Olvasókönyv a szlovákiai magyarok történetéhez

Olvasókönyv a szlovákiai magyarok történetéhez

Učebný materiál bol napísaný a vydaný s finančnou podporou EÚ v rámci projektu s názvom: "Zvyšovanie kvality vzdelávania tvorbou a inováciou študijných programov, rozvojom ľudských zdrojov a podporou kariérneho poradenstva" (ITMS: 26110230108) spolufinancovaného z Európskeho sociálneho fondu.

Az oktatási segédanyag "Az oktatás minőségének növelése a tanulmányi programok kialakításával és innovációjával, továbbá az emberi erőforrások és a karrier-tanácsadás fejlesztésével" (ITMS: 26110230108) projekt keretén belül jött létre. A projekt európai uniós források felhasználásával valósult meg.

Moderné vzdelávanie pre vedomostnú spoločnosť/Projekt je spolufinancovaný zo zdrojov EÚ

Projekt je spolufinancovaný z Európskeho sociálneho fondu.

Simon Attila (szerk.)

Olvasókönyv a szlovákiai magyarok történetéhez

Selye János Egyetem Tanárképző Kara Komárom, 2015

Lektorálta doc. Vajda Barnabás, PhD. PhD. Veres Tímea.

© doc. Simon Attila, PhD., 2015 © Selye János Egyetem, Komárom, 2015

TARTALOM

1. Előszó 2. ROMSICS Ignác: Az I. világháború alatti cseh–szlovák határelképzelések és a békekonferencia vitái a csehszlovák–magyar határról 3. BUKOVSZKY László: Államhatalmi változások a Mátyusföldön 1918-19-ben és 1938-ban (In 4. ANGYAL Béla: A keresztényszocialista párt politikájának fordulópontjai. 5. SIMON Attila: Budapest, Moszkva és Prága bűvkörében. A szlovákiai magyar politika alternatívái – az aktivizmustól a budapesti politikáig – a két világháború között. 6. POPÉLY Gyula: Magyar oktatásügy a felvidéken 1918–1938. 7. POPÉLY Gyula: A kisebbségi magyar pártpolitika megújulása a harmincas évek első felében 8. SIMON Attila: A várakozás hetei. A szlovákiai magyarok az első bécsi döntés előtt. 9. SIMON Attila: Kettős szorításban. A dél-szlovákiai zsidóság Trianon és Auschwitz között. 10. SZARKA László: A kollektív bűnösség elve a szlovákiai magyarokat sújtó jogszabályokban 1944 és 1949 között. 11. POPÉLY Árpád: Lakosságcsere és reszlovakizáció 12. POPÉLY Árpád: Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának történetéhez. 13. POPÉLY Árpád: A Magyra Bizottság szerepvállalása az Új Szó és a Csemadok megalapításában. 14. POPÉLY Árpád: A prágai és a pozsonyi magyar külképviselet és a csehszlovákiai magyarság (1948–1956) 15. SIMON Attila: A szlovákiai magyarok és az 1956-os forradalom 16. POPÉLY Árpád: A csehszlovákiai magyarság a reformfolyamatban és a normalizáció első éveiben. 17. SÁNDOR Eleonóra: A rendszerváltás magyar szemmel. 18. A kötetbe besorolt tanulmányok eredeti közlésének bibliográfiai adatai

ELŐSZÓ

Bár a történelmi Magyarország felbomlásától és a (cseh)szlovákiai magyar közösség kialakulásától immár közel egy évszázad választ el bennünket, ez a száz év is kevés volt arra, hogy közösségünk történetéről egy átfogó szintézis szülessen. Sőt, nem csupán a régóta várt monográfia hiányzik, de számos jelenség és időszak esetében nem történtek meg még azok az alapkutatások, amelyek egy ilyen megírásához szükségeltetnek. Ezt a hiányt az egyetemi oktatásunk is érzi, hiszen a Selye János Egyetem Tanárképző Karán immár köze egy évtizede futó A szlovákiai magyarok története c. kurzushoz sem születet még meg egy olyan jegyzet, amely kelőképpen segíthetné a hallgatók felkészülését. A jelen elektronikus olvasókönyv ugyan ezt a hiányt nem pótolhatja, ám fontos segítség lehet az előadások témáinak megértéséhez, értelmezéséhez, s így a kurzus sikeres teljesítéséhez. A kötetbe 16 tanulmányt soroltam be, amelyekből ugyan a szlovákiai magyarok folyamatos története nem olvasható ki, de amelyek ennek a történetnek a kulcsfontosságú mozzanatait rögzítik. A válogatás fontos kritériuma volt az, hogy lehetőleg egy-egy témát összegző, azt áttekintő, a célközönség számára is könnyen értelmezhető dolgozatok kerüljenek a kötetbe. A dolgozatok nem egyenlő arányban oszlanak meg az egye korszakok között. Az, hogy a két háború közötti időszak és az 1945 és 1948 közötti eseményeket tárgyaló írások dominálnak, jól jelzi a szlovákiai magyar történetírás hangsúlyait. Hiányoznak viszont az 1938 és 1945 közötti korszakkal foglalkozó írások, ami annak a tükre, hogy ezt az időszakot még kevéssé tárta fel historiográfiánk. A kötetbe bekerült 16 tanulmány meghatározó többsége a tanszék két oktatójának Popély Árpádnak és jómagamnak a tollából származik, de olyan további jeles kollégák munkái is helyt kaptak benne, mint Romsics Ignác, Szarka László, Popély Gyula, Angyal Béla, Bukovszky László és mások. Jó olvasást, jó tanulást.

Simon Attila, 2015. június 19.

ROMSICS IGNÁC

Az I. világháború alatti cseh–szlovák határelképzelések és a békekonferencia vitái a csehszlovák–magyar határról*

1. A háború alatti tervek A Habsburg Birodalom alkotmányos és közigazgatási struktúráinak 1867 és 1869 közötti újjárendezése két államalkotóként felfogott kiváltságos nemzetet – a németet és a magyart – és két széles körű önkormányzati jogokkal felruházott politikai nemzetet – a horvátot és a lengyelt – teremtett, illetve ismert el. Ez a közigazgatási struktúra minden korábbinál jobban megfelelt a birodalom összetett nemzetiségi viszonyainak. A különleges jogokban nem részesített népek számára mindazonáltal nem volt vonzó, sőt a legfejlettebbek kifejezetten elégedetlenkedtek miatta. A dualista rendszer legfőbb kárvallottjainak a csehek érezték magukat, akik 1848–1849-es elképzeléseik lényege mellett kitartva továbbra is föderalizálni szerették volna a birodalmat. Bár elsősorban a maguk számára követeltek a magyarokéval és a németekével egyenrangú státust (trializmust), alkalmanként Horvátország, valamint egy galíciai–bukovinai lengyel egység egyenjogúsítása mellett is síkraszálltak. A birodalom két legerősebb nemzetének, a németnek és a magyarnak meghatározó köreit azonban riasztotta ez a perspektíva. A csehországi németek ellenük intézett durva támadásként fogták fel a tervezett kétnyelvű adminisztrációt, s az ezzel kapcsolatos törvényjavaslatokat elutasították. A magyarok viszont attól tartottak, hogy a csehek önkormányzati és nyelvi jogainak az elismerése veszélyes precedenst teremt a birodalom többi nemzetisége, mindenekelőtt a felső-magyarországi szlovákok számára, akiket a cseh vezetők egyre inkább a cseh–szlovák nemzet részének tekintettek. Ezért ők is dühödt ellenállást fejtettek ki. E kettős oppozíció következtében a „cseh kiegyezés” lekerült a napirendről. A dualista rendszer legelszántabb ellenfeleivé ennek következtében a csehek váltak. František Palacký történész, a cseh nemzeti mozgalom legtekintélyesebb vezetője, aki 1848–49-ben oly nagy meggyőződéssel képviselte a birodalom föderalizálására törekvő ausztroszláv programot, 1867-ben elfogadta az orosz pánszlávok meghívását a moszkvai szláv kongresszusra, és 1872-ben élete legnagyobb tévedésének nevezte azt, amit a frankfurti nemzetgyűléshez intézett levelében a Habsburg Birodalom történelmi missziójáról állított.

*

A tanulmány Viták a csehszlovák–magyar határról címmel megjelent a Rubicon című történelmi folyóirat 2001/8–9. számának 43–51. oldalán is.

(A Habsburg Birodalmat, „ha nem létezne már régóta”, akkor „Európa és az emberiség érdekében minél előbb létre kellene hozni”.1) Az ifjabb cseh generációk körében a századfordulóra markánsan oroszbarát irányzatok – ifjú csehek, nemzeti szocialisták és az úgynevezett haladók – alakultak ki. Vezetőik közül Karel Kramar és Václav Klofác a háború előtti években – a régi pánszláv eszmék szellemében – a Monarchia helyén létrejövő és Szentpétervárról irányított szláv konföderáció, illetve birodalom lehetőségét latolgatták. Kramar, aki 1918 őszén Csehszlovákia első miniszterelnöke lett, 1914 elején részletes tervezetet dolgozott ki erről, s ezt Szazonov orosz külügyminiszternek is megküldte. A „Szláv Birodalom” e szerint az Orosz Birodalomból, a Lengyel Cárságból, a Cseh Cárságból, a Bolgár Cárságból, a Szerb Királyságból és a Montenegrói Királyságból állt volna. A Cseh Cárság a cseh–morva területek és Szilézia mellett magában foglalta volna az „észak-magyarországi szlovák területeket” is, délen „Pozsonytól Visegrádig” és onnan Kárpátaljáig. Kárpátalja Kelet-Galíciával és Észak-Bukovinával együtt közvetlenül az Orosz Birodalom részévé vált volna. Délen a Szerb Királyság Montenegró kivételével valamennyi délszláv területet megkapta volna egészen Triesztig, illetve Karintiáig, továbbá „talán” Délnyugat- és Nyugat-Magyarországot is, „tekintettel a maradék horvát lakosságra, amely egészen messze északra nyúlik a Duna középső folyásáig, ahol Szerbia találkozna Csehországgal”. Az Osztrák Császárság ily módon a kifejezetten osztrák–német tartományokra szűkült volna, Magyarország pedig „a félzsidó Budapestből, ennek német környékéből és a Puszta színmagyar részeiből” tevődött volna össze, összesen mintegy 5–6 millió lakossal. Magyarország státusa átmenetileg független lett volna, mely azonban „idővel, a körülmények hatására” Romániával és Görögországgal együtt vazallusi függésbe kerül a birodalomtól.2 A nyíltan vagy titokban szeparatista irányzatok mellett a XX. század elején is tovább éltek a régi ausztroszláv típusú föderatív elképzelések. Ezek egyikét egy ekkor még meglehetősen ismeretlen fiatal tanár, Eduard Beneš fejtette ki, 1908ban, Franciaországban publikált doktori disszertációjában. Palacký 1848–1849es tervezeteinek szellemében Beneš a nemzetiségi és a történeti elvet kombinálva hét-nyolc föderatív egységgel számolt. A cseh–morva területek e szerint Szlovákiával együtt alkottak volna egy tagállamot, s a délszlávok is egy, esetleg két politikai egység keretei közé kerültek volna. Rajtuk kívül a németek, a magyarok, a lengyelek, a románok és az olaszok képeztek volna még egy-egy területi-politikai egységet.3 Ilyen messzemenő tervekkel a szlovák vezetők 1918 őszéig nem álltak elő. A területi autonómiát, amelyet először 1848–1849-ben iktattak követeléseik közé, Palacký, Franz: Österreichs Staatsidee. Prag, 1866, (új kiadása: Wien, 1974) 79–86. Galanduer, Ján: Vznik Ceskoslovenské republiky, 1918: programy, projekty, perspektivy. Nakladatelstvi Svoboda, Praha, 1988, 243–250. (A cseh nyelven közzétett dokumentumot Limpár Péter fordította le számomra, amiért itt is köszönetet mondok.) 3 Beneš, Edvard: Le problème autrichien et la question tchèque. Paris, 1908, 299–301. 1 2

azonban maguk is szorgalmazták. Az 1895-ös nemzetiségi kongresszuson a magyarországi szerb és román vezetőkkel karöltve nyilatkozták, hogy „… Magyarországnak nem lehet nemzeti állam jellege, mert Magyarországnak, mint államnak jellegét azon népek összessége adja meg, amelyek az államot alkotják. A magyar állam természete nem engedi meg, hogy egy nép, amely még a lakosság többségét sem képezi, azt követelje a maga számára, hogy egymagában államot alkothasson. Csakis Magyarország népei összességének van meg az a joga, hogy azonosítsa magát az állammal…” Ennek alapján azt kérték, hogy „Magyarország nem magyar népeinek, nyelvök határainak megfelelőleg, adassék teljes szabadság, mégpedig olyaténképpen, hogy az illető autonóm területeknek (megyéknek, városoknak, községeknek) a közigazgatási és igazságszolgáltatási hatóságoknál használt nemzeti nyelv által adassék meg az illető terület nemzetiségi jellege”.4 Az I. világháború – mint valami katalizátor – felgyorsította ezeket a centrifugális tendenciákat. Bár 1917. május 29-i nyilatkozatukban, melyre a Reichsrat összehívása adott alkalmat, a cseh vezetők csak „a Habsburg Monarchia szabad és egyenlő nemzeti államokból álló föderációvá alakulásának szükségességét”, s ezen belül egy cseh–szlovák egység létrehozását követelték,5 más cseh politikusok lényegében már a háború kezdete óta szeparatista álláspontot képviseltek. A fiatal csehek vezetője, Karel Kramar és a nemzeti szocialista Václav Klofáć mellett – akik továbbra is egy Pétervárról irányított nagy szláv konföderáció keretében képzelték el a csehszlovák állam létrehozását – e csoporthoz tartozott Eduard Beneš és Tomaš G. Masaryk, a prágai egyetem professzora, s egy kisebb párt képviselőjeként a birodalmi tanács tagja, akik inkább a nyugati antanthatalmak felé orientálódtak. 1914. október 24–25-én Masaryk Rotterdamban találkozott Seton-Watsonnal, akit úgy tájékoztatott, hogy az arisztokrácia és a „klérus” kivételével az egész cseh nemzet a függetlenségben reménykedik. A „dolgok menete” – mondta – az lenne, hogy „először helyre kell állítani a történelmi Csehországot, Morvaországot és Sziléziát, majd ehhez hozzácsatolni Magyarország szlovák területeit”. Az új állam élére – folytatta – „okosabb lenne nem az orosz nagyherceget” állítani, hanem „inkább egy nyugati herceget, lehetőleg dánt vagy egy belgát”.6 Az új cseh államot északról az autonóm Lengyelország, keletről pedig a Kárpátaljával és Kelet-Galíciával kiegészült Orosz Birodalom övezte volna. A Monarchia többi területével és más nemzetiségeivel Masaryk ekkor még nem foglalkozott. 1915. május 3-i memorandumában azonban, amelyet 1914. decemberi emigrációba vonulása után külföldön állított össze a brit külügyminisztérium számára, már egy nagy délszláv állam megalkotására is javaslatot tett. Ez Szerbiából és a Monarchia délszláv területeiből állt volna. A „cseh és a szerb–horvát Idézi Kemény G. Gábor: A magyar nemzetiségi kérdés története. I. rész. Gergely, Bp., 1946, 145. 5 Zeman, Z. A. B.: The Break-up of the Habsburg Empire. A Study of National and Social Revolution. London, 1961, 126. 6 Public Record Office, London. Foreign Office 371/1900, 67456. 4

álmok netovábbjaként” felvetette a két új állam közötti földrajzi összeköttetés gondolatát, azaz a Pozsony és Zágráb közötti „szláv korridor” tervét is. A Pozsony, Sopron, Moson és Vas vármegyék járásaiból kialakítandó területsáv északi része Csehszlovákiához, a déli pedig Jugoszláviához tartozott volna. Az Osztrák–Magyar Monarchia ilyen mértékű megcsonkítását Masaryk részben a nemzetiségi eszme mint államszervező elv erejével, részben pedig a brit biztonságpolitika érdekeivel indokolta. A törökök lehanyatlásával – érvelt – a Habsburg Birodalom elveszítette létének értelmét, s 1866 után ráadásul még Berlin vazallusává is vált. A kontinentális egyensúly fenntartásában játszott szerepe ily módon nem egyszerűen megszűnt, hanem ellenkezőjébe fordult. A hármas szövetség létrejötte óta Ausztria–Magyarország nem Németország Drang nach Osten politikájának a gátja, hanem éppen ellenkezőleg, a német terjeszkedés hatékony elősegítője. A birodalom feldarabolása, déli és északi területein két szláv államnak a létrehozása és ezek összekötése egy korridorral ezzel szemben sorompót képezne Berlin Konstantinápoly és Bagdad felé irányuló expanziójával szemben, s „megakadályozná, hogy Németország gyarmatosítsa a Balkánt és Kis-Ázsiát, valamint azt is, hogy a magyarok Berlin engedelmes előörseivé váljanak”.7 Masaryk előbb Rómába ment, majd onnan Genfen át Párizsba vezetett az útja. Milan Štefanik szlovák származású, de már korábban francia állampolgárságot szerzett csillagásszal és Benešsel együtt ott alakította meg 1916 márciusában a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, amely a független csehszlovák állam létrehozását tűzte ki céljául. Masaryk rövidesen Párizsból is továbbment, s átmenetileg Londonban rendezkedett be, ahol csatlakozott a Seton-Watson támogatásával és részben pénzén megjelenő lap, a New Europe köréhez, amely a nemzetállamiság eszméjét, s ebből következően már nem a Monarchia föderalizálásának, hanem felbomlasztásának a programját népszerűsítette. Beneš továbbra is Párizsban maradt, s ott jelentette meg 1916-ban a Détruisez l’Autriche–Hongrie, azaz Pusztítsátok el Ausztria–Magyarországot című propagandamunkáját. A kötet címe pontosan kifejezte annak tartalmát. Masaryk téziseit Beneš annyiban fejlesztette tovább, hogy Erdély Romániához történő „visszacsatolását” is az elérendő célok közé sorolta. A független Magyarország – hangsúlyozta – „csak és kizárólag a magyarok által lakott területeket tarthatja meg”.8 A nyugati hatalmak 1918 tavaszáig haboztak a nemzetiségi követeléseket, illetve a Monarchia jövőjét illetően. Ekkor azonban kimondták a döntő szót. A nemzetállami törekvések felkarolásának első nyilvános jele az 1918. április 9–11i római „Elnyomott Népek Kongresszusa” megrendezésének támogatása volt. A kezdeményezés a New Europe körétől indult ki. A résztvevők többsége – köztük Mussolinivel – olasz volt; a húszfős délszláv delegációt Trumbić vezette; a héttagú cseh küldöttség élén Beneš állt. A lengyeleket nyolc, a románokat öt fő képviselte. A delegátusok kimondták, hogy a Monarchia „elnyomott nemzetei” 7 8

Uo. 371/2241., 53297. Beneš, Edvard: Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot. Szerk.: Gulyás László. JATE Történész Diákkör, Szeged, 1992, 45.

nem akarnak továbbra is a birodalom keretei között élni, hanem független állami létet követelnek maguknak. („… e népek mindegyike kinyilvánítja jogát nemzeti és politikai egységének megteremtésére s gazdasági és politikai függetlenségének kivívására. Ausztria–Magyarországban e népek mindegyike a német uralom eszközét, jogai és célkitűzései elérésének alapvető akadályát látja.”9) A szövetségesek röviddel ez után de jure is elismerték az emigráns szervezeteket, illetve a leendő nemzeti államokat. Először – 1918. június 3-án – Lengyelország függetlenségének támogatásáról adtak ki közös nyilatkozatot. Másodiknak Csehszlovákia következett, amelyről külön-külön nyilatkoztak (Franciaország: június 29., Anglia: augusztus 9., USA: szeptember 2.). Az új államok de jure elismerésével egy időben mindegyik nagyhatalom szakértői hozzáláttak az új országhatárok kijelöléséhez. Az Egyesült Államokban ez egy 1917-ben megszervezett szakértői testület (Inquiry) feladata volt, amelynek tagjai sokkal jobban ismerték a térséget, mint a State Department diplomatái. Az 1918 októberére elkészült javaslat szerint, amelyhez térkép is tartozott, az új Magyarország határa északon Pozsonynál indult és a Kis-Dunát követte Komáromig. Innen a Duna volt a határ Esztergomig, majd az Ipoly folyása, a mai határnak megfelelően. Rimaszombattól délre és a Bodrog völgyében – a nyelvhatárhoz közelítve – ismét eltért a javaslat a trianoni határtól, egyébként viszont azt követte. Az Inquiry októberre elkészült javaslata bekerült abba az 1919. január 21-én véglegesített összeállításba (Black Book), amelyen az amerikai békedelegációnak a párizsi békekonferencián területi kérdésekben elfoglalt álláspontja a legkisebb részletig lemenően alapult. Nagy-Britanniában több minisztérium munkatársai foglalkoztak az új határokkal, és 1918 őszén még mindig több alternatív javaslat készült. Ezek egyike szerint, amely október 20-i dátumozású, és amelyet Leopold Amery, a kormány egyik – anyai ágon magyar származású – politikai titkára jegyzett, Magyarország csak Horvát–Szlavóniát veszítette volna el. Amery ezt azzal indokolta, hogy a nemzetállami koncepció maradéktalan, minden más szempontot mellőző érvényesítése Közép- és Kelet-Európában nem lehetséges, és nem is kívánatos. Seton-Watson 1918. decemberi memorandumának vezérelve viszont – a háború alatt kikristályosodott felfogásának megfelelően – a nemzetállami koncepció volt. S ha ettől mégis eltért, akkor sohasem Magyarország javára, hanem mindig Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia stratégiai érdekeit szem előtt tartva. „… az a Magyarország, amelyet Őfelsége kormánya el tud majd ismerni, a korábbi magyar királyságnak nagyjából az az összefüggő része lesz, ahol a magyar lakosság többséget képez” – írta.10 A magyar népszámlálások korrektségének megkérdőjelezése és egyéb elfogultságai ellenére Seton-Watson konkrét határjavaslatai egyáltalán nem nevezhetők méltánytalannak. A határ menti magyar többségű területeket – jobban, mint az amerikaiak – ugyanis szinte kivétel nélkül Magyarországnak kívánta adni, sőt a leendő határ két oldalán olyan Idézi Arday Lajos: Térkép csata után. Magyarország a brit külpolitikában 1918–1919. Magvető, Bp., 1990, 57. 10 Public Record Office, London. Cabinet 29/2., 186–189. 9

úgynevezett szürke zónákat különített el, amelyek hovatartozását csak alapos és nemzetközileg ellenőrzött helyszíni vizsgálatok alapján javasolt eldönteni. Seton-Watson befolyását jól mutatja, hogy memorandumát az európai brit politika alapelveivel foglalkozó kormány-állásfoglaláshoz csatolták mint függeléket. Az ő anyagán alapult a brit békedelegáció 1919. február 8-i dátumozású végleges határjavaslata is. Seton-Watson eredeti elképzeléséhez és az amerikaiak előterjesztéséhez képest az északi magyar határszakaszon ez egyetlen lényegesebb eltérést mutatott: a Sátoraljaújhely–Csap vasútvonal miatt a brit szakértők a Bodrogközt is a csehszlovákoknak javasolták adni. A franciák békeelőkészítő bizottsága (Comité d'études…) nem készített olyan konkrét határjavaslatokat, mint az amerikai Inquiry és a brit szakértők. Az 1918. május 22. és 1919. március 7. között összeállított és megvitatott „tényfeltáró tanulmányok” szelleme és számos konkrét javaslata azonban a francia határelképzelések rekonstruálását is lehetővé teszi. Az 1919. március 7-én véglegesített csehszlovák–magyar határjavaslat kidolgozója J.-E. Pichon, a prágai egyetem egykori francia lektora volt. „Nem kétséges – kezdődött az anyag –, hogy a mi érdekünk nem egyszerűen egy életképes, hanem egy olyan erős Csehszlovákiának a létrehozása, hogy az a Nyugat felé irányuló germán expanzió leghatalmasabb akadályainak egyike legyen. (…) Ezért nem szabad csodálkozni, hogy végül oda jutottunk, hogy nagyjából minden cseh követelést elfogadtunk.” A „minden cseh követelés” nemcsak a Bodrogközt, hanem a színmagyar Csallóközt is jelentette.11 Az 1918 tavaszától egyre nyilvánvalóbban Habsburg-ellenes nagyhatalmi politika, majd a katonai vereség kirajzolódó árnyai a birodalmon belüli – korábban jobbára föderációpárti – nemzetiségi vezetőket, köztük az addig jórészt passzív magyarországiakat is radikalizálták. Az 1918. május 1-jei liptószentmiklósi gyűlésen Vavro Srobar szlovák vezető, Masaryk volt tanítványa, a nemzeti önrendelkezési jog feltétlen megadását követelte „a csehszlovák törzs magyarországi ágának”. A korábban Ferenc Ferdinánd köréhez tartozó, majd később ugyancsak Masaryk követőjévé lett Milan Hodza pedig szeptemberben kibocsátott röpiratában így fogalmazott: „Mi szlovákok tehát kiválunk a magyar államból. Ez olyan biztos, mint a Szentírás. Elhatározásunkkal szemben nincsen apelláta.”12 A Szlovák Nemzeti Párt egyik képviselője, Ferdiš Juriga a magyar parlamentben október közepén hasonlóan nyilatkozott. Kijelentette, hogy a szlovák néptörzs a maga letelepedési területén saját állami közösséget kíván alkotni, s a továbbiakban sem a magyar parlament, sem a magyar kormány jogát nem ismeri el arra, hogy a szlovák nemzet képviselőjeként lépjen fel. Az Pichon, J.-E.: Les frontières de l’État tchéco-slovaque. In: Travaux du Comité d’études. Tome Second. Questions Européennes. Imprimerie Nationale, Paris, 1919, 108. 12 Idézi Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés, magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Kalligram, Pozsony, 1995, 204. – A szlovák területekkel kapcsolatos magyar autonómiaelképzelésekkel, pontosabban Jászi Oszkár tervezetével (és a szlovák ellentervezettel) foglalkozik kötetünkben Szarka László. Szlovákia két világháború közötti területi és politikai integritásának problémájáról lásd Peter Zelenák tanulmányát, közigazgatási változásairól Kocsis Károly írását. 11

úgynevezett magyarón szlovák értelmiségiektől (Dvortsák Győző, Bulissa Károly stb.) eltekintve ezt a különválást szinte mindegyik szlovák politikus a csehekkel való egyesüléssel kapcsolta össze. Önálló szlovák állam létrehozása helyett valamennyien a csehszlovák államon belüli széles körű autonómiában bíztak, amire az amerikai szlovákok vezetőivel kötött 1918. május 31-i pittsburghi egyezményben Masaryk kötelezettséget is vállalt. A felső-magyarországi szlovákok elszakadási szándéka hivatalos formában az 1918. október 30-i turócszentmártoni értekezleten körvonalazódott először. Ezt a tanácskozást Matúš Dula, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke hívta össze. Az értekezlet, amelyen valamennyi szlovák politikai irányzat képviseltette magát, nyilatkozatot fogadott el a szlovák területek Magyarországtól való elszakadásáról és teljes függetlenségéről. Ebben egyetértés uralkodott a résztvevők között. Vita bontakozott azonban ki arról, hogy a nyilatkozat utaljon-e Szlovákia autonómiájára a „cseh–szlovák” államon belül, vagy ne, illetve arról, hogy jelezzék-e részvételi szándékukat a békekonferencián, avagy ne. A többség először mindkét kérdésre igennel válaszolt, ám a későbbiekben – Milan Hodza javaslatára – törölték az erre vonatkozó passzusokat. Belevettek viszont egy utalást a csehszlovák egységre. A deklaráció kulcsmondatai ezek után így hangzottak: „1. A szlovák nemzet mind nyelvi, mind kulturális-történelmi szempontból az egységes cseh–szlovák nemzet része. (…) E cseh–szlovák nemzet számára követeljük mi is a korlátlan önrendelkezési jogot a teljes függetlenség alapján”. A dokumentum súlyos – és részben túlzó – szavakkal bélyegezte meg a dualista időszak magyar kormánypolitikáját is, amely „hosszú évtizedek alatt nem látott fontosabb feladatot, mint hogy elnyomjon mindent, ami szlovák, nem épített és nem engedélyezett nemzetünknek egyetlen iskolát sem, nem engedte, hogy szlovák emberek bejussanak a közhivatalokba és a közigazgatásba, népünket anyagilag tönkretette, középkori feudális rendszerével és politikájával kizsákmányolta”.13 A nyilatkozatot 103-an írták alá. Foglalkozásuk szerint 15 ügyvéd, 14 pap, illetve lelkész, 13 gyáros, iparos és kereskedő, 13 magántisztviselő, 7–7 földműves és főiskolai hallgató, 5 bankigazgató, 5 munkás, 4 orvos, valamint 3–3 magánzó, tanító és építész, vagyis a középrétegek képviselői mellett néhány egyszerűbb ember is. A turócszentmártoni értekezletet követően a Szlovák Nemzeti Tanács tagjai felvették a kapcsolatot Prágával, majd november 5-én ideiglenes kormányt alakítottak. A Vavro Šrobar vezette testület november 14-ig, az első csehszlovák kormány megalakulásáig állt fenn. Šrobar ekkor a Kramar elnöklete alatt megalakult prágai kormány minisztere lett.

13

Romsics Ignác (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914–1999. I. kötet. Osiris, Bp., 2000, 66.

2. A békekonferencia vitái és döntései Az I. világháború lezárására és az új nemzetközi rend alapjainak megteremtésére hivatott békekonferencia ünnepélyes megnyitására 1919. január 18-án került sor Versailles-ban, ugyanott, ahol 48 évvel korábban a Német Birodalom megalapítását kihirdették. Az üdvözlőbeszédet a Francia Köztársaság elnöke, Raymond Poincaré tartotta. A „győzelem teljes”, most már csak az van hátra – hangsúlyozta sokatmondóan –, hogy „e győzelem minden gyümölcsét learassuk Önökkel együtt”. Legfelsőbb szinten erről Georges Clemenceau-nak, Franciaország miniszterelnökének kellett gondoskodni, akit mint házigazdát a békekonferencia elnökévé választottak. Párizs belső kerületeit erre az időre valósággal ellepték a győztes, illetve szövetséges államok diplomatái. A delegátusok és kísérőik száma több ezerre rúgott; egyedül az amerikai küldöttség munkatársainak a száma elérte az 1300-at, míg a brit delegációé 400 és 500 között mozgott. A konferencia legfőbb szerve az öt győztes nagyhatalom (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán) első delegátusaiból (elnök, illetve miniszterelnök) és külügyminisztereiből álló Tízek Tanácsa volt, amelyet Legfelsőbb Tanácsnak is neveztek. A későbbiekben, március 24-étől, ez a szerv alkalmanként felbomlott két testületre: a Külügyminiszterek Tanácsára és a kormányfőkből álló, szűkebb értelemben vett Legfelsőbb Tanácsra. Gyakran előfordult az is, hogy az öt nagyhatalom delegáció-vezetői közül Japán – főleg európai ügyekben – érdektelenséget mutatott, s így csak Woodrow Wilson amerikai elnök, valamint David Lloyd George brit, Georges Clemenceau francia és Vittorio Orlando olasz miniszterelnök tanácskozott. Ezt a grémiumot Négyek Tanácsának, résztvevőit pedig a Négy Nagynak hívták. A középszintű testületek közül az egyik legfontosabb a Területi Bizottság volt, amely határkérdésekkel foglalkozott. Ennek élén André Tardieu állt, aki a háborúig a francia külügyminisztériumhoz közel álló Temps külpolitikai rovatát vezette, majd 1914 után parlamenti képviselő és Clemenceau közvetlen munkatársa lett. Az 1920-as években többször vállalt miniszteri tárcát; pályája csúcspontjának ismételt kormányelnöksége és külügyminisztersége tekinthető 1929– 1932 között. A Területi Bizottság másik francia tagját Jules Laroche-nak hívták, aki egyébként a francia külügyminisztérium politikai főosztályának európai ügyekkel foglalkozó aligazgatói posztját töltötte be. Az Egyesült Államokat az Inquiry két fiatal történész tagja képviselte: Charles Seymour, az osztrák– magyar ügyek szakértője, a Yale egyetem későbbi elnöke és Clive Day Balkánreferens. Nagy-Britannia delegátusa Sir Eyre Crowe, a háború alatt a Foreign Office helyettes közigazgatási államtitkára, 1920 után pedig közigazgatási államtitkára, valamint a románbarátságáról ismert, Seton-Watson köréhez tartozó Alen W. A. Leeper, a brit külügyminisztérium Közép-Európa osztályának munkatársa volt. Olaszország érdekeire ebben a bizottságban ugyancsak két karrierdiplomata ügyelt: Giacomo De Martino, a külügyminisztérium főtitkára és

Párizsban a Területi Bizottság alelnöke, valamint gróf Louis Vanutelli-Rey követségi tanácsos. Az egészen speciális kérdések megvitatására számos – összesen több mint félszáz – szak-, illetve albizottság alakult. Magyarországgal, pontosabban a magyar határokkal két albizottság foglalkozott: a csehszlovák és a román–jugoszláv területi bizottság.14 Ezek tagjai részben a Területi Bizottság tagjai, részben további szakértők voltak. A szakértők többségének a neve mára feledésbe merült, néhányé azonban még ma is ismerősen cseng. Ilyen például a gyermekkorát apja, a brit főkonzul oldalán részben Budapesten töltő Harold G. Nicolson, aki utóbb emlékiratainak (Peacemaking 1919) kiadásával hívta fel magára a figyelmet; Emmanuel de Martonne földrajztudós, aki a háború alatti francia békeelőkészítés munkájában Erdély-, illetve Balkán-szakértőként vett részt, valamint Jules Cambon francia diplomata, 1920 után a Nagykövetek Tanácsának elnöke. Seton-Watson nem tartozott a brit békedelegáció tagjai közé, ám Steeddel együtt Párizsban tartózkodott, s a háttérben továbbra is igen aktív tevékenységet fejtett ki. A döntéshozatal eljárási rendje általában úgy alakult, hogy az egyes ügyekkel először a Legfelsőbb Tanács foglalkozott. Meghallgatta a konferenciára meghívott felek véleményét, igényét, előterjesztését, majd felkérte a közép-, illetve alsó szintű szakbizottságokat, hogy tanulmányozzák a szóban forgó ügyet és terjesszenek elő javaslatot. Mivel a vesztes államokat nem hívták meg, ők nem hallathatták hangjukat, legfeljebb kerülő utakon próbálkozhattak egy-egy delegátus megkörnyékezésével. A szakbizottságok javaslatai azután visszakerültek a Külügyminiszterek Tanácsa, illetve a Négy Nagy elé, akik általában jóváhagyták szakembereik előterjesztését. A döntések tehát – javaslatok formájában – legnagyobbrészt a szakbizottságokban születtek meg, amelyekben jellemzően a nemzeti békeelőkészítő bizottságok szakértői vitatkoztak egymással. Magyarország szomszédjainak meghallgatása 1919. január 31-én kezdődött a Bánságra vonatkozó szerb és román igények ismertetésével. Karel Kramar cseh miniszterelnök és külügyminisztere, Eduard Beneš, február 5-én terjesztették követeléseiket a Tízek Tanácsa elé. A délszláv, román és csehszlovák követelésekre a mértéktelenség, a követeléseket alátámasztó argumentációra pedig a következetlenség és a szemforgató álszentség volt jellemző.15 Ez részben abban mutatkozott meg, hogy az 1910-es magyar statisztika adatait gyakran torzítva vagy egyenesen meghamisítva prezentálták, részben pedig abban, hogy lépten-nyomon megkérdőjelezték hitelességét. Beneš például azt állította, hogy a Magyarországtól igényelt területen a magyarok száma mindössze 650 ezer (21%), miközben az 1910-es magyar statisztika 881 ezer magyart (30%) mutatott ki. Még kevésbé felelt meg a valóságnak azon állítása, hogy Magyarországon fog maradni 450 ezer szlovák. A valóságban legfeljebb 140–150 ezerre (1,2%) volt tehető a trianoni Magyarországon élő szlovákok száma. A Pozsony–Vác–Miskolc–Ung vonaltól északra fekvő szlo14 15

A csehszlovák területi bizottságról lásd még kötetünkben Marián Hronský tanulmányát. Délszláv vonatkozásban lásd erre pl. Hornyák Árpád írását.

vák, szlovák–magyar és magyar (Csallóköz) területek mellett a csehszlovák külügyminiszter bejelentette igényét egy Csehszlovákia és Jugoszlávia közötti „keskeny zónára”, vagyis az úgynevezett szláv korridorra is. Közölte továbbá, hogy a rutének nem kívánnak magyar fennhatóság alatt maradni, hanem önálló államként vagy autonóm területként Csehszlovákiával kívánnak szoros föderációt alkotni. Bár Csehszlovákia ezzel „terhet vállalna magára”, Beneš késznek mutatkozott ezen áldozat meghozatalára.16 A román, csehszlovák és délszláv politikusok igényeiről vita bontakozott ki a Legfelsőbb Tanácsban, sőt már előterjesztéseikbe is bele-belekérdeztek a jelen lévő kormányfők és külügyminiszterek. E viták legaktívabb résztvevője a brit miniszterelnök volt. Javaslatára, amit mások is támogattak, a Tízek Tanácsa úgy döntött, hogy az egyes határszakaszokat szakértőknek kell tanulmányozni, s a végső döntést majd ezekre a szakértői előterjesztésekre alapozva hozzák meg. A csehszlovák albizottság február 27-én ült össze első ízben. Beneš igényével szemben eleinte nemcsak az amerikaiak, hanem a britek és az olaszok is azt akarták, hogy a Csallóköz maradjon Magyarországnál. Az első ülésen egyedül Le Rond francia tábornok szögezte le, hogy ők a Csallóközt is Csehszlovákiának szánják. Bár azt ő is elismerte, hogy ez a térség „etnikai szempontból inkább magyar, mint cseh”, a szlovák területekhez fűződő gazdasági kapcsolatokat fontosabbnak tartotta a néprajzi jellegnél. „… helyi zavargásoktól lehet tartani, hacsak nem csatolják a lakosságot Cseh–szlovákiához” – szögezte le tudatlanul, vagy nagyon is tudatosan, a félrevezetés szándékával. A valóságban arról volt szó, amit a békeelőkészítő anyagokban Pichon különösebb kertelés nélkül megfogalmazott: Franciaországnak minden cseh követelés támogatása áll érdekében. Komáromtól keletre még inkább eltértek a vélemények. A legészakabbra fekvő határvonalat az olaszok javasolták, az amerikaiak és a britek viszont lényegében csak Rimaszombat térségében tértek el a trianoni határtól. A franciák nem rukkoltak elő konkrét javaslattal. Megállapodásra így ezekben a kérdésekben február 27-én nem jutottak. A március 3-i ülésen mind a négy nemzet képviselői elfogadták, hogy a Vágtól az Ipolyig a Duna legyen a határ. A Csallóköz hovatartozásában azonban továbbra sem tudtak közös nevezőre jutni. Az Ipolytól keletre is ütköztek az elképzelések. Az olaszok által javasolt határvonal a mai határnak megfelelően az Ipoly vonalát követte, s attól csak Losonctól délre tért el északkeletre. Az amerikai, az angol és a francia küldöttség viszont Csehszlovákiának akarta juttatni a Börzsönyt is. Egybehangzó javaslatuk szerint a határ az Ipoly és a Duna találkozásától nem északra, hanem északkeletre kanyarodott volna, úgy, hogy még Romhány is Csehszlovákiához kerüljön, s csak Salgótarján fölött találkozott volna az olaszok által javasolt nyomvonallal.17 Mivel ez mind az amerikai, mind

16 17

Beneš beszédét közli: Gerő András (szerk.): Sorsdöntések. Göncöl, Bp., é. n. [1989], 134–139. A Salgótarján térségében 1921-től folyó határvitákról lásd a kötetben Bacsa Gábor tanulmányát.

a brit békeelőkészítő bizottság eredeti javaslatától eltért, valószínű, hogy ez esetben is a franciáknak tett engedményről volt szó. Még keletebbre Sátoraljaújhely hovatartozása adott okot vitára. Az itteni vasúti csomópont érintése nélkül Csapra, azaz Kárpátaljára Csehszlovákiából vasúton nem lehetett eljutni. Ezért a britek Csehszlovákiának akarták juttatni, amit viszont a többiek – elsősorban az amerikaiak – opponáltak. Az amerikai becslések szerint kb. félmillió dolláros beruházással egy év alatt megépíthető lenne egy elkerülő vasútvonal, ami úgy Sátoraljaújhelyt, mind az ettől keletre fekvő síkság magyar lakosságát Magyarországnál hagyná.18 A vita március 4-én, 5-én és 7-én is folytatódott, s ahogy eddig, végül a legtöbb kérdésben most is Magyarország számára hátrányos döntés született. A bizottság elfogadta, hogy a Csallóköz – magyar lakossága ellenére – mégis inkább Csehszlovákiához tartozzon. A bizottsági jegyzőkönyvek szerint ennek döntő oka abban keresendő, hogy egy szövetséges és egy ellenséges államról lévén szó, ismét a szövetséges szempontjait (közlekedés, gazdaság) részesítették előnyben. Ezt különösen a franciák hangsúlyozták. Jules Cambon szerint a déli magyar sáv elszakításával Csehszlovákia nagyon keskeny és sérülékeny lenne. Ugyanezzel érvelt Laroche is, hozzátéve, hogy egy esetleges népszavazás ebben az övezetben éppen ezért megengedhetetlen. Beneš, akit külön ebben az ügyben március 4-én még egyszer meghallgattak, emellett – megtévesztő módon – azt is felhozta, hogy a lakosság valójában csak felerészben magyar, felerészben német és szlovák. Sátoraljaújhely ügyében azt a dodonai megoldást választották, hogy a várost Magyarországnál hagyták, vasútállomását és közvetlen környékét viszont Csehszlovákiának adták. A Szlovákia és Magyarország közötti határvonal Sátoraljaújhelyen azóta is a vasúti sorompóval azonos. Az amerikai delegáció nagyon nehezen, hosszú viták után adta be a derekát. Különösen a Csallóköz Csehszlovákiához csatolását tartották igazságtalannak. Seymour és a többiek ezt végül csak annak árán fogadták el, hogy az Ipolyság térségében visszatértek eredeti javaslatukhoz. Vagyis az Ipoly folyását követő határvonalat támogatták, az olaszokkal együtt. A március 7-i ülésen így azután nyugaton a „Nagy-Duna sodorvonala”, ettől keletre az „Ipoly sodorvonala”, innen pedig egy Losonctól és Rimaszombattól délre húzódó, Sátoraljaújhelyt kettévágó határvonal vált a konszenzusos bizottsági állásponttá.19 A szlovák–magyar határ kijelölése két speciális problémát is felvetett: Kárpátaljáét és a nyugat-magyarországi korridorét. A kárpátaljai ruszin lakosság orientációja – mint utaltunk rá – bizonytalan volt, s a területre – részben vagy egészben – mindegyik szomszédos állam jogot formált. A háború alatt emellett egy független Galícia lehetősége is felmerült, amelynek egyik tartománya – az amerikai elképzelések szerint – Kárpátalja lehetett volna. A hadiesemények alaA vasút szerepére a csehszlovák–magyar határszakaszon lásd még Majdán János tanulmányának vonatkozó fejezetét. 19 Az albizottsági jegyzőkönyveket közli: Ádám Magda – Ormos Mária (szerk.): Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről 1918–1919. Akadémiai, Bp., 1999, 154–208. 18

kulása, amely nemcsak Nyugat-, hanem Kelet-Galícia Lengyelországhoz csatolásával is járt, ezt a lehetőséget már 1919 elejére kiiktatta a reális lehetőségek közül. Ezek után került előtérbe a Csehszlovákián belüli autonóm Kárpátalja lehetősége, amit február 5-i beszédében Beneš is ajánlott. Az, hogy a csehszlovák hadsereg 1919. január végétől ellenőrzése alatt tartotta az Uzsok–Ungvár– Csap–Bátyú–Munkács–Verecke vonalig terjedő nyugati és középső részeket, külön nyomatékot adott e lehetőségnek.20 Beneš Kárpátaljára vonatkozó „ajánlatát”, pontosabban kérését az amerikai, a brit és a francia delegáció egyaránt kézenfekvőnek tartotta, és ezért támogatta. Az olaszok azonban – a történelemre és a hagyományos gazdasági kapcsolatokra hivatkozva – inkább Magyarországnál kívánták hagyni, majd érzékelve a többiek heves ellenállását, azt javasolták, hogy a térség keleti fele a Rahó–Kőrösmező vasútvonallal együtt kerüljön Romániához, s ily módon teremtődjön biztonságos kapcsolat Lengyelország és Románia között. Az amerikaiak, britek és franciák azonban ezt sem fogadták el. A csehszlovák bizottság március 12-i írásos előterjesztése így minden tekintetben Csehszlovákiának kedvezett: „A bizottságban az a vélemény alakult ki, hogy ezek [a Kárpátoktól délre lakó – R. I.] ruthének jelenleg sem nem elég népesek, sem nem elég fejlettek politikai szempontból ahhoz, hogy egy független államot hozzanak létre. A Bizottság úgy találta, hogy a ruthének saját érdekei követelik a cseh–szlovákokkal való uniót – valamilyen önkormányzati formában. E megoldás mellett szól továbbá az is, hogy a ruthének és a szlovákok csaknem ugyanazt a nyelvet beszélik és hasonló gazdasági és társadalmi feltételek között élnek. Ez a megoldás, amelyre a ruthén lakosság néhány képviselője régebb óta számít, a legjobb lehetőséget fogja adni a népességnek a gazdasági és a politikai fejlődéshez.”21 Az anyag tartalmazta a terület pontos körülhatárolását is, mely megfelelt annak, ami később a békeszerződésbe is bekerült. Magyar vonatkozásban a nyomvonal – mint ma is – Tiszaújlaknál indult és egy rövid szakaszon a Tisza folyását követte, majd Badalónál északnyugati irányba fordult és Beregdaróc érintésével Csapig haladt. Itt nyugatra kanyarodott és Sátoraljaújhely irányába tartott. Másként végződött a nyugat-magyarországi korridor ügye. A csehszlovákok – Beneš és Kramar éppúgy, mint Masaryk – ezt a háború eleje óta követelték, s Beneš – mint már utaltunk rá – február 5-i meghallgatásakor is a megszerzendő területek között említette. A háború alatti tervekhez képest mindössze annyi változás történt, hogy az akkor még 150–200 km széles folyosó, amelynek keleti határa Győrig ért és a Balaton északnyugati partvidékét is magában foglalta, mintegy 100 km szélességűre szűkült, s keleti határa Mosonmagyaróvártól húzódott Nagykanizsáig. Ezt a bevallottan nem etnikai, hanem történeti (a magyar honfoglalás előtti szláv településterület) és stratégiai (németek és magyarok szétválasztása) érvekkel alátámasztott követelést egyik nagyhatalom képviselői sem támogatták. Március 8-án így különösebb vita nélkül, 20 21

Kárpátalja problémájáról lásd még Fedinec Csilla tanulmányát a kötetben. Deák, Francis: Hungary at the Paris Peace Conference. Columbia University Press, New York, 1942, 417.

egyhangúlag elvetették a Csehszlovákia és a délszláv állam közötti területi összeköttetés ötletét. A csehszlovák állam határai tehát szakbizottsági szinten március közepére elfogadottnak voltak tekinthetők. A szakbizottsági döntéseket a békekonferencia felsőbb szervei általában rutinszerűen elfogadták. A csehszlovák–magyar határ ügye azonban 1919 nyarán még többször előkerült. Ezt részben a cseh vezetők elégedetlenkedése, részben a magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása, majd pedig a magyar–csehszlovák katonai konfliktus idézte elő. A magyarellenes politikusok mintegy igazolva érezték magukat a március 21-i események által, s még szigorúbb intézkedések életbeléptetésén törték a fejüket. E megközelítés szerint, amit Clemenceau és a franciák mellett a legtöbb brit delegátus is osztott, a legegyszerűbb megoldás kellő számú szövetséges haderő bevetése lett volna. Ennek előkészítéséhez – francia, jugoszláv és román haderővel számolva – a francia vezérkar március 24-én hozzá is kezdett. Mások, így például az amerikaiak viszont a békekonferencia Magyarországgal szemben méltánytalan és elfogult döntéseit kárhoztatták. Nicholas Roosevelt kapitány, hazája későbbi budapesti követe, aki a Coolidge-misszió tagjaként éppen a Tanácsköztársaság kikiáltása után érkezett vissza Budapestről Párizsba, úgy tájékoztatta kollégáit, hogy a demarkációs vonalak ismételt tologatásával a magyarokat valósággal belekergették ebbe a kétségbeesett tettükbe. Tasker Bliss tábornok, Wilson elnök katonai tanácsadója a semleges zóna „abszolút igazságtalan” módon megvont határait kárhoztatta az elnöknek küldött jelentésében, és semmiféle katonai akciót nem ajánlott Magyarország ellen. Egy ilyen lépés – írta – „politikai szempontból oktalan lenne, morálisan pedig igazolhatatlan az Egyesült Államok népe előtt”. Wilson elfogadta ezt az érvelést, s ezúttal külügyminisztere is támogatta. Egy beavatkozás – vélte Lansing – „újabb háborúk sorozatának a kezdetét jelentené Közép-Európában, s ez annál is jobban antagonizálná az ottani népeket, mint amennyire már antagonizálva lettek”.22 Az olaszok ez ügyben is az amerikaiakat támogatták. Bécsbe, ha úgy adódik, szívesen küldtek volna olasz erőket, ám Budapesttel inkább tárgyalni akartak. Kun Béla március 24-i üzenetét olasz diplomaták juttatták el Orlandóhoz, aki aztán a békekonferencia elé terjesztette. A Magyarországról kialakult vitához március 25-i híres manifesztumában, az úgynevezett fontainebleau-i memorandumban, amely elsősorban Németországgal, illetve a német békével foglalkozott, Lloyd George is hozzászólt. Ebben éles szavakkal bélyegezte meg nagy német és magyar területek idegen uralom alá kerülését. „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában – jövendölte –, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire az emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy ez az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, melyek rendszerint más módon is megoldhatók.”23 22 23

Uo. 59–60. Uo. 52.

A magyarkérdés plenáris vitája március 29-én kezdődött és három napig tartott. A franciák továbbra is a beavatkozást szorgalmazták, amire Románia és – a követelt határokig – Csehszlovákia is készen állt. A másik három delegáció vezetői azonban ellenezték a katonai fellépést, s Belgrád sem lelkesedett egy bizonytalan kimenetelű katonai konfliktusért. Március 31-én – hosszú viták után és a franciák heves tiltakozása ellenére – ezért végül úgy döntöttek, hogy elfogadják Kun Béla tárgyalásra vonatkozó ajánlatát. A kapcsolatfelvétellel Jan Smuts tábornokot, Lloyd George bizalmasát és a Monarchia belső modernizálással egybekötött föderalizálásának egyik háború alatti támogatóját bízták meg. Smuts tábornok április 4-én érkezett meg Budapestre, és másnap utazott el. Tekintettel igen szűk keretek között mozgó felhatalmazására, kizárólag a semleges zóna módosítására tett javaslatot. Bár a Tanácsköztársaság szociáldemokrata vezetői hajlottak volna a megegyezésre, Kun Béla elhárította az alkut. Pontosabban olyan feltételeket támasztott, amelyek megvitatására Smuts nem kapott felhatalmazást. Így például azt javasolta, hogy az érdekelt népek közös konferenciája döntsön a határkérdésekről és az új gazdasági kapcsolatok kialakításáról. Az ezzel kapcsolatos válaszjegyzék átvétele után Smuts a tárgyalásokat befejezettnek nyilvánította, és elhagyta Magyarországot. Smuts hazautazásának érdekes és egyben jellemző epizódja volt találkozása Masaryk elnökkel április 7-én, Prágában. Erre Lloyd George kérte azért, hogy tájékozódjon a szlovák–magyar határ igazságosabb kijelölésének lehetőségéről. Smuts beszámolója szerint Masaryk nemcsak megértéssel és jóindulattal hallgatta fejtegetéseit, hanem kifejezetten kívánatosnak tartotta a szlovák–magyar politikai határ bizonyos mértékű szinkronizálását a nyelvi-etnikai választóvonallal. Kijelentette, hogy a Dunától északra elterülő és magyarok lakta területekről „jobban szeretne lemondani” és a cseh határt annyira északra tolni, hogy „ez az egész etnikailag magyar terület Magyarországnál maradjon”. Ennek fejében egy kisebb hídfőállás kialakítását kérte Pozsonnyal szemben, a Dunától délre. 24 A csehszlovák államelnökkel folytatott beszélgetéséről április közepén Smuts jelentést állított össze, amelyben hangsúlyozta, hogy 400–500 ezer magyar az új állam déli sávjában „komoly problémát jelentene” a jövőre nézve. Beszámolóját a Külügyminiszterek Tanácsa május 3-án vitatta meg. A miniszterek egyetértettek abban, hogy az ügyet a csehszlovák bizottság elé kell terjeszteni. Vita alakult azonban ki közöttük a felvetés továbbításának módjáról. Lord Hardinge államtitkár, aki Balfour külügyminisztert helyettesítette, azt indítványozta, hogy a kísérőlevél ajánlja a bizottságnak Smuts javaslatának elfogadását. („A bizottságnak abból a feltevésből kell kiindulnia, hogy a Csallóközt le kell választani a csehszlovák területről – feltéve, hogy ennek fejében Pozsonnyal szemben egy kis enklávét kap az új köztársaság.”) Ám az amerikai külügyminiszter – noha szakértői korábban vehemensen ellenezték a Csallóköz elszakítását Magyarországtól – helytelenítette egy ilyen értelmű, a bizottságot mintegy presszionálni kívánó kísérőlevél elküldését. Robert Lansing ellenvetését Pichon francia külügyminiszter és Jules Laroche francia delegátus örömmel 24

Uo. 65., 431.

fogadták és támogatták. Benešre hivatkozva Laroche egyenesen azt állította, hogy „Smuts tábornok alaposan félreértette azt, amit ő [értsd: Masaryk – R. I.] mondott. Masaryk csak azt közölte” – tolmácsolta Beneš interpretációját –, hogy „egyes pártok Csehországban azon a véleményen vannak, hogy a Csallóközt el lehetne cserélni egy kis enklávéra Pozsonnyal szemben. Maga Masaryk elnök azonban nem támogatja ezt a javaslatot.”25 Saját véleményeként Beneš ezt azzal egészítette ki, hogy a dunai hajózás érdekében Csehszlovákiának feltétlenül szüksége van a Csallóközre, s hogy gazdasági okokból egy csallóközi küldöttség is a régió Csehszlovákiához csatolását kérte Prágában. Lord Hardinge ezek után visszavonta javaslatát. A csehszlovák bizottság tagjai május 5-én tárgyalták meg Smuts jelentését és tértek vissza a csehszlovák–magyar határ ügyére. Mivel Masaryk felvetését senki sem támogatta, egyhangúan eredeti határjavaslatuk fenntartása mellett döntöttek. Határozatuk indoklásában hangsúlyozták, hogy a Csallóköz szoros gazdasági kötelékekkel kapcsolódik a szlovák területekhez, továbbá azt is, hogy Kramar és Beneš, a „cseh–szlovák kormány illetékes képviselői” nem értenek egyet Masaryk állítólagos felvetésével. A március közepére kialakult magyar–csehszlovák határ megváltoztatása tehát nem sikerült. A Külügyminiszterek Tanácsa elé május 8-án így nemcsak román és jugoszláv, hanem csehszlovák vonatkozásban is az eredetileg elfogadott határjavaslatok kerültek. A miniszteri értekezlet különös ellentmondása volt, hogy ugyanaz a Lansing, aki május 3-án a franciákkal együtt vétót emelt Lord Hardinge javaslatával, azaz a szakértői bizottság Magyarország érdekében történő befolyásolásával szemben, most – határszakaszról határszakaszra haladva – ismételten az etnikai elv megsértésére hívta fel a testület figyelmét, és komoly aggályainak adott hangot. „Úgy tűnik, minden esetben Magyarország rovására döntöttek”, és így csupán román és csehszlovák fennhatóság alá „kétmillió magyar kerül” – összegezte véleményét. A franciák – Pichon külügyminiszter, Tardieu és Laroche – minden esetben és a leghatározottabban a bizottsági álláspontot védték, miközben Balfour brit és Sidney Sonnino olasz külügyminiszter hallgattak vagy kerülték az állásfoglalást. Azok után, hogy Lloyd George, Smuts és Lord Hardinge is a területi bizottságok, konkrétan a csehszlovák bizottság döntéseinek felülvizsgálatára tettek javaslatot, Balfour hallgatását, illetve passzivitását csak egyféleképpen magyarázhatjuk: a brit delegáción belüli vitában nem miniszterelnökével és annak híveivel, hanem saját minisztériumának a szakértőivel, illetve területileg illetékes referenseivel értett egyet. A brit kormányköröknek ez a magyar határokkal kapcsolatos belső vitája a továbbiakban is megmaradt, sőt 1919 őszétől 1921 tavaszáig, amikor a békeszerződést a brit parlament ratifikálta, több alkalommal felszínre is tört. A Foreign Office ezekben a vitákban kivétel nélkül mindig Magyarországgal szemben és szomszédai mellett foglalt állást. A brit külügyminiszternek az egész vitában egyetlen érdemi észrevétele volt: a ruszinok Csehszlovákián belüli autonómiájának kívánatosságára hívta fel a 25

Uo. 433.

figyelmet. Ezzel elvileg a többi külügyminiszter is egyetértett, és így végül úgy döntöttek, hogy felkérik a csehszlovák bizottságot, tegyen javaslatot Ruténföld eljövendő státusára és a csehszlovák állammal való kapcsolatára. Az autonómia-terv rövidesen el is készült, s része lett az 1919. szeptember 10-én Csehszlovákiával kötött szerződésnek. Ennek szelleme a Jászi-féle magyar nemzetiségi minisztérium szakértői által kidolgozott s 1918 végén ki is adott ruszkakrajnai néptörvénynek felelt meg. A rutének – legalábbis papíron, mert a törvényt 1938-ig csak részben hajtották végre – külön tartományi gyűléssel és a tartományi gyűlésnek felelős, ám Prága által kinevezett kormányzóval rendelkeztek. 26 A békekonferencia legfelsőbb szerve, a Tízek Tanácsa május 12-én fogadta el – vita nélkül – a magyar határokra vonatkozó javaslatokat. E döntés ellenére a magyar–csehszlovák határ ügye 1919 júniusában ismét reflektorfénybe került. Ezt a két ország közötti fegyveres konfliktus idézte elő, amit a békekonferencia lehetőleg „békésen”, vagyis saját fegyveres erő bevetése nélkül kívánt rendezni. A Négyek Tanácsa június 9-én és 10-én vitatta meg az ügyet. A 10-i ülésre a csehszlovák és a román kormány képviselői is meghívást kaptak. A tárgyalásokat eleinte a kialakult helyzetért való felelősség egymásra hárítása jellemezte. Wilson és Lloyd George szemrehányásokban részesítette a román és csehszlovák minisztereket a demarkációs vonalak átlépése miatt. Utóbbiak viszont azt hangsúlyozták, hogy a felelősség részben a békekonferenciáé, részben a magyaroké, akik határincidenseket provokáltak. Kramar egyenesen azt állította, hogy „Nincs tudomása, hogy a csehszlovák hadsereg átlépte volna a demarkációs vonalat, s ugyanígy nem tud semmiféle támadó hadmozdulatról”.27 A román és a csehszlovák megbízottak azt is a békekonferencia szemére hányták, hogy nem ismerik a végleges határokat, s így nem tudhatják, hogy mely területeket szálltak meg jogszerűen, s melyeket jogszerűtlenül. Wilson, Lloyd George, Clemenceau és Orlando ezt követően néhány percre visszavonultak bizalmas tanácskozásra. Erről visszatérve Wilson bejelentette, hogy a külügyminiszterek bevonásával a következő napokban véglegesíteni fogják a csehszlovák–magyar és a román–magyar határt, s ezt mindhárom érdekelt féllel haladéktalanul közölni fogják. Elvárják, hogy ezeket a határokat a továbbiakban mindenki tiszteletben tartsa. A román és a csehszlovák kormány képviselőivel június 11-én, a Külügyminiszterek Tanácsának ülésén közölték a május 8-án, illetve 12-én már elfogadott határaikat. A döntéssel Bratianu és Vaida-Voevod, illetve Kramar és Beneš egyaránt elégedetlen volt. A románok eredeti igényüknek megfelelően a Nagyvárad és a Szeged, valamint a Nagykároly és a Csap közötti határszakaszon kértek számukra előnyös módosítást. A csehek ugyancsak két ponton támasztottak kifogást. Részben azt kérték, hogy Pozsonnyal szemben, a Dunától délre kapjanak egy úgynevezett hídfőállást, részben pedig azt, hogy a Csata–Kalonda–Losonc vasútvonalnak ne csak a két végpontja, hanem a Hont és Balas26 27

Magyar történeti szöveggyűjtemény… i. m. I. kötet. 97–103. Sorsdöntések, i. m. 144–145.

sagyarmat közötti, magyar területen futó szakasza is kerüljön csehszlovák fennhatóság alá. Ugyanezen az ülésen tárgyalták Pellé tábornoknak, a csehszlovák haderő francia parancsnokának előterjesztését egy új csehszlovák–magyar demarkációs vonalról. E javaslat szerint a magyar csapatokat a Duna, illetve a Vác–Miskolc sávtól mintegy 20–25 kilométerrel délebbre húzódó vonalra kellett volna visszavonni. A Külügyminiszterek Tanácsa Pellé javaslatát és Bratianu követelését egyhangúlag elvetette. A csehszlovák követelések közül viszont elfogadott annyit, hogy a Csata–Losonc vasútvonal azon csomópontját, ahová a korponai szárnyvonal becsatlakozott, vagyis Ipolyságot, Csehszlovákiának ítélte. Június 12-i ülésén a Négyek Tanácsa mindenben helybenhagyta a külügyminiszterek előző napi döntését, amit a csehszlovák delegáció is elfogadott.28 Az újabb csehszlovák fellépésre az osztrák–magyar határról folyó viták adtak alkalmat. Clemenceau-hoz intézett július 5-i levelükben Kramar és Beneš amellett léptek fel, hogy Burgenland ne legyen sem Ausztriáé, sem Magyarországé, hanem kerüljön a Népszövetség fennhatósága alá. A csehszlovák állam vasúti összeköttetése a tengerrel csak így oldható meg biztonságosan – érveltek. Szempontjaikat azonban egyedül a franciák tartották méltánylandónak, a másik három ország képviselői nem. A csehszlovákoknak nyújtandó „vigaszdíjként” így és ekkor vetődött fel ismét a Pozsonnyal szembeni hídfő kérdése a Duna jobb partján, amit a Legfelsőbb Tanács júniusban még elvetett. A franciák által támogatott újabb engedmény ellen elsősorban az olaszok harcoltak, ám július 10én ők is beadták a derekukat. Ezen a napon Csehszlovákia megkapta az annyira áhított dunai hídfőt, vagyis Pozsonyligetfalut és közvetlen környékét. Az 1919 márciusára kialakított szakbizottsági határjavaslatok tehát 1919 nyarán két ponton módosultak: Ipolyság közlekedési meggondolásokból, Pozsonyligetfalu pedig stratégiai szempontok miatt Csehszlovákiához került. Arra való utalásokat azonban, hogy ezekre a döntésekre a Tanácsköztársaság miatt került volna sor, nem találtunk. A magyar békedelegáció 1920. január–februári tevékenységét követően a benyújtott jegyzékek és Apponyi január 16-i beszédének hatására a magyar határok – és ezen belül a csehszlovák–magyar határ – ügye még egyszer előkerült. Ezeken a február végi és március eleji tanácskozásokon elsősorban a határ menti, döntően magyarlakta területek, többek között a Csallóköz sorsát vitatták. Az olaszok és részben a britek támogatták volna a párizsi döntések Magyarország javára történő módosítását, a franciák és részben a britek ellenállása azonban meghiúsította ezt a törekvést. Önmagához, illetve a csehszlovák szakbizottság egy évvel korábbi döntéséhez hűen a megkérdezett brit szakértő, Allen Leeper amellett tört lándzsát, hogy a Csallóközre, illetve a Duna déli ágára gazdasági és stratégiai okokból Csehszlovákiának feltétlenül szüksége van. E terület nélkül Pozsony és Komárom lakossága éhínségnek lenne kitéve. Az Ipolytól keletre pedig a vasútvonalak miatt kellett eltérni a néprajzi határtól. A francia delegátus, Philippe 28

„A második demarkációs vonal, valamint az 1919. jánius 12-ei szlovák–magyar végleges határ a cseh–szlovák javaslatok és követelések tükrében” címmel bővebben olvashatnak erről Marián Hronský tanulmányában.

Berthelot ezt megtoldotta azzal, hogy „Csehország igényeit nem vették teljes mértékig figyelembe, és Beneš úr eltekintett a követeléseitől, amikor csak lehetett, hogy ne kerüljenek magyarok Csehszlovákiához”. A vitának véget vetve Lord Curzon brit külügyminiszter kompromisszumos javaslatot terjesztett elő. Ennek lényege abban állt, hogy a békeszerződés aláírása előtt ne lehessen újratárgyalni a magyar határokat, ellenben ha a határmegállapító bizottságok „alapos helyszíni vizsgálat eredményeként úgy találnák, hogy bizonyos helyeken igazságtalanság történt, és módosításra van szükség, joguk legyen jelenteni véleményüket a Népszövetségnek”. A határmegállapító bizottságok tehát csak arra kapjanak felhatalmazást, hogy egyes konkrét pontokon mutathassanak rá a módosítás szükségességére, de ne egész határszakaszokat vizsgáljanak felül.29 Az angol jegyzőkönyv ezt nem tartalmazza, de francia forrásokból tudjuk, ugyanekkor döntötték el azt is, hogy a későbbi módosítás lehetőségét nem a békeszerződés szövegébe iktatják, hanem egy külön kísérőlevélben hozzák a magyarok tudomására. E döntés következményeként született meg az úgynevezett Millerand-féle lettre d’envoi, amely tehát nem francia, hanem brit kezdeményezésre született, s a francia kormányfő aláírása kizárólag azért szerepel a dokumentumon, mert Clemenceau örökébe lépve ő volt a Legfelsőbb Tanácsot felváltó Kormányfők Tanácsának az elnöke. A fenti döntéssel a csehszlovák–magyar határ véglegessé vált. Ez a határ volt az, ami a békeszerződés szövegébe került, amit a magyar kormány küldöttei 1920. június 4-én írtak alá a nevezetes Grand Trianon-kastélyban, s amit a magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikált.

29

Bury, J. P. T. – Butler, R. (ed.): Documents on British Foreign Policy 1919–1939. First Series, vol. VII. London, 1958, 440–449.

BUKOVSZKY LÁSZLÓ Államhatalmi változások a Mátyusföldön 1918–1919-ben és 1938-ban (Trianon és az elsõ bécsi döntés)

Az elsõ világháború utolsó éve Az elsõ világháború utolsó éve 1918-ban egyre érezhetõbb gazdasági megszorításokat hozott a hátország számára. A közélelmezés terén fellépett nehézségeket a közélelmezési miniszter juttatásaival próbálták orvosolni. Pozsony megye ellátatlan lakosságának száma hónapról hónapra nõtt. Míg részleges ellátásukra 1918 márciusában 20, áprilistól augusztusáig 30-35 vagon gabona- és tengerilisztet utalt ki. A kontingens kiutalása valamit enyhített a helyzeten, de az ellátatlanok száma áprilisban így is 85 678 volt.1 A közellátást csak rontotta, hogy tavasszal megindult a vágómarhák és a sertés fehéráru (zsír, szalonna) rekvirálása. A vármegyére kivetett mennyiséget (szarvasmarhából júniusban pl. 3380 db, sertés fehéráruból 3000 q) a megyei közélelmezési kormánybiztos az egyes járásokra arányosan vetette ki. A sorozatos rekvirálásokat követõen a szarvasmarha- és a sertésállomány száma a megyében 13 és 20%-kal csökkent.2 A jelentõs munkaerõhiány ellenére az aratás a vármegyében augusztus elején mindenütt befejezõdött. A megye területére összesen 22, egyenként 100-100 fõbõl álló aratószázad érkezett. A Galántai járásban 5, a Szenci járásban 2, míg a Nagyszombati járásban 5 aratószázad segédkezett a munkák folyamán. A viszonylag jónak mondható gabonatermésbõl a közélelmezési miniszter rendelete alapján azonban a megye 9000 vagont volt köteles beszolgáltatni. A teljes zab- és a megmaradó búza-, rozs- és árpatermést viszont a gazdáktól a Haditermény Rt. vásárolta fel. A közélelmezési cikkek mellett jelentõs volt a nyersanyaghiány (petróleum, szén, vas, bõr stb.) is. Ez elsõsorban a kisipart és azon belül is a feldolgozóipart érintette hátrányosan. A közellátási és a gazdasági nehézségekkel párhuzamosan a hátországi eseményekre kihatással volt az ország feszült belpolitikai helyzete, valamint a vesztes világháború valósága. Míg a nyár folyamán viszonylag nyugodt volt a közhangulat a megyében, így a Mátyusföld településein is, októberben, majd novemberben a helyzet gyökeresen megváltozott. Ennek kiváltó okai több szálon kapcsolódnak az elõbbi megállapításhoz. A közellátási zavarokkal, a kilátástalan gazdasági helyzettel voltak kapcsolatban azok a konfliktusok, melyek a vidék te123

lepüléseinek többségét érintették, sõt több helyen véres összetûzésekbe torkolltak. Ugyanakkor a Mátyusföld északi területein, a nyelvhatár közelében lévõ településeken a cseh-szlovák nemzeti követelések, a propaganda nyomán kialakult nemzetiségi mozgalom, agitáció is hozzájárult a közhangulat elmérgesedéséhez. A megye alispánja szerint „a rablási és rombolási vágy annyira erõt vett az embereken, hogy rabolt és rombolt nemcsak a csõcselék, de megtette a szabadságolt katona, a napszámos, de néhol még a legmódosabb gazda.”3 A támadások leginkább az izraeliták, a hatóságok, a módosabb gazdák és polgárok, a nagyobb uradalmak és nemzetiségi vidéken a magyarok ellen irányultak. Október végén, novemberben a frontról visszatérõ katonák, az ország egyéb területérõl érkezett menekültek (izgatók) és a helyi elégedetlenek hada a helyi hatóságok képviselõin, elsõsorban a községi és a körjegyzõkön töltötték ki bosszújukat a rekvirálásokért, a háborús ellátás mizériáiért. A Mátyusföld számos településén forradalmi hangulat alakult ki, nem volt kivétel a rendzavarás sem. Zsigárdról, Alsószelibõl, Nádszegrõl, Pusztafödémesrõl a fosztogató tömeg elûzte az államhatalmat megtestesítõ községi jegyzõt. Felsõszeliben november 4–5én a felfegyverkezett tömeg kifosztotta a jegyzõ, Bócz Nándor lakását, aki csak a szerencsének köszönhette, hogy a szomszédos Tallósra tudott menekülni családjával Lamos Árpád kollégájához. Az esetrõl szóló fõszolgabírói jelentés kiemeli, hogy Felsõszeliben a „hatalmat a terorizmus uralja”, és az eseményeket egy Gámann nevezetû erdélyi nyugalmazott pénzügyõr és Baán István helyi lakos irányította.4 Az elmenekült jegyzõk helyét a szlovák nemzetiségi területrõl érkezett menekült hivatalnokokkal váltották fel: Pusztafödémesre Nogoly Sándor Igrámból, Alsószelibe Asztalovszky Gyõzõ Detrecsütörtökbõl, Zsigárdra Huszár Béla Nagysenkõcrõl, Nádszegre Kriszta Antal Bélaházáról és Felsõszelibe Havasi Géza Rózsavölgybõl. A csendõrség nem volt képes a rendet fenntartani. A kisebb fosztogatásokon túl fõleg Galántán és Szeredben az alsóbb néposztály részérõl zsidóellenes hangulat alakult ki. Szeredben a fosztogatásnak a kivezényelt csendõrség vetett véget. A fegyveres fellépésük során öten vesztették életüket.5

42. Mátyusföldi honvédek az elsõ világháború végén

124

Változó idõ (október végétõl 1919 februárjáig) A szociális feszültségek mellett 1918 októberének végén és novemberének elején a Mátyusföld lakossága nagyon keveset sejtett a világpolitikai események esetleges hatásainak következményeirõl. Arról nem is beszélve, hogy a háború befejezése egyúttal impériumváltást eredményezhet a Felvidék magyar többségû területein is. A csehek és a szlovákok nemzeti és politikai törekvéseinek eredményeként 1918. október 28-án kikiáltották Prágában a Csehszlovák Köztársaságot. Azon túlmenõen, hogy a Csehszlovák Nemzeti Bizottság deklaráltra az állam megalakulását, a Felvidék és ezen belül a Mátyusföld történelmi eseményeire a budapesti történések átmeneti jelleggel nagyobb befolyással bírtak. A Wekerle-kormány lemondása után 1918. október 23-ának éjjelén Budapesten megalakult a Magyar Nemzeti Tanács gr. Károlyi Mihály vezetésével. Október 30áról 31-ére virradó éjjel gyõzött az õszirózsás forradalom. A budapesti forradalmi változások hatására és a Nemzeti Tanács felhívására csaknem az egész Felvidéken helyi nemzeti tanácsok alakultak és próbáltak hatást gyakorolni a helyi közigazgatásra. A vidéki nemzeti tanácsok célja a forradalmi eredmények védelme volt. November elején több mátyusföldi nagyközségben alakult nemzeti tanács. Vágsellyén a községi képviselõ-testület november 3-i ülésén a résztvevõ testületi tagok és a városka értelmiségét magában foglaló Katolikus Kör és a Haladó Iparoskör választmányi tagjai megalakították a helyi Magyar Nemzeti Tanácsot Déri Elemér elnökletével.6 Galántán a nemzeti tanács megalakítását szintén a helyi értelmiségiek kezdeményezték. 1918. november 4-én a Fuchs-féle ház erkélyérõl Entresz Ede r. k. plébános ismertette az egybegyûlt tömeggel a budapesti Nemzeti Tanács rendelkezéseit, majd megalakult a helyi Magyar Nemzeti Tanács, melynek elnökévé Dr. Tóth Lászlót választották meg.7 A Szociáldemokrata Párt budapesti képviselõje Galántán tett látogatása során sajnálattal állapította meg a megye alispánjának címzett jelentésében, hogy a nemzeti tanácsot Galántán csak az úri kaszinó tagjai alkotják.8 Egy késõbbi forrás Kadosa Károly panaszát cáfolja, a helyi nemzeti tanácsban ugyanis képviseltették magukat a helyi iparosok (Hanikker Antal), a helyi gazdaközönség (Hornik Ferenc) és a munkások is (Jaszenec István).9 A szomszédos Taksonyfalván szintén november 4-én alakult meg a nemzeti tanács Dernyei János községi jegyzõ elnökletével.10 A régió nemzetiségi területén élõ szlovákság ugyancsak létrehozta a maga nemzeti tanácsait. Így volt ez Szeredben (elnöke Puchardt Béla r. k. plébános) és a Szenc környéki szlovák többségû településeken is. A szenci fõszolgabíró 1918 novemberének második felében írt jelentése szerint a sorra alakult nemzeti tanácsok, néptanácsok több településen a széles hatáskörük miatt teljesen lehetetlenné tették a törvényes szervek intézkedéseit.11 Batthyány Tivadar belügyminiszter éppen ezért 1918. november 26-án a megyei fõispánokat, valamint a fõispáni teendõkkel megbízott kormánybiztosokat egy leiratban utasította, hogy „a Nemzeti Tanácsok és Néptanácsok mûködésüket a törvények által megállapított keretekben folytassák és kapcsoljanak ki mûködésük körébõl mindent, ami hatósági jogkörbe vág.”12 125

Azok után, hogy gr. Károlyi Mihály a király nevében eljáró József fõhercegtõl kormányalakításra kapott megbízást, és október 31-én megalakult az elsõ magyar népkormány, változás állt be a megye igazgatásának vezetésében. A kormány Szmrecsányi György megyei fõispánt és kormánybiztost saját kérése alapján hivatalából felmentette, és a fõispáni hivatal feladataival Jankó Zoltánt bízta meg.13 A magyar népkormány megalakulását követõen elõször (1918. november 4-én) a M. kir. V. számú csendõr kerületi parancsnokság kötelékében szolgáló tisztek és a legénység tettek esküt. A Belügyminisztérium utasítása után a vármegye tisztikara, a járási fõszolgabírák és a rendezett tanácsú városok polgármesterei és a hivatalokhoz tartozó közalkalmazottak 1918. november 6-át követõen tettek hûségnyilatkozatot.14 A katonailag összeomlott Monarchia képviseletében Weber tábornok november 3-án Padovában aláírta a fegyverszünetet. Az egyezmény Magyarországra nézve semmilyen konkrét rendelkezést sem tartalmazott. A Károlyi-kormány részérõl erre 1918. november 13-án került sor Belgrádban. A fegyverszüneti egyezmény 17. pontja szerint a történelmi Magyarország túlnyomó részét a békekonferencia döntéséig magyar kézen hagyta, de az antant nem adott garanciát a nemzetiségi és azon túlmenõ területek idegen megszállása megakadályozásában, ami az elkövetkezõ hónapok sarkalatos problémáját okozta.15 A belgrádi fegyverszüneti egyezmény az ország délkeleti részén ugyan megállapította a demarkációs vonalat, az ország északi részének esetében azonban figyelmen kívül hagyta azt. A csehszlovák kormány francia jóváhagyással már november elején megkezdte a Felvidék katonai megszállását, így igyekezett fait accomplit teremteni a béketárgyalások megkezdéséig. A szlovák és cseh fegyveres csapatok november 4-én elfoglalták Malackát, majd átmeneti jelleggel november 8-án a Mátyusföld északi részén elterülõ Nagyszombatot.16 A kormány a várost csekély számú katonasággal, az ún. tengerészkülönítménnyel november 13-án viszszafoglalta, de a demoralizált katonák hadászati megbízatásuk mellett fosztogatásukról és randalírozásukról váltak nevezetessé.

43. A Magyar Nemzeti Tanács népgyûlése Galántán 1918 decemberében

126

November elején a megyei hatóság hivatalosan is megkapta a Csehszlovák Nemzeti Bizottságtól az ország elsõ törvényét, mely az önálló csehszlovák állam létrejöttét deklarálta, és a csehszlovák néphez intézett felhívását. A november 8-án postázott küldemény jogi érvényesítésére a megye nagyon rugalmatlanul és késõn reagált. A törvényhatósági bizottság december 16-i ülésén a törvényt és a felhívást elutasította, és annak érvényességét „a tót népre” nézve nem ismerte el.17 A szlovák nemzetiségi törekvések eseményei a Mátyusföldön 1918 utolsó hónapjaiban Szered kivételével nem éreztették hatásukat. Ettõl függetlenül a helyi nemzeti tanácsok mellett a közrend fenntartására és bizonyos politikai céllal fegyveres polgár- és nemzetõrségek alakultak. A megye alispánja táviratban utasította a járási fõszolgabírákat 1918. november 2-án azok megalakítására, megszervezésére.18 A fegyveres testületek ellátását kezdetben a települések önkormányzatai, majd a Hadügyminisztérium fedezte. A források szerint november elsõ felében több településen megalakult a fegyveres polgár- és nemzetõrség: Szencen, Pusztafödémesen, Nagyfödémesen, Diószegen, Nagymácsédon, Szeredben, Galántán, Taksonyfalván, Vágsellyén, Tornócon, Deákiban, Pereden, Negyeden, Farkasdon stb. November közepén a megyében alakult nemzetõrség ellátásához, díjazásához a Pénzügyminisztérium Budapestrõl jelentõs összeggel járult hozzá. A pénzt a megyei Pénzügyi Igazgatóság az egyes járási adóhivatalokhoz folyósította, s onnan vehették át a helyi nemzetõrség parancsnokai az ellátmányra megítélt anyagi támogatást. Pozsony megye hat járása közül a Galántai járás nemzetõrei számára különítették el a legnagyobb tételt: 100 ezer koronát.19 A polgár- és nemzetõrség helyi alakulatainak megalakítása elsõsorban a frontról visszatért megbízható vagy tartalékos katonatisztek nevéhez fûzõdött.20 Feladatuk a középületek, ipari létesítmények, közraktárak õrzésére, a közrend fenntartására korlátozódott. Általában minden helyi alakulat a helyi önkormányzat által biztosított õrszobával, „laktanyával” rendelkezett. Az antant jóváhagyása mellett decemberben megkezdõdött a Felvidék stratégiai megszállása a cseh és szlovák katonaság és csendõrség részérõl. A magyar honvédség kivonását az országrészbõl a december 6-i Barthal–Hodža-féle megegyezés állapította meg. A Budapesten aláírt egyezmény alapján a magyar fegyveres erõk többé-kevésbé az etnikai határt figyelembe véve foglalták el állásaikat. Hodža a megegyezést inkább taktikai szempontok alapján írta alá, hogy a csehszlovák fél idõt nyerjen,21 és megakadályozza egy esetleges népszavazás lehetõségét a Felvidék kérdéses területeinek hovatartozásáról.22 A megállapodás szerint december 6-át követõ napon a csekély számú honvédség a Dévény–Szered–Érsekújvár vonal elfoglalásával a Mátyusföldet stratégiai hellyé emelte. Az átmeneti demarkációs vonal megvonásával a csekély számú magyar honvédség, egyes források szerint a 31. honvédezred egységei rövid idõre Galántától északra Nagymácséd–Gány–Vága vonalán építették ki állásaikat annak ellenére, hogy a megegyezés alapján a honvédségnek Galántától 9 km-re délre kellett volna elvonulnia. Hodža január 3-i jegyzékében el is panaszolta Károlyinak a történteket, mely december 11-én egy kisebb fegyveres összetûzéshez vezetett Nagymácséd külterületén, ahol az elõrevonuló cseh-szlovák legio127

náriusokat megállították a honvédek a nagymácsédi nemzetõrökkel.23 December elején Magyardiószeg határában szintén egy kisebb katonai összetûzésre került sor. A nagyfödémesi nemzetõrség egyik tagja, aki a magyar honvédekkel a községbõl a kijelölt ideiglenes demarkációs vonal irányában haladt, halálos lõtt sebet kapott.24 A kialakult fegyveres frontvonal már nem befolyásolhatta az eseményeket. A demoralizált honvédség képtelen lett volna felvenni a harcot egy komolyabb ellenséges katonai alakulattal. A csekély számú tüzérség a frontvonalról még december 10-én ágyúval lõtte a szeredi vasútállomást,25 de a demarkációs vonal védelmét a környék községeibõl összeállt nemzetõr egység látta el Farkas Lõrinc százados vezetésével.26 Az október–novemberi forradalmi események után a megyei önkormányzat legfelsõbb szerve, a törvényhatósági bizottság viszonylag megkésve, 1918. december 16-án ülésezett elõször, és foglalt állást az események kapcsán. Mint utaltunk rá, a Prágai Nemzeti Bizottságnak a csehszlovák néphez szóló felhívását, valamint az ország megalakulását kimondó elsõ törvényt elutasította, de ugyanakkor foglalt csak állást a Magyar Nemzeti Tanácshoz való csatlakozásáról és támogatásáról a megye, azok után, hogy egy hónappal megelõzõen, november 16-án már kikiáltották a független Magyar Népköztársaságot Budapesten.27 Szintén érthetetlen, hogy a törvényhatósági bizottság csak akkor kérte feliratban a kormányt a demarkációs vonal megállapítására, és annak tisztázására, hogy mi értendõ Felvidék alatt, mely az antant felszólításának értelmében katonailag kiürítendõ, holott a Hodža–Bartha-féle egyezmény december 6-án pontosan megszabta azt, sõt Clemenceau utasítására egy héttel késõbb az ún. Vix-jegyzékkel teljesen módosították.28 A Károlyinak december 23-án átadott Vixjegyzék a demarkációs vonal véglegesített formáját tartalmazta, mely a Dunát és az Ipoly folyót követve, Losonc alatt Rimaszombaton át, Kassa alatt vezetett az Ung folyóig. Ezzel adva volt a szabad bevonulás a csehszlovák egységek számára a Mátyusföldre is. Annak ellenére, hogy a magyar kormány sikerként könyvelte el a december 6-i szlovák–magyar megállapodást és reményekkel tekintett annak véglegesítése elé, Pozsony vármegye alispánja a kormánytól december 22-én a fegyveres ellenállás elkerülését tanácsoló utasítást kapott az esetleges megszállás esetén.29 A Mátyusföld csehszlovák katonai megszállása két szakaszban zajlott. A terület északi része – Szered és a környék szlovák többségû falvai – a december 6-i egyezmény alapján kerültek csehszlovák ellenõrzés alá. A Szeredben tartózkodó magyar honvédség 1918. december 9-én kora reggel hagyta el a városkát vasúton Galánta felé, majd a vasúti sínpályát felszedték maguk mögött. A csehszlovák önkéntesek elõõrse reggel, míg a kb. 100 fõs sereg Nagyszombat irányából Brunner százados vezetésével a déli órákban érkezett Szeredbe és foglalta el. A megszálló sereget Puchardt Béla r. k. plébános, a helyi Szlovák Nemzeti Tanács elnöke fogadta.30 A Mátyusföld magyar többségû területének katonai megszállása a Legfelsõbb Haditanács új szlovák–magyar határvonalról szóló határozata alapján történt, melyet 1918. december 23-án Vix alezredes adott át Károlyinak. A határozat szerint a magyar honvédség elhagyta addigi állásait és 128

visszavonult. A terület csehszlovák megszállása január elsõ hetében történt. Azok után, hogy Pozsonyt a csehszlovák kormánycsapatok 1919. január 1-jén elfoglalták, a Pozsony–Érsekújvár vasútvonal mentén elõrenyomuló cseh és szlovák legionáriusok csekély ellenállásba ütköztek. A gyengén felfegyverzett, szervezetlen fegyveres nemzetõr csoportok az elõrevonuló, nehéz fegyverekkel is rendelkezõ legionáriusokkal szemben tehetetlenek voltak. A 39. legionárius ezred egységei január 5-én Pozsonyból kiindulva sorra foglalták el az érintett településeket. Diószeget másnap, január 6-án, vízkereszt napján érték el. A településen a megyei alispán felhívására november elején br. Kuffner Károly irányításával polgárõrség alakult. A 80-100 fõs fegyveres testületnek Szalay Attila fõhadnagy parancsolt.31 A visszavonuló magyar honvédség jelentõs számú kézifegyvert hagyott hátra Diószegen a lakosságnak, akik fegyveres ellenállásra készültek. Azok után, hogy Szenc irányából már közeledett a csehszlovák sereg, Szabó községi bíró hirdetésben tiltotta meg a fegyveres ellenállást. A többség a hirdetést elfogadta, de számos helyi lakos Nemeskosút irányában lõállást épített ki. Az elõrenyomuló olasz legionáriusok Pusztafödémes irányából 1919. január 6-án, vízkereszt napján délelõtt 11 órakor a vasútállomást, majd a délután 3 órakor bevonult tüzérek mindkét Diószeget elfoglalták. Fegyveres összetûzésre a községben nem került sor. Kovács Simon körjegyzõ és a falu elöljárósága átadta a községet az odaérkezett cseh parancsnoknak, majd megtörtént a polgárõrség leszerelése és a fegyverek átadása.32 A Galánta felé tovább vonuló legionáriusok a környék községeibõl összeverbuválódott csekély számú hátráló nemzetõrség mögött minden ellenállás nélkül foglalta el még aznap a járási székhely Galántát, ahol viszont az elsõ csehszlovák katonák már január 5-én megjelentek.33 A csehszlovák egységek olasz parancsnoka a község volt bírójánál, Tompa Ferencnél, a tisztek egy része Kolisch Ignác vendéglõjében, míg a legénység az üresen álló neogótikus Esterházy-kastélyban lett elszállásolva.34 A környéket ekkor a magyar honvédség Tardoskedd irányában elhagyta. Egyedül Vágsellyén a vasútállomáson tartózkodott egy utóvéd szakasz. Parancsnokuk felhívása alapján Pered és Deáki község elöljárósága dobszóval hívta fegyverbe a fegyverviselt helyieket. Az események után huszonegy évvel késõbb írt tanúvallomások alapján Peredrõl 100-200-an és Deákiról 150-en vonultak Vágsellyére január 6-án este 19–20 óra között.35 A Galántán tartózkodó legionáriusok csapatmozgásának felderítésére a vasúti töltés mentén január 7-én hajnali fél egykor egy csoport indult Tósnyárasd irányában. Kora reggel öt és hat óra között egy 15 fõs felfegyverzett nemzetõr szakasz indult újra Galánta felé. A pallóci Müller birtoknál a nemzetõröket a 73. és a 72. vasúti õrház között géppuskatûz érte, melyben négy nemzetõr könnyebb, egy pedig halálos sérülést szenvedett.36 A fegyveres összecsapás után a nemzetõrség Vágsellye–Deáki–Pered irányában vonult vissza. Az elõrevonuló legionáriusok párhuzamosan mentek Deáki és Vágsellye irányában. Deákin a Varga Ernõ községi jegyzõ által vezetett nemzetõrség a jegyzõ kertjébõl egy hátrahagyott gépfegyverrel próbálta felvenni a harcot a túlerõvel. A kialakult rövid tûzharcban egy nemzetõr életét vesztette, egy súlyosan megsebesült. Az egyenruhájában, fegyverrel a kezében szolgálatát teljesítõ községi mezõõr 129

szintén életével fizetett.37 Vágsellyét a legionáriusok a rövid összecsapás után, január 7-én reggel kilenc órakor foglalták el. A visszavonuló peredi nemzetõrök még egy alkalommal összecsaptak a csehszlovák egységekkel a Peredre vezetõ vasútvonal mentén, az nem tudta azonban megakadályozni január 7-én elõretörésüket egészen Farkasdig. A Galántától délre esõ településeket szintén január 7-én szállták meg az olasz legionáriusok. A források szerint a régió nyugati végén található Szencet meglepõen késõn, 1919. január 10-én foglalták el.38 A katonai megszállás után a közrend a régió településein átmenetileg ugyan helyreállt, de a hatósági rekvirálások tovább folytatódtak. A csehszlovák hatóságok a fontosabb településeken a nemzetõrség, polgárõrség felszámolása után csekély számú fegyveres, katonai helyõrségeket hagytak hátra. Talán kivételt képezett Vágsellye esete, ahol az 1919. január 24-i képviselõ-testületi ülésen megjelent Jaroslav Mìdved százados tanácsára, mint magyar községben a személy- és vagyonbiztonság megõrzésére megalakult a 154 tagú helyi polgárõrség Biskoroványi Ernõ parancsnokságával. A polgárõrség azzal a feltétellel jött létre, hogy a települést elhagyják a legionáriusok. Természetesen a hatóság korán ráeszmélt, hogy a bizonytalan állapotban milyen nagy veszélyforrást jelenthet egy több mint száztagú fegyveres testület a formálódó államhatalommal szemben. Éppen ezért a csendõrség és a katonaság február közepén a polgárõrséget erõszakkal lefegyverezte, és a hatóságok felfüggesztették további tevékenységét.39

44. Magyarország felbomlása

130

A Mátyusföld magyarsága a kialakult helyzetet békésen fogadta. A többség a bevonult katonaságot egyfajta rendfenntartó egységekként értelmezte, nem számolva azzal, hogy a katonai megszállás egyúttal impériumváltást is eredményez majd. A februári általános postás- és vasutassztrájk idején magyar felségjelû repülõgépekrõl szórt röplapokkal polgári engedetlenségre szólították fel a helyieket. Šrobár miniszter a Tanácsköztársaság kikiáltását követõen statáriumot rendelt el az ország területén. A Tanácsköztársaság sikeres nyári ellentámadása idején a magyar lakosság több helyen megkísérelte a vasúti és távírdai vonalak, hidak megrongálásával lelassítani a csehszlovák katonai ellátást. A legfõbb katonai parancsnokság parancsára a megye zsupánja (fõispánja) a Pozsony–Komárom és a Pozsony–Érsekújvár vasútvonal mentén fekvõ településekrõl túszként két-két tekintélyes személyt internáltatott, azzal, hogy az esetleges szabotációk során teljes vagyon- és fõvesztéssel feleltek.40A megye több tucat településérõl 68 személyt: jómódú gazdát, kereskedõt, iparost internáltak.41 Azok után, hogy a Vörös Hadsereg 1919. június 2-án elfoglalta Érsekújvárt, a Mátyusföldön átmeneti jelleggel egy- vagy kétnapos „hatalmi vákuum” jött létre. A magyar seregek júniusi sikeres elõretörését több helyen szimpátiával fogadták. Ezt csak fokozta, hogy a csehszlovák hivatalnokok a hadi helyzet miatt elhagyták addigi állomáshelyüket. Vágsellyérõl az elõretörõ Vörös Hadsereg elõl Trencsénbe evakuálták az egész vasútállomás személyi állományát az ott lévõ berendezéssel és egyéb ingóságokkal együtt.42 A szenci vasútállomás tisztikara szintén elhagyta állomáshelyét.43 A sikeres magyar offenzíva miatt több helyen atrocitásokra került sor. Miután a Tanácsköztársaság seregei június 2-ára virradóra elfoglalták Érsekújvárt, Felsõszeliben az a hír járta, hogy a magyar seregek elõõrsei már elérték Galántát. A községben összeverõdött 40-50 fõs tömeg a 37. csehszlovák tüzérezred három járõrözõ katonáját lefegyverezte és túszul ejtette.44 Az események kapcsán június 4-én Vágán a helyi lakosok tüntetéssel fejezték ki nemtetszésüket a csehszlovák katonai megszállással szemben és a magyar honvédséget éltették. A kivezényelt csendõrség sortüzének kettõ, más források szerint három áldozata volt.45 Szencet szintén elhagyták a csehszlovák hivatalnokok. A lakosság már a magyar katonaság fogadására készült, de a június 7-én kivezényelt prágai sokolisták teremtettek rendet a településen. A házkutatások során több tucat fegyvert foglaltak le, és az érintettek közül több személyt, köztük a vasútállomás volt fõnökét a terezíni fogdába internálták.46 A Párizsban 1919. január 18-án megnyílt békekonferencia június 12-én döntött a végleges csehszlovák–magyar határvonalról, mely megegyezett a december 23-i antantjegyzékkel.47 A június 13-i Clemenceau-jegyzék felszólította a Forradalmi Kormányzótanácsot a magyar csapatok kivonására a megállapított határvonal mögé. A Vörös Hadsereg kivonulásával párhuzamosan Pozsony megye zsupánja, Zoch Sámuel június 28-án kiáltványban fordult a megye magyarjaihoz, melyben ismertette a párizsi békekonferencia végleges döntését, mely szerint Pozsony megye teljes egészében Csehszlovákiához tartozik,48 melyet a versailles-i Kis-Trianon-palotában 1920. június 4-én aláírt békeszerzõdés „de jure” is rögzített. 131

45. Masaryk elnök látogatása Kosúton 1928-ban

Az elsõ bécsi döntés A belpolitikai helyzet kiélezõdése; elõzmények A trianoni békeszerzõdéssel a soknemzetiségû Csehszlovákia a Monarchia kicsinyített mása lett. A megoldatlan szlovák és német nemzeti követelések mellett 1938-tól nagyobb teret kapott a szlovákiai magyarság kérdése is. Az egyre erõteljesebb német területi követelések mellett a magyar diplomácia törekvése Csehszlovákiával szemben az etnikailag magyar lakosságú területek békés úton való, és lehetõleg a nyugati nagyhatalmak által elismert visszacsatolása volt, bár a magyar diplomácia Trianon revíziója alatt Szlovákia és Kárpátalja teljes területének megszerzésérõl sem mondott le.49 1938 tavaszának belpolitikai eseményeire rányomta bélyegét Ausztriának a hitleri Németország által való megszállása, a Nemzetiségi Statútum körüli vita és a községi önkormányzati választásokra való felkészülés. Az Anschlusst követõen 1938. március 28-án Milan Hodža miniszterelnök bejelentette a kormány szándékát a Nemzetiségi Statútum kidolgozásáról, mellyel az ország összes nemzeti kisebbségének jogait kívánta törvénybe foglalni. Ezzel megindult az õszig tartó hosszas vita a kormány és a kisebbségek képviselõi között, mely végsõ soron nem hozott kézzelfogható eredményt.50 A kiélezett belpolitikai helyzetet csak fokozta a május 21-én elrendelt részleges mozgósítás, mellyel Edvard Beneš demonstrálni szerette volna katonai felkészültségét egy esetleges német támadás esetére. A katonai mozgósítás nemcsak a határvidéket érintette. A mozgósítás során Galántán volt a 9. csehszlovák hadosztály (HO–39) állomáshelye, de ugyanakkor a vidéket a szeredi katonai helyõrség tartotta ellenõrzés alatt. A sorkatonai szolgálatot teljesítõ katonák mellett a járási székhelyen fegyveres õrszolgálatot teljesítettek a 214. számú Nemzeti Gárda – Národná Garda galántai csoportjának tagjai is. A nemzeti gár132

da helyi parancsnoka Anton Neuwirth százados, helyettese J. V. Nosá¾ hadnagy volt.51 A mozgósítással kapcsolatosan a Belügyminisztérium 1938. május 21-i rendelete szerint fokozott biztonsági intézkedések léptek életbe az elsõfokú politikai hatóságok védelmérõl. A Galántai Járási Hivatalt annak ellenére, hogy egy épületben volt a járási csendõrparancsnoksággal, egy fegyveres különítmény felügyelte. Az elrendelt mozgósítás miatt a hivatal által vezetett mozgósítási és bizalmas iratokat páncélszekrényben õrizték. A rendelet értelmében június 8-ig az összes elsõfokú állami hivatal, közeg készenléti szolgálatban volt.52 Ilyen szigorú biztonsági feltételek között zajlottak az elsõ köztársaság történetében az utolsó községi választások június elején. A választások során az Egyesült Magyar Párt (EMP, Egyesült Országos Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt) a Mátyusföld községeiben minden eddiginél jobban szerepelt.53 Az EMP-nek Esterházy János energikus fellépéseivel sikerült a régió magyar választóit „az egységes politikai szervezetbe” tömöríteni, és a törvényességet megtartva politikai sikert kovácsolni.54 A fokozott nemzeti törekvések a választási eredményeken keresztül nagyban hozzájárultak a régió magyarsága nemzeti érzésének megszilárdulásához, növeléséhez, mely több helyen és több alkalommal elõbb a nemzeti egyenjogúság és önkormányzat, majd a határmódosítás követelésében nyilvánult meg. A választásokat követõen, 1938 júliusában az Országos Hivatal rendelete alapján a feszült belpolitikai helyzetre való tekintettel minden politikai járásban életbe lépett a közrend megbomlása esetére érvényes, szigorúan bizalmasan kezelt védelmi elõírás. A járásban található középületek (vasúti állomások, postahivatalok, jegyzõi hivatalok, állami intézmények, bankok), ipari létesítmények (diószegi, szeredi cukorgyár, diószegi, galántai, szenci malom, gabonaraktárak, villanytelepek) és a közúti hidak védelmét a járás csendõrõrseinek állománya (48 fõ), a galántai (5 fõ), szenci (5 fõ), a szeredi (6 fõ) községi rendõrség, a szeredi laktanya sorkatonái és a társadalmi szervezetek látták el. A társadalmi egyesületek között fegyveres feladatokat látott el a Sokol (Galánta, Szered, Szenc), a Nemzeti Gárda – Národná Garda (Galánta), a Sedliacka jazda (Galánta), az Orol (Szered), a Munkás Testedzõ Egyesületek (Szenc, Szered) és az egyes ipari üzemek saját ÖTT-i (Szered: Frank kávégyár, cukorgyár; Diószeg: cukor- és konzervgyár és mûmalom). A felsorolt stratégiailag fontos középületek õrzésén túl a régió településein a közrendet a csendõrséggel együttmûködve a földreform során a járásba került telepesek (kolonisták) fegyveres szolgálata is biztosította. A felsorolt egyesületeken kívül a járási székhelyen, Galántán és a járás déli részén Úrföldön fegyveres biztonsági szolgálatot teljesített a járási hatáskörrel bíró Nemzeti Lövész Egylet (Národní Støelecká Jednota) 55 tagja. A fegyveres szolgálat megerõsítését szolgálta a szeredi laktanyából Galántára, Szeredbe, Szencre és Magyardiószegre kiutalt 29 lõfegyver és 1450 db lõszer.55 A közrend felügyelete mellett az államvezetés egyre nagyobb hangsúlyt helyezett a háborús elõkészületre. Még ha a honvédelmi elõkészületek a Mátyusföldet nem érintették is olyan formában, mint a határvidéket, de említést érdemel, hogy 1938 augusztusában megkezdõdtek az építkezési elõmunkálatok az új 133

szeredi katonai laktanya kivitelezésében.56 Ugyanakkor az Országos Hivatal 1938. augusztus 1-jén megbízást adott Dr. Ing. K. Skorkovský pozsonyi építkezési vállalkozónak egy segéd-repülõtéri leszállópálya kiépítésére Pusztafödémes kataszterében. A 675 ezer koronás beruházás megépítését az Országos Hivatal 1938. október 28-ai leirata szerint a Honvédelmi Minisztérium érthetõ módon már nem tartotta szükségesnek.57 A kiélezett cseh–német kisebbségi probléma megoldására a nyugati hatalmak több kísérlettel is elõálltak. Augusztusban lord Runciman a brit kormány nevében próbálta közelebb hozni a két álláspontot. A németkérdés megoldása kapcsán az EMP képviselõi és a magyar kormány a szudétanémetekkel azonos elbánást követeltek a szlovákiai magyarság számára, annak ellenére, hogy Beneš a két kisebbség kérdését külön óhajtotta kezelni.58 1938 szeptemberének elején a rendkívüli állapotra hivatkozva az állam szigorú biztonsági lépéseket foganatosított az 1938/177. sz. törvény alapján. A Galántai járásban 341 megbízhatatlan személyt tartottak megfigyelés alatt. Ellenõrizték, cenzúrázták postai küldeményeiket, és lehallgatták telefonhívásaikat. A megfigyelt személyek kb. 95%-a a magyar többségû vagy színmagyar településekrõl volt: értelmiségiek (tanítók, papok, magánhivatalnokok stb.), vállalkozók (a Hanza Szövetkezeti Áruközpont teljes igazgatósága és alkalmazottai, a diószegi cukorgyár igazgatósága, fogyasztási és hitelszövetkezeti képviselõk, iparosok stb.); gazdálkodók; az EMP és a Szlovák Néppárt aktivistái.59 Szeptember elején a magyar többségû településeken viszonylag békés volt a közhangulat. A politikai pártok a kiélezett bel- és külpolitikai helyzetre különféleképpen reagáltak a régióban. A pártok közül a kommunista párt és a Hlinkaféle Szlovák Néppárt mozgósította a tömegeket. Szeptember 4-én Tornócon a CSKP szervezésében több ezer ember követelte a köztársaság egységének, önállóságának megvédését és a hitleri Németország befolyásának megfékezését.60 A szlovák autonomisták Vágsellyén szervezett járási nagygyûlésükön és Szeredben a pittsburghi egyezmény értelmében követelték a szlovák nemzet önrendelkezését.61 Az EMP szeptember elején kiváró álláspontra helyezkedett. De azok után, hogy 1938. szeptember 16-án a magyar kormány diplomáciai jegyzékben követelte Prágától az önrendelkezési jog megadását a magyarok, a szlovákok, a ruszinok számára, a párt szeptember 17-én hivatalos határozatban követelte a magyar kisebbség számára az önrendelkezési jog megadását, melyet népszavazás útján kívánt megvalósítani.62 A francia és a brit diplomácia szeptember 19-én, majd a godesbergi memorandummal elismerte a német területi követeléseket a Szudéta-vidéken, ezzel reményt adva a magyar revíziós törekvéseknek is. A régió egyes településein a magyarok spontán megnyilvánulásának adtak kifejezést azzal, hogy több településen a lakóházakat fellobogózták.63 Miután Hitler elutasította a francia–brit rendezési javaslatot, majd a csehszlovák kormány a godesbergi memorandumot, mely a határvidék azon területeire vonatkozott, ahol a németek aránya meghaladta az 50%-ot, szeptember 23-án általános mozgósítást rendeltek el az egész ország területén. A német területi követeléseket végül is az 1938. szeptember 29-re összehívott négyhatalmi konfe134

rencia zárta le. A müncheni egyezmény pótjegyzõkönyve kitért a szlovákiai magyar kisebbség kérdésének rendezésére is. A négy nagyhatalom kormányfõjének rendelkezése alapján három hónapon belül közvetlenül a két érintett államnak tárgyalások útján kellett rendeznie azt. Ellenkezõ esetben a négy hatalom fog a felmerült problémáról dönteni.64 A müncheni döntés után a csehszlovák állam még szigorúbb biztonsági intézkedésekkel próbálta a felgyorsult eseményeket fékezni. A járási hivatalok rendelete alapján begyûjtötték az összes rádiókészüléket, a Pozsonyi Országos Hivatal 1938. október 1-jei leiratával viszont megtiltotta az ország nemzetiségi térképábrázolásának nyilvános forgalmazását, valamint nyilvános helyeken való kifüggesztését, melyek az elcsatolt és az arra váró területeket ábrázolták.65 A Galántai Járási Hivatal 1938. október 3-án biztonsági okokból elrendelte a járás területén található két fegyverkereskedõ raktárkészletének összeírását.66 Ugyanakkor a közrend fenntartására újabb katonai erõsítés érkezett a vidékre. Vágselylyére és a járás magyar falvaiba a közraktárak védelmét és a közrend felügyeletét két szakasz tartalékos katona látta el, de a járásfõnök kérelmére az Országos Csendõrparancsnokságtól Pozsonyból 15 csendõrt helyeztek el Vágsellyén.67 Hasonló volt a helyzet a Galántai járásban is. Október elsõ napjaiban csaknem minden magyar településen békés tömegmegmozdulásokon követelték a határrevíziót, a Mátyusföld visszacsatolását Magyarországhoz. A legtöbb helyen spontán megmozdulások voltak ezek, de több esetben az EMP helyi vezetõi álltak a háttérben. Az elsõ tüntetésekre október 3-án került sor a régió nyugati felében. Szencen az ezerfõs tömeg abban a tudatban volt, hogy a magyar honvédség egységei már átkeltek a Dunán, és Somorján állomásoznak. A nemzeti zászlókkal vonuló tömeget csak karhatalommal tudták késõ este feloszlatni.68 A következõ napokban minden nagyobb településen több száz fõs tömegek követelték békés tüntetéseken a vidék visszacsatolását.69 Az állami hivatalok a szudétanémet eseményekbõl tanulva mértéktartóan kezelték az eseményeket. A járási hivatal utasítása alapján a tüntetések alkalmával csak kivételes esetekben használhattak erõszakot a kivezényelt csendõrök.70 Ennek ellenére több helyen erõszakkal léptek fel. Az említett szenci eseményeken kívül október 4-én Nagyfödémesen is erõszakot alkalmaztak a kivezényelt csendõrök. A kb. 400 fõs tömegtõl elõbb erõszakkal elvették a nemzeti lobogókat, majd egy incidens után a tömegbe lõttek. Az esetnek két sebesültje volt.71 A karhatalom községrõl községre járva eltávolította a középületekre, templomtornyokra kifüggesztett magyar nemzeti lobogókat.72 A demonstrációk esetén a községi jegyzõknek s a járási hivatalok vezetõ tisztviselõinek néhány befolyásos személyen keresztül több esetben sikerült hatniuk a tömegre, például Vágsellyén és Galántán. Vágsellyén a járási fõnök közbenjárása folytán az EMP vezetõi október 5-én feloszlatták a járási székhelyen tervezett politikai nagygyûlést. A templomból kivonuló tömeghez kellett csatlakozniuk a Deákiról, Vágkirályfáról és Vághosszúfaluból vonuló több száz fõs tömegnek. A párt vezetõi az esetleges atrocitásokat megelõzve Vágsellye külterületén visszafordították a 135

tüntetõ tömeget, a járási fõnök ugyanis nem garantálta a szervezõknek, hogy a városkában elhelyezett két szakasz katona nem fog beavatkozni a megmozdulás során.73 Hasonló forgatókönyv szerint hiúsult meg a következõ napra, október 6-ra tervezett galántai politikai nagygyûlés is. Az EMP vezetõi mellett a járási hivatal képviseletében Jozef Náèinnak sikerült megnyernie Letocha József plébánost, aki a szószékrõl intette nyugalomra a híveket. Felszólította a híveket, hogy addig, míg a két ország felelõs politikusai nem egyeznek meg a határmódosításról, õrizzék meg nyugalmukat.74 Letocha viselkedése természetes volt, hiszen az EMP hivatalos álláspontját képviselte. Ennek ellenére a járási hivatal elöljárója szerint a vidéken szervezett megmozdulások hátterében Gregorovits Lipót jókai katolikus plébános, az EMP országos alelnöke állt.75 Az október elsõ napjaiban folyt tömegmegmozdulások során szlovákellenes fellépéssel még kevés helyen lehetett találkozni. A Mátyusföldön inkább az országban eluralkodott csehellenes hangulat érzõdött, elsõsorban a cseh és morva telepesekkel szemben. Ennek ellenére október 4-én kisebb atrocitásra került sor Taksonyban, majd másnap, október 5-én Szeredben. Taksonyban néhány fiatal megfenyegetett egy szlovák családot, majd lakóházukat sárral összekenték. Szeredben jóval komolyabb helyzet alakult ki a farkasdiak jóvoltából. A nemzeti érzésektõl túlfûtött kalandor farkasdiak egy fellobogózott és magyar címerrel feldíszített teherautón érkeztek Szeredbe, ahol a szlovákok az autót megállították, a magyar jelképeket az autóról leszaggatták és ott a helyszínen elégették. Csak a csendõrség energikus közbelépésének volt köszönhetõ, hogy a feldühödött tömeg nem lincselte meg a farkasdiakat.76 A bécsi döntés és következményei A müncheni egyezmény után már csak idõ kérdése volt, hogy mikor omlik össze a köztársaság. A szlovák nemzet 1938. október 6-án a zsolnai manifesztummal kinyilvánította önrendelkezését az autonóm Szlovákia kihirdetésével. A következõ napon Esterházy János a Szlovák Rádióban bejelentette meggyõzõdését arról, hogy a magyarság pár napon belül egyesül az anyaországgal. Esterházy ugyanakkor bejelentette, hogy a magyarság nemzetgyûlési képviselõibõl és szenátoraiból, valamint a tartománygyûlési képviselõibõl megalakult a Magyar Nemzeti Tanács.77 Bár a Magyar Nemzeti Tanács a szlovákiai magyarság képviseletében lépett fel, az országos hivatal nem ismerte el létjogosultságát, sõt október 8-án kiadott rendeletében megtiltotta a helyi tanácsok megalakítását.78 Az ismert zsolnai események miatt az október 9-én Komáromban megkezdõdött magyar–csehszlovák tárgyalásokat már Jozef Tiso Szlovákia teljhatalmú minisztere vezette. A magyar delegáció vezetõje Kánya Kálmán külügyminiszter volt. A tárgyalások során Teleki Pál adta elõ a magyar álláspontot, mely az 1910-es népszámlálás eredményeibõl kiindulva etnikai alapon követelte a határkiigazítást. A csehszlovák delegáció gazdasági, stratégiai szempontjai a magyar fél és a szlovákiai magyarság számára elfogadhatatlanok voltak. E variáció szerint ugyan a Csallóköz Magyarországhoz került volna, de a Mátyusföldet a 136

Kis-Duna választotta volna el az anyaországtól.79 Azok után, hogy a magyar delegáció úgy értékelte, nincs mód a közös megegyezésre, október 13-án elhagyta Komáromot azzal a szándékkal, hogy a müncheni egyezmény értelmében a nagyhatalmak elé terjeszti a szlovákiai magyarság kérdésének megoldását. A megszakított tárgyalások után csak fokozódott a feszültség a magyarság körében, annak is köszönhetõen, hogy a régióba újabb karhatalom érkezett. A csehszlovák hivatalnokok a kialakult helyzettel tisztában voltak, és az esetleges határmódosítás kérdését tényként kezelték, amit a felsõbb kormányszervek felé többször is kihangsúlyoztak.80 Az országos hivatal október 15-én a magyar járásokban is statáriumot hirdetett ki, a vendéglõk nyitva tartását 18 órában szabályozták, este 20 órától pedig kijárási tilalom volt életben.81 A magyarokkal szembeni bizalmatlanságot jól tükrözi a felsõszeli csendõr körzetparancsnok 1938. október 14-én kelt jelentése. A jelentés szerint a körzetbe tartozó községek lakosai nehezen viselték el az esti kijárási tilalom bevezetését. A lakosság meg volt gyõzõdve, hogy a vidék Magyarországhoz lesz csatolva. A körzet községeinek lakosai az asztalosmesterekkel trikolóros zászlórudakat készítettek a magyar katonaság fogadására. A parancsnok szerint egy esetleges magyar katonai offenzíva esetén a Mátyusföld lakossága hátba támadná az országhatárra felvonult csehszlovák katonaságot.82 A Komáromban megszakadt tárgyalásokat hivatalos diplomácia jegyzékváltások követték. Október 22-én Budapest megkapta Prágától a harmadik hivatalos jegyzéket, mely több mint 90%-ban elismerte a magyar követeléseket, de a vegyes lakosságú területeken a népszavazást elutasította. A jegyzék szerint a csehszlovák fél a Pozsony–Tótmegyer vasútvonal mentén Galánta és Érsekújvár környékén, tehát a Mátyusföld jelentõs területén 26 községet javasolt meghagyni.83 A magyar kormány ezt elutasította, és október 24-i jegyzékével a döntõbírósághoz fordult. A döntõbíróság 1938. november 2-i határozata alapján a néprajzi határok meghúzásával a Mátyusföld (a mi értelmezésünkben vett Galántai és Vágsellyei járás) 53 települése került vissza az anyaországhoz.84 A visszacsatolt mátyusföldi területen az 1930-as népszámlálás szerint a magyar nemzetiségûek az összlakosság 75,4%-át, míg az 1938-as magyar népszámlálás adatai szerint 93,6%-át alkották.85 A magyar honvédség bevonulása elõtt történt meg az érintett területek kiürítése. A trianoni határról visszavonuló csehszlovák katonai egységek a régió településein lettek átmenetileg elhelyezve. Rendfenntartó szereppel bírtak, de közremûködtek a terület kiürítésénél is. A csehszlovák katonaság jelenléte viszonylag jelentõs anyagi veszteségeket okozott az érintett önkormányzatoknak. Mivel elsõsorban a helyi elemi iskolákban lettek elszállásolva, az ott lévõ ingóságokban több ezer korona kárt okoztak. A peredi katolikus elemi iskolából például könyveket, 5 l tintát, 360 db. füzetet vittek magukkal, de a csehszlovák katonaság hátrahagyott egy szitává lõtt földgömböt és egy falitérképet.86 A kiürítés során az állami hivatalok evakuálása egy elõre meghatározott terv szerint zajlott. Még a bécsi döntés elõtt, október 29-én éjszaka 25-30 Tatra tehergépkocsival menekítették Galgócra a Vágsellyei Járási Hivatalt, a Járásbíróság és az állami 137

elemi népiskola berendezését.87 Hasonlóan jártak el a Galántai Járási Hivatal esetében is.88 Az államigazgatási hivatalok mellett a körzeti csendõrlaktanyák és a postahivatalok ingóságait, de a községi hivatalok irattári anyagának egy részét is evakuálták.89 Sõt a Közalapítványi Igazgatóság központi levéltárát Vágsellyérõl ennek kapcsán november 3-án faládákba csomagolva a necpáli kastélyba szállították.90

46. Horthy Miklós hadparancsa

A Bécsben megállapított terület mátyusföldi részét a II. honvédhadtest a Dunán átkelve Medve és Komárom irányából november 8-a és 12-e között foglalta el. A magyar–csehszlovák megegyezés alapján a katonai megszállást a községek hivatalos átadása elõzte meg. Az elõrevonuló honvédség naponta átlagosan 12 km-es körzetet szállt meg.91 A visszacsatolás tényét a régió lakossága õszinte örömmel fogadta. A döntõbíróság határozatát Trianon korrekciójaként értelmezte. A Dunaszerdahely és Gúta irányából bevonuló honvédséget minden községben feldíszített diadalívek, nemzeti zászlókkal fellobogózott házak, középületek fogadták. A visszacsatolt területeknek az anyaországgal való egyesítését az 1938. XXXIV. törvénycikk mondta ki.92 A katonai bevonulást követõen az addigi polgári közigazgatást katonai követte. A katonai közigazgatás alatt a visszacsatolt területek a M. Kir. Honvéd Vezérkar fõnöki rendeletei alapján el voltak zárva az anyaországtól. Az érintkezés korlátozása mellett a visszacsatolt területeken kizáró138

lag csak a Felvidéki Magyar Párt szervezkedhetett, a sajtótermékek közül egyedül a Budapesten kiadott Felvidéki Magyar Hírlapot terjeszthették, minden más idõszaki sajtóterméknek a trianoni határon való átszállítása, postai kézbesítése szigorúan tilos volt.93 A katonai közigazgatás irányítását 1938. december 22-ig a katonai parancsnokságok látták el. Az elsõfokú hatósági jogkörökben átmeneti jelleggel a járási katonai parancsnokok, majd a járási fõszolgabírók jártak el.94 A polgári közigazgatás bevezetésével a mátyusföldi régió települései a M. kir. minisztérium 9330/1938 M. E. rendeletével az érsekújvári székhelyû Nyitra és Pozsony egyelõre egyesített vármegyék Galántai és Vágsellyei járásaiba tartoztak. A vidék azzal, hogy a szomszédos Szlovákiával határszakaszt alkotott, stratégiai hellyé nõtte ki magát. A két ország között megállapított demarkációs vonal átmeneti jelleggel decemberig szinte átjárhatatlan volt. A csehszlovák fél javaslata alapján a demarkációs vonal átlépése csakis a felállított vámhivatalok (colné prechody) útvonalán volt lehetséges95

47. A bevonuló honvédség fogadása Galántán

A podebrádi kétoldalú tárgyalásokon Csehszlovákia és Magyarország között 1938. december 5-i hatállyal megegyezés született a kishatárforgalom kölcsönös megnyitásáról az utasforgalom, a kereskedelmi kapcsolat, a vasúti és postai szolgálat elõtt.96 A kishatárforgalom a tárgyalások alapján déli 12 órakor nyílt meg.97 A magyar és a csehszlovák szervek megegyezése alapján az A területen a személyforgalom számára csakis a Szered–Nagymácséd határállomás volt igénybe vehetõ.98 A visszacsatolt mátyusföldi terület határbiztosítását a M. kir. 8. honvéd határvadász zászlóalj látta el. A zászlóalj egységei Galántán kerültek elhelyezésre99, de ugyanakkor a zászlóaljnak a határvonal községeiben Felsõjattótól Szencig 8 õrse volt. 1940 augusztusában a kiélezett magyar–román viszony miatt a 139

zászlóaljat a két ország határára, majd a második bécsi döntést követõen Désre helyezték át. A meglévõ katonai barakkokba 1941-ben átmeneti jelleggel egy munkaszolgálatos zászlóalj került, majd 1942-ben Galántán állították fel karhatalmi céllal az elsõ sorcsendõrzászlóaljat az országban 3 puskás, 1 kerékpáros, 1 könnyû harckocsizó és 1 nehéz fegyveres századdal.100 A zászlóalj a határ menti településeken felállított határszéli kirendeltségeivel az országhatár õrzését látta el.101 A demarkációs vonal kijelölése nem rendezte a határvonal pontos megállapítását a két ország között. A bécsi döntõbíróság jegyzõkönyve ezzel a csehszlovák–magyar határmegállapító vegyes bizottságot bízta meg, mely 1938. november 8-án Budapesten tartotta alakuló ülését.102 A határ végleges kijelölésére a demarkációs vonalat 5 szakaszra osztották. A mátyusföldi régiót a Pozsonytól Léváig terjedõ A szakasz foglalta magában. A tárgyalások befejezéséig a két fél az egyes határszakaszokon felállított összekötõ tiszteken keresztül tartotta a kapcsolatot. A Szeredi Járási Hivatal mellett mûködõ csehszlovák katonai öszszekötõ tiszt hivatalát novemberben Jozef Turanec õrnagy, 1939. január 3-tól átmenetileg Petrovský százados, majd január 10-tõl Julián Støíbrný alezredes vette át.103 A csehszlovák fél tárgyalópartnere magyar részrõl e határszakaszon Bochésa Tódor alezredes volt. A kétoldalú tárgyalások bizonyos elõrelépést hoztak a határ egyik és a másik oldalán élõk kapcsolattartásában. Az alkalmi határátlépések esetére 1939. január 23-án Garázda majorban (Vágtornóc külterülete) a magyar és a csehszlovák fél között – Hontváry Géza százados, Telekesi Török Pál õrnagy, Václav Jarolímek alezredes és Jaroslav Soumar százados – megegyezés született a demarkációs vonal megnyitásáról. A jegyzõkönyv szerint az alkalmi határátlépés esetére és a mezõgazdasági területek megmûvelése céljából az érintettek a Vághosszúfalu–Sopornya, Vágvecse–Mocsonok, Vágtornóc–Cabaj–Csápor és a Kisjattó–Alsójattó közötti közutakat vehették igénybe. A demarkációs vonal mentén húzódó egyéb közutakon a forgalmat magyar oldalon mély árokkal, szlovák oldalon pedig kihúzott szögesdrót akadállyal zárták le.104

48. Vitézek avatása Galántán 1939 tavaszán

140

A vegyes bizottság magyar javaslatra a kataszteri elvbõl kiindulva, de ugyanakkor bizonyos esetekben a nemzetiségi elvet is figyelembe véve apró kiigazításokkal véglegesítette a két ország között meghúzott országhatárt. Andorka Rudolf ezredes és Rudolf Viest tábornok 1939. március 2-i budapesti megállapodása szerint a kölcsönös területcsere 1939. március 14-én 12 órakor történt.105 A megállapodás szerint a tágabb értelemben vett Mátyusföld nyugati részén fekvõ Cseklész és a Galánta szomszédságában lévõ Barakony és Gány Cseh/Szlovákiához került. Ugyanakkor Vágát Magyarországhoz csatolták. A meghúzott végleges határvonal a községek kataszteri területébõl indult ki, de figyelembe vették a tulajdonjogi és a természetrajzi elemeket is. A határ kitûzését a helyi bizottságok végezték. A cserét érintõ településeket az átadást megelõzõen két órával elhagyta a katonaság, a csendõrég és a pénzügyõrség viszont csak az átadást követõen távozott. A végrehajtás végett a felek még március 11-én találkoztak az érintett települések községi hivatalaiban. Az említett mátyusföldi települések cseréje 1939. március 14-én történt meg. Vágát a visszavonuló csehszlovák delegáció déli 12 órakor adta át a bevonuló magyar honvédség parancsnokának, Tornyai Rezsõ honvédszázadosnak. A községben elhelyezett pénzügyõrõrsöt Gányba, míg a csendõrállomást Vágszerdahelyre helyezték át.106 A határ meghúzásával kialakult területcsere minden incidens nélkül, a legnagyobb rendben zajlott.107 A vágszerdahelyi pénzügyõr õrs március 16-i jelentése szerint a bevonulás után a vágai csendõrõrsön 16 csendõrt helyeztek el, ugyanakkor a Várrét nevû dûlõn egy tüzérüteg állomásozott.108 Az országhatár megállapításával fokozódott a határ menti szlovák pénzügyõrés csendõrõrsök hírszerzõi tevékenysége. A szeredi összekötõ tisztnek rendszeresen küldték jelentéseiket a határ túloldali eseményeirõl. Elsõsorban a fegyveres alakulatok mozgásáról és a lakosok közhangulatáról tudósítottak. A sopornyai pénzügyõrõrs március 19-i bizalmas jelentése szerint Vágvecsére kb. 200 alföldi honvédújonc érkezett, további nagyobb számú csoport Galántára is.109 Ezt erõsítette meg a sopornyai csendõrõrs március 20-i jelentése. A jelentés szerint Vágvecsére március 14-én kb. 150-200 fõs tartalékos frontharcos, míg Galántára március 15–16-án 2-3 ezer frontharcos érkezett.110 A közhangulatról szóló rövid elemzések kiemelik, hogy nemcsak a szlovákok, hanem a magyarok is Szlovákiához való visszacsatolásukat kérik. A feszült szlovákiai belpolitikai helyzet miatt az ábrahámi pénzügyõrõrs március 20-i hírszerzési jelentése alapján Galántán tízezer fõs honvédség van elhelyezve (tüzérség, gyalogság és lovasság). A Mátyusföld szívében nagy elõkészületek közt folyt a 40-48 éves hadköteles korosztály mozgósítása. A Galántai Járási Hivatal volt épületében (neogótikus Esterházy-kastély) a fõszolgabírói, valamint a járási hivatal irattárát a padlásra helyezték át, hogy a katonaság elhelyezésére több helyiség álljon rendelkezésre. A lakosság körében erõs propaganda folyt Szlovákia katonai megszállásáról.111 Az euforikus közhangulat 1939 tavaszára mérsékelten alábbhagyott. A felmerült gazdasági nehézségek, majd az ország hadba lépése nem engedték kibontakozni a várt változásokat. A földbirtokrendezés kérdésének megoldására 141

egészen 1945-ig nem került sor. Magyarország és Csehszlovákia között 1939. február 18-án megszületett egyezmény alapján október 31-ig az elsõ földreform során a visszacsatolt területekre került cseh, morva és szlovák telepeseknek el kellett hagyniuk lakóhelyüket. Az egyezmény értelmében a telepesek magukkal vihették ingóságaikat (élõ és holt leltárt). Az egyezményhez kapcsolódó C melléklet szerint a Galántai és Vágsellyei járás négy vasútállomásáról tíz kolónia lakosságának kellett elhagynia az országot.112 A megváltozott cseh–szlovák belpolitikai helyzet miatt annak megvalósítására csak részben került sor.113 A telepesek közül csak néhányan hagyták el birtokukat, annak ellenére, hogy az Országos Földhitelintézet döntése értelmében azok az államkincstárra szálltak. A magyar hivatalok 1939. januárjában kiutasítottak három telepes családot Tornócról114, a Nagyfödémes határában létrehozott kolóniát elhagyták a cseh és a szlovák telepesek, a régió további kolóniáinak lakossága lakóhelyén maradt. Az elhagyott telepesingatlanokon az államkincstár vitézi juttatásokat eszközölt (Nagyfödémes, Hodi), a nagyobb birtokokat az anyaországi bérlõknek adta ki, csekély részüket pedig apró juttatásban az õslakosok között osztotta szét.115

49. Mátyusföldi honvédek elesett bajtársuk sírjánál a keleti fronton

142

1. táblázat. A magyar honvédség bevonulása116 .|]VpJ

$PHJV]iOOiV LGĘSRQWMD

.|]VpJ

$PHJV]iOOiV LGĘSRQWMD

$OVyV]HOL

;,

1HPHVNDMDO

;,

'HiNL

;,

1HPHVNRV~W

;,

'XQDMiQRVKi]D

;,

1pPHWEpO

;,

'XQDViS

;,

3DSN|UP|]VG

;,

'XQD~MIDOX

;,

3HUHG

;,

(J\Ki]ID

;,

3pQWHNV~U

;,

)HOVĘV]HOL

;,

3R]VRQ\EROGRJID

;,

)HNHWHQ\pN

;,

3R]VRQ\YH]HNpQ\

;,

*DOiQWD

;,

5pWH

;,

+HJ\

;,

6]HOĘFH

;,

+HJ\V~U

;,

6]HQF

;,

+LGDVNUW

;,

7DNVRQ\IDOYD

;,

+RGL

;,

7DOOyV

;,

-yND

;,

7RUQyF

;,

6]HQFNLUiO\ID

;,

7yVQ\iUDVG

;,

.LUiO\UpY

;,

ÒMKHO\MyND

;,

.LVPiFVpG

;,

9iJD

,,,

0DJ\DUEpO

;,

9iJIDUNDVG

;,

0DJ\DUVyN

;,

9iJKRVV]~IDOX

;,

1DJ\ERUVD

;,

9iJNLUiO\ID

;,

1DJ\I|GpPHV

;,

9iJVHOO\H

;,

1DJ\PiFVpG

;,

9iJYHFVH

;,

1iGV]HJ

;,

9t]NHOHW

;,

1HJ\HG

;,

=RQFWRURQ\

;,

1HPHVQHERMV]D

;,

=VLJiUG

;,

Jegzyetek 1 2 3 4

Pozsonyvármegye Hivatalos Lapja, 1918. 39. sz. Alispáni idõszaki jelentés március–augusztus. Különlenyomat. Uo. Pozsonyvármegye Hivatalos Lapja, 1918. 50. sz. Alispáni jelentés – november. Különlenyomat. Štátny archív v Bratislave (a továbbiakban: ŠA B). Župa bratislavská I. (a továbbiakban: ŽB I.) Alispáni iratok i. sz. 27206/1918.

