírását, úgy, hogy képes legyek arra, hogy mindegyiküket felismerjem, és a megfelelő módon beszéljek velük, ha összetalálkoznánk. Vonic megismertetett a déli államokbeli emberek szokásaival és gondolkodásával is. Kitértünk az életkörülmények egy pár olyan részletére is, a szegénység fajtájára, amelynek ki lennék majd téve. "A fizikai világban", mondta Vonic, "az embereket gyakran az alapvető fizikai szükségleteik ösztönzik, másként, mint az asztrálsíkon, ahol a gondolataink folyamatosan állandóan megteremtik mindazt, amit szeretnénk." Ezek a gyakorlatok sok időt vettek igénybe, nap nap után újra és újra találkoztunk, ismételgettük a tényeket, és az én szerepemet, mint Sheila. Vonic és én mindenütt dolgoztunk, ahol csak kedvünk volt, a tűzrakóhelyen, fent a szobámban, a kertben vagy az aranyos strandon. Én azt gyakoroltam, hogy úgy beszéljek és cselekedjek, mint Sheila, és Vonic kérdéseket tett fel családjával kapcsolatban, amelyeket pontosan meg kellett, hogy válaszoljak. Nagyon fontos, mondta, hogy abba képzeljem magam bele, hogy Sheila vagyok, ahelyett, hogy csak játszanám ezt a szerepet. Ez az egész addig ment, hogy mindent megtanított nekem az édesanyja gyerekkoráról, Sheila valódi édesapjáról, az összes unokatestvére esküvőiről és a nevelőapja személyiségéről. Megjegyeztem magamnak az összes betegséget, amelyeken Sheila keresztülment, azt a sok helyet, ahol élt, és azokat az ínségeket, amelyeket átélt egészen a buszbaleset időpontjáig. Sheila saját tapasztalatainak zömét, mindazt, amit az édesanyja mondott neki, és amit maga tanult meg, mind tárgyaltuk Vonic-kal történt beszélgetéseinkben. Én sose kérdeztem meg Vonic-ot, hogy honnan tudta mindezt a sok személyes információt Sheila családjáról, de biztos vagyok abban, hogy a mi embereink közül a Földön élő valaki barátságban állt velük. Vonic különösen kiemelte, hogy mit várnának majd el tőlem, és mit nem tehetek majd meg, mint pl. azoknak a pszichikai és szellemi erőknek a használatát, amelyeket addig kifejlesztettem magamban. Merthogy az emberek azt általában nem értenék meg, és olyan erős félelem uralkodhatna el rajtuk, hogy sátánizmussal vagy fekete mágiával vádolnának meg. Semmi esetre sem szabad bárkinek bármit mesélnem igazi származásomról, amíg el nem jön annak a megfelelő ideje és nem vagyok elég idős ahhoz.

101

Vonic nem csak a Földön elterjedt különböző vallásokra tanított engem meg, hanem azt is elmagyarázta, hogy ezek között a legtöbb csupán társadalmi összejöveteleket képvisel, és nem igazi szellemi tanításokat. Tudomást szereztem az Istenről és a negatív hatalomról - egy Sátán nevű mitikus lény alakjában - kialakult különböző elképzelésekről. Nem szabad majd elvárnom olyan szabadságot, mint amilyen a vénuszi társadalomban megvan, és ne legyek túlságosan csalódott az életem minden területén jelentkező korlátozottságtól. Azok az iskolák, amelyekbe járni fogok, - magyarázta Vonic -, tanítási módszereikben és tananyagaikban nem lesznek majd annyira fejlettek, mint a vénusziak, úgy, hogy óvatosnak kell majd lennem, hogy ne mutassam ki, hogy mennyit tudok. Azt kell mutatnom, hogy tanulok, és nem szabad engednem, hogy elmenjen a kedvem. A Föld nevelői is a legjobbat nyújtják, amit csak tudnak, mondta Vonic, földi korlátozottságuknak megfelelően. Meg kellett jegyeznem, hogy ha egyszer megérkezem a Földre, akkor nincs visszaút. Egy ilyen visszalépés minden érintett számára óriási problémákat okozna. Én akkor nem fizetném meg karmikus tartozásomat, hanem ahelyett újabb karmát hoznék létre. Nagy kínok idején nem szabad megpróbálnom menekülni, esetleg azt mondván, hogy "én valójában nem Sheila vagyok, és nem akarom folytatni ezt a helyzetet!" Nekem egy olyan tartozást kell visszafizetnem, amelyért Sheila jóval korábban megszenvedett értem, és nekem ennek ellensúlyozására kell szenvednem. Vonic gyakran emlékeztetett engem arra, hogy sok baj áll előttem, de részletesebben sose ért ki arra. Egyetlen segítségként azt ígérték meg nekem, hogy a vénusziak szellemi kapcsolatban maradnak velem. De Vonic azt is hangsúlyozta, hogy ők egyik jövőbeli eseményt sem tudják megváltoztatni. Ha ma visszatekintek mindarra, ami azóta történt, tudom, hogy tanárom alaposan felkészített engem földi életemre. Ez azt jelenti, hogy többet tudtam, mint ami elegendő volt ahhoz, hogy egy földi család tagja legyek. Vonic és én nagyon jó barátok lettünk. Kiképzési időm alatt jött el születésemnek az évfordulója. Tudtom nélkül Arena és Odin ez alkalomból valami olyat terveztek el, ami egy különleges tapasztalatot jelentett számomra: egy utazást az asztrálsík más területeire. Ők csak annyit említettek meg, hogy lesz egy születésnapi ünnepség. Ennek a különös napnak a reggelén nagynéném és én olyan barátokat látogattunk meg, akik nem messze éltek a mi házunktól. Amikor hazaértünk, Rimj és a legjobb barátaim, meg Vonic és a nagybácsim is arra vártak, hogy megünnepeljük a születésnapomat. Minden szoba fel volt díszítve virágokkal és pillangókkal, a természetnek azon elemeivel, amelyeket a legszívesebben rajzolgattam. Voltak ott képek, falfestmények és kivágások, sőt, mozgó készítmények és pillangók is. Zemura megajándékozott egy olyan ruhával, amelyre egy pillangó mintája volt nyomtatva, hogy még a partim témájánál maradjak. A délutáni vacsora után dalokat énekeltünk, táncoltunk, zenéltünk és különféle játékokat játszottunk, de a legjava még hátra volt. Arena néni odajött mellém, és előrukkolt a nagy meglepetéssel: Azon az estén családunk barátainkkal együtt egy utazást fog tenni az asztrálsíkon! Hogy tartani tudjuk ugyanazt a tudatszintet és senki ne kössön ki valahol máshol, mindannyian Odin bácsi, mint pilóta oltalma alá helyeztük magunkat. Előzetes öröm töltött el bennünket, amikor beszálltunk a repülőgépbe. Tudtam, hogy életem egyik legemlékezetesebb élménye előtt álltam. Ez lesz első kalandozásom a Vénusz felületén túlra, és első utazásom azon az óriási világon keresztül, amit sok földi ember úgy ismer, mint mennyország.

102

Amikor űrhajónk felemelkedett és Teutónia városa alattunk egyre kisebb és kisebb lett, részem lett az első lélegzetelállító látványban. Teutónia úgy néz ki, mint egy óriási karácsonyi csillag egy hosszúkás, elvékonyodó földnyelvvel, amely a két hegy között a tenger irányában terül el. Amikor elhagytuk a Vénuszt, körülöttünk a nem-megjelenített gondolatok és érzések csodálatosan szép színes formái kavarogtak. Egyikük másikuk pompás csattanós színekben tündöklő tűzijátékhoz hasonlított, amilyeneket a fizikai világban még sose lehetett látni. Ezek voltak azok az asztrális régiók, amelyeket még nem dolgoztak meg, nem öntöttek formába gondolatok - mennyei energia elragadó tengerei. A mély világűrben az asztrálsíkban minden így néz ki. Első célunk az alsó asztrálsík volt, a lidérces álmok és sötét szenvedélyek vidéke. De hozzá kell tenni, az asztrálsík különböző szintekből áll, amelyeken keresztül utazunk fel és le. A különböző szinteket alsó, középső és felső síknak nevezzük, hogy utaljunk lakóik tudat-, ill. ismeretszintjére, ami tükröződik a testük alakjában, a színekben, a tájakban és egy az adott területre vonatkozó mindenütt jelenlevő érzésben. Egy félelem-roham vett rajtam erőt, amikor beléptünk az alsó asztrálsíkba. Ez egy irtózatos régió volt, torz tájakkal, elgörbült fákkal, óriási pókhálókkal, füstölgő erdőkkel és groteszk teremtményekkel. Ha eltudjátok magatoknak képzelni, hogy hogyan néz ki egy kísértet-erdő, akkor mentálisan valószínűleg azt veszitek, ami valahol az alsó asztrálsíkon már létezik. Azok az élőlények, akik itt élnek, annyira bele vannak bonyolódva szenvedélyeikbe, a dühbe, a mohóságba és kéjbe, hogy szörnyen embertelen alakokat vesznek fel. Egy néhányuk látványa valamelyest figyelemre méltó, de a legtöbbjük annyira félelmet keltő, mint a körülöttük lévő sötét, zavaros színek. Itt is vannak házak és települések, de ahelyett, hogy alkotó tevékenységekkel és a művészetekkel foglalkoznának, ezek az emberek a napokat azzal töltik, hogy kedvenc szenvedélyeiknek hódoljanak. Volt ott egy zabáló ember, aki kevés időt töltött az étkezőasztaltól távol, és aki éjjel-nappal ínyenc étkekkel vette körül magát, hogy élvezkedjen az érzékeiben. Egy fösvény meg addig termelné az ékszereket, az aranyat és becses holmikat, amíg a házában már alig maradna hely számára az élethez. Az alsó asztrálsíkon átmenetileg rossz élőlények töltik az időt fizikai életeik között, amíg valahogy meg nem szabadulnak szenvedélyeiktől. Sok ortodox vallás ténylegesen pokoli régiókat hozott létre magának az alsó asztrálsíkon, amelyek szerencsétlen módon csapdákká váltak azok számára, akik öröknek tartják ottani tartózkodásukat. Mert a pokol csak annyira valóságos, amennyire az ottani emberek azt valóságosnak tartják. Amikor visszatértünk a középső asztrálsíkba, sok csodásan szép lakott terület fölött repültünk el, ahol különböző vallásos csoportok alakították ki mennyei közösségeiket. Az itteni emberek békében éltek, alkotó képességeket fejlesztettek ki magukban, úgy, ahogy mi is tesszük ezt a mi síkunkon a Vénuszon. Ők nagyon is tudatában voltak annak, hogy egy napon vissza fognak térni a fizikai világba. Sokan közülük olyan házakat és környezetet alkottak maguknak, amilyent fizikai bolygójukon. Azok a tájak és falvak, amelyeket most láttunk, sokkal sugárzóbbak és színpompásabbak voltak, mint a Marson, a Vénuszon, a Jupiteren, a Földön és más bolygókon lévő fizikai megfelelőjük. Úgy tűnt, hogy a tájaknak, színes hegyeknek, sziklás hegységeknek, szelíden hajló völgyeknek, mezőknek, tavaknak, sivatagoknak és erdőknek végtelen sokfélesége létezik. Úgy, mint a Vénuszon, a természet itt is a színek fénylő ünnepét tartotta fenn. A látványok valóban mennyeiek voltak.

103

Amikor tovább utaztunk, nagybácsim amennyire csak tudta, elmagyarázta nekem mindazt, ami felkeltette a figyelmemet. A felső asztrálsík egy olyan szellemibb régió, amelyben fejlettebb lelkek élnek. Mindenki, aki ezt egyszer már megélte, meg fogja erősíteni, hogy a felső asztrálsíkot nem könnyű szavakkal leírni, mert ott a színek finomabbak és ösztönzőbbek, és mert ott a békének, örömnek, vidám nyugalomnak és szellemi magaslatnak egy erősebb érzése uralkodik. Sahasradal Kanwal-ban, ennek a síknak a központjában volt az egyik legszebb vidék, amit valaha is láttam. Zreph-nek hívták. Meg tudom érteni, hogy miért ütötte fel olyan sok vallás itt a mennyei lakhelyét. Zreph virágzó kertjeit nem lehet szavakkal leírni. Ezek a lakosok örömére léteznek. Amikor az emberek fizikai elhunytuk után megérkeznek ide, azt hiszik, hogy ez a halál utáni élet legvégső célja, de ez egy hosszú és fárasztó utazásnak csak az első állomása. Nem volt arra időnk, hogy megálljunk itt, vagy felfedezzük az asztrálvilág összes lenyűgöző régióját. Egy ilyen túra földi idővel mérve könnyen eltarthatna több életen keresztül. Az egyik legszenzációsabb látvány tárult fel alattunk, amikor Odin a Seres-fajról beszélt, Sahasra-dal Kanwal lakosainak elődeiről. E mennyei fehér város központjának közelében áll egy kolosszálisan nagy szobor, olyan óriási, hogy vele szemben a mi légi járgányunk az égen csak egy kis pontnak látszott. Ezt a szobrot a levegőből látni egy lélegzetelállító látvány. Ha valaki a talajról néz fel rá, bizony komolyan meg kell, hogy erőltesse a szemét, hogy lássa a csúcsát is. Ez a gigantikus szobor a Seres-fajt képviseli, amelyik, ahogy nagybácsim mondta, a világűrnek az a népe volt, amelyik először telepített be bolygókat ezen a fizikai szinten. Azok között a gigászi óriások között, akik oda települtek, ahol később Atlantisz létrejött, a Seres-faj tagjai voltak. Mintha hipnotizálva lettem volna, nem csak ennek a szobornak a szépségétől, hanem a méreteitől is. Ennek a kolosszális szobornak a lábai olyan messze vannak egymástól, hogy gyalog napokig tartana, amíg egyszer megkerülnénk mindkettőt. És mert ez a város akkora, mint a Földön az egész szárazföldi terület, látványosságai közül sok néznivaló már eleve nagysága miatt felkelti a figyelmet. A várost egy fénylő fehér fal veszi körül, amely olyan magas, mint a legmagasabb felhőkarcoló a Földön. A közepén áll a Fény Fejedelmi Hegye, ennek a síknak az erőműve. A Fény Hegyének csúcsáról ezernyi színes fény áramlik ki, és mindegyik kisebb fényekből áll. Mindegyik fény élő. Ez egy nagyon-nagyon lélegzetelállító látvány volt. A tenger morajló zúgása töltötte meg a levegőt. A fények az égbe lebegtek, és azon is túl, hogy ellássák a fizikai síkot és abban az élet sokféle formáját. A Fény Hegye magasabb, mint a fizikai világegyetemben bármely másik hegy. Amikor űrhajónk közvetlenül fölötte repült el, szemeimet egy pillanatra be kellett hunynom. Még az asztrális szemek számára is annyira intenzív volt az a fény, hogy bizony fájt. Odin elmondta, hogy ez a város a magasabban fejlett bolygók emberei számára egy nagyon fontos hely. Egy kapcsolódási pont az asztrális és a fizikai síkok között, és számomra is nagyon fontos lesz a jövőben. Itt van az a hely, amelyik egy asztrális élőlény számára lehetővé teszi, hogy egy fizikai testet jelenítsen meg (manifesztáljon). Az itteni emberek gyönyörű szépek voltak, arcaik sok bölcsességet fejeztek ki. Lobogó ruháikkal és szandáljaikkal a földi mitológiából ismert ókori görögökhöz hasonlítottak. Ennek a városnak a lakói között voltak a Teremtőnek olyan méltóságteljes munkatársai, akiket angyaloknak nevezünk. Mint a mi vénuszi kultúránkban, itt is az élet minden pillanatát alkotó kifejezéssel töltötték.

104

Nagybácsim megállította az űrhajót egy utolsó körbenézéshez, amely számomra az utolsó lehetőség volt arra, hogy magamba szívjam azt a szépséget, amit sosem felejtettem el. De hogyan is lehetne elfelejteni egy makulátlanul fehér várost, mely fénylik, itt-ott kékes árnyalattal és olyan lenyűgözően szép épületekkel, hogy az ember szótlanná válik ! Átrepültünk aztán még falvak egész sora fölött, amelyek leírhatatlan dallamokba voltak burkolódzva, melyek azok jellemző rezgéseiből keletkeznek. Ez Zreph-ben is így volt. Ez a zene úgy hangzott, mint egy xilofon meg egy hárfa, helyenként meg hegedűszerűen. Az egész asztrálsíkon keresztül végigvonult a magasztos spiritualitásnak, a szabadságnak, a békének és szépségnek egy érzése. Képzeljetek el magatoknak olyan világokat, amelyekben az emberek abszolút bizalmasan és kötetlenül bánnak egymással, és nem dühösen, hiúan, féltékenyen és irigyen néznek egymásra. Kölcsönösen lelkeknek tekintik egymást, mindenkit isteni szikraként egyformán szépnek és mindenre képesnek. Feltételezem, hogy nekem néha ezért fáj, ha visszatekintek a múltamra. Nem könnyű vénuszi életemről beszélnem. Ha valaki már belekóstolt a Paradicsomba, és aztán itt él a Földön, az nagyon fájdalmas. És mégis tudok arról a fajta életről, amely vár rám, amikor véget ér ez a rövid földi élet. Akkor a sok földi életben elszenvedett összes kín egy rossz álomnak fog tűnni. A visszaúton hazafelé nagyobb sebességre kapcsoltunk. Mindannyian fáradtak voltunk. Nem fizikai értelemben véve kimerültek, hanem telve nagyon sok szép emlékkel. Otthon hátra dőltem, behunytam a szemeimet és hagytam, hogy mindaz, amit ezen az utazáson átéltem, leülepedjen mélyen a tudatomban, úgy, hogy újra fel tudjam majd idézni ezeket az emlékeimet, ha később egyszer gyengének és nyomottnak érezném magam. Miután láttam az asztrálsík csodáit, fokozatosan egyre jobban vágytam földi utazásomra. Egy kalandozásnak is tekintettem azt, de néha nagyon félelmet keltőnek tűnt számomra. Nekem olyat is mondtak, hogy a Föld egyes részei nagyon hasonlítanak az alsó asztrálsíkra. Azt gondoltam, hogy milyen csodálatos az, hogy ennyire felkészítve mehetek a Földre: készen arra, hogy magamra vegyem az általam felhalmozott karmát, képesen arra, hogy minden történést leckéim és tapasztalataim részeként fogjak fel, abban a helyzetben, hogy ne engedjem magam bekeríteni és legyőzni a megpróbáltatások által, abban a tudatban, hogy van valami nagyobb, mint a korlátozott fizikai élet, mivel tudatosan láttam és tapasztaltam azt életemben. Csodálatos volt tudni azt, hogy ezek a szép világok nem csak kevesek, hanem mindenki számára léteznek, és hogy én egy napon azért fogok élni, hogy elmondjam ezt a történetet másoknak és reménységet adjak nekik. Másnap reggel köszönetet mondtam nagynénémnek és nagybácsimnak életem ezen egyik legszebb tapasztalatáért. 2 napon belül el kellett indulnom és viszont kellett látnom a nagy fehér várost a tornyos falaival, csak ez alkalommal lecsökkentjük rezgéseinket, és a fizikai Vénuszon fogunk felbukkanni. Arena nénitől megkaptam az engedélyt, hogy magammal vigyem a gyűrűt és az ékszeradományt. A nagybácsim nekem szánt ajándéka a fizikai síkból származott, és ő később akarta azt átadni nekem. Az ékszert könnyen el tudtam dugni, vagy meg tudtam magyarázni, de egy olyan szokatlan dolgot, mint egy vénuszi ruha vagy vénuszi

105

szandálokat vagy más, a vénuszi kultúrát tükröző dolgot már nem tudtam volna. Ha nem is vittem magammal szokatlan dolgokat, arra sem volt szükség, hogy a magam védelmére eljátsszam a becsületem. Ügyelnem kellett arra, hogy becsületes maradjak, így mondták nekem, mert ha megbízhatatlan gyerekként válok ismertté, később nem fogják igaznak tartani a történetemet. A saját felkészülésem az elutazásra főleg belső készülődésből állt, melynek során rendeztem a gondolataimat. A nagynéném egyre másra bátorító szavakkal segített nekem. Azt mondta, hogy szeret engem, és szomorú, hogy távozni lát, de megváltoztathatom a véleményemet, ha akarom. Még mindig emlékeztettek engem azokra a keserű időkre, amelyek előttem álltak, és arra, hogy erősnek kell lennem, hogy helyt tudjak állni, és ne higgyem azt, hogy védtelenül ki lennék szolgáltatva a sorsnak. Ők nem tudtak beleavatkozni az én karmámba, bármennyire is fájt nekik, hogy szenvedni látnak engem. Mondták, hogy az egész idő alatt lelki szemeikkel szemmel fognak majd tartani, és üzenetet küldenek majd nekem; és amint eljön az ideje, a Földön is nyíltan fogják tanítani a Legmagasabb Istenség Törvényeit. Ők láttak egy olyat is a jövőből, hogy fogok találkozni valakivel, akit ismertem, és meg lesz a lehetőségem, hogy elmondjam a történetemet a világnak. Addig viszont a földi emberek beállítódása miatt hallgatnom kell. Elmagyarázták nekem, hogy ezek a beállítódások a korlátozott körülményeken múlnak, és azon, hogy arra tanítják a gyerekeket, hogy egyéniségek helyett a felnőttek képmásai legyenek. Azt is mondták, hogy egy sor csapdába fogok esni, és különböző vallásos úttal fogok találkozni, de hogy ne nagyon engedjem magam belevonni ilyenekbe. Nagyon jól emlékszem a Vénuszon töltött utolsó napomra. Reggel nagynéném behozta a szobámba azt a ruhát, amit a Földön kell majd, hogy viseljek, ugyanazt a ruhát, amit Sheila viselt a buszbalesete napján. Arena a ruhát azon útmutatások alapján jelenítette meg számomra, amelyeket a mester adott neki. Felvettem a ruhát, és beletettem annak a nyilatkozatnak a másolatát, amelyet Sheila édesanyja írt, és amit a gyereknek magával kellett vinnie nagymamája számára Tennessee-be. Fehér zoknik voltak rajtam és fekete csatos lakkcipők. Ez nagyon különös volt. Én addig még sose burkoltam be teljesen a lábaimat valamivel. Emlékszem, hogy Arena néni megkérdezte, hogy el akarom-e őt kísérni, hogy megmondjuk a barátaimnak, hogy nemsokára elutazok. Azt mondtam neki, hogy inkább itt maradnék egy kis időre egyedül. Ő bólintott, és ment. Én a kapuhoz vezető úton álltam, figyeltem csodás testét, ahogy ment le a háztól az enyhén kanyarodó úton. Jobbra és balra sok kis köves gyalogösvény ágazott el, amelyek a virágzó bokrok és fák között tekeregtek. A bejárati kaput két kék fa alkotta kék törzsekkel és levelekkel. Ezek úgy néztek ki, mint a Földön a mandulafenyők. Amint megfordultam, a vállmagas, kovácsoltvas kerítésünkkel álltam szemben. Leszakítottam az egyik fehér virágot, és szagolgattam, élvezve édes illatát és a csillogó zöld levelek látványát. Bementem nappali szobánkba, a tűzhelyhez, ahol olyan gyakran cseréltük ki tapasztalatainkat a tanulmányozási idők alatt. Ez egy óriási helyiség volt. Itt-ott volt benne egy-egy lebegő heverő különböző stílusban és színben. Néztem a kristálytiszta falakat, amelyek felnyúltak a mennyezetig. Én addig mindig magától értetődőnek vettem,

106

hogy milyen szép is volt az, hogy ezek a falak átlátszóak voltak és megmutatták nekünk a színes környezetet és a kertet. Megálltam kedvenc képem előtt, amely hatalmas festmény volt, és bármiféle látható rögzítés nélkül függött ott a falon. A kép állandóan örvénylő színekből állt, minden színnek meg volt a saját hangzása, és mindegyik hangzás a színnel együtt változott, ahogy ott örvénylettek. Sose fáradtam bele ennek a képnek a nézésébe és hallgatásába. És sose volt valahogy diszharmonikus, és állandóan egy új, elbűvölő dallamot hozott létre. Az ilyen műalkotások a Vénuszon nagyon kedveltek voltak. Mialatt a szoba-vízesésünk édes zenéjét hallgattam, édesapám arcát képzeltem el magamnak, mint oly gyakran tettem azt gyerekkorom alatt. Emlékeztem az arcára, amilyennek röviddel a megszületésem után láttam, a szép arcára, amit bevéstem emlékezetembe, belül tudva, hogy sosem fogom újra látni. Mindig úgy csináltam ezt, hogy behunytam a szemeimet, és egyre mélyebbre és mélyebbre égettem bele az arcát a lelkembe, mintha ez odavinne engem hozzá. Ma visszaemlékszem széles, szögletes állkapcsára, magas arc-csontjaira és nagyon intenzív, majdnem tengerkék szemeire fehéres szőke, ívelt szemöldökeivel. Apa orra hosszú és egyenes volt, széles orrcimpákkal. Széles telt ajkai mély pirosak voltak, és aranyos szőke haja nem oldalt volt elválasztva, mint a legtöbb férfinál, hanem középen. A haja a válláig ért, és szelíd hullámban omlott alá a szemei mellett. Emlékszem barátságos, kedves mosolygására. Azon a napon, amikor megszülettem, rövid pillantásában láttam azt a szeretetet, amit irántam érzett. Igen, jól emlékszem az édesapám arcára, az állán volt mély barázdára és a gödröcskéire, amikor mosolygott. Aztán kinyitottam a szemeimet és lassan felálltam. Körbejártam a tűzhely körül, elmentem a heverő mellett, és éreztem az ujjaimmal a puhaságát, amikor végigsimítottam rajta. A vízesésnél ráültem egy kis falra, amelyik körülfogta a tavacskát. A fal felületébe kis, aranyba foglalt gyöngyházdarabkák voltak beágyazva. A vízben több arany, kék és tarka hal ficánkolt. Amikor kinyújtottam az ujjaimat, hogy felfogjak valamit a leomló vízből, észrevettem, hogy az megváltoztatta azokat a dallamokat, amelyeket a vízesés adott ki magából. Ekkor is behunytam a szemeimet, hogy hallgassam a hangzást. Egyfolytában úgy hangzott, mintha a víz egy hárfát pengetett volna, ha el tudtok képzelni egy ilyen hangzást. És ezalatt az egész idő alatt éreztem, hogy ébredt fel bennem valami, egy számomra szokatlan, különös érzés, majdnem olyan, mint azon a napon, amelyen azt gondoltam, hogy meg leszek büntetve. Nem tudtam, mit jelentsen ez az érzés, ez a szomorúság mintha kezdett volna megfojtani. Balra néztem, és nagynénémnek a nagy, kör alakban elrendezett gyógynövénykertjét láttam különböző érdekes gyógynövények százaival. Ő mindet elmagyarázta nekem, a gyógyászati hasznukat és azokat a misztikus szokásokat, amelyek hozzájuk tapadtak az évszázadok alatt. Amint ott álltam, még egyszer átéltem ezeket a vele töltött pillanatokat. Magam előtt láttam egy bizonyos távolságban azt a legyezőfát, amit úgy szerettem, hogy azt képzeltem magamnak, egy madár vagyok, aki ott ugrálgat rajta és játszogat alatta ez a csodálatosan szép fa nyújtott törzsével és a lelógó indáival, amelyek egy keleties legyezőre emlékeztetnek.

107

Hallgattam a madarak énekét és megpillantottam a hintámat, amely szabadon lebegve ringott a könnyű szélben. Csúcsos kialakítása érdekes árnyékokat vetett a fűre. Rácsimpaszkodtam a hintára arccal lefelé, hogy figyeljem a mászó bogarakat, azokat a bogarakat, amelyeket én magam alkottam. Az asztrálsíkon valójában nincsenek kártevők vagy rovarok, azokon kívül, amelyeket az emberek jelenítenek meg. Néhányat közülük egész aranyosnak találtam, és minden alkalommal, amikor eleget tanultam róluk, megjelenítettem őket a kertünk számára. Felnéztem a rózsaszínű-narancsos égre tarka felhőivel. Aztán visszamentem a gyalogösvényen a házhoz és a bejárat előtt megálltam. Még egyszer ránéztem a kertre, majd behunytam a szemeimet és megpróbáltam örökre bevésni azt emlékezetembe. Megfordultam, és lassan visszatértem a házba, megállva az én szobám ajtaja előtt. Bementem, ráültem az ágyamra. A huzatok úgy néztek ki, mint összeszőtt virágok és levelek. Csecsemőtakarómból, amit a nagynéném tervezett olyan állatokkal, amelyek változtatgatták a színeiket, egy párnát csináltam. Ez egyike volt annak a sok tarka párnának, melyeknek legtöbbjét én terveztem és jelenítettem meg. Ahogy ott ültem az ágyamon, körbenéztem ezen az ismerős helyen, néztem a mennyezetet, az arany, virágokkal átszőtt köteleket, a fát gyöngéd tekervényével és a kacsokkal és virágokkal teli falat. Átmentem a padlóba süllyesztett kádhoz, amit tengeri kagylókból és tengeri csillagokból csináltam, és az arany, hal alakú vízcsapokból kieresztettem egy kis vizet. Ott ültem és spriccelgettem a lábaimat egy pár pillanatig. Aztán átnéztem arra a kis faasztalkára, amelyet a nagybácsim olyanra faragott és festett, hogy úgy nézett ki, mint egy kis fa. Emlékszem, mennyire szerettem ezt a kis asztalkát kezdettől fogva. Amikor még egyszer körbenéztem a szobámban, amit magam alakítottam ki, amit magam egyik részének éreztem, és ami nagyon megfelelt az én lelkemnek, egy meleg folyadékot éreztem lecsurogni a szemeimtől az arcomon. Az az érzés ébredt fel bennem, amilyet korábban sosem éreztem. Akkor sírtam életemben először születésem napja óta. Éreztem, hogy ez a felgyülemlett érzés oldódott a lehulló könnyekkel. Nagy megkönnyebbülést éreztem, hogy megszabadulok ettől az érzéstől. Nyugodtan ültem ott és zokogtam, figyeltem, hogy csurogtak le a könnyek az arcomon és csöpögtek rá a kezeimre. Majd felálltam, ráspricceltem egy kis vizet az arcomra, még egyszer körbenéztem a szobámban, és mélyen felsóhajtottam. "Ezt itt soha sem fogom elfelejteni", mondtam magamnak. Követtem a kovácsoltvas térelválasztót a nappali szobába. Az a hely, amelyet még egyszer látni akartam, az étkezőszoba volt fent. Lassan mentem fölfelé az ívelt, márványozott csigalépcsőn, menet közben körbe-körbe néztem, és itt-ott láttam az enyhén ívelt keleties boltíveket. Körbe mentem a korlátos erkélyen, amíg eljutottam az egyik kis gyaloghídig, amelyik az étkezőbe vezetett, és leültem kedvenc asztalomhoz, egy faragott tölgyfaasztalhoz, amely a helyiség közepén állt. Megjelenítettem egy csésze gyógyteát. Amint ott ültem, kortyolgattam a teámat és arra gondoltam, mennyire szerettem ezt a helyet, a nagynénémet és a nagybácsimat, majd meghallottam, hogy Arena hív. Amikor lementem a lépcsőn, megfigyelte az arckifejezésemet és megállapította, hogy valami változás ment végbe bennem. Odamentem hozzá és átöleltem. Szorosan öleltük egymást, és csendben zokogtunk. Ezekben a pillanatokban Arena is először tapasztalt magán könnyeket. Csendben álltunk ott.

108

Majd egy karhosszúságnyira eltolt magától és belenézett a szemeimbe. Én szóltam hozzá: "Néném, Te olyan sokat mutattál meg nekem az élet szépségeiből. Megértetted velem, hogy édesapám valójában szeretett engem. Te gondoskodtál rólam, és én biztos vagyok abban, hogy jobb vagy hozzám, mint amilyen a saját gyermekedhez lettél volna. Egy halom együttérzést tanultam Tőled. Te megadtad nekem azt az érzelmi biztonságot, amely lehetővé teszi majd, hogy elviseljem azokat a nehézségeket a Földön, amelyekben ott részem lesz, mint ahogy kinyilvánítottad azt nekem. Általad tanultam meg meglátni a dolgok szépségét és értékét és együtt érezni azokkal az emberekkel, akik tudatállapotukban nem olyan boldogok, mint én. Ezt még meg kell, hogy tapasztaljam teljes mélységében, és tudom, hogy még sokkal több együttérzést kell tanúsítanom mások iránt. De szerető arcod által, amelyet örökre meg fogok őrizni emlékezetemben, csodálatosan szép kezeid által és szavaid által sokkal többet tanultam, mint a legtöbben, akiket ismerek. Mindezekért hálás vagyok, Arena néném, és nem foglak elfelejteni sohasem. Te életet adtál nekem, és tudom, hogy édesanyám örökre hálás Neked ezért." Akkor megjelent Odin bácsi is. Odamentem hozzá, szorosan megöleltem és azt mondtam: "Remélem, hallottad mindazt, amit az imént mondtam." Bólintott. "Ez Rád is érvényes", mondtam neki, "mert Nélküled nem tanultam volna meg akkor is nevetni, amikor a dolgok egy kicsit félresikerülnek. Nem fejlődhetett volna ki bennem ilyen humorérzék. Tőled tanultam meg lazán elfogadni a történéseket, ahelyett, hogy felizgassam magam, a szomorúságot egy vállrándítással lerázni, nagy örömöt találni az élet kis dolgaiban is, és nem megijedni olyantól, amit mások szerencsétlenségnek neveznének. Igen, sokat tanultam Általad, nagybátyám, - például azt az erősséget, hogy akkor is menjünk tovább, amikor az élet nem a mi elképzelésünk szerint alakul. Megtanultam hasznos dolgokat tenni, és nem pazarolni az időt. Mindkettőtöknek hálás vagyok ezekért a nagy ajándékokért, amelyekben részesítettetek engem, és hálás vagyok azért, megosztottátok velem otthonotokat és megtanítottátok nekem a Legmagasabb Istenség nem változó Törvényeit, és azért, hogy tudatosítottátok bennem, hogy ki vagyok én valójában. Ti felkészítettetek engem karmikus terheim viselésére, ami a Földön vár reám. Nincs másom, amit én adhatok Nektek, mint a szeretetem. Nagyon köszönök Nektek mindent." Néhány pillanatig csendben hallgatva álltunk egymás mellett. Arena szólalt aztán meg, mondta, hogy sok barátom gyűlt össze a ház mellett, hogy lássanak még egyszer. Utoljára léptem ki házunk ívelt ajtaján, hogy megnézzem azt az összes mosolygó arcot Rimj-ét, Zemura-ét, Vonic-ét és sok másik barátomét, akiknek a neve elhomályosodott tudatomban. Mi ugyanis valójában sose szólítottuk egymást a nevünknél fogva. Ezeket a neveket is én alkottam meg számukra, azért, hogy emlékezhessek majd külön-külön rájuk. Ott kint a ház melletti tisztáson nem sokat beszéltünk. Mindegyik barátom egy különös búcsút talált ki számomra. Lassan felemelték kezeiket a szívükhöz, mielőtt vették az én kezemet és az ajkaikhoz szorították azt. Vagy előrehajoltak, és gyengéd puszit adtak a harmadik szememre. Nagyon szomorú voltam. Gyűlöltem azt, hogy el kell hagynom Rimj-et. "Ez nem búcsú volt" - ezek voltak az utolsó szavai hozzám, mert viszont fog látni, úgy értette. Nagynéném megint magához szorított, és megint mondta, hogy szeret, és gondoljak arra, hogy az ereje mindig velem lesz, és hogy nagyon bízik bennem. Biztos jól fogom tenni a dolgomat a Földön. A nagybácsim azt is mondta, hogy anyagilag az első időkben nem lesz jó dolgom, később azonban igen. Mindannyian tudtuk, hogy életeink egy ideig különböző irányokba fognak továbbfejlődni, de egy napon mint lelkek viszont fogjuk látni egymást az örökkévalóságra.