143

5 6 7 8 9

10 11 12 13 14

15 16 17 18 19 20 21 22 23

24 25 26 27 28 29 30

Vrabcová, Eva–Petroviè, Rastislav: Sereï – dejiny. Sereï, 2002, 138. Štátny archív v Bratislave, poboèka Ša¾a (a továbbiakban: ŠA B PŠ). Obvodný notársky úrad v Šali (ObNÚ-Š). A képviselõ-testület 1918. november 3-i ülése. Galántai Városháza. Szekács István hagyatéka. Dejiny, udalosti – všeobecne. 1914–1918. 13. ŠA B. ŽB I. i. sz. 28358/1918. A Hadügyminisztérium részérõl Markstein János tett tájékoztató látogatást Galántán. Uo. i. sz. 28707/1918. A dokumentum alapján a NT 17 tagú volt: Dr. Tóth László elnök, Komzala Károly alelnök, Hanikker Antal az iparososztály nevében, Hornik Ferenc a gazdaközönség nevében, Jaszenec István a munkások nevében, Entresz Ágoston, Pausz Vilmos, Balogh Bálint, Hindler Károly, Hromada Ede, Mohácsi Antal, Mohácsi László. Lásd a 2. számú jegyzetet. ŠA B. ŽB I. i. sz. 28684/1918. Uo. i. sz. 29530/1918. Uo. i. sz. 27269/1918. Jankó kinevezését a törvényhatósági bizottság december 16-i ülésén hagyta jóvá. Uo. i. sz. 27260/1918. A nyilatkozat szövege: „Én, XY esküszöm, hogy Magyarországhoz hû leszek, teljes függetlenségét megvédem, minden erõmmel Magyarország népének javát, szabadságát és haladását fogom szolgálni. Isten engem úgy segélyjen.” Hronský, Marián: Boj o Slovensko a Trianon. Bratislava, 1998, 100–101. Uo. 127.; ŠA B. ŽB I. i. sz. 27614/1918. Nagyszombatot dr. Milan Ivánka, a terület kormánybiztosa katonasággal szállta meg. ŠA B. ŽB I. i. sz. 27257/1918. Uo. i. sz. 26942/1918. Uo. i. sz. 27948/1918. Járási elosztás: Somorja 20 ezer; Dunaszerdahely 50 ezer; Galánta 100 ezer; Pozsony 50 ezer; és a megszállt Nagyszombati és Malackai járás részére visszatartva 65 ezer korona. A polgár- és nemzetõrség ismert parancsnokai – Pusztafödémes: Ulrich Kálmán fõhadnagy; Diószeg: Szalay Attila fõhadnagy; Taksonyfalva: Lénárt János hadnagy; Galánta: Farkas Lõrinc százados; Nagymácséd: Zacskó József községi jegyzõ. Hronský i. m. 124.; Ormos Mária: Padovától Trianonig. Budapest, 1983, 109. Juríèek, Ján: Milan Hodža. Bratislava 1994, 106. Slovenský rozchod s Maïarmi roku 1918. Bratislava, 1929, 71. Houdek, Fedor: Osvobodenie Slovenska. Bratislava, 1929, 141. A nagymácsédi nemzetõröket a Zacskó fivérek vezették. Zacskó József községi jegyzõt a csehszlovák hatóságok letartóztatták, majd túszként elhurcolták. In: Csatár István–Ölvedi János (szerk.): A visszatért Felvidék adattára 1918–1938. Budapest, 1939, 32. ŠA B PŠ. Okresný úrad v Galante (a továbbiakban: OÚ-G). i. sz. 851/1927. Slovenský národný archív v Bratislave (a továbbiakban: SNA). Zbierka stanièných kroník. Gáò. Szekács István hagyatéka. Židia – Galantská izr. náb. obec. ŠA B. ŽB I. Zápisnice municipálneho výboru. 1006/1918. pont. Ormos i. m. 109. ŠA B. ŽB I. i. sz. 29709/1918. Pamätná kniha obce Sereï. 150–152. A forrás a város elfoglalását tévesen 1918. november 9-ére datálja. Lásd erre vonatkozóan: Hronský i. m. 136., ill. Houdek i. m. 141.

144

31 Kozma János: Nagy-Diószeg Krónikája. 199–200. (Kézirat.) 32 Uo. 199–201.; SNA. Zbierka stanièných kroník. Nemecký Dióseg. 33 Houdek i. m. 142.; SNA. Zbierka stanièných kroník. Galanta; ŠA B PŠ. Obvodný notársky úrad v Galante (a továbbiakban: ObNÚ-G). i. sz. 236/1931. 34 Szekács István hagyatéka. 1914–1918. 13.; ŠA B PŠ. ObNÚ-G. i. sz. 236/1931. 35 ŠA B PŠ. Notársky úrad v Perede. i. sz. 1282/1940; 1491/1940; 1264/1941. 36 Uo. A lõtt sebesülésben Horváth Nándor gazdalegény hunyt el. 37 Bukovszky László: Fejezetek Deáki múltjából (1848–1945). Fórum Társadalomtudományi Szemle 2003. 1. sz. 121. A harcok során életével fizetett Kurucz Ernõ és Varga István mezõõr. 38 SNA. Zbierka stanièných kroník. Senec 39 Bukovszky László: Vágsellye története az elsõ Csehszlovák Köztársaság húsz éve alatt. In: Novák Vetronika (szerk.): Vágsellye 1002–2002. Dunaszerdahely, 2002, 117. 40 ŠA B. ŽB I. i. sz. 1936/1919. Prez. 41 Uo. i. sz. 2135/1919. prez. A Mátyusföld érintett településeirõl a következõ személyeket internálták a csehszlovák hatóságok. Papkörmösd: Hajdú Ferenc, Izsák (?) Ferenc; Réte: Szabó Ádám, Réthey; Pusztafödémes: Pavel Botak, Èepeèka Štefan; Németdiószeg: Recska Jenõ, Zelinka Ferenc; Nemeskosút: Kovács Károly, Petrovics Gyula; Galánta: Keppert József, Adler Ervin; Taksonyfalva: Vígh Lajos, Müller Károly; Tósnyárasd: Szarka Alajos, Szilvási Ignác. 42 SNA. Zbierka stanièných kroník. Ša¾a. 43 Uo. Senec. 44 ŠA B. ŽB I. i. sz. 2027/1919. Prez. 45 ŠA B PŠ. i. sz. 247/1929. Prez.; ill. K. Thúry Gy. (szerk.): Nyitra–Pozsony k.e.e. vármegyék adattára. Budapest, 1940. A sortûz áldozatai lettek a Józsa fivérek és Forró István. 46 SNA. Zbierka stanièných kroník. Senec. 47 Hronský i. m. 219. 48 ŠA B. BŽ I. i. sz. 2137/1919. Prez. 49 Sallai Gergely: Az elsõ bécsi döntés. Budapest, 2002, 29. 50 Molnár Imre: Esterházy János. Dunaszerdahely, 1997, 71. 51 ŠA B PŠ. OÚ-G. i. sz. 526/1938. Prez. 52 Uo. i. sz. 511/1938. Prez.; 541/1938. Prez. 53 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszervezõdés. Galánta–Dunaszerdahely, 2002, 225–227. Az EMP pártigazgatója, Aixinger László szerint a párt 30%-kal több szavazatot kapott, mint az 1935-ös képviselõ-választáson. 54 Molnár i. m. 72–73. A választási kampány során Esterházy megfordult Zsigárdon, Negyeden, Jókán, Hidaskürtön, Vízkeleten és Tallóson. 55 ŠA B PŠ. OÚ-G. i. sz. 725/1938. Prez. 56 Uo. i. sz. 795/1938. Prez. A szeredi katonai helyõrség parancsnoka az említett idõszakban Karel Èapek alezredes volt. 57 Uo. i. sz. 567/1938. Prez. 58 Sallai i. m. 60–61. 59 ŠA B PŠ. OÚ-G. i. sz. 984/1938. Prez. 60 Trnovec nad Váhom 1938. Pramene. Galanta, 1988, 13. 61 ŠA B PŠ. OÚ-Š. i. sz. IV/263/1938. 62 Sallai i.m. 69.; Angyal i. m. 227.; Darvas János: A felvidéki magyarság politikai története a csehszlovák megszállás alatt. In: Visszatért Felvidék. Budapest, 1939, 62.

145

63 ŠA B PŠ. OÚ-G. i. sz. 1092/1938. Prez. 64 Harsányi Iván–Jemnitz János–Székely Gábor: München 1938 (Diplomáciai és politikai dokumentumok). Budapest, 1988, 13.; Sallai i. m. 82. 65 ŠA B PŠ. OÚ-G. i. sz. 1083/1938. Prez. 66 Uo. i. sz. 1070/1938 Prez. Stern Lichtmann Lipót galántai üzletében 8 lõfegyver, 12 636 db töltény és 5,5 kg puskapor, míg Klug Dávid szeredi kereskedõnél 14 lõfegyver, 4581 db töltény és 1,5 kg puskapor volt található Stern Lichman Mór látta el májusban a Sokol egyesületet lõszerrel. Az egyesület elnöke dr. Štefan Folkman közjegyzõ volt. 67 Uo. Okresný úrad v Šali (a továbbiakban: OÚ-Š). i. sz. 1004/1938. Prez. 68 Uo. OÚ-G. i. sz. 1092/1938. 69 Uo. 70 Uo. 71 Uo. A csendõrök elkobozták a békésen tüntetõ tömegtõl a magyar lobogókat, mire õk bekerítették a háromtagú járõrszolgálatot. Ján Luèeniè õrmester fegyverével több lövést adott le. A lövésekben ketten megsérültek: a 23 éves Sebõk Imre és a 4 éves Matkovics József. 72 Október 5-én a vágsellyei templom tornyából Pavol Macháèek plébános távolította el a magyar zászlót és cserélte ki a Vatikán lobogójára. Október 6-án Taksonyban egy cseh õrnagy és 5 katona jelent meg, akik Troch Pál esperes plébánost felszólították a toronyban elhelyezett 8 méteres magyar zászló eltávolítására. A zászlót végül is két katona szedte le. (Troch Pál visszaemlékezései. Felszabadulás napjai, 60. Fénymásolatban a szerzõ tulajdonában.) 73 ŠA B PŠ. OÚ-Š. i. sz. 1041/1938. Prez.; 1077/1938. Prez. 74 Uo. OÚ-G. i. sz. 1092/1938. Prez. A járási elöljáró a szintén a városkában állomásozó 9. hadosztály jelenlétével érvelt az EMP vezetõinél. 75 Uo. Gregorovits Lipótot 1936-ban választották meg az EMP országos alelnökévé. 76 Uo. Az eset során a teherkocsiban utazókat bekísérték a községházára, majd a járási hivatal utasítására szabadon engedték õket. 77 Darvas i. m. 63.; Sallai i. m. 76–77. 78 ŠA B PŠ. OÚ-G. i. sz. 1048/1938. Prez. 79 Sallai i. m. 82–103.; Kapy Rezsõ: Komárom; Megszakadnak a komáromi tárgyalások. In: Felvidékünk, honvédségünk. Budapest, 1939, 65–73., 83–89. 80 ŠA B PŠ. OÚ-Š. i. sz. 1077/1938. Prez. A vágsellyei járásfõnök október 14-i jelentése alapján. 81 Sallai i. m. 78.; ill. ŠA B PŠ. OÚ-G. i. sz.1149/1938. Prez. 82 Uo. A felsõszeli csendõrkörzetben a nyilvántartás szerint 59 lõfegyverrel rendelkeztek a magyarok. 83 Sallai i. m. 114–115. 84 Územie a obyvate¾stvo Slovenskej republiky a preh¾ad obcí a okresov odstúpených Nemecku, Maïarsku a Po¾sku. Bratislava, 1939, 21–22., 32. 85 Územie a obyvate¾stvo Slovenskej republiky a preh¾ad obcí a okresov odstúpených Nemecku, Maïarsku a Po¾sku. Bratislava, 1939, 21–22., 33.; Az 1938. évi felvidéki nép-, földbirtok- és állatösszeírás. Budapest, 1939, 68–71. Az 1938-as népszámlálás a népességet anyanyelv szerint írta össze. 86 ŠA B PŠ. Hlavnoslúžnovský úrad v Šali II. (a továbbiakban: HSLÚ-Š) i. sz. 985/1939. 87 Uo. 88 Uo. Styèný dôstojník Sereï (a továbbiakban: SD-S). i. sz. 20/1938. A két járási hivatal hivatalnokait Szeredben helyezték el.

146

89 ŠA B PŠ. HSLÚ-Š. i. sz. 985/1939. A csehszlovák hatóságok minden községbõl magukkal vitték az elnöki, bizalmas iratok mellett a mozgósítási iratokat is. 90 SNA. Centrálne riadite¾stvo verejných základín Bratislava. Lelt. sz. 612.; Sedlák, František: Verejné základiny dištriktu Ša¾a 1785–1954. Slovenská archivistika, 1992. 2. sz. 33. 91 Felvidékünk – Honvédségünk. Budapest, 1939. (Érsekújvár, Ógyalla, Galánta.) 138. 92 Az 1938. évi törvények gyûjteménye. Budapest, 1938, 1118–1120. 93 ŠA B PŠ. HSLÚ-Š. i. sz. 1067/1938. 94 Felvidékünk. i.m. 126. 95 ŠA B PŠ. SD-S. i. sz. 22/1938. A Mátyusföld vidékén a határforgalom során a következõ vámhivatali útvonalakat vehették átmenetileg igénybe: Németbél–Tótgurab, Szenc–Svajnsbach, Szenc–Sárfõ, Boldogfa–Csataj, Réte–Németgurab, Pusztafödémes állomás–Pusztafödémes, Magyardiószeg–Pusztafödémes, Nagymácséd–Ábrahám, Nagymácséd–Szered, Barakony–Vágszerdahely, Vághosszúfalu–Kövecsespuszta. 96 ŠA B PŠ. SD-S. i. sz. 3/1938. 97 Uo. i. sz. 62/1939. 98 Uo. i. sz. 15/1938. 99 A zászlóalj laktanyáját 1939 tavaszán építették fel a késõbbi szerszámgépgyár (TOS) helyén. 100 Sipos Péter–Ravasz István (szerk.): Magyarország a második világháborúban. Budapest, 1997, 70–71. 101 Magyarország tiszti címtára 1942. Budapest, 1942, 508. 102 Sallai i. m. 176–177.; Žudel, Juraj: Zmeny èeskoslovensko-maïarských hraníc v dôsledku viedenskej arbitráže. Slovenská archivistika, 1991. 2. sz. 39–40. 103 ŠA B PŠ. SD-S. i. sz. 30/1939.; Žudel, Juraj: Písomnosti styèných dôstojníkov na úseku Bratislava z rokov 1938–1939. Slovenská archivistika, 1992. 2. sz. 40. 104 Uo. i. sz. 65/1939. 105 Uo. i. sz. 118/1939. 106 Uo. i. sz. 129/1939.; i. sz. 131/1939. A csehszlovák összekötõ tiszt, Støibrný alezredes az eseményrõl tévesen 1939. január 15-i keltezéssel írt jelentést. 107 Uo. i. sz. 131/1939. 108 Uo. i. sz. 143/1939. 109 Uo. i. sz. 140/1939. 110 Uo. i. sz. 144/1939. 111 Uo. i. sz. 145/1939. 112 Uo. i. sz. 100/1939. Az érintett kolóniák: Szenc, Új Világ, Kelenpuszta, Hurbánfalva, Szigetmajor, Hajmás, Štefánikov (Sárditelep), Galánta, Kosút, Tornóc. 113 Vrabcová, Eva: Kolonizácia Žitného ostrova v I. pozemkovej reforme. In: Migrácia. Ed. Novák, Veronika. Dunajská Streda, 2001, 161–162. 114 ŠA B PŠ. SD-S. i. sz. 58/1939. A magyar hivatalok kiutasították Lumír Sládek, Lubomír Kaláè és Štefan Príkazský családját. 115 ŠA B PŠ. Obvodný notársky úrad v Takšoni. Taksonyfalva kataszterében a pallóci Václav Kostiha-féle ingatlan (98 kat. hold) felét dr. Sobor Ede budapesti lakos bérelte, a maradék terület 1944-ben nem volt hasznosítva. Štefan Fortunik sárditelepi (Javorinka) 17 k. holdas birtoka szintén nem volt hasznosítva. 116 ŠA B PŠ. ONV Galanta. i. sz. 535/1948. Prez; Thury i. m. 120–132. (A táblázatot összeállította Bukovszky Emese.)

147

A k e re s z t é n y s z o c i a l i s t a p á rt p o l i t i k á j á n a k fordulópontjai Az Országos Keresztényszocialista Párt történetének monografikus feldolgozása még nem történt meg. A csehszlovákiai magyar pártokkal foglalkozó eddigi munkák többnyire a történetük kronologikus leírására a magyar kisebbség sérelmeinek és ezen a téren kifejtett tevékenységük bemutatására szorítkoztak. Az elsõ ilyen munkák már a két világháború között megszült.1 Közvetlenül a bécsi döntés után több az egész két világháború közötti korszakot átfogó tanulmány is született, amely értékelte az akkor lezárult idõszak politikatörténetét. A szerzõk úgy tekintettek a csehszlovákiai magyarság húszéves történetére, mint egy véglegesen lezárt fejezetre. Minden tanulmány az elszakított kisebbségi magyarság történetét úgy ábrázolta, mint szakadatlan küzdelmet a felszabadulásért, amelyben egységbe forrt a magyarság. A magyar pártok belsõ fejlõdésérõl, egymáshoz való viszonyáról és valós választói támogatottságáról nem esik szó.2 A régebbi publikációk közül kiemelkedik a Borsody István szerkesztette Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938 c. tanulmánykötet.3 Korábbi tanulmánykötetek anyagából ad válogatást a Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza 1918–1945 c. kötet.4 A szlovák történetírás elsõsorban a magyar kisebbség és vezetõinek Csehszlovákia szétverésében játszott szerepét emelik ki. A szocialista idõszak szlovák történetírása a magyar burzsoázia védelmezõiként mutatta be a magyar pártokat és túlhangsúlyozzák a kommunista párt két világháború közötti szerepét.5

1 2

3 4 5

Flachbarth Ernõ: A magyarság politikai élete cseh uralom alatt. In. Magyar Szemle. 1928. 98-108. Urr György: A szlovenszkói magyar politika tíz esztendeje (1919–1929). KošiceKassa, 1930. A legfontosabbak a következõk. Rády Elemér: A felvidéki magyar politika 20 éve (19181938). In: Felvidéki mártírok és hõsök aranykönyve. Budapest én. 89-133. Darvas János: A felvidéki magyarság politikai története a csehszlovák megszállás alatt. In: Csatári István és Ölvedi János szerk. A visszatért Felvidék adattára. Budapest 1939. 39-65. Darvas János: A felvidék húszéves küzdelme és felszabadulása. In: Magyar politikai és közigazgatási compass. Budapest én. 289-300. Urr György: Kisebbségi sorsunk húsz esztendejébõl 1918.–1938. Kassa. 1939. Borsody István szerkesztette Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938. Budapest. 1938. Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza 1918–1945, Pozsony 1993. Erre példa az összefoglaló igénnyel készült Dejiny Slovenska V. (1918-1945). Bratislava 1985. Az utóbbi évek szlovák propaganda jellegû kiadványai közül megemlítjük Ladislav Deák: Politický profil Jánosa Esterházyho. Bratislava. 1996.

&

Angyal Béla

A kilencvenes évek elején keletkezett tanulmányokból jelentetett meg tanulmánykötetet a korszakról a Kalligram Kiadó.6 Az idõszak egyik legújabb monografikus feldolgozása Popély Gyula munkája.7 A magyar pártok történetének bemutatására, fejlõdésének leírására tett kísérletet e sorok írója a bevezetõben említett összefoglaló munkájában. Ebben a mostani tematikus dokumentumválogatásban olyan forrásokat mutatok be, amelyek korábban alig voltak ismertek, eddigi munkákban, kivéve e sorok írójának publikációit, nem kerültek feldolgozásra. Ezeken keresztül igyekeztem az Országos Keresztényszocialista Párt politikáját, stratégiáját több szemszögbõl bemutatni. Az egyik nézõpont a csekélyszámú, közvetlenül a pártvezetõktõl származó feljegyzés és a csehszlovákiai magyar sajtó; a másik a budapesti kormányzat; a harmadik pedig a csehszlovákiai kormányzat (rendõrség, hivatalok). Munkámmal ösztönzést szeretnék adni a korszak kutatóinak új munkák elkészítéséhez. Mindenképpen szükség lenne a két világháború közötti idõszak korszerû kronológiájának megalkotására is. Az alábbiakban csupán arra vállalkozom, hogy a párt politikájának fõbb irányvonalait és történetének fordulópontjait vázoljam fel, valamint betekintést adjak a párt, mint szervezet, belsõ mûködésébe. Ezek segítséget nyújtanak a dokumentumok helyes értelmezéséhez. A pártra vonatkozó fontosabb adatokat (kongresszusok dátumai, pártelnökök nevei stb.) a függelékben közlöm. A párt történetének kezdeti szakasza szorosan kapcsolódik a korábbi államfordulat elõtti keresztényszocialista egyesületek tevékenységéhez, amelyek kezdeményezésére megszületett 1919 õszén a keresztényszocialista párt. Ekkor egy új magyar politikai generáció lépett a színre, hogy vezesse ennek a váratlanul új országba került közösségnek a politikai mozgalmait. Vidéki ügyvédek, tanárok, munkások szervezik a pártot és szembetûnõ a katolikus alsópapság jelenléte a párt vezetésében. A hatalomváltás elõtti magyar politikai vezetõk a trianoni békeszerzõdés elõtt nem akartak részt venni az új állam politikai életében. A keresztényszocialista párt elsõ kongresszusán 1920 márciusában azonban már elkötelezte magát a csehszlovák politikában való aktív részvétel mellett A párt korai programja a szociális érzékenység és a szlovákiai õslakosság összefogása körül kristályosodott ki. A programban hangsúlyt kaptak azok a jelszavak, szociális követelések (nyolcórás munkaidõ, földbirtokreform), amelyekre fogékonyak voltak a háború utáni kaotikus viszonyokba belefáradt, elszegényedett néptömegek. Ennek ellenére épen a hasonló célokat hangoztató szociáldemokráciát és fõleg a bolsevizmust tekintette legfõbb politikai ellenfelének. A kommunista és liberális eszmék elleni harc végigvonul a párt egész történetén. 6 7

Fejezetek a Csehszlovákiai magyarság történetébõl. Pozsony. 1993. Popély Gyula: Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség elsõ évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918-1925). Pozsony 1995.

Dokumentumok az OKP történetéhez

'

A magyar kisebbség érdekeinek védelme hangsúlyosabban az elsõ nemzetgyûlési választások alatt jelenik meg. Ekkor történik az elsõ kísérlet a csehszlovákiai magyar politizálás egységesítésére a keresztényszocialista párt égisze alatt. A parlamenti választások után, amelyben biztosítja helyét a parlamentbe, történik meg a párt szervezeti kiépítése. A párthoz számos keresztényszocialista ágazatai szakszervezet és gazdasági érdekvédelmi egyesület kapcsolódott. 1920 õszén jelentõs változások történnek a párt politizálásában, mikor megalakult a párt szlovák osztálya és az új programjába felvette Szlovákia autonómiájának követelését. A felvidéki magyar pártok szervezésében és fenntartásában jelentõs szerepe volt a magyarországi anyagi támogatásnak. A magyar kormány a keresztényszocialista pártot és a kisgazdapártot, majd a késõbb belõle alakult Magyar Nemzeti Pártot ismerte el a Csehszlovákiában élõ magyarság hivatalos politikai képviselõinek. A hatalomváltást követõ kezdeti zavaros hónapok után az anyaországi támogatás rendszeressé vált és ennek jelentõs részét a politikai pártok kapták, az oktatásra és a kultúrára fordított öszszeg jóval kisebb volt. A magyar kormány a támogatás fejében gyakran beleszólt a pártok belsõ ügyeibe és a saját hosszú távú céljaira igyekezett felhasználni a magyar pártokat. A keresztényszocialista pártnak tehát ebben a keretben, ebben a kettõs erõtérben kellett megtalálnia a saját helyét és arculatát. A csehszlovák belpolitika, a csehszlovák kormány magyar kisebbséggel szembeni elnemzettelenítõ politikája és a magyarországi politikai helyzet egyaránt befolyásolta tevékenységét. A magyar kormány részérõl megnyilvánuló nyomás elsõsorban két irányban jelentkezett. Szorgalmazta az egység megteremtését a magyar pártok között, és politikájukat a magyarság védelmére, a kétségtelenül létezõ kisebbségi sérelmek kimondására igyekeztek korlátozni. Ennek a magyarországi politikának a letéteményeseit a Csehszlovákiában maradt korábbi vezetõ osztály politikusaiban látta, akik a trianoni békeszerzõdés után kísérletet tettek egy a kisebbségek nemzetközi szerzõdésekben biztosított jogainak felügyeltét ellátó közjogi összefogó szervezet, a Magyar Népszövetség létrehozására.8 Nagyobb részük ennek betiltása után sem kapcsolódott be a politikai pártok munkájába. A magyar kormánykörök ennek ellenére a volt fõispánokat, Bittó Dénest, Kürthy Istvánt és a hozzájuk hasonlókat tekintette az itteni magyar politika vezetõinek és többször tett kísérletet befolyásuk növelésére a magyar pártokon belül. A keresztényszocialista pártba tömörült új politikai elit, amely az önszervezõdést és a magyarság gazdasági problémáinak kezelését éppen olyan fontosnak tartotta, mint a kisebbségi sérelmek kimondását, az elsõ években vezetõ szerephez jutott. A régi politikai garnitúra, amely a védekezõ harcra helyezte hangsúlyt, kissé a háttérbe szorult. Közöttük az összeütközésre a párton belül 1925-ben került sor. Ebbõl, nem kis magyarorszá8

L. a 19., 22. és a 23. sz. dokumentumokat.

!

Angyal Béla

gi segítséggel, az utóbbi került ki gyõztesen. Az új elnök Szüllõ Géza, aki már 1901-ben a magyar parlamentben ült, személyesítette meg ezt a forradalmak elõtti politikai vonalat. Az alulmaradt korábbi elnök, Lelley Jenõ, a keresztényszocialista szakszervezetek segítségével, kénytelen volt új pártot alakítani, amellyel együtt elbukott a második a nemzetgyûlési választásokon. A magyar pártok berkeiben a Lelley csoport bukásával nem teremtõdött meg a béke, mert ekkor a másik jelentõs párt, a Magyar Nemzeti Párt, Szent-Ivány József vezetésével, próbált a csehszlovák kormánypártokhoz közeledni és a magyarság számára „reálpolitikájával” kulturális és gazdasági engedményeket kicsikarni. Ez azon a felismerésen alapult, hogy Csehszlovákia nem hullik szét hónapok alatt, mint azt a kezdeti idõkben várták, sõt gazdaságilag is stabilizálódott az ország. Az 1925 és 1927 közötti idõszakra a két párt különbözõ stratégiai elképzelése közötti összeütközés nyomta rá a bélyegét. Szent-Ivány József az aktivizmus felé vitte a nemzeti párt politikáját, míg Szüllõ a kemény ellenzékiség politikáját követte. Az õ elnöksége alatt a keresztényszocialista párt programjában a gazdasági, szociális követelések háttérbe szorultak. Szerinte Csehszlovákiában a nemzetiségi kérdést nem lehet megoldani és az itteni magyarság gazdasági megerõsödése csak ellohasztja a magyarság ellenállását az új állammal szemben. Szüllõ szerint a párt fõ feladata megõrizni a magyarságot, amíg a külsõ segítség megérkezik, létrejön a magyarság számára egy kedvezõbb külpolitikai helyzet. Szent-Ivány József elsõsorban a csehszlovák politika magyarsággal szembeni érzéketlensége miatt nem tudott elérni jelentõsebb eredményeket, ezért õ is ellenzékbe vonult 1927 nyarán. Részben magyarországi nyomásra 1929-ben létrejön a választási koalíció a két párt között. A két párt együttmûködését hosszú ideig gátolta a keresztényszocialista párt papi szárnya, amelynek jelentõs befolyása volt annak irányvonalára. Ez a csoport idegenkedett a liberális eszméket és zsidókat is magába olvasztó Magyar Nemzeti Párttal való együttmûködéstõl. A magyarországi kormányváltás, Bethlen István 1931-ben történt lemondása után, a csehszlovákiai bizalmasának, Szüllõnek is mennie kellett. Szüllõ Géza lemondását végül az anyagi támogatás fokozatos megvonásával kényszerítette ki az új magyar kormány. Az új pártelnök Esterházy János személyében a magyar arisztokrácia képviselõje vette át a párt irányítását. A keresztényszocialista párt egyik legfontosabb politikai törekvése a kezdetektõl a Szlovák Néppárttal való intézményes együttmûködés megteremtése volt az általa hirdetett õslakos együttmûködés jegyében. A magyar kormánykörök is ezt szorgalmazták húsz éven keresztül, mivel felismerték, hogy a Csehszlovák államot a magyar kisebbség problémájával, elégedetlenségével nem lehet megingatni. Ennél sokkal súlyosabb probléma a két szláv nép a szlovák és a cseh közötti ellentét. A szlovák nép önálló-

Dokumentumok az OKP történetéhez

!

ságának és Szlovákia autonómiájának hirdetõje a néppárt ezért természetes partnernek tûnt a magyar pártok számára. Ezért lépett be Tuka Béla pozsonyi egyetemi tanár, aki korábban a magyar pártok szervezésében is vezetõ szerepet játszott, a néppártba. A néppárt azonban félt a magyar politika befolyásától, hiszen vezetõi részben azok voltak, akiket a magyar politika az államfordulat elõtt üldözött a szlovák nemzeti mozgalomban való részvételük miatt. Számukra Csehszlovákia inkább volt elfogadható, mint egy Magyarország javára végrehajtott határrevízió, és ezt a célt sejtették a magyar pártok kapcsolatkeresõ tapogatódzásai mögött. Ezért nem is valósult meg komoly együttmûködés közöttük. Ez azonban nem akadályozta a néppárt vezetõit abban, hogy anyagi támogatást fogadjanak el a magyar kormánytól. Tuka letartóztatása és 1929-ben történt elitélése után is voltak kísérletek a harmincas évek elején az együttmûködésre, de ezek sem jártak sikerrel. A harmincas évek elején történt politikai változások, Németország megerõsödése, után egyre nagyobb magyarországi nyomás nehezedik a magyar pártokra az egyesülés létrehozására. Ennek végül a Beneš köztársasági elnökké választása körüli magyar pártok részérõl megnyilvánult szétszavazás utáni vita adott döntõ lökést. 1936 márciusában a keresztényszocialista párt vezetõsége kimondta a két párt egyesülését és ezzel megszûnt létezni, mint önálló párt. A keresztényszocialista párt alapegységei a helyi csoportok voltak, amelyek szervezésében jelentõs szerepet kapott az alsópapság. Gyakran a helyi plébánia köré csoportosult maga a pártszervezet is. A tagság összetételérõl nincsenek pontos adataim, de túlnyomó többsége római katolikus vallású volt. Jelentõs számban voltak köztük az alsóbb néprétegekhez tartozó földmûvesek, iparosok, munkások. A helyi csoportok járások szerint tömörültek és járási elnökségek mûködtek, a járások pedig kerületek szervezõdtek. A nagy megyék létezése idején (1923-1928), megyei szervezetek is mûködtek. Szlovákia két kerületre, nyugati és keleti, volt felosztva. A nyugati kerület központja Pozsonyban a keleti országrészé Kassán volt. 1922-ben szervezõdött meg a ruszinszkói kerület, amelynek a központja Nagyszõllõsön lett. Az OKP országos központja Pozsonyban volt. A párt szerte az országban a nagyobb településéken titkárságokat tartott fenn, ezek száma változó volt. Szlovákiában és Kárpátalján 1932-ben 37, 1935-ben 40 településen volt, a három kerületi központot leszámítva, állandó jelleggel, vagy a hét bizonyos napjain üzemeltetett irodája a pártnak. Az itt dolgozó titkárok száma összesen 30 körül mozgott. Õk többnyire állásvesztett hivatalnokok tanárok, vasutasok voltak, akik beszélték a szlovák nyelvet és értettek a hivatali teendõk intézéséhez. Feladatuk nem csak a pártszervezés volt, hanem adótanácsadással és más hivatali ügyek intézésével is foglalkoztak a választóik részére. Nagy szükség volt a nyelvtudásukra is, hiszen a magyarlakta vidékeken a lakosság túlnyomó többsége egyáltalán nem beszélt szlovákul. Némelyik titkár 3-4 községben is fo-

!

Angyal Béla

gadta a hivatalos órákon a hozzá fordulókat, ezért motorbiciklin járták a vidéket. A titkárok szervezõmunkájára különösen a választási kampányok alatt volt szükség, ilyenkor egy-egy titkár több tucat községben szervezett gyûléseket az odaérkezõ képviselõjelölteknek. Ezek szervezésében továbbá a helyi plébánosok jeleskedtek. A kerületi fõtitkárságokon több fõs személyzet dolgozott a kerületi fõtitkár vezetésével. 1932-ben Pozsonyban 16 fõ, Kassán 11 fõ volt alkalmazásban. Nyugaton nem volt kerületi fõtitkár, Pozsonyban az országos fõtitkár ellátta egyben a nyugati országrész szervezését is. A húszas évek második felében Nyitrán is mûködött kerületi fõtitkárság, de ezt a harmincas évek elejére, takarékossági okokból, megszûntették. 1932 júniusától az országos fõtitkár tiszte országos pártigazgatóvá változott. A kerületi titkárságokon dolgozók nem csak a pártszervezés ügyivel és a központi hivatalokban történõ kijárásokkal foglalkoztak, hanem a párt sajtóját is itt szerkesztették. A pártsajtó kiadása, a lapok száma az idõben változott, de általában Pozsonyban kiadtak egy országos magyar hetilapot, mint a párt fõ orgánumát, egy szlovák és egy német hetilapot. Kassán egy magyar hetilapot és Ruszinszkón szintén egy magyar hetilapot jelentetett meg a párt. A pártnak szlovák és német osztálya is volt, amelyek az alapszabály értelmében egyenrangúak voltak a magyar osztállyal. Az egyes nemzetiségi osztályok kerületek szerint is létrehozták vezetõ szerveiket. Kárpátalján ruszin és román osztályok is mûködtek. A tagság túlnyomó többsége azonban kétségkívül magyar volt. A párt legfõbb szerve az országos kongresszus volt, amelyet általában 3 évenként rendeztek. Ennek feladata elsõsorban az alapszabály és a pártprogram elfogadása valamint a 120 tagú országos pártvezetõség megválasztása volt. Ebben egyharmad-egyharmad részben voltak képviselve a magyarok, a szlovákok és a németek. A pártvezetõségnek automatikusan tagjai voltak a párt parlamenti képviselõi és szenátorai, továbbá a párt kerületi és országos fõtitkárai a gazdasági szervezetek elnökei és a pártlapok fõszerkesztõi. Az országos pártvezetõség volt a legfõbb döntéshozó szerv a két kongresszus között, hatáskörébe tartozott a pártelnök megválasztása és a jelölõlisták összeállítása az országos választásokra. Az országos pártvezetõség választotta meg az országos elnöki tanácsot a pártvezetõség végrehajtó szervét. A párt a Prágában dolgozó képviselõ és szenátorai részére parlamenti klubtitkárságot mûködtetett a Képviselõházban. A párt legértékesebb vagyona a pozsonyi Concordia nyomda volt, amely 1921-ben jött létre. Részben az egyházi adományokból, részben magyarországi anyagi támogatásból alapították a nyomdát. Itt nyomták a párt számos sajtótermékét és plakátjait, de tulajdonképpen vállalkozásként mûködött.

Simon ATTilA Budapest,­moszkva­és­Prága­bűvkörében A­szlovákiai­magyar­politika­alternatívái­–­az­aktivizmustól­a budapesti­politikáig­–­a­két­világháború­között

ATTilA Simon under­the­Spell­of­Budapest,­Prague­and­moscow.­ The­Alternatives­of­the­Policies­of­Hungarians­in­Slovakia –­from­Activism­to­the­Policies­of­Budapest­–­in­the­interwar­Period

329.4(=511.141)(437)”1918/1938” 4(437)(=511.141)”1918/1938”­ 324(=511.141)(437)”1918/1938”­

A­szlovákiai­magyar­közösség­immár­több­mint­90­éves­történetét­s­ezen­belül­a­pártok­szerepét­vizsgálva­azt­kell­megállapítanunk,­hogy­valódi­többpártrendszer­csupán két­ időszakban,­ az­ első­ csehszlovák­ Köztársaság­ húsz­ évében­ és­ az­ 1989-es­ rendszerváltás­óta­eltelt­években­jellemezte­a­magyar­közösség­politikai­életét.­A­háború alatti­Szlovákiában­(1939–1945)­csupán­egyetlen­államilag­engedélyezett,­de­működésében­korlátozott­magyar­párt­létezhetett­(Szlovenszkói­magyar­Párt),­míg­1945­és 1989­között­szóba­sem­jöhetett­a­magyar­kisebbség­önálló­politikai­érdekvédelme. Az­első­csehszlovák­Köztársaság­(1918–1938)­liberális­parlamentáris­demokráciája­viszont­a­pártok­valóságos­tobzódását­eredményezte,­ami­a­magyar­pártok­számában­ is­ megmutatkozott,­ hiszen­ a­ jelzett­ korszakban­ mintegy­ tucatnyi­ etnikai­ magyar párt1 működött­(rövidebb­vagy­hosszabb­ideig),­s­akkor­még­az­országos­pártok­magyar szekcióit,­a­jelentős­magyar­szavazótábort­megszólító­kommunista­pártot­vagy­a­zsidó pártokat­nem­is­számoltuk. A­ pártoknak­ ezt­ a­ túlburjánzását­ leginkább­ a­ törvényi­ szabályozatlansága­ okozta, hiszen­bár­működésükre­közvetetten­számos­törvény­és­rendelet­hatást­gyakorolt,­helyzetüket­sem­külön­törvény,­sem­az­1920-as­alkotmány­nem­szabályozta,2 s­mindössze az­1923-as­50/1923­sz.­rendvédelmi­törvény­szorította­némileg­korlátok­közé­működé-

1.

2.

álljon­ itt­ a­ teljesség­ igénye­ nélkül­ a­ legfontosabb­ etnikai­ magyar­ pártok­ neve:­ egyesült magyar­ Párt;­ magyar­ nemzeti­ munkáspárt;­ magyar­ nemzeti­ Párt;­ országos Keresztényszocialista­ Párt,­ országos­ magyar­ Kisgazda,­ Földmíves­ és­ Kisiparos­ Párt; Szlovenszkói­ magyar­ jogpárt;­ Szlovenszkói­ Polgári­ Párt;­ Köztársasági­ magyar­ Földmíves Párt;­országos­magyar­Kisgazda­iparos­és­munkáspárt;­országos­Parasztpárt;­cseh-szlovák Köztársaság­magyar­Szociáldemokrata­munkáspártja. A­pártok­működésének­jogi­hátterével­kapcsolatban­l.­Svátková,­ivana:­A­politikai­pártok­jogi szabályozására­ irányuló­ törekvések­ az­ 1918–1938­ közötti­ csehszlovákiában.­ Fórum Társadalomtudományi Szemle,­6.­évf.­(2004),­1.­sz.­141–148.­p.

Fórum Társadalomtudományi Szemle, XIII. évfolyam 2011/1, Somorja

Keywords:­Hungarian­parties­in­Slovakia­from­1918­to­1938.­Hungarian­party­system­in­Slovakia­and­versions­and­differentiation­of­electoral­behaviour.

Fórum Társadalomtudományi Szemle, XIII. évfolyam 2011/1, Somorja

14

Simon attila

süket.­csupán­a­köztársaság­fenyegetettségének­a­kezdetén,­1933-ban­született­meg­a 201/1933­sz.­törvény,­amely­a­politikai­pártok­működésének­felfüggesztését­és­a­pártok­feloszlatását­törvényesítette.3 igaz,­ez­a­törvény,­amelyet­a­napi­politika­szült,­célirányosan­ a­ két­ szélsőséges­ szudétanémet­ párt­ (deutsche­ nationalsozialistische Arbeiterpartei,­ deutsche­ nationalpartei)­ felszámolását­ szolgálta,­ illetve­ hasonlóval fenyegette­csehszlovákia­Kommunista­Pártját­(cSKP)­és­a­magyar­ellenzéki­pártokat­is. A­pártok­működése­szabályozatlanságának­negatív­oldala­leginkább­a­társadalmi szervezetek­szoros­pártkapcsolataiban,­sőt­egyenesen­a­pártoknak­való­alárendeltségében,­az­egész­csehszlovák­közélet­túlzott­átpolitizáltságában,­egy­pártokratikus­rendszer­ kialakulásában­ mutatható­ ki.­ Arra­ azonban,­ hogy­ érdemben­ is­ beleszóljanak­ az ország­ életébe,­ csupán­ kevés­ politikai­ pártnak­ volt­ lehetősége,­ hiszen­ a­ parlamenti pártok­listája­a­köztársaság­húsz­éve­alatt­meglehetősen­szűk­keresztmetszetet­és­egyben­nagy­állandóságot­mutatott.­mi­több,­húsz­éven­keresztül­szinte­ugyanazok­a­pártok­ alakították­ a­ kormánykoalíciókat­ is,­ a­ politikusok­ egy­ meglehetősen­ kis­ rétegére leszűkítve­a­döntéshozatalt. A­két­háború­között­bizonyos­állások­betöltéséhez­a­legjobb­ajánlólevél­egy-egy­párt tagkönyve­volt,­s­mivel­–­megfelelő­alternatíva­hiányában­–­húsz­éven­keresztül­ugyanazon­pártok­voltak­kormányon,­egyeses­reszortok­valósággal­egy-egy­párt­„hitbizományává”­ váltak.­ Plasztikus­ helyzetleírást­ nyújt­ erről­ a­ néhai­ kiváló­ szlovák­ történész, Ľubomír­lipták,­aki­szerint­„az államigazgatás egyes reszortjai és az állami vállalatok mintha egy-egy párt minisztereinek hosszú távú bérletében lettek volna, akik a megbízható párttagok lerakatát hozták így létre. A vasút és a posta a jobboldali pártok befolyása alatt állt, a belügy alá tartozó hivatalok, a csendőrség és a rendőrség viszont az agrároké volt. Egyes szlovák vállalatoknál és gyáraknál, amelyek cseh bankok tulajdonában voltak, a legkifizetődőbbnek a nemzeti demokratákhoz vagy legalábbis az agrárpártiakhoz való csatlakozás volt. Az agrárpárt volt a megfelelő akkor is, ha műtrágyához és tenyészállatokhoz akart valaki állami dotációt szerezni, ha természeti csapás miatt akart kártérítést, ha olcsó korpára volt szüksége vagy ha dohánytermesztéshez kellett valakinek engedély. Egyszóval az agrárpárt tagsága minden olyan esetben megfelelő volt, ami a mezőgazdasággal függött össze. Nem csoda, hogy nem számítottak ritkaságnak, akiknek a zsebében akár két-három párttagsági könyv is volt, s épp azt vették elő, amelyik előnyösnek bizonyult.”4 egy-egy­párt­tagjának­lenni­tehát­hosszú­távú­előnyökkel­vagy­hátrányokkal­járhatott.­A­kormánypártok­esetében­az­előny­dominált,­míg­a­cSKP­vagy­a­magyar­ellenzéki­ pártok­ esetében­ a­ párttagság­ még­ akkor­ is­ jól­ észlelhető­ hátrányokkal­ járt,­ ha­ az önmagában­nem­számított­kihágásnak­vagy­bűntettnek,­hiszen­engedélyezett­pártokról­volt­szó.­ám­azt­mindenki­tudhatta,­hogy­a­kommunistákat­a­rendőrség­megfigyeli, s­ha­bármibe­keveredtek,­házkutatás,­beidézés­stb.­várt­rájuk.5 S­ahogyan­a­cSKP­párttagsága,­úgy­az­ellenzéki­magyar­pártok­tagsága­is­olyan­bélyeg­volt,­amely­miatt­állampolgári­szemponttól­eleve­megbízhatatlannak­tekinteték­az­egyént,­s­bizonyos­állásokba­esélye­sem­volt­bekerülni.

3. 4. 5.

A­törvény­nem­teljesen­illeszkedett­az­érvényes­csehszlovák­jogrendszerbe,­hiszen­olyasvalami­megszüntetését­írta­elő,­ami­önmagában­nem­volt­sem­definiálva,­sem­szabályozva. lipták,­Ľubomír: Slovensko v 20. storočí.­Bratislava,­Kalligram,­1998,­111.­p. Kovács­endre:­Korszakváltás.­Budapest,­magvető,­1981,­112.­p.

Budapest, moszkva és Prága bűvkörében 15 ***

6.

ezt­igazolja,­hogy­amikor­Komáromban­két­ízben­kísérlet­történt­egy­a­szlovákiai­magyarság egészét­ átfogó­ szervezet­ megalapítására­ (magyar­ nemzeti­ Párt­ –­ 1920­ elején;­ magyar népszövetség,­amely­ugyan­nem­kifejezetten­politikai­pártnak­indult­–­1920­őszén),­akkor a­hatóságok­mindkét­kísérletet­hatóságilag­leállították.­ezzel­kapcsolatban­l.­Popély­gyula: Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918– 1925).­Pozsony,­Kalligram,­1995.

Fórum Társadalomtudományi Szemle, XIII. évfolyam 2011/1, Somorja

A­csehszlovák­Köztársaság­pártstruktúrája­a­szélsőbaltól­a­szélsőjobbig­terjedt,­miközben­ a­ rendi-ideológiai­ tagoltság­ mellett­ nemzeti­ szempontok­ szerint­ is­ differenciálódott.­A­békebeli­Ausztria­örökségeként,­ahol­nemzeti­alapon­szerveződött­meg­a­politika,­a­cseh(szlovák)­pártok­(a­szociáldemokratáktól,­a­keresztény-szociálison­és­a­liberálison­át­a­nemzeti­pártokig)­mind­rendelkeztek­szudétanémet­megfelelővel.­Kivételt csehszlovákia­Kommunista­Pártja­képezett,­amely­internacionalista­alapokon­állt,­s­a köztársaság­ valamennyi­ nemzetét­ tömörítette,­ s­ amelyben­ a­ német,­ a­ magyar­ és­ a többi­nemzetiség­képviselete­különösen­hangsúlyos­volt. A­szlovákiai­magyar­pártstruktúra­–­noha­nagy­vonalakban­idomult­ehhez­a­rendszerhez­–­mégsem­tudta­teljes­mértékben­leképezni­a­csehszlovák­és­szudétanémet pártstruktúra­gazdagságát.­ebben­biztosan­belejátszott­a­magyar­közösség­viszonylag kisebb­létszáma­is,­hiszen­a­mintegy­300­ezer­választó­nem­tarthatott­el­annyi­életképes­ pártot,­ mint­ a­ jóval­ nagyobb­ szudétanémet­ lakosság,­ de­ a­ történelmi­ magyar­országtól­örökölt­hagyományok,­illetve­Budapest­hatása­sem­hagyható­figyelmen­kívül. A­ Horthy-rendszer­ ugyanis­ kevésbé­ volt­ nyitott­ és­ liberális­ a­ politikai­ sokszínűséggel szemben,­mint­a­weimari­köztársaság,­s­ez­a­két­kisebbség­(a­magyar­és­a­szudétanémet)­politikai­élete­közötti­különbségben­is­megnyilvánult. A­meglehetős­késéssel­(csupán­1920­elején)­formálódó­szlovákiai­magyar­politikának­ indulásakor­ számos­ alapkérdéssel­ kellett­ szembenéznie,­ amelyek­ közül­ kettő tűnik­igazából­jelentősnek.­Az­első­kérdés­az­volt,­vajon­egységes­politikai­képviselte legyen-e­a­magyar­közösségnek,­vagy­a­politikai­pluralizmus­útjára­lépjen,­a­második pedig­ az,­ hogy­ milyen­ viszonyt­ alakítson­ ki­ a­ csehszlovák­ Köztársasághoz.­ ez­ utóbbi kérdés­azért­is­fontos,­mivel­a­„republikához”­való­viszony­alapvetően­határozta­meg­a magyar­pártok­politizálásának­tartalmi­elemeit­is. Az­ egységes­ vagy­ plurális­ képviselet­ kérdése­ gyorsan­ megoldódott.­ S­ elsősorban nem­azért,­mert­a­csehszlovák­hatóságok­sem­szívesen­vettek­volna­egy­átfogó­etnikai pártot,6 hanem­mert­az­egységes­képviselet­a­szlovákiai­magyar­társadalom­rétegzettsége­miatt­természetellenes­lett­volna,­s­az­erre­irányuló­kísérletek,­beleértve­Szentivány­1925-ös­próbálkozását,­mind­hamvába­holt­elképzelések­voltak.­igaz,­ezek­a­próbálkozások­nem­is­a­teljes­politikai­paletta­összefogására­irányultak,­csupán­a­jobboldal­ egyesítésére,­ a­ baloldali­ mozgalmakat­ eleve­ kihagyták­ belőle.­ éppen­ azért­ az egyesült­magyar­Párt­(emP)­1936-os­létrejöttét­sem­tekinthetjük­a­teljes­magyar­egység­megvalósulásának,­csupán­a­jobboldali­ellenzéki­erők­összefogásának. végül­a­magyar­politikai­közösség­érdekképviseletének­alapvetően­három­különböző­ iránya­ szilárdult­ meg:­ a­ sérelmi­ ellenzéki­ politika,­ az­ aktivista­ kormánytámogató vonal­és­a­bolsevik­internacionalista­megoldás,­ami­a­köztársasághoz­való­viszonyban is­ három­ alapvető­ megközelítést­ eredményezett,­ miközben­ a­ három­ alternatíva­ csak fokozatosan­vált­el­egymástól.

Fórum Társadalomtudományi Szemle, XIII. évfolyam 2011/1, Somorja

16

Simon attila

A­magyar­politika­kezdeti­lépéseit­és­csehszlovákiához­való­viszonyát­magának­a köztársaságnak­ az­ evolúciója­ határozta­ meg.­ A­ csehszlovák­ Köztársaság­ ugyanis­ a cseh­politika­elképzeléseinek­mentén,­a­német,­a­magyar­és­további­más­forgatókönyveket­kizárva,­azokat­negálva­alakult­ki,­ami­automatikusan­hozta­magával­az­akarata ellenére­ kisebbségi­ pozícióba­ került­ közösségek­ elutasító­ magatartását.­ ebben­ az elutasításban­ alapvetően­ egységes­ volt­ a­ csehszlovákiához­ került­ magyar­ kisebbség politikai­érdekvédelme,­legyen­szó­a­szociáldemokratákról­vagy­akár­a­keresztényszocialistákról.­Az­akkor­a­legerősebb­politikai­erőnek­számító,­ám­szervezetileg­széttagolt szociáldemokrácia­ álláspontját­ jól­ illusztrálja­ a­ kassai­ Felső-magyarországi Szociáldemokrata­Párt­magatartása,­amely­csupán­1919­nyarán­hagyta­el­nevéből­a felső-magyarországi­ jelzőt,­ vagyis­ csupán­ ekkor­ helyezkedett­ végleges­ hatállyal­ a csehszlovák­Köztársaság­elfogadásának­álláspontjára.7 Az­azonban,­hogy­a­szlovákiai­magyar­közélet­és­politika­elutasította­törvényesnek elismerni­a­fennálló­helyzetet,­s­azt­csupán­ideiglenesnek­tekintette,­nem­jelentette­az állam­életébe­való­bekapcsolódás­elutasítását,­s­a­politikai­passzivitással­szemben­a szlovákiai­magyar­politikában­kezdettől­fogva­felülkerekedett­az­aktív­bekapcsolódás igénye.­ezt­jelzi­az,­hogy­1918­tavaszán­Pozsony­vármegye­neves­magyar­közéleti­személyiségei­(köztük­Szüllő­géza,­Bittó­dénes­vagy­Bartal­Aurél)­elfogadták­kinevezésüket­a­megye­ideiglenes­törvényhatósági­bizottságába,­és­részt­vettek­annak­munkájában.­igaz,­a­bizottságban­felolvasott­nyilatkozatukban­határozottan­jelezték­azt­is,­hogy a­testület­munkájába­való­bekapcsolódásukat­kizárólag­az­motiválta,­hogy­a­magyarság­érdekit­védjék,­s­részvételük­nem­tekinthető­a­fennálló­helyzet­elismerésének.8 Az­ új­ hatalommal­ való­ együttműködés­ szándékát­ tehát­ a­ döntéshozatalban­ való részvétel­motiválta,­ám­az­ezekben­a­hetekben­kibontakozó­csehszlovák­nemzeti­diktatúra­intézkedései,­s­az,­hogy­a­hatalom­új­birtokosai­nem­szándékoztak­a­köztársaság­szerkezetének­megkonstruálásába­bevonni­sem­a­német,­sem­a­magyar­kisebbséget,­nem­kedveztek­az­együttműködési­szándékoknak.­így­a­szlovákiai­magyar­politika­ alapvetése­ a­ továbbiakban­ is­ az­ önrendelkezési­ joghoz­ való­ ragaszkodás­ útja maradt.­Abban­a­tekintetben­azonban,­hogy­hogyan­kell­értelmezni­az­önrendelkezést, már­eltérések­mutatkoztak­a­jobb-­és­a­baloldal­magatartása­között. Az­ országos­ Keresztényszocialista­ Párt­ (oKP)­ és­ az­ országos­ magyar­ Kisgazda, Földmíves­és­Kisiparos­Párt­alkotta­jobboldali­ellenzék,­mint­azt­Szent-ivány­józsefnek a­trianoni­békeszerződés­ratifikálási­vitájában­elmondott­szavai­is­igazolják,­továbbra is­ ideiglenes­ és­ csak­ az­ erőszak­ útján­ fenntartott­ állapotként­ tekintett­ a­ szlovákiai magyarok­helyzetére:­„Ne felejtsék el, hogy ez az állam at szükségük volt ideállítani egy államot, hogy küzdjön, vérezzen ha kell az ő érdekeikért és az ő imperialista törekvéseikért (…) Sohasem fogjuk elismerni, hogy csonka Magyarország nemzetgyűlése egyedül jogosult volt a ratifikálásra. Magyarország testéről erőszakosan letört országrészeken lakó nép – az a nép, melyet az elvakult hatalombírás önkénye áldozatul vetett oda

7. 8.

Kordíková,­marta:­Adalékok­a­kassai­munkásmozgalom­történetéhez­(1917–1921).­in­Magyarok Csehszlovákiában. Tanulmányok és visszaemlékezések. Bratislava,­ epocha,­ 1969, 95–96.­p. A­magyar­bizottsági­tagok­nyilatkozatát­l.­Angyal­Béla:­Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–1936.­ Somorja–dunaszerdahely,­ Fórum­ Kisebb­ségkutató­intézet–lilium­Aurum­Könyvkiadó,­2004,­3.­sz.­dokumentum,­41.­p.

Budapest, moszkva és Prága bűvkörében 17

9. digitální­knihovna nS­RČS­1920-1925,­Poslanecká­sněmovna –­stenoprotokoly,­25.­schůze, Středa 24. listopadu 1920.­ http://www.psp.cz/eknih/1920ns/ps/stenprot/025schuz/prilohy/priloh02.htm 10. „…mi­ német-magyar­ szociáldemokraták­ töretlenül­ kitartunk­ az­ önrendelkezési­ jog­ mellett, amely­az­egyedüli­garanciája­lehet­a­csehszlovák­Köztársaság­nemzeti­békéjének…”­digitální knihovna nS­RČS­1920-1925,­Poslanecká­sněmovna –­stenoprotokoly,­4.­schůze,­úterý­8. června­1920.­http://www.psp.cz/eknih/1920ns/ps/stenprot/004schuz/s004008.htm 11. Popély­gyula:­i.­m.;­Angyal­Béla:­Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938.­ galánta–dunaszerdahely,­ Fórum Kisebbségkutató­intézet–lilium­Aurum,­2002.

Fórum Társadalomtudományi Szemle, XIII. évfolyam 2011/1, Somorja

– jogosult első sorban sorsa felett intézkedni. Mi pedig ehhez a békéhez semmikor sem adtuk hozzájárulásunkat és semmikor sem fogjuk ezt megtenni. Mi legelemibb emberi jogainktól fosztattunk meg és semmikor sem fogunk sorsunk intézéséről lemondani.”9 A­magyar–német­szociáldemokrácia,­ahol­ekkor­már­javában­dúlt­az­a­hosszan­tartó differenciálódási­ folyamat,­ amelynek­ végeredménye­ a­ baloldal­ kettéhasadása­ volt,­ az államjogi­kérdéseket­illetően­ekkor­még­a­hagyományos­szocdem­sémák­szerint­reagált, s­ a­ magyar­ polgári­ erőkhöz­ hasonlóan­ ők­ is­ kitartottak­ az­ önrendelkezési­ jog­ mellett. Összhangban­azonban­a­szudétanémet­szociáldemokratákkal,­a­Wittich­Pál­által­a­parlamentben­felolvasott­nyilatkozatukban­ők­az­önrendelkezés­jogát­már­az­államon­belüli­megoldásként­értelmezték,­vagyis­ha­közvetetten­is,­de­elismerték­a­csehszlovák­államot,­s­jelezték,­hogy­azon­belül­kívánják­szocialista­harcukat­megvívni.10 A­köztársasághoz­való­viszonyban­az­igazi­differenciálódás­a­követező­években,­a csehszlovák­ állam­ konszolidálódásának­ időszakában­ következett­ be,­ amikor­ is­ az­ új állam­kül-­és­belpolitikai­helyzetének­megszilárdulása,­illetve­a­negáció­politikájának eredménytelensége­a­magyar­politikán­belül­is­új­irányok­megszületését­eredményezte.­A­szudétanémet­kisebbséggel­ellentétben­azonban,­amelyben­az­1925-ös­választások­idejére­már­egyértelműen­a­csehszlovák­többséggel­való­együttműködést­meghirdető,­ún.­aktivista­pártok­kerültek­fölénybe,­s­dominanciájuk­a­harmincas­évek­elejéig meg­is­maradt,­a­szlovákiai­magyar­politika­vezérvonala­végig­a­sérelmi­politizálás­ma­radt.­emellett­azonban­már­megjelent­a­kormánytámogató­aktivizmus,­illetve­csehszlo­vákia­Kommunista­Pártjának­személyében­a­bolsevik­típusú­baloldal­is,­amely­meglehetősen­sajátos­viszonyt­ápolt­a­csehszlovák­államhoz. A­három­irányvonal­közül­–­Popély­gyula­és­Angyal­Béla­munkáinak­köszönhetően11 –­leginkább­a­sérelmi,­ellenzéki­vonal­magatartása­tekinthető­feltártnak,­noha­különösen­ Angyal­ dolgozatai­ azt­ is­ jelzik,­ hogy­ a­ két­ nagy­ ellenzéki­ párt­ (az­ országos Keresztényszocialista­Párt­–­oKP­és­a­magyar­nemzeti­Párt­–­mnP)­közé­korántsem lehet­azonossági­jelet­tenni,­s­a­historiográfia­részéről­szükséges­lenne­a­velük­kapcsolatos­árnyaltabb­pozicionálás.­A­sérelmi­politika­spiritus­rectora­a­húszas­évek­közepétől­ Szüllő­ géza,­ az­ oKP­ elnöke­ volt,­ aki­ az­ ún.­ „budapesti­ politikát”­ szorgalmazta. Szüllő­ felfogásában­ ez­ azt­ jelentette,­ hogy­ az­ érvényes­ államjogi­ elrendezés­ csupán ideiglenes­ érvényű,­ ennélfogva­ a­ szlovákiai­ magyarságnak­ továbbra­ is­ Budapest­ az igazi­ fővárosa,­ s­ politikáját­ is­ Budapest­ érdekei­ szerint­ kell­ folytatnia.­ ennek­ a­ felfogásnak­ a­ jegyében­ az­ oKP­ politikájában­ a­ szlovákiai­ magyarok­ önszerveződésének

Fórum Társadalomtudományi Szemle, XIII. évfolyam 2011/1, Somorja

18

Simon attila

támogatása­fokozatosan­a­háttérbe­szorult,12 mivel­Szüllő­szerint­a­magyar­közösség gazdasági­megerősödése­a­köztársasághoz­való­integrációt­erősítené,­ami­nem­kívánatos.­ez­a­merev­negativizmus­azonban­nem­felelt­meg­a­magyar­társadalom­érdekeinek,­különösen­nem­annak­a­gazdarétegnek,­amely­a­nacionalista­elvek­szerint­végrehajtott­ csehszlovák­ fölreform­ által­ amúgy­ is­ jelentős­ veszteségeket­ szenvedett,­ s amely­ számára­ létkérdés­ volt­ a­ csehszlovák­ gazdasági­ életbe­ való­ integrálódás­ s­ az állami­gazdaságpolitika­által­esetlegesen­felkínált­előnyök­kihasználása. ezt­felismerve­kísérelte­meg­Szent-ivány­józsef­az­1925-ös­parlamenti­választásokon­új­utakra­vezetni­az­ellenzéki­magyar­politikát,­s­próbálta­a­magyar­nemzeti­Pártot a­szudétanémet­pártokhoz­hasonlóan­az­aktivista­táborba­átvinni,­amely­kísérletet­a szakirodalom­hol­reálpolitikának,­hol­pedig­aktivizmusnak­nevezi.13 ez­a­fogalmi­bizonytalanság­leginkább­az­aktivizmusnak­mint­a­két­világháború­közötti­csehszlovák­pártpolitika­egyik­sajátos­jelenségének­a­szlovákiai­magyar­szempontú­feldolgozatlanságából­adódik.­Ha­ugyanis­az­aktivizmust­a­magyar­szakirodalomban­meghonosodott­értelemben,­vagyis­a­kormányzatot­kiszolgáló,­azzal­szemben­feltétlenül­lojális,­sőt­a­nemzeti­ érdekeket­ eláruló­ politikaként­ értelmezzük,­ akkor­ logikusnak­ tűnhet­ Angyal­ Béla ódzkodása­e­fogalom­Szent-iványval­való­összekapcsolását­illetően. Az­aktivizmus­ilyen­értelemben­való­használata­azonban­túlságosan­szűkítő­értelmű­lenne,­s­ahhoz,­hogy­az­mnP­1925­és­1927­közötti­irányváltását­megfelelően­értelmezzük,­a­szudétanémet­aktivizmus­jellegének­megértése­szükségeltetik.­mint­tudjuk, a­ német­ szavazók­ többségét­ maga­ mögött­ tudó­ szudétanémet­ pátok­ egy­ része­ a húszas­évek­első­felében­fokozatosan­az­aktivista­modellhez­sorakozott­fel,­s­1926-tól kormánypozíciót­is­vállalt.14 mint­azonban­Franz­Spina,­a­Bund­der­landwirte­(Bdl)­politikusa­az­aktivista­német­pártok­nevében­1925.­december­18-án­felolvasott­nyilatkozatában­is­kifejtette,­a­kormány­támogatása­nem­jelentett­lemondást­az­önrendelkezési­jogról,­s­nem­jelentette­elfogadását­azoknak­a­sérelmeknek,­amelyeket­a­német népcsoport­csehszlovákiában­elszenvedett.15 A­szudétanémet­pártok­aktivizmusát,­legalábbis­annak­kezdeti­időszakában­tehát­nem­az­érvényes­csehszlovák­rendszer­megerősítéseként­kell­értelmezni,­hanem­olyan­kísérletként,­amely­abból­a­hitből­fakadt, hogy­ a­ rendszert­ belülről,­ aktív­ politikával­ kell­ megváltoztatni.16 Az­ már­ más­ kérdés,

12. Angyal­ Béla:­ Előszó. Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–1936. Somorja–dunaszerdahely,­ Fórum­ Kisebbségkutató­ intézet–lilium­ Aurum, 2004,­30.­p. 13. Angyal­Béla­a­már­említett­kötetében­(Angyal:­Érdekvédelem,­i.­m.­138–152.­p.)­reálpolitikaként­ nevezi­ meg­ Szent-ivány­ kísérletét,­ Szarka­ lászló­ viszont­ aktivista­ kísérletként­ jellemzi.­ l.­ Szarka­ lászló:­ integráció­ és­ együttműködés­ a­ kisebbségpolitikában.­ in­ Bárdi nándor–Simon­ Attila­ (szerk.):­ Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja,­Fórum­Kisebbségkutató­intézet,­2006,­23–39.­p. 14. A­ szudétanémet­ aktivizmus­ történetét­ illetően­ l.­ Kracik,­ jörg:­ Die Politik des deutschen Aktivismus in der Tschechoslowakei 1920–1938. Frankfurt­ am­ main,­ Peter­ lang­ verlag, 1999. 15. digitální­knihovna nS­RČS­1925-1930,­Poslanecká­sněmovna –­stenoprotokoly,­3.­schůze, Pátek­ 18.­ prosince­ 1925.­ http://www.psp.cz/eknih/1925ns/ps/stenprot/003schuz/prilohy/priloh01.htm 16. vö.­Beran,­josef­ladislav:­Odepřená integrace. Systémová analýza sudetoněmecké politiky v Československé republice 1918–1938. Praha,­Pulchra,­212.­p.

Budapest, moszkva és Prága bűvkörében 19

17. Prager Presse,­1931.­március­29.­2.­p. 18. digitální­knihovna nS­RČS­1925-1930,­Poslanecká­sněmovna –­stenoprotokoly,­4.­schůze, Pátek­ 18.­ prosince­ 1925.­ http://www.psp.cz/eknih/1925ns/ps/stenprot/004schuz/prilohy/priloh03.htm

Fórum Társadalomtudományi Szemle, XIII. évfolyam 2011/1, Somorja

hogy­a­csehszlovák­többség­az­állami­szerkezet­megváltoztatására­egyáltalán­nem­volt hajlandó,­s­így­az­aktivizmus­eleve­kudarcra­volt­ítélve. ennek­a­típusú­szudétanémet­aktivizmusnak­az­ismeretében­lehet­csupán­Szentiványi­kísérletét­helyesen­értelmezni,­s­így­érthetőek­meg­a­szintén­aktivista­húrokat pengető­zay­Károly­nyilatkozatai,­amelyekben­a­szlovákiai­magyar­földbirtokos­és­laptulajdonos­ azt­ fejtegette,­ hogy­ az­ aktivizmus­ összeegyeztethető­ az­ ellenzékiséggel.17 Amikor­ tehát­ a­ magyar­ nemzeti­ Párt­ aktivizmusáról­ szólunk,­ azt­ nem­ a­ csánki–cso­mor–Schulcz-féle,­ a­ kormányt­ kiszolgáló­ politikaként,­ hanem­ a­ szudétanémet­ Bdl, dSAP­és­dcv­által­felkínált­minta­követéseként­szükséges­értelmeznünk.­Ha­óvatosan is,­de­ez­a­magatartás­bontakozik­ki­az­1925-ös­választások­nyomán­összeállt­parlamenti­képviselőház­nyitóülésén­elhangzott­Szent-ivány­beszédből­is,­melyben­a­politikus­azt­fejtegette,­hogy­az­mnP­a­„nemzetünk sorsán való siránkozás és a rajtunk esett súlyos jogtalanságok ellen való tiltakozás”18 kudarcát­ látva­ olyan­ reálpolitika­ útjára kíván­lépni,­amely­továbbra­is­a­magyar­kisebbség­önrendelkezési­jogának­elvitathatatlanságára­épül,­de­amely­a­szlovákiai­magyar­közösség­gazdasági­és­politikai­pozícióinak­megerősítését­szolgálja. mint­tudjuk,­a­mnP­aktivista­kezdeményezése­végül­hajótörést­szenvedett,­amibe Prága­ hajthatatlansága­ és­ kompromisszumkészségének­ hiánya­ éppúgy­ belejátszott, mint­az­mnP­felkészületlensége­és­Budapest­nyomása­az­egységes­ellenzéki­politika érdekében.­Azonban­azt,­hogy­ennek­az­elsősorban­gazdasági­érdekek­által­motivált­új politikai­iránynak­volt­létjogosultsága,­nem­csupán­az­mnP-hez­címzett­választói­viszszajelzések­igazolták,­hanem­az­ún.­országos­magyar­Kisgazda­és­Kisiparos­Párt­rövid története­is,­amely­az­1928-as­tartományi­választáson­úgy­is­mintegy­14­ezer­szavazatot­tudott­szerezni,­hogy­csupán­mintegy­egy­hónappal­a­választások­előtt­jelentette­be megalakulását.­ A­ kormányhoz­ való­ közeledés­ útját­ hirdető­ kisgazdapárt­ fellángolása azonban­rövid­életű­volt,­s­történet­végül­is­kudarccal­végződött. Az­ a­ fajta­ aktivizmus­ tehát,­ amely­ úgy­ próbálta­ a­ csehszlovák­ többséggel­ való együttműködést­megvalósítani,­hogy­közben­a­magyarság­alapvető­nemzeti­érdekeihez (közte­az­önrendelkezési­joghoz)­ragaszkodni­kívánt,­s­amely­modell­által­a­szudétanémet­pártok,­ha­nemzetpolitikai­áttörést­nem­is,­de­részeredményeket­azért­értek­el, szlovákiai­magyar­viszonylatban­kudarcot­vallott.­Kialakult­viszont­az­aktivizmusnak­egy másik­típusa,­amely­végleges­formájában­nem­önálló­pártokban­–­hiszen­ebben­a­formában­mint­a­csánki­Aladár­által­alapított­Köztársasági­magyar­Földmíves­Párt­példája­ is­ igazolta,­ életképtelennek­ mutatkozott­ –,­ hanem­ a­ két­ legnagyobb­ centralista csehszlovák­párt,­az­Agrárpárt­és­a­csehszlovák­szociáldemokrácia­keretén­belül­létrejött­magyar­szekciók­révén­szilárdult­meg. Közülük­az­első,­a­csehszlovák­Szociáldemokrata­Párt­magyar­Szervezőbizottsága a­ korábban­ jelentős­ tömegeket­ maga­ mögött­ tudó­ csehszlovák­ Köztársaság­ magyar Szociáldemokrata­ munkáspártjából­ transzformálódott­ át­ 1927-ben,­ miután­ a csehszlovákia­Kommunista­Pártja­(cSKP)­megalakulása­után­szavazóinak­nagy­részét elveszítette,­ s­ az­ 1925-ös­ választásokon­ a­ német­ Szociáldemokráciával­ közös­ listán

Fórum Társadalomtudományi Szemle, XIII. évfolyam 2011/1, Somorja

20

Simon attila

indulva­csúfos­kudarcot­vallott.­A­magyar­szekció­tagságát­részben­azok­az­ős-szociáldemokrata­ szakszervezeti­ szakmunkások­ adták,­ elsősorban­ Kassán,­ Pozsonyban, Komáromban,­akik­nem­mentek­át­a­kommunistákhoz.­Rajtuk­kívül­az­állami­alkalmazottak,­főként­az­oktatásügyben­dolgozók­–­bár­esetükben­talán­nem­a­szociáldemokrata­ hagyományok,­ hanem­ sokkal­ inkább­ az­ állam­ felől­ feléjük­ érkező­ elvárásokhoz való­alkalmazkodás­s­persze­a­demokratikus­viszonyok­megbecsüléséből­fakadó­hála volt­a­motiváció­–­alkották­a­szekció­bázisát. A­ csomor­ istván­ vezette­ földműves­ pártból­ 1926-ban­ az­ Agrárpártba­ beolvadva, annak­ szerves­ részeként­ tovább­ működő­ agrárpárti­ magyar­ szekció­ mögé­ pedig­ a magyar­nemzeti­Párt­érdekérvényesítő­erejében­csalódott,­s­állami­dotációt­remélő­kisgazdák,­ illetve­ a­ földhöz­ jutásban­ reménykedő­ szegényparasztság­ sorakozott­ fel­ na­gyobb­számban. A­ két­ magyar­ szekció­ az­ anyapárt­ kegyéből,­ annak­ költségvetéséből­ működött,­ s mint­a­központ­számára­jelentőséggel­nem­bíró­appendix,­az­anyapárt­politikájára­szinte­semmiféle­befolyással­nem­bírt.­ez­viszont­automatikusan­vonta­maga­után­a­saját arculat­hiányát­s­egyben­olyan­döntések­felvállalását­is,­amely­által­ezek­a­formációk nem­tudták­hitelesen­képviselni­a­magyar­közösséget.­létjogosultságukat­az­anyapárt felé­ folyamatosan­ igazolni­ akarván,­ politikai­ kommunikációjuk­ középpontjába­ a csehszlovák­Köztársaság­iránti­lojalitás­került,­a­szudétanémet­aktivistákkal­ellentétben­viszont­az­önrendelkezési­joghoz­való­ragaszkodást­feladták.­ez­a­fajta­feltétel­nélküli­lojalitás­egyben­a­revízió­határozott­elvetését­is­jelentette,­bár­ebben­a­tekintetben a­csomorék­agrárfrakciójának­meglehetősen­intranzigens­revízióellenes­álláspontjával szemben­a­szociáldemokraták­megengedőbbek­voltak,­s­azt­hangsúlyozták,­hogy­nem elvből­utasítják­el­azt,­hanem­a­Horthy-rendszer­jellege­miatt,­illetve­azért,­mert­a­revízió­a­fasizmust­erősítené:­„A revízió számunkra idegen gondolat, mert a mai Magyarországon olyan reakció van, amiből nem kérünk.”19 A­két­aktivista­szekció­ugyan­igyekezett­felvállalni­a­magyar­kisebbség­érdekvédelmét,­követelései­azonban­sokszor­formálisak­voltak,­s­az­érvényes­nemzetállami­kereteken­belül­maradtak,­tehát­a­magyar­ellenzékkel,­sőt­a­német­aktivistákkal­ellentétben­ nem­ kívánták­ a­ köztársaság­ nemzetiségi­ szerkezetének­ átformálását.­ Súlyta­lan­ságukat­jelzi­azonban,­hogy­a­kormányzat­iránti­elkötelezettségük­ellenére­sem­tudtak eredményeket­felmutatni,­s­az­első­köztársaság­20­éve­alatt­egyetlen­magyar­politikus sem­tudott­kormányzati­pozícióba­kerülni. A­negativista­ellenzék­és­a­lojális­aktivisták­mellett­a­harmadik­politikai­pólust­a­iii. internacionálé­szekciójaként­működé­csehszlovákia­Kommunista­Pártja­(cSKP)­jelentette.­Az­1921­elején­a­fenyőházi­konferencián­szervezetileg­is­létrejött­szlovák­kommunista­mozgalomban­a­magyar­munkásság­jelentős­szerepet­játszott,­hiszen­a­cSKP szlovákiai­szervezete­valójában­a­csehszlovák­szociáldemokrácia­bolsevik­szárnyának (amelyben­szép­számmal­képviseltették­magukat­a­kassai­magyarok­is)­és­a­pozsonyi központú­szlovákiai­magyar­marxista­baloldal­összeolvasásából­alakult­ki.20 S­bár­pontos­adatokkal­erre­nézve­nem­rendelkezünk,­a­magyar­kommunisták­a­szlovákiai­tag-

19. Csehszlovákiai Népszava,­ 1933.­ június­ 16.­ ne­ a­ halál,­ hanem­ az­ élet­ szava­ irányítsa­ a népek­sorsát! 20. Provazník,­ dušan:­ Robotnícke hnutie v Bratislave 1918–1929.­ Bratislava,­ Slavín,­ 1969, 130–131.­p.

Budapest, moszkva és Prága bűvkörében 21

*** A­szlovákiai­magyar­választók­magatartását­és­a­három­fentiekben­jelzett­politikai­stratégia­egymáshoz­való­viszonyát­illetően­történetírásunk­a­legtöbb­kérdést­máig­megválaszolatlanul­hagyta.­egzakt­módon­végrehajtott­kutatások­hiányában­máig­nem­feltárt­a­magyar­választók­megoszlása­sem,­bár­alapvető­tendenciák­azért­megfogalmazhatók.24 Az­első,­1920-as­parlamenti­választások­az­akkor­még­magát­ellenzékiként­és az­ önrendelkezési­ jog­ híveként­ megfogalmazó­ szociáldemokrácia­ sikerét­ hozta­ a 21. uo.­118.­p. 22. idézi­Plevza,­viliam:­A CSKP nemzetiségi politikája.­Bratislava,­madách,­1983,­171.­p. 23. digitální­knihovna nS­RČS­1929-1935,­Poslanecká­sněmovna –­stenoprotokoly,­88.­schůze, pátek 28. listopadu 1930.­ http://www.psp.cz/eknih/1929ns/ps/stenprot/088schuz/prilohy/priloh04.htm 24. erre­az­első­kísérlet­Angyal­Béla­nevéhez­fűződik.­l.­Angyal­Béla:­A­csehszlovákiai­magyarság­választói­magatartása­a­két­világháború­között.­Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3.­évf.­(2001)­1.­sz.­3–48.­p.

Fórum Társadalomtudományi Szemle, XIII. évfolyam 2011/1, Somorja

ság­mintegy­1/3-át­tehették­ki.­A­cSKP­mögé­beálló­magyarok­között­jelentős­számban voltak­a­nacionalista­szempontok­szerint­végrehajtott­földreform­kárvallottjai,­a­magyar falu­legszegényebb­rétege,­akik­esetében­a­párt­erős­demagógiával­áthatott­szociális programja­volt­a­meghatározó. nem­kevés­vonzerővel­azonban­a­cSKP­nemzetiségi­politikája­is­hathatott­a­magyar választókra,­hiszen­moszkva­direktíváival­összhangban­a­cSKP­támogatta­a­nemzetiségek­önrendelkezési­jogát.­igaz,­az­önrendelkezési­jog­támogatása­esetükben­sokkal inkább­csak­elvi­kinyilatkozatás­volt,­mintsem­politikai­gyakorlat.­A­húszas­évek­elején különösen­ az­ egykori­ szociáldemokrata­ struktúrákban­ (s­ ezt­ képviselte­ a­ párt­ akkori erős­ embere,­ Bohuslav­ Šmeral­ is)­ volt­ meghatározó­ az­ a­ vélemény,­ hogy­ csehszlo­vákiát­realitásként­kell­elfogadni,­az­önrendelkezési­jogot­pedig­csupán­annak­függvényében­támogatni,­hogy­az­erősíti-e­a­demokráciát­és­szocializmust.21 vagyis­a­gyakorlatban­elutasították­a­szlovák–magyar­határ­revízióját. 1925­és­1934­között­a­cSKP-n­belül­is­lezajlott­a­bolsevizálás­folyamata,­amelynek jegyében­a­csehszlovák­párt­is­teljesen­igazodott­a­Komintern­irányvonalához.­innentől kezdve­a­cSKP­a­kommunikációjában­a­versailles-i­rendezést­elutasította,­csehszlo­vá­kiát­imperialista­államként,­a­népek­börtöneként­interpretálta.­A­nemzetiségek­önrendelkezése­mellett­azok­elszakadási­joga­is­megjelent­a­párt­programjában:­„Követeljük a szlovák és a magyar nép különválásig terjedő önrendelkezési jogát. Ez annyit jelent, hogy szembehelyezkedünk azzal, hogy a szlovák és a magyar nemzet játékszer legyen az imperialista hatalmak kezében, s hogy vásári lócsiszárokként alkudozzanak a bőrére a csehszlovákiai és a magyarországi urak, akik erőszakkal kényszerítik arra, hogy az adott pillanatban erősebb imperialista selma jobbágya legyen. Azért harcolunk, hogy a szlovák és a magyar nemzetnek joga legyen eldöntenie a saját sorsát, élete módját, joga legyen akár különválni az államtól, ha nem akar a határai között élni.”22 ez­azonban­ismét­csak­inkább­elvi­jelentőséggel­bírt,­a­szlovák–magyar­államhatár­revízióját határozottan­elutasították,­Steiner­gábor­megfogalmazása­szerint:­„a magyar dolgozók soha nem ismerték el a trianoni imperialista békediktátumot, tehát nem ismernek el semmiféle revíziót sem…”23

Fórum Társadalomtudományi Szemle, XIII. évfolyam 2011/1, Somorja

22

Simon attila

magyar­választók­között.­A­bolsevik­típusú­baloldal­kiválása­s­magyar­szociáldemokraták­dezorientációja­miatt­a­húszas­évek­elejétől­már­egyértelműen­a­sérelmi­politikát folytató­jobboldali­magyar­pártok­megerősödése­volt­megfigyelhető;­ezek­a­következő három­parlamenti­választáson­(1925,­1929,­1935)­a­magyar­szavazatoknak­valamivel több­mint­a­felét­be­tudták­gyűjteni.­A­második­legnépszerűbb­lehetőségnek­a­cSKP bizonyult,­az­aktivisták­pedig­végig­a­legkevésbé­népszerű­alternatívának­bizonyultak. A­további­kérdések­egyike­az,­hogy­milyen­volt­a­távolság­az­egyes­irányok­között, illetve­ hogy­ a­ választók­ számára­ volt-e­ átjárhatóság­ az­ egyes­ alternatívák­ között.­ A három­politikai­irány­között­szorosabb­kapcsolatok­csak­nehezen­lennének­kimutathatóak.­ Ha­ a­ csehszlovák­ államhoz­ és­ annak­ szerkezetéhez­ való­ viszonyt­ szemléljük, akkor­az­egyik­oldalon­az­azt­teljes­mértékben­támogató­aktivista­szekciók­és­az­azzal teljes­oppozícióban­levő­sérelmi­ellenzék­és­kommunisták­között­áthidalhatatlan­szakadék­tátongott.­Ha­viszont­a­parlamentáris­demokrácia­iránti­elkötelezettségüket­vizsgáljuk,­akkor­az­azt­elfogadó­aktivisták­és­a­sérelmi­ellenzék­(amely­ugyan­a­csehszlovák­ demokrácia­ kétarcúságát­ sokat­ bírálta)­ kerül­ egy­ oldalra,­ és­ a­ kommunisták­ a másikra.­A­revízió­kérdésében­viszont­az­azt­támogató­ellenzékkel­az­aktivisták­és­a cSKP­állnak­szemben,­noha,­mint­azt­jeleztük,­a­kommunisták­az­érvényes­határokat sem­helyeselték. Ami­az­egyes­irányok­közötti­átjárhatóságot­illeti,­a­három­diametrálisan­eltérő­ideológia­ellenére­a­választók­szintjén­az­átvándorlás­nem­volt­rendkívüli.­ennek­lehetőségét­alapszinten­az­teremtette­meg,­hogy­mindhárom­irány­(tehát­nemcsak­a­jobboldali­ ellenzék,­ hanem­ a­ kommunisták­ és­ az­ aktivisták­ is)­ erős­ nemzeti­ demagógiával fordultak­a­választói­tömegek­felé.­A­jelenlegi­ismereteink­alapján­az­oda-vissza­való átjárás­ legkevésbé­ a­ kommunisták­ és­ az­ aktivisták­ között­ volt­ gyakorlat.­ A­ sérelmi ellenzék­és­a­kommunisták­közötti­átjáráshoz­viszont­jó­alapot­teremtett­a­csehszlovák nemzetiségi­politika­mindkét­irányra­jellemző­elutasítása.­Az­aktivista­tábor­szavazóit viszont­ sok­ esetben­ valamiféle­ gazdasági­ érdek­ (munkahely,­ állami­ dotációk­ stb.) kötötték­pártjukhoz,­a­közvetlen­előnyök­megszűnése­viszont­nagyon­gyorsan­a­szavazók­ elpártolását­ s­ az­ ellenzékhez­ való­ átállását­ eredményezhette.­ A­ fentiek­ tehették lehetővé­azt,­hogy­1938-ban­oly­gyorsan­megteremtődött­az­egyesült­magyar­Párt­által szorgalmazott­ magyar­ egység.­ mégpedig­ úgy,­ hogy­ először­ a­ nemzetiségi­ kérdésre megfelelő­ válaszokat­ adni­ nem­ tudó­ cSKP­ szavazói­ pártoltak­ át­ az­ emP-hez,­ majd pedig­a­müncheni­válság­időszakában­az­aktivisták­is­csatlakoztak­az­egységes­magyar táborhoz. A­ pártok­ közötti­ átjárhatóságnak­ transzparens­ példáját­ nyújtja­ a­ korabeli­ közélet két­neves­személyiségének,­dzurányi­lászlónak­és­vass­lászlónak­az­életpályája­is.­Az első­a­Prágai Magyar Hírlap (PmH),­vagyis­az­ellenzéki­pártok­vezető­újságírójából­lett az­aktivista­Magyar Újság főszerkesztője­és­a­Prágával­való­megegyezés­egyik­fő­szószólója.­vass­lászló­ezzel­szemben­a­kommunista­Magyar Naptól­igazolt­át­az­ellenzéki­ PmH-hoz,­ s­ támadta­ ott­ tovább,­ igaz,­ már­ más­ ideológiai­ háttérrel,­ a­ csehszlovák nemzetiségi­politikát. Összességében­elmondható,­hogy­a­korabeli­magyar­pártpolitika­számos­aspektusa­máig­feltáratlan.­Az­aktivista­vonal­kutatása­még­csak­most­kezdődött,­a­baloldalt újból­fel­kell­fedezni­s­immár­a­marxista­sémáktól­megszabadulva­újra­kell­írni­történetét,­s­szükségesnek­látszik­az­ellenzéki­pártok­eddiginél­mélyebb,­a­Budapesthez, Prágához,­sőt­egymáshoz­fűződő­viszonyának­a­vizsgálata­is.

Budapest, moszkva és Prága bűvkörében 23 ATTilA Simon under­the­Spell­of­Budapest,­Prague­and­moscow.­The­Alternatives­of­the­Policies of­ Hungarians­ in­ Slovakia­ –­ from­ Activism­ to­ the­ Policies­ of­ Budapest­ –­ in­ the interwar­Period

Fórum Társadalomtudományi Szemle, XIII. évfolyam 2011/1, Somorja

This­study­examines­the­alternatives­of­the­policies­of­Hungarians­in­Slovakia­in the­ interwar­ period.­ examining­ the­ role­ of­ the­ Hungarian­ parties­ in­ Slovakia,­ it must­be­concluded­that­the­political­life­of­the­Hungarian­community­(as­again since­ 1989)­ was­ characterized­ by­ a­ real,­ existing­ multiparty­ system.­ The representation­ of­ interests­ of­ the­ Hungarian­ political­ community­ basically­ had three­ firm­ directions:­ the­ oppositional­ politics­ of­ grievance,­ the­ ministerialist activist­ line­ and­ the­ Bolshevik­ internationalist­ solution.­ in­ the­ aspect­ of­ the relationship­towards­the­republic,­these­alternatives­resulted­also­in­three­basic approaches,­while­the­three­alternatives­separated­gradually.­As­for­the­electoral behaviour­of­the­Hungarians­in­Slovakia­and­the­mutual­relationship­of­the­above mentioned­three­political­strategies,­historiography­leaves­most­of­the­questions unanswered.­ in­ default­ of­ an­ exact­ research,­ the­ distribution­ of­ the­ Hungarian voters­is­not­known­yet,­although­the­basic­trends­can­actually­be­formulated.

Fórum Társadalomtudományi Szemle, XIII. évfolyam 2011/1, Somorja

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

7.8.2007

20:13

Page 99

POPÉLY GYULA Magyar oktatásügy a Felvidéken 1918–1938

GYULA POPÉLY HUNGARIAN PUBLIC EDUCATION

IN THE

UPPER LAND 1918–1938

371(=511.141)(437.6)”1918/1938” 376.7(=511.141)(437.6)”1918/1938”

Hungarian public education in Slovakia. Elementary schools. Secondary Schools. Universities.

1. Mi történt a magyar államiság összeomlása után? A háborús összeomlás idején a magyar tanügyi kormányzat egyáltalán nem volt – nem is lehetett – felkészülve a Felvidék cseh megszállására, ezért az északi várme− gyék pedagógusainak többezres nagyságrendű tömegei többnyire mindenféle eliga− zítás nélkül sodródtak a nagy felfordulásban. Központilag kibocsátott rendeletek vagy utasítások nem léteztek, bár az egyes vármegyék állami tanfelügyelői helyen− ként megpróbálták bizonyos egységes irányelvekkel megszabni vármegyéik állami tanítóinak magatartását. Mivel a magyar katonaság és karhatalom 1918 decemberében – bízva Károlyiék pacifizmusában és antantbarátságában – minden ellenállás nélkül feladta a felvidé− ki vármegyéket, a benyomuló „csehszlovák” katonai alakulatokat és a nyomukban megjelenő polgári hatóságokat már semmi nem tarthatta vissza attól, hogy kényük− re−kedvükre űzhessék el szolgálati helyükről a magyar közalkalmazottakat, köztük a magyar pedagógusokat. A megszállással mindenütt kezdetét vette a magyar intéz− mények, mindenekelőtt az iskolák felszámolása, a magyar pedagógusok tömeges elbocsátása, sőt menekülésre kényszerítése. A szerveződő csehszlovák államhatalom a megszállt Felvidéken a magyar iskola− hálózat leépítését és visszafejlesztését, illetve ezzel párhuzamosan a „csehszlo− vák” tannyelvű iskolák gyors szaporítását tartotta egyik legsürgősebb feladatának. E nagy átalakulásnak Anton Štefánek, az 1918 decemberében Zsolnán felállított Szlovákiai Tejhatalmú Minisztérium Iskolai és Nemzetművelődésügyi Referátusának (Referát školstva a národek osvety Ministerstva s plnou mocou pre správu Sloven− ska) vezetője volt a konkrét végrehajtója.1 A cseh megszállás után a tömegméretű nyelvi váltás egyformán sújtotta mind a népfőiskolai tanintézeteket, mind a középiskolákat. Pedig kezdetben feltételezni le−

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

100

7.8.2007

20:13

Page 100

Popély Gyula

hetett, hogy az önmagát demokratikusnak hirdető államhatalom legalább a népfőis− kolák vonatkozásában gondoskodni fog a méltányos rendezésről. Megfelelő törvényes szabályozás hiányában az impériumváltás utáni Szlovákiá− ban teljes mértékben a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium, illetve annak Iskolai és Nemzetművelődésügyi Referátusa kényétől függött a magyar iskolahálózat leépíté− sének mértéke és üteme. A magyar tanítók és tanárok egy tetemes hányada – amint arra már utaltunk – eleve be sem várta a cseh megszállást, hanem a visszavonuló magyar katonasággal, karhatalommal és közigazgatással együtt „önként” távozott szolgálati helyéről. A minden nehézség és megpróbáltatás ellenére helyben maradt pedagógusoktól a fokozatosan konszolidálódó új államhatalom állami hűségeskü letételét követel− te. Ezt a magyar tanítók és tanárok 1919−ben tömegesen tagadták meg, arra való hivatkozással, hogy a nemzetközi jog értelmében a csehek által megszállt Felvidék még mindig Magyarország részét képezi. Az esküt megtagadó magyar pedagóguso− kat azonnal megfosztották hivatásuk gyakorlásának lehetőségétől, és a legtöbb esetben kiutasították őket a köztársaság területéről.2 A hatalomváltás Prokrusztész ágyában vergődő felvidéki magyar iskolafenntartók – velük együtt az egyes tantestületi közösségek – többnyire példás helytállással vál− lalták a megpróbáltatásokat, és mindent megtettek annak érdekében, hogy az im− périumváltás hányatott időszakát az elszakított magyarság iskolái minél nagyobb számban túléljék. Az 1919. év nyarán és őszén ugyanis még élt a remény, hogy a bel− és külpolitikai konszolidáció után idővel majd érvényesülni fog az állam fennen hirdetett demokratikus rendszere, amely a magyar iskolahálózat további csorbítat− lan fenntartását is biztosítani fogja mindenütt, ahol erre igény mutatkozik. A csehszlovák államhatalom azonban a Felvidéken 1920 nyarára oktatáspolitikai szempontból teljes tabula rasát csinált. A békekonferencia megnyitásának idején – 1919. január 18−án – Csehszlovákia már birtokában volt az igényelt magyarországi területeknek. A trianoni békediktátum aláírásának napján – 1920. június 4−én – pe− dig Csehszlovákiában már javában működött a választott parlament, megszülettek a magyarellenes földreformtörvények, megtörtént a régi magyar közalkalmazottak le− cserélése, kisajátították a magyarság kulturális és közművelődési intézményeit, ro− mokban hevert a magyar oktatásügy, sőt számolni lehetett a hatalom újabb és újabb magyarellenes lépéseivel. A magyar iskolák garmadájának nyelvi átalakításával és a régi tanszemélyzet nagy részének lecserélésével a Felvidéken működő magyar pedagógusok tetemes része állástalanná vált. Az elbocsátott tanítók és tanárok rendszerint háromhavi fi− zetésüknek megfelelő végkielégítést kaptak. A hatalom ezen túlmenően már nem volt hajlandó gondoskodni róluk és családjukról, miáltal sokszor a legnagyobb nyo− morba taszította őket. Ezért aztán a legtöbb elbocsátott pedagógus családostul tá− vozott a maradék Magyarország területére. Olyanok is akadtak azonban, akik min− den nehézség ellenére helyben maradtak, és várták az idők jobbra fordulását. A ha− talom azonban idővel ezek közül is nagyon sokat kiutasított a Csehszlovák Köztár− saság területéről. Az állásvesztésből és a kiutasításokból eredő személyi és családi tragédiák a megszálló hatalom közegeit azonban már egyáltalán nem érdekelték. A legfőbb gondjukat ebben a vonatkozásban az jelentette, hogy valamilyen módon sikerüljön

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

7.8.2007

20:13

Page 101

Magyar oktatásügy a Felvidéken 1918–1938

101

megbirkózniuk a tömeges elbocsátás következtében beállt óriási mértékű pedagó− gushiánnyal, s újra beindítani a kisajátított magyar iskolák működését, természete− sen már „csehszlovák” nyelven. Ezt a feladatot a tanügyi kormányzat a cseh ország− részekből a megszállt Felvidékre átirányított pedagógusokkal próbálta megoldani, több−kevesebb sikerrel. És persze a beözönlő cseh tanítók és tanárok egyúttal a „csehszlovákosítás” legfontosabb bázisát is jelentették az akkor még túlnyomóan magyar jellegű felvidéki városokban.3 A magyar iskolák igazgatóiról, tantestületeiről és iskolafenntartóiról nagy általá− nosságban elmondható, hogy azok az ellenük alkalmazott presszióval szemben elő− szeretettel hivatkoztak különböző jogi alapelvekre. Ilyen volt például a felekezeti is− kolák autonóm jellege, a tanítás nyelvének az iskolafenntartó által való megállapít− hatósága, de mindenek előtt az a tény, hogy 1919–1920−ban a csehek által meg− szállt Felvidék nemzetközi jogilag még nem volt a csehszlovák állam részének tekint− hető. A hatalom illetékeseihez benyújtott folyamodványokban és panaszokban aránylag gyakran történt hivatkozás ezekre a posztulátumokra, bár az is igaz, hogy a fölényes győzteseket az ilyen „jogi szőrszálhasogatások” nem nagyon érdekelték. A Felvidék iskolai magyartalanításának, valamint az oktatásügy „csehszlovák” nemzeti vágányokra való átállításának folyamata az adott körülmények között az 1919/1920−as tanév végére már csaknem befejezett ténynek volt tekinthető. Az ál− lamhatalom valóban „forradalmi” módon oldotta meg a nagy átrendeződéskor fel− merülő problémákat. Nem zavartatta magát holmi jogi és erkölcsi skrupulusokkal; nem riadt vissza sem a felekezeti iskolák államosításától, esetleg azok felszámolá− sától, sem a tanintézeti alapítványok elkobzásától, sem a pedagógusok tömeges el− bocsátásától és azok koldusbotra juttatásától, sem az egyes iskolák tannyelvének erőszakos megváltoztatásától.4 A Felvidék hagyományosan Magyarország egyik legtermékenyebb kultúrtalaja volt. Alig két évvel az impériumváltás után ez a kultúrtalaj letaroltan, elszigetelten és halálraítélten adta át testét a rajta egyre inkább elburjánzó, idővel gyűlölködést és emberi lealjasodást termő vadhajtásoknak.

2. Az alkotmányos korszak első évei (1920–1925) Az 1920. esztendőt méltán nevezhetjük a Csehszlovák Köztársaság viszonylagos konszolidálása évének mind bel−, mind pedig külpolitikai viszonylatban. Az 1920. évi áprilisi parlamenti választásokon a magyar pártok is elindították jelöltjeikre, aminek eredményeképpen a május 26−án összeülő Nemzetgyűlésben már magyar képvise− lők és szenátorok is helyet foglaltak. A magyar tanintézetek ellen foganatosított atrocitások az alkotmányosság beáll− tával és a rendes választott Nemzetgyűlés munkájának folyamatossá válása után sem szűntek meg. A hatalom továbbra is kíméletlenül fellépett a magyar iskolák el− len, ha azt valós vagy vélt érdekei úgy kívánták. A csehszlovák polgári és rendőri ha− tóságok egyaránt megfigyelés alatt tartották a magyar iskolafenntartókat, az iskola− székeket, a magyar szülői társadalom vezéregyéniségeit, a magyar pedagógusokat, de besúgóhálozatukkal még a magyar középiskolás diákságot is szigorú ellenőrzés alatt tartották.5

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

102

7.8.2007

20:13

Page 102

Popély Gyula

A felvidéki magyar iskolákra leselkedő veszély, valamint a magyar oktatásügy nyilvánvaló sérelme ellenére a magyar nemzeti közösség ragaszkodása anyanyelvi iskoláihoz ezekben az években még töretlen volt. A húszas évek elején a magyar elemi, polgári, közép− és szakiskolák – már ahol az államhatalom nem számolta fel azokat – mindenütt szinte túlzsúfoltak voltak. A nem anyanyelvi iskolákba járó ma− gyar gyermekek túlnyomó többsége ekkor még saját vagy szülei akarata ellenére kényszerült idegen iskolába. A városok többsége ugyanis vagy teljesen megszüntet− te a magyar iskolát, vagy ha azt meg is hagyta, kapacitása rendszerint nem volt ele− gendő valamennyi érdeklődő magyar gyermek befogadására. Az állami élet és a belső politikai helyzet viszonylagos konszolidálása után – az alkotmányos korszak beköszöntét követően – a Csehszlovák Köztársaságban töb− bek között már a valós iskolaügyi állapotok összegező számbavételére is sor kerül− hetett. Csakis ezáltal volt hitelt érdemlően feltérképezhető az impériumváltás alatt és közvetlenül az után bekövetkezett romlás mértéke. A szlovákiai magyar elemi népiskolákra vonatkozóan az 1921/1922−es tanévről rendelkezünk az első hiteles és megbízható statisztikai kimutatásokkal. A prágai Állami Statisztikai Hivatal felmé− rése szerint ebben a tanévben Szlovákiában összesen 727 magyar tannyelvű elemi népiskola volt, amelyet 101 268 gyermek látogatott. Ezek zömmel felekezeti isko− lák voltak. Az összesen 616 felekezeti iskolából 354 volt római katolikus, 11 görög katolikus, 192 református, 29 evangélikus, 30 pedig zsidó iskola. A 111 nem fele− kezeti elemi népiskolából 75 volt állami, 32 községi, 4 pedig a magániskolák szá− ma.6 Az 1920/1921−es tanév végére a magyar középiskolai hálózat leépülése is elő− rehaladott állapotba jutott, bár a mélypontot ezen a téren majd csak az évtized kö− zepe jelentette. A jelzett tanév végén Szlovákiában összesen négy önálló magyar kö− zépiskola volt: Komáromban, Érsekújvárott, Ipolyságon és Rimaszombatban. Továb− bi három középiskolának volt teljes magyar tagozata: Pozsonyban, Kassán és Lo− soncon. Csonka – kihalásra ítélt magyar középiskolai tagozatok voltak még Pozsony− ban, Léván, Rozsnyón, Kassán és Eperjesen. Az önálló magyar középiskolákat és a teljes és csonka magyar tagozatokat látogató tanulók száma 4563 volt. A szorosabb értelemben vett középiskolák leépítése mellett a különböző rendel− tetésű egyéb középfokú szakiskolák felszámolása is megtörtént. Ezek közül is főleg a tanítóképző intézetek likvidálása jelentett pótolhatatlan hiányt. Az 1920/1921−es tanév végére Szlovákiában egyetlen ilyen jellegű iskola maradt fenn, a Szent Orso− lya−rendi apácák tanítóképző intézete Pozsonyban. Férfi tanítóképző egy sem maradt.7 A Felvidék magyar lakossága nem szemlélte csendes tudomásvétellel és bele− nyugvással anyanyelvi iskoláink folyamatban lévő drasztikus leépítését. Tenni ugyan nem sokat tudott az államhatalom önkényes magyarellenes megnyilvánulásaival és a saját jogi normáit is figyelmen kívül hagyó intézkedéseivel szemben, de legalább megpróbált tiltakozni e jogtiprások ellen. A statárium és a katonai diktatúra meg− szüntetése után a városokban tüntetéseket és nagygyűléseket szerveztek a magyar iskolák védelmében, de a sérelmet szenvedett falusi magyar lakosság is elégedet− lenkedett. Szülői duputációk sűrűn kilincselgettek a zsupáni hivatalokban, a pozso− nyi Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium Iskolaügyi Referátusán, a prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődésügyi Minisztériumban, sőt a köztársasági elnöki irodában is.

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

7.8.2007

20:13

Page 103

Magyar oktatásügy a Felvidéken 1918–1938

103

Az 1920−ban sorozatban megnyilvánuló iskolavédő tiltakozások a felvidéki ma− gyarságnak szinte valamennyi társadalmi rétegét és csoportját aktivizálták. Látvá− nyos megmozdulásokra azonban mindenekelőtt ott került sor, ahol az iskolabezárá− sok következtében jelentős számú magyar népesség maradt anyanyelvi iskola nél− kül. Persze az aktív megmozdulásoknak az is egyik elengedhetetlen feltétele volt, hogy az érintett helységben létezzen egy olyan politikai, társadalmi vagy felekezeti hatóerő, amely képesnek bizonyul irányítani a magyar lakosság spontán elégedet− lenségét. Az iskolavédő akciók szervezői a legtöbb esetben a helyi egyházi közössé− gek vezetői, esetleg a folyamatosan alakuló, illetve már létező magyar politikai párt− szervezetek voltak.8 A felvidéki magyar pártok vezetői és parlamenti képviselői nagyon gyorsan kény− telenek voltak tudatosítani, hogy a nemzeti kisebbségvédelmi szerződésben biztosí− tott, a Népszövetség által garantált – de a köztársaság alaptörvényeibe is beépített – kulturális jogok tiszteletben tartását remélni a csehszlovák államhatalomtól sem− miképpen sem indokolt. Az élesebb szemű megfigyelők már a húszas évek első felében regisztrálták a csehszlovákiai magyar iskolai nevelés nemzeti szempontú hiányosságait, és azt al− kalomadtán nyilvánosan is szóvá tették. Azon senki nem lepődött meg, hogy a „csehszlovák” tannyelvű iskolák kimondottan magyarellenes szellemben tanítottak és neveltek, annál fájóbb volt azonban tapasztalni, hogy fokozatosan a magyar tan− nyelvű iskolákból is kivész a magyar öntudatra és nemzetszeretetre való nevelés. A tanfelügyelők mindenütt árgus szemekkel figyelték a magyar tanítókat, és éberen őr− ködtek afelett, nehogy úgymond „magyar nacionalista” szellemben neveljék a reá− juk bízott gyermekeket. A magyar ellenzéki politikusok véleménye szerint – ezt a ma− gyar sajtó is fennen hangoztatta – a „családi tűzhelynél” kell beoltani a magyar gyer− mekekbe és serdülőkbe a magyar nemzeti öntudatot, a nemzetükhöz való ragaszko− dást. A „családi tűzhely” azonban nem volt képes valamennyi magyar iskolás gyermek esetében pótolni a nemzeti szempontból hiányos iskolai nevelést. Bár a kisebbsé− gi helyzet kezdetétől tanúi lehetünk egy erős nemzeti töltetű, sok esetben szinte túl− dimenzionált, dacos magyarságtudat kifejlődésének is tanulóifjúságunk körében, ezzel párhuzamosan a csökkentett intenzitású nemzeti érzés, a közömbösség, az alacsonyabbrendűségi komplexus és ezáltal a megalkuvásra való hajlandóság is kezdett egyre inkább tért hódítani a talajt vesztett és sokszor meghasonlott lelkisé− gű felvidéki magyar ifjúságban. Sokan utat tévesztettek a kilátástalannak tűnő ki− sebbségi magyar világban. Világnézeti zavar és nemzeti tájékozatlanság nem egy esetben okozott belső meghasonlást a felnövekvő új magyar generáció soraiban.9 A kisebbségi sors tehát egyrészt nemzeti éleslátásra nevelt, másrészt azonban a nemzeti tudatferdülések veszélyeit is magában hordozta.

3. A csehszlovák hatalmi önkény és a magyar nemzeti önvédelem a köztársaság oktatáspolitikájában A húszas évek közepére már senkinek nem maradtak illúziói a csehszlovák állam− hatalomnak a nemzeti kisebbségekkel szemben alkalmazott diszkriminatív oktatás− politikája iránt. A helyzet azonban sem a német, sem a rutén, sem pedig a lengyel

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

104

7.8.2007

20:13

Page 104

Popély Gyula

nemzeti közösségek vonatkozásában nem volt annyira elszomorító, mint a magyar− ság esetében. A húszas évek első felében beállt különböző változások után az évtized közepén – konkrétan az 1925/1926−os tanévben – a szlovákiai magyarságnak volt négy önál− ló középiskolája, nevezetesen Komáromban, Ipolyságon, Rimaszombatban és Po− zsonyban (az Orsolya−rendi apácák tanítóképző intézete). Emellett volt még további négy teljes középiskolai tagozat szlovák és német tanintézetek mellett Pozsonyban, Kassán, Losoncon és Érsekújvárott. Három városban – „csonka” tagozatokként – megvoltak még a szlovákká változtatott iskolák kifutó magyar osztályai: Eperjesen, Rozsnyón és Léván. E három utóbbi városban azonban a szóban forgó 1925/1926− os tanévben végleg meg is szűnt a magyar középiskolai oktatás.10 A hatalom magyarellenes iskolapolitikája minden téren nyomon követhető volt. Az asszimilációs törekvés jelen volt mind az állami, mind a felekezeti tanügyi szer− vek tevékenységében. Ezen a téren azonban minden tanügyi hatóságon túltett egy militánsan magyarellenes társadalmi szervezet, a Szlovák Liga (Slovenská liga), amely a felvidéki magyarság körében méltán vált hírhedtté agresszív nacionalizmu− sával. A Szlovák Liga az iskolai szlovákosítást tekintette egyik fő küldetésének, és valóban nagy igyekezettel vette ki részét annak gyakorlati megvalósításából. A Szlovák Liga a magyar községben gyakran már 4−5 „csehszlovák” telepes vagy állami alkalmazott – csendőr, pénzügyőr, postamester, vasutas, jegyző stb. – csa− lád gyermeke számára megszervezte a szlovák iskolát. A tanítás rendszerint moder− nül felszerelt iskolákban, többnyire csak néhány szlovák, esetleg cseh gyermekkel indult be. Ez önmagában véve még nem is lett volna sérelmes az őshonos helyi ma− gyar lakosság szempontjából, ha ezt nem követte volna a magyar gyermekek foko− zatos beédesgetése a szlovák iskolába. A Liga−iskolák tanulóit a legtöbb helyen ingyen ellátták tankönyvekkel, eseten− ként még ruházattal is, sőt néha még ingyenes iskolai étkeztetést is biztosítottak számukra. Az anyagi előnyök és a látványos propaganda, a szegényebb sorsú – vagy a megalkuvóbb – „lélekvásárlás” nem mindig és nem mindenütt érte el célját, az évek múlásával azonban a Liga−iskolák működése a magyar falvakban egyre ered− ményesebbé vált. Térnyerésük rendszerint a magyar iskola gyengülését, számos esetben megszűnését vonta maga után. A Szlovák Liga a harmincas évek közepéig Szlovákia területén összesen már 208 elemi népiskolát, polgári iskolát, valamint kisdedóvót hozott létre, túlnyomó többsé− gükben magyar nyelvterületen. Nem egy 70−80%−ban magyar többségű község volt, amelyben ennek következtében a magyar iskola megszűnésére, esetenként erősza− kos felszámolására is sor került.11 A magyar középiskolák leépítésén belül különösen nagy gondot jelentett a ma− gyar társadalom számára a tanítóképzés csaknem teljes felszámolása. A felvidéken mindössze egyetlen tanítóképző folytathatta munkáját, az Orsolya−rendi apácák ró− mai katolikus tanítóképző intézete Pozsonyban, amely évente átlag 40 oklevelet adott ki. A fiúk számára azonban ez a lehetőség sem volt meg. Időközben a csehszlovák tanügyi kormányzat is belátta a magyar tanítóképzés ilyetén állapotának tarthatatlanságát, a felszámolt magyar pedagógusképzés újrain− dításáról azonban hallani sem akart. Mindössze az történt, hogy a minisztérium el− rendelte: a Pozsonyi Csehszlovák Állami Koedukációs Tanítóképző Intézet mellett az

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

7.8.2007

20:13

Page 105

Magyar oktatásügy a Felvidéken 1918–1938

105

1924/1925−ös tanévtől hozzanak létre – a már meglévő szlovák mintájára – egy ma− gyar nyelvű egyéves abituriensi tanfolyamot, évente legfeljebb 30 érettségizett fiú és 10 nő számára. A magyar tanítóutánpótlás gondjait azonban az egyéves abituriensi tanfolyammal nem lehetett orvosolni. Különösen férfitanítókban volt érzékelhető a hiány. A tanügyi kormányzat végül engedélyezte, hogy a nevezett pozsonyi tanintézet mellett 1927 szeptemberétől magyar párhuzamos osztályt is szervezzenek.12 A felvidéki magyar középiskolák vonatkozásában a tárgyalt időszakban némi for− mális előrelépést jelentett a tanügyi kormányzatnak az az intézkedése, amelynek ér− telmében 1927. szeptember 1−jétől mind Pozsonyban, mind Kassán önálló taninté− zetekké szervezték át az ottani magyar reálgimnáziumokat. Az 1927/1928−as tan− évben Szlovákiában kialakult egy többé−kevésbé véglegesnek bizonyuló magyar kö− zépiskolai hálózat. Ebben a tanévben Szlovákia 9 középiskolájában folyt magyar nyelvű oktatás. A 9 tanintézetből azonban csak 6 volt valóságos iskola, 3 csupán szlovák tanintézetek mellett létező magyar tagozatként működött. A magyar nyelvű szakoktatás terén a helyzet még ennél is elszomorítóbb volt. A felvidéki magyarságnak egyetlen középfokú képzést nyújtó szakiskolája sem volt. A kassai ipariskola szlovák törzsosztályai mellett engedélyeztek egy magyar tagozatot, amely azonban egyáltalán nem elégítette ki a felvidéki magyar társadalom igényeit. A magyar kereskedelmi szakiskolák is mind megszűntek. Igaz, a pozsonyi kereske− delmi akadémia mellett meghagytak egy magyar tagozatot, amelynek kapacitása tel− jesen elégtelennek bizonyult.13 A harmincas évek közepén kezdett megfigyelhetővé válni egy igencsak sajnála− tos jelenség, nevezetesen az, hogy a magyar szülőknek egy bizonyos része már ön− ként, saját szabad akaratából adta be gyermekét az államnyelvű iskolába. A kisebb− ségi lélektani folyamatok megfigyelői sok esetben döbbenten tapasztalták, hogy az anyanyelvi iskola mellett kifejtett propagandára a magyar lakosság egy része kezd érzéketlenné válni. Ez a jelenség pedig egyértelműen a nemzeti önfeladást jelentet− te. Az egyes magyar családok asszimilációja, identitásváltása rendszerint azzal kez− dődött, hogy gyermekeiket már akkor sem járatták magyar iskolába, ha azt külön− ben megtehették volna. Nagy szükség volt tehát az ellenzéki magyar politikusok, a sajtó, a magyar egyházi és közéleti személyiségek felvilágosító munkájára. Szóban és írásban – és nem utolsó sorban személyes példamutatással – ösztönözni kellett a magyar szülői társadalmat a kitartásra az anyanyelvi iskola mellett. „…az idege− najkú iskola elnemzetleníti a gyermeket” – hangsúlyozta az egyik jeles felvidéki nem− zetpolitikus egyik előadásában. „Az idegennyelvű iskolában más kultúra lopódzik a gyermek lelkébe. Nem ismeri meg saját múltját, történelmét, irodalmát. Mindaz, ami nemzeti érzést érzelmileg alátámaszthatná, nem jut el hozzá. […] Nem fog tudni együttérezni népközösségével, felemás lesz, vagy a legelső alkalomkor, ha érdekei úgy kívánják, átpártol más nemzetiséghez.”14 Az ellenzéki magyar sajtótermékek ugyancsak megkülönböztetett figyelmet szen− teltek az iskolaügyi problémáknak, az e téren elszenvedett magyar sérelmeknek, va− lamint az idegen iskola elnemzetlenítő hatásának. Az Egyesült Magyar Párt közpon− ti napilapja, a Prágai Magyar Hírlap például egy 1937. évi júniusi számában egész tablóját adta a legkirívóbb magyarellenes iskolaügyi visszaéléseknek. A lap főleg a következő hiányosságokra mutatott rá; megoldatlan a magyar tanárképzés, a ma−

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

106

7.8.2007

20:13

Page 106

Popély Gyula

gyar középiskolák egy része államnyelvű tanintézetek mellőzött tagozataként műkö− dik, a magyar iskolák élére is leginkább szlovák nemzetiségű igazgatókat neveznek ki, a magyar iskolák és tagozatok tantestületeit nagy előszeretettel töltik fel nem magyar nemzetiségű – sok esetben magyarul nem is tudó – pedagógusokkal, a ma− gyar iskolák számára nem hoztak létre külön magyar tankerületeket magyar tanfel− ügyelőkkel, sőt magyar nemzetiségű tanfelügyelő kinevezésére még soha nem ke− rült sor, még a színtiszta magyar etnikai területen sem stb.15 A magyar pedagógus személyisége kezdettől fogva meghatározó tényezőjévé vált a kisebbségi létharcnak. Az államhatalom éppen ezért részesítette előnyben a „csehszlovák” nemzetiségű – esetleg magyar nemzeti szempontból már közömbös – tanárokat a magyar polgári és középiskolákban. A harmincas években azonban a szolgálatra jelentkező tanárok között már ott voltak azok a felvidéki magyar értelmi− ségi fiatalok, akik egyetemi, sőt már középiskolai tanulmányaikat is az impériumvál− tás után végezték. Ezek közül sokan szent küldetésnek érezték a tanári−tanítói hiva− tást, de a kisebbségi magyar társadalom is elvárta tőlük ezt a feladatvállalást. „Kisebbségi magyar tanárnak lenni ma mindennél fontosabb küldetést, misszió− vállalást jelent” – írta Esterházy Lujza grófnő, a politikus Esterházy János nővére a prohászkások Új Élet című folyóiratában 1936 decemberében. „Vajon elég erős lesz−e fiatal tanárgenerációnk hivatásérzete, hogy ezt a missziót öntudatosan vállal− ja és teljesítse? Ha nem lesz – ha hivatásos tanárok helyett csak ismeretközlő és kényelemszerető tucatemberek kerülnek katedráinkra –, akkor a kezeikből kikerülő meg nem nevelt ifjú értelmiségből hiányozni fog úgy az akarat, mint a képesség ar− ra, hogy nemzettöredékünket a szétmállástól megóvja. Így hát igen nagy mértékben fiatal pedagógusainktól függ kisebbségi népünk élete, vagy további hanyatlása” – folytatta hivatásetikai fejtegetését az idézett szerző.16 A fiatal pedagógusok felé megnyilvánuló szakmai, nemzeti és erkölcsi elvárások tehát a maximálisak voltak. Mind a politikum, mind a tudományosság, mind a felvi− déki magyar társadalom egésze a magyar pedagógusokban vélte megtalálni a nem− zetmentő küzdelem leginkább hadra fogható közkatonáit. A tanügyi kormányzat, va− lamint az államhatalom minden rendű és rangú hatósága pedig éppen fordítva: a magyar iskolák tanítóitól és tanáraitól kívánták meg a legszigorúbban, hogy a Cseh− szlovák Köztársaság iránt hűséges és lojális alattvalókat neveljenek a magyar ifjú− ságból, olyan palántákat, akik már a kisebbrendűség alázatával viselik az apáikra kényszerített – és nekik is örökül jutó – kisebbségi sorsot.

4. Kulturális autonómiát, önigazgatást vagy önrendelkezést? Az 1938. esztendővel a Csehszlovák Köztársaság belépett fennállásának 20. esz− tendejébe. E jubileumi év már beköszöntekor arra ösztönözte mind az államhatalom képviselőit, mind az ország egyes nemzeti közösségeinek vezetőit, hogy a múltat jól átgondolva, a jelent pedig alaposan megfontolva felkészüljenek a várható új európai fejleményekre, amelyek közeledte senki számára nem volt kétséges. A Prágai Magyar Hírlap január 1−jei újévi vezércikkében Szilassy Béla szenátor te− kintette át a Csehszlovákiába erőszakkal bekebelezett felvidéki magyarság húsz évét. Szerinte az eltelt két évtized rendkívül súlyos veszteségeket hozott az elszakí− tott magyar nemzetrész számára mind anyagi viszonylatban, mind lélekszámának

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

7.8.2007

20:13

Page 107

Magyar oktatásügy a Felvidéken 1918–1938

107

alakulásában. „Kisebbségi életünk számadásánál a nemzeti szolidaritás kifejlődé− sét tekinthetjük egyetlen jelentős nyereségtételünknek, amelynek a jubiláris évben tiszta szívből örvendhetünk” – konstatálta Szilassy szenátor.17 A magyar ellenzéki sajtó hangvétele bizakodóbb volt, mint bármikor azelőtt az el− múlt húsz évben. „Mi két évtizede várunk az igazságos nemzetiségi modusz vivendi eljövetelére” – volt olvasható az Egyesült Magyar Párt központi napilapjának 1938. február 5−ei szerkesztőségi vezércikkében. „Nemzeti öntudatunkban törhetetlenül, a jobb jövőben bizakodva várunk, mert hiszünk a történelmi fejlődés igazságosztó ere− jében.”18 A magyar ellenzéki képviselők a prágai parlamentben is rendszeresen hallatták szavukat, és minduntalan rámutattak az államhatalom nemzetiségi politikájának el− nyomó jellegére. Esterházy János képviselő például a költségvetési bizottság febru− ár 8−ai ülésén a magyarság tanügyi sérelmeit is számba vette. Többek között rámu− tatott, hogy a már öt év óta üresedésben lévő pozsonyi és prágai egyetemi tanszé− kek még mindig betöltetlenek arra alkalmas magyar tanárokkal, a tanfelügyelők kö− zött nincs egyetlen magyar sem, arról nem is beszélve, hogy a Szlovák Liga egyre− másra nyitja meg iskoláit a színmagyar falvakban.19 A prágai nemzetgyűlés képviselőházának 1938. április 5−i ülésén Jaross Andor képviselő, az Egyesült Magyar Párt elnöke 12 pontba foglalva ismertette a magyar− ság politikai, gazdasági, szociális és kulturális követeléseit. E követelések 5. pont− ja foglalkozott az oktatásügy kérdéskörével. „Követeljük, hogy az iskolákat és a népművelés minden intézményét a magyar− ság saját szervei útján, hitvallásos szellemben maga vezethesse és kezelhesse. Kö− veteljük a hiányzó magyar iskolák sürgős pótlását. Követeljük a magyar nyelvterüle− ten az elnemzetlenítést célzó, a Slovenská Liga által létesített csehszlovák népisko− lák megszüntetését” – szögezte le a Jaross képviselő által előterjesztett kívánalmak 5. pontja. Közvetve azonban még a 10. és a 11. pont is kapcsolódott az oktatás− ügy jövőbeli elképzelt rendezéséhez. A 10. pont például a következő kardinális elvet fogalmazta meg: „Követeljük az elnemzetlenítés és ennek kísérletét szigorúan bün− tető törvény megalkotását.” A 11. pedig nemes egyszerűséggel így hangzott: „Köve− teljük Szlovákia és Kárpátalja autonómiáját.”20 A magyar oktatásügy helyzetének méltányos rendezésére az államhatalom azon− ban az 1938. esztendőben sem mutatott hajlandóságot. Pedig ekkorra már általá− nossá vált annak kívánalma, hogy a hatalom biztosítson kulturális autonómiát az egyes nemzeti kisebbségek számára, mivel azok kulturális fejlődése csakis ennek keretében vélhető biztosítottnak. A magyar tanügyi szakemberek szerint a kulturális autonómia a köztársaság hatályos jogszabályainak következetes alkalmazásával minden nehézség nélkül életbe léptethető volna. Erre nem is lenne szükség új tör− vényekre, csupán az alkotmány betűit és szellemét kellene következetesen és jóin− dulatúan alkalmazni. A csehszlovák államhatalom magyar iskolapolitikája azonban még 1938 folya− mán, az ún. csehszlovákiai válság előtti hónapokban sem vált észszerűbbé. A tan− ügyi kormányzat és az alantasabb iskolaügyi hatóságok továbbra is mereven elzár− kóztak a magyarság ez irányú kérelmeinek kielégítése elől. És ami leginkább irritál− ta a magyar társadalmat: a szlovák iskolaalapítási kísérletezések és próbálkozások a magyarlakta községekben még 1938 derekán is folyamatban voltak.

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

108

7.8.2007

20:13

Page 108

Popély Gyula

Az iskolakérdés a különböző szintű és jellegű pártpolitikai megmozdulásoknak és rendezvényeknek is örökzöld témája volt. Ezt a kérdéskört az Egyesült Magyar Párt legfelsőbb vezetése is állandóan melegen tartotta. Nemcsak a prágai parla− mentben és a párt hivatalos memorandumaiban volt róla szó, hanem az ellenzéki magyar sajtóban, valamint a párt körzeti, járási és helyi szervezeteinek közgyűlése− in is. Az Egyesült Magyar Párt lévai járási szervezete 1938. február 20−án tartotta ren− des évi közgyűlését, amelyen maga Jaross Andor, a párt országos elnöke is megje− lent. Az itt elhangzott politikai előadásában Jaross szólt a szerinte igencsak kívána− tos szlovák–magyar kiegyezés és megbékélés feltételeiről is. „A megbékélést mi úgy képzeljük el, hogy minden nemzetiség a maga területén maga lesz az úr, és a magyarlakta vidékeknek visszaadják a magyar jelleget” – fejtegette az országos pártelnök. „A keresztény nemzeti fölfogás alapján becsülünk minden nemzetiséget. Ezeréves kapcsolataink vannak a szlováksággal, ezt a viszonyt nem akarjuk megron− tani, de azt a becsületes szlovákok is belátják, hogy nincs szükség arra, hogy a ma− gyar vidéket szlovák színre fessék át. Helytelen törekvés, ha valaki magyar falvak− ba, magyar gyermekek számára szlovák iskolákat akar betelepíteni” – fejtegette idé− zett lévai beszédében Jaross Andor.21 A magyar iskolákért folytatott küzdelem tehát szervesen illeszkedett bele a felvi− déki magyar nemzeti közösség általános nemzeti önvédelmi harcába. Az iskolakér− dés egyik sarkalatos pontja volt az Egyesült Magyar Párt általános politikai követel− ményrendszerének, de az egyes községek, városok és régiók szintjén is egyre gyak− rabban kaptak nyilvánosságot a különböző iskolavédő, illetve iskolaállítási törekvé− sek. Ezek kezdeményezői a legtöbb helyen az Egyesült Magyar Párt vezetői vagy he− lyi aktivistái voltak. A csehszlovákiai magyarság számára 1938 nyarán még a köztársaságon belül kialakítandó nemzeti önkormányzat jelentette volna a megoldás kulcsát. Hogy en− nek esetleges elérése után mi következett volna, arra nem könnyű – szinte lehetet− len – válaszolni. A felvidéki magyarság – sőt az egész Csehszlovák Köztársaság – további sorsa ekkor ugyanis már a nemzetközi nagyhatalmi politika függvénye volt. Csehszlovákia látszatra még egy szuverén állam benyomását keltette, rövidesen be− bizonyosodott azonban, hogy nem kerülheti el történelmi végzetét. Az 1938. év augusztusában a Csehszlovákiai magyar politikusok – nem akarván semmit elhamarkodni – egyelőre még az egykor Beneš által is beharangozott „kele− ti Svájc” kategóriájában látták célszerűnek gondolkodni. Augusztus második felében azonban a prágai kormány még mindig nem volt képes kellő mértékben tudatosíta− ni a köztársaság puszta állami fennmaradását is megkérdőjelező veszélyeket. Pozsonyban 1938. augusztus 24−én összeült az Egyesült Magyar Párt törvényho− zóinak közös klubja. Az ülésen határozatban mondták ki: a felvidéki magyarság a teljes nemzeti önkormányzat alapján áll, és ennek elérését tekinti legfőbb politikai célkitűzésének. A hatalom fülei azonban továbbra is süketek maradtak. Pedig az idő gyorsan múlt. Nyilvánvaló volt, hogy az állam felbomlása már csak idő kérdése. Mindezeket tudatosítva a magyarság politikai vezetői is elkészítették önrendelkezé− si deklarációjukat, amelyet az Egyesült Magyar Párt parlamenti klubja 1938. szep− tember 17−ei pozsonyi ülésén elfogadott. „Adassék meg a lehetőség arra – szögez− te le egyértelműen az idézett deklaráció –, hogy a magyar népcsoport népszavazás−

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

7.8.2007

20:13

Page 109

Magyar oktatásügy a Felvidéken 1918–1938

109

sal dönthesse el, miként kíván elhelyezkedni a közép−európai térségben”. E doku− mentum azonban arra is nyomatékosan felhívta a figyelmet, hogy a felvidéki magyar− ság vezetői csakis békés eszközökkel, minden erőszakos megoldás kizárásával óhajtják elérni nemzeti céljaikat.22 Az 1938. év nyarán és kora őszén a csehszlovák kormány mindenekelőtt az or− szág több mint hárommilliós németségének problémáival volt kénytelen foglalkozni. A cseh országrészek német lakossága ekkor már semmi kétséget nem hagyott az iránt, hogy a német többségű területek Németországhoz való csatlakozását óhajtja. Beneš számára azonban a Csehszlovák Köztársaság integritásának megőrzése min− dennél előbbre való volt. A határ menti német etnikumú területek átengedését Né− metországnak – akár egy nemzetközileg ellenőrzött népszavazás útján is – megen− gedhetetlennek tartott. E területek megtartása azonban – az egyre inkább ingatag államalakulattá váló Csehszlovákia keretein belül – kilátástalanná vált. Végül az 1938. szeptember 29−re Münchenbe összehívott négyhatalmi konferencián Anglia, Franciaország, Olaszország és Németország kormányfői kimondták Cseh− és Morva− ország német többségű határ menti területeinek átcsatolását a szomszédos Néme− tországhoz.23 A köztársaság agóniáját siettette és a belső káoszt növelte, hogy október 5−én Beneš köztársasági elnök lemondott államfői tisztségéről. Ekkorra már a szlovák autonómista, sőt önállósulási törekvések is egyre markánsabbakká váltak. Még be sem fejeződött a Szudéta−vidék német megszállása, amikor a szlovák politikusok – a Szlovák Néppárt kezdeményezésére – kimondták Szlovákia autonómiáját. A kény− szerhelyzetben lévő prágai kormány másnap elismerte az előző napi zsolnai határo− zatot, és Jozef Tisót kinevezte az autonóm szlovák kormány miniszterelnökévé. A szudétanémet kérdés megoldása után a Csehszlovák Köztársaságban már senkinek sem lehettek kételyei aziránt, hogy rövidesen a csehszlovák–magyar or− szághatár is megváltozik. Az egész elcsatolt Felvidék felszabadulására nem lehetett ugyan számítani, aziránt azonban senkinek nem voltak kételyei, hogy a felvidéki ma− gyarság túlnyomó többsége rövidesen ismét egyesülhet anyanemzetével. „Szemünk láttára íródik a történelem. […] Új országhatárokat rajzol az idő” – állapította meg tényszerűen Boros Béla alsószeli tanító – a lap felelős szerkesztője – a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület hivatalos lapjának 1938. októberi számában. Az idézett vezércikkből kitűnt, hogy a felvidéki magyar pedagógustársadalom már javá− ban készült a hazatérésre, elvégre – a szerkesztő okfejtése szerint – „a müncheni megállapodás alapján, mely vezérelvül a néprajzi szempontot jelölte ki, egyre bizo− nyosabbá válik, hogy az itteni magyar tanítóság a magyar néppel együtt új nemzeti határok közé kerül”. Az 1938/1939−es tanév elején – tehát 1938 szeptemberében és októberében – a Felvidék magyarlakta területein egy fölöttébb érdekes folyamat vette kezdetét, ne− vezetesen az, hogy megindult a szlovák iskolák elnéptelenedése. Ez részben annak volt a következménye, hogy a müncheni események, valamint Szlovákia, majd Kár− pátalja autonómiájának proklamálása után a cseh telepesek és közalkalmazottak ezrével tértek haza a cseh országrészekbe, de az is közrejátszott ebben a folyamat− ban, hogy azon magyar szülők, akik addig bármilyen okból kifolyólag szlovák iskolá− ba járatták gyermekeiket, gyorsan kezdtek újból színt váltani.

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

110

7.8.2007

20:13

Page 110

Popély Gyula

A Magyar Tanító, a Szlovenszkói Általános Tanítóegyesület folyóirata már 1938. szeptember 1−jén arról számolt be, hogy lám „a politikai események mintha olajat öntöttek volna a nemzeti öntudat szunnyadó parazsára”. Az oktatásügy vonatkozá− sában ez mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy mindenütt növekedett a magyar iskolába beíratott tanulók létszáma. Kassán például 200 fővel több tanulót írattak be a helyi magyar elemi népiskolába, mint az előző tanévben. „Mindezek az ered− mények és szimptómák mintegy szeizmográfszerű jelzései a nemzeti öntudat folyto− nos erősbödésének” – konstatálta megelégedéssel az idézett cikk szerzője.24 Az 1938. szeptember 29–30−i müncheni négyhatalmi döntőbírói határozat, majd Szlovákia autonómiájának kikiáltása október 6−án a legmerészebb magyar álmok gyors teljesülését ígérte. Az október 9−én beindult komáromi csehszlo− vák–magyar tárgyalások hatására a felvidéki magyarság eufóriában élt. Ez a meg− állapítás a magyar iskolákra is – mind a pedagógusokra, mind pedig a tanulókra és szüleikre – teljes mértékben érvényesnek mondható. Ekkor – Boross Bélának, a Magyar Tanító felelős szerkesztőjének tanúsága szerint – „már senki és semmi nem állíthatott korlátokat a nemzeti szellem szabad megnyilvánulásának a felvi− déki magyar iskolákban”. A magyar tanintézetek többségén már ott lengett a ma− gyar zászló, tanítók és tanulók minden félelemérzet nélkül gyakorolták a magyar himnusz éneklését.25 Vajon hogyan élték meg ezeket a várakozásteljes napokat és heteket a Felvidék zárt magyar etnikai tömbjének helységeibe szlovákosító szakadékkal telepített ún. Liga−iskolák? A komáromi tárgyalások megszakadása utáni napokban elkezdődött ezen iskolák tanszemélyzetének, valamint az iskolák ingóságainak kimenekítése a magyar etnikai területről. A Szlovák Liga Pozsonyban székelő Központi Igazgatósá− ga október 19−én körlevélben kérte fel a magyarlakta területek tanfelügyelőségeit, hogy azok a Liga−iskolák vagyonát és ingóságait szállíttassák el a Magyarországhoz minden bizonnyal visszacsatolandó dél−szlovákiai magyar területekről az északibb szlovák vidékekre, ahol azok úgymond biztonságban lesznek.26 A Felvidék magyarlakta területeinek felszabadulása ezután már nem sokat vára− tott magára. Szlovákia és Kárpátalja – amint azt már említettük – 1938 októberé− ben tartományi autonómiát kapott, a magyar többségű területek sorsa azonban nemzetközi ügyként nagyhatalmi döntéssel rendeződött. A november 2−án kimondott bécsi nemzetközi döntőbírói határozat a Felvidék magyarlakta területének csaknem teljes egészét visszaadta Magyarországnak. A visszacsatolás néhány napon belül valóban meg is történt. A továbbra is kisebbségben maradó északi magyar nemzet− töredék pedig rövidesen az 1939. március 14−én formálisan független állammá vá− ló Szlovák Köztársaság alattvalója lett.

5. Felsőoktatás a Felvidéken a csehszlovák uralom alatt Az 1918–19. évi katonai birtokbavétellel cseh fennhatóság alá került észak−magyar− országi területeken az impériumváltás előtt több felsőoktatási intézet is működött. Ezek között voltak több évszázados múlttal rendelkező patinás tanintézetek, de olyan is akadt, amelyet közvetlenül a háború kitörése előtt alapítottak. Ilyen tanin− tézeteket négy felvidéki iskolaváros mondhatott magáénak: Selmecbánya, Eperjes, Kassa és Pozsony. Ezekben a városokban otthont lelt két jogakadémia, két evangé−

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

7.8.2007

20:13

Page 111

Magyar oktatásügy a Felvidéken 1918–1938

111

likus teológiai akadémia, egy bányászati és erdészeti főiskola, egy gazdasági aka− démia, valamint egy tudományegyetem. Az 1918–1919. évi impériumváltással a Felvidéken működő felsőoktatási taninté− zetek sorsa is megpecsételődött. Egyes iskolák az események kényszerítő hatására a menekülést választották a csehek által megszállt városokból, de olyanok is voltak, amelyek helyben maradtak. Sorsukat azonban ezek sem kerülhették el. A berendezke− dő csehszlovák államhatalom ugyanis a fennhatósága alá került volt magyarországi te− rületeken semmi szín alatt sem volt hajlandó megtűrni a magyar felsőfokú képzést. A Selmecbányai Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskola nyitotta meg a menekülő felsőfokú tanintézetek sorát még 1918 decemberében. Ezt követték 1919 márciusában az Eperjesi Evangélikus Kollégium felsőoktatási részlegei, neve− zetesen a Teológiai, valamint a Jogtudományi Kar. Három tanintézet a helyben ma− radást választotta. Ezek a következők: Pozsonyi Magyar Királyi Erzsébet Tudomány− egyetem, Kassai Állami Gazdasági Akadémia, Kassai Állami Jogakadémia. Az 1922. év nyarára azonban mindhárom tanintézet sorsa megpecsételődött, aminek követ− keztében a Felvidék magyar felsőoktatás nélkül maradt.27

Jegyzetek 1. Štefánek, Anton: Päťročná retrospektíva. In Pä rokov školskej práce na Slovensku. Redigovali Bohuslav Bezděk a Milan Janota. Bratislava, 1924, 8. p.; vö. Popély Gyula: Erõs várunk az iskola. Pozsony, Madách−Posonium, 2005, 9. p. 2. Popély Gyula: i. m. 9–11. p. 3. Uo. 20–21., 44–47. p. 4. Uo. 88–89. p. 5. Slovenský národný archív Bratislava. Fond Ministerstva s plnou mocou pre správu Slovenska, kartón č. 92 – inv. č. 376. prez. XIV. 226. Odpis zprávy o protištátnej agitácii bratislavských študentov; Érettségi vizsgáktól eltiltott ifjak. Komáromi Lapok, 1921. jú− lius 28. 3. p. 6. Národní školy v republice Československé dle stavu dne 31. prosince 1921. Èeskoslovenská štatistika. Svazek 6. Praha, 1923, 380., 412., 444. p. 7. Střední školy v republice Československé dle stavu koncem školního roku 1920/21. Èeskoslovenská statistika. Svazek 7. Praha, 1923, 20*–21*, 70. p. 8. Vö. Popély Gyula: i. m. 121–138. p. 9. Uo. 181–182. p. 10. Školy v republice Československé ve školním roce 1925/26. Èeskoslovenská statistika. Svazek 39. Praha, 1927, 40–45. p. 11. Vö. Gessay, Ignac: Krátke dejiny Slovenskej Ligy na Slovensku od založenia po 1. okt. 1926. Trnava, 1926, 3–5. p.; Gašparík, Ignac: Rozvoj slov. školstva menšinového na juhozápadnom Slovensku. In Zlatá kniha Slovenska 1918–1928. Sostavil a vydal Miloš Kolesár. Bratislava, 1929, 203–204. p.; Brestenský, Vojtech – Kolísek, Alojz: Za tú našu slovenèinu. 10 rokov Slovenskej ligy na Slovensku. Bratislava, 1931, 32. p. 12. Intézetünk kezdetei. In A Bratislavai Állami Magyar Koedukációs Tanítóképzõintézet értesítõje az 1937–1938. iskolai évrõl. Bratislsva, 1938, 1. p. 13. Popély Gyula: i. m. 211–216. p. 14. Duka Zólyomi Norbert: A szlovenszkói magyar iskola helyzete. In Kisebbségi problémák. A Lévai Járási Közmûvelõdési Testület 1936–1937. évi elõadássorozatából. Levice, 1937, 105. p.

szemle-2007-3:szemle-2007-3.qxd

112

7.8.2007

20:13

Page 112

Popély Gyula

15. Iskolaügyi panaszok. Prágai Magyar Hírlap, 1937. június 12. 1. p. 16. Esterházy Lujza: Hivatásérzet és hivatásetika a kisebbségi életben. Új Élet, 1936. 11. sz. 595–601. p. 17. Szilassy Béla: Jubileumi évbe lépünk. Prágai Magyar Hírlap, 1938. január 1. 1–2. p. 18. Jubilál egy elintézetlen kérdés. Prágai Magyar Hírlap, 1938. február 5. 1. p. 19. Poslanecká sněmovna N. S. R. Č. 1938. IV. volební období. 6. zasedání. Příloha k těsnopisecké zprávě o 136. schůzi poslanecké sněmovny Národního shromáždění republiky Československé v Praze v úterý dne 8. března 1938, 44–47. p. 20. Mit kíván a kisebbségi magyar nemzet. Prágai Magyar Hírlap, 1938. április 8. 1–2. p. 21. Magyar gimnáziumot s a Garam és az Ipoly szabályozását követeli Léva és Zselíz ma− gyarsága. Prágai Magyar Hírlap, 1938. február 24. 3–4. p. 22. Az Egyesült Párt válaszirata a közigazgatási reformtervre. Prágai Magyar Hírlap, 1938. augusztus 28. 2. p. 23. Vö. Mníchov v dokumentech. Praha, 1958, 267–272. p.; vö. Král, Václav: Záøijové dny 1938. Praha, 1971, 25. p. 24. (bb): „Fordulhat a szél…” Magyar Tanító, 1938. október, 593–594. p. 25. (bb): A „felvidéki szellem” és a magyar tanítóság. Felvidéki Magyar Tanító, 1938. de− cember, 645–648. p. 26. Slovenský národný archív Bratislava. Fond Ministerstva školstva a národnej osvety 1938–1945. Kartón č. 2 – inv. č. 16. Evakuácia majetku Slovenskej ligy. 27. Popély Gyula: Búcsú a fõiskoláktól. Pozsony, Madách−Posonium, 2005, 11–56. p.

GYULA POPÉLY HUNGARIAN PUBLIC EDUCATION

IN THE

UPPER LAND 1918–1938

The study introduces the gradual reduction of the Hungarian public education in Czechoslovakia in the period of the two World Wars. The author states that by transforming the Hungarian teaching language schools into „Czechoslovak“ teaching language schools and by changing a big part of the original teachers a vast part of Hungarian pedagogues in the Upper Land became unemployed. In the 1921/22 school year there were totally 727 Hungarian teaching lan− guage elementary schools in Slovakia attended by 101 268 students. These were mainly denominational schools. At the end of the 1920/21 school year in Slovakia there were only four independent Hungarian secondary schools, fur− ther three secondary schools had Hungarian sections. The number of students attending the independent Hungarian secondary schools and the complete and broken Hungarian sections was only 4563. Beside the cancelling of secondary schools in a broader extent, cancellation of other secondary vocational schools also took place. From these, mainly the cancellation of pedagogical institutions meant an irreplaceable loss. To the end of 1920/21 school year only one school was remained of such character. By founding Czechoslovakia, even the fate of universities at the Upper Land was sealed.

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július)

Popély Gyula A kisebbségi magyar pártpolitika megújulása a harmincas évek első felében A felvidéki magyar pártok politikája a harmincas évek elejére - e pártok tartós politikai súlya és befolyása ellenére - bizonyos tekintetben válságba került. A pártpolitika válságtünetei szoros következményei voltak az egész csehszlovákiai magyar társadalmon belül megnyilvánuló sokoldalú gazdasági, szociális, politikai, kulturális és nem utolsósorban tudati válságnak. Az egyre komorabban feltornyosuló társadalmi problémák a húszas és harmincas évek fordulóján generációs válsághoz is vezettek, úgy is mondhatnánk, hogy a „fiúk” lázadásához az „apák” ellen. A húszas-harmincas évek fordulóján a köztársaság egyetemeit látogató, illetve a friss diplomával rendelkezd magyar ifjúság spontánul és önálló hatóerőként lépett ki a kisebbségi magyar élet politikai porondjára. Ez az ifjúság már az impériumváltás után, a kisebbségi sors ezer viszontagsága és nyomorúsága közepette végezte középiskolai és egyetemi tanulmányait, s kétszeresen is érezte a maga elesettségét és leszorítottságát, mind szociális, mind nemzetiségi téren. Ezek az ifjak korán ráébredtek, hogy ők csupán másodrendű polgárai lehetnek a Csehszlovák Köztársaságnak. „Türelmetlenek voltunk, mint a gyógyíthatatlan betegek, akiket a halál rémképe kísért” - vallotta később kortársai nevében is Kovács Endre, a korszak egyik ismert. diákvezére. „Szeműnk előtt jóformán semmi út nem világított. Ahonnan természetes segítséget várhattunk volna, gyanakvó tekintetek szegeződtek ránk. Politikusaink két évtizeden át atyai fensőbbséggel őrködtek, hogy a fiatalság megmaradjon 16 magyarnak, de a jó magyarság kritériumát sokan keresték üres külsőségekben.”1 A felvidéki fiatal magyar értelmiség egy csoportjának önmegvalósító útkeresése eredményeként született meg 1928. augusztus 3.-13. között a gombaszögi cserkésztáborban a Sarló, az új ifjúsági mozgalom szervezete, amelynek nyomában - Kovács Endre szavaival élve - „olyan forrongás támadt, amely nem hagyhatta érintetlenül a magyarság összességének érdeklődését”.2 Természetesen, a társadalomban, a kisebbségi magyar életben helyét kereső fiatal magyar értelmiség e nagyon is meghatározó jellegű csoportja képtelen volt sajátjának ismerni el és elfogadni a kisebbségi magyar politika hagyományos formáit. Számukra a kisebbségi sors egyfajta „nagy misszióvállalás” volt, olyan tűz, amelyben a magyarságnak meg kell tisztulnia. Ismét csak a kortárs Kovács Endre megállapítását idézzük, aki rendkívül pregnánsan fejezte ki kora jószándékú magyar fiatal értelmiségének meddő útkeresését. „Bizonyos, hogy eltávolodtunk attól az eszményi kisebbségi életformától, amelyet politikusaink szántak a magyar töredéknek. Genf és Szüllő Géza egyidőben váltak túlhaladottakká szemünkben, hiszen sem a Népszövetség, sem a gravamináció nem vitt egy lépéssel sem közelebb az emberi élethez. Ideálunk a kisebbségi talajban gyökerező munka volt, ennek megvalósított formáit kereste tekintetünk. Ehhez kellett volna az idősebb nemzedék jóakaratú támogatása. Tragikus tény, hogy a kisebbségi magyar politikai vezetés és a fiatalság értékesebb része elkerülték egymást”3 - vonta le a szomorú generációs megnemértés tanulságait Kovács Endre. A kisebbségi magyar politikát a harmincas évek elejéig még az impériumváltás előtti évekből származó régi politikusi garnitúra irányította. A feltörekvő magyar értelmiségi ifjúság lebecsülte ezt az idősebb korosztályt, és a kisebbségi magyar politikusokat maradiaknak tartotta. Ez részben igaz is volt, mivel a magyar ellenzéki pártok következetesen hagyományőrző, de megcsontosodottan múltba forduló politikája egyre kevésbé felelt meg a

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) megváltozott idők árnyaltabb, sokoldalúbb, az élet minden területét felölelő politikai elvárásainak. A harmincas évek elején már magukon a magyar ellenzéki pártokon belül is kezdett kialakulni egy belső ellenzék, amely szükségét érezte a magyar pártpolitika megújításának, és egyre sűrűbben bírálta a régi pártvezetőségek kevésbé hatásos módszereit. Így aztán a magyar pártok politikájának megreformálása és az országos pártvezetőségek újjászervezése elengedhetetlen követelményévé vált a csehszlovákiai magyarság politikájának. Az első jelentősebb változás az Országos Keresztényszocialista Párton belül következett be. Szüllő Géza pártelnök 1932. augusztus 18-án ugyanis rossz egészségi állapotára való hivatkozással leköszönt elnöki tisztségéről. Szüllő lemondása után a párt élére egy ideiglenes elnöki tanács állt Grosschmid Géza szenátor vezetésével.4 Az új rendes pártelnök megválasztása azonban nem várathatott sokáig magára. Az Országos Keresztényszocialista Párt 1932. november 30-án tartotta meg V. országos kongresszusát Érsekújvárott. lényegében ez a kongresszus jelentette a párt belső megújhodásának kezdetét. A kongresszus lefolyása és a megválasztott új országos pártvezetőség összetétele már sejttette, fagy a párton belül egy új, lendületes munkastílus van kialakulóban. A párt elnöki tanácsának vezetője, Grosschmid Géza szenátor is utalt rá ünnepi programadó beszédében, hogy az Országos Keresztényszocialista Pártnak feltétlenül szüksége van új erőforrásokra, mivel csak így újíthatja meg, teheti eredményesebbé munkáját. „Itt a pártmunkának olyan kimélyítésére gondolok - hangoztatta -,amely a meglevő kereteknek tartalommal való megtöltése és a meglevő törvényes intézményeknek népünk javára való felhasználása útján ezt a törekvésünket megvalósítani segít.” Grosschmid szerint mindenekelőtt a fiatalabb nemzedéket kell fokozottabb mértékben bekapcsolni a párt politikai munkájába, s mind országos, mind alsóbb szinten jobban igénybe kell venni az ifjabb káderek lendületes, friss energiáját. A szenátor reményét fejezte ki aziránt, hogy a megválasztandó új országos pártvezetőségben meglesz a készség és az erő a pártélet reneszánszának megteremtésére.5 A pártkongresszuson Szlovákia és Kárpátalja területéről 742 helyi szervezet képviseltette magát, beleértve a párt szlovák és német szervezeteit is. A kongresszuson megjelent néhány szlovák és német küldöttre való tekintettel és feléjük tett gesztusként a párt egyes vezetői az ő anyanyelvükön mondták el beszédeiket például Dobránszky János szlovákul, Jabloniczky János németül.6 Az Országos Keresztényszocialista Párt kongresszusát a sajtó is nagy figyelemmel kísérte. A Prágai Magyar Hírlap például vezércikkben kommentálta annak lefolyását és szellemét. A lap szerint ez a kongresszus is egyik láncszeme a magyar pártok nemrég beindult megújhodási folyamatának. “Aki figyelemmel kíséri a szlovenszkói magyar politika útjait - írta a pártkongresszus másnapján -, az elmúlt hónapok folyamán okvetlenül észrevette, hogy mindenfelé örvendetes agilitás indult meg, bizonyos tisztító és reorganizáló munka, új koncentrálás és erőgyűjtés, amely hivatott új lendületet adni és a megváltozott körülmények között fokozott erőkifejtésre bírni a kisebbségi magyarság politikai akcióját. A forrás és a kristályosodás, az átcsoportosítás és a nekilendülés, az aktualitásokhoz való idomítás és az újjászervezés nehéz és körülményes munkája befejezéséhez közeledik. Mindenfelé új tartalom tölti meg pártjaink kereteit” - konstatálta nagy lelkesedéssel a Prágai Magyar Hírlap vezércikkírója. A pártkonferencia kommentátora különösen a Grosschmid Géza által bejelentett “fiatalításnak” tulajdonított nagy jelentőséget. „Az »új erőforrások« legelején az ifjúság halad, mint ahogy Grosschmid szenátor programadó beszédének egyik legfontosabb szakasza is az, ahol az ifjúság bekapcsolását és fokozott szerepeltetését teszi az új akció egyik főfeladatává” - szögezte le a vezércikk. A fiatalítási programot a kommentátor teljes odaadással helyeselte. Véleménye szerint , józan és tapasztalatokban gazdag ifjú nemzedék érett meg közöttünk az elmúlt tizennégy év alatt, harminc-negyvenéves kitűnően felkészült

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) magyar férfiak légiója zárkózik fel a munka frontjába, s ez a tájékozott, a kisebbségi helyzet minden adottságával, követelményével és lehetőségével tisztában lévő, intranzigensen nemzeti magyar réteg annyi pozitív ismerettel és annyi energiával érti a mai helyzetet, s annyira a realitásokból kiindulva tud munkához kezdeni, mint a kisebbségi sorsküzdelem legkipróbáltabb harcosai”. Az ifjabb nemzedék intenzívebb bevonása a politikai munkába a Prágai Magyar Hírlap szerint feltétlenül “erőgyarapodást” fog eredményezni, az tehát mindenképpen üdvözlendő.7 Két héttel az érsekújvári kongresszus után, 1932. december 14-én Ótátrafüreden összeült az Országos Keresztényszocialista Párt új országos pártvezetősége, amely megválasztotta a párt végrehajtó bizottságát, illetve új elnökét és két alelnökét. Új elnökké az akkor mindössze 31 éves Esterházy Jánost választották. Franciscy Lajos nyitrai prépost-kanonokot “érdemei elismeréséül” a párt tiszteletbeli elnökévé választotta meg az országos pártvezetőség. (Franciscy azonban csak rövid ideig volt a párt tiszteletbeli elnöke, mivel néhány hónappal később, 1933. április 6-án elhunyt.) A két alelnök Dobránszky János és Neumann Tibor lett. A párt 10 tagú végrehajtó bizottságának rendes tagjaivá a következőket választották: Galambos Béla; Haiczl Kálmán, Porubszky Géza, Tomasek László, Turchányi Imre és Vircsik Károly a nyugat-szlovákiai, Keresztury József, Teschler Antal és Tost Barna a keletszlovákiai pártkerület, valamint Dóry Ernő Kárpátalja képviseletében.8 Az Országos Keresztényszocialista Párt 1932. december 14-én megválasztott új végrehajtó bizottsága azonban csak 1933. május 4-én tartotta első ülését Pozsonyban, Esterházy János országos pártelnök vezetésével. A decembertál májusig eltelt időt Esterházy - saját bevallása szerint - tájékozódásra használta fel. Sorban látogatta a vidéki pártszervezeteket, hogy így személyes tapasztalatokat szerezzen a párt helyi csoportjainak életéről. “Mindenütt meggyőződtem arról, hogy híveink között a hangulat kitűnő, és a keresztényszocialista eszmének mindenütt kedvező talaja van” összegezte tapasztalatait a pártelnök. “Meggyőződtem ellenben másrészt arról is - folytatta tapasztalatainak vázolását Esterházy -, hogy ellenfeleink erős agitációt fejtenek ki, hogy sorainkat meggyöngítsék.” A pártnak ezért mindent meg kell tennie az ellene irányuló aknamunka ellensúlyozására, fejtegette az új pártelnök. Ismételten szükségesnek látta szólni a fiatalabb nemzedék megnyerésének fontosságáról, s javaslatára a végrehajtó bizottság az ifjúsági ügyek állandó előadójául Cottely István pozsonyi ügyvédet kérte fel.9 Az 1933. évet a Magyar Nemzeti Párt is a megújulásra, az új munkastílus kidolgozására kívánta szentelni. A párt belső életét átformáló új eszmék itt is 1933 első felére teljesedtek ki. A “reform”, a belső megújhodás jegyében zajlott le a párt országos jelentőségű lévai nagygyűlése 1933. május 14-én, amelyet mintegy a Magyar Nemzeti Párt rendkívüli kongresszusának is nevezhetnénk. Itt több figyelemre méltó mozzanat jelezte az új felfogás érlelődését. Az 1933. május 14-i lévai nagygyűlés fő szónoka, a párt új munkaprogramjának vázolója természetszerűleg a pártvezér, Szent-Ivány József volt. A Magyar Nemzeti Párt - a pártvezér meghatározása szerint - “egyenes és világos úton halad”, a programja pedig egyszerűen a “tiszta és szent nacionalizmus”. A félreértések elkerülése végett mindjárt magyarázattal is szolgált ezzel kapcsolatban, illetve kifejtette a párt “nacionalizmusának” három „tantételét”. Eszerint ez a nacionalizmus először is azt jelenti, hogy „mindenféle osztály- vagy felekezeti harc kiküszöbölését akarjuk és követeljük”. A párt „nacionalizmusának” második alaptételeként azt szabta meg a pártvezér, hogy „követeljük a nemzet teljes egyenjogúságát és számunknak, kultúránknak megfelelő jogot a világ nemzetei között”. A harmadik alaptétel pedig az, hogy „testvéri szemmel kísérjük a Szlovenszkó és Ruszinszkó területén velünk együtt élő népek nemzeti, kulturális és gazdasági életét, velük együtt dolgozni és mint egyenjogú felek, nemzetfönntartó munkájukban segítségükre és támogatásukra állani óhajtunk”.10 Tehát soha ártatlanabb és humánusabb „nacionalizmust” a Szent-Ivány József

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) által kifejtett elveknél! A „nacionalizmus” szó helyett sokkal inkább a „patriotizmus„ fogalmával jelölhetnénk a pártvezér „alaptételeit”. Szent-Ivány programadó beszédének legjelentősebb része az ifjú nemzedék és a munkásság körében végzendő munka fokozásának szükségességéről szólt. Beszédében keserűen konstatálta a párt számára nagyon is elszomorító tényt: „A magyar ifjúság körében a magyarság politikai pártjairól úgy beszélnek, mint a reakciós, a fáradt múltból átnyúló öregek és teóriák területéről.” Az ifjúság érzékenyen reagál a környező világ problémáira, minden eszmeáramlat befogadására fogékony, s így bizony sokan közülük felróják a magyar pártok vezetőinek - ismerte be Szent-Ivány -, „hogy nem vagyunk eléggé szocialisták, mert figyelmünket a munkásság sorsára nem irányítjuk és privilegizált osztályokra terjed ki a munkánk; hogy nem vagyunk eléggé realisták, mert nem vesszük figyelembe a kisebbségi adottságokat; hogy nem vesszük észre az új világ hajnalát”. Természetesen, Szent-Ivány József nem gyakorolt pártja nevében önkritikát lévai beszédében, s inkább az ifjúságot illette elmarasztaló szavakkal. Mindazonáltal a lévai nagygyűlés résztvevői a pártmunka hatékonyabbá tétele érdekében nem láttak más megoldást, mint a munkásság, az ifjúság és a nők között végzett munka fokozását.11 Holota János nemzetgyűlési képviselő kezdeményezésére a nagygyűlés határozati javaslatban mondta ki, hogy a párt „munkásszakosztályát életre kelti és annak erőteljes működését biztosítja”. Jaross Andor javaslatára határozat született a párt ifjúsági szakosztályának felállításáról, amelynek határidejéül 1933. december 31-ét tűzték ki. Majd Bicsovszky Kázmér javaslatára a nagygyűlés megbízta a pozsonyi pártszervezetet a Magyar Nemzeti Párton belül egy országos női szövetség tervének kidolgozásával. A nagygyűlés záróakkordjaként megejtett tisztújításnak csupán annyi érdekessége volt, hogy a lemondott Szilassy Béla szenátor helyére a fiatal Jaross Andor tartománygyűlési képviselőt választották meg a párt ügyvezető elnökévé. A pártvezér továbbra is Szent-Ivány József, az országos pártelnök pedig Törköly József maradt.12 Két héttel a Magyar Nemzeti Párt érsekújvári nagygyűlése után - 1933. május 29-én - a párt végrehajtó bizottsága tartott ülést Losoncon Szent-Ivány József elnökletével. Itt többek között döntés született arról, hogy a Magyar Nemzeti Párt adminisztrációs központjának, az országos pártirodának székhelyét Losoncról Komáromba teszik át, s élére ideiglenesen Koczor Gyulát, a párt országos elnökhelyettesét állítják. A végrehajtó bizottság behatóan foglalkozott még a párt leginkább sürgetőnek tekintett feladataival, az ifjúság, valamint a munkásság között végzendő szervező munka megindításának kérdésévei. E feladatok felelőséül Jaross Andor ügyvezető elnököt és Koczor Gyula elnökhelyettest bízta meg a párt végrehajtó bizottsága.13 A Magyar Nemzeti Párt vezetői - különösen az agilis Jaross Andor - nagy lendülettel láttak hozzá a konkrét szervező munkához. 1933. júniusa folyamán a Felvidék több magyarlakta városában is úgynevezett ifjúsági kongresszusokat, valójában ifjúsági nagygyűléseket kívántak tartani, amelyeken a csehszlovákiai magyar ifjúság problémáival, illetve a párt felállítandó ifjúsági szakosztályainak munkaprogramjával és feladataival szándékoztak foglalkozni. A hatóságok azonban több nagygyűlés megtartását egyszerűen nem engedélyezték, azzal az` indokkal, hogy a párt létrehozandó ifjúsági szakosztályának nincsenek jóváhagyott alapszabályai, így tehát a szervezkedés törvénytelen.14 Az érvelés átlátszó mellébeszélés volt csupán, elvégre a 21. életévüket betöltött, s így szavazati joggal is rendelkező egyének bármely politikai pártban teljes joggal szervezkedhettek, s ehhez nem volt egyáltalán szükséges semmiféle külön alapszabályok jóváhagyása. Ifjúsági szervezetei egyéb politikai pártoknak is voltak, és azok működése elé a hatalom nem gördített akadályokat. Néhány helységben ennek ellenére sikerült megtartani a tervezett nagygyűléseket. Az egyik legsikerültebb akcióra Érsekújvárott, ebben a lelkes magyar nemzeti érzelmű, s

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) tősgyökeresen magyar jellegű városban került sor. Az 1933. június 15-én megtartott rendezvény vezérszónoka Jaross Andor, a párt ügyvezető elnöke, valamint Holota János nemzetgyűlési képviselő, Érsekújvár polgármestere voltak. Jaross szólt a szervezkedés céljáról, a helyét kereső új magyar ifjúság küldetéséről a csehszlovákiai magyarság, konkrétan a Magyar Nemzeti Párt politikai mozgalmaiban. Ez a párt - hangsúlyozta Jaross Andor ügyvezető elnök - tisztában van azzal, hogy „egy mozgalom életében a fiatalság adja az előretörő lendületet, míg az őregek a bölcs mérsékletet”, ezért a jövőben nélkülözhetetlen lesz az új generáció aktív bekapcsolása a magyar nemzeti kisebbség politikai munkájába.15 A Magyar Nemzeti Párt ifjúsági nagygyűlései június második felében és július elején sorozatban folytatódtak. 1933. június 26-án például Rimaszombatban és Rimaszécsen került sor ilyen megmozdulásokra a párt főembereinek részvételével, másnap pedig Tornalján tartottak nagysikerű „ifjúsági kongresszust”. A tornaljai nagygyűléssel kapcsolatban érdemes felfigyelni Szent-Ivány József pártvezér itt elhangzott ünnepi beszédére, amelyben a nemzeti összefogás szükségességét hangsúlyozta. „A magyar gazda, iparos, munkás, kereskedő egy elválaszthatatlan közös sorsnak a részese, mely alól egyik sem vonhatja ki magát” - mondta a pártvezér. „Közösen egymás mellett és együtt kell tehát állniok a küzdelemben is, mert annak csak így lehet eredménye.” Természetesen, Szent-Ivány a magyar ifjúság nemzeti küldetésének kellő hangsúlyozását sem mulasztotta el. „Ebben a munkában részt kell vennie az ifjúságnak is. Az ifjúságot tanítani és felvilágosítani akarjuk. Meg akarjuk ismertetni feladataival és kötelességeivel, hogy majd átvegyék kellő készültséggel tőlünk azt a munkakört, melyben mi most rendíthetetlen hittel a jobb jövőért dolgozunk. Megszervezzük a magyar fiatalságot, de ebben a szervezésben nincs semmi felforgató, semmi államellenes. A magyar nemzet ifjúsága is élni akar a szervezkedés jogával és ezt meg is követeli magának”16 - fejtette ki a Magyar Nemzeti Párt ifjúsági politikájának summáját tornaljai beszédében Szent-Ivány József. 1933. júniusának végén és júliusában serényen folyt országszerte.a Magyar Nemzeti Párt szervező munkája. Több helyi szervezet mellett is sor került a párt ifjúsági szakosztályának megalakítására „Fiatal Magyarok Munkacsoportja” néven. Ezek élére mindenütt önálló vezetőséget is választottak.17 A Magyar Nemzeti Párt ifjúsági politikájának „felügyelője”, a szervező munka fő irányítója és ideológusa a párt új országos ügyvezető elnöke, Jaross Andor tartománygyűlési képviselő volt. Jaross fiatalos lendülettel szónokolt a párt „ifjúsági kongresszusain„, fáradhatatlanul szervezte a helyi szervezetek keretében az ifjúsági szakosztályokat, a sajtóban pedig világosan és mindenki számára érthetően fejtette ki és indokolta meg a beindult szervezkedés szükségességét és létjogosultságát. „Az elmúlt évtizedben új és új generációk lépték át a választójogot jelentő korhatárt, olyan nemzedékek, melyek nevelése az iskolában nélkülözte azt a szellemet, mely a nemzeti lélek idealizmusát ügeti át a fiatal szívbe” -szögezte le a Prágai Magyar Hírlapban közzétett vezércikkében Jaross Andor. Szerinte a Magyar Nemzeti Pártnak előbb-utóbb az új fiatal magyar nemzedék felé kellett fordulnia, s fel kellett tennie számára a kérdést: „...kisebbségi sorsban felnőtt fiatal magyarok, vállaljátoke a kisebbségi sorsot annak minden küzdelmességével és áldoznitudásával?” Az ifjúság jobbik része igennel válaszolt erre - fejtegette a továbbiakban Jaross Andor -, s vállalta „az apák felvett harcát”. A párt ifjúsági szervezeteit Jarossék a párt egységes, osztályok felett álló szakosztályainak szánták, de a szervezkedés folyamán inkább a munkás és paraszt fiatalság megnyerésére helyezték a hangsúlyt. „A Fiatal Magyarok Munkacsoportjában modem harmóniában egyesül minden foglalkozású és osztályú magyar”--fejtette ki a szervezők elképzeléseit Jaross, s mindjárt azt is hozzátette, hogy bár ez a szervezet nagyrészt a fizikai munkásokra számít, keze azonban ki van nyújtva a fiatal szellemi munkások felé is”.18 A Magyar Nemzeti Párt az ifjúság körében végzett munkával párhuzamosan a magyar munkásság között is hozzálátott a konkrét szervező munkához. Ennek eredményeképpen a

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) párt pozsonyi helyi szervezete mellett 1933. június 24-én valóságosan is létrehozták a munkásszakosztályt, amely országos viszonylatban is a Magyar Nemzeti Párt első ilyen jellegű szervezete volt.19 A Magyar Nemzeti Párt vezetősége tehát fiatalos lendülettel és aránylag rugalmasan látott hozzá kitűzött feladatai realizálásához. Ugyanez volt a szándéka az Országos Keresztényszocialista Pártnak is, itt azonban már bizonyos késedelem volt tapasztalható a konkrét szervező munka megindítása terén, úgy, mintha a párt a kezdeményezést eleve átengedte volna a testvérpártnak. Az Országos Keresztényszocialista Párt Országos Pártvezetőségében és Végrehajtó Bizottságában is sok szó esett az ifjúsági és munkásság megszervezésének problémáiról, a gyakorlati lépések egyelőre azonban várattak magukra. Az Országos Keresztényszocialista Párt 1933. június 27-én Ótátrafüreden megtartott országos pártvezetőségi ülésén Esterházy János pártelnök ismételten az ifjúság megszervezésének elodázhatatlan szükségességére hívta fel figyelmét. Beszélt a párt hagyományos politikai vonalvezetéséről és meg nem alkuvó ellenzékiségéről is, de arra is határozottan rámutatott, hogy a párt régebbi harcosainak, a már összekovácsolódott, kipróbált gárdának az utánpótlással is törődnie kell. „Ezért kötelességünk pártpolitikai munkánkat úgy végezni, hogy biztosítsuk pártunknak az utánpótlást” - hangsúlyozta. - Ezért elsőrendű kötelességünk gondoskodni ifjaink neveléséről, hogy azok vallásos, hit- és nemzethű, fegyelmezett, jellemszilárd férfiakká váljanak, akik majd a gyakorlati életben megállják helyüket. Egyik legfőbb célunk Szlovenszkó és Ruszinszkó autonómiája, mely részben attól is függ, hogy sikerül-e fiainkat a mi szellemünkben nevelve megnyerni a mi céljainknak” fejtette ki ezzel kapcsolatos álláspontját az országos pártelnök.20 Az országos pártvezetőség a továbbiakban többek között meghallgatta Cottely István előterjesztését, aki előadta az ifjúság megszervezésére vonatkozó javaslatait. A pártvezetőség elfogadta ezeket, s Cottelyt bízta meg azok realizálásának előkészítésével, miközben egy külön bizottságot is felállított az ifjúsági ügyek állandó intézésére.21 *** Az 1933. évben mind a Magyar Nemzeti Párt, mind az Országos Keresztényszocialista Párt politikája a megújulás útjára lépett. Az újítás, a reform szele mindkét pártot egyformán meglegyintette, bár a megújhodási folyamat megvalósításában a Magyar Nemzeti Párt volt kezdeményezőbb. Mindkét pártról elmondható azonban, hogy taktikájuk kezdett ügyesebben, látványosabban igazodni a valóságos élet napi követelményeihez és problémáihoz. A megifjodott pártvezetőségek munkája eredményesebb, hatékonyabb lett. Ezzel párhuzamosan azonban a csehszlovák államhatalom is különböző szigorító intézkedéseket léptetett életbe. A pártok szervezkedését igyekezett minden eszközzel akadályozni. A Szlovákiai Országos Hivatal például 1933. július 10-én kelt 27 000/1933. sz. elnökségi határozatával betiltotta a Magyar Nemzeti Párt ifjúsági szakosztályainak, a Fiatal Magyarok Munkacsoportjának további Szervezését, illetve a már létezőket feloszlatottaknak nyilvánította. A tiltó rendelkezés azt hozta fel ürügyül, hogy a párt ifjúsági szakosztálya, a Fiatal Magyarok Munkacsoportja nem rendelkezik hatóságilag jóváhagyott alapszabályokkal, így ez a szervezkedés jogtalan és törvénybe ütköző. A Szlovákiai Országos Hivatal a szóban forgó döntést 1933. július 20-án az államrendőrség és a nyomozó szervek útján hozta a párt központi, kerületi, körzeti és helyi vezetőinek tudomására. A párthelyiségekben, valamint a párt központi, kerületi, körzeti és helyi vezetőinek magánlakásán házkutatásokat tartottak, amelyek folyamán főként az ifjúsági szervezkedésre vonatkozó iratokat és levelezést foglalták le.22 A Szlovákiai Országos Hivatal rendelkezése és az otromba rendőrségi beavatkozás az egész felvidéki magyarság körében nagy visszatetszést szült. A magyar sajtó természetesen

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) azonnal hírt adott az atrocitásokról. A párt országos vezetői haladéktalanul tiltakoztak az általuk jogtalannak ítélt betiltás és a rendőrségi zaklatások ellen. Törköly József, a Magyar Nemzeti Párt országos elnöke mindjárt a feloszlatásról szóló határozat kézbesítésének és a házkutatások foganatosításának napján, 1933. július 20-án megírta és elküldte tiltakozó levelét a belügyminiszternek, amelyben többek között a következőkkel indokolta a Szlovákiai Országos Hivatal intézkedésének és a hatósági közegek eljárásának jogtalanságát: „A Fiatal Magyarok Munkacsoportja« mint egyesület a magyar nemzeti párt mellett nem létezik, ellenben a pártnak van a párt kebelében ifjúsági szakosztálya, melynek a szervezeti szabályai szerint a neve: Fiatal Magyarok Munkacsoportja. Nagyon téved tehát az országos hivatal, amikor a magyar nemzeti párt mellett működő egyesületként feloszlatja a »Fiatal Magyarok Munkacsoportjá«-t, mint amelynek jóváhagyott alapszabálya nincs. Ilyen egyesület nincs. Tehát fel sem oszlatható. Ellenben a pártnak, mint minden pártnak, vannak szakosztályai... (..:) Ezek a szakosztályok a párt szervei, amelyek között megoszlik a pártmunka. (...j A párt nem egyesület. Annak nincs szüksége jóváhagyott alapszabályokra. Teljesen szabadon határozza meg a maga szervezetét és teljesen szabadon, minden jóváhagyás nélkül alkotja meg a maga és bizottságai, szakosztályai részére szervezeti szabályzatát. Ezeket a szakosztályokat nem lehet azon a címen feloszlatni, hogy nincsen hatóságilag jóváhagyott alapszabályuk.” Törköly képviselő végül kérte a belügyminisztert, hogy nyilvánítsa semmissé a betiltást elrendelő végzést.23 Szent-Ivány József 1933. július 21-én személyesen is felkereste a belügyminisztert, akinél szóban emelt panaszt a párt ifjúsági szervezeteinek betiltása, a rendőri zaklatások és a házkutatások ügyében. Cerny belügyminiszter megértően reagált Szent-Ivány panaszára, s kijelentette, hogy szerinte sem minősíthető szabálytalannak, ha egy politikai párt fiatal híveit külön ifjúsági szakosztályokba szervezi.24 A Magyar Nemzeti Párt illetékesei július 22-én a Szlovákiai Országos Hivatal vezető tisztségviselőit is felkeresték a párt ifjúsági szervezeteinek feloszlatása ügyében. Mindenekelőtt azt szerették volna kipuhatolni, milyen feltételek mellett volna elérhető a betiltást kimondó intézkedés visszavonása. Ezzel egyidejűleg azonban a párt Országos Végrehajtó Bizottsága azt is szükségesnek látta, hogy valamilyen módon megnyugtassa tagságának - főleg a fiatalságnak megbolygatott kedélyeit a hatósági beavatkozással és zaklatásokkal kapcsolatban. Július 22-én megfogalmazta, s a másnapi lapokban nyilvánosságra is hozta felhívását, „szózatát”, amelyben igyekezett megmagyarázni a július 20-án történteket, illetve igyekezett bátorságot, kitartást önteni a hatósági erőszak következtében bizonyára részben megfélemlített ifjú párthíveibe. „Az országos hivatal folyó hó 10-én kelt és folyó hó 20-án a párt országos elnökségének kézbesített végzésévet feloszlatta pártunk ifjúsági szakosztályát; a Fiatal Magyarok Munkacsoportját. Ez a szakosztály az alkotmánytörvényben lefektetett jogok alapján a választójoggal bíró tagokból alakult és fejtett ki működést. A feloszlató végzést pártunk elnöksége megfellebbezte. Miután azonban a feloszlató végzés egyben kizárja a fellebbezés halasztó hatályát, a Fiatal Magyarok Munkacsoportja kénytelen működését ideiglenesen beszüntetni. Bízunk benne, hogy a belügyminiszterhez intézett fellebbezésűnk alapján ifjúsági szakosztályunk, amely eddig is csak a törvények keretei között fejtett ki működést, munkáját ezen minőségben újból megkezdheti. A feloszlató végzéssel egyidejűleg sok községben elkobozták a párttagok által viselt fekete nyakkendőket, valamint a magyar nemzeti párt jelvényét. Ezen jogsérelem ellen megtesszük a megfelelő lépéseket. A Magyar Nemzeti Párt országos végrehajtó-bizottsága leszögezi, hogy a párthoz tartozó magyar ifjúság szervezése törvényben biztosított joga és arról semmi körülmények között lemondani nem fog. Tiltakozik a politikai ellenfelei által terjesztett rosszakaratú híresztelés

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) ellen, mintha az ifjúsági szervezetek katonai alakulatok volnának, vagy ilyen célt szolgálnának. Fiatal tagjainkat felszólítjuk, hogy méltóságteljes önuralommal viseljék el a hatóságnak ezen kétségtelenül céljaink és munkánk félreértéséből fakadt elhatározását és várják meg azokat az utasításokat, amelyeket pártunk elnöksége ki fog adni. Ti tagjai voltatok és vagytok a szlovenszkói Magyar Nemzeti Pártnak. Ez a feloszlató végzés ezen minőségteket nem érinti s nem is érintheti. Végezzétek munkátokat a nemzetért, a családért és önmagatokért az országos párt keretein belül addig, amíg az ifjúsági szakosztály munkáját szüneteltetni kénytelen. A párt mindig fel fogja karolni az ifjúság különleges ügyeit és kérdéseit, hogy a nevelő munka folyamatában meg ne álljon. Magyar nemzeti öntudat és törvénytisztelet legyen e munka közben is, mint eddig; a jelszavatok.”25 Jaross Andor, a Magyar Nemzeti Párt országos ügyvezető elnöke július 26-án ismételten tárgyalt Jozef Országh-gal, a Szlovákiai Országos Hivatal elnökével a párt feloszlatott ifjúsági szakosztályairól. Országh nem vonta kétségbe a Magyar Nemzeti Pártnak azt a jogát, hogy a párt kebelén belül külön ifjúsági szervezeteket létesítsen, hangsúlyozta azonban, hogy feltétlenül kerülni kell azt a látszatot, mintha ezek a szervezetek úgymond félkatonai jellegű alakulatok lennének. Országh szerint például mindenképpen kerülendő az egységes megkülönböztető jelvény viselése. Jaross Andor biztosította a hatalom illetékeseit, hogy pártja hajlandó az ifjúsági szakosztály szervezeti szabályzatát a hatóság elvárásai szerint módosítani, ha ezáltal elérhető lesz az Országos Hivatal feloszlató rendelkezésének visszavonatása.26 A Magyar Nemzeti Párt vezetőinek zaklatásai és a házkutatások azonban ettől függetlenül tovább folytak egész Szlovákiában. A sajtó szinte naponta hozta a híreket a csendőrség és a nyomozók újabb és újabb durva akcióiról. Több helyen előfordult, hogy a párt egyes vezetőit és tagjait beidézték a községházára vagy a csendőrségre, ahol kihallgatták őket. Ez annál is inkább visszatetszést szült, mivel Jozef Országh, a Szlovákiai Országos Hivatal elnöke a Jaross Andorral folytatott megbeszélések után már kilátásba helyezte az ifjúsági csoportok további szervezésének és működésének engedélyezését.27 Az 1933. év nyara tehát egyáltalán nem nevezhető eseménytelen időszaknak a magyar pártok, különösképpen a Magyar Nemzeti Párt esetében. Az egész kisebbségi magyar politika megújulóban volt, a csehszlovák államhatalom azonban különböző tiltó intézkedésekkel sorozatosan igyekezett gátolni e folyamatot. 1933 nyárutóján azonban mindennek ellenére bizakodó volt a hangulat a magyar pártok házatáján. A testvérpártoknak mind vezetői, mind egyszerű tagjai reménykedve néztek a jövőbe, s bíztak a kisebbségi magyar politika súlyának további növekedésében. Jaross Andor, a Magyar Nemzeti Párt fiatal országos ügyvezető elnöke 1933. szeptember elején a Prágai Magyar Hírlap hasábjain figyelmet érdemlő vezércikkben elemezte a magyar kisebbségi politika eddigi eredményeit, jelenlegi problémáit, valamint aktuális céljait és feladatait. Jaross szerint „az elmúlt tizennégy év a kisebbségi életsorsban nem múlt el nyomtalanul felettünk”. Az elért eredményeket a viszonyokhoz és lehetőségekhez képest magasra értékelte, s megelégedéssel nyugtázta, hogy a magyar nemzeti kisebbségnek „erős, átütőképes politikai szervezete van a két ellenzéki testvérpártban”, amelyek „az önvédelmi harcnak mindenkor éber hadseregét adták”. Kitért a magyar kulturális szervezetek nemzeti szempontból oly fontos és áldásos tevékenységére, a gazdasági érdekvédelmi szervezetek kiépülőben levő hálózatára, végül a pártpolitika aktuális feladatairól szólva többek között a következőket szögezte le: „A politikai pártok már lefektetett síneken haladnak. Nincs okunk, hogy ezekről letérjünk. Ki kell mélyítenünk a vezetők és a választó tömegek között az összeköttetést, a pártot mint élő és működő organizmust kell fenntartanunk. Be kell fejeznünk az ifjúság beiktatását a pártok életébe. Ez a munka, mely a magyar nemzeti pártnál a Fiatal Magyarok Munkacsoportjának ismert hatósági feloszlatásával járt, nem torpant meg; a

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) pártnak joga van szakosztályba szervezni fiatal tagjait, és e téren a hatósági kívánalmak respektálásával azt folytatni fogja. A munkásság, mely lassan, de biztosan ábrándul ki a nemzetközi jellegű pártokból, már megtalálta az utat pártjaink felé, és a pártok feladata most ezen társadalmi osztály fontosságának átérzésével kitárni a kapukat, melyen keresztül megszállhatják a magyar munkások a nemzeti front e szakaszon gyéren védett állásait.” Természetesen, Jaross a testvérpártok minél szorosabb jövőbeli együttműködésének szükségességére is rámutatott idézett vezércikkében. A kilátásokat ezen a téren is megnyugtatóaknak tartotta. „Az együttműködés pártjaink között biztosítva van - szögezte le a Magyar Nemzeti Párt országos ügyvezető elnöke - és a jövő, úgy látom, azt kívánja, hogy térjünk gyakorlatilag is azokra a bevált vágányokra, melyeken pártjaink Petrogalli Oszkár elgondolása szerint intézményesen is biztosítva haladtak együtt.”28 *** A magyar pártpolitika pezsgőbbé válása - amint arra már rámutattunk - kezdett az államhatalom számára egyre kellemetlenebbé válni, ezért az szigorító intézkedések sorozatával fékezte ezt a számára semmiképpen sem örvendetes folyamatot. A testvérpártok közül a Magyar Nemzeti Párt fejtett ki nagyobb aktivitást, ezért a hatalom is természetszerűleg s párt ellen lépett fel nagyobb eréllyel. Ilyen kisebb-nagyobb „tyúkszemrehágásokra” 1933 nyara után az ősz folyamán is többször sor került. A Magyar Nemzeti Párt vezetői 1933 őszén tovább szerették volna mélyíteni a kapcsolatot a párt szélesebb rétegeivel, s ezt többek között úgynevezett vándorgyűlések formájában kívánták realizálni: Az első ilyen - különböző látványosságokkal vonzóbbaká tett - rendezvényre 1933. szeptember 3-án, vasárnap került volna sor a bércpusztai erdőben a párt tomaljai körzetének szervezésében. Az illetékes hatóságok a vándorgyűlés megtartását azonban nem engedélyezték, így aztán hivatalosan csak a párt tomaljai körzete úgynevezett pártnapjának megrendezésére kerülhetett sor. Az impozáns rendezvényen azonban így is kb. 5000 ember vett részt.29 A hatóságok a Magyar Nemzeti Párt munkásszakosztályai, azaz szakszervezetei megalakítására tett kísérleteket sem nézték jó szemmel. A párt első szakszervezeti csoportját a pozsonyi helyi szervezet mellett szándékoztak létrehozni 1933. szeptember 9-én, a pozsonyi rendőrhatóság azonban a tervezett alakuló gyűlés reggelén megtiltotta annak megtartását. Az indoklás az volt, hogy a tartandó alakuló gyűlés veszélyezteti a közrendet.30 Néhány nap múlva, 1933. szeptember 16-án azonban a hatalom már egészen komoly csapást mért a magyar kisebbségi politikára. A prágai Csehországi Országos Hivatal ugyanis e napon az illetékesek tudomására hozta, hogy az 1933. július 18-án kelt 150/1933. sz. törvénycikkelyre való hivatkozással három havi időtartamra betiltja a Prágai Magyar Hírlapot, a magyar ellenzéki pártok központi napilapját. Ezzel párhuzamosan a brünni Morvaországi Országos Hivatal az Ostravában megjelenő Magyar Ellenzék című napilapot tiltotta be.31 E két napilap betiltása - különösen a magas színvonalú és közkedvelt Prágai Magyar Hírlapé rendkívül érzékenyen érintette a magyar kisebbség politikai életét és erősen csökkentette az ellenzéki pártpolitika hatékonyságát. A hatalom kellemetlen szúrásai azonban ezzel még nem értek véget. A Magyar Nemzeti Párt vezetői 1933. szeptember 17-re Szepsibe összehívták a párt Országos Pártvezetőségét, és országos nagygyűlést is hirdettek. Az országos pártvezetőségi ülést a délelőtti órákban valóban zavartalanul meg is tartották - itt fogadták el a párt munkásszakosztályának szervezeti szabályzatát, illetve az ifjúsági szakosztály új, a hatóságok kívánalmai szerint módosított szervezeti szabályzatát, s az ülés résztvevői egyben tiltakoztak a Prágai Magyar Hírlap betiltása ellen -, a délután sorra kerülő országos nagygyűlés azonban már nem volt mentes egy újabb botrányos szenzációtól. A tökéletesen sima lefolyású nagygyűlést ugyanis -

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) amelyen a Magyar Nemzeti Párt teljes vezérkara is részt vett - Stefan Gallas szepsi járási főnök meglepetésszerűen feloszlatottnak nyilvánította, miután Szent-Ivány József ünnepi beszédében kritikus hangnemben merészelt szólni a csehszlovák kormánypártokhoz csatlakozott magyarokról. A kivezényelt csendőrük felszólítására a tömeg fegyelmezetten szétoszlott, s rendbontásra nem került sor.32 A hatalom ilyen represszív intézkedései, természetesen, negatívan befolyásolták a magyar pártpolitika hatékonyságát, s egyben nagyobb elővigyázatosságra és óvatosságra intették a politika irányítóit. A magyar pártok tevékenysége az 1933. évi tavaszi és nyári fellendülés után őszre defenzívába szorult. A magyarság vezetőinek fokozottan kellett figyelniük a hatatom egyre türelmetlenebb reagálására, ezért a magyar ellenzéki sajtó hangneme is visszafogottabbá vált. Az ideiglenesen betiltott Prágai Magyar Hírlap szerepét a pozsonyi Híradó vállalta magára, s ennek több-kevesebb sikerrel eleget is tett. Három havi kényszerpihenő után 1933. december 17- én a Prágai Magyar Hírlap végre újból megjelenhetett. Az újraindulás azonban mindjárt egy újabb tűszúrással kezdődött, amelyet a hatalom nyilvánvalóan mementónak szánt a lap kiadói és szerkesztői felé. A Prágai Magyar Hírlap 1933. december 17-i számát ugyanis az ügyészség Szent-Ivány József: „Megújulás lesz” című vezércikke miatt elkobozta, így csak a cenzúra által megnyirbált második kiadás kerülhetett az olvasóközönség elé. Szent-Ivány megcenzúrázott vezércikke szerint az újból megjelenő Prágai Magyar Hírlapnak továbbra is az lesz a fő feladata, „hogy vigyázója legyen a magyar emberek életének, hogy gondozója lehessen a nemzeti munkának, hogy szószólója legyen minden dolgunknak, és kivetítse a nagy nyilvánosság elé bajainkat és nemzetvédő küzdelmünk minden megnyilatkozását”.33 A két hét elmúltával beköszönő új esztendő, az 1934. év is baljós jegyekben indult. Megintcsak az történt, hogy a prágai államügyészség Szent-Ivány Józsel Gondolatok 1934 első napján című vezércikkének utolsó negyvenegy sora miatt elkobozta a Prágai Magyar Hírlap újévi számát. Az olvasók elé a lap ezért csak némi késéssel és az „elkobzás utáni második kiadás” megjelöléssel kerülhetett, benne Szent-Ivány megcsonkított vezércikkével. Csak találgathatunk, amikor azt vizsgáljuk, hogy az ügyészség vajon mit is kifogásolhatott Szent-Ivány vezércikkének inkriminált utolsó 41 sorában. Ebben a részben a szerző utalt a magyarság Duna-völgyi küldetésére, valamint arra, hogy a magyarságnak ebben a térségben kell keresnie a nemzeti igazságot mind a maga, mind a többi itt élő nép számára. A magyar nemzeti kisebbség feladatának Szent-Ivány áltat megfogalmazott definícióját is törölte a cenzor ceruzája: „A magyar kisebbség minden tagjának sorompóba állítása, a kisebbség lelki, szellemi, gazdasági élete egységes és tudatos megsegítésére, ez a nemzeti kisebbség feladata és ezt a feladatot akkor okija meg, akkor oldhatja meg, ha minden mellékgondolaton, minden pártoskodáson túl az egységes nemzeti organizmus zászlaja alá áll.34 A csehszlovák államhatalomnak a magyar testvérpártok elleni durva fellépései 1933-ban és 1934-ben minden bizonnyal azzal is összefüggésbe hozhatóak, hogy a kormányzati politika ekkor még nem volt képes kellő differenciáltsággal szemlélni és értékelni az egyes nemzeti kisebbségek különböző pártpolitikai törekvéseit. Az úgynevezett „nemzeti eszme” szerepének fokozott hangsúlyozását a csehszlovákiai magyar politikusok megnyilvánulásaiban a hatalom eleve bizalmatlansággal fogadta, és sok esetben egyenlőségi jelet tett a hitleri nemzetiszocialista ideológia alapján álló Szudétanémet Párt és a magyar pártok közé. A magyar pártok vezetői azonban távol álltak mindenféle totalitárius hitleri-henleini politikai ideológiától. Minduntalan hangoztatták - főleg a magyar nemzeti pártiak -, hogy a magyarság nemzeti alapon, de csakis a demokrácia, a jog fegyverével óhajt küzdeni az őt megillető méltányos kisebbségi jogokért. A Magyar Nemzeti Párt párkányi körzetének 1934. április 22-én megtartott értekezletén például maga Jaross Andor; a párt országos ügyvezető

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) elnöke fejtette ki ezzel kapcsolatos nézeteit. Jaross megállapította, hogy “a nemzeti eszme világszerte hódít”, s ebből azt a következtetést vonta le, miszerint “a nemzeti megújhodás a kisebbség számára is létparancs, sőt a demokratikus jogokért való küzdelemben a kisebbség szempontjából a nemzeti összetartás az egyetlen eredményes és járható út”. Beszédében azonban egyúttal a fasizmus eszméjétől is szükségesnek tartotta elhatárolni a magyar nemzeti kisebbség ideológiai platformját: „A kisebbségek általában, és így sajátosan a magyarság nem tartozik a külföldi nacionalizmusok, a fasizmus vagy hitlerizmus rajongói közé” hangsúlyozta párkányi beszédében a Magyar Nemzeti Párt országos ügyvezető elnöke.35 Hasonló hangnemben beszélt Jaross a Magyar Nemzeti Párt tomaljai körzeti értekezletén is 1934. június 10-én. Itt elmondott beszédében főleg a cseh fasiszta mozgalmat ítélte el éles szavakkal. Jaross érvelése szerint a nemzeti kisebbségek számára mindenféle parancsuralmi rendszer ideológiája elfogadhatatlan. A csehszlovákiai magyarságnak is éppen ezért saját jól felfogott érdekében a demokráciát kell védelmeznie.36 Az 1934-es év a németországi fasizmus belső hatalmi konfliktusainak, a hitlerizmus végső győzelmének és a mindenféle ellenzékkel való totális leszámolásnak éve volt. A szomszédos Németországban lejátszódó - sokszor véres - események esetenként állásfoglalásra kényszerítették a magyar pártok vezető politikusait is. Az úgynevezett „hosszú kések éjszakája”, a Röhmmel és az SA-val való 1934. június 30-i leszámolás után a Prágai Magyar Hírlapban az egyre agilisabbá váló Jaross Andor írt terjedelmes elemző vezércikket a németországi állapotokról, s azokat a lehető legsötétebb színekkel ecsetelte. Óvta és intette a magyarságot az emberi szabadságjogokat mélységesen sértő fasiszta elvek és módszerek ragályától, s az egyedüli követendő utat a demokráciában jelölte meg. „Mi egy világviszonylatban kis kör: a csehszlovákiai magyarság szemszögéből nézzük azt, ami Németországban történt és esetleg történni fog” - írta Jaross a Prágai Magyar Hírlapban az 1934. június 30-i vérfürdő után. „Nemzeti kisebbség vagyunk, harcosai és rajongói vagyunk a szabad emberi és nemzeti életnek, mert csak ez biztosíthatja fennmaradásunkat. Olyan államban élünk, melynek létparancsa a demokrácia, s a mi emberi és nemzeti jogainkat is csak a becsületesen értelmezett és végrehajtott demokrácia tudja biztosítani. Nem lehetünk tehát fanatikus hívei semmilyen olyan külföldi tekintélyuralomnak, mely a nemzeti elvek érdekében az emberi szabadságjogokat eltiporja.” Jaross a hitleri parancsuralmi rendszer, a németországi fasizmus genézisére és táptalajára is rámutatott idézett vezércikkében. Találóan hívta fel rá a figyelmet, hogy a kirívóan igazságtalan Párizs-környéki békerendszer nélkül Németországban nem szökkenhetett volna szárba a fasizmus ideológiája, a társadalomnak ez a súlyos kórtünete. A németországi események megítélésénél tehát nem szabad megfeledkeznünk róla, érvelt Jaross, hogy „Németország a világháború lázbetege, de még inkább a békeparancs krónikus áldozata”. Véleménye szerint az elvesztett háború és a békediktátum, tehát a hatalmas nemzeti és gazdasági megrázkódtatás tette „védtelenné” a németséget e szélsőséges ideológiai eszmerendszerrel szemben. „Ha nincs világháború, ha nincs párizsi békeszerződés, úgy nem lett volna hitlerizmus sem” - vonta le mindebből a végkövetkeztetést Jaross Andor.37 Röviddel az 1934. június 30-i németországi „hosszú kések éjszakája” után újabb véres fasiszta terrorcselekmény rázta meg Európát, amelynek színhelye a szomszédos Ausztria volt. Az osztrák nemzetiszocialisták 1934. július 25- én puccskísérletet hajtottak végre a tőrvényes kormány ellen, amely sikertelenül végződött ugyan, Engelbert Dollfuss kancellár azonban áldozatul esett a terroristák golyóinak. A magyar pártok sajtója is nagy megdöbbenéssel kommentálta az ausztriai eseményeket, s egyenesen az európai civilizáció ellen elkövetett merényletként értékelte a nemzetiszocialisták bécsi puccskísérletét. „Az európai lélek gyászol” - írta Szvatkó Pál a magyar pártok központi politikai napilapjában, a Prágai Magyar Hírlapban. Szvatkó szerint a meggyilkolt Dollfuss ravatala fölött „árnyék lebeg, Hitler árnyéka”.38

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) A fasiszták sikertelen ausztriai puccsáról Jaross Andor is szükségesnek tartotta elmondani véleményét. A Prágai Magyar Hírlapban írt vezércikkében kilejtette, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség rokonszenvvel figyelte Dollfuss küzdelmét az osztrák önállóság megőrzéséért, a demokráciáért, a hagyományos európai értékekért, most pedig őszinte részvéttel gyászolja, s az „osztrák patrióta-gondolat” hősi halottjának tekinti őt. A nemzetiszocialista puccskísérletről az volt Jaross véleménye, hogy Bécsben lényegében „nem volt szó nagyobb szabású forradalmi megmozdulásról, melyben az osztrák nép tömegei vettek volna részt, hanem egy aránylag kicsiny, mindenre vállalkozó terrorcsapat rablóromantikával kitervelt rajtaütéséről, mely mégis órákra bizonytalanná tudta tenni egy ország hatalmi rendjét és teljes felforgatással fenyegette az európai békét”.39 A magyar pártok vezetői tehát az egész európai civilizációt féltették a fasizmus további térhódításától, s ezért azt a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbségre is veszélyt hozónak tartották. Természetesen, a másik politikai véglet, a Szovjetunióban dúló sztálini bolsevik diktatúra sem borzolta kevésbé a magyar vezetők kedélyeit. A harmincas évek első felében előretörőben levő két európai totalitarizmus Szküllája és Kharübdisze között csak a középeurópai kis nemzetek kézfogása, kiegyezése lett volna az egyedüli járható út. Az 1934-es év tavaszán és nyarán a hivatalos magyar külpolitika sem tartotta eleve kizártnak a Magyarország és Csehszlovákia közötti viszony fokozatos javulásának lehetőségét. A megoldás kulcsát nagyon sokan éppen a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség sorsának további alakulásában, illetve a csehszlovák kormány magyar nemzetiségi politikájában vélték felfedezni. Az 1934. év tavaszán a hivatalos csehszlovák politika is tett néhány deklaratív jellegű gesztust a magyar nemzeti kisebbség felé. Ilyen volt például E. Beneš 1934. április 1-i húsvéti nyilatkozata, amelyben a külügyminiszter a következőket tartotta szükségesnek a csehszlovákiai magyar vezetők és a nemzetközi nyilvánosság tudomására hozni: „Hogy ha földrajzi és gazdasági okokból nem volt lehetséges az új Közép-Európa építésénél az államhatárokat azonosítani az etnográfiai határokkal, ez még nem jelenti azt, hogy le kellene mondanunk, vagy le akarnánk mondani a nemzeti igazságosság érvényesítéséről és hogy a nemzettöredékekre és nemzeti ,kisebbségekre nézve ne legyen érvényes ugyanaz a jog saját kultúrájuk és nemzeti egyéniségük ápolására. Ebben az értelemben tiszteljük magyarjaink nemzeti érzését is és minden irányban és ágazatban egyenjogú polgároknak tekintjük őket. A többségi csehszlovák nemzetben megvan a határozott akarat, hogy megadja a magyar kisebbségnek a számának megfelelő valamennyi feltételt ama kultúrjavai megtartására, amelyeket az ezeréves fejlődés folyamán a magyar nemzet a Duna-medencében alkotott, valamint kultúrájának államunk talaján való sajátos kifejezésére. E politika gyakorlati előfeltétele az, hogy a magyar kisebbség kultúrájának és nemzetiségének respektálásáért az állam respektálásával adjon ellenszolgáltatást, hogy a köztársasággal szemben megőrizze lojalitását. A magyar kisebbségnek egy ilyen pozitív, igenlő politikája nemcsak magának a magyar kisebbségnek juttat előnyöket azzal, hogy lehetővé teszi számára, hogy teljes terjedelmükben használja ki az összes pozitív lehetőségeket, amelyeket a csehszlovák köztársaság lakosságának a demokrácia nyújt a községekben, országokban és az egész államban, hanem javára fog szolgálni a köztársaság és az egész magyar nemzet jóviszonyának és pozitív együttműködésének is azáltal, hogy a két szomszédos nemzet és állam között politikai, de különösen kulturális hidakat épít ki.”40 A Beneš-nyilatkozatból tehát világosan kiderül, hogy a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség jogainak biztosítását az államhatalom bizonyos „gyakorlati előfeltételek” teljesítéséhez köti, a magyarságnak mintegy “ellenszolgáltatást” kell nyújtania a számára biztosított jogokért. Természetesen, az így elvárt “ellenszolgáltatás”, a lojalitás közelebbről meg nem határozott mértéke az államhatalom kénye-kedvének függvénye maradt volna. Egy

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) minden vonatkozásban lojálisnak minősülő magyar nemzeti kisebbség számára - Beneš szerint - a hatalom már biztosítaná a demokratikus állampolgári és kisebbségi jogokat, sőt egy ilyen kisebbség politikai és kulturális téren híd is lehetne Csehszlovákia és Magyarország között. A magyar testvérpártok vezetői nem zárkóztak el eleve a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség hídszerep-vállalása elől, s azt bizonyos kedvező feltételek mellett elképzelhetőnek tartatták. Ezt fogalmazta meg többek között például Jabloniczky János keresztényszocialista nemzetgyűlési képviselő is az Országos Keresztényszocialista Párt lévai körzeti gyűlésén 1934. április 22-én. Véleménye szerint a csehszlovákiai magyarság akár összekötő kapocs, „híd” is lehetne Csehszlovákia és Magyarország között, erre azonban az adott körülmények között nincs kilátás. Az ilyen szerep betöltésének - Jabloniczky szerint - mindenek előtt az lenne a feltétele, hogy a magyar nemzeti kisebbségnek “intézményesen biztosítsák itt minden jogát, s elégítsék ki gazdasági érdekeit, mert csak egy gazdaságilag és kulturális tekintetben erőteljes magyarság vállalkozhatik arra, hogy híd legyen”.41 Mind a magyar testvérpártok sajtója, mind a különböző fórumokon megszólaló pártvezetők előszeretettel hivatkoztak a magyar kisebbségi politika törvénytiszteletére, illetve a magyarságot ért sérelmek orvoslásának törvényadta lehetőségeire. Ezzel egyrészt a magyar tömegeket igyekeztek meggyőzni a kisebbségi politika legalizált, törvényes mivoltáról, másrészt a hatalom címére szánták ezeket a megnyilatkozásokat. Az Országos Keresztényszocialista Párt 1934. május 6-án megtartott nagymegyeri népgyűlésén Esterházy János országos pártelnök is ezt a tételt domborította ki ünnepi beszédében. Hangsúlyozta, hogy pártja, az Országos Keresztényszocialista Párt mindig csakis az állam törvényeinek tiszteletben tartásával vett részt a politikai küzdelemben, s a jövőben is törvényes keretek között kíván harcolni a magyar nemzeti kisebbség jogaiért. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a párt szemet hunyjon a magyarságot ért sérelmek felett. “Mi, akik törvénytisztelők vagyunk - hangsúlyozta Esterházy -, mindenkor rámutatunk sérelmeinkre, mert ez az orvoslás előfeltétele és útja.” A magyar nemzeti kisebbség önvédelmi harcát azonban nagyon sokan tudatosan félremagyarázzák, hogy ezáltal is diszkreditálhassák a magyar pártokat. „Politikai ellenfeleink - úgymond irredentizmussal, államfelforgatással vádolnak. Minket ezek a rosszindulatú vádak hidegen hagynak, mert mi, keresztényszocialisták a törvény útjáról tizennégy esztendő óta le nem tértünk” - fejtette ki nagymegyeri beszédében az Országos Keresztényszocialista Párt országos elnöke.42 A magyar pártok reprezentáns személyiségeinek és a pártok hivatalos szócsövének, a Prágai Magyar Hírlapnak az 1934. évben valóban fokozottabb éberségre volt szükségük, mint bármikor azelőtt a köztársaság konszolidációja óta. A hatalom és az elfogultan magyarellenes húrokat pengető csehszlovák lapok bármikor készek voltak lecsapni a magyarság pártjaira, vezetőire, sajtóorgánumaira, ha arra alkalmuk adódott. Az év folyamán több magyar pártpolitikust is bíróság elé állítottak különböző népgyűléseken mondott beszédeikért. Így például a kassai kerületi bíróság 1934. június 20-án Esterházy Jánost, az Országos Keresztényszocialista Párt országos elnökét is tizenötnapi államfogházra ítélte egy 1933. június 19-én Szepsiben elmondott beszéde miatt.43 Az 1933. december 17-től újból megjelenő Prágai Magyar Hírlap is többször lett a hivatalos perzekúció áldozata. A hatalom 1934-ben is minden teketória nélkül koboztatta el a lap egyes számait, ha úgy vélte, hogy annak valamelyik cikke sérelmesnek minősíthető. Ilyen lapelkobzásokra került sor 1934. január 1-én Szent-Ivány József Gondolatok 1934 első napján című vezércikke, április 7-én a Szlovenszkón megszüntetik a magyar jellegű választókerületeket? valamint Helyszíni tapasztalatok a kurtakeszi „iskola- fronton” című írások, április 14-én Az ébredő Bizánic és június 8-án a Tanítórend, amely nem taníthat című szerkesztőségi vezércikkek miatt. A cseh és szlovák lapok - például a Slovensky Denník,

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) Národní Listy, Národ stb. - is több ízben intéztek heves támadásokat a magyar pártok központi napilapja ellen. A Prágai Magyar Hírlapot - s ezáltal a magyar ellenzéki politikát - ért sajtótámadásokra és hatalmi represszáliákra Jaross Andor reagált 1934 augusztusában. „Amikor a lapot a betiltás után újból megindítottuk; éreztük, hogy a csehszlovák politikai közvéleménynek az a része, mely nem tudja magát függetleníteni a nemzeti türelmetlenség szenvedélyétől, állandó ellenszenvvel fogja figyelni hasábjainkat” - fejtette ki véleményét Jaross a lap augusztus 19-i számában. „Lapunk írásmodorát tehát a tárgyilagosság olyan fokára hűtöttük le, melyet alkalmasnak véltünk egyrészt arra, hogy a szigorított sajtóviszonyok között államérdeket ne sértsünk, másrészt, hogy a csehszlovák közvélemény soviniszta köreit feleslegesen ne izgassuk. Ezért lettünk talán színtelenebbek, ezért lettünk csendesebbek és sokszor hűvösen tárgyilagosak, sokszor olyankor is, mikor az önvédelem más vérmérsékletet követelt. Mi meg akartuk és meg akarjuk tartani a lapot a csehszlovákiai magyarság számára, mely - büszkén és öntudatosan állapítjuk meg - megszerette és életszükségletévé vált” - írta Jaross. A továbbiakban azonban kénytelen volt sajnálattal megállapítani, hogy a magyar pártok és lapjuk igyekezete nem hozta meg a remélt eredményt: „Közben újból megnehezedett utunk és munkánk, mert minden figyelmünk dacára néhány számunk elkobzása következett be.”44 A magyar testvérpártok és a Prágai Magyar Hírlap minden kompromisszum-kereső igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult. A hatalom a kemény kéz taktikájának alkalmazását vélte a legcélszerűbbnek, s 1934. szeptember 21-én a Prágai Magyar Hírlapot három havi időtartamra ismét betiltotta. Fennállt a veszély, hogy hasonló sors éri a magyar pártokat is. A magyar kisebbségi politika 1934 őszén tehát már szinte teljesen defenzívába kényszerült. Tartva a hatalom erőszakos megtorló intézkedéseitől, a látványos pártpolitikai megmozdulások helyett inkább a belső szervező munka látszott célszerűbbnek. Az év végén, 1934. december 22-én háromhavi kényszerpihenő után újból megjelent ugyan a Prágai Magyar Hírlap, tónusa azonban még visszafogottabbá vált. Az újraindulást bejelentő vezércikk bizakodó hangon szólt az olvasókhoz, az optimista hangvételt azonban semmi konkrétum nem indokolta. „Másodszori negyedéves hallgatás után a Prágai Magyar Hírlap friss erővel újból megindul, s az újjászületés mindent átfogó, magával ragadó nemes lendületével újból elfoglalja azt a missziós posztot, melyet számára a kisebbségi magyar sors kijelölt” - jelentkezett vezércikkével az újrainduló lap, jövőbeli feladatát -- az általános tájékoztatáson túlmenően - a következő szavakkal határozva meg: „Nekünk speciális, szent feladatunk is van: a kisebbségi magyar közvélemény politikai tájékoztatása és vezetése, a kisebbségi magyarság jogainak gerinces és okos védelme, a programadás, a politikai, kulturális és gazdasági munkavezetés, a nemzeti és szociális lelkiismeret ébrentartása, s úgy önmagunkkal, kisebbségi magyarokkal, mint a hatalmon levőkkel szemben a számonkérés szigorúan mindig a törvényes keretek között.”45 Az államügyészség azonban gondoskodott róla, hogy a Prágai Magyar Hírlap egyelőre minél kevésbé tehessen eleget eme „szent feladat” megvalósításának. A cenzúrahivatal ellenőrei árgus szemekkel figyelték a lapot, s alig három héttel az újraindulás után már újabb elkobzásra került sor a Rákóczi esztendeje című szerkesztőségi vezércikk miatt, amelyben a szerző a száműzött Rákóczi halála elközelgő 200. évfordulójának ürügyén fejtette ki véleményét a magyar történelem e nagy alakjáról.46 Az újraindulás körülményei tehát meglehetősen mostohák voltak. *** A magyar kisebbségi politika azonban 1933-ban és 1934-ben sikeresen állta a próbát a kormány elnyomó intézkedéseivel, valamint a belső bomlasztási kísérletekkel szemben. Ennek legékesebb bizonyítékai az 1935. május 19-én lebonyolított új nemzetgyűlési választások eredményei voltak. A két magyar párt közös választási fellépését a Szepesi

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) Német Párt is támogatta: A közös jelölőlistával induló pártok összesen 254 943 szavazatot szereztek és ezzel 9 képviselői és 5 szenátori mandátumot nyertek. Képviselők lettek Esterházy János, Petrásek Ágoston, Porubszky Géza, Szüllő Géza (keresztényszocialista részről), Holota János, Jaross Andor, Korláth Endre, Szent-Ivány József (magyar nemzeti részről) és Nitsch Andor (a szepesi németek részéről). Szenátorok: Hokky Károly, Pajor Miklós és Turchányi Imre a keresztényszocialisták, Füssy Kálmán és Törköly József a nemzeti pártiak részéről. (A beteg Törköly lemondása után 1937-ben Szilassy Béla került be a szenátusba.47 Az 1935. évi májusi parlamenti választásokon a magyar pártok újabb ellenfeleket kaptak néhány kormánypárti magyar politikusban. A magyar ellenzéki pártok képviselőinek parlamenti ellensúlyozására ugyanis a kormány lojális magyar képviselőjelölteket kívánt mandátumhoz juttatni. Mivel kormánytámogató magyar politikai párt a köztársaságban nem létezett, a két vezető csehszlovák kormánypárt, az Agrárpárt és a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt egy-egy képviselői mandátumát kisebbségi magyarnak adta. Agrárpárti mandátummal Csomor István nagykálnai maradékbirtokos, szociáldemokrata mandátummal pedig Schulcz Ignác pozsonyi szakszervezeti titkár lett nemzetgyűlési képviselő.48 A prágai nemzetgyűlésben ez a két képviselő szimbolizálta a kormánytámogató magyar kisebbségi politikát. Parlamenti szereplésük átlátszóan destruktív és negatív volt. Mindenkor helytelenítették azt, amit a magyar ellenzék kívánt, illetve dicsérték azt, amit a kormány tett. A kormány nemzetiségi politikáját szolgai alázatossággal mindenben helyeselték és fennen hangoztatták, hogy a csehszlovákiai magyarság kisebbségi jogai teljes mértékben tiszteletben tartatnak. *** 1935. május 26-án mind Szlovákiában, mind Kárpátalján tartománygyűlési képviselőválasztásokat is tartottak. A közös listával induló magyar pártok ezeken a választásokon is szolid sikereket könyvelhettek el. Szlovákia 36 választható tartománygyűlési képviselői mandátumából a magyar pártok ötöt szereztek meg. A többi 31 képviselői mandátum az egyes pártok között a következőképpen oszlott meg: az Agrárpárt 8, a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt 4, a Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt 1, a Csehszlovák Kommunista Párt 5, a Szlovák Néppárt 11, a Csehszlovák Iparospárt 1 és a Szlovák Nemzeti Párt 1 képviselői mandátumot szerzett. A magyar pártok részéről tartománygyűlési képviselők lettek Alapy Gyula Giller János, Kontsek György, Salkovszky Jenő és Virágh Béla.49 Szlovákia tartománygyűlése képviselőtestületének azonban csak kétharmada - azaz 36 képviselő - volt választható, egyharmadot, 18 képviselőt a kormány felülről történő kinevezés útján juttatott mandátumhoz. Az 1935. július 20-i minisztertanácsi értekezlet döntött a 18 szlovákiai tartománygyűlési képviselő kinevezéséről. Az ilymódon mandátumhoz juttatott képviselők a következő pártok hívei voltak: Agrárpárt 7 képviselő, Csehszlovák Szociáldemokrata Párt 4 képviselő, Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt 1 képviselő Csehszlovák Iparospárt 1 képviselő, Szlovák Néppárt 5 képviselő.50 A kormány ezáltal tudta elérni, hogy az 54 tagú tartománygyűlésben a csehszlovák kormánypártok képviselői abszolút többséget alkossanak. A kárpátaljai tartománygyűlésbe a magyar nemzetiek részéről R. Vozáry Aladár, a keresztényszocialisták részéről pedig Ortutay Jenő került be.51 Az új Nemzetgyűlésben a nemzeti kisebbségek problémája a kormány eltussoló taktikája ellenére is erős nyomatékot nyert, s az illetékesek egyre többet voltak kénytelenek foglalkozni azok panaszaival és követeléseivel. Az addigi expanzív csehszlovák nemzeti politika minden vonalon visszaszorulóban volt.

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) 1935. június 19-én mondott parlamenti beszédében Szüllő Géza keményen bírálta a kormány nemzetiségi politikáját: “Innen kell konstatálnom azt, hogy a békeszerződésekben és a kisebbségi szerződésekben garantált jogaink papiroson megvannak ugyan, de az életben nincsenek meg” - mutatott rá a csehszlovák kormány által elfogadott és a Népszövetség által garantált kisebbségi jogok papirosjellegére. Beszéde végén felolvasta a magyar pártok közös parlamenti klubjának deklarációját, amelyben többek között leszögezte: „Elégtétellel állapítjuk meg, hogy választóink tömegei kitartanak az ellenzéki politika álláspontján és arra bíztatnak, hogy politikánk ezen a vonalon haladjon...” A magyar pártok további politikájának fő irányvonalát a deklaráció a következőképpen határozta meg: „Változatlanul állunk a nemzeti önrendelkezési jog követelése mellett. Ezzel is kifejezést óhajtunk adni annak, hogy csak a komolyan vett és intézményesen biztosított nemzeti egyenjogúság, keresztény erkölcs és demokrácia alapján képzeljük el népeink egészséges elhelyezkedését a köztársaság egyéb nemzetei között” - hangsúlyozta képviselőházi felszólalásában Szüllő Géza.52 Beszédében azonban arra is ismételten rámutatott, hogy a csehszlovákiai magyarság képviselői a jövőben is csakis alkotmányos eszközökkel, a fennálló törvényes keretek között fognak küzdeni a magyar nemzeti kisebbség jogaiért. Szüllő a kormány nemzetiségi politikáját nyíltan kisebbségellenesnek bélyegezte, olyannak, amely használja ugyan a demokrácia jelszavait, valójában azonban a kormányzati többség diktatúráján alapszik. „Az új kormány nem vonta le a választás konzekvenciáit -fejtegette Szüllő -, és ugyanazokat az eszközöket akarja alkalmazni az állam kormányzásában, amelyeket eddig alkalmazott. Ezek az eszközök és ez a módszer nem alkalmasak arra, hogy az állam nemzeti, szociális, kulturális és gazdasági összetételéből folyó ellentéteteket kiegyenlítsék és az ezekből fakadó nagy kérdéseket megoldják. Ezért vagyunk bizalmatlanok a kormánnyal szemben, és ezért hirdetjük a legélesebb ellenzéki harcot” - jelentette be Szüllő Géza a Nemzetgyűlés képviselőházában a magyar pártok kisebbségvédelmi, ellenzéki politikájának következetes folytatását.53 Szüllő Géza beszéde után néhány nappal, 1935. június 24-én Szent-Ivány József képviselő is felszólalt a prágai parlamentben. Büszkeséggel állapította meg, hogy a nemzetgyűlési választásokon „a magyar választók nagy tömegei kitartottak mellettünk”. Szent-Ivány a Magyar Nemzeti Párt nevében a Nemzetgyűlés fóruma előtt mondott köszönetet a magyar választók bizalmáért: „Erről a helyről köszönöm a kisebbségi sorsba kényszerített magyar nép megnyilatkozását. Ez a bizalom megerősít bennünket a munkában, megnöveli felelősségünket és amidőn a törvényhozás mindkét házában hangot adunk magyar népünk bajainak, a legelszántabban követelni fogjuk azok orvoslását” - szögezte le beszédében SzentIvány József. A továbbiakban sajnálattal konstatálta, hogy a kormány kisebbségellenes politikája a köztársaság fennállása óta semmit sem változott. Rámutatott a kormánynak a kisebbségi magyarság sorait bomlasztó törekvéseire, a magyar politikai aktivizmus élesztgetésére, magyar nyelvű kormánysajtó fenntartására, amelynek egyik legfontosabb küldetése éppen a magyar ellenzéki politika lejáratása és a magyar pártok vezetői ellen személyeskedő sajtókampányok folytatása. Szent-Ivány szerint a kisebbségi magyar politikának a nemzeti egység felé kell törekednie, miközben a magyarság politikájának a szlovákság és minden más nemzet politikai törekvéseihez is „becsületes, őszinte és békés” módon kell viszonyulnia.54 Másnap, 1935. június 25-én a magyar pártoknak két nemzetgyűlési képviselője is felszólalt - Jaross Andor és Esterházy János - és mindketten keményen bírálták a csehszlovák kormányok addigi nemzetiségellenes politikáját. Jaross Andor képviselőházi felszólalásában főleg a magyarság kulturális sérelmeire mutatott rá részletesen. Nehezményezte a magyar egyetem hiányát, a középiskolák elsorvasztását, a magyar pedagógusképzés elégtelen voltát, a magyar népiskolák hátrányos megkülönböztetését, illetve a szlovák iskolahálózat szervezésének tényét a magyar vidékeken. Külön rámutatott a Szlovák Liga (Slovenská liga) szlovákosító törekvéseire és a

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) magyarság számára ártalmas tevékenységére. „Teljesen megértem, hogy a szlovákság saját nyelvét, kultúráját és nemzeti öntudatát művelni, fejleszteni és versenyképessé kívánja tenni, senki sem gördíthet ez elé akadályokat” - mondta beszédében Jaross. „A Slovenská liga munkája szlovák környezetben tiszteletreméltó és természetes. A magyar nemzettest húsába vág az azonban, ha magyarónoknak nevezett magyarokat kíván szlovákká átgyúrni, ha magyar nyelvterületen szlovák iskolát kíván létesíteni, ha szlovákosítani igyekszik az istentiszteleti nyelvet és megakadályozza - kizárólag tekintélyi okokból - a magyar egyesületek tevékenységét.” Jaross a továbbiakban rámutatott, hogy a Szlovák Liga nem hatóság ugyan, csak társadalmi egyesület, de teljes mértékben élvezi az államhatalom támogatását. Helyi előharcosai a szlovák tanítóságból, a községi jegyzőkből és a járási főnökökből verbuválódnak, az országos vezeték pedig egytől egyig felelős állásban levő állami hivatalnokok és politikusok. „A liga szinte a kezében tartja ma nemcsak a tanügyi hatóságot, hanem az egész közigazgatási gépezetet Szlovenszkón. Olyan mint egy mellékkormány, amely láthatatlanul, de mindenütt érezhetően ott áll az események hátterében” - jellemezte Jaross képviselő a Szlovák Liga működését.55 Esterházy János keresztényszocialista párti képviselő főleg Szlovákia gazdasági bajaira igyekezett felhívni a figyelmet említett, Jaross Andor felszólalása után következő képviselőházi beszédében.56 A magyar pártok parlamenti felszálalásaival kapcsolatban érdemes rámutatni, hogy azokat sűrűn tarkították különböző közbelkiáltások, megjegyzések, személyeskedő közbeszólások a szónoktól eltérd nézeteket valló képviselők részéről. Jellegzetes módon a legtöbb személyeskedő, sőt sértő közbekiáltás éppen a két kormánypárti magyar képviselőtől, a szociáldemokrata Schulcz Ignáctól és az agrárpárti Csomor Istvántól származott. A képviselőház 1935. június 26-i ülésén a két említett kormánypárti magyar képviselő is szólásra jelentkezett. Először Schulcz Ignác, majd Csomor István mondta el beszédét mindkettő magyar nyelven -, amelyben lényegében mind a ketten törhetetlen hűségükről biztosították a csehszlovák kormányt, illetve kioktató hangnemben „leplezték le” az ellenzéki magyar képviselők „álszenteskedését” és „siránkozásait”. Csomor képviselő mindjárt azzal vezette be felszólalását, hogy a maga és a „haladó szellemű és demokratikus érzésű magyar nép nevében” ünnepélyesen kijelentette: „igenis, mi hívei vagyunk ennek a republikának...” Majd azt is igyekezett kidomborítani, hogy „nem azonosítjuk magunkat azzal a politikával és azon cselekedetekkel, amely politikát és cselekedeteket immár 16 esztendő óta a Magyar Nemzeti Párt és az Országos Keresztényszocialista Párt hirdet”. Schulcz képviselő még a történelmi Magyarország feldarabolását és a kisebbségi sorsot is pozitív tényként értelmezte nagy buzgóságában: „Történelmi sors volt ez, amely a világháború után következett be, és meg merem bátran mondani, hogy jó sorsdöntés volt ez! Jó volt az itt élő népek szempontjából, mert ha nem így lett volna, ma ott nyögnénk, mi milliók, a porosz csizmának nyomása alatt.”57 A két kormánypárti magyar honatya hízelgése a kormány felé, illetve „leleplező” vagdalkozása a magyar ellenzéki pártok irányába azonban teljes mértékben hiábavalónak bizonyult. Parlamenti szereplésük, de általánosságban is szervilis, behódoló magatartásuk képtelen volt vonzóvá tenni a magyar tömegek előtt az aktivizmus elvét. Különböző fórumokon tett próbálkozásaik csak bomlasztani voltak képesek, tömegszervező hatásuk azonban már egyáltalán nem volt. A magyar aktivista kísérletezések csődjéért azonban elsősorban a prágai kormányt és a csehszlovák kormánypártokat terheli a felelősség. A kormánykörök ugyanis elmulasztották az annyira óhajtott és számukra oly hasznosnak ígérkező - tehát mindenképpen az ő javukat szolgáló - magyar aktivizmus „igazolását” a szélesebb magyar tömegek előtt. Pedig a kormánytámogatás eszméjét néhány látványos nemzetiségi engedménnyel, illetve a magyar nemzeti kisebbség felé tett tetszetős gesztusokkal talán vonzóbbá is lehetett volna tenni.

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) Prága szűkkeblűsége azonban a magyar aktivizmust szinte semmiben nem igazolta. Az 1935ben fellángoló akció így igen rövid életű volt, s az 1936. évben már alig hallatott magánál. Az itt tárgyalt „kormánytámogató aktivizmus„ fogalmához azonban hadd tegyük még hozzá, hogy a kormánytámogatás tényére használt „aktivizmus” kifejezés sem logikai, sem politikai szempontból nem volt helytálló. Az „aktivizmus”, „passzivizmus” oly értelmű szembeállítása, miszerint az aktivizmus kormánytámogatást, a passzivizmus pedig ellenzékiséget jelent, mindenképpen csak egy hamis politikai képlet kialakulását idézhette és idézte is elő. E politikai képlet deformált mivoltára maga Szüllő Géza mutatott rá az Egyesült Magyar Párt parlamenti klubjának 1937. január 16-i pozsonyi ülésén, amikor ugyanis többek között kifejtette, hogy a magyar ellenzéki politikát semmiképpen nem lehet passzívnak nevezni, elvégre az ellenzéki pártok kezdettől fogva aktívan vettek és vesznek részt az ország politikai életében, a választásokon, a parlament munkájában stb. „Parlamenti ellenzéki álláspontunkban nyilvánul meg az, hogy aktivisták vagyunk” - szögezte le Szüllő Géza. Szerinte az aktivizmus még egyáltalán nem egyenlő a kormánypártisággal. „Nem aktivizmus a kormánypártiság, és nem passzivizmus az ellenzékiség! Ez a punktum saliens!”58 Mindettől eltekintve azonban a korabeli csehszlovákiai politikai zsargonban - magyarban és nem magyarban egyaránt - az ,.aktivizmust” és az “aktivista” jelzőt egyöntetűen a kormánytámogatás tényével rokonították. Ilyen értelemben használta és használja ezt -kétségkívül helytelenül - a korszakra vonatkozó szakirodalom is. Tanulmányunkban mi is alkalmazkodtunk az eddigi gyakorlathoz, bár tudatában vagyunk e kialakult fogalompárok torzult jelentéstartalmának. *** Az 1935 májusi parlamenti választások után a Magyar Nemzeti Párt vezetői újból latolgatni kezdték a két párt esetleges egyesülésének kilátásait. 1935. október 23-án a magyar pártok közös parlamenti klubja elhatározta a “szlovenszkói és ruszinszkói nemzeti kisebbségek politikai nagybizottságának” megszervezését, amit utólagosan a két párt vezető szervei is elfogadtak. A szervező munka rövidesen meg is indult, s decemberben már kezdett konkrét formát ölteni. 1935. december 15-én a Csehszlovák Köztársaságban nagy jelentőségű belpolitikai eseményre került sor. Amint az már várható volt, a köztársaság létrehozója és addigi elnöke, a 85 éves T. G. Masaryk magas korára való hivatkozással lemondott államfői tisztségéről. A megüresedett funkcióra két jelölt is aspirált, Edvard Beneš külügyminiszter mint a szocialista blokk és a Cseh Néppárt jelöltje, valamint Bohumil Němec egyetemi tanár mint az Agrárpárt és a többi koalíciós párt jelöltje.59 A Csehszlovák Köztársaság Alkotmánylevele (121/1920. sz. tc.) 57. paragrafusa értelmében az új államfő megválasztására a Nemzetgyűlés két kamarájának - szenátus, képviselőház - közös ülése volt hivatott. A határozatképes számban megjelent szenátoroknak és képviselőknek közös szavazással és legalább háromötödös többséggel kellett dönteniük az új államelnök személyéről.60 Az új elnökválasztást 1935. december 18-ra tűzték ki. Kezdetben úgy tűnt, hogy mindkét elnökjelölt egyforma eséllyel indul az elnöki posztért vívott csatában. A csehszlovák politikai pártok között ugyanis nem volt egység az új államelnök személyét illetően. Beneš azonban rugalmas taktikával és gyors manőverekkel az ellenzéki pártok körében is hozzálátott szövetségesek toborzásához. E. Beneš az ellenzéki magyar pártok vezető személyiségeivel is haladéktalanul felvette a kapcsolatot.61 Mindjárt december 15-én magához kérette Esterházy Jánost, az országos Keresztényszocialista Párt elnökét, akinél aziránt érdeklődött, vajon volna-e lehetőség arra, hogy a magyar pártok képviselői az ő jelölését támogassák? Esterházy arra való

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) hivatkozással, hogy ő csupán az Országos Keresztényszocialista Pártot képviseli, kitért a határozott válasz elől, jelezte azonban, hogy szerinte erre megvolna a lehetőség, s javasolta, hogy az ezzel kapcsolatos tárgyalásokba vonják be Jaross Andort is, mint a Magyar Nemzeti Párt elnökét, illetve Szüllő Gézát, mint a két párt közös parlamenti klubjának elnökét. Esterházy János, Jaross Andor és Szüllő Géza 1935. december 17-én a délutáni órákban jelentek meg Beneš elnökjelöltnél, aki ezen a megbeszélésen kijelentette a magyar politikusok előtt, hogy elnökké választása esetén teljesíteni fogja a magyarok valamennyi jogos kisebbségi igényét. A Beneš-audiencia után a magyar gyártok parlamenti klubja még aznap este Ölést tartott, amelyen döntés született arról, hogy a másnapi elnökválasztáson a két párt Benešt fogja támogatni. A klub azonban ezzel párhuzamosan art is leszögezte, hogy ez az állásfoglalása mit sem változtat ellenzéki álláspontján.62 December 17-ről 18-ra virradó éjszakán, azonban a helyzet teljesen új fordulatot vett. Az éjszaka folyamán ugyanis az addig Němec-párti Szlovák Néppárt taktikázása következtében Bohumil Němec visszalépett, s így a koalíciós pártok egyetlen jelöltje E. Beneš maradt. Ennek következtében a Beneš-nek ígért magyar szavazatok lényegében már feleslegesekké is váltak. Az elnökválasztás napján délelőtt a magyar pártok parlamenti klubja újra ülést tartott, amelyen néhány magyar nemzeti párti képviselő ellenezte a Benešt támogató taktikát. Csillapítólag hatott a magyar kedélyekre Beneš levele, amelyet közvetlenül a szavazás megkezdése előtt küldött egy bizalmi emberével Esterházy Jánosnak: „Annak ellenére, hogy az éjszaka folyamán a helyzet megváltozott, miután a koalíció jelölésemben megállapodott, az Önnel és társaival folytatott tárgyalásaim során tett ígéreteimet fenntartom és állom ígéreteimet. Az urak nálam a magyarságot érintő kérdésekben mindig megértésre találhatnak. Súlyt helyezek arra, hogy a magyar pártok annak ellenére, hogy megválasztásomhoz immár erre szükség nincs, mellettem foglaljanak állást.63 A december 18-i délutáni parlamenti szavazáson Benešt nagy többséggel köztársasági elnökké választották. Az Országos Keresztényszocialista Párt képviselői mind Benešre adták le szavazatukat, a Magyar Nemzeti Párt képviselőinek többsége úgyszintén reá voksok. Mindössze három nemzeti párti képviselő nem szavazott Benešre; Füssy Kálmán és Törköly József a választási aktuson nem voltak jelen, Jaross Andor pedig - saját bevallása szerint üres lappal szavazott.64 Beneš köztársasági elnökké való választását tehát a magyar pártok képviselői is támogatták szavazataikkal. Az új elnök ezt akkor köszönettel nyugtázta, s mindjárt a választás lezajlása után személyi titkára útján a következő telefonüzenettel kereste fel a magyar pártok parlamenti klubját: „Beneš köztársasági elnök úr köszöni a magyarok lovagiasságát, őszinteségét és egyenes magatartását, melyet a választások előtt és a választások során tanúsítottak.”65 *** Az államelnöki választás előtti Beneš-audiencia jelentős mozzanat volt a két magyar párt életében. Ugyanis ekkor fordult elő először, hogy felelős csehszlovák politikus tárgyalásokat kezdeményezett az ellenzéki magyar pártok vezetőivel. Várható volt tehát, hogy az elkövetkezendő időszakban a magyar politikai pártok egyre fontosabb szerepet játszanak majd egész Csehszlovákia politikai életében. Jegyzetek 1 Kovács Endre: Két háború közt. Budapest 1944., 26. 2 Uo. 28. 3 Uo. 30.

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) 4 Steier Lajos: A csehszlovákiai magyarság politikája. Magyar Szemle, 1933. április, 373., 377. 5 Egyhangúlag választotta meg új pártvezetőségét az országos keresztényszocialista párt. Prágai Magyar Hírlap, 1932. december 1., 1-2. 6 Uo. 7 Új magyar erőforrások. Prágai Magyar Hírlap, 1932. december 1., 1. 8 Egyhangúlag Esterházy Jánost választották meg az országos keresztényszocialista párt elnökévé. Prágai Magyar Hírlap, 1932. december 15., 3. 9 Esterházy János az országos keresztényszocialista párt munkaföladatairól. Prágai Magyar Hírlap, 1933. május 9., 2. 10 Szent-Ivány a meg nem alkuvó nacionalizmus programját fejtette ki a magyar nemzeti párt lévai nagygyűlésén. Prágai Magyar Hírlap, 1933. május 16., 3-4. 11 Uo. 12 Uo. 13 A magyar nemzeti párt adminisztrációs központját Losoncról Komáromba helyezték át. Prágai Magyar Hírlap 1933. június 1., 2. 14 Betiltották a magyar nemzeti párt ifjúsági kongresszusát. Prágai Magyar Hírlap 1933. június 11., 2. 15 Lelkesedő tömegek részvételével folyt le a magyar nemzeti párt ifjúsági kongresszusa Érsekújvárott. Prágai Magyar Hírlap, 1933. június 18., 5. 16 A magyar nemzeti párt impozáns gyűlései Gömörben. Prágai Magyar Hírlap, 1933. július 1. 3. 17 Serényen folyik a magyar nemzeti párt szervező munkája. Prágai Magyar Hírlap, 1933. július 2., 3. 18 Jaross Andor: A „Fiatal Magyarok Munkacsoportja”. Prágai Magyar Hírlap, 1933. július 7., 1. 19 Megalakult Pozsonyban a magyar nemzeti párt első munkásszakosztálya. Prágai Magyar Hírlap, 1933. június 28., 3. 20 „A meg nem alkuvó ellenzéki politikai az egyetlen reménysugár, mely Szlovenszkó sorsának jobbrafordulását biztosítja”. Prágai Magyar Hírlap, 1933. június 29., 3. 21 Uo. 22 A szlovenszkói országos hivatal betiltotta a magyar nemzeti párt ifjúsági szervezkedését. Prágai Magyar Hírlap, 1933. július 21 1. 23 A magyar nemzeti párt ifjúsági csoportjainak betiltása ügyében Pozsonyban sürgősen összehívták a magyar nemzeti párt végrehajtó bizottságát. Prágai Magyar Hírlap, 1933. július 22., 3-4. 24 Uo. 25 A magyar nemzeti párt szózattal fordul ifjú választóihoz. Prágai magyar Hírlap, 1933, július 23., 3. 26 Az országos hivatal megengedi a magyar nemzeti párt ifjúsági szervezetének működését. Prágai Magyar Hírlap, 1933. július 27., 3. 27 Házkutatások a magyar nemzeti párt vezetőinél. Prágai Magyar Hírlap 1933, július 26., 3..; Folytatják a házkutatásokat a magyar nemzeti párt vidéki vezetőinél. Prágai Magyar Hírlap, 1933. augusztus 1., 3..; A belügyminisztérium megfosztotta tisztségétől Szepsi magyar nemzeti párt városbíráját. Prágai Magyar Hírlap, 1933. augusztus 2.,.3. 28 Jaross Andor. Nyári szünet után. Prágai Magyar Hírlap, 1933. szeptember 6.,1-2. 29 Szent-Ivány: Nincs szükségünk arra, hogy titkos eszközöket alkalmazzunk nagy céljaink elérésében. Prágai Magyar Hírlap 1933. szeptember 8., 3. 30 Betiltották a magyar nemzeti párt munkásszervezeteinek pozsonyi alakuló gyűlését. Prágai Magyar Hírlap, 1933. szeptember 10., 3. 31 A Prágai Magyar Hírlap megjelenését három hónapra betiltották. Híradó, 1933. szeptember 17., 1. 32 A magyar nemzeti párt impozáns szepsi országos nagygyűlést feloszlatta a járási főnök. Híradó, 1933. szeptember 19., 3-4. 33 Szent-Ivány József: Megújulás lesz. Prágai Magyar Hírlap, 1933. december 17.,1. 34 Szent-Ivány József: Gondolatok 1934 első napján. Prágai Magyar Hírlap. 1934. január 1., 1-2 35 Nemzeti alapon a kisebbségi jogokért és a demokráciáért. Prágai Magyar Hírlap, 1934. április 25., 7. old. 36 A magyar nemzeti párt nagysikerű körzeti gyűlése Tornalján Törköly, Füssy, Jaross, Nitsch, Holota, Salkovszky és Fodor részvételével. Prágai Magyar Hírlap, 1934. június 13., 4. 37 Jaross Andor: Mi történt Németországban? Prágai Magyar Hírlap, 1934. július 8., 1-2. 38 Szvatkó Pál: A halott Dollfuss. Prágai Magyar Hírlap, 1934. július 29., 1. 39 Jaross Andor: Az osztrák seb. Prágai Magyar Hírlap, 1934. július 27., 1. 40 Beneš húsvéti nyilatkozata a magyar kérdésről. Prágai Magyar Hírlap, 1934. április 4., 2. 41 A szlovák-magyar testvériség s a magyar egység impozáns megnyilatkozása jegyében folyt le a keresztényszocialista párt lévai körzeti gyűlése. Prágai Magyar Hírlap 1934. április 25., 5. 42 Nagy tömegek hallgatják Dél-szlovenszkón az országos keresztényszocialista párt szónokait. Prágai Magyar Hírlap 1934. május 9., 2.

Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 3.sz. (1990. július) 43 Tizenötnapi államfogházra ítélte a kassai bíróság Esterházy János szepsi népgyűlésen mondott beszéde miatt. Prágai Magyar Hírlap, 1934. június 21. 5. 44 jaross Andor: Támadások pergőtűzében. Prágai Magyar Hírlap, 1934. augusztus 19., 1-2. 45 (fg). Újjászületés. Prágai Magyar Hírlap 1934. december 22. 1. 46 Rákóczi esztendeje. Prágai Magyar Hírlap, 1935. január 15., 1. 47 Rády Elemér: A felvidéki magyar politika húsz éve. (1918-1938) Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Budapest 1940., 127-128. 48 Darvas János: Politikai életünk... i.m. 77. (m.f.) 49 Krajínsky vestník pre Slovensko. 1935. június 12., 315-316. 50 Kraninsky vestník pre Slovensko. Príloha k 2. čís. zo dňa 10. januára 1936.,1-2., 18. 51 Ortutay Tivadar: Cseh világ a Kárpátokban. Ungvár 1941., 119. (m.f.) 52 Új Hírek 1935. június 20. (m.) 53 Těsnopisecká správa o 3. schůzi poslanecké sněmovny Národního shromáždění republiky Československé v Praze ve středu dne 19. cervna 1935., 44-45. 54 Těsnopisecká správa o 4. schůzi poslanecké sněmovny Národního shromáždění republiky Československé v Praze ve středu dne 24. cervna 1935., 46-50. 55 Těsnopisecká správa o 5. schůzi poslanecké sněmovny Národního shromáždění republiky Československé v Praze ve středu dne 25. cervna 1935., 84-88. 56 Uo.102-104. 57 Těsnopisecká správa o 6. schůzi poslanecké sněmovny Národního shromáždění republiky Československé v Praze ve středu dne 26. cervna 1935., 95-99. 58 Az egyesült párt parlamenti klubjának ülése Pozsonyban. Prágai Magyar Hírlap, 1937. január 17., 3. 59 Az elnökjelöltek. Esti Újság, 1935. december 15., 2. 60 Sbírka zákonů a nařázení státu československého. Ročník 1920., 261. 61 Beneš elnökké választására vonatkozó iratok és lapkivágások. Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára, Budapest, fond X/11. 62 Beneš köztársasági elnök: „Köszönöm a magyarok lovagiasságát. Esti Újság, 1935. december 20., 1-2. 63 Uo. 64. Uo. 65 Uo.

Limes

7

Várakozás-visszatérés

Simon Attila

A várakozás hetei A szlovákiai magyarok az első bécsi döntés előtt'

A szlovák és a magyar szakirodalom eddig leginkább csak a diplomáciatörténet szintjén foglalkozott az első bécsi döntéssel, s annak előzményeivel, például a komáro­ mi tárgyalásokkal. Ennek is tudható be, hogy a megszületett munkák látóköréből a határváltozás által érintett szlovákiai magyarság törekvéseinek bemutatása kimaradt, vagy csupán periferikusán jelent meg.1E tanulmány célja az, hogy ezt a hiátust kitöltve, megpróbálja bemutatni azokat az eseményeket - külön hangsúlyt helyezve az államha­ talom és a magyar lakosság viszonyára -, amelyek a bécsi döntést megelőző hetekben Dél-Szlovákiában2 lejátszódtak. *

Az, hogy Csehszlovákia számára 1938 a fordulat éve lesz, már az új év első napja­ iban mindenki előtt világossá vált.' A következő hónapokban pedig az is kiderült, hogy a prágai kormányzat válaszút elé került: vagy felhagy az 1918 óta szorgalmazott nem­ zetállami terveivel, és teljes egyenjogúságot biztosít az ország nemzeti kisebbségeinek (beleértve a szlovák autonómia követelését), vagy kérdésessé válik magának az állam­ nak a léte. Nem kétséges, hogy ezt a köztársaság vezetői is tudatosították, s ennek fényében a Milan Hodza miniszterelnök nevével fémjelzett nemzetiségi statútum-ter­ vezetet4 a Csehszlovák Köztársaság megmentésének utolsó, de elkésett kísérleteként értékelhetjük.5 Az persze már más kérdés, hogy a statútumban felvázolt elképzeléseket, amelyek nemzetállamból nemzetiségi állammá alakították volna át Csehszlovákiát, mennyire gondolta komolyan a teljes csehszlovák vezetés (itt elsősorban Eduard Benes elnök őszinteségében van okunk kételkedni), s az Anschluss hatására mennyire tartot­ ták még fontosnak az érintett nemzetiségek egy ilyen kompromisszum létrejöttét. A Szudétanémet Párt (SdP) magatartása mindenesetre arra utal, hogy az SdP már 1938 tavaszán is Csehszlovákia felbontásában látta az egyedüli megoldást. Az SdP Berlinből sugallt agresszív fellépésének köszönhetően (s ehhez a cseh hatóságok és nacionalista szervezetek sokszor jó partnernek bizonyultak) a német határszélen az 1938. májusi községi választásoktól a müncheni döntésig szinte folyamatosak voltak a kisebb-nagyobb incidensek, fegyveres konfliktusok. Bár a szlovák szakirodalom olykor igyekszik összemosni az SdP és az Egyesült Magyar Párt (EMP) szerepét, illetve módszereit/’ a magyarok által lakott Dél-Szlovákia ettől teljesen eltérő utat járt be 1938-ban. Szlovákia déli járásaiban ugyanis a mün­ cheni válságig teljes béke honolt, az Egyesült Magyar Párt és a szlovákiai magyarok pedig nap mint nap bizonyították, hogy mindenféle erőszakos megoldás távol áll tőlük. Az EMP alapkoncepcióját illetően úgy véljük, hogy a magyar párt vezérkara (a válasz-*

*

Készült az MTA Határon Túli Magyar Tudományos Ösztöndíj program támogatásával.