109

Mindannyiuk tekintetében annyi szeretetet és igazi melegséget láttam, hogy az összes hátralévő napomra el fog látni, ameddig csak le tudom hunyni szemeimet és el tudom mindezt képzelni. Akármit is kelljen elszenvednem majd a Földön, tudtam, hogy az megéri majd azt, ha cserébe valaki más eljuthat abba a helyzetbe, hogy ő is megtapasztalja ezeket a csodálatos dolgokat. Hát ezek a visszaemlékezéseim a Vénuszon töltött utolsó napomra. Nagybácsimmal beszálltam a gömb alakú járműbe, átöleltem utoljára a nagynénémet, az arcomon éreztem hűvös ajkait, amikor még egyszer belenéztem csodálatosan szép, tengerzöld szemeibe. A nagybácsim kellett, hogy elkísérjen a fizikai síkba történő utazásomon, hogy egyben befejezze tudományos munkáját is. Egy másik férfi szintén velünk kellett, hogy jöjjön. Ő hozta az űrhajót. Később tudtam meg, hogy Arena néni is elhagyta az asztrálsíkot, hogy elkísérje Odin bácsit a Vénusz fizikai síkján, miután ő biztonsággal eljuttat engem a Földre. Amikor felemelkedtünk, visszanéztem felfelé néző arcaikra és felemelt kezeikre és én is integettem. Ekkor láttam utoljára csodaszép házunkat a virágok és fák között. Egy pillanatra azt kívántam magamnak, bárcsak sose hoztam volna ilyen döntést. Mindkét kezemet szemeim köré tartottam, hogy megpróbáljam még néhány másodperccel meghosszabbítani ezt a látványt. Elszáguldottunk a hegyek fölött, amelyek olyan ismerősek voltak számomra. A távolban még egyszer láthattam Teutóniát, a tanulás nagy templomait, amelyek a házunk után a második otthonomat képezték. Láthattam még a strand aranyos homokját, ahol olyan szívesen játszottam, és dugosgattam a lábujjaimat a homokba. Láttam a habzó tengert, amit a házunktól mindig hallottam a távolban zúgni. Mindezeket a dolgokat utoljára még magamba szívtam, mint ahogy korábban sosem láttam és értékeltem az égből. Amikor beléptünk a felhőrétegbe, eljöttem az űrhajó oldalától, egy mély sóhajtás jött ki belőlem, és felismertem, hogy mindez ebben az életemben mindenkorra elmúlt. Készülődtem új életemre és megpróbáltam az ottani dolgokra gondolni és arra, amit a nagybácsim mondott. A Sahasra-dal Kanwal-ig történt repülés hamar megtörtént, és a Fény Hegyének közelében szálltunk le. Én kint vártam, míg a nagybácsim bement, hogy találkozzon a mesterrel, és beszerezze az engedélyt arra, hogy igénybe vegyük ezt a különleges zónát. Csak a szellemi ügyben utazóknak, a mester beavatottjaiknak és azoknak van még meg az előjoguk, hogy találkozzanak ezzel a mesterrel, akik az asztrálsíkon legalább elérték az 1000 évet. Úgy hogy érthető, hogy azok az emberek, akik ilyen hosszú, e városban eltöltött életre tekinthetnek vissza, azt hihetik, hogy kétségkívül elérték a mennyországot. Gyalog kísértek át a különleges zónába. Nekem nincs megengedve, hogy tudósítsak annak részleteiről. A Földön kevesek tudnak egy ilyen létesítmény létezéséről, és jobb, ha az titokban marad. Ezen keresztül majdnem minden levihető a fizikai síkba, mint például arany vagy a jövő hatalmas találmányai. Egy hataloméhes ember saját céljaira visszaélhetne ezzel a zónával. Ez ugyanaz a régió, amelyen keresztül egy ember fizikai testének halála után felkerül az asztrálsíkra. Itt mérlegelik a karmikus tartozásokat (bűnöket), és az egyén innen kerül tovább arra a síkra, amelyet szellemi értelemben megérdemelt.

110

Ezen a zónán belül beléptünk egy különleges helyiségbe, egy kerek szobába kék fényekkel, amelyek olyan világosak voltak, hogy alig tudtam látni valamit. Mindegyikünk - a nagybácsim, a másik férfi és én - keresztbe tett lábakkal ült a padlón, és egy titkos mantrát énekelt. A mantrák olyan szavak, amelyek minden síkon nagyon hatalmas eszköznek bizonyulnak, mert azok bizonyos hangzásáramlatokkal (rezgésekkel) kapcsolatosak, minden teremtés alapstruktúrájával. Az asztrálsíkon azért éneklünk mantrákat, hogy megemeljük rezgéseinket egy lélekutazás számára. Most viszont pont az ellenkezőjét tettük, csökkentettük a rezgéseinket, hogy egy fizikai testet jelenítsünk meg. Egy olyan valaki számára, aki nagyon jól érzi magát az asztráltestben, sokkoló tapasztalat az, ha egy fizikai testet kell megjelenítsen. Nekem is ugyanaz a nyomorult és kellemetlen érzésem volt, mint amilyen a legtöbb embernek van, amikor elhagyják az asztrálsíkot. Az egész élményt nem könnyű elmagyarázni: Néhány perccel azután történt, hogy énekeltük csukott szemmel azt a titkos szót. Hirtelen úgy tűnt, hogy összeomlik a világ. Én egy fényes fehér villámra és tűzijátékokra emlékszem a bensőmben, meg egy sistergő zajra, a fülem csengésére és a testemnek egy különös, vonagló mozgására, mintha összes izmom egyszerre feszült volna meg. Mindez egyetlen egy sokkszerű pillanat alatt történt. Szédültnek és szétszórtnak éreztem magam, alig bírtam lélegezni, és egész testemet kellemetlenül melegnek éreztem. Aztán észrevettem, hogy az a héj, ami körbevett, az volt a fizikai testem ! Kinyitottam a szememet. A fűben ültünk egy kis, fémesen csillogó, kerek jármű közelében, amely alakra úgy nézett ki, mint nálatok egy megfordított csészealj, és felül egy kupolája volt. A távolban, mérföldekkel arrébb terült el Retz városa a Vénusz fizikai síkján. Ez a létállapot egy fizikai testen belül félelmet keltő volt. Nehézségembe tellett a lélegzés, mert azelőtt nem tettem ilyet. És immár nem rendelkeztem asztrális szemeim vizuális látótávolságával. Ahelyett két kis lukon, új fizikai szemeimen keresztül néztem. Hogy megértsétek, milyen nyomorultan éreztem magam, képzeljétek el, hogy egyszer csak hirtelen egy lovagi páncélzatban találnátok magatokat bezárva, meglehetősen beszorított állapotban és nehézkesen, és azt is tudnátok, hogy nincs kiút ebből a helyzetből. Amikor első alkalommal próbáltam megbeszélni, a saját hangom idegenül hangzott számomra. Megmondtam a nagybácsimnak, hogy nem tetszik nekem ez a fizikai testben lévő lét. Ő csak nevetett, és azt mondta, hogy fokozatosan meg kell, hogy szokjam. De hogy tételezzem fel, hogy valaki valaha is hozzá tudjon szokni ilyesmihez, csodálkoztam hangosan. Odin azt válaszolta, hogy mindent meg lehet szokni. "De hisz mozgatnia kell az embernek a fejét ahhoz, hogy lásson !" tiltakoztam. Én nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy mozgassam a fejemet annak érdekében, hogy lássak, mert mi az asztrálsíkon mindent érzékelünk, ami körülöttünk történik. Nekünk meg van az a képességünk is, hogy megváltoztassuk az alakunkat és a megjelenésünket. És én most itt egy olyan testben voltam bezárva, amelyik az arckifejezéstől eltekintve változatlan volt. A nagybácsim beismerte, hogy ez a test korlátozott volt, úgy, hogy előbb meg kell, hogy tanuljam megtartani az egyensúlyomat, hogy helyesen tudjak járni. A járásom először nagyon esetlen volt. Én ahhoz voltam szokva, hogy siklok, vagy egyszerűen ott bukkanok fel, ahol lenni akartam. A fizikai test azonban így nem működött. Azt centiméterről centiméterre, lépésről lépésre mozgatni kellett. Én voltam az egyetlen személy, akinek

111

nagy nehézségébe tellett a felállás és az, hogy kinyújtsam új lábaimat. Végül is fizikai lépték szerint csak egy 7 éves gyermek voltam. A fizikai Vénusznak ez a területe hasonlóan néz ki, mint a Földön Nevada vagy Arizona. A távolban hegyeket láthattam és egy érdekes vegetációt. Az időjárás száraznak tűnt, és forróság volt, de az egyáltalán nem volt kellemetlen. Retz itt egy félreeső völgyben terült el, ugyanúgy, mint az asztrálsíkon. A nagybácsim egy néhány nappal azelőtt, az asztrális világban tett utazásunk alatt elmesélte nekem, hogy Retz egy olyan város, amelyik egyszerre létezik mindkét síkon. A fizikai város a fizikai bolygó spirituális fővárosa. Előbb az asztrális Retz létezett, a fizikai Retz annak másolata. De fordított folyamat is volt, nevezetesen, hogy az emberek az asztrálsíkba történt transzformáció ideje alatt alkottak ott olyan új városokat is, amelyek azoknak a fizikai városoknak a másolatai voltak, amelyeket elhagytak. Retz azonban valóban egyedülálló. Nem csak ebben a vonatkozásban egyedülálló. A város egy védő klímakupola alatt található, melynek átmérője kb. 80 km. Ez már akkor létezett ebben a formában, amikor a fizikai Vénusz még a Föld sivatagi zónáira hasonlított. Retz egy mély völgyben védetten fekszik. A fekvése, no meg a klímakupola által lehetséges az, hogy a várost bár forró gázok fedik be, mégis tud létezni. A kupola nem átlátszó, hanem álcázó anyagokból áll, amelyek felfelé olyan látványt nyújtanak, mintha a város is egy része lenne a Vénusz egyébként sivár pusztaságának. Így érthető, hogy Retz városát földi űrszondák miért nem tudják felfedezni, bár az fizikailag létezik a Vénuszon. A nagybácsim, a másik férfi és én is leteszteltük új végtagjaink méreteit. Én úgy vettem észre, hogy Odinnak nem változott meg az alakja, de teste kevésbé volt sugárzó. Valóban körülöttünk mindenből hiányzott a ragyogás csodálatos tulajdonsága. Én nem voltam biztos abban, hogy én magam hogy néztem ki. Zavart az is, hogy addig már nemigen fogok tükröt látni, amíg megérkezünk a Földre. Mindenesetre otrombának és nehéznek éreztem magam. Az első lépteimnél az volt az érzésem, mintha egy ólomból készült öltönyben lettem volna. Mielőtt odamentünk volna az űrhajóhoz, nagybácsim egy nekem szánt különös ajándékáról mondott valamit. A hazámra való emlékezés érdekében akarta, hogy vigyek magammal egy olyan növényekből és virágokból álló gyűjteményt, amelyek itt nőttek, a Vénusz fizikai régiójában. Együtt szedtünk vagy két tucatnyit a legérdekesebb példányokból és összekészítettük őket a Földre való szállításhoz. Ezek a gyűrűmmel és ékszeremmel együtt az egyetlen személyes felszerelésemet képezték. Odin bácsi kézen fogott és odavitt a vénuszi "Konvoi"-hoz. Ez volt az én első találkozásom egy konvoi-jal, amely egy fordított csészealjalakú űrhajó típus, amelyet néha meg lehet figyelni a Föld egén is. Egyedül a Vénuszon ennek az űrhajótípusnak több alakváltozata található meg, amelyek mind ugyanolyan módon működnek. Fejlett bolygókon ezenkívül megtalálhatók ennek a típusnak más változatai is sok különböző nagysággal és alakkal Az az űrhajó, amelybe beszálltam, úgy nézett ki, mint két, a belső oldalával összeborított csészealj. Egy kiemelt, üveghez hasonló kupolában egy tekercs foglalt helyet, közvetlenül alatta körbe-körbe pedig kerek ablakok voltak. Az űrhajó alul rendelkezett 3 fémes félgömbbel, melyek egy egyenlő oldalú háromszög csúcspontjaiban egyenletesen voltak elhelyezve. Az űrhajó külső felülete egy speciálisan kezelt titánium anyagból állt, amely ellen tudott állni a légkörben történő repüléseknél keletkező súrlódásnak és hőnek. És bár csillogott

112

és fémesen nézett ki, az anyag nem volt azonos a Földön ismert titániummal. Valahogy áttetsző volt - hasonló, mint az üveggyapot.

Harangszerű vénuszi felderítőhajó (konvoi) ( Megjegyzés : Itt is az Adamski-típusú felderítőhajóról van szó )

Ez Glenn Passmore rajza, amely sokat megmutat abból, amit Omnec leírt. Passmore itt több külső részletet szolgáltat, míg a szerzőnő az űrhajó belsejében található részletekre koncentrál.

Magyarázat a képhez: obere Linse = felső periszkóplencse

magnetischer Pol = mágneses pólus

Kraftspule : Strahlkranz = meghajtótekercs sugárkoszorú fényjelenséggel

Luken-Bullaugen = kerek kémlelőablakok

Karten u. tabellen = térképek és táblázatok helyisége

113

Kontrolltafel = irányítópult

Werkstatt-Tür = ajtó a szerelőhelyiséghez

3 Kondenzatorenringe = három kondenzátorgyűrű

Eingangstür = bejárati ajtó

Aussenflansche = külső peremborítás

Der 3 Landekugeln ( Kondensatoren ) = az egyik leszálló kondenzátorgömb a három közül

Fussbodenlinse = padló-periszkóplencse untere Linse = alsó periszkóplencse

3 Kabel führen zu den Landekugeln ( Kondensator ) = három kábel vezet a leszálló kondenzátorgömbökhöz

Az alsó részben volt kör alakú nyíláson keresztül léptünk be az űrhajóba. Ez az ajtó valóban elcsodálkoztatott engem. A nagybácsim megmutatta nekünk, hogy hogyan nyílt és záródott. Először csak egy kis lyuk jelent meg a jármű külső felületén, amiből senki nem gondolt volna ajtóra vagy nyílásra, mert még egy varrat sem volt látható. Aztán a nyílás egyre nagyobb és nagyobb lett, hasonlóan egy fényképezőgép zárjához, amíg csak elég nagy nem lett ahhoz, hogy akadálytalanul átmenjen rajta egy magas növésű vénuszi ember. Amikor az ajtó bezárult, a kör alakú nyílás egyre kisebb és kisebb lett, amíg csak el nem tűnt. Nyílásnak semmi nyoma nem maradt utána, hanem csak a tiszta fémfelület. A nagybácsim megpróbálta ezt tudományosan elmagyarázni nekem, de nem értettem meg. Valami olyasmi rémlik, hogy a jelenségnek a molekulák szétválásához volt valami köze. Belül megmutatta nekem, hogy hol üljek. Az űrhajó közepét egy kb. 70 cm átmérőjű oszlop képezte, amelyik a padlótól a fenti üvegkupoláig ért. Ezt alul körbevette egy nagy lencse, amelyen keresztül repülés közben láthattam a talajt. A lencse körül szabályos távolságokban ívelt párnázott padok voltak az utasok számára. Én itt ültem le a másodpilótánkkal, míg a nagybácsim az irányítópult előtt foglalt helyet, amelyik azzal a fallal szemben volt, amelyben megnyílt az ajtó. Odin bácsi elindította az űrhajót. Egy halk zümmögést lehetett hallani. El tudom képzelni, hogy a nagybácsimat kiképezték ennek a típusú űrhajónak a vezetésére, még mielőtt elhagytuk Teutóniát, mert úgy tűnt, hogy pontosan tud mindent. Én egyébként ezekben a percekben nem nagyon figyeltem, mert még mindig az új testemmel voltam elfoglalva, és azzal, hogy milyen kényelmetlen volt az. Arra emlékszem, hogy egy kör alakú mező oldalai mentén mindenféle világító képernyő volt,

114

melyek villámló színűek voltak, rácsháló mintáik voltak, és színes hullámvonalaik, amelyek fel-fel villantak, majd megint kialudtak. A látható képek segítettek neki az űrhajó kormányzásában, mondta Odin bácsi. Azok jelezték a világűrben a különböző mágneses feltételeket, és a légköri viszonyokat a bolygók körül. Az irányítópult nagyon egyszerűen nézett ki. A nagybácsim egy forgó kagylós széken ült, egy ferde pult előtt, amelyen négy gomb volt és egy kar. A pult fölött két képernyő volt. Az egyik valami olyasmit mutatott, mint egy kis négyszögekből álló rácshálós minta színesen felvillanó cikk-cakkos vonalakkal. Mindegyik négyzet meg volt számozva és más volt a színe. Mindezek a képernyők biztosan nagyon lényegesek voltak. A pilóták egyike mindig nagyon gondosan szemmel tartotta őket. Egy másik képernyő a pilóta előtt annak a vidéknek a képét mutatta, amely fölött az űrhajó éppen haladt. Ez a képernyő össze volt kapcsolva egy sor kis lencsével, amelyek körben az űrhajó peremén voltak elhelyezve. Csak később magyarázták el nekem, hogyan működött az űrhajó. Odin bácsi azt is mondta, hogy a Retz-ben történő leszállás és néhány perces tartózkodás után átszállunk egy nagyobb anyahajóba, amelyik a mély világűrbe történő utazások alkalmával sok ilyen kisebb hajót visz magával. Az a csodálatos ezekkel az űrhajókkal történő repülésnél, hogy mozgást a legkisebb mértékben sem lehet közben érzékelni. Én az összes repülésem alkalmával sose éreztem legkisebb légörvényeket sem vagy gyorsulást-lassulást vagy fel- vagy leszállást. Még akkor is, amikor ez az űrhajó óránkénti több ezer mérföldes sebesség mellett 90 fokos fordulatot hajt végre, utasainak folyamatosan az az érzése, hogy egy szilárd alappal rendelkező helyiségben van. Az utasnak ki kell néznie az ablakon vagy a kémlelőlencsén, hogy érzékelje, hogy a hajó mozog. Így én is egészen addig, amíg meg nem láttam, hogy a talaj eltűnt alattunk, nem tudtam, hogy elemelkedtünk. Nos, egyszer csak feltűnt alattunk Retz városa és leszálltunk a túloldalán, közel a főkapuhoz. A városfalon belül űrhajók nem tartózkodhatnak. Mind a hárman elhagytuk az űrhajót és gyalog mentünk a főkapu irányába. És bár nem volt számomra könnyű, de sikerült saját lábaimon mennem egy rövidebb távot, mialatt Odin bácsi fogta a kezemet. Időszakonként megemelve vitt engem. Az Arany Bölcsesség Temploma felé tartottunk, hogy fogadjuk a mester áldását - egyik kedvenc mesteremét. Retz a fizikai síkon majdnem megegyezett az asztrális várossal. Ezt akkor vettem észre, amikor áthaladtunk a kapun és beljebb mentünk. Miután már voltam ott elég gyakran, most nem ébredt fel bennem a kívánság, hogy ilyen körülmények között további felfedező sétát tegyek a városban. Olyan állapotban voltam akkor, hogy kevés kedvem volt bárminek a megtételére. Retz földi léptékkel mérve mennyeinek tűnik, de az asztrális Retz-cel összehasonlítva a fizikai város szépsége már korlátozott. A színek nem tiszták és sugárzóak, az épületek nem fénylők, és az általános közérzet sem ugyanolyan. Könnyen meg tudtam érezni a sokkal alacsonyabb frekvenciájú rezgéseket. A mester ugyanolyan szép volt, mint mindig. El kell, hogy mondjam, hogy egy mester nagyon jól tud együttműködni az emberekkel egy sor különböző szinten is. Ez az egyik oka annak, hogy mesternek hívják őt. A templomban beszéltünk vele, bölcs szavakat intézett hozzánk. Már nem emlékszem arra, hogy mit mondott, talán azért, mert üzenete csak nekünk szólt.

115

Miután visszatértünk a fedélzetre, nagybácsim az ismert zümmögés mellett megint elindította az űrhajót. Megint nem vettem észre, hogy mikor emelkedtünk fel, de amikor már száguldottunk felfelé, láthattam alattunk Retz-et, ahogy egyre kisebbé és kisebbé vált. Egy pillanattal később már enyhe szög alatt a Vénusz felső atmoszféráján száguldottunk keresztül. Az ég sötétebbé vált, mert már majdnem bekövetkezett az alkonyat, amikor elhagytuk Retz-et. Ezen az utazáson kevés szórakoztató dolog történt. Engem annyira lekötött az, hogy a Vénusz tájait figyeljem, hogy alig vettem észre, hogy nagybácsim és kísérője helyet cseréltek. Amikor Odin mellém ült, elmondta, hogy ezt az űrhajót csak rövid távolságokra használják egy bolygó légkörén belül. A tulajdonképpeni űrutazásnak egy sokkal nagyobb hajó fedélzetén kell végbemennie, amelyik akár 50 ilyen kisebb űrhajót is magába tud fogadni. Az anyahajó csak ritkán szállt le, és közvetlenül a térből vette az energiát önállóan - bármilyen hajtóanyag segítségül hívása nélkül. A 'konvoi'-nak nevezett kisebb hajókat az anyahajókban rendszeresen fel kellett tölteni energiával. Amikor körbenéztem a konvoi-ban, láttam, hogy ez az űrhajó nagyon egyszerűen volt felépítve. Középen volt a nagy, kör alaprajzú kabin, amelyben épp ültünk. E fölött volt egy tárolótér tartalék alkatrészek és javítószerszámok számára. Bár a mi technológiánk nagyok fejlett, mégis zavarok előfordulhatnak, és rendszeres karbantartás szükséges. Ezért viszünk magunkkal speciális felszerelést vészleszálláshoz is. Szokás szerint ezek a kis hajók csak néhány utast szállítanak, vészhelyzetben azonban el lehet helyezni biztonságosan több személyt is a fedélzeten. Volt még egy járható helyiség, amely egy oldalsó szerkamrához hasonlított. Ez volt a kapcsolóhelyiség, amelyben biztosítékok, vezetékek és fel-felvillanó fények voltak. Kis gyerekek, mint én, ide nem tehették be a lábukat. Egyszer csak mindkét pilótán láttam, hogy valami fontos kellett történjen, mert figyelmük hirtelen a képernyők felé fordult. Aztán én is megpillantottam a kémlelő lencsén keresztül egy nagy, sötét, árnyékos tömeget mellettünk - az anyahajót. Fénypontok voltak jól láthatók, az űrhajó kerek ablakai. Lassan közelebb és közelebb lebegtünk a hosszú, hengeres hajó tompa végéhez. Egy fényrésen keresztül siklott le a mi hajónk, mígnem csak egyszer előszörre ennek a járműnek a fedélzetén egy kis lökődést éreztem. Odin magyarázta, hogy az anyahajó sínei érintkezésbe kerültek a mi kör alakú járművünk széleivel, és ezeken a síneken fogunk becsúszni mélyen az űrhajó belsejébe. Ezután már nem éreztem semmiféle mozgást, hanem a mi űrhajónk ajtaja kinyílt egy kis korlátos rámpa mellett. Egy gyönyörű szép hölgyet pillantottam meg, akit egy marsi embernek ismertem fel, és egy férfit, aki úgy nézett ki, mint egy szaturnuszi. Ők arra álltak készen, hogy üdvözöljenek bennünket, amikor kiszálltunk az űrhajónkból. Két kísérőjük kábeleket kapcsolt rá a hajóra, miközben mi meg felfelé emelkedtünk egy emelőrámpával. Egy hosszú átjáró bejáratánál álltunk meg, és két kísérőnk kézen fogott engem és vezettek. Először az előcsarnokba, egy óriási, hosszúkás helyiségbe érkeztünk, amely nagyon egyszerűen volt berendezve és könnyen képes volt befogadni száznál is több utast is. Ittott egy-egy csoport szék, heverő és asztal volt elhelyezve. A színválaszték is nagyon egyszerű volt. Az egyik zónában kék szőnyegek voltak és a bútorok tompa sárgás

116

árnyalatúak voltak, míg a csarnok másik vége drappos és földi színekre volt festve. Az egész helyiség nagyon szépen és elegánsan nézett ki. A világítás itt is, és az egész anyahajóban is ugyanolyan különös volt, mint a mi saját hajónkon. Szelíd, finom fény töltötte meg a levegőt, mintha maga a levegő fénylett volna. Nem voltak világítótestek és árnyékok. Az előcsarnok falai mentén szabályos távolságokban csobogó ivóvízadó helyek voltak kiépítve. Észrevettem egy portrét is, amely a férfi és nő perfekt egyensúlyát ábrázolta, és egyszerűen "Az Istenség" nevet viselte. Ezt a képet sok űrhajón meg lehet találni. Azt mondták nekem, hogy ezt a lényt 'Elam'-nak nevezték, a fizikai sík urának. A falakon lévő rajzok annyira hasonlítottak fényképekhez hogy nem tudtam azoktól megkülönböztetni őket. Voltak ott különböző bolygók ábrázolásai, azok városai, és egy sor az űrhajóik közül. A tájképek és tengeri panorámák úgy néztek ki, mint a földiek, ennyire univerzálisak a természet alkotásai. Az előcsarnokról azt lehet mondani, hogy nem volt ott semmilyen fölösleges felszerelés, egyetlen egy képes folyóirat vagy újság sem. Itt-ott állt egy-egy szobor, ez volt minden. Az előcsarnok alatt az űrhajó éttermébe jutottunk. Egy hosszú asztal várt ránk, megrakva felséges kinézetű ételekkel. Néhány szék kivételével minden hely foglalt volt. Az asztalfőnél az anyahajó mestere ült, nem a parancsnok, hanem a szellemi mester. Minden vénuszi hajón hagyomány már, hogy jelen van egy mester. Az asztal két oldalán ugyanannyi férfi és nő ült. Ők különböző bolygókról származtak. Ez az űrhajó ugyan a Vénuszon készült, de nem tartozott egyik bolygóhoz sem. Önkéntesen megosztották a Bolygók Testvériségének minden tagja között. A vénusziak mellett felismertem, hogy voltak ott emberek a Szaturnuszról, a Marsról és a Jupiterről is. Ebben az esetben a mester egy vénuszi testvér volt, mert most egy vénuszi vállalkozásról volt szó. Amikor az asztalhoz ültünk, nem mutattak be minket egymásnak a neveinknél fogva. Nevek használata helyett sokkal fontosabb az, hogy kölcsönösen hallgatással vegyük észre jelenlétünket. Nekünk szokás szerint még neveink sincsenek, hanem csak a sajátos, kire-kire önmagára jellemző rezgéseink. Az én nevemet és a nagybácsimét az étkezés után ismertették. Ők Sheilának neveztek engem, ahogy később a Földön hívnak majd. Minden jelenlévő mondott egy áldást. Aztán csendben ettünk. Ha valakinek volt valami fontos mondanivalója, akkor mindannyian tiszteletből mindig abbahagytuk az evést, és rá figyeltünk. A vacsoránk egy nyers salátával kezdődött és egy sajtkompozícióval. Én előételként kedvenc gyümölcsömből, yunyából kaptam egy darabot. Hús nem volt, hanem ahelyett enyhén párolt zöldséget kaptunk sült sajt-öntettel. A kenyér földi viszonyokhoz képest meglehetősen különös volt, sötétbarna volt és enyhén édeskés olyan fánk ízű -, vékony szeletekből állt. Az a víz, amit ittunk, más volt, mint amilyet a Földön szoktak az emberek inni. Valamivel sűrűbb volt, híg olajhoz hasonlított egy kicsit, és teljesen íztelen volt. A mi bolygónkon ilyen víz van forgalomban. Minden étel felséges volt, még az én új, finom ízlelő idegeim számára is. A közös étkezés után a mester beszélt hozzánk, és elmondta, hogy az én Földre történő utazásom egyedülálló, mivelhogy én gyerekként egy teljesen tudatos emlékezettel fogok megérkezni. Azt is mondta, hogy az utazásom okainak egyike karmikus természetű, de hogy van még egy másik küldetésem is, ami majd csak később bontakozik ki.

117

A mester azzal folytatta, hogy életem folyamán később majd több fény fog derülni a földi tartózkodásom igazi okára (és a megérkezés különös módjára). Az én utazásom azért különleges, mert nem csak azért megyek, hogy kiegyenlítsem saját, személyes karmámat. A következő gondolattal fejezte be szavait: "Életében később az emberek csodálni fogják őt bátorságáért." Az anyahajó érdekes hely volt. A személyzet tagjai úgy tűnt, mindig el voltak foglalva. Nekik gondoskodniuk kellett a hajó irányításáról, a navigációról, a karbantartásról és javításról, az étkezések előkészítéséről ( hisz mivel itt már nem volt megjelenítés ), a konvoi-ok ellátásáról és karbantartásáról is, arról a sok tudományos programról nem is beszélve, amelyekkel szintén meg voltak bízva. Megtudtam, hogy a személyzet két-két tagja két-két napig végzett egy feladatot, mielőtt másik munkára váltottak volna át. Ez azt jelentette, hogy mindenki képes volt elvégezni mindegyik munkát a hajón - az anyahajó vezetésétől és navigálásától kezdve a konyhagépek kezeléséig bezárólag. Minden munkaperiódus végén tartottak egy általános összejövetelt a személyzet tagjai számára. Én két ilyen ülést figyelhettem meg, egyet az első napon a különleges vacsora után, és egy másikat a második napon röviddel a földi légkörbe való belépés előtt. A Földre történt utazás körülbelül 2 napig tartott. Az étkezés után engem egy speciális űrruhába öltöztettek, ami úgy nézett ki, mint egy síruha. Aztán végignéztem, hogy hogyan tartják meg az általános összejövetelt. Ez valóban inkább egy informális beszélgetés volt, amelyen beszámolókat adtak le és új ötleteket tettek közzé. A problémákat mindig az egész csapattal beszélték meg, hogy közösen és kreatívan dolgozzák ki a megoldásokat. Jegyzőkönyveket ismertettek az űrhajó küldetésének előrehaladásáról és a tudósok által folyamatosan végzett legfrissebb kísérletekről. Az egyik fő oka annak, hogy ezek az anyahajók bebarangolják a világegyetemet az, hogy kutatják annak összefüggéseit. Tudósok egy csapata mindig tartózkodott a fedélzeten, hogy tanulmányozza a bolygók légköreinek körülményeit és kielemezze a bolygókon és azok környezetében végbemenő változásokat. A mi népeinket azért vonzza a világűr, mert még nem tudnak mindent vele kapcsolatban. Amint felfedeztek valami újat a tudósok, közölték ezt a tudást a személyzet többi tagjával is. És naponta ismertették a tesztek és kísérletek eredményeit - hogy mit fedeztek fel, és miben álltak a további problémák. Nem emlékszem ennek a találkozónak minden részletére, mert az én érdeklődésem nem terjedt ki annyira. Kaptam ajándékba egy festőkészletet, és azzal festegettem a személyzet két nőtagjával együtt. Azon az estén elmesélte nekem a nagybácsim azokat a dolgokat, amelyekkel a földi gyerekek szoktak játszani, akik nem tudják csak úgy egyszerűen maguk megjeleníteni a játékaikat, mint a vénuszi gyerekek az asztrálsíkon. És amiket felsorolt, azok között voltak kifestőkönyvek és zsírkréták is. Az a festőkészlet, amit ott kaptam, hasonló volt, és megkedveltem, de nem vihettem magammal. Az alvással szerzett első tapasztalatom váratlanul lepett meg. Egyelőre még az alvás szükséglete nem volt bennem tudatos, mert az asztrálsíkon csak a szellem pihenése létezik. Addig, amíg a szellemem élénk volt, asztráltestemet nem kellett pihentetnem. A fizikai test megjelenítése óta az élményeim számomra annyira újak és különösek voltak, hogy az alvásra nem is gondoltam.

118

Az előcsarnokban voltam, ott ültem és odafigyeltem a szomszédos beszélgetésre, amikor a fejem egyszer csak lebiggyedt - bang ! Megijedve tértem újra magamhoz, és nem tudtam mire vélni ezt a jelenséget. A fizikai testem nagyon különösen viselkedik, gondoltam magamban. Ez megtörtént aztán újból, majd megint, míg valaki odajött hozzám. Elmagyarázta nekem, hogy most már fizikai testem van, és hogy az maga gondoskodik a pihenéséről, ha nem adom azt meg neki. Ez a testem még akkor is el fog aludni, ha a szellemem éber, mondta. Tehát ez így működik, gondoltam magamban. A tudatos szellem most teljesen háttérbe szorul. Ezzel lefeküdtem aludni. A következő napon végigvezettek az anyahajón. Először azt a területet néztem meg, ahol síneken beérkeztek a kis hajók és lesiklottak a hangárzónába. Minden alkalommal, amikor egy konvoi-t fel kellett tölteni, egy férfi csatlakozókat rögzített a szélére és meghúzott egy kart. A piros tekercs aztán az egész feltöltési idő alatt izzott. Megmutatták nekem az alsó szintet is az űrhajó ellenkező végében, ahol az un. csészealjak egy másik légzsilipen keresztül kiléptek az anyahajóból. Az anyahajónak három fedélzete volt. A legalsó fedélzet foglalta magába a tulajdonképpeni hangárzónát, ahol akár 50 konvoi is parkolhatott. A középső fedélzet az előcsarnokból állt, az étkezőből és a pilóták két helyiségéből. A nagy hajó mindkét oldalán volt egy-egy pilótahelyiség. Ezekbe a helyiségekbe nem néztem be, mert ez nem érdekelt. A kísérőim azt mondták, hogy azok nem sokkal másképp néztek ki, mint egy konvoi irányító zónája, csak nagyobbak és bonyolultabbak. Ezekben a pilótafülkékben is voltak a padlóba süllyesztett kémlelőlencsék, csak azok sokkal erősebbek voltak, mint a kisebb űrjárművekben lévők. Majdnem minden helyiségből, de különösen az előcsarnokból a kerek ablakokon keresztül tiszta látás nyílt a világűrbe. Végül én is onnan csíptem el a Föld első futó látványát. Az anyahajó felső fedélzete hálóhelyiségekre és tároló zónákra volt osztva. Minden helyiség úgy nézett ki, mint egy motelszoba, olyan ágyakkal, amelyeket a falból lehetett lehajtani. Nappal a szobák lakószobákként működtek íróasztallal és székkel. Minden szobában volt egy szökőkút és egy mosdófülke is.