Simon Attila

8

Várakozás-visszatérés

tők széles bázisával összhangban) hosszú távon továbbra is a békés revíziótól várta a trianoni sérelmek megoldását, ám egy ilyen változás realitását 1938 elején még nem látta (láthatta). Ezért a csehszlovák válságban - a szudétanémetektől eltérően - 1938 őszéig nem a köztársaság feldarabolásának, hanem a magyar kisebbség jogai kiszélesí­ tésének a lehetőségét érezte meg. S bár a pártépítést és pártmunkát illetően követendő példaként értékelte az SdP gyakorlatát, annak ideológiáját és antidemokratikus mód­ szereit nem kívánta átvenni. Az EMP az első bécsi döntésig megmaradt a parlamentáris politika talaján, s ebben nemcsak a Budapestről a párt vezetőihez érkező nagyon is határozott utasítások és az EMP-nek a kivárásra játszó magatartása volt a döntő, hanem a pártban működő polgári reflexek is. A magyar párt nemcsak hogy nem folyamodott a hagyományos parlamentáris politizálástól eltérő eszközökhöz, de - néhány radikális egyéni elképzeléstől eltekintve - nem is volt benne erre hajlandóság. Ez persze sokak, köztük Kozma Miklós számára inkább határozatlanságnak, sőt megalkuvásnak tűnt. A neves médiapolitikus naplójegyzetei (amelyek nem hagynak kétséget afelől, melyik magatartás volt szimpatikus neki) is jól tükrözik a Konrád Heinlein és az Esterházy János által vezetett pártok közötti különbséget. ,A szudétanémet szervezetek is politikai alapon készültek fel, de volt harcos magjuk is és legalább annyit mertek, hogy a bekül­ dött SA és SS embereket, akik mint elégedetlen szudétanémetek szerepeltek, legalább bujtatták és segítették. A felvidéki magyar szervezet nálunk - úgy látom - csupán rossz értelemben vett régimódi politikai szervezet volt harcos mag nélkül és alkalmatlan véres incidensek provokálására. ”1 Az Egyesült Magyar Párt mérsékelt magatartásának köszönhetően a m agyar lakos­ ság körében mind a párt számára jelentős sikert hozó 1938-as községi választások ide­ jén,8 mind pedig a nyári belpolitikai válság időszakában viszonylagos nyugalom ho­ nolt. Ezt egy szeptember 23-i csehszlovák rendőrségi jelentés is nyugtázza, amely sze­ rint „az események oly gyorsan követik egymást, hogy a magyar lakosság nem tudja azokat követni és megérteni, mivel hosszú ideig arra volt felkészítve, hogy a kisebbségi kérdés a köztársaság keretein belül a határrevízió kizárásával lesz rendezve. A magyar lakosság széles rétegeinek semmiféle radikalizálódása nem észlelhető, bár az bizonyos, hogy nemzeti tudatuk jelentős mértékben megerősödött az utóbbi napokban. ”y Ez a helyzet azonban 1938 szeptemberében megváltozott, hiszen ekkorra m ár mind az EMP, mind a kisebbségi lakosság számára világossá vált, hogy az addig nyíltan ki nem mondott és csak titkolt távlati célkitűzésként értelmezett határrevízió kézzelfogha­ tó közelségbe került. A szudétanémetek és a prágai kormány közötti nyílt szakadásra, valamint a szudétanémet kérdésnek az európai diplomácia fókuszába kerülésére az EMP képviselői klubja a szeptember 17-én megfogalmazott nyilatkozatával reagált. A cseh­ szlovák rendőrség információi szerint a Budapest sürgetésére és „fogalmazási segítsé­ gével” elkészült nyilatkozat nyilvánosságra hozásának feltételéül Jaross Andor azt szabta, hogy a magyar kormány nyíltan álljon a nyilatkozat m ögé.10 A nyilatkozatban az EMP azt követelte, „adassék meg a lehetőség arra, hogy a magyar népcsoport népszavazással dönthesse el, miként kíván elhelyezkedni a középeurópai térben', vagyis a megváltozott helyzetre reagálva immár nyíltan megfogalmazta a határrevízió igényét. A szeptember 17-i pártülésen döntés született arról is, hogy a feszült helyzetre való tekintettel a párt bizalmas iratait meg kell semmisíteni (az EMP vezetői ugyanis komolyan számoltak a párt feloszlatásával), a területi szervekhez szóló utasításokat és információkat pedig nem írásban, hanem futárszolgálat segítségével, szóban kell az érintettekhez eljuttatni.

Simon Attila

9

Várakozás-visszatérés

Mindazonáltal a párt továbbra is igyekezett nyugalomra és higgadtságra inteni a lakos­ ságot. Különösen Esterházy János volt az, aki elsődlegesnek tartotta, hogy a magyarszlovák viszony ne romoljon, s a változások kizárólag parlamentáris úton történje­ nek.11 Az EMP fentebb említett megnyilatkozására meglehetősen feszült belpolitikai idő­ szakban került sor, hiszen a szudétanémet válság miatt a kormány az előző napokban tiltott be minden politikai jellegű gyűlést, szeptember 17-i hatállyal pedig három hóna­ pos időtartamra rendkívüli intézkedéseket hirdetett az állam egész területére, amelyek az alkotmányban biztosított szabadságjogok korlátozásával, illetve felfüggesztésével jártak együtt. A rendkívüli intézkedések egyik elemeként a kormány előzetes cenzúrát vezetett be, amelynek következtében a Prágai Magyar Hírlap (PMH) kénytelen volt átmenetileg csökkentett terjedelemben megjelenni. A magyar lakosság azonban továbbra is higgadtan reagált az eseményekre. Rendpártiságát és „lojalitását” támasztotta alá az is, hogy a szeptember 23-án a prágai kormány által meghirdetett mobilizáció során a magyar behívottak döntő többsége idő­ ben és fegyelmezetten bevonult. Ám a visszaemlékezők szerint a bevonuló magyar katonák több helyen is Horthy-nótákat énekeltek, s egyértelművé tették azt is, hogy nem szándékozzák életüket áldozni a köztársaságért.12 A magyar falvakból azonban nem csupán a katonaköteles korosztályokat vitték el, de a hadsereg számára bevonultat­ ták a falusi gazdák lovait és szekereit is, a rendkívüli intézkedések kapcsán meghirde­ tett általános munkakötelezettség értelmében pedig a dél-szlovákiai lakosságot tömege­ sen vitték közhasznú munkára, elsősorban lövészárkot ásni, vagy más katonai célú erő­ dítési munkát végezni. Noha a mobilizáció kapcsán az EMP vezetőinek internálására nem került sor, mint azt egy rendőrségi forrás alapján maguk a magyar politikusok is várták, a hatóságok számos településen tartóztattak le magyar közéleti személyiségeket, akiket túszként tar­ tottak őrizetben az esetleges magyar „megmozdulások” ellensúlyozására. Az internál­ tak számáról jelenleg még nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok, vélhetően azon­ ban több száz személyről lehetett szó, hiszen csupán a rimaszombati és a feledi járásban őrizetbe vett személyek száma elérte az 50 főt.11 A magyar lakosság esetleges radikalizálódásának megelőzését szolgálta a pozsonyi Tartományi Hivatal14rendelkezése, amely­ nek értelmében a müncheni döntést megelőző napokban Szlovákia déli járásaiban köte­ lezően be kellett szolgáltatni a rádiókészülékeket. Dél-Szlovákia azonban ekkor még - legalább is látszólag - nyugodt maradt. Igaz, a szlovákiai magyarok hangulatának megváltozását már jelzi, hogy az 1938. szeptemberi iskolakezdéskor szinte mindenhol több gyerek lépte át a magyar iskolák kapuit, mint korábban. Kassán például a magyar elemisták száma kétszázzal volt több, mint az előző évben, a komáromi Állami Polgári Leányiskolába pedig szeptember 1-je és október 7e között 44 fővel növekedett a tanulók létszáma.15 Mindezt mással, mint valamiféle döntő fordulat reményével nem lehet magyarázni. S noha az érzelmek és remények nyíltabb kinyilvánítása még váratott magára, a változást már jelezte, hogy a csallóközi Csicsó községben szeptember 23-án reggel a falusi mulatságból hazatérő legények az utcán a magyar himnuszt énekelték. Ez az apróságnak látszó momentum azért érdemel figyelmet, mivel az első csehszlovák köztársaságban a magyar nemzeti színek viselését és a nemzeti himnusz nyilvános éneklését egyáltalán nem tolerálták, sőt - mint azt számos büntetőper is tanúsítja - szigorúan büntették.16

Simon Attila

10

Várakozás-visszatérés

Az 1938. szeptember 29-30-i müncheni konferencia eredményei magyar szempontból egyrészt csalódást okoztak (hiszen a konferencia végül nem foglalkozott a szlovákiai magyarok ügyével), ám a precedens értékű döntés egyben reményeket is ébresztett. A magyar diplomácia azonnal mozgásba is lendült, s október 1-jén a kétoldalú tárgyalá­ sok mielőbbi megkezdését sürgető jegyzéket intézett Prágához.17 Október 3-án a ma­ gyar kormány újabb jegyzékben fordult a csehszlovák félhez, amelyben a tárgyalások feltételeként a magyar nemzetiségű politikai foglyok szabadon bocsátását, a magyar nemzetiségű katonák leszerelését és hazaengedését, vegyes etnikumú rendfenntartó erők létrehozását, továbbá a területátadás szimbolikus jeleként 2-3 város azonnali visszaadá­ sát követelte. Miután München miatt Csehszlovákiában épp komoly belpolitikai válság volt, amelyet Benes lemondása, majd a szlovák autonómia kihirdetése tovább mélyí­ tett, a határátadásról szóló tárgyalások csupán október 9-én kezdődhettek meg Komá­ romban. A szlovákiai magyar politika, illetve a magyar lakosság hangulatának és reakciójá­ nak tekintetében a müncheni egyezmény megkötése és a szudétanémet területek német megszállásának megkezdése jelent éles cezúrát. Az etnikai revízió megvalósulása, majd azt követően a csehszlovák kormányzat bejelentése, miszerint nem akadályozza az or­ szág területén élő nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogának érvényesülését, az egyik pillanatról a másikra szabadította ki a palackból a szellemet. Szlovákia lakosságában nemcsak a magyarokban, de a szlovákokban is - ekkor tudatosult, hogy a trianoni határok revíziója bármelyik nap megtörténhet. Ennek a felismerésnek a hatására az addig nyugodt Dél-Szlovákia szinte egy emberként mozdult meg A megmozdulások részben spontán akciók lehettek, nem szabad azonban kizárni, hogy azok mögött az EMP és közvetetten a budapesti kormányzat állt, bár a rádiókészülékek beszolgáltatása kétségkívül gyöngítette a magyarországi propaganda lehetőségeit. Október 2-án a magyar járásokban még nyugalom volt. Igaz, Feledről már ekkor is vitatkozó csoportok kialakulásáról számolnak be a jelentések, Ekecsen pedig a délután folyamán magyar zászlót tűztek ki a községházára, amit még aznap este leszedett a Komáromból kiküldött csendőrjárőr.18 Október 3-án azonban, amikor a köztársaság iskoláiban újra indult a már több mint egy hete szünetelő tanítás, már általános nyugta­ lanság volt érzékelhető egész Dél-Szlovákiában. Az események gócpontjai a Csalló­ közben és Kassán voltak, de szinte valamennyi magyarlakta járásban történtek meg­ mozdulások: az utcára kivonuló tömegek magyar lobogót tűztek a lakóházakra és a középületekre, a himnuszt énekelték, s az általuk lakott területek, azonnali visszacsato­ lását követelték. Visszatérő követelése volt a magyar lakosságnak a mozgósításkor el­ vitt lovak, valamint a lefoglalt rádiókészülékek visszaadása is. A dél-szlovákiai megmozdulások alaphangját a somorjai események adták meg. E felső-csallóközi járási székhelyen a Járási Hivatal vezetőjének másnapi jelentése szerint „1938. október 3-án 9 órakor a magyar lakosság mintha parancsra cselekedne, magyar nemzeti színű zászlókat rakott ki a házakra, a templomokra, és magyar nemzeti színű kokárdákkal a ruháján, magyar zászlók alatt a Járási Hivatal előtti téren gyülekezett.”19 Ezt követően a mintegy ezer fős tömeg elénekelte a nemzeti himnuszt és Magyarorszá­ got, illetve Horthy Miklós kormányzót éltette. A községi hivatal előtt tartott nagy de­ monstráción Somorja polgármestere, dr. Zellinger Ernő és az EMP helyi vezetői tar­ tottak beszédet; az anyaországhoz való visszacsatolás óhajáról beszéltek, egyben azon­ ban nyugalomra és a törvények respektálására szólították fel a város lakosságát. A

Simon Attila

Várakozás-visszatérés

következő órákban a környező falvak lakossága is Somorjára sietett, a falvakban pedig hasonló jellegű megmozdulásokra került sor. Még ugyanezen a napon hasonló ese­ ményre került sor a csallóközi Dunaszerdahelyen is, a gömöri Pelsőcön pedig a köz­ munkára kivezényelt magyarok gyűltek össze a községháza előtt, elénekelve a nemzeti himnuszt. A somorjai események híre, különösen az, hogy a hatóságok nem léptek közbe, gyorsan elterjedt, s másnap már a Csallóköz és a Mátyusföld szinte valamennyi telepü­ lésén sor került a határrevízió melletti megmozdulásokra. A legnépesebb Komáromban zajlott le, ahol 4-én, az esti misét követően, mintegy 6-8 ezer ember gyűlt össze, a Felvidék visszacsatolását követelve. A tömeg egy része a határátkelőhelyként szolgáló Duna-hídra is megpróbált felmenni, de a fegyveres határőrség visszafordulásra kényszerítette őket,20 Kassán október 5-étől vált szinte mindennapossá a főleg diákok­ ból álló csoportok tüntetése; esténként az emberek a dóm falán lévő Rákóczi-emléktáblánál gyülekeztek. A szinte egész Dél-Szlovákiát eluraló megmozdulások elsősorban a helyi magyar lakosság örömteli felszabadultságát jelezték, nacionalista, szlovákellenes él azonban csak elvétve jelent meg ezek során. Ilyenről a mátyusföldi Taksonyból, illetve Szeredről van tudomásunk.21 A müncheni döntés utáni napok feszültségét az egyre gyakoribbá váló határinciden­ sek is növelték. A budapesti kormányzat által tolerált, s a magyar hadseregen belül viszonylag szabadon agitáló szélsőjobboldal is csalódottan és türelmetlenül vette tudo­ másul. hogy Münchenben nem született döntés a magyar-szlovák határ revíziójáról. Ennek, és néhány hivatásos tiszt kalandor hajlamának a számlájára írhatók azok a ha­ tárincidensek, amelyek ezekben a napokban a magyar-szlovák határszakaszon történ­ tek: október 5-én a Feledi járásba tartozó Kacagópusztánál, október 7-én Párkány mel­ lett, október 13-én pedig a Királyhelmeci járásba tartozó Perbenyiknél. Ezen esetek közül különösen a felsőhangonyi határbiztosító század kacagópusztai támadása érdemel figyelmet, hiszen a Felcsíki Gábor főhadnagy állal vezetett támadók (akiknek valódi célja a határ menti cseh telepes községek felszámolása és a telepes birtokok megszerzé­ se lehetett) egy nap időtartamra néhány dél-szlovákiai magyar lakosságú községet is elfoglaltak. Ezekben a falvakban a helyi lakosság már ekkor átélhette a visszacsatolás érzését, igaz. a magyar csapatok visszavonulása után a csehszlovák hatóságok tömeges letartóztatásokkal igyekeztek rendet teremteni.22 Az etnikai elv müncheni érvényesítését s a küszöbön álló kétoldalú tárgyalásokat nem csupán a magyar lakosság, de az EMP vezetői is a határkorrekció közeli jeleként érzékelték. Ennek hatására az EMP szenátorai, továbbá országgyűlési és tartományi képviselői október 7-én bejelentették a szlovenszkói és kárpátaljai magyarság legfőbb képviseleti szervének, a Magyar Nemzeti Tanácsnak (MNT) a megalakulását. A Szlo­ vákiában élő nemzetek közötti megbékélés jeleként pedig a pozsonyi rádióban aznap este egymás után intéztek szózatot saját nemzetcsoportjukhoz a szlovákok, németek és magyarok képviselői. Esterházy János és Jaross Andor beszédei (ezek az előző napok­ ban és években egyáltalán nem hangozhattak volna el a csehszlovák tömegtájékoztatás­ ban) arról tanúskodtak, hogy a két magyar politikus biztos a komáromi tárgyalások sikerében, s már csak napok kérdésének tartják a határváltozást. „Tudom, hogy néhány napon belül a magyarság egyesülni fog" — mondta Esterházy, az MNT Jaross által felolvasott nyilatkozatában pedig az hangzott el, miszerint a „Csehszlovákiában lakó magyar nép törvényes képviselői kimondják, hogy hűen az ezeréves történelmi múlthoz

Simon Attila

12

Várakozás- v isszatérés

és a vérség szent kötelékéhez, vissza akarnak térni az anyaállamhoz: Magyarország­ hoz.”2* Az MNT ennek érdekében többek között azt követelte, hogy a csehszlovák hadsereg vessen véget a magyar lakosság zaklatásának, s ürítse ki a magyarlakta terüle­ teket, a közhatalmat pedig ezen a területen az EMP kapja meg. * A müncheni egyezmény sokkhatása alatt álló csehszlovák közigazgatás az első na­ pokban bénultan és tanácstalanul figyelte a dél-szlovákiai történéseket. Míg korábban a magyar nemzeti szimbólumok nyilvános viselése azonnali büntetést váltott ki, október 3-a után egész települések öltöztek több napra is teljes magyar zászlódíszbe. A somorjai Járási Hivatal vezetője a pozsonyi Tartományi Hivatalba küldött egyik jelentésében saját toleráns magatartását, miszerint megengedte a zászlók kitűzését és a himnusz ének­ lését, azzal magyarázta: csupán ezzel tudta elejét venni annak, hogy vérontásra kerüljön sor. Véleménye szerint a magyar lakosságra nagyon jó hatást tett a rádiókészülékek visszaadása is, s az ilyen intézkedéseknek köszönhető, „hogy a járásban rend és nyuga­ lom van, a lakosság örömének kifejezését sem garázdaság és fosztogatás, sem pedig a csehszlovák lakosság elleni támadások nem kísérik.”24 Ezzel egy időben - részben Jaross és Esterházy sürgetésére - a hatóságok megkezd­ ték a korábban letartóztatott magyar politikai foglyok és internáltak szabadon bocsátá­ sát, amit majd utólag egy október 7-én kiadott közkegyelmi rendelettel törvényesítet­ tek. Október 5-én megkezdődött a rádiókészülékek visszaszolgáltatása is, igaz, hogy már másnap napvilágot látott a postaügyi minisztérium rendelete, amely szerint nyilvá­ nos helyen (vendéglőben, utcán vagy akár vendégek előtt magánlakásokban) szigorúan tilos „Csehszlovákia ellenes propagandát” folytató rádióadásokat hallgatni.25 A hatóságok „engedékenysége” nem mindenkinek tetszett. Az országos politika „te­ hetetlenségét” látva először a csehszlovák hadsereg egyes körei reagáltak, s már októ­ ber 5-én kemény fellépést, a polgárok szabad mozgásának korlátozását, a gyülekezési szabadság megvonását, az eddigieknél szigorúbb cenzúrát követeltek. Javasolták az ál­ lamhatalom azon képviselőinek leváltását, akik határozatlannak és engedékenynek mutatkoztak a magyar lakossággal szemben.26 Sőt, a nemzetvédelmi minisztériumból a belügynek küldött helyzetjelentés egyenesen olyan konklúziót vont le az események­ ből, mely szerint egyedül egy szigorú katonai rezsim lehet képes Szlovákia területén helyreállítani a rendet. A hadsereg erélyes fellépése is közrejátszott abban, hogy a pozsonyi Tartományi Hivatal október 7-én a közrend helyreállítására szólította fel a dél-szlovákiai járási hivatalokat. Az intézkedéscsomag részeként korlátozták a polgárok szabad mozgását és a vendéglátóhelyek nyitva tartását, megtiltottak minden gyülekezést, megtiltották a kisebbségek nemzeti színeinek és jelképeinek nyilvános használatát. A körlevél arra is felszólította a járások vezetőit, hogy ha szükséges, az erőszak alkalmazásától se riadja­ nak vissza, lőfegyvereket azonban csak a legszükségesebb esetben használjanak.27 A rendelet hatására a következő napokban a hatóságok valamennyi járásban helyreállítot­ ták a korábbi állapotokat, megszűntek a demonstrációk, az épületekről pedig lekerültek a magyar nemzeti színek. A hatóság intézkedései és a MNT nyugalomra intő felhívá­ sai28ellenére azonban néhány dél-szlovákiai városban (Komáromban, Kassán, Pozsony­ ban) továbbra sem nyugodtak meg a kedélyek. A feszültség újabb forrását az október 9-én, Komáromban megkezdődött kétoldalú

Simon Attila

13

Várakozás- visszatérés

tárgyalások jelentették, amelyek lefolyását nap mint nap izgatott tömegek figyelték a helyszínen és Dél-Szlovákia egész területén. Nyugtalanság honolt Kassán is, ahol októ­ ber 10-én a helyi magyar gimnazisták az iskola épületére kitűzött szlovák lobogó miatt kivonultak a tanításról, este pedig a premontreiek templománál verekedés kezdődött a nemzeti himnuszt eléneklő magyarok és az azt sérelmező szlovákok között,29 Különö­ sen feszült volt a helyzet Pozsonyban, hiszen október 10-én a Duna jobb partján lévő Ligetfalut a német hadsereg szállta meg, s a Birodalomhoz csatolta. A pozsonyi utcá­ kon ettől kezdve eluralkodott a bizonytalanság érzése: vajon a város megmarad-e Cseh­ szlovákián belül, vagy Németországhoz, esetleg Magyarországhoz csatolják. A koráb­ ban a tolerancia szigeteként ismert városban egymást váltották a tüntetések s az etniku­ mok közötti incidensek. A pozsonyi magyar konzul jelentései szerint a hatóságok ma­ gyarellenes propagandája által felbátorodott szlovák diákok agresszívan viselkedtek a magyarokkal szemben, több esetben letépték azok nyakából az azokban a napokban közkedvelt Bocskai-kendőt.30 Végül Esterházynak kellett közbelépnie, akinek sikerült megegyeznie a szlovák politikusokkal, hogy kölcsönösen nyugalomra intik az ifjúsá­ got, s a hatóságok is mindent meg fognak tenni az erőszakos cselekmények megakadá­ lyozása érdekében. A komáromi tárgyalások október 13-i, eredmény nélküli befejezése nem a határre­ vízió lehetőségének megszűnését, csupán a döntés elodázását jelentette. Ezzel mind a magyar, mind a szlovák fél tisztában volt, s mindkét kormány erőteljes diplomáciai offenzívába kezdett, hogy a számára kedvező határvonal elérésének támogatására a nagyhatalmakat (elsősorban Németországot) megnyerje. A komáromi tárgyalások be­ fejezésével egy időben kezdett világossá válni a frissen megalakult, autonóm szlovák vezetés irányvonala is. A kommunista pártot s a baloldali szervezeteket betiltó és hatá­ rozottan jobboldali, autoriter irányba forduló kormány - miközben már megkezdte a déli területeken lévő gazdasági üzemek és hivatalok evakuálását - adminisztratív intéz­ kedésekkel, valamint erőteljes propagandával igyekezett elhitetni a lakossággal, hogy ura a helyzetnek, s képes megakadályozni a dél-szlovákiai területek elcsatolását. Ennek egyik elemeként október 12-én Kárpátalján és a délkelet-szlovákiai járásokban, októ­ ber 14-én pedig Dél-Szlovákia többi magyar lakosságú részén hirdetett statáriumot, s fellépett az MNT tevékenysége ellen is. Ezzel egy időben a baloldali érzelmű, illetve a cseh nemzetiségű hivatalnokok helyére a Hlinka-féle Szlovák Néppárt tagjait ültették, és számos település (köztük Kassa és Pozsony) önkormányzatát a kormány feloszlatta, kormánybiztosokat nevezve ki a helyükre. Ezek az intézkedések azonban csak a fe­ szültség további növekedését és a bizonytalanság érzésének fokozódását eredmé­ nyezték. * A komáromi tárgyalások és az első bécsi döntés közötti időszakban - noha a népszavazásos rendezés esélye egyre kisebb volt - megélénkült a Szlovákia magyar, illetve szlovák nemzetiségű lakosságának megnyeréséért folytatott küzdelem is. A szlovák propaganda elsősorban a magyarországi és a szlovákiai szociális helyzet közötti kü­ lönbséget, a feudális viszonyok magyarországi továbbélését, a földkérdés ottani megol­ datlanságát igyekezett kihangsúlyozni. A nagyrőcei tanfelügyelőség által kibocsátott felhívás a csehszlovák demokrácia előnyeire igyekezett emlékeztetni a szlovákiai ma­ gyar pedagógusokat, figyelmeztetve őket a magyarországi szegénységre, a munkanél-

Simon Attila

14

Várakozás-visszatérés

kiili támogatás és a megfelelő szociális segélyek hiányára.31 A Magyarországról a zöld­ határon átcsempészett, illetve repülőről szétszórt röplapokon ennek viszont épp az el­ lenkezőjét lehetett olvasni, miközben a magyar propaganda jól észlelhető különbséget tett a testvérekként aposztrofált szlovákok, illetve a megszállónak nevezett csehek kö­ zött. A szlovák és a rutén katonákat a „cseh hadseregből” való dezertálásra szólították fel, a szlovákiai magyarokat pedig arra, hogy „pusztítsatok mindent, ami csehi” és „segítsetek a szlovák testvéreinknek a cseh zsarnokság lerázásában!”,32A magyarorszá­ gi röplapok nem szűkölködtek a később be nem váltott ígéretekben,33 s tulajdonképpen azokra az utólag jogosnak tűnő kétségekre igyekeztek választ adni, amelyek a szlováki­ ai magyarok között a visszacsatolás kapcsán minden bizonnyal megfogalmazódtak. Hogy ilyen félelmek léteztek, azt egy október 5-én, Komáromban keltezett, de ismeretlen eredetű memorandum is alátámasztja. Ennek szerzői többek között azt kérik, hogy a felvidéki területek visszacsatolása után a megüresedő állásokat ne magyarországi tiszt­ ségviselőkkel, hanem ottani magyarokkal töltsék be;34 méltányos áron történjék a cseh­ szlovák pénz beváltása; a magyar állam vegye át a tanítókat és ne rövidítse meg illetmé­ nyüket; az „eltévelyedett” szocialista és kommunista érzelmű magyarokat ne érje retor­ zió; a munkanélkülieket pedig, munkanélküli segély hiányában, juttassák munkához.35 A bécsi döntést megelőző feszült hangulatú időszakban az Egyesült Magyar Pártnak nem csupán a magyar lakosság lecsendesítésére kellett az energiáját fordítania, de a párton belüli viszonyok is rendezést igényeltek. Gondot okozott, hogy a közelgő határ­ módosítás kapcsán egyre többen kérték felvételüket a pártba, ami feszültséget keltett, és a régi tagság körében visszatetszést szült. Ennek hatására az EMP vezetése október utolsó napjaiban befagyasztotta az új tagok felvételét. A határrevízió realitása minden­ esetre megteremtette azt, amire az EMP a korábbi években sikertelenül törekedett - a szlovákiai magyar kisebbség szinte teljes egységét. Ennek jele volt, hogy a korábban az Esterházy-féle magyar pártot kíméletlenül támadó Agrárpárt és a Szociáldemokrata Párt magyar szakosztályai is bejelentették csatlakozásukat a Magyar Nemzeti Tanács­ hoz. Sőt, így cselekedtek a szeptemberben még a Csehszlovák Köztársaság mellett ha­ tározottan kiálló magyar kommunisták is. Az ő pálfordulásukhoz azonban a felfokozott hangulaton kívül nagymértékben hozzájárult az is, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártjának (CSKP) a tevékenységét a szlovák autonómia kikiáltása után azonnal betil­ tották. így a kommunista párt nagyszámú magyar szimpatizánsa számára Horthy Ma­ gyarországával szemben már nem a masaryki Csehszlovákia, hanem Tiso fasizálódó Szlovákiája jelentette az alternatívát. Eközben az események hatására az Egyesült Magyar Párton belül eddig rejtőzködő radikális, szélsőjobbos irányzat is egyre hangosabbá vált, s egy nemzetiszocialista elve­ ket valló új magyar párt megalakításának híre is felröppent. A szlovákiai magyarok körében - bár teljesen súlytalanul - a szélsőjobboldali nézeteknek vitathatatlanul voltak támogatói. A csehszlovák fasiszta pártnak (Národná obec fasistická) Pozsony központ­ tal külön magyar osztálya is működött, amelybe elsősorban a baloldalban csalódott munkások és kisiparosok léptek be. Az EMP-n belül pedig a magyarországi nyilaske­ resztes pártnak voltak hívei, akik Érsekújváron, november első napjaiban (de még a magyar honvédség bevonulása előtt) Ersekújvári Magyar Nemzeti Gárda aláírással ter­ jesztették röplapjaikat. A nacionalista és antiszemita szemléletű röplapokon elsősorban az EMP helyi vezetőit, Holota Jánost és Turchányi Imrét támadták, akiket a cseh és a zsidó érdekek kiszolgálójának neveztek.35 Mindazonáltal a szélsőséges vélemények to-

Simon Attila

15

Várakozás-visszatérés

váhhra is csak periferikusán jelentkeztek a szlovákiai magyarok között, s az Egységes Magyar Párton belüli szakadásnak nem volt valódi esélye.17 A hivatalos szlovák propaganda ellenére október második felében már nem csak a szlovákiai magyar lakosság, de a Dél-Szlovákiában élő szlovákok is kész tényként ke­ zelték a határrevíziót. Ezt az érzést az is erősítette bennük, hogy a prágai belügyminisz­ térium október 13-án kiadott körlevelében (a szudétanémet területek átadásának ta­ pasztalatait is felhasználva) az állami hivatalok tudomására hozta a déli területek kiürí­ tésének alapelveit.1* A körlevél az evakuálás előkészítésének azonnali megkezdésére szólította fel az érintetteket, hogy a kiürítést a szükséges időben minél gyorsabban végre lehessen majd hajtani. A valóság azonban ebben az esetben is megelőzte a hiva­ talokat, hiszen a Dél-Szlovákiából érkező hírek már október első napjaiban egyes üze­ mek és hivatalok költöztetéséről, az élelmiszerraktárak kiürítéséről szóltak. A nyitrai méntelep igazgatósága például, a prágai földművelésügyi minisztériumból érkezett uta­ sítások értelmében, már október 3-án a lóállomány evakuációjának előkészítésére szó­ lította fel a Komáromi járás méntelepeit,19 de hasonló utasítást kapott Prágából DélSzlovákia egyik legjelentősebb ipari üzeme, a füleki zománcgyár is.40 A Rimaszécs melletti cseh-szlovák kolóniáról már október első napjaiban, a már említett kacagópusztai fegyveres incidens után megkezdődött a legionárius-telcpcsek családjainak elköltözése, noha a Telepítési Hivatal „csupán” október 18-án adta ki a várhatóan elcsatolandó területek telepeseinek evakuálási tervét.41 A titkos tervezet a Dél-Szlovákiába települt kolonisták többségének evakuálását irányozta elő; elsősorban azonban a határvédelem­ ben is exponált, a légionárius múlttal rendelkezők, valamint a cseh nemzetiségűek útra kelésével számolt, s minden számba jöhető kolónia esetében kijelölte azt a szlovákiai birtokot, ahová a telepeseket evakuálni fogják. Átmeneti szállásként elsősorban állami birtokokat, maradékbirtokokat és egyéb olyan nagybirtokokat jelöltek ki, amelyek a menekültek állatainak elhelyezésére megfelelő gazdasági épületekkel rendelkeztek, s közei voltak a vasúthoz. Hasonlóan gondolkodott a Hadügyminisztérium mellett mű­ ködő Csehszlovák Légionáriusok Irodája is, amely október végén megkezdte a légioná­ riusok evakuálásának előkészítését, valamint annak felmérését, hogyan lehetne vagyo­ nukat is kimenteni a köztársaság számára várhatóan elvesző területekről.42 A képlékeny és feszültséggel teli helyzetet végül Németország és Olaszország no­ vember 2-i döntőbíráskodása oldotta fel. A szlovákság keserű érzéssel fogadta a Bécsben meghúzott határokat. Tiso miniszterelnök a döntés utáni órákban a pozsonyi rádi­ óban elhangzott beszédében az igazságtalanság érzésének kihangsúlyozása mellett azonban arra is kitért, hogy a szlovákok „az. idegen elemektől megtisztítva”, végre a maguk elképzelése szerint alakíthatják életüket.41 A magyar lakosság viszont kitörő örömmel vette tudomásul a többségükben magyarok által lakott területek visszacsatolását, s az előző napok lázas, de még titokban való készülődésének köszönhetően, a magyar tele­ pülések nagy része már másnap ünnepelni kezdett. Egy kassai cseh szemtanú leírása szerint november 3-án reggel „az egész, város magyar színekbe öltözött, csupán az álla­ mi hivatalok nem voltak fellobogózva. [...] Rákóczi emléktábláját a szó szoros értelmé­ ben betemették a virágok. A Magyar Nemzeti Tanács, amely korábban nem volt megtűr­ ve, megkezdte az. ügyintézést. A város különböző részein irodákat nyitott, ahol jelentkez­ ni lehetett a magyar polgárőrségbe. Ennek tagjai fehér karszalagot viseltek, amelyen Kassa címere, a polgárőr neve és azonosítási száma volt. Később a kereszteződésekben magyar cserkészek jelentek meg, s önkényesen irányítani kezdték a közlekedést. A ma­

Simon Attila

16

Várakozás-visszatérés

gyár lakosság nem tudott betelni a lelkesedéssel. Tüntetésekre azonban nem került sor, mivel a nyilvános helyek nyitva tartása csupán este nyolcig, az utcákon való kijárás pedig este kilencig volt engedélyezve. A cseh és szlovák lakosság között viszont gyakor­ latilag pánik tört ki. Mindenki azonnal költözni akart és menteni a vagyonát. Az első napokban azonban nem volt elegendő jármű, autó és vasúti kocsi”.*4 A bécsi döntés ünneplése nem mindenütt zajlott békésen, hiszen a hatóságok számos helyen erőszakkal léptek fel az ünneplő tömeggel szemben. Ez történt például a Rimaszombat melletti Osgyán községben, ahol november 2-án este a katonák az utcára tóduló tömegbe lőttek, aminek következtében egy felnőtt férfi meghalt, egy fiatal lány pedig megsérült.45 A bécsi döntés kihirdetése és a magyar honvédség bevonulása közötti napok még számos feszültséget hordoztak magukban. A csehszlovák rendfenntartó erők ottlétük utolsó percéig igyekeztek megőrizni tekintélyüket: leszedették a házakra kirakott ma­ gyar zászlókat, s a legtöbb helyen a bevonuló honvédek tiszteletére emelt díszkapukat is csak titokban lehetett elkészíteni.46 Számos településen konfliktusokat okozott a hi­ vatalok és üzemek evakuációja is, miközben néhány településen valóságos kettőshata­ lom alakult ki, hiszen még jelen voltak a csehszlovák hatóságok, de a közrend fenntar­ tásában már a Magyar Nemzeti Tanács helyi szervei és az általuk létrehozott polgárőr­ ségek is részt vállaltak. A polgárőrségek szerepe azért is volt fontos, mivel számos helyen meg tudták gátolni, hogy a kivonuló hatóságok magukkal vigyék a hivatalok berendezését vagy az élelmiszerraktárak készletét; más településeken azt akadályozták meg, hogy a helyi magyar lakosság szétrabolja a menekülő cseh telepesek visszahagyott ingatlanjait. * Összességében elmondható, hogy a kisebb helyi incidensek és lakossági túlkapások (elsősorban a telepesek elleni akciók) ellenére a csehszlovák hatóságok és a hadsereg korrekt viselkedésének, valamint a helyi magyar lakosság visszafogott, mértéktartó magatartásának köszönhetően a bécsi döntés által kijelölt területek 1938. november 5e és 10-e közötti Magyarországhoz csatolása komplikációk nélkül, rendben zajlott le. A visszacsatolt területek lakossága - a magyar honvédség bevonulását érthetően nehezen megélő szlovák nemzetiségű polgárok kivételével - kitörő örömmel üdvözölte a koráb­ ban csak titokban remélt pillanatot, amikor 20 év után ismét Magyarország állampolgá­ rának vallhatta magát. Öröme őszinte volt és nem mások ellen irányult; megfelelt an­ nak a felhívásnak, amelyet a bécsi döntés kihirdetése után a kassai Magyar Nemzeti Tanács megfogalmazott, s amelyben a méltóságteljes ünneplés mellett kérték a magyar lakosságot: „tartózkodjunk attól, hogy a bánkódok bánatát és keserűségét súlyosbítsuk és fokozzuk, ezt megköveteli tőlünk a magyar lelkűiét és emelkedett szellem s a csorbítat­ lan magyar becsület. Úgy ünnepeljünk, hogy ellenfeleink menekülő tábora is kalapot emelhessen a magyar nemzet előtt. ”47 A több napig tartó mulatozás befejeztével a visszacsatolt területeken, ha nehezen is, de rendes kerékvágásba zökkent az élet. S noha a helyi lakosságnak a következő hóna­ pokban rá kellett döbbennie, hogy a megnagyobbodott Magyarországon sem „fenékig tejföl az élet”, az anyaországhoz való visszatérés több generáció kitörölhetetlen, ám 1945 után hosszú évtizedekre elhallgattatott élménye maradt.

Simon Attila

17

Várakozás-visszatérés

Jegyzetek 1

I 4

' " 7 “

*' II

12 11 14

15

’7 IS 1"

Az első bécsi döntéssel kapcsolatban lásd Sallai Gergely: Az. első bécsi domes. Budapest, 2002, Osiris; Rendkívül hasznosan forgatható a témával kapcsolatban Deák Ladislav szlovák történész háromköte­ tes dokumentumgyűjteménye. Lásd Deák, Ladislav: Viedenskú arbitráz. 2. november 1938. Dokumenty. /., II.. III. Martin, 2005, Matica Slovenská. Azon kevés munka közül, amelyben megjelennek a szlovákiai magyar kisebbség törekvései, kiemelkedik Bukovszky László: Államhatalmi változások Mátyusföldön 1918—1919-ben és 1938-ban. In Bukovszky László (szerk.): Mátyusjold II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig. Komárom - Dunaszerdahely, 2005, Fórum Kisebbségkutató Intézet - Lilium Aurum Kiadó, 123-147. o. Mivel a Felvidék (Felföld) kifejezés jelentése az elmúlt évszázadokban jelentős változáson ment keresz­ tül, s mivel tanulmányom a ma Ukrajnához tartozó felvidéki területekkel nem foglalkozik, ezért helyesebbnek tartottam a Szlovákia, Dél-Szlovákia kifejezések használatát. Az egyre erőteljesebben fasizálódó és Szlovákia autonómiáját követelő Andrej Hlinka Szlovák Nép­ pártja például Az új évben támadunk! jelszóval hirdette meg 1938-as programját. A nemzetiségi statútum a Csehszlovákiában élő nemzetek viszonyának alapvető átrendezésével szá­ molt. Kimondta volna a polgárok teljes egyenjogúságát, a nemzetiségek arányos képviseletét az államigazgatásban és a gazdaságban, a költségvetés arányos elosztását, a nemzetiségek oktatási, kulturális autonómiáját. A rendezés fontos részét képezte volna egy új nyelvtörvény megalkotása; ez a nemzeti­ ségek nyelvének egyenjogúsítását irányozta elő, amelyet a kisebbségek által lakott térségekben hivata­ los nyelvként lehetett volna használni. A statútum a közigazgatás decentralizációját, továbbá nemzeti­ ségi önkormányzatok és nemzetiségi kúriák létrehozásának a tervét is tartalmazta. A statútummal kapcsolatban lásd Szarka László: Národnostní Statut a rozpory mezi Benesem a Hod*ou 1935—1938. Dejiny a soucasnost', 1991. I. sz. 44-47. o. Lásd többek között Deák, Ladislav: Ura o Slovensko. Slovensko vpolitike Madarska a Polska v rokocli 1933-1939. Bratislava, 1991, Veda; Uő: Politicky profil Jánosa Esterház.yho. Bratislava, 1996, Kubko Gorái. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), K 429 (Kozma Miklós iratai), 28. cs., 1. t., 1938. október 3. A választásokon az EMP - a két háború közötti időszak legjobb eredményét produkálva - a szlovákiai magyarok szavazatainak több mint 80%-át megszerezte, és számos dél-szlovákiai város képviselőtestületében abszolút többségbe került. Lásd bővebben Simon Attila: Az 1938-as csehszlovákiai köz­ ségi választások és a szlovákiai magyar politika. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2006. I. sz. 11 1-134. o. Slovensky národny archív (a továbbiakban: SNA), KÚ BA, 254. doboz, 16876/1938. prez., Mad’arsko a sjednotená krajinská kresfansko-sociálna a mad’arská národná siratta - situaéná zpráva. Uo. Esterházy Lujza visszaemlékezésében idézi fivére szeptember folyamán elhangzott szavait: „[...] a Magyar Párt nem akarja jogai kivívásához, a szudéta-német eszközöket felhasználni. A magyar kisebb­ ségnek mindenképpen el kell kerülnie, hogy a legcsekélyebb szerepe legyen egy újabb háború kitörésé­ ben. Nagyon kérem, hogy sem a városban, sem vidéken ne szervezzenek semmilyen tüntetést, és magya­ rázzák meg a barátainknak, hogy csakis demokratikus és parlamentáris úton érvényesíthetjük a magyar kisebbség jogait!" Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen. Budapest, 1991, Piiski. 83. o. A mozgósítás fogadtatásával kapcsolatban lásd Hangéi László (szerk.): Mit élt át a Felvidék? Budapest, é. n. SNA, KÚ BA, 254. doboz, 3057/1938. prez. Sozam osob konfinovanyeh u krajského súdu v Rimavskej Sobote. 1928-tól 1938-ig Csehszlovákia négy közigazgatási területi egységre - tartományra - oszlott: Csehor­ szágra, Morvaországra és Sziléziára, Szlovákiára, valamint Kárpátaljára. A Szlovák Tartomány élén a Tartományi Hivatal elnöke állt. A tartományi rendszer bevezetésének oka elsősorban a kisebbségi német, illetve magyar lakosság majorizálásának a biztosítása volt, amelyet a megyék megléte idején nem lehetett biztosítani. Popély Gyula: Erős várunk az. iskola. Bratislava, 2005, Madách-Posonium, 314. o. Amikor 1938. augusztus 28-án Kamocsán tűzoltó ünnepséget szerveztek, a komáromi járási hivatal még arra is felhívta az ünnepséget ellenőrző szervek figyelmét, hogy ellenőrizzék: a népviseletbe öltözött lányok szoknyájának alsó szegélyén nincsenek-e magyar nemzeti színek. Státny okresny archív, Komárno (a továbbiakban: SOA Komárno), OÚ KN, 82. doboz, I I I 1/1938. prez. A bécsi döntés diplomáciai előzményeiről lásd Sallai: i. m. SNA, KÚ BA, 255. doboz, 62139/1938. prez. és 62963/1938. prez. SNA, KÚ BA, 255. doboz, 65647/1938. prez. Okres Samorín, demonstrácie obyvatel’stva za pripojenie k Mad’arsku.

Simon Attila

18

Várakozás-visszatérés

211 Az október 5-i komáromi hangulatról Esterházy Lujza naplója ad plasztikus képet. „Komárom pirosfehér-zöld zászlóerdő. A Szlovákiai Magyar Kultúr Egylet főtitkársága előtt álló Jókai-szobor pirosfehér-zölddel van bevonva. S a Szent András-templom hatalmas tornyairól messzire ellátszik a magyar trikolór. A kirakatokban Magyarország kormányzójának, miniszterelnökének és vezérkari főnökének a képei, virággal borítva. Az utcákon hömpölygő embersokaság, - állandóan tüntető tömegekké verődik össze. Az. emberek már nem tudják kivárni a felszabadulást. Szavalókórusok harsogják mindenfelé: Vissza-vissza! Horthy-Horthy! Du-ce, Du-ce! Hit-ler, Hit-ler!” Esterházy Lujza: A huszadik esztendő. Budapest, 1942, Új élet, 53. o. 21 Bukovszky: i. m. 136. o. 22 A kacagópusztai esetről bővebben lásd Simon Attila: Síppal, dobbal, nagybőgővel - avagy kísérlet a „Felvidék visszafoglalására” 1938. október 5-én. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2006. 4. sz. 145-159. o. 23 Prágai Magyar Hírlap, 1938. október 9. 24 SNA, KÚ BÁ, 255. doboz, 65647/1938. prez. Okres Samorín, demonstrácie obyvatel’stva za pripojenie k Mad’arsku. 25 Kassai Újság, 1938. október 6. 26 Státní ústíední archív, Praha (a továbbiakban: SÚA Praha), PMV-AMV 225, 1212. doboz, 28442/ 1938 prez. Stefánik - zpráva o situaci na Zitném ostrove. 27 SÚA Praha, PMV-AMV 225, 1045. doboz, 64204/1938 prez. Udrzovanie verejného kl’udu a poriadku - zvysené bezpecnostné opatrenia. 28 A komáromi tárgyalások idején kiadott felhívásában az MNT arra kérte a magyar lakosságot, hogy tartózkodjon az egyéni kezdeményezésektől, az egyes települések közrendjének fenntartása érdekében pedig alakítson polgárőrségeket. SOA Komárno, OÚ KN, 83. doboz, 1478/1938. prez. 27 SNA, KÚ BA, 255. doboz, 17551/1938. prez. A kassai Magyar Nemzeti Tanács az incidenssel kapcso­ latban másnap kemény hangú nyilatkozatot bocsátott ki, amelynek szövege a katolikus egyház felelős­ ségét is felveti. „A tegnap este történtekért elégtételt követelünk! És addig is, amíg a premontreiek templomában történt véres verekedésért az. egyházi kiengesztelés (expiatio ecclesiae) meg nem történik, egyetlen magyar katolikus hívő se lépje át a templom küszöbét! Fáj a lelkünk, hogy erre kell felszólíta­ nunk testvéreinket, - a felelősséget azonban isten és ember előtt azok viseljék, akik keresztény létükre féktelen magyar-gyűlöletük kinyilvánítására használták fel az örök Szeretet házát. ” 311 MOL, K 64, 79. cs., 65. t. Konzuli jelentés. 1938. október 15-16. 31 MOL, K 763 (Flachbart Ernő miniszteri tanácsos iratai), 16532. sz. mikrofilm, d. dosszié. 32 Cselekednünk kell nekünk is! - röplap. A szerző személyes tulajdonában. 33 Az egyik ilyen röplap szerint az anyaországhoz visszatérő területeken „a magyarok földel adnak a szegénységnek! Élebniszerhozó vonataik már indulásra várnak! Minden állami alkalmazott a helyén marad, csak a cseheknek kell elkotródniuk! [...] A magyar pengő hússzor többet ér, mint a cseh korona!" - Ne higgyetek a csehek hazugságainak! - röplap. A szerző személyes tulajdonában. 34 Az a félelem - amely később kétségkívül beigazolódott -, hogy a visszacsatolást követően majd „anyaországi jövevények” foglalják el a cseh és szlovák hivatalnokok helyét, már 1938 tavaszán felbukkant. Rimaszombatban például olyan hírek keringtek, miszerint Budapesten már készülnek azok a jegyzékek, amelyek a kassai trafikok és hivatalok iránt érdeklődők neveit tartalmazzák. 35 MOL, K 763, 16532. sz. mikrofilm, d. dosszié. 36 MOL, K 28, 18. cs. 1938-P-16240. sz. 37 A szlovákiai magyarok köreiben is felbukkanó nemzetiszocialista tendenciákat a visszacsatolt területek politikai fejlődése is igazolja. A Szlovákiában maradt magyar kisebbség köreiben pedig 1939 tavaszán történt egy - sikertelen - kísérlet a Nemzetiszocialista Magyar Párt nevű politikai alakulat megalakítá­ sára. 38 SÚA Praha, PMV-AMV 225, 1045. doboz, 28550/1938. Jednání s Mad’arskem. 39 SOA Komárno, OÚ KN, 82. doboz, 1430/1938. prez. 4,1 Nem minden csehszlovák vállalat választotta a menekülést. A Bat’a cipőgyár (amelynek szinte vala­ mennyi jelentősebb településen volt boltja) képviselői még a komáromi tárgyalások idején tárgyaláso­ kat folytattak az MNT képviselőivel, majd Komáromban bejegyeztették a Cikta Cipőipari és Kereske­ delmi Részvénytársaságot. 41 SNA, MH 950. doboz, i. sz. 14/38 táj. 42 Vojensky historicky archív, Praha (a továbbiakban: VHA Praha), fond Hlavny stáb (Vezérkar), 283. doboz. A szlovákiai légionárius kolóniák ingóságainak evakuálása. 43 Idézi Deák: Viedenská arbitráz... I. köt. 29. o. 44 SÚA Praha, PMV-AMV 225, 145. doboz, Obsazení Kosic Mad’ary, zpráva cetnického kapitána Sekvence. 45 SNA, KÚ Bratislava, 255. doboz, 1948/1938 prez. 46 Arról, hogy az egyes településeken mindez hogyan zajlott le, értékes információk találhatók Hangéi: i. m.; id. Mács József visszaemlékezése szerint a gömöri Bátka községben már a honvédek bevonulása

Simon Attila

19

Várakozás-visszatérés

előtt 2-3 nappal felállították a díszkaput, s az ide-oda vonuló csehszlovák katonák is az alatt közleked­ tek. Lásd Mács József önéletrajza. Kézirat. 47 Kassai Újság, 1938. november 4.

Simon Attila

20

Várakozás-visszatérés

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 3

Tanulmányok Simon ATTilA Kettős­szorításban A­dél-szlovákiai­zsidóság­Trianon­és­Auschwitz­között

ATTilA Simon The­double­constrained.­The­jews­of­Southern­Slovakia­between Trianon­and­Auschwitz

94(=411.16)(437.6) 323.12”1939/1945”­ 323.28(=411.16) 314.156

Keywords:­ jews,­ Southern­ Slovakia,­ identity,­ censuses,­ Kassa,­ Košice,­ dunaszerdahely,­ dunajská­ Streda, anti-Semitism,­Holocaust.

Ha­az­1921-es­népszámlálást­vesszük­alapul,­akkor­az­1918.­október­28-án­kikiáltott csehszlovák­ Köztársasághoz­ mintegy­ 355­ ezer­ izraelita­ vallású­ személy­ került,­ akik közül­126­ezer­a­cseh­országrészekben,­136­ezer­Szlovákiában,­93­ezer­Kárpátalján élt.­(Čermáková­2003,­15.­p.)­ez­a­355­ezer­fő­azonban­korántsem­tekinthető­egységes­közösségnek,­hiszen­szociálisan,­vallásilag­és­anyanyelvében­is­jelentősen­rétegzett­csoportot­alkotott.­Ha­pedig­asszimiláltságuk­előrehaladottságát­nézzük,­azt­látjuk, hogy­az­nyugatról­kelet­felé­haladva­csökkent.­A­legerősebb­a­cseh­országrészekben,­a leggyengébb­ Kárpátalján­ volt.­ de­ hasonló­ regionális­ eltéréseket­ lehet­ kimutatni­ az ortodoxia­és­a­neológia­közötti­megoszlásban,­vagy­akár­a­cionizmushoz­fűződő­viszonyukban­is. Ha­ csak­ Szlovákia­ területére­ szűkítjük­ le­ vizsgálatunkat,­ elmondható,­ hogy­ az­ ott élő­ 136­ ezer­ fő­ döntő­ többsége­ a­ magyarsághoz­ asszimilálódott,­ mózes-hitű­ magyar volt.­ezt­igazolja,­hogy­az­1910-es­népszámlálás­során­78%-uk­vallotta­magyarnak­az anyanyelvét,­(popély­1991,­61.­p.)­miközben­a­magyar–szlovák­etnikai­határ­alatt­ez­az arány­a­100%-hoz­közelített.­ennek­a­fejlődésnek­máig­legkidolgozottabb­magyarázatát­a­Karády­viktor­neve­által­fémjelzett­asszimilációs­társadalmi­szerződés­elmélete jelenti,1 amely­egy­a­dualizmus­kori­magyar­elit­és­a­magyarországi­zsidóság­közötti­íratlan­ szerződés­ meglétét­ feltételezi.­ Az­ egyezség­ lényege­ pedig­ az­ volt,­ hogy­ a­ zsidók magyarrá­válásukért­cserében­(amely­része­volt­az­ország­elmagyarosítására­irányuló folyamatnak)­aktív­részesei­lehettek­az­gazdasági­fejlődésnek,­s­megkapták­az­integráció­lehetőségét.­Az­asszimilációs­szerződés­1918-ig­kiválóan­működött,­hiszen­a­leggyorsabban­ asszimilálódó­ népcsoport­ épp­ a­ zsidók­ voltak,­ viszont­ korábbról­ hozott

1­ A­magyarországi­zsidók­polgárosodása,­az­ország­modernizációjában­betöltött­szerepük­és az­asszimilációs­társadalmi­szerződés­témájához­l.­Karády­1997.

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 4

4

Simon attila

mobilitásuknak­köszönhetően­ők­váltak­a­legnagyobb­nyerteseivé­annak­gazdasági­fejlődésnek,­amely­a­kiegyezés­utáni­magyar­Királyságot­jellemezte.­Sőt,­túl­is­teljesítettek,­ hiszen­ a­ nemzetiségi­ vidékeken­ nemcsak­ hogy­ elmagyarosodtak,­ a­ szlovákok, románok­ egyenesen­ magyarosító­ tényezőként­ is­ tekintettek­ rájuk.­ ennek­ a­ magyarrá vált,­ de­ zsidóságát­ is­ megtartó­ közösségnek­ az­ érzéseit­ fejezik­ ki­ hitelesen­ Komlós Aladár­sorai:­„…dupla­bőrünk­van:­üsd­előttünk­a­magyart­és­fáj…­Üsd­a­zsidót­és­még jobban­fáj.­mi­duplán­tudunk­fájni.”2 A­történelmi­magyar­Királyság­1918–20-ban­lezajlott­szétbomlásának­és­a­térség politikai­újraszervezésének­következtében­a­Kárpát-medence­különböző­régióiban­élő zsidóság­egymáshoz­képest­meglehetősen­eltérő­körülmények­közé­került.­A­trianoni országterületen­ az­ „asszimilációs­ társadalmi­ szerződés”­ működésének­ a­ feltételei megszűntek,3 a­ közbeszéd­ és­ a­ politika­ a­ befogadás­ helyett­ a­ kirekesztés­ irányába mozdult­ el.­ eközben­ a­ felvidéki­ zsidóság­ a­ térség­ legdemokratikusabb­ államának,­ a csehszlovák­Köztársaságnak­lett­a­polgára. mára­közhelyként­kezeljük­a­korabeli­csehszlovákia­és­a­zsidóság­kiegyensúlyozott és­konfliktusmentes­viszonyát.­Hiba­lenne­azonban,­ha­a­masaryk­nevével­összeforrott első­„republikát”­idealizálnánk,­hiszen­a­törvények­előtti­teljes­egyenlőség,­a­kedvező politikai­légkör­és­a­nyílt­antiszemitizmustól­mentes­közbeszéd­még­nem­jelentette­az antiszemitizmus­s­zsidó–keresztény­konfliktusok­hiányát.­Különösen­érvényes­volt­ez Szlovákia­területén,­ahol­a­zsidósággal­szembeni­érzések­a­falusias,­elmaradott­és­erősen­katolikus­szlovák­társadalom­hagyományos­antijudaizmusa­mellett­egy­másik­fontos­forrásból,­a­nacionalizmusból­is­táplálkoztak.4 A­Felföldön­–­elsősorban­a­magyar–szlovák­nyelvhatár­fölötti­szlovák­etnikai­területeken­–­már­az­1918/19-ben­lezajlott­impériumváltást­is­sok­helyen­erőszakos­zsidóellenes­ megmozdulások­ kísérték,­ amelyek­ ugyan­ leginkább­ fosztogatásokban­ merültek­ki,­de­nemegyszer­emberéletet­is­követeltek.5 Kezdetben­ugyan­olyan­ösztönös­cselekedetekről­volt­szó,­amelyeket­a­közrend­meggyengülése­és­a­rossz­élelmiszer-ellátás váltott­ki,­ám­a­zsidóellenes­megmozdulások­második­szakaszára­már­a­szlovák­értelmiség­ és­ a­ frissen­ kiépülő­ államhatalom­ biztatása­ mellett­ került­ sor,­ (jelínek,­ 2009, 124.­p.)­s­ekkor­már­elsősorban­a­nemzeti­kérdés­játszotta­a­motiváló­erőt.­ennek­a központilag­élesztett­antiszemitizmusnak­volt­a­kulcsfigurája­a­csehszlovák­államalapítás­legfontosabb­szlovák­résztvevője,­vavro­Šrobár,­aki­már­a­századfordulón­is­a­zsidókat­ jelölte­ meg­ a­ szlovák­ nép­ fő­ ellenségeként.­ Az­ államfordulatot­ követően­ pedig Szlovákia­teljhatalmú­minisztereként­tudatosan­igyekezett­összekapcsolni­az­új­államhatalom­kiépítésének­kérdését­a­zsidókérdés­megoldásával,­ami­nála­elsősorban­a­zsidók­gazdasági­befolyásának­letörését­jelentette. A­korabeli­szlovák­közvélemény­zsidóellenes­magatartásának­legfontosabb­mozgatórugója­ az­ volt,­ hogy­ a­ jórészt­ magyar­ nyelvű­ felvidéki­ zsidóságra­ a­ dualizmus­ kori magyar­ állam­ magyarosító­ törekvéseinek­ hordozójaként­ tekintettek.­ vavro­ Šrobár 2­ Komlós­ Aladár­ Zsidók válaszúton című,­ 1921-ben­ eperjesen­ megjelent­ könyvéből­ idézi Kovács­2004,­13.­p. 3­ ennek­a­változásnak­a­következményeiről­l.­ungváry­2013,­13–19.­p. 4­ A­Trianon­előtti­szlovák­politika­és­az­antiszemitizmus­témájában­l.­Szabó­2014. 5­ A­zsidóellenes­megmozdulásoknak­a­dokumentálását­illetően­fontos­forrás­medvecký­1930.

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 5

kettős szorításban

5

maga­is­többször­nyilatkozott­abban­a­szellemben,­hogy­a­zsidók­ugyanúgy­nem­lojálisak­csehszlovákiához­mint­a­magyarok,­s­hogy­az­államfordulat­idején­velük­szemben megnyilvánuló­ erőszakos­ fellépésért­ saját­ maguk­ tehetnek,­ mert­ kiszolgálói­ voltak­ a magyarosításnak.­(Hradská­2001,­52–53.­p.)­de­nemcsak­a­politika,­hanem­a­közélet és­a­tudományosság­szintjén­is­általánosnak­volt­mondható­ez­a­hozzáállás.­ezt­dokumentálják­a­szlovák­szociológia­megalapozójának­tartott­Anton­Štefánek­sorai:­„A­zsidók­ mindig­ is­ idegen­ test­ voltak­ az­ általunk­ lakott­ régióban.­ idegenként­ éltek­ közöttünk,­ más­ volt­ a­ nyelvük,­ más­ a­ vallásuk,­ másként­ gazdálkodtak,­ viselkedtek.­ Teljes mértéken­kihasználták­azokat­az­előnyöket,­amelyek­az­uralkodó­magyar­faj­politikai protekciójából,­a­szlovákság­gazdasági­fejletlenségéből,­természetes­toleranciájából­s az­együgyű­nép,­de­az­értelmiség­könnyelműségéből­származtak­(…)­Történelmi­tény, hogy­városaink­azért­magyarosodtak­el­oly­gyorsan,­mert­a­zsidókban­olyan­társadalmi segítőre­találtak,­akik­nyelvi,­gazdasági­és­kulturális­téren­is­szívós­és­csendes­elnemzetlenítő­ tevékenységet­ fejtettek­ ki­ a­ szlovákok­ körében.”6 mint­ azonban­ Kovács­ éva helyesen­ állapítja­ meg,­ annak­ ellenére,­ hogy­ a­ vezető­ cseh­ és­ szlovák­ politikusoktól nem­volt­idegen­az­antiszemitizmus,­az­sem­az­ő­egyéni,­sem­pártjaik­politikai­programjában­nem­jelent­meg.­(Kovács­2004,­18.­p.)­ez­pedig­kedvező­feltételeket­teremtett­ahhoz,­hogy­bár­a­felvidéki­zsidóság­kezdetben­ellenszenvvel­fogadta­az­államfordulatot,­ a­ csehszlovák­ állam­ demokratikus­ politikai­ légköre­ és­ a­ vezető­ államférfiak (leginkább­masaryk)­részéről­feléjük­irányuló­gesztusok­hatására­gyorsan­elfogadta­az új­államjogi­helyzetet. ebben­a­folyamatban­nem­kevés­szerepe­volt­annak,­hogy­a­hivatalos­csehszlovák politika­ kezdettől­ fogva­ támogatta,­ majd­ törvényesítette­ a­ zsidóság­ nemzetiségként való­ elismerését.­ S­ bár­ ezt­ a­ lépést­ gyakran­ masaryk­ elnök­ azon­ meggyőződésének tulajdonítják,­miszerint­ő­a­zsidókat­saját­és­másokkal­össze­nem­téveszthető­jellemvonásokkal­ellátott­közösségként­látta,­ám­a­zsidó­nemzetiség­kategóriájának­bevezetését­leginkább­az­a­nem­is­nagyon­titkolt­szándék­motiválta,­hogy­ezáltal­csökkentsék a­németek­és­magyarok­statisztikai­számát. A­csehszlovák­politika­számítása­bevált­ugyan,­a­zsidó­közösség­mégsem­fogadta egyöntetűen­ezt­a­lehetőséget,­hiszen­a­szlovákiai­zsidóság­mintegy­70%-át­kitevő­ortodox­közösségek­teológiai­okokból­elutasították­a­zsidóságot­modern­értelemben­vett nemzetként­felfogni.­így­a­szlovákiai­zsidóságnak­mintegy­a­fele­élt­a­felkínált­lehetőséggel,­s­vallotta­magát­a­korszak­népszámlálásai­során­zsidó­nemzetiségűnek,­míg­a maradék­ csehszlovákként,­ magyarként,­ németként­ stb.­ kerül­ be­ a­ statisztikákba.7 A kormányzati­ elvárások­ a­ szlovákiai­ zsidóságnak­ a­ magyaroktól­ való­ disszimilációjára irányultak,­amelynek­érdekében­az­eszközök­széles­skáláját­vonultatták­fel,­a­mézesmadzagtól­ a­ korbácsig.8 ez­ a­ politika­ alapvetően­ sikeres­ volt,­ hiszen­ 1930-ban­ a 6­ Štefáneknek­ Základy sociografie Slovenska című,­ 1945-en­ megjelent­ könyvéből­ idézi mlynárik­2005,­71.­p. 7­ Az­ 1930-as­ népszámlálás­ során­ a­ magát­ izraelitának­ vallók­ 53%-a­ zsidó­ nemzetiségűnek, 32%-uk­pedig­csehszlováknak­mondta­magát.­Sčítání lidu v republice Československé ze dne 1. prosince 1930.­díl­i.­praha,­SÚS,­1934,­106.­p. 8­ Az­1921-es­népszámlálás­alkalmával­Kassán­számos­magyar­anyanyelvű­izraelitát­jegyeztek be­akarata­ellenére­zsidó­nemzetiségűként.­vö.­Kovács­2004,­41.­p.

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 6

6

Simon attila

Szlovákiában­ élő­ izraelitáknak­ már­ csak­ 16%-a­ mondta­ magát­ magyar­ nemzetiségűnek,­miközben­minden­második­izraelita­zsidónak,­minden­harmadik­pedig­csehszlovák­nemzetiségűnek­vallott­magát.­A­szlovák­nacionalizmus­ennél­is­többre­vágyva­a zsidóknak­a­szlováksághoz­való­tényleges­asszimilációját­szorgalmazta,­ami­azonban nehezen­induló­és­nehézkes­folyamat­volt.­Hiányzott­ugyanis­hozzá­–­különösen­a­köztársaság­első­éveiben­–­a­megfelelő­motiváció,­hiszen­a­zsidóság­nem­érzékelte­a­szlovákká­válást­társadalmi­előrelépésként.­ennek­hiányában­pedig­a­zsidóság­–­függetlenül­bevallott­nemzetiségétől­–­továbbra­is­magyarul­beszélt­és­a­magyar­kulturális­tér szereplője­volt. ezt­is­figyelembe­véve,­Kovács­éva­megállapításaival­egyetértve,­úgy­vélem,­hogy­a fenti­ népszámlálási­ adatok­ nem­ jelentik­ a­ felvidéki­ zsidóság­ identitásának­ alapvető változását,­hiszen­ilyen­mértékű­változás­néhány­év­alatt­nem­következhetett­volna­be. (Kovács­2004,­43–44.­p.)­Úgy­vélem,­hogy­az­idézett­népszámlálási­adatokat­inkább egyfajta­ politikai­ aktusként,­ az­ állammal­ szembeni­ lojalitás­ kifejezéseként­ kell­ értelmeznünk.­S­ez­nem­csupán­1930,­de­jórészt­1910­és­1938­tekintetében­is­érvényes. A­dél-szlovákiai­zsidók­azonban­nem­csupán­identitásuk­tekintetében­kerültek­válaszút elé,­hanem­politikai­hovatartozásuk­kapcsán­is.­A­hivatalos­kormányzati­politika­korántsem­ egyformán­ kezelte­ a­ szlovákiai­ zsidóságon­ belüli­ csoportokat,­ s­ elsősorban­ az ortodox­közösségeket­támogatta.­ennek­eredménye­pedig­az­volt,­hogy­ezek­a­közösségek­ nagy­ arányban­ épp­ a­ kormánypártokra­ adták­ szavazatukat,­ miközben­ a­ zsidó pártnak­ kevés­ támogatója­ akadt.­ jó­ példázza­ ezt­ a­ Kis-palesztinának­ is­ nevezett dunaszerdahely­esete­is,­ahol­a­lakosság­közel­felét­kitevő­mózes-hitű­magyarok­döntő többsége­a­csehszlovák­centralista­pártokra­(főleg­az­iparospártra­és­az­Agrárpártra) adta­le­voksát.­ennek­is­volt­köszönhető,­hogy­ebben­a­teljesen­magyar­nyelvű­városban­ a­ csehszlovák­ pártok­ 1925-ben­ a­ voksok­ 46%-át­ szerezték­ meg,­ többet,­ mint­ a magyar­pártok.­eközben­a­zsidó­párt­támogatottsága­meglehetősen­gyenge­volt,­becslésem­szerint­a­helyi­izraelita­szavazatok­csupán­7-8%-át­vihette­el.9 ennek­a­magatartásnak­az­értékelése­még­nem­lezárt­téma,­ám­úgy­vélem,­hogy­ismét­az­állampolgári lojalitás­megnyilvánulásáról­lehet­szó.­erősíti­ezt­a­vélekedést­az­is,­hogy­a­községi­politikában­viszont­nem­tudtak­érvényesülni­a­csehszlovák­pártok,­mivel­ott­az­izraeliták saját­ községi­ pártjaikat­ támogatták,­ amelyek­ elsősorban­ a­ helyi­ magyar­ pártokkal működtek­együtt.10 eltérő­politikai­magatartást­követett­viszont­a­kassai­zsidóság,­amely­a­viszonylag homogén­dunaszerdahelyi­közösségtől­eltérően­mind­származását,­mind­nyelvét,­mind kultúráját­tekintve­meglehetősen­színes­képet­mutatott.11 dunaszerdahellyel­ellentétben­ itt­ a­ zsidó­ párt­ az­ izraelita­ felekezetűek­ szavazatainak­ mintegy­ 42%-át­ vitte­ el,

9­ A­választási­eredmények­forrása:­Československá statistika. Sv. 31. řada I. Volby do poslanecké sněmovny v listopadu roku 1925.­praha,­Státní­úřad­statistický,­1926,­66–67.­p. 10­ dunaszerdahely­ két­ háború­ közötti­ politikai­ és­ társadalmi­ életével­ kapcsolatban­ l. nagy–nagy–novák–Simon–vajda­2012,­89–111.­p. 11­ A­ neológia­ és­ ortodoxia­ által­ amúgy­ is­ megosztott­ közösséget,­ amelyre­ nyilvánvaló­ hatást gyakorolt­Kárpátalja­viszonylagos­közelsége­is,­tovább­színesítette­a­csehszlovák­időkben­a cseh­országrészből­ide­érkező­izraelita­bevándorlás­is.

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 7

kettős szorításban

7

(Kovács­ 2004,­ 111.­ p.)­ a­ maradékon­ pedig­ elsősorban­ a­ baloldali­ pártok (csehszlovákiai­ Kommunista­ pártja­ és­ a­ szociáldemokraták­ csehszlovák­ és­ magyar csoportjai),­valamint­a­magyar­nemzeti­párt­(mnp)­osztozott­meg.­A­magyar­nemzeti párt­ két­ alelnöke,­ Herz­ ignác­ és­ Halmi­ béla­ is­ a­ kassai­ hitközség­ tagja­ volt. befolyásukat­az­mnp-ben­jól­mutatja­–­különösen­annak­fényében,­hogy­a­nemzetiekkel­ közös­ listát­ állító­ országos­ Keresztényszocialista­ párt­ nem­ szívesen­ támogatta­ a zsidó­ jelölteket­ –,­ hogy­ az­ 1932-es­ községi­ választások­ során­ a­ magyar­ ellenzék­ 77 kassai­jelöltjéből­22­zsidó­volt.12 Azt­számszerűen­pontosan­lehetetlen­kimutatni,­hogy a­ kassai­ izraeliták­ hány­ százaléka­ szavazott­ a­ magyar­ pártokra,­ ám­ abból,­ hogy­ az 1935-ös­parlamenti­választások­során­a­magyar­pártok­közös­listájára­leadott­szavazatok­ száma­ 108%-kal­ felülmúlta­ a­ város­ magyar­ nemzetiségűként­ nyilvántartott választópolgárainak­a­számát,­(Kovács­2004,­115.­p.)­arra­következtethetünk,­hogy­a magyar­listára­nagy­számban­szavazhattak­csehszlovák­és­zsidó­nemzetiségűként­számon­tartott­izraeliták­is. A­ dunaszerdahely­ és­ Kassa­ közötti­ markáns­ különbséget­ ugyan­ magyarázhatja­ a két­közösség­eltérő­szociális,­származási­és­kulturális­különbsége,­ám­feltehetően­azt is­figyelembe­kell­venni,­hogy­a­vegyes­lakosságú­Kassán­sokkal­élesebben­jelentkezett­a­nemzetiségi­probléma,­mint­az­egynyelvű­dunaszerdahelyen,­ami­az­ottani­(kassai)­zsidókat­feltehetően­jobban­mobilizálta­a­magyar­politikai­törekvések­mellett. bár­ez­a­legkevésbé­sem­volt­céljuk,­a­fentebb­vázolt­folyamatok­a­zsidóságot­akarata­ ellenére­ a­ szlovák–magyar­ nemzetiségi­ konfliktusok­ kereszttüzébe­ sodorták,­ s mindkét­fél­részéről­heves­támadások­célpontjává­tették.­A­szlovákiai­magyar­politika elsősorban­azt­nehezményezte,­hogy­az­egyébként­magyar­nyelvű­izraeliták­zsidó­vagy ne­adj’­isten­csehszlovák­nemzetiségűnek­vallják­magukat.­ez­pedig­a­magyarság­számának­csökkenéséhez,­s­ezzel­a­nemzetiségi­arányokhoz­kötött­nyelvi­jogainak­megvonásához­vezet.­mint­például­Kassán,­ahol­1930-ban­a­hivatalos­adatok­szerint­úgy csökkent­20%­alá­a­magyarság­aránya,­s­vesztek­el­ezzel­annak­közösségi­nyelvi­jogai, hogy­az­utcán­még­többségben­voltak­a­magyar­anyanyelvűek.­valójában­azonban­ez nem­csak­az­izraelitákon­múlott,­hiszen­a­magyar­anyanyelvű­keresztény­lakosság­körében­is­nagy­számban­akadtak­olyanok,­akik­ilyen­vagy­olyan­okokból­csehszlováknak vallották­magukat. Azzal­párhuzamosan,­hogy­magyar­részről­a­magyar­ügytől­való­elpártolással­vádolták­őket,­a­szlovák­nacionalizmus­részéről­is­folyamatos­támadások­érték­a­szlovákiai zsidókat.­elsősorban­azt­a­szemükre­vetve,­hogy­továbbra­is­magyarul­„mondokolnak”, magyar­nyelvű­sajtót­olvasnak,­s­viselkedésükkel­magyar­jelleget­kölcsönöznek­a­szlovákiai­városoknak.­mindezt­hálátlanságnak,­s­mint­azt­a­kormányhoz­közeli­Slovenský denník c.­lap­egyik­1938-as­írása­is­jelzi,­„a­szlovákok­és­a­szlovák­nyelv­elleni­provokációnak”­tekintették.13 A­felföldi­zsidóság­két­tűz­közé­került:­a­(cseh)szlovák­közvélemény­a­(cseh)szlovák népességhez­való­nyelvi­asszimilációt­várta­el­tőlük,­a­szlovákiai­magyar­politika­pedig

12­ Igazságot a felvidéki zsidóságnak! budapest,­ pester­ lloyd­ Kiadó,­ 1939,­ 15.­ p.­ Az­ adatot innen­átvéve­közli­Filep­2011,­64.­p. 13­ Slovenský denník,­1938.­május­7.,­4.­p.

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 8

8

Simon attila

azt,­hogy­szövetségese­legyen­a­csehszlovák­hatalom­elleni­kisebbségi­harcban.­ebből a­csapdahelyzetből­a­mindkét­oldalnak­egyszerre­megfelelni­nem­tudó,­s­nem­is­akaró zsidóság­számára­kétféle­menekülési­útvonal­is­kínálkozott.­Az­egyiket­a­zsidó­nacionalizmus,­ a­ másikat­ pedig­ a­ kommunista­ mozgalom­ internacionalizmusa­ jelentette. nem­véletlen­tehát,­hogy­a­magyar­nyelvű­dél-Szlovákiában­egyszerre­voltak­népszerűek­a­cionista­szervezetek­és­csehszlovákia­Kommunista­pártja.­bármelyikhez­csatlakoztak­ is­ azonban­ a­ zsidók,­ a­ szlovák­ és­ a­ magyar­ nacionalizmus­ egyidőjű­ ellenszenvét­kellett­elkönyvelniük.

Az­első­bécsi­döntés­után Az­első­bécsi­döntés­igazi­törést­jelentett­a­dél-szlovákiai­zsidók­életében.­Arról,­hogy mennyire­álltak­a­határrevízió­mellé­vagy­voltak­ellene,­máig­(értelmetlen)­viták­folynak. 1938­nyarán­ugyanis­még­budapest­vádolta­őket­azzal,­hogy­minden­erejükkel­támogatják­ csehszlovákiát­ és­ jelentős­ anyagi­ eszközökkel­ járulnak­ hozzá­ a­ csehszlovák állam­ védelmi­ lépéseihez.­ néhány­ héttel­ később­ viszont­ már­ a­ szlovák­ lapok­ verték félre­ a­ harangokat,­ hogy­ egy­ esetleges­ népszavazás­ során­ a­ zsidók­ majd magyarországhoz­akarnak­csatlakozni,­ezért­nem­szabad­hagyni­szavazni­őket.14 Az­biztos,­hogy­a­felföldi­zsidóság­a­Trianon­utáni­években­nem­kis­(és­tegyük­hozzá,­hogy jogos)­ ellenérzéssel­ nézte­ mindazt,­ ami­ magyarországon­ történik:­ az­ egyetemeken bevezetett­numerus­clausust,­az­antiszemita­közbeszédet,­a­közigazgatás­zsidóellenes lépéseit.15 ezért­ többségük­ nem­ is­ várta­ a­ határváltozást.­ 1938-ban­ azonban­ már Szlovákiában­ is­ egyre­ gyakrabban­ találkoztak­ nyílt­ zsidóellenességgel,­ s­ az­ egypárti diktatúra­ felé­ haladó­ Tiso-rezsim­ egyáltalán­ nem­ volt­ szimpatikus­ számukra.­ nem csoda,­ hogy­ a­ bécsi­ döntés­ előestéjén­ a­ pozsonyi­ zsidók­ egy­ csoportja­ már magyarország­mellett­tüntetett.16 A­Horthy-rendszerrel­való­találkozást­mindazonáltal­nem­kis­szorongással­várták,­s hogy­nem­alaptalanul,­arról­már­a­visszacsatolás­első­napjai­meggyőzték­őket.­A­honvédség­ bevonulását­ ugyanis­ sok­ helyen­ kisebb-nagyobb­ incidensek­ kísérték.­ ezek közül­a­legáltalánosabb­az­volt,­hogy­a­bevonulók­fogadására­felsorakozott­frontharcosok­közül­az­utolsó­pillanatban­félreállították­a­zsidókat,­vagy­a­szónoknak­kijelölt­izraelita­ vallású­ személy­ (mint­ ez­ Tornalján­ történt­ –­ vö.­ Gaál­ 2001,­ 245–246.­ p.)­ nem mondhatta­el­üdvözlő­beszédét.­volt,­ahol­a­zsinagóga­ablakát­verték­be,­Komáromban a­ magyarországon­ első­ ízben­ agydaganatot­ operáló­ orvos,­ lipscher­ mór­ mellszobrát törték­össze,­(michela­2014)­dunaszerdahelyen­zsidó­üzletek­kirakatait­törték­be.­Az antiszemita­közbeszéd­pedig­szép­lassan­begyűrűzött­a­felvidéki­településekre­is,­elterjedésében­ pedig­ egyes­ politikai­ pártok­ és­ politikusok­ mellett­ az­ olyan­ szervezetek­ is komoly­szerepet­kaptak,­mint­a­baross­Szövetség­vagy­a­magyar­Tűzharcos­Szövetség.

14­ 1938­őszének­dél-szlovákiai­eseményeihez,­s­ennek­kapcsán­a­zsidókkal­szemben­megfogalmazott­vádjaihoz­l.­bővebben­Simon­2010. 15­ A­Horthy-korszak­zsidókkal­kapcsolatos­politikájáról­és­a­korszak­antiszemita­közbeszédéről többek­között­l.­Kovács­m.­2012;­ungváry­2013. 16­ SnA,­f.­mv,­k.­3.­523/1938;­Új Hírek,­1938.­november­4.

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 9

kettős szorításban

9

A­nyílt­antiszemitizmust­azonban,­noha­az­az­előző­húsz­év­szlovákiai­magyar­közéletéből­és­sajtójából­teljesen­hiányzott,­mégsem­tarthatjuk­csupán­az­anyaországból érkező­ „importcikknek”.­ S­ egyébként­ is,­ a­ felvidéki­ magyarok­ –­ legalábbis­ ebben­ a tekintetben­–­gyorsan­tanultak.­A­korábban­az­antiszemitizmustól­magát­mindig­távol tartó­egyesült­magyar­párt­is­azonnal­elsajátította­a­szélsőjobb­beszédmódját,­s­vezetőinek­nyilvános­megszólalásaiban­már­1938­végén­megjelent­a­zsidókérdés­mielőbbi megoldásának­követelése.­ebben­a­tekintetben­lényegében­ugyan­a­már­létező­mintákat­ követték,­ ám­ az­ elsősorban­ jaross­ Andor­ által­ diktált­ diskurzusban­ a magyarországon­megszokott­gazdasági­és­szociális­mozzanatok­helyett­elsősorban­a felvidéki­zsidók­nemzethűségének­a­kérdése­került­a­középpontba.­Azok­a­már­korábban­is­élő­vádak,­miszerint­a­felföldi­zsidóság­Trianon­után­nem­tartott­ki­a­magyarság mellett,­hanem­„elmenekült­a­süllyedő­hajóról”,­s­idegen­(értsd:­csehszlovák)­érdekek szolgálatába­szegődött,­igazából­most­kaptak­súlyt­és­jelentőséget.17 A­Kassán­megjelenő­Felvidéki Újság (igaz,­időben­kicsit­később)­az­alábbi­pontokba­szedte­a­felvidéki zsidósággal­szembeni­vádakat:­a­zsidóság­túlnyomó­része­hűtlen­volt­a­magyarsághoz; dél-Szlovákiában­ők­szervezték­meg­a­cseh­pártokat;­a­zsidó­vezették­a­magyar­földműveseket­prágába,­s­írták­tábláikra,­hogy­nyelvben­magyarok,­lélekben­csehszlovákok vagyunk;­ők­voltak­a­csehszlovák­szociáldemokrácia­magyar­szekciójának­a­vezetői;­ők vezették­ a­ kommunista­ pártot;­ a­ prága-barát­ magyar­ lapokban­ ők­ gyalázták­ a­ leginkább­magyarországot;­s­tömegesen­szavaztak­csehszlovák­pártokra.18 A­ féligazságokból­ tákolt­ demagóg­ vádakkal­ szemben­ az­ érintettek­ megpróbáltak ugyan­ védekezni,­ de­ eszközeik­ már­ behatároltak­ voltak.­ 1939­ elején­ a­ visszacsatolt területek­sajtója­itt-ott­még­helyet­adott­hangjuknak.­A­Csallóközi Hírlapban 1939­februárjában­megjelent­írásában­pick­béla­próbálta­meg­a­keresztény­lakosság­szolidaritását­feléleszteni,­s­a­dunaszerdahelyi­zsidók­magyarsághoz­való­hűségét­igazolni.­pick felemlegette­a­dunaszerdahelyi­zsidóság­első­világháborús­részvételét,­s­kiemelten­foglalkozott­azzal­is,­hogy­milyen­szerepet­vállaltak­a­helyi­zsidók­a­magyar­nyelvű­és­szellemiségű­kultúra­fenntartásában­a­csehszlovák­uralom­idején.19 ám­kevés­eredménynyel.­országos­szinten­a­pester­lloyd­kiadásában­megjelent­Igazságot a felvidéki zsidóságnak című­ kiadvány­ próbálkozott­ meg­ ugyanezzel,­ amelyben­ statisztikákkal­ és egyéni­példákkal­cáfolta­jarossék­vádjait,­de­erre­már­senki­nem­figyelt­oda,­hiszen­a zsidóság­kirekesztése­már­eldöntött­tény­volt. persze­a­magyar­nemzeti­párt­volt­vezérei,­sem­jaross,­sem­Szent-ivány­józsef­nem tagadhatták­ le,­ hogy­ egykori­ pártjukban­ jelentős­ pozíciót­ töltöttek­ be­ a­ zsidók,­ ezért érvelésükben­megjelent­a­differenciált­elbírálás­igénye.­jaross­ezzel­kapcsolatban­úgy érvelt,­hogy­a­„jó­zsidók”,­akiket­–­mint­mondotta­–­a­„két­kezén­meg­tud­számolni”, méltányos­ elbírálást­ érdemelnek,­ a­ többség­ azonban­ árulóként­ viselkedett,­ s­ ehhez mérten­is­kell­őket­kezelni.­ennek­a­különbségtételnek­a­jegyében,­amely­korántsem csak­retorikai­eszköz­volt,­az­emp­és­jaross­igyekezett­védelmezni­az­„érdemeket­szer-

17­ l.­ többek­ között­ jaross­ Andor­ vallomását­ az­ ellene­ lefolytatott­ népbírósági­ perben: Karsai–molnár­1994,­154.­p. 18­ Felvidéki Újság,­1942.­június­6.,­3.­p. 19­ A­zsidóság­szava.­Csallóközi Hírlap,­1939.­február­5.,­2.­p.

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 10

10

Simon attila

zett”­ személyeket.­ Kassán­ még­ a­ város­ municipiális­ bizottságába­ is­ beültettek­ két zsidó­származású­személyt,­akik­csak­1942-ben­voltak­kénytelenek­feladni­helyüket.­A népbíróság­előtt­tett­vallomásában­jaross­151­olyan­felvidéki­zsidó­családot­említett,20 amelynek­ő­maga­adott­mentességet,­s­ezt­a­„kivételezett­bánásmódot”­más­források is­megerősítik.­persze­1944­vésznapjaiban­mindenféle­mentesség­hiábavalónak­bizonyult.­ezt­jelzi­a­már­említett­Herz­ignác­sorsa­is.­mentességének­köszönhetően­ő­még a­ gettósítás­ során­ is­ otthonában­ maradhatott,­ s­ maga­ is­ elhitte,­ hogy­ érdemei­ miatt vele­semmi­nem­történhet.­A­deportálást­azonban­ő­sem­úszhatta­meg,­s­családjával együtt­Auschwitzban­végezte.21 mindenesetre­ a­ felvidéki­ képviselőcsoport,­ mint­ azt­ felszólalásában­ Szent-ivány józsef­bejelentette,­támogatta­a­második­zsidótörvény­elfogadását,­ha­pedig­például­az udvardi­ pintér­ béla­ felszólalását­ is­ elolvassuk,­ azt­ kell­ megállapítanunk,­ hogy­ a­ volt szlovákiai­magyar­politikusok­ekkorra­már­az­antiszemita­retorikát­is­átvették­az­anyaországiaktól.­Azért­az­összes­felvidéki­politikus­nem­állt­be­hiénák­táborába,­sőt­voltak, akik­ellenvéleményüket­nyíltan­ki­is­mondták.­A­kéméndi­plébános,­porubszky­Géza­azt ugyan­helyeselte,­hogy­a­gazdasági­élet­bizonyos­területein­történjen­meg­a­zsidó­tőke visszaszorítása,­de­az­imrédy­által­előkészített­második­zsidótörvényt­több­szempontból­is­elhibázottnak­tartotta.22 Szüllő­Géza­pedig­a­javaslat­felsőházi­vitájában­jelentette­ ki,­ hogy­ törvényjavaslat­ jogfosztást­ jelent,­ rést­ üt­ az­ alkotmányos­ szabadság­ és egyenlőség­elvén,­s­ő­amúgy­is­veszedelmesnek­tartja­a­faji­alapokra­helyezkedést. Feltehető­a­kérdés,­mennyire­volt­törvényszerű­az,­hogy­a­felvidéki­magyar­politika –­tisztelet­a­kevés­kivételnek­–­a­türelmetlen­antiszemitizmus­és­kirekesztés­táborához csatlakozott.­Ha­a­szlovákiai­magyar­politika­előző­húsz­évét­nézzük,­akkor­akár­előzmények­ nélkülinek­ is­ nevezhetjük­ ezt­ az­ irányt.­ még­ akkor­ is,­ ha­ az­ országos Keresztényszocialista­pártba­sohasem­engedtek­be­zsidókat.­igaz,­protestánsokat­vagy akár­ liberálisan­ gondolkodókat­ sem­ nagyon,­ vagyis­ az­ oKp­ esetében­ nem­ faji­ alapú kirekesztésről­volt­szó.­ráadásul­azok,­akik­az­első­bécsi­döntés­után­élen­jártak­az antiszemita­retorikában,­szinte­kivétel­nélkül­abból­a­magyar­nemzeti­pártból­jöttek, amelyben­viszont­1938­előtt­komoly­pozíciókban­voltak­a­zsidók.­Azt­sem­szabad­figyelmen­kívül­hagyni,­hogy­a­párt­másik,­Szlovákiában­maradt­része,­amelyet­az­oKp-ból jövő­esterházy­jános­irányított,­nem­indult­el­ezen­az­úton.­bár­a­tisói­Szlovákia­közbeszéde­telítve­volt­a­zsidóellenességgel,­a­magyar­párt­és­vezetői,­beleértve­esterházyt, távol­tartották­magukat­az­ilyen­kommunikációtól.23 Sőt­még­a­párt­németbarát­szár-

20­ Karsai­lászló–molnár­judit­(szerk.):­Az Endre-Baky-Jaross per.­budapest,­cserépfalvy­Kiadó, 1994,­160.­p. 21­ A­kassai­eseményekkel­kapcsolatban­l.­Görög­1991. 22­ A­porubszkyval­készült­interjút­l.­Érsekújvár és Vidéke,­1938.­december­18. 23­ esterházy­ és­ pártja­ persze­ nem­ volt­ teljesen­ mentes­ bizonyos­ fokú­ antiszemitizmustól. esterházy­valószínűleg­az­antiszemiták­azon­csoportjába­tartozott,­aki­egyet­tudott­érteni­a­zsidók­gazdasági­súlyának­korlátozásával­és­közéleti­szerepük­visszaszorításával,­ám­szabadságjogaik­korlátozását,­elkülönítésüket,­deportálásukat­nem­tudta­támogatni.­ezt­igazolja,­hogy­a szlovákiai­vészkorszak­idején­aktív­segítséget­is­hajlandó­volt­nyújtani­az­ismeretségi­körébe tartozó­személyeknek.­Az­persze­máig­megválaszolatlan­kérdés,­hogy­a­szlovákiai­magyar­politikus­miért­nem­emelte­fel­szavát­a­magyarországi­gettósítás­és­deportálások­idején.

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 11

kettős szorításban

11

nyának­képviselői­sem­hódoltak­be­ennek­a­divatnak.­Sem­csáky­mihály,­sem­pedig duka­zólyomi­norbert,­akiről­például­tudjuk­azt,­hogy­noha­a­háború­után­a­pozsonyi népbíróság­ fasizmus­ vádjával­ ítélte­ el,­ otthonába­ 1943­ februárjától­ a­ háború­ végéig befogadott­egy­zsidó­nőt,­aki­álnéven­mint­a­gyerekei­nevelője­élt­a­család­mellett.24 A­különbséget­talán­az­adta,­hogy­míg­a­Szlovákiában­élő­esterházy­és­társai­a­rendszer­ellenzékének­számítottak,­s­kisebbségiként­„akár”­a­zsidókra­is­természetes­szövetségesükként­tekintettek,­addig­jarossék­a­hatalmon­belülre­kerültek,­s­valamiféle erős­megfelelési­kényszer­az­imrédy-vonallal­való­azonosulás­felé­sodorta­őket.­ez­persze­nem­menti­fel­őket­a­felelősségük­alól,­csupán­esetleges­magyarázatként­szolgálhat­magatartásukra. A­visszacsatolt­területeken­élő­zsidókat­azonban­nem­csupán­a­verbalitás­szintjén érték­támadások,­csaknem­azonnal­megkezdődött­a­közéletből­és­a­gazdasági­életből való­kizárásuk­és­ezzel­egzisztenciális­ellehetetlenítésük.­mint­dunaszerdahely­példája­mutatja,­az­állami­alkalmazásból­már­a­katonai­közigazgatás­idején­kizárták­őket, majd­kikerültek­a­város­képviselő-testületéből,­s­teljesen­kiszorultak­a­közéletből­is.­Az első­„szabad”­március­15-e­megünneplése­és­az­országzászló­felavatása­már­hivatalos­ jelenlétük­ nélkül­ zajlott.­ A­ visszacsatolt­ területeken­ élő­ zsidóság­ kirekesztésének folyamatában­ kiemelt­ szerepet­ az­ a­ gazdasági­ „őrségváltás”­ kapott,­ amelynek­ a­ legfontosabb­eszközét­az­iparengedélyek­1939­elején­meghirdetett­revíziója­jelentette.­Az intézkedés­nyíltan­megfogalmazott­célja­a­felvidéki­zsidó­iparosok­és­kereskedők­befolyásának­csökkentése­volt.­ennek­érdekében­a­visszacsatolt­területeken­1939.­július 1-jei­hatállyal­minden­ipar-­és­kereskedelmi­engedély­érvényét­veszítette,­s­csak­azok folytathatták­tovább­tevékenységüket,­akiknek­a­benyújtott­kérelmük­alapján­az­illetékes­miniszter­új­engedélyt­adott­ki.­Az­eljárás­lényege­az­volt,­hogy­a­február­15-ével kezdődő­egy­hónap­alatt­beadott­kérelmeket­egy­helyi­véleményező­bizottság­vizsgálta meg,­s­adott­javaslatot­a­miniszternek­az­engedély­kiadására­vagy­annak­elutasítására.­Az­eljárás­zsidóellenes­mivoltát­nem­lehetett­takargatni,­s­lényegében­nem­is­törekedtek­arra,­így­az­meglehetős­pánikot­okozott­az­érintettek­körében.­Az­első­döntések még­sem­születtek,­amikor­Kassán­már­olyan­kézről­kézre­adott­felhívás­terjedt,­amelyben­nyílt­fellépésre­biztatták­a­helyi­zsidó­kereskedőket­és­kézműveseket.25 A­körlevél a­ szerzett­ jogok­ elvételét­ panaszolta,­ s­ olyan­ akciók­ indítását­ javasolta,­ amellyel­ felhívnák­a­keresztény­közvélemény­figyelmét­a­zsidó­családok­egzisztenciáját­tönkretevő „embertelenségre”:­leveleket­kívántak­küldeni­a­fontosabb­újságok­szerkesztőségébe, a­kormányzóhoz,­vagy­épp­bizonyos­szolgáltatások­bojkottjával­akarták­felhívni­a­figyelmet­az­őket­fenyegető­veszélyre.­Az­ilyen­közös­és­nyílt­fellépésnek­azonban­kevés­realitása­volt,­s­a­megtorlástól­félők­inkább­különféle­kiskapuk­igénybevétele­által­próbáltak­meg­kibújni­a­rendelet­hatálya­alól.­legtöbbször­azonban­sikertelenül. Az­iparengedélyek­revíziója­azonban­nem­csak­az­elsődleges­célpontként­kezelt­zsidóság­számára­volt­káros,­hanem­a­felvidéki­gazdaság­és­társadalom­egészére­nézve is.­egyrészt­azért­is,­mert­a­zsidó­vállalkozások­ellehetetlenítése­keresztény­családok egész­sorát­is­nehéz­helyzetbe­juttatta.­másrészt­mert­a­véleményező­bizottságok­sok-

24­ ŠA­bA,­okresný­ľudový­súd­v­bratislave,­250/1946. 25­ mnl­ol,­K149,­1939-2-5501

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 12

12

Simon attila

szor­ nem­ a­ valós­ gazdasági­ érdekek­ mentén­ döntöttek,­ s­ a­ bizottsági­ tagok­ célja nemegyszer­ az­ volt,­ hogy­ „kilőjék”­ konkurenseiket.­ mindezek­ következtében­ néhány régióban­jelentős­mértékben­visszaesett­a­kereskedelem,­s­bizonyos­termékekből­áruhiány­lépett­fel.­eközben,­mint­azt­imrédyről­írt­munkájában­Sipos­péter­is­jelzi,­(Sipos 1970,­145.­p.)­jarossnak­és­barátainak­zsíros­üzletet­jelentett­az­iparengedélyek­revíziója.­A­szociáldemokrácia­köreiből­származó­információ­szerint­ugyanis­új­engedélyt ötszáztól­ezer­pengőig­terjedő­összegért­lehetett­náluk­intézni. Az­iparengedélyek­revíziójának­részletes­statisztikája­máig­nem­készült­el.­A­korabeli­sajtóból­az­mindenesetre­kiderült,­hogy­a­zsidó­kézben­levő­felvidéki­engedélyek száma­10­760-ról­4­500-ra­csökkent,­ami­azt­jelenti,­hogy­a­volt­iparosok­közel­60%-a elveszítette­megélhetését. Az­igazolóbizottságok­működésének,­az­ipar-­és­kereskedelmi­engedélyek­revíziójának,­valamint­a­második­zsidótörvény­alkalmazásának­következtében­alig­két­évvel­a visszacsatolás­után­a­felvidéki­zsidóság­lényegében­ugyanolyan­helyzetbe­került,­mint anyaországi­társaik.­eközben­pedig­a­keresztény­lakosság­szolidaritása­is­teljesen­elfogyott­körülöttük.­A­hivatalos­felvidéki­közélet­jórészt­beállt­a­fajvédők­sorába.­Komárom elöljárói­már­1940-ben­azt­kérték­a­polgármestertől­levelükben,­hogy­gyorsítsa­fel­a­zsidókérdés­megoldását.­(Hruboň–rystveyová­2014,­105.­p.)­1942-ben­pedig­a­felvidéki törvényhatóságok­–­így­Abaúj-Torna­és­Gömör­vármegye­vezetése­–­reagáltak­pozitívan ung­és­bihar­vármegyének­a­zsidókérdés­megoldására­tett­javaslatára.26 Sőt­a­felvidéki­kultúra­legfontosabb­szervezete,­a­SzmKe­is­olyan­nyilatkozatot­adott­ki,­amely­szerint­a­magyar­életnek­a­zsidóságtól­való­teljes­megtisztítására­törekszik.27 eközben­a­regionális­sajtó­jó­része­is­beállt­az­antiszemita­hangulatkeltők­közé,­e téren­ különösen­ a­ léván­ megjelenő­ Bars meg­ az­ érsekújvári­ Érsekújvár és Magyar Vidék c.­lapok­szerkesztőgárdája­járt­élen.­S­bár­egyedi,­de­mégis­jellemező­mozzanatként­kell­kezelnünk­a­református­egyház­rozsnyói­presbitériumának­a­vésznapok­idején­ született­ javaslatát­ (a­ javaslatot­ egyébként­ a­ város­ polgármestere,­ michailovits árpád­nyújtotta­be),­amelyben­a­megkeresztelkedtet­zsidók­összes­kivételének­a­megszüntetését,­s­egy­külön­„zsidó­református­egyház”­létrehozását­követelték.28 Hiába­a­csehszlovák­évek­húsz­esztendőjének­eltérő­szocializációja,­a­visszacsatolt területek­ társadalma­ ugyanolyan­ apatikusan­ vette­ tudomásul­ a­ történteket,­ mint­ az ország­más­része.­mint­a­komáromi­vészkorszakról­tudósító­raab­Ferenc­később­lejegyezte:­„megmásíthatatlan­tény,­hogy­szinte­jelentéktelen­azok­száma,­akik­egyáltalán segíteni­akartak,­vagy­tudtak.­A­fajgyűlölettől­megfertőzött­emberek­apatikusan,­tétlenül­nézték­embertársaik­tragédiáját,­sőt­voltak,­akik­csak­arra­vártak,­hogy­az­elhurcolt,­megalázott­emberek­hátrahagyott­javaira,­mint­dögkeselyűk­rácsapjanak.”­(idézi Számadó­2008,­67.­p.)­dögkeselyűkből­pedig­volt­elegendő,­hogy­csak­a­márai­Sándor Naplójában­ megjelenő­ losonci­ orvosokra­ utaljak.­ (márai­ 2004,­ 151.­ p.)­ persze­ röntgengép­mindenkinek­nem­jutott,­ám­egy­kis­ágyneműhöz,­meleg­téli­holmihoz,­fehérneműhöz­vagy­lábbelihez­könnyen­hozzá­lehetet­jutni.­miután­dunaszerdahelyről­elhur-

26­ Rozsnyói Hírlap,­1942.­május­10.,­2.­p. 27­ Érsekújvár és Magyar Vidék,­1942.­június­20.,­3.­p. 28­ Rozsnyói Hírlap,­1944.­július­23.,­1.­p.

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 13

kettős szorításban

13

colták­a­város­közel­felét­kitevő­zsidókat,­ingatlanjaik­egy­részére­a­katolikus­plébánia csapott­le,­az­összesen­280­ládányi­ruhaneműt­pedig­a­nyilaskeresztes­párt­helyi­szervezete­osztotta­szét­a­jelentkezőknek.29 mint­ máshol,­ azért­ a­ mai­ dél-Szlovákiában­ is­ voltak,­ akik­ az­ aktív­ segítségnyújtást sem­tagadták­meg­az­üldözöttektől.­Az­állam­szolgálatában­állók­részéről­már­az­elhatárolódás­is­ellenállásnak­számított.­Komárom­polgármestere,­Alapy­Gáspár­a­tisztségében maradva­próbált­enyhíteni­a­zsidók­sorsán,­s­csak­a­deportálások­befejezését­követően mondott­le.30 őt­a­nyilasuralom­idején­dachauba­hurcolták.­Görög­Artúrnak­a­kassai­zsidóságról­írt­könyvéből­(Görög­1991)­pedig­tudjuk,­hogy­a­város­alpolgármestere,­bartsch jános­és­gazdasági­főtisztje,­dobosffy­Aurél­voltak­azok,­akik­mindenkor­segítségére­siettek­ a­ zsidó­ közösségnek.­ mint­ ahogy­ a­ kassai­ keresztény­ egyházak­ vezetők­ is­ kiálltak mózes-hitű­embertársaik­mellett.­A­gettósítás­napjaiban­pfeiffer­miklós­nagyprépost­vezetésével­(a­csoportba­rajta­kívül­még­Tost­barna­kanonok,­báró­vécsey­jános­kanonok, Wick­béla­kanonok,­rakoniczky­miklós­görög­katolikus­lelkész­és­mohr­Gedeon­evangélikus­lelkész­tartoztak)­felkeresték­a­helyi­rendőrtábornokot,­és­a­gettóban­sínylődők­helyzetének­javítását:­jobb­élelmezését,­ivóvízellátását,­a­szennyvízelvezetés­megoldását­kérték.­Kérésük­azonban­eredmény­nélkül­maradt.­(Szabó­1948,­62.­p.) A­felvidéki­zsidóság­deportálására­a­magyarországi­holokauszt­első­fázisában­került sor.­A­kassai­csendőrkerületből­(Kassa­mellett­a­bodrogközi­és­ung-vidéki­régió­is­ide tartozott)­május­15.­és­június­7.­között,­a­miskolci­(Gömör,­nógrád,­Hont­és­bars)­és székesfehérvári­(a­duna­mente,­a­mátyusföld­és­a­csallóköz)­csendőrkerületbe­tartozó területekről­június­11.­és­16.­között­hurcolták­el­az­ott­élő­zsidóságot.­Az­elhurcoltak száma­(s­ebben­a­munkaszolgálatosok­nincsenek­benne)­körülbelül­30­ezer­fő­lehetett.­Többségük­sohasem­tért­haza.­Az­1938-ban­a­visszacsatolt­területeken­élő­mintegy­42–45­ezer­izraelitából­mintegy­10­ezren­élhették­túl­a­holokausztot. A­soa­azonban­csupán­elkezdte­a­régió­zsidó­közösségeinek­a­felszámolását,­ami aztán­a­háború­utáni­negyedszázadban­fejeződött­be.­A­holokauszt­túlélőinek­ugyanis az­újjáalakított­csehszlovákiában­nagyon­hamar­ismét­az­antiszemitizmus­rémével­kellett­ szembenézniük.­ 1946­ folyamán­ számos­ településen,­ köztük­ Komáromban­ vagy dunaszerdahelyen­is­voltak­zsidóellenes­megmozdulások,­amelyekben­a­főszerepet­az északi­régiókból­ide­költözött­„partizánok”­játszották.­Az­életben­maradt­zsidókra­az­is fenyegető­súlyként­nehezedett,­hogy­ezekben­az­években­magyarságuk­miatt­is­meghurcolták­ őket.­ mindez­ a­ kivándorlás­ felerősödéséhez­ vezetett,­ amelyhez­ a­ lökést izrael­ állam­ megalakulása­ és­ a­ csehszlovák­ egypárti­ diktatúra­ kialakulása­ adta.­ Az alija,­az­egypárti­diktatúra­és­a­holokauszt­örökségeként­erősen­érvényesülő­zsidó­„rejtőzködés”­követeztében­a­szocializmus­évtizedeiben­az­egykor­jól­működő­dél-szlovákiai­zsidó­hitközségek­nagy­része­megszűnt­létezni. Attól­függetlenül­azonban,­hogy­maradtak-e,­vagy­mentek,­a­holokauszt­dél-szlovákiai túlélőinek­örökre­megváltozott­a­viszonya­a­magyarsághoz.­Számukra­ugyanis­az­1944ben­lezajlott­tragédia­egyik­legfájdalmasabb­fejezete­–­mint­arról­Tomáš­radil­könyve­is tudósít­(radil­2014)­–­épp­az­volt,­hogy­magyarok­kísértek­magyarokat­a­halálba.

29­ SnA,­fond­608,­k.­17,­608-17-1 30­ Alapy­tevékenységét­illetően­l.­Szarka­2009,­62–87.­p.

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 14

14

Simon attila

irodalom Čermáková,­ radka­ 2003.­ Československá­ republika­ –­ nový­ štát­ ve­ středný­ evropě­ a­ židé.­ in Soukupová,­blanka­–­zahradníková,­marie­(ed.):­Židovská menšina v Československu ve dvacátych letech.­praha,­Židovské­múzeum­v­prahe. Filep­ Tamás­ Gusztáv­ 2011.­ zsidó­ magyarok­ a­ két­ világháború­ közötti­ csehszlovákiai­ magyar közéletben.­ Széljegyzetek­ egy­ elhanyagolt­ témakörhöz.­ Irodalmi Szemle,­ 54.­ évf.­ 7. sz.­58–65.­p. Gaál­imre­2001.­Száz év Tornalja történetéből, 1848–1948.­Somorja,­méry­ratio. Görög­Artúr­1991.­A kassai zsidóság története és galériája.­bnei­brak. Hradská,­Katarína­2001.­Židovská­komunita­počas­prvej­ČSr.­vzťah­slovenskej­majoritnej­spoločnosti­voči­židovskej­menšine.­in­Gonec,­vladimír­(ed.):­Česko-Slovenská Historická Ročenka.­brno,­masarykova­univerzita,­49–58.­p. Hruboň,­Anton–rystveyová,­Katarína­2014.­Komárom „visszatért”. Társadalmi-politikai helyzetkép a város életéről 1938–1945 között, különös tekintettel a kisebbségi kérdésre. Krakov–Kežmarok,­Spolok­Slovákov­v­poľsku–Historia­nostra. Igazságot a felvidéki zsidóságnak! 1939.­budapest,­pester­lloyd­Kiadó. jelínek,­ješajahu­Andrej­2009.­Dávidova hviezda pod Tatrami. Židia na Slovensku v 20. storočí. praha. Karády­viktor­1997.­Zsidóság, modernizáció, asszimiláció. Tanulmányok.­budapest,­cserépfalvi. Karsai­lászló–molnár­judit­(szerk.)­1994.­Az Endre-Baky-Jaross per.­budapest,­cserépfalvi. Kovács­ éva­ 2004.­ Felemás asszimiláció.­ A kassai zsidóság a két világháború között (19181938). Somorja,­Fórum­Kisebbségkutató­intézet. Kovács­ m.­ mária­ 2012.­ Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon, 1920–1945. budapest,­napvilág­Kiadó. márai­Sándor­2004.­Napló 1943–1944.­budapest,­Helikon­Kiadó. medvecký,­Karol­Anton­1930.­Slovenský prevrat I-IV.­bratislava. michela,­miroslav­2014.­K dejinám holokaustu v Komárne.­Kézirat. mlynárik,­ján­2005.­Dejiny židu na Slovensku.­praha,­Academia. nagy­ Attila–nagy­ iván–novák­ veronika­–Simon­ Attila–vajda­ barnabás­ 2012.­ Dunaszerdahely. dunaszerdahely,­dunaszerdahely­város­önkormányzata. popély­ Gyula­ 1991.­ Népfogyatkozás. A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918–1945. budapest,­regio. radil,­Tomáš­2014.­Az auschwitzi fiúk.­pozsony,­Kalligram. Simon­ Attila­ 2010.­ Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban.­ Somorja, Fórum­Kisebbségkutató­intézet. Sipos­péter­1970.­Imrédy Béla és a Magyar Megújulás Pártja.­budapest,­Akadémiai­Kiadó. Szabó­lajos­1948.­Utolsó esztendőm a kassai bástyán (44-45 április). Sárospataki­református Kollégium­Tudományos­Gyűjteményei.­Fsz.­Kt. Szabó,­ miloslav­ 2014.­ Od slov k činom. Slovenské národné hnutie a antisemitizmus (1875–1922).­bratislava,­Kalligram. Számadó­ emese­ (szerk.)­ 2008.­ Komárom, 1938-1945. A Felvidék visszacsatolása és komáromi következményei a korabeli sajtó és dokumentumok tükrében.­Komárom,­Önkormányzat. Szarka­lászló­2009.­Starosta­Komárna­Gáspár­Alapy­(1880–1945)­–­obeť­maďarského­nacizmu.­ The­ mayor­ of­ Komárno­ Gáspár­ Alapy­ (1880–1945)­ –­ victim­ of­ Hungarian nazism.­in­Park ušlachtilých duší 3. Park of Generous Souls 3. bratislava. ungváry­ Krisztián­ 2013.­ A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon. pécs–budapest,­jelenkor.

szemle-2014-4_szemle-2010-1.qxd 26. 10. 2014 22:21 Page 15

kettős szorításban ATTilA Simon THe double conSTrAined.­THe jeWS oF SouTHern SlovAKiA beTWeen TriAnon And AuScHWiTz The­study­is­dealing­with­the­identity­and­political­behaviour­of­the­jews­living­in Southern­ Slovakia­ between­ the­ two­ World­ Wars,­ and­ also­ with­ the­ accusations they­faced­in­the­period­of­the­Holocaust­because­of­their­behaviour­and­identity. The­author­points­out­that­although­the­censuses­held­in­czechoslovakia­between the­two­World­Wars­show­dissimilation­of­jews­from­Hungarians,­the­data­of­the censuses­ regarding­ the­ jewish­ community­ and­ their­ political­ preferences­ can much­rather­be­regarded­as­expression­of­their­loyalty­toward­the­czechoslovak state­ than­ a­ change­ of­ identity.­ The­ second­ part­ of­ the­ study­ is­ devoted­ to­ the changes­in­the­situation­of­jews­after­the­First­vienna­Award,­pointing­at­the­fast accommodation­of­the­Hungarian­politics­in­Slovakia­to­the­anti-Semitic­common talk.­in­the­end­of­the­study,­the­author­summarizes­the­main­number­data­of­the Holocaust­in­Southern­Slovakia.

15

Szarka László A KOLLEKTÍV BÛNÖSSÉG ELVE A SZLOVÁKIAI MAGYAR KISEBBSÉGET SÚJTÓ JOGSZABÁLYOKBAN 1944 ÉS 1949 KÖZÖTT

A csehszlovákiai, szlovákiai magyar kisebbség 1944–1949 közötti történetében meghatározó szerepet játszó jogszabályok közreadásával hármas célt követtünk. Mindenekelõtt egységes szerkezetben, kritikai, irodalmi jegyzetekkel ellátott formában tesszük hozzáférhetõvé a csehszlovákiai magyar kisebbség 1944 és 1949 közötti jogfosztásának legfontosabb jogi érvényû dokumentumait, belsõ és nemzetközi jogszabályait. Erre eddig magyar nyelven három kísérlet történt. A Gerényi István által összeállított okmánygyûjtemény az éppen befejezéséhez közeledõ lakosságcsere nyitott kérdéseire és a nemzetközi összefüggésekre koncentrált.1 A másik kiadványt Polányi Imre, a Pécsi Egyetem történész professzora állította össze. A harmadik forráspublikáció a Kövesdi Károly és Mayer Judit szerkesztésében és fordításában tíz évvel ezelõtt Pozsonyban megjelent dokumentum- és tanulmánykötet volt. Utóbbi két könyv fordításait kötetünkben is felhasználtuk.2 A világháború utáni csehszlovák kormány 1945. április 5-én Kassán elfogadott kormányprogramja mellett hatféle jogszabályból válogattunk. A csehszlovákiai magyarok sorsát meghatározó nemzetközi jogi szerzõdések közül közöljük a magyar fegyverszüneti megállapodást, a potsdami nagyhatalmi határozatok és az 1947. évi magyar békeszerzõdés vonatkozó részeit, valamint a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény és a két ország közötti vitákat legalább részben lezáró csorbatói megállapodás teljes szövegét. Elõször olvasható magyar nyelven teljes terjedelmében mindannak a tizenkét 1945. évi köztársasági elnöki dekrétumnak a szövege, amelyek közvetett vagy közvetlen formában érintették a csehszlovákiai magyar közösség jogi helyzetét. A mostani kiadást a fenti elõzményeken túl jelentõs mértékben megkönnyítette az a tény, hogy cseh és szlovák történészek az elmúlt évtizedben több alkalommal is közreadták a Beneš-dekrétumok teljes vagy válogatott anyagát.3 Második célként azt tûztük ki magunk elé, hogy lehetõség szerint érzékeltessük a csehszlovákiai magyar közösség felszámolását szorgalmazó csehszlovákiai politika nemzetközi kontextusát, összefüggéseit. Ennek érdekében a bevezetõ tanulmányban és a dokumentummellékletben áttekintjük a moszkvai magyar fegyverszüneti egyezménytõl a potsdami határozaton és lakosságcsere-egyezményen keresztül a párizsi magyar békeszerzõdésig, illetve a csorbatói egyezményig tartó külpolitikai folyamatok legfontosabb állomásait.

1

GERÉNYI:1948 POLÁNYI:1992, KÖVESDI–MAYER:1996. A Polányi Imre, illetve Kövesdi Károly és Mayer Judit szerkesztette könyvekben közölt szöveg volt az itt közreadott szövegváltozat kiinduló pontja a köztársasági elnöki dekrétumok közül az 1945. évi 5, 12, 16, 28, 33, 71,, 108 és 137. számú dekrétum esetében. A Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei közül az 1944. évi 6., az 1945. évi 24,50, 105, valamint az 1946. évi 64. számú rendelet; a törvények közül az 1946. évi 179, az 1946. évi 83. és az 1948. évi 245. számú törvények szövegét részben újrafordítottuk, részben pedig ellenõriztük és kiegészítettük. A Megbízotti Testület hivatalai által kiadott rendeletek közül a Földmûvelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal 1945. évi 24., valamint a Belügyi Megbízotti Hivatal 1945. évi 10.100/1–IV/1–1945 sz. 287. számú rendeletei és további két-két kormányrendelet, illetve egyéb jogszabály szövegközlésében tekintettük kiindulópontnak az 1996. évi kiadást. Minden dokumentumot bevezetõ jegyzettel és szükség esetén magyarázó, a legújabb szakirodalomra utaló jegyzetekkel láttunk el. 2

7

Könyvünk harmadik célja a szlovákiai sajátosságok bemutatása. A magyar közösség ügye a szudétanémet kérdés mellett a két csehszlovák emigráció, Beneš köztársasági elnök és a központi csehszlovák kormány számára legtöbb esetben másodrangú kérdésnek számított. Ugyanakkor a német és a magyar kérdés következetes összekapcsolása, a szlovák parlamenti és kormányzati szervek fokozott magyarellenes kezdeményezõ szerepe a magyar kisebbség kérdését folyamatosan felszínen tartotta. Az egyoldalú kitelepítés lehetõségének bezárulását követõen pedig egyre gátlástalanabb eszközökkel a belsõ megoldásokat igyekeztek megvalósítani a tömeges perekkel, a belsõ telepítésekkel, a reszlovakizációval és a jogfosztottság állapotának fenntartásával. Könyvünkben igyekeztünk összegyûjteni a legfontosabb jogfosztó, kisebbségellenes csehszlovákiai törvényt és kormányrendeletet. Külön hangsúlyt helyeztünk arra, hogy a szlovák parlament, azaz az 1944. augusztusi szlovák nemzeti felkelés idejétõl a szlovákiai törvényhozás funkcióit ellátó Szlovák Nemzeti Tanács, valamint a Szlovák Megbízotti Testület – a központi kormányzat mellett 1945–1948 között viszonylag önálló jogkörrel rendelkezõ korabeli szlovákiai kormány – magyar kisebbséget érintõ legfontosabb rendeletei szintén bekerüljenek a válogatásba. Hiszen az egyesületi, vagyonjogi kérdésekben, a retribúció, reszlovakizáció és a belsõ kolonizáció ügyeiben alapvetõen a szlovákiai jogszabályok alapján jártak el a csehszlovák és a szlovák hatóságok a magyar közösséghez tartozó személyekkel, családokkal szembeni jogfosztó, jogkorlátozó intézkedéseikben.4 A bevezetõ tanulmánnyal és Popély Árpád kötetzáró kronológiájával a második világháború utáni csehszlovák nemzetállami törekvések kisebbségellenes vonulatát mutatjuk be, természetesen elsõsorban a csehszlovákiai magyar kisebbségi közösség történetére koncentrálva. Az egyes dokumentumokhoz fûzött bevezetõ és értelmezõ jegyezetek segítségével pedig a téma iránt mélyebb érdeklõdést mutató olvasók, diákok, egyetemisták, jogászok részére kínálunk további eligazítást, fogódzókat a kérdéskör összefüggéseiben és gazdag irodalmában. Ez utóbbi áttekintését szolgálja a szakirodalomnak a kötet végén található válogatott jegyzéke.5

Elõzmények és összefüggések Az 1938. szeptember 29-i müncheni szerzõdést, illetve az autonóm Szlovákia október 6-i és Kárpátalja 1938. október 11-i létrejöttét követõen megszûnt az elsõ, s kialakult az úgynevezett második Cseh-Szlovák Köztársaság. A két autonóm tartományról szóló törvényt a prágai parlament november 19-én fogadta el. A müncheni döntést követõen 1938. október 2–4. között Lengyelország megszállta a lengyel többségû csehszlovák területeket. Edvard Beneš, akit 1935 decemberében hét évre választott meg a csehszlovák parlament köztársasági elnökké, október 5-én – a hitleri Németország fenyegetése, a cseh társadalom növekvõ megosztottsága, valamint az általa kiépített csehszlovák kül- és biztonságpolitikai stratégia teljes összeomlása miatt – lemondott elnöki posztjáról, és október 22-én Angliába emigrált. Helye az alkotmány által elõírt egyhónapos idõnél lényegesen hosszabb ideig, egészen 1938. november 30-áig üres maradt, amikor Emil Háchát választották az ország új köztársasági elnökévé. 3

JECH–KAPLAN:1995, PTÁÈKOVÁ:2002, ŠUTAJ–MOSNÝ–OLEJNÍK:2002, PAVLÍÈEK–DEJMEK–WEIGL:2002, JECH:2003, 4 A csehszlovákiai magyar kisebbség 1944–1949 között olyan jogsérelmeket szenvedett el, amelyek végsõ célja a közösség teljes felszámolása lett volna. A szlovákiai magyar közösség második világháború utáni történetét Vadkerty Katalin elõbb három részben, majd dokumentumokkal kiegészítve egy kötetben magyarul és szlovákul is megjelentetett monografikus feldolgozása tárgyalta a legrészletesebben. VADKERTY:1993, 1996, 1999, 2001, 2002. 5 Az egész dokumentáció a könyv megjelenésével egy idõben az interneten is elérhetõvé válik az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének honlapján kialakított és folyamatosan kiegészülõ Beneš-dossziéban: www.mtaki.hu/beneš

8

A második Cseh–Szlovák Köztársaság alig félévig, 1939. március 15-éig létezett. Hitler már 1938. október 21-én elrendelte az elõkészületek beindítását a maradék cseh–szlovák állam felszámolására. Szlovákia és Kárpátalja az 1938. november 22-én kihirdetett alkotmánytörvény révén széleskörû autonóm kormányzati jogokat kapott. November 1-jén az elsõ bécsi döntés alapján Szlovákia és Kárpátalja magyar többségû területeit Magyarország visszaszerezte. November 20án a müncheni szerzõdés alapján elcsatolt szudétanémet területeket beolvasztották a Harmadik Birodalomba.6 A Köztársaság teljes felbomlásához vezetõ csehszlovák válságban kétségkívül a külpolitikai okok bizonyultak döntõnek. A francia–brit és a szovjet stratégiai szövetség éppúgy hatástalannak és mûködésképtelennek bizonyult az 1938. szeptemberi, illetve az 1939. márciusi csehszlovák válság kritikus napjaiban, akárcsak a gyorsan elenyészett kisantant együttmûködés. Csehszlovákia a legnehezebb idõszakban teljesen magára maradt.7 Ugyanakkor húsz éven át megoldatlan volt a két államalkotó nemzet, a csehek és a szlovákok viszonya, ami a cseh centralizmus és a szlovák autonomista törekvések között egyre több feszültséget váltott ki. Ezek a München utáni napokban még kezelhetõnek bizonyultak az államszerkezet átalakításával, 1939 tavaszán azonban Hitler már a maga javára használhatta fel a szlovákok önállósulási törekvéseit. Az 1919. szeptember 10-i saint germain-i csehszlovák kisebbségi szerzõdésben vállalt, de 1938-ig teljesítetlen kárpátaljai autonómia ügye – az adott területen eszközölt jelentõs gazdasági, kulturális, oktatási beruházások ellenére – ugyancsak kudarcos történetnek bizonyult, ami nem csekély mértékben hozzájárult ahhoz, hogy már londoni emigrációjának második évében Beneš a tartomány feladását – a Szovjetuniónak való átengedését – fontolgatta. A két világháború közötti csehszlovák nemzetiségi politikát a többi kisebbség irányában – amint azt T. G. Masaryk, az államalapító, és 1918–1935 között négy alkalommal megválasztott csehszlovák köztársasági elnök amerikai monográfusa, Thomas Szporluk találóan kifejtette – egyfajta „emberarcú nacionalizmus” jellemezte. A legnagyobb, a közel 3,5 milliós német, a hétszáz-ezres magyar, valamint a nyolcvanezres lengyel kisebbség kérdése nyelvi és egyéni jogok szintjén rendezettnek volt mondható, de a csehszlovák állammal való azonosuláshoz a három – akaratuk ellenére kisebbségi helyzetbe került – nemzeti közösség számára mindez elégtelennek bizonyult. Az 1919. évi párizsi tárgyalásokon a nem cseh és nem szlovák területek megszerzése érdekében svájci modellel, autonómiával érvelõ Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter ígéretei, majd pedig az úgynevezett nemzetiségi statútum 1935–1938 közötti elõkészületei és a kilátásba helyezett kisebbségi önkormányzati státus taktikai megfontolásai nem tudták érdemben ellensúlyozni a csehszlovák válság mély belpolitikai dimenzióit.8 Az Anschluss után fékezhetetlenül agresszív hitleri Németországgal szemben Csehszlovákia létét – a harmincas évek második felében képlékennyé vált nagyhatalmi viszonyok közt – csakis az állam belsõ kohéziója, s a többi szomszéddal kialakított jószomszédi viszony menthette volna meg. Ezek azonban éppúgy nem álltak Prága rendelkezésére, mint az európai kollektív biztonsági rendszer vagy a Párizs-Moszkva tengely katonai garanciái. A soknemzetiségû Köztársaság etnoregionális valósága és a csehszlovakizmus centralizáló államideológiája, etnopolitikai 6

A második Cseh–Szlovák Köztársaságról ld. GEBHART–KUKLÍK:2004. A csehszlovák hadsereg vezérkari tábornokai 1938. szeptember 29-én a mozgósítás és a katonai ellenállás meghirdetését kérték Beneš köztársasági elnöktõl. A katonai ellenállást elutasító elnök válaszában a két nyugati szövetséges által magára hagyott országot alkalmatlannak tartotta az ellenállásra. A szövetséges nagyhatalmak az etnikailag vegyes csehszlovák területek megtartása miatt nem kívántak katonailag szembesülni Németországgal: „Könnyelmûség lenne részemrõl, ha a nemzetet ebben a pillanatban vágóhídra vezetném egy izolált háborúban.” BENEŠ:1968. 341. 8 A csehszlovákiai kisebbségek nemzeti, állami, kisebbségi lojalitásformáiról, az 1920-as években kialakult együttmûködési tendenciákról, az úgynevezett aktivizmus jelenségérõl, a belsõ konfliktusok elmélyülésének okairól ld. Schulze Wessel:2004. 7

9

gyakorlata közötti feszültségek jelentõs mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a régió gazdaságilag, politikailag kétségkívül legsikeresebb állama – gyakorlatilag számottevõ belsõ és nemzetközi tiltakozás, ellenállás nélkül –, az 1938 tavaszi elsõ válságperiódust követõ rövid egy éven belül megszûnt létezni.9 1939. március 14-én a szlovák parlamentben kikiáltották az önálló Szlovák Köztársaságot, március 15-én a németek megszállták a müncheni szerzõdés után csehszlovák fennhatóság alatt maradt cseh- és morvaországi területeket és Hitler proklamálta a német birodalmi keretek közt korlátozott autonómiával rendelkezõ Cseh–Morva Protektorátus létrejöttét. Az autonóm Kárpátalja ugyanezen a napon szintén megszûnt, miután Magyarország elfoglalta az elsõ bécsi döntés után még cseh-szlovák fennhatóság alatt maradt, Huszt központtal mûködött kárpátaljai területet.10 Az Angliába emigrált Edvard Beneš 1939. április 16-án Londonban megalakította a Csehszlovák Bizottságot. Beneš cseh és szlovák politikusokból 1940. július 9-én kinevezte az emigráns csehszlovák kormányt. A Jan Šrámek vezette kormányban a pártok képviselõi helyett a két világháború közötti csehszlovák politikai elit emigrációba vonult képviselõi kaptak szerepet. A Cseh–Morva Protektorátus területén a Berlíntõl majd mindenben függõ, korlátozott cseh közigazgatási autonómia alakult ki, amely nem tudta megakadályozni sem a zsidótörvények bevezetését, sem pedig azt, hogy a németek háromezer cseh értelmiségi túszt internáltak a háború idejére. A Csehszlovákia megalakulásának 21. évfordulóján, 1939. október 28-án Prágában kirobbant tüntetést katonai erõvel verték le. A kezdeményezõ egyetemisták közül kilencet kivégeztek, 1200 diákot koncentrációs táborokba vittek, s az összes cseh egyetemet, fõiskolát bezárták. 1941ben a cseh középiskolák számát is radikálisan csökkentették. Miközben a Protektorátus lakói a világháború éveiben gazdaságilag részeseivé váltak a háborús konjuktúra kínálta lehetõségeknek, a német birodalmi helytartók, Konrad von Neurath (1939–41), illetve Reinhard Heydrich (1941–42) a cseh lakosság megfélemlítését, radikális asszimilációját, széttelepítését, s minden ellenállás fizikai letörését tûzték ki célul. A Benešék által irányított vagy legalábbis kézben tartott ellenállás a Heydrich ellen 1942. május 27-én elkövetett merénylettel érte el csúcspontját. Az azt követõ brutális német megtorlás – Lidice és Ležáky falvak elpusztítása – nyomán többé nem volt lehetõség a Protektorátuson belüli német–cseh viszony javítására.11

A londoni emigráció A londoni csehszlovák emigráció élén Beneš a Csehszlovák Köztársaság jogi folytonosságának elvébõl kiindulva erõszak által kikényszerítettnek, egyszersmind semmisnek nyilvánította lemondását, s mint hivatalban lévõ csehszlovák köztársasági elnök igyekezett biztosítani a csehszlovák alkotmányosság keretei közt az államélet kontinuitását. Lemondását, valamint az õt követõ Emil Hácha köztársasági elnök megválasztásának körülményeit és jogkövetkezményeit elemzõ cseh és német szakirodalom közt jelentõs eltérések vannak Beneš köztársasági elnöki funkciójának jogszerûségét illetõen. Az 1935-ben hétéves idõszakra választotta õt a prágai parlament többsége, egyebek közt – Jaross Andor kivételével – az egész csehszlovákiai magyar parlamenti képviselet. Köztársasági elnöki funkciójának megkérdõjelezését a londoni idõszak dekretális törvényhozás utólagos csehszlovák kodifikációja, s még 9

A csehszlovák válság nagyhatalmi, szomszédságpolitikai tényezõinek cseh és szlovák értékelésérõl ld. DEJMEK:2002, DEÁK:1991. A csehszlovák–magyar relációról ld. ÈIERNA-LANTAYOVÁ:1992, SALLAI:2002, ZSELICZKY:1998. 10 DEÁK:1991; SALLAI:2002, 57–81, 124–140; DEJMEK:2002. 11 A világháború csehországi és szlovákiai viszonyairól, veszteségeirõl ld. KURAL:2002, GLETTLER–LIPTÁK–MÍŠKOVÁ:2004.

10

inkább a csehszlovák emigráns kormány nemzetközi elismerése után legfeljebb elméleti viták tárgyaként értékelhetjük.12 A „elnyomás idõszakára” vonatkozóan („doba nesvobody) a csehszlovák alkotmányjog csakis a londoni kormány és államtanács döntéseit tekinti Csehszlovákiára nézve érvényesnek, s meg nem történtként kezeli, azaz nem ismeri el a müncheni szerzõdést, valamint az elsõ bécsi döntést, az önálló Szlovákia létrejöttét stb. 13 Ezzel együtt fontos, a londoni forgatókönyvvel ellentétes fejleménynek számított, és Beneš elnök, illetve a londoni kormány elképzeléseivel is élesen ütközött a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) 1944. szeptember 1-jén kiadott rendelete, amely Szlovákia területén egyedül az antifasiszta szlovák csoportok képviselõit tömörítõ Tanács által kibocsátott törvényerejû rendeleteket ismerte el érvényes jogforrásként. Ebbõl a háború utáni csehszlovák kormány mûködésére, illetve a háború utáni elnöki dekrétumok területi hatályára, a rendelkezések közötti összhangra nézve számos konfliktus, illetve komplikáció származott.14 Beneš Csehszlovákia nemzetközi jogfolytonosságára vonatkozóan 1940 júliusában a következõképpen érvelt: “Münchent, – s mindazt, amit maga után vont –, el nem ismerve, azt az álláspontot védelmeztük, hogy a Csehszlovák Köztársaság, Masaryk Köztársasága München után is élt és létezett. A mi egész jogi rendszerünk, nemzetközi jogi és politikai szempontból folytatólagosan létezik, s ezért távozásom az elnöki tisztségbõl és a hazából jogilag nem történt meg, mint ahogy a köztársaság szétverése sem. Jogilag és politikailag semmi más sem létezik, amit az erõszakos nácizmus 1939. március 15. után nálunk végrehajtott.”15 Beneš a csehszlovák államélet megszervezése érdekében saját elnökletével létrehozta az emigráns csehszlovák államtanácsot és az emigrációs csehszlovák államapparátus jogszerûségét felügyelõ jogi tanácsot. Az Államtanács „a köztársasági elnök tanácsadó intézményeként, valamint a Csehszlovák Köztársaság ideiglenes államigazgatásának ellenõrzõ szervezeteként” mûködött. Az emigrációban a törvényhozás feladatát a köztársasági elnök vállalta magára, s törvények helyett köztársasági elnöki dekrétumokat bocsátott ki.16 Ennek egyik lehetséges jogforrásaként a cseh jogtörténeti irodalom az 1938. december 15i 330. számú alkotmánytörvény 2. §-át is megemlítik. Ez a jogforrás arra hatalmazta fel a második Cseh–Szlovák Köztársaság elnökét, az 1938. november 30-án megválasztott Emil Háchát, hogy két éves idõtartamon belül a rendkívüli körülményekre való tekintettel rendelti úton köztársasági elnökként is jogszabályokat adhat ki. Komoly ellentmondása ennek az érvelésnek, hogy más kérdésben a müncheni döntés utáni idõszak semmilyen jogszabályát, döntését sem ismeri el a cseh államjog, tehát ebben az esetben sem lehetne kivételt tenni.17 Ezeknek a dekrétumoknak a tervezetét az esetek többségében a kormány valamely tagja készítette el, s azt a kormány és az Államtanács, valamint a Jogi Tanács egyaránt megvitatta. A londoni idõszakban Beneš összesen 44 dekrétumot bocsátott ki. Közülük az 1940. évi 2. számú alkotmánydekrétum az emigrációs körülmények közötti átmeneti kormányzás és törvényhozás intézményi, tartalmi szabályozásával biztosította az 1920. évi csehszlovák alkotmány alapelveinek betartását, a londoni kormány és Államtanács mûködésének jogszerûségét. 12

PRINZ:1992, 107–112; BLUMENWITZ:2002A, PAVLÍÈEK:2002, 7–10. KUKLÍK:1999, 39–42. Csehszlovákia megszállásának idõszaka az 1938. szeptember 30-ától 1945. május 4-éig tartott. Ugyanakkor a „a Csehszlovák Köztársaság fokozott veszélyeztetettségének idõszakaként” jelölt periódust az 1945. évi 16. számú köztársasági elnöki dekrétum 18 §-a, illetve a csehszlovák kormány 1946. 217. számú rendelete az 1938. május 21-étõl 1946. december 31-éig tartó idõszakban jelölte meg. Vö. a kötet 9. iratának 3. számú jegyzetével, illetve PAVLÍÈEK:2002,21–23. KUKLÍK:1999, 41 14 ŠUTAJ:2002, 23–30. 15 BENEŠ:1993 16 PAVLÍÈEK:2002, 12–16. 17 Uo. 16. 13

11

A londoni dekrétumok közül 11 volt alkotmánydekrétum, ami azzal függött össze, hogy a csehszlovák államigazgatás és törvényalkotás a rendkívüli körülmények között megpróbálta összhangba hozni az 1920. évi alkotmány rendelkezéseit a csehszlovák állam felbomlása utáni helyzettel.18 Különösen az utolsó háborús évben született dekrétumok közt jelentek meg az olyan jogszabályok, amelyek a háború utáni viszonyok elõkészítését szolgálták. Így például az 1944. évi 10. számú dekrétum „a Csehszlovák Köztársaság felszabadított területeinek ideiglenes igazgatásáról”, amely a hat éves csehországi, szlovákiai és kárpátaljai különfejlõdés ellenére megpróbált ismét egységes közigazgatási kereteket teremteni.19 A jogfolytonosság szempontjából meghatározónak bizonyult az 1944. évi 11. és az 1945. évi 3. számú alkotmánydekrétum, amely a csehszlovák államiság és törvényhozás folytonosságának feltételeit szabályozta. Ez utóbbi a felszabadított területeken az ideiglenes nemzetgyûlés összehívásáig tartó átmeneti idõszakra vonatkozóan szabályozta a törvényhozási funkciókat. Az új csehszlovák állam intézményi és jogfilozófiai elemei is megjelentek az utolsó londoni dekrétumokban. Az 1945. évi 6. számú dekrétum a náci bûnösök, árulók, kollaboránsok megbüntetésérõl és a rendkívüli népbíróságokról szóló dekrétum, amelyet közel azonos tartalommal az 1945. évi 16. szám alatt a csehszlovák területen kiadott dekrétumok sorába is besoroltak. A csehszlovák területeken a londoni államszerkezet már nem mûködött, az ideiglenes parlament azonban csak 1945. október 28-án kezdte el mûködését. Erre az idõszakra a köztársasági elnök a kormánnyal együttmûködve felhatalmazást kapott az elnöki dekrétumok rendszerének folytatására.20 A londoni központ fõ politikai feladatát a külföldi ellenállás, a moszkvai csehszlovák kommunista, valamint a hazai cseh és szlovák ellenállással való kapcsolattartás szervezeti kérdései mellett elsõsorban a csehszlovák állam jogfolytonosságáért, ebbõl adódóan a köztársasági elnök és a londoni kormány hivatalos elismertetéséért, a müncheni szerzõdés, a bécsi döntés semmissé, meg nem történtté nyilvánításért folytatott diplomáciai egyezkedések jelentették.21 A brit kormány 1940. július 21-én, a szovjet és az amerikai kormány egy évvel késõbb, 1941 júliusában – a háború utáni államhatárok elõzetes megerõsítése nélkül, – elismerte az ideiglenes csehszlovák kormányt. 1943. december 12-én Beneš Moszkvában aláírta a csehszlovák–szovjet barátsági és együttmûködési szerzõdést. Ez a szerzõdés kétségkívül növelte Beneš diplomáciai presztízsét. Ugyanakkor a csehszlovák emigráción belül megerõsítette a moszkvai csehszlovák kommunisták pozícióit. A Beneš politikai pályájával kritikus alapállásból foglalkozó nemzetközi és cseh irodalom éppen ezeket a moszkvai tárgyalásokat tekinti fordulópontnak a háború utáni Csehszlovákia belsõ erõviszonyainak alakulása szempontjából. Természetesen a világháború katonai kimenetelével összefüggõ kelet-közép-európai szovjet érdekszférában eleve igen csekély mozgástér maradt a nemzetállami elitek számára. Benešt azonban sok tekintetben jórészt belsõ meggyõzõdés vezérelte a Szovjetunióval és a csehszlovákiai kommunistákkal való együttmûködésre, aminek végzetes következményeirõl a 21. század eleji történészek kétségkívül sokkal többet tudhatnak, mint amennyit a kortársak elõre megsejthettek.22 18

Nem egységes a dekrétumok történeti és jogi kategorizációja. A szerzõk többsége 44 londoni dekrétumról beszél, a kérdéskör egyik legjobb szakértõje azonban 46 külföldön kiadott dekrétumról tud PAVLÍÈEK:2002, 44. A tanulmánynak helyt adó kötetben a londoni dekrétumok cím szerinti felsorolásában 44 jogszabály található. JECH–KAPLAN, 2002, 50–52. 19 A szovjet hadsereg által elfoglalt területek az 1944. május 8-i szovjet–csehszlovák megállapodás alapján ismét csehszlovák fennhatóság alá kerültek, s ott a londoni, illetve 1945. április 5-én Kassán megalakult új kormány szervezhette meg a közigazgatást. VIDA–ZSELICZKY:2004. 20 KUKLÍK:1999, 40–46; PAVLÍÈEK:2002, 18–21. 21 Anglia és Franciaország már 1942 augusztusában, illetve szeptemberében visszavonta aláírását a müncheni szerzõdésrõl, s ezzel kezdettõl fogva érvénytelennek nyilvánították azt. BENEŠ:1947, ZEMAN:2004. 22 MANDLER:2002, 31–34, LUKES:1996, 36–51.

12

A német és magyar kisebbség felszámolásának terve A londoni csehszlovák emigráció vezetõjeként Beneš kezdettõl fogva sokat foglalkozott a világháború utáni csehszlovák állam belsõ és külsõ feltételeivel. Már 1941-ben arra a következtetésre jutott, hogy a német és magyar kisebbség jelentõs részétõl Csehszlovákiának meg kell szabadulnia. A csehszlovák békecélokról készült 1941. február 2-i memorandumában elismerte ugyan az 1938 elõtti magyar–szlovák határok kiigazításának célszerûségét, de a Csallóköz területét nem kívánta viták tárgyává tenni. A Komáromtól keletre esõ határszakasz módosítását „a lehetõ legátfogóbb lakosságcserével” kívánta egybekötni, hogy az államhatárok az etnográfiai határokkal azonosakká váljanak. A terület-átadással egybekötött magyar–szlovák lakosságcsere ötlete 1942-ben is felbukkant megnyilatkozásaiban. A német kisebbség felszámolása mellett a magyar kisebbségi kérdés hasonló „megoldása’ tehát 1941 februárjától kezdve fokozatosan vált a londoni csehszlovák kormány háborús célpolitikájának kiemelt fontosságú elemévé. 1942-ben a szövetséges nagyhatalmak az elsõ bécsi döntés érvényességét anullálták, ami Beneš számára még nagyobb mozgásteret biztosított.23 A csehszlovák állam második világháború utáni újraalakításával összefüggõ elképzeléseiben Beneš kezdetben a német és magyar kisebbség létszámának minimalizálását, ennek érdekében elõbb területcserékkel, részleges területi kompenzációval kombinált kitelepítést, illetve a kisebbségi jogok helyett belsõ közigazgatási határok közé szorított nyelvi jogokat fontolgatott.24 A Szovjetunió német megtámadását követõen felértékelõdött köztes-európai zónában a londoni csehszlovák emigráció hamar felismerte az új lehetõségeket. A csehszlovák kormány hivatalos brit, amerikai és szovjet elismerését követõen Beneš már jóval magabiztosabban vetette fel a szudétanémet kérdés háború utáni megoldásának egyre radikálisabb, 1-2 milliónyi német kitelepítésével számoló alternatíváit. A londoni környezetben a kitelepítés egyre gyakoribb hangoztatása miatt tiltakozó csehszlovákiai német szociáldemokraták vezetõjével, Wenczel Jakschsal 1942 nyarától kezdve egyre mélyebb konfliktusba került, ami 1943 elején szakításhoz vezetett.25 Akadnak olyan vélemények is, amelyek a csehszlovákiai németek és magyarok, azaz a két úgynevezett nem szláv kisebbség kollektív bûnösségének elvi megalapozását éppen a Beneš–Jaksch vitának ehhez a fordulópontjához kötik. E szerint az érvelés szerint Beneš még az 1943. évi májusi washingtoni és decemberi moszkvai útja elõtt arra az álláspontra jutott, hogy az elsõ Csehszlovák Köztársasággal szembeni német és magyar magatartás önmagában kimeríti a két közösség kollektív bûnösségének fogalmát.26 A csehszlovákiai németek tömeges és egyoldalú kitelepítésének nemzetközi támogatására törekvõ Benešt legelõször a brit kormány kezdte támogatni.27 A csehszlovák köztársasági elnök 1943. májusi washingtoni útja során azonban Roosevelt elnök is beleegyezését adta a csehszlovákiai németek számának radikális csökkentését célzó egyoldalú kitelepítések tervéhez.28 Még amerikai útja során kapta kézhez a szovjet kormány táviratát, amelyben arról értesítették a csehszlovák köztársasági elnököt, hogy Moszkva támogatni fogja a németek háború utáni kitelepítését.29 23

A német és magyar kisebbség felszámolására irányuló csehszlovák politika genezisérõl ld. BRANDES:2001, 152–156, 329– 333, 388–392; BENEŠ:1996,83–85. BEER:2004, 119–157; KASZA:2000 24 Uo. 90. 25 KASZA:2000, 32–43;BENEŠ:1996, 54–81. 26 Az érveléssel azonosulva, a „kollektív bûnösség” kifejezés helyett a kollektív felellõség kategóriájára hivatkozik BEÒA:2000, BEÒA:2002. 23–25, A kollektív bûnösség elvét kritikusan elemzi OLEJNÍK:2004. 23–27, BALOGH:1990, BRANDES:2004. 27 BENEŠ:1996, 96–97. 28 Az amerikai elnökkel folytatott megbeszélésérõ Beneš így tájékoztatta Jan Masaryk külügyminisztert: „Egyetért azzal a koncepcióval, hogy a csehszlovákiai németek számát ez után a háború után a lehetõ legnagyobb mértékben csökkenteni kell. Szlovákiára vonatkozóan semmilyen kérdést sem tett fel.” Uo. 44. 29 BENEŠ:1947. 362.

13

A németek kitelepítésével kapcsolatos eredeti beneši program 1943 decemberében, a moszkvai tárgyalások során egészült ki hivatalosan a szlovákiai magyarok kitelepítésének elképzelésével. Sztálinnak és Molotovnak a tárgyalások során Beneš a magyarok kitelepítése mellett a Csehszlovákia javára történõ határmódosítások kérdését is felvetette. A csehszlovák–magyar határ módosítását a Szlovák Nemzeti Tanácsban Vavro Šrobár hangoztatta 1944 szeptemberében, aki az Ipoly–határ helyett az 1919. évi vasúti és Mátra-Bükk határ mellett szállt síkra. Beneš elsõsorban a pozsonyi hídfõ kibõvítését tartotta fontosnak.30 A Sztálin által megerõsített elõzetes szovjet beleegyezés birtokában Beneš 1944 januárjától azután meglehetõsen következetesen a „csehszlovákiai németek és magyarok kitelepítését” együtt szorgalmazta, jóllehet a német kérdés végleges megoldása számára mindig elsõ számú prioritás maradt.31 A két nem szláv kisebbség kitelepítésére vonatkozó csehszlovák elképzeléseket a legrészletesebben az a memorandum foglalta össze, amelyet a londoni csehszlovák emigráns kormány 1944. november 23-án küldött meg a szovjet, brit és amerikai kormányoknak.32 A memorandum abból a felismerésbõl indult ki, hogy Közép-Európában a nemzeti kisebbségek komoly feszültségek kiváltói, ugyanakkor nem lehet nemzetiségileg „tiszta” államokat határmódosításokkal létrehozni. A memorandum – Beneš korábbi, területi kompenzációval, részleges határmódosításokkal kombinált kitelepítési elveirõl megfeledkezve – semmilyen területi engedményt sem tartott elképzelhetõnek Németország javára, mondván az ilyen koncessziók a német agresszió jogosultságát igazolhatnák. A memorandum szerint a háborús tapasztalatok után Csehszlovákia számára a német és a magyar kisebbség kitelepítése („transfer”) jelenti az egyedül célravezetõ megoldást a kisebbségi kérdés végleges rendezésében, mert „fõként a nácizmus, a szörnyû tömeggyilkosságok és brutalitások óta a csehszlovák nép nem tudna nyugodtan élni Csehszlovákiában a német kisebbség nagy részével”. Ezért a memorandum szerzõi szerint „az erõszakos németesítés és a népirtás brutális német módszerei helyett” „a német lakosság nagyobbik részének kitelepítése (transfer) elsõrendû szükségszerûség”. A háború befejezésekor Csehszlovákia területén maradt német kisebbség egészének kitelepítéséhez kért nagyhatalmi támogatást arra is fel kívánta használni a csehszlovák kormány, hogy a Németország nem csak a szervezett „transzfer” keretében kitelepített németek, hanem „a csehszlovák állampolgárok által elüldözött, illetve jövõben elüldözendõ összes német” számára is adjon állampolgárságot és fogadja be területére.33 A két kisebbség kitelepítésére vonatkozó 1944. november 23-i csehszlovák memorandum még engedélyezte volna a kitelepített németek számára az ingóságok többségének elszállítását, amit azután 1945-ben már csak a személyes tárgyakra és az utazás idején feltétlenül szükséges élelemre korlátoztak. A szlovákiai magyarokkal kapcsolatosan ez a memorandum a következõképpen fogalmazott: „A magyar kisebbség jelenléte Csehszlovákiában nem jelent olyan veszélyes problémákat, mint a német kisebbségé. A csehszlovák kormány azonban fenntartja magának a jogot, hogy a memorandumban megfogalmazott javaslatnak megfelelõen, hasonló módon járjon el a magyar kisebbség azon elemeivel szemben, akik a Köztársasággal szemben ellenségesen viselkedtek. 30

A csehszlovák határmódosítási tervek szakértõi háttéranyagát ld. VADKERTY:1997. KLIMEŠ–LESJUK–MALÁ–PREÈAN:1965, 91–107; JANICS:1978, KAPLAN:1993, 96–98. 32 A memorandum eredeti angol szövegét közli: VONDROVÁ:1994, 303–308, KRÁL:1964, 538–548; cseh fordításban CHURAÒ:2001, 100–107. 33 CHURAÒ:2001, 105–106. 31

14

Megjegyezzük, hogy az 1938. évi állapotok szerint jelentõs számú szlovák kisebbség jelenléte Magyarország határain belül lehetõvé teszi, hogy ezt a kérdést a lakosságcsere alapján igen széleskörûen megoldhassuk.”34

A csehszlovákiai magyar kérdés a nemzetközi politikában Az 1944. decemberi csehszlovák memorandum érveit a prágai kormány 1945. július 3-án a prágai szovjet, brit és amerikai nagykövethez eljuttatott jegyzékben megismételte, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy a három gyõztes nagyhatalom 1945. július 17-én Potsdamban elkezdõdõ értekezletén Csehszlovákia számára biztosítják a jogot a két kisebbség teljes felszámolásához. A magyar kisebbségre vonatkozóan a brit és az amerikai kormány a prágai követségeken keresztül már elõre jelezte, hogy Potsdamban nem kívánja támogatni a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésének csehszlovák követelését.35 Ennek a diplomáciai elõjátéknak megfelelõen a két nyugati szövetséges nem adta hozzájárulását a magyar kisebbség kitelepítéséhez. A potsdami szerzõdés XIII. része csak a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi németeknek a Németországot megszálló nagyhatalmak által engedélyezett rendezett és humánus körülmények közt végrehajtandó kitelepítésére adott lehetõséget, leállítva ezzel a szudétanémetek kegyetlenkedésekkel kísért addigi elüldözését. A németek közül az 1945 májusától augusztusig tartó kegyetlen üldözés (“wilde Vertreibung”, „divoký odsun”) keretében 750 ezer fõt ûztek el otthonaikból. 1946-48 között, a szabályozott kitelepítés, a transzfer során pedig további 2-2,2 millió németet telepítettek Németország amerikai, brit és szovjet zónáiba.36 Az Egyesült Államok budapesti nagykövete, H. F. Arthur Schoenfeld 1945. június 12-én memorandumban foglalta össze az USA kormányának álláspontját. A kisebbségi kérdés kezelésében Washington az európai béke és biztonság érdekeire hivatkozva a kisebbségi kérdés telepítésekkel történõ megoldását kizárólag nemzetközi egyezményekben szabályozott módon tartotta elképzelhetõnek. Az amerikai kormány a Csehszlovák Köztársaság kormányának is felhívta a figyelmét arra, hogy a magyar kisebbségekkel való bánásmódban nem tartja kivitelezhetõnek a Románia, Csehszlovákia vagy Jugoszlávia területérõl való kiutasítás felvetését. Jóllehet ezek az államok „fõleg a magyaroknak azokért a bûnökért való felelõsségére hivatkoznak, amelyeket állítólag az ellen az állam ellen követtek el, amelynek állampolgárai voltak”, az amerikai kormánynak ezt az érvelést nem tudja elfogadni, mert felfogása szerint „nem volna jogos háborús bûnösnek minõsíteni valamely, kisebbséget alkotó nemzetiségi csoport összes tagjait egyedül etnikai származásuk miatt.37 A budapesti amerikai követ egyértelmûvé tette, hogy az Egyesült Államok kormánya „egész kisebbségi csoportokat, kizárólag faji eredetük miatt” nem hajlandó háborús bûnössé nyilvánítani és büntetésként tömeges kitelepítésüket engedélyezni. A diplomata memoranduma utalt arra, hogy Jan Masaryk csehszlovák kül34

Uo. – A müncheni szerzõdés nyomán a Cseh-Morva Protektorátus német nemzetiségû lakossága a Német Birodalom állampolgárává vált. A memorandum szerint ez a változás „a csehszlovák törvények szerint érvénytelen, de a mostani helyzetet nagy mértékben megkönnyíti; a viszonylag csekély számú szlovákiai németek kivételével, (akik szlovák állampolgárok maradnak), a kitelepítésre azokat a személyeket jelöljük, akiket Németország saját állampolgárainak tekint.” Uo. A memorandum magyar vonatkozásai közt figyelmet érdemel a lakosságcserére történõ hangsúlyos utalás, ami azt jelzi, hogy Beneš elnök és Masaryk külügyminiszter egyaránt tisztában voltak a szlovákiai magyarok kitelepítése kapcsán felmerülõ amerikai és brit fenntartásokkal, s ezek leszerelésére tartották alkalmasnak a kétoldalú megállapodást feltételezõ lakosságcsere alternatívájának elõtérbe helyezését. A magyarországi szlovákok számának csehszlovákiai becsléseiben kimutatható túlzásokra, százezres nagyságrendû eltérésekre vonatkozóan ld. KUGLER:2000, 25–34; VADKERY:199, 111–115. 35

CHURAÒ:2001, 109–112.

36

STANÌK:1991. 43–65. Schönfeld követ memorandumát és Gyöngyösi János magyar külügyminiszter válaszát közreadta: KURECSKÓ:2003.

37

15

ügyminiszter 1945. május 21-én kijelentette, „csupán azokat a magyarokat fogják büntetéssel sújtani, akik a Csehszlovák Köztársaság ellen összeesküvést szõttek, vagy pedig a nácik oldalán harcoltak: ami azokat a magyarokat illeti, akik Csehszlovákia ügyével szemben barátságos érzelmeket tanúsítottak, úgy ezek az országban maradhatnak és élvezhetik a Köztársaság állampolgárainak kijáró összes jogaikat.”38 A csehszlovákiai magyar kérdéssel kapcsolatos amerikai álláspontot minden tekintetben osztotta a brit kormány is, ami végsõ soron a Molotov vezette szovjet diplomáciát Potsdamban és a párizsi béketárgyalásokon egyaránt meghátrálásra, a csehszlovák követelés támogatásának feladására kényszerítette. A második világháborút követõ békeszerzõdések amerikai és angol és szovjet elõkészületeinek szakértõi anyagai azt bizonyítják, hogy mind London, mind pedig Washington tisztán látta a szlovák–magyar viszony további alakulása szempontjából kardinális jelentõségû határ- és kisebbségi kérdés lényegi összetartozását.39 Az amerikai szakértõi testület négy javaslatot dolgozott ki. Az 1939. évi határvonalak meghagyását nem ajánlotta, s a C-variánsként szereplõ tervet tekintette a legkövetkezetesebbnek. Eszerint nem csupán a Csallóközt hanem a vele érintkezõ magyar többségû mátyusföldi, Garam-menti és gömöri vidékek is Magyarországnál maradtak volna. A szóban forgó területen az 1930-as csehszlovákiai népszámlálások szerint 310 ezer magyar mellett 59 ezer volt a szlovák nemzetiségûek száma. Az amerikai terv azután mindehhez hozzáfûzi: „A nagyjából azonos lélekszámú maradék kisebbséget aztán ki lehetne cserélni, s ezzel eliminálva lenne bármely késõbbi irredentizmus etnikai alapja.”40 Az amerikai béke-elõkészületek csehszlovák–magyar határra vonatkozó elképzelései rögzítõ 1944. szeptember 1-jei feljegyzés miután leszögezte, hogy „támogatnunk kell a Magyarország által Csehszlovákiától és Jugoszláviától 1938/39-ben, illetve 1941-ben elvett területek visszaadását”, arra is utalt, hogy az amerikai kormánynak mérlegelnie kell, a szükséges határkorrekciókra vonatkozó szakértõi elképzeléseket: “A Duna-menti régió békéje és stabilitása érdekében meg kellene fontolni Magyarország etnikai igényeit a Csallóköz és a Kisalföld térségében. Jóindulattal kellene néznünk ezeknek az igényeknek és Kárpátalja határainak bármiféle rendezését, amit Csehszlovákia és Magyarország szabad és közvetlen tárgyalások útján vagy bármely más békés úton ér el.”41 Az Egyesült Államok a béke-elõkészületek szakaszában támogatott volna minden olyan megoldást, amely a Csehszlovákiával közös magyar határ esetében a megegyezés alapján a trianoni határok revízióját eredményezte volna, mert amint azt egy másik amerikai külügyi dokumentum bizonyítja, az amerikaiak nem tekintették a München elõtti határokat megváltoztathatatlannak. Mi több úgy látták, szükség lenne kisebb változásokra a tartós rendezés érdekében. Az amerikaiak által támogatott megoldási javaslat tehát a kétoldalú megegyezésen alapuló határkorrekciókat tartotta volna legalkalmasabb rendezési módszernek: „Ezért ha Csehszlovákiával közös határ esetében alkalom adódik a megegyezés útján létrejövõ revízióra, amely során Magyarországhoz kerülnének bizonyos, túlnyomó többségben magyarlakta területek, az Egyesült Államok támogatná ezt a megoldást”.42

38

KURECSKÓ:2003. VIDA:1985. ROMSICS:1993, BÁN:1996. 40 ROMSICS:1993, 243–245 41 Uo. 243. 42 Az amerikai álláspont a Müncheni elõtti határok visszaállításának elve mellett a részleges határmódosításokat is fontosnak tartotta: „Nem tekintjük azonban a München elõtti határokat megváltoztathatatlannak és úgy hisszük, hogy szükség van bizonyos változásokra a stabil rendezés érdekében.” A Magyarország iránt tanúsított amerikai politika, dátum nélküli titkos irat. Uo. 246. 39

16

Többé-kevésbé hasonló elképzelést dolgoztak ki a közép-európai béke-elõkészületek során a brit szakértõk is, azzal a különbséggel, hogy õk elsõsorban a Csallóköz Magyarországnak való visszaadását, s ennek fejében Csehszlovákia bizonyos gömöri, zempléni területekkel való kompenzálását, majd pedig az újonnan meghúzott határvonal mentén önkéntes népcserét javasoltak.43 Ezeknek az amerikai és brit szakértõi terveknek az az érdekességük, hogy filozófiájuk jórészt megegyezett a magyar béke-elõkészüli anyag – Révay István, Vájlok Sándor, Kertész István az irányításával elkészített – csereterület-javaslatának az alapelveivel. Ez az alternatív magyar javaslat, amelyet nyilvánvalóan a közvetlen csehszlovák-magyar tárgyalások során lehetett volna érdemben használni a következõ csereterületeket jelölte ki. Magyarország a területi kompenzációk keretében igény tartott volna a Csallóközre és a Párkány–Ipolyság közti Duna–Ipoly-szögre, valamint a közel 90 százalékban magyar dél-gömöri és az ugyancsak majdnem színtiszta magyar bodrogközi régióra. Ennek fejében Magyarország felkínálta volna a csehszlovákok által követelt teljes pozsonyi hídfõt, sõt javasolta bizonyos Pozsonnyal szemben lévõ osztrák területek bevonását is. Ezen kívül Aggtelek vidéke, valamint Abaúj és Zemplén két járásának 22 községe szerepelt a kompenzációként felkínált területek között. Ilyen módon Magyarországhoz került volna 4 ezer km2 és 300 ezer lakos, Csehszlovákiához pedig 65 km2 és 46 ezer lakos.44 Ennek a kompenzációs tervnek az esélyét tovább növelte, hogy Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter 1946 folyamán több ízben is tudatta nyugati politikusokkal, diplomatákkal, újságírókkal, hogy a szlovákiai magyar kérdés végleges megoldása érdekében hajlandó lenne területi engedményeket is tenni, bizonyos kompenzációk fejében. Ez az elképzelés még a békekonferencia csehszlovák–magyar vitájának napjaiban is felbukkant. Ezt a csehszlovák békedelegáció 1946. szeptember 19-i zárt ülésérõl készült jegyzõkönyv bizonyítja. Eszerint Masaryk Horáková képviselõnõ kérdésére, mit kell majd tenni, ha az amerikaiak megvétózzák a 200 ezer szlovákiai magyar egyoldalú kitelepítését, Masaryk a Csallóköz átengedésének lehetõségét vetette fel. A csehszlovák külpolitika azonban ekkor már egyre erõteljesebben szovjet befolyás és ellenõrzés alatt állott, és ezt az orientációt Vladimír Clementis kommunista külügyminiszteri államtitkár Masarykkal szemben is folyamatosan sikerre vitte. A békekonferencia plenáris ülésein azonban maga Masaryk is igen harcias felszólalásokban követelte Csehszlovákia számára a transzfer jogát.45 Az 1946. július 29-én a párizsi Luxemburg-palotában megnyitott békekonferencián az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Kína és Franciaország, valamint további 16 szövetséges és társult ország képviselõi öt vesztes ország békeszerzõdésének véglegesítését tûzték ki célul. Az olasz, román, bolgár, finn és magyar békeszerzõdés alapkérdéseit a nagyhatalmak külügyminisztereinek értekezletein már a párizsi konferencia elõtt tisztázták. A magyar békeszerzõdésnek legfontosabb kérdései közül a bécsi döntések érvénytelenítésével, az erdélyi határszakasz esetleges korrekciójával, a jóvátétel nagyságának megállapításával, valamint két speciális csehszlovák módosító javaslattal , nevezetesen a pozsonyi hídfõ öt községére, valamint kétszázezer csehszlovákiai magyarnak a lakosságcsere-egyezmény keretén felüli, egyoldalú magyarországi áttelepítésére vonatkozó igénybejelentéssel foglalkoztak a legbehatóbban. 46 43

BÁN:1996. Új Magyar Központi Levéltár, Béke-elõkészítõ Osztály Csehszlovák–magyar határral kapcsolatos iratai. A határmenti csereterületek ötletérõl, illetve a kompenzációs határmódosításról vö. FÜLÖP:1994, 79–81. 45 A csehszlovák békedelegáció belsõ értekezleteinek jegyzõkönyveit ld. Pozùstalost M. Hodži, Spisy F. Hodži 1946–47. Archív Národního múzea ÈR. Masaryk párizsi felszólalását ld. KRNO:1992:24–26. 46 FÜLÖP:1994, 166–186. 44

17

A csehszlovák transzfer-indítványról a békekonferencia magyar politikai–területi bizottságában 1946. szeptember 16-ától október 3-áig tartott a vita. Masaryk külügyminiszter a történeti tények igen laza értelmezésével, nemzeti demagógiával jellemezhetõ nyitó beszédében abból indult ki, hogy az adott helyzetben “nincs remény a csehszlovák-magyar barátságra vagy a Duna menti békére, ha a szlovákiai magyarok áttelepítését meg nem oldják.” “Higgyenek nekünk folytatta Masaryk -, amikor azt mondjuk, hogy nemcsak Csehszlovákia, hanem a magyar kisebbség és maga Magyarország, de ugyanígy Közép-Európa békéje érdekét szolgálja, hogy e kisebbség problémáját egyszer s mindenkorra az általunk javasolt módon megoldjuk.”47 A csehszlovák magatartást a lengyel, jugoszláv, ukrán delegáció is támogatta. A legszélsõségesebb demagógia eszközeihez alighanem mégis Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes nyúlt, amikor szeptember 20-ai felszólalásában a szovjet belsõ telepítések, a lengyel-ukrán lakosságcsere tapasztalatait – mint pozitív példákat – idézte meg és jelezte, hogy a Szovjetunió boldogan befogadja valamennyi külföldön élõ egykori állampolgárát. „Szükségünk van ezekre az emberekre, mert a mieink, nemzetünk részei, nemzetünk egészének alkotóelemei. A magyar kormánynak nyilvánvalóan más a nézete. Felajánlják neki 200 ezer ember visszatérését, de a magyar kormány válasza: nem akarjuk õket, nincs szükségünk rájuk, terhesek lesznek számunkra. Ez ugyanaz, mintha egy sokgyermekes családanya a szomszédokba tuszkolná gyermekeit.” Visinszkij szerint a csehszlovák álláspont helyes, és a szovjet kormány támogatja azt a megoldást, hogy “ az adott ország szabaduljon meg a magát egy másik ország nemzetéhez tartozónak valló lakosaitól és hogy azok rendezkedjenek be odahaza, a hazájukban.”48 Ez a fajta magatartás az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és több más nyugati ország számára teljességgel elfogadhatatlan volt. Bedel-Smith tábornok, amerikai fõdelegátus már szeptember 16-án igen kritikusan értékelte Masaryk felszólalását és a transzfer-javaslatot. Jelezte, hogy az amerikai delegáció megvétózza az egyoldalú transzfer javaslatát és csakis kölcsönös megállapodás alapján tudja elképzelni a szlovákiai magyarság kérdésének rendezését: „Számunkra a transzfer koncepciója több mint kellemetlen, elfogadhatatlan. Nem adhatjuk beleegyezésünket egy olyan teóriához, amely igen nagy számú népesség kényszer-áttelepítésére törekszik Csehszlovákiából Magyarországra, amit mind a magyar kormány kívánsága, mind a magyar nép akarata ellenére akarnának végrehajtani.”49 Az amerikai küldöttség nevében a tábornok azt is hangsúlyozta, hogy a csehszlovák delegáció által követelt kibõvített pozsonyi hídfõt feltétlenül egy átfogó megállapodás részeként kell kezelni. Végül felhívta a magyar bizottság delegátusainak figyelmét arra, hogy “az államhatárok megváltoztatása és a lakosság áttelepítése szorosan összefügg, mivel közvetlen hatással van az illetõ állam életlehetõségeire és boldogulására.”50 Ez utóbbi kitétel és a békekonferencia háttértárgyalásaink számtalan dokumentuma azt mutatja, hogy az amerikai delegáció az angolokkal együtt nem adta fel véglegesen a határkiigazítással egybekötött korlátozott és önkéntes népcsere eredeti koncepcióját, jóllehet Bevin angol külügyminiszter Byrnes amerikai külügyminiszterhez június 7-i levelében a csehszlovák-magyar határ módosításának lehetõségét már nem tekintette lehetségesnek.51 Az egyre nyilvánvalóbb szovjet–csehszlovák összjáték, a csehszlovákiai kommunista párt választási gyõzelme és a szovjetek most már a formákra is alig adó kelet-európai berendezkedése viszont egyre inkább ingerültté és harciassá tette az amerikai, angol delegációkat. 47 48 49 50 51

KRNO:1992, 21–22. Uo. 71–74. Uo. 70. Uo. FÜLÖP:1994, 171–172.

18

Az egyoldalú transzfer ügyét a magyar békeszerzõdésben az új-zélandi delegáció által elõterjesztett kompromisszumos szerzõdésjavaslat elfogadásával elnapolták. Eszerint Magyarország kötelezte magát új tárgyalások folyatatására Csehszlovákiával abból a célból, hogy „rendezzék azoknak a Csehszlovákiában lakóhellyel bíró magyar etnikai eredetû lakosoknak az ügyét, akiket a lakosságcsere tárgyában 1946. február 27-én kelt egyezmény rendelkezései értelmében nem fognak Magyarországra áttelepíteni”. Abban az esetben, ha a békés szerzõdés életbelépésétõl számított hat hónapon belül nem jön létre megegyezés, „Csehszlovákiának jogában lesz ezt a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszteni és végleges megoldás elérése érdekében a Tanács segítségét kérni.”52 Minden fenntartásuk ellenére a nyugati államok is elismerték Csehszlovákia jogát arra, hogy területén a kisebbségi kérdés végleges elintézésével tiszta szláv nemzetállamot hozzon létre. E tekintetben különösen Steinhard, prágai amerikai nagykövet bizonyult igen aktívnak. Jórészt Schoenfeld budapesti amerikai nagykövet erõteljes fellépésének köszönhetõ, hogy az Egyesült Államok a párizsi békekonferencia elõtti periódusban nem járult hozzá olyan háromhatalmi ultimátum kidolgozásához, amely a magyar kisebbségnek az egyoldalú kitelepítését vonta volna maga után. A csehszlovák fél által követelt és a Szovjetunió által már 1946 júniusában elfogadott és támogatott egyoldalú kitelepítés minden bizonnyal megpecsételte volna a felvidéki magyar közösség további sorsát. A csehszlovák igény erõteljes szovjet támogatásával szemben az amerikaiak - jórészt a kelet-közép-európai németek tömeges telepítése során tapasztalt embertelenségek hatására – a népcsoportoknak szülõhelyük elhagyására kényszerítését a maguk részérõl többé nem kívánták támogatni. A csehszlovák külpolitika a párizsi békeszerzõdés aláírása után felismerte, hogy az éppen beinduló lakosságcserével párhuzamosan nem lenne túlzottan szerencsés a békeszerzõdésben elõírt kétoldalú tárgyalások során egy másfajta megoldás alapjait kidolgozni. Ráadásul Masarykék pontosan tudták, hogy a nyugati hatalmak egyre inkább hajlanak a területi megoldásokkal kombinált népességcsere alternatívája felé, amely viszont Kárpátalja leadása, a nyomasztó agrárkérdés megoldatlansága miatt mind Prágában, mind pedig Pozsonyban teljes mértékben kizártnak tartottak. Így vált a magyar békedelegáció által defenzív taktikai megfontolásból kezdettõl fogva szorgalmazott “népet földdel együtt” elv fontos preventív politikai ellenszerré. Hiszen bármily csekély realitása is volt az egyoldalú transzfer követelésével szemben a magyar diplomácia ellenkövetelésének, az amerikai, angol támogatás megtette a maga hatását. A békekonferencián a lakosságcserével, illetve az annak folytatásaként elképzelt egyoldalú transzfer igényével foglalkozó amerikai, angol megnyilatkozások javasolták a kérdést kétoldalú csehszlovák–magyar tárgyalásos megoldását támogatták a magyar delegáció által szorgalmazott “népet földdel” elvet, és jelezték, a kitelepítést, illetve a határkérdést egymástól nem elválasztható problémának tekintik. A szlovákiai magyarság szülõföldjén való megmaradásáról az amerikai, angol, ausztrál és új-zélandi delegációk elutasító magatartása, illetve végsõ soron az amerikai vétó döntött. Ezzel megakadályozta, hogy a Jan Masaryk és Vladimír Clementis vezette csehszlovák békedelegáció legfontosabb követeléseként elõterjesztett úgynevezett transzferjavaslat bekerüljön a magyar békeszerzõdésbe. Ily módon a csehszlovák kormánynak nem nyílt lehetõsége arra, hogy az 1946. február 27-i lakosságcsere-egyezmény keretén felül további 200 ezer szlovákiai magyart telepítsen egyoldalúan Magyarországra. 52

KRNO:1992, 81.Vö. a békeszerzõdés vonatkozó fejezetével a kötet 4. számú dokumentumában..

19

A csehszlovákiai magyarság teljes felszámolását tehát végsõ soron a lakosságcsere-egyezménnyel elkezdett magyar diplomáciai védekezés, valamint az emberi jogokra, demokratikus értékekre hivatkozó érveléssel védekezõ magyar külpolitika párizsi békekonferencián elért részsikerei, illetve az azokhoz döntõ mértékben hozzájáruló amerikai, angol, ausztrál diplomáciai támogatása akadályozta meg. Paradox módon a lakosságcsere-egyezmény keretében, a deportálások idején erõszakkal szülõföldjük elhagyására kényszerített szlovákiai magyarok jelentették a kisebbségi magyar közösséghez tartozók többsége számára az otthonmaradás egyik legfontosabb diplomáciai hivatkozási alapját. A szlovákiai magyarság az 1945-ben kezdõdött jogfosztottsága második évében közeljárt a megsemmisüléshez. A nyugati demokráciáknak a párizsi békekonferenciákon tanúsított elvi magatartása nélkül a kommunista hatalomátvételig hátralévõ egy esztendõben a szlovák kommunista miniszterek, államtitkárok, illetve megbízottak által irányított és a prágai kormány, valamint Beneš köztársasági elnök által támogatott magyarellenes kurzus alighanem megtörte, s döntõ részben felszámolta volna a kisebbségi magyar közösséget. A Szlovákiából kiutasított és elmenekült demokrata magyarok tanácsának a párizsi békekonferencia elnökéhez intézett 1946. augusztus 19-i távirata így összegezte a felszámolásra ítélt közösség megmaradásának esélyeit: “Tiltakozunk a szlovákiai magyarság kollektív felelõsségre vonása ellen, és ünnepélyesen elvetjük az erõszakos és embertelen módszerekkel kikényszerített népcsere elvét. A tartós béke érdekében felemeljük szavunkat a Nemzetek Szövetsége által garantált teljes kisebbségi jogvédelem és az Atlanti Charta szellemében biztosított emberi jogok mellett. Ellenkezõ esetben egyetlen igazságos megoldásnak a magyar területeknek a demokratikus Magyarországhoz való visszacsatolását tekintjük, mert a népességhez föld is tartozik.”53

A szlovákiai helyzet a világháború utolsó hónapjaiban A magyar kérdés szlovákiai rendezése kezdettõl fogva egyfajta mellékhadszíntérnek bizonyult a londoni kormány számára, s a radikális rendezést 1944 folyamán és 1945 elején a szlovák hatóságok sem erõltették.54 Itt kell felhívni a figyelmet arra, hogy a londoni és moszkvai csehszlovák emigráció magyarellenes terveitõl eltérõen, az 1944 augusztusában kitört szlovák nemzeti felkelés során megalakult szlovákiai törvényhozó testület, a Szlovák Nemzeti Tanács elképzeléseiben csak részleges büntetõ intézkedések fogalmazódtak meg a magyar kisebbséggel, illetve annak az 1938–1945 közötti idõszakra vonatkozóan elmarasztalhatónak tartott részével szemben. Igaz az etnikai diszkrimináció mozzanata – a magyarok politikai életbõl, közigazgatásból való kizárását szorgalmazó határozatok, rendeletek, illetve az 1938 után Magyarországra került dél-szlovákiai terület valamennyi „anyaországi telepesének” elûzésére vonatkozó tervek formájában – már 1944 szeptemberében megjelent.55 Még 1945 elsõ hónapjaiban sem tervezték szlovák részrõl a magyar kisebbség teljes felszámolását. Ugyanakkor az SZNT Belügyi Megbízotti Hivatalának 1944. szeptember 27-i rendeletében megjelent a kollektív bûnösség elvének az alkalmazása, illetve az etnikai diszkrimináció moz53

TÓTH:1995; SZARKA:2003, 12–24. ŠUTAS:1993, 2004. 55 Vö. a kötetben az SZNT 1944. évi rendeleteinek szövegével. A bécsi döntés után Magyarországhoz visszacsatolt területeken az anyaországi be- és letelepültek – a szlovák irodalomban egyértelmûen pejoratív éllel „aòási”néven emlegetett mintegy 3035 ezer személy – jórészt hivatalnokok, tanítók voltak, de szép számmal akadtak kétkezi munkás emberek is köztük, hasonlóképpen az 1918–1938 közötti csehszlovák kolonizációhoz. A világháború végén, minden külön törvényerejû rendelet nélkül, gyakorlatilag katonai parancsnokságok, járási hivatalnokok rendelkezései alapján rövid két hónap alatt üres kézzel kellett Magyarországra távozniuk. 54

20

zanata, amennyiben a helyi közigazgatási intézményekbõl – minden más körülménytõl függetlenül – kizárták a szlovákiai németeket és magyarokat.56 A háború utolsó periódusában, 1945 tavaszán azonban a londoni és a moszkvai emigráció határozta meg a háború utáni csehszlovák elképzeléseket az ország etnikai átalakítására, a tiszta szláv nemzetállam létrehozására. A magyarokkal szembeni negatív szlovákiai fordulat kezdetét a Szlovák Kommunista Párt 1945. március 1-jei kassai konferenciája, s az ott elfogadott programnyilatkozat jelentette.57 A pártkonferencia nyilatkozata a következõ követelésekben összegezte a pártnak a Szlovákia területén élõ magyarokkal szembeni törekvéseit. Elítélni és megbüntetni javasolt a nyilatkozat minden magyart, „aki üdvözölte és támogatta Szlovákia déli területeinek Magyarországhoz csatolását és a magyar fasiszta hadsereg által való elfoglalását”. Rosszhiszemû megközelítésben ez a kritérium önmagában elégséges alapot adhatott volna az egész szlovákiai magyarság börtönbe zárására. Hiszen az 1938. évi bécsi döntést, s az azt követõ bevonulást a felvidéki magyarok szinte kivétel nélkül olyan örömünnepként élték meg, amely a korábbi, etnikai szempontból méltánytalan trianoni határkijelölés helyett az etnikai realitásokhoz jóval közelebb álló határt eredményezett. A kommunista felhívás szerint természetesen azok végképp nem számíthattak kegyelemre, akik a magyar fennhatóság alá került területeken bármifajta bûnt vagy erõszakot követtek el a szlovák néppel szemben. Más kérdés, hogy ebbe a kategóriába elsõsorban a szlovákiai Egyesült Magyar Párt, illetve az 1938. november utáni szlovákiai Magyar Párt tisztségviselõit, politikusait. Köztük volt a párt elnöke, Esterházy János, az elnökség tagjai, illetve városi, helyi szervezetek vezetõ tisztségviselõi: Csáky Mihály, Teszár Béla, Jabloniczky János, Párkány Lajos, Böjtös József, Vircsik Károly, Szüllõ Sándor és Brinbaum Frigyes. A Husák belügyi megbízott által a szovjeteknek átadott és Szovjetunióba elhurcolt szlovákiai magyar politikusokat Moszkvában 1946. június 10-én a szovjet belügyminisztérium mellett mûködött különleges tanács öttõl tíz évig terjedõ javító munkatáborra és vagyonelkobzásra ítélt.58 Jóval nagyobb réteget, gyakorlatilag az egész katonaköteles felvidéki magyar férfinépességet, köztük azokat a 14 évesnél idõsebb fiatalokat is, akik a Levente-mozgalom tagjai voltak érintette „a szövetséges Vörös Hadsereggel vagy a csehszlovák hadsereggel szemben fegyveresen harcolókkal” szembeni büntetés követelése. A nyilatkozat a „bûnös magyarok” megbüntetése mellett követelte a bécsi döntés után Szlovákia területén letelepültek azonnali kitoloncolását, amiben minden cseh és szlovák párt kezdettõl fogva egyetértett. Mindezekhez az intézkedésekhez a felhívás a szlovákiai magyarok aktív részvételét kéri, mert „a szlovák nép bizalmát csak akkor vívhatja ki, ha maga is energikusan fellép minden olyan magyarral szemben, akik a fenti bûnöket elkövették”.59 A magyarkérdés kezelésének szentelt fejezet az elmagyarosított dél-szlovákiai területek visszaszlovákosítását is feladatként jelölte meg. Ennek eszközeként a következõket szorgalmazták: „Vissza kell adni a szlovák földmûves népnek azokat a termékeny földterületeket, amelyekrõl a magyar grófok és feudális urak a szlovák földmûvest a hegyek közé szorították. Követeljük, hogy a magyar többségû vagy magyar kisebbséggel rendelkezõ városokba és falvakba azonnal küldjenek közigazgatási bizottságokat, de a magyar polgárokból, tisztességes demokratákból, aktív antifasisztákból is létrehozhatnak segédbizottságokat, amelyek részvételi joggal rendelkeznek.”60 56

Vö. a 25. sz. irat bevezetõ jegyzetével. Ld. OLEJNÍK:2004, 14–27. A „dél-szlovákiai magyar megszállók kiverése” mellett a kommunista nyilatkozat „a szlovák nemzettel szemben elkövetett valamennyi sérelem jóvátételét”, „a németek, magyarok és az árulók földtulajdonának”, valamint „a német és magyar megszállók valamennyi vagyontárgyának elkobzását” követelte. KLIMEŠ:1965.512–527. 58 Esterházyt a szovjetek 1949-ben kiadták Csehszlovákiának, ahol õt távollétében halára ítélték, majd kiadatása után a köztársasági elnök az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. MOLNÁR:1997 220–232. 59 KLIMEŠ:1965. 512–527 60 Uo. 57

21

A Szlovákiai magyarok a háború után A csehszlovákiai magyarokkal szemben az 1944 augusztusában kitört szlovák nemzeti felkelés során, a törvényhozói hatalmat magához ragadó Szlovák Nemzeti Tanács elképzeléseiben csak részleges büntetõ intézkedések fogalmazódtak meg. A világháború utolsó periódusában, 1944 õszétõl kezdve azonban egyre inkább a Gottwald vezette moszkvai kommunista emigráció határozta meg az események folyását, így elsõsorban a háború utáni kormányalakítást, illetve a kormányprogram alapelveit. Ezek közt a magyar kérdésnek a németkérdéstõl eltérõ megoldására már alig maradt esély, hiszen Beneš 1943 decemberében, jórészt a moszkvai kommunisták közbenjárásra kapta meg a támogatást ahhoz, hogy a csehszlovák állam a szudétanémetek mellett a szlovákiai magyar kisebbséget is teljes egészében felszámolja. A Szlovák Nemzeti Tanács februári memoranduma még megelégedett volna azzal, hogy a magyar kisebbség önmaga szabaduljon meg a háború éveiben kompromittálódott képviselõitõl. Gustáv Husák, az egyik vezetõ szlovák kommunista politikus, az 1945. februári moszkvai tárgyalásokon csak fokozatosan csatlakozott a moszkvai csehszlovák kommunisták Benešsel egyeztetett elképzeléséhez, amely szerint a magyarokat a németekkel azonos módon teljes egészében ki kellett volna telepíteni Magyarországra.61 A szlovákiai helyzetnek volt néhány alapvetõ sajátossága volt a cseh- és morvaországival szemben. A mintegy másfélszázezres szlovákiai (kárpáti) németség jelentõs részét a német katonai hatóságok a világháború utolsó szakaszában evakuálták Németországba, sokan pedig a front elõl a szomszédos cseh-morva protektorátus területére menekültek.62 A csehszlovákiai „nemzeti és demokratikus forradalom” nemzeti éle emiatt elsõsorban a magyar kisebbség ellen irányult. Ezt a közösséget azonban nehéz volt a szudétanémetekkel azonos módon kezelni. Egyrészt az elsõ bécsi döntés elõtt a magyarlakta dél-szlovákiai területen gyakorlatilag semmilyen tömeges rendzavarásokra nem került sor, a terület-átadás idején a helyi magyar és szlovák népesség között sem került sor súlyosabb incidensekre, s ezért a szlovákiai magyarok közt nem volt számottevõ félelem a háború után várható fejlemények miatt. Másrészt a front elvonultával a szlovákiai magyarok helyben maradtak, és fõleg az erõs szlovákiai magyar kommunista csoportok révén igyekeztek bekapcsolódni a háború utáni politikai életbe.63 Sok helyen például felvették a kapcsolatot a szovjet hadsereg vezetõivel, újraszervezték a helyi közigazgatást: így történt ez például a front elvonulását követõ napokban Királyhelmecen és Rozsnyón, de számos más magyarlakta városban és községben. Végül maga a szlovák és a csehszlovák vezetés sem volt kezdettõl fogva egységes abban, hogy a magyarokkal szemben ugyanolyan büntetõ szabályokat kell foganatosítani, mint a németekkel. A magyarellenes hangulat azonban a háború befejezése után rendkívüli mértékben felerõsödött, amit a kormányprogram, a köztársasági elnöki dekrétumok, a Szlovák Nemzeti Tanács megbízottai rendeletei, s a pártok közül elsõsorban a szlovák kommunisták magatartása váltott ki. Amint azt az események igazolták, végül a csehszlovák kormánynak nem sikerült a németkérdéshez hasonló „globális rendezést”, vagyis az egyoldalú kitelepítést megvalósítania.64 61

ŠUTAJ:1993.19–25, BOBÁK:1996, 11–27. GAZDILOVÁ:2004, 62–80. 63 TÓTH:1995. 64 A január 20-i magyar fegyverszüneti egyezménybe brit, angol ellenzés hatására nem került be a magyar kisebbség kitelepítésének a csehszlovák-szovjet javaslata, s végül a magyar kormány is igen korán minden követ megmozgatott az egyoldalú kitelepítés ellenében. Ez jó kiinduló pontnak bizonyult ahhoz, hogy a magyarkérdést a meghatározó fontosságú nemzetközi erõk – az amerikai és brit kormány – a némettõl eltérõen kezeljék. Ennek jelentõségét a potsdami értekezlet és a párizsi békekonferencia döntései jelezték egyértelmûen. Emellett a magyar diplomácia lehetõségekhez képest fölöttébb sikeres tárgyalási taktikájának is fontos szerepe volt. Magyarország a kikényszerített lakosságcsere-egyezmény végrehajtását idõnyerésre, a szlovákiai magyarellenes akciók ellenõrzésére, lefékezésére, a további belsõ telepítések és jogfosztások megakadályozására igyekezett használni. 62

22

A dél-szlovákiai magyar népesség helyben maradt. A Svoboda tábornok vezette csehszlovák hadsereg 1945 áprilisára tervezett magyarellenes katonai akcióját a szovjet katonai vezetés nem támogatta, a front kelet-nyugati irányú mozgása pedig nem is tette lehetõvé az észak-déli irányú „hadmûvelet” beindítását.65 A szlovákiai magyar kérdés további rendkívül fontos sajátosságát a nemzetközi megítélés német kérdéstõl eltérõ hangsúlyai adták. Az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt magyar fegyverszüneti megállapodás értelmében az 1938. november 2-i bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt területek ismét Csehszlovákiához kerültek.66 Ugyanakkor a fegyverszüneti egyezményt elõkészítõ szovjet kormány ellenében a megállapodást aláíró brit és az amerikai kormány nem támogatta a londoni csehszlovák kormánynak azt a kívánságát, hogy a fegyverszüneti megállapodás kötelezze Magyarországot a Csehszlovákiának visszaadandó területek magyar lakosságának befogadására.67 Mindazonáltal a magyarországi fegyverszüneti megállapodás során az is eldõlt, hogy a romániai, jugoszláviai, csehszlovákiai magyarokat nem kezelik a régió országaiban élõ német kisebbségekkel azonos módon. A kisebbségi németekkel szemben a Szovjetunió és Nagy-Britannia egyaránt a teljes kitoloncolást, Németországba telepítést tartotta a kívánatosnak. Ráadásul a szovjet kormány a Vörös Hadsereg által megszállt országokban fenntartotta magának a jogot arra, hogy a munkaképes korú német lakosságból a 17–45 év közötti férfiakat és a 18–35 év közötti nõket a Szovjetunióba hurcolják kényszermunkára.68 A felvidéki magyarságnak az a nagyobbik része, amely rövid hat évre Magyarország állampolgárává vált, a háborús front elvonulását követõen ismét kisebbségi sorsba került. Ez egyebek közt azt jelentette, hogy az 1938-1945 között Szlovákiában maradt magyarokkal együtt osztozott abban a sorsban, amelyet számára a csehszlovák kormány, valamint a szlovák hatóságok elõkészítettek. Ugyanakkor a formailag ugyancsak Csehszlovákiához visszakerült kárpátaljai magyarság a szovjet katonai megszállás nyomán kialakult körülmények közt rövid pár hónapon belül Kárpátalja egész területével és az ott élõ más népekkel együtt a Szovjetunió része lett. A IV. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. november 12-én kiadott 0036. számú határozta alapján a tartomány 18 és 50 év közötti német és magyar férfi népességét – becslések szerint mintegy 40 ezer embert – internáló táborokba vitték. Közülük minden harmadik áldozatául esett a szovjet lágerek, a szibériai táborok, a Gulag és a kényszermunka során megtapasztalt kegyetlen bánásmódnak.69 A hozzávetõleg 600 ezerre fogyatkozott felvidéki magyar népcsoportot a németeket sújtó erõszakos elüldözéshez („divoký odsun”, wilde Vertreibung”) fogható támadások viszonylag kis mértékben érintették. A „málenykij robot” fõként a bodrogközi, Ung-vidéki magyar településeken szedte áldozatait, de a személyi okmányokban bejegyezett magyar nemzetiség vagy állampolgárság miatt az egész országban hurcoltak el magyarokat a Gulagra. 70 A magyarok tehát rendkívül nehéz helyzetbe kerültek a kisebbségek nélküli nemzetállam kialakítására törekvõ Harmadik Csehszlovák Köztársaságban. A magyar fegyverszüneti egyezmény, valamint az 1944. május 8-i szovjet–csehszlovák megállapodás értelmében a szovjet hadsereg által elfoglalt területeken a köz65

BALÁž:1991 Ld. kötetünk 2. sz. dokumentumát. VIDA:2005, 99–100. 67 Uo. 65–67. 68 A Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottságának 7161. számú határozata a munkaképes német lakosság internálásáról Bulgária, Magyarország, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia területén és a Szovjetunióba küldésükrõl munkavégzés céljából (Moszkva, Kreml, 1944. december 16.) VIDA:2005, 65–67. 69 DUPKA:1993, DUPKA:2000, 27–28; DUPKA:2004. 70 JUŠÈÁK:2001, 45–51. 66

23

igazgatást a csehszlovák hatóságok vették kézbe. A köztársasági elnök 1944. évi 18. számú dekrétuma, valamint az SZNT Belügyminisztériumi Megbízotti Hivatalának 1944. szeptember 27-i rendelete alapján Szlovákia magyarlakta településein a nemzeti bizottságokban a két kisebbség tagjai nem vehettek részt. Ennek ellenére számos településen az elsõ hetekben a helyi magyarok irányították településüket. A Szlovák Kommunista Párt 1945. március 1-jei kassai konferenciáján elfogadott felhívás a szlovákiai magyarokat legfeljebb a helyi nemzeti bizottságok tanácsadó testületeibe engedte be, szavazati jog nélkül. Az SZNT elnöksége által 1945. április 7-én elfogadott 1945. évi 26. számú rendelet alapján a német és magyar lakta településeken közigazgatási bizottságok, illetve komisszárok vették át a helyi közigazgatást. Az SZNT által a nemzeti bizottságok munkájának irányítására létrehozott, kommunistákból álló bizottság 1945. április 12-i határozata azután egyértelmûen megtiltotta a németek és magyarok részvételét a helyi közigazgatásban.71

Az 1945. április 5-i kassai kormányprogram Edvard Beneš és londoni kormánya, az Államtanács képviselõi, a moszkvai kommunista emigráció tagjaival együtt Moszkván keresztül 1945. április 3-án érkeztek Kassára. Ezen a napon, még útban Kassa felé, a vonaton, a Šrámek vezette londoni csehszlovák kormány Beneš elnöknek benyújtotta lemondását. Ezt követõen Kassán megalakult az új kormány és kihirdették a már Moszkvában elfogadott új kormányprogramot. Ennek VIII. pontja fejtette ki a tiszta szláv nemzetállam megteremtésének tervét: “A cseheknek és szlovákoknak a német és magyar kisebbséggel kapcsolatos szörnyûséges tapasztalatai – hiszen a kisebbségek nagyobbrészt a köztársaság ellen irányuló hódító politika engedékeny eszközének bizonyultak, s közülük elsõsorban a csehszlovákiai németek kínálkoztak fel a cseh és szlovák nemzet elleni megsemmisítõ hadjáratra – a megújított Csehszlovákiát mély és végleges beavatkozásra kényszerítik.”72 Alapelvként az 1938 elõtt is csehszlovák állampolgársággal rendelkezõ, lojális és hûséges német és magyar nemzetiségû polgárok büntetlenségét is állampolgárságuk visszaadását, az elmenekült antifasiszta németek és magyarok visszatérésnek engedélyezését, a többiek állampolgárságának megszüntetését és individuális elbírálását, a bûnösök megbüntetését, csehszlovák állampolgárságuk megvonását és az ország területérõl való kitiltását, s végül az 1938 után csehszlovák területre betelepültek azonnal kiutasítását jelölte meg a kormányprogram. A kormányprogram végrehajtásában, s azon belül a két kisebbség felszámolásában az Ideiglenes Nemzetgyûlés összehívásáig, 1945. október 28-áig terjedõ idõszakban fontos szerep jutott a köztársasági elnöki dekrétumoknak, illetve a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a dekrétumokat Szlovákia területén érvényesítõ rendeleteinek. A háború utolsó periódusában, 1945 tavaszán a moszkvai emigráció határozta meg a háború utáni csehszlovák kormányalakítást, s a világháború utáni elsõ csehszlovák kormány programját. A kormányprogram megítélésében a cseh, szlovák és a nemzetközi történetírás alapvetõen két dologban ért csupán egyet. Egyrészt abban, hogy a Csehszlovákia elõtt álló három lehetséges fejlõdési vonal – az 1938 elõtti elsõ köztársaság rendszeréhez való visszatérés, a szovjet típusú átalakítás és az új demokratikus népköztársaság kialakítása – közül valójában egyik mellett sem kötelezte el magát. A legnagyobb mozgásteret a második alternatívának, a köztársaság fokozatos bolsevizálásának nyitotta. S az, hogy ez így történhetett nagy szerepet játszott a német és magyar kérdés végleges megoldását kilátásba helyezõ VIII. fejezet, illetve a két kisebbség állampolgárságának, állampolgári jogainak megszüntetése.73 71 72 73

ŠUTAJ:1993, 29–30. Ld. a kötet 1. sz. dokumentumát. ŠUTAJ:2004, PAVLÍÈEK:2002, illetve SLAPNICKA:1997. MANDLER:2002

24

A csehszlovák Nemzeti Front Zdenìk Fierlinger vezette kormányának kassai kormányprogramja, amelynek kialakításában Beneš elnök mellett a cseh nem kommunista pártok, a Szlovák Nemzeti Tanács, valamint a csehszlovák és a szlovák kommunista párt vezetõ képviselõinek volt döntõ szava, lehetõséget teremtett a csehszlovák nemzeti és szociális forradalomnak nevezett eseménysor megvalósítására, a köztársaság radikális nemzeti, etnikai, szociális, tulajdonjogi, politikai, pártpolitikai, államjogi átrendezésére.74 Nemzeti vonatkozásban a szlovák kérdés rendezése, valamint a két nem szláv nemzeti kisebbség kollektív bûnösségének elve és az ennek alapján immár legitimnek számító etnikai diszkrimináció bizonyult döntõne. Az állampolgári jogokkal nem rendelkezõ németeket és magyarokat az egymást érõ dekrétumokkal, rendeletekkel a kassai kormányprogram teljesítése érdekében vagyonuktól, szülõföldjüktõl is meg lehetett fosztani. A kassai kormányprogram elméletileg a szlovák kérdés föderatív rendezése elõtt nyitott teret. A prágai kormányok azonban kezdettõl fogva az aszimmetrikus – a szlovákiaihoz hasonló csehországi törvényhozói, kormányzati szerkezettel nem számoló – modell kialakítását tudták maximális engedményként elfogadni.75 A kormányprogram nemzeti vonatkozásban alapvetõen a két kisebbség teljes felszámolását volt hivatott elõsegíteni. A VIII. fejezet állampolgársági céljai mellett a X-XI. fejezetekben a két kisebbség vagyonának elkobzása szerepel. A kormányprogram XV. fejezete pedig a német és a magyar iskolaügy teljes felszámolását tette a kormány feladatává.76 A kassai kormányprogram a helyi és járási nemzeti bizottságok létrehozásával olyan forradalmi fejlõdést indított el, amelyben a kommunista pártnak igen széles mozgáslehetõségei nyíltak. A kormányprogram Emanuel Mandler cseh történész értékelése szerint sokkal inkább a nemzeti célokat tette egyértelmûvé, mint a szociális átalakulás programját. A Szovjetuniótól való függõség elismerésével pedig az ország külpolitikai kényszerpályára került.77 Jogtörténeti elemzések szerint a kormányprogram a kitûzött feladatok széles spektrumával, a deklarált célok és a választott megoldások újszerûségével sui generis alkotmányszövegként is funkcionált a háború utáni csehszlovákiai változásokban. Ezeket a változásokat a polgári pártok és maga Beneš is megpróbálták a maguk javára felhasználni, egyebek közt a nemzeti követelések túlhangsúlyozásával, radikális megoldásával. Radikalizmusban és – mint hamarosan kiderült, – nacionalizmusban azonban a kommunistákkal már akkor sem lehetett felvenni a versenyt.

Nemzetállam – kisebbségek nélkül A kassai kormányprogram által meghatározott nemzetállami elképzelés igen rövid idõ alatt konkretizálódni kezdett. A háborús események befejezésekor még mindig három milliónyi német és hozzávetõleg 650-700 ezer szlovákiai magyar mielõbbi elüldözése, kitelepítése volt az elsõdleges cél, s ennek megvalósítására a csehszlovák és szlovák hatóságok a szovjet és a csehszlovák hadsereg alakulatait is szerették volna igénybe venni.78

74

KAPLAN:220–225. RYCHLÍK:1998.2. 76 A szlovákiai magyar oktatásügy vonatkozásában Ladislav Novomeský oktatási megbízott jó ideig nem értett egyet a magyar oktatásügy teljes felszámolásával, azt a lakosságcsere és a reszlovakizáció üteméhez mérten kívánta korlátozni. 1945 májusában azonban a szlovák megbízotti hivatal mégis a magyar oktatási intézmények bezárását rendelte el. GAZDILOVÁ, 1998. 77 MANDLER:36–43. 78 BALÁž:1991, VIDA:2005. 75

25

A csehszlovákiai magyar kisebbség felszámolására nagyhatalmi beleegyezés hiányában ötféle lehetõsége maradt a csehszlovák hatóságoknak: – az 1938 elõtt magyar állampolgársággal rendelkezõ 36 ezer személy kiûzése; – a pozsonyi és kisebb mértékben kassai, komáromi városi magyar népesség lakásainak internálása azzal a céllal, hogy Magyarországra menekülésüket felgyorsítsák; – a belsõ széttelepítés, ami 1945 és 1946 telén a csehországi deportálások során kb. 45-50 ezer magyart érintett; – az 1946-ban beindított reszlovakizációs akció, amely a vagyon elkobzásától és kitelepítéstõl való mentesítésének, valamint az állampolgári jogok megszerzésének a kilátásba helyezésével 350 ezer fõs magyar tömeget kényszerített arra, hogy “reszlovakizáljon”; – a belsõ telepítésekkel, a megfélemlített magyarok menekülésével Csehszlovákia 1945 decemberében tárgyalásokra kényszerítette Magyarországot, amely 1946. február 27-én aláírta a rendkívül egyenlõtlen lakosságcsere-egyezményt. Ennek keretében 1947-48-ban összesen 70-72 ezer szlovákiai magyart telepítettek át Magyarországra a csehszlovák hatóságok és ugyanõk ugyanennyi szlovákot toboroztak Magyarországon az áttelepülésre. A szlovákiai, illetve csehországi németek esetében a német katonai hatóságok által elrendelt evakuálás, a spontán menekülés, valamint a cseh és szlovák hatóságok, lakosság által beindított erõszakos elüldözés százezres nagyságrendû népességmozgásokat indított el, a szlovákiai magyarok szinte kivétel nélkül otthonaikban maradtak. A két nem szláv kisebbség helyzetének kezelésére, a német és a magyar kisebbségi kérdés „végleges megoldásához” tehát olyan jogszabályok elfogadására volt szükség, amely az államot felhatalmazta a két kisebbséghez tartozó személyek kitelepítésére. Ezeknek a jogszabályoknak legfontosabb „jogforrása” az a kassai kormányprogram volt, amelynek a Beneš elnök és a Fierlinger kormány által meghirdetett „nemzeti és demokratikus forradalom” átmeneti idõszakában kétségkívül törvények egész sorára kiterjedõ alkotmányerejû hatása mutatható ki. Az etnikai diszkriminációra épülõ jogszabályok prototípusait pedig a szlovák Nemzeti Tanács német- és magyar földtulajdont elkobzó, illetve a háborús bûnösök büntetését szabályozó rendeletei, illetve Beneš köztársasági elnök azonos célokkal készült dekrétumai voltak.79

Az 1945. évi köztársági elnöki dekrétumok Edvard Beneš köztársasági elnök 1945. április 2. és 1945. október 27. közötti idõszakban összesen 98 dekrétumot bocsátott ki. Ezeket az 1945. október 28-án megalakult ideiglenes csehszlovák nemzetgyûlés 1946 márciusában visszamenõleges hatállyal törvényerõre emelt. A 98 dekrétumból 13 vonatkozik közvetlenül a német és magyar kisebbségre, s jó néhány további közvetve szintén tartalmazott olyan rendelkezéseket, amelyek összefüggtek a két kisebbség kollektív bûnösként való elmarasztalásával.80 A két kisebbség kollektív bûnösként való elmarasztalásának, illetve büntetésének elvén alapuló legfontosabb dekrétumok közül az 1945. május 19-én kiadott 5. számú elnöki dekrétum “az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségérõl, továbbá a németek, magyarok és árulók, kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezelésérõl” rendelkezett. A dekrétum negyedik paragrafusa kimondta: “Állami szempontból megbízhatatlannak kell tekinteni a) a német vagy magyar nemzetiségû személyeket, b) azokat a személyeket, akik a 79 80

MANDLER:2001, 36–45. PAVLÍÈEK:2002, 14–37, 44.

26

Csehszlovák Köztársaság állami szuverenitása, önállósága, egysége, demokratikus köztársasági államformája, biztonsága és védelme ellen irányuló tevékenységet fejtettek ki…” 81 Ugyanezen dekrétum azt is kifejtette, hogy kit kell német vagy magyar nemzetiségûnek tekinteni. Mindazokat, “akik az 1929 utáni idõszakban a népszámlálásokkor német vagy magyar nemzetiségûeknek tekintették magukat, vagy pedig a német vagy a magyar nemzetiségû személyeket tömörítõ nemzeti csoportok, szervezetek vagy politikai pártok tagjai lettek.”82 Az egész kisebbségi csoportot kollektív bûnösként kezelõ magatartás jellemezte a két kisebbséget érintõ többi elnöki dekrétumot is. Közülük az 1945. évi 5, 12. számú dekrétum a németek, magyarok mezõgazdasági vagyonának elkobzásáról, a 16. számú a náci bûnösök, háborús bûnösök megbüntetésérõl, a rendkívüli népbíróságok létrehozásáról intézkedett.83 A legnagyobb horderejû döntést az 1945. augusztus 2-án kibocsátott 33. számú elnöki dekrétum jelentette, amely a németektõl és magyaroktól – a müncheni szerzõdés, illetve a bécsi döntés semmisségének ellenére – megtagadta a csehszlovák állampolgárság visszaadását, mi több azokat a németeket is magyarokat is megfosztotta attól, akik 1938 után továbbra is Csehszlovákia polgárai maradtak.84 A dekrétumok közül a 27. számú elnöki rendelet a belsõ telepítések egységes rendszerérõl, a 28. számú pedig a cseh és szlovák telepeseknek a németek, magyarok, ellenséges elemek földbirtokára és üzemeibe való betelepítésérõl rendelkezett.85 A szlovákiai magyarok 1945-1946. évi csehországi deportálásának jogi alapját az 1945. szeptember 19-i 71. számú elnöki dekrétum teremtette meg, amely az állampolgárságuktól megfosztott személyek munkakötelezettségérõl rendelkezett, illetve a 88. számú elnöki rendelet, amely az általános munkakötelezettséget szabályozta.86 A két kisebbséghez tartozók vagyonát az 1945. évi 5, 12, 108. számú elnöki dekrétum alapján valamennyi csehszlovákiai német és magyar földbirtokát mint „ellenséges vagyont” lehetett elkobozni, konfiskálni. Az utóbbi dekrétum szabályozta az ellenséges vagyonok elkobzását, illetve az elkobzott vagyonokból létrehozott nemzeti újjáépítési alapokat. A dekrétum szerint gyakorlatilag kártérítés nélkül el lehetett kobozni minden német és magyar tulajdonban lévõ ingó és ingatlan vagyont, amely “a Német Birodalomnak és a Magyar Királyságnak, a német vagy a magyar jog értelmében létezett jogi személyeknek, a német náci pártoknak, a magyar pártoknak, valamint az e rendszerekhez tartozó és velük kapcsolatban álló más egységeknek, szervezeteknek, vállalatoknak, létesítményeknek, személyekbõl álló társulatoknak, alapoknak és célvagyonoknak, más német vagy magyar jogi személyeknek” a tulajdonában volt.87 Ugyancsak elkobozták az antifasiszta mivoltukat nem bizonyító természetes személyeknek a világháború végén személyes tulajdonában volt vagyontárgyakat.88 Súlyos jogfosztások forrásává vált az 1945. évi 16. számú dekrétum, amelynek alapján – egyebek közt az 1946. évi csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményben a háborús bûnösöknek minõsített csehszlovákiai magyarok egyoldalú kiutasítására vonatkozó rendelkezést kihasználandó – a csehszlovák hatóságok igyekeztek tömegperek keretében százával háborús bûnösként elítélni magyarokat. Ez történt 1946. július 26. és augusztus 14. közt Kassán, ahol 715 magyar nemzetiségû személy ellen folytattak le egyszerre bírósági eljárást. 81

Vö. a kötet 7. és 26. számú dokumentumát. Uo. 83 Ld. a kötet 8–9. számú dokumentumait. 84 ŠUTAJ:1993, ŠUTAJ:2004, SLAPNICKA:1997. 85 Ld. a kötet 10–11. számú dokumentumait. 86 Ld. a kötet 14–15. számú dokumentumait. 87 Ld. a kötet 17. számú dokumentumát. 88 Uo. 82

27

A Szlovák Nemzeti Tanács és a Megbízotti Testület rendeletei A dekrétumok, illetve a kormányprogram szlovákiai végrehajtását az SZNT, valamint a szlovák megbízotti testület, esetenként egy-egy megbízott rendeletei konkretizálták, adaptálták. Így például a az SZNT 1945. évi 4. számú rendelete szabályozta a szlovákiai németek és magyarok mezõgazdasági vagyonának elkobzását. Az SZNT 1945. évi 33. számú rendelete pedig konkretizálta a népbíróságok hatáskörébe tartozó szlovákiai német és magyar fizikai, illetve jogi személyek körét. Az elkobzott német és magyar vagyon nemzeti gondokság alá helyezésérõl az SZNT 1945. 50. számú rendelete intézkedett, a szlovákiai munkatáborokról pedig az 1945. évi 105. számú rendelet. A szlovákiai rendeletek szerkezetükben, dikciójukban alapvetõen megegyeztek a vonatkozó Beneš-dekrétumokkal. Kibocsátásukat tehát nem elsõsorban és nem pusztán a szlovákiai sajátosságok indokolták, hanem az az egyre elkeseredettebb kompetenciaharc, amely a központi kormányzat és a szlovákiai megbízotti testület, illetve a prágai Nemzetgyûlés, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács között kibontakozott. A szlovákiai magyar állami, köz- és magánalkalmazottak tömeges elbocsátását, a nyugdíjra és egyéb szociális, illetve életjáradékra való jogosultságot megszüntetõ 1945. évi 44. és 69. számú rendeletei mindenesetre jól mutatják, hogy a magyar kisebbség ellen irányuló jogalkotói törekvések mögött elsõsorban az a szlovák hivatalnoki, közigazgatási középréteg állt, amely felismerve saját hatalmi és vagyoni érdekeit elérkezettnek látta az idõt, hogy teljes egészében kisajátítsa a maga számára a hatalmat. Ehhez használták fel a féktelen nacionalizmus kassai kormányprogrammal szabadjára eresztett szellemének tombolását, majd az 1946. évi választásokon vereséget szenvedett és emiatt még inkább radikalizálódott szlovák kommunisták irgalmat nem ismerõ hatalmi ambícióit. A magyar kérdés belsõ megoldási módozataival (csehországi deportálások, vagyonelkobzások, tömeges népbírósági ítéletek stb.) a prágai kormány 1946 februárjában az úgynevezett lakosságcsere-egyezményre megkötésére kényszerítette Magyarországot. Ennek alapján csehszlovák részrõl annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, ahány magyarországi szlovák nemzetiségû lakos volt hajlandó önként áttelepülni a Csehszlovák Köztársaságba. Az etnikai homogenizációt szolgáló akciók azonban már korábban megkezdõdtek: 1944–1945 telén mintegy 30 ezer csehszlovákiai magyar polgári személyt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba, 1945 nyarán pedig több mint 36 ezer magyart toloncoltak ki szülõföldjérõl. (A kitoloncolás elsõsorban a bécsi döntést követõen felvidéki területekre költözõ hivatalnokokat, tanítókat, valamint pozsonyi, kassai magyarokat érintette. 1945 végén és 1946/47 telén pedig közel 45 ezer embert deportáltak Csehországba (a kitelepített szudétanémetek helyére) kényszermunkára. Több ezer magyart tartottak szlovákiai munkatáborokban, illetve koncentrációs táborokban tartottak.89 Az 1946. június 17-i kormányrendelet értelmében a szlovákiai magyarok részt vehettek az úgynevezett reszlovakizációs akcióban, amelynek a Dél-Szlovákiában maradó magyarok elszlovákosítása volt a célja. A jelentkezõknek megígérték, hogy visszakapják állampolgársági jogaikat és szülõföldjükön maradhatnak, a jogaiktól és vagyonuktól megfosztott, a deportálásoktól és kitelepítésektõl rettegõ szlovákiai magyarok közül – 327 ezer ember kérelmezte magyar nemzetiségének megváltoztatását, azaz szlovákká minõsítését.90 A csehszlovák kormány 1945 õszén, a potsdami konferencia után kénytelen volt tudomásul venni, hogy a hárommilliós csehszlovákiai német kisebbségétõl eltérõen a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésére nem kapta meg a gyõztes nagyhatalmak hozzájárulását. A kassai kor89 90

VADKERTY:1996:36–50. L. a kötet 37. számú dokumentumát.

28

mányprogramban célul kitûzött szláv nemzetállamot tehát a magyar kisebbség esetében a csehszlovák hatóságok kénytelen voltak visszatérni a Magyarországgal megkötendõ lakosságcsereegyezmény elképzelésének megvalósításához. Ezzel együtt a kisebbségi magyar közösséggel szemben életbe léptek a beneši dekrétumok német- és magyarellenes jogfosztó intézkedései, a Szlovák Nemzeti Tanács magyarellenes rendeletei. A dekrétumok és nemzeti tanácsi rendeletek kisebbségi magyarokat megfosztották állampolgári, vagyoni, szociális és nemzetiségi jogaitól. Az 1938 után visszacsatolt terültekre betelepülõknek 1945 májusában minden ingóságukat hátrahagyva 24–48 alatt el kellett az ország területét hagyniuk, s ezt a módszert az autochton népességû településeken is megpróbálták alkalmazni, a magyar kormány és a határõrizeti hatóságok ellenállása miatt sikertelenül. A magyar kormány csehszlovák magyarság ügyében több alkalommal fordult a nagyhatalmakhoz, illetve a Külügyminiszteri Tanácshoz. 1946 nyarán például a csehszlovák hatóságok fokozódó magyarellenes aktivitása késztette ilyen lépésre. Magyarország az Atlanti Charta és az ENSZ Egyezségokmány alapelveinek megsértésével, a nagyhatalmak döntésének elejét veendõ, 1946 januárjában kötött magyar-szlovák lakosságcsere-egyezménnyel ellentétes eljárások miatt emelt panaszt Csehszlovákia ellen. A magyar jegyzék konkrét helyi panaszok alapján a külügyminiszterek tanácsánál is tiltakozott a csehszlovák hatóságok magyar kisebbséget terrorizáló eljárása ellen. Ezek célja a budapesti kormány szerint az volt, hogy a kérdés további közös rendezése helyett kész tényeket teremtsenek.91 A magyar kormány a három gyõztes nagyhatalmat folyamatosan tájékoztatta a csehszlovákiai magyarokat ért jogfosztásokról. Azt kérte a nagyhatalmak képviselõitõl, hogy küldjenek ki megbízottakat a helyszíni vizsgálatok lefolytatására, kényszerítsék arra a csehszlovák hatóságokat, hogy a békekonferencia döntéséig állítsák le a jogfosztó és diszkriminatív akciókat.92

Etnikai diszkrimináció, kollektív bûnösség A csehszlovák kormány 1945 õszén, a potsdami konferencia után kénytelen volt tudomásul venni, hogy a hárommilliós csehszlovákiai német kisebbségétõl eltérõen a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésére nem kapta meg a gyõztes nagyhatalmak hozzájárulását. A kassai kormányprogramban célul kitûzött szláv nemzetállamot tehát a magyar kisebbség esetében a csehszlovák hatóságok kénytelen voltak visszatérni a Magyarországgal megkötendõ lakosságcsereegyezmény elképzelésének megvalósításához. Ezzel együtt a kisebbségi magyar közösséggel szemben életbe léptek a beneši dekrétumok német- és magyarellenes jogfosztó intézkedései, a Szlovák Nemzeti Tanács magyarellenes rendeletei. A dekrétumok és nemzeti tanácsi rendeletek kisebbségi magyarokat megfosztották állampolgári, vagyoni, szociális és nemzetiségi jogaitól. Az 1938 után visszacsatolt terültekre betelepülõket 1945 májusában az ország elhagyására kényszerítették, s ezt a módszert az autochton népességû településeken is megpróbálták alkalmazni, a magyar kormány és a határõrizeti hatóságok ellenállása miatt sikertelenül. A Dél-Szlovákia nemzetiségi megtisztogatásához igénybe vett eljárások, tervek, akciók egymással szorosan összefüggtek, a szlovákiai Telepítési Hivatal, a Megbízotti Testület, illetve a prágai kormány és a bel- és külügyminisztérium a helyzetet és Magyarország magatartását figye91 92

KURECSKÓ:2003. Uo.

29

lembe véve döntött a rendelkezésre álló eszközök felhasználásáról. A Szovjetunió többszöri közbelépésére Csehszlovákia az 1948 februárjában történt csehszlovákiai kommunista hatalomátvételt követõen rövid idõn belül lezárta a beneši dekrétumokhoz kötõdõ kisebbségellenes periódust. Az 1948. október 25-i 245. számú törvény, hûségeskü letétele után biztosította a magyar nemzetiségû személyek részére az állampolgárság visszaadását. Magyarország és Csehszlovákia 1949. július 25-én a csorbatói jegyzõkönyvben megállapodott abban, hogy a Magyarországra kitelepített csehszlovákiai magyarok vagyonának fejében Csehszlovákia elengedi Magyarországnak a békekonferencián meghatározott 30 millió dolláros háborús jóvátétel még esedékes részeit. A csehszlovákiai magyarok vagyon- és jogfosztással, valamint kitelepítési fenyegetésekkel kikényszerített reszlovakizációs nyilatkozatait azonban csak 1954-ben érvénytelenítették. Edvard Beneš köztársasági elnöki dekrétumainak, illetve az azokat szlovákiai viszonyok közt alkalmazó, alkalmanként „továbbfejlesztõ”, szigorító Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteinek súlyos következményei voltak a magyar kisebbség számára. A kétségkívül legkíméletlenebb köztársasági elnöki rendelet 1945. augusztus 2-án, a potsdami határozat aláírásának napján jelent meg: az 1945. évi 33. számú elnöki rendelet az aktív antifasiszták kivételével automatikusan megfosztotta a németeket és magyarokat a csehszlovák állampolgárságtól. Ez az elnöki dekrétum vált a szlovákiai magyarság minden további jogfosztásának és jogsérelmének alapvetõ forrásává, hiszen az állampolgárság elvesztése eleve kizárta a két kisebbséghez tartozókat az állami intézményekben, munkahelyen való alkalmazásából, az államosítások során elrendelt kártalanításokból, a hadikárok megtérítésébõl, a nyugdíj és más állami járulékok folyósításából. Az állampolgári, kisebbségi, vagyoni és szociális jogok megvonásával a szlovákiai magyarok gyakorlatilag a teljes jog- létbizonytalanság állapotába kerültek. A szülöföldjükrõl elûzött és az úgynevezett globális kitelepítés keretében teljes felszámolásra ítélt magyar közösség helyére a belsõ telepítések keretei közt a külföldi szlovák „reemigránsok” és az észak-szlovákiai területek szlovák kolonistáinak százezreit szerették volna betelepíteni. Mindez szorosan kapcsolódott ahhoz a hatalmi harchoz, amely a kommunista párt hatalomátvételét volt hivatott elõkészíteni, s amiben a magyar kérdés radikális megoldására törekvõ politikai elképzelések a kommunisták szlovákiai bázisát erõsítették volna.

Melyek voltak a meghatározó politikai folyamatokat, jelenségeket, amelyek a magyar kisebbségi kérdés világháború utáni kezelését meghatározták? A gyõztes nagyhatalmak világháború utáni kisebbségellenes magatartását a németkérdés kezelése határozta meg. Emellett azonban feltétlenül figyelembe kell venni a kelet-közép-európai régió szovjet érdekszférába kerülését, a kisebbségi jogoknak a hitleri és sztálini nemzetiségi politika hatására végbement nemzetközi leértékelõdését. Hasonlóképpen a homogén nemzetállamok létrehozásához átmenetileg kedvezõ nemzetközi légkört és a nemzetállami célokban egymást túllicitáló csehszlovákiai polgári pártok és a kommunisták közötti rivalizálást. Ezzel egyidõben hamarosan nyilvánvalóvá vált Magyarország kisebbségvédõ pozícióinak, békepolitikai törekvéseinek erõtlensége. Mindezek a nemzetközi és belpolitikai tényezõk azt eredményezték, hogy a csehszlovákiai magyar közösség Prága és Pozsony által szorgalmazott felszámolása igencsak reális közelségbe került 1945 és 1946 fordulóján. Az egész periódus kisebbségellenes intézkedéssorozata kétségkívül egységes politikai szándékot, a szlovákiai magyar kisebbségi közösség teljes felszámolását volt hivatott elérni, s ezért kutatni is csak egységes folyamatként lehet. A Dél-Szlovákia nemzetiségi megtisztogatásához igénybe vett eljárások, tervek, akciók egymással szorosan összefüggtek, a szlovákiai Telepítési Hivatal, a Megbízotti Testület, illetve a prágai kormány és a bel- és külügyminisztérium a helyzetet és Magyarország magatartását figyelembe véve döntött a rendelkezésre álló eszközök felhasználásáról.

30

Az 1944–1949. között Csehszlovákiában az ország fasiszta erõktõl, intézményektõl való megtisztulásra törekedve, a háborús bûnösöket megbüntetni kívánva, a politikai erõk a német és a magyar kisebbség felszámolására is elérkezettnek látták az idõt. Ennek érdekében a két kisebbséget kollektív bûnösként kezelték és a jogalkotásban pedig egyértelmûen az etnikai diszkrimináció elemeit érvényesítették. Ez az etnikai megkülönböztetés érvényesült a földreformmal, az állampolgársággal, a belsõ telepítésekkel, a kényszer- és közmunkával, a nép- és nemzeti bírósággal kapcsolatosan a köztársasági elnöki dekrétumokban, az azokat kiegészítõ, módosító törvényekben és rendeletekben. Mindezeknek az etnikai, etnopolitikai célokat (is) szem elõtt tartó, s a két kisebbség szempontjából egyértelmûen jogfosztónak bizonyult jogszabályoknak az elsõdleges célja a két kisebbség teljes felszámolása: elüldözése, kitelepítése, az ország területén maradók teljes asszimilációja volt. Mindezt a korabeli cseh és szlovák politikát irányító pártok, kormányok vezetõi nem is titkolták, hiszen meg voltak gyõzõdve eljárásuk jogosultságáról és helyességérõl. A világháború éveiben a Cseh–Morva Protektorátus területén a német megszállás, valamint részben – a német terrorral nem összehasonlítható módon – az elsõ bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt délszlovákiai területeken elszenvedett nemzeti sérelmek miatt, valamint a kisebbségi kérdés müncheni szerzõdésben és a bécsi döntésben rögzítet területi megoldásai miatt a csehszlovák, cseh és szlovák politika egyszer s mindenkorra számûzni kívánta a kisebbségi jogokat a közép-európai térségbõl. A csehszlovákiai magyarok ügyét a gyõztes nagyhatalmak közül az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – a fentebb vázolt különbségek és saját nagyhatalmi érdekeik miatt hajlandónak bizonyult támogatni, megakadályozva ezzel a németekével azonos teljes kitelepítést. A szlovákiai magyarok második világháború utáni jogfosztása, a kárpótlás kérdése alapvetõen ezen a ponton válik külön a szudétanémet kisebbség pozíciójától. Az által, hogy a szlovákiai magyarok nagy többsége szülõföldjén maradt, s 1948–1949 folyamán visszakapta állampolgárságát, az állampolgári jogegyenlõség elve alapján joggal tarthat igényt arra, hogy a korabeli diszkriminatív elvek és jogszabályok teljes körû felülvizsgálásával minden szlovákiai magyart és Szlovákia területén vagyoni igénnyel jogosan fellépõ személyt teljes egészében kárpótolnak az õket ért jogtalanságért, jog- és vagyonvesztésért. Az úgynevezett Beneš-dekrétumok és a hozzájuk kötõdõ többi jogfosztó 1944–1949. évi törvény, rendelet érvényességérõl, hatályosságáról szóló jogi vitáknak három tanulságát érdemes ennek a kötetnek a bevezetõjében hangsúlyoznunk. Minden törvény addig tekinthetõ jogformáló, jogi viszonyokat teremtõ jogszabálynak, ameddig arra való hivatkozással vitás esetekben a peres felek közül az egyik fél a másikkal szemben érvényesíteni tudja igényét. Lehet, hogy a dekrétumok és a többi rendelet alapján már évek, évtizedek óta nem kobozták el csehországi vagy szlovákiai német és magyar tulajdonosok vagyonát, de az is tény, hogy az 1945–1948 között, bizonyíthatóan csak etnikai alapon elkobzott vagyontárgyak jelentõs részét máig nem szolgáltatták vissza az eredeti tulajdonosuknak. Hatvan év, két-három nemzedék távlatában méltányos megegyezésekre csakis az érintett és érdekelt felek kölcsönösen belátó és megbocsátó magatartása biztosíthat megfelelõ hátteret és fedezetet. Az 1997. évi csehszlovák–német közös nyilatkozatban például a két fél közösen ítélte el a kollektív bûn elvének érvényesítését a korabeli csehszlovák jogszabályokban. Hasonlóképpen járt el a Szlovák Nemzeti Tanács 1991. évi nyilatkozatában a szlovákiai németek kitelepítésével kapcsolatosan. A szlovákiai magyarokkal kapcsolatosan mindeddig elmaradt hivatalos szlovák nyilatkozat, illetve az ugyancsak hiányzó szlovák–magyar közös nyilatkozat vélhetõen ugyanerre kellene, hogy helyezze a hangsúlyt. Erre szolgált jó példával a szlovákiai magyar szervezetek 2005.

31

áprilisi Komáromi nyilatkozata, amely a kassai kormányprogram elfogadásának 60. évfordulóján a szlovákiai magyar közösség történeti rehabilitációs igényének adott hangot, megfontolt és méltányos kárpótlási javaslatok megfogalmazásával.93 A történelmet mindazonáltal nem lehet egyszerûen a bûn és bûnbocsánat, károkozás és kárpótlás logikájára egyszerûsíteni. Érdekek és függõségek, programok és ambíciók, nemzeti önzés és nagyhatalmi erõviszonyok, globális, regionális és lokális játszmák tétjei, céljai keverednek egymással nehezen szétválasztható egységbe. A kötetben közreadott dokumentumok alapján mindenesetre képet nyerhetünk arról, hogy a második világháborút követõ években – amikor Európa nyugati felén olyan fejlõdés alapjait rakták le, amely az ott élõ közösségek számára demokratikus fejlõdési feltételeket teremtett – miként lehetett Közép-Európában a nemzeti radikalizmus, nacionalizmus eszközeivel nehéz csapdahelyzeteket teremteni. A többi kelet- és közép-európai nemzetállamhoz hasonlóan Csehszlovákiában, illetve 1993 óta Csehországban és Szlovákiában ez a csapdahelyzet – amikor a történelem órájának visszaállítására már nincs lehetõség, a jogtalanságok súlya viszont hatvan évvel is konfliktusokat gerjeszt – nemcsak az érintett két kisebbség, hanem a két többségi nemzet egészére nézve máig megoldatlan morális, jogi és politikai kérdések tömegét. Ezek feldolgozását kívánja szolgálni ez a kötet.

93

KOMÁROMI NYILATKOZAT:2005

32

LAKOSSÁGCSERE ÉS RESZLOVAKIZÁCIÓ POPÉLY ÁRPÁD A II. világháború végén felújított Csehszlovákia vezető politikusai a csehszlovák állam 1938–39. évi felbomlásáért felelőssé tett német és magyar kisebbség kollektív bűnössége ürügyén célul tűzték ki e nem szláv kisebbségek felelősségre vonását és kitelepítését, s az ország szláv nemzetállammá alakítását. Mivel azonban Csehszlovákia a felvidéki magyarság egyoldalú kitelepítéséhez sem a háború alatt, sem pedig a potsdami konferencián nem kapta meg a győztes nagyhatalmak jóváhagyását, s azok „csupán“ a német kisebbség kitelepítését engedélyezték, Csehszlovákia számára a Magyarországra rákényszerített lakosságcsere, valamint az ún. reszlovakizáció vált azzá az eszközzé, amellyel igyekezett elérni az ország „magyartalanítását“. A lakosságcsere és a reszlovakizáció történeti hátteréről már bőséges szakirodalommal rendelkezünk,i tanulmányomban ezért elsősorban e két esemény talán kevésbé ismert, régiónként eltérő területi vetületét, valamint etnikai következményeit, vagyis a felvidéki magyar nyelvterület etnikai összetételének átalakulására gyakorolt hatását szeretném ismertetni. A lakosságcsere A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár 1946. február 27-én írta alá Budapesten. Tartalmából nyilvánvaló, hogy nem két azonos helyzetben lévő állam, hanem a háborús győztesek közé sorolt Csehszlovákia és a legyőzött Magyarország megállapodása volt. V. cikke értelmében ugyanis Csehszlovákia annyi felvidéki magyart telepíthetett át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák (és cseh) önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre, VIII. cikke pedig ráadásul lehetővé tette, hogy Csehszlovákia paritáson felül áttelepíthesse a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat is.ii Az egyezmény értelmében megalakult Csehszlovák Áttelepítési Bizottság 6 héten át propagálhatta a magyarországi szlovákok körében az áttelepülés gondolatát, s 3 hónap állt rendelkezésére az áttelepülni kívánók jelentkezésének összegyűjtésére. A határidő lejártáig, vagyis 1946. május 27-ig 90 090 magyarországi szlovák jelentkezését sikerült összegyűjteni. Mivel indokolt esetben a jelentkezési határidőt egy hónappal meg lehetett hosszabbítani, a névjegyzékbe felvettek száma 1946. június 27-én elérte a 97 610 főt. A későbbi visszajelentkezések, ill. a jegyzék pontosítása után 1947 februárjában az áttelepülni szándékozó magyarországi szlovákok végleges száma szlovák források szerint 95 421, magyar források szerint 95 724 volt.iii A Csehszlovákiából kitelepítendő magyarok kiválasztását, ill. általában a telepítéseket (cseh)szlovák részről a Szlovák Telepítési Hivatal (SZTH) irányította. Munkatársai

KÖZLEMÉNYEK

469

hónapokon keresztül dolgoztak az áttelepítendő személyek és az érintett községek kiválasztásán. Ján Čech, az SZTH elnöke a Szlovák Nemzeti Tanács 1946. március 18-i ülésén ismertette a hivatal ezzel kapcsolatos elképzeléseit. Hangsúlyozta, hogy a Magyarországra áttelepítendő magyarok kiválasztásánál elsősorban a vagyoni, politikai, területi és etnikai kritériumokat kell figyelembe venni, miközben a fő cél „a magyar etnikum három vagy négy részre való feldarabolása lesz“, ami elsősorban a kisalföldi, vagyis a Komáromi, Párkányi, Zselizi és Ipolysági járások magyar lakosságának kitelepítésével fog járni. Azt is leszögezte, hogy a lakosságcsere keretében mindenekelőtt a szlovákiai magyarság vagyonosabb rétegeit, vagyis a városi polgárságot és a módosabb földműveseket, valamint az értelmiséget telepítenék át Magyarországra.iv A Szlovák Telepítési Hivatal 1946 májusára készítette el a kitelepítésre jelölt régiók és községek listáját is tartalmazó ún. eszmei tervvázlatát. A 312 községet felsoroló jegyzékből kitűnik, hogy a Szlovák Telepítési Hivatal – a Čech elnök által közöltekkel összhangban – a dél-szlovákiai magyar területsáv minél hatékonyabb elszlovákosítása céljából egész összefüggő régiók kitelepítésével számolt oly módon, hogy ezáltal minél több részre tördelje a Pozsony és Nagykapos között gyakorlatilag összefüggő, s csupán Kassa alatt megszakadó magyar etnikai sávot. Kiemelten kezelte ilyen szempontból a határ menti térségeket, amelyeket szinte kivétel nélkül kitelepítésre jelölt, s ahol egy hol összeszűkülő, hol kiszélesedő, 5-30 km mélységű „magyartalanított“ övezetet kívánt létrehozni. A legnagyobb figyelmet a Pozsony és Ipolyság közötti színtiszta magyar területsávra fordították: itt található a kitelepítésre jelölt községek mintegy kétharmada. A korábban német és magyar jellegű Pozsony szlovákká válásának bebiztosítása céljából kitelepítésre jelölték a várost kelet felől a magyar nyelvterülettel összekötő valamennyi települést, Szenc és Somorja városokat is beleértve. A legnagyobb alapossággal a Csallóköz magyarságának szétdarabolását készítették elő. Úgynevezett szlovák etnikai folyosókkal (korridorokkal) kötötték volna össze a Somorja és Dunaszerdahely, a Dunaszerdahely és Nagymegyer, a Nagymegyer és Komárom, valamint a Komárom és Gúta közötti területet, s így a színtiszta magyar Csallóközben a magyar lakosság három kisebb nyelvszigetre szorult volna vissza. A Csallóköztől északra elterülő Mátyusföldön kitelepítették volna a Galánta és Komárom közötti területet, ahol így egy, a magyar nyelvterületet kettévágó szlovák beékelődés jöhetett volna létre. Ugyancsak ki kellett volna telepíteni a Garam völgyének magyar lakosságát, ahol a Léva és a magyar határon fekvő Párkány közötti terület kitelepítése szintén a magyar etnikai tömb kettévágását célozta volna. Az SZTH jóval kisebb figyelmet tulajdonított a zoboralji nyelvszigeten élő magyarságnak, amelyet az egy tömbben élőknél asszimilációra alkalmasabbnak tartott, s így kitelepítésével sem számolt, valamint az Ipolyságtól keletre egyre elvékonyodó magyar területsávnak. A délnyugat-szlovákiai nagy magyar etnikai tömbön kívül a kitelepítés elsősorban Ipolyságra és a várost övező több magyar falu lakosságára, a Fülek és Tornalja közötti gömöri határ menti magyar falvakra, Kelet-Szlovákiában pedig a Szepsi alatti határ menti településekre és a színtiszta magyar Bodrogközre várt volna.v Csehszlovákiának a lakosságcsere-egyezmény értelmében 6 hónap állt rendelkezésére az áttelepítendő magyarok kiválasztására. A csehszlovák kormány 1946. augusztus 26-án nyújtotta át a magyar kormánynak azoknak a magyaroknak a jegyzékét, akiket a paritásos csere keretében, vagy pedig a paritáson felül „háborús bűnösként“ át kívánt telepíteni Magyarországra.

470

KÖZLEMÉNYEK

Az egyezmény V. cikke alapján a paritásos csere keretében kitelepítésre jelöltek száma 106 398, a VIII. cikk alapján „háborús bűnösként“ áttelepítendőké pedig családtagokkal együtt 75 114 volt; Csehszlovákia tehát a lakosságcsere-egyezmény hatályán belül összességében 181 512 felvidéki magyart, az 1930-ban csehszlovák állampolgársággal rendelkező szlovákiai magyarok 31,7%-át szerette volna áttelepíteni Magyarországra.vi A 28 magyarlakta dél-szlovákiai járás, valamint a két nagyváros (Pozsony és Kassa) kimutatásából kitűnik, hogy a Szlovák Telepítési Hivatal – noha a paritásos csere által érintett járások körét május óta kibővítette – a lakosságcserével továbbra is elsősorban a délnyugat-szlovákiai magyar etnikai tömb etnikai összetételét igyekezett megváltoztatni. A kitelepítés leginkább a Komáromi járást sújtotta volna, amelyből a magyar lakosság 55,3%-ának (29 387 fő) kitelepítését tervezték. Az Ógyallai járásból a tervek szerint a magyarság 44,6%-át (16 484 fő), a Zseliziből 44,1%-át (10 653 fő), a Dunaszerdahelyiből 43,0%-át (16 805 fő), az Ipolyságiból 37,8%-át (6420 fő), a Párkányiból 36,4%-át (14 405 fő), a Lévaiból 32,6%-át (3979 fő), a Somorjaiból 31,9%-át (8623 fő), a Vágsellyeiből 29,9%-át (8506 fő), a Galántaiból pedig 27,0%-át (11 209 fő) telepítették volna át Magyarországra. Ennél jóval alacsonyabb volt a magyar nyelvterület középső és keleti szakaszán elhelyezkedő járásokból kitelepítésre jelöltek száma és aránya, amelyekből általában legfeljebb a magyar lakosság egynegyedét-egyharmadát jelölték ki áttelepítésre: a Losonci járásból pl. 30,4%-át (5655 fő), a Tornaljaiból 29,7%-át (5265 fő), a Rozsnyóiból 29,2%-át (4308 fő), a Rimaszombatiból 28,3%-át (1777 fő), a Kassai járásból és Kassa városából pedig együttesen 34,8%-át (5237 fő) (1. táblázat). A Szlovák Telepítési Hivatal elképzelései szerint a népcserének már 1946 szeptemberében meg kellett volna kezdődnie, a lakosságcsere-egyezmény számos vitás, s a csehszlovák fél által önkényesen kezelt rendelkezése, különösen pedig a felvidéki magyarság tömegeinek vád alá helyezése, háborús bűnössé nyilvánítása s paritáson felüli besorolása az áttelepítendők közé azonban azt eredményezte, hogy a magyar kormány nem járult hozzá a lakosságcsere megindításához. Ezt követően Csehszlovákia számára a magyar kisebbségnek a közmunkarendelet ürügye alatt végrehajtott országon belüli széttelepítése, vagyis csehországi deportálása vált azzá a zsaroló eszközzé, amellyel sikerült rákényszerítenie Magyarországot a lakosságcsere megkezdésére. A végül 1947. április 11-én meginduló népcsere, kisebb-nagyobb megszakításokkal, 1948 decemberéig tartott. A Szlovák Telepítési Hivatal 1949-ben készült zárójelentése szerint a lakosságcsere keretén belül összesen 55 487 magyart telepítettek át Magyarországra. Rajtuk kívül további 34 173 az egyezmény hatályán kívül távozott, Csehszlovákiából tehát összesen 89 660 magyart telepítettek át, ill. települt át önként vagy kényszerűségből Magyarországra.vii Az SZTH zárójelentésében foglaltakat mintegy megerősítik az 1949. évi magyarországi népszámlálás eredményei is, amelyek szerint 1949-ben 90 668 olyan személy élt Magyarországon, akinek 1938. március 1-je előtt Csehszlovákia területén volt a lakóhelye.viii A Magyarországra áttelepített magyarok járásokra és községekre lebontott – 1948 októberében, tehát két hónappal a lakosságcsere befejezése előtt készült – kimutatása szerint a lakosságcsere, még ha nem is sikerült a csehszlovák fél által tervezett mértékben megvalósítani (többek között nem került sor a „háborús bűnösök“ tervezett nagy-

KÖZLEMÉNYEK

471

méretű áttelepítésére), az eredeti elképzelésekkel összhangban elsősorban a Pozsony és Ipolyság közötti, nyugati nagy magyar etnikai tömböt érintette. Természetesen ezen belül még az egyes járások, régiók között is jelentős eltérések mutatkoznak. A lakosságcsere a legnagyobb mértékben a mátyusföldi és a Garam menti járásokat sújtotta. Az Ógyallai járásból a magyar lakosság 18,21%-át (6729 fő), a Galántaiéból 18,06%-át (7492 fő), a Vágsellyeiből 16,49%-át (4690 fő), az Érsekújváriból 12,85%-át (2523 fő), a Lévaiból 17,17%-át (2094 fő), a Zseliziből pedig 18,89%-át (4566 fő) telepítették át Magyarországra. A magyar lakosságának 18,89%-át elveszítő Zselizi járás ezzel a magas részaránnyal az első a lakosságcsere által érintett járások listáján. Az előző két régiónál valamelyest kisebb mértékben sújtotta a lakosságcsere a csallóközi járásokat: a Somorjai járásból a magyarok 12,68%-át (3430 fő), a Komáromiból 11,80%-át (6275 fő), a Dunaszerdahelyiből pedig 4,25%-át (1662 fő) telepítették át Magyarországra (2. táblázat). Egyes községeket a kitelepítések különösen érzékenyen érintettek, s magyar lakosságukat valósággal megtizedelték. Összesen 22 olyan település található Szlovákiában, amely a lakosságcsere következtében magyar lakosságának több mint egyharmadát elveszítette, közülük 7 településen a helyi magyarság több mint fele esett a kitelepítés áldozatául. A 7 község közül kettő található a Csallóközben (Nagypaka – 67,77%, Szemet – 56,69%), kettő a Mátyusföldön (Naszvad – 55,35%, Tósnyárasd – 50,25%), ugyancsak kettő a Garam mentén (Alsószecse – 57,08%, Kisóvár – 56,66%), egy pedig Kelet-Szlovákiában, Kassától délre (Perény – 57,34%). Szám szerint a legtöbb személyt – néhány város mellett – általában a mátyusföldi nagyközségekből telepítettek ki. 500-nál több magyar lakosát összesen 24 település veszítette el: Naszvadról pl. 2565, Gútáról 2062, Komáromból 1774, Negyedről 1539, Érsekújvárból 1326, Felsőszeliből 1169, Vágfarkasdról 1129, Pozsonyból 1045, Udvardról 915, Perbetéről 822, Nagysallóból 801, Nagyfödémesről 789, Peredről 776, Alsószeliből 771, Komáromszentpéterről 713, Deákiból 692, Szencről 630, Diószegről 615, Szimőből 599, Jókáról 556, Taksonyfalvából 554, Tardoskeddről 549, Nagypakából 530, a kelet-szlovákiai Perényből pedig 527 magyart telepítettek át Magyarországra. A községsoros adatok tanúsága szerint a telepítési szervek a magyar etnikai sávot a lakosságcsere segítségével két helyen próbálták meg ékszerűen kettévágni. Az egyik ilyen terület a Mátyusföldnek egyrészt a Diószeg – Galánta – Vágsellye – Érsekújvár – Komárom városok, másrészt pedig a Kis-Duna által határolt, s néhány kelet-csallóközi települést is magában foglaló szakasza volt. A kitelepítés itt a szlovák-magyar nyelvhatár dél felé tolását célozta oly módon, hogy a szlovák etnikai terület déli határa a KisDuna legyen, az Érsekújvár és Komárom közötti térségben pedig a 18. században létrejött nagysurányi szlovák etnikai félsziget déli meghosszabbításával ékszerűen kettévágja a magyar nyelvterületet. A kitelepítések által hatványozottabban érintett másik régió a Garam mente Mohi – Csata – Hontfüzesgyarmat háromszög által határolt térsége volt, ahol ugyancsak ékszerű kitelepítés zajlott, s amint később bebizonyosodott, a lakosságcsere leginkább e térségben teljesítette küldetését, az etnikai arányok megváltoztatását. Mivel a Csallóközben a lakosságcsere később vette kezdetét, a színtiszta magyar terület szétdarabolására és a tervezett szlovák etnikai folyosók létrehozására a népcsere idő előtti befejezése miatt már nem kerülhetett sor. Ennek ellenére, töredékesen bár, de még itt is érvényesültek a Szlovák Telepítési Hivatal eszmei tervvázlatában kifejtett

472

KÖZLEMÉNYEK

telepítési irányelvek, vagyis a lakosságcsere a Csallóközben elsősorban a Pozsony keleti előterében fekvő Somorja környéki településeket érintette. A Szlovák Telepítési Hivatal által megfogalmazott kitelepítési tervezetet a magyar nyelvterület Ipolyságtól keletre fekvő részén még kevésbé sikerült megvalósítani. A lakosságcsere e térségek magyar településeinek jelentős részét nem is érintette, s 14, többségében Rimaszombat (pl. Mezőtelkes – 30,89%) és Tornalja (pl. Oldalfala – 31,49%, Gömörpanyit – 24,33%) környéki község, valamint Perény (57,34%) és Bodrogszög (20,62%) kivételével a csere által érintett községekben sem haladta meg a kitelepítettek aránya a magyar lakosság 10%-át. Általános gyakorlat volt ugyanakkor az is, hogy egy-két ritka kivételtől eltekintve még a lakosságcsere által leginkább érintett térségekben sem folyt kitelepítés (vagy csupán nagyon kis méretű) a szlovák többségű, vagy magyar többségű, de erősen vegyes lakosságú, ill. részben 18. századi szlovák telepítésű községekből (pl. Ógyalla, Újgyalla, Málas, Barsendréd, Barsbaracska, Zsemlér, Tornóc, Vágsellye), ill. a két világháború között szlovákokkal kolonizált településekről (pl. Macháza, Nagymagyar, Lég, Tonkháza, Előpatony, Balázsfa, Ekel, Barsbese), mivel a már amúgy is jelentős számú szlovák lakosság jelenléte miatt ezek elszlovákosításához nem tartották szükségesnek a magyar lakosság kitelepítését.ix A Szlovák Telepítési Hivatal már említett 1949. évi zárójelentése szerint Magyarországról a lakosságcsere keretén belül 59 774 szlovák települt át Csehszlovákiába. Rajtuk kívül további 13 449 az egyezmény hatályán kívül települt át, a Magyarországról Csehszlovákiába áttelepült szlovákok száma tehát összesen 73 273.x A Dél-Szlovákiában letelepített magyarországi szlovákok járási és községsoros kimutatása szerint a csere keretén belül áttelepültek közül 25 járás 189 községében összesen 40 035 személyt helyeztek el. A lakosságcsere jellegéből és céljából adódóan az áttelepült szlovákokat elsősorban a Magyarországra áttelepített magyarok helyére telepítették, vagyis a Mátyusföldre, a Garam mentére, valamint a Pozsony keleti előterében fekvő Somorja környéki csallóközi településekre. A Galántai járásba pl. 6277, a Komáromiba 5285, a Zselizibe 4405, az Ógyallaiba 4372, a Vágsellyeibe 4189, Pozsonyba 2694, a Somorjai járásba 2254, a Lévaiba 2117, az Érsekújváriba pedig 2063 magyarországi szlovák települt. A közép-, ill. kelet-szlovákiai magyarlakta járások közül egyedül a Tornaljai járásban haladta meg a betelepült magyarországi szlovákok száma az ezer főt (1005) (3. táblázat). A települési bontású adatok szerint ezernél több magyarországi szlovák összesen 7 községbe települt: Pozsonyba 2694, Komáromba 2107, a mátyusföldi Negyedbe 1828, a csallóközi Gútába 1781, az ugyancsak mátyusföldi Naszvadra 1430, Érsekújvárba 1283, a Garam menti Nagysallóba pedig 1018. Az 500-nál több magyarországi szlovákot befogadó községek száma 12: Felsőszeli – 995, Pered – 833, Vágfarkasd – 810, Diószeg – 806, Udvard – 623, Szenc – 614, Alsószeli – 552, Kassa – 532, Hontfüzesgyarmat – 529, Perbete – 523, Nagypaka – 508, Léva – 507.xi A reszlovakizáció A lakosságcserével párhuzamosan a felvidéki magyarság számának csökkentését célozta az ún. reszlovakizációs, vagyis „visszaszlovákosítási” kampány is. A reszlovakizáció hivatalosan abból a feltevésből indult ki, hogy a Szlovákiában élő ma-

KÖZLEMÉNYEK

473

gyarság nagy része az elmúlt évszázadokban, különösen pedig a 19. sz.-ban elmagyarosított vagy elmagyarosodott szlovák, akiknek a reszlovakizáció útján lehetőséget adnak arra, hogy visszatérjenek „eredeti” szlovák nemzetiségükhöz. A reszlovakizáció demográfiai indoklását Ján Svetoň statisztikus, az Állami Tervés Statisztikai Hivatal vezető munkatársa dolgozta ki. A szlovákok számát a 18. század elején 750 000-re becsülő Svetoň szerint évi 1%-os természetes szaporulattal számolva a szlovákok számának 73 évenként meg kellett volna duplázódnia, s a 19. század végére el kellett volna érnie a 6 milliót, a szlovák nemzet addigi töretlen fejlődését azonban a 19. század közepétől kezdődően erősen megzavarta a magyarosítás. Abból kiindulva, hogy Szlovákiában nem egész 3 millió szlovák él, 600 ezer az európai országokban szóródott szét, 1,4 millió pedig a tengerentúlra távozott, arra a következtetésre jutott, hogy az általa feltételezett 6 millióból egymillió hiányzik. Svetoň szerint e hiány nagyobbik részével a szlovák nemzet a magyarok számának növekedéséhez járult hozzá. A magyarosítás bizonyítékát látta abban is, hogy az 1921. évi csehszlovák népszámlálás során „200 000 felületesen elmagyarosodott szlovák azonnal visszatért saját nemzetiségéhez”, majd 1930-ig újabb 50–60 ezer. A disszimilációs folyamat azonban szerinte ezzel még mindig nem fejeződött be, s az 1930-ban magukat magyarnak vallók között még 200–250 ezerre tehető az elmagyarosodott szlovákok száma, mivel Csehszlovákia alig több mint egy évtizedes fennállása kevés volt ahhoz, hogy a lakosság tudatosítsa nemzetiségi hovatartozását. Mindezeket figyelembe véve elemzése végén 200-250 ezer, magát 1930-ban magyarnak valló személy reszlovakizálását javasolta.xii Bár a reszlovakizáció lehetőségét a szlovák politikai vezetés már 1945 első hónapjaiban körvonalazta, gyakorlati megvalósítása csak 1946 tavaszán kezdődött meg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Csehszlovákia nem kap nagyhatalmi jóváhagyást a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésére, Magyarország pedig nem vállalja 200 000 felvidéki magyarnak a paritásos lakosságcserén felüli egyoldalú átvételét. Ráadásul közeledett a párizsi békekonferencia, a reszlovakizáció eredményeit pedig Csehszlovákia érvként kívánta felhasználni annak dokumentálására, hogy az országban a lakosságcsere és a reszlovakizáció után nem marad több 200 000 magyarnál, s így kedvezőbb kiindulási pozíciót kívánt biztosítani az egyoldalú kitelepítésük jóváhagyására benyújtott javaslata számára. A reszlovakizáció irányítása céljából létrehozott Központi Reszlovakizációs Bizottság nem készített ugyan saját tervezetet a reszlovakizálandó személyek számáról, ill. a reszlovakizálandó községekről, az akcióban tevékenyen résztvevő Szlovák Liga nevű társadalmi szervezet és a Szlovák Telepítési Hivatal azonban kidolgozta, és a rendelkezésére bocsátotta az ezzel kapcsolatos elképzeléseit. Mivel a reszlovakizációt mindkét szervezet elsősorban saját céljainak és küldetésének rendelte alá, az általuk kidolgozott tervezetek nem csak különböztek egymástól, hanem gyakran merőben ellentétes elképzeléseket tartalmaztak. Amíg az elsősorban a magyar lakosság kitelepítésével, ill. a szlovákok letelepítésével megbízott Szlovák Telepítési Hivatal tervezetében az ún. területi elv dominált, addig a Szlovák Liga, amely küldetése a magyar etnikai területen élő szlovákokról való gondoskodás, ill. az „elmagyarosodott” személyek „visszaszlovákosítása” volt, az ún. etnikai elvet helyezte előtérbe. A Szlovák Liga nagy pontossággal elkészített tervezete tartalmazta a reszlovakizálandó járások és községek római katolikus, evangélikus és református, a keleti járásokban pedig görögkatolikus lakosságának a számát is, a Szlovák Liga ugyan-

474

KÖZLEMÉNYEK

is a reszlovakizálandó személyek kiválasztásánál figyelembe vette a népesség vallási megoszlását, miközben elszlovákosításra alkalmasabbnak, tehát reszlovakizálandónak vélte a római és görögkatolikus, valamint az evangélikus lakosságot, mint a reformátusokat. A Liga az egyes községekhez részletes mellékletet is csatolt, amelyben megindokolta reszlovakizálásuk szükségességét. Az egyes települések szlovák múltját az 1773-as Lexicon locorum, valamint a 18–19. századi demográfusok valamelyikének adatai mellett leginkább a szlovák (szláv) eredetű helynevekkel, a lakosság római katolikus, evangélikus vagy görög katolikus vallásával, ill. szláv családneveivel vélte bizonyítani, miközben szlovák eredetűnek tekintett minden olyan települést, amelyet a 18. század óta akárcsak egy forrás is szlováknak vagy szlovák lakossággal is rendelkezőnek említett. A Szlovák Ligának ilyen eljárással 25 dél-szlovákiai járás 302 községében összesen 177 078 „elmagyarosított”, tehát reszlovakizálandó személyt sikerült kimutatnia. A tervezet nem számolt a színtiszta magyar lakosságú Csallóköz magyarságának reszlovakizálásával, ahol a jelek szerint még a Szlovák Liga sem tudott egyetlen szlovák eredetű, „elmagyarosodott” községet felfedezni.xiii A Szlovák Telepítési Hivatal a Szlovák Ligával ellentétben egyáltalán nem vette figyelembe a népesség esetleges szlovák származását, s tervezetében már egyértelműen a területi elv dominált, vagyis olyan stratégiailag fontosnak ítélt régiókat és településeket kívánt reszlovakizálni, amelyek szlovákká válását elengedhetetlennek tartotta DélSzlovákia sikeres elszlovákosításához. A kitelepítésre jelölt községeket tartalmazó jegyzékéhez hasonlóan a legnagyobb hangsúlyt ezúttal is a Pozsony és Ipolyság közötti területsávra helyezte, ahol a Szlovák Ligával ellentétben reszlovakizálni kívánta a Csallóköz településeinek jelentős részét is. Egyáltalán nem számolt ugyanakkor a reszlovakizáció kiterjesztésével pl. az 1938as 1. bécsi döntés során megvont határtól északra fekvő zoboralji magyar nyelvszigetre, s jóval kisebb figyelmet szentelt az Ipolyságtól keletre fekvő területsávnak is, ahol jobbára csupán a városok (Losonc, Rimaszombat, Tornalja, Rozsnyó, Szepsi, Kassa, Királyhelmec, Nagykapos), s az azokat körülvevő, ill. a magyar határral összekötő magyar falvak reszlovakizálásával számolt. Az SZTH 23 dél-szlovákiai járásban öszszességében 283 település magyar lakosságát kívánta reszlovakizálni.xiv Az 1946. június 17-e és július 1-je közötti reszlovakizációs kampány eredménye a reszlovakizáció szervezőinek legmerészebb számításait is felülmúlta. Nem csak a reszlovakizálni szándékozók száma haladta meg jócskán a Szlovák Liga által javasolt 177 078-at, valamint a Ján Svetoň által javasolt 200–250 ezret, hanem szép számmal érkeztek reszlovakizációs kérvények az ország olyan részeiből, településeiről is, amelyek reszlovakizálásával sem a Szlovák Liga, sem pedig a Szlovák Telepítési Hivatal nem számolt, s így az akció négy északkelet-szlovákiai járás (Szepesófalui, Sztropkói, Vízközi, Mezőlaborci) kivételével gyakorlatilag egész Szlovákiára kiterjedt. Az 1946. július 25-i zárójelentés szerint Szlovákiában összesen 352 038 személy kérte szlovákká minősítését, ebből 342 942 Dél-Szlovákia 28 magyarlakta járásában és 2 nagyvárosában (Pozsony, Kassa), 9906 pedig az ország többi járásából.xv A számadatok tanúsága szerint a szlovákiai magyarság jelentős része, az 1930-ban csehszlovák állampolgársággal rendelkezők mintegy 62%-a eleget tett a reszlovakizációs felhívásnak. A reszlovakizáltak túlnyomó többségéről ugyanakkor elmondható, hogy nem vélt vagy valós szlovák származása miatt, hanem egyértelműen az üldöztetések alóli mentesülése reményében kérte „visszaszlovákosítását“. Hiszen a

KÖZLEMÉNYEK

475

reszlovakizáció szervezői sem titkolták, hogy aki hajlandó szlováknak vallani magát, az visszakapja csehszlovák állampolgárságát, mentesül a vagyonelkobzás, az át- és széttelepítés alól, ám annak, aki kitart magyar nemzetisége mellett, továbbra is vállalnia kell a hátrányos megkülönböztetést. Ennek a nyílt nyomásnak tulajdonítható, hogy az akció a dél-szlovákiai járásokban a Szlovák Telepítési Hivatal által reszlovakizálni szándékozott 283 községgel, s a Szlovák Liga által reszlovakizálandónak tekintett 302 községgel szemben összesen 830 településen talált visszhangra. Régiónként rendkívül eltérő volt ugyanakkor a reszlovakizáció fogadtatása. Nagy általánosságban elmondható, hogy elsősorban a városokban, szórványban és a vegyes etnikumú, ill. nyelvhatár menti falvakban élő magyarok kérték „visszaszlovákosításukat“, ezzel szemben viszont az akció a zárt magyar etnikai területen belül jóval nagyobb ellenállásba ütközött. Amíg a 2,61%-nyi magyar lakossággal rendelkező Pozsonyi járásban, a 7,45%-ban magyar Tőketerebesiben, a 9,41%-ban magyar Nagyrőceiben, a 16,41%-ban magyar Kassa városában vagy a 25,67%-ban magyar Verebélyi járásban pl. a teljes magyar lakosság reszlovakizált, addig a 86,68%-ban magyar Dunaszerdahelyi járás magyar lakosságának csupán 13,30%-a, a 80,36%-ban magyar Komáromiénak 15,34%-a, a 75,75%-ban magyar Somorjaiénak 31,31%-a, a 74,52%-ban magyar Felediének pedig 16,42%-a. Több járás példája azonban ellentmond az előbbi megállapításnak. Mert amíg a 76,17%-ban magyar Királyhelmeci, s a szintén magyar töbségű, 53,36%-ban magyar Szepsi járás teljes magyar lakossága, a 70,43%-ban magyar Ipolysági járás magyar lakosságának 95,68%-a, a 79,63%-ban magyar Párkényiénak pedig 63,80%-a reszlovakizált, addig a csupán 9,81%-nyi magyar lakossággal rendelkező Aranyosmaróti járásban csak a magyarok 20,33%-a, a 13,51%-ban magyar Rimaszombati járásban pedig 33,97%-axvi (4. táblázat). Az országos, ill. járási adatoknál természetesen jóval árnyaltabb következtetések levonására adnak lehetőséget a reszlovakizáltak községsoros kimutatásai, amelyek a 28 dél-szlovákiai magyarlakta járásból, valamint Pozsonyból és Kassáról állnak rendelkezésünkre. A településszintű kimutatások tanúsága szerint a reszlovakizáció két egymástól meglehetősen távol eső régióban, a Csallóközben és Gömörben ütközött a legnagyobb ellenállásba, de gyakran egy-egy régión belül is rendkívül eltérő volt a fogadtatása. A Csallóköz színtiszta magyar településein a magyar lakosságnak általában legfeljebb 15–20%-a reszlovakizált, a Csallóköz központi részét magában foglaló Dunaszerdahelyi járás falvainak többségében a reszlovakizáltak aránya azonban még a 10%-ot sem érte el (pl. Szap – 0,61%, Dunakisfalud – 1,29%, Bögellő – 2,77%, Nagymad – 2,94%, Felsővámos – 4,35%) Némileg magasabb volt a reszlovakizáltak aránya a Felső-Csallóközben, a Somorjai járásban, de általában itt sem haladta meg a 20–25%-ot. Kivételt elsősorban az a négy német-magyar vegyes lakosságú község képezett, amelyek közül Misérden és Torcson a reszlovakizáltak száma meghaladta a magyar lakosságét, Dénesden a magyarok 87,89%-a, Dunahidason pedig 89,74%-a reszlovakizált. Ezen kívül viszonylag többen reszlovakizáltak néhány Pozsonyhoz közeli magyarlakta településen (pl. Vereknyén a magyar lakosság 42,43%-a, Pozsonycsákányban 40,89%-a), valamint azoknak a csallóközi falvaknak a többségében, amelyeket már a két világháború között szlovák vagy cseh-morva telepesekkel kolonizáltak (pl.