A vénuszi anyahajó ( Megjegyzés : ez az anyahajó megegyezik azzal, amelyen George Adamski járt 1953 februárjában, meg azzal is, amellyel Giorgio Dibitonto találkozott 1980-ban! )

119

Magyarázat a képhez :

Untertassen-hangardeck = csészealjak hangárfedélzete ( csészealjak tárolása )

Einfahrts-gleitbahn = a csészealjak bejövetelekor anyahajóba vezető sínpályájuk Luftschleusen = légzsilipek ( alul és felül )

Ankunfts- und Abfahrts-Plattform = érkezési és indulási oldal ( a csészealjaknak ) Lounge od. Wohnraum = váróterem és lakóhelyiség Hinteres Pilotendeck = a hátsó pilótafedélzet Zentral-Kontrollraum = központi irányító helyiség Gleitschienen = továbbító sinpályák Ausfahrt-Gleitbahn = sínpálya a csészealjak indulásához

Vonic megtanított nekem valamit az alvásról, a kiválasztásról és a fizikai test más funkcióiról, de abban az időben még nem értettem ezeket a folyamatokat, mert ebben az életemben még nem volt fizikai testem. A fedélzeten lévő hölgyek egyike elmagyarázta nekem, hogy mire szolgálnak a WC-k, és hogyan kell használni azokat. Én hangosan csodálkoztam ezen. Bár minden szobában két ember alhatott, szokás szerint a személyzet minden tagjának meg volt a saját, személyes helyisége, kilátással a világűrbe. Mindig két szoba osztozott egy kerek ablakon. Kb. 60 ilyen helyiség volt az anyahajóban, de nem mindegyik volt foglalt.

120

Az idő gyorsan telt az űrhajó fedélzetén. A második nap vége felé történt, hogy a személyzet egyik tagja egyszer csak intett, hogy kövessem őt egy kerek ablakhoz. És ott volt a Föld, egy kék-fehér labda a világmindenség sötétsége előtt ! A kék zónák, magyarázta a barátom, óceánok. A tengerek fölött örvénylő felhők különös, de szép mintákat alkotnak, gondoltam magamban. A glóbusz egy része sötét volt, ott, ahol a éjszaka még nem változott át nappallá. Ez volt hát az a bolygó, amelyen hamarosan élni fogok. Az anyahajó csak eddig merült be a Föld légkörébe. Konvoi-unknak kellett megtennie az út hátralévő részét. Az indulásunk órájára mindenki összegyűlt az előcsarnokban, hogy elköszönjünk egymástól. Néhányan egy kézfogással búcsúztak el, mások egy öleléssel, ki-ki saját kulturális szokásai szerint. Nagybácsim, másodpilótánk és én egy folyosón mentünk végig, amelynek ajtajai voltak az űrjármű-hangárhoz. Ott újra ráálltunk az emelőrámpára, majd két védőkorlát mozdult a helyére mellettünk. Ugyanaz a konvoi várt ránk, amellyel jöttünk. Odin vette át a vezetést, én pedig a kémlelőlencse mellett ültem le. Egy pillanat alatt bezárult az ajtó, és érezhettem, ahogy a hajó csendesen és nyugodtan lesiklott a síneken, majd keresztül haladt a légzsilipen és a padlónyíláson. Akkor már egyre nagyobbnak láttam a Földet, amint lebegtünk egyre lejjebb és közeledtünk a nappal és éjszaka határához. Nem sokkal azután egy óriási hegylánc tűnt fel. Nagybácsim észrevétlenül megnyomott egy gombot a kémlelőlencse közelében. Az egyik lencse félremozdult, és egy másik foglalta el a helyét. Ott már nem volt szükségünk olyan nagy nagyításra. A legjobb lencsénk olyan erős, hogy egy olyan űrjármű utasai, mint a miénk volt, meg tudják különböztetni egymástól a lenti utcákon járó embereket, míg az űrhajó még olyan magasan lebeg, hogy alig lehet egy piciny pontként látni fent az égen. Egy védőköpeny zárul a lencse elé, hogy megvédje a szennyeződésektől, amikor a konvoi leszáll. Átrepültünk ezeknek a hegyeknek a csúcsai fölött, és a köztük lévő völgyekben fekvő falvak fényei mind elhúztak alattunk. Az a táj, amelyhez közeledtünk, lenyűgözően szép volt. Amikor hajónk közeledett a Föld napos oldalához, mély benyomást tettek rám az óriási hegyek és a szelíd zöld völgyek. A célunk, mondta nagybácsim, egy szellemi város volt a Himalája hegységben, amely Agam Des néven volt ismeretes. A legtöbb űrutas előbb Agam Des-be érkezik, hogy hozzászokjon a Föld bolygón uralkodó alacsonyabb rezgésekhez.

121

9. fejezet

A bolygók testvérisége

A bolygók testvéri közössége

Minden bolygó sajátos A bolygók evolúciója A be-nem-avatkozás elve Teleportáció Az űrutazás titkai A Föld Holdja egy űrbázis Hogyan működik a mi űrhajónk Vénuszi tudósok

Ha eljön a földi űrhajósok számára az a korszak, amikor először fognak leszállni a Vénuszra vagy a Marsra, azokon az emberi élet nyomaira fognak bukkanni.

( A kiadó megjegyzése : 1976-ban, 1 évvel Omnec kéziratának elkészítése után a NASA űrszondái leszálltak a Marson és érdekes képeket küldtek a Földre. Ezeknek a fényképeknek Vincent DiPietro és Gregory Molenaar számítógép-specialisták általi elemzése hihetővé teszi azt a feltételezést, hogy itt tényleg mesterségesen létrehozott, szimmetrikus monumentális struktúráról van szó. Richard Hoagland egész könyvet írt erről az felfedezésről "The Monuments of Mars" - A Mars emlékművei címmel. ) Ugyanez érvényes a Testvériség többi bolygójára is. A Testvériség természetesen tudja, hogy Titánia civilizációja az asztrális síkon él - ugyanúgy, mint ahogy más bolygókon is ez az eset áll fenn. Egy időn át népünk az asztrális Vénuszról fizikai testeket jelenített meg, hogy újra betelepítse a Vénusz fizikai síkját, vagy hogy a Földön éljen. Azt nem tudom megmondani, hogyan alakult az élet a bolygómon azóta, hogy elhagytam a Vénuszt. Talán a Testvériség más olyan emberei, akik manapság inkarnáltak a Földre, majd fognak beszélni más bolygókon töltött életükről. A más bolygókon létező kultúrák sokaságának felkutatása azzal a kísérlettel egyenlő, mintha meg akarnánk számolni egy strandon a homokszemeket. Ezzel összehasonlítva viszont sok különböző földi kultúra tanulmányozása már gyerekjáték.

122

Egy bolygón lakó lelkek szellemi érettsége az, ami a leginkább meghatározza, hogy milyen lesz ott az élet. Minél fejlettebbek az egyének szellemileg, annál kevésbé lesz nehéz lesz az életük, és annál kevésbé függenek az anyagi technológiáktól. Mi vénusziak jobban hagyatkozunk a léleknek a természetes erejére, amely a mentalitáson keresztül hat. Az élet egy bolygón kezdetben egyszerű és primitív, de ez az állapot csak addig tart, amíg fel nem bukkan valamilyen technológia és az ott nem kezd érvényesülni. Ezután a bolygó eljut egy olyan szintre, amelynél technológiai viszonyai megegyeznek a Földön jelenleg uralkodóval – vagyis amikor a technológia bizonyos mértékben már fejlett, de nagyon összetett. Ez a korábbi fejlődést lezáró stádium olyan szint, melyet a Földnél fejlettebb bolygókon meg lehet találni, ám ott technológia már újra nagyon egyszerű, de egyben nagyon fejlett is. A járás például a helyváltoztatásnak egy egyszerű, mégis korlátozott módszere. Javulásnak lehetne tekinteni a lovaglást. Összetettebb és fejlettebb az autók használata. A szellemi ( asztrál ) testben való utazás azonban még fejlettebb és mégis egyszerűbb, mint a helyváltoztatásnak az alsóbb világokban ismert egyéb módjai. Más bolygók mind valahol a fejlődés skálájának valamelyik szintjén állnak, és mindegyik a saját szellemi fejlettségi szintje szerint halad az egyszerű, mégis technikailag fejlett életmód felé. Néhány bolygó még visszamaradott, mint például a Föld. Erre a helyzetre a Naprendszerben minden magasabban fejlett civilizáció gondoskodóan és részint aggódva reagál. Mert ha a technikai haladás megelőzi a szellemi (spirituális) érettséget, mindig nagy nehézségekre kell számítani. Mint ahogy korábban már megemlítettem, létezik emberi élet a megfelelő formában a Vénuszon, a Marson, a Jupiteren, a Szaturnuszon, az Uránuszon, a Neptunuszon és a Plútón is. Én úgy értesültem, hogy a Plútón túli bolygók még lakatlanok és névtelenek. Ez azonban megváltozhatott, mióta elhagytam a Vénuszt. Eredetileg csak 4 bolygó volt a Naprendszerünkben : a Merkúr, a Vénusz, a Mars és a Jupiter. A 12-ből a többi később alakult ki a teremtés és elpusztulás folyamatos természetes folyamata által. ( Megjegyzés : a Naprendszerünknek jelenleg 12 bolygója van – ezt minden földönkívüli üzenet és elsőkézből nyert tapasztalat megerősíti évtizedek óta! ) Állandóan jönnek létre és szűnnek meg bolygók. Ez viszont ellentmondásban áll azzal, amit sok földi tudós feltételez. A Földön folyó atomkísérletek komoly dolgot jelentenek, mert így a Földön is bekövetkezhet az, ami egykor a Merkúron történt. A keringési pálya megváltozása közelebb vitte a bolygót a Naphoz, és a lakosok kénytelenek voltak elhagyni a Merkúrt. Szerencsére abban az időben a Szaturnusz lakatlan volt, és az űrutazás a Merkúron volt már annyira fejlett, hogy lehetséges volt az evakuálás. A Földnek talán nincs ilyen szerencséje. ( Természetesen az isteni gondviselés a földi emberiségre vonatkozóan is működik - a magyar fordító megjegyzése) A Legmagasabb Istenség Törvényeinek igazságai természeti törvényekként Naprendszerünk más bolygóin is ismeretesek. Mert amiben ezek a magasan fejlett bolygók közösek - ez a Földön jelenleg nem érvényesül kellő mértékben - az az, hogy a fejlett emberiségek tudatosan a Szellem Törvényei szerint élnek, ezért ezeket az igazságokat életük legfontosabb részévé teszik. Mi, fejlett bolygói lények, embertársainkat nem fizikai testük vagy szellemük, tudatszintjük, szokásaik vagy alacsonyabb szintű tulajdonságaik által azonosítjuk. Ezek csak múló-változó álarcok. Mert minden élőlény egy halhatatlan lélek, aki valahogy

123

kifejezi önmagát, és ezért megértéssel viszonyulunk az élet dolgai iránt, ahelyett, hogy csak megítélnénk azt. A szellemileg, spirituálisan fejlett bolygók lényei mind tudatában vannak a karma törvényének, és az ott élő lelkek tudják, hogy egy napon szembesülni fognak minden jó és rossz cselekedetükkel. Azt is tudják, hogy a halál nem abszolút véget jelent, hanem csak egy átmenetet a másik világba. Ezért az élet törvényeinek felismerése hatalmas változást okoz az emberek cselekedeteiben! A Földön is megváltozna az élet, ha csak annyi történne, hogy az emberek széles körben megértenék és elfogadnák a karma törvényét. Csak az egyének belső fejlődése fogja kivezetni a Földet a háborúk és a zsarnokság korszakából. Nektek azért vannak ilyen bajaitok, mert még mindig akarjátok azokat. Amint belsőleg elegetek lesz ezekből, belsőleg növekedni fogtok. A lelkek általános ellensége természetesen az un. kal-erő, az a negatív erő, amely átáramlik a tudaton, annak érdekében, hogy eluralkodjon az adott ember szellemén és érzésein, és azáltal friss karmát teremtsen. Mivel ebben a világban mindig a gondolatok és az érzések képezik az okokat, a gondolatok és érzések fölötti uralom a sors fölötti uralmat is jelenti. Az emberen keresztül áramló negatív áramlat az 5 szenvedély, a sóvárgás, a düh, az önteltség, a kéj és az anyagi dolgokhoz való kötődés egyikében-másikában, vagy valamelyik kombinációjában mutatkozik meg. Ha az emberek összességükben uralmuk alatt tartják ezeket a szenvedélyeket, akkor nagy mértékben javul az élet és hasonlítani fog arra, ami a Vénuszon és a Testvériség néhány más bolygótagján már létezik. Ha ilyen belső önuralom általánossá válna, akkor nem lennének vitatkozások, összetűzések, konfliktusok és háborúk. Az utolsó bolygók közötti háború ebben a Naprendszerben már akkor lezajlott, amikor a Ti társadalmatok még nem is létezett. Az élet külső körülményei mindig a gondolatok és érzések fölötti belső ellenőrzést/uralmat tükrözik vissza. Ha megpróbáljuk megérteni a Földdel szomszédos bolygók emberiségeit, ezáltal olyan felfedezésre jutunk, ami a fizikai jelenségeken túllépett emberi lényekre jellemző. Mi, fejlett lények, mindenekelőtt azzal a tudattal viszonyulunk más emberekhez, hogy minden élőlény egy halhatatlan lélek, és az alsóbb világokban való tartózkodása csupán iskolát jelent számára. Túltekintünk tehát az emberi nézőpont korlátozottságán. Ha a Földön olyan emberrel találkozunk, akinek előítéletei vannak vagy valamilyen okból negativitást hordoz, akkor ezt azért fogadjuk el, mert az ilyen megnyilvánulások is azon ember tudatszintjének a kifejeződései, melyekben benne van minden, amit ez az ember idáig megtanult. Tudatosítjuk magunkban azt a szemléletet, hogy tulajdonképpen senkiről sem mondható el, hogy nincs igaza, mert mindenkinek csak véges lehet a tudása, miközben a tapasztalatai változtatják meg az alap-beállítottságát meg az ismeretszintjét. Mi, vénusziak arról vagyunk ismertek, hogy minden élő megnyilvánulás irányába szerető érzést tanúsítunk, és békés és oldott kisugárzást terjesztünk. Minden helyzetben boldogok tudunk lenni, és ahelyett, hogy valamely negatívumnak tartanánk egy helyzetet, elfogadjuk azt egy tapasztalatnak, amely segít bennünket a növekedésben, bármennyire negatívnak is tűnjön az számunkra. Nagyon egyszerű jól kijönni más bolygók embereivel. Van egyfajta belső minőségünk, amely vonz másokat.

124

Mi nem vagyunk jobbak, mint a Földön élő emberek. Nekünk csak meg volt a lehetőségünk arra, hogy ez alkalommal olyan környezetben szülessünk meg, amely békében van önmagával és lehetővé teszi a szellemi igazságok komoly érvényre jutását. Közülünk is sokan éltek korábban a Földön. Minden emberben benne rejlik az az erő, mellyel megváltoztathat mindent, amivel nem ért egyet. És ez egyszerűen úgy történik, hogy minél jobban elképzeli magának azt, amit szeretne. A földiek között legtöbben nincsenek tudatában ennek a bennük lakozó erőnek, azért hajlamosak arra, hogy olyan embereket tiszteljenek, akik megtapasztalták ezt az erőt és megtanulták meglátni azt. Nekünk meg van a lehetőségünk arra, hogy megvalósítsuk önmagunkat, azaz akik és amik vagyunk, míg a Földön élő ember nem valósítja meg azt a nagy potenciált, ami annál fogva van benne, hogy egy egyéniség. Minden egyénnek tehát azt az utat kell választania, amelyet leginkább szeretne járni. A kiegyensúlyozottság és a be nem avatkozás az életnek olyan alapvető elvei, melyek által a mi népünk évszázadokon keresztül nagy eredményeket ért el. Ezek az elvek alapvető jelentőségűek a szellemi fejlődés szempontjából, mikor a lélek az alacsonyabban fejlett világokban az önmegvalósítás és istenivé válás felé vezető utazást éli át. Ezek olyan leckék ( feladatok ), melyeket a Földön még sok embernek meg kell tanulnia. A be-nem-avatkozás egy szellemi törvény minden egyén szabadságának biztosítására. Még két ember sem gondolja, érzi mindig ugyanazt, reagál mindig ugyanúgy, rendelkezik ugyanazokkal a szokásokkal és álláspontokkal vagy szellemi ( spirituális ) fejlettséggel. Minden egyénnek meg van az ő saját, személyes világa, amit a szellemi törvény szerint tiszteletben kell tartani. Ezt a Földön nagyon sokan nem ismerik fel vagy értik meg, ami sok mai problémának a mélyebb okát képezi. Ha az emberek több figyelmet fordítanának saját életvitelükre, kevesebb probléma lenne a világban. Minél inkább beleavatkoztok mások életébe, annál jobban bele fognak ők is avatkozni a Tiétekbe. Ilyen módon működik a karma törvénye. Az olyan vélekedés, hogy a másiknak valamilyen meghatározott emberré kell válnia, vagy meg kell, hogy feleljen bizonyos normáknak vagy szokásoknak, beavatkozáshoz vezet. Az az ideális, ha elfogadjuk a másikat egyéniségnek az ő szintjén, aki mint lélek végzi az ő sajátos feladatait. A beavatkozás magába foglalja azt is, ha rá akarunk erőltetni gondolatokat vagy álláspontokat másokra, kérés nélkül segítünk másoknak, tanácsokat osztogatunk, vagy azt is, ha azt gondoljuk, hogy az, amit más csinál, az helytelen. Az, ha megpróbáljuk megérteni, hogy mások miért cselekszenek, gondolkodnak vagy éreznek úgy, ahogyan, az sokkal jobb, mint csupán ítélkezni fölöttük. Az ilyen magatartás segít is minden egyénnek, hogy jobban megértse önmagát. Mi nem vitatkozunk! A megértést keressük, és azt érezzük, hogy az, amit a másik szeretne mondani, fontosabb, mert ő már tudja, hogy mi jár az eszében. A kiegyensúlyozottság annyira fontos az életben, annyira univerzálisan fontos, hogy az összes alsóbb világban élő élőlény mind törekszik rá. Az attól való tartózkodás, hogy valamilyen szélsőség rabjává váljunk az életben, az egyik út ahhoz, amely által meg lehet szabadítani a lelket a tér és idő alacsonyabb világaitól. Sajnos a Földön csak kevesen tanulják meg az egyensúly leckéjét.

125

Az, hogy egy lélek kiegyensúlyozott, azt jelenti, hogy minden tekintetben kiegyensúlyozott. Még az evésnél is meg kell próbálni egyensúlyt tartani a pozitív és a kal-étkek között. Elég szomorú, hogy a Földön "civilizált" emberek főleg kal-táplálékot vesznek magukhoz. A kívánságait tekintve egy embernek mindig képesnek kell lennie arra, hogy távolságot tudjon tartani bármely dologtól vagy helyzettől, máskülönben e világ dolgainak a rabjává válhat. Nem kell sem elkötelezettje, sem merev tagadója lenni valaminek. Egy ilyen középútnak a járása néha olyannak tűnik, mintha egy kés élén táncolnánk. A szellemi ember néha jó szellemi erő és néha kal-erők csatornája. Az egoista ember majdnem mindig a negatív kal-erők csatornája. Az sem lenne olyan jó, ha egy csapásra ki lehetne zárni az emberi tudat 5 szenvedélyét az életből, mert ez azt jelentené, hogy a pozitív polaritás szempontjából kiegyensúlyozatlanok lennénk, és így nem tanulnánk meg a fölöttük való uralkodás leckéit. Ezek a tapasztalatok viszont elvezetnek egészen addig a pontig, amikor valamely ember képes lesz ugyan arra, hogy élvezze a fizikai világ lehetőségeit, de remélhetően anélkül, hogy annak a rabjává válna. Az ezen összefüggések felvillantása mögötti egyik szándék az, hogy segítsünk az embereknek, hogy képesek legyenek eljutni földi életükben egyfajta egyensúlyra. A kiegyensúlyozottság fontos az embernek a természettel való bánásmódjában is. Az elmúlt évtizedekben rengeteg kárt okoztak az emberek a Föld érzékeny ökológiai rendszerében, és ez a pusztítás továbbra is folytatódik. ( Megjegyzés : még egyszer hangsúlyozzuk, hogy Omnec Onec e könyv kéziratát 1975-ben írta ) Korszakokkal ezelőtt már a Vénuszon és a Marson élő népek is ráébredtek arra, hogy önmagukat pusztítják el, ha a természetet pusztítják. Elkezdték tehát újra tisztelni a természetet azáltal, hogy visszaadták a talajnak azt, amit elvettek tőle, és nem pusztítottak ki mindent annak érdekében, hogy városokat és falvakat építsenek. Ha a világszerte sajnálatos talajviszonyokat a Földön nem kezelik, és nem állítják le a növénytermesztésre alkalmazott vegyszerek használatát, az emberiség nem fog megélni még egy évszázadot sem a Földön! Más fejlett bolygókon nincs betegség, és az átlagéletkor azokon sok száz év. A húsz év fölötti és harmincas éveik elején járó vénusziak nem mutatják öregedés jelét. Ennek sok tényező az oka : az ottani emberek szellemi alapállásától kezdve egészen a Vénusz bolygóból fakadó befolyásokig. Ha Ti a Földön tudnátok a táplálkozással kapcsolatos igazságot, és alkalmaznátok azt, ugyanarra a kitűnő egészségre számíthatnátok, amelynek mi örvendünk. Sok, a Földön ismert és rettegett betegséget tulajdonképpen az a táplálék okoz, amit az emberek elfogyasztanak, vagy épp nem vesznek magukhoz. Az, hogy egészséget várjunk el amellett, hogy mérgezett és hiányos táplálékot fogyasztunk, ugyanolyan, mintha az autótól várnánk el, hogy tejjel menjen benzin helyett. A betegségek egyben tünetek is. Az okok három szinten léteznek: a gondolatok, az érzések és a fizikai cselekedet szintjén. Negatív gondolatok és érzések végül a fizikai test szenvedéseiben fognak visszatükröződni. A tárgyak szállítása a Vénuszon energia-anyag átalakítókkal történik. A küldő egység az anyagot energiává alakítja át, míg a fogadó egység visszaalakítja az energiát anyaggá. Korábban ehhez mindenekelőtt levitációs gépeket használtak. Azok kifejlesztése

126

körülbelül abban az időben történt, amikor a mágneses erőt először használták fel az űrutazáshoz. Az űrutazás sok évszázad óta szorosan össze van fonódva a mi életmódunkkal. Minket az ösztönzött a bolygónk felszínének az elhagyására, hogy többet tudjunk meg az univerzumról és annak természeti törvényeiről. Űrhajóinkban, anyahajókban és a konvoi-okban egyaránt, nagyszámú tudós és szakszemélyzet tartózkodik. És mivel a változás alapvető megnyilvánulás mind az alsóbb világokban, mind nálunk, ezért mindig találunk valami új, figyelemre méltó jelenséget és így tanulni valót is. Sok előnye van annak, ha egy bolygó hozzátartozik a Testvériséghez. A Földön kívül az összes bolygó összefogott egy Szövetségben, ugyanolyan okból, amiért két személy is összefog egy közös ügyért és érdekért. Mi mindig fel vagyunk készülve arra, hogy segítségére legyünk egy másik bolygónak vagy űrhajónak, amelyik éppen szükséghelyzetbe került; vagy ásványokat és növényeket osszunk meg egy szomszédos bolygóval, amelyen esetleg abból nincs elegendő. Tudósaink, közösen más bolygók tudósaival, erőfeszítéseket tesznek együtt annak érdekében, hogy a képzelőerő csodás alkotásait létrehozzák. Minden naprendszerben nagy gondot okoz a Kal Na-ar vagy negatív gyerek, ahogy mi nevezzük a Föld bolygót. (A Föld tulajdonképpeni vénuszi neve fonetikus átírással így hangzik : Dzsalata Dzsiom.) A Föld jelenlegi fejlődésével pedig gyakran fenyegetést jelent mind a saját, mind a közeli bolygók túlélésére. Korszakokkal ezelőtt a Hold egy operációs bázissá vált a mi Földdel kapcsolatos munkánk számára. Itt kiterjedt településeket és szállítórendszereket építettünk viszonylag félreeső völgyekben és kráterekben. Erről a tényről többet is közzé fognak tenni a közeli jövőben. ( A kiadó megjegyzése : Említésre méltó ebben az összefüggésben Fred Steckling-nek az időközben megjelent könyve: "We Discovered Alien Bases on the Moon" - 'Idegen bázisokat fedeztünk fel a Holdon'. Ez a könyv fényképeket közöl a Hold felületén talált érdekes struktúrákról, amelyek mesterséges építészeti alkotáasokra emlékeztetnek, továbbá feltűnő fényjelenségek felvételeit is tartalmazza. ) Létesítményeink között hatalmas hangárok is találhatók, melyekben anyahajóink biztonságosan karbantarthatók és tárolhatók. Nálatok a nyilvánosságot teljesen félrevezették a Holddal kapcsolatban. A holdak nem kihalt mellékbolygók, hanem kis bolygók, amelyeket ugyanolyan gondossággal terveztek meg, mint azokat a bolygókat, amelyek a Nap körül keringenek. A Föld Holdjának van olyan légköre, amely emberi életet tesz lehetővé. Felületén van víz, növényzet, vannak baktériumok, rovarok és kis állatok. A Hold felülete legnagyobb részben sivatag, és a hőmérséklet nagyon magas. Viszont a mi embereink egyelőre még képesek ott élni a szabad levegőn speciális felszerelés nélkül hasonlóan más odalátogatókhoz. Idővel az emberi test képes alkalmazkodni a ritkább légkörhöz. Nekem mint gyereknek a Vénuszon nem csak tanították azt, hogy a Föld Holdja lakható, hanem magam is meggyőződtem erről egy testen kívüli tapasztalat alkalmával. Az anyahajóval történt utazásunk alatt egy alkalommal nagybácsim mellém ült, hogy elmagyarázza nekem az űrutazás egynémely titkát. A mi roppant nagy technikai

127

fejlettségünk annak az eredménye, hogy hasznosítjuk a természeti erőket, ahelyett, hogy ellenük dolgoznánk. Űrhajóink, mind az anyahajók, mind a csészealj alakú konvoi-ok képesek olyan műveletek végrehajtására, amelyek csodáknak tűnnek, azáltal, hogy felhasználják a tér természetes energiáit, a napenergiát és a mágneses energiát. A mi hajóinkat a nehézségi erő és a súrlódás nem befolyásolja, azonkívül hatalmas sebességek mellett képesek manőverezni. Földi megfigyelők radaron mérték űrhajóinkat hihetetlen sebességekkel. Hegyesszögű fordulókat figyeltek meg óránkénti több ezer mérföldes sebességeknél, extrém gyorsulási és lassulási értékeket, amelyeknek elméletileg minden fedélzeten tartózkodó utast szét kellene préselniük. A titok a mágneses erő használatában rejlik, mágneses mezők és napenergia használatában. Minden anyahajónak és kis űrhajónak van a belsejében valami olyan, amit én központi árbocnak vagy pólusnak neveznék. Az anyahajóban ez a pólus hosszában fekszik, míg a konvoi-ban fentről lefelé látható a központi helyiségben. Ez az árboc a hajó mágneses pólusaként szolgál, és segít abban, hogy olyasféle mágneses mező épüljön fel az űrhajó körül is, mint amilyen minden bolygó körül és azon belül létezik. Úgy, mint ahogy a Földnek is van egy északi és egy déli pólusa, űrhajóink is rendelkeznek pozitív és negatív polaritású töltéssel. A mágneses gravitációs mező felépítéséhez szükséges erőt közvetlenül a Napból gyűjtik be. A konvoi-ban fent, az üveghez hasonló kupola alatt és a mágneses póluson egy tekercs helyezkedik el, amelyik egy ritka kristállyal van körbevéve. Ez a kristály anyag nagyon hatékonyan alakítja át a napenergiát mágneses energiává. Egy állandó aranypólus is közreműködik még a szükséges mágneses mező létrejöttében. Az arany a mágneses erő egyik legjobb vezetője. Ha egyszer tisztán be van állítva a mágneses mező, akkor a konvoi-t vagy az anyahajót egy független képződménnyé teszi, eltérően a Ti repülőgépeitektől és űrhajóitoktól, amelyek függenek a Föld mágneses terétől és a légkörtől. Úgy, hogy a mi hajóink önmagukban kis bolygóknak felelnek meg. Egy bolygó vonzerejétől való ilyen függetlenséget súlytalanságnak is neveznek. A repülés alatt a mi hajóink egyensúlyban vannak a közelben lévő bolygóval. Ha bekapcsolják az erőt, a hajó súlytalanná válik. Ilyenkor csak kevés tolóerő szükséges ahhoz, hogy leszálljunk egy bolygó felszínére vagy elemelkedjünk onnan. A légköri súrlódást is hatékonyan el lehet kerülni azokkal a mágneses és nagy energia-mezőkkel, amelyek körbeveszik a hajót. A bolygó közelében, annak légkörén belül is olyan helyzetben van az űrhajó, mintha a mély világűrben tartózkodna. A bolygó gravitációja és légköre nem befolyásolják. A konvoi-ban lévő pólus polaritása fordított a felszállásnál és a leszállásnál. A vízszintes repülést vagy tolóerőt három feltöltött, fémes gömb idézi elő, amelyek a konvoi alvázát képezik. Ezek alapvető felszerelései ennek az űrhajó-típusnak, úgy, mint ahogy a mágneses pólus is ezen hajók minden változatánál a meghajtó- és operációs rendszer alapfelszerelését jelenti. Ezeknek a hajóknak a gömb alakú alsó szerkezeti elemei is rendelkeznek mágneses pólusokkal, és elektromosan is töltöttek. Annak az alsó vázelemnek az elforgatásával, amelyre ezek a gömbök rögzítve vannak, ezt az űrhajót egy másik mágneses erővonalra

128

lehet átállítani. Hajóink sebességét csak a világűr aktivitása korlátozza, nem valamilyen önkényes fénysebesség. Egy bolygó közelében az extrém nagy sebességek nagyon veszélyesek. A fedélzeten a legkisebb mértékben sem lehet az űrhajó mozgását vagy gyorsulását érzékelni, akármilyen drasztikus is legyen egy repülési manőver. Hajóink egy másodperc tört része alatt képesek megállni anélkül, hogy az a pilóta vagy az utasok számára a legkisebb megterhelést jelentené. A jármű belsejében csak egy nem mozgó helyiséget lehet érezni. Ez azért van, mert az űrhajó független külső erőktől. A hajónak a megállásig való lefékezése egyidejűleg a pilótának a lefékezését is jelenti, és ő a hajó mozgása ellenére nem érez semmilyen mozgást. A hajó körüli erőterek a levegőben történő összeütközéseket is megakadályozzák. A hajók úgymond lepattannak egymásról, anélkül, hogy megrázkódtatnák az utasokat. Mi még akkor is repülünk, ha hajóinkra lőnek, mert a lövedékek visszapattannak a Földfelszín felé. Ez egyeseket arra a tévedésre vezetett, hogy hajóink visszalőttek volna. Erőtereink védenek minket a légkörön belüli súrlódás és meteorzáporok ellen is. Bár az anyahajók és konvoi-ok titánium-burkolatai segítséget jelentenek, az igazi védelmet az erőterek jelentik. Egyébként nem az itt a Földön ismert szokványos titániumról van szó, hanem olyan anyagról, amit egy bizonyos sugárzó energiával kezeltek, és az okozza az átlátszó hatását is. Csak az anyahajók önellátóak. A konvoi-ok számára szükséges energia egy részét az anyahajóban lévő hangárban töltik beléjük. A konvoi-ok nem hosszú utazásokra készültek. Az anyahajók minden energiájukat közvetlenül a térből nyerik. Biztos forradalmasítaná az életet a Földön, ha bevezetnék a mágneses erő titkait. Képzeljétek csak el magatoknak azokat a változásokat, amelyeket az okozna, ha az energia szabadon hozzáférhető lenne és minden ember számára rendelkezésre állnának mágnesesen meghajtott űrhajók. A negatív erők azonban jelenleg még erősen uralják a Földet. Ők fenyegetettségnek éreznek mindent, ami az egyéneknek több erőt és szabadságot biztosíthatna, beleértve a Legmagasabb Istenség Törvényeit is. Az olyan találmányokat, amelyek jók lennének az emberiségnek, de hátrányosak az uralkodók számára, rendre elzárják a nyilvánosság elől, és vagy megsemmisítik, vagy legalább is lejáratják azokat. A Föld sokat köszönhet a feltaláló, Nikola Teslának az elektromosság területén. Nélküle a Föld most nem tartana ott, ahol tart. Thomas A. Edisonnal együtt villanymotorok és generátorok tervezésén dolgozott. Tesla volt az, aki felelős volt a Niagara-vízesésen létesítendő villanyerőműért. És mire elért a 70 éves életkort több, mint 700 találmány volt Nikola Tesla mögött. De úgy kellene fogalmaznunk, hogy ez az ember túl haladó volt kora számára. Még Edison is ellene fordult, és megpróbálta lejáratni az övénél még briliánsabb ötleteket. Tesla úttörő volt abban, hogy megcsapoljuk magának a Földnek a korlátlanul rendelkezésre álló energiáját. Ő megértette, hogy nem kellene nagy erőművekben energiát termelni. Azok, akik akkoriban megértették, hogy miről beszélt Tesla, sikerült rossz hírbe keverniük ezt az embert a fő felismeréseivel együtt, ezért a földi világ máig nem jutott el

129

a mágneses erő titkainak profitálására. Tesla saját szavai elmondják nekünk, hogy mire akart törekedni: "A kábel nélküli energia legértékesebb alkalmazása a repülőgépek meghajtása lesz." Halála után Tesla laboratóriumait bezárták, és az évek során nagysága egyre jobban elhalványodott. Ma kevés ember tudja a Földön, hogy egyáltalán létezett, és még kevesebben tudják, hogy ő a Vénusz bolygóról jött ide, hogy segítségetekre legyen. ( Megjegyzés : megint ki kell hangsúlyozni, hogy 1975 körül még a világ szinte semmit sem tudott Nikola Tesláról, csak az 1987 utáni, Harmonikus Konvergenciával kezdődő egyetemes spirituális ébredés fedeztette fel az emberiséggel újra Nikola Tesla munkásságát. )

130

10. fejezet

Agam Des

Leszállás Agam Des-ben A spirituális város és lakói A kolostori élet Alkalmazkodás a fizikai viszonyokhoz Mesterek régbe visszanyúló vonala A titkos könyvek Utazás Nevadába Első benyomások Amerikáról A buszbaleset és Sheila halála

Űrhajónk egy mély völgyben szállt le Kasmír magas hegycsúcsai között. A kerek ablakon keresztül egy távolabbi völgyben egy indiai város háztetőit láthattam meg. Kora reggel volt, a nap fényesen sütött és bevilágította a hegyek meredek lejtőit. Ebből az első látványból azt gondoltam, hogy a Föld biztos egy csodás hely. Amikor elhagytuk a konvoi-t, visszanéztem és láttam, hogy az pontosan egy erdős fennsíkon lévő tisztáson szállt le. Úgy tűnt, hogy órákba fog telni, amíg megmásszuk az előttünk lévő meredek hegyoldalt. Számomra elég nehéz volt az egyszerű járás is, ezt itt meg alig bírtam elviselni. Tovább tartott az az érzésem, hogy egy páncélzatban vagyok, és a lábaim fájdalmasan nehezek voltak. Addig még nem néztem meg új testemet egy tükörben, de annyira nehéznek éreztem magamat, hogy biztos voltam abban, hogy nevetségesen ijesztő vagyok. A körülöttünk lévő dombos tájak nagyon különösen néztek ki. Hóátfúvások borították a legtöbb mezőt, és mégis egyáltalán nem volt hideg. A nagybácsim magyarázta, hogy a levegő ilyen magas hegységben nagyon ritka és ezért lehetséges úgy is havazás, hogy nincs olyan hideg. Előttünk egy erdős magaslatot láttunk, amelyen egy óriási, fából és kőből épült erődítmény magasodott. Ez volt a szellemi város, Agam Des fizikai megfelelője. A dombon kő lépcsők vezettek fel egy fa kapuhoz, ill. egy kerítéshez, amely az erődítményt vette körül. Egyszer csak virágos- és veteményes kerteket láttunk és sok

131

haszonállatot. Nagybácsim, a másodpilóta és én megmásztunk egy keskeny köves ösvényt, és elértük a nagy, vas gyűrűkkel ellátott fa kaput. Pontosan abban a pillanatban, amikor odaértünk, csendben befelé megnyíltak az ajtók és egy kapucnis csuhában egy szerzetes állt előttünk. Ő egy jól megtermett ember volt hosszú szakállal és kék szemekkel. Köszöntött minket: "A szobáitok elő vannak készítve" - mondta. Rögtön elvezetett minket hálóhelyeinkre, aminek én fáradt testemben nagyon örültem. Agam Des a legnagyobb szellemi város a Földön. Yaubl Sacabi mester vezeti. Külsőre Agam Des minden tekintetben úgy néz ki, mint minden más tibeti kolostor, viszont itt él a Föld néhány legnagyobb szellemi mestere. Yaubl Sacabi azokhoz a beavatottakhoz tartozik, akik úgy döntöttek, hogy testüket halhatatlanná teszik. Az ő kora hihetetlen. Úgy mondják, hogy ő több ezer éve ugyanabban a fizikai testben él. Az űrhajózók évszázadok óta Agam Des-ben érkeznek meg, hogy ráálljanak a Föld durvább rezgéseire. Agam Des foglalja magában az Arany Bölcsesség egyik földi templomát is. A másik szintén Tibetben, a Katsupari kolostorban van. ( A kiadó megjegyzése : A Katsupari kolostor a Thanglha hegyekben van, Akisvasha hangjának régi helye közelében, aki egy még mindig aktív jós a rideg Észak-Tibetben. Közel van egy Tirmer nevű fel nem tárt helyhez. A kolostort egy Fubbi Quantz nevű apát vezeti. )

Ezek a templomok őrzik azokat az ősi tanításokat, amelyeket a Legmagasabb Istenség Törvényeinek nevezünk, és amelyeket a Vénuszon hosszú idő óta általánosan tisztelnek. Fizikailag nézve Agam Des egy gigantikus négyzetes épület, kőpadlókkal és sötét fa falakkal. Gyertyák gondoskodnak a világításról, amelyek egymástól szabályos távolságokban függenek a falakon. Az épület közepén egy nagy étkezőcsarnok található egy tűzhellyel. Ehhez csatlakozik egy óriási, katedrális jellegű közösségi helyiség spirituális énekek számára. A kapukon belül van egy belső udvar állatokkal, gyógynövénykertekkel, zöldséggel és virágokkal. Az épület külső oldalai mentén kb. 50 egyszemélyes, nagyon egyszerűen berendezett hálóhelyiség helyezkedik el. Mindegyikben található egy egyszemélyes ágy egy éjjeliszekrénnyel könyvek és egy kevés személyes holmi számára. Minden helyiségben ki van függesztve egy mester képmása is. A templomban senki sem lép be hívatlanul egy másik ember szobájába. Agam Des-ben mindenki a nappal együtt kel fel, tudtam meg az első napon. Előző este azt mondták nekem, hogy egy harang csendül majd fel, amely a reggelihez szólít majd. Egy kakas kukorékolt az udvaron, amikor meghallottam a harangot, amely felébresztett. Megállapítottam, hogy az a kapucnis, kötélövvel ellátott csuha, amit fel kellett vennem, egy durva anyagból volt szőve, mint egy krumplis zsák. Rájöttem arra is, hogy túl nagy volt rám. Amikor kinéztem az ablakon, alattunk hegytetőknek egy egész tengerét láttam, ami elhúzódott a látóhatárig, a felkelő nap pedig a narancs-vörös reggeli égbolton állt. Egy meleg szellő simogatta meg arcomat. Az ablak csupán egy kőbe foglalt négyzetes nyílásból állt, fa rekeszekkel mindkét oldalon.

132

Az étkezőterem már meg volt telve, amikor beléptem és helyet foglaltam a hosszú asztalok egyike mellett. Mindegyik asztal mellett kb. 25 személy fért el. A középső asztal főjénél egy mester ült, és a többi asztal végénél is a nagytiszteletű beavatottak ültek. A reggelink egy darab gyümölcsből, egy tál rizsből és gyógyteából állt. Ez volt minden. Az étkezések Agam Des-ben nagyon egyszerű eseménynek bizonyultak, naponta kétszer került rájuk sor. Reggelente barna rizst kaptunk, egy hegyi növény gyökerét és gyógyteát. A darab gyümölcsre és joghurtra minden második nap került sor. Esténként friss zöldségekből készült salátát ettünk, fűszerek vagy öntet nélkül. Minden második napon volt hús vagy hal. Váltakozva kaptunk egy tányér kombinált ételt, amely zöldségből és egy szénhidráttartalmú étekből állt. A nappal egész folyamán gyógyteákat és gyümölcsleveket ittunk, és néha kecsketejet is élvezhettem. Az ételek nagyon takarékosak és egyszerűek voltak, de jók. Az én Agam Des-i tartózkodásom alatti diétámhoz egyre másra hozzáadtak egy kis fűszert és más, a faluból származó étkeket is. Így napról napra fokozatosan ráállhattam arra a fajta táplálkozásra, amiben aztán nem túl sok idő múlva Amerikában lett részem. Mint később kiderült, szervezetem hevesen reagált Tennessee-ben és Arkansasban az első években mindenre, amit csak megettem. Amerikában a táplálékból annyira hiányoznak a megfelelő anyagok, annyira kezelt és mérgezett az ételek zöme, hogy azt szabályszerű tragédiának lehet nevezni. Az első reggelinél észrevettem, hogy nagybácsim és barátja nem voltak ott. Azt gyanítottam, hogy kint voltak és az űrjárművet készítették elő az anyahajóhoz való visszatérésre. Az étkezés után azt a feladatot kaptam, hogy dolgozzak a kertben és szedjek zöldséget a vacsorához. Minden látogató és minden szerzetes Agam Des-ben napi házi munkával fizet az ellátásáért. Így tartják fenn a helyet. Némely napokon etettem az állatokat vagy fejtem a kecskéket. Nem sokat beszéltem a szerzetesekkel, mert az ő szabályaik azt írták elő, hogy szükségtelenül ne beszéljenek. Délelőtt ott ültem a közelükben és hallgattam őket, hogy tartották meg zeneórájukat és hogy játszottak különböző hangszereiken. Azok, akiknek nem voltak hangszereik, énekelték a dallamot. A vallásos éneklésekre minden nap az énekcsarnokban került sor, ahol összegyűltek a férfiak és eközben padokon vagy a padlón ültek. Én szerettem az éneklést. Az olyan csodálatos és felemelő zene volt, hogy az az érzésem támadt, hogy elszállok a szépségtől. A barátok minden reggel és minden este énekeltek, minden alkalommal egy másik mantrát, azzal a szándékkal, hogy valamely magasabb létszinten szerezzenek maguknak egy élményt. Hamar megtanultam, hogy Agam Des-ben az élet nagyon kiegyensúlyozott és rendezett volt. Azoknak a férfiaknak ténylegesen szigorú szabályaik voltak. Mindent napról napra pontosan ugyanabban az időpontban végeztek. A délidő után mindenkinek volt egy szabad órája arra, hogy személyes dolgokat intézzen, belátogasson a faluba, szunyókáljon egyet vagy tegyen, amit akar. Az első nap szabad órájában én nem akartam szunyókálni, bár nagyon fáradt voltam. Inkább körbe akartam nézni. Egy kicsit sétáltam kint a kertekben, majd leültem egy kis folyócska partján. El voltam mélyülve a gondolataimban, amikor kongott a harang és jelezte, hogy megkezdődött a tanítási idő.

133

Azon tanítványok számára, akik Agam Des-ben éltek, ez volt az az idő, amikor a Legmagasabb Istenség Törvényeit tanulmányozták. Az olyan látogatók számára pedig, mint amilyen én is voltam, ez annak az ideje volt, hogy egy oktatóval találkozzon össze. Az én tanárom ezen az első napon csak néhány témát érintett. Egy darabig arról beszéltünk, hogyan működött a matematika a nyugati világban, és hogy épült fel az amerikai iskolarendszer. Elmagyarázta, hogy mi az óvoda, és azt a tényt, hogy minden gyereknek 5 vagy 6 éves korától kezdve iskolába kell járnia. Azt is elmagyarázta nekem, hogy mik azok a bizonyítványok. Ő azzal egészítette ezt ki, hogy mindez nem egy túl jó rendszer, de nincs jobb. Azt is mondta, hogy ez nem olyan, mint amilyenhez én voltam hozzászokva. Megtanított néhány szó betűzésére, az abc írására, és egy-két bekezdés elolvasására. Mindez meglehetősen egyszerű volt. Még egyszer kinyilvánította felém azt, amit addig már olyan gyakran mondtak nekem. Hogy tehát az én szellemi tanításaimat sehol sem fogom megtalálni és senkit sem fogok találni, aki megérti azokat. Ilyen majd csak később fog bekövetkezni az életemben. Hogy az emberek más fajokkal szembeni viselkedése nem felel meg annak, amihez én hozzászoktam. Hogy a sötét fajokat alacsonyabb rendűnek tartják. Nekem nehezemre esett ennek az elfogadása, mert emlékeztem a jupiteriek királyi fajára. Az volt a benyomásom, hogy majd ezzel kell élnem, és meg akartam próbálni megérteni, hogy ez miért van így. Az Agam Des-i szerzetesek nem árulták el a neveiket, mert abban az időben a szellemi tanítás nagyon titkos volt. Ez az ő védelmükre történt, mert a falvakban élő emberek minden olyan tanításhoz negatívan viszonyultak, amelyik nem egyezett valamelyik elfogadott indiai vagy tibeti irányzattal. Azt is mondták, hogy az előítéleteknek ezzel a fajtájával később még gyakran fogok találkozni. A következő két hétben sok új dolgot tanultam meg a Földdel kapcsolatban. Volt, amikor az oktatóm és én bent ültünk a szobában a könyveink között, és volt, amikor kimentünk az erdőbe, hogy a különböző növényekről, fákról és virágokról tanuljunk meg valamit. A gyógynövénykertben különböző gyógynövényekkel ismerkedtem meg, és megmutatták nekem azok használatát is, elmagyarázva, hogy a nap egyes szakaszaiban miért kell bizonyos fajtákat alkalmazni. Sok napot töltöttem el azzal, hogy gyakoroljam a járást, az ülést, a lépcsőn járást, és edzem magamat mindenféle fizikai gyakorlatban. Csak két hetem volt arra, hogy feszélyezettségemet, és azt a kínzó érzést, mintha egy páncélzatban lennék, levetkőzzem. Minden napra kaptam egy egyensúlyi feladatot, amin gyakoroltam a menést és a szaladást, az egy lábon állást és az ugrást. A kinti sétáink alkalmával átugrálgattam a pocsolyákat vagy felmásztam fákra, miközben valamelyik barát figyelte a fejlődésemet. Agam Des-ben több tanárral dolgoztam együtt. Minden témának meg volt a maga tanára. Mindig adódott valaki, aki az adott területen különösen jól kiismerte magát és azt behatóan tanulmányozta. Nekem az Egyesült Államok történelmét tanították és annak jelenlegi rendszerét is. Elmagyarázták nekem a hidegháborút, és azt, hogy mennyire félnek az emberek ellenséges bombatámadásoktól. Amikor első tanáromnak elmeséltem, hogy mennyire nehéznek érzem magam, ő gondoskodott arról, hogy kölcsönbe hozzanak nekem a völgy egyik falvából egy tükröt. Agam Des-ben senkinek sem volt tükre. Nagyon izgatott voltam, mert addig még egyszer sem láttam új testemet; a tükör segített a magatartásomban, mert láttam, hogy

134

egyáltalán nem voltam olyan testes, mint amilyennek éreztem magam. A barátok azt mondták nekem, hogy földi viszonyok szempontjából nagyon kecses és szép vagyok. El kellett ismernem, hogy elfogadhatóan néztem ki, és azután már kevésbé otrombának éreztem magam. Az első Agam Des-ben töltött teljes napom végén, a tanulási idő után élvezettel fogyasztottuk el egy gyógynövényteát és hozzá sötét kenyeret ettünk kecskesajttal. Azt követően kimentünk az erdőbe, hogy a szabad természetben énekeljünk mantrákat. Ezáltal, ahogy kiérkeztünk oda, elfogyasztott ételünket jobban emésztettük meg, végül leültünk. Erről a mantráról tájékoztatásként megmondták, hogy épp ez melyik létsíkról származik. Aztán énekelni kezdünk. Csak annyit mondhatok róla, hogy ez derűs, frissítő élmény volt, ihlető és ugyanakkor leírhatatlan. Majd annak érdekében, hogy végül visszatérjünk az 'itt és most' földi síkra, a beavatottak még egy fél órát szántak ránk, amit kérdés-felelettel töltöttünk el. Sportos gyakorlatokkal megvalósított lazítás-pihenés szerepelt következőként a szerzetesek napirendjén, de azon a tanítási órán nekem nem volt szabad részt vennem. A nagybácsim és kísérője javasolták, hogy tegyünk egy sétát valamelyik falu irányában. Odin elmesélt nekem mindent ezen falvak utcai piacairól, amelyek számomra nagyon érdekesek voltak. Itt árultak mindenféle kézműves tárgyakat: kis szőnyegeket, ékszert, edényeket, ruhadarabokat és sok minden mást. Égtem a vágytól, hogy elmenjünk egy faluba és lássam mindezeket a dolgokat, de a nagybácsim kijelenetette, hogy ez nem lesz lehetséges. Világos bőrünk és a hajunk túl feltűnőek lehetnek, mert a helyieknek nagyon sötét bőrszíne volt. A falvak egész sora állt kommunista uralom alatt, és voltak ott hatósági emberek, akik papírokat és igazolványokat akartak látni. Útközben nagybácsim különböző érdekes rügyeket, növényeket és állatokat mutatott nekem. Különösen megtetszettek nekem a fácánok és a vadpávák. Röviddel a vacsora előtt érkeztünk vissza Agam Des-be, és a szobámba mentem, hogy kipihenjem a sétánkat. Ott megnéztem a Vénuszról hozott növényeket és az édesanyám ékszerét, és az egész idő alatt az a kíváncsiság mozgott bennem, hogy vajon milyen lesz majd az életem az Egyesült Államokban. A harang megkondulása törte meg a csendet, ami az étkezéshez hívott bennünket. Agam Des-i tartózkodásom alatt kb. háromszor láttam Yaubl Sacabit - egyszer az imaéneklés alatt és kétszer vacsorakor. Minden héten egyszer összegyűjtötte a mester az ő "gyermekeit", ahogy ő mondta. Ő az idő legnagyobb részében egyébként úton volt valahova a hegyek között és a falvakban, vagy el volt mélyedve egy lélekutazásban, hogy végrehajtson valamilyen küldetést itt a Földön vagy valahol magasabb létsíkokon. Yaubl Sacabi pontosan úgy nézett ki, mint egy indiai ember, nagy sötét szemekkel, sötétolajzöldes arcszínnel és szakállal. Haja ezüstösen szürke. Ő egy nagyon nyugodt férfi, és arcán mindig hordoz magával egy kis mosolyt. Ritkán beszél spirituális témákról, hacsak nem épp tart egy beszédet. Az a pár többi mester, akikről én tudok, Rebazar Tarz és Fubbi Quantz, szintén földi spirituális küldetések szolgálatába állították fizikai testüket. Rabazar Tarz közvetlenül azért volt felelős, hogy kiképezze Peddar Zaskq-ot, aki Paul Twitchell-ként is ismeretes, valamint annak utódját, Dap Ren-t a modern társadalomban végzendő missziókra. Tanította a Legmagasabb Istenség Törvényeit. Ő az eljövendő évtizedekben a nyilvánosság előtt erősebben fog munkálkodni a Föld szellemi ébresztésén.

135

A vacsora alkalmával Yaubl Sacabi megáldotta az ételt és arról beszélt, hogy az hogyan szolgál minket. Üdvözölte Odin bácsit, a kísérőnket és engem, és azt mondta, hogy nagy szeretettel látnak minket Agam Des-ben. Az összes szerzetes nevében beszélt, és hangsúlyozta, hogy nagyon megtisztelve érezték magukat, hogy látogatóik lettünk a kolostorukban. A mester semmi közelebbit nem mondott rólunk. A barátok nem tudták, hogy mi a Vénuszról jöttünk, csak a tanáraim és Yaubl Sacabi. Szerettem közel lenni egy mesterhez. Mert az ő jelenlétükben jól éreztem magamat, és az ő személyisége pontosan ezt a jóságot sugározta magából. Amikor ő is ott volt az asztal mellett, mindig beletördelte a kenyeret egy tálba, és körbeadta azt az asztalon tanítványai tiszteletére. Agam Des-ben minden férfi csuhát és kapucnit viselt, amit sosem vettek le valaki más jelenlétében. Ők a földi társadalom fizikai mércéi szerint nem voltak szépek, de szép volt arcvonásaik simasága és az az érzés is szép volt, amit bennem ébresztettek. Az Agam Des-ben élő szerzetesek és beavatottak azért tettek rám jó benyomást, mert nagyon tiszta lelkek voltak tiszta arckifejezésekkel. Megtisztelve éreztem magamat, hogy a közelükben lehetek. Agam Des olyan mesterek egy régbe visszanyúló vonalának az otthona, akik képesek a lélekutazásra, és nagy felelősséget hordoznak a Föld szellemi (spirituális) fejlődésével kapcsolatban. Ennek a régi tudománynak tanulmányozói is élnek itt. Az összes lakos férfi volt, leginkább indiaiak, kevesük nyugatról jött. Egyesek közülük nagyon fiatalok voltak, csak 12 évesek, de a különböző életkorok kiterjedtek akár több ezer évre is. Én nem voltam képes arra, hogy fizikai megjelenésük alapján megbecsüljem életkorukat. Legtöbbjük úgy hatott, mintha egy elmúlt évszázadból érkezne. Mindannyian nagyon nyugodtak voltak, és nem beszéltek, ha nem volt arra feltétlenül szükség. Mindannyiuknak hasonló, barátságos hangja volt, és ugyanazt a szokást követték, amit a többi bolygón ismerünk, hogy nem szakítanak félbe valakit, amíg beszél. Senki sem szólalt meg tehát addig, amíg a másik beszélt. A szellemi tanítások legfiatalabb tanítványai két évnyi templomi szolgálattal fizettek. Ők voltak azok, akik minden szobában megtöltötték a mosdótálakat vízzel, és segítettek a karbantartásban. Ilyen módon a barátoknak mindig volt segítségük a templomban, és mindig kaptak új tanítványokat. Az első nap vacsorája után mindenki segített a tisztogatásban. Egyesek elmosták az edényeket, mások a padlót tisztították, megint mások pedig az asztalokat tisztogatták. Aztán mindenki visszavonult a szobájába és személyes dolgaival kezdett el foglalkozni, olvasott vagy elaludt. Az első földi könyv, amit én olvastam, a "Heidi" volt. Az egyik barát adta nekem kölcsönbe. Nagyon élveztem. A szombatokat azzal töltötték, hogy élelmiszert gyűjtöttek be a következő két napra, és eltárolják azt a fürdőházban. Ez egy kis faépület volt, amely egy hidegvízű hegyi patak fölött állt az erdőben, a kis fürdőházban pedig fürödtek. Ott volt egy nagy öntöttvas fenekű fakád, amiben a vizet az alatta lévő tűzzel melegíteni is lehetett. Az a lehetőségünk is megvolt, hogy a patak egyik hideg vízesésében fürödjünk. Vasárnap nekünk nem sok dolgunk volt, szinte csak az étkezések előkészítése. A nap egyéb részei szabadok voltak. Én sokáig aludtam, majd kimentem játszani a tyúkokkal és a csibékkel.

136

Ott üldögéltem közöttük, és hallgattam a barátok éneklését és hangszerjátékát, és szívesen betársultam én is az énekbe. Az egyik dal, amit megtanítottak nekem, valahogy így hangzott: I am a happy Soul today, Boldog vagyok, boldog lélek, I'll be happy all the way. Boldog leszek, amíg élek. Even if the sun don't shine, És ha Nap se süt reám, I will shine all the time. Fény leszek én : úgy bizám! I am a happy soul today, Boldog vagyok, boldog lélek, I'll be happy all the way. Boldog leszek, amíg élek. Won't you be happy with me too, Te is lehetsz boldog velem, I'm a happy, happy soul. Örömtáncot jár a lelkem. Az Agam Des-i szerzetesek újra és újra szenteltek időt kedvenc foglalatosságaikra is. Szerettek énekelni és hangszereken játszani. Egy néhány férfi festett, de nem hiszem, hogy valaha is eladták munkáikat. Némely barátnak volt egy-egy kis gyógynövénykertje, vagy segítettek rendben tartani a virágoskerteket. Az időjárás mindig kellemes volt. Élveztem, amikor kimentünk és a hegyeken át lenéztünk a völgybe. A levegő mindig tiszta és friss volt, és mindig sütött a nap itt a világ tetején. Itt álltam hát, behunyva szemeimet és mélyeket lélegezve. Sokat tanultam az említett két hét alatt Agam Des-ben. Megtanultam kényelmesebben élni a fizikai testben és mindent kellemesen tenni. Idővel kevésbé esetlennek és otrombának éreztem magam. Sokat tanultam a nehézségi erőről, és nagyon óvatosnak kellett lennem a fizikai törvényekkel a magam védelmére. Biztonsági okokból néztem a lábaimat, hogy lássam, szilárdan álltak-e a talajon. Nagyon óvatosnak kellett lennem a tárgyakkal való bánásmódban is, hogy jól álljanak, ha odatettem őket valahova. Az asztrálsíkon megengedhettem magamnak, hogy kevésbé óvatos legyek. Azt gyanítom, hogy annak az oka, hogy a Földön azóta is mindig belebotlok valamibe és kék foltokat gyűjtök magamnak, abban áll, hogy sosem szoktam meg teljesen a fizikai törvényeket. Ha itt beleütközünk valamibe, az fáj; nem megy az, hogy egyszerűen azt gondoljuk valamiről, hogy eltűnik az utunkból. Valószínűleg jó dolog az, hogy a legtöbb ember nem emlékszik magasabb létsíkokon töltött korábbi életeire, mert különben a fizikai világ korlátozottságai meglehetősen elviselhetetlennek tűnnének neki. Agam Des-ben töltött első napjaim után nagybácsim javasolta, hogy próbáljak meg táncolni. Ez jó ötletnek tűnt, de kérdéses volt számomra, hogy fog-e az menni, hiszen már az egyszerű járással is voltak nehézségeim. Először lassítva gyakoroltam a mozdulatokat, majd napról napra mégiscsak egyre jobban ment a táncolás. Nagyon élveztem magamat. A barátok kölcsönadtak a nagybácsimnak és a barátunknak egy fuvolát és egy különösen régi kinézetű vonós hangszert, úgy, hogy zenei kíséret mellett táncolhattam.

137

Egy fizikai testtel táncolni különös élmény volt. Az asztráltestem szabadsága eltűnt. A táncolás itt a fizikai síkon sokkal korlátozottabb. Mert ha felugrunk, akkor le is kell jönni. Ahelyett, hogy kecsesen a gondolatok erejével táncolnánk vagy többé-kevésbé lebegnénk, itt fizikai egyensúlyt és minden izmot ellenőrzésünk alatt kell tartani. És ahelyett, hogy a zenét pillanatról pillanatra magunk alkotnánk meg gondolati erővel, itt valakinek fizikailag kell játszania egy hangszeren. De az egész mégiscsak egy derűs élmény volt, melyet továbbra is élveztem. Odin bácsi sok időt töltött velem, néha azért, hogy felolvasson nekem egy történetet, vagy elmeséljen vidám részleteket a gyerekkoromból. Éreztem, hogy szomorú volt elmenetelem miatt, de ő mestere volt annak, hogy az ilyesmiket ne mutassa ki. Megválaszolta az olyan dolgokról feltett kérdéseimet, amelyekre Vonic-nál esetleg nem került sor. Mondták nekem, hogy figyeljem meg gondolataimat itt a Földön, mert bár azok itt nem testesülnek meg rögtön, de itt is a gondolatok és a magatartásmódok teszik a világot azzá, ami. Mint megtudtam, a gyerekek itt sok elképzelő játékot játszanak, de ők nem tudták úgy megjeleníteni azt, amit elképzeltek, mint mi az asztrálsíkon. A földi gyerekek papástmamást játszottak, és beöltöztek különféle ruhákba, mint ahogy mi is tettük, csak azok kevésbé voltak művészi ruhák. Miután a barátok rájöttek arra, hogy táncolni tanultam, azt követelték tőlem, hogy egyfajta házi feladatként - táncoljak számukra az étkezések után. Nekik alig volt valamilyen szórakozásuk, és mivel az én táncom szellemi irányultságú volt, nagyon tetszett nekik. Ez egy olyan feladat volt, amit szerettem. Mivel én egy magasabb létsíkról származtam, nagyon jól érzékeltem az Agam Des-ben jelen lévő magas szintű szellemi rezgéseket. Miután elhagytam ezt a szellemi várost, éveken keresztül feltettem magamnak a kérdést, hogy az valóban a Földön létezett-e. Inkább egy spirituálisan fejlettebb bolygón lévő helynek tűnt. Természetesen arról van itt szó, hogy egy valódi átmeneti helyet bocsássanak a más bolygókról és létsíkokról érkező látogatók rendelkezésére. Mindenki, aki a Földön tanulmányozza azt, amit mi a Vénuszon a Legmagasabb Istenség Törvényeinek nevezünk, az igazságokra és bölcsességekre főleg belső vezetés által jön rá. Az ilyen embert szellemi testében elvisznek ezeknek a templomoknak az egyikébe legyen az a Földön, a Vénuszon vagy magasabb síkokon -, hogy az "Örökkévalóság Ösvény"-éről tanuljon, ami a legősibb és legteljesebb írás ezen a bolygón. Normál esetben egy tanítvány az egyik templomból a másikba megy tovább, és a földi tanítványok a Katsupari Kolostorban kezdenek Tibetben. Az "Örökkévalóság Ösvényé"nek első könyvét ott őrzik, és a tanítványok Fubbi Quantz mesterrel tanulnak. Az "Örökkévalóság Ösvényé"-nek második könyvét Agam Des-ben őrzik, amit ottani tartózkodásom alatt valóban saját szemeimmel is láttam. Ez egy nagyon nagy könyv, egy üvegszekrénybe van bezárva, nagyon egyszerű kivitelében, de a szellemi (spirituális) emberek számára ismert legrejtettebb titkok közül tartalmaz néhányat. Sokat írtak a kilenc ismeretlen és titkos mesterről, akik az ezekben a könyvekben lévő bölcsességet őrzik. Egy harmadik könyvet Moksha házában őriznek Retz-ben, a következő Gopal mester felügyelete alatt van az Arany Bölcsesség templomában Sahasra-dal Kanwal-ban a mi

138

asztrálsíkunkon. Amikor ez utóbbi nevezett ember még a Földön élt, Krisztus előtt több ezer évvel, az ókori Egyiptomban kis, beavatott körökben tanította a lélekutazást. Az "Örökkévalóság Ösvényé"-nek kiegészítő fejezeteit a magasabb létsíkokban őrzik a törvények előrehaladottabb tanulmányozói számára. Az Agam Des-ben töltött utolsó napunk egészen különleges volt. Egy felséges reggelivel kezdtük, ami teából állt és mézes süteményből tejföllel. Rizses tálkánk egy gyógynövényekből és csirkeszeletekből álló raguval volt tele, és ez a templomban mindenki számára egy ritka csemege volt. A délután folyamán az énekteremben egy különleges összejövetelt tartottak, egy összeállítás volt hallható-látható, mely szellemi költészetből, zenéből, dalokból és mantrákból állt. Bizonyos módon olyan volt ez, mint egy spirituális szeminárium, mert Yaubl Sacabi mester az egésznek a végén tartott egy rövid beszédet. Mivel az üzenet, amit mondott, a tanítványainak szólt, itt nem szabad beszélnem arról, amit mondott. Ezen az estén vacsorára ünnepi lakomával leptek meg bennünket, amely bárányhúsból, barna rizsből és főtt zöldségekből állt. Egy óriási saláta és gyógytea tette teljessé az étket. Yaubl Sacabi még egyszer megtörte a kenyeret és körbeadta. Ez egy Agam Desben történt királyi tartózkodás királyi befejezése volt. Utána a szobáinkba mentünk összepakolni, majd a lámák elkísértek bennünket a kapuig, hogy elbúcsúzzunk. Integettünk, lementünk a lépcsőn, és utoljára átszeltük az erdős platót. A meredek lejtőkön lefelé sokkal kecsesebb és kényelmesebb volt a járásom, mint korábban és úgy tűnt, hogy csak egész rövid ideig fog tartani, amíg elérjük az ismert fennsíkot azzal a tisztással, ahol leszálltunk. Rövid várakozás után űrhajónk felemelkedett a kora esti égboltra. Nagybácsim kivárt az utazással az alkonyatig, mert ily módon könnyen el tudtunk keveredni a fénylő csillagok közt. Olyan magasan repültünk, hogy alattunk a városok kis fénypontoknak látszottak. Úgy volt, hogy az Egyesült Államok nyugati részéig történő utazásunk kevesebb mint egy órát fog igénybe venni. Ez alatt a keleti irányban tett utazásunk alatt én azzal foglaltam el magam, hogy figyeltem a csillagokat, alattunk a Föld felszínét és az irányítópulton fel-felvillanó képernyőket. Nagybácsim próbált még többet mesélni a földi emberekről, olyan dolgokat, amiket egy gyereknek tudnia kellene. Megint beszélt nekem a gyerekek világáról, a jellemző magatartásaikról és a társadalomban betöltött szerepükről. Azt mondta, hogy a gyerekek itt nem hozhatnak saját döntéseket, mint más létsíkokon, és nem mint teljes egyéniségű lelkekhez viszonyulnak hozzájuk. Amikor közeledtünk Nevada államhoz, felvettem Sheila ruháját. Agam Des-ben egy csuhát viseltem szandálokkal; ezt odaadtam a nagybácsim-nak, ő meg ideadta nekem azt a kis csomagot, amiben a virágaim voltak és az ékszerem. A gyűrűt a nyakamba akasztottam. A ruha jól nézett ki, de én nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ilyen rövid holmit hordjak. A hajam olyanra volt fésülve, mint a Sheiláé, és Odin bácsi segített nekem a hajcsatok jó elhelyezésében. Lakkcipőimmel és fehér zoknijaimmal majdnem ugyanúgy néztem ki, mint Sheila a Chattanooga felé tartó buszon. Néhány órával éjfél után szállt le az űrhajónk a nevadai sivatagi vadonban. Bent az űrhajóban vártunk kb. 10 percet, amíg az erőtér eloszlott és a jellemző zümmögő hang elült. Akkor kiszálltunk, és láttuk egy közeledő autó fénycsóváit. Az időzítés perfekt volt!