476

KÖZLEMÉNYEK

Előpatony – 92,79%, Tonkháza – 73,89%, Balázsfa – 55,97%, Nagymagyar – 54,12%, Macháza – 54,00%, Úszor – 44,59%). A Csallóközhöz hasonlóan visszautasította a reszlovakizációt a Mátyusföld Csallóközhöz közel fekvő, valamint a Kisalföld Komáromtól keletre elterülő falvainak lakossága, Párkány felé haladva azonban – amelynek környéke pedig éppoly magyar jellegű, mint a Csallóköz – a reszlovakizáltak száma és aránya már rohamosan emelkedett, gyakran elérve a 100%-ot is. A másik nagy régió, amelyben a reszlovakizáció a csallóközihez hasonló ellenállásba ütközött, s amely falvaiban a reszlovakizáltak aránya általában nem haladta meg a magyar lakosság 20%-át, Gömörnek a nagyrészt a Feledi járáshoz tartozó délnyugati része volt. A járás 24 községében a reszlovakizáltak részaránya a 10%-ot sem érte el: Darnya lakosai közül pl. senki, Hanván és Magyarhegymegen a magyarok 1,69%-a, Guszonán 2,25%-a, Medveshidegkúton 2,47%-a, Mezőtelkesen 2,84%-a, Harmacon 2,99%-a, Nemesradnóton 3,59%-a reszlovakizált. A ritka kivételek közé itt az 1930-ban csupán relatív magyar többségűként kimutatott Korláti és a relatív szlovák többségű Bakti tartozott, amelyek teljes magyar lakossága reszlovakizált; a szlovák többségű Dúsa, ahol a magyarok 59,70%-a kérte „visszaszlovákosítását”, végül pedig a magyar többségű Gortvakisfalud, Szútor és Vecseklő, amelyekben a reszlovakizáltaknak a magyarokhoz viszonyított aránya 57,54; 56,39; ill. 74,73% volt, s ahol az általában teljes egészében reszlovakizált cigány lakosság növelte ilyen magasra az arányszámokat. Gömörnek a Tornaljai és Nagyrőcei járáshoz tartozó középső része már átmenetet képezett a reszlovakizációt szinte teljes mértékben elutasító Feledi járás, valamint a Rozsnyói és az attól keletebbre fekvő járások között, amelyek községeiben gyakran már a teljes magyar lakosság reszlovakizált. A reszlovakizáció eredményei is azt bizonyították, hogy a mindenkori államhatalomnak a vidéki lakosságnál jóval kiszolgáltatottabb, azonban gyakran valóban kétnyelvű, kettős identitású városi polgárság hajlamosabb a nemzetiségváltásra. Ugyanakkor a városok esetében is megfigyelhető bizonyos kettősség. Rimaszombat (40,41%) kivételével teljes egészében reszlovakizált a Nyitra – Érsekújvár – Párkány vonaltól keletre fekvő városok, ill. kisvárosok (Nyitra, Verebély, Érsekújvár, Párkány, Léva, Ipolyság, Losonc, Fülek, Tornalja, Rozsnyó, Jolsva, Szepsi, Kassa, Királyhelmec, Nagykapos) magyar lakossága, függetlenül attól, hogy az adott város a nyelvhatáron vagy a magyar nyelvterület belsejében fekszik-e. Ezzel szemben a csallóközi és mátyusföldi városok, valamint Pozsony magyarsága, bár szintén nagy arányban, de az előbbieknél jóval kisebb mértékben élt a reszlovakizáció lehetőségével: Komáromban a magyar lakosság 23,31%-a, Somorján 29,10%-a, Pozsonyban 65,07%-a, Galántán 79,86%-a, Szencen 83,94%-a, Vágsellyén pedig 94,50%-a reszlovakizált. A városi polgárság mellett nagy számban reszlovakizált egyes régiók falvainak ugyancsak kétnyelvű, kettős identitású, s általában kiforrott nemzettudattal sem rendelkező népessége, amely a magyar népszámlálásokkor egyre nagyobb arányban vallotta magát magyarnak, az 1921. és 1930. évi csehszlovák népszámlálások alkalmával azonban már túlnyomó részben szlovák, az 1941-es magyar népszámláláskor viszont ismét magyar nemzetiségűnek jelentkezett. Ez a jelenség legszembetűnőbben a Kassa környéki, valamint a Tőketerebes és Sátoraljaújhely közötti falvakban nyilvánult meg, ahol a reszlovakizáltak száma gyakran többszörösen meghaladta a magukat 1930-ban magyarnak vallókét.

KÖZLEMÉNYEK

477

Régiónként eltérő mértékben, de az átlagosnál nagyobb arányban reszlovakizált a magyar-szlovák nyelvhatáron, esetleg annak közelében fekvő, 1930-ban is magyar többségű vagy vegyes etnikai összetételű települések lakosságának nagy része is. Az egyetlen kivételt a gömöri nyelvhatár Osgyán és Deresk közötti szakasza képezte, ahol a nyelvhatár közelsége a reszlovakizáció során a legtöbb esetben nem éreztette hatását. Jelentős mértékben befolyásolta ugyanakkor a magyarság magatartását a Mátyusföld Szenc – Diószeg – Galánta – Vágsellye vonalon fekvő nyelvhatár menti, vagy ahhoz közeli településein (Dunaújfaluban, Dunasápon, Magyarbélen, Németbélen, Zonctoronyban, Hegysúron, Egyházfán, Nagyborsán, Dunajánosházán, Diószegen, Nemeskosúton, Vágán, Vághosszúfaluban, Vágvecsén és Királyiban a teljes magyar lakosság, Pozsonyboldogfán a magyarok 99,82%-a, Rétén 66,22%-a, Szencen 83,94%a, Nagyfödémesen 87,95%-a, Kismácsédon 77,62%-a, Galántán 79,86%-a, Vágkirályfán 54,32%-a, Tornócon 89,97%-a reszlovakizált); a Verebély és Léva közötti, szlovák nyelvszigetekkel, ill. szlovák-magyar kétnyelvű falvakkal szabdalt térség magyar településein (közülük Töhölben, Tilden és Csiffáron a teljes magyar lakosság, Kiskoszmályban 89,50%-uk, Újbarson 67,09%-uk, Felsőpélen 98,02%-uk, Barsbesén 87,02%-uk, Pozbán 80,24%-uk, Bajkán 66,41%-uk, Nagykálnán 55,85%-uk, Garamlökön pedig 53,18%-uk reszlovakizált); valamint a nagysurányi szlovák etnikai beékelődéssel délről határos néhány magyar faluban (Csúzon és Zsitvabesenyőn a teljes magyar lakosság, Nagyölveden a magyarok 99,86%-a reszlovakizált), ill. az Érsekújvár és Komárom közötti, részben 18. századi szlovák telepítésű, s a két világháború között is erőteljesen kolonizált településeken (Imely és Ógyalla teljes magyar lakossága, Naszvadon a magyarok 92,56%-a, Bajcson 90,43%-a, Bagotán 97,56%-a reszlovakizált). Kevés kivételtől (pl. Kelenye – 30,04%, Ipolyszécsényke – 29,53%, Ipolybalog – 14,51%, Rárósmúlyad – 36,18%, Tőrincs – 39,50%, Pinc – 31,13%, Nagydaróc – 29,21%, Páskaháza – 9,49%, Abara – 17,33%) eltekintve ugyancsak túlnyomó többségében, általában 90%-ot meghaladó mértékben, nem ritkán azonban teljes egészében reszlovakizált az Ipolysági, Kékkői, Losonci, Rozsnyói, Szepsi, Nagymihályi és Nagykaposi járások nyelvhatáron vagy annak közvetlen közelében fekvő településeinek magyar lakossága is. Esetükben azonban ez már nem magyarázható csupán a nyelvhatár közelségével vagy a kétnyelvű lakosság jelenlétével, mivel e térségekben, járásokban gyakorlatilag teljes egészében reszlovakizált a nyelvhatáron fekvő falvak „hátterét” képező, a magyar nyelvterület belsejében fekvő színtiszta magyar régiók (Ipolyság környéke, a Szilicei-fennsík, Szepsi környéke, a Bodrogköz) lakossága is. Érdekes képet kapunk a magyar nyelvterülettel egykor összefüggő, 1930-ra azonban arról „leszakadó”, s nyelvszigetté váló Zoboralja magyar lakosságának a reszlovakizációra adott válaszával kapcsolatban. A mintegy kéttucat magyar többségű, ill. magyar jellegű településből álló nyelvsziget, amelyet pedig a Szlovák Liga teljes egészében reszlovakizálni szándékozott, ugyanis rendkívül ellentmondásosan reagált az akcióra. Amíg a nyelvsziget északi-északnyugati peremén elhelyezkedő, valamint a Nyitra és Verebély közötti falvak magyar lakosságának túlnyomó többsége, gyakran teljes egésze reszlovakizált, addig a Nyitrától kelet-északkeleti irányban elterülő falvak magyarsága a zárt magyar etnikai terület községeiéhez hasonlóan jórészt elutasította a reszlovakizációt: Nyitragesztén pl. csupán a magyar lakosság 12,28%-a, Zsérén 12,72%-a, Alsócsitáron 30,67%-a, Nyitragerencséren 31,22%-a, Kolonban 37,11%-a,

478

KÖZLEMÉNYEK

Alsóbodokon 46,80%-a, Pogrányban 48,16%-a; a Nyitrától délkeletre fekvő Nyitracsehiben és Nyitrakéren pedig szintén csupán 27,22%-a, ill. 44,29%-a reszlovakizált.xvii A reszlovakizáció régiónként eltérő fogadtatásának, különösen pedig az egy régión belüli, azonos nemzetiségi struktúrájú települések sok esetben gyökeresen eltérő mértékű reszlovakizálásának magyarázata már nem feladatunk, a jelenség okainak feltárása azonban feltétlenül önálló kutatási témát érdemelne és jelenthetne. Noha a reszlovakizációs kérvények leadásának határideje 1946. július 1-je volt, a Reszlovakizációs Bizottsághoz ezt követően is nagy számban érkeztek a reszlovakizálni szándékozók jelentkezései, a bizottság ezért úgy határozott, hogy ezeket is figyelembe veszi, így utólag még mintegy 60 ezerrel nőtt a reszlovakizációs kérvényt leadók száma. A reszlovakizáció végleges eredményeit megállapítani a források hiánya, ill. ellentmondásossága miatt szinte lehetetlen. A szakirodalom által leggyakrabban közölt, s legáltalánosabban elfogadott adatokat a Szlovákia Kommunista Pártja KB Elnöksége számára készült 1950. január 6-i jelentés tartalmazza, amely szerint 410 820 személy nevében összesen 135 317 családfő nyújtott be reszlovakizációs kérvényt. Közülük 326 679 személyt ismertek el szlovák nemzetiségűnek, 84 141 személy reszlovakizálását ugyanakkor elutasították.xviii A lakosságcsere és a reszlovakizáció etnikai következményei A lakosságcsere és a reszlovakizáció legfőbb célját, a magyar kisebbség felszámolását nem érte el ugyan, hiszen a felvidéki magyarságnak „csupán” mintegy 15%-át telepítették át, ill. menekült át Magyarországra, a nagyszámú kül- és belföldi szlovák letelepítésével mégis sikerült megbontani a két világháború között még meglehetősen homogén magyar etnikai terület egységét. A magyar nyelvterület felhígulását a szlovákmagyar nyelvhatár újbóli délebbre nyomulása, helyenként pedig megszűnte, valamint számos új szlovák nyelvsziget létrejötte mellett az egykor zárt magyar etnikai tömb szinte valamennyi térségének vegyes lakosságúvá válása jelzi. Mivel mind a ki- és betelepítéseknek, mind pedig a reszlovakizációnak rendkívül eltérő volt a területi vetülete, az imént megfogalmazott kép természetesen jelentős különbségeket takar. A háború utáni első, 1950. évi népszámlálás eredményei szerint Szlovákia 3 442 317 lakosából 354 532 vallotta magát magyar nemzetiségűnek.xix A magyar nemzetiségűek Szlovákia népességén belüli részaránya az 1930. évi 17,8%-ról tehát 10,3%ra süllyedt, számuk pedig – legalábbis statisztikailag – az 1930-as érték 59,85%-ára csökkent. Nyilvánvaló azonban, hogy a népszámlálás eredményeire nagymértékben rányomta bélyegét az éveken át tartó üldöztetés emléke, etnikai adatainak objektivitását ezért cseh, szlovák és magyar részről egyaránt megkérdőjelezik, s egyetértenek abban, hogy azok nem a magyarság valós számát tükrözik, hanem csupán arról tanúskodnak, hogy a többéves üldöztetés után hányan merték vállalni magyar nemzetiségüket. Az etnikai arányokat elsősorban a 326 679 reszlovakizált nemzetiségi bevallása torzította, akik túlnyomó része a nacionalista politika enyhülése ellenére ekkor még mindig szlováknak vallotta magát. Ezzel magyarázható, hogy utólagos becslések a magyarok tényleges számát 451–455 ezerben adják meg.xx

KÖZLEMÉNYEK

479

Az 1961. évi népszámlálás ezzel szemben a magyarság számának példátlan megnövekedéséről tanúskodik: Szlovákia 4 174 046 lakosából 518 782, az 1950. évi 10,3%kal szemben az összlakosság 12,4%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek.xxi A népszámlálási eredmények rácáfoltak a demográfusok előrejelzéseire, mivel a magyarok lélekszáma az 1950-es népszámlálásra épülő népmozgalmi kimutatásoknál mintegy 110 ezerrel lett magasabb.xxii A magyarság 11 év alatti 164 250 fős, azaz 46,3%-os tényleges szaporulata (Szlovákia összlakossága ezen idő alatt 21,3%-kal, a szlovákok 19,4%-kal, a csehek pedig 13,3%-kal szaporodtak) valójában azonban csupán látszatszaporulat, s azt jelzi, hogy a nacionalista politika enyhültével hány reszlovakizált tért vissza statisztikailag is a magyarsághoz. (Janics Kálmán és Dávid Zoltán becslése szerint 1961-ben mintegy 120 ezer reszlovakizált vallotta magát ismét magyar nemzetiségűnek.)xxiii A magyarság részaránya tehát az 1950. évi 10,3%-ról 12,4%-ra emelkedett, azonban még így is messze elmaradt az 1930. évi 17,8%-os arányától, s 1930-as összlétszámának 87,6%-át érte el csupán. Ennél is nagyobb méretű volt azonban a megfogyatkozása a harmincegy év alatt a lakosságcsere által leginkább érintett régiókat magában foglaló Lévai és Galántai járásban, valamint a két dél-szlovákiai nagyvárosban, a járási jogú Pozsonyban és a Kassa városát magában foglaló új Kassai járásban. Az 1960-as közigazgatási reform során a szlovákiai járások számát mintegy egyharmadára csökkentették, mivel azonban az 1930-as népszámlálás idejéből rendelkezésünkre állnak az új járások területére átszámított nemzetiségi adatok, járási szinten is módunkban van áttekinteni a magyar lakosság számában és részarányában bekövetkezett változásokat. Az összevetés tanúsága szerint a három évtized alatt a magyar népesség száma csupán három járásban, a Dunaszerdahelyi, Losonci és a Rimaszombati járásban növekedett, némi részaránynövekedés azonban közülük is csupán a leghomogénebb járásban, a Dunaszerdahelyiben mutatható ki, amelyben a magyarság összlakossághoz viszonyított aránya minimális mértékben 86,1%- ról 86,7%-ra emelkedett. A magyarság száma és részaránya ezzel szemben leginkább a két nagyvárost magában foglaló járásokban, ill. a lakosságcsere által legnagyobb mértékben megtizedelt Mátyusföldet magában foglaló Galántai, és a Garam mentét magában foglaló Lévai járásban csökkent. A magyarság száma Pozsonyban 1930. évi létszámának 37,5%-ára, az összlakosságon belüli számaránya pedig 14,2%-ról 3,4%-ra zuhant; a Kassai járásban száma 1930. évi létszámának 56,6%-ára, összlakosságon belüli aránya 18,7%-ról 8,9%-ra; a Lévai járásban száma korábbi létszámának 76,3%ára, összlakosságon belüli aránya 50,4%-ról 35,1%-ra; végül a Galántai járásban száma korábbi létszámának 87,5%-ára, összlakosságon belüli aránya pedig 62,2%-ról 45,6%ra esett visszaxxiv (5. táblázat). A járási adatoknál természetesen pontosabb képet kapunk, s jóval árnyaltabb következtetések levonására nyílik lehetőségünk a magyar nyelvterület etnikai összetételében bekövetkezett változásokról a népszámlálások községsoros nemzetiségi kimutatásai segítségével. Mivel az 1950. évi népszámlálás községsoros etnikai adatait a mai napig nem hozták nyilvánosságra, s azok a kutatók számára gyakorlatilag elérhetetlenek, a ki- és betelepítéseknek, valamint a reszlovakizációnak a magyar nyelvterület egészére, ill. annak egyes községeire gyakorolt hatását csupán az 1961. és 1970. évi népszámlálásokxxv alapján vizsgálhatjuk.

480

KÖZLEMÉNYEK

A településszintű adatok azt jelzik, hogy a magyar nyelvterület kiterjedése a II. világháború utáni telepítések, részben pedig a reszlovakizáció következtében korábban soha nem tapasztalt mértékben csökkent. Az 1930. évi és az 1961-es népszámlálások etnikai adatainak összevetése azt mutatja, hogy harmincegy év alatt összességében 74 község veszítette el magyar többségét. A magyar etnikai területnek ez a korábban soha nem tapasztalt méretű, s rendkívüli gyorsaságú – hiszen nyilvánvalóan az 1945 és 1948/49 közötti politika következménye volt – összezsugorodása súlyosabb volt a két világháború közöttinél is, amikor összességében 123 község veszítette el magyar többségét, 1910 és 1930 között ugyanis általában „csupán“ a kétnyelvű, kettős identitású lakossággal rendelkező, ill. a nyelvszigeti jellegű településeken és a városokban szorult kisebbségbe a magyarság, a zárt magyar etnikai terület községei azonban meg tudták őrizni homogén magyar jellegüket. A II. világháború után azonban már olyan településeken szorult kisebbségbe a magyarság, amelyek az összes korábbi magyar és csehszlovák népszámlálás szerint magyar többségűek, általában színtiszta magyar lakosságúak voltak Különösen feltűnő gyorsaságú és mértékű volt a magyar elem visszaszorulása a nyelvhatár menti városokban. Ezek elszlovákosodása már a húszas években megkezdődött, s 1930-ra a magyarság aránya Pozsonyban és Kassán is 20% alá süllyedt. 1930-ra szlovák többségűvé vált Losonc és Vágsellye is; relatív szlovák töbségűvé Léva; Galánta, Érsekújvár, Rimaszombat és Rozsnyó ugyanakkor még őrizte legalább relatív magyar többségét, Szenc és Szepsi pedig ráadásul abszolút magyar többségét is megtartotta. Az 1938-as határváltozásokat követően Magyarországhoz visszacsatolt városok visszaszerezték ugyan korábbi 80–90%-os magyar túlsúlyukat, a II. világháború után azonban kivétel nélkül szlovák többségűekké váltak. Ehhez a városi polgárság újabb nemzetiségváltásán, jelen esetben reszlovakizálásán, a városi hivatalnokréteg kicserélődésén, ill. a magyar öntudatú polgárság egy részének elmenekülésén kívül nyilvánvalóan hozzájárult a vidéki szlovák lakosság gazdasági természetű migrációja is. A magyar elem legnagyobb mértékű térvesztése Dél-Szlovákia két nagyvárosában, Pozsonyban (magyar lakosságának aránya 1930-ban 15,2%, 1961-ben 3,4% volt) és Kassán (16,4 – 3,8%) figyelhető meg, amelyekben már 1930-ban sem érte el a 20%-ot, 1961-re pedig csupán pár százalékos kisebbségbe szorult vissza. 20% alá csökkent a magyarság részaránya a már 1930-ban is szlovák többségű Losoncon (25,9 – 12,2%) és Vágsellyén (27,4 – 12,5%) kívül az 1930-ban relatív szlovák többséggel rendelkező Léván (39,6 – 16,9%), valamint az 1930-ban még relatív magyar többségű Galántán (38,4 – 19,7%) is. A magyar lakosság a nyelvhatáron fekvő városok közül Érsekújvárban (45,4 – 23,5%), Rozsnyón (48,2 – 33,5%) és Rimaszombatban (43,6 – 42,4%), valamint az 1930-ban még magyar többségű Szencen (56,4 – 36,1%) és Szepsiben (69,8 – 44,7%) tudta megőrizni 20% fölötti arányát. Az 1930-as és az 1961-es népszámlálás községsoros etnikai statisztikáinak összevetése arról tanúskodik, hogy legnagyobb mértékben a telepítések által sújtott régiók, a Garam mente, a Felső-Csallóköz, a Mátyusföld Érsekújvár és Komárom közötti községeinek, Gömörben pedig a Rimaszombat és Tornalja vonzáskörzetébe tartozó falvak etnikai összetétele módosult, elsősorban ezek a települések váltak szlovák többségűvé, vagy veszítették el korábbi homogén magyar jellegüket. A Felső-Csallóközben a Pozsonyhoz legközelebb eső két magyar településen, Vereknyén (1930: 85,6; 1961: 44,8% magyar) és Pozsonypüspökiben (80,7 – 50,1%) a

KÖZLEMÉNYEK

481

magyarság részarányának visszaeséséhez a lakosságcsere mellett hozzájárult Pozsony közelsége, ill. a főváros körzetébe irányuló szlovák bevándorlás is. Elveszítették magyar többségüket a térség lakosságcsere által leginkább sújtott községei, Nagypaka (97,3 – 48,8%), Szemet (99,8 – 49,1%) és Úszor (65,8 – 49,8%) is, amelyek közül Nagypakából a magyar lakosság kétharmadát, Szemetből több mint felét, Úszorból pedig közel egyharmadát telepítették át Magyarországra. A Mátyusföld Érsekújvár és Komárom közötti részén elvesztette magyar töbségét a kitelepítések által elkerült, azonban gyakorlatilag teljes egészében reszlovakizált, több mint 400 szlovák betelepítésével „felhigított“, s ráadásul már 1930-ban is erősen vegyes jellegű Ógyalla (1930: 50,4%; 1961: 44,0% magyar lakos), valamint a reszlovakizáció és a lakosságcsere által egyaránt sújtott Bagota (62,4 – 46,1%). Magyar többségét megőrizte ugyan, de erősen vegyes jellegűvé vált a nagyrészt reszlovakizált Naszvad (90,2 – 60,9%), amelyet ráadásul a lakosságcsere során is megtizedeltek, s magyar lakosságának 55%-át áttelepítették Magyarországra. A Garam mentén a ki- és betelepítések, részben pedig a reszlovakizáció következtében 1930 és 1961 között összességében 24 község veszítette el magyar többségét. A magyar lakosság részaránya legnagyobb mértékben a tervezett szlovák etnikai ék északnyugati peremén elhelyezkedő, a lakosságcsere által leginkább sújtott településeken: Alsószecsén (az 1930. évi 82,4%-ról az 1961. évi 19,7%-ra), Kiskoszmályban (75,3 – 17,3%), Újbarson (55,9 – 15,5%), Kisóváron (87,3 – 24,3%), Felsőszecsén (84,5 – 37,5%), Marosfalván (86,9 – 36,4%), Garamlökön (77,1 – 33,7%), Bajkán (88,2 – 35,0%), valamint a Nagykálna és Kiskálna egyesítésével létrejött Kálnán (70,8 – 31,9%) esett vissza. A lakosságcsere által ugyancsak súlyosan érintett további 8, az előbbiektől délebbre elhelyezkedő településen, az ék nyugati szegélyén Nagysallóban (80,7 – 40,9%); a keleti peremén Hontfüzesgyarmaton (91,8 – 47,2%), az Alsófegyvernek és Felsőfegyvernek egyesítésével létrejött Kétfegyverneken (62,2 – 35,5%), valamint a Tergenye és Nagypeszek egyesítésével létrehozott Sikenicán (91,6 – 40,3%); a központi részén Szodóban (78,6 – 40,1%) és Garammikolán (90,8 – 41,5%); valamint a déli peremén található Garamvezekényben (94,9 – 40,6%) és Garamdamásdon (84,9 – 46,6%) a magyar elem csökkenése már némileg mérsékeltebb volt, s általában meg tudta őrizni 40% fölötti arányát. Elveszítette a Garam mentén magyar többségét 6 olyan, általában a nyelvhatáron fekvő, részben egykori szlovák telepítésű, s már 1930-ban is meglehetősen vegyes lakosságú település is, amelyeket a lakosságcsere nem érintett, többségük magyar lakossága ugyanakkor teljes egészében reszlovakizált. Nyilvánvalóan a reszlovakizáció volt tehát az oka Töhöl (69,2 – 44,5%), Barsbese (58,1 – 41,0%), Hontkiskér (54,2 – 28,3%), Barsendréd (66,2 – 39,6%), Málas (51,1 – 42,0%) és Deménd (52,3 – 42,4%) nemzetiségváltásának. A magyarság arányának ily nagyméretű fogyásához, ill. a szlovák elem gyarapodásához, a lakosságcsere és a reszlovakizáció mellett hozzájárult a Garam mentén régtől fogva dívó ún. egykézés, amely már a két világháború közötti időben is lehetővé tette, hogy a nemcsak hogy nem gyarapodó, hanem stagnáló, sok esetben pedig fogyó lakosságú községekben a magyarság helyét az észak felől egyre nagyobb számban betelepülő szlovákok foglalják el.xxvi Ennek azonban természetesen nem volt, s nem is lehetett akkora szerepe 24 település ily nagyméretű nemzetiségváltásában, mint az etnikai arányok tudatos megváltoztatását célzó szervezett ki- és betelepítéseknek.

482

KÖZLEMÉNYEK

Mivel a lakosságcsere lebonyolítása során mindenekelőtt a délnyugat-szlovákiai nagy magyar etnikai tömb felhígítására összpontosítottak, a telepítések a közép- és kelet-szlovákiai járások magyarságát kevésbé sújtották, s így e régiókban természetesen kevesebb az olyan községek száma is, amelyekben a magyar elem térvesztése a lakosságcsere rovására lenne írható. A kevés kivétel közé a Rimaszombatot övező településgyűrű (pl. Mezőtelkes, Zeherje, Osgyán, Jánosi), valamint a Tornalja vonzáskörzetébe sorolható gömöri települések (pl. Oldalfala, Gömörfüge, Gömörpanyit) tartoznak. Amíg a fentiekben tárgyalt régiók és azon belül az egyes községek etnikai arculatában bekövetkezett eltolódásokat általában a lakosságcsere és az azzal párhuzamosan zajló másik telepítési akció, a belső telepítés idézte elő, addig a telepítések által nem, vagy csupán nagyon kis mértékben érintett többi magyarlakta régióban: a Zoboralján, az Ipoly mentén, Szepsi és Rozsnyó környékén, valamint a Kassa környéki és Tőketerebes alatti magyar szórványokban ez már a reszlovakizációra, ezzel párhuzamosan pedig az érintett községek nyelvhatár menti vagy nyelvszigeti jellegére vezethetőek vissza. Amint arra már rámutattunk, a Zoboralja községei rendkívül ellentmondásosan reagáltak a reszlovakizációra. Ez a kettősség tükröződik az 1961-es népszámlálás nemzetiségi adataiban is. A reszlovakizált falvak túlnyomó része 1961-re a népszámlálási statisztika szerint is elveszítette magyar többségét: Vicsápapátiban a magukat magyarnak vallók részaránya az 1930. évi 61,3%-ról 20,3%-ra, Nyitraegerszegen 80,3%-ról 47,1%-ra, a szlovák Szalakusszal Podhorany néven egyesített Béden és Menyhén 92,4, ill. 81,7%-ról 28,4%-ra, Babindálon 77,7%-ról 46,7%-ra, Nagyhinden pedig 85,7%-ról 26,8%-ra csökkent. E falvak közül a magyarság csupán Ghymesen (1930: 64,4%, 1961: 50,4% magyar) és Kalászon (67,6 – 57,1%) tudta megőrizni enyhe többségét. Ezzel szemben a reszlovakizációnak ellenálló községek: Barslédec (83,2 – 69,2%), Kolon (70,2 – 65,0%), Zsére (92,4 – 81,6%), Alsócsitár (88,1 – 72,8%), Nyitragerencsér (60,4 – 60,2%), Pográny (71,7 – 68,6%), Nyitrageszte (87,5 – 78,0%), Nagycétény (74,4 – 83,4%), Nyitracsehi (76,9 – 50,2%), valamint a Nyitranagykér és Nyitrakiskér egyesítésével létrejött Nyitrakér (84,1 – 67,2%) általában 1961-ben is megőrizték magyar többségüket. A Zoboraljához hasonlóan nyilvánvalóan a nyelvhatár közelsége és a reszlovakizáció nyomta rá bélyegét a nemzetiségi bevallásra az Ipoly mente nógrádi szakaszának több, általában nyelvhatár menti településén is. A térségben 6 község: Dacsókeszi (1930: 51,3%; 1961: 48,9% magyar), Terbegec (61,0 – 31,2%), Felsőzellő (61,7 – 35,6%), Zsély (77,3 – 24,9%), Bolyk (80,1 – 44,8%) és Terbeléd (77,8 – 39,1%) veszítette el korábbi magyar többségét. A magyar nyelvterület Pelsőctől Nagykaposig terjedő keleti szakaszán a reszlovakizációnál is meghatározóbb tényező lehetett az egyes települések etnikai átrendeződésében a nyelvhatár közelsége vagy a községek nyelvszigeti és szórványjellege. E térség magyar falvait – Perény és a Bodrogszerdahelyhez csatolt Bodrogszög kivételével – a lakosságcsere alig érintette, magyar lakosságuk általában teljes egészében reszlovakizált, a magyar többségüket elveszítő települések ugyanakkor kivétel nélkül a nyelvhatáron elhelyezkedőkből kerültek ki, az azok „hátterét” képező, s szintén reszlovakizált települések ezzel szemben megőrizték homogén magyar jellegüket. A magyar többségét elveszítő, részben már 1930-ban is vegyes etnikumú 20 település: Mikolcsány (1930: 76,1%; 1961: 47,3% magyar), Kuntapolca (56,4 – 49,8%), Pelsőc (51,3 – 48,9%), Jászó (69,3 – 28,9%), Somodi (82,3 – 46,7%), Szepsi (69,8 – 44,7%), Makranc (53,2 – 6,9%), Csécs (52,5 – 29,3%), Szeszta (64,7 – 41,0%),

KÖZLEMÉNYEK

483

Komaróc (83,5 – 38,6%), Alsólánc (87,3 – 49,7%), Perény (71,2 – 21,9%), Miglécnémeti (53,3 – 29,9%), Kenyhec (54,4 – 36,5%), Kistoronya (60,5 – 7,9%), Szürnyeg (63,9 – 36,9%), Imreg (74,0 – 49,9%), Hegyi (59,8 – 41,2%), Borsi (76,0 – 38,9%), és Bodrogszerdahely (55,1 – 47,1%) közül a magyarság kisebbségbe szorulása csupán a lakosságcsere során magyar lakosságának 57%-át elveszítő Perény, részben pedig Borsi és Bodrogszerdahely esetében magyarázható a telepítésekkel is. A magyarság számára a II. világháború utáni népszámlálások közül talán legkedvezőbb 1970-es népszámlálás eredményei szerint a magukat magyarnak vallók száma az 1961. évi 518 782-ről 552 006-ra, azaz 33 224 fővel gyarapodott,xxvii s bár részaránya 12,4%-ról 12,2%-ra csökkent, ez a 33 ezres növekedés így is mintegy 2 ezer fővel meghaladta az 1961-es népszámlálásra épülő népmozgalmi kimutatásokban előre jelzettet.xxviii Ennek magyarázata elsősorban abban keresendő, hogy az 1961-ben magukat még mindig szlováknak valló reszlovakizáltak közül ismét többezren tértek vissza statisztikailag is magyar nemzetiségükhöz. A népszámlálás településszintű etnikai adatai szintén alátámasztják a magyarság számának alakulásában országos szinten bekövetkezett pozitív változást, s egyértelműen a magyar etnikai terület újbóli homogenizálódásáról tanúskodnak. Egykét vegyesen lakott régiótól, ill. településtől eltekintve, amelyekben a magyarság száma és aránya a telepítések következtében már 1961-re rendkívül megcsappant, a magukat magyarnak vallók részaránya a magyar nyelvterület szinte valamennyi községében nőtt. Ez a magyarság javára bekövetkezett egyedülálló etnikai arányeltolódás 18 településen – általában az 1961-ben még a reszlovakizáció hatása alatt álló községekben, ill. a telepítések következtében a magyar etnikai területen belül létrejött „szlovák“ nyelvszigeteken – egyben azok korábbi magyar többségének visszaszerzését eredményezte. A telepítések által sújtott, s ennek következtében 1961-re szlovák többségűvé vált községek közül visszaszerezte magyar többségét a felső-csallóközi Nagypaka (magyar lakosságának részaránya 1961-ben 48,8%, 1970-ben 57,3% volt) és Úszor (49,8 – 54,6%), a mátyusföldi Réte (48,3 – 57,6%), az Érsekújvár és Komárom közötti Ógyalla (44,0 – 55,9%) és Bagota (46,1 – 50,4%), a Garam menti Málas (42,0 – 53,5%), valamint a Lekér, Garamdamásd és Garamvezekény egyesítésével létrejött Hronovce (43,4 – 50,02%), végül pedig a bodrogközi Bodrogszerdahely (47,1 – 61,4%), bár az etnikai arányok megváltozásában nyilvánvalóan valamennyi esetben közrejátszott a reszlovakizáltak visszatérése is eredeti magyar nemzetiségükhöz. További 10, a telepítések által gyakorlatilag nem érintett község magyar többségének visszaszerzése azonban már egyértelműen a magukat 1961-ben még szlováknak deklaráló reszlovakizáltak, esetleg pedig a települések valóban kétnyelvű, kettős identitású lakossága statisztikai nemzetiségváltásának a következménye. A mátyusföldi Dunajánosházán a magukat magyarnak vallók részaránya 44,2%-ról 53,1%-ra, az Ipoly menti Dacsókeszin 48,9%-ról 52,1%-ra, Terbegecen 31,2%-ról 74,0%-ra, a gömöri Pelsőcön 48,9%-ról 60,9%-ra, Kuntapolcán 49,8%-ról szintén 60,9%-ra, a Szepsihez közeli Alsóláncon és Komarócon pedig az 1961. évi 49,7, ill. 38,6%-ról egyenesen 96,3, ill. 80,0%-ra emelkedett. A magyarság arányának legnagyobb mértékű emelkedése a zoboralji Alsóbodokon következett be, ahol részaránya 13,3%-ról 85,1%-ra ugrott fel. Mindenképpen figyelemre érdemes a gömöri Felsőfalu esete, amelyben már az 1941-es magyar népszámlálás is csupán 48,8%-nyi magyar lakosságot talált, az 1961. évi csehszlovák pedig 46,0%-ot, 1970-ben mégis a

484

KÖZLEMÉNYEK

falu népességének 53,2%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A legváratlanabb fordulatról pedig valószínűleg az Ipoly menti Ipolyharaszti adatsorai tanúskodnak, ahol már 1930-ban is csupán 44,4%-nyi magyart mutattak ki, 1961-ben pedig 9,0%-ot, 1970re mégis 54,0%-ra emelkedett a magyarság aránya. Nem szerezte ugyan vissza magyar többségét, de a felsoroltakon kívül figyelemre méltó még a magyar elem növekedése az Érsekújvár és Komárom közötti Imelyen, ahol már 1930-ban is csupán a lakosság 45,3%-a, 1961-ben pedig 38,2%-a, 1970-ben azonban már 48,8%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek; valamint Galántán (1961: 19,7%; 1970: 27,4% magyar) és Nagyidán (14,1 – 25,2%), ahol a magyar elem részaránya ismét 20% fölé emelkedett. Az 1961-es és 1970-es népszámlálás községsoros adataiból tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy amíg a telepítések az érintett községek etnikai arculatát gyakran gyökeresen átalakították, addig a reszlovakizáció – noha többszörösen nagyobb tömegeket érintett, mint a telepítések – legfeljebb a nyelvhatáron, a magyar nyelvszigeteken, a szórványmagyarság, ill. a 18. századi szlovák telepítésű, ám időközben visszamagyarosodott községek kétnyelvű lakossága körében járt tartós következményekkel, bár az etnikai arányok módosulása e településeken is inkább a felsorolt tényezőknek tudható be, semmint a reszlovakizációnak. Ezzel szemben viszont a zárt magyar etnikai terület magyarsága, mégha annak idején teljes egészében reszlovakizált is (pl. Párkány és Ipolyság környékén, a Pelsőc és Szepsi közötti térségben, a Bodrogközben és az Ung-vidéken), az első adandó alkalommal statisztikailag is visszatért magyar nemzetiségéhez. A lakosságcsere és a belső telepítés ugyanakkor oly nagy mértékben alakította át a felvidéki magyar nyelvterület etnikai összetételét, amelyhez fogható népességátrendeződésre a török háborúkat követő 18. századi migráció óta nem volt példa, s egykét, a telepítések által kevésbé érintett régió (a Csallóköz nagy része, Párkány környéke, Gömör délnyugti része, a Szilicei-fennsík, a Bodrogköz és az Ung-vidék) kivételével vegyes lakosságúvá vált a korábban meglehetősen homogén magyar etnikai terület szinte valamennyi községe, a ki- és betelepítések által leginkább érintett régiókban (elsősorban a Garam mentén) pedig gyakorlatilag meg is szűnt a 200 éve folyamatosan dél felé nyomuló, de azért a 20. század közepéig jellegzetesen kirajzolódó nyelvhatár is.

KÖZLEMÉNYEK

485

1. A dél-szlovákiai járásokból magyarországi áttelepítésre jelölt magyarok Hungarians proposed to settle in Hungary from South-Slovakia Lakosok 1930-ban Járás

összes

Pozsony város és járás 184 993 Somorjai 35 682 Dunaszerdahelyi 45 075 Komáromi 66 144 Galántai 67 698 Vágsellyei 51 450 Érsekújvári 62 740 Ógyallai 53 046 Párkányi 49 584 Verebélyi 35 991 Nyitrai 78 548 Aranyosmaróti 37 223 Lévai 45 032 Zselizi 30 754 Ipolysági 24 112 Kékkői 35 786 Losonci 76 918 Feledi 33 808 Rimaszombati 46 465 Tornaljai 22 187 Nagyrőcei 22 259 Rozsnyói 42 904 Szepsi 31 368 Kassa város és járás 127 950 Tőketerebesi 47 417 Nagymihályi 50 238 Királyhelmeci 32 180 Nagykaposi 18 186 Összesen

magyar

%

Áttelepítésre jelöltek V. cikk alapján VIII. cikk alapján a magyar összesen lakosság magyar szlovák 1-4. § 5. § %-a adat adat

22 947 27 030 39 070 53 154 41 474 28 431 19 625 36 940 39 483 9 208 10 762 3 653 12 190 24 164 16 983 11 023 18 586 25 195 6 278 17 701 2 094 14 767 16 737

12,4 75,7 86,7 80,4 61,3 55,2 31,3 69,6 79,6 25,6 13,7 9,8 27,1 78,6 70,4 30,8 24,2 74,5 13,5 79,8 9,4 34,4 53,3

3 677 7 051 6 344 12 797 10 099 6 959 3 309 12 427 8 010 887 2 545 7 227 2 680 1 433 3 228 2 522 1 341 2 123 1 103 3 864

3 705 6 997 6 002 13 760 10 097 5 198 3 043 12 809 7 993 832 2 546 7 141 2 680 1 433 3 173 2 522 1 339 2 014 1 108 4 005

1 329 1 543 10 449 16 580 1 062 1 547 1 103 3 961 6 149 1 052 324 1 241 1 388 3 426 3 511 427 2 427 838 413 3 142 125 2 808 236

29 12 10 48 27 96 246 25 4 46 229 27 82 23 1 397 35

5 006 8 623 16 805 29 387 11 209 8 506 4 439 16 484 14 405 1 964 328 1 241 3 979 10 653 6 420 1 887 5 655 3 442 1 777 5 265 126 4 308 4 135

21,8 31,9 43,0 55,3 27,0 29,9 22,6 44,6 36,4 21,3 3,0 33,9 32,6 44,1 37,8 17,1 30,4 13,6 28,3 29,7 6,0 29,2 24,7

15 050 3 533 2 865 24 514 9 185

11,7 7,5 5,7 76,2 50,5

2 832 3 145 795

2 984 2 990 676

2 033 1 276 1 266 1 003

372 23 99

5 237 1 276 4 434 1 897

34,8 44,5 18,1 20,6

38,0 106 398 105 047

70 659

1 831 178 888

32,4

1 455 738 552 637

KÖZLEMÉNYEK

486

2. A dél-szlovákiai járásokból Magyarországra áttelepített magyarok száma Number of Hungarians settled in Hungary from South-Slovakia Járás Pozsony város Pozsonyi járás Somorjai Dunaszerdahelyi Komáromi Galántai Vágsellyei Érsekújvári Ógyallai Párkányi Verebélyi Lévai Zselizi Ipolysági Kékkői Losonci Feledi Rimaszombati Tornaljai Rozsnyói Szepsi Kassa város Kassai járás Királyhelmeci Nagykaposi Összesen

Község

V. cikk alapján

VIII. cikk alapján

„Önként“

Összesen

A magyar lakosság %-a

1 1 26 36 20 25 10 8 20 23 8 14 28 12 2 19 26 6 26 7 7 1 2 22 3

1 031 7 3 309 1 198 5 746 7 327 4 589 2 142 6 155 35 255 2 011 4 534 1 069 4 284 296 285 574 50 531 262 5 183 1

2 17 305 297 6 2 3 318 3 1 7 1 2 6 1 1 1 4 3

12 104 159 232 159 99 378 256 311 82 25 1 2 188 92 82 87 83 29 135 6 91 19

1 045 7 3 430 1 662 6 275 7 492 4 690 2 523 6 729 349 255 2 094 4 566 1 070 6 473 390 373 662 134 561 401 11 274 23

4,70 0,93 12,68 4,25 11,80 18,06 16,49 12,85 18,21 0,88 2,76 17,17 18,89 6,30 0,05 2,54 1,54 5,94 3,73 0,90 3,35 3,48 0,31 1,11 0,25

353

41 883

980

2 632

45 495

x

KÖZLEMÉNYEK

487

3. A dél-szlovákiai járásokba betelepített magyarországi szlovákok száma Number of Slovaks settled in circles of South-Slovakia Járás Pozsony város Pozsonyi járás Somorjai Dunaszerdahelyi Komáromi Galántai Vágsellyei Érsekújvári Ógyallai Párkányi Verebélyi Lévai Zselizi Ipolysági Kékkői Losonci Feledi Rimaszombati Tornaljai Rozsnyói Szepsi Kassa város Kassai járás Királyhelmeci Nagykapos Ismeretlen helyre Összesen

Községek száma

Betelepültek száma

1 2 15 9 12 20 7 7 13 8 7 11 24 12 1 5 7 3 9 2 4 1 4 4 1 -

2 694 3 2 254 695 5 285 6 277 4 189 2 063 4 372 166 375 2 117 4 405 911 1 217 543 489 1 005 60 415 532 9 107 8 843

189

40 035

KÖZLEMÉNYEK

488

4. A reszlovakizáció eredményei a dél-szlovákiai járásokban Result of reslovaking in circles of South-Slovakia Járás Pozsony város Pozsonyi Somorjai Dunaszerdahelyi Komáromi Galántai Vágsellyei Érsekújvári Ógyallai Párkányi Verebélyi Lévai Zselizi Nyitrai Aranyosmaróti Ipolysági Kékkői Losonci Feledi Rimaszombati Tornaljai Nagyrőcei Rozsnyói Szepsi Kassa város Kassai járás Tőketerebesi Nagymihályi Királyhelmeci Nagykaposi Összesen

összesen

Lakosok 1930-ban ebből magyar

Reszlovakizáltak a magy. %-a

%

száma

156 476 28 517 35 682 45 075 66 144 67 698 51 450 62 740 53 046 49 584 35 991 45 032 30 754 78 548 37 223 24 112 35 786 76 918 33 808 46 465 22 187 22 259 42 904 31 368 70 117 57 833 47 417 50 238 32 180 18 186

22 195 747 27 030 39 070 53 154 41 474 28 431 19 625 36 940 39 483 9 208 12 190 24 164 10 762 3 653 16 983 11 023 18 586 25 195 6 278 17 701 2 094 14 767 16 737 11 504 3 546 3 533 2 865 24 514 9 185

14,18 2,61 75,75 86,68 80,36 61,26 55,26 31,28 69,64 79,63 25,62 27,07 78,57 13,70 9,81 70,43 30,80 24,16 74,52 13,51 79,78 9,41 34,42 53,36 16,41 6,13 7,45 5,70 76,17 50,50

14 443 748 8 465 5 200 8 158 25 244 11 490 15 856 21 640 25 194 11 550 13 027 9 294 9 341 743 16 250 10 971 19 073 4 138 2 133 8 355 4 504 18 433 22 148 12 724 1 042 5 365 2 464 26 999 7 950

65,07 100,13 31,31 13,30 15,34 60,86 40,41 80,79 58,58 63,80 125,43 106,86 38,46 86,79 20,33 95,68 99,52 102,62 16,42 33,97 47,20 215,09 124,82 132,32 110,60 29,38 151,85 86,00 110,13 86,55

1 455 738

552 637

37,96

342 942

62,05

KÖZLEMÉNYEK

489

5. A magyarok számának és arányának változása a dél-szlovákiai járásokban 1930 és 1961 között Changes of the numbers and rates in South-Slovakian circles between 1939 and 1961 Lakosok száma 1930-ban Járás

Pozsony város Pozsonyi Dunaszerdahelyi Komáromi Galántai Érsekújvári Nyitrai Lévai Losonci Rimaszombati Rozsnyói Kassai Tőketerebesi

Lakosok száma 1961-ben

Magyarok növekedése /csökkenése 1930–61

összesen

magyar

%

összesen

magyar

%

156 476 110 316 72 114 96 936 106 329 134 276 133 477 110 499 120 806 91 211 68 598 153 557 100 304

22 195 15 386 62 067 74 471 66 113 66 458 19 536 55 725 35 653 44 627 22 408 28 653 44 078

14,2 14,0 86,1 76,8 62,2 49,5 14,7 50,4 29,6 48,9 32,6 18,7 43,9

241 796 147 460 87 795 105 151 126 972 144 866 180 590 121 032 136 062 97 350 79 435 182 669 109 483

8 314 15 180 76 155 72 978 57 868 59 911 17 265 42 502 36 858 46 343 21 886 16 224 42 491

3,4 10,3 86,7 69,4 45,6 41,4 9,6 35,1 27,1 47,6 27,6 8,9 38,8

37,5 98,7 122,7 98,0 87,5 90,1 88,4 76,3 103,4 103,8 97,7 56,6 96,4

6. Szlovákia népességének etnikai összetétele 1930 és 1970 között Ethnical composition of Slovakia between 1930 and 1970 Év 1930 1950 1961 1970 *

Összlak. Magyar % 3 329 793 3 442 317 4 174 046 4 537 290

592 337 354 532 518 782 552 006

17,8 10,3 12,4 12,2

Szlovák

%

Cseh

2 251 358 2 982 524 3 560 216 3 878 904

67,6 121 696 86,6 40 365 85,3 45 721 85,5 47 402

%

Német

3,7 154 821 1,2 5 179 1,1 6 259 1,0 4 760

% 4,6 0,1 0,1 0,1

Ruszin 95 359 48 231 35 435 42 238

% Egyéb* % 2,9 114 222 1,4 11 486 0,9 7 633 0,9 11 980

3,4 0,3 0,2 0,3

Az egyéb kategória 1930-ban magában foglal 72 026 zsidó nemzetiségűt. JEGYZETEK

i

Pl. Balogh Sándor: Az 1946. február 27-i magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény. In: Történelmi Szemle 1979/1, 59–87. p.; Bobák, Ján: Výmena obyvateľstva medzi Československom a Maďarskom (1946–1948). In: Slováci v zahraničí 8. Martin, 1982, 70–89. p.; Šutaj, Štefan: Reslovakizácia (Zmena národnosti časti obyvateľstva po II. svetovej vojne). Košice, 1991; Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció. Pozsony, 1993; Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony, 1999; Kugler József: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön. Budapest, 2000.

490

ii

KÖZLEMÉNYEK

Az egyezmény 1946. május 15-én lépett érvénybe, a magyar törvénytárban július 9-én tették közzé. (Országos Törvénytár 1946. július 9., 8. szám, 38–49. p.) iii Slovenský národný archív, Bratislava (Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony; továbbiakban: SNA), Úrad Predsedníctva Slovenskej národnej rady (Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségi Hivatala; továbbiakban: ÚP SNR), 311. doboz, Konečná zpráva o činnosti ČSPK v Maďarsku 1946–1948; Országos Levéltár, Budapest (továbbiakban: OL), Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság (továbbiakban: MÁK), XIX-A15-d, 117. doboz, Kimutatás a Magyarországról Csehszlovákiába áttelepülésre jelentkezettek létszámáról körzetenként összesítve. iv SNA, ÚP SNR, 3. doboz, Zápisnica zasadnutia Predsedníctva SNR zo dňa 18.3.1946. v SNA, Reslovakizačná komisia (Reszlovakizációs Bizottság; továbbiakban: RK), 49. doboz, Výmena obyvateľstva medzi ČSR a Maďarskom, nástin ideového plánu. vi OL, MÁK, XIX-A-15-d, 117. doboz, Kimutatás a lakosságcsere-egyezmény alapján áttelepítésre kijelölt személyekről. Számszerinti járási kimutatás; Szlovák források szerint az V. cikk alapján áttelepítésre jelölt magyarok száma 105 047 volt. SNA, Úrad Predsedníctva Zboru povereníkov (Megbízottak Testülete Elnökségi Hivatala), 12. doboz, Zasadnutie Sboru povereníkov dňa 24.9.1946. vii SNA, Povereníctvo financií (Pénzügyi Megbízotti Hivatal; továbbiakban: PF), 1336. doboz, Ukončenie presídlenia podľa Dohody o výmene obyvateľstva – zpráva o výsledkoch činnosti a výdavkoch viii Az 1949. évi népszámlálás. 9. kötet. Demográfiai eredmények. Budapest, 1950, 333. p. ix SNA, Povereníctvo pôdohospodárstva a pozemkovej reformy – sekcia B (Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal – B szekció; továbbiakban PPPR – B), 304. doboz, Štatistický prehľad odsťahovaných Maďarov z južných okresov Slovenska x SNA, PF, 1336. doboz, Ukončenie presídlenia podľa Dohody o výmene obyvateľstva – zpráva o výsledkoch činnosti a výdavkoch. xi SNA, PPPR – B, 304. doboz, Štatistický prehľad došlých Slovákov do južných okresov Slovenska. xii SNA, RK, 52. doboz, Poznámky k reslovakizácii. xiii SNA, Slovenská Liga (Szlovák Liga), 7. doboz, Obce podľa jednotlivých okresov, v ktorých sa má vykonať akcia reslovakizácie; Anton Granatier, 5. doboz, Reslovakizácia. Sumáry okresov. xiv SNA, RK, 53. doboz, Zoznam obcí. xv SNA, RK, 49. doboz. xvi SNA, RK, 49. doboz, Početný výkaz osôb prihlásených na reslovakizáciu. xvii SNA, RK, 52. doboz, Štatistika reslovakizantov podľa okresov. xviii Pl. Zvara, Juraj: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Bratislava, 1965, 40. p.; Šutaj, Štefan: i.m. 36. p. xix Srb, Vladimír: Zjišťování národnosti obyvatelstva v Československu v letech 1950– 1980. In: Demografie 1981/4, 360. p. xx Srb, Vladimír: Asimilace a překlánění národnosti obyvatelstva v Československu ve světle sčítání lidu 1950–1991. In: Demografie 1996/3, 158. p.; Kocsis Károly: Telepítések és az etnikai térszerkezet a Kárpát-medence határvidékein (1944–1950). In: Illés Sándor–Tóth Pál Péter (szerk.): Migráció. I. kötet. Budapest, 1998, 130. p.

KÖZLEMÉNYEK

xxi

491

Srb, Vladimír: Zjišťování národnosti …i.m. 360. p. Gyurgyík László: A (cseh)szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének alakulása 1918–1998. In: Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918—1998. I. kötet. Budapest, 1998, 115. p. xxiii Janics Kálmán: A szlovákiai magyar társadalom ötven éve. In: Valóság 1971/6, 23. p.; Dávid Zoltán: A szomszédos államokban élő magyarok demográfiai helyzete. Kézirat. 1974, 9. p. xxiv Mazúr, Emil: Národnostné zloženie. In: Slovensko. Ľud. I. časť. Bratislava, 1974, 447., 452. p. xxv Az 1961-es népszámlálásnak a magyar lakosság számát közlő dél-szlovákiai községsoros adatait egy belső használatra szánt kimutatás (A délszlovákiai járások községeinek nemzetiségi összetétele [é.h.n.] ), az 1970-es népszámlálásnak a 10%ot, ill. 100 főt meghaladó kisebbséggi lakossággal rendelkező települések adott kisebbségére vonatkozó előzetes számsorait a szlovák kormány Nemzetiségi Tanácsa számára készített jelentés tartalmazza (Národnostné zloženie obyvateľstva podľa predbežných výsledkov sčítania ľudu, domov a bytov k 1.12.1970. Bratislava, 1971). xxvi Vö.: Révay István: A demográfia tükrében. In: Borsody István (szerk.): Magyarok Csehszlovákiában 1918–1939. Budapest, 1938, 34. p.; Dávid Zoltán: i.m. 33. p. xxvii Srb, Vladimír: Zjišťování národnosti …i.m. 360. p. xxviii Gyurgyík László: i.m. 88. p. xxii

Tárgyszavak: Kisebbség Nemzetközi vándorlás Népességstruktúra

POPULATION RESETTLING AND RESLOVAKING

POPÉLY ÁRPÁD Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának történetéhez

ÁRPÁD POPÉLY Additions to the History of Deportations of Hungarians Living in Slovakia to the Czech Country

94(437.6)(=511.141)“1945/1949“ 314.745.25(437.6)(=511.141) 323.15(=511.141)(437.6)

Hungarians living in Slovakia, war criminal, Košice government program, deportation, re-slovakization, armed force, recruitment, propaganda, population exchange

1. „A végleges megoldást a legrosszabb esetben el tudjuk intézni magunk is” A II. világháború végén felújított Csehszlovákiának a szláv nemzetállam kiépítésére törekvõ vezetõi a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítéséhez – a német kisebbségtõl eltérõen – sem a háború folyamán, sem pedig az azt követõ potsdami konferencián nem kapták meg a gyõztes nagyhatalmak hozzájárulását, ezért a szlovákiai magyarságtól a Magyarországra ráerõltetett lakosságcsere, ezzel párhuzamosan pedig az ún. reszlovakizáció útján igyekeztek megszabadulni. Magyarország azonban a szlovákiai magyarság tömegeinek vád alá helyezése, háborús bûnössé nyilvánítása, s az áttelepítendõk közé való aránytalan besorolása miatt nem járult hozzá a népcsere megindításához, az 1946. július 29-én megnyílt párizsi békekonferencia pedig elutasította a lakosságcsere és a reszlovakizáció után csehszlovák számítások szerint hátramaradó mintegy 200 000 magyar kitelepítésének engedélyezésére benyújtott csehszlovák indítványt, s a magyar kisebbség ügyének rendezését a két érintett ország közötti tárgyalásokra bízta. Csehszlovákia számára ezt követõen a magyar lakosság országon belüli széttelepítése, vagyis csehországi deportálása vált azzá az eszközzé, amellyel megpróbálta rákényszeríteni Magyarországot a lakosságcsere mielõbbi megkezdésére, ill. úgymond saját hatáskörén belül megváltoztatni Dél-Szlovákia etnikai jellegét. Maga Dalibor M. Krno, a csehszlovák békeküldöttség egyik tagja fogalmazta meg a békekonferenciáról írt könyve záradékában, hogy „Magyarországnak sikerült ugyan elkerülnie az áttelepítés alapelvének kifejezett elfogadását, de nem ért el semmilyen jogot és semmilyen lehetõséget, hogy bármi módon gátoljon bennünket olyan intézkedésekben, amelyeket szükségesnek fogunk tartani mindennemû revizionista és irredenta veszély végleges elhárítására határ vidékünkön” (Krno 1992:117).

100

Popély Árpád

1946. október végén és november elsõ felében a csehszlovák politikusok megnyilatkozásai, ill. a különbözõ sajtótermékek egyre nyíltabban jelezték, milyen „intézkedésekkel” képzeli el Csehszlovákia az ún. revizionista és irredenta veszély elhárítását. Vladimír Clementis külügyi államtitkár az Alkotmányozó Nemzetgyûlés Külügyi Bizottságában a békekonferenciáról tartott beszámolója során már 1946. október 31én kifejtette, hogy a szlovákiai magyar kérdés megoldásának kulcsa a magyar kormány kezében van, amennyiben azonban Magyarország nem egyezik bele a csehszlovák fél által elképzelt rendezésbe, akkor „a végleges megoldást a legrosszabb esetben el tudjuk intézni magunk is” (Clementis 1946:1). A Szlovák Nemzeti Tanács sajtóorgánuma, a Národná obroda 1946. november 13-án a lakosságcserérõl tárgyaló csehszlovák–magyar vegyesbizottság aznap kezdõdõ pozsonyi tanácskozása kapcsán, a korábbi lakosságcsere-tárgyalások kudarcára, s a párizsi békekonferencia azon állítólagos határozatára utalva, amely elismerte Csehszlovákia jogát a magyar kisebbség beolvasztására, a következõket szögezte le: „Minthogy a magyarok nem hivatkozhatnak a kisebbségi jogra, utolsó lehetõségünk a magyarok széttelepítése Csehszlovákia különbözõ részeibe” (Národná obroda 1946. nov. 13.). Még konkrétabban fogalmazott Július Ïuriš földmûvelésügyi miniszter, aki 1946. november 15-én a Csehországba érkezõ szlovák mezõgazdasági munkások ünnepélyes fogadásán kijelentette: „A kormány épp ezekben a napokban tárgyal arról, hogy véglegesen megoldjuk a szlovákiai magyar kérdést. A magyaroktól meg kell szabadulnunk és megszabadulunk tõlük azért, hogy a szlovák föld egyszer s mindenkorra a szlovák földmûveseké legyen. Már a jövõ héten megkezdjük a magyarok átköltöztetését Szlovákiából és beállításukat a csehországi mezõgazdasági munkába” (Pravda 1946 nov. 16.). A csehszlovák kormány eltökéltségét jelezte MikulᚠFerjenèík belügyi megbízott 1946. november 17-i érsekújvári beszéde is: „A magyaroknak, akik itt élnek, megadjuk az önkéntes Magyarországra való távozás lehetõségét. Míg mi minden szlovák lelket haza akarunk hozni idegen országokból, addig Magyarország megakadályozza a magyarok visszatérését Magyarországra. Tudjuk, hogy miért. De éppen az, hogy ezt tudjuk, megerõsít minket abban az elhatározásunkban, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk minden veszedelemnek és revizionista törekvésnek ez ellen a terület ellen” (Èas 1946. nov. 20.). A magyar lakosság éppen ezekben a napokban kezdõdõ csehországi deportálása – annak ellenére, hogy a sajtón keresztül különféle hírek kiszivárogtak róla – mégis készületlenül érte és szinte sokkolta a csehszlovákiai magyar társadalmat és Magyarországot egyaránt. Pedig elõkészületei már jóval korábban, még a párizsi békekonferencia idején megkezdõdtek, s a csehszlovák állami szervek csupán a konferencia határozatára vártak a 200 000 magyar egyoldalú kitelepítésére benyújtott csehszlovák követeléssel kapcsolatban. A magyar kisebbség Cseh- és Morvaországba való telepítésének tervével a csehszlovák kormány elsõ ízben 1946. június 21-én foglalkozott. Az akkori elképzelések mintegy 50 ezer magyar áttelepítésével számoltak, ez azonban még „csupán” a reszlovakizáltakat érintette volna (Vadkerty 1993:120).

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

101

Más szemszögbõl közelítették meg a kérdést a kormány 1946. július 16-i ülésén, amelyen elhatározták, hogy a szlovákiai magyarok csehországi széttelepítését összekapcsolják azzal az össz-szlovákiai önkéntes munkaerõ-toborzással, amelynek célja a németek kitelepítése után munkaerõhiánnyal küzdõ cseh gazdaság megsegítése volt. A toborzást a szlovák lakosságon kívül kiterjesztik az állampolgárságától s munkavállalási lehetõségétõl megfosztott magyarságra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a magyarok távozása majd megkönnyíti a déli határövezet szlovákokkal való betelepítését. A kormány az 1946. július 22-e és augusztus 15-e közötti idõszakra idõzített toborzástól mintegy 40-50 ezer magyar önkéntes jelentkezését remélte.1 A közel egy hónapig tartó toborzóakció azonban nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Amíg a toborzás több mint 200 ezer szlovák önkéntes csehországi munkavállalásával végzõdött, a magyar jelentkezõk száma meg sem közelítette az elvárt ötvenezret: a Földmûvelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal adatai szerint számuk 1932, a Szociálisügyi Minisztérium szerint pedig csupán 1919 volt. A magyar jelentkezõk alacsony számát a Szociálisügyi Minisztérium annak tulajdonította, hogy mivel az akcióval egyidõben zajlott a párizsi békekonferencia, Dél-Szlovákia magyar lakossága a magyarországi ellenpropaganda hatására várakozó álláspontra helyezkedett.2 Mivel a magyarok önkéntes csehországi munkavállalásának mértéke elmaradt a várakozásoktól, az akciót irányító központi és szlovák hivatalok 1946. augusztus 6–7-i pozsonyi értekezletükön úgy határoztak, hogy a magyarokkal szemben Edvard Beneš köztársasági elnök általános munkakötelezettségrõl rendelkezõ 1945. október 1-jei 88/1945 sz. dekrétumára hivatkozva kényszerítõ eszközöket fognak alkalmazni. A deportálásokat tehát végül a csehországi munkaerõhiányt ürügyül használva hajtották végre, azonban maguk az akció végrehajtói sem titkolták, hogy azok fõ célja „Dél-Szlovákia határmenti övezetének a magyar elemtõl való megtisztítása”.3 Az elvi döntés tehát 1946 augusztusában megszületett ugyan, a gyakorlati megvalósítást azonban a békekonferencia határozatáig elhalasztották. A párizsi békekonferencián tartózkodó Daniel Okáli áttelepítési kormánybiztos 1946. október 3-án táviratban értesítette a prágai Külügyminisztériumot, hogy amennyiben Magyarország nem hajlandó a lakosságcsere megkezdésére, ill. a csehszlovák fél által Párizsban elõterjesztett követelések teljesítésére, a Megbízottak Testülete és a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége „határozzanak a belsõ intézkedésekrõl”.4 Az ún. belsõ intézkedések fogalma alatt kezdetben két alternatíva merült fel. Okáli táviratára szinte naprakészen reagált a magyarok kitelepítésével, ill a szlovák lakosság letelepítésével megbízott Szlovák Telepítési Hivatal, amely a Megbízottak Testülete Elnökségéhez intézett 1946. október 4-i, valamint a prágai kormányhoz intézett október 9-i javaslatában az egyik lehetõségként a lakosságcsere-egyezmény VIII. cikke alapján „háborús bûnösként” áttelepítésre jelölt magyarok egyoldalú áttelepítésének megkezdését, a másik lehetséges megoldásként pedig a magyar lakosság egy részének Csehországba telepítését ajánlotta.5 A kormány végül 1946. október 13-án adta beleegyezését a szlovákiai magyarság csehországi deportálásához, egy nappal azt követõen, hogy a békekonferencia plénuma elutasította a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésének jóváhagyására

102

Popély Árpád

vonatkozó csehszlovák indítványt (vö. Vadkerty 1996:30). A kormány nem titkolta, hogy a deportálásokkal nyomást kíván gyakorolni Magyarországra a lakosságcsere mielõbbi megkezdése érdekében. A csehszlovák politikai vezetés az áttelepítések egyoldalú megkezdésének lehetõségét azért vetette el, mivel ez nem vezetne célhoz: Magyarország a határra kitoloncolt személyeket nem fogadná be, ráadásul ez a megoldás nemzetközi bonyodalmakat is eredményezhetne.6 A deportálásokat a kormány jóváhagyását követõen a Szlovák Telepítési Hivatal 1946. november 4-én kelt 12-771-I/1-1946. sz. bizalmas irányelvei alapján hajtották végre. Az irányelvek szerint Dél-Szlovákia 23 járásából: a Somorjai, Dunaszerdahelyi, Galántai, Vágsellyei, Érsekújvári, Ógyallai, Komáromi, Párkányi, Zselizi, Verebélyi, Lévai, Ipolysági, Kékkõi, Losonci, Feledi, Rimaszombati, Tornaljai, Rozsnyói, Szepsi, Kassai, Tõketerebesi, Királyhelmeci és Nagykaposi járásból – a reszlovakizáltak, valamint a lakosságcsere-egyezmény alapján magyarországi áttelepítésre jelöltek kivételével – „átcsoportosítható” Csehországba az összes magyar nemzetiségû személy, akit Edvard Beneš 1945. augusztus 2-i 33/1945 sz. alkotmánydekrétuma megfosztott csehszlovák állampolgárságától. A közmunkára kötelezhetõek felsõ korhatárát az irányelvek a férfiaknál 60, a nõknél 55 évben állapították meg, holott a 88/1945 sz. elnöki dekrétum, amelyre hivatkozva a közmunkát elrendelték, a férfiaknál 55, a nõknél 45 évben határozta meg a közmunkára kötelezhetõek felsõ korhatárát. A járások felsorolásából kitûnik, hogy a Szlovák Telepítési Hivatal szinte kizárólag a zárt magyar etnikai terület járásaiban élõ magyar lakosság deportálásával számolt. Mindez nem véletlen, hiszen az akció egyik megfogalmazott célja „Dél-Szlovákia határmenti övezetének a magyar elemtõl való megtisztítása” volt, nem látszott tehát célszerûnek a csupán néhány, általában nyelvszigeti jellegû magyar településsel, ill. szórványmagyarsággal rendelkezõ járások (Pozsonyi, Nyitrai, Aranyosmaróti, Nagyrõcei, Nagymihályi) magyarságának az „átcsoportosítása”, mivel ezek asszimilálódására a Szlovák Telepítési Hivatal jóval nagyobb esélyt látott, mint az egy tömbben élõk esetében. A közmunka ürügyén Csehországba deportáltak végleges letelepítésének szándéka nyilvánvaló az irányelvek 7. cikkébõl is, amely elrendelte a járások, községek és gazdasági egységek, vagyis családok – már a lakosságcsere, majd pedig a belsõ telepítés során is alkalmazott – ikresítését.7

2. A deportálások végrehajtása Annak ellenére, hogy a magyar kormány a párizsi békekonferencia határozata alapján, amely a magyar kisebbség helyzetének rendezését a két érintett ország közötti tárgyalásokra bízta, 1946. november 16-án a budapesti Szövetséges Ellenõrzõ Bizottságon keresztül tudatta a csehszovák kormánnyal, hogy kész a két ország közötti vitás kérdések tárgyalásos rendezésére (Értesítõ 1947. febr.1.), a csehszlovák fél november közepén megkezdte a szlovákiai magyarság már hónapok óta tervezett csehországi széttelepítését. A deportálások kezdetének idõpontjáról nem csak a szakirodalom, hanem a korabeli források is gyakran eltérõ adatokat közölnek. Szabó Károly, a deportáltak sorsát is figyelemmel kísérõ pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatal tisztviselõje pél-

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

103

dául november 15-re (Szabó 1993:105), a Magyar Külügyi Társaság által a nagyhatalmak tájékoztatására kiadott dokumentumgyûjtemény, valamint Kertész István, a magyar Külügyminisztérium Békeelõkészítõ Osztályának vezetõje november 17-re (A szlovákiai... 1947:8, Kertész 1995:259), a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság 1949. évi zárójelentése november 18-ra, a Szociálisügyi Minisztérium 1948. januári jelentése pedig november 19-re teszi az akció kezdetét.8 Az eltérõ idõpontok megadását az magyarázza, hogy az elsõ községeket a deportálást végrehajtó karhatalmi erõk már november 15–16-án körbezárták, a deportáltak elsõ transzportjainak útnak indítására azonban csak november 19-én került sor. A karhatalmi erõk igénybevételével végrehajtott „toborzás” a következõképpen zajlott: A kiszemelt települést katonai egységek zárták körül, majd elrendelték a kijárási és a csoportosulási tilalmat. Az elõre elkészített névjegyzékek alapján kijelölt családoknak kézbesítették a csehországi munkaszolgálatukról rendelkezõ végzést (Pride¾ovací výmer), valamint a magukkal vihetõ tárgyak, élelmiszerek és állatállomány jegyzékét tartalmazó utasítást. A végzés átvételének elismerését sokan nem írták alá, ilyen esetben a végzést átnyújtó hivatalos személy saját maga írta azt alá; a kiutalási végzés szerint ugyanis a munkaszolgálat akkor is kötelezõ volt, ha címzettje elutasította aláírását. A prágai magyar Meghatalmazotti Hivatalban 1946. november 21-én felvett jegyzõkönyv az egyik elsõ érintett községben, Köbölkúton lejátszódó eseményeket a deportáltak vallomása alapján így írta le: „1946. november 16-án szlovák katonaság zárta körül Köbölkutat és kidobolták, hogy a cseh határvidékre leszünk áttelepítve. Erre nézve írásbeli felszólítást és tartalomjegyzéket kaptak azon dolgokról, amelyeket magukkal vihetnek. Azonkívül egy katona és két civil bejárta azokat a házakat, amelyeknek lakóit áttelepítésre jelölték ki és kikézbesítették az úgynevezett Pridelovaci vymert, amely pontosan tartalmazza, hogy mikor történik az áttelepítés és hogy az hova irányul. /.../ Az egész falu elhatározta, hogy nem megy el szülõföldjérõl és ezért nem is csomagolt és nem is készülõdött fel az áttelepítésre. Kedden, november 19-én nem volt szabad senkinek sem elhagyni a házát. E napon történt az erõszakos elhurcolás. Az elhurcolás során az ellenállást a legbrutálisabb módon törték meg, az ellenállókat puskatussal összeverték és összekötözték, a passzíve viselkedõket pedig megragadták és erõszakkal, puskacsõvel kényszerítették a teherautóra, amely beállt az udvarra. Az emberek után hajigálták holmijaikat és kevés élelmiszert, amit éppen kéznél találtak. Nem voltak tekintettel a betegekre és csecsemõkre sem. /.../ Ez alkalommal Köbölkútnak körülbelül egynegyedét telepítették ki.”9 A kijelölt családokat, ha a községnek volt vasútállomása, akkor onnan, ha nem volt, akkor katonai tehergépkocsikon a legközelebbi vasútállomásra szállítva szigorú õrizet alatt marhavagonokban indították útnak Csehországba. Az elszállítás a mínusz 20–25 °C körüli hidegben is általában fûtetlen vagonokban történt. A deportáltak csehországi fogadtatása és szétosztása – a visszaemlékezõk tanúsága szerint – a hajdani rabszolgavásárokra emlékeztetett. A deportáltaknak addig kellett a fûtetlen vagonokban, a vasútállomáson vagy valamely közeli épületben várakozniuk, amíg a magyar munkaerõ iránt érdeklõdõ valamelyik cseh gazda ki nem választotta õket. Leghamarább a jó erõben lévõ, minél több munkaképes családtaggal rendelkezõ ún. felnõttgyerekes családok keltek el, a kisgyermekes, eset-

104

Popély Árpád

leg öreg, beteges szülõkkel érkezõ családoknak gyakran napokig kellett várakozniuk.10 Jogállásukat Ravasz Károly, a pozsonyi Meghatalmazotti Hivatal referense, aki életkörülményeik megvizsgálása céljából 1947. január 30-a és február 2-a között beutazta az általuk lakott csehországi településeket, a következõképpen jellemezte: „Az átköltöztetett magyarok kivétel nélkül cselédként kerülnek egy-egy nagybirtokra, majorba vagy falusi gazdához. Jogi helyzetüknél fogva azonban, tulajdonképpen cselédnek sem lennének nevezhetõk, mert szabad költözködési joguk, munkavállalási szabadságuk, sõt személyes ingóságaikon túl tulajdonjoguk és tulajdonszerzési lehetõségük sem lévén, jogi helyzetük a jobbágyokénak felel meg, azok legjogfosztottabb korában”.11 A magyar közgondolkodás, majd pedig ennek nyomán a magyarországi történeti szakirodalom is tényként kezelte, hogy a deportáltakat Cseh- és Morvaország határmenti területeire, a németek kitelepítése után üresen maradt ún. Szudéta-vidékre szállították (vö. A szlovákiai… 1947:8–10, Balogh 1982:127, Kertész 1995:260). A korabeli dokumentumok bizonysága szerint ugyanakkor a deportáltak többségét nem a szudétanémet iparvidéken, hanem a cseh- és morvaországi nagybirtokokon, cseh nagygazdáknál helyezték el. A deportáltak sorsát figyelemmel követõ pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatal például 1947. május 2-án a következõket jelentette a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság számára: „Kivétel nélkül mezõgazdasági vidéken vannak elhelyezve, részben nagy uradalmakban, részben kisebb gazdaságokban. A Szudétavidéken ezekbõl a magyarokból nincsenek, vagy csak elenyészõ csekély számban. Ezekre a vidékekre ugyanis csehek és szlovákok mentek, akik tulajdont kaptak ott a német vagyonból. Legsûrûbben az Elbamenti-síkságon vannak magyarjaink, a határvidék felé számuk fokozatosan csökken”.12 A Meghatalmazotti Hivatal jelentésén kívül ezt támasztják alá a hivatal által felvett jegyzõkönyvek és a magyar meghatalmazotthoz érkezett levelek, valamint a deportáltak lelkigondozása céljából 1947–48 telén Csehországban járt katolikus, református és evangélikus lelkészek beszámolói is (Szabó 1987:21–25). A deportálások, s azok végrehajtásának a háborús idõkre emlékeztetõ módja érthetõen pánikhangulatot idézett elõ a magyar lakosság körében. A deportálás szörnyûségeit látva, s azt tapasztalva, hogy a magyarországi áttelepítésre jelölteket nem viszik Csehországba, a magyarok tömegesen ostromolták meg a pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatalt, a megbízott közbenjárását kérve áttelepítésük elintézése érdekében (Szabó 1993:105–106). Az érintett települések lakosságának egy része – amennyiben tehette – elmenekült, a magyar határhoz közel esõ falvak lakói pedig ösztönszerûen Magyarországon kerestek menedéket. A deportálásra kijelölt magyarok tömeges Magyarországra menekülése miatt MikulᚠFerjenèík belügyi megbízott 1947. január 30-án elrendelte a Csehszlovákia és Magyarország közötti kishatárforgalom leállítását, a Külügyminisztériumba küldött jelentése szerint azonban e rendelet célja nem a magyarok menekülésének, hanem a vagyontárgyak kivitelének a megakadályozása volt. A csehszlovák hivatalos szervek ugyanis úgy vélték, hogy a magyarok átmenekülése Magyarországra kitûnõ alkalom arra, hogy ezáltal is emelkedjen a lakosságcserén felül Szlovákiát elhagyó magyarok száma (Vadkerty 1996:33).

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

105

Az akciót végrehajtó katonaság az ellenszegülõkkel vagy menekülõkkel szemben esetenként fegyvert is használt. A legmegdöbbentõbb, legnagyobb visszhangot kiváltó eset 1946. november 19-én a csallóközi Gútoron történt, ahol a falu lakossága, miután azt tapasztalta, hogy a szomszédos Szemet község lakóit megkötözve és véresen viszik keresztül a falujukon, csónakokon igyekezett átmenekülni a Duna magyar oldalára. A Duna védõgátján cirkáló csehszlovák határõrség a menekülõkre tüzet nyitott, s lelõtte a 48 éves Sindler Ferencet, aki a helyszínen életét vesztette.13 A gútori esetet a szlovák Tájékoztatásügyi Megbízotti Hivatal szerint a magyarországi propaganda idézte elõ, amely „durván uszít a munkaerõ-toborzás ellen, és a magyar lakosságot meggondolatlan cselekedetekre izgatja”. A Megbízotti Hivatal közleménye szerint a magyarok „elferdítették az igazságot és hazugságokat terjesztettek Csehszlovákiáról, ahol béke, rend és mintaszerû demokrácia uralkodik” (Èas 1946. nov. 26). Hasonló tragédiák azonban a „mintaszerû demokrácia” ellenére több településen (pl. Muzslán, Köbölkúton, Kisújfaluban) is lejátszódtak. Wagner Ferenc pozsonyi magyar meghatalmazott a deportáltak elleni attrocitásokról, az elhurcolás elõl menekülõk haláláról hírt adó 1946 decemberi jelentése a következõket állapította meg: „A felsorolt tények, melyekhez hasonlók ezrével volnának felsorolhatók, mindennél világosabban bizonyítják, hogy nem közmunkáról, hanem egy dühödt nacionalizmus áldozatává vált néptöredék embertelen megsemmisítésének kísérletérõl van szó” (Szabó 1986). A deportálást, vagy ahogy a hivatalos propaganda nevezte: „munkaerõ-toborzást” a 88/1945 sz. elnöki dekrétumra hivatkozva hajtották végre, a hatóságok eljárása azonban több pontban is ellenkezett a dekrétum elõírásaival. A dekrétum például nem adott rá lehetõséget, hogy az ún. toborzást katonai és csendõri kísérettel végezzék, hogy egész családokat kiszállítsanak, ráadásul 2. §-a szerint a közmunka alól mentesülnek az állapotos asszonyok, terhességük harmadik hónapjának kezdetétõl a szülést követõ harmadik hónap végéig, valamint a legalább egy 15 évnél fiatalabb gyermekrõl gondoskodó nõk, akik maguk vezetik háztartásukat, s még legalább egy családtagról gondoskodnak, 3. §-a szerint pedig nõs férfiakat és férjezett asszonyokat is csak kivételes esetekben lehetett közmunkára kötelezni. Egyáltalán nem szabályozta a dekrétum a közmunkára kirendeltek vagyoni helyzetét, tehát nem adott lehetõséget ingatlan vagyonuk elkobzására, már csak azért sem, mivel 4. §-a eleve ideiglenes jellegû, egy meghosszabbítással legfeljebb másfél éves közmunkát feltételezett, amely lejárta után a toborzottak visszatérhettek volna otthonaikba. 24. §-a ráadásul a kárt szenvedett toborzottak számára kártérítés kiutalását tette lehetõvé (Sbírka 1945/40:157–161). A hatóságok ezzel szemben nemcsak hogy nem tartották be a dekrétum által kijelölt korhatárt, hanem egész családokat, gyermekeket, öregeket, terhes aszszonyokat is deportáltak, ráadásul katonai és csendõri karhatalom igénybevételével, a deportáltak hátrahagyott ingó és ingatlan vagyonát pedig bármiféle kártérítés nélkül elkobozták, s a vagyonukba betelepülõ szlovák ún. bizalmiaknak juttatták. A (cseh)szlovák propaganda és politikusok az egész akciót mégis megpróbálták úgy beállítani, mintha az a törvények teljes betartása, ráadásul a magyar lakosság egyetértése mellett zajlana, s szinte idillikus képet festettek az elszállítás módjáról, a deportáltak csehországi fogadtatásáról és munkakörülményeirõl.

106

Popély Árpád

A Tájékoztatásügyi Megbízotti Hivatal már idézett közleménye szerint: „Meg kell állapítani, hogy a munkaerõ-toborzás pontosan a törvény elõírásai szerint zajlik, humánus és szociális módszerek alkalmazásával. A gyûjtõhelyekrõl a lakosokat vasúti személykocsikban szállítják a munkahelyekre, a csomagok a zárt teherkocsikban maradnak. Az úton meleg és száraz kosztot kapnak. Egyes esetekben, amikor az elkerülhetetlenül szükséges, a dolgozókkal a családtagok is elmennek, elsõsorban a közös háztartásban élõ szülõk és gyermekek. Ez ezen személyek beleegyezésével és kívánságukra történik; egyrészt, hogy a családok együtt maradjanak, másrészt pedig, hogy a család aktív keresõ tagjának gondozása alatt maradjanak. A gyermekek az úton tejet kapnak. A toborzással nyert munkaerõk igen elõnyös munkafeltételek mellett dolgoznak. /…/ A munkaerõ-toborzásról szóló dekrétum alkalmazása az egész országban folyamatban van, a magyarok által lakott területeken is, mindenütt rendben zajlik, és az ország egész lakosságának megértésével találkozik” (Èas 1946. nov. 26.). A Pravda 1946. december 1-jei száma Viliam Široký miniszterelnök-helyettest idézi, aki a budapesti Sloboda c. szlovák lapnak többek között a következõket nyilatkozta: „Távolról sincs szó deportálásról. Valamennyi munkás, tehát a magyarok bére is olyan, amilyet sehol a világon el nem érnek. Sõt, amikor megérkezett Prágába a magyar munkások elsõ transzportja, az állomáson zenével és meleg étellel vártuk, a kormány egyik tagja pedig személyesen köszöntötte õket.” (Pravda 1946. dec. 1.) A Svobodné slovo ráadásul azt is tudni vélte, hogy a magyarok, akik csupán azért tartózkodnak Csehországban, mivel a dél-szlovákiai nemesi nagybirtokok felparcellázása következtében otthon elveszítették munkalehetõségüket, nem gyõznek csodálkozni és nevetni a munkaerõ-toborzás módszerérõl terjesztett hírek hallatán. Az egyik deportált a lap munkatársának állítólag még abbéli reményét is kifejezte, hogy noha munkaszerzõdésük csupán egy évre szól, meg fogják azt hosszabbítani (Svobodné slovo 1946. dec. 5.). A deportálások megindítása azonban nemhogy elõsegítette volna a szlovákiai magyarság helyzetének rendezését, hanem tovább rontotta a csehszlovák–magyar kapcsolatokat. Az akció természetesen heves tiltakozást váltott ki a magyar kormány részérõl: Gyöngyösi János külügyminiszter már 1946. november 20-án magához kérette František Dastich tábornokot, Csehszlovákia képviselõjét a budapesti Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság mellett, s közölte vele, hogy még ha a 88. számú dekrétum végrehajtásáról van is szó, az eljárás messze túlmegy annak keretein. „Ezt mi a lakosságcsere-egyezmény megsértésének tekintjük, de ellentétben áll ez az intézkedés a párizsi békekonferencia határozatával is” – szögezte le Gyöngyösi, majd kifejtette, hogy Magyarország kénytelen lesz ez ügyben lépéseket tenni a nagyhatalmaknál.14 A magyar kormány 1946. november 23-án jegyzékben tiltakozott a csehszlovák kormánynál a deportálások miatt, majd november 25-én washingtoni követét is utasította, hogy tájékoztassa a Külügyminiszterek Tanácsát a szlovákiai magyarok széttelepítésérõl, egyben kérje a nagyhatalmak védelmét a magyar kisebbség érdekében.15 Mivel a deportálások ezt követõen is folytatódtak, Gyöngyösi János 1946. november 27-én újabb jegyzéket juttatott el Csehszlovákia budapesti képviselõjéhez,

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

107

amelyben közölte, hogy a magyar kormány a szlovákiai magyarsággal szembeni bánásmód miatt november 29-tõl kezdõdõen felfüggeszti a vagyontalan magyarországi szlovákoknak a csehszlovák fél által szorgalmazott soronkívüli átköltöztetését Csehszlovákiába.16 A magyar diplomácia természetesen tudatában volt annak, hogy a csehszlovák fél a magyar kisebbség csehországi széttelepítésével egyrészt nyomást akar gyakorolni a lakosságcserétõl vonakodó Magyarországra, másrészt pedig kész helyzet megteremtésével egyoldalúan akarja megváltoztatni a déli határvidék etnikai jellegét. Erre hívta fel a figyelmet Kertész István 1946. december 13-i feljegyzése is, amely megállapította, hogy „ha a magyarság kitelepítésével és helyükre szlovákok betelepítésével fait accompli teremtõdik, akkor a békekonferencia döntése értelmében megkezdõdõ magyar–csehszlovák tárgyalások nyilvánvalóan már csak egy kész helyzetnek jogi formákkal való rendezésére és esetleg bizonyos enyhítésére szorítkozhatnak”. A Békeelõkészítõ Osztály vezetõje szerint azt sem szabad elfelejteni, hogy „ha továbbra is csak enyhe fejcsóválások kíséretében, de lényegileg komoly megmozdulás nélkül nézzük a magyarság ezreinek, sõt most már valószínûleg tízezreinek elhurcolását, az egyenesen azt a benyomást keltheti külsõ szemlélõben, hogy velünk bármit el lehet követni, hiszen a magyar nép egy értékes részének felszámolását is hideg egykedvûséggel nézzük”.17 Miután a magyar tiltakozásokra érdemi válasz továbbra sem érkezett, a magyar kormány a folytatódó deportálásokra 1946. december 16-án a lakosságcserérõl folytatott tárgyalások megszakításával válaszolt (Kertész 1995:260). Amint azt a Nemzetgyûlés 1946. december 17-i ülésén Gyöngyösi János leszögezte: mivel Csehszlovákia a magyarság széttelepítésével megszegte a lakosságcsere-egyezményt, Magyarország mindaddig nem járul hozzá az egyezmény végrehajtásához, amíg Csehszlovákia le nem állítja a magyar kisebbség csehországi deportálását. A magyar külügyminiszter arra is rámutatott, hogy az akció nyilvánvalóan válasz a párizsi békekonferencia döntésére, amely elutasította a 200 000 magyar egyoldalú kitelepítésének jóváhagyását követelõ csehszlovák indítványt (Magyar Nemzet 1946. dec. 18.). A deportáltak tragikus életkörülményeirõl a prágai és a pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatalban felvett jegyzõkönyvek százai, a deportáltaknak az otthonmaradt rokonaikhoz, ismerõseikhez írt, a Meghatalmazotti Hivatalban bemutatott, s ott lemásolt levelek tanúskodtak. Ezeknek a jegyzõkönyveknek és leveleknek a másolatai a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság útján eljutottak a Magyar Külügyi Társasághoz, amely e dokumentumokra alapozva 1947 elején A szlovákiai magyarok deportálása címmel a magyar mellett angol, francia és orosz nyelven is kiadott dokumentumgyûjteményben tárta a nagyhatalmak és a világ közvéleménye elé a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának részleteit. A magyar kormány 1946. november 23-i tiltakozó jegyzékére a csehszlovák kormány csupán 1947. február 12-én reagált, amikor Dastich tábornok útján két jegyzéket juttatott el a magyar Külügyminisztériumba. Ezekben azonban érdemi válasz helyett egyrészt Csehszlovákia belügyeibe való beavatkozással, másrészt pedig a lakosságcsere-egyezmény megsértésével vádolta meg Magyarországot (Èas 1947. febr. 13.).

108

Popély Árpád

A felvidéki magyarság csehországi deportálása nem csak a magyar kormány, valamint magyar közéleti személyiségek, mint például Mindszenty József esztergomi érsek és Károlyi Mihály volt köztársasági elnök tiltakozását váltotta ki, hanem a háborúban gyõztes nyugati nagyhatalmakét is, s 1947 januárjában a brit és az amerikai kormány egyaránt tiltakozott a prágai kormánynál a magyar kisebbséggel szembeni bánásmódja miatt. A csehszlovák kormány a brit és az amerikai tiltakozó jegyzékeket visszautasította, csakúgy, mint a magyar kormány jegyzékeit, mondván, hogy a magyar lakosság áttelepítése csupán a kétéves gazdaságfejlesztési terv keretén belüli munkaerõ-átcsoportosítás része. A prágai brit követséghez intézett 1947 januári válaszjegyzékében a csehszlovák kormány például határozottan leszögezte, hogy a magyarok áttelepítése Csehországba nem törvényellenes, s egyáltalán nem diszkriminatív, hanem törvényes intézkedés, amely nélkülözhetetlen az ország gazdasági talpraállítása szempontjából. A csehszlovák jegyzék azt igyekezett sugallni, hogy a magyarok áttelepítése csupán kis töredékét alkotja a nagy munkaerõ-átcsoportosításnak, hiszen 1946 végéig több mint 200 ezer személy települt át Szlovákiából Csehországba, akik közül csupán 18 600 volt a magyar; azt azonban természetesen elmulasztotta megemlíteni, hogy amíg a szlovákok önként települtek át a cseh országrészekbe, addig a magyarokkal szemben kényszerítõ eszközöket alkalmaztak (Vnik 1994:30). Szlovák részrõl Pavel Jantausch nagyszombati püspök volt az egyetlen személyiség, aki tiltakozását fejezte ki a magyar lakosság deportálása ellen. 1947. február 1-jén kelt, s a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségéhez, a köztársasági elnökhöz és a külügyminiszterhez eljuttatott memoranduma szerint „a toborzást oly módon végzik, amellyel nem értek egyet sem úgy, mint az érintett terület egyházi elöljárója, sem mint az ország állampolgára”. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a 88/1945 sz. elnöki dekrétum, amely alapján a „toborzást” végzik, nem ad rá lehetõséget, hogy „korra és nemre való tekintet nélkül gyermekeket, öregeket, aggastyánokat, szülés elõtti utolsó hónapban lévõ állapotos asszonyokat, sõt súlyos betegeket is csehországi munkaszolgálatra vigyenek”. A püspök szerint a karhatalmi segédlettel zajló akció a zsidók elhurcolására emlékeztetõ módon történik, s „a magyarokkal szembeni magatartásunk sokban hasonlít ahhoz, amit a múltból másoknak felhánytorgatunk.”18 A (cseh)szlovák politikai vezetés azonban sem a magyarországi, sem a nemzetközi tiltakozás ellenére mindaddig nem volt hajlandó véget vetni a szlovákiai magyarság csehországi széttelepítésének, amíg a csehszlovák akciókkal szemben eszköztelen Magyarország bele nem egyezett a lakosságcsere megkezdésébe, sõt megfogalmazódott a magyar kisebbség többszázezres méretû széttelepítésének a terve is. Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága, valamint Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága Elnökségének 1946. december 2-i prágai együttes ülése olyan határozatot hagyott jóvá, amely arra utasította a kommunista Jozef Šoltész szociálisügyi megbízottat, hogy a belügyi, a földreform- és földmûvelésügyi megbízottal, valamint az illetékes miniszterekkel együttmûködve intézkedjen 250 000 magyar Csehországba szállításáról. A határozat egyúttal azt is kimondta, hogy a deportált magyarok vagyonát el kell kobozni és ún. nemzeti gondnokság alá kell helyezni.19

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

109

A magyarok további csehországi deportálásáról kidolgozott tervezetet Jozef Šoltész 1947. január 17-én terjesztette a Megbízottak Testülete elé, amely a szociálisügyi megbízott beszámolójának meghallgatása után az akció „következetes folytatásáról” határozott.20 A szlovákiai magyarság tervezett méretû széttelepítésére azonban már nem került sor, mivel Csehszlovákia és Magyarország idõközben megegyezett a lakosságcserérõl folytatott tárgyalások újrafelvételében, aminek eredményeként a csehszlovák hatóságok 1947. február 22-én leállították a magyar lakosság csehországi deportálását.21

3. A Csehországba deportált magyarok száma és az akció területi vetülete A több mint három hónapig tartó deportálások során a hivatalos csehszlovák kimutatások szerint Dél-Szlovákia 17 járásának 393 községébõl összesen 9 610 családot, azaz 41 666 személyt telepítettek át Cseh- és Morvaországba, akik 6 602 lakóházat és 14 149 katasztrális hold földet hagytak hátra Szlovákiában.22 Az erõszakkal deportáltakon kívül további 2 154 magyar család, azaz 2 489 személy állítólag önként települt át a cseh országrészekbe, összesen tehát 11 764 család, ill. 44 155 magyar került át Szlovákiából Cseh- és Morvaországba.23 Bár az idézett forrás, s ennek nyomán a témával foglalkozó szakirodalom is következetesen 393 községet emleget (Zvara 1965:39, Šutaj 1993:102, Vadkerty 1996:42–43), a községsoros kimutatásokból elvégzett összesítés szerint a deportálások által érintett községek száma 363, egyes településeket ugyanis kétszer, esetenként háromszor is felvettek a jegyzékbe, némely esetben nem vették figyelembe az 1930. évi csehszlovák népszámlálás óta bekövetkezett községegyesítéseket, s önállóan szerepel a listán több, az elsõ csehszlovák földreform során létrehozott kolónia is. Az érintett községek számán kívül joggal megkérdõjelezhetõ a deportált családok, ill. személyek, valamint az akció által érintett járások száma is. Különbözõ magyar becslések szerint ugyanis a hivatalos kimutatásokban szereplõ adatoknál jóval nagyobb volt az 1946–47 telén Csehországba deportált magyarok száma. Berecz Kálmán, a pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatal vezetõje 1947. május 2-i jelentésében 100 ezer körülire, egy késõbbi, 1948. február 23-án kelt jelentésében némileg alacsonyabbra, 60–65 ezerre becsülte a számukat. 1947 májusi jelentésében errõl a következõképpen ír: „A mezõgazdasági munkára kivitt magyarok számát megközelítõleg is nehéz meghatározni. Ezt hivatalos titokként kezelik a hivatalokban. Talán nincs messze az igazságtól, ha százezerre becsüljük a számukat. Lehet azonban több is, kevesebb is.”24 A deportáltak lelkigondozása céljából Csehországban járt Pethõ Károly katolikus lelkész 1948. január 14-i híradása szerint a deportálás folyamán kb. 70–75 ezer magyart szállítottak Cseh- és Morvaországba, 10–15 ezer személy hazatérését követõen pedig 60–65 ezerre becsülte azok számát, akik a jelentés kelte idején még mindig a cseh országrészekben tartózkodhattak (Tóth 1995:226–233). A deportált magyarok statisztikai adatait a magyar diplomácia is megkísérelte összegyûjteni és feldolgozni. A budapesti Államtudományi Intézet a Külügyminiszté-

110

Popély Árpád

rium és a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság által megküldött adatanyag, valamint saját gyûjtése alapján elvégezte a deportáltak községenkénti lélekszámának megállapítását és országos összesítését. Az intézet 1947. szeptember 2-i jelentése szerint a feldolgozott 222 községbõl 10 391 családot, azaz 39 073 személyt telepítettek Csehországba; a 222 község közül 18-ban további deportálások történtek, ezek részletes adatai azonban nem ismeretesek, csakúgy mint további 77 községé, amelyekben csak a deportálás idõpontja ismert, a deportáltak lélekszáma azonban még felkutatandó.25 Az áttelepítési és egyházi szervek adatgyûjtésére, valamint különbözõ magánszemélyek közléseire támaszkodva a prágai magyar követség is elkészítette a deportáltak községenkénti számszerinti kimutatását. Az 1947. október 6-i követségi jelentés, ill. az ahhoz csatolt, ám meglehetõsen hiányos, s ezért pontosnak a legkevésbé sem tekinthetõ kimutatás szerint a csehszlovák hatóságok 316 községbõl megközelítõleg 40 200 személyt deportálhattak a cseh országrészekbe.26 A hivatalos kimutatásokban közöltnél több deportáltról tesz említést a Szlovák Telepítési Hivatal 1947. decemberi jelentése, részben pedig a Földmûvelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal 1948. októberi kimutatása is. A Szlovák Telepítési Hivatal szerint a 88/1945. sz. elnöki dekrétum értelmében Csehországba közmunkára áttelepített magyar személyek száma 48 425, a családoké 12 851 volt,27 a Földmûvelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal 1948. október 9-i jelentéséhez mellékelt, s a Dél-Szlovákiából kitelepített magyarok községenkénti számát tartalmazó egyik statisztika szerint pedig 362 községbõl összesen 39 455 magyar személyt, ill. 9 760 családot telepítettek át Csehországba.28 A deportálások 1946 novemberében a Somorjai járáshoz tartozó Gútoron és Szemeten, valamint a Párkányi járásban lévõ Köbölkúton és Muzslán egyidejûleg kezdõdtek, majd még november folyamán átterjedtek a két járás többi községére és a Komáromi járásra is. Következõ fázisuk december elsõ felében vette kezdetét, ez az elõbbieken kívül az Ógyallai, a Dunaszerdahelyi és a Feledi, a hónap közepétõl pedig a Zselizi, az Ipolysági és a Tornaljai járást érintette. A rövid, 1946. december 24-tõl 1947. január 2-ig tartó karácsonyi szünetet követõen elõbb a Galántai, Vágsellyei (lásd Pukkai 2002:59–66), Lévai, Kékkõi, Királyhelmeci és Szepsi, majd februárban az Érsekújvári és Rozsnyói járás került sorra. A hivatalos kimutatás szerint az akció az említett 17 járásra korlátozódott, az Államtudományi Intézet már említett kimutatása azonban a Verebélyi, a Rimaszombati és a Nagykaposi járást is a deportálások által érintett járások közé sorolja. Szlovák és magyar források szerint egyaránt elkerülte az akció az eredetileg kijelölt Losonci, Kassai és Tõketerebesi járást, csakúgy mint az eleve ki sem jelölt Pozsonyi, Nyitrai, Aranyosmaróti, Nagyrõcei és Nagymihályi járás területét.29 A járási mellett községsoros adatokat is tartalmazó, s a szakirodalom által is használt hivatalos kimutatást mindenképpen fenntartásokkal kell tehát kezelnünk, s az abban közölt 41 666-os adatot csupán a deportáltak minimális számának tekinthetjük, megbízhatóbb és fõleg részletesebb forrás hiányában dolgozatunkban mégis kénytelenek vagyunk erre támaszkodni. A deportáltak községenkénti adatainak vizsgálata azt mutatja, hogy a telepítési célokat is szolgáló akció gyakorlatilag a zárt magyar etnikai terület színtiszta magyar településeire korlátozódott. A deportálások által érintett községek közül az

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

111

1930. évi csehszlovák népszámlálás csupán 10-ben nem talált magyar többséget, ám ez a 10 település is kivétel nélkül a magyar nyelvterületen belül, vagy a magyar–szlovák nyelvhatáron helyezkedett el. A Csallóközben ilyen település volt a német–magyar vegyes etnikumú Csölle és Misérd, valamint a határában létrehozott kolónia miatt 1930-ban szlovák többségûként kimutatott Elõpatony; a Mátyusföldön az akció által csupán minimális mértékben érintett Vágsellye; Érsekújvár és Komárom között Imely; a Garam mentén Zsemlér; Gömörben Bellény és Gömörhosszúszó; végül pedig az Ipoly mentén Alsózellõ és Zobor.30 A két utóbbi, valamint a két csallóközi német–magyar település kivételével azonban még a felsorolt községek esetében is egykori magyar többségû településekrõl van szó, amelyekben ráadásul nem egy esetben a II. világháború utáni népszámlálások is magyar többséget mutattak ki. Szám szerint a legtöbb személyt, 2396 fõt a csallóközi Gútáról, valamint a Mátyusföld Galánta és Érsekújvár közötti magyar nagyközségeibõl deportálták: Tardoskeddrõl 1271, Felsõszelibõl 1007, Taksonyfalvából 765, Peredrõl 668, Negyedrõl 633, Deákiból 529, Naszvadról 527 személy esett a deportálás áldozatául. A Csehországba deportált magyarok és az érintett községek járásonkénti számát a következõ táblázat szemlélteti:31 -ÂUÂV 6RPRUMDL 'XQDV]HUGDKHO\L .RPÂURPL *DOÂQWDL 9ÂJVHOO\HL ªUVHNÛMYÂUL ´J\DOODL 3ÂUNÂQ\L =VHOL]L /ÊYDL ,SRO\VÂJL .ÊNNĎL )HOHGL 7RUQDOMDL 5R]VQ\ÔL 6]HSVL .LUÂO\KHOPHFL ·VV]HVHQ

'HSRUWÂOW 0DJ\DU ªULQWHWW ODNRVRN N×]VÊJHN V]ÂPD FVDOÂGRN V]HPÊO\HN V]ÂPD                                                                       [   

A táblázatból kitûnik, hogy a deportálás leginkább a délnyugat-szlovákiai járásokat, valamint két gömöri járást, a Tornaljai és Feledi járást sújtotta. A Tornaljai járásból a magyar lakosság 14,8%-át, a Somorjaiból 14,6%-át, a Zselizibõl 13,6%-át, a Komáromiból 12,6%-át, az Ógyallaiból 10,7%-át, a Vágsellyeibõl 10,1%-át, a Párkányiból 10,0%-át, a Galántaiból 9,6%-át, a Dunaszerdahelyibõl 9,1%-át, a Feledibõl 8,5%-át, az Érsekújváriból 7,1%-át, a Lévaiból pedig 5,5%-át telepítették át Cseh- és Morvaországba. A deportálás azonban természetesen nem csak az egyes járásokat, hanem azokon belül az egyes községeket is különbözõ mértékben érintette. Nagy általánosságban elmondható, hogy az érintett települések magyar lakosságának egynegye-

112

Popély Árpád

dét–egyötödét deportálták, a reszlovakizációt leginkább visszautasító, s a lakosságcsere során is kiemelten kezelt Csallóköz, Mátyusföld, Garam mente, valamint Gömör egyes falvaiban azonban a deportáltak aránya ennél jóval magasabb volt, s gyakran meghaladta a magyar lakosság 30%-át is. A Csallóközben a deportálás az átlagosnál jóval nagyobb mértékben sújtott egyes, Somorja vonzáskörzetébe tartozó, a Duna bal partján, a magyar határon fekvõ falvakat. Nagyszarvából a magyarok 46,4%-át, Szemetbõl 39,2%-át, Vajkából 30,1%-át, Tejfaluból 28,0%-át, Gútorból 22,9%-át, Csöllébõl 22,5%-át deportálták. Ide sorolható még Somorja is, ahol ugyan „csupán” a magyar lakosság 17,4%-át sújtotta az akció, a deportálások által szinte alig érintett városok és kisvárosok viszonylatában azonban már ez az arány is magasnak minõsül. Ugyancsak nagyobb mértékben sújtott a deportálás több, Dunaszerdahely környéki, általában a város és a magyar határ közötti települést: Bögellõt (magyar lakosságának 49,4%-át deportálták), Kislúcsot (48,7%), Izsapot (28,3%), Balázsfát (27,2%), Elõpatonyt (27,0%), Szentmihályfát (26,3%), Csallóköznádasdot (26,3%), Királyfiakarcsát (24,3%), Dercsikát (24,1%), Nagymadot (23,5%) és Csilizradványt (22,8%). A Mátyusföldön legsúlyosabban a Galántától délre fekvõ, a város és a Kis-Duna közötti térség falvait érintette az akció: Taksonyfalvából a magyar lakosság 41,4%át, Vízkeletrõl 30,4%-át, Felsõszelibõl 29,1%-át, Pozsonyvezekénybõl 23,1%-át deportálták, de hasonló sorsra jutott a Galántától északnyugatra fekvõ Kismácséd magyarságának 29,0%-a, valamint Nagymácséd magyar lakosságának 23,8%-a, az Érsekújvártól északnyugatra lévõ Tardoskedden a magyarok 27,1%-a, a Csallóköz keleti peremén pedig Megyercs magyarságának 27,0 %-a, valamint Gúta magyarságának 23,4%-a. A Garam mentén a deportálások elsõsorban Zsemlért (magyar lakosságának 55,2%-át telepítették Csehországba),32 Nagyodot (32,6%), Hölvényt (26,6%), Felsõszecsét (23,3%), Garamszentgyörgyöt (22,2%), Csatát (21,4%), Nagypeszeket (20,1%), Szodót (19,9%) és Zselizt (19,8%), Párkány északi elõterében pedig Ipolykiskeszit (33,9%), Lelédet (22,3%), Garamkövesdet (20,7%), Nánát (20,9%) és Bajtát (19,9%) érintették. Gömörben ugyan a deportálások legnagyobb mértékben a Rimaszombattól délre fekvõ Dobfeneket tizedelték meg, ahonnan a magyar lakosság közel kétharmadát, 62,4%-át telepítették át Csehországba, összességében azonban ennél is súlyosabban érintették a Tornalját nyugat felõl észak–déli irányban övezõ, s a magyar–szlovák nyelvhatárt a magyar államhatárral összekötõ magyar településláncot: Gömörmihályfalából a magyar lakosság 43,5%-át, Felsõvályból 42,1%-át, Sánkfalvából 41,9%-át, Sajószárnyából 34,7%-át, Sajókeszibõl 32,4%-át, Naprágyból 30,9%-át, Abafalvából 25,6%-át, Levártból 25,6%-át, Harkácsból 24,6%-át, Balogtamásiból 23,3%-át, Felsõrásból 23,6%-át, Sajószentkirályból 22,4%-át, Dereskbõl 21,3%-át, Felsõfaluból 21,0%-át, Felsõkálosából 20,8%-át, Gömörfügébõl 20,2%-át, Sajógömörbõl pedig 19,3%-át deportálták. Tekintettel arra, hogy a deportáltakat Csehországban általában mezõgazdasági munkára fogták, az akció csupán minimális mértékben sújtotta a felvidéki magyar társadalom városi rétegét. A városokból és a városi jellegû településekrõl csupán 2 122 személy, az összes deportált 5,1 %-a került ki: Somorjáról 479 fõ (a helyi ma-

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

113

gyar lakosság 17,4%-a), Zselizrõl 437 fõ (19,8%), Nagymegyerrõl 388 fõ (10,1%), Párkányból 217 fõ (8,6%), Komáromból 176 fõ (1,4%), Ógyalláról 128 fõ (7,8%), Tornaljáról 99 fõ (5,6%), Királyhelmecrõl 89 fõ (4,6%), Rozsnyóról 37 fõ (1,1%), Szepsibõl 34 fõ (2,2%), Dunaszerdahelyrõl 21 fõ (0,7%), Vágsellyérõl 10 fõ (0,8%), Ipolyságról pedig 7 fõ (0,2%). A többi magyarlakta dél-szlovákiai várost, Pozsonyt, Szencet, Galántát, Érsekújvárt, Nyitrát, Lévát, Losoncot, Füleket, Rimaszombatot, Kassát és Nagykapost a deportálás teljes egészében elkerülte.33

4. A deportáltak hazatérése A csehszlovákiai magyarság paradox módon az 1948. februári kommunista hatalomátvételt követõen, azzal párhuzamosan nyerte vissza állampolgári jogait, hogy a kiépülõ kommunista diktatúra felszámolta az ország egész lakosságának polgári és emberi jogait, s az ország demokratikus intézményrendszerét. A nemzetiségi kérdés, ezen belül pedig a magyar kisebbség kérdésének kezelése ugyanis 1947 derekától kezdve egyre inkább alárendelõdött Moszkva nagyhatalmi érdekeinek, amely arra törekedett, hogy éppen ekkor kiépülõ hatalmi tömbjén belül kiküszöböljön minden olyan destabilizációs tényezõt, amely negatívan befolyásolhatná az érdekszférájába tartozó kelet- és közép-európai államok egymáshoz fûzõdõ viszonyát. Természetesen a februári hatalomváltás sem hozott, s nem is hozhatott azonnali és gyökeres fordulatot az ún. magyarkérdés kezelése terén, hiszen az immár egyeduralkodó kommunista párt árnyalatnyival sem folytatott mérsékeltebb magyarellenes politikát, mint a felszámolt polgári pártok. Kezdetben minden maradt a régiben: nemcsak az 1947 áprilisában meginduló lakosságcsere folytatódott tovább, nemcsak a reszlovakizációs kampány zajlott változatlanul, hanem a központi és a szlovák állami szervek sorra hozták meg és foganatosították az újabb és újabb magyarellenes intézkedéseket. Az elsõ kérdés, amelyben a csehszlovák államhatalom 1948 tavaszán már némi „engedményekre” is hajlott, az éppen a Csehországba deportált magyarok kérdése volt. Rendezését több tényezõ is sürgette. A hatóságok egyrészt nem tudták kezelni az egyre szaporodó szökéseket, amelyek száma már 1947-ben is nagy volt, 1948 tavaszán pedig ugrásszerûen megnõtt, másrészt aggasztotta õket az a tény is, hogy a deportáltak eredetileg egy évre szóló, majd a Szociálisügyi Minisztérium 1947. szeptember 12-én kelt 231. sz. rendeletével 6 hónappal meghosszabbított munkakötelezettsége 1948 áprilisában–májusában lejár, nem lesz már tehát „törvényes” alapja további Csehországban tartásuknak.34 Hazatelepülésüket természetesen továbbra sem tartották kívánatosnak, ezért olyan törvények elfogadását szorgalmazták, amelyek bizonyos engedmények, többek között a csehszlovák állampolgárság visszaadása fejében végleges csehországi letelepedésre bírnák a deportáltakat, esetleg további, eddig Szlovákiában élõ magyarokat is az önkéntes csehországi áttelepülésre késztethetnének. A kérdés rendezését célzó törvényjavaslatot a Szociálisügyi Minisztérium – a Külügy-, Belügy- és a Földmûvelésügyi Minisztériummal való egyeztetést követõen – már 1948. január 23-án a kormány elé terjesztette.