139

A nagybácsim és a másodpilóta átmentek az út másik oldalára és kezet ráztak az autó vezetőjével, és egy darabig beszéltek egymással. Aztán odahívtak engem és meleg mosolygás mellett kaptam egy barátságos kokit a fejemre. A nagybácsim földi kapcsolattartója ( egy Marsról származó férfi ) amerikai öltönyt viselt nyakában nyakkendővel és valahol ott a közelben lakott. Úgy volt megbeszélve, hogy ő visz el minket Arkansasba. Beszálltam a nagybácsimmal az autójába és elindultunk. Amikor köveken és kátyúkon hajtottunk keresztül, nehezen értettem meg, hogy mi történik. Ez a mozgásélmény új volt számomra. A konvoi-okban repülés közben semmiféle mozgást nem lehet érzékelni, akármilyen turbulens a levegő vagy éles a manőver. Egy olyan kis járműben, mint ez az autó volt, számomra félelmet keltő volt az utazás. Itt most nem csak arról volt szó, hogy a fizikai testemet olyannak éreztem, mintha egy robot lenne, hanem ráadásul a robot még benne ült egy olyan gépben is, amelyik melyik nem különösen finom volt. A kipufogó gázok és az autó szűkössége irritáló volt számomra, mert ilyen dolgokhoz nem voltam hozzászokva. De valószínűleg ez csak az én tudatom számára volt ennyire nem megfelelő; mert valójában az az autó, amelyben utaztunk, földi viszonyokhoz mérve meglehetősen luxus kivitelű volt - ez egy Cadillac Fleetwood volt. Míg én a rázós, göröngyös utazásról panaszkodtam, a férfiak megpróbálták elmagyarázni nekem a régimódi földi utazási módszereket, meg azt is, hogy miért használnak benzint a természeti erők helyett. Ez magyarázta a szagot és a borzasztó zajt. Legalábbis ez az én érzékeny orrom és füleim számára túl hangos és büdös volt. Előre hajolva ültem az ülésen és élveztem a gyönyörű szép napfelkeltét, amikor járművünk hirtelen két dühösen felhangzó trombitával lázadt fel ellenünk. Én felvisítottam, befogtam mindkét fülemet és hátraestem az ülésben. "Mi van? Mi ez?" A nagybácsim és a vezető körbenéztek, és látták, hogy kitágultak a szemeim a félelemtől, majd hangos nevetésben törtek ki. "Ez, kedves gyermekem", mondta Odin bácsi halkan nevetve, "a duda volt. Ez egy olyan hangos berendezés, ami a többi vezető figyelmeztetésére való." "Oh", mondtam megkönnyebbülve, "azt hittem, a jármű nem szeret minket." Ezután viszonylag kellemesen utaztunk a reggeli órák alatt, míg egyszer csak megálltunk tankolni. A nagybácsim azt mondta, hogy az autó tankját bizonyos mennyiségű kilométer megtétele után fel kell tölteni, különben a kocsi megáll. Megmutatta nekem a mosdót és emlékeztetett arra, hogy nekem is kell folyadékot és ennivalót töltenem a testembe, de különösen folyadékot. Sok ember, mondta, csak élvezetből eszik saját maga táplálása helyett. Ezért volt a benzinkutaknál olyan sok rágcsálnivaló és szénsavas ital. Királyi beavatást kaptam az amerikai konyhába. Odin burgonya-chips-szel kezdte, amit nekem vett. Feltűnt nekem, hogy ez nagyon sós volt és ropogós, és jókora zajjal járt, amikor ettem. Következőként azt akarták, hogy igyak valamilyen szénsavas italt. Gondolhattam volna, hogy valamivel megijesztenek egy kicsit, amikor láttam, hogy a marsi ember és nagybácsim egymásra mosolyogtak, mielőtt odanyújtották nekem a palackot. Az első kortynál már tudtam, hogy mire ment ki a játék! Olyan volt, mintha tűz folyt volna le a torkomon bele a hasamba; olyan erős volt, hogy majdnem megfulladtam. Amint megint kitágultak a szemeim és könnyesek lettek, a férfiak nem tudták tovább visszatartani a nevetést. Új ízlelő mirigyeim ilyesmire nem számítottak. Olyan volt, mintha egy újszülöttnek egy üveg limonádét adtak volna. De aztán én is elkezdtem nevetni és rájöttem, hogy nagybácsim sikeresen egy új tréfát játszott el velem.

140

Egész naplementéig egy látszólag végtelen országúton haladtunk. Azok az autók, amelyek velünk szemben száguldottak el mellettünk, egy ideig komoly félelmet keltettek bennem. Attól féltem, hogy valamelyik belénk ütközik. Odin, aki megérezte a félelmemet, elmagyarázta, hogy az országút közepén lévő felfestett vonal az úttestek megosztását szolgálja, és hogy csak ritkán ütköznek össze az autók, akkor, ha valaki nem figyel. Nem volt akadály, ami megvédte volna az autókat attól, hogy összeütközzenek. Az autóbalesetek sok embert kényszerítenek az átmenetre ( hogy meghaljanak ). Van egy bizonyos ital, folytatta a nagybácsim, amit az emberek szórakoztatásukra isznak. Az alkohol, és még bizonyos vegyszerek, amiket kábítószernek neveznek, alkalomadtán amiatt okoznak baleseteket, ahogy azok az ember szellemi működésére és érzékelésére hatnak. A teherautókról szerzett első benyomásom sokkolt engem. Közel jártam egy szívrohamhoz, amikor láttam szembe jönni azt a szörnyet a mellettünk lévő sávban annyira nagy és zajos volt! "Mi volt ez?" - kiabáltam, "mi volt ez a nagy valami?" A többiek megint nevettek és azt mondták, hogy rengeteg ilyen szörnyet fogok még látni. Odin bácsi elmagyarázta, hogy ilyen nagyobb járműveket, amelyeket teherkocsiknak hívnak, használnak arra, hogy a különböző városok között ide-oda szállítsák az árukat. Ha az egyik városnak volt egy gyára, a másiknak meg nem, akkor a teherkocsikat használták arra, hogy ellássák a másik várost is mindazzal, amire szüksége van. Az embereket pénzzel fizetik azért, hogy vezessék ezeket a teherkocsikat. Időszakonként megálltunk, hogy együnk valamit, és én olyan dolgokat fogyasztottam, mint pl. hamburgert, meg mást, amelyek teljesen újak voltak számomra. Este egy darab húst ettem, és az ízlett, de a főtt zöldséghez hozzá sem nyúltam, mert az mindig túl volt főzve. A zöld salátát finomnak találtam. Észrevettem, hogy a marhahúst először is nehéz volt megrágni; valami belőle ott maradt a fogaim között, és egy másik helyen azért álltunk meg, hogy vegyünk egy fogkefét. A nagybácsim figyelmeztetett, hogy tartsam nagyon tisztán a fogaimat, mert különben elromlanak. Elmagyarázta nekem, hogy mik az éttermek. Hogy azok, akik nem foglalkoznak azzal, hogy maguk főzzenek, és azok, akik hosszabb utazáson vannak, megállnak, és már készen kapják az ételt. Ellentételként egy bizonyos összegű pénzt kell, hogy adjanak ezért. A nagybácsim rendelte meg az ételt, és a felszolgálónő kérdéseket tett fel neki. Ő természetesen amerikai öltözéket vett fel, mielőtt elhagytuk az űrhajót. Az autóvezetőnk egy marsi ember volt, aki a Földön élt és olyan munkája lehetett, amiért biztosan jól fizettek, mert egy halom pénze volt. Azt mondták nekem, hogy más bolygók emberei nagy számban élnek és dolgoznak a Földön. Néhányan közöttük megházasodtak, de a legtöbben egyedül maradnak vagy magukkal hozzák feleségüket bolygóhazájukról. Az Egyesült Államokban töltött első napunk vége felé egy motel nevű helynél álltunk meg. Itt egy hosszabb utazás folyamán el lehet tölteni az éjszakát, mondta Odin, miután a legtöbb autóban nem volt alvóhely, mint a konvoi-okban. Észevettem, hogy a szobában történt tartózkodásunkért cserébe megint a pénzünket használtuk.

141

A nagybácsim nagy segítséget jelentett számomra, hogy mindig időt szánt rá, hogy megmagyarázza nekem ezeket az új élményeimet. Sok részlete volt a földi életnek, melyeket nem lehetett csak tanórákon megtanulni, hanem át kellett élni. Ezért volt olyan fontos számomra ez az első két autós utazási nap. Másnap kora reggel már ismét úton voltunk, és a nagybácsim és a barátja felváltva vezették az autót. Az autókat azért nehéz kezelni, mondták, mert a vezető jobban rá van utalva a gépre, mint saját magára. Ezek az autók viszonylag gyakran meghibásodnak, és azokon a helyeken, ahol benzint árulnak, még több pénzért cserébe autókat is javítanak. A második nap délutánján már közel jártunk Arkansas-hoz, és arrafelé már több ház volt, különféle épületek, több nyüzsgés és több ember. Minél több embert láttam meg, annál kevésbé találtam kedvesnek őket. Tibet ezzel szemben olyannak tűnt számomra, mint a Vénusz - és ez az emberek tudata közötti nagy különbség miatt volt. Valakinek már ott meg kellett volna nekem mondania, hogy Amerika nem olyan, mint Agam Des. Valósággal aggódni kezdtem magam miatt, és sajnálkoztam afölött, hogy ilyen emberekkel kell majd együtt élnem. Amikor kis városokon haladtunk keresztül, éreztem a negatív kisugárzást. Éreztem az emberek sóvárgásait és dühét, rossz auráikat és érzéseiket. Amikor felfogtam gondolataikat is, beállítódásaik mind nagyon idegenek voltak számomra. Akárki is mondta, hogy a Föld egyes részei olyanok, mint az alsó asztálsíkok, igaza van! Éreztem az idegesség, a bizalmatlanság és a félelem mindenütt jelenlévő érzését. A nagybácsim azt mondta, hogy ennek az érzésnek az oka a pénz, mert a pénz révén jönnek létre az egyenlőtlenségek és az okoz bizalmatlanságot valamint sok más nagy problémát a társadalomban. A pénz az alapja a legtöbb problémának, mondta Odin bácsi, mert az a hataloméhes emberek eszköze uralkodásukhoz és ahhoz, hogy mindenkit és mindent ellenőrzésük alatt tartsanak. Ez pénz nélkül nem lenne lehetséges. Pénz nélkül nem lehetne a társadalmat olyan állapotban tartani, mint amilyenben manapság van. Azok a városok, amelyeken keresztül utaztunk, szörnyen kiegyensúlyozatlanok voltak, telve rohanással és rendetlenséggel és nem igen voltak tiszták. Feltűnt, hogy az épületeket mind négyszögletesre építették, és az emeletek olyanok voltak, mint rétegek. Nem tudtam megérteni, hogy az emberek miért élnek így. Miért nem voltak kertjeik és nagy telkeik? Soha nem gondoltam, hogy a Föld ennyire más, mint az a világ, amelyben felnőttem. Odin bácsi elmondta nekem, hogy sok embernek van kertje, de egy túlnépesedett városban nehéz találni olyat. Falusi portákról is beszélt nekem, és az egy kicsit megnyugtatott az ittlétemmel összefüggésben. Nem tudtam megérteni, hogy egyes emberek miért jártak és néztek ki közösségi helyeken úgy, miért nem törődtek azzal, hogy tiszta legyen a ruhájuk vagy meg legyen fésülve a hajuk. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogyan tudtak önmagukra nézni úgy, hogy nem ügyeltek ezekre. A ruhák stílusai visszataszítóak voltak, gondoltam magamban, és akármerre néztem, mindenütt láttam teljesen csúnya tekinteteket. De az igazi probléma tulajdonképpen bennem volt, az én beállítottságaimban. Én azért nem tudtam jobban viszonyulni, mert engem óvtak-védtek, és egy más életet éltem. És hát bizony az egyik ok, amiért ide jöttem, az volt, hogy együttérzést tanuljak. Amint tovább nézelődtem, felmerült bennem az érzés, hogy hibás döntést hoztam azzal, hogy az egyik olyan városban kell majd élnem, amilyeneket itt láttam.

142

A nagybácsim beszélt arról a beállítottságról is, ami sok fehér emberre jellemző a fekete fajjal szemben, és arról, hogy az ilyen felfogás inkább az elődöktől és a szülőktől származik, mint az egyes emberektől. Kevés egyéniség volt a Földön, mert a szülők a gyerekeik fölötti uralmukban nem engedték érvényesülni azok egyéniségét. Más szavakkal: a gyerekek csak kis felnőttek voltak ugyanazokkal a gondolati sémákkal. Csak akkor tudtak megváltozni az un. fekete bőrű emberekkel szembeni beállítódásaik vagy más előítéleteik, ha viszonylag fiatalon elhagyták a szülői házat, önálló lakásba költöztek, hogy önállóan éljenek és megszerezzék saját tapasztalataikat. Különösen délen terjedt el nagyon ez a feketékkel szembeni magatartás, mondták nekem. Legyek óvatos az előítéletes emberekkel, mert ők néha erőszakkal vitték keresztül azt, amiben hittek. Odin emlékeztetett a buszbalesetre, ami nemsokára bekövetkezik. Amikor elfoglalom Sheila helyét, meg kell próbálnom nem nagyon félni a keletkező zűrzavarban. Már este volt, amikor Little Rock-ba értünk. Mikor közeledtünk a város széléhez, észrevettük, hogy dörgött az ég, és elkezdett esni az eső. Hirtelen lelassítottunk, és a nagybácsim mondta, hogy beértük a buszt. A nagy jármű megállt egy étteremnél; Mi nem messze tőle álltunk meg. Aztán a busz folytatta útját az esőben. A szívem már a torkomig dobogott, mert tudtam, hogy nemsokára megtörténik: a busz szerencsétlenül jár, mint ahogy Kanjuri előre megmondta. Az este sötétebb és sötétebb lett, és akkor bekövetkezett! A buszsofőrnek teljes erőből fékeznie kellett, amikor az előtte haladó autó megcsúszott és lelassult. A sima úton a busz egy pillanat alatt félrecsúszott, felborult és becsapódott a sáros út menti árokba. Sheila a buszsofőr mögött ült, és a hirtelen káoszban felszakadt az ajtó, és a kislány kirepült a sötétségbe. Azok között volt, akik belehaltak a balesetbe! A nagybácsim megállította az autót, hogy kiengedjen engem a kis motyómmal. Elbúcsúztam tőlük. Hozzám intézett utolsó szavai a mentőszolgálatra vonatkoztak, amit majd küldenek a sérültek megsegítésére. Mivel Sheila táskája a buszban volt, nekem nem kellett táska; és a buszsofőrnek volt egy feljegyzése a nagymama címével, mert Sheila egy utazási társaság szervezésében utazott, amely az egyedül utazó gyerekek segítségére van. A nagy káoszban különböző alakok rohantak össze-vissza, és a szirénák egyre hangosabbá váltak, amikor megérkezett a mentőszolgálat. A buszsofőr megpróbálta kisegíteni embereket az árokból, mások az ablakon keresztül másztak ki, amit be kellett törjenek, mivel a busz az oldalán feküdt. Időközben a nagybácsim és a marsi ember is kiszálltak, hogy megkeressék Sheila testét a sárban vagy a bokrok között. Ekkorra már teljesen besötétedett, a vihar még tartott, és a rendőrségnek is problémát jelentett zseblámpáikkal megtalálni a sebesülteket és a halottakat. Én csak feltételezni tudom, hogy a nagybácsim sikeres volt, mert - Sheila testét a mentők sosem találták meg. Ez volt az utolsó, amit egy időre a nagybácsimból és a mi embereinkből láttam. Remegtem, és nagyon egyedül éreztem magam aközben, ami történt. Sírtam Sheila miatt is, és reméltem, hogy nem sokat szenvedett. Több, mint egy óráig álltam az esőben, mialatt dörgött és villámlott. Emberek kiáltoztak és össze-vissza szaladtak, szirénák bőgtek fel. A tulakodásban belesodortak a sárba, és a

143

térdem sebes lett. Ugyanúgy néztem ki, mintha egyike lennék azoknak, akiket érintett a baleset, de szerencsére azért nem szenvedtek olyan súlyos sérülést. Végül is a sötétségből a buszsofőr jött oda hozzám: "Oh, itt vagy!" mondta. Egy nő megkérdezett: "Te nem velünk voltál a buszon?" "De", mondtam idegesen. Azt mondtam nekik, hogy én vagyok Sheila. A sebesültekkel együtt besegítettek az egyik betegszállító kocsiba. A biztosítás miatt mindenkit ki kellett vizsgálni a kórházban. Amikor bőgő szirénával keresztül száguldottunk a városon, a fehér köpenyben lévő férfi megkérdezett, hogy jól vagyok-e, és bekötötte a térdemet. A kórházban megszólalás nélkül ültem a helyemen.

144

11. fejezet

Sheila

Donna korai élete Sheila megszületik Első életévei Találkozás C.L.-lel Egy nehéz élet Sheilát Little Rock-ból Chattanoogá-ba küldik

Sheila édesanyja a korai 30-as években született a Tennessee állambeli Falling Waterben. Egyedülien szőkeként és kék szemekkel Donna volt a legkülönösebb gyerek a családban. Mindenki bájosan "laposfej"-nek hívta, amely nevet az apja adta neki. Donna apja egy csinos és barátságos férfi volt, olyan ember, akit Donna tisztelt és szíve csücskéből szeretett. Még alig volt 3 éves, amikor Donna minden reggel bement papája hálószobájába, táncolt és énekelt neki. A papa is szerette a kislányát. Az, hogy olyan ingerlően láthatta táncolni, örömmel töltötte el őt, és azt tanácsolta a kislánynak, hogy ne törődjön a nagynénjével, aki azzal fenyegette, hogy az izgalom meg fogja ölni az apját. Donna édesapja sok évet töltött munkásként a szénbányában és ekkor már egy súlyos betegség ágyhoz kötötte. Donna minden reggel előadása előtt felszaladt, hogy kapjon egy csókot. De az egyik reggel más volt, mint az összes többi. Valami nagyon nem stimmelt - a papa hideg volt. Nem tudta, hogy mit gondoljon, amint olyan csendben látta őt ott feküdni. Abból a felfordulásból, ami akkor következett, Donna csak egy szörnyű dologra emlékezett. Azok a szavak, amelyeket a nagynénje üvöltött, amikor berohant a szobába, sebet hagytak Donna szívében: "Látod, megmondtam neked, hogy ha tovább táncolsz, még megölöd!" Megrémülve és ömlő könnyekkel rohant ki a kislány a házból, és azt hitte, hogy tehát biztos ő volt az, aki a bűnös a papa halálért. Bemászott a régi fakunyhó alá, elbújt, és csak nyivákolt és nyivákolt, amíg csak legidősebb bátyja, Ottó oda nem ment hozzá, hogy megvigasztalja. Ő jól beszélt hozzá, magához ölelte és megpróbálta meggyőzni arról, hogy valóban nem ő ölte meg a papát. Ez az esemény csak a kezdete volt Donna fájdalmas és szenvedésekkel teli életének.

145

Ő és a családja szegénységben nőttek fel. 7 gyerekkel édesanyja, Jane alig-alig bírta összekaparni a megélhetésre valót, miután a férje meghalt. A szegény családnak nem sok jutott az élet kellemesebb oldalából. Donna nagyon fiatal korában házasodott meg, mert édesanyjának (aki földi nagymamám lett) nem volt annyi pénze, hogy tovább gondoskodjon róla. Amint Donna 14 éves lett, egy olyan férfival házasodott össze, aki valószínűleg a legcsinosabb pasi volt a környéken. Az összes többi lány oda volt érte. Két hónap telt el, amíg Donna eljutott a serdülőkorig. És röviddel azután már várandós is volt. Biztos nagyon izgult, hogy egy csecsemője lesz, de a férje sose lett gondoskodó apa. Neki korábban az ő otthonában minden fillért le kellett adnia, amit a munkájával megkeresett, hogy támogassa a családot. Most meg, miután kikerült a szülei szárnyai alól, eljött számára annak az ideje, hogy mindent megvegyen, amire csak vágyott korábban. Elfolyt a pénz a játékaira, a limonádéra, a hot dogokra, a mozira és minden másra, kivéve a legszükségesebbeket. A család számlái sosem voltak kifizetve. Az étkezőasztal egy fadoboz volt barackos ládákkal körülötte, amelyek a székeket jelentették. Donna túl fiatal és éretlen volt ahhoz, hogy megházasodjon, arról nem is beszélve, hogy gyereket neveljen fel. Továbbra is kedvenc babájával aludt, sőt, éjszakára még krémmel bekente az arcát is, és a férjének jó éjszakát kívánva meg kellett puszilnia. Néhány dolgot, amit itt földi anyukám korai éveiről írok, nem Vonic-tól tudok. Egy csomó mindent tudtam meg saját magától. Donnát mélyen érintették egy horgászkirándulás eseményei, amelyre férjével együtt került sor terhességének a nyolcadik hónapjában. Amikor egy meredek lejtőn ereszkedtek le a folyóhoz, Donna megbotlott, elesett és nagy hasával gurult lefelé a lejtőn. A horgász-csali, amit vitt magával, szanaszét repült. Amikor a férje utána futott, nem tudott másra gondolni, mint az ő csalijára. "Ó, a csalétkeim! Tönkretetted a csalijaimat!" Egy picit sem törődött azzal, hogy vajon Donna és a magzat megsérültek-e. És Donna sohasem bocsátotta ezt meg neki. A férj ezt nem kegyetlenségből tette, hanem csak mert fiatal volt és tapasztalatlan. Augusztus 20-án, férje születésnapján Donna egy élő születésnapi ajándékot adott neki. Az 1948-as esztendőnek ezen a napján született Sheila. A férj számára azonban úgy tűnt, hogy csak az volt fontos, hogy nem kapott tőle hagyományos értelemben vett születésnapi ajándékot. Donna nagyon keveset tudott a csecsemőgondozásról, és a férje sose vette meg azt, amire a kis Sheilának szüksége volt. Ez részben az alacsony jövedelmén múlott, részben pedig azon, hogy ő is nagyon keveset tudott a csecsemők szükségleteiről. Ennek következtében a gyermek rövid néhány hónap múlva már közel állt a halálhoz, és maguk az orvosok is alig tudtak tenni valamit. A csecsemő zsigerei látszottak a bőrén keresztül, súlyos hasmenései voltak, begyulladtak a fülei és a torka is gyulladásban volt. Donna Istenhez imádkozott, és ígéretet tett, hogy rendes életet fog élni, ha meghagyja életben a csecsemőjét. A kis Sheila életben maradt, Donna azonban nem tartotta be ígéretét. Ezért éltében később nagyon szenvedett.

146

Nem sokkal azután, hogy a kicsi lány újra jobban lett, Donna elhatározta, hogy elválik. Ahelyett, hogy leült volna a férjével és megpróbálta volna egyenesbe hozni a dolgaikat, egyszerűen elvált tőle. Keveset tudott arról, hogyan lehet egy házasságot működésbe hozni. Mindketten éretlenek voltak, és önálló családi életre alkalmatlanok. Így 16 éves korában egyedül volt a csecsemőjével. Vénuszi felebarátaim már ebben az időpontban figyelemmel kísérték Sheila életútját, hogy megtudják, mikor jelenhetek meg én a képben. Mindezt egy olyan mester szervezte, aki az én szellemi fejlődésem fölött őrködött. Ő tudta azt, hogy Sheila nem fogja megélni nemi érettségét, de kiválásának pontos időpontja akkor még nem volt egzaktul meghatározható. Időközben Sheila apja feleségül vett egy Peggy nevű lányt. Egy napon magával hozta, és bemutatta Donnának, hogy megkapja az ő beleegyezését is. Ez furcsán érintette és nagyon zavarta Donnát. Peggy pedig tényleg egy csodálatos nő volt és egy nagyon szép személy; ő is és a kis lány apja is nagyon jók voltak Sheilához az azt követő években. Ebben az időben Donna pedig egyre gyakrabban találkozott egy idősebb, Ed nevű férfivel, akinek volt egy kb. Sheilával megegyező korú kislánya. Ed olyan kedves volt Donnához és Sheilához, hogy Donna végül 17 éves korában hozzá ment feleségül. Donna és Ed aztán beköltözött abba az apartmanházba, amelyikben Donna nővére lakott, akit Donna szinte istenített. Donna boldog volt, hogy ott élhetett a nővére, a sógora és azok kis fiának a közelében. A fiú csak egy pár évvel volt idősebb, mint Sheila, és a két gyerek nagyon jól el volt egymással. Aztán Donna megint várandós lett, és szült egy kisfiút, akit az édesapja után Edgar Vernon-nak nevezett el. Egy néhány évig ott éltek; Donna valamelyest boldog volt a fiával, lányával és Ed-del. Úgy tűnt, sose vette észre, hogy a férjének sokkal jobban tetszett a nővére. Donna nővére iránti szeretete kevés teret engedett valamely féltékenységnek. Egy napon Donna meglátogatta édesanyját, Jane-t, magával vitte Sheilát, és a kisfiát, Eddie-t pedig otthagyta a nővére szomszédos lakásában. Amikor hazaérkezett, azt vette észre, hogy a kisfia, a férje és a nővére eltűntek. Donna és a sógora csak két nappal később értették meg, hogy a kettő valóban együtt ment el. Ez egy szörnyű csapás volt Donna számára, és nagyon megsértette őt, miután olyan nagy szeretetet és bizalmat ápolt a nővére irányában. Az idő múlásával azonban érzései fokozatosan megváltoztak, és fokozatosan elfogadta ezt a helyzetet. Ez volt Donna második tönkrement házassága. 19 éves korában íme most már másodszorra lett egyedül kis lányával, Sheilával. Azokról a jogi lehetőségekről, amelyekkel visszakaphatta volna a fiát, nem tudott semmit. Amíg még együtt volt második férjével, Donna megismerkedett egy C.L. nevű férfivel, aki úgymond véletlenül Edgar nagybátyja is volt. C.L. egy Cary Grant típusú férfi volt bajuszával, ívelt szemöldökeivel és különös öltözködési stílusával. C.L. egy hűbelebalázs volt minden témában, és egy nagyon jó felépítésű férfi, de teljesen megbízhatatlan. Ki tudta csikarni mindenkinek az utolsó fillérjeit is; egy szélhámos és csaló volt. De C.L. mint férfi ellenállhatatlan volt, erős személyiség, és volt egy olyan hódító bájosság benne, amivel az ujja köré tudta csavarni az embereket. Bonyolult jellem volt és nagyon intelligens. Egy nagyon vallásos anya nevelte fel, és tiszteletben tartotta a kereszténységet, de nagyon iszákos volt.

147

Még az anyja is beszélt arról, hogy C.L. milyen "összevissza" ember. 11 éves korában kezdett el inni, és már 5 éves kora óta mindig is szörnyen kegyetlen volt. Az anyja azt állította, hogy az egész akkor kezdődött, amikor egy lakókocsiban éltek. Egyszer egy nagy vihar tombolt. C.L.-ből egyszer csak hirtelen egy halálos kiáltás tört ki; ezután az eset után sose volt többé olyan, mint korábban. Azt mondta az anyja, olyan volt az az eset, mintha egyfajta gonosz energia szállta volna meg a testét. C.L. egy kiszámíthatatlan alak volt. Az egyik pillanatban megsimogatta valakinek a fejét, a következő percben meg verekedve hajszolta ugyanazt az embert össze-vissza a helyiségben. Senki sem tudta, hogy a következő pillanatban mit fog csinálni, vagy hogy hogyan viselkedjenek vele szemben. Donna mégis belezúgott. Az emberek úgy tűnt, hogy mindig mindent megtettek C.L. kegyeiért. Amikor még csak kacérkodtak egymással, a férfi gyakran vitt élelmiszert és ruhákat is a kis Sheila számára. Donna együttérzéssel viszonyult ahhoz a kínszenvedéshez, amit C.L. a feleségével kapcsolatban mesélt neki, és mivel még olyan fiatal volt, nem vette észre, hogy milyen ember volt ez a férfi tulajdonképpen. Elpanaszolta, hogy a felesége alkoholista volt, Donnának azonban később meg kellett tapasztalnia, hogy C.L. vitte a feleségét az alkoholizmusba. Miután Donna körülbelül egy hetet élt vele együtt, észrevette, hogy a férfi is alkoholista, de akkor már késő volt, hogy tegyen valamit. Bár Donna nem volt iszákos, a férfi azzá tette; kialakult az, hogy legtöbbször azért itta le magát, hogy így meneküljön a férfi aljassága elől. A férfi kegyetlensége a kis lányt is érintette. Amikor be volt rúgva, C.L.nek mindig az volt a szokása, hogy megverte Donnát, míg Sheila rettegve nézte az egészet, és irtózatosan félt a férfitől. Donna és C.L. sose maradtak hosszabb ideig egy helyen, mint néhány hónap; utazgattak az egész országban és leginkább motelekben és panziókban laktak. Egy ideig Virginiában volt egy kis éttermük, és C.L. egész sikeres volt. Mégse tudott sokáig megmaradni egy helyen. Mindig arra vágyott, hogy elfusson az összes pénzzel és áruval, amit meg tudott szerezni. Az egyik államból a másikba menekült, mert mindenütt összeütközésbe került a törvénnyel, és Donna mindenhova követte őt. Keresztül az egész országban menedzseltek éttermeket és moteleket, és amikor a legális üzletek nem fizetődtek ki, teherkocsikat rabolt ki vagy csempészkedett. A kis Sheilát a kettős mindenhova hurcolta magával. Ő nem volt egy boldog kislány. C.L. állandó félelemmel töltötte el, és amiatt pedig meg volt rémülve, hogy az édesanyja szerette ezt a férfit. Amikor C.L. józan volt, vonzó is volt, de amint berúgott, szélsőségesen kegyetlenné vált. Volt egy különleges eset, amikor a kis, 6 éves Sheila megpróbálta megvédeni az édesanyját, miközben C.L. épp verte. A férfi dühösen ütött Sheila arcába is, úgy, hogy kék lett a szeme. A kis lány bámult rá, és nem tudta megérteni, hogy Donna miért viseli el azt a rengeteg fájdalmat. Az egész helyzet nagyon szomorú volt, mert C.L. nem tudott magán segíteni. Semmi sem felelt meg a szellemi állapotának, kivéve az ivást. De ez már talán részben a szenvedélyének a következménye is volt. Donna is egyre többet és többet ivott, csak hogy valahogy elviselje az ő sorsát. Kezdte a férfit annyira meg is vetni, mint amennyire szerette. Sok alkalommal elment tőle Sheilával, de a férfinek mindig sikerült őt vagy visszacsalogatnia, vagy erőszakkal visszavinnie maga mellé. Eljött egy nap, amikor Donna ismét megpróbálta elhagyni C.L.-t. Magához vette Sheilát és lestoppolt egy teherkocsit, majd a sofőr elvitte a saját házáig Indianapolisba. A sofőr és a felesége elkezdtek róluk olyan jól gondoskodni, mint saját ikerfiaikról.

148

Akkor meg Donna elkövette azt a hibát, hogy felhívta telefonon C.L.-t. Ezáltal C.L. képessé vált arra, hogy elmenjen az autókulcsaiért, amelyeket Donna azért vitt magával, hogy megakadályozza a férfit abban, hogy utánamenjen. Donna nem tudta azt, hogy C.L.-nek voltak pótkulcsai is. Amikor C.L. megérkezett Indianapolisban, sírt és tovább fogadkozott, hogy milyen komolyan fogja venni azt, hogy megváltoztassa az életét. Váltig állította, hogy soha többet nem lesz rossz és megígérte, hogy abbahagyja az ivást. És Donna elhitte ezt neki. Indianapolis városhatáránál C.L. Donna nagy csodálkozására hirtelen letért az országútról. Mélyen behajtott egy erdőbe. Ott megállt, és mindkettejüket elkezdte azzal fenyegetni, hogy megöli őket, amiért úgymond becsapták őt. Mialatt egy pisztollyal hadonászott, azzal vádolta Donnát, hogy viszonya van a teherkocsi-sofőrrel. Sőt, megpróbálta Sheilára rákényszeríteni, hogy mondja azt, hogy látta őket együtt. Aztán ahogy a sors akarta, egy rendőrjárőr mentette meg őket, aki egyszer csak megállt mellettük, hogy figyelmeztesse C.L.-t az illegális parkolásra. Ez egy kicsit lehiggasztotta C.L.-t, de Donna ekkor felismerte, hogy ez nem olyanfajta élet volt, amit Sheila megérdemelt és hogy ilyesféle esetek már túl gyakran fordultak elő. Képes volt meglátni, hogy kislánya boldogtalan volt amiatt, hogy C.L.-lel kellett együtt élnie. És mert jobban szerette Sheilát, mint saját magát, elhatározta, hogy a gyerek védelmére és a saját lelki békéje érdekében elküldi őt a nagymamájához. Donna meggyőzte C.L.-t, hogy Sheila Chattanoogában sokkal rendszeresebb életet fog élni; ott járhatna majd iskolába és lehetnének barátai. C.L. beleegyezett, de csak azért, mert meg akart szabadulni a lánykától. Ekkor C.L. és Donna Indianapolisból elindultak vissza nyugatra; egy helyen hosszabb pihenőt tartottak, és miután ellátták Sheilát egy Donna anyjának, Jane-nek szóló üzenettel, a sofőrre bízva felrakták a Chattanoogába menő buszra. Így érte el Sheilát a sorsa azon az esős éjszakán Little Rock-ban, Arkansasban. Amikor megérkeztem a nagymama házába Chattanoogába, részévé váltam ezeknek a kaotikus karmikus összefüggéseknek. Donna lett az anyám, és C.L. a nevelőapám. Amikor később én is együtt éltem vele, ugyanabba a rémálomba jutottam, amin Sheila is keresztülment, vagy talán még rémesebbe.

149

12. fejezet

Földi családom Megérkezés a nagymamánál Az első napok David és Peggy Egyház és iskola Gondolatok az új életről Földi anyám Játékok Felnőttek és gyerekek Nagymama Donna Betegség Elutazás Sanibel-be

Ott álltam a nagymama lakása előtt, és kopogtam. Végül felgyulladtak a villanyok, az ajtó kinyílt és egy idősebb asszony állt előttem hálóingben. Rögtön felismertem: ő volt földi nagymamám, Jane. Vonic-nak igaza volt, amikor beteges asszonynak írta le őt. A gyomrában lévő daganatoktól úgy nézett ki, mintha állapotos lenne a nyolcadik hónapban. "Sheila?" kérdezte, és a sötétséget fürkészte, hogy ki van még ott. "Igen, én vagyok az", mondtam. Szótlanul álltam ott, és vártam, hogyan reagál. "Te gyerek, hát te mit csinálsz itt!? És hol van az anyád? Hol vannak ők?" - kérdezte. Számomra nyilvánvaló volt, hogy nem hitt a szemének, hogy hajnal 3-kor Sheilát találja az ajtaja előtt. Mint kiderült, Donna nem hívta őt fel előre, hogy bejelentse a lányának Chattanoogába történő érkezését. "Rajtam kívül nincs más itt", feleltem. "Egyedül vagyok itt." "Mit értesz az alatt, hogy egyedül vagy itt?" kérdezte. Aztán kitárta az ajtót, hogy beléphessek.