114

Popély Árpád

A Szociálisügyi Minisztérium javaslata szerint az állandó csehországi letelepedést vállaló magyar deportáltak számára lehetõvé kellene tenni a csehszlovák állampolgárság visszaszerzését, ill. utasítani kell a csehországi nemzeti bizottságokat, hogy velük szemben ne alkalmazzák a többi magyart sújtó diszkriminatív intézekedést. Mivel azonban állampolgárságuk azonnali visszaadása mozgásszabadságuk visszaadásával is járna, s nem lehetne megakadályozni visszatérésüket Szlovákiába, azt a megoldást ajánlotta, hogy az érintettek 3-4 évig terjedõ idõtartamra csupán ideiglenes állampolgárságot, azaz olyan bizonylatot kapjanak, amely szerint állampolgárságuk kérdésének végleges rendezéséig csehszlovák állampolgárnak tekintendõk, de ez az állampolgárság csehországi letelepedési kötelezettségük megsértése esetén bármikor megvonható tõlük.35 A magyarok végleges csehországi letelepedésével kapcsolatos javaslatokkal a prágai kormány 1948. március 5-i és 19-i ülésén foglalkozott. A kormány 1948. március 19-én elfogadott határozata szerint azok a cseh országrészekben dolgozó magyarok, akik kötelezik magukat, hogy nem térnek vissza Szlovákiába, hanem állandó jelleggel letelepednek Csehországban, visszakaphatják csehszlovák állampolgárságukat, döntésük „megkönnyítése” érdekében ugyanakkor a kormány elrendelte a deportáltak Szlovákiában hátrahagyott ingatlan vagyonának gyorsított eljárással történõ elkobzását és a szlovák bizalmiaknak való átadását.36 A kormány ezt követõen 1948. április 13-án adta ki 76/1948 sz. rendeletét „a német és a magyar nemzetiségû személyek csehszlovák állampolgárságának visszaadásáról”, amelynek 3. §-a lehetõvé tette a 33/1945 sz. elnöki dekrétum értelmében csehszlovák állampolgárságukat elveszített személyek közül az állampolgárság visszaadását annak a kérelmezõnek, aki „nem szegte meg a csehszlovák állampolgár kötelességeit, nem szerzett más állampolgárságot, és akinek állandó lakhelye a Csehszlovák Köztársaság területén van”. A kormányrendelet a végleges állampolgárság megszerzését határidõhöz kötötte, mivel 2. §-a szerint „a kérvénynek csak akkor lehet érvényes módon eleget tenni, ha három év telt el a kérvény benyújtási határidejének napjától számítva” (Sbírka 1948/31:781–782) . Az 1948. április 16-án kelt 77/1948. sz. belügyminiszteri hirdetmény szerint az állampolgárságuktól megfosztott magyarok a hirdetmény hatálybalépését követõ 6 hónapon belül kérvényezhették csehszlovák állampolgárságuk visszaadását, de csupán azok, akiknek állandó lakhelyük Csehországban van, vagy családtagjaikkal együtt legalább egy éve Csehországban tartózkodnak, esetleg a hirdetmény életbelépését követõen áttelepülnek a cseh országrészekbe (Sbírka 1948/31:782). A csehszlovák hatóságok ezt követõen nagy propagandát fejtettek ki a deportáltak között annak érdekében, hogy állandó letelepedésre bírják õket. A Szociálisügyi Minisztérium 1948. április 30-i 63. sz. körlevele megbízta a csehországi munkahivatalokat, hogy két héten belül tárgyalják meg a kormányhatározatot a „toborzottakkal”, s az állampolgárság visszaadására tett ígéret ellenében bírják rá õket a végleges csehországi letelepedésre. A helyi munkahivatalok ennek alapján május folyamán tömegesen idézték be a magyarokat és próbálták õket – ígéretek és fenyegetés kíséretében – rábeszélni a tartós csehországi letelepedésre. Egyes helyeken még pénzbeli támogatást is kilátásba helyeztek a számukra arra az esetre, ha kérni fogják a csehszlovák állampolgárság visszaadását, s kötelezik magukat, hogy nem térnek vissza Szlovákiába, má-

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

115

sutt viszont azzal fenyegették meg a magyarokat, hogy ha nem írják alá az állampolgársági kérvényt, 30 kg-os csomaggal átdobják õket a határon, vagy egész életükben munkatáborokban ingyen lesznek kénytelenek dolgozni.37 A munkahivatalok igyekezete azonban az ígéretek és fenyegetések ellenére általában hatástalan maradt. A deportáltak nagyrészt csupán abban az esetben lettek volna hajlandók visszaigényelni az állampolgárságot, ha azonnal visszatérhetnek Szlovákiába, s logikátlannak tartották, hogy a csehszlovák állampolgárságot visszakapják, de otthonaikba ne térhessenek vissza. Mások hajlandók lettek volna letelepedni Csehországban, de csak akkor, ha kisebbségi jogokat, magyar iskolákat, újságokat kapnak.38 Május és június folyamán ráadásul számosan a prágai magyar követség, ill. a pozsonyi magyar meghatalmazott segítségét kérték hazatelepítésük, vagy amennyiben ez nem volna lehetséges, Magyarországra való áttelepülésük elõmozdítása érdekében.39 Az 1948. június 2-án még Csehországban tartózkodó 32 201 deportált közül mindössze 2 209 kérte állampolgársága visszaadását, s közülük is csupán 1 531 volt azoknak a száma, akik jelezték letelepedési szándékukat. Ezzel szemben rohamosan nõtt az engedély nélkül szülõföldjükre hazaszökõ magyarok száma: 1948. augusztus 15-én 16 085, október 8-án pedig már 17 000 volt a számuk, augusztus 15-én tehát már csupán 28 130, október 8-án pedig 27 200 magyar deportált tartózkodott Csehországban.40 A deportáltak rohamos fogyása, ill. hazatelepülése és a munkaszolgálat lejárta arra késztette a prágai Nemzetgyûlést, hogy 1948. július 21-én elfogadott 175/1948 sz. törvényével oly értelemben módosítsa a munkakötelezettségrõl rendelkezõ 88/1945 sz. elnöki dekrétumot, hogy a munkaszolgálat ideje kétszer egy évvel meghosszabbítható (Sbírka 1948/63:1295). A csehszlovák pártvezetésnek azonban 1948 nyarán már be kellett látnia, hogy az 1948 folyamán már csupán vontatottan haladó lakosságcsere nem hajtható végre az általa elképzelt terjedelemben, s feltétlenül számolnia kell a magyar kisebbség egy részének helybenmaradásával, amelynek helyzetét idõvel rendeznie kell, s állampolgári jogait is vissza kell adnia. Ebben a kényszerû felismerésben meghatározó szerepe volt a magyar párt- és állami vezetésnek, amely 1948 folyamán egyre határozottabb nyomást gyakorolt Prágára a magyar kisebbség helyzetének pozitív értelmû rendezése érdekében. Pártvonalon Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt fõtitkára Csehszlovákia Kommunista Pártja Politikai Bizottságához intézett 1948. április 20-i levelében kérte számon a csehszlovák pártvezetéstõl a két pártküldöttség februári budapesti megállapodásának be nem tartását, amelyben a magyar fél ígéretet tett arra, hogy a május 30-án esedékes csehszlovákiai választásokig nem veti fel a szlovákiai magyarság helyzetét, a csehszlovák fél viszont megígérte, hogy nem romlik tovább a magyar kisebbség helyzete (Sipos 1992:711–717). Budapest alig pár nappal a választásokat követõen állami vonalon is megkereste Prágát, s június 4-én kelt jegyzékében a nemzetiségi indoklással kibocsátott vagyonelkobzó végzések visszavonása mellett többek között a deportáltak szabad költözési jogának, vagyis hazatérésének engedélyezésére, valamint ún. nemzeti gondnokság alá helyezett vagyonának visszaadására szólította fel a csehszlovák kormányt.41

116

Popély Árpád

Klement Gottwald, Csehszlovákia Kommunista Pártja elnöke, aki Edvard Beneš 1948. június 2-i lemondása után az államfõi tisztség legfõbb várományosává vált, s akit az új Nemzetgyûlés június 14-én meg is választott Csehszlovákia köztársasági elnökévé, már pártja Központi Bizottságának 1948. június 9-i ülésén jelezte, hogy az országban maradó magyarok számára némi jogokat kell majd biztosítani. Gottwald érvelése szerint, mivel a németekkel ellentétben a magyar kisebbséget nem sikerült kitelepíteni, „tartósan számolnunk kell azzal, hogy néhány százezer magyar nálunk marad. Ezt a kérdést meg kell oldanunk. Kénytelenek leszünk némi jogokat adni a számukra, körülbelül olyanokat, amilyenekkel a lengyelek és ukránok rendelkeznek. Ez állampolgári és választójogot jelent, valamilyen iskolákat, egyesületeket, de természetesen semmilyen önálló pártot, semmilyen szakszervezetet, semmilyen különleges statútumot. Valamit adnunk kell nekik, hogy nyugtunk legyen tõlük. Ez külpolitikai okok miatt is szükséges” (Bobák 1996:174) Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Elnöksége 1948. július 19-én fogadta el és terjesztette a kormány elé a magyar kisebbség helyzetének rendezésére kidolgozott javaslatokat. Ezek szerint a kormánynak a magyarok állampolgárságának visszaadása, mezõgazdasági vagyonuk elkobzásának felfüggesztése, magyar sajtótermék megjelentetése, a magyar nyelvû oktatás és magyar kulturális szervezet engedélyezése mellett intézkednie kell a Csehországba deportált magyarok hazatérésérõl is (Kaplan 1993:148–149). A pártvezetés jóváhagyását követõen 1948. szeptember 30-án természetesen a csehszlovák minisztertanács ülésén is pozitív döntés született a magyar kisebbség helyzetének rendezését, állampolgárságának visszaadását célzó javaslatokról. A minisztertanács utasította a belügyminisztert, hogy a legközelebbi ülésre terjessze be az erre vonatkozó törvényjavaslatot (Jó Barát 1948. okt. 6.). A magyarok állampolgárságát rendezõ törvényjavaslat valóban rövid idõ alatt el is készült, azt a csehszlovák minisztertanács 1948. október 12-én jóváhagyta és a Nemzetgyûlés elé terjesztette. A Nemzetgyûlés mindezek után 1948. október 25-én fogadta el a 245/1948. sz. törvényt „a magyar nemzetiségû személyek állampolgárságáról”. A törvény értelmében azok a magyarok, „akik 1938. november 1-jén csehszlovák állampolgárok voltak, akik lakóhelye a Csehszlovák Köztársaság területén van és nem külföldi állampolgárok, minden további nélkül megszerzik a csehszlovák állampolgárságot”, amennyiben a törvény hatálybalépésétõl számított 90 napon belül leteszik a hûségesküt a Csehszlovák Köztársaságra. Nem kaphatják meg viszont az állampolgárságot azok, „akik súlyosan vétettek a Csehszlovák Köztársaság vagy népi demokratikus rendszere ellen”, továbbá azok, akiket az 1946. február 27-i lakosságcsere-egyezmény alapján cserére jelöltek ki (Sbírka 1948/93:449). A magyarok állampolgárságát rendezõ törvény még természetesen nem jelentette a csehszlovákiai magyarság számára a kisebbségi jogok biztosítását, s korlátozó rendelkezései révén többezer magyar számára a „hontalanság éveinek” további meghosszabbítását jelentette, jelentõsége azonban így is óriási volt. Lezárult kollektív jogfosztásának többéves idõszaka, s a hatóságoknak most már komolyan hozzá kellett látniuk a magyarságot érintõ többi megoldatlan kérdés, többek között a deportáltak helyzetének rendezéséhez is. Az állampolgárság visszaadása után ugyan-

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

117

is reménytelenné, s egyre inkább tarthatatlanná kezdett válni csehországi tartózkodásuk további fenntartása és munkára kötelezésük is. Hazatelepülésük engedélyezése azonban nem várt s igen kényes feladat megoldása elé állította az állami szerveket, a deportáltak egy részének hátrahagyott vagyonába ugyanis idõközben a belsõ telepítés keretében vagy külföldrõl Dél-Szlovákiába települõ szlovákokat, ún. bizalmiakat helyeztek, akik kezdetben csupán a deportáltak vagyonának kezelõi, a vagyon elkobzása után pedig annak tulajdonosai lettek. A Csehországba deportált magyarok vagyonáról a szlovák hatóságok kezdetben nem rendelkeztek. A kérdést elsõ ízben a Szlovák Telepítési Hivatal Elnöksége, a Nemzeti Újjáépítési Alap, valamint a Földmûvelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal képviselõinek 1946. december 2–3-i pozsonyi tanácskozásán vitatták meg, amelyen egyetértettek ugyan abban, hogy a deportálások egyik fõ célja „a Magyarországra való nyomásgyakorlás”, leszögezték azonban azt is, hogy „számolni kell azzal, hogy itt egy tartós állapot megteremtésérõl, vagyis tartós áttelepítésrõl van szó”, tehát rendezni kell a deportáltak hátrahagyott vagyonának kérdését is. A tanácskozás résztvevõi felkérték a Megbízottak Testületét, hogy a kérdés törvényes rendezéséig a deportált magyarok vagyonát helyezze nemzeti gondnokság alá, s bízza szlovák nemzeti gondnokok, vagyis bizalmiak kezelésére.42 A Földmûvelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal feliratát követõen a Megbízottak Testülete 1947. január 21-én tárgyalta meg a kérdést, megoldását ugyanakkor a Szociálisügyi Megbízotti Hivatalra bízta.43 Mivel az ügyben további fél év elteltével sem született megnyugtató megoldás, ráadásul a Dél-Szlovákiában letelepülõ szlovákok egy részét helyhiány miatt nem sikerült megfelelõ módon elhelyezni, s így egy részüket Csehországba voltak kénytelenek irányítani, a Megbízottak Testülete 1947. június 20-án úgy határozott, hogy szükségesnek tartja a deportáltak vagyonának a 108/1945 sz. elnöki dekrétum alapján való elkobzását, vagy legalább lefoglalását. Azonban a Megbízottak Testülete is tudatában lehetett annak, hogy a deportáltak vagyonának elkobzása ellenkezne a lakosságcsere-egyezmény rendelkezéseivel, amely szerint Csehszlovákia kötelezte magát, hogy felfüggeszti a magyarok vagyonának elkobzását, ezért a prágai Külügyminisztériumhoz fordult annak megállapítására, hogy a vagyonelkobzás vagy -lefoglalás összhangban lenne-e a lakosságcsere-egyezménnyel.44 A deportáltak vagyonáról végül kormányszinten határoztak. A csehszlovák kormány 1948. március 19-én, azzal párhuzamosan, hogy az állandó csehországi letelepedést vállaló deportáltak számára kilátásba helyezte állampolgárságuk visszaadását, egyúttal elrendelte hátrahagyott ingatlan vagyonuk gyorsított eljárással történõ elkobzását és a bizalmiaknak való átadását, így igyekezve megakadályozni a deportált magyarok hazatérését és a vagyonukba beültetett szlovák bizalmiak távozását. A kormány által elrendelt vagyonelkobzásokat 1948. június 14–30. között hajtották végre.45 A Csehországba deportált 9 610 magyar család vagyonába Dél-Szlovákia 16 járásának 250 községében 2 767 szlovák bizalmi család telepedett be, 1948 júliusáig azonban 427 önként eltávozott, így a véglegesen letelepedett bizalmi családok száma 2 340 volt. Közülük 1 703 bizalmi a magyar deportáltak vagyonából 3 884 hektár földet és a hozzá tartozó lakóházat, más forrásból további 1 945 hektárt

118

Popély Árpád

kapott, a bizalmiak tehát összesen 5 829 hektár földjuttatásban részesültek. Járásonkénti kimutatásukat a következõ táblázat tartalmazza:46 -XWWDWRWWI×OGWHUÝOHW ªULQWHWW %HWHOH (OWÂ 9ÊJOHJ )×OGHW )×OGHW YR]RWW OHWHOHSÝOW NDSRWW GHSRUWÂOWDNWÔO PÂVIRUUÂVEÔO QHP N×]VÊJHN SÝOW V]ÂPD EL]DOPLFVDOÂGRNV]ÂPD KD P  KD P NDSRWW 6RPRUMDL           'XQDV]HUGDKHO\L           .RPÂURPL           *DOÂQWDL           9ÂJVHOO\HL           ªUVHNÛMYÂUL           ´J\DOODL           3ÂUNÂQ\L           =VHOL]L           /ÊYDL           ,SRO\VÂJL           .ÊNNĎL           )HOHGL           7RUQDOMDL           5R]VQ\ÔL           .LUÂO\KHOPHFL           ·VV]HVHQ           -ÂUÂV



A deportált magyarok hazatelepítése során tehát a hivataloknak nagyon körültekintõen kellett eljárniuk, miközben természetesen azt tartották legfontosabb feladatuknak, hogy a deportáltak vagyonába betelepült bizalmiak érdekei semmiféle kárt ne szenvedjenek. A deportáltak hazatérését és letelepítését a Belügyi Megbízotti Hivatal a járási nemzeti bizottságokhoz intézett 1948. november 12-i körlevelében szabályozta. A körlevél szerint, mivel az akció „politikai jelentõséggel bír, szükséges, hogy lebonyolítása zökkenõmentes legyen”, s ne kerüljön sor nemkívánatos jelenségekre, különösen pedig a hazatérõ magyarok és a letelepült szlovákok közötti összetûzésekre. A Belügyi Megbízotti Hivatal szerint a hazatérõ magyarokat elsõsorban saját vagyonukba kell visszahelyezni, nyomatékosan felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy csupán abban az esetben, „amennyiben azt még nem kobozták el és nem utalták ki a bizalmiaknak, vagy más személyeknek”. Az elkobzott és kiutalt gazdaságukba tehát azok egykori birtokosai már nem térhetnek vissza, s „a helyi szervek kötelesek megadni mindennemû segítséget azoknak a személyeknek, akiknek ezeket a gazdaságokat kiutalták, különösen a bizalmiaknak, és meggátolni bármiféle összetûzést”.47 A helyi konfliktusok megakadályozása érdekében, mindenekelõtt azonban a bizalmiak érdekeit szem elõtt tartva, a hivatalos szervek arra törekedtek, hogy a deportáltak ne „önkényesen”, hanem szervezett transzportokkal, engedélyhez kötötten térjenek vissza Szlovákiába. A rendkívül kényes kérdés rendezése céljából Július Ïuriš földmûvelésügyi és Evžen Erban népjóléti miniszterek 1948. november 23-án felhívással fordultak a Csehországba deportált magyarokhoz, amelyben tartós letelepedésre szólították fel õket, egyúttal azonban azt is a tudomásukra hozták, hogy a hazatérni szándékozók 1949. január 1-je és április 30-a között szervezett transzportokkal térhetnek vissza szülõföldjükre.

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

119

„Sokan megszoktátok már az új környezetet – áll a felhívásban –, és továbbra is szívesen itt maradnátok. A Földmûvelésügyi Minisztérium eleget akar tenni kívánságtoknak, és a cseh-morva területen gazdasághoz, földhöz és épülethez juttat. Azok a mezõgazdasági munkások, akiknek nem áll szándékukban a cseh-morva területen letelepedni, 1949. január 1-tõl április 30-ig terjedõ idõben visszatérhetnek Szlovenszkóra. Fenti idõközben ugyanis megszervezik a magyar dolgozók tömeges visszatérését az állam költségére. /…/ Azok, akik nyomós okból kifolyólag nem térhetnek vissza a Szlovenszkón hagyott gazdaságaikra, helyettük ugyanolyan, esetleg nagyobb kiterjedésû gazdaságot kapnak. Természetesen ezeket a gazdaságokat elõ kell készíteni. Mindezen elõkészületek sikeres végrehajtása megkívánja, hogy senki se térjen vissza Szlovenszkóra idõ elõtt, az illetékes hatóságok jóváhagyása és felhívása nélkül, és hogy mindenki várjon a hivatalos intézkedésre. /…/ A meggondolatlan visszatérés mindenkire kellemetlen következménnyel jár, mert a gazdasági terv védelmérõl és a munkaerõmozgósítás végrehajtásáról szóló törvények megszegését jelenti, ami szigorú büntetést von maga után” (Jó Barát 1948. dec. 1.). A deportáltak hazaszállításának és elhelyezésének részleteirõl a Megbízottak Testülete 1948. december 3-i ülése határozott, amely a szervezett hazatérés lebonyolítása céljából a Földmûvelés- és Földreformügyi, a Szociálisügyi, valamint a Belügyi Megbízotti Hivatal képviselõibõl álló háromfõs bizottság létrehozását rendelte el, élére pedig Michal Falan földmûvelés- és földreformügyi megbízottat nevezte ki. A hazatérõ magyarokat a Megbízottak Testületének határozata szerint a következõ alapelvek figyelembevételével kell elhelyezni: hazaszállításuk szervezett módon, 1949. január 2-án kezdõdjön; saját házába csak az a deportált térhet vissza, akinek vagyonát még nem kobozták el, vagy ha el is kobozták, nem juttatták bizalmiaknak; azokat a hazatelepülõ földmûveseket, akik vagyonát már elkobozták s bizalmiaknak juttatták, „más megfelelõ birtokon” kell elhelyezni, a nem földmûveseket pedig „munkába kell állítani bárhol Szlovákiában”. A Megbízottak Testülete az engedély nélkül hazatért deportáltakról a következõképpen rendelkezett: az 1948. november 18-a elõtt hazatérteket, akik vagyonát elkobozták és bizalmiaknak juttatták, a Szociálisügyi Megbízotti Hivatal Szlovákia más területein helyezze el és állítsa munkába, kivéve ha saját, másnak még ki nem utalt birtokukban tartózkodnak; az 1948. november 18-a után engedély nélkül hazatérteket, akik vagyonát elkobozták és bizalmiaknak adták, a Belügyi Megbízotti Hivatal toloncolja vissza Csehországba.48 Ugyanezen a napon, 1948. december 3-án került sor Prágában arra a tárcaközi megbeszélésre, amelyen a hazatérés részletes szervezési és technikai kérdéseirõl határoztak, s kimondták, hogy az 1949. január 5-én kezdõdõ akciót április végéig le kell bonyolítani. Az értekezlet résztvevõi jogosnak minõsítették a Belügyminisztérium képviselõjének azt az észrevételét, hogy állambiztonsági okokból a határövezetben lehetõleg ne helyezzenek el magyar családokat, de véleményük szerint az amúgy is nagy elhelyezési nehézségek miatt ennek nem lehet maradéktalanul eleget tenni. A Szociálisügyi Minisztérium becslése szerint az akció során mintegy 23 000 személy, azaz 5800 család hazatelepítésével lehet számolni.49 Hasonló számadatokat ismertetett a Megbízottak Testülete 1948. november 25i ülésén Michal Falan földmûvelés- és földreformügyi megbízott is, aki szerint a még Csehországban tartózkodó 23 606 személybõl, azaz 6 017 családból csupán 523

120

Popély Árpád

személy, azaz 160 család kíván ott tartósan letelepedni, a Szlovákiába hazatérni szándékozó személyek száma tehát 23 083, a családoké 5857.50 Hazatérésük lehetõsége érthetõen nagy reményeket, ugyanakkor számos aggodalmat is kiváltott a deportáltak körében. A hazatérésük és csehszlovák állampolgárságuk visszaadásának kérdését összekapcsoló deportáltak ugyanis a korábbi tapasztalatokból okulva, amikor állampolgárságuk visszaszerzésének feltétele csehországi letelepedésük volt, attól tartottak, hogy ha Csehországban teszik le az állampolgársági esküt, már nem térhetnek vissza Szlovákiába, s elutasították az eskü letételét, ill. csak hazatérésük után lettek volna hajlandók azt megtenni. Nagy nyugtalanságot váltott ki körükben Ïuriš és Erban miniszterek kiáltványának az a kitétele is, hogy egyesek „nyomós okból” nem kaphatják vissza házukat és gazdaságukat. Ezzel kapcsolatban az a hír terjedt el a deportáltak között, hogy az ún. nyomós ok által érintettek nem térhetnek vissza Dél-Szlovákiába, hanem széttelepítik õket Szlovákia északi és északkeleti vidékein. Mindezt pedig a munkahivatalok tisztségviselõitõl nyert értesülésre alapozták, akik több esetben is nyomatékosan felhívták rá a figyelmüket, hogy akinek szlovák települt be a házába, semmiképpen sem térhet már oda vissza.51 A magyar deportáltak hivatalos transzportokkal történõ hazatérésére végül 1949. január 7-e és április 15-e között került sor. A jelzett idõpontban 64 transzporttal összesen 19 184 személy, azaz 4602 család tért vissza Szlovákiába. Elhelyezésük a viszonylagos szervezettség ellenére sem volt problémamentes, mivel legtöbbjük házában oda betelepült bizalmiak laktak, akik azt nem kívánták visszaadni volt tulajdonosaiknak. A hazatért 4602 családnak így csupán nem egész fele, 2070 (45,0%) térhetett vissza saját otthonába, 1186-ot (25,8%) rokonainál, 1346 családot (29,2%) pedig kiutalt lakásokban helyeztek el (Bobák 1996:140). A kialakult helyzet természetesen elmérgesítette a hazatérõ magyar deportáltak és a vagyonukba betelepült szlovák telepesek és bizalmiak közötti viszonyt. Az egyes településekrõl beérkezõ rendõri jelentések szerint a hazatérõk a helyi magyar lakosság segítségével akár erõszakkal is megpróbálták visszaszerezni vagyonukat, a magyar falvakban magukat kellemetlenül érzõ bizalmiak közül ezért a deportáltak hazatérésével párhuzamosan 376 bizalmi és családja eltávozott a neki juttatott gazdaságból, s visszatért eredeti otthonába.52 A Csehországból hazatért deportált magyarok elhelyezési gondjait a szlovák pártszervek végül 1949 õszén sajátos módon egy másik telepítési akcióval, az osztályszempontból és politikailag megbízhatatlannak minõsített magyarok Csehországba telepítésével, ill. a hazatért deportáltaknak az õ birtokukban és házukban való elhelyezésével próbálták megoldani. A „Dél-akció” megnevezést kapott terv végrehajtására azonban már nem került sor, mivel azt az erõteljes magyarországi tiltakozást követõen a prágai pártvezetés az elõkészületek utolsó szakaszában leállította (Šutaj 1993). A deportáltak túlnyomó többsége, mintegy 90%-uk – részben még 1947–48 folyamán engedély nélkül, részben pedig 1949 elsõ hónapjaiban szervezett formában – visszatért tehát szülõföldjére, a szlovákiai magyarság eredetileg végérvényesre tervezett csehországi széttelepítése így a másik nagy kitelepítési akcióval, a lakosságcserével ellentétben nem járt tartós következménnyel, s a deportálások nem válhattak a dél-szlovákiai etnikai arányok megváltoztatásának eszközévé. A vissza-

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

121

emlékezõk vallomásai mégis arról tanúskodnak, hogy a szlovákiai magyar kisebbség történelmi emlékezetében a felvidéki magyarság II. világháború utáni hármas tragédiája – a Magyarországra való áttelepítés, a reszlovakizáció és a csehországi deportálás – közül a szülõföldjérõl, otthonából való elûzése, az ezzel járó vagyonvesztése és az idegen nyelvi környezetben való szétszórattatásának veszélye miatt a mai napig a deportálások jelentik a legnehezebben feldolgozható sérelmet (Szarka 2003:14).

Jegyzetek 1.

Slovenský národný archív, Bratislava (Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony; a továbbiakban: SNA), Povereníctvo školstva (Oktatásügyi Megbízotti Hivatal; a továbbiakban: PŠ), 247. doboz. Pøesídlení zemìdelcù maïarské národnosti ze slovenského pohranièí do èeských zemí. 2. SNA, Povereníctvo pôdohospodárstva a pozemkovej reformy – sekcia B (Földmûvelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal – B szekció; a továbbiakban: PPPR – B), 304. doboz. Správa o niektorých problémoch južného Slovenska; SNA, PŠ, 247. doboz. Pøesídlení zemìdelcù maïarské národnosti ze slovenského pohranièí do èeských zemí. 3. SNA, PŠ, 247. doboz. Pøesídlení zemìdelcù maïarské národnosti ze slovenského pohranièí do èeských zemí. 4. SNA, Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – Generálny tajomník (Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága – Fõtitkár; a továbbiakban: ÚV KSS – GT), 2194. doboz, 515/II-4. 5. SNA, fond: ÚV KSS – GT, 2194. doboz, 515/II-4; SNA, Úrad Predsedníctva Slovenskej národnej rady (Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségi Hivatala; a továbbiakban: ÚP SNR), 114. doboz. Presíd¾ovací plán Osíd¾ovacieho úradu pre Slovensko. Csehszlovákia a lakosságcsere keretén belül háborús bûnösség címén 75 114 magyart kívánt egyoldalúan áttelepíteni Magyarországra (Magyar Országos Levéltár, Budapest, a továbbiakban: MOL, Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság, a továbbiakban: MÁK, 117. doboz. Kimutatás a lakosságcsere egyezmény alapján Csehszlovákiából áttelepítésre kijelölt személyekrõl). 6. SNA, ÚP SNR, 114. doboz. Medzinárodné aspekty riešenia maïarského problému. 7. SNA, ÚV KSS – GT, 2194. doboz, 515/II-3. 8. SNA, ÚP SNR, 311. doboz. Koneèná zpráva o èinnosti ÈSPK v Maïarsku od 1946–1948; SNA, PŠ, 247. doboz. Pøesídlení zemìdelcù maïarské národnosti ze slovenského pohranièí do èeských zemí. 9. MOL, Külügyminisztérium [a továbbiakban: KÜM], TÜK – Csehszlovákia, 56. doboz, 187/pol/1946 ( A szlovákiai... 1947:15–16). 10. MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 43. doboz. Deportáltak levelei. A deportálás módjáról, az utazás körülményeirõl, a deportáltak csehországi fogadtatásáról visszaemlékezéseket közöl: Molnár Imre–Varga Kálmán: Hazahúzott a szülõföld... (Visszaemlékezések, dokumentumok a szlovákiai magyarság Csehországba deportálásáról, 1945–1953). Budapest, Püski, 1992; Szarka László (szerk.): A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945–1948. Komárom, MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, 2003. 11. MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 38. doboz, 667/pol-1947. Dr. Ravasz Károly látogatása a Csehországba deportált magyaroknál. 12. MOL, MÁK, 11. doboz, Szlovákiai magyarok deportálása

122

Popély Árpád

13. A gútori eseményekrõl a magyar sajtón (pl. Magyar Nemzet 1946. november 23.) kívül beszámol a magyar meghatalmazott hivatalában 1946. december 9-én felvett jegyzõkönyv is (közli: A szlovákiai magyarok deportálása... 1947:18). 14. MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 43. doboz, 3289/pol-1946. Miniszter és Dastich követ úr beszélgetései a szlovákiai magyarok deportálásával kapcsolatban. 15. MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 43. doboz, 3339/pol-1946. 16. MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 43. doboz, 3368/pol-1946. Jegyzék a magyarországi szlovákok kitelepítésének felfüggesztésérõl. A vagyontalan szlovák családok egyoldalú befogadására az égetõ munkaerõhiány sarkallta Csehszlovákiát. 1946. szeptember 18a és december 1-je között 7935 személy – többségükben bányászok, üvegesek, tanítók, diákok és pásztorok – települt át Csehszlovákiába, túlnyomó részüket azonban nem Szlovákiába, hanem a munkaerõhiánnyal küzdõ cseh országrészekbe irányították (SNA, ÚP SNR, 311. doboz. Koneèná zpráva o èinnosti ÈSPK v Maïarsku od 1946–1948). 17. MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 37. doboz, 419/eln.res/1946. A szlovákiai magyarok deportálása ügyében. 18. SNA, Úrad Predsedníctva Zboru povereníkov (Megbízottak Testülete Elnökségi Hivatala; a továbbiakban: ÚP ZP), 19. doboz. Zasadnutie Sboru povereníkov 11. februára 1947. 19. SNA, Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – Predsedníctvo ÚV KSS (Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága – SZLKP KB Elnöksége; a továbbiakban: ÚV KSS – P ÚV KSS), 789. doboz. Zápisnica zo zasadnutia spoloènej porady Predsedníctiev KSÈ a KSS zo dòa 2.12.1946. 20. SNA, ÚP ZP, 17. doboz. Zasadnutie Sboru povereníkov dòa 17.1.1947 21. SNA, PŠ, 247. doboz. Pøesídlení zemìdelcù maïarské národnosti ze slovenského pohranièí do èeských zemí. 22. SNA, PPPR – B, 304. doboz. Štatistický preh¾ad náborom pracovných síl odsunutých na práce do Èiech. 23. SNA, ÚV KSS – GT, 2195. doboz, 518/3. 24. MOL, MÁK, 11. doboz. Szlovákiai magyarok deportálása. Kertész István memoárjában ugyancsak 100 ezerre teszi a deportáltak számát (vö. Kertész 1995:260). 25. MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 38. doboz, 398/pol-res-1947. Az Államtudományi Intézet munkájának támogatása. 26. MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 56. doboz, 266/pol-1947. Összesítõ kimutatás az 1946. november 16.–1947. március 1. közötti deportálásról. 27. SNA, Povereníctvo financií [Pénzügyi Megbízotti Hivatal], 1336. doboz. Zpráva o èinnosti Osíd¾ovacieho úradu v Bratislave a Fondu národnej obnovy. 28. SNA, PPPR – B, 304. doboz. Štatistický preh¾ad odsahovaných Maïarov z južných okresov Slovenska. A statisztika a deportálások által érintett községek közé sorol 13 olyan települést is, amelyekrõl a hivatalos kimutatás nem tesz említést. 29. SNA, PPPR – B, 304. doboz. Štatistický preh¾ad náborom pracovných síl odsunutých na práce do Èiech; MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 38. doboz, 398/pol-res-1947. Az Államtudományi Intézet munkájának támogatása. 30. Zoborban az 1930-as népszámlálás szerint egyetlen magyar sem élt, a községbõl deportált 5 magyar valószínûleg késõbb költözhetett oda. Az 1930-as népszámlálás etnikai adatainak forrása: Štatistický lexikon obcí v republike Èeskoslovenskej III. Krajina Slovenská. Praha, Orbis, 1936. 31. Forrás: SNA, PPPR – B, 304. doboz. Štatistický preh¾ad náborom pracovných síl odsunutých na práce do Èiech. Nemcsak az érintett községek számát, hanem néhány község téves járási besorolása miatt a deportáltakra vonatkozó járási adatokat is korrigálva közöljük. A Somorjai járás községsoros kimutatásából nyilvánvalóan kimaradt legkevesebb egy település, községenkénti adatainak összege ugyanis 84 deportált családdal, ill. 438 személlyel kevesebb, mint a járás végösszegeként közölt adat.

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

123

32. Zsemlér adatait valószínûleg jelentõsen torzítja, hogy az 1930-as népszámlálás a községben csupán 46,6% magyart mutatott ki. 33. SNA, PPPR – B, 304. doboz. Štatistický preh¾ad náborom pracovných síl odsunutých na práce do Èiech. 34. SNA, PŠ, 247. doboz. Pøesídlení zemìdelcù maïarské národnosti ze slovenského pohranièí do èeských zemí. 35. Uo. 36. SNA, PPPR – B, 304. doboz. Zpráva o niektorých problémoch južného Slovenska. 37. MOL, Pozsonyi Fõkonzulátus TÜK iratai, 2. doboz. A pozsonyi fõkonzulátus jelentése az 1949. évrõl II., 76. p.; MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 50. doboz. 2264/pol-1948. 38. SNA, Povereníctvo vnútra – Sekretariát (Belügyi Megbízotti Hivatal – Titkárság; a továbbiakban: PV – S), 191. doboz, 117/48 sekr. dôv. 39. MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 50. doboz, 2264/pol-1948; 51. doboz, 2086/pol1948. 40. SNA, PV – S, 191. doboz, 117/48 sekr. dôv. 41. MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 55. doboz, 2492/pol-1948. 42. SNA, PPPR – B, 467. doboz. Vyžiadanie uznesenia Sboru povereníkov oh¾adom správy majetku po preskúpených Maïaroch. 43. SNA, ÚP ZP, 17. doboz. Zápisnica z 36. zasadnutia Sboru povereníkov dòa 21. 1. 1947 44. SNA, ÚP ZP, 25. doboz. Zasadnutie Sboru povereníkov dòa 20. 6. 1947 45. SNA, PPPR – B, 304. doboz. Zpráva o niektorých problémoch južného Slovenska. 46. Forrás: SNA, PPPR – B, 304. doboz. Dôverníci. A forrás ugyan 260 községet említ, némelyiket azonban kétszer is felvették a jegyzékbe, s önállóan szerepeltettek több megszûnt települést is, az érintett községek számát így ismét korrigálva közöljük. 47. SNA, PV – S, 191. doboz. 117/48 sekr. dôv. 48. SNA, ÚP ZP, 39. doboz. Zasadnutie Sboru povereníkov dòa 3. 12. 1948 49. SNA, PV – S, 191. doboz. 117/48 sekr. dôv. 50. SNA, ÚP ZP, 39. karton, Zasadnutie Sboru povereníkov dòa 3. 12. 1948 51. MOL, KÜM, TÜK – Csehszlovákia, 52. doboz, 01170/pol-1949. Deportáltak állampolgársági esküje. 52. SNA, ÚV KSS – P ÚV KSS, 792. doboz. Zasadnutie Predsedníctva ÚV KSS 7. 9. 1949; vö. Bobák i. m. 141–142. p.

Felhasznált irodalom A csehszlovákiai deportálások a nemzetgyûlés elõtt. Magyar Nemzet, 1946. december 18., 3. p. Állampolgárságot kapnak a csehszlovákiai magyarok. Jó Barát, 1948. október 6., 1. p. A magyar kormány a szlovák erõszakosságok miatt felfüggeszti a kitelepítés végrehajtását. Magyar Nemzet, 1946. november 29., 1. p. A magyar kormány diplomáciai lépése a szlovákiai magyarok ügyében. Népszava, 1946. november 26., 3. p. Ani deportácia, ani pracovné tábory. Pravda, 1946. december 1., 1. p. A szlovákiai magyarok deportálása. Budapest, Magyar Külügyi Társaság, 1947. Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945–1947. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1982. Bobák, Ján: Maïarská otázka v Èesko-Slovensku (1944–1948). Martin, Matica slovenská, 1996.

124

Popély Árpád

Cambel, Samuel: Slovenská agrárna otázka. Pravda, 1972, 318. p. Èeskoslovensko odmieta a zavracia maïarské nepravdy. Èas, 1947. február 13., 1. p. Embertelen intézkedésekkel tovább folyik Dél-Szlovákiában a magyarok üldözése. Magyar Nemzet, 1946. november 23., 1. p. Értesítõ, I. évf., 1947. február 1., 9–10. p. Fülöp Mihály: A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerzõdés 1947. Budapest, Héttorony Könyvkiadó, 1994. Generál Ferjenèík o sväzku slovanských národov. Èas, 1946. november 20., 3. p. Kaplan, Karel: Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1993, 148–149. p. Kertész István: Magyar békeillúziók 1945–1947. Budapest, Európa–História, 1995, 259. p. Krno, Dalibor M.: A békérõl tárgyaltunk Magyarországgal. Budapest, 1992, 117. p. Maïarská delegácia do Bratislavy. Národná obroda, 1946. november 13., 1. p. Maïarským dìlníkùm se u nás líbí. Svobodné slovo, 1946. december 5., 2. p. Magyar nemzetiségû polgártársainkhoz. Jó Barát, 1948. december 1., 1. p. Molnár Imre–Varga Kálmán: Hazahúzott a szülõföld... (Visszaemlékezések, dokumentumok a szlovákiai magyarság Csehországba deportálásáról, 1945–1953). Budapest, Püski, 1992. Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945–2000. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 2002, 59–66. p. Sbírka zákonù a naøízení republiky Èeskoslovenské. Roèník 1948, èástka 31., 781–782. p. Sbírka zákonù a naøízení republiky Èeskoslovenské. Roèník 1948, èástka 63., 1295. p. Sbírka zákonù a naøízení republiky Èeskoslovenské. Roèník 1948, èiastka 93., 449. p. Sbírka zákonù a naøízení republiky Èeskoslovenské. Roèník 1945, èástka 40., 157–161. p. Sipos Péter: Rákosi Mátyás és a szomszédos országok magyarságának ügyei 1945–1949. Valóság, XXIII. évf., 1992, 8–9. szám, 711–717. p. Slovenská pôda bude patri slovenským ro¾níkom. Pravda, 1946. november 16., 2. p. Štatistický lexikon obcí v republike Èeskoslovenskej III. Krajina Slovenská. Praha, Orbis, 1936. Štátny tajomník Vl. Clementis: ÈSR nezavdala príèinu k zastaveniu amerického úveru. Pravda, 1946. november 1., 1. p. Štvanie Maïarov proti ÈSR neprestáva. Èas, 1946. november 26., 1. p. Šutaj, Štefan: „Akcia Juh“. Odsun Maïarov zo Slovenska do Èiech v roku 1949. Praha, Ústav pro suodobé dìjiny AV ÈR, 1993. Šutaj, Štefan: Maïarská menšina na Slovensku v rokoch 1945–1948. Bratislava, Veda, 1993, 102. p. Szabó Károly: A magyar–csehszlovák lakosságcsere története dióhéjban. In: Új Mindenes Gyûjtemény 10. kötet. Bratislava/Pozsony, Madách, 1993, 105. p. Szabó Károly: A szlovákiai magyarok áttelepítése Csehországba 1945–1947 (Okok és végrehajtás). Kézirat. TLA–Teleki László Intézet, 258/1986, 2. dokumentum. Szabó Károly: Magyarok deportálása Cseh- és Morvaországba (Jogszabályok és azok végrehajtása, magyar hanyagságok). Kézirat. TLA–Teleki László Intézet, 544/1/1987, 21–25. p. Szarka László (szerk.): A szlovákiai magyarok kényszer telepítéseinek emlékezete 1945–1948. Komárom, MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, 2003. Tóth László (összeáll.): „Hívebb emlékezésül...“ Csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveibõl 1945–1948. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1995, 226–233. p. Vadkerty Katalin: A belsõ telepítések és a lakosságcsere. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1999.

Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának...

125

Vadkerty Katalin: A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945–1948 között. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1996, 18–19. p. Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1993, 120. p. Vnuk, František: K otázke výmeny obyvate¾stva medzi Èesko-Slovenskom a Maïarskom (1946–1948). In: Baláž, Claude – Bielik, František (zost.): Slováci v zahranièí 18–19. Martin, Matica slovenská, 1994, 30. p. Zvara, Juraj: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Bratislava, Politikai Könyvkiadó, 1965, 39. p.

Árpád Popély: Additions to the History of Deportations of Hungarians Living in Slovakia to the Czech Country Leaders of the re-newed Czechoslovakia at the end of the Second World War who aimed to build a Slavic national state neither during the war, nor at the Potsdam conference were supported by the winning great powers to deport the Hungarians. Consequently, they struggled to get rid of Hungarians living in Slovakia by the population exchange that was forced to Hungary, and parallel with it by the so-called re-slovakization. The deportation that started in November 1946 was processed with the help of the great powers. The selected territory was surrounded by military units, and than curfew was imposed and public assembly forbidden. According to the name list that was prepared in advance, the selected families delivered orders for working in the Czech country, and the list of objects, foodstuff, and animals that they were allowed to take with themselves. Reception and separation of deported people – according to the testimonies – resembled slave markets. The deported persons had to wait in the unheated wagons at the railway-station or neighboring buildings until one of the Czech farmers who were interested in Hungarian labor force selected them. According to the official Czechoslovak reports, during the deportations that lasted more than three months 9 610 families were deported to the Czech and Moravian country from 393 villages of 17 districts, that is 41 666 persons. Their houses and lands were given to Slovak families who settled there. The vast majority of deported persons, i.e. almost 90% – partially in 1947—48 without permission, partially at the beginning of 1949 in organized form – returned to their native country. The settlement of the Hungarians living in Slovakia to the Czech country that was planned to be definite, with the other big deportation action and in contrast with the population exchange, had no lasting consequence and the deportations could not become the tools of changing the ethnic proportion of Southern Slovakia. Testimonies evidence that in the memory of the history of Hungarian minority living in Slovakia from the triple tragedy of Highland Hungarians after the Second World War – re-settlement to Hungary, re-slovakization, and deportation to the Czech country – because of the threat of expelling them from their native country, and consequently loosing their property and spreading in a foreign language environment, deportations mean the most painful grief up to these days.

126

Popély Árpád

POPÉLY ÁRPÁD A Magyar Bizottság szerepvállalása az Új Szó és a Csemadok megalapításában

ÁRPÁD POPÉLY ROLE OF THE HUNGARIAN COMMITTEE OF THE ÚJ SZÓ AND THE CSEMADOK

323.1(437)”1948/1949” 323.15(=511.141)(437.6)”1948/1949” 329(437) )”1948/1949”

IN THE CREATION

Czechoslovakia. Nationality issue. Hungarian minority. Slovak Communistic Party. Hungarian Committee. Új Szó. Csemadok. Re−slovakisation.

A második világháború befejezése óta jogfosztott csehszlovákiai magyarság számá− ra az 1948−as esztendő hozta meg a változást. A magyarsággal kapcsolatos állam− párti döntések végrehajtása a szlovák kommunista pártvezetés melletti ún. Magyar Bizottság feladata volt, az 1948 őszén létrehozott bizottság tevékenysége azonban sajnálatos módon a (cseh)szlovákiai magyarság történetének fehér foltjai közé tar− tozik, annak feldolgozásával máig adós mind a szlovák, mind pedig a magyar histo− riográfia. A magyar kisebbség második világháború utáni történetének bemutatására első− ként vállalkozó Juraj Zvara monográfiái az említés szintjén foglalkoztak ugyan a Ma− gyar Bizottsággal,1 annak tevékenységét azonban sem Zvara, sem a korszakkal fog− lalkozó későbbi szakirodalom nem részletezte. Zvara pár mondatos rövid leírása rá− adásul több pontatlanságot is tartalmaz, amelyeket a későbbiekben általában a ma− gyar kutatók is átvettek, tévesen közölve többek között a bizottság megalakulásá− nak időpontját (1948. szeptember 7.), fennállásának időhatárait (1949–1951), tag− jainak számát (5), valamint magát személyi összetételét is.2 Ennek a hiánynak leg− alább részbeni pótlását, valamint a szakirodalom által tényként kezelt, a történet− írók által nem ellenőrzött, ennek ellenére kézről kézre vándoroltatott téves állítások kiigazítását célozza az alábbi tanulmány, amely a bizottság üléseiről készült feljegy− zések és a szlovák pártvezetés dokumentumai alapján kísérli meg bemutatni a Ma− gyar Bizottság megalakulásának körülményeit, tevékenységének – elsősorban az Új Szó megszervezésének és a Csemadok létrehozásának szentelt – kezdeti szaka− szát, s árnyalni e két meghatározó kisebbségi intézmény megalakulására vonatko− zó ismereteinket.

* 1948 februárja a magyar kisebbséget a teljes jogfosztottság állapotában találta. A kommunista hatalomátvételt követő hónapok gyakorlatilag semmiféle pozitív válto−

84

Popély Árpád

zást nem hoztak e téren, hiszen a kommunista párt árnyalatnyival sem folytatott ke− vésbé magyarellenes politikát, mint a felszámolt polgári pártok. A csehszlovák kor− mány és a kommunista párt 1947–1948 fordulóján még semmi jelét nem mutatta annak, hogy változtatni kívánna a magyar kisebbséggel kapcsolatos álláspontján, a magyarkérdés megoldását továbbra is a régi elgondolások alapján: a lakosságcse− re és a reszlovakizáció folytatásával, a jogfosztás fenntartásával képzelte el, sőt új− ra és újra felmerült a magyar lakosság országon belüli széttelepítésének, valamint teljes kitelepítésének gondolata is. A kormány 1947. október 14−i ülésén Vladimír Clementis, a kommunista párti külügyi államtitkára azzal a javaslattal állt elő, kér− jék fel a Szovjetuniót, hogy saját németországi megszállási övezetébe fogadjon be 50 ezer magyarországi németet, hogy helyükre további szlovákiai magyarokat lehes− sen telepíteni. Clementis szerint a reszlovakizáció, a lakosságcsere és az utólagos kitelepítés után Csehszlovákiában maradó magyarokat úgy kellene széttelepíteni, hogy „ne alkossanak homogén egységet”. A csehszlovák kormány mindezek alapján a szovjet kormányhoz intézett 1947. november 11−i memorandumában a csehszlovák–magyar lakosságcsere meggyorsí− tását s további 150 ezer magyar kitelepítésének lehetővé tétele érdekében ugyan− ennyi magyarországi német Németországba telepítését kérte a Szovjetuniótól.3 Moszkva reakciója a csehszlovák kérésre nem ismert, azonban annak ismeretében, hogy a szovjet vezetés ekkorra már kezdte átértékelni a csehszlovákiai magyarság kitelepítését támogató álláspontját, s azon tény alapján, hogy a terv nem valósult meg, valószínűsíthető, hogy nem támogatta azt. Vladimír Clementis 1948. január 14−én, tehát alig egy hónappal a kommunista hatalomátvételt megelőzően még mindig arról tájékoztatta a pozsonyi kommunista pártvezetést, hogy a kormány – a kassai kormányprogramban és a Gottwald−kor− mány programjában is megfogalmazott elvekkel összhangban – továbbra sem szán− dékozik változtatni a magyar kisebbséggel szembeni politikáján. Szlovákia Kommu− nista Pártja (SZLKP) Központi Bizottságának Elnöksége ezek után határozatban szö− gezte le: úgy kell eljárni, hogy a nyilvánosság tudatosítsa, miszerint „a párt állás− pontja nem változott és kisebbségi politika nem lesz”.4 Ilyen körülmények mellett természetesen a februári hatalomváltás sem hozott fordulatot a magyarkérdés kezelésében. A magyarellenes politika változatlan to− vábbélésére, sőt esetleges fokozásának lehetőségére a magyar kisebbség jogvédel− mi harcát felvállaló egyik szervezet, az illegális Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottsága 1948 márciusában készült s az illetékes magyarországi fórumokhoz el− juttatott jelentése a következőképpen hívta fel a figyelmet: „Magyar–csehszlovák vi− szonylatban a csehszlovák belpolitikai fordulat aligha fog hozni kedvező változást. […] A magyar kisebbség eltüntetésének tervét ugyan annak idején vállalta a most feloszlott szlovák és cseh reakció is, de szolidárisan a terv tervezőjével, a kassai kormányprogram megalakítójával, Klement Gottwalddal s a mögéje felsorakozó Kommunista Párttal. Csak a tájékozatlan figyelő képzeli, hogy a baloldali csehszlo− vák demokrácia pozitív értelemben fogja megoldani a három év óta megoldatlan csehszlovákiai magyar kisebbségi kérdést. A magyar kisebbségi kérdés volt az egyetlen, amelyben a most megrostált reakciós pártok tökéletesen megegyeztek a hatalmon levő Kommunista Párttal. […] A reszlovakizáció néven ismert akció ma sokkal erősebb mértékben folytatódik tovább és nyeli el naponként ezerszámra a

A Magyar Bizottság szerepvállalása...

85

szlovákiai magyarokat. A mostani csehszlovák belpolitikai fordulat a magyarság el− leni intézkedéseket valószínűleg hatályossá, teljessé és kíméletlenné fogja tenni. Ez várható a magyarság irányában az új belügyi megbízottól,5 aki eddig mint a cseh− szlovák–magyar vegyes bizottság és a csehszlovák–magyar áttelepítés vezetője kér− lelhetetlennek bizonyult magyarellenes álláspontja érvényesítésében.”6 1948 februárja után valóban minden maradt a régiben: nemcsak a lakosságcse− re folytatódott tovább, nemcsak a reszlovakizáció zajlott változatlanul, hanem ér− vényben maradt valamennyi korábbi magyarellenes jogszabály, a központi és a szlo− vák állami szervek pedig sorra fogadták el és foganatosították az újabb és újabb jog− fosztó intézkedéseket. A magyarokat kizárták a kommunista irányítás alatt álló Nemzeti Front különböző szerveinek az új hatalom kiépítésében meghatározó szere− pet játszó ún. akcióbizottságaiból, amelyek ráadásul 1948 tavaszán Dél−Szlovákia számos járásában és településén hoztak rendeletet a magyar istentiszteleti nyelv, ill. a magyar nyelv közéletben való használatának tilalmáról. Csehszlovákia 1948. május 9−én elfogadott új alkotmánya a nemzetiségi jogok− kal nem foglalkozott, s a kisebbségek létezéséről még csak említést sem tett, el− lenben leszögezte, hogy „államunk nemzetállam lesz, mentes minden ellenséges elemtől”.7 Hasonló szellemiségű volt a már április 21−én meghozott új iskolatörvény is, amely magyar iskolák létesítésének lehetőségével nem számolt. A május végén megtartott parlamenti választásokon a németek és a magyarok – a reszlovakizáltak kivételével – továbbra sem vehettek részt, s ugyanebben a nacionalista légkörben került sor 1948. június 11−én a magyar és német eredetű, ill. hangzású helységne− vek elszlovákosítására, amely során 710 – többségében magyarlakta – település nevét cserélték fel mesterséges szlovák névvel, megszüntetve egyúttal a kisebbsé− gek által lakott települések kétnyelvű megnevezését.8 A csehszlovák kommunista párt− és állami vezetésnek azonban 1948 nyarán be kellett látnia, hogy változtatnia kell a magyar kisebbséggel szembeni politikáján. Egyrészt világossá vált, hogy az ekkor már csak vontatottan haladó lakosságcsere nem hajtható végre az általa tervezett és remélt mértékben, s mindenképpen szá− molnia kell a magyar lakosság egy részének helyben maradásával, amelynek hely− zetét idővel rendeznie kell. Másrészt ekkor már a szovjet vezetés is arra törekedett, hogy a szovjet hatalmi tömbön belül kiküszöböljön minden olyan destabilizációs té− nyezőt, amely negatívan befolyásolhatná az érdekszférájába tartozó országok egy− máshoz fűződő viszonyát. Végezetül pedig 1948 folyamán a magyar kommunista párt− és állami vezetés is egyre határozottabb nyomást gyakorolt Prágára, s többször tudtára adta csehszlovák partnerének, hogy a két ország közötti baráti viszony meg− teremtésének elsőrendű feltétele a magyar kisebbség helyzetének pozitív értelmű rendezése. A magyar pártvezetéssel történt tárgyalásokkal párhuzamosan előbb 1948. júli− us 19−én Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) KB Elnöksége, majd szeptem− ber 27–28−án az SZLKP KB, szeptember 30−án pedig a prágai kormány ülésén is döntés született a magyarság helyzetének rendezéséről. Az elfogadott határozatok kilátásba helyezték a magyarok csehszlovák állampolgárságának visszaadását, me− zőgazdasági vagyonuk elkobzásának felfüggesztését, a Csehországba deportáltak hazatérésének lehetővé tételét, a magyar nyelvű oktatás újraindítását, magyar nyel− vű sajtótermékek megjelentetését, valamint hogy a magyar lakosság a már megle−

86

Popély Árpád

vő társadalmi szervezetekben és egy magyar kultúregyesületben tömörülhessen. Ez− zel párhuzamosan ugyanakkor megengedhetetlennek tartották bármiféle kisebbsé− gi statútum elfogadását, magyar politikai tömörülés vagy párt létrehozását csakúgy, mint a reszlovakizáltaknak a magyarság soraiba való visszatérését, megakadályoz− va többek között, hogy gyermekeik magyar iskolai osztályokat látogassanak.9 Az SZLKP KB Politikai Titkársága már a magyarsággal kapcsolatos pártdöntések előkészületei során, 1948. július 13−án határozatot hozott arról, hogy ki kell dolgoz− ni a magyarok pártba való felvételének irányelveit, egyúttal elrendelte egy olyan bi− zottság felállítását, amelynek feladata lesz többek között a magyar ifjúság felkaro− lására, a magyar kulturális szövetség megszervezésére és magyar sajtótermékek megjelentetésére vonatkozó javaslatok előkészítése.10 A magyarkérdésekkel foglalkozó s a későbbiekben Magyar Bizottság néven fellé− pő bizottság létrehozására azonban meglehetősen hosszú idő elteltével, az SZLKP KB Politikai Titkárságának 1948. november 12−i ülésén került sor. A Politikai Titkár− ság a júliusi határozat végrehajtásával megbízott Koloman Moško11 KB−titkár előter− jesztése alapján a bizottság elnökévé Daniel Okáli belügyi megbízottat, tagjaivá pe− dig a két világháború közötti csehszlovákiai kommunista mozgalom magyar párt− munkásait: Major Istvánt, Lőrincz Gyulát, Kugler Jánost, Rabay Ferencet és titkári minőségben Fábry Istvánt nevezte ki.12 Személyi összetétele, de még inkább elnö− kének személye ugyanakkor mintegy determinálta a bizottság mozgásterét és jogkö− reit, s előrevetítette, hogy a pártvezetés a bizottságnak nem valamiféle érdekvédel− mi szerepet szán, hanem csupán a magyarsággal kapcsolatos párthatározatok elő− készítését és végrehajtásának elősegítését. A Politikai Titkárság november 12−i határozata szerint a bizottság a párt Közpon− ti Bizottságának segéd− és tanácsadó szerve lesz, semmiféle formában nem léphet fel nyilvánosan, munkáját a KB Elnökségének irányelvei alapján fogja végezni, javas− latait minden esetben az elnökségnek kell előterjesztenie, s az elnökségnek kell azokat jóváhagynia.13 Létrehozásával egy időben a bizottság megbízást is kapott egy magyar nyelvű lap kiadására vonatkozó javaslatok kidolgozására és előterjesztésére. A magyar kisebb− ség 1945 óta mindennemű magyar sajtóterméket nélkülözni volt kénytelen. A felvi− déki magyarság gyakran több évtizedes múltú lapjai a front átvonulásakor, 1944 vé− gén és 1945 elején sorra beszüntették megjelenésüket, újraindulásukat pedig az újonnan berendezkedő (cseh)szlovák hatóságok nem engedélyezték, ráadásul Gustáv Husák akkori belügyi megbízott 1945. május 18−án kitiltotta Szlovákia terü− letéről az összes magyarországi sajtóterméket is. A Belügyi Megbízotti Hivatal ezt követően csupán három és fél év elteltével, 1948. december 15−én engedélyezte egyes magyarországi sajtótermékek szlovákiai behozatalát. Prágában, a Csehor− szágba deportált magyarok számára 1948. július 28−tól Jó Barát címmel megjelent ugyan egy magyar nyelvű hetilap, ennek terjesztését azonban Cseh− és Morvaország területére korlátozták.14 A Politikai Titkárság irányelvei szerint a létrehozandó lap a kommunista párt saj− tóorgánuma lesz, hetilapként kell megjelennie, s főképp a magyar munkások, vala− mint a kis− és középparasztok között kell terjeszteni. Szerkesztőségét politikai uta− sításokkal a KB kulturális és propaganda osztálya, valamint a bizottság fogja ellát− ni, amelyek ügyelni fognak arra, hogy a lap a párt politikai irányvonalát kövesse. A

A Magyar Bizottság szerepvállalása...

87

bizottságnak ki kellett dolgoznia a lap négyfős szerkesztőségére, címére és árára, valamint terjesztésének és előfizetői megszerzésének módjára vonatkozó tervet is.15 A Magyar Bizottság első ülésére egy héttel létrehozását követően, 1948. novem− ber 19−én, a Belügyi Megbízotti Hivatal pozsonyi helyiségeiben került sor. Az ülés fő témája, noha azon szót ejtettek a létrehozandó magyar kulturális szervezetről is, a magyar nyelvű pártlappal kapcsolatos teendők megbeszélése volt. A bizottság jóvá− hagyólag tudomásul vette, hogy a lap hetilapként, nagy formátumú 8 oldalon jelen− jen meg, megfogalmazta azt a javaslatot, hogy címe Új Élet legyen, példányszámá− val kapcsolatban pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy 50 ezres példányban adják ki, noha az ülésről készült feljegyzés szerint többen, köztük Rabay Ferenc ezt alacsonynak tartották, s a 100 ezres példányszám mellett szálltak síkra. A papír, a nyomda és a kiadáshoz szükséges pénzösszeg biztosításával Major Istvánt, az SZLKP Pravda Kiadóvállalatának vezérigazgatóját, a szerkesztőség ösz− szeállításával kapcsolatos kérdések tisztázásával Lőrincz Gyulát bízták meg, miköz− ben a lap főszerkesztőjévé Schulz Lajost, a Práca című szakszervezeti napilap Pá− rizsban tartózkodó munkatársát, politikai szerkesztőjévé Lőrincz Gyulát, gazdasági szerkesztőjévé Federmayer Istvánt, az Index című szlovák lap szerkesztőjét, a kultu− rális rovat szerkesztőjévé az író Fábry Zoltánt, műszaki szerkesztővé pedig Spitz Je− nőt, a prágai Jó Barát munkatársát vagy Hargitai Ferencet, a pozsonyi Týždeò című hetilap szerkesztőjét javasolták. A Magyar Bizottság egyúttal úgy határozott, hogy Schulz hazatéréséig Lőrincz vezesse a lapot, amelynek politikai és ideológiai fel− ügyeletét Major Istvánra bízta.16 A magyar pártlap létrehozásának kérdését a Magyar Bizottság magyar tagjai 1948. november 22−én egy szélesebb körű értekezleten az újjászerveződő kisebb− ségi magyar közélet több meghívott képviselőjével is megvitatták. A megbeszélé− sen, amelyen részt vett többek között Száraz József, Fellegi István, Solc István és Stern Sarolta,17 a bizottság titkára tájékoztatta a jelenlevőket a Magyar Bizottság lét− rejöttéről és a magyar nyelvű pártlap elindításának előkészületeiről. Fábry István közlése szerint a lapnak az SZLKP KB utasítása alapján 1948. december 1−jével kel− lene megjelennie, a jelenlevők azonban egyetértettek abban, hogy ez technikailag lehetetlen, mivel a lap mind ez ideig sem helyiségekkel nem rendelkezik, sem pe− dig szerkesztői nincsenek kijelölve.18 Fábry a szerkesztőség tagjaivá jelölt személyek névsorának ismertetése során a lap vezetőjeként már nem Schulz Lajost, hanem fe− lelős szerkesztői minőségben Lőrincz Gyulát nevezte meg. Schulzot politikai szer− kesztőként említette, műszaki szerkesztőként pedig már egyedül Hargitai Ferencet tüntette fel. Az értekezlet résztvevői a lap címével kapcsolatban Major István aján− latára úgy határoztak, hogy Új Szó legyen,19 egyes példányainak árát 3 koronában, az évi előfizetés díját 150, a féléviét 75, a negyedévi előfizetését pedig 40 koroná− ban állapították meg. A Magyar Bizottság titkára „elsőrendű érdeknek” nevezte, hogy a lap főleg az üzemi munkásság és a kisparasztság kezébe kerüljön, ezért szerinte terjesztését a helyi pártszervezetek mellett kinevezendő magyar sajtóreferenseknek kellene végez− niük. E célból azt ajánlotta, kérjék fel az SZLKP KB−t, hogy intézzen körlevelet a ma− gyarlakta területek pártszervezeteinek titkáraihoz, hogy egy „megbízható és odaadó magyar elvtársat” nevezzenek ki magyar sajtóreferenssé. A körlevél megírását Ma− jor István vállalta el csakúgy, mint a lap megjelenését a magyar lakosság számára

88

Popély Árpád

hírül adó plakát megszerkesztését is, amelyet a körlevéllel együtt jóváhagyás céljá− ból előbb az SZLKP KB elé kellett terjeszteniük. Jellemző a kor viszonyaira, s jól ér− zékelteti a hatóságok részéről még ekkor is megnyilvánuló magyarellenességet, hogy az értekezlet résztvevői elhatározták: fel kell kérni a Magyar Bizottság elnökét, Daniel Okáli belügyi megbízottat, adjon utasítást a Nemzetbiztonsági Testület köz− ségi és városi kirendeltségeinek, miszerint jogos az Új Szó megjelenéséről tájékoz− tató plakátok kiragasztása, nehogy a ragasztásnál a Nemzetbiztonsági Testület tag− jainak tájékozatlansága következtében „nehézségek” merüljenek fel.20 A lappal kapcsolatos kérdések végleges tisztázására a Magyar Bizottság 1948. december 1−jén megtartott második ülésén került sor. Ezen Lőrincz Gyula – a no− vember 22−i értekezlet döntésének megfelelően – bejelentette, hogy címe Új Szó lesz, szerkesztőségének összetételében azonban több módosítást is végre kellett hajtani. Miután Schulz Lajos a megkeresésre még nem reagált, politikai szerkesztő− vé – egyenesen Štefan Bašťovanský pártfőtitkár utasítására – Barsi (Bojsza) Imrét, a pozsonyi Dunajplavba hajózási vállalat hivatalnokát, a szlovák nemzeti felkelés résztvevőjét nevezték ki. A lap pártvezetés által kijelölt irányvonalával egyetérteni nem tudó Fábry Zoltán pedig a kulturális szerkesztői tisztséget nem vállalta el, s csupán külső munkatársként mint az irodalomkritikai rovat vezetője volt hajlandó együttműködni a lappal.21 A Magyar Bizottság megbízta Daniel Okálit, szerezze meg Viliam Široký pártelnök hozzájárulását ahhoz, hogy a párt a lap beindításával kapcsolatos kiadásokat (iro− dai berendezés, fizetések és a lap első nyolc számának költségei) egymillió koroná− val támogassa, valamint hogy engedélyezze a magyar lakosságot a lap megjelené− séről tájékoztató „legegyszerűbb” plakát kiadását. A bizottság egyúttal síkra szállt amellett, hogy az Új Szón kívül más magyar nyelvű lap ne jelenjen meg, ellenezve a szakszervezetek által tervbe vett Munka című lap kiadását,22 s szorgalmazva a prá− gai Jó Barátnak a deportáltak 1949 első hónapjaira tervezett hazatérte utáni meg− szüntetését és az Új Szóval való egyesítését is.23 Az 1948. november 22−i értekezlet kezdeményezése alapján az SZLKP KB Titkár− sága december 8−án kelt körlevelében tájékoztatta a párt területi és járási titkársá− gait az Új Szó megjelenéséről, s szólította fel őket a lap terjesztésének támo− gatására.24 A tervezett magyar nyelvű plakát kiadására azonban, noha ennek elinté− zését a Magyar Bizottság is kérte Okálitól, már nem került sor. Okáli a bizottságtól kapott megbízás alapján december 2−án felkérte ugyan Viliam Široký pártelnököt az egymillió koronás támogatás biztosítására, s tolmácsolta a bizottság magyar tagja− inak a lap megjelenését hírül adó plakát kiadásának engedélyezésére vonatkozó ké− rését is, ez utóbbit viszont azzal a megjegyzéssel tette, hogy meg kell fontolni. Ezek után nem meglepő, hogy a Širokýval folytatott telefonbeszélgetés után Okáli decem− ber 3−án kelt levelében arról értesítette Major Istvánt, a Pravda Kiadóvállalat vezér− igazgatóját, hogy mivel pártlapról van szó, a lap beindításához szükséges egymillió koronás hitelt a kiadóvállalat folyósítsa, a lap megjelenéséről tájékoztató plakát ki− adását azonban Široký elutasította. Okáli arra is határozottan felhívta Major figyel− mét, hogy nem megengedett a lap országos terjesztése, hanem terjesztését Dél− Szlovákia kompakt magyar lakosságú járásaira, városaira és falvaira kell korlátozni, példányszáma pedig maximálisan 50 ezres lehet.25 Ezek a korlátozások nemcsak a szlovák többségű országrészek magyar lakosságát fosztották meg a magyar laphoz

A Magyar Bizottság szerepvállalása...

89

való hozzájutás lehetőségétől, hanem Dél−Szlovákia reszlovakizált magyar lakossá− gát is, amelynek a kisebbségi magyar társadalomba való reintegrálódását a pártve− zetés igyekezett minden eszközzel megakadályozni. Az SZLKP KB Elnöksége 1948. december 9−én hagyta jóvá az Új Szó kiadására Daniel Okáli által előterjesztett javaslatot. A javaslat és az elfogadott határozat ugyancsak kiemelten figyelmeztet arra, hogy a lap példányszáma Široký utasításai szerint nem haladhatja meg az 50 ezret, terjesztése pedig kizárólag a magyarlakta járásokban engedélyezett.26 Ilyen előzményeket követően 1948. december 15−én jelent meg a hetilapként in− duló Új Szó első száma. Bár a lap kezdettől fogva a kommunista párt orgánuma, ki− adója pedig a párt Pravda Kiadóvállalata volt, fejlécén kezdetben a csehszlovákiai magyar dolgozók heti−, majd napilapjának nevezte magát, amit csak 1952. május 21−én váltott fel a valós helyzetét tükröző „Szlovákia Kommunista Pártja napilapja” meghatározás. Fő− és felelős szerkesztője Lőrincz Gyula, szerkesztői Barsi (Bojsza) Imre, Federmayer István és Hargitai Ferenc voltak. Lőrincz, akit a későbbiekben a Csemadok elnökévé is megválasztottak, majd az 1950−es évek első felében az SZLKP KB−ban és a prágai parlamentben is helyet kapott, saját elmondása szerint csupán szükségmegoldásként vállalta el a lap főszerkesztői tisztségét.27 E számos funkció egyidejű ellátását tehernek érző Lőrincz 1955 februárjában abban a remény− ben vált meg az Új Szótól, hogy végre eredeti hivatásának, a festészetnek szentel− hesse magát, 1968 viharos napjaiban azonban ismét ő került a lap élére. A lap első számának Induláskor című vezércikkét Major István írta, a pártveze− tés utasítására azonban nem szignálhatta azt, mint ahogy – Fábry Zoltán Az elsõ szó című esszéje kivételével – név nélkül jelent meg a szám összes többi cikke, riport− ja és beszámolója is. Írásában Fábry, a rá jellemző drámai hangon, többek között a következő mondatokkal indította útjára az Új Szót és a kisebbségi magyar szellemi− ség új korszakát: „Mi majd négyéves késéssel lépünk a béke küszöbére. Behozha− tatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indulunk: tiszták maradtunk, em− berek maradtunk. […] Történelmi tévedésből kerültünk a vádlottak padjára, melyet azonban most emelt fővel elhagyhatunk.”28 Az Új Szó létrehozásával kapcsolatos szervezési munkálatok tehát 1948. decem− ber első felében befejeződtek, s a hónap közepén megjelent első száma is, a lap− pal kapcsolatos különböző kérdések a következő hónapokban is több alkalommal szerepeltek a szlovák pártvezetés és a Magyar Bizottság üléseinek napirendjén. A pártvezetés, ill. az időközben Ondrej Pavlík tájékoztatásügyi megbízottal, valamint Ladislav Novomeský oktatás− és népművelésügyi megbízottal kiegészített bizottság szlovák tagjai részéről a legtöbb bírálat a reszlovakizáltak közötti és az ország szlováklakta régióiban való terjesztése, az engedélyezett 50 ezres helyetti 90 ezres példányszáma, valamint „helytelen irányvonala”, vagyis a magyarországi politikai és kulturális élet túlzott népszerűsítése miatt érte a lapot, s közvetve a Magyar Bizott− ságot. A legfelsőbb szintű szlovák pártszervek ezért 1949 első hónapjaiban több in− tézkedést hoztak a lap példányszámának csökkentéséről, a reszlovakizáltak közöt− ti és a szlováklakta járásokban való terjesztésének tilalmáról, valamint irányvonalá− nak megváltoztatásáról.29 Az SZLKP KB Elnöksége 1949. február 5−én határozatot hozott az Új Szó napilap− pá való átalakításáról is,30 amit a Magyar Bizottság február 16−án jóváhagyólag tu−

90

Popély Árpád

domásul vett.31 Az 1949. május 1−jével napilappá átalakuló Új Szó ezt követően a pártállam bukásáig, azaz 1989−ig a (cseh)szlovákiai magyarság egyetlen engedélye− zett napilapja maradt. A rendszerváltás után a Szabad Földmûves Újság, ill. a Szabad Újság napilapként való megjelentetésével (1991–1993) történt ugyan kísérlet egy újabb magyar napilap indítására, az azonban az Új Szó negyvenéves monopóli− umával nem tudta felvenni a versenyt, így az egykori pártlap jelenleg is a felvidéki magyarság egyetlen napilapjaként jelenik meg.

* A magyar nyelvű pártlap kiadásának előkészítéstét követően a Magyar Bizottság leg− fontosabb feladata a pártvezetés által ugyancsak 1948 nyarán kilátásba helyezett magyar kultúregyesület létrehozása volt. Az SZLKP KB Elnöksége 1948. december 9−én, azzal egy időben, hogy jóváhagyta az Új Szó kiadására előterjesztett javasla− tot, a Magyar Bizottságot pedig kiegészítette Ondrej Pavlík tájékoztatásügyi megbí− zottal, valamint Ladislav Novomeský oktatás− és népművelésügyi megbízottal, egyút− tal megbízta a bizottságot a magyar kultúregyesület megszervezésével is.32 A bizottság a december 9−i megbízás alapján december 20−án terjesztette a szlo− vák pártvezetés elé „a csehszlovákiai magyar dolgozók keretszervezeteinek” létre− hozására vonatkozó javaslatát, amely a magyar kulturális szövetségen kívül egy ma− gyar nőszövetség és az országos ifjúsági szövetségen belüli magyar helyi csoportok létrehozásával számolt.33 A javaslatnak a kulturális szervezet létrehozásával foglal− kozó fejezete szerint a szövetség legfőbb célja a csehszlovákiai magyar dolgozók né− pi demokratikus szellemben való nevelése és a szocializmusnak való megnyerése lenne, tevékenysége pedig többek között műkedvelő színjátszó körök szervezésére, kulturális előadások rendezésére, szocialista szemináriumok, szlovák és orosz nyelvtanfolyamok szervezésére, könyvek és az olvasókat a népi demokrácia szelle− mében nevelő kulturális hetilap kiadására, valamint a szlovák kulturális szervezetek− kel közös ünnepségek szervezésére terjedne ki.34 A létrehozandó magyar kultúregyesület alapszabálytervezetét a Magyar Bizottság szlovák tagjai és Fábry István, a bizottság titkára közötti megegyezés alapján Ondrej Pavlík tájékoztatásügyi megbízott készíttette el, aki a megbízotti hivatal által kidol− gozott tervezetet a bizottság 1949. január 7−i ülésén ismertette. A kizárólag az alap− szabály−tervezet megvitatásával és a kultúregyesület létrehozásával kapcsolatos kérdések megtárgyalásának szentelt bizottsági ülésen azonban nem várt vita bon− takozott ki az alapszabály−tervezetnek az egyesület tagságáról rendelkező 5. §−a kö− rül, amely a reszlovakizáltakat, s ezáltal a magyar lakosság nagy részét megfosztot− ta volna a magyar kultúregyesületben való tagság jogától. A vitatott paragrafus töb− bek között kimondta: „Az egyesület rendes tagja lehet az, aki politikailag és erköl− csileg kifogástalan csehszlovák állampolgár, betöltötte 18. életévét, nem reszlovak− izált és az egyesület alapítása napján is magyar nemzetiségűnek vallotta magát.”35 Miután a bizottság magyar tagjai a reszlovakizáltak Csemadok−tagságát lehetetlen− né tévő kitételt elfogadhatatlannak minősítették, a szlovákok viszont a pártvezetés azon álláspontjára hivatkozva, hogy „a reszlovakizáltakat következetesen szlovák nemzetiségűnek kell tekinteni”, ragaszkodtak a rendelkezésnek az alapszabályba

A Magyar Bizottság szerepvállalása...

91

való belefoglalásához, a bizottság január 7−i ülése nem tudott határozni a kérdés− ben. A Magyar Bizottság az egyesület 24 fős központi választmánya és 5 fős ellenőr− ző bizottsága tagjainak kiválasztásával Fábry Istvánt, alakuló közgyűlése küldöttei− nek kiválasztásával Rabay Ferencet, az alakuló közgyűlés és előkészítő bizottsága megszervezésével Kugler Jánost, a kultúregyesület Új Szóban és a rádióban való népszerűsítésének biztosításával Lőrincz Gyulát bízta meg. Ladislav Novomeský ok− tatás− és népművelésügyi megbízott felvetése alapján egyúttal megfogalmazta azt a javaslatot, hogy mivel az alakuló közgyűlés egyben politikai esemény is lesz, az ün− nepi beszédet Viliam Široký pártelnök tartsa meg.36 A bizottság a kultúregyesület előkészületi munkálatainak elvégzésére 10 napos határidőt állapított meg, az alakuló közgyűlés időpontját pedig február elejére irá− nyozta elő, egyik időpontot sem sikerült azonban betartani. A szlovák párt− és álla− mi szervek ugyanis az egyesület előkészítő bizottságának, az alakuló közgyűlés kül− dötteinek és vezetőségének kiválasztásánál éberen ügyeltek arra, nehogy az egye− sület a reszlovakizáltakra is kiterjessze munkásságát, s nehogy olyan személyek ke− rüljenek az élére, akik azt a kulturális tevékenység mellette netán érdekképviseleti munkát is kifejtő szervezetté alakítanák. Az egyesület előkészítő bizottságából a Magyar Bizottság szlovák tagjai törölték több ismert és befolyással bíró régi magyar kommunista nevét, az alakuló közgyűlés küldötteiként pedig csakis a járási pártbi− zottságok által kijelölt, nem reszlovakizált magyarok jöhettek számításba, akik név− sorát ráadásul az illetékes járási párttitkárnak, majd pedig az SZLKP KB káderosz− tályának is jóvá kellett hagynia. A pártvezetés káderosztálya vizsgálta meg az egye− sület vezetésébe jelölteket is, ahova általában szintén csupán olyan személyek be− választását engedélyezte, akik vagy teljesen ismeretlenek voltak a magyar tömegek előtt, vagy régi munkásmozgalmi múltjuknál fogva ismertek voltak ugyan, az egyesü− let ügyeinek intézésébe azonban érdemben nem tudtak beleszólni.37 Ilyen körülmények között az egyesület alakuló közgyűlésének összehívására sem kerülhetett sor az eredetileg tervezett február eleji időpontban. Az előkészületi mun− kálatok elhúzódása miatt az SZLKP KB Elnöksége már 1949. február 5−én határo− zatban mondta ki a magyar kultúregyesület mielőbbi megalapításának szükségessé− gét, az ezt követően kitűzött február 26−i időpontot azonban szintén nem sikerült be− tartani, ezért a Magyar Bizottság az alakuló közgyűlés idejét végül március 5−re he− lyezte át.38 Az alakuló közgyűlés pontos programjának, a meghívandó küldöttek névsorának, valamint a megválasztandó központi vezetőség személyi összetételének véglegesí− tésére – az SZLKP KB káderosztályának jóváhagyását követően – a Magyar Bizott− ság 1949. március 2−i ülésén került sor. A bizottság a Csehszlovákiai Magyar Dol− gozók Kultúregyesülete39 néven létrehozandó egyesület elnökévé Fábry Zoltánt, köz− ponti titkárává – az eredetileg javasolt, ám jóvá nem hagyott Balogh−Dénes Árpád helyett – Fellegi Istvánt, ügyvezető elnökévé Major Istvánt, alelnökévé Kugler Jánost, a központi titkár helyettesévé Kertész Kálmánt, jegyzőkönyvvezetőjévé Breuer Ilonát, pénztárosává Lenger Zsófiát, ellenőreivé Rabay Zoltánt és Solc Istvánt javasolta. Mi− vel Široký pártelnök az alakuló közgyűlés ünnepi beszédének megtartását elutasí− totta, s Ladislav Novomeskýt vagy Ondrej Pavlíkot ajánlotta maga helyett ünnepi szó− noknak, Novomeský azonban egyéb elfoglaltsága miatt az alakuló közgyűlésen nem

92

Popély Árpád

vehetett részt, az ünnepi szónoklatot szlovák részről Pavlík megbízottnak, magyar részről Fábry Zoltánnak kellett volna megtartania.40 A bizottsági ülést követően a Magyar Bizottság Major István, Lőrincz Gyula, Rabay Ferenc és Daniel Okáli összetételű négyfős küldöttsége az SZLKP KB Szerve− ző Titkárságán egyeztette az alakuló közgyűlés részleteit és az azon megválasztan− dó vezetőség személyi összetételét. Itt Ondrej Pavlík kezdeményezésére megállapo− dás született arról, hogy az egyesület a Tájékoztatás− és Művelődésügyi Megbízotti Hivatal irányítása alá fog tartozni, az alakuló közgyűlésen felszólaló Pavlík a szlová− kok, a magyar felszólaló pedig a magyarok részéről megnyilvánuló sovinizmust fog− ja elítélni, valamint hogy a szónokoknak hangsúlyozniuk kell, miszerint a létrehozan− dó egyesület nem valamiféle félpolitikai szervezet, hanem kulturális egyesület lesz. A Szervező Titkárság az egyesület szűkebb körű vezetőségére előterjesztett javasla− tot azzal a módosítással hagyta jóvá, hogy a központi titkár helyettese Kertész Kál− mán helyett Fábry István legyen, a más pártfeladattal megbízott Rabay Zoltán a kul− túregyesületben ne vállaljon tisztséget, ellenben kapjon helyet a vezetőségben Rabay Ferenc és Lőrincz Gyula is.41 A megalakítandó magyar kultúregyesület vezetőségének kérdése az alakuló gyű− lésig hátralevő két nap során további megbeszélések tárgyát képezhette az egyesü− let megszervezésével megbízott Magyar Bizottság képviselői és a szlovák pártveze− tés között, az 1949. március 5−i alakuló közgyűlésen megválasztott vezetőség sze− mélyi összetétele ugyanis jelentősen eltért mind a bizottság által javasolttól, mind pedig az SZLKP KB Szervező Titkársága által módosítottól. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok élén álló központi vezetőség elnökévé az eredetileg e posztra felkért Fábry Zoltán helyett Lőrincz Gyulát, alelnökévé Kugler Já− nos mellett Egri Viktort, a központi titkár helyettesévé a Magyar Bizottság által java− solt Kertész Kálmán, ill. a Szervező Titkárság által jóváhagyott Fábry István helyett végül Wetzler Dórát választották, az ügyvezető elnöki posztot pedig betöltetlenül hagyták.42 Az utolsó pillanatban bekövetkezett személyi változások okairól csupán részle− ges információkkal rendelkezünk. A Csemadok megalakulásáról beszámoló pozso− nyi magyar konzuli jelentések szerint Fábry Zoltán az egyesület kijelölt vezetőségé− nek összetétele, s minden bizonnyal jövőbeli függetlenségének megkérdőjelezhető volta és érdekvédelmi szerepvállalásának lehetetlenné tétele miatt utasította vissza az elnöki megbízatást. Major István azért nem vállalhatta el az ügyvezető elnöki tisztséget, mivel 1946−ban reszlovakizált, a szlovák párt− és állami szervek pedig az egyesület fennállásának első évében határozottan ellenezték még a reszlovakizál− tak egyszerű Csemadok−tagságának lehetővé tételét is.43 Lőrincz Gyula tehát az utol− só pillanatban, az Új Szó főszerkesztői tisztségéhez hasonlóan szükségmegoldás− ként vállalta el a Csemadok elnöki tisztét is, e két, önmagában is tekintélyt kölcsön− ző poszt egyidejű betöltése mindenesetre több évtizedre a csehszlovákiai magyar közélet meghatározó személyiségévé, a magyar kisebbség első számú reprezentán− sává avatta őt. Egri Viktor második alelnökké és Wetzler Dórának a központi titkár helyettesévé való megválasztásának hátterét nem ismerjük, az azonban valószínű− síthető, hogy a pártvezetés tudta és előzetes hozzájárulása nélkül nem kerülhetett rá sor.

A Magyar Bizottság szerepvállalása...

93

A magyar kultúregyesület megalakulását követő hónapokban az egyesület tevé− kenységével kapcsolatos legvitatottabb kérdések közé a reszlovakizáltak Csema− dok−tagságának és az egyesület érdekképviseleti szerepvállalásának lehetősége tartozott. Miután Viliam Široký, az SZLKP elnöke a Csemadok alakuló közgyűlése előtt hozzájárult ahhoz, hogy az egyesület alapszabályából kimaradjon a reszlova− kizáltak tagságát tiltó szövegrész, a közgyűlés a vitatott szövegrész nélkül hagyta jó− vá az alapszabályt, a kérdés azonban ezzel még korántsem zárult le, s az egyesü− let alapszabályának jóváhagyása is elhúzódott. A reszlovakizáltak Csemadok−tagsága fő ellenzőjének számító Ondrej Pavlík tájé− koztatásügyi megbízott előbb körrendeletben tiltotta meg a reszlovakizáltak és a Magyarországról áttelepültek részvételét a magyar kultúregyesület munkájában, majd a Magyar Bizottság 1949. május 11−i ülésén Lőrincz Gyula Csemadok−elnököt is utasította, hogy hasonló tartalmú körlevélben szólítsák fel az egyesület alakuló− félben levő helyi szervezeteit a reszlovakizáltak és áttelepültek felvételének vissza− utasítására.44 A Daniel Okáli vezette Belügyi Megbízotti Hivatal 1949. május 19−én Lőrincz Gyulához intézett levelében többek között éppen a reszlovakizáltak Csema− dok−tagságát kizáró részek elhagyása miatt utasította vissza az egyesület alakuló közgyűlésén elfogadott alapszabály jóváhagyását, amit végül csupán június 15−én, Viliam Široký ismételt közbeavatkozása után volt hajlandó megtenni. A Viliam Široký és Lőrincz Gyula által véglegesített alapszabály a reszlovakizáltak Csemadok−tagsá− gát már nem szabályozta, a több mint egy éven keresztül húzódó vitát pedig végül az SZLKP KB Elnökségének 1950. január 6−i határozata zárta le, amely kimondta, hogy minden csehszlovák állampolgár tagja lehet a Csemadoknak.45 A szlovák párt− és állami vezetés a Csemadok tevékenységét igyekezett kezdet− től fogva a kulturális életre korlátozni, s éberen ügyelt arra, nehogy az egyesület esetleg érdekvédelmi tevékenységet is kifejtő szervezetté váljon. A Csemadok en− nek ellenére hamarosan a magyarlakta régió legnépesebb és legbefolyásosabb tár− sadalmi szervezetévé vált, amelyben a magyar lakosság egészen az 1989−es rend− szerváltásig hajlamos volt nem csak kultúregyesületet, hanem érdekképviseleti szervezetet is látni.

* Az SZLKP KB tanácsadó és segédszerveként működő Magyar Bizottság elsődleges feladata a szlovák pártvezetés magyarsággal kapcsolatos döntéseinek előkészítése és végrehajtása volt. A bizottság magyar tagjai mind a párt bizalmát élvező régi párt− munkások voltak, az eddig feltárt levéltári dokumentumok mégis arról tanúskodnak, hogy több esetben is szembekerültek a szlovák pártvezetés irányvonalával, ill. azt a bizottságban képviselő szlovák politikusokkal. A Magyar Bizottság szlovák tagjai ko− rábban aktív szerepet vállaltak a magyarellenes intézkedések végrehajtásában, 1948–1949 folyamán azonban paradox módon a magyarság helyzetének rendezé− sében, a magyar lakosságnak az ország politikai, gazdasági és társadalmi életébe való újbóli integrálásában kellett közreműködniük. Megmutatkozott ez a szembenál− lás a reszlovakizáltak nemzeti hovatartozásának eltérő megítélésében, de a magyar nyelvű pártlap és a magyar kultúregyesület létrehozásával kapcsolatos számos más kérdésben is.

94

Popély Árpád

A jogfosztás évei után állampolgári és kisebbségi jogait visszaszerezni igyekvő magyar lakosság ráadásul sok esetben szintén a Magyar Bizottsághoz fordult sérel− mei orvoslásának előmozdítása érdekében, ami a szlovák pártvezetésben azt a gya− nút keltette, mintha a bizottság a Központi Bizottságot megkerülve a párt önálló ma− gyar szekciójaként, valamiféle „csehszlovákiai magyar kommunista pártként” pró− bálna fellépni. Nem nézte jó szemmel a pártvezetés a Magyar Bizottság magyar tag− jainak, különösen Lőrincz Gyulának és Fábry Istvánnak a – magyar kisebbség érdek− védelmét ekkor még felvállaló – pozsonyi magyar főkonzulátus munkatársaival fenn− tartott szoros kapcsolatát sem, gyakran ugyanis éppen a Magyar Bizottságtól szer− zett értesülések tették lehetővé a főkonzulátusnak és a magyarországi pártvezetés− nek, hogy a jogsértések ellen szót emelhessenek. Ebben a bizalmatlan légkörben nem meglepő, hogy a pozsonyi pártközpont a Ma− gyar Bizottságot nem tűrte meg sokáig, s nem egész egyéves fennállását követően máris a feloszlatásáról határozott. Felszámolásának közvetlen oka az osztályszem− pontból és politikailag megbízhatatlannak minősített magyarok 1949 őszén tervbe vett Csehországba telepítése elleni magyarországi tiltakozás, ill. az ún. Dél−akció előkészítésében közreműködő, a magyarországi fellépést követően azonban felbá− torodó Magyar Bizottságnak az osztályszempontúnak feltüntetett akció egyoldalú magyarellenes éle ellen ugyancsak szót emelő 1949. október 14−i tiltakozása volt.46 Az SZLKP KB Elnöksége a Dél−akció elleni fellépése és a magyar főkonzulátussal fenntartott kapcsolatai miatt 1949. október 21−én a Magyar Bizottság feloszlatásá− ról határozott, azzal, hogy titkára, Fábry István továbbra is az SZLKP KB Titkárságá− nak magyar ügyekben illetékes referense marad.47

Melléklet48 1. Feljegyzés a Magyar Bizottság 1948. november 19−i üléséről Záznam o I. schôdzke, konanej dňa 19. novembra 1948 na Povereníctve vnútra v prítom− nosti súdruhov Štefana Majora, Štefana Fábryho, Lörinca, Kuglera, Rabayho a Dr. Okáliho. 1./ Menovaných súdruhov som vyrozumel na základe informácií s. Mošku, že pri Predsedníctve ÚV KSS bola utvorená maďarská komisia, ktorá pozostáva z vyššie uvedených súdruhov. Zdôraznil som, že komisia je pomocným orgánom Predsedníctva strany a jej úkolom je: a/ vykonávať príkazy predsedníctva, b/ podávať iniciatívne návrhy pri riešení maďarskej otázky, c/ komisia medzi maďarskými súdruhmi iniciatívne vystupovať nesmie. 2./ Bola prerokovaná otázka časopisu strany, ktorá má byť vo smysle politickej dohody vydávaná v maďarskej reči. V tomto smere boly konkrétne prejednané výšuvedené úkoly a určení súdruhovi− a, ktorí majú práce s tým spojené vykonávať a dňa 26. novembra 1948 o 10. hod. na porade na Povereníctve vnútra majú o vykonaných prácach referovať.

A Magyar Bizottság szerepvállalása...

95

a/ členovia komisie vzali na vedomie, že časopis má byť týždenník, má vychádzať na 8 stranách veľkého formátu, b/ na návrh s. Kuglera komisia navrhuje, aby názov časopisu bol „Új Élet“ (Nový život), c/ komisia navrhuje, aby časopis bol vydávaný v 50.000 exemplároch, pričom niektorí súdruhovia (Rabay) považovali tento za nízky a navrhovali vydávať 100.000 exemplárov, d/ otázky spojené so zadovážaním papieru, tlačiarne, úpravy, finančných otázok atď. má do uvedenej lehoty dojednať s. Major, ktorý v tejže lehote má vypracovať i konkrétny rozpočet administrácie, redakcie a nákladu časopisu po stránke perso− nálnej a materiálnej d/ otázky redakcie má dojednať do uvedenej lehoty s. Lörinc, pričom komisia navrhuje aj politický a ideologický dohľad nad časopisom, vykoná s. Major, hlavný redaktor Ľudovít Šulc, spoluprac. „Práce“, nateraz v Paríži, s. Lörinc, ktorý do prí− chodu menovaného je hlavným a polit. redaktorom časopisu. Za hospodárskeho redaktora navrhuje komisia Štefana Federmajera, nateraz re− daktora Indexu. Za kultúrneho redaktora Zoltána Fábryho, nateraz v Štose, za technického redaktora Eugena Spitza, nateraz v časopise „Jó Barát“ v Prahe, alebo redaktora Mezeyho (Hargitayho), nateraz redaktorom Týždňa v Bratislave. S. Lörinc bol súčasne poverený, aby s menovanými prerokoval i otázku služob− ných požitkov. e/ Otázku umiestnenia administratívnych a personálnych otázok má dojednať s. Major so s. Fábrym. Komisia navrhuje, aby administrácia bola pričlenená k „Pravde“, kde by bola jed− notlive vedená, ktorú prácu by vykonával s. Ružiak. V administrácii by pracovala s. Alžbeta Salcerová, nateraz u fy Dunaj. f/ otázku robotníckych a roľníckych dopisovateľov má po organzačnej stránke do uvedenej lehoty previesť s. Kugler, g/ otázku rozširovania časopisu, kolportáž atď., vybudovanie siete kolportérov na južnom Slovensku má vykonať do uvedenej lehoty s. Rabay. Maďarská komisia vyššie uvedené konkrétne návrhy predloží Predsedníctvu Strany 26. novembra 1948. 3./ Komisia súčasne rokovala zásadne o otázkach maďarského kultúrneho spolku. Povereník: Dr. Okáli Forrás: Slovenský národný archív, Povereníctvo vnútra, 193. d., 236/48 sekr.

2. Feljegyzés a Magyar Bizottság 1948. december 1−jei üléséről Záznam o II. schôdzke, konanej dňa 1. decembra 1948 na Povereníctve vnútra v prítom− nosti súdruhov Štefana M a j o r a, Štefana F á b r y h o, L ö r i n c a, K u g l e r a a Dr. Okáliho.

96

Popély Árpád Súdruh R a b a y sa ospravedlnil pre chorobu.

Komisia prerokovala otázky súvisiace s vydávaním stranníckeho časopisu a v tejto veci súdruhovia referovali takto: 1/ S. Lörinc referuje, že časopis má mať názov „Új Szó“. 2/ Žiadosť o povolenie bola predložená na Povereníctvo vnútra 30. novembra 1948. Rozhodnutie vyurguje dňa 2. XII. 1948 s. Dr. Okáli. 3/ Vo veci splynutia časopisu „Jó Barát“ v Prahe s časopisom „Új Szó“ je komisia toho názoru, aby časopis „Jó Barát“ po odchode náboristov z Čiech vydá− vaný nebol, keďže záujem Strany je, aby bol vydávaný jeden časopis dobrej úrovne. Komisia prosí, aby prípadné zariadenie administrácie „Jó Barát“ bolo prenechané novému časopisu, keďže tento začína od piky. 4/ Ohľadom členov redakcie na návrh s. Bašťovanského politickým redaktorom má sa stať s. Bojsa, zamestnaný predtým v Dunajplavbe v Bratislave. Z redakcie časopisu „Týždeň“ uvoľní s. Dr. Husák redaktora Hargitayho. Z časopisu „Index“ má byť uvoľnený redaktor Federmajer, ktorého však treba najprv preveriť. S. Zoltán Fábry, Štós, je ochotný spolupracovať len ako externý spolupracovník a viesť rubriku literárnej kritiky. S. Šulc z Paríža odpoveď ešte nedal. 5/ Súčasne bolo predložené zrkadlo I. čísla časopisu. Dr. Okáli upozorňuje, že časopis má sa zaoberať s právnymi otázkami, vzťahu− júcimi sa na riešenie štátoprávneho postavenia Maďarov na Slovensku a v I. čísle časopisu mal by byť uverejnený preklad zák. 245/48 s príslušným komentárom, nakoľko maďarské obyvateľstvo o tomto zákone nie je informované, pričom nadobudnutie štátneho občianstva je podmienené složením sľubu dľa ods. 1. § 1. cit. zákona do 90 dní, a to od 17. novembra 1948. Súdruh Major referoval vo veciach administrácie: a/ Časopis má výhľad, že pre administráciu obdrží miestnosti red. čas. „Týždňa“ na Stalinovom námestí, ktoré sa majú v dohľadnej dobe uvoľniť, b/ zaistil 5 zamestnancov pre administráciu a ohľadom prednostu administrácie rozhodne sa v týchto dňoch. c/ vo veci zariadenia oznamuje, že časopisu bola uvoľnená kancelária zariadeni− a. Nemôže však obdržaťpísacie stroje a počítací stroj. Dr. Okáli prehlasuje, že sa pokúsi tieto stroje zadovážiť. d/ Komisia žiada, aby strana pre žačiatok uvoľnila zálohu cca 1,000.000.− Kčs na kancelárske zariadenie, platy a náklad na prvých 8 čísiel časopisu. Súhlas s. Širokého zadováži 2. XII. Dr. Okáli. e/ Maďarskí súdruhovia komisie žiadajú, aby bol vydaný najjednoduchší plakát, ktorým by sa maďarské obyvateľstvo upozornilo na vydávanie časopisu. Súhlas zadováži Dr. Okáli od s. Širokého. 6/ Maďarskí súdruhovia upozorňujú na to, že SOR chce vydávať z Maďarska tiež maď. časopis „Munka“, ktorý má mať zábavný charakter a do ktorého majú byť údaj− ne pribratí meštiackí maďarskí redaktori, ako Rehorovský, Egri Viktor, atď., ba dokonca pomýšľajú s povolaním Šulc Náciho z New Yorku.

A Magyar Bizottság szerepvállalása...

97

Komisia jednohlasne stavia sa proti tomu, aby okrem časopisu „Új Szó“ bol vydávaný iný maďarský časopis a najmä so zamýšľaným zameraním. Dr. Okáli komisiu informuje, že Strana sa rozhodla pre vydývanie len jedného časopisu. Otázka kolportáže: Súdruh Kugler referuje v tom smysle, že s. Rabay dôverníkov, resp. kolportérov v jednotlivých okresoch a obciach nezískal. Poukazuje na to, že s. Moško ohľadom získania kolportérov prehlásil, že nato je dosť času. 7/ Komisia zaoberala sa na dotaz niektorých súdruhov s právnym postavením reslovakizantov a osôb určených na výmenu dľa zákona 145/46 Sb. vzhľadom na ustavenie ods. 3 § 1 z. 245/48 Sb. Dr. Okáli v tomto smere informuje Komisiu, že reslovakizanti majú právne nároky „ex tuc“, t. j. napríklad baníci v Rožňave majú nárok na doplatok na ich starobné, penziu, atď. Otázka má byť vyriešená i Sborom povereníkov – ak sa tak už nestalo. Vo veci osôb, ktoré majú takzv. biele lístky, informuje, že výmena končí dňom 31. decembra 1948, v dôsledku čoho príslušný orgán, t. j. českoslov.− maď. SK určí tento deň ako takzv. „Stichtag“, ktorým zaniká právna účinnosť bielych lístkov a právo výhod rezultujúcich z rozhodnutia č. 7 SK. 8/ S. Fábry oznamuje, že oblastný tajomník Strany v Rimavskej Sobote povolil, aby v okrese Šafárikovo (Tornaľa) konaly sa informačné schôdzky maďarských súdruhov. Na túto okolnosť má byť upozornený organizačný sekretariát, čo zariadi s. Fábry, keďže strannícke schôdzky by maly byť zásadne spoločné pre maďarských i sloven− ských súdruhov. 9/ Maďarskí súdruhovia navrhujú, aby sa konalo školenie maďarských členov. V tomto smere treba dožiadať kult.−propagač. odd. – s. Šafranka. V Bratislave dňa 1. decembra 1948. Povereník vnútra: Dr. Okáli Forrás: Slovenský národný archív, Povereníctvo vnútra, 193. d., 236/48 sekr.

3. Feljegyzés a Magyar Bizottság 1949 január 7−i üléséről Záznam o zasadnutí Maďarskej komisie dňa 7. januára 1949 v prítomnosti členov: s. po− vereníka Novomeského, s. povereníka Dr. Pavlíka, povereníka Dr. Okáliho, Majora, Fábryho, Lörinca, Kuglera, Rabayho. Predmet rokovania: Utvorenie kultúrneho spolku maďarských pracujúcich na Slovensku. 1/ S. povereník Dr. Pavlík prečítal stanovy spolku, ktoré boly vypracované Po− vereníctvom informácií a osvety. Diskusia sa rozvinula len ohľadom toho ustanovenia stanov, že členom spolku nesmú byť reslovakizanti. Maďarskí súdruhovia dôvodili tým, že v mnohých obciach

98

Popély Árpád

reslovakizanti najmä staršia generácia nevedia po slovensky a v dôsledku tohto ustanovenia stanov boli by prakticky vyradení z kultúrnej práce. Dľa ich názoru bolo by práve želateľné, aby spolupráca medzi slovenským a maď. obyvateľstvom na juž. Slovensku prehlbovala sa i tým, že nielen reslovakizanti, ale i Slováci mohli by účinkovať v maďarských kultúrnych ustanovizniach (napr. v divadelných krúžkoch, spevokoloch, atď.). Slovenskí súdruhovia trvali na tomto ustanovení vzhľadom na rozhodnutie vede− nia strany, dľa ktorého reslovakizanti majú sa do dôsledkov považovať za osoby slov. národnosti. Spolupráca Slovákov a Maďarov je stanovami nielen umožnená, ale aj práve priamo príkazom pre všetkých komunistov. Po tejto diskusii boly úkoly spojené s utvorením kultúrneho spolku maďarských pracujúcich rozvrhnuté takto: a/ súdr. povereníkovi Dr. Pavlíkovi sa ukladá, aby do 7 dní doručil všetkým členom maďarskej komisie po 1. exemplári osnovy stanov spolku, b/ súdr. Štefanovi Fábrymu sa ukladá, aby do 10 dní za súčinnosti a po schválení kádrového oddelenia ÚSKSS navrhol 24 súdruhov z radu robotníkov, ma− loroľníkov a pracujúcej inteligencie, 24 členného ústredného výboru a päťčlenného dozorného výboru, z ktorých polovica musí mať bydlisko v Bratislave, alebo na okolí. 3/ súdr. Kuglerovi sa ukladá, aby pripravil za súčinnosti prípravného výboru valné shromaždenie, ktoré sa má vydržiavať v Bratislave začiatkom mes. februára 1949. 4/ súdr. Dr. Okáli ponúka miestnosť vo Vládnej budove pre poriadanie valného shromaždenia. Zakladajúce shromaždenie má byť súčasne politickým aktom a dľa toho má byť určený i program zakladajúceho valného shromaždenia. V tomto smere s. povereník Novomeský navrhuje, aby bola poriadaná prípadne akadémia vo forme večierka na pamiatku 30. výročia maď. básnika Adyho a na zak− ladajúcom valnom shromaždení mal by ako slávnostný rečník prehovoriť predseda KSS, s. Vilo Široký. S. Kugler mal by zriadiť prípravný výbor, ktorý prevedie prípravné práce po tech− nickej a finančnej stránke. Povereníctvo informácií je ochotné prispieť na prípadné cestovné náklady delegá− tov, ak by tieto nemohly byť kryté iným spôsobom. (napr. z čistého výnosu časopisu „Új Szó“.) 5/ S. Rabaymu sa ukladá, aby sa postaral o určenie delegátov z radov robot− níkov a roľníkov, starých príslušníkov strany, na zakladajúce valné shromaždenie, a to v počte najmenej 200−250 tak, aby boly zastúpené všetky kraje obývané maďarským obyvateľstvom. 6/ S. Lörinc ako šéfredaktor Új Szó sa poveruje, aby v tlači a rozhlase previedol príslušnú propagáciu kultúrneho spolku maďarských pracujúcich. 7/ Všetky prípravne práce majú byť skončené v lehote 10 dní, po uplynutí ktorej lehoty s. Dr. Okáli svolá maďarskú komisiu na definitívne rozhodnutie vo veci založe− nia kultúrneho spolku. V Bratislave dňa 7. januára 1949. Dr. Okáli Forrás: Slovenský národný archív, Povereníctvo vnútra, 193. d., 236/48 sekr.

A Magyar Bizottság szerepvállalása...

99

4. Feljegyzés a Magyar Bizottság 1949. március 2−i üléséről Záznam o zasadnutí Maďarskej komisie dňa 2. marca 1949 o 18. hod. v miestnosti po− vereníka vnútra, v prítomnosti členov: s. Majora, s. Lörinca, s. Fábryho, s. Kuglera a s. povereníka vnútra Dr. Okáliho. s. povereník Dr. Pavlík a s. povereník Novomeský svoju neprítomnosť ospravedl− nili. Predmetom rokovania je: 1/ Ustanovenie kultúrneho spolku maďarských pracujúcich v ČSR. Referuje s. F á b r y: a/ na zakladajúce ustanovujúce valné shromaždenie, ktoré sa koná dňa 5. marca 1949, bolo pozvaných 221 delegátov i s hosťami z celého južného Sloven− ska. Výberom boly poverené príslušné okresné sekretariáty a preskúmaním s. Fábry a s. Kugler. – Povereníctvo dopravy povolilo 50% sľavu na železniciach. b/ Ústredný výbor má sa skladať z 12 členov bývajúcich v Bratislave a z 12 čle− nov bývajúcich na vidieku. c/ Ústredný výbor bol prekontrolovaný kádrovým oddelením (s. Krajňák). Za predsedu navrhuje sa s. Zoltán Fábry, Štós, za úradujúceho predsedu: s. Š. Major, za miestopredsedu: s. Kugler, za ú. taj.: s. Fellegi, za jeho zástupcu: s. Kertész, za zapisovateľku: s. Brauerová, za pokladníčku: s. Langerová, za revidentov: s. Rabay ml. a s. Šolc, dozorná rada: s. Lörincz, s. Fábry a s. Rabay, s. Száraz u SSM, s. Szarka. Z Bratislavy: Michal Ballassa, J. Balla, s. Lörincová, s. Šternová, s. Dingová, z Košíc: s. Sinay, z R. Soboty s. Bálint Demeter, z Komárna: s. Györi, z Nových Zámkov: s. Sebestyén Jozef, z Rožňavy: s. Barczy Pavel, zo Šafárikova: s. Virók Pavel, z Galanty: s. Vígh Alex., zo Šamorína: s. Patócs, zo Štúrova: s. Kovács Florián, z Levíc: s. Szabó Ladislav. d/ Dňa 5. III. 1949 po zakladajúcom valnom shromaždení má byť zadržaný kultúrny večierok. Tento bol už riadne povolený. Prípravy sú už skončené. e/ na zakladajúcom valnom shromaždení má prehovoriť s. Dr. Pavlík, povereník informácií – vo smysle príkazu s. Širokého, nám. preds. vlády. Na večierku budú recitácie i slovenských autorov (Hviezdoslav, Novomeský). Otváraciu reč povie s. Fábry Zoltán, zo Štosu. Okrem toho budú tance, spevy, atď. f/ Na valnom shromaždení budú odovzdané delegátom brožurky: s. Gottwald – február, a s. Široký: Reč ÚV KSS 27. IX. 1948. Prívet bude mať s. Major. Stanovy vysvetlí: s. Fellegi.

100

Popély Árpád

g/ ohľadom príspevkov komisia rozhodla, že 70% pripadne ústrediu, 20% krajom a 10% miest. org. 2/ Ako 2/ bod programu bol referát s. Dr. Okáliho ohľadom likvidovania časopisu „Jó Barát“. Komisia vzhľadom na prípis s. Dr. Imricha Silyho, Praha II. Těšňov, 63 – Minis− terstvo zemedelstva – sa usnáša: a/ Časopis „Jó Barát“ nemá vychádzať. b/ Treba uvážiť, či s. Dr. Sily nemá byť prevzatý do redakcie časopisu „Új Szó“, kde by medzi iným viedol i právnickú rubriku. c/ Komisia by bola povďačná, keď by Ministerstvo zemedelstva bolo ochotné zariadenie a písacie stroje administrácie časopisu „Jó Barát“ zapožičať pre „Új Szó“. d/ „Új Szó“ má sa ďalej zaoberať s problémami náboristov. e/ Zánik časopisu nech je uverejnený v „Jó Barát“ a „Új Szó“. 3/ Vyberanie poplatkov pri udeľovaní štátneho občianstva Maďarom. Členovia komisie si sťažujú, že niektoré úrady MNV vyberajú poplatky pri udeľo− vaní štátneho občianstva dľa z. 245/48 Sb., a to niekedy i v značnej výške. Komisia poveruje s. Dr. Okáliho, aby vec vyšetril a vec upravil, nakoľko v časopise „Új Szó“ bola svojho času uverejnená zpráva, že poplatky za udeľovanie čsl. občianstva vyberané nebudú. Táto zpráva bola uverejnená na základe informá− cie príslušného úradníka Povereníctva vnútra. 4/ Otázka zástupcov Okr. roľníckych tajomníkov v KSS a otázka organizovania roľníkov u JSSR – referuje: s. Kugler. s. Kugler uvádza, že s. Bacílek usnesenie Predsedníctva Strany pre zaneprázd− nenosť dodnes so s. Fábrym neprerokoval. Komisia jednohlasne navrhuje: 1/ aby s. Kugler bol prijatý do Roľníckeho oddelenia ÚS KSS, 2/ aby bol poverený za súčinnosti s kádrovým oddelením výberom maďarských súdruhov, ktorí majú byť menovaní zástupcami okr. roľ. taj. KSS v maďarských okre− soch, 3/ aby sa postaral za súčinnosti s roľ. odd. o politické a odborné vyškolenie tých− to tajomníkov, 4/ aby bol poverený úkolom organizovania maďarských roľníkov v JSSR. Komisia prosí, aby s. Široký v tomto smere dal príkaz organizačnému sekretariá− tu a o tom láskave vyrozumel maďarskú komisiu, do rúk s. Dr. Okáliho. 5/ s. Major, Lörinc, Rabay a Dr. Okáli vo veci maď. kultúrneho spolku boli tohože dňa jednať so s. Bašťovanským za zasadnutí organizačného sekretariátu, kde boly prevedené určité zmeny v složení Ú. v. kultúrneho spolku, najmä v tom smysle, že súdruhovia Kertész a Z. Rabay nemajú byť členmi ústredného výboru a funkciu s. Kertésza má prevziať s. Št. Fábry. Organizačný sekretariát ohľadom prejavov určil zásadné smernice, že prejavy majú byť vopred zasielané cieľom kontroly s. Bašťovanskému. Bratislava, 3. marca 1949. Povereník: Dr. Okáli Forrás: Slovenský národný archív, Povereníctvo vnútra, 193. d., 236/48 sekr.

A Magyar Bizottság szerepvállalása...

101

5. Jegyzőkönyv a Magyar Bizottság 1949. október 14−i üléséről Zápisnica napísaná dňa 14. X. 1949, na zasadaní Maď. komisie SÚV KSS. Prítomní: ss. Fábry, Kugler, Major, Lörincz, Rabay. Maďarská komisia považuje za potrebné upozorniť ústredné vedenie strany na nasledovné: 1. Počas priebehu akcie JUH sme sa presvedčili o tom, že na dedinách sa nevyostril triedny boj, ktorý by postavil robotníka a malého roľníka proti triednemu nepriateľovi, kulakovi. V mnohých prípadoch i vedenie strany pozostáva zo živlom triedne cudzích; aj verejná správa, ba i vedenie masových organizácií, i vedenie JRD je v mnohých prípadoch a v nespoľahlivých rukách. Mnohí využívajú svoje pozície v týchto orgánoch pre svoje vlastné účely. 2. V dedinách južného Slovenska tvorí maďarské a slovenské kulactvo, pevný, jednotný front. Reakcia tak na jednej, ako i na druhej strane sa snaží zaniesť rozkol medzi slovenských a maďarských pracujúcich. 3. V dôsledku toho, že akcia JUH sa obracia jednostranne len proti maďarskej reakcii, jestvuje nebezpečie, že sa reakcii podarí túto akciu postaviť do svetla čisto nacionalistického, protimaďarského podujatia. V mnohých prípadoch šíria napríklad názor, že práva Maďarov jestvujú iba na papieri. Aj túto akciu využívajú k tomu, aby podceňovali národnostné rozpory reakčných kruhoch, už sú rozšírené také zprávy, že došla znova doba deportovania Maďarov a že sa Slovákom znovu poskytuje príleži− tosť dostať sa ľahko k maďarskému majetku. Práve preto považujeme za veľmi potrebné, aby sme dokázali nepravdivosť týchto tvrdení reakcie. 4. Navrhujeme, aby zanechané majetky boly dané pod spoľahlivý dozor, kým z týchto aspoň čiastočne uspokojíme náboristov, ktorí sa vrátili z Čiech. 5. Nakoľko maďarské pracujúce masy nebrali účasť na pozemkovej reforme, treba túto príležitosť bezpodmienečne využiť k tomu, aby sa oni dostali k pôde. 6. Túto príležitosť treba súčasne využiť k tomu, aby sa rozšírilo a prehĺbilo družstevné hnutie na dedine. Zápisnica prečítaná a schválená. D.a.h. Forrás: Slovenský národný archív, Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska, 792. d.

Jegyzetek 1.

2.

Zvara, Juraj 1965. A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Bratislava, Politikai Könyvkiadó, 76–77. p.; Zvara, Juraj 1969. Maïarská menšina na Slovensku po roku 1945. Bratislava, Nakladateľstvo Epocha, 106. p. Vö. Szarka László 1998. A (cseh)szlovákiai magyar közösség nyolc évtizede 1918–1998. Történeti vázlat. In Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar mûvelõdés története 1918–1998. 1. kötet. Budapest, Ister, 49., 52. p.; Tóth László 2000. Köz – mûvelõdés – történet. Budapest, Ister, 223. p.

102

Popély Árpád

3. Kaplan, Karel 1993. Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, Kalligram Könyvki− adó, 139–140. p.; Barnovský, Michal 2004. Sovietsky zväz, komunisti a riešenie maďarskej otázky na Slovensku v rokoch 1945–1950. In Kárník, Zdeněk – Kopeček, Michal (sest.): Bolševismus, komunismus a radikální socialismus v Èeskoslovensku. Svazek 3. Praha, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR–Dokořán, 165–166. p. 4. Slovenský národný archív (Szlovák Nemzeti Levéltár, a továbbiakban: SNA), Ústredný výbor KSS (Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága, a továbbiakban: ÚV KSS), 789. d., Zápis zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS zo dňa 14. januára 1948. 5. 1948. március 6−án a pártonkívüli Mikuláš Ferjenčíket a kommunista Daniel Okáli kite− lepítési kormánybiztos váltotta fel a belügyi megbízott tisztségében. 6. Szabó Károly és munkatársai (Berecz Kálmán és É. Szőke István) 1981. A magyar–csehszlovák lakosságcsere története. III. Budapest, Kézirat. (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, f. sz.: 293/I/I−III., 264. p.) 7. Sbierka zákonov a nariadení republiky Èeskoslovenskej 1948. čiastka 52., 1–28. p. 8. Úradný vestník 1948. čiastka 55., 1276–1285. p. 9. Vartíková, Marta (zost.) 1971. Komunistická strana Slovenska. Dokumenty z konferencií a plén 1944–1948. Bratislava, Nakladateľstvo Pravda, 699–755. p.; Kaplan i. m. 145–150. p.; Barnovský i. m. 169–174. p. 10. SNA, ÚV KSS, 1. d., Zápisnica zo schôdzky Politického sekretariátu KSS, zo dňa 13. júla 1948. 11. Koloman Moško, azaz Moskovics Kálmán a két világháború között még magyar balolda− li lapok szerkesztője, 1936–1938−ban a CSKP Magyar Nap című népfrontos napilapjá− nak főszerkesztője volt. 12. Major 1945 után a párt pozsonyi Pravda Kiadóvállalatának vezérigazgatója, Lőrincz a ki− adó munkatársa, Kugler kassai városi párttitkár, Fábry tornaljai járási párttitkár, Rabay a pozsonyi városi nemzeti bizottság képviselője volt. 13. SNA, ÚV KSS, 1. d., Zápis zo schôdzky Politického sekretariátu ÚV KSS dňa 12. novem− bra 1948. 14. Balázs Béla 1973. Életünk. Bratislava, Madách, 29., 41. p. 15. SNA, ÚV KSS, 1. d., Zápis zo schôdzky Politického sekretariátu ÚV KSS dňa 12. novem− bra 1948. 16. SNA, Povereníctvo vnútra – sekretariát (Belügyi Megbízotti Hivatal – Titkársága további− akban: SNA−sekr.), 193. d., 236/48 sekr., Záznam o I. schôdzke, konanej dňa 19. novembra 1948. (A Magyar Bizottság 1948. november 19−i üléséről készült feljegyzést lásd a mellékletben.) 17. Száraz József a későbbiekben a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség magyar osztályának ve− zetője, Fellegi István a Csemadok első központi titkára, majd a komáromi Magyar Terü− leti Színház alapító igazgatója, Solc István a Csemadok vezetőségi tagja, Stern Sarolta a magyar könyvek kiadásával foglalkozó Magyar Könyvtár vezetője lett. 18. Hargitai Ferenc, a lap első szerkesztőinek egyike ezzel szemben az Új Szó megjelenésé− nek 10. évfordulóján publikált visszaemlékezésében azt közli, hogy a lap megjelenését nem későbbre halasztották, hanem 1949. január 1−jéről hozták előre 1948. december közepére (Új Szó, 1958. december 15.). 19. Lőrincz Gyula egyik visszaemlékezése szerint a lap címének kiválasztásával a két világ− háború közötti csehszlovákiai magyar kommunista sajtó hagyományaira kívántak építe− ni, ezért döntöttek végül a Barta Lajos által kiadott egykori pozsonyi népfrontos folyóirat címének átvétele mellett (Új Szó, 1964. szeptember 19.). 20. SNA, ÚV KSS, 2345. d., Záznam zo schôdzky Maďarskej komisie, konanej dňa 22. XI. 1948. 21. Fábry 1948. december elején Vándor József pozsonyi magyar konzulhoz intézett levelé− ben a következőképpen fogalmazta meg a lappal kapcsolatos kifogásait: A lap megszer− vezésével megbízott személyek a pártvezetéstől olyan értelmű utasítást kaptak, hogy

A Magyar Bizottság szerepvállalása...

22.

23.

24. 25. 26. 27. 28. 29.

30.

31.

32. 33.

34. 35.

103

„semmiféle magyar panasznak nem lehet helye a lapban, semmiféle utalás az elmúlt négy évre. Szóval csak paradicsomi állapotokról szabad beszélni. […] Ami a magyar tö− megek felé fontos – panaszaik felkarolása – nem jöhet tekintetbe. Kijelentettem, hogy ezt a négy évet valamilyen formában ki kell beszélnünk magunkból, különben az mint méreg fertőz bennünket. […] Az összbenyomás: a lap így szürke és szervilis lesz és a tömegek felé nem lesz hitele. A magyar komissziónak át kell venni az utasításokat és aszerint írni. De mi megpróbáljuk a magunk hangszínezésével ezt a csapdát kikerülni, ha pedig nem megy, akkor elhallgatunk.” (Magyar Országos Levéltár [a továbbiakban: MOL], XIX−J−1−k, Külügyminisztérium admin. iratai, Csehszlovákia, 60. d., sz. n./1948− 49). Az SZLKP KB Elnöksége, noha korábban nem volt ellene kifogása, talán a Magyar Bizott− ság állásfoglalásának következtében is, 1949. február 5−én határozatban mondta ki, hogy nem engedélyezi a Munka című lap megjelentetését. (SNA, ÚV KSS, 790. d., Zápis zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS, ktoré sa konalo dňa 5. II. 1949.) SNA, PV−sekr., 193. d., 236/48 sekr., Záznam o II. schôdzke, konanej dňa 1. decemb− ra 1948. (A Magyar Bizottság 1948. december 1−jei üléséről készült feljegyzést lásd a mellékletben.) A Jó Barát, amelynek megszüntetése a Magyar Bizottság 1949. március 2−i ülésének napirendjén is szerepelt, a deportáltak nagy részének hazatértét követően valóban beszüntette megjelenését, utolsó száma 1949. április 10−én jelent meg. SNA, KSČ po roku 1945 (A CSKP 1945 után), 16. d., Obežník Sekretariátu ÚV KSS o vydávaní týždenníka v maďarskom jazyku „Új Szó“ 8. 12. 1948. SNA, PV−sekr., 193. d., 236/48 sekr., Maďarská komisia – časopis „Új Szó“ SNA, ÚV KSS, 789. d., Zápis zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS zo dňa 9. decembra 1948. Zsilka László (szerk.) 1968. Az Új Szó évkönyve. Az Új Szó évkönyve. [Bratislava], Új Szó, 4. p. Új Szó 1948. december 15. SNA, ÚV KSS, 2. d., Zápis zo zasadnutia Organizačného sekretariátu ÚV KSS zo dňa 20. januára 1949; 790. d., Zápis zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS, ktoré sa konalo dňa 5. II. 1949. Lőrincz Gyula az Új Szó megjelenésének 20. évfordulójára kiadott évkönyvben meglepő módon úgy nyilatkozott, hogy sem a lap megjelenéséről, sem napilappá alakításáról nem született párthatározat, holott mint a Magyar Bizottság tagjának és a lap egyik ak− tív létrehozójának, első főszerkesztőjének mindkettőről tudnia kellett. (Az Új Szó évkönyve… i. m. 4. p.; vö. Zsilka László: Mi az igazság az Új Szó indulásáról. Vasárnap 1990. február 2., 4. p.) Az Új Szó túlságosan magas példányszáma és napilappá való átalakítása miatt nyugta− lanságukat kifejező szlovák pártvezetőket Viliam Široký pártelnök a február 5−i elnöksé− gi ülésen azzal nyugtatta meg, hogy ha a lap átalakul napilappá, példányszáma úgyis csökken majd, hiszen „a földműves napilapot vásárolni nem fog” (SNA, ÚV KSS, 790. d., Zápis zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS, ktoré sa konalo dňa 5. II. 1949). SNA, ÚV KSS, 789. d., Zápis zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS zo dňa 9. decembra 1948. A Magyar Bizottság három elképzelése közül végül csupán a kulturális szervezet létre− hozására vonatkozó valósulhatott meg: az ifjúsági szövetségen belüli magyar osztály pár év alatt elhalt, a magyar nőszövetség létrehozására pedig kísérlet sem történt. SNA, PV−sekr., 193. d., 236/48 sekr., Návrh Maďarskej komisie na riešenie rámcových organizácií pre maďarských pracujúcich v RČS. SNA, PV−sekr., 193. d., 236/48 sekr., Návrh na stanovy kultúrneho spolku pre občanov maďarskej národnosti.

104

Popély Árpád

36. SNA, PV−sekr., 193. d., 236/48 sekr., Záznam o zasadnutí Maďarskej komisie dňa 7. januára 1949. (A Magyar Bizottság 1949. január 7−i üléséről készült feljegyzést lásd a mellékletben.) 37. MOL, XIX−J−32−a, Pozsonyi Főkonzulátus TÜK−iratai, 2. d., 31−87/1950. A pozsonyi főkon− zulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről. 2. kötet, 93–94. p. 38. SNA, PV−sekr., 193. d., 236/48 sekr., Záznam o zasadnutí komisie pre maďarské záleži− tosti pri Predsedníctve ÚV KSS, ktoré bolo dňa 16. II. 1949. 39. Az Ondrej Pavlík által január 7−én előterjesztett alapszabály−tervezet szerint az egyesület neve Szlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete lett volna. 40. SNA, PV−sekr., 193. d., 236/48 sekr., Záznam o zasadnutí Maďarskej komisie dňa 2. marca 1949. (A Magyar Bizottság 1949. március 2−i üléséről készült feljegyzést lásd a mellékletben.) 41. SNA, ÚV KSS, 2. d., Zápis zo zasadnutia Organizačného sekretariátu ÚV KSS dňa 2. marca 1949. 42. Új Szó, 1949. március 12. 43. Vö. Popély Árpád 2006. A Csemadok megalakulása a magyar konzuli jelentések tükré− ben. In Bárdi Nándor–Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 421–432. p. /Disputationes Samarienses, 7./ 44. SNA, PV−sekr., 193. d., 236/48 sekr., Zápis o schôdzke Maďarskej komisie zo dňa 11. V. 1949.; MOL, XIX−J−1−j, Külügyminisztérium TÜK−iratai, Csehszlovákia, 53. d., 201/1949, A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének alapszabályai. 45. SNA, ÚV KSS, 794. d., Zápis zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS dňa 6. januára 1950.; a reszlovakizáltak Csemadok−tagságának vitájára: Popély i. m. 424–427. p. 46. SNA, ÚV KSS, 792. d., Upozornenie Maďarskej komisie P ÚV KSS na priebeh akcie JUH. (A Magyar Bizottság 1949. október 14−i ülésén készült jegyzőkönyvet lásd a melléklet− ben.) 47. SNA, ÚV KSS, 792. d., Zápis zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS, ktoré sa konalo dňa 21. októbra 1949. 48. A mellékletben szereplő dokumentumok szövegének tagolásán nem változtattunk, azo− kat eredeti szlovák nyelven, a korabeli szlovák helyesírási szabályok szerint közöljük.

Felhasznált irodalom Balázs Béla 1973. Életünk. Bratislava, Madách. Barnovský, Michal 2004. Sovietsky zväz, komunisti a riešenie maďarskej otázky na Sloven− sku v rokoch 1945–1950. In Kárník, Zdeněk – Kopeček, Michal (sest.): Bolševismus, komunismus a radikální socialismus v Èeskoslovensku. Svazek 3. Praha, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR–Dokořán, 154–182. p. Kaplan, Karel 1993. Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó. Popély Árpád 2006. A Csemadok megalakulása a magyar konzuli jelentések tükrében. In Bár− di Nándor–Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet 421–432. p. /Disputationes Samarienses, 7./ Szabó Károly és munkatársai (Berecz Kálmán és É. Szőke István) 1981. A magyar–csehszlovák lakosságcsere története. III. Budapest, Kézirat. (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, f. sz.: 293/I/I−III., 264. p.) Szarka László 1998. A (cseh)szlovákiai magyar közösség nyolc évtizede 1918–1998. Törté− neti vázlat. In Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar mûvelõdés története 1918–1998. 1. kötet. Budapest, Ister, 9–80. p.

A Magyar Bizottság szerepvállalása...

105

Tóth László 2000. Köz – mûvelõdés – történet. Budapest, Ister. Vartíková, Marta (zost.) 1971. Komunistická strana Slovenska. Dokumenty z konferencií a plén 1944–1948. Bratislava, Nakladateľstvo Pravda. Zvara, Juraj 1965. A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Bratislava, Politi− kai Könyvkiadó. Zvara, Juraj 1969. Maïarská menšina na Slovensku po roku 1945. Bratislava, Nakladateľst− vo Epocha. Zsilka László (szerk.) 1968. Az Új Szó évkönyve. [Bratislava], Új Szó. Zsilka László 1990. Mi az igazság az Új Szó indulásáról. Vasárnap, 1990. február 2. 4. p.

ÁRPÁD POPÉLY ROLE OF THE HUNGARIAN COMMITTEE

IN THE CREATION OF THE

ÚJ SZÓ

AND THE

CSEMADOK

The study discusses the history of the Hungarian Committe at the Slovak com− munistic party leadership, and within this mainly the role of Új Szó party peri− odical and the Hungarian cultural organisation in the establishment of the Cse− madok. The role of the committee set up in November 1948 was to help party leadership to re−integrate Hungarians living in Slovakia and that lost their rights into the political, social, and economic life of the country, to prepare and imple− ment decisions of the party relating the Hungarian minority. Although the Hun− garian members of the commmittee (Major István, Lőrincz Gyula, Fábry István, Kugler János, and Rabay Ferenc) were all old party workers who had the confi− dence of the party, the disclosed archive documents evidence that they opposed to the Slovak party leadership in many issues, and/or to the Slovak members of the committee (Daniel Okáli, Ondrej Pavlík, and Ladislav Novomeský), that after its less than one year of its existance, in October of 1949 led to the cancellation of the Hungarian Committee.

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 17

POPÉLY ÁRPÁD A PRÁGAI ÉS POZSONYI MAGYAR KÜLKÉPVISELET ÉS A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYARSÁG (1948–1956) A párizsi békeszerződés életbe lépésének napján, 1947. szeptember 15-én helyreálltak az 1939 márciusa óta szünetelő magyar–csehszlovák diplomáciai kapcsolatok.1 Az újból felállított prágai magyar követség ideiglenes ügyvivőjévé a következő napokban Farkas Lehel követségi titkárt, a hamarosan főkonzulátussá átminősített pozsonyi konzulátus vezetőjévé konzuli minőségben Wagner Ferencet nevezték ki.2 A két magyar külképviseleti szerv ugyanakkor nem 1947 szeptemberében jött létre, mindkettő távolabbi előzményekre tekint vissza. A prágai magyar képviselet már 1945 szeptemberében, tehát négy hónappal a világháború befejezését követően megkezdte tevékenységét. A Rosty-Forgách Ferenc követségi tanácsos által meghatalmazottként vezetett hivatal feladata a magyar állampolgárok érdekeinek védelme, valamint a háború után Csehszlovákiában rekedt magyar állampolgárok Magyarországra való visszatérésének elősegítése volt. Az ideiglenes prágai magyar képviselet hivatalosan a „Meghatalmazott a magyar állampolgárok érdekvédelmére Csehszlovákiában” címet használta.3 Az 1947-ben végbemenő magyarországi politikai fordulatot, Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök lemondatását és emigrációba kényszerítését követően megtagadta az új magyar kormány diplomáciai képviseletét, s lemondott és külföldön maradt, illetve nyugati országokba távozott számos külszolgálaton lévő magyar diplomata, köztük Rosty-Forgách Ferenc is, aki 1947. június 16-án hagyta el állomáshelyét.4 Az ő távozása után ideiglenes 1 2

3 4

Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL), Külügyminisztérium adminisztratív iratai 1945–1964 (továbbiakban: KÜM-admin.), Csehszlovákia, 6. d., 3676/pol.-1947. Csehszlovákia felveszi a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal; uo. 2. d., 3757/1947. Magyar-csehszlovák diplomáciai kapcsolatok felvétele. MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 1. d., 3848/pol-1947. Farkas Lehel ideiglenes ügyvivői megbízatása; uo. 1. d., 6410/1/1947. A prágai képviseletnek követséggé és a pozsonyi képviseletnek konzulátussá való átalakítása; uo. 2. d., 3850/pol-1947. Wagner Ferenc min. o. tanácsos I. o. konzuli megbízatása.; uo. 2. d. 7660/1947. A pozsonyi magyar főkonzulátus működésének bejelentése. MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 1. d., 4233/1945. A prágai magyar külképviselet hivatalos címe és működésének felvétele. MOL, KÜM-admin., 1. d., 420/eln.res/1947. Változás a prágai magyar külképviselet vezetésében. (A közvetlenül Nagy Ferenc eltávolítása után lemondott magyar diplomaták és követségi tisztviselők névsorát közli Kertész István: Magyar békeillúziók 1945–1947. budapest, Európa – História /Extra Hungariam/, 1995, 570-572. p.)

17

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 18

ügyvivőként Farkas Lehel követségi titkár vezette a prágai képviseletet. A követség első követi rangú vezetője bolgár Elek lett, aki 1947. december 23-án adta át megbízólevelét Edvard beneš köztársasági elnöknek.5 A köztudatban Magyar Meghatalmazotti Hivatalként élő pozsonyi magyar képviseletet a lakosságcserét magyar részről felügyelő Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság hozta létre a magyarországi áttelepítésre kijelölt szlovákiai magyarok érdekvédelmének ellátására. A hivatalosan 1946. augusztus 1-jei hatállyal felállított hivatal vezetője Wagner Ferenc minisztériumi jogtanácsos, a magyar Külügyminisztérium csehszlovák szakértője volt, aki pozsonyi hivatalával az áttelepítendő magyarok érdekeinek védelmén túl a magyar kisebbség jogvédelmét is igyekezett ellátni. Wagner státusának megnevezése előbb „Meghatalmazott az áttelepítendő magyarok érdekvédelmére Csehszlovákiában”, majd miután őt Rosty-Forgách 1946 novemberében – helyettesi minőségben – megbízta a magyar állampolgárok érdekvédelmének szlovák területen való ellátásával, „Magyar állampolgárok érdekvédelmére meghatalmazott helyettese Szlovákiában” volt.6

1. Az előzmények: a magyar kisebbség jogfosztottságának évei Közvetlenül a háború utáni években a Magyarország és Csehszlovákia közötti viszony egyik legmeghatározóbb eleme, s a magyar–csehszlovák kapcsolatok rendezésének legfőbb akadálya a magyar kisebbség jogfosztása és a kitelepítésére irányuló törekvés volt. A háború utáni csehszlovák kisebbségpolitika összefüggött a csehszlovák állam 1938–1939-ben bekövetkezett felbomlásának cseh és szlovák interpretálásával. A cseh és szlovák politikai elit – a felelősséget saját magáról elhárítva – az ország német és magyar lakosságát nevezte meg a felbomlás fő okozójaként, s a két kisebbséget olyan ötödik hadoszlopnak nyilvánította, amely létezésével az állam területi épségét és szuverenitását fenyegeti. A német és magyar kisebbség kollektív bűnössége ürügyén soha vissza nem térő lehetőséget látott korábban sem titkolt célja megvalósítására: a kisebbségek számának csökkentésére és az etnikai elv figyelembevétele, valamint az érintett német és magyar lakosság megkérdezése nélkül megvont országhatárok etnikai határokká alakítására. A kisebbségellenes intézkedések alapdokumentumává és hivatkozási forrásává az új csehszlovák kormány 1945. április 5-én Kassán kihirdetett programja vált, amely kilátásba helyezte többek között a németek és magyarok megfosztását csehszlovák állampolgárságuktól, felelősségre vonásukat és megbüntetésüket, vagyonuk elkobzását és iskoláik bezárását.7 A kormányprogram közzétételét követően elnöki dekrétumok, kormány- és szlovák nemzeti tanácsi rendeletek sokasága látott napvilágot, amelyek a németeket és magyarokat gyakorlatilag törvényen kívüli állapotba helyezték. A kisebbségellenes jogalkotást Edvard beneš köztársasági elnök dekrétumai szimbolizálják,8 közülük is elsősorban az 5 6 7 8

18

MOL, Prágai Nagykövetség TÜK-iratai (továbbiakban: PN-TÜK), 29. d., 1/pol/1948. A prágai követ megbízólevelének átadása beneš elnöknek. MOL, KÜM-admin., 1. d., 8014/1946. Pozsonyi Kirendeltség ügykörének szabályozása. Pravda 1945. április 8., Program vlády Národného frontu Čechov a Slovákov A beneš-dekrétumokra lásd Jech, Karel – Kaplan, Karel (k vydání připr.): Dekrety prezidenta republiky 1940–1945. Dokumenty I-II. brno, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR – Doplněk, 1995; Jech, Karel (uspoř.): Němci a Maďaři v dekretech prezidenta republiky. Studie a dokumenty 1940–1945. Die Deutschen und Magyaren in den Dekreten des Präsidenten der Republik. Studien und Dokumente 1940–1945. brno, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR – Doplněk, 2003; Šutaj, Štefan – Mosný, Peter – Olejník, Milan: Prezidentské dekréty Edvarda Beneša v povojnovom Slovensku. bratislava, Veda, 2002; beňa, Jozef: Slovensko a

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 19

1945. augusztus 2-i 33. sz. alkotmánydekrétum, amely a teljes magyar és német kisebbséget megfosztotta csehszlovák állampolgárságától. Emellett további jogszabályok mondták ki többek között a magyarok (és németek) vagyonának elkobzását és szétosztását, a magyar egyesületek feloszlatását, a magyarok elbocsátását állásukból, nyugdíjuk és állami járulékuk megvonását, kizárásukat a politikai pártokból, a nemzeti bizottságokból, az egyetemekről és főiskolákról. Megvonták a magyarok választójogát, iskoláikat bezárták, betiltották magyar könyvek és újságok kiadását és behozatalát, a magyar nyelv használatát nemcsak a közhivatalokban, hanem sok helyütt az egyházi szertartásokban és a nyilvános helyeken is. Magyarok rádiókészüléket nem birtokolhattak, házaikból, lakásaikból bármikor ki lehetett őket lakoltatni, s bármikor közmunkára lehetett őket kötelezni.9 A magyar- és németellenes jogalkotással párhuzamosan megtörténtek a két kisebbség kitelepítésének előkészületei is. A győztes nagyhatalmak potsdami konferenciája azonban csupán a német kisebbség egyoldalú kitelepítéséhez járult hozzá, a csehszlovák kormány ezért ezt követően a Magyarországra ráerőltetett lakosságcsere keretében igyekezett elérni elképzelései megvalósulását. A Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár által 1946. február 27-én budapesten aláírt csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény lehetővé tette a csehszlovák kormány számára, hogy annyi szlovákiai magyart telepítsen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. A csehszlovák fél ezen túlmenően lehetőséget kapott arra, hogy egyoldalúan áttelepíthesse Magyarországra a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat is.10 A végül 1947 áprilisa és 1948 decembere között lebonyolított lakosságcsere keretében az áttelepülési kérelmet benyújtott 95 421 magyarországi szlovákból csehszlovák források szerint 71 787 települt át Szlovákiába. Csehszlovákiából ezzel szemben az áttelepítésre kijelölt 105 047 magyarból11

9

10

11

Benešove dekréty. bratislava. bELIMEX, 2002; Štefan, Šutaj (ed.): Dekréty Edvarda Beneša v povojnovom období. Prešov, Universum, 2004; Popély Árpád – Šutaj, Štefan – Szarka László (szerk.): Beneš-dekrétumok és a magyar kérdés 1945–1948. Történeti háttér, dokumentumok és jogszabályok. Máriabesnyő – Gödöllő, Attraktor, 2007. A legfontosabb jogszabályokat felsorolja és ismerteti Wagner, Francis S. [=Wagner Ferenc]: Hungarians in Czechoslovakia 1945–1949. In Hungarians in Czechoslovakia. New York, Research Institute for Minority Studies on Hungarians Attached to Czechoslovakia and Carpato-Ruthenia, 1959, 15-28. p.; közel száz német- és magyarellenes jogszabály jegyzékét közli Patrubány, Miklós (Ed.): Beneš Decrees, Taking Victims in 2002. budapest, World Federation of Hungarians, 2002, 54-65. p.; hasonló jegyzék található a Vándor József pozsonyi konzul 1949. április 27-i jelentéséhez mellékelt tájékoztatóban (MOL, Külügyminisztérium TÜK-iratai 1945–1964 [továbbiakban: KÜM-TÜK], Csehszlovákia, 52. d., 3802/1949, Diszkriminációs rendeletek módosítása). A legfontosabb magyarellenes jogszabályokat magyar fordításban közzétette Kövesdi János (szerk.): Edvard Beneš elnöki dekrétumai avagy a magyarok és a németek jogfosztása. Pozsony, Pannónia Könyvkiadó, 1996; Szarka László (szerk.): Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában 1944–1949. Komárom, MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Kecskés László Társaság /Források a keletközép-európai kisebbségek 20. századi történetéhez 2./, 2005; Popély Árpád – Šutaj, Štefan – Szarka László (szerk.): i. m. A lakosságcsere-egyezmény szövegét közli Gabzdilová-Olejníková, Soňa – Olejník, Milan – Šutaj, Štefan: Nemci a Maďari na Slovensku v rokoch 1945-1953 v dokumentoch I. Prešov, Universum, 2005, 133-141. p.; Szarka László (szerk.): i. m. 65-71. p.; Popély Árpád – Šutaj, Štefan – Szarka László (szerk.): i. m. 232239. p. Az egyoldalúan áttelepíteni szándékozott ún. háborús bűnösökkel együtt, akik áttelepítését túlméretezett számuk miatt a magyar kormány nem volt hajlandó végrehajtani, az áttelepítésre kijelölt magyarok száma meghaladta a 180 000-et.

19

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 20

89 660-at telepítettek át Magyarországra.12 Magyar adatok szerint a Magyarországot elhagyó szlovákok száma 71 215, a Csehszlovákiából áttelepített, ill. áttelepült magyaroké pedig összességében 87 839 volt.13 A lakosságcsere-egyezmény megkötésével még nem múlt el a teljes magyar lakosság kitelepítésének a veszélye, az áttelepülni szándékozó magyarországi szlovákok és a kitelepíthető magyarok számával elégedetlen csehszlovák kormány ugyanis az 1946. július 29-én megnyílt párizsi békekonferencián bejelentette további 200 000 csehszlovákiai magyar egyoldalú áttelepítésére vonatkozó igényét. A békekonferencia azonban az erőteljes szovjet támogatás ellenére, elsősorban az amerikai és a brit delegáció elutasító álláspontja következtében elvetette a csehszlovák transzferjavaslat belefoglalását a magyar békeszerződésbe.14 Hivatalosan a hárommillió szudétanémet kitelepítése után előállt csehországi munkaerőhiánnyal indokolták, valójában azonban a kikényszerített lakosságcserétől ódzkodó Magyarországra való nyomásgyakorlást szolgálta a magyar lakosság országon belüli széttelepítése, vagyis csehországi deportálása. A közmunkáról rendelkező 88. sz. elnöki dekrétumra hivatkozva elrendelt, karhatalmi erők igénybevételével lebonyolított deportálás, vagy ahogyan hivatalosan nevezték, a „munkaerő-toborzás” két hullámban zajlott. Míg az 1945 őszén végrehajtott első deportálási hullám 9247, addig az 1946 novembere és 1947 februárja közötti második hullám 41 666 személyt érintett. A két deportálási hullámot leginkább az különbözteti meg, hogy amíg az előzőben elsősorban munkaképes férfiakat kötelezték csehországi munkára, akik ráadásul az év végén hazatérhettek otthonaikba, a második már szisztematikus kitelepítési akció volt, amely során egész családokat, nőket, gyermekeket és öregeket szállítottak embertelen módon, fűtetlen tehervagonokban Csehés Morvaországba. Hátrahagyott vagyonukat előbb lefoglalták, majd 1948 tavaszán elkobozták és a vagyonba betelepült szlovák telepeseknek adták.15 12

13

14

15

20

Slovenský národný archív (Szlovák Nemzeti Levéltár, továbbiakban: SNA), Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – generálny tajomník (Szlovákia Kommunista Pártja Központi bizottsága – Főtitkár, továbbiakban: ÚV KSS - GT), 2195. d., 521/5, Konečná správa o činnosti ČSPK v Maďarsku 1946-1948. (A Csehszlovák Áttelepítési bizottságnak a lakosságcsere számszerű adatait tartalmazó zárójelentéséből részleteket közöl Popély Árpád [szerk.]: Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948–1956 közötti történetéhez I. Spisy k dejinám Maďarov v Československu v rokoch 1948–1956 I. Somorja/Šamorín, Fórum Kisebbségkutató Intézet/Fórum inštitút pre výskum menšín /Fontes Historiae Hungarorum 4./, 2008, 127-131. p.) MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 1691/pol-1949, Az áttelepítés befejezéséről szóló statisztika. (A lakosságcserére lásd többek között Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony, Kalligram /Mercurius Könyvek/, 1999; Molnár Imre – Szarka László (szerk.): Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. Komárom, MTA Kisebbségkutató Intézet – Kecskés László Társaság, 2007; Szederjesi Cecília (összeáll. és szerk.): „Vonatok északnak és délnek”. A második világháborút követő szlovák-magyar lakosságcsere története és következményei. Salgótarján, Nógrád Megyei Levéltár /Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 57./, 2010; Sáposová, Zlatica – Šutaj, Štefan (Eds.): Povojnové migrácie a výmena obyvateľstva medzi Československom a Maďarskom. Prešov, Universum, 2010) A csehszlovák transzferjavaslat vitájára bővebben lásd Krno, Dalibor M.: A békéről tárgyaltunk Magyarországgal. budapest, [k. n.], 1992, 58-83. p.; balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945–1947. budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1982, 245-249. p.; Fülöp Mihály: A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerződés (1947). budapest, Püski, 2008, Második, bővített kiadás, 247-276. p.; Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. budapest, Osiris Kiadó, 2006, 212-223. p. A csehországi deportálásra lásd Vadkerty Katalin: A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945–1948 között. Pozsony, Kalligram /Mercurius Könyvek/, 1996; Šutaj, Štefan: Nútené presídlenie Maďarov do Čiech. Prešov, Universum, 2005; utóbbit magyar fordításban Šutaj, Štefan: A magyarok Csehországba való deportálásának előfeltételei és okai. In uő: Magyarok Csehszlovákiában 1945–1948 között. Tanulmányok a beneši dekrétumokról, a csehországi deportálásokról és a lakosságcseréről. budapest, Lucidus Kiadó /Kisebbségkutatás Könyvek/, 2008, 79-232. p.

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 21

A deportált magyarok sorsát figyelemmel követő pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatal ugyanakkor a csehszlovák hivatalok által megadottnál jóval magasabbra, 60 és 100 ezer közöttire becsülte a közmunka ürügyén Csehországba hurcolt magyarok számát. berecz Kálmán, a meghatalmazott helyettese egy 1947. május 2-i jelentésében 100 ezerben, egy későbbi, 1948. február 23-án kelt jelentésében 60–65 ezerben adta meg a számukat,16 de 70 ezer Csehországba szállított magyart említett még a pozsonyi magyar főkonzulátusnak az 1949-es évről készült összefoglaló jelentése is.17 A lakosságcserével és a csehországi deportálással párhuzamosan a szlovákiai magyarság számának csökkentését célozta a Július Viktory belügyi megbízott 1946. június 17-i hirdetményével útjára indított ún. reszlovakizációs, vagyis visszaszlovákosítási kampány is.18 A reszlovakizáció hivatalosan megfogalmazott célja az volt, hogy a múltban elmagyarosodott vagy elmagyarosított szlovákok számára lehetővé tegyék visszatérésüket az „anyanemzet” soraiba, gyakorlati megvalósítása során azonban a magyarlakta területek elszlovákosításának egyik eszköze lett belőle. Az önkéntesnek hirdetett akció szervezői ugyanis a magyar lakosságot választás elé állították: a reszlovakizálóknak állampolgárságuk viszszaadását, a vagyonelkobzás és kitelepítés alóli mentesülésüket ígérték, a reszlovakizációt elutasítókat ugyanakkor vagyonuk elkobzásával és kitelepítéssel fenyegették. A megfélemlített, s nemcsak lelki nyomásnak, hanem a helyi hatóságok által gyakran fizikai kényszernek is kitett magyar lakosság nagy része engedett a reszlovakizációs nyomásnak és kényszerűségből szlováknak vallotta magát.19 Az akciót irányító Reszlovakizációs bizottság 1949-ben kelt zárójelentése szerint a reszlovakizáló magyarok száma 366 175 volt, akik közül 284 814-et szlováknak is nyilvánítottak.20 A csehszlovák fél a magyarellenes politika szolgálatába állította a népbíróságokat is, amelyek ítéletei aránytalanul és feltűnően sok magyart érintettek. Mindennek oka a lakosságcsere-egyezmény VIII. cikkelyének pontatlan megfogalmazása volt, amely lehetővé tette a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarok egyoldalú áttelepítését Magyarországra. Ez azt eredményezte, hogy a népbíróságok felsőbb utasításra, általában mondvacsinált indokokkal ezerszám helyezték vád alá és ítélték el a magyarokat. Az 1947 végéig működő szlovák népbíróságok összesen 13 997 magyar

16

17 18 19 20

berecz 1947 májusi jelentésében erről a következőképpen írt: „A mezőgazdasági munkára kivitt magyarok számát megközelítőleg is nehéz meghatározni. Ezt hivatalos titokként kezelik a hivatalokban. Talán nincs messze az igazságtól, ha százezerre becsüljük a számukat. Lehet azonban több is, kevesebb is.” (MOL, Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság – elnöki iratok, 11. d. Szlovákiai magyarok deportálása) MOL, Pozsonyi Főkonzulátus TÜK-iratai (továbbiakban: PF-TÜK), 2. d., 31/1950. A pozsonyi főkonzulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről II., 75. p. A reszlovakizációs hirdetményt magyar fordításban közzétette Popély Árpád – Šutaj, Štefan – Szarka László (szerk.): i. m. 256. p. A reszlovakizációra bővebben lásd Šutaj, Štefan: Reslovakizácia (Zmena národnosti časti obyvateľstva Slovenska po II. svetovej vojne). Košice, Spoločenskovedný ústav SAV, 1991; Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció. Pozsony, Kalligram /Mercurius Könyvek/, 1993. Národní archiv České republiky, (Cseh Köztársaság Nemzeti Levéltára, továbbiakban: NA ČR), Ústřední výbor Komunistické strany Československa (Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi bizottsága, továbbiakban: ÚV KSČ), f. 100/4, sv. 20, a. j. 145. Správa o priebehu, likvidácii a výsledkoch reslovakizačnej akcie 1946-1949. (A Reszlovakizációs bizottság zárójelentését közzétette Popély Árpád: Záverečná správa o reslovakizačnej akcii. Fórum spoločenskovedná revue 2009, 185-251. p.)

21

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 22

ügyét tárgyalták, akik közül 4812-t ítéltek el, így a magyarok közül került ki az összes (8055) elítélt 60%-a.21 A magyarellenes népbíráskodás szimbólumának tekinthető Esterházy János grófnak, a szlovákiai Magyar Párt volt elnökének az elítélése, akit a Szlovák Nemzeti bíróság 1947. szeptember 16-án – annak ellenére, hogy ő volt a háborús szlovák törvényhozás egyetlen képviselője, aki nem szavazta meg a zsidó lakosság deportálását lehetővé tévő törvényt – halálra ítélt.22 A magyar elítéltek magas számával, s a szlovákiai magyarság vezetőjének tekintett Esterházy elítélésével a hatalom a magyarok háborús bűnösségét, jog- és vagyonfosztásának, valamint kitelepítésének jogosságát igyekezett igazolni.23 A teljes jog- és létbizonytalanság állapotába került szlovákiai magyarság alapvetően Magyarországtól remélt védelmet az üldöztetéssel szemben. Magyarországtól vártak segítséget a magyar kisebbség érdekvédelmi harcát felvállaló illegális érdekvédelmi szervezetek, köztük a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség is, amelyek emlékiratok sokaságában tájékoztatták a magyarországi állami és egyházi szerveket a csehszlovákiai magyarság helyzetéről.24 A magyar kormányzat igyekezett a lehető legtöbbet megtenni az üldözött magyar kisebbség érdekében, lehetőségei azonban meglehetősen korlátozottak voltak, s nem volt abban a helyzetben, hogy akaratát érvényesíthesse. A szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző bizottság (SZEb) ellenőrzése alá helyezett, szűk nemzetközi mozgástérrel rendelkező, s Csehszlovákiával még csak diplomáciai kapcsolatban sem álló magyar kormány egyedül a SZEb-hez fordulhatott panaszaival. A magyar Külügyminisztérium 1946 júliusáig, azaz a békekonferencia kezdetéig összesen 184 jegyzékben hívta fel a SZEb figyelmét a csehszlovákiai jogsértésekre és kérte közbelépését a magyar kisebbség érdekében, erre azonban egyetlen esetben sem került sor.25 A magyar kisebbség sérelmeinek dokumentálásában, a magyar kormány tájékoztatásában, a kormány és a csehszlovákiai magyarság kapcsolattartásában pótolhatatlan szerepe vállalt a két magyar képviseleti szerv. Az állampolgárságától megfosztott, vagyonából kiforgatott, munkavállalási lehetőségét elveszített, s a kitelepítés által fenyegetett magyar lakos21

22 23

24

25

22

Rašla, Anton: Ľudové súdy v Československu po II. svetovej vojne ako forma mimoriadneho súdnictva. bratislava., Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, 1969, 153. p. A szlovák népbíráskodás története ma még nagyrészt feltáratlan. A szlovákiai népbíróságokra lásd Vadkerty Katalin: Néhány adat a szlovákiai népbíróságok történetéből. Fórum Társadalomtudományi Szemle IX. évf. (2007) 3. sz. 87-97. p.; GabzdilováOlejníková, Soňa – Olejník, Milan – Šutaj, Štefan: i. m. 16-20. p. Čas 1947. szeptember 18. Esterházy odsúdený na trest smrti povrazom, 2. p. A szlovák népbíráskodás és a lakosságcsere összefüggéseire lásd Szabó Károly: A szlovák népbírósági gyakorlat (1945. május 15-től – 1947. december 31-ig) és a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény közötti kapcsolat. In Vigh Károly: A szlovákiai magyarság kálváriája 1945–1948. budapest, Püski, 1998, 147-159. p. Az illegális érdekvédelmi mozgalmakra lásd Tóth László (összeáll.): „Hívebb emlékezésül…” Csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveiből 1945–1948. Pozsony, Kalligram, 1995; Szarka László: Kisebbségi önvédelem Csehszlovákiában. A Magyar Demokratikus Népi Szövetség 1945–1949. In Ablonczy balázs – Ifj. bertényi Iván – Hatos Pál – Kiss Réka (szerk.): Hagyomány, közösség, művelődés. Tanulmányok a hatvanéves Kósa László születésnapjára. budapest, bIP, 2002, 538-548. p., bukovszky László: Arany Albert László és a Csehszlovákiai Magyar Népi Demokratikus Szövetség. In Tóth Károly – Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2007, 83-108. p. A 184 jegyzék listáját közli Hungary and the Conference of Paris. Volume II. Hungary’s international relations before the Conference of Paris. budapest, Hungarian Ministry for Foreign Affairs, 1947, 155-163. p.; vö. Földesi Margit: Kitelepítés, lakosságcsere és a Szövetséges Ellenőrző bizottság. In Molnár Imre – Szarka László (szerk.): i. m. 127-132. p.

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 23

ság ösztönszerűen Magyarországtól és az azt megtestesítő prágai és pozsonyi magyar képviselettől várt segítséget és jogvédelmet a csehszlovák államhatalommal szemben. Wagner Ferenc pozsonyi magyar meghatalmazott az áttelepítésre kijelölt magyarok hatékonyabb érdekvédelme céljából Somorja, Komárom, Érsekújvár, Párkány, Léva, Losonc és Kassa központokkal fokozatosan megszervezte a Meghatalmazotti Hivatal körzeti irodáit,26 amelyek felállítása megkönnyítette a magyar lakossággal való kapcsolattartást és sérelmeik szemmel követését. A magyar meghatalmazott munkatársai közé tartoztak a felvidéki magyar értelmiség olyan kiválóságai is, mint Szalatnai Rezső, Peéry Rezső és Szilárd Marcell. Wagner Ferenc a tudomására jutott jogsérelmekről folyamatosan tájékoztatta a magyar kormányt, a szlovák hatóságoknál pedig igyekezett eljárni a panaszok orvoslása érdekében.27 A szlovákiai hivatalok a Wagner Ferenc által vezetett Meghatalmazotti Hivatal határozott jogvédő tevékenységét kezdettől fogva nemtetszéssel szemlélték. Daniel Okáli áttelepítési kormánybiztos már 1946. szeptember 21-én arra kérte Vladimír Clementis külügyi államtitkárt, hogy – az általa „szabotőrnek” nevezett – Wagner helyére diplomáciai indoklással kérjen új magyar meghatalmazottat,28 Wagner azonban ennek ellenére egészen 1947 szeptemberéig, a főkonzulátus élére történt kinevezéséig a hivatal vezetője maradt.29 Rendszeresen szót emelt a magyar kisebbség érdekében természetesen a prágai magyar képviselet is, különösen a magyar lakosság tömeges méretű csehországi széttelepítése idején, a magyar kisebbséggel való kapcsolattartás és a jogvédő tevékenység azonban – már csak a földrajzi közelség okán is – jobbára a pozsonyi Meghatalmazotti Hivatalra hárult, hiszen a magyar lakosság panaszai könnyebben eljutottak a közeli Pozsonyba, mint a távoli Prágába.30 A két magyar képviseleti szerv vezetői és munkatársai a tudomásukra jutott jogsérelmek mindegyikéről részletekbe menő tájékoztatást küldtek budapestre. Az újabb és újabb kisebbségellenes jogszabályokat, a magyar lakosság politikai, kulturális és vagyoni sérelmeit, a lakosságcsere és a reszlovakizáció során elszenvedett sérelmeket, a csehországi deportálás borzalmait és a deportáltak helyzetét dokumentáló tevékenységükről a Magyar

26 27 28 29

30

Szabó Károly és munkatársai (berecz Kálmán és É. Szőke István): A magyar–csehszlovák lakosságcsere története II. budapest, 1981, Kézirat (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, f. sz. 293/I/I-III.), 50. p. A pozsonyi Meghatalmazotti Hivatal tevékenységére bővebben lásd Fehér Csaba: Adalékok a dr. Wagner Ferenc által vezetett pozsonyi Magyar Meghatalmazotti Hivatal 1946 és 1948 közötti működéséhez. In Szederjesi Cecília (összeáll. és szerk.): i. m. 113-130. p. Vadkerty Katalin: A belső telepítések… i. m. 132. p. A lakosságcserével kapcsolatos feladatok mellett kezdetben a Meghatalmazotti Hivatal látta el az általános konzuli teendőket is. A hivatal konzuli és áttelepítési osztálya1947. január 1-én vált szét: míg az előbbi vezetője Wagner Ferenc, az utóbbié 1947 márciusától berecz Kálmán lett (MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 2. d., 203/1947. A pozsonyi magyar külképviselet ügybeosztása; uo. 1260/1947. Dr. berecz Kálmán megbízatása a pozsonyi áttelepítési kirendeltség vezetésével). 1947 szeptemberében, a konzuli részleg főkonzulátussá fejlesztésével és Wagner konzuli kinevezésével párhuzamosan berecz vette át a Meghatalmazotti Hivatal vezetését. (Szabó Károly és munkatársai: i. m. 49. p.; Szabó Károly: A magyar–csehszlovák lakosságcsere története dióhéjban. Új Mindenes Gyűjtemény 10. kötet. bratislava/Pozsony, Madách, 1993, 106. p.) A pozsonyi Meghatalmazotti Hivatalnak a magyar lakosság csehországi deportálásával és a lakosságcserével kapcsolatos irataiból válogatást közöl G. Vass István: Ravasz Károly beszámolója a Csehországba deportált felvidéki magyarok helyzetéről (1947. január 30. – február 2.). In Cholnoky Győző (szerk.): Földönfutók. A Magyarországot érintő kényszertelepítések a II. világháború alatt és után. budapest, Lucidus Kiadó /Kisebbségkutatás Könyvek/, 63-72. p.; Skultéty Csaba: Iratok a pozsonyi magyar Megbízotti Hivatal és Áttelepítési Kirendeltség tevékenységéről. In Cholnoky Győző (szerk.): i. m. 73-81. p.

23

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 24

Országos Levéltárban, a Külügyminisztérium és a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság irattárában elhelyezett jelentéseik sokasága tanúskodik.31

2. A magyar politikai aktivitás időszaka A proletár internacionalizmus dogmája a kisebbségi kérdést egyrészt megoldottnak, másrészt az egyes szocialista országok belügyének tekintette. A köztudat szintén olyan képet őriz a magyar kommunista vezetésről, különösen pedig a Rákosi-éráról, mint amely teljességgel közömbös volt a szlovákiai magyarság helyzete, s általában a nemzetiségi probléma iránt. A prágai és a pozsonyi – s valószínűleg nem csak a csehszlovákiai, hanem a Magyarországgal szomszédos országokban működő valamennyi – magyar külképviseleti szervtől beérkezett diplomáciai jelentések ugyanakkor az eddiginél jóval árnyaltabb képet tárnak elénk a legfelsőbb magyar pártvezetésnek és a magyar diplomáciának a nemzetiségi kérdéshez és a határon túli magyarsághoz való viszonyulásáról. A szomszédos országokban szolgáló magyar diplomatáknak, a külügyi apparátus és a pártvezetés tagjainak, még ha eredendően érzéketlenek is voltak a kérdés iránt, a magyar kisebbségek helyzetével szembesülve valamiképpen állást kellett foglalniuk, s – a budapesti kormányzatok magyarságpolitikáját vizsgáló bárdi Nándor szavaival élve – „lassan-lassan elnemzetiesedtek”.32 A prágai magyar követek, illetve nagykövetek33 (bolgár Elek,34 Szkladán Ágoston,35 boldoczki János,36 Horváth Imre37 és Gábor József38) kivétel nélkül, s – Wagner Ferenc39 és 31

32 33

34

35 36

37

38

24

A pozsonyi Meghatalmazotti Hivatal iratanyaga az 1950-es években sajnálatos módon nagyrészt megsemmisült. (Vö. Kugler József: A szlovákiai [felvidéki] magyarság második világháború utáni jogfosztásának kérdése, illetve a lakosságcsere az elmúlt félévszázad magyar [magyarországi] történetírásában, emlékezetében. In Sáposová, Zlatica – Šutaj, Štefan [Eds.]: i. m. 117. p.) Vö. bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2004, 91-92. p. Csehszlovákia és Magyarország 1954 februárjában egyezett meg diplomáciai kapcsolataik nagyköveti szintűvé emeléséről, a prágai magyar és a budapesti csehszlovák követség nagykövetséggé alakításáról. (MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 6. d., 01315/1954. Prágai és budapesti követségek átalakítása nagykövetségekké) Bolgár Elek (1883-1955): kassai születésű jogász, történész, 1918-ban a kommunista párt alapító tagja. A Tanácsköztársaság idején bécsi követ, majd külügyi népbiztoshelyettes volt, 1937-1944 között a Szovjetunióban élt. 1946-47-ben külügyminiszter-helyettes, 1947 decemberétől 1949 júliusáig prágai, majd 1951-ig londoni követ. Szkladán Ágoston (1899-1963): eredetileg kőműves, 1917-től a szociáldemokrata párt tagja, majd 1945-től a kommunista párt tagja és tisztségviselője, 1947-től országgyűlési képviselője. 1949 júliusától 1950 júniusáig prágai, ezt követően moszkvai, ulánbátori és pekingi követ volt. Boldoczki János (1912-1988): politikus, eredetileg mezőgazdasági munkás, napszámos. 1931-ben belépett a szociáldemokrata pártba, 1944-től a kommunista párt tagja és tisztségviselője, az Ideiglenes Nemzetgyűlés szlovák nemzetiségi képviselője, 1948-50 között a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének főtitkára volt. 1950 júliusa és 1953 júliusa között prágai követ, utána 1956-ig külügyminiszter, 1956-60 között moszkvai nagykövet. Horváth Imre (1901-1958): politikus, eredetileg műszerész, majd gépészmérnök, 1918-ban a kommunista párt alapító tagja. 1922-33 között a Szovjetunióban élt, hazatérése után 10 évig raboskodott. 1945-ben külügyi szolgálatba lépett, 1949-51 között washingtoni, 1951-53 között londoni, 1953 szeptemberétől 1956 júniusáig prágai követ, ill. nagykövet, majd haláláig külügyminiszter volt. Gábor József (1893-1964): politikus, diplomata, eredetileg szobafestő, 1910-től a szociáldemokrata párt tagja. 1915-ben orosz fogságba esett, ahol belépett a bolsevik pártba, vöröskatona lett, majd szovjet állami és pártfunkciókban tevékenykedett. Hazatérése után 1944-45-ben kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter, 1950-54 között ankarai követ, 1954-56-ban szófiai nagykövet, 1956 augusztusától 1959 márciusáig prágai nagykövet volt.

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 25

Csordás István kivételével – jobbára a pozsonyi főkonzulátus vezetői (Vándor József,40 Füredi József41 és Mányik Pál42) is kommunista politikusok és diplomaták, megbízható pártemberek voltak. A prágai követségnek és a pozsonyi főkonzulátusnak a magyar kisebbség jogvédelmét is felvállaló feladatköre a kommunisták magyarországi hatalomra jutása és az 1948. februári csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel után jó ideig változatlan maradt. Továbbra is figyelemmel követték a magyar lakosság helyzetét, s a legapróbb tudomásukra jutott jogsértésekről is azonnal tájékoztatták budapestet. 1948 és 1949 folyamán több ízben is a Prágából és Pozsonyból beérkező jelentések tették lehetővé a magyar vezetés számára, hogy – immár általában pártvonalon – megkeresse Prágát, s szót emeljen a csehszlovák pártvezetésnél a magyar kisebbség helyzetének rendezése érdekében és szóvá tegye a további jogsértéseket. A magyar politikai aktivitásnak ekkor döntő szerepe volt abban, hogy a magyar kisebbség helyzetének rendezése a nehézkes kezdeti lépések után felgyorsult, s 1950-re alapvető változásokhoz vezetett. Kétségtelen tény ugyanakkor az is, hogy az ötvenes évek elején különböző okok miatt valóban lanyhult a magyar vezetés érdeklődése a csehszlovákiai magyarság iránt, s fokozatosan feladta a kétoldalú kapcsolatokat a magyar kisebbség helyzetétől függővé tévő politikájának alapelveit is. A dokumentumgyűjteménnyel és tanulmányunkkal a magyar diplomácia által 1948 és 1956 között bejárt utat kívánjuk bemutatni, egyúttal felvázolni azokat a kérdéseket, amelyek a prágai és a pozsonyi magyar külképviseletet ezekben az években leginkább foglalkoztatták. A jogfosztás továbbélése a kommunista hatalomátvétel után Az 1948 februárját követő első hónapok a magyar kisebbség helyzetében és jogállásában nem eredményeztek semmiféle pozitív változást. Nemcsak a lakosságcsere folytatódott tovább, nemcsak a reszlovakizáció zajlott változatlanul, nemcsak a Csehországba deportált magyarok hazatérése nem jöhetett számításba, hanem érvényben maradt valamennyi korábbi magyarellenes jogszabály, a központi és szlovák állami szervek pedig sorra fogadták el és foganatosították az újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket. A magyarokat kizárták a kommunista irányítás alá került Nemzeti Front különböző szerveinek az új hatalom kiépítésében meghatározó szerepet játszó akcióbizottságaiból,43 amelyek ráadásul számos magyarlakta járásban és településen hoztak rendeletet a magyar istentiszteleti nyelv, illetve a magyar nyelv közéletben való használatának tilalmáról.

39

40 41 42 43

Wagner Ferenc (1911-1999): korponai születésű középiskolai tanár, a kisgazdapárt tagja, 1945-től a Külügyminisztérium alkalmazottja. 1946 augusztusától 1947 szeptemberéig pozsonyi magyar meghatalmazott, 1947 szeptemberétől a pozsonyi magyar főkonzulátus vezetője volt, 1948 novemberében az USAba emigrált. Vándor József (1909-?): tanító, 1947-től belügyminisztériumi, 1948-tól külügyminisztériumi osztálytanácsos. 1948 szeptemberétől 1949. júniusi felszámolásáig a pozsonyi magyar meghatalmazotti hivatal, 1949 márciusától 1950 júniusáig egyben a pozsonyi magyar főkonzulátus vezetője volt. Füredi József (1908-?): eredetileg cipőgyári munkás, majd cipészmester. 1944-től a kommunista párt tagja, 1948-49-ben a Magyar Labdarúgó Szövetség főtitkára, 1949-től a Külügyminisztérium osztályvezetője, 1950 júliusa és 1954 szeptembere között pozsonyi főkonzul. Mányik Pál (1925-1974): diplomata, 1945-től a kommunista párt tagja, 1948-tól a Külügyminisztérium alkalmazottja. 1954 októbere és 1956 nyara között pozsonyi főkonzul, utána külügyminisztériumi területi főosztályvezető, damaszkuszi főkonzul, moszkvai követ, damaszkuszi, bejrúti és ammáni nagykövet volt. SNA, Ústredný akčný výbor Slovenského národného frontu (Szlovák Nemzeti Front Központi Akcióbizottsága), 59. d., Pokyny pre akčné výbory Národného frontu ohľadne členstva Maďarov a Nemcov.

25

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 26

Wagner Ferenc pozsonyi konzul 1948 tavaszán és nyarán számos jelentésben hívta fel budapest figyelmét az egyes dél-szlovákiai járási nemzeti bizottságok akcióbizottságainak a magyar nyelvhasználatot tiltó rendelkezéseire. Az akcióbizottságok egyrészt arra figyelmeztették a reszlovakizáltakat, hogy háztartásukban csak szlovákul beszéljenek, s felszólították a lakosságot, hogy a magyarul beszélőket jelentsék a biztonsági szerveknek, másrészt pedig – a reszlovakizációra hivatkozva – iparengedélyük elvesztésének terhe mellett megtiltották a kereskedőknek és iparosoknak, hogy vevőiket magyar nyelven szolgálják ki. Üzletében, ill. nyilvános ipari helyiségében minden iparos és kereskedő köteles volt jól látható helyen a „Hovorte len slovensky!” (Csak szlovákul beszéljenek!) feliratot kifüggeszteni.44 Általában ugyancsak a reszlovakizációra való hivatkozással került sor 1948 első hónapjaiban a magyar nyelvű istentiszteletek betiltására. A legnagyobb visszhangot a Pozsonyban történtek váltották ki, ahol 1948. február 28-án előbb a magyar nyelvű evangélikus, majd március első napjaiban a magyar református istentiszteleteket tiltották be, ami március 8án arra késztette a pozsonyi református és evangélikus gyülekezetet, hogy közös emlékiratban tiltakozzanak a magyar istentiszteletek betiltása ellen.45 A Pozsonyban történtekről, valamint a tudomására jutott hasonló esetekről a pozsonyi főkonzulátus több alkalommal tájékoztatta budapestet,46 amivel párhuzamosan bolgár Elek prágai követ 1948. április 1én a csehszlovák Külügyminisztériumhoz eljuttatott jegyzékben tiltakozott a magyar nyelvű istentiszteletek betiltása ellen.47 Miután a két pozsonyi gyülekezetben a tilalom ellenére továbbra is megtartották a magyar istentiszteleteket, szeptember folyamán a két gyülekezet lelkészét a rendőrparancsnokságra is beidézték, ahol letartóztatással és templomaik bezárásával fenyegették meg őket, a kárpátaljai születésű Szabó béla református esperes számára pedig ezen túlmenően kilátásba helyezték a Szovjetunióba toloncolását.48 Az ügyet folyamatosan követő, arról többször is jelentő Wagner konzul a szlovák hatóságoknál is megpróbált közbenjárni, igyekezete azonban nem járt eredménnyel, s 1948. október 20-án már azt volt kénytelen jelenteni, hogy Szabó béla esperes a zaklatások hatására a Magyarországra való áttelepülés mellett döntött és még a tél beállta előtt el akarja hagyni Pozsonyt.49 Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1948. május 9-én szovjet mintára készült új alkotmányt fogadott el, amely a kassai kormányprogram szellemében továbbra is a nemzetállam megteremtését tekintette fő célkitűzésének. A Csehszlovák Köztársaságot „két egyenlőjogú szláv nemzet”, a csehek és szlovákok államaként határozta meg, nemzetiségi jogokkal nem fog-

44 45 46

47 48 49

26

Pl. április 9-én: MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 50. d., 1271/pol-1948, Magyar nyelvhasználat korlátozása; június 17-én: uo. 50. d., 2273/1948, A magyar nyelvhasználat korlátozása. Az emlékiratot közli Tóth László (összeáll.): „Hívebb emlékezésül…” i. m. 239-241. p. Pl. március 2-án: MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 50. d., 880/pol-1948. Magyar istentiszteleti nyelv betiltása Pozsonyban; március 11-én: uo. 50. d., 975/pol-1948. A pozsonyi magyar református és evangélikus egyház emlékirata; április 1-én: uo. 49. d., 139/pol/res/1948. Magyar istentiszteleti nyelv betiltása; április 19én: 220/pol/res/1948. Magyar nyelv megtiltása protestáns egyházi cselekményeknél; és 221/pol/res/1948. Magyar nyelv betiltása róm. kat. egyházi cselekményeknél; április 29-én: 222/pol/res/1948. Magyar nyelv megtiltása protestáns egyházi cselekményeknél. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 50. d., 1240/pol-1948. bolgár Elek prágai követ jegyzéke a csehszlovák kormányhoz a magyar nyelvű istentiszteletek betiltása miatt. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 50. d., 3338/pol-1948, Magyar nyelvű istentiszteletek letiltása. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 50. d., 0124/pol-1948, Magyar nyelvű istentisztelet letiltása. (Szabó esperes 1948 őszén valóban áttelepült Magyarországra, a magyar nyelvű istentiszteletek kérdése azonban azt követően, hogy a magyar lakosság visszanyerte állampolgárságát, kedvezően rendeződött.)

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 27

lalkozott, a kisebbségek létezéséről még csak említést sem tett, ezzel szemben leszögezte, hogy „államunk nemzeti állam lesz, mely minden ellenséges elemet leráz magáról”.50 bolgár Elek prágai követ az új alkotmány tervezetére már 1948. április 19-én felhívta a magyar Külügyminisztérium figyelmét, az elfogadott alkotmány szövegét pedig május 13-án terjesztette fel budapestre. Az előbbi jelentéséhez fűzött megjegyzése szerint az alkotmány „méltó megütközést” keltett a népi demokráciák Prágában akkreditált diplomatáinál, s némelyikük egyetértett azzal a megállapításával is, hogy itt lényegében „a rasszizmus chartájáról” van szó. „Nem ártana a szovjet körök érdeklődését is felkelteni aziránt, mi lett a sztálini nemzetiségi politikából, mire az új csehszlovák köztársaságig eljutott.” – zárta jelentését a prágai követ.51 Az alkotmányhoz hasonló szellemiségű volt a már április 21-én elfogadott új iskolatörvény is, amely magyar iskolák létesítésének lehetőségével nem számolt. Az iskolatörvény szerint az iskolák küldetése, hogy a nevelés „család-, nemzet-, szlávság- és emberiségközpontú” legyen.52 A május végén megtartott nemzetgyűlési választásokon a németek és a magyarok – az immár szlovákként elkönyvelt reszlovakizáltak kivételével – továbbra sem vehettek részt, s ugyanígy képviselővé sem voltak megválaszthatóak.53 Ekkor született végül az az átfogó helységnévreform is, amely során Szlovákia helységnévanyagából gyakorlatilag teljes egészében kiiktatták a magyar és német eredetű, illetve hangzású településneveket. Daniel Okáli szlovák belügyi megbízott 1948. június 11-i hirdetménye egyszerre 710 – zömmel magyarlakta – szlovákiai település és településrész nevét cserélte fel mesterséges szlovák névvel, megszüntetve egyúttal a magyarok és németek által lakott települések kétnyelvű megnevezését.54 Az egyetlen kérdés, amelyben a csehszlovák államhatalom 1948 tavaszán már némi – igaz, meglehetősen felemás – engedményre is hajlott, az a Csehországba deportált magyarok állampolgárságának kérdése volt. A hatóságok egyrészt nem tudták kezelni az egyre szaporodó szökéseket, amelyek száma már 1947-ben is magas volt, 1948 tavaszán pedig ugrásszerűen megnőtt, másrészt aggasztotta őket az a tény is, hogy a deportáltak eredetileg egy évre szóló, majd hat hónappal meghosszabbított munkakötelezettsége 1948 áprilisában–májusában lejár, s így nem lesz „törvényes” alapja további Csehországban tartásuknak. Mivel azonban hazatérésüket továbbra sem tartották kívánatosnak, a csehszlovák állampolgárság ígéretének fejében végleges csehországi letelepedésre igyekeztek rábírni őket. A prágai kormány 1948. március 5-én határozatban mondta ki, hogy azok a deportált magyarok, akik kötelezik magukat, hogy nem térnek vissza Szlovákiába, hanem állandó jelleggel letelepednek Csehországban, visszakaphatják csehszlovák állampolgárságukat, március 19-én ugyanakkor, mintegy döntésük „megkönnyítése” érdekében, elrendelte

50 51 52 53 54

Sbierka zákonov a nariadení republiky Československej. Ročník 1948, čiastka 52., 1-28. p; magyar fordításban megjelent: A Csehszlovák Köztársaság alkotmánya. bratislava, Tatran, 1949. MOL, KÜM-TÜK, 20. d., 206/pol/res-1948. Az új csehszlovák alkotmánytervezet és a választójog kérdése; uo. 285/pol/res-1948. Csehszlovák alkotmány felterjesztése. Sbírka zákonů a nařízení republiky Československé. Ročník 1948, částka 38. 829-838. p. Az 1948. májusi választásokra lásd barnovský, Michal: Prvé voľby v totalitnom režime 30. mája 1948. In barnovský, Michal – Ivaničková, Edita (ed.): Prvé povojnové voľby v strednej a juhovýchodnej Európe. bratislava, Veda, 1998, 170-182. p. Úradný vestník. Ročník 1948, čiastka 55. 1276-1285. p.; a jogszabályt magyar fordításban közzétette Popély Árpád – Šutaj, Štefan – Szarka László (szerk.): i. m. 275-298. p.

27

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 28

Szlovákiában hátrahagyott ingatlan vagyonuk elkobzását és a vagyonba betelepült szlovák bizalmiaknak való átadását.55 A kormány ezt követően április 13-án kiadott 76/1948 sz. rendeletével a magyarok és németek számára lehetővé tette az ideiglenes csehszlovák állampolgárság visszaszerzését, az április 16-i 77/1948 sz. belügyminiszteri hirdetmény pedig kimondta, hogy a magyarok hat hónapon belül kérvényezhetik állampolgárságuk visszaadását, de csak azok, akik állandó lakhelye Csehországban van, vagy családtagjaikkal legalább egy éve ott tartózkodnak, esetleg ezt követően települnek át a cseh országrészekbe.56 A két jogszabály elsődleges célja nem a magyarok csehszlovák állampolgárságának rendezése, hanem a deportáltak Csehországban tartása volt. Ezt támasztja alá a kormányrendelet azon kitétele is, amely szerint az állampolgársági kérelem csak három év eltelte után intézhető el véglegesen. Az állampolgárságot kérelmezőkkel olyan nyilatkozatot írattak alá, amelyben vállalták, hogy a belügyminisztérium által meghatározott helyen telepednek le, s amennyiben nem tartják be a kötelezettségüket, megvonható tőlük az ideiglenes csehszlovák állampolgárság.57 A februári hatalomváltás tehát jó ideig a legcsekélyebb fordulatot sem eredményezte a magyar kérdés kezelésében. Wagner Ferenc pozsonyi konzul ezért a szlovákiai magyarság február utáni helyzetét összegző 1948. június 16-i jelentésében – miközben már utal arra is, hogy különböző hírek szerint a magyarok „bizonyos fokú kisebbségi életlehetőséget”, sajtót és iskolákat fognak kapni – a következőket volt kénytelen megállapítani: „A februári részleges rendszerváltozásnak csupán első néhány órájában lehetett hinni a magyar kérdésnek az eddigitől eltérő kezelésében. Ez a hit eléggé téves illúziókban gyökerezett, mert reális érzékkel nem lehetett arra gondolni, hogy a csehszlovák politikusok egyszeriben feladják az új köztársaság alapépítményét, a kassai programot. Erre sem a csehszlovák baloldal, sem pedig a jobboldali urak nem törekedtek. A februári események tehát azonkívül, hogy eléggé nagy mértékben megváltoztatták az ország gazdasági és közigazgatási szerkezetét, ezeken túlmenőleg nem jelentettek lényeges irányváltozást. A magyar kérdést a mértékadó politikusok továbbra is a kassai program szemmértékével elemzik.”58 A következtetések nem voltak alaptalanok, hiszen a kisebbségellenes politika első számú szószólói korábban éppen a februárban hatalomra jutott kommunisták voltak. A szlovák kommunisták befolyásos vezetői közé tartozott többek között az a Gustáv Husák, akinek belügyi megbízottként, majd a Megbízottak Testülete elnökeként meghatározó szerepe volt a magyarellenes intézkedések meghozatalában. Ugyancsak kommunista volt Vladimír Clementis külügyi államtitkár, a lakosságcsere egyik fő diplomáciai előkészítője, Daniel Okáli áttelepítési kormánybiztos, a magyarországi szlovákok áttelepülését irányító Csehszlovák Áttelepítési bizottság elnöke, valamint Ján Čech, a magyar lakosság magyarországi áttelepítését és csehországi deportálását is levezénylő Szlovák Telepítési Hivatal vezetője.

55 56 57 58

28

NA ČR, Úřad Předsednictva vlády – běžná spisovna (Kormány Elnökségi Hivatala – rendes irattár), 880. d., Usnesení 1. schůze čtvrté vlády, konané dne 5. března 1948; uo. Usnesení 4. schůze čtvrté vlády, konané dne 19. března 1948. Sbírka zákonů a nařízení republiky Československé. Ročník 1948, částka 31. 781-782. p.; a két jogszabályt magyar fordításban közzétette Popély Árpád – Šutaj, Štefan – Szarka László (szerk.): i. m. 271-274. p. NA ČR, ÚV KSČ, f. 23, a. j. 354. MOL, PF-TÜK, 17. d., 104/pol.-1948. A szlovenszkói magyarság helyzete (február 20.- június 16.)

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 29

Nem voltak ugyanakkor alaptalanok Wagner konzulnak a „bizonyos fokú kisebbségi életlehetőség” biztosítására vonatkozó utalásai sem. Arról ugyan nincs tudomásunk, voltak-e róla értesülései, mindenesetre tény, hogy Klement Gottwald, a CSKP elnöke pontosan egy héttel korábban, a CSKP Kb 1948. június 9-i ülésén jelentette be a magyar kisebbséggel szembeni politika megváltoztatásának szükségességét, vagyis, hogy a Csehszlovákiában maradó magyarok számára némi jogokat kell majd biztosítani.59 Klement Gottwald, illetve a csehszlovák állami és pártvezetés elhatározását több tényező motiválta. Egyrészt világossá vált, hogy az 1948 nyarán már csak vontatottan haladó lakosságcsere nem hajtható végre a csehszlovák fél által elképzelt terjedelemben, s mindenképpen számolni kell a magyar lakosság egy részének – csehszlovák számítások szerint 190 000 magyarnak60 – a helyben maradásával, amelynek helyzetét idővel rendezni kell. A korábban a csehszlovák nemzetállami törekvések első számú támogatójának számító Szovjetunió61 ekkor már szintén a hatalmi tömbjébe betagozódott Csehszlovákia és Magyarország kapcsolatainak a normalizálásában volt érdekelt.62 A szovjet pártvezetés a februári csehszlovákiai fordulatot követően több alkalommal is rendkívül szigorú megítélésben és bírálatban részesítette a csehszlovák kommunisták nemzetiségi politikáját. A Szovjetunió Össz-szláv bizottságának titkára, I. H. Medvegyev a szovjet pártközpont számára küldött 1948. március 29-i feljegyzésében bíráló hangvétellel írt a magyar kisebbséggel szembeni diszkriminatív politikáról. Elutasította azt a csehszlovák kommunista vezetés által hangoztatott állítást, miszerint a magyar kérdés nem nemzetiségi kérdés, hanem osztálypolitikai kérdés volna, s nem állta meg szerinte a helyét az az állítás sem, hogy a lakosságcsere keretében a kulákokat telepítik ki, mivel a kitelepítés a magyar lakosság proletár rétegeit is érinti.63 Egy későbbi, a szovjet pártközpont külügyi osztálya által készített, s A CSKP egyes hibáiról címet viselő április 5-i elemzés szerint az, hogy a CSKP a lenini-sztálini nemzetiségi politika alapelveit alárendelte a nemzeti egység érdekeinek, komoly hibákat eredményezett a nemzetiségi politikában. Csehszlovákiában „nyílt német- és magyarellenes kampány” zajlott, amelyből a kommunista párt és annak vezetése is kivette a részét,

59 60 61

62

63

NA ČR, ÚV KSČ, f. 01, sv. 5, a. j. 18, Zasedání ÚV KSČ 9. 06. 1948 (közzétette Popély Árpád [szerk.]: i. m. 39. p.) SNA, ÚV KSS – GT, 2194. d., 516/4, Záznam z porady komisie KSS, konanej dňa 16. júna 1948. A szovjet vezetésnek a magyar lakosság kitelepítésével kapcsolatos nézeteire lásd barnovský, Michal: Sovietsky zväz, komunisti a riešenie maďarskej otázky na Slovensku v rokoch 1945–1950. In Kárník, Zdeněk – Kopeček, Michal (sest.): Bolševismus, komunismus a radikální socialismus v Československu. Svazek III. Praha, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR – Dokořán, 2004, 154-182. p.; Zseliczky béla: beneš, a magyar-kérdés és a Szovjetunió, 1943-1948. Múltunk 50 évf. (2005) 2. sz., 37-72. p. Erre mutatott rá a prágai magyar követség 1949. évi összefoglaló jelentése is, amely hangsúlyozta, hogy a vitás kérdések rendezését a két országban végbement változásokon kívül elősegítette a külpolitikai helyzet alakulása is, ugyanis „a Szovjetunió vezette béketábor láncában nem lehet olyan rés, amely alkalmas lenne arra, hogy a közös ellenség éket verjen a béke frontjába”. (MOL, PF-TÜK, 2. d., 42/szig.biz.-1950. 1949. évi összefoglaló jelentés) Мурашко, Г. П. (отв. ред.): Восточная Европа в документах российских архивов 1944-1953 гг. Т. I. 1944-1948 гг. Москва - Новосибирск, Сибирский хронограф, 1997, 809. p.; vö. Желицки, Б. Й.: Проблема выселения венгров из Чехословакии. In Марьина, В. В. (отв. ред.): Национальная политика в странах формирующегося советского блока 1944-1948. Москва, Наука /XX век в документах и исследованиях/, 2004, 275-276. p.

29

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 30

ráadásul a kommunista pártnak a magyar kérdésben képviselt álláspontja nem változott a csehszlovákiai és magyarországi politikai fordulatot követően sem.64 A szovjet diplomáciának a kérdés iránti érdeklődésére utal, hogy a prágai szovjet követség első titkára 1948. május 11-én látogatást tett a csehszlovák Külügyminisztériumban azzal a céllal, hogy a magyar kisebbség helyzetéről tájékozódjon. Zajcev első titkár a magyarokat sújtó vagyonelkobzó rendelkezéseket túlságosan keménynek minősítette, roszszallotta munkavállalási lehetőségük korlátozását, valamint azt, hogy nincsenek iskoláik, rákérdezett, vajon önkéntességen alapul-e a reszlovakizáció, s jelezte, hogy mivel Magyarországnak már demokratikus rendszere van, abban az esetben sem kellene tartani a revizionizmus feléledésétől, ha a Csehszlovákiában maradó magyarok teljes jogú állampolgárokká válnának.65 A látogatásból a csehszlovák fél azt szűrhette le, hogy a Szovjetunió nem óhajtja az ellentétek továbbélését, s jó néven venné a csehszlovák–magyar kapcsolatok rendezését. A harmadik tényező, amely a csehszlovák kommunistákat a magyar kisebbséggel szembeni politikájuk módosítására késztette, a magyar kommunista párt- és állami vezetés volt. A magyar kommunisták már a Kominform 1947. szeptemberi alakuló ülésén Csehszlovákia magyarellenes politikájában jelölték meg a két ország közötti együttműködés és a népi demokráciák egységes frontja létrehozásának legfőbb akadályát,66 majd 1948 folyamán egyre határozottabb nyomást gyakoroltak Prágára a csehszlovákiai magyarság helyzetének pozitív értelmű rendezése érdekében. A magyar kormány előbb bolgár Elek prágai követ által 1948. április 19-én átadott jegyzékében tiltakozott a magyar kisebbség folytatódó jogfosztása, a magyar nyelvhasználat üldözése és a vagyonelkobzások ellen, s a sérelmek orvoslásának elmaradása esetére kilátásba helyezte a lakosságcsere végrehajtásának felfüggesztését is.67 A jegyzék nyomatékosítása érdekében Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt (MKP) főtitkára másnap, április 20-án pártvonalon is megkereste Prágát. Rákosi Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) vezetéséhez intézett levelében hangsúlyozta, hogy az MKP vezetése „semmilyen körülmények között nem fog belenyugodni a befejezett tények politikájába”, s leszögezte, hogy az MKP a szlovákiai magyarsággal szembeni politikát a lenini-sztálini nemzetiségi poli-

64

65

66

67

30

Мурашко, Г. П. (отв. ред.): i. m. 846-853. p.; vö. Мурашко, Г. П. – Носкова, А. Ф.: Национально-территориальный вопрос в контексте послевоенных реальностей Восточной Европы. 1945-1948 гг. In Ерещенко, М. Д. (отв. ред.): Национальный вопрос в Восточной Европе. Прошлое и настоящее. Москва, Институт славяноведения и балканистики, 1995, 243-244. p.; Желицки, Б. Й.: i. m. 276-277. p.; Archiv Ministerstva zahraničních věcí ČR (Cseh Köztársaság Külügyminisztériumának Levéltára), Teritoriální odbory – obyčejné 1945-1959, Maďarsko (Területi osztályok – rendes iratok 1945-1959, Magyarország), 22. d., Záznam o rozhovoru s 1. tajemníkem zdejšího sovětského velvyslanectví o otázce Maďarů v ČSR. Vö. Носкова, Х.: Венгерское меньшинство в Чехословакии и словацкое – в Венгрии: решение участи. In Марьина, В. В. (отв. ред.): i. m. 305-306. p.; Nosková, Helena: Ztráta tolerance v autoritativním režimu Československa. In Nosková, Helena a kol.: K problémům menšin v Československu v letech 1945–1989. Praha, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR /Studijní materiály Ústavu pro soudobé dějiny AV ČR/, 2005, 106. p. Révai József 1947. szeptember 26-án elhangzott felszólalását közli Волокитина, Т. В. (отв. ред.): Советский фактор в Восточной Европе 1944-1953. Т. 1. 1944-1948. Документы. Москва, Росспэн, 1999, 492-495. p.; magyar fordításban Vida István (szerk.): Iratok a magyar-szovjet kapcsolatok történetéhez 1944. október – 1948. június. Dokumentumok. budapest, Gondolat Kiadó, 2005, 288-291. p. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 49. d., 217/pol/res-1948. Tiltakozó jegyzék újabb nemzetiségi sérelmek ügyében.

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 31

tika alapelveivel összeegyeztethetetlen, polgári-nacionalista nemzetiségi politikának tartja.68 Miután az április 19-i jegyzékre és Rákosi másnapi levelére nem érkezett érdemleges csehszlovák válasz, a magyar kormány június 4-én újabb jegyzékben sürgette a nemzetiségi indoklással kibocsátott vagyonelkobzó végzések visszavonását, az érintettek kártalanítását, a deportáltak szabad költözési jogának biztosítását, vagyis hazatérésük engedélyezését, a magyar munkavállalóknak a csehekkel és szlovákokkal való egyenlő elbírálását, s a magyarok vagyonára kiírt ún. nemzeti gondnokság megszüntetését.69 A jegyzékre azonban, amely hét napon belüli választ kért, a megadott határidőn belül ismét nem érkezett kielégítő válasz, ezért a magyar fél 1948. június 12-én azonnali hatállyal felfüggesztette a lakosságcsere végrehajtását. Az állampolgárság visszaadása és a magyarellenes jogszabályok hatálytalanításának kérdése A szovjet diplomáciai érdeklődés és a magyar nyomásgyakorlás hatására a csehszlovák pártvezetés kényszeredetten bár, de mégiscsak hozzálátott a Csehszlovákiában maradt magyarok helyzetének valamiféle rendezéséhez. Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) Központi bizottságának Elnöksége már május utolsó napján háromfős különbizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy dolgozza ki és terjessze a pártvezetés elé a magyar kérdés rendezésére és a magyar pártvezetéssel folytatandó tárgyalásokra vonatkozó javaslatait.70 A magyar kisebbség helyzetének rendezésére kidolgozott javaslatokat a CSKP Kb Elnöksége első ízben július 8-án tárgyalta meg, jóváhagyásukra és a kormány elé terjesztésükre az Elnökség július 19-i ülésén került sor. A kormány elé terjesztett határozattervezet kilátásba helyezte a magyarok csehszlovák állampolgárságának visszaadását, 50 hektárig terjedő mezőgazdasági vagyonuknak az elkobzás alóli mentesítését, a Csehországba deportált magyarok hazatérésének lehetővé tételét, a magyar nyelvű oktatás újraindítását, magyar nyelvű sajtótermék megjelentetését, s egy magyar ifjúsági és kulturális szervezet létrehozását. A pártvezetés ugyanakkor síkra szállt a lakosságcsere és a belső telepítés folytatása mellett, megengedhetetlennek tartotta az anyagi kártérítést, bármiféle kisebbségi statútum elfogadását, magyar politikai tömörülés vagy párt létrehozását, s a reszlovakizáltaknak a magyarság soraiba való visszatérését.71 A prágai pártvezetés július 8-án a magyar kommunistákkal való tárgyalások felvételéről és a magyar küldöttség pozsonyi meghívásáról is határozott. Miután Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár június 10-én még arról tájékoztatta M. A. Szilin prágai szov-

68 69 70

71

Sipos Péter: Rákosi Mátyás és a szomszédos országok magyarságának ügyei 1945–1949. Világosság XXXIII. évf. (1992) 8-9. sz., 715. p. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 49. d., 350/pol/res-1948, Jegyzék a csehszlovák kormányhoz. A bizottság tagjai Gustáv Husák, a Megbízottak Testületének elnöke, Daniel Okáli belügyi megbízott és Edo Friš, a Pravda c. pártlap főszerkesztője voltak. (SNA, Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – Predsedníctvo [Szlovákia Kommunista Pártja Központi bizottsága – Elnökség, továbbiakban: ÚV KSS – Preds.], 789. d., Zápis zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS 31. mája 1948) A különbizottság javaslatait szlovák eredetiben közzétette Popély Árpád (szerk.): i. m. 44-47. p., magyar fordításban Vadkerty Katalin: A deportálások… i. m. 176-179. p.; a CSKP Kb Elnökségének határozati javaslatát szlovák eredetiben Popély Árpád (szerk.): i. m. 50. p., magyar fordításban Szabó Rezső: A Csemadok és a Prágai Tavasz. Pozsony, Kalligram, 2004, 241. p.

31

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 32

jet követet, hogy a csehszlovák kormány a magyar kérdést „önállóan”, a magyar féllel való tárgyalások nélkül kívánja rendezni,72 a pártvezetés döntése jelentős elmozdulásnak tekinthető, s nagy valószínűséggel a magyar nyomásgyakorlással és a lakosságcsere végrehajtásának felfüggesztésével magyarázható. Az 1948. július 23–24-i pozsonyi pártközi találkozón, amelyen a CSKP küldöttségét Viliam Široký, a Magyar Dolgozók Pártjáét (MDP) Révai József vezette, a csehszlovák vezetés tájékoztatta magyar partnereit a tervezett intézkedésekről. A két pártvezetés kompromisszumként értékelhető73 megállapodása szerint a magyar fél ígéretet tett a lakosságcsere folytatására, a csehszlovák pedig az állampolgárságukat vissza nem kapó magyarok számának minimalizálására, s arra, hogy a magyar iskolákba a reszlovakizált szülők is beírathatják gyermekeiket. Nem született ugyanakkor megegyezés arról a magyar igényről, hogy a vagyonelkobzás által sújtott kisemberek legalább részleges vagyoni kárpótlásban részesüljenek.74 A magyar kommunisták gondolatmenetét vélhetően befolyásolta az az emlékirat is, amelyet a csehszlovákiai magyar kommunisták nevében Fábry Zoltán és balogh-Dénes Árpád intézett Rákosi Mátyáshoz, Molnár Erikhez és Révai Józsefhez. A július 15-i keltezésű, s Magyarországra nagy valószínűséggel a pozsonyi magyar főkonzulátus vagy a Meghatalmazotti Hivatal útján eljuttatott emlékirat a küszöbön álló pártközi tárgyalások apropóján megfogalmazta többek között a konfiskálások visszamenőleges és kártérítéssel történő hatályon kívül helyezésének és a teljes egyenjogúság törvény általi szavatolásának igényét.75 Várható volt, hogy a magyar kisebbséggel kapcsolatos politikában meghirdetett fordulatot mind a szlovák társadalom, mind pedig a politikai elit nagy része meg nem értéssel és elutasítással fogja fogadni, ezért a CSKP Kb Elnöksége július 26-i ülésén úgy döntött, hogy a tárgyalásokról nem ad ki hivatalos közleményt.76 A prágai pártvezetés aggályai nem voltak alaptalanok. Már az SZNT 1948. július 28–29-i ülésén, amelyen Antonín Zápotocký miniszterelnök a pártvezetés megbízásából bejelentette, hogy rendezni kívánják mind a csehszlovák–magyar kapcsolatokat, mind pedig a Csehszlovákiában maradt magyarok helyzetét, több képviselő aggodalmának adott kifejezést, hogy a meghirdetett irányváltás nem vezet-e a DélSzlovákiába betelepült szlovákság érdekeinek és pozícióinak gyengüléséhez.77

72 73

74 75

76 77

32

Волокитина, Т. В. (отв. ред.): i. m. 621. p. Vö. barnovský, Michal: Sovietsky zväz... i. m. 173. p.; Gabzdilová-Olejníková, Soňa: Dopad politických a spoločenských zmien na maďarské obyvateľstvo v prelomovom roku 1948. In Pešek, Jan a kol.: Kapitolami najnovších slovenských dejín. K 70. narodeninám Michala Barnovského. bratislava, Historický ústav SAV, 2006, 149. p.; Kiss József: A kisebbségi magyarság szlovákiai és országos feltételrendszerben (1949–1963). In Hushegyi Gábor (összeáll.): Magyarok a sztálinista Csehszlovákiában 1948–1963. Pozsony/bratislava, Hagyományok és Értékek Polgári Társulás – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, 2011, 10. p. MOL, Magyar Dolgozók Pártja (továbbiakban: MDP), 276. f., 65. cs., 102. ő. e., 3-5. f.; NA ČR, ÚV KSČ, f. 02/1, sv. 3, a. j. 129, Záznam o poradě KSČ a SMP. (A pozsonyi pártközi értekezletről készült feljegyzést közli Szabó Rezső: i. m. 238-240. p.; Popély Árpád [szerk.]: i. m. 55-56. p.). Kiss József: i. m. 10. p.; az emlékirat megtalálható MOL, MDP, 276. f., 65. cs., 202. ő. e., 1-10. l.; közzétette Tóth László (összeáll.): „Hívebb emlékezésül…” i. m. 241-247. p.; Fábry Zoltán: Az őrhely megszólal. Naplók, emlékiratok, cikkek, levelek1945-1948. (összeáll., szerk. Tóth László) Pozsony, Kalligram, 2007, 299-306. p. NA ČR, ÚV KSČ, f. 02/1, sv. 3, a. j. 129, Zápis ze schůze užšího předsednictva ÚV KSČ, konané dne 26. července 1948. SNA, Úrad Predsedníctva Slovenskej národnej rady (Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségi Hivatala), inv. č. 6., Stenografický zápis o priebehu 3. zasadnutia pléna SNR, ktoré bolo dňa 29. júla 1948 v bratislave, 12., 19., 31. p.

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 33

Hasonló vélemények hangzottak el az SZLKP Kb 1948. szeptember 27–28-i ülésén is, amelyen Viliam Široký pártelnök és Gustáv Husák amellett, hogy védelmébe vette a korábbi politikát, a nemzetközi helyzettel és a magyarországi politikai változásokkal érvelve igyekezett meggyőzni a szlovák kommunistákat a változtatás szükségességéről. Az aggályaiknak hangot adókat mindketten biztosították, hogy az állam és a párt továbbra is gondoskodni fog arról, hogy a szlovák telepesek érdekei ne szenvedjenek kárt, s a reszlovakizáltak ne térhessenek vissza a magyarság soraiba.78 A prágai és pozsonyi pártvezetés jóváhagyását követően 1948. szeptember 30-án a csehszlovák kormány ülésén is pozitív döntés született a magyar kisebbség helyzetének rendezésére vonatkozó javaslatokról.79 A kormány általi elfogadásuk azonban ekkor már csupán formális követelmény volt, hiszen a lényegi döntések február óta a két pártközpontban, közülük is elsősorban a prágaiban születtek meg.80 A csehszlovák pártvezetés döntéseinek a prágai és pozsonyi diplomáciai jelentések között nem találjuk nyomát. Ennek egyik okát abban kereshetjük, hogy a két (a csehszlovák és a magyar) kommunista párt között ekkorra még nem alakult ki az a bizalmi viszony, amely lehetővé tette volna, hogy a Prágába vagy Pozsonyba akkreditált magyar diplomaták közelebbi információk birtokába juthassanak a pártvezetés ülésein elhangzottakról és az azokon hozott döntésekről. Különösen érvényes ez Wagner Ferenc pozsonyi konzulra, akinek kapcsolatai pártvonalon egyáltalán nem voltak, s akinek személye 1948 nyarán és őszén már szálka volt nem csak Pozsony, hanem budapest szemében is. A magyarországi kommunista hatalommal és a szocialista internacionalizmus magyar kommunista értelmezésével azonosulni nem tudó Wagnert 1948 októberének utolsó napjaiban jelentéstételre hazarendelték a magyar Külügyminisztériumba, ő azonban leváltását nem várta be, s november elején családjával együtt Csehországon keresztül Nyugat-Európába, majd az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.81 A kommunista hatalom gyakorlatilag ezzel egy időben, 1948 szeptemberében távolította el Wagner egykori munkatársát, berecz Kálmánt is a Meghatalmazotti Hivatal éléről, s Vándor József belügyminisztériumi osztálytanácsost nevezte ki pozsonyi magyar meghatalmazottá.82 Wagner távozását követően a magyar Külügyminisztérium azonnal vizsgálatot rendelt el a főkonzulátuson, amelynek vezetésével előbb Csordás István alkonzult, majd 1948 decemberében Vándor meghatalmazottat bízták meg, aki azonban működési engedélye megadásának csehszlovák részről történt elhúzódása miatt a főkonzulátus vezetését csupán 1949 márciusában vehette át.83 Wagner távozása, a külügyminisztériumi vizsgálat és a gya78

79 80 81 82 83

SNA, Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – pléna (Szlovákia Kommunista Pártja Központi bizottsága – plénum, továbbiakban: ÚV KSS - pléna), 1821. d., Zasadnutie ÚV KSS, konané dňa 27.-28. septembra 1948. (Vö. Vartíková, Marta: Komunistická strana Slovenska. Dokumenty z konferencií a plén 1944–1948. bratislava, Nakladateľstvo Pravda, 1971, s. 699-758. p.; Polányi Imre: A szlovákiai magyarok helyzete 1944–1948. Dokumentumok. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem /Specimina Nova, Supplementum III./, 1992, 81-86. p.) NA ČR, ÚV KSČ, f. 100/24, sv. 150, a. j. 1494, Zápis 14. schůze páté vlády, konané dne 30. září 1948. A csehszlovák kommunista pártvezetés kisebbségpolitikájában beállt fordulatra bővebben lásd Kaplan, Karel: Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, Kalligram, 1993, 145-153. p.; barnovský, Michal: Sovietsky zväz... i. m. 170-174. p.; Gabzdilová-Olejníková, Soňa: Dopad politických a spoločenských zmien... i. m. MOL, PF-TÜK, 19. d., 135/res-1948, 6/biz-1948. Wagner disszidálása; vö. Fehér Csaba: i. m. 130. p. MOL, MÁK – elnöki iratok, 2. d., 10. tétel, Eln. 248/1948. Meghatalmazotti hivatal vezetésének átvételi jegyzőkönyve. MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 2. d.,1902/1949. A pozsonyi főkonzulátus vezetésének átadása, illetve átvétele.

33

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 34

kori személycserék következtében a főkonzulátus tevékenysége 1948–1949 fordulóján gyakorlatilag megbénult, ami azt eredményezte, hogy érdemi jelentések ezekben a hónapokban jobbára a követségről érkeztek budapestre. bolgár Elek prágai követ terjesztette fel a magyar Külügyminisztériumba 1948. október 27-én többek között a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának visszaszerzését lehetővé tévő 245/1948 sz. törvény szövegét,84 amely jogi vonatkozásban az első lépés volt a szlovákiai magyarság helyzetének rendezése felé vezető úton. A jelentéshez fűzött minisztériumi feljegyzés a törvény visszásságai között említi, hogy noha az lényeges fordulatot jelent a magyar kisebbség életében, nem vonatkozik azokra, akik az első Csehszlovák Köztársaság idején sem rendelkeztek csehszlovák állampolgársággal, azokra, akiket magyarországi áttelepítésre jelöltek ki, sem pedig azokra, akik „súlyosan vétettek a Csehszlovák Köztársaság vagy népi demokratikus rendje ellen”, ezek alapján pedig nagy számú személytől lesz megtagadható az állampolgárság. Az anomáliák között említi a hűségfogadalom letételére előirányzott 90 napos határidőt, valamint azt is, hogy a törvény nem rendelkezik a vagyonjogi restitúció kérdéséről.85 Röviddel az állampolgársági törvény megszületését követően, 1948. november 4-én a Megbízottak Testülete rendeletet hozott a magyarok mezőgazdasági vagyonának az elkobzás alóli mentesítéséről. A rendelet a törvényhez hasonlóan számos korlátozást tartalmazott. Csak azokra vonatkozott, akik megszerezték a csehszlovák állampolgárságot, mezőgazdasági vagyonukat nem juttatták másnak, az elkobzás alól mentesülő földterület nem haladhatta meg az 50 ha-t, s kizárta a rendelet azt is, hogy a mentesítés következtében bármiféle kártérítési igény keletkezzék.86 A két jogszabály megszületése késztethette arra Csordás István pozsonyi alkonzult, hogy 1948. november 15-i jelentésében a szlovákiai magyarságot az őt „ismét jogokkal bíró emberré” tévő népi demokratikus rendszer „maradéktalanul őszinte és lelkes” támogatójának nevezze. „A pozsonyi magyar külképviselet álláspontja a magyarság problémáit illetően – szögezte le Csordás alkonzul – az itteni népi demokratikus kormányzatba vetett bizalom. A magyarság itteni sérelmei és problémái tekintetében kedvező megoldás várható éspedig a marxi-lenini elmélet alapján, mely nemzetiségre való tekintet nélkül emberi életet fog biztosítani a múlt téves és bűnös nemzetiségi üldözéseivel szemben.”87 Az alkonzul szavainak őszinteségéről utólag nehéz véleményt mondani, nem zárható ki azonban, hogy a csehszlovák népi demokratikus rendszerbe vetett bizalmat hangsúlyozó sorai a Wagner Ferenc emigrálása után a főkonzulátusra bizalmatlanul tekintő, s ott vizsgálatot elrendelő Külügyminisztérium jóindulatának elnyerését is célozták. Miután a Külügyminisztérium mindkét magyar külképviseleti szervet az állampolgársági törvény végrehajtásának figyelemmel követésével bízta meg, bolgár követ december 2án kelt jelentésében jelezte, hogy a törvény hatályát ki fogják terjeszteni a lakosságcsere

84 85 86

87

34

MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 50. d., 782/pol/res/1948. A csehszlovákiai magyarokra vonatkozó állampolgársági törvény felterjesztése. Uo. Sbierka zákonov Slovenskej národnej rady. Ročník 1948, čiastka 12., vydaná 7. decembra 1948, 49. p.; a rendelet eredeti szlovák szövegét és magyar fordítását a prágai követség december 23-án terjesztette fel a Külügyminisztériumba (MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 01163/1948pol. A szlovákiai magyarok vagyonának az elkobzás alóli mentesítésére vonatkozó szlovák rendelet felterjesztése) MOL, PN-TÜK, 35. d., 368/biz-1948. Adatok a szlovenszkói magyarokról.

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 35

után visszamaradó magyarokra,88 Csordás alkonzul pedig 1949. január 12-én felterjesztette a törvény végrehajtási utasításait is. Csordás amellett, hogy utalt az áttelepítésre kijelöltek között továbbra is uralkodó bizonytalanságra, miszerint jogosultak-e kérni a csehszlovák állampolgárságot, felhívta a figyelmet arra a jelenségre is, hogy többen elutasítják a csehszlovák állampolgárságot, s inkább a Magyarországra való áttelepülést választanák.89 Az 1948 nyarán meghirdetett rendezést a csehszlovák fél mindeközben meglehetősen vontatottan és csupán részlegesen hajtotta végre. Rákosi Mátyás ezért 1948. december 14-én Klement Gottwaldhoz intézett levelében emelt kifogást a júliusi pártközi értekezleten tett csehszlovák vállalások be nem tartása ellen. Rákosi leginkább azt bírálta, hogy az állampolgársági törvény kizárja az állampolgárság megszerzésének lehetőségéből azt a néhány tízezer magyart, akik 1938 előtt sem rendelkeztek csehszlovák állampolgársággal, valamint a magyarországi áttelepítésre kijelölt, de át nem telepített magyarokat, s így több mint 130 000 magyar nem kaphatja vissza csehszlovák állampolgárságát.90 Kifogásolta azt is, hogy az ígéretek ellenére, miszerint szeptemberben beindul a magyar nyelvű oktatás, ez idáig csupán néhány magyar iskolát nyitottak meg, lemondtak az ígért napilapról is és csak egy hetilap megjelentetését engedélyezték, s a Csehországból visszatérő magyar deportáltak közül sem kaphatja vissza mindenki a vagyonát. A határozott hangvételű levél szerint „fenn forog annak a veszélye, hogy a szlovákiai magyarok kérdése újra elmérgesedik s tovább gátolja a két ország jóviszonyának kialakítását”.91 Gottwald válaszlevelét a CSKP Kb Elnökségének 1949. január 20-i ülése vitatta meg. Ezen ugyan a bírálatok jogosságát elutasították, azonban Gottwald élesen kirohant a szlovák pártvezetés ellen is, amiért késlekedik a magyar kisebbség helyzetének rendezésével, s ezzel ürügyet szolgáltat a magyar félnek a beavatkozásra. Megengedhetetlennek nevezte, hogy emiatt meghiúsuljon a Magyarországhoz fűződő jó viszony kialakítása.92 A meghirdetett fordulat végrehajtása a szlovák kommunisták számára valóban nem ment könnyen, azt számos következetlenség és ellentmondás kísérte. Tovább éltek a korábbi reflexek, s miközben szavak szintjén a változtatás szükségességét hirdették, a múltból minél több menthetőt meg akartak őrizni a jövő számára. Ennek egyik legjellemzőbb példája Viliam Široký szlovák pártelnök magatartása, aki január 20-án – mintegy Gottwald szavaihoz csatlakozva – még arra mutatott rá rosszallóan, hogy egyes szlovák elvtársak, főleg az iskolaügyben ellenállást tanúsítanak, az SZLKP Kb Elnökségének két héttel későbbi, február 5-i ülésén viszont ő maga jelentette ki, hogy az iskolaügyben olyan politikát kell folytatni, amelynek az asszimilációhoz kell vezetnie.93 Az állampolgársági törvény a belügyminisztériumot bízta meg azon magyarok névjegyzékének az összeállításával, akik „súlyosan vétettek a Csehszlovák Köztársaság vagy népi

88 89 90 91 92 93

MOL, PN-TÜK, 34. d., 369/biz-1948. A csehszlovákiai magyarokra vonatkozó állampolgársági törvény felterjesztése. MOL, PF-TÜK, 17. d., 4/pol-1949. Állampolgársági törvény végrehajtási utasítása. (Az 1948. december 11én kelt végrehajtási utasításokat közzétette Popély Árpád (szerk.): i. m. 113-116. p.) Rákosi adatai a Külügyminisztérium szakértői által 1948 novemberében és december elején készített számításokon alapultak. (Vö. MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 60. d., sz. n./1948-49) MOL, MDP, 276. f., 65. cs., 102. ő. e. NA ČR, ÚV KSČ, f. 02/1, sv. 8, a. j. 159, Zápis č. 6 ze schůze širšího předsednictva ÚV KSČ, konané dne 20. ledna 1949. SNA, ÚV KSS – Preds., 790. d., a. j. 4, Protokol zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS, ktoré sa konalo dňa 5. II. 1949.

35

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 36

demokratikus rendje ellen”, s így nem szerezhetik vissza csehszlovák állampolgárságukat. A belügyminisztérium által 1948. december 16-ára elkészített, s a járási nemzeti bizottságokhoz eljuttatott jegyzék 1516 személy (családfő) nevét tartalmazta.94 A névjegyzék eljutott Vándor József pozsonyi konzulhoz is, aki 1299 családfő kiértékelése után megállapította, hogy a listán szereplők 40%-a értelmiségi (főleg tanár, tanító és pap), annak összeállításánál tehát „a főszempont a magyar értelmiség likvidálása volt”. Túlnyomó többségük ellen ráadásul még csak népbírósági eljárás sem volt folyamatban, illetve ha volt is, az a szlovák népbíróságok magyarellenes beállítottsága és gyakorlata ellenére felmentéssel végződött.95 A névjegyzéket a későbbiekben többször felülvizsgálták, a következő hónapokban újabb és újabb listák készültek, az azokon szereplő személyek száma pedig hol csökkent, hol nőtt, az SZLKP Kb Elnöksége ezért 1950. január 6-án elrendelte a csehszlovák állampolgárság gyorsított megadását az állampolgársággal még nem rendelkező magyarok számára.96 A kérdés rendezése azonban ezt követően is meglehetősen vontatottan haladt. Vándor József pozsonyi konzul még 1950 folyamán is több jelentésben számolt be arról, hogy a szlovák hatóságok vagyonelkobzó végzéseket kézbesítenek ki azok számára, akik a belügyminisztérium említett névjegyzékén szerepelnek, bár akadnak közöttük olyanok is, akik a névjegyzék felülvizsgálása után már állampolgárságot szereztek. A konzul a tudomására jutott esetekről tájékoztatta Fábry Istvánt, a szlovák pártközpont magyar ügyekben illetékes referensét, aki ezt követően Štefan bašťovanský pártfőtitkárral és Viliam Široký pártelnökkel is tárgyalt a kérdésről. Širokýt állítólag arra is kérte, hogy helyeztesse hatályon kívül az érvényben lévő vagyonelkobzó jogszabályokat, ő azonban ezt határozottan elutasította arra hivatkozva, hogy azok nem csak a magyarokra, hanem általában a kollaboránsokra és hazaárulókra is vonatkoznak, ezért hatályon kívül helyezésük „még időszerűtlen”.97 Nem rendelkezett az állampolgársági törvény, sem pedig annak végrehajtási utasításai a külföldön tartózkodók fogadalomtételéről, ami elsősorban a tanulmányaikat Magyarországon folytató nagykorú csehszlovákiai magyar diákokat érintette hátrányosan. Az ő esetüket a csehszlovák hatóságok végül az állampolgársági eskü letételére kijelölt határidő letelte után rendezték, s engedélyezték a számukra, hogy a budapesti csehszlovák külképviseleten utólag is letehessék a fogadalmat.98

94 95

96

97 98

36

SNA, Povereníctvo vnútra – sekretariát (belügyi Megbízotti Hivatal – Titkárság, továbbiakban: PV-sekr.), 44. d., 190/48prez. Seznam osob maďarské národnosti, podle ustanovení § 1. odst. 3. zákona ze dne 25 října 1948 č. 245 Sb. A kiértékelt 1299 személy közül 774 ellen indult népbírósági eljárás, közülük 274 személyt ítéltek el, a többieket felmentették vagy megszüntették az eljárást velük szemben (MOL, PF – TÜK, 2. d., 31/1950. A pozsonyi főkonzulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről II., 62-63. p.); a teljes névjegyzéket lásd MOL, KÜMTÜK, Csehszlovákia, 52. d., 01210/pol-1949. SNA, ÚV KSS – Preds., 794. d., Zápis zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS dňa 6. januára 1950; a magyar kisebbség csehszlovák állampolgárságának kérdésére bővebben lásd Šutaj, Štefan: Československé štátne občianstvo obyvateľov maďarskej národnosti po roku 1945 z pohľadu česko-slovenských vzťahov. Česko-slovenská historická ročenka 2002. brno, Masarykova univerzita, 2002, 35-56. p.; Gabzdilová-Olejníková, Soňa – Olejník, Milan – Šutaj, Štefan: i. m. 8-15. p.; előbbi magyar fordításban Šutaj, Štefan: A magyar nemzetiségű lakosság csehszlovák állampolgársága 1945 után a cseh–szlovák kapcsolatok szempontjából. In uő.: Magyarok Csehszlovákiában 1945–1948 között… i. m. 19-46. p. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 021472/1950, 022429/1950; 023379/1950. Vagyonelkobzások a 108/45 Sb. számú elnöki rendelet alapján. MOL, PF-TÜK, 2. d., 31/1950. A pozsonyi főkonzulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről II., 65-66. p.

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 37

Aggodalommal töltötte el a magyar diplomáciát 1949 januárjában Daniel Okáli áttelepítési kormánybiztos azon rendelete is, amellyel a magyar féllel való előzetes megállapodás nélkül 1948. december 31-i hatállyal egyoldalúan megszüntette az áttelepítésre kijelölt, de át nem telepített több mint 100 ezer szlovákiai magyar konzuláris jogvédelmét, s az azzal járó személyi és vagyoni előnyöket.99 A magyar fél aggodalmai azonban ez esetben alaptalanok voltak. Okáli a Megbízottak Testülete 1949. január 20-i ülésén bejelentette, hogy rájuk is vonatkozik a 245/1948 sz. törvény, vagyis ettől fogva ők is kérvényezhették csehszlovák állampolgárságuk visszaadását.100 A még az 1950-es években is csehszlovák állampolgárság nélkül maradó több ezer szlovákiai magyar állampolgárságát tíz év elteltével rendezték véglegesen. A Nemzetgyűlés 1958. október 17-én elfogadott 72/1958 sz. törvénye kimondta, hogy azok a magyar nemzetiségű személyek, akik a 33. sz. elnöki dekrétum alapján elveszítették csehszlovák állampolgárságukat, s lakóhelyük a Csehszlovák Köztársaság területén van, csehszlovák állampolgárokká válnak, amennyiben más államnak nem állampolgárai.101 A rendezés mintegy 20 ezer állampolgárság nélküli magyart érintett.102 A csehszlovákiai magyarság és a magyarországi politikai vezetés elvárása szerint a 245/1948 sz. állampolgársági törvény természetes következménye lett volna az összes magyarellenes jogszabály hatálytalanítása.103 Azonban nemcsak hogy ezek hatálytalanítása nem történt meg, hanem további magyarellenes rendelkezéseket tartalmazott több 1949 első hónapjaiban meghozott jogszabály is. A Nemzetgyűlés 1949. február 23-án elfogadott 63/1949 sz. törvénye például kimondta, hogy azoknak a közalkalmazottaknak a munkaviszonya, akik a megszállás idején Csehszlovákia megszállt területén maradtak, a megszállás hónapjának utolsó napjával megszűntnek tekintendő. Megengedte ugyan a kivételezés kérését, kizárta azonban a kivételezés lehetőségét azoknál, akik a 33. sz. elnöki dekrétum értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat.104 Hasonló szellemiségű volt a Nemzetgyűlés 108. sz. elnöki dekrétumot módosító március 23-i törvénye is, amely továbbra is érvényben hagyta a dekrétumnak a magyarok és németek minden ingó és ingatlan vagyonának elkobzását kimondó rendelkezéseit.105

99 100 101 102 103

104

105

MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 1977/1949-pol. Okáli rendelete az áttelepítésre kijelöltek jogvédelmének megszüntetése tárgyában. SNA, Úrad Predsedníctva Zboru povereníkov – Zasadnutia Zboru povereníkov (Megbízottak Testülete Elnökségi Hivatala – Megbízottak Testülete ülései, továbbiakban: ÚP ZP – Zas. ZP), inv. č. 443, 41. d., Uznesenia z 29. zasadnutia X. Zboru povereníkov, konaného dňa 20. januára 1949. Sbierka zákonov republiky Československej. Ročník 1958, čiastka 29., 195-196. p. Pravda 1958. október 3. Pred úpravou získavania čs. štátneho občianstva, 4. p. Lásd erre többek között Fábry Zoltán és balogh-Dénes Árpád már említett 1948. július 15-i emlékiratát, amely a következőket fogalmazta meg: „Szükséges általános törvénnyel kimondani, hogy a csehszlovákiai magyarok minden tekintetben ugyanolyan elbánás alá kerülnek, mint a szlovákok és csehek, és visszamenő hatállyal – ex tunc – hatályát veszíti minden intézkedés, utasítás, rendelet és törvény, mely a magyar nemzetiségűeket különös, a szlovák vagy cseh nemzetiségű csehszlovák állampolgároktól eltérő elbánásban részesítette.” (MOL, MDP, 276. f., 65. cs., 202. ő. e., 1-10. l.) Sbierka zákonov republiky Československej. Ročník 1949. Čiastka 21. 201-204. p. A törvényt Vándor József pozsonyi konzul 1949. április 9-én terjesztette fel a magyar Külügyminisztériumba. (MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 3021/1949. A 63/49 sz. törvény [magyar nemzetiségű közalkalmazottak] felterjesztése) Sbierka zákonov republiky Československej. Ročník 1949. Čiastka 27. 239. p.

37

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 38

Vándor József pozsonyi konzul ezért 1949. április 27-én azzal a javaslattal terjesztette fel a Külügyminisztériumba a magyarellenes csehszlovák törvényekről és rendeletekről összeállított tájékoztatót, hogy kezdeményezni lehetne azok hatálytalanítását. A Meghatalmazotti Hivatal jogásza által összeállított – korántsem teljes, azonban ennek ellenére alaposnak tekinthető – tájékoztató több mint félszáz elnöki dekrétumot, törvényt, kormány-, szlovák nemzeti tanácsi és szlovák megbízotti rendeletet sorol fel, amelyek egy-két kivételtől eltekintve nem lettek érvénytelenítve. A konzul véleménye szerint „szükségesnek látszik kezdeményező lépések megtétele olyan irányban, hogy a magyarellenes csehszlovák törvények és rendeletek, illetve a csehszlovák törvények magyarellenes intézkedései generális törvénnyel hatálytalaníttassanak legalább azokkal szemben, akik a 245/1948 számú csehszlovák törvény alapján csehszlovák állampolgárságukat újból megszerezték”.106 A magyar Külügyminisztérium a magyarellenes jogszabályok hatálytalanítását a csehszlovák–magyar kulturális egyezménybe próbálta belefoglaltatni. Az egyezmény 1949 júniusában kidolgozott első magyar tervezete szerint az egyezmény kimondta volna, hogy a két szerződő fél kölcsönösen hatályon kívül helyez és jóvátenni igyekszik minden olyan törvényt és intézkedést, amely „a reakciós rendszerek kormányzata idején a területükön élő és a másik fél nemzetiségéhez tartozó népesség elnemzetlenítésére, beolvasztására irányult”.107 Ez a követelmény azonban, noha már az 1949 decemberében átnyújtott magyar javaslatban is tompított formában szerepelt, a csehszlovák fél ellenállása miatt végül nem kerülhetett be az egyezménybe. Arról, hogy a magyar diplomácia a szóban forgó jogszabályok érvénytelenítését más alkalomkor is kezdeményezte volna, nincs tudomásunk, az mindenesetre tény, hogy hatálytalanításukra mindmáig nem került sor.108 A halálra ítélt Esterházy János megmentésének kérdése Az az ügy, amelyben a magyar diplomácia már 1949 tavaszán sem kívánt közbenjárni, a halálra ítélt Esterházy János megmentésének a kérdése volt. A szlovákiai Magyar Párt vezetőjének sorsát korábban éberen figyelemmel követő, letartóztatása ellen 1945. június 9-én még a Szövetséges Ellenőrző bizottságnál is szót emelő109 magyar Külügyminisztérium a kommunista fordulatot követően már teljes érdektelenséget tanúsított az arisztokrata politikus sorsa iránt, s ügyét csehszlovák belügynek nyilvánította. Az 1945. június végén a Szovjetunióba hurcolt, s azóta ott raboskodó Esterházy Jánost a szovjet hatóságok 1949 áprilisában adták ki Csehszlovákiának, ahol azonnal meg is tették az előkészületeket 1947-ben hozott halálos ítélete végrehajtására. Hazaszállításának híre futótűzként terjedt el Pozsonyban és egész Szlovákiában, s családja és ismerősei pozsonyi zsidó körök közreműködésével a legkülönbözőbb helyeken interveniáltak az ítélet

106 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 3802/1949. Diszkriminációs rendeletek módosítása. 107 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 66. d., sz. n./1949. 108 A kisebbségi vonatkozású korabeli csehszlovák jogszabályok összeegyeztethetőségére a jelenlegi nemzetközi jogrenddel lásd pl. Patrubány, Miklós (Ed.): i. m.; Tóth Norbert: Az 1944 és 1948 között született egyes kisebbségi vonatkozású csehszlovák jogszabályok a nemzetközi jog és az EU-jog tükrében. In Popély Árpád – Šutaj, Štefan – Szarka László (szerk.): i. m. 57-71. p. 109 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 28. d., 28.298/pol-1945; vö. Hungary and the Conference of Paris… i. m. 156. p.

38

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 39

végrehajtásának elhalasztása és a perújrafelvétel érdekében. Prisender Emil, a család barátja 1949. május 1-jén Adler Sándornak, a pozsonyi zsidó egylet titkárának társaságában felkereste a magyar főkonzulátust is, ahol a budapesten tartózkodó konzul távollétében Fodor Endre beosztottat kérték meg, hogy legyen segítségükre az ítélet végrehajtásának megakadályozása érdekében. A beosztott nem kívánt állást foglalni az ügyben, de elkísérte őket az egyik legbefolyásosabb magyar kommunista vezetőnek számító Fábry Istvánhoz, a szlovák pártvezetés melletti ún. Magyar bizottság110 titkárához, aki azonban mindennemű közbenjárástól mereven elzárkózott.111 Vándor konzul az ügyről beszámoló 1949. május 15-i jelentéséhez csatolta többek között a Stószon élő Fábry Zoltán levelének másolatát is, aki a család kérésére Viliam Širokýnál próbált közbenjárni Esterházy érdekében. A konzul ugyanakkor jómaga óvakodott bármiféle intervenciótól. Amint azt jelentésében megírta: az őt Pozsonyba való visszatérése után külön-külön felkereső Prisender Emil és Fábry István előtt egyaránt leszögezte, hogy a kérdést csehszlovák belügynek tekinti, amelyben nem illetékes állást foglalni, s kijelentette, hogy az illetékesek ismerik Esterházy magatartását, így nincs is rá szükség, hogy bárki véleményét meghallgassák.112 Vándor óvatoskodó magatartása egyezhetett a Külügyminisztérium álláspontjával, amely május 24-én arra utasította a főkonzulátust, hogy tagjai Esterházy János ügyében „minden beavatkozástól tartózkodjanak”.113 A pozsonyi főkonzulátuson tett sikertelen látogatását követően Prisender Emil május 3án Esterházy János húgának, Máriának a társaságában Prágába is elutazott, ahol többek között a magyar követséget is felkeresték a segítség reményében. bár a külügyi iratok között a látogatásnak nincs nyoma, Esterházy Mária naplójában megörökítette az őket – a szabadságon lévő követ helyett – fogadó követségi titkár reakcióját: „Nem tehetnek semmit. Még szerencse, hogy nem beszéltünk a követtel, mert baj lehetne. Először is Magyarország nem avatkozhatik be Csehszlovákia belügyeibe, másodszor csak nem képzeljük, hogy egy népi demokrácia szót emel egy gróf érdekében? Ő személyesen sajnálja, de János érdekében nem tanácsolná, hogy Magyarország segítségét kérjük.”114 Prisender Emil és Esterházy Mária a magyar követségen tett látogatása után még ugyanaznap felkereste Prágában Vavro Šrobár minisztert is. Az ő közbenjárásának volt végül köszönhető, hogy Klement Gottwald köztársasági elnök a halálos ítélet végrehajtását felfüggesztette,115 s mint ahogy azt május 25-én a prágai magyar követség is jelentette budapestnek, elrendelték perének újrafelvételét.116 Az újrafelvételi eljárás során a Pozsonyi

110 A Magyar bizottság az SZLKP Kb Politikai Titkárságának 1948. november 12-i határozata alapján jött létre mint a Kb magyar ügyekben illetékes segéd- és tanácsadó szerve. Elnöke Daniel Okáli belügyi megbízott, titkára Fábry István, további tagjai Lőrincz Gyula, Major István, Kugler János és Rabay Ferenc, 1948. december 9-i kiegészítését követően egyúttal Ladislav Novomeský oktatás- és népművelésügyi, valamint Ondrej Pavlík tájékoztatásügyi megbízott voltak. (Popély Árpád [szerk.]: i. m. 85., 104. p.) 111 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 83. d., 54/1949. Esterházy János ügye. (Fábry István az Esterházy ügyében közbenjárók kérését hallva állítólag a következőket válaszolta: „Azt is ki kellene végezni, aki az ilyen ügyben közbenjár.” Idézi Molnár Imre: Esterházy János. Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 1997, 236. p.) 112 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 83. d., 54/1949. Esterházy János ügye. 113 Uo. 114 Kegyelem életfogytig. Esterházy János szenvedéstörténetének dokumentumai Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzései alapján. (összeáll. és szerk. Molnár Imre) budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség – Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, 2008, 34. p. 115 Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen. budapest, Püski, 1991, 214. p.; Kegyelem életfogytig… i. m. 33-34. p. 116 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 83. d., 54/1949. Esterházy János bűnpöre.

39

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 40

Járásbíróság a halálos ítélet tíz évi börtönbüntetésre változtatását javasolta, miután azonban ezt a fellebbviteli bíróság elutasította, az ügy ismét Gottwald köztársasági elnök elé került, aki 1950 áprilisában a halálos ítéletet „kegyelemből” életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta.117 A köztársasági elnök és a politikai vezetés döntését minden bizonnyal a lassan megnyugodó kedélyek ismételt felkorbácsolásától való félelem motiválta, s mindenképpen szerették volna elkerülni, hogy a magyar kisebbség a kivégzett Esterházyban a magyarellenes csehszlovák politika mártírját lássa. A deportált magyarok hazatérése Csehországból és a Dél-akció A magyar diplomácia a deportálások kezdete óta megkülönböztetett figyelemmel kísérte a Csehországba hurcolt magyarok sorsát. Nem változott ez a kommunisták magyarországi és csehszlovákiai hatalomra jutását követően sem, s a magyar politikai vezetés 1948 folyamán állami és pártvonalon egyaránt több alkalommal sürgette a csehszlovák félnél a deportáltak szabad költözési jogának, vagyis hazatérésének lehetővé tételét. Ennek fényében az is természetes, hogy a prágai és pozsonyi diplomáciai jelentések egészen 1949. évi hazatérésükig figyelemmel követték a deportáltak helyzetét, hazatérésüket követően pedig elhelyezési nehézségeiket és a Dél-akció nevet kapott újabb kitelepítés tervét is. A csehszlovák hatóságok a magyar családok csehországi széttelepítése során azok végleges letelepítésével számoltak, s 1948 első hónapjaiban sem merült fel részükről a deportáltak hazatérésének engedélyezése, ezért a legkülönbözőbb módon kísérelték meg Csehországban tartásukat. A kormány már említett 1948. márciusi határozatait, valamint a 76/1948 sz. kormányrendelet és a 77/1948 sz. belügyminiszteri hirdetmény kiadását követően nagy propagandát fejtettek ki a deportáltak között annak érdekében, hogy végleges letelepedésre bírják őket. A csehországi járási munkahivatalok május folyamán tömegesen idézték be a magyarokat, s igyekeztek őket ígéretek és fenyegetés kíséretében Cseh- és Morvaország területén tartani. A deportáltak – a korábbiakhoz hasonlóan – ekkor is nagy számban, sokszor akár 100–150 fős csoportokban keresték fel a prágai magyar követséget és kérték közbenjárását hazatérésük elősegítése érdekében. beszámolóik szerint egyes helyeken pénzbeli támogatást is kilátásba helyeztek a számukra arra az esetre, ha vállalják, hogy nem térnek vissza Szlovákiába, másutt viszont azzal fenyegették meg őket, hogy ha nem írják alá az állampolgársági törvényt, akkor 30 kg-os csomaggal átdobják őket a magyar határon vagy egész életükben munkatáborokban lesznek kénytelenek ingyen dolgozni.118 bolgár Elek prágai követ 1948 folyamán a deportált magyarok kérvényeinek százait terjesztette fel budapestre, amelyek „a végső elkeseredés jeleit mutatják”, s „egyre élesebben, kétségbeesettebben és türelmetlenebbül” kérik a magyar kormány támogatását és válaszát. A követ 1948. június 18-i jelentése szerint az elkeseredett és a magyar kormányban csalódott deportáltak egy 50–60 fős csoportja még a prágai szovjet konzulátust is felkereste, ahol elpanaszolták, hogy a magyar követségre nem érdemes jönniük, mivel ott

117 Az újrafelvételi eljárásnak a külügyi iratok között már nincs nyoma. Esterházy életútjára lásd Molnár Imre: Esterházy János élete és mártírhalála. [Somorja], Méry Ratio, 2010. 118 MOL, PN-TÜK, 29. d., 92/pol.-1948. Helyzetjelentés a Cseh- és Morvaországba hurcolt magyarságról; MOL, PF-TÜK, 2. d., 31/1950. A pozsonyi főkonzulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről II., 76. p.

40

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 41

csak vigasztalják őket, de semmit nem tudnak tenni az érdekükben.119 A deportáltak panaszainak gyakran visszatérő kérése volt az is, hogy amennyiben a magyar kormány nem tudná biztosítani az otthonaikba való hazatelepítésüket, akkor legalább a Magyarországra való áttelepülésüket segítse elő.120 A munkahivatalok igyekezete az ígéretek és fenyegetések ellenére kudarcba fulladt. A deportáltak nagyrészt csupán abban az esetben lettek volna hajlandók állampolgárságért folyamodni, ha visszatérhetnek Szlovákiába, s ésszerűtlennek tartották, hogy csehszlovák állampolgárságukat visszakapják ugyan, de otthonaikba nem térhetnek vissza. Voltak, akik hajlandók lettek volna letelepedni Csehországban, de csak abban az esetben, ha kisebbségi jogokat, magyar iskolákat, újságot kapnak, számosan pedig a csehországi szervektől is a Magyarországra való áttelepülésük elősegítését kérték. Az 1948 júniusában még Csehországban tartózkodó 32 201 deportált közül mindössze 2 209 kérte állampolgársága visszaadását, s közülük is csupán 1 531 volt azoknak a száma, akik jelezték letelepedési szándékukat.121 A propaganda kudarca, a deportáltak rohamos fogyása – 1948 tavaszán és nyarán tömegesen szöktek haza otthonaikba – és a munkaszolgálat lejárta arra késztette a Nemzetgyűlést, hogy 1948. július 21-én elfogadott 175/1948 sz. törvényével oly értelemben módosítsa a munkakötelezettségről rendelkező elnöki dekrétumot, hogy a munkaszolgálat ideje kétszer egy évvel meghosszabbítható.122 Ezzel a deportáltak eredetileg maximálisan másfél évig tartó munkaszolgálatának ideje három évre emelkedett, vagyis elméletileg 1949 végéig – 1950 elejéig lett volna jogalapja Csehországban tartásuknak. Az illegálisan hazaszökött deportáltak, akik számát Wagner konzul 1948. szeptember 3-i jelentésében 20 ezerre becsülte, hazatérésük után egyre nagyobb számban keresték fel a főkonzulátust, immár a pozsonyi magyar képviselettől várva tanácsadást és ügyes-bajos gondjaik megoldását.123 A még Csehországban tartózkodó deportáltakra igyekezett nyomást gyakorolni a csehországi járási munkahivataloknak az a felhívása, amelynek egy példányát Wagner konzul ugyancsak szeptember 3-án juttatta el budapestre. A Csehországban dolgozó magyar lakossághoz címzett kétnyelvű felhívás az állampolgárság ígérete mellett Szlovákiában elkobzott vagyonuk részbeni megtérítésével igyekezett rábírni őket, hogy csehországi munkahelyükön maradjanak.124 A hatóságok a deportáltak meggyőzése céljából Jó Barát címmel magyar nyelvű hetilapot is indítottak. A Földművelésügyi és a Népjóléti Minisztérium kiadásában megjelenő, 1948. július 28-án útjára bocsátott lap az első engedélyezett magyar nyelvű sajtótermék volt a második világháború utáni Csehszlovákiában. Különösen az első számai fejtettek ki erőteljes propagandát a deportáltak további Csehországban tartása mellett, közölve többek között a munkahivatalok fent említett felhívását is.125 A lapról alkotott teljes képhez hozzátartozik azonban az is, hogy a későbbiekben, a deportáltak

119 MOL, PN-TÜK, 29. d., 92/pol.-1948. Helyzetjelentés a Cseh- és Morvaországba hurcolt magyarságról. 120 Pl. MOL, PN-TÜK, 29. d., 92/pol.-1948. Helyzetjelentés a Cseh- és Morvaországba hurcolt magyarságról; uo. 29. d., 104/pol.-1948. Újabb deportált levelek felterjesztése; uo. 30. d., 115/pol.-1948. Csehországi magyar munkaszolgálatosok újabb beadványai 121 SNA, PV-sekr., 191. d., 117/48 sekr. dôv. 122 Sbírka zákonů a nařízení republiky Československé. Ročník 1948, částka 63., 1295. p. 123 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 50. d., 3078/pol-1948. Deportált magyarok tömeges szökései. 124 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 50. d., 3077/pol-1948. Csehországban dolgozó magyarokhoz felhívás. 125 Jó Barát 1948. július 28. A Csehországban dolgozó magyar lakossághoz, 1-2. p.

41

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 42

hazatérésének engedélyezését követően hatékony szerepet vállalt tájékoztatásukban és megoldatlan problémáik rendezésében. Példányai a prágai magyar követségre is eljutottak, amely azokat hónapokon keresztül rendszeresen továbbította a magyar Külügyminisztériumba.126 A deportáltak Csehországban tartásáért indított akció kudarca, a szökések nagy száma és az erőteljes magyar diplomáciai nyomás ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy csehországi munkakötelezettségüket hosszú távon nem lehet fenntartani. Ezt a felismerést tükrözte a prágai pártvezetés 1948. július 19-i és a kormány szeptember 30-i határozata arról, hogy 1949. május 1-ig lehetővé kell tenni Szlovákiába történő hazatelepülésüket.127 Mindez azonban nem várt, s igen kényes feladat megoldása elé állította a párt- és állami szerveket, a deportáltak hátrahagyott vagyonába ugyanis időközben több ezer szlovák telepest, ún. bizalmit helyeztek, akik előbb csupán a vagyon kezelői, elkobzása után pedig annak tulajdonosai lettek. A deportáltak hazaszállításának és elhelyezésének részleteiről az SZLKP Kb Politikai Titkárságának 1948. november 24-i és a Megbízottak Testülete december 3-i ülése határozott. A deportáltak vagyonába betelepült bizalmiak érdekeit szem előtt tartó határozataik szerint saját házába csak az a deportált térhet vissza, akinek vagyonát még nem kobozták el vagy nem utalták ki bizalmiaknak, azokat a hazatelepülőket pedig, akik vagyonát elkobozták és kiutalták, Szlovákia más területein kell elhelyezni és munkába állítani.128 A rendkívül kényes kérdés rendezése céljából Július Ďuriš földművelésügyi és Evžen Erban népjóléti miniszter 1948. november 23-án felhívással fordult a deportáltakhoz, amelyben tartós csehországi letelepedésre szólította fel őket, egyúttal azonban azt is a tudomásukra hozta, hogy a hazatérni szándékozók az 1949. január 1-től április 30-ig terjedő időben szervezett transzportokkal visszatérhetnek Szlovákiába. Az engedély nélkül hazatérők számára szigorú büntetést helyeztek kilátásba, s jelezték azt is, hogy némelyek „nyomós okból” nem térhetnek majd vissza saját gazdaságaikba.129 Hazatérésük lehetősége érthetően nagy reményeket, ugyanakkor számos aggodalmat is kiváltott a deportáltak körében. Miután bolgár Elek prágai követ már említett 1948. de126 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 47. d., 2802/pol-1948. Csehszlovák propagandakiadvány a deportált magyarok részére; uo. 47. d. 2981/pol-1948, 3246/pol-1948, 3497/pol-1948, 0114/pol-1948, 018/pol1948. (A Jó Barát értékelésére lásd Molnár Imre – Tóth László [összeáll.]: Mint fészkéből kizavart madár… A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában 1945–1949. budapest, Széphalom Könyvműhely, 1990, 143-144. p.; Tóth László: Köz – művelődés – történet. budapest, Ister, 2000, 80-82. p.) 127 A szlovákiai magyarok csehországi deportálására vonatkozó, szökéseiket és hazajövetelüket is tárgyaló viszszaemlékezéseket lásd Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul. Magyarok deportálása Csehországba. Pozsony, Vox Nova Rt., 1991; Molnár Imre – Varga Kálmán: Hazahúzott a szülőföld… (Visszaemlékezések, dokumentumok a szlovákiai magyarság Csehországba deportálásáról, 1945-1953). budapest, Püski, 1992; Zalabai Zsigmond (összeáll.): Magyar jeremiád. Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről 1946-1948. Pozsony, Vox Nova /Pro Patria Füzetek 1./, 1995; Szarka László (szerk.): A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945-1948. Komárom, MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Kecskés László Társaság /Források a kelet-közép-európai kisebbségek 20. századi történetéhez 1./, 2003. 128 SNA, Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – Sekretariát (Szlovákia Kommunista Pártja Központi bizottsága – Titkárság, továbbiakban: ÚV KSS – Sekr.), 1. d. Zápisnica zo schôdzky politického sekretariátu, konaného dňa 24. novembra 1948; SNA, ÚP ZP – Zas. ZP, inv. č. 437, 39. d. Uznesenia zo zasadnutia X. Zboru povereníkov, konaného dňa 3. decembra 1948. (A Megbízottak Testülete határozatát közzétette Popély Árpád [szerk.]: i. m. 99-100. p.) 129 Jó Barát 1948. december 1. Magyar nemzetiségű polgártársainkhoz, 1. p. (A felhívást közzétette Popély Árpád [szerk.]: i. m. 92-93. p.)

42

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 43

cember 2-i jelentésében a miniszterek felhívását felterjesztette budapestre, a Külügyminisztérium még aznap felkérte a két magyar külképviseletet, hogy mind a Csehországban maradó, mind pedig a visszatérő deportáltak további sorsát kísérjék figyelemmel. Csordás István alkonzul december 22-i jelentése úgy tudta, hogy igen kevesen vannak olyanok, akik Csehországban kívánnak maradni, mindenki hazavágyik, bizonytalansággal tölti el őket ugyanakkor az, hogy sokuk házában szlovák lakik.130 Ugyanezekre hívta fel a figyelmet december 19-én bolgár követ is, aki szerint „elenyésző lesz azoknak a száma, akik nem akarnak hazatérni”. A követ szerint nagy nyugtalanságot váltott ki a deportáltak körében Ďuriš és Erban miniszterek kiáltványának az a kitétele, hogy egyesek „nyomós okból” nem kaphatják vissza házukat és gazdaságukat, ezért a követségtől kértek ezzel kapcsolatban felvilágosítást. Az a hír is elterjedt közöttük, hogy a „nyomós ok” által érintettek nem térhetnek vissza régi lakóhelyükre, hanem szétszórják őket Szlovákia északi és északkeleti vidékein. bolgár a követséget nap mint nap felkereső deportáltakkal való érintkezésből azt állapította meg, hogy általában összekapcsolják hazatérésük és állampolgárságuk kérdését. A deportáltak – nagy valószínűséggel korábbi tapasztalataik alapján, amikor állampolgárságuk visszaszerzésének feltétele csehországi letelepedésük volt – attól tartottak, hogy ha Csehországban teszik le az állampolgársági esküt, már nem térhetnek vissza Szlovákiába.131 bolgár követ jelentésének ez utóbbi kitétele késztethette arra a magyar Külügyminisztériumot, hogy 1949. február 11-én szóbeli jegyzékben kérje a csehszlovák féltől, hogy a végrehajtási utasításban megjelölt február 14-e helyett állapítson meg új határidőt az állampolgársági eskü letételére, mivel a hazatérő deportáltak otthon szeretnék letenni az állampolgársági esküt.132 A deportáltak intézményes hazaszállítása 1949 első napjaiban meg is indult, s májusig az összes magyar, aki nem akart Csehországban maradni, visszatérhetett Szlovákiába. Elhelyezésük azonban a viszonylagos szervezettség ellenére sem volt problémamentes. Legtöbbjük házában szlovák telepesek laktak, akik azt nem kívánták visszaadni volt tulajdonosaiknak, a hazatérők ugyanakkor a legkülönbözőbb módon, akár erőszakkal is, megpróbálták visszaszerezni vagyonukat. Az elhelyezésüket figyelemmel követő prágai és pozsonyi magyar képviselet jelentései és a panaszaikról felvett jegyzőkönyvek egyaránt arról tanúskodnak, hogy a hazatérők a számukra kijelölt birtokokba nem voltak hajlandók betelepülni, hanem mindegyikük saját otthonába igyekezett visszajutni. Sok esetben azonban, ha a szlovák telepes kész is volt kimenni a magyar házából, s azt visszaadni eredeti tulajdonosának, a megegyezést és a szlovákok elköltözését a szlovák hatóságok akadályozták. Az elkeseredett deportáltak panaszai között ismét felmerült az a kérelem, hogy amennyiben nem tudnának saját házukba visszajutni, telepítsék át őket Magyarországra.133 A magyar Külügyminisztérium a hazatérő deportáltak elhelyezésének visszásságairól értesülve már 1949. január 27-én a budapesti csehszlovák követségen átadott szóbeli jegyzékében kérte a csehszlovák kormánytól „a közmunka-kötelezettség alól Csehor-

130 131 132 133

MOL, PF-TÜK, 16. d., 256/pol.-1948. A deportált magyarok letelepítése és hazatérése. MOL, PF-TÜK, 16. d., 266/pol-1948. A deportált magyarok letelepítése és hazatérése. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 586/pol-1949. MOL, PN-TÜK, 35. d., 26/biz-1949. A deportált magyarok letelepítése és hazatérése; MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 682/1949. Rubin Péter követségi titkár szlovákiai útja; MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 1445/1949. Hazatért csehországi deportáltak panaszáról felvett jegyzőkönyvek felterjesztése; uo. 3100/1949. Látogatás bašťovanský KSS-főtitkárnál; uo. 3804/1949. A deportálásból viszszatértek elhelyezése.

43

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 44

szágból hazatért” magyarok ügyének kielégítő rendezését. A jegyzék szerint az eljárás, miszerint a hazatérők jelentős részét nem engedik vissza otthonába, „nem járul hozzá a két egymás mellett élő nép zavartalan barátságához”.134 A hozzá forduló panaszosok ügyében rendszeresen interveniált a szlovák hatóságoknál 1949 tavaszán Vándor József pozsonyi konzul is. Megpróbált közbenjárni az érdekükben Viliam Širokýnál, az SZLKP elnökénél és Štefan bašťovanský főtitkárnál tett látogatásai során is, akik figyelmét több alkalommal felhívta a deportáltak elhelyezése során tapasztalt visszásságokra. bašťovanský előtt szóvá tette többek között a dél-szlovákiai pártfunkcionáriusok 1949. március 22-i érsekújvári értekezletén elmondott beszédének azt a kitételét, amely a hazatérő magyarok elhelyezésével kapcsolatban hangsúlyozta, hogy „senkinek nem áll jogában hozzányúlni másnak a vagyonához, még akkor sem, hogyha saját volt tulajdonáról van szó, amit jogerősen elkoboztak”. A konzul érvelése szerint a deportálásból hazatértek esetében nemigen lehetett szó „jogerős elkobzásról”, mivel a 88. sz. elnöki dekrétum, amelyre hivatkozva az akciót végrehajtották, nem ad lehetőséget a munkaszolgálatra behívottak vagyonának elkobzására, már csak azért sem, mivel ideiglenes közmunkát feltételez, ráadásul elvileg nem csak a magyarokra vonatkozik.135 Az elhelyezést nem nyert s vagyonukat vissza nem kapott deportáltak tömegesen fordultak a főkonzulátushoz hazaszállításuk lezárultát követően is. A konzul azonban ekkor – a korábbi gyakorlattól eltérően – közvetlenül már nem járt el az ügyükben, hanem igyekezett a szlovák pártvezetés melletti Magyar bizottsághoz irányítani őket. Mindennek az lett a következménye, hogy az érintettek a főkonzulátust egyre ritkábban keresték fel, s egyenesen a Magyar bizottsághoz, illetve annak titkárához, Fábry Istvánhoz fordultak panaszaikkal.136 Miután a deportáltak hazaszállítása lezárult, a magyar Külügyminisztérium a követséget és a főkonzulátust egyaránt felkérte, hogy részletes jelentésben számoljanak be a szállítások lebonyolításáról és a kérdés állásáról. Ezt követően mindkét képviseleti szerv kísérletet tett a hazatért és a Csehországban maradt magyarok számának számszerűsítésére is. A követség a prágai Népjóléti Minisztériumtól kapott információkra hivatkozva 4500 családban, ill. 19 ezer személyben adta meg a hazatértek, s 150–200 családban, ill. 1500 személyben a cseh országrészekben maradók számát.137 A főkonzulátus által közölt adatok szerint 1948 végéig 4555 család, majd 1949. április végéig intézményesen további 5136 család tért vissza Szlovákiába. A Csehországban maradt családok száma 171, a Magyarországra távozóké pedig 86. Másnak juttatott ingó vagyonukat a hazatértek – szórványos esetek kivételével – nem kapták vissza, 2285 család nem kapta vissza eredeti ingatlan vagyonát, 800–900 család pedig lakóházát sem.138 A követség és a főkonzulátus adatai meglehetősen nagy precizitást mutatnak, s ha nem is teljes egészében, de többékevésbé fedik a hazatértek számáról és elhelyezéséről készült hivatalos csehszlovák adatokat, amelyek szerint 1949 első négy hónapjában 4602 család (19 184 személy) települt

134 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 01243/pol-1949. 135 MOL, PF-TÜK, 18. d., 97/pol.-1949. Látogatás Viliam Široký KSS elnök és miniszterelnök-helyettesnél; MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 3100/1949. Látogatás bašťovanský KSS-főtitkárnál. 136 MOL, PF-TÜK, 18. d., 200/biz.-1949/2; 246/biz.-1949/2. A csehországi munkaszolgálatból visszatértek elhelyezése. 137 MOL, PF-TÜK, 17. d., 130/biz.-1949. Deportáltak. 138 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 133/1949. Deportáltak.

44

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 45

vissza Szlovákiába, közülük azonban csupán 2070 család térhetett vissza saját otthonába, 1186 családot rokonainál, 1346 családot pedig kiutalt lakásokban helyeztek el.139 A Csehországból hazatért magyarok és a vagyonukba betelepült szlovák telepesek közötti viszony rendezésébe a szlovák pártvezetés bevonta a Magyar bizottságot, ill. annak egyes tagjait is. Miután a már említett érsekújvári munkaértekezlet alapján a helyzet rendezése érdekében létrehozott bizottságok gyakorlatilag semmiféle eredményt nem értek el, a Magyar bizottság a pozsonyi pártközpont elé terjesztette a megoldást célzó, s a szlovák telepesek elköltöztetésének lehetőségével is számoló javaslatait.140 Vándor konzul a bizottság tagjaira hivatkozva 1949. május 31-én e javaslatok egyik eredményének nevezte a Szlovák Telepítési Hivatal azon utasítását, amely a lakosságcsere keretében Magyarországról áttelepült, s a deportáltak vagyonába betelepített szlovákok elhelyezésének módozatait és feltételeit szabályozta.141 A konzul véleménye szerint feltehetően a Magyar bizottság javaslatainak következménye volt az a határozat is, amelyet az SZLKP Kb Elnöksége 1949. június 3-án fogadott el a hazatért deportáltak elhelyezésének elősegítésére.142 A pártvezetés azokban a járásokban, ahol a hazatérő magyarok elhelyezését és munkába állítását nem sikerült megoldani, többek között a Magyar bizottság két tagjának részvételével bizottságok létrehozását rendelte el azzal a céllal, hogy a helyszínen tegyenek javaslatot a vitás esetek rendezésére. Az elfogadott határozat szerint az el nem helyezett családokat meg kell nyerni az állami gazdaságok és ipari létesítmények számára, meg kell vizsgálni új lakások építésének lehetőségét, s azt is, hogy az áttelepültek és a kolonisták nem rendelkeznek-e túl nagy lakással vagy több házzal.143 Az elfogadott határozat ugyanakkor – bár arra a konzul akkor még nem figyelt fel – tartalmazta egy új koncepció elemeit is, mégpedig a hazatértek elhelyezésének és a módosabb magyar parasztsággal való leszámolás összekapcsolását. Egyik pontja ugyanis kimondta, hogy a hazatértek elhelyezését az adott vagy valamely közeli településen élő gazdagok, különösen pedig a „politikailag kompromittált” személyek rovására kell megoldani, „akik vagyonát már elkobozták vagy még elkobozhatják”. A határozat ugyan nemzetiséget nem említett, mivel azonban magyarlakta településekről volt szó, nem kérdéses, kiket értettek az adott vagy közeli településeken élők alatt. A határozatba ekkor még nem került be, de annak vitája során Daniel Okáli már felvetette az állampolgársággal még nem rendelkező magyarok Csehországba telepítésének lehetőségét is.144

139 SNA, ÚV KSS – Preds., 792. d., Protokol zo zasadnutia predsedníctva ÚV KSS dňa 7. septembra 1949; vö. Vadkerty Katalin: A deportálások… i. m. 92. p.; bobák, Ján: Maďarská otázka v Česko-Slovensku (19441948). Martin, Matica slovenská /Spisy Historického odboru Matice slovenskej 13./, 1996, 140-141. p. 140 Vándor konzul a Magyar bizottság javaslatait 1949. május 6-án terjesztette fel a Külügyminisztériumba: MOL, KÜM – TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 4856/1949. A KSS 5-tagú Magyar bizottságának javaslata a Csehországból visszatelepültek ügyében