150

Vonic jól felkészített engem arra, hogy mi legyen a következő, amit mondjak. "Édesanyám küldött ide, mert ő és C.L. veszekednek, és nem akarta, hogy még tovább maradjak ott." Megmutattam neki az üzenetet, és elmeséltem, hogy mit csinált C.L., hogy meg akart ölni minket, Donnát meg engem, és hogy Donna megkérdezte C.L.-t is, hogy elküldhet-e engem az anyjához, Jane-hez, hogy legyek ott. "Hogy tehettek ilyet anélkül, hogy előre tudatták volna velem?" nagymama nagyon ideges lett. Amikor mentünk keresztül a nappalin a lépcső felé, azt mondta aggódva, hogy "csak azt nem tudom, hogy mit kezdjek veled." Egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, amikor nagymama felment velem a szobájába és magához vett az ágyába. De nem tartott sokáig, amíg a sódertető sercegése és pattanásai közepette elaludtam, ami a csökkenő hőmérsékletből adódott. Ez enyhén szólva egy hosszú és eseményekben gazdag nap volt. Ez kellett tehát, hogy az új otthonom legyen több évre. Nagymama még nem teljesen költözött át a vidéken lévő házából ebbe az állami szociális lakásba. Néhány bútora már itt volt, de a lánya, Ellen még mindig ott élt a régi házban. Nagymama most épp azért volt itt, hogy kipihenje magát abból a kómából, amit nemrég elszenvedett. Az orvosok ekkor fedezték fel, hogy cukorbeteg volt, és szívritmus zavarokban szenvedett. Ellen néni azt tervezte, hogy egy kellemesebb szomszédságba költözik át. Amikor reggel felébredtem, észrevettem, hogy már mindenki ott ül lent a reggeli mellett. Nyugodtan mentem le a konyhába, odaültem az asztal mellé és csak futólag szakítottam meg Ellen néni és nagymama beszélgetését. Rólam volt szó. Ellen-nek az volt a gondolata, hogy küldjenek el engem egy menhelyre, főleg azért, mert nagymamám abban az időben nagyon szegény volt, segélyekből élt és már így is gondoskodnia kellett a két fiúról. Én szótlan voltam! Igaz lehet ez? gondoltam, és ők tovább folytatták beszélgetésüket, mintha én ott se lettem volna. Majdnem megszakadt a szívem, hogy azt kellett, hogy halljam, hogy milyen kis mértékben törődtek Sheilával, már ilyen rövid idővel azután, hogy megérkezett. Amikor észrevettem, hogy mennyire komolyan gondolják, hogy elküldenek, könnyekben törtem ki. "Nem akarok egy gyermekotthonba menni", kiabáltam, és felugrottam, hogy átkaroljam nagymama lábait. A könnyek patakzottak a szememből. "Kérem, ne küldjetek el engem egy otthonba", könyörögtem. Nagymama ránézett Ellen nénire. "Hát én nem tudom őt egyszerűen beküldeni egy menhelyre", mondta és emlékeztette Ellen-t arra, hogy a gyerek valószínűleg eleget szenvedett amiatt, hogy C.L.-lel kellett együtt élnie. "Jó, esetleg egy darabig magamhoz tudom venni őt én, amíg Nálad kialakul valami", javasolta Ellen néni. Nagymama elhatározta, hogy magánál tart engem. Azon a reggelen telefonált valakivel, és megállapodott egy bírósági fogadóórában a gyámsági eljárás megindítása érdekében. Erre megkönnyebbültem.

151

A reggeli után aztán megismertem az unokatestvéreimet, Ellen néni fiait, Donny-t és Jimet. Előbb kint játszottak. Donny egy pár hónappal idősebb volt, mint én, Jim meg kábé három hónappal fiatalabb. Jóvágású frizuráik nagyon tetszettek nekem. Majdnem rögtön elkezdtek nekem mindenfélét mesélni arról az iskoláról, amibe majd járok, ami nagyon boldoggá tett. Nem mintha féltem volna az iskolába járástól, hanem azért lettem boldog, mert elfogadtak és kedvesen szóltak hozzám. Merle-t és Ben-t már az éjszaka is láttam, amikor kicsit lejöttek a lépcsőn, hogy megnézzék, mi volt az az éjszakai felfordulás a házban. Ők voltak azok a fiúk, akik között az egyik a másiknak már bácsi volt, habár mindketten idősebb gimnazisták voltak. Amikor együtt ültünk a konyhában, Donny és Jim megpróbálták nekem mindazt elmesélni, amit a szomszédokról tudtak. Akkor két kislány jött be a konyhába. Mindketten körülbelül az én koromban jártak. Egyiküket, akinek barna szeme és haja volt, lófarkat hordott és nagyon csinos arca volt, úgy ismerhettem meg, mint unokatestvéremet, Lynn-t. Másikuknak, Andreának hosszú, gesztenyebarna haja és zöld szeme volt. Nagymama bemutatott engem nekik; ők Donna testvérének azok a lányai voltak, akiket (mint Sheila) már régen láttam. Ők a nem messze tőlünk lévő bérházak egyikében laktak. Nem sokkal azelőtt költöztek el Falling Water-ből, ahol nagymamának még mindig meg volt a háza. Jó érzéssel állapítottam meg, hogy unokatestvéreim között a legtöbben hellyel-közel az én koromban voltak, és azt gondoltam, hogy valószínűleg jó barátok leszünk. Pontosan úgy néztek ki, mint ahogy Vonic lefestette őket nekem. Még azon a napon nagymama, a két fiú és én visszaköltöztünk az ő vidéki házába. Ez volt az első aközött a sok hirtelen költözködés között, amelyek meggátolták, hogy túl jól érezzem magam ezekben az első hónapokban a Földön. Falling Water a legprimitívebb hely volt, amit valaha is láttam, annak ellenére, hogy buja zöld növényzet vette körül. Ott Tennessee erdős dombjai között voltunk, nem messze Chattanoogától. A házunk egy kő talapzatra épült faház volt 9 szobával. Az illemhely egy deszkabódéból állt a tisztás mögött. A vízellátásunk egy mérföldnyire volt egy hegyi patak mellett. Kint vadállatok jöttek-mentek, és én kedveltem őket, kivéve a vaddisznókat, akik alkalomadtán kijöttek az erdőből és beűztek engem a házba. Én csak csodálkoztam mindezen. Szerettem a friss szagokat, az erdőben való játszadozást, de sose gondoltam volna, hogy a Föld bolygó ilyen primitív is lehet. Falling Water a modern viszonyokhoz képest természetesen tényleg primitív volt, és én még addig nem sokat láttam Chattanooga városából. Nem sokáig laktunk Falling Water-ben. Nagymamám és én az egyik este sokáig fenn maradtunk, és beszélgettünk egymással. "Nagymama, ugye nem fogsz engem hazaküldeni?" kérdeztem. "Nem, már beszéltem azzal a bíróval, akivel a városban fogunk találkozni. Azt hiszem, meg fogja engedni, hogy magamnál tartsalak téged."

152

"Mi van veled, nagymama?" kérdeztem, amikor hirtelen észrevettem, hogy betegnek látszott. "Nem túl jól nézel ki." Egy sóhajtással válaszolt. "Igen, nem is érzem magam valami jól. Egész elfáradtam." Akkor elkezdett nekem a Bibliáról beszélni. Én fejemet az ölébe tettem, és a kerozinlámpa fényében felolvasott nekem egy csodálatosan szép történetet Jézusról és a kútnál lévő asszonyról. Nagyon késő volt már, és Merle és Ben még nem jöttek haza, amikor elaludtam. Aggódó érzés volt bennem, amikor kinyitottam a szemeimet. "Hol vagyok?" gondoltam, amikor megláttam a körülöttem lévő különös falakat. "Ébren vagyok, vagy álmodok?" Fent, egy csatlakozó helyiségben elektromos fény égett. Egy párkányon egy csinos nőnek és egy kedves kinézetű férfinek a képét láttam. A párkány másik végénél egy csecsemő képe állt. Akkor lépéseket hallottam, amelyek a szobához közeledtek. Becsuktam a szemeimet és úgy tettem, mintha aludnék. Egy női hang azt mondta: "Nem tudom, hogy hova tegyük. Azt hiszem, valahol egyszerűen felállítunk egy priccset." Aztán döntött: "David, azt gondolom, ide hozzuk őket. Ide tesszük a csecsemőt, oda meg Sheilát." Akkor átvillant a párkányon lévő fotó az agyamon, és vissza-emlékeztem arra, hogy Sheila édesapját David-nak hívták. "Ez az én apám", gondoltam magamban, "földi papám". Kinyitottam a szemeimet és kinyújtóztam. "Na, édes, hogy vagy?" kérdezte David, amikor mosolyogva odajött az ágyamhoz. "Papa!" kiáltottam. "Igen, én vagyok az", mondta vidáman, amikor fölém hajolt. Felültem, és magamhoz szorítottam. Valóban örültem, hogy láthatom őt és nagyon jól esett, hogy átkarolhattam ennek a férfinek a nyakát; olyan kedves ember volt. "Téged fektetünk a bébi ágyába, ő meg mellettünk fog aludni", mondta. "Rendben van?" "Jó, nekem jó lesz, de aludhatnék a padlón is." "Nem, azt nem kell. Van annyi helyünk. Tudod, van még egy kisfiunk is. Ő körülbelül 4 éves." Peggy a szomszéd szobából jött be. "Na jól van, gyertek enni. Vacsoraidő van." "Vacsora?" kiáltottam. Én biztosra vettem, hogy reggel van. "Az bizony", mondta David, "éjszaka aludtál, és valóban fáradt lehettél, mert átaludtad az egész napot is." "Valóban?" Alig tudtam elhinni. "Igen", válaszolta David, " a nagybátyád idehozott, és nálunk fogsz maradni, amíg nagymama jobban lesz." Azt gyanítom, hogy nagymama megint nagyon beteg lett és egyik fia bevitte a kórházba. Ahogy mondták nekem, meglehetősen gyakran lett beteg.

153

Apámnál és Peggynél maradtam amíg nagymama jobban lett, és átköltözött a városi lakásba. Ezután soha többet nem mentem Falling Water-be, eltekintve a még ott élt, más rokonoknál tett rövid látogatásoktól. Ezek alatt az első földi heteim alatt egyszer sem merült fel bennem félelem, hogy valamelyik rokonom azt mondaná nekem, hogy "Te nem Sheila vagy!" Tudtam Sheiláról eleget, és nagyon hasonlítottam rá, úgy, hogy elég bizalmam volt, hogy elviseljem ezt a helyzetet. Peggy és David nagyon jók voltak hozzám, és élveztem a náluk való élet. Nem zavart, hogy Peggy nem az édesanyám volt, mert egyik ember sem volt a saját rokonom, akiknél éltem. Peggy egy kedves és csodálatos ember volt, és úgy kezelt engem, mintha a saját gyereke lennék. Egy napon az evés után meglátogattuk Peggy édesanyját, Rose-t és a gyerekeit, Jimmy-t és Janice-t. Úgy találtam, hogy Janice egyszerűen gyönyörű volt hosszú, szőke hajával, ami a válláig ért. Ő csak öt nappal volt fiatalabb, mint én, és nagyon jól megértettük egymást. "Sheila, játsszuk azt, hogy filmsztárok vagyunk", javasolta. "Mi?" kérdeztem, mert az valami új dolog volt számomra. "Filmsztárok, hát nem tudsz semmit róluk?" "Nem", mondtam, "én még sosem szerepeltem egy filmben." "Ja, igen. Te kint éltél vidéken", emlékezett Janice és Falling Water-re gondolt. "Én most Doris Day vagyok. Vagy nem - én Janet Leigh akarok lenni. Te vagy Doris Day." "Jó", mondtam. "Kicsoda az a Doris Day?" "Figyelj, itt egy kép róla." Janice lapozni kezdett egy képes folyóiratban és végül rámutatott egy fényképre. "Óh, ő édes", mondtam, "de nem lehetek én Marilyn Monroe, ő itt?" "Nem, az nem megy, te nem úgy nézel ki, mint ő. Te Doris Day vagy." "Oké", mondtam. "Tony Curtis a barátom", magyarázta Janice, "és azt hiszem a tiéd meg lehet Dean Martin." Még egyszer azt mondtam, hogy oké. Akkor elkezdtünk játszani. "Te hogy játszol ilyet?" kérdeztem. "Először rendbe kell hoznod magad. Itt van, vedd fel anyukámnak ezt a ruháját." Janice biztosan csodálkozott, hogy miért voltam olyan értetlen. Úgy hiszem, annak tudta be ezt, hogy én Falling Water-ben éltem, vidéken.

154

Nevetségesnek éreztem magam a hosszú, földig érő ruhában, és a magas sarkú cipőkben. Janice berúzsozott, majd visszalépett egy lépéssel, és elégedetten nézett rám. "Most szép vagy." "Köszönöm", mondtam. "Te is szép vagy." És akkor filmsztárt játszottunk. Megtanultam, hogy azok énekelnek, nagy autóik vannak, éttermekbe járnak és egy halom pénzt költenek el. Janice szemei egyszerre felcsillantak. "Mondok neked valamit!" kiáltotta. "Meglátom, hogy eljöhetsz-e velünk a ma esti előadásra. Moziba akarunk menni." "Mit fogunk megnézni?" kérdeztem izgatottan. Ez már érdekesen hangzott. Filmsztárokat játszani ugyanis hülye játék volt. "The Blob", mondta Janice. "Állítólag a film nagyon hátborzongató. Majd meglátjuk, hogy eljöhetsz-e velünk." Janice és én berohantunk a nappaliba. "Peggy, eljöhet velünk Sheila ma este az előadásra?" kérdezte. Peggy Janice nővére volt. "Hm, nem tudom." A papára nézett. David azt mondta: "Jó, elmehetsz. Rendben van. Tessék Janice, itt van néhány dollár. Elviheted Sheilát a moziba." "Nem kell a pénz", mondta Janice. "Mi ingyen megyünk be!" "Hát azt meg hogy csinálod?" kérdezte a papa. "Bobbie kinn fog várni, és átbújunk a karja alatt, amíg magának fizet." Bobbie Janice 14éves nővére volt. "Nem, ez nem becsületes dolog. Ti kislányok, fizettek, oké!" mondta papa. "Itt a pénz. Vegyél Sheilának egy pár kesudiót, az ízleni fog neki." "Olyat még sose ettem", mondtam. "Igen, tudom, mert nagymamád nem enged el téged az előadásra, igaz?" kérdezte. "Nem tudom." "Tudod, ő semmire sem értékeli a filmeket, jobb, ha sose kérdezed meg őt, hogy elmehetsz-e a moziba", mondta papa. Ezt nem értettem. "Miért nem szereti őket?" "Mert ő keresztény, kedves, és a keresztények nem járnak moziba." Ez még mindig érthetetlen volt számomra, de mégis azt mondtam, hogy oké. Az oké volt a kedvenc szavam, mert ez kimentett mindenféle nehézségből. Én egy nagyon engedelmes kislány voltam.

155

A vallásoknak az ilyen volta, hogy megmondják az embereknek, hogy mit szabad tenniük és mit nem, számomra abszurdnak tűnt, és emlékszem, hogy a nagynénim egyszer beszélt nekem erről a témáról. Amikor már készülődtünk, hogy induljunk, Janice visszatartott egy kicsit. "Várj egy percet. Úgy, ahogy kinézel, nem mehetsz el az előadásra." "Miért, hogy nézek ki?" kérdeztem. Jól éreztem magam. "Előbb le kell törölni a rúzst magadról és vedd le anya ruháját meg a tűsarkú cipőt", mondta. Nevettem. "Ja igen, valóban." Bobbie vitt el minket a moziba, és ott megkaptam a második limonádét életemben, és pattogatott kukoricát is. Ó, a pattogatott kukorica! Azt nagyon szerettem, a kesudiót meg pláne. A "The Blob" egy repülő csészealjról szólt, amelyik mindenféle pusztítást és terrort okozott az embereknek a Földön. Ez a csészealj éjszaka egy félreeső erdőben landolt. Két egymásba szerelmes tinédzser volt az első, akik meglátták a csészealjat, de amikor a fiatalok odamentek a leszállás helyére, már semmi más nem látszott a csészealjból, mint egy titokzatos, izzó massza. Kíváncsian, hogy vajon mi történik, a fiú egy bottal beleszúrt a masszába. Erre az a kulimász hirtelen ellepte a kezét, és kúszott felfelé a karján. A fiú barátnője kiabálni kezdett, és elszaladt, míg a fiú kétségbeesve próbálta lerázni magáról azt a valamit. A kórházban az orvosok elcsodálkoztak. Akármi is volt ez az ismeretlen dolog, egységesek voltak abban, hogy fel kell tartóztatni olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Amikor a fiú melletti helyiségben tanakodtak, egyszer csak egy gigantikus, izzó és lüktető energialabdát láttak meg maguk előtt, mely elnyelte a fiút, majd indult a következő áldozata felé. A film alatt végig ez az izzó golyó embereket, házakat és autókat nyelt el, és egyre hatalmasabb lett. Az emberekben pánik tört ki, és menekültek a házaikból. A film hősei véletlenül rájöttek, hogy a lényt alacsony hőmérséklettel meg lehetett ölni, mikor az végezetül megpróbált elbújni egy hűtőszekrényben. Ezzel aztán „a Föld meg lett mentve”. Nekem az volt a problémám, hogy az egész előadás alatt nem tudtam abbahagyni a nevetést. Számomra mindez annyira nevetséges volt. És mindenek között a "Blob" volt a legnevetségesebb. "Miért nevetsz?" kérdezte Janice. Nem nagyon értett engem. "Hát tényleg nem hátborzongató?" "Nem tudom", mondtam. "Számomra nevetséges." Az egész idő alatt arra gondoltam, hogy ez valóban különös. Miért van az embereknek az az elképzelése, hogy a világűrből ilyen ijesztő teremtmények jönnének? Miből származik ez a tudat? Sok embernek az befolyásolta az elképzeléseit, amit a moziban látott.

156

Eszembe jutott vénuszi barátaimnak a bölcsessége, akik figyelmeztettek arra, hogy ne mondjam el, hogy én egy másik bolygóról jövök. Mert azok, akik elhinnék a történetemet, valószínűleg visszaemlékeznének a science-fiction filmek ezeknek a szörnyetegeire. Ilyen módon biztosították a negatív erők, hogy a mi népünk ne tudja olyan hamar felfedni magát földiek előtt.. Különös úgymond véletlen volt az, hogy ez az első film, amit a Földön láttam, a világűrből származó teremtményekről szólt. Janice még meg volt ijedve, amikor elhagytuk a színházat. "Várd meg, amíg majd 'Draculát' meglátod!" mondta. "Az tetszeni fog neked." "Biztos", mondtam. De amikor elkezdte mondani, hogy ki volt Dracula, és miket tett, elkezdtem félni. Okom lett arra, hogy azt higgyem, hogy valóban léteznek a Földön ilyen teremtmények. Amikor visszaértünk Janice-ék házába, papa várt rám, hogy hazavigyen. "Holnap be kell, hogy jelentsünk téged néhány hétre az iskolába, amíg megint a nagymamádnál lakhatsz majd." "Vissza kell hozzá mennem?" kérdeztem. "Nem maradhatok nálad?" Apám szorosan magához ölelt. "Drága, nem élhetsz nálam, mert a nagymamád lesz a gyámod. Ez azt jelenti, hogy a törvény neki ítél oda téged, és nem maradhatsz nálam." "De nem értem, hogy miért", mondtam. Megpróbált állhatatos maradni velem szemben. "Mert most így történt. Ha először hozzám jöttél volna, akkor én lettem volna a gyámod. De az nehéz lenne számomra. Nekem meg van a saját családom, fel kell nevelnem a saját gyerekeimet, tudod. Te az első gyerekem vagy, és nagyon szeretlek téged, és te mindig is valami különleges leszel számomra. De hát tény az, hogy most épp nincs elég pénzem ahhoz, hogy mindannyiótokat eltartsalak." "Oké", mondtam. "De mikor lesz nagymamám megint egészséges?" "Hát nem tudom. Azon az éjszakán, amikor elaludtál az ölében, tényleg beteg lett. Tudod, ő cukorbeteg és gyenge a szíve. Nemsokára már újra otthon kell, hogy legyen." "Visszakerül vidékre?" "Nem, a városban fog élni, a bérházi lakásban." "Ja igen, stimmel", emlékeztem vissza. Apám folytatta: "Azt hiszem azért fog ott élni, mert az valóban olcsó, csak 25 dollár havonta." "És én fogok ott iskolába járni?" "Igen", mondta. "Foglak téged még valaha is látni?" kérdeztem. Nagy vonzódást éreztem Davidhez.

157

"Ó, biztos, fogok jönni és néha elhozlak majd téged a mi házunkba, ha nagymamád hagyja", felelte. Amikor azon az éjszakán az ágyamban feküdtem, azokra a csodálatos dolgokra gondoltam, amik történtek. Szórakoztam egy velem egykorú kislánnyal, és láttam az első filmet életemben. A filmek a szórakozás kedvenc formái, mondta nekem egyszer Odin bácsi. A vidéken történt játszás érdekes volt, az meg, hogy moziba menjünk és egy 'világűrből jött teremtményt' lássunk, egy kaland. Úgy hiszem, az alsóbb asztrálsíkokon vannak olyan fenyegető lények, mint ez a "Blob", de a fizikai síkban nem tudok ilyenekről. Másnap reggel apám ébresztett, hogy felöltöztessen az iskolához. De előbb mutatott nekem valami különlegeset. "Ez az enyém?" kérdeztem, amikor odanyújtotta nekem. "Hát persze", mondta mosolyogva. Egy jegyzettömb volt az, Gene Autry-val és a lovával a tetején. "Csodaszép!" kiáltottam föl, de nem értettem, hogy azok a fekete ironok, amiket még adott hozzá, miért voltak olyan vastagok. És az egyes lapokon lévő vonalak olyan messze voltak egymástól. Azt hiszem, azt várták el a gyerekektől, hogy nagy betűkkel írjanak. Azon a reggelen ideges voltam az iskolában. Janice már ott volt, hogy bemutasson engem a barátainak, de ő egy másik osztályba járt. A tanárnőnk egy szép nő volt, nagy barna szemekkel és rövid, göndör fekete hajjal. Bemutatkoztam az osztálynak, és azt mondtam, hogy a szüleim sokat utaznak, és én ezért kezdtem el csak 7 évesen iskolába járni. Meglepett, és boldog voltam, hogy a többi gyerek milyen kedves volt hozzám. Néhányan közülük, különösen a fiúk nem tudták megállni, hogy egy kicsit barátságosan ne csúfolódjanak velem, amiért én idősebb voltam. De egy idő után mind megnyugodtak. Mrs. Lewis egy csodálatos tanítónő volt. Ő őszintén fáradozott azon, hogy segítsen nekem a tanulásban, és én kezdtem megszeretni őt. Tudtam én már azt, amit ő tanított nekem, de nem akartam, hogy észrevegye. Azt mutattam, hogy tanulom. Ő először velem dolgozott, és tanította nekem az abc-t, miközben a többi gyereknek adott más feladatokat. A lehető legrövidebb idő alatt behoztam az osztályt. Mrs. Lewisnek hamarosan már nem kellett külön kirándulásokat tennie az én padomhoz, és elmagyaráznia, hogy közben mit csinál az osztály. Amikor látta, hogy milyen gyorsan megtanultam a betűket, a számolást és a nevem leírását, áttettek a második osztályba. Ez csak két héttel azután történt, hogy apám bejelentett az iskolába. Maga Sheila sosem fejezte be az első osztályt, és apám és Mrs. Lewis valószínűleg nem tudtak másra gondolni, mint hogy én egy tehetséges gyerek vagyok, akivel igazságtalanság történt, hogy C.L. és Donna olyan sokat utaztak. Akkor mentem át a második osztályba, amikor ottani tanárunk, Mr. Reed épp a kivonást kezdte el tanítani. Azt mondta, hogy "ma a szubtrakciót fogjuk tanulni."

158

"Szubtrakció?" jött ki belőlem. Ő szigorúan rám nézett, és azt mondta: "Neked nincs megengedve, hogy beszélj, hacsak nem nyújtod a kezedet." "Óh, oké", mondtam én. Így hát felnyújtottam a kezemet és megkérdeztem: "Mi az, hogy szubtrakció?" Mr.Reed hangja türelmetlenné vált. "Néhány perc múlva elmagyarázom." De minél többet beszélt róla, én annál összezavartabb lettem. "Ez valóban különös", mondtam. "Miért akar valamennyit elvenni a másikból?" "Nem tudom", mondta ő. Ez idegesített engem. "Maga nem tudja? Maga a tanárunk. Mit gondol? Elvesz egyet kettőből és egyet kap. Miért akar egyet elvenni kettőből?" "Sheila, ilyen kérdéseknek nincs értelme." "És annak van értelme, hogy egyet elveszünk egyből és marad nulla. Hogy tud elvenni valamit önmagából? El tudja venni a tárgyat, és akkor nem lesz semmi, de önmagából nem tudja elvenni." Aztán tovább folytattam, hogy világossá tegyem az álláspontomat; ezek az új matematikai gondolatok nem stimmeltek azzal, amit nekem tanítottak annak idején. "Sheila, ha nem hagyod abba, hogy örökösen csak kérdezgetsz, az igazgatóhoz küldelek." "Óh, oké", mondtam nyugodtan. "Többet nem kérdezek." A szubtrakciónak számomra sohasem volt értelme, és nem is lesz, sose. Azért nem szeretem ezt, mert ez túlságosan mentális, és nem követi a kiterjedés természeti törvényeit. Teutóniában sosem tanítottak nekem olyat, hogy valamit vegyünk el valami másból. Mi csak azon változtattunk, ami létezett. Nekem a földi tízes számrendszerrel is voltak problémáim. A fejlettebb bolygókon a nulla nem létezik, tulajdonképpeni természete miatt. Azzal, hogy mi ott követjük a természet törvényeit, megtanultuk, hogy hozzánk legjobban az illik, ha a kilences számrendszert tesszük alapvetővé. Mellékesen szólva a Föld kormányai az évek során lezuhant un. repülő csészealjakat vizsgáltak meg, és rájöttek, hogy azok méretei a kilences számrendszerre utalnak. De hogy mindenki meg legyen elégedve, megtanultam a szubtrakciót. Azon a napon, amikor hazamentem, elmeséltem a papának, hogy mit tanultam. Hogy kettőből egy, az egy. "Nagyon jó!" mondta. "Azt is tudom, hogy tízből öt, az mennyi", mondtam. "Na mennyi?"

159

"Öt." "Ezt honnan tudod?" kérdezte. "Ezt is tanították?" Azt tanították, hogy ha egyet levonunk mi lesz, többit magam találtam ki." "Hé, te jó vagy ebben, nem?" Mosolygott. "Valóban büszke vagyok rád, mert te vagy az első kislányom. Nagyon hasonlítasz az édesanyádra." "Valóban?" "Igen." "Ő csinos", mondtam és emlékeztem arra, hogy Vonic hogy írta le őt: "Ő úgy néz ki, mint Marilyn Monroe." "Igen, az", helyeselt nevetve. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon fogok-e valaha találkozni Donnával, és ha igen, vajon mikor. Nagymamától és Ellen nénitől annyi mindent hallottam róla, de látni sose láttam. Mint később kiderült, arra csak egy évvel a földi életem megkezdése után kellett, hogy sor kerüljön. Péntek este az étkezőasztal körül ültünk. Mint szokásosan, most is hot dog és chili volt vacsorára, amit szívesen ettem. Csengett a telefon és a papa vette fel. "Nagymamád haza fog kerülni", jelentette be, mire nekem elromlott a hangulatom. Úgy volt, hogy egy héten belül visszamegyek hozzá. Nem szerettem arra gondolni, hogy mennem kell; David és Peggy olyan jók voltak hozzám. És mi legyen az összes új iskolai barátommal, kérdeztem magamban. "Muszáj visszamennem?" kérdeztem. "Igen, kedvesem", mondta papa. "Korábban már mondtam neked, hogy vissza kell menned nagymamádhoz." "Oké", mondtam nyugodtan halvány szomorúsággal. Peggy valóban kedves volt és becsavarta a hajamat. Ő olyan csodálatosan szép volt a kék szemeivel, gyönyörű bőrével és hosszú, hullámos, barna lófarkával. Éreztem, hogy hiányozni fog nekem. "Hétfőn be kell, hogy menjünk veled az iskolába, vagy küldenünk kell egy üzenetet, hogy a hét végén mégy utoljára. Akkor meg tudják neked küldeni a bizonyítványokat az új iskola számára." "Oké." De ahelyett, hogy hétfőn iskolába mentem volna, viszontlátást kellett mondanom papának és Peggynek. Könnyek szöktek a szemembe. Nagymama azt akarta, hogy minél korább menjek hozzá vissza aznap, hogy segítsek neki a kipakolásban és a ház rendberakásában. Még arra sem voltam képes, hogy elbúcsúzzam a barátaimtól.

160

Nagymama várt rám, amikor megint kopogtam a Southern Street 1821. ajtaján. Bent minden rendben volt, és Merle és Ben segítségének ellenére nem sok minden volt, amit tehettünk, hogy széppé tegyük a helyet. Maga a lakás újonnan nézett ki, csillogottvillogott, de nagymama berendezése olyan ósdi volt, és olyan szörnyen nézett ki, hogy gyorsan depresszióba estem. Nagymama - úgy tanultam meg Vonic-tól - elvált a férjétől annak iszákossága miatt, és egyedül élt a két fiúval. Ha Chattanooga dombjairól lenéztünk, akkor a mi lakótelepünk apartmanjai a vasútállomással szemben patkó alakban helyezkedtek el. A Southern Street a telep egyik végét érintette, mögöttünk pedig kétemeletes, fehér lapos tetejű téglaépületek sorakoztak. Minden családnak hátul volt egy saját kertje, egy felső szintje és pincéje, valamint egy a házszámmal ellátott kukája. A mi lakásunk belső falai szabályos, borsmenta-zöldre festett falazóblokkokból álltak, a padlók pedig sötétbarna aszfaltcsempével voltak borítva. Elöl volt a nappali, jobbra egy folyosó vezetett a konyhába, és a fenti hálószobákhoz vezető betonlépcső a folyosóból balra ágazott le. Minden elektromos volt; lakásunkban volt egy új hűtőszekrény, egy tűzhely és voltak falba süllyesztett fűtőtestek. A konyha mellett és a nappali mögött volt az éléskamra. Ebben volt két nagy mosogatómedence, egy csomó polc és szekrény. A felső szint három hálószobából állt, és egy modern fürdőszobából beépített fürdőkáddal. Azért a 25 dollárért, amit nagymama havonta fizetett, mindez még a modern viszonyokhoz képest is luxus volt. Minden hónapban jöttek bogárirtó emberek, ami egy olyan szolgáltatás volt, amelyben sok ember a nagyvárosokban nem részesült, mint megtudtam. Néhány nappal azután, hogy berendezkedtünk, nagymama elcipelt minket egy a házunk közelében volt szép fehér faházba. Hamar megértettem, hogy Vonic mire gondolt akkor, amikor azt mondta, hogy a nagymama egy engedelmes keresztény Isten Egyházában. Az, hogy templomba megyünk, hamarosan megszűnt újdonság lenni számomra, mert minden hétfőn, szerdán, pénteken és vasárnap eljártunk oda. A vasárnapi iskola mulatságos volt. Történeteket olvastunk és dalokat énekeltünk. Ugyanolyan vidám dolog volt, amikor a templomban énekeltünk és hallgattuk a gitárokat és a zongorát. Egy fiatalember, aki néha énekelt a gyülekezet előtt, különösen kedvelt volt. A neve Elvis Presley volt. Az én egyéb élményeim a templomban a tolerancia és megértés leckéiből álltak. Isten Egyháza nagyon nem engedte meg valakinek, hogy egyéniség legyen. Pontosan úgy, ahogy Vonic elmondta, a nők például nem hordhattak nadrágot, rövid hajat, nem daueroltathatták a hajukat, nem sminkelhették magukat vagy nem hordhattak ékszereket. Úgy tűnt, mintha a legtöbb szabály a nőkre vonatkozna. A férfiaknak meg volt tiltva az ivás vagy az, hogy dohányozzanak, ami tulajdonképpen jó volt az egészségükre nézve. De engem zavart az, hogy csak azért tettek eleget ezeknek, mert előírások voltak. Engem a prédikáció zavart leginkább. A lelkészek mindig közvetlenül a Bibliából prédikáltak. Egy történettel kezdték, majd magyarázták az erkölcsöt. Gyakran ugyanazt a gondolatot elismételték négyszer vagy ötször, miközben különböző példákat használtak. És azok mindig nagyon érzelmes, néha hangosan kiabáló prédikációk voltak.

161

Amikor egy vándorprédikátor járt a városban, a prédikálás és éneklés abszolút csúcspontjára jutott. Nagymama ragaszkodott ahhoz, hogy elvigyen engem ezekre az 'ébresztésekre'; egyébként minden este volt valamilyen összejövetel. A gyülekezet tagjai hozták azokat az új résztvevőket, akiket meg kellett menteni, és annak, aki a legtöbb megtérőt hozta, díjakat adományoztak. Nem tudtam, hogy milyen véleményt formáljak magamnak mindezzel kapcsolatban. A vándorprédikátor könyörgött és rimánkodott az újakhoz, hogy jöjjenek fel, hogy megmentésben részesüljenek most, mielőtt még túl késő. Felfűtött hangja keveredett a háttérből hangzó egyházi énekekkel. Az egyes részek között gyakran különös hangulat alakult ki a templomban. Voltak emberek, akik sírni kezdtek és letérdeltek. Mások kezdtek fel-le ugrálni, magas hangon kiáltani és idegen 'nyelveken szólni'. Egy bizonyos helyen felütve a Bibliát feltöltött érzésekkel jártak körbe, mutogatták másoknak és rejtélyes nyelven beszéltek. Azok, akik úgy hitték, hogy megmenekültek, sírva és zokogva estek térdre az előtt a hosszú fapad előtt, amely oltárként szolgált. A prédikátor és a munkatársai azonnal odasiettek, és letérdeltek minden új várományos mellé. "Akarod kérni Istent bűneid bocsánatára? Akarsz szent emberré válni, hogy Jézus vére eltörölje a bűneidet?" Ez a teljesen Jézus vérével való üzleteléshez hasonlító magatartás gyakran nyugtalanított engem, mert én szó szerint vettem a dolgokat. Amikor mindez megtörtént, a megmentett emberek ott álltak elöl, és mindenki jött, hogy kezet rázzon velük és üdvözölje őket, mint az egyház tagjait. Ezek az ébresztésnek nevezett összejövetelek rendszerint alvásba zsongítottak engem, ha nem rajzolhattam vagy játszhattam. Néha megpróbáltam odafigyelni arra, ami folyamatosan elhangzott, de sajnos az sosem kötötte le sokáig a figyelmemet. Szerettem az éneklést és a tapsolást, tulajdonképpen ez volt minden. Láttam és megértettem azt, hogy azok az emberek, akik ebbe a gyülekezetbe jártak, nagyon őszinték voltak, és mindaz, amiben összejöveteleiken részük volt, számukra nagyon mély spirituális jelentőségű volt. Az én reakcióim az én saját tapasztalataimon és azokon a tanításokon alapultak, amelyekben nekem volt részem. Én a Vénuszon azt tanultam, hogy a Biblia olyan különleges embereknek a naplója, akik hosszú idővel ezelőtt éltek a Földön. Nekem úgy tanították, hogy az alig több, mint egy történelemkönyv. Ezt a földi embereknek nehéz elfogadniuk. Volt idő, amikor a vallásos vezetők beszédeiben nagy igazságok voltak, de a különböző átdolgozások és visszafordítások évszázadai után a Biblia nem minden szavát lehet abszolút igazságként elfogadni. A parancsolatokkal mindenesetre egyetértek. A Vénuszon ismeretes, hogy sok egyén szellemi vezetők írásait a saját céljaira használta fel vagy arra, hogy belevigyen egy bizonyos állítást. Ha más közvélekedés állt fenn azzal szemben, ami le volt írva, vagy ha valamit nem értettek, akkor a Bibliának azt a részét átírták. Emiatt különböző csoportosulásoknak egymástól eltérő Bibliáik vannak. Az írásokat az ő értelmezésüknek megfelelően megváltoztatták.

162

Isten szavát vagy az igazságot meg kell tapasztalni, nem egy könyvből kell kiolvasni azt. Ez a Legmagasabb Istenség valódi meglátása és a Vele az un. lelki létsíkon túli névtelen világban történő kommunikáció által történik. Csak maga a lélek képes Őt megtapasztalni. Ez nem egy fizikai tapasztalat. A vallásos vezetők annak érdekében alkották meg a "Higgy, vagy kárhozz el evangéliumot", hogy uralkodjanak az embereken - és ez a félelem vallása. Felállítottak egy posztulátumot, mely szerint az írásoknak egy bizonyos gyűjteménye Isten szava. A könyv manipulációja és értelmezése által uralkodni lehet az embereken. Ezek Kal-nak, a negatív erőnek a művei, bár a legtöbben nincsenek tudatában annak, hogy érintve vannak azáltal. Az emberek által bevezetett törvény bosszantott engem, és gyakran keletkezett vita nagymama és közöttem arról, hogy nők miért nem rúzsozhatják be az ajkukat vagy miért nem hordhatnak nadrágot. Számomra egyszerűen nem volt értelme annak, hogy egy egyház képes volt arra, hogy előírja az embereknek, hogy egyes dolgokat tegyenek meg, másokat meg nem tehetnek meg. A Legmagasabb Élőlény Törvényei szerint én azzal a joggal születtem, hogy úgy öltözködjek és cselekedjek, ahogy nekem tetszik. És én teljes felelősséget vállaltam a cselekedeteimért a karma törvényének hatálya alatt. Semmilyen egyháznak vagy személynek nem volt joga ahhoz, hogy elvegye tőlem a jogaimat. Az egyetlen dolog, amit megtanultam a nagymamával történt vitáimból, az az volt, hogy vitázni értelmetlen dolog. Ahogy a nagybácsim és Vonic mondták nekem, a Földön a gyerekeknek kevés szabadságot biztosítanak egyéniségük kibontakoztatására. Ez különösen érvényes volt az iskolára. Nagymama beíratott engem a Mary Ann Garber Iskolába, ami a mi lakótelepünkhöz tartozott és amit az állam tartott fenn. Az idősebb Mrs. Jensen, aki a tanító nénim lett a második osztályban, nem tett rám különösebb benyomást. Úgy tűnt, hogy őt nem érdekelték a tanulók vagy az iskola. Egy ideig ez az iskola kedves újdonság volt, de az érdeklődésem hamar elkopott. Zavart engem az, hogy a tanárok olyasmit tanítottak, amit az ő érzésük szerint a gyerekeknek jó lenne tudniuk, és ezek voltak azok az alapok, amelyeket otthon mindenkinek meg kellett tanulnia. Túl sok idő pazarlódott el arra, hogy tényeket ismételtünk, olyan tényeket, amelyek aligha segítenek nekünk sokat az életben, hacsak nem egy TV-vetélkedőben, egy ’Ön is lehet milliomos’-szerű játékában. Kezdettől fogva láttam, hogy a dolgozatok írása és az osztályozás a versenyszellemet ülteti el a gyermekekben, egy olyan pusztító erőt, ami nélkül a Föld jól boldogulhatna. A lassú felfogású tanulókat rossz osztályzatokkal fokozták le vagy azzal, hogy a gyógypedagógiai esetek közé sorolták őket. Úgy tűnt, hogy a nevelők nincsenek tekintettel arra a tényre, hogy minden egyén csak a saját tempójában képes tanulni. Kedveltem a tanárokat, a gyerekeket, a szünetet és az ebédidőt, de maga a tanítás unalmas volt. Sok gyerek azért élvezte a tanítást, mert fontosnak tartotta, hogy mindent megtanuljon, amit csak tanítottak. Az, ha a gyerekeknek nagyobb választási szabadsága lenne abban, hogy mit, mikor tanuljanak, csodákat művelne.

163

Amikor nem az iskolában voltam, gyakran töltöttem az időt egyedül, és elgondolkoztam azokon a különböző dolgokon, amelyek nem tetszettek nekem. Olyan sok rutinos eseménye volt az életemnek, amelyek túl sok időmet lekötötték. De fizikai testem csak így tudott továbbélni. Még mindig sok ember volt kövér és piszkos vagy nem törődött a külsejével. Megértettem és elképzeltem, hogy mindez a nem megfelelő iskolázásból és a rossz evési szokásokból fakadt. Éjszakánként, amikor egyedül voltam az ágyamban, nem tudtam elkerülni, hogy ne gondoljak a hazámra, Arenára és Odinra, az édesapámra és az ottani életünkben meglévő mindenféle alkotó jellegre. Ez olyas valami volt, amit sosem tudtam elfelejteni, bármilyen szerepet is kellett, hogy játsszak. Itteni életem olyan különösnek tűnt számomra, és milyen szomorú voltam, hogy nem oszthattam meg senkivel a múltamat. Elképzeltem, hogy megint a vénuszi házunkban lévő szobámban vagyok, meg az összes kedvenc helyemet. Amikor levertnek éreztem magam, mindig visszaemlékeztem Rimj-re, és az összes barátom mosolygó arcára, ahogy elbúcsúztak tőlem. Voltak idők, amikor abban reménykedtem, hogy valaki felismeri, hogy én nem Sheila vagyok. Féltem attól, hogy teljesen azonosulok vele, hogy annyira belebonyolódok az ő életébe. Sheilaként nagyon csendes gyereknek számítottam. Omnec-ként nyílt voltam és túláradó. Földi visszafogottságom egy része abból származott, hogy nem tudtam, mit kell tennem, mert féltem attól, hogy valami rosszat mondok vagy teszek. Földi családomban sok mindent megfigyeltem, és a megfigyelésből tanultam, ahelyett, hogy kérdéseket tettem volna fel. Mindegy volt számomra, hogy mit kellett tennem érte vagy meddig kellett a válaszra várnom, magam számára mindig rá akartam jönni arra, hogy mi történt. Az, hogy kérdéseket tegyek fel, kínos volt számomra, mert az arra terelte volna a figyelmet, amit nem tudtam. A vénuszi kedveseim és barátaim egy későbbi életszakaszomig nagyon keveset kommunikáltak velem. Hűek maradtak ahhoz az alaptételükhöz, hogy ne avatkozzanak bele az életembe, hacsak nem feltétlenül szükséges. Mégis észrevettem néha, hogy bizonyos gondolatok nem az enyémek voltak, és így bizonyos voltam abban, hogy figyelemmel kísérik az életemet és belsőleg vezérelnek. Teutóniát csak kevés alkalommal kerestem fel álomállapotban. Hamar észrevettem, hogy asztráltestem most sokkal kisebb mértékben állt ellenőrzésem alatt; annak rezgései lecsökkentek, amikor megjelenítettem fizikai testemet. Az idő legnagyobb részében a tudatom azzal volt tele, amit a Földön tanultam, és a figyelmem nagyon ritkán irányult lélekutazásra. El voltam foglalva azzal, hogy megérezzem az én utamat ebben az új életben, és megtanuljam, amit az emberek elvártak tőlem, úgy, hogy tudjam, hogyan reagáljak. Figyelmesen hallgattam, amikor valaki Sheilával kapcsolatban mondott valamit. Az, hogy szellemi (spirituális) gyakorlatokat tartsak, abban a korlátozott magánszférában, amivel rendelkeztem, majdnem lehetetlen volt. És le voltam foglalva azzal a sok új élménnyel is, amiben a fizikai síkon részem volt. Karácsony közeledett, és akkor már majdnem két hónapja Chattanoogában voltam. Ismertem Krisztus történetének földi verzióját, de azt kérdeztem magamtól, hogy mi

164

köze volt ehhez a karácsonyfának és az ajándékoknak. Ennek ellenére ez egy csodaszép időszaka volt az évnek. Látható volt, hogy az emberek jobbak voltak egymáshoz. Karácsony este vidám tarka papírba csomagolt ajándékokat találtunk karácsonyfánk alatt, és már alig bírtuk kivárni a másnap reggelt. Mindenki azt mondta, hogy Szent Miklós hozza az ajándékokat, de addig, amíg nem mutattak róla egy képet róla, nem hittem el, hogy tényleg létezik ilyen férfi. Abszurd módon nézett ki, de úgy tűnt, hogy boldog. Nem tudtam eldönteni, hogy higgyek-e benne, vagy sem, de azt nem tudtam elképzelni, hogy a felnőttek becsapták volna a gyerekeket. Talán létezett hosszú idővel ezelőtt! A házunk ajtaja előtt karácsony reggelén ott állt egy fonott kosár, tele sonkával, csirkecombbal, palacsintával, édességekkel, gyümölcsökkel és dióval. Ez volt az első gyümölcs és az első desszert, amit ebben a házban láttam. Az Amerikai Üdvhadsereg hozta. Aztán eljött az ideje annak, hogy kicsomagoljuk az ajándékainkat. Ellen nénitől egy kis játék-tűzhelyet kaptam. Mr. Dow, a szemben lévő szomszédunk egy játék-rézágyacskát ajándékozott nekem, pontosan megfelelő nagyságút ahhoz a bébibabához, ami nagymama ajándéka volt. Szintén nagymamától kaptam egy pár kesztyűt, egy harisnyanadrágot és egy kapucnis sálat. A kifestőkönyv és a ceruzák Merlé-től és Bentől származtak. Szerettem a festést, abban sokat lehetett alkotni. Donny és Jim játékautókat és -puskákat kaptak, néhány építőkockát és egy fa építőkészletet. Az, hogy építőkockákból házakat építettünk, érdekes volt, de számomra a nagymamától kapott bébi-baba mindennél többet jelentett. A karácsonyi ebédünk, ami csirkelevesből, -sültből, süteményből és áfonyás rétesből állt, a legjobb étkezés volt, amire vissza tudok emlékezni, amióta megérkeztem Chattanoogába. Az ezután következett néhány pár éven keresztül egy átlagos gyerek életét éltem. Nagyon kicsi voltam, és az élet nem túl jelentőségteljesen zajlott. Szeretett kiskutyámat a házunk előtt elütötte egy autó; valószínűleg keresztül mentem mindazon, amin a legtöbb kisgyerekek keresztülment akkortájt és ott. Tulajdonképpen élveztem Chattanoogát. Ez egy szép város volt, sok zöldterület volt benne, sűrű erdőkkel benőtt hegyek és dombok vették körül. A panorámás hegyek és a régió sok más területe turisztikai látványosságokat jelentettek. Hamar megtudtam, hogy keleten, Missionary Ridge-ben egy híres polgárháborús csata zajlott le. Ami Chattanoogában a leginkább zavart, az embereknek a fekete emberekkel szembeni beállítottsága volt. A színes bőrűeknek meg volt a saját városrészük, úgy hívták, hogy "Niggertown". És a mi lakótelepünkön egyetlen egy fekete család nem élt. Ez volt a helyzet a korai 50-es években. Én tapasztalatból tudtam, hogy a fekete nép milyen fontos részt képezett a mi Bolygótestvériségünkben. Nekik joguk van arra, hogy büszkék legyenek örökségükre. Sok alkalommal vissza kellett fognom magamat attól, hogy mondjak valamit, amikor egy-egy negatív megjegyzést tettek rájuk. De hát ki értene meg egy kis gyereket, aki megvéd egy fajt, vagy ki tűrné azt? Csak magamnak okoztam volna ilyennel több problémát. Így megtanultam úgymond bezárni füleimet, amikor a fekete népség elleni gyalázó, ócsárló beszédeket hallottam.

165

Már majdnem egy éve éltem Chattanoogában, amikor először találkoztam Donnával, földi anyámmal, és megismertem őt. Gyakran kérdezgettem magamat korábban, hogy vajon mikor történik ez meg, és tulajdonképpen valójában előre örültem ennek a találkozásnak. Afelől sose aggódtam, hogy felismerhetné, hogy én nem Sheila voltam. Az egyik éjszaka mély alvás közben nem kivehetően azt hallottam, hogy nagymama és egy másik asszony beszélnek egymással tompa hangon a folyosón. Ez vajon egy álom volt? Nem volt erőm arra, hogy felkeljek és utánanézzek. Aztán közel éreztem magamhoz, mintha mellettem lett volna, ott feküdt volna mellettem az ágyban, ösztönösen odasimultam hozzá és átöleltem a nyakát a karjaimmal. Így ébredtem másnap reggel. Szeretettel telt nagy kék szemek néztek az enyéimbe, és boldog érzések ébredtek bennem. A karjaim még a nyaka körül voltak, és tudtam, hogy meg akarta várni, míg felébredek, és boldog volt, hogy ilyen közel vagyok hozzá. Szeretett engem! "Szép, szép, végre felébredtél, te kis álomszuszék!" "Mami!" kiáltottam. Megöleltem, és odadugtam a fejemet a nyaka mellé. "Hogy van az én kicsim?" kérdezte megtört hangon, szorosan ölelve engem. "Úgy örülök, mami, hogy itt vagy." Donna elkezdett sírni, és én is. El akart vinni engem valamilyen különleges összejövetelre, mondta nekem, és kérdezett, hogy lenne-e egy különlegesen szép ruhám, amit fel tudnék venni. Azt mondtam, hogy igen. Mélyen belül rokonságot éreztem vele. "Megnéztem az összes holmidat", mondta, "és láttam, hogy nagymama valóban mindig nagyon szépen öltöztet téged. 27 ruhád van!" Megszámolta őket mind egy szálig. "Nem tudom, hogy hány kislánynak van 27 ruhája. Nekem magamnak nincs ennyi." Elmeséltem neki, hogy nagymama bement a városba, és megnézte a kirakatokban, hogy mi volt a legújabb divat. Aztán hazajött, és megvarrta nekem ezeket a ruhákat, aminél maradékokat és olyan anyagokat használt fel, amelyek megmaradtak neki a más emberek számára varrt ruhákból. Így én mindig megmaradtam a legfrissebb divat szintjén. Nagymamának köszönhető, hogy az iskolában kaptam egy díjat, mint a legjobban öltözött kislány. A reggeli után mami és én bementünk a városba bevásárolni. Pontosan egy esőköpeny volt az, amire még szükségem volt, döntött magában, de csak órákkal később találtunk végül egyet, amelyik tetszett nekem - ez sárga vagy fekete helyett gyönyörű égkék volt. Aztán betértünk egy egyszerű kis vendéglőbe, ahol én ettem egy hamburgert, egy hasábburgonyát és ittam egy limót. Ez volt az első éttermi étkezésem, mióta Odin bácsi bevezetett az amerikai konyhastílusba. Ez igazi élvezet volt. Nagyon örültem annak, hogy mamival együtt vagyok, és teljesen jól éreztem magam. Ő valahogy olyan érzést keltett bennem, mintha valóban a saját kicsi lánya lettem volna. Ez

166

olyan meleg és közeli érzés volt, amilyent a Földön még nem tapasztaltam; örültem ennek. És nem volt kétségem afelől, hogy mi ketten már sok életet töltöttünk el együtt. Otthon rögtön elkezdtem festegetni a kifestőkönyvben, amit mami hozott nekem - ez egy olyan volt, amelyben minden egyes mezőbe a színnek a száma van belenyomtatva. Amikor megmutattam neki az első oldalt, amit csináltam, elcsodálkozott rajta. Tudni akarta, hogy honnan tudok olyan jól olvasni. Minden szín jó volt. Nagymama és mami beszélgettek erről egy darabig, miközben én csendben maradtam, mert nem tudtam, hogy mit mondjak. A következő évek folyamán mami néha-néha meglátogatott minket, rendszerint évente egyszer, mindig akkor, amikor egy kis időre el tudott szakadni C.L.-től. Aszerint, amit arról hallottam, a C.L.-lel folytatott élete még keményebb lett. Hirtelenjében érzelmileg meglehetősen erősen csüngtem új mamámon. Ritka látogatásai egyikénél egész este sírtam, amikor valahova elment az ismerőseivel, ahelyett, hogy velem töltötte volna az időt. Én egy ostoba gyerek voltam. Azok a mély érzések, amelyeket iránta tápláltam, az a melegség, amit mindig éreztem, amikor a közelében voltam, néha összekuszálta a gondolataimat. Nem tudtam magamban igazából úgymond hova tenni ezt a lelket, nagyon gyakran felmerült bennem a kérdés, hogy vajon milyen közös élményeink voltak az elmúlt életeinkben, hogy ilyen szoros érzelmi szálak fűztek hozzá? Azt is sokszor gondoltam, hogy biztos évek fognak elmúlni, amíg végre megtudom ezeket a dolgokat. Amikor 10 éves lettem, életem kezdett megváltozni. Azt hiszem, ez amiatt volt, hogy tudatosabb lett bennem az, hogy mi történt a körülöttem lévő világban. Addig játszogattam és szórakoztam, amennyire az lehetséges volt. De most már erősen érdekelni kezdett az élet; a gyerekkor és a serdülőkor között jártam. Az otthoni élet szép, békés volt. Mindig előre örültem, amikor Merle és Ben hazavitték a zenekarukat, hogy gyakoroljanak és élvezzék a zenélést. Ben dobolt, Merle pedig basszgitározott. Olyankor én is táncolhattam. Amikor Ben gitározott nekem, akkor balettet gyakoroltam. És amikor nagymama látott engem táncolni, mindig biztos volt abban, hogy én balerina leszek. Rájöttem, hogy tánc közben megtehettem, hogy egy kis időre saját magam legyek. Amikor szólt a zene, és belefeledkeztem a ritmusokba, olyankor ismét Omnec voltam. Gyakran gondoltam arra, hogy milyen csodálatos lenne, ha a családom nem lenne olyan szegény. Akkor talán lenne egy hárfánk. Élveztem a szomszéd gyerekekkel játszani. Alakítottunk egy klubot, limonádét ittunk és lángost ettünk. Játszottunk papást-mamást, cirkuszosat, és labdáztunk. Nyáron csak kevés nap volt, amikor nem maradtunk kint jó sokáig, gyakran egész éjfélig. Fel-le szaladgáltunk ott a lakótelepen, míg a felnőttek együtt ültek valahol és beszélgettek. Az olyan versenyeket, ahol csak az volt a fontos, hogy ki nyer, kerültem. Engem zavart az, hogy a nyertesek csúfolták a veszteseket és kinevették őket, akik meg begorombultak erre. Elég komoly volt az élet, nem hogy még a játékok se jelentsenek örömet. Amikor csoportjátékot játszottunk, majdnem mindig én lettem a főnök. Talán azért, mert az én fejem mindig tele volt új és izgalmas ötletekkel, és mivel nyíltszívű ember vagyok, szerettem tudatni másokkal, amit tudtam vagy éreztem.

167

A többi gyereket ritkán bírálgattam. Mindig azon voltam, hogy összebarátkozzak a kívülállókkal, őket is egyformán kezeljem, ami néha engem tett kívülállóvá. És kezdtem magamat egyre kevésbé sajnálni a helyzetem miatt. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy eleget tegyek sok új feladatomnak. A szomszédos gyerekekkel való játszáskor sokat tanultam a világról és a felnőttekről. A gyerekek beállítottságai és szokásai közvetlenül a szüleikéből fakadtak, és nem a saját tapasztalataikból. Úgy káromkodtak, mint a szüleik, és azokat ismételgették, amit a szüleik beszéltek a politikáról és a feketékről. Néhány gyerek azért gyűlölte az elnököt, mert az nem ugyanabba a pártba tartozott, mint a szüleik. Az oroszok mind rosszak voltak, mivel állítólag azt tervezték, hogy bombázzanak minket. És mindegyik felnőtté akart válni és be akart vonulni a hadseregbe, mivelhogy a papa, a nagypapa és az összes nagybácsi is mind bevonult, hogy megmentse Amerikát. Ugyanígy vették át a felnőttek is a nagyszüleik tulajdonságait. Úgy tűnt, hogy a hívő keresztények nem voltak olyan előítélettel a feketékkel szemben, mint mindenki más. Nagymama például félre-félre tett ennivalót azon hajléktalan vasúti kódorgók számára, akik néha kopogtak az ajtónkon. Úgy gondolkodott, hogy amíg ő nagyvonalú másokhoz, addig Isten is nagyvonalú lesz hozzá. Tőle az értékes adakozást tanultam meg. Azt, hogy aki ad, annak mindig meg lesz az, amire szüksége van. Azt is megtanultam, hogy a felnőtteket nagyon könnyen befolyásolja az, hogy mit mondanak vagy gondolnak mások. És mindenki beleavatkozott a másik életébe. Bosszantott az, hogy állandóan mondogatták nekem, hogy épp mit tegyek, de el kellett fogadnom azt, hogy még csak gyerek vagyok. Milyen különös, hogy intelligenciát alig tételeztek fel a gyerekekről, és választási szabadságot is keveset. Amit a felnőttek mondtak, az törvény volt és nem volt szabad megkérdőjelezni. A gyerekektől azt várták el, hogy szüleik képmásává váljanak, nem azt, hogy egyéniségek legyenek. Ez nem szándékos volt, hanem abból fakadt, hogy nem értették, hogy minden gyerek egy egyéni lélek. Az, hogy a gyerekeket az apjukról vagy egy rokonukról nevezik el, már csorbítja az egyéniségüket. Minden névnek van egy jellegzetes rezgése/vibrációja, és az azonos nevet viselő emberek karmikusan közel állnak egymáshoz. ( Megjegyzés : ez pl. azt is jelenti, hogy a régi megszokott névadás gyakorlata nem más, minthogy a szülők átadják a karmájukat a gyermekeknek! ) Idővel láttam, hogy az emberek beállítottsága mennyire szélsőségesen negatív mindenki mással szemben, kivéve önmagukat. A földi emberek sokkal én-központúbbak voltak, mint ahogy azt kezdetben valaha is gondoltam. Az egyik nagyon elterjedt tulajdonság az volt, hogy győztesnek kell lenni, vagy hogy valamiből - pénzből, tehetségből, szépségből - sokkal kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki úgymond vigye valamire ebben az életben. Én ezt nem értettem, és sokáig tartott, amíg el tudtam fogadni, hogy ennek a világnak ez is része. Tudtam azt, hogy egy ilyen magatartás sok szenvedést von maga után. Nem láttam be, hogy miért játszik szerepet az, hogy egy ember szép-e, mikor valójában csak a belső tulajdonságok számítanak. A fizikai test csak egy burok. A Földön töltött életemből sosem tűnt el az az érzés, hogy kívülálló vagyok, hogy egy idegen világban élek. Mint fiatal kislány, Chattanoogában gyakran fizikai módon reagáltam az emberek gondolatai-ra. Gyakran intéztem el beszereznivalókat vagy

168

válaszoltam meg kérdéseket, még mielőtt kimondták volna azokat nekem. Ez megkavarta a családomat és óvakodnom kellett az ilyentől. Hamar észrevettem, hogy sok ember félt az olyan dolgoktól, amelyek kívül estek az ő értelmük határain. Úgy tűnt, hogy mindenre negatívan reagálnak, ami kívül esik értelmük látóhatárán. Én más voltam, mivel én minden embert inkább léleknek láttam, mint fizikai testnek. Én alig reagáltam valakinek a dühös megnyilvánulására vagy negatív érzéseire, mert a passzív magatartás az egyetlen reakció, amivel el lehet hárítani a támadást. Akkor a negatív energia számára nincs támadási felület, ami ellen irányulhatna, és visszatér a forrásához. Egy dühös ember még dühösebb lesz. Én akkor válok dühössé, ha valaki szándékosan megpróbál megbántani engem vagy egy barátomat. Mindig kiálltam a szomszédos gyerekek körében amellett, akire rászálltak, vagy akit szekíroztak, és érzelmileg gyakran megbántottak és sírtam, mert nem tudtam megérteni azt a sok kegyetlenséget, ami ebben a világban van. A kommunikáció egy nagy probléma volt számomra. Mindig nehézségeim voltak az angol nyelvvel, a betűk kiejtésével és a helyes hangsúlyozással. Máig gyakran eltér egymástól az a szó, amit használok, és az, amire gondolok, és ezen nagyon megdöbbenek. Kezdetben mindent mellre szívtam, amit az emberek mondtak. Ha valamelyik rokonom röviddel az evés előtt azt mondta nekem, hogy "menj és mosd meg az arcod", az nagyon rosszul esett nekem. Az emberek nem gondoltak bele abba, hogy mit mondanak. Miután Merle és Ben beléptek a hadseregbe, nagymama és én egyedül éltünk, és a ház nagyon csendes volt. Nagymama ezen évek alatt nagyon jó volt hozzám. Érzelmileg nagyon kötődött utolsó unokájához. Egykor a ház tele volt gyerekekkel, akiket fel kellett nevelni - most meg már csak egy volt. Ez nagy változás volt számára. Amikor ősszel újra megkezdődött az iskola, otthon kezdett megnyugodni az élet. Hála új tanárnőnknek, Mrs. Dodson-nak, a negyedik osztályban töltött idő egy nagyon szép év volt. Minden nap felolvasott nekünk egy történetet, de először felvette mulatságos szemüvegét. Amikor mozgatta a fejét, azok a műszemek, amelyek azon a szemüvegen voltak, mindig kacsintottak. Minden nap már előre örültünk ennek. Aztán eljött egy idő, amikor nagymamának egy operáció miatt be kellett vonulnia egy katonai kórházba Kentucky-ban. Az egyik fia elintézte, hogy ott nem kellett semmit fizetnie. Ellen néni költözött be a házba két hétre, hogy vigyázzon rám. Nem telt el tíz perc, hogy nagymama elment, Ellen néni és fiai már negatív oldalukat mutatták ki. Amikor nagymama a közelben volt, Ellen néni mindig kedves volt hozzám. Most azonban nem volt szabad mást tennem, mint iskolába járni és a házi munkákat végezni. Ugyanabban az időben az ő mindkét fia, Donny és Jim nagy szabadságot élveztek. Ők majdnem mindent megtehettek, amit csak akartak. Nagymama kórházi tartózkodása már majdnem befejeződött, és alig bírtam kivárni, hogy újraláthassam őt. Nagyon boldognak éreztem magamat, hogy vele élhettem, és nem olyasvalakivel, mint például Ellen néni.

169

Donny és Jim az egyik napon nagyon korán elmentek moziba, míg engem elküldtek egy boltba, hogy vegyek valamit. Amikor hazaértem, azt vettem észre, hogy Ellen néni és a szomszédunk épp egy hordó sörrel készülődtek, hogy kimennek egy tóhoz. Ellen néni azt mondta: "Nagymamád nem engedne el téged a moziba." Én tudtam, hogy ez nem volt igaz. Nagymama hátrahagyott egy írásos üzenetet, hogy ha Donny és Jim moziba mennének, én is elmehetek velük. "És nem jöhetsz velünk a tóhoz, mert sört fogunk inni", folytatta. Ellen néni bezárta a ház bejárati ajtaját, és elmenetelekor még meghagyta, hogy maradjak a verandán. Leültem a veranda lépcsőjére, a fejemet ráhajtottam a karjaimra, és letaglózva éreztem magam. Az az igazság, hogy azon a napon valahogy nem is nagyon lepett meg az a külön bánásmód, hogy ki voltam zárva, míg Donny és Jim a moziban szórakozhattak. Az egész hét nem sokkal volt jobb. Sóhajtoztam, és azt kérdeztem magamtól, hogy mit csináljak egész álló nap. Amikor felnéztem, a levertségemet hirtelen elfújta valami. Papa volt ott! Való igaz, papa! Egyszerűen ott volt, jött le a járdán felém. Milyen csodálatos volt, hogy pont a mai napon láthatom. "Szervusz kedvesem, hol van nagymamád?" "Óh, ő a kórházban van", mondtam. "Kentucky-ban, operálják." "És ki vigyáz rád?" kérdezte. "Ellen néni", mondtam, "de ő ma egy tó mellett van, én meg ki vagyok zárva." Papa körülnézett. "Hol vannak a fiúk?" kérdezte. "Ők elmentek moziba", magyaráztam enyhe szomorúsággal. "Ez nem szép. Ezt nem értem", mondta felháborodva. "Ellen néni jó volt hozzád?" "Hm, nem", vallottam be, "ő valóban hosszú ideig aljas volt hozzám." Elpanaszoltam neki, ami fájt. Egy oldalsó ablakon keresztül apám bejutott a házba, beengedett engem és egészen biztosra megígérte, hogy nála maradhatok, amíg nagymama visszajön. Összeszedtük a dolgaimat és a szomszédoknál hátrahagytunk egy üzenetet Ellen néni számára. Én természetesen fel voltam dobva. De ez még nem volt semmi a hétfői örömömhöz képest, amikor papa bejelentett engem az ő közelükben lévő iskolában. Mi, gyerekek épp a Cherry Street-en lévő játszótérre vonultunk át, amikor valaki hátulról odasompolygott hozzám és ujjaival a vállamra ütögetett. Vihogva fordultam meg, és arra számítottam, hogy valamelyik gyereket látom meg magam mögött. "Há, ez a mami!", kiáltottam, fel-le ugrálva az örömtől. Megöleltük egymást. "Hogyan találtál meg engem?" kérdeztem. Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Micsoda öröm volt viszontlátni őt! "Óh, nagymamád írt nekem, és aggódtam, hogy mi van veled. Ellen néni mondta, hogy apádnál vagy", mondta széles mosollyal. Nagyon jó volt, hogy ilyen boldognak láthattam mamit.

170

A tanárunk jött oda hozzánk. "Aha, szóval maga Sheila édesanyja. Már sokat hallottunk Önről." Én minden gyereknek elmeséltem, hogy az én anyukám szebb, mint egy filmsztár. Tovább sétáltunk a játszótérig, ahol leültünk, hogy beszélgessünk. Azt kérdezte, hogy vagyok, hogy tetszik az iskola; megtudtam, hogy ő és C.L. Tennesseen keresztül vették útjukat, miután keleten meg akartak nyitni egy éttermet. Mami az olvasás órán még ott maradt, majd a tanárunk megengedte, hogy aznap hamarabb elhagyjam az iskolát. Peggy és David házában összegyűjtöttük a dolgaimat, majd hazamentünk a Southern Street Nr.1821-be. Amikor meghallotta, hogy milyen rosszul bántak velem, elhatározta, hogy ott marad velem, amíg nagymama haza nem jön. Ezáltal nagyon megkönnyebbültem és hálás is voltam, hogy valamennyi időt velünk tölt még. Ellen néni és a fiúk hirtelen szokatlanul kedvesek lettek hozzám. Egy pár nappal később, amikor nagymama hazaért és megtudta az egész történetet, annyira felizgult, hogy megesküdött, hogy soha többet nem fog engem egyedül hagyni Ellen nénivel. Mint mindig, amikor mami megint elment, mindketten sírtunk, amikor búcsúztunk. Az iránta kialakult erős vonzódásom megmagyarázhatatlan volt. Számomra olyan volt, mintha mindig is ő lett volna az anyám, mert amikor egy-egy alkalommal megint eljött az ideje, hogy menjen, vágytam arra, hogy vele menjek. Abban az évben az egész éven át egészen a következő nyárig újra és újra kórházba kerültem. Több helyen is megfordultam, néha egy-egy klinikán is. Az egyik orvos szerint ugyanis vérszegénységem volt. Beteges kislány voltam. Amióta elkezdtem földi táplálékon élni, a gyomrommal mindig volt valami probléma. Hasfájás miatt gyakran hazamentem az iskolából. A probléma részben abban állt, hogy ritkán kaptam egészséges táplálékot. A diétámban is alig volt protein, ami életben tart minket. Leginkább szénhidrátokat ettünk, salátát semmit, és gyümölcsöt is alig-alig. A főtt zöldség majdnem mindig túl volt főve, és amikor húst ettünk, akkor valahogy szinte mindig épp ki volt fogyva a zöldség. A mi családunk tényleg nagyon szegény volt. Abból fakadóan, hogy sokat jártam mezítláb, és a rossz táplálkozásunknak köszönhetően szalagférgek is voltak rajtam. Nem sokkal később vakbélgyulladásom lett. De a legtöbb bajom és szenvedésem az állandó megfázások, lázrohamok, fekélyek, árpák és szörnyű gyomorfájások miatt volt. Talán mindez az én fizikai világ elleni tudat alatti tiltakozásom része volt. A fizikai fájdalmak azonban sose gyötörtek túlságosan, annyira sose, mint a lelki fájdalmak. Jobban megbántott, ha valaki dühös vagy galád volt hozzám, mint amikor arcul ütöttek. Sose mutattam ki, hogy fizikailag megsérültem. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, függetlenül attól, hogy mennyire fájt a sérülés, részben azért, mert meggyalázónak tartottam a fizikai fájdalmakat. Az ilyenek segítettek nekem elviselni az összes többi fájdalmat, amikor hosszabb időn keresztül (krónikusan) nem jól éreztem magam a fizikai testemben. Számomra nem volt egyszerű fizikai testben élni, amelyik mindig elfáradt, amit minden nap le kellett fektetni aludni, akár akartam, akár nem. Ha nekiütköztem valamilyen tárgynak, az fájt, a bőr megkarcolása veszélyes volt, és mindenféle baktérium állandóan

171

támadta a testet. Hogy milyen siralmas hely ez a fizikai világ, gondoltam sokszor. A fürdés, a mosakodás, a fésülködés, a fogmosás, mindezek a kötelességek olyan terhek voltak, amelyeket el kellett fogadnom. A hideg időjárást különösen nem kedveltem; az tudatosabbá tette bennem a fizikai testet és annak összes fájdalmát. A testi panaszok és fájdalmak számomra a létnek egy teljesen új dimenziójává váltak. Akkor még nem volt tudatos bennem, de a 6.osztály volt számomra az utolsó iskolai év. Szokás szerint akkor is megtanítottak nekünk mindenféle olyan dolgot, amelyek nem érdekeltek engem, mégis legtöbbször nagyon jó jegyeket kaptam. Leginkább a művészeteket, a sportot és a színházi előadásokat szerettem. A történelemtanítás bosszantott. Hogy lehetett annyi ember büszke azokra a háborúkra, amelyeket a szabadságért folytattak? A gyerekekbe beültették azt a gondolatot, hogy az erőszak és a felfordulás biztos módszerek valamilyen célnak az elérésére. Mindig azt gondoltam, hogy azt is meg kellene tanítani, hogy más utak is léteznek a nézeteltérések leküzdésére. Ez alatt az év alatt felébredt az érdeklődésem a fiúk iránt. Addig nagymama folyton azt leste, vajon érdeklődök-e a másik nem iránt. Végül ez is bekövetkezett az életemben. A lány unokatestvéreim és én nagyon szerettük kicsinosítani magunkat, amikor náluk töltöttem az éjszakát. Hosszú ruhákat vettünk fel, magas sarkú cipőket, kirúzsoztuk magunkat, és így sétáltunk fel s alá az utcán. Nagymama megölt volna, ha megtudta volna ezt. Azért, hogy az én érdeklődésem növekedett a fiúk, a kószálók és Elvis Presley iránt, főleg Mary nevű barátnőm volt felelős. Azt a zenét, amit együttlétünkkor hallgattunk, tulajdonképpen nemigen szerettem, de az elmaradhatatlan része volt az együttlétünknek. Mary nővére, Lilly erősen befolyásolt minket a fiúk, a smink és a felnőtt világ dolgában. Ő 16 éves volt. Mary és én bolond játékot játszottunk egymással, legalábbis és ilyennek érzékeltem azt akkor. Számomra ezek a dolgok semmit sem jelentettek. Lilly egy fiút játszott, Mary volt a lány, és szeretkezést játszottak. Már majdnem augusztus volt, amikor Donna újra írt nekünk. Nála minden jóra fordult. Ő és C.L. abbahagyták az ivást, már nem veszekedtek és szórakoztató életet éltek a Florida partjainál, Fort Meyers-nél lévő Sanibel szigetén. A Sandcastles Motel-t vezették. Aszerint a képeslap szerint, amit küldtek, úgy tűnt, az egy paradicsomi hely, és én is álmodoztam a kilométer hosszú homokos strandról és a buja trópusi növényzetről. "Rendben lenne, ha Sheila néhány hétig nálunk maradna?" - kérdezték. Én vágyakozásomban szerettem volna még aznap elindulni, de nagymama nem volt biztos benne, hogy elengedjen-e. Én rimánkodtam és könyörögtem neki, és napokon keresztül vitatkoztunk az előnyökről és a hátrányokról. Aztán végre bekövetkezett a fordulópont. Nagymama azt mondta: "Tudom, hogy szereted édesanyádat, és itt sírsz utána az egész idő óta. Ezért végül azt gondolom, menj el hozzá, hogy láthasd őt egy ideig."

172

Nem is tudtam, hogy mit mondjak neki, annyira boldog lettem és izgatott. Hurrá! Végre eljutottam egy másik helyre is Tennessee-n kívül! Azon a napon, amikor Bob bácsi kivitt a buszpályaudvarhoz, felnőttebbnek éreztem magam, mint valaha. Nagymama egész nyáron át különböző ruhákat varrt nekem, és aznap felvettem a legkedvesebb ruhámat. Ez fehér volt, meleg piros, narancssárga és sárga virágok voltak rányomtatva. Be volt véve a dereka, a szoknyája viszonylag bő volt, hátul meg volt rajta egy mély kivágás. Ezenkívül a fekete lakkcipők voltak rajtam azokkal a harisnyákkal, amit mami küldött nekem. Mielőtt beszálltam a buszba, Andrea, az unokatestvérem nagymama háta mögött odanyújtott nekem egy rúzst. Nagymama pityergett, úgy mondta a viszontlátást. Néztem rá. Igen, biztosan hiányozna nekem ez az asszony - mondtam magamban, aki a szegénységünk ellenére gondoskodott arról, hogy mindenem megvolt, amire szükségem volt. Megöleltem és megpusziltam. Valóban szerettem. A busz elhagyta Chattanoogát. Egyedül utaztam egy számomra ismeretlen helyre. Remélem, soha többet nem látom ezt a vidéket, gondoltam magamban. Nagyon felnőttnek éreztem magamat, önállónak, és piros rúzs volt rajtam. Amit nem tudtam, az az volt, hogy ezek alatt az első földi évek alatt nagyon védett volt az életem. A legnehezebb karmikus erőpróba azonban még előttem állt … Ez csak az első fele az élettörténetemnek. Talán lesz folytatása később egy második könyvben olyan címmel, hogy "Az angyalok nem sírnak". Abban túlélési harcom történetét fogom leírni és azt a néha nagyon kegyetlen módot, ahogy ez a földi világ bánik a lakóival. Magányos sírásomat csak az angyalok hallották, amikor azon voltam, hogy befejezzem itteni küldetésemet, melynek egyik célja az volt, hogy régi karmikus tartozásokat vezekeljek le, másik pedig az, hogy tudatosítsam a földi emberiségben igazi kezdeteit, ami kívül volt ezen a bolygón. Végül hála néhány kevés szerető barátnak, megkezdtem beteljesíteni feladatomat, és végre képessé váltam arra, hogy Omnec legyek. Időközben mindenesetre meg kellett, hogy állapítsam, hogy küldetésem egyedül ezzel a könyvvel még nincs maradéktalanul teljesítve, mert még sok munka vár itt rám olyan munka, amelyet mindazon fájdalmas tapasztalat után, ami mögöttem van, egyre világosabban fel tudok ismerni és végre tudok hajtani.

173

Összefoglalás

Te egy, az alsóbb világokban tartózkodó lélek vagy, éspedig egy okból: azért, hogy tapasztalatokat gyűjts, amelyek a Legmagasabb Istenség egyik tudatos munkatársává tesznek Téged. Ez egy olyan igazság, amellyel a vénusziak régóta tisztában vannak, és ennek tiszta tudata visszatükröződik a mi életmódunkban. Az, hogy új tapasztalatokból tanuljunk, minden egyes élet elmaradhatatlan része. Minden nap törekszünk arra, hogy megint valamivel többet tudjunk meg önmagunkról, mint lélekről, és arról a sok létsíkról, amelyeket szabad kutatva tanulmányoznunk. Gondosan megvizsgáljuk ezeket a tapasztalatokat és helyzeteket, hogy rájöjjünk, hogy milyen tanulságokat tartalmaznak számunkra. A Földön a belső és külső életünket ügyesen a vallás és az állami köznevelés szabályozza. A vallás állítólag a belső, szellemi (spirituális) életünkkel törődik, míg a köznevelési/közoktatási rendszer azzal foglalkozik, hogy tanuljunk valamit a külső, fizikai életről. Számomra, mint chattanooga-i gyerek számára az egyház és az iskola az életem két, kiemelkedően előnyben részesített területét képezte. Engem mindkettő csak kiábrándított, mert ezek a Földön jellemző tudatszintet tükrözték vissza. Kevés egyéni szabadságot biztosítottak, és nem engedték meg az egyes embereknek, hogy saját tapasztalatokat szerezzenek. A mi nevelési rendszerünk a Legmagasabb Istenség Törvényeinek megfelelően nagy teret enged a személyes tapasztalatoknak, mert azok nagyon nagyra értékelik azokat. Ez a nevelési rendszerünk az újrakezdés után új titániai ( vénuszi ) kultúránkkal kéz a kézben fejlődött. A szervezett nevelést a pénzzel, az iparral és a hanyatló városokkal együtt hátunk mögött hagytuk, amikor az emberek új életet kezdtek el élni. Szembenéztek a meztelen igazsággal, azzal, hogy addig a gyerekek nemigen tettek többet felnövésük alatt, mint hogy lexikális adatokat és elképzeléseket tanultak meg kívülről, és a legtöbbet abból, amit megtanultak, hamar megint el is felejtették. Ennél sokkal fontosabb az, hogy az embernek a fizikai világban is úgy kell tanulnia, ahogy a lélek is tanul - elbeszélések helyett az élet tényleges megtapasztalása által. Amikor az emberek visszatértek a természethez, a gyerekeket is korai éveiktől kezdve bevonták az életfenntartó tevékenységekbe. Minden család maga tanította a saját gyermekeit az élet fontos dolgaira. Az emberek új módszereket találtak arra, hogy átadják a gyerekeknek a tudás alapjait a háztartási feladatokban való részvétel által. Amikor az édesanya zöldséget készített elő az étkezéshez, minden darabot megszámolt, miközben hámozta azt, és így tanította meg a gyereknek a számolást. A kertben a gyerek szedhette össze a zöldséget, hogy meglássa, milyen az a természetben, és hogy növekszik, aztán pedig segíthetett annak elkészítésében. Ilyen módon a gyerekek közvetlen tapasztalatot szereztek a növényekről ahelyett, hogy csak hallottak volna róluk. A szántóföldi kirándulások alkalmával tanították a gyerekeket a természet különböző jellemzőire és működésére. Megtanulták, hogy mely növények ehetők és melyek nem.

174

Különleges alkalmakkor gyerekek kis csoportját magukkal vitték a felnőttek a világűrbe, hogy tanítsák őket a bolygókra és a világűrrel kapcsolatos főbb ismeretekre. Otthon a gyerekek nemcsak az állatokkal törődtek, vagy a ház tisztántartásában segédkeztek, hanem egyszer egy héten egy gyerek azért is felelős volt, hogy elkészítse a család reggelijét, ebédjét vagy vacsoráját. A kultúrát sem felejtették el. Folyamatosan bátorították a gyerekeket, hogy írjanak verseket vagy dalokat arról, amit már megtanultak, és rajzolják le papírra azokat a dolgokat és személyeket, amiket/akiket a nap folyamán láttak. A táncolás, a festés és a színjátszás a gyerekek és felnőttek kedvenc hobbijaivá váltak. Számukra a mindennapi élet eleven részévé vált az, hogy kifejezzék önmagukat művészet által, ahogy még ma is teszik azt. Egy bizonyos játék különösen kedvelt volt. Ennél arra gyűlt össze az összes környékbeli gyerek, hogy improvizáljon. Egyik a másik után kigondolt magának egy bizonyos jellemet, egy helyzetet és egy keret-jelenetet. Ezeket az ötleteket aztán egy másik gyerek játszotta el énekelve vagy táncolva. Ez így ment az egész estén keresztül, amíg mindenkire rákerült egyszer a sor, hogy kitaláljon valamit, és hogy kifejezzen valamit. Így tanultak a gyerekek gyorsan gondolkozni, történeteket és verseket kitalálni vagy egyéb egyéni adottságaikat kifejezni. Ezáltal már korai életkorukban megtanulták kifejezni magukat sok különböző módon, és ebben egyidejűleg örömüket lelték. Késő este összegyűlt az egész család egy 30 perces csendgyakorlatra, amelynek során ellazították testüket, lelküket egy szellemi (spirituális) tapasztalat érdekében. Ez az a szellemi dolgokra szentelt idő, amelyről az elején beszéltem. Ahogy nőtt az emberek tudatszintje, úgy tanulták meg egyre jobban, hogy egy olyan gyerek, akinek megadják a szabadságot ahhoz, hogy saját tulajdonságait kifejlessze, és megszerezze saját tapasztalatait, inkább válik egyéniséggé, mint szülei képmásává. A gyerekek egyre természetesebb módon nőttek fel, saját jó belátásuk szerint, természetesen megfelelő irányítás és fegyelem mellett. Azokat a gyerekeket, akik nem szívesen tanultak, nem kényszerítették arra; nekik meg volt engedve, hogy a kultúránk alapjait abban az életkorban tanulják meg, amelyben késznek érezték magukat arra. Mivel azonban az összes tanulóknak szánt játék nagyon érdekes és szórakoztató volt, a legtöbb gyerek részt vett bennük. Minden gyerek tudatában volt azon természetes vágyának, hogy tanuljon és fejlődjön. A vénuszi gyerekek a legtöbb alapvető ismeretet otthon sajátították el, és mindkét szülő részt vett a tanítási folyamatban. Ez nagyon természetes volt, mivel a szülői ház az élet középpontjává vált. Amikor a Vénusz népe áttért az asztrálsíkra, az emberek természetesen megtartották nevelési módszereiket. Életem első éveiben Arena néni sok hasznos alapismeretre tanított meg engem. A legfontosabb dolgok, amiket megtanultam, azzal voltak kapcsolatosak, hogy az asztrális világ egyik nagykorú polgárává váljak, ami a mi korlátlan erőink miatt sok fegyelmet igényelt. Arena néni mutatta meg nekem, hogyan kell tárgyakat megjeleníteni. De mindig arra biztatott, hogy több mindenre magam jöjjek rá, ahelyett, hogy arra várnék, hogy majd megtanítanak rá. Legkisebb korom óta az asztrális és a fizikai világról szerzett ismeretem nagy részét saját tapasztalataimból tanultam meg.

175

Már nagyon kis koromban megtanították nekem a vénuszi abc-t, a nyelvet és a számrendszert. Ezeken kívül Arena néni a kérdéseim és érdeklődésem által engedte magát vezettetni. Minden délután leült velem, hogy olyan művészi képességekre tanítson, mint a festés és a fafaragás. A növények világa különösen érdekes volt számomra. Szerettem a növényeket! Megtanultam mindenféle dolgot a gyógynövényekről, gyógyító és hétköznapi használatukat. Olyan sok mindent tanultam, hogy könnyedén meg tudnék írni egy másik könyvet, hogy átadjam tudásomat a földi embereknek. Az érdeklődésem kiterjedt például az összes történelmi kor divatstílusától az ember természetéig. Több olyan tulajdonságot tanultam meg, amelyek lehetővé tették számomra, hogy sok barátot szerezzek, és amelyek megóvtak attól, hogy kritizáló emberré váljak. Amikor idősebb lettem, kezdtem bejárni Teutónia városába. Majdnem minden nap bementem. A tanulás templomában nem tanítottak minket, hanem mi gyűjtöttünk tapasztalatokat egy-egy terület szakértőinek vezetésével. A művészetek temploma volt a legnagyobb az összes templom között, és az egyformán vonzotta a gyerekeket és a felnőtteket. A művészetek templomába minden reggel mesterek jöttek az ott lévő tanulók irányítására. A legtöbben közülünk a központi kerek csarnokban dolgoztak, törökülésben ülve a padlón, és előttük voltak a munkáik. Egy mester rendszerint egy példával kezdte. Megmutatta a tanulóknak, hogyan lehet alkalmazni az egyes anyagokat, és hogy az egyes szerszámokkal milyen különböző hatásokat lehet elérni. A művészet ezen ágának és technikája feltalálóinak a történetét kihagyta; az a történelemtanárok dolga maradt. Minden tanuló ideálja abban állt, hogy megtalálja a saját stílusát, ahelyett, hogy valaki mást másolna. Aztán mindenki nekiállt a saját munkájának, hogy próbálkozás és tévedés által tanuljon. A lustább tanulók arra kérték a mestert, hogy mutassa meg nekik pontosan, hogy mit hogyan kell csinálni; és a mester mindig rendelkezésére állt azoknak, akik segítségül hívták őt. Így minden tanuló a saját maga módján tanult, akár festésről, szövésről, akár fafaragásról volt szó. És mindenki megalkotta az ő saját, egyéni műveit, azáltal, hogy saját, egyéni stílusát alkalmazta. A többi templomban ez ugyanígy ment. Maga a tanuló dönti el, hogy több évet eltölt-e azzal, hogy tökéletesítse képességeit egy bizonyos művészeti ágban, vagy csak néhány napot, mert inkább több alapvető technikát szeretne elsajátítani. Mindenki ösztönözve van arra, hogy ha elsajátított egy technikát, akkor legalább egy napot töltsön azzal, hogy továbbadja tapasztalatait a többi tanulónak. Valamennyi idő elteltével bárki eljuthatott arra a szintre, hogy egy művészeti ág mestere legyen. Amint elértük a mesterség valamelyik szintjét, tartottunk egy nyilvános 'házi' kiállítást, hogy a település minden lakója megcsodálhassa alkotásainkat. A Földön keletkező műalkotásokkal összehasonlítva ezek a templomokban kiállított művek fantasztikusak voltak, mert az asztrálsíkon csak a puszta képzelőerő határai korlátoznak bennünket.

176

Hagyomány a mi kultúránkban, hogy amikor valaki közeledik a mesteri szintek valamelyikéhez választott területén, valami olyasmit próbál meg alkotni, amit korábban még sohase hoztak létre. Ilyen módon mindig valami újjal és mással egészítettük ki a művészeteket és a tudományokat. Gyerekkorom alatt különböző időkben folytattam tanulmányokat a matematika, a történelem, a vallások, a kertészet és a biológia templomaiban. A biológia templomában azt is megmutatták, hogyan lehet életet teremteni az alapvető kémiai vegyületekből. Azt is bemutatták, hogyan lehet humanoidokat alkotni. Ilyeneket a Vénusz történelmében egykor robotokként alkalmaztak. Aztán az emberek egy tragikus esemény által megtanulták, hogy ez nem volt jó gondolat, mert a humanoidokat borzasztó asztrális lények szállhatták meg és hajthatták uralmuk alá. (Akkoriban fizikai élet volt még a Vénuszon.) A biológia templomában az élet legmélyebb titkait tanították, és azt is, hogy hogyan lehet megalkotni az élet minden formáját. A titok lényegileg abban áll, hogy magának az életnek az eredete a fizikai világegyetemen kívül létezik. Óriási kinagyító képernyőkön mutatták meg nekünk, hogyan vesz fel az élet valóban fizikai alakot. Abból, amit ebben a templomban tanítottak, sok minden halomra döntene olyan elméleteket, amelyeket jelenleg tisztelnek és tanítanak a Földön. Én annyi örömöt leltem az ebben a templomban szerzett tapasztalataimban, hogy egy ideig komolyan latolgattam, hogy az orvostudománynak szenteljem-e az életemet. A matematika templomába rövid ideig jártam. Az egy piramis alakú épület volt, amely sok felszín fölötti és felszín alatti szintre tagolódott. Itt azt terveztem, hogy többet tanulok a 9-es számrendszerről, de érdeklődésem elapadt, mert ehhez túl sok észmunkára volt szükség. A templomban tanították természetesen az összes számrendszert, és még sok más matematikai területet is. A történelem temploma nem csak a mi múltunkat tárgyalta, hanem a mi naprendszerünkben lévő összes, valamint az űrhajósaink által felfedezett minden más bolygó történelmét is. Abban a tudatban, hogy talán egy jövőbeli életben a Földön fogok újraszületni, amennyi csak lehetséges volt számomra, olyan sokat akartam megtanulni erről a bolygóról, addig, amíg lehetőségem van rá, gondoltam. Tudtam azt, hogy mint lélek, emlékezni fogok mindarra, amit tanulok. Azért is érdekelt a Föld, mert tudtam, hogy sok életet töltöttem ott. A kedvenc helyem és kedvenc korom az ókori Egyiptom volt; természetes érzésvilágomból és a zene- és táncszeretetemből annyi minden származott egy ebben a nagy kultúrbirodalomban leélt korábbi életemből. Azóta a korszak óta a tánc nekem minden inkarnációmban szerves része volt az életemnek. Az ebben szerzett tapasztalataim addig a pontig gyűltek, hogy most azok mind tárolva vannak a lelki síkon. Kifejlesztettem azt a képességet is, hogy mindig előre tudom, hogy mi fog történni egy zeneműben; ez az értelmező táncnál nagy segítség. A történelem temploma egyike volt a kedvenc helyeimnek, mert az élővé tette a holt múltat. Az épület fő szintjét egy időgép töltötte ki! Ez egy sötét helyiség volt, amelynek közepén a padlón ültünk. Egy vezénylőpulton be kellett adni a dátumot, a bolygót és a pontos helyet. Aztán előzetes figyelmeztetés nélkül eltűntek a helyiség falai, megszűnt a sötétség, és ott is voltunk, és láttuk 1:1-ben, hogy mi történt.

177

Mivel azonban mi egy asztráltestben éltünk, ugyanakkor a fizikai síkba néztünk bele, úgy néztük a jeleneteket, mintha fizikai értelemben véve holtak lettünk volna. ( Megjegyzés : testen kívüli állapotban, „szellemként”, asztráltestű lényként érzékelték a megjelenített fizikai világ lakói őket, az időutazókat. ) Azok, akik ott a múltban éltek, és természetfölötti látomásokat éltek át, szellemeknek érzékeltek minket. Számunkra ugyanez az élmény egy nagyon is reális tapasztalat volt. Amíg rá nem jöttünk, hogy rajtunk minden keresztülmegy, nagyon ijesztőek voltak ezek a tapasztalatok. ( Megj : mint a 3D-s moziban. ) Nekem is meg kellett tanulnom, hogy nem volt szükség arra, hogy visszahőköljek vagy kitérjek az útból, ha valaki felém jött. Belelátogattam a Vénusznak azokba a történelem előtti korszakaiba, amikor még különös kinézetű vadállatok és esőerdők voltak a bolygón. A dinoszauruszok kora a Földön valami hasonló volt, mondták nekünk. Lenyűgözőnek találtam ezt az utazást, de egy kicsit félelmet keltőnek is, mert olyan ijesztő volt. Aztán ellátogattam a jövőbe is. Egy olyan korba, amikor az ember mindent technikailag tart az ellenőrzése alatt. Minden automatikusan működött. A tájak feltűnően sivárak voltak, a városok szintúgy és az egyes házak is. Gombnyomásra lehetett ennivalót kapni, ami egy kis kocka alakú koncentrátum volt. ( Megj : Itt természetesen nem a Vénuszról, sem más magasan fejlett civilizációt hordozó bolygó / Mars, Ganimédesz, Szaturnusz stb. / „techno”-jövőjéről van szó - de épp úgy a felemelkedő Földről sem! ) Annak a kultúrának a legszörnyűbb tabuja az volt, hogy nem volt szabad megérinteni semmilyen formában egy másik embert. Ezt tisztátalannak és veszélyesnek tartották, merthogy azáltal betegségek terjedhettek volna tovább. A gyerekek nemzése céljából a férfi ivarsejtjeit egy vékony csövecskébe juttatták, majd onnan befecskendezték a nőbe. A gyermekeket gépek nevelték fel, amelyek 24 órán keresztül gondoskodtak róluk, etették őket, kicserélték a pelenkákat, tanuló játékokat vittek a környezetükbe és képernyőkön keresztül tanították őket, amelyek a falakba voltak beépítve. A gyerekek mindent megkaptak, kivéve a szeretetet. Én mindezt nagyon ijesztőnek és nyugtalanítónak tartottam. A templom vezetőitől megtanultam, hogy ez a korszak körülbelül csak 50 (földi) évig fog tartani. És mivel az embereknek nem volt megengedve, hogy megérintsék egymást, az érzéseik gyűlöletbe mentek át. A gyilkosságok széles körben elterjedtek. Ez a bolygó nem a Vénusz volt, hanem ebben a naprendszerben egy másik, melynek a nevét nem kell, hogy megemlítsem. Gyerekkorom alatt sokat tanultam a Legmagasabb Istenség felmérhetetlen világairól, a fizikai létsíktól kezdve a magasabb, szellemi (spirituális) világokig. Az én feladatom nem abban áll, hogy a Legmagasabb Istenség Törvényeinek mindenféle földi megnyilvánulását megvilágítsam. Ezzel azok a spirituális mesterek foglalkoznak, akik megőrizték az erre irányuló tanításokat, mióta elrejtették azokat. Ezek a tisztán szellemi művek túl terjedelmesek és mélységesek ahhoz, hogy egy könyvbe bele lehetne azokat foglalni. Ehelyett én azokat a tanításokat mutatom be, amelyek Titániában ( Vénuszon ) tárultak fel számomra, és körvonalazni fogom azt az irányt, amelyben megtalálhatók azok a Földön. Ha emlékeztek rá, Titánia csak egy szellemi utat ismer - vagy ha úgy akarjátok nevezni, egy vallást, melynek mentén egy bolygónak járnia kellene. Ezzel szemben a Földön a

178

vallásoknak, szellemi (spirituális) irányzatoknak, okkult és metafizikai csoportosulásoknak és filozófiai rendszereknek egy kusza sokasága és sokfélesége létezik. Engem nagynénim jól felkészített arra, hogy képes legyek úgy is élni, hogy ez itt másképp van. A számomra egyik legértékesebb lecke ennek a sok szellemi ösvénynek az eredetével kapcsolatos. Az, hogy a Földön ilyen sok egymásnak ellentmondó vallás és spirituális út létezik, azért van, mert a földi emberiség szellemileg még éretlen, még egy korai fejlődési szakaszban jár. Az egész kozmikus történelem folyamán a bolygók fejlődésük során mindig is hasonló problémákkal küzdöttek. Az az igazság, hogy a Legmagasabb Istenség csak kevés ilyen ösvényt szabott ki. Sőt, ez a kevés valójában ugyanaz a tanítás csak más néven. Ha visszatekintenétek a földi vallások történelmébe, megállapítanátok, hogy minden vallást és minden egyéb szellemi tanítást mindig egy különleges szellemi vezető alapított. Egyetlen egy, akinek a munkáját fizikai halála után hű követői folytatták. A ma élő emberek között a legtöbben tudnak egyesekről, mint pl. Jézus Krisztusról, Buddháról, Mohamedről, Krisnáról és sokan másokról. A legtöbb esetben a következő történt: az ilyen szellemi vezetők között egynek sikerült egy vagy több testen kívüli tapasztalatra szert tennie egy magasabb létsíkon. Akár az asztrális, akár a mentális vagy épp a kauzális szintre jutott el az illető, nagy bölcsességgel és azzal az égető vággyal tért vissza, hogy megossza azt egy üzenet formájában másokkal. Üzenete talán egy megváltó evangélium volt, vagy egy társadalmi üdvtanítás, annak eredete mindenesetre a magasabb létsíkkal meglévő kapcsolata volt. A fizikai síkon ezen a ponton egy új vallás kezd kialakulni és fejlődni. Évszázadokkal később követői azonban mint lelkek, sajnos elkövetnek egy meglehetősen alapvető hibát. Azzal, hogy vallásuk alapítójának lábnyomaiban akarnak járni, ugyanazt próbálják megélni, amit Ő tapasztalt meg. Megpróbálnak eljutni egy másik lélek bölcsességére és szellemi (spirituális) fejlettségére, amelyre azonban az a lélek egy testen kívüli tapasztalat által jutott el egy magasabb létsíkon. Különböző követők aztán a hitgyakorlatukban és módszerükben végrehajtott változtatás által megszerzik saját megvilágosító tapasztalataikat. Nemsokára leválik az egyházból egy csoport vagy kialakul egy mellékág, amely az említett követő sikerére alapul. Ennél feltehetjük a kérdést, hogy vajon mindez az egyén számára mit eredményez? Nos, minden korábbinál jobban konformistává ( az uralkodó felfogás elvtelen hívévé ) és külső hatalmak rabszolgájává teszi őt. Minden egyes egyénnek keresnie kell azokat az igazságokat és tapasztalatokat, amelyek az ő teljességéhez hiányoznak még, pontosan úgy, mint ahogy az úgynevezett szellemi nagyságok tették azt. Mivel minden lélek egyedülálló, egy egyén nem járhat ugyanazon az ösvényen, mint a másik, és nem követheti ugyanazokat a módszereket és tanításokat és nem számíthat ugyanazokra az eredményekre. Minden egyén szellemi fejlődése folyamán keresi az ő sajátos testen kívüli tapasztalatait, és olyan módszereket alkalmaz, amelyek neki valóak. Ha ez megvalósul, akkor minden egyén szellemi nagysággá válik, és a maga számára már fizikai halála előtt megtapasztalja, hogy mi megy végbe a túlvilágokban. A legtöbb embernek szüksége van olyan tapasztalatokra is, amilyeneket a vallások és a bizonyos minőségi szintet elérő mindenféle szellemi (spirituális) utak felkínálnak. Ezeket a tanításokat nem lehet elítélni. Minden léleknek különböző vallásokra, szektákra és filozófiákra van szüksége ahhoz, hogy olyan tapasztalati hátteret szerezzen, ami segít

179

neki a magasabb igazságok megértésében. Ezek a szellemi irányzatok lépcsőfokoknak tekinthetők az úton. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a fizikai, asztrális, kauzális és mentális létsíkok olyan börtönök, amelyekben komoly hatalommal jelen van a negativitás. A "Kal" ügynökei támogatják a legtöbb vallást és szellemi irányzatot. Egy őszinte tanulónak meg kell találnia az ő úgymond saját igazságát, ami mindig ugyanaz, mert az alsóbb világokon túl származik. Ugyanúgy, ahogy a fizikai világban meg vannak a "Kal"-nak a képviselői, akik még nem fejlődtek túl a mentális síkon, vannak itt helyettesei a Legmagasabb Istenségnek is. Az egyén a megfelelő időben megtanul jobban az ő belső tapasztalataira hagyatkozni, ahelyett, hogy mindig és mindenben egy másik egyén tapasztalataira nézzen fel. Az igaz tanítás folyamatosan azt hirdeti, hogy a Legmagasabb Lény szellemi (spirituális) lényegét mint belső fényt lehet látni és mint belső hangzást lehet hallani. A hangzás nagyon fontos, mert ezt az áramlást a lélek mint egy vezérsugárként használja a hazatéréshez, ahhoz, hogy elérje az igazából szellemi (spirituális) világokat. Számomra elkedvetlenítő volt megtudni azt, hogy a Földön ideérkezésem idejében ott nem tanították nyíltan a Legmagasabb Istenség Törvényeit. Emiatt majdnem mégis úgy döntöttem, hogy nem jövök, mivel azonban a másik oldalon tudtam a karmámmal kapcsolatos dolgokat, hát mégis jöttem. A földi kultúra fiatal, és tele van magaslatokkal és mélységekkel. A bibliai időkben az égen látható űrhajók olyan ismertek voltak az emberek számára, mint manapság a repülőgépek. A világűr utazói rendszeresen jöttek ide, hogy figyelemmel kísérjék a Föld fejlődését. Ahelyett, hogy az elemek urai lettek volna, a Föld első benépesítőinek leszármazottai nagyon ijesztő népséggé váltak. Megtagadták a világegyetemmel, az Istennel és a saját magukkal kapcsolatos legtöbb alapvető igazságot. Fő törekvésük a fizikai túlélés és jólét volt, fő félelmük pedig a halál. A bálványok és istenek mindenen uralkodtak az életben, és áldozati cselekedetek voltak elterjedtek széles körben. Annak érdekében, hogy vezető helyzetben maradjanak, és kellemes életet élhessenek, a papok a vallásokat a hatalomgyakorlás eszközeivé tették. Szabályok, rituálék (szertartások) és félelemkeltés voltak az eszközeik, és uralmuk abszolutikus volt. A korlátolt hitirányzatok a legtöbb embernél korlátolt életmódhoz vezettek. Ebben az érában született meg egy nagy lélek. Mint lélek, ez a férfi azért határozta el, hogy reinkarnálódik, hogy útmutatást adjon a zsidók számára, miután elkötelezettséget érzett irántuk. Ezzel a néppel együtt töltötte el egyik legkiemelkedőbb inkarnációját, de ő egyike volt azoknak, akik a tudatlanságba vezették azt a népet. Mint szellemileg fejlett lélek, elhatározta, hogy visszatér és kiegyenlíti karmikus tartozását azzal, hogy szellemi értelemben felvilágosítja ezt a népet. Annak a módnak, ahogy megszületett ebben az általa kiválasztott népben, sok köze volt a Bolygók Testvériségéhez. A világűrből érkező látogatók látták, hogy mi zajlott a Földön, és őket is belevonták ezekbe az eseményekbe. A marsiak egy ideig Mexikóban és DélAmerikában tartózkodtak, és befolyással voltak az inka népre. Csodálatosan szép tanításokat hoztak magukkal. Úgy is ismerték őket, mint 'a szárnyas istenek, vagy napistenek', mert nagy erőkkel és nagy bölcsességgel az égből szálltak alá. Jeruzsálemben és ennek a népnek az országaiban a világűrből érkező látogatókat angyaloknak nevezték, ami annyit jelent, hogy 'mennyei lény'. De hogy is nevezhettek volna másként olyan teremtményeket, akik űrhajókkal szálltak le és akiknek olyan békés,

180

mennyei arcaik voltak? Az emberek azt tételezték fel, hogy az égből érkező élőlények csak szellemi lények lehetnek. És így a bibliai történet tele van olyan prófétáknak az elbeszéléseivel, akik találkoznak Istennel vagy angyalokkal, vagy űrhajóiknak olyan durva leírásaival, mint 'tűzoszlop' vagy 'kerék a kerékben'. Ha a Biblia többet tartalmazna ezekből az információkból, kitéve azokat a nyilvános felülvizsgálat lehetőségének, meg lennétek lepődve a legendás "három napkeleti bölcs" igazi kivoltán, azon, hogy kik is voltak ők, kit képviseltek, milyen úton-módon szereztek tudomást az eseményről és hogyan érkeztek meg kellő időben a történés helyszínére. Nagy igazságok rejlenek a szent irataitokban tudósított néhány ilyen esemény mögött. Ezekből sokat szándékosan kihagytak belőlük, vagy a fordításokban megváltoztatták jelentésüket, csakhogy megőrizzék a nép feletti hatalmukat, ami azoknak a földi szellemeknek a szándéka volt, akik létrehozták és fenntartották ezt a rendszert. Még mindig jönnek testvéreitek más magasságokból és létsíkokból, hogy tapasztalatokat szerezzenek itt, levezekeljék saját karmájukat és segítsenek a földi emberiségnek a lét ezen sűrűségében. Egyesek úgy élnek közöttetek, hogy nem ismerik fel őket, mások azért jönnek valahonnan ide, hogy megfigyeljenek benneteket, és alkalomadtán kapcsolatot vesznek fel a Ti népetekkel. Ilyen mindig is volt, és mindig lesz is. Az én küldetésemnek az egyik része abban áll, hogy segítsek Nektek, hogy megnyíljon a szemetek a valóságokra, hogy olyannak lássatok több fontos dolgot, amilyenek azok valójában. Mármint azoknak, akik többet akarnak tudni az ilyen dolgokról. Csak az ilyen emberek számára született ez a könyv.

Omnec Onec

Vége

181

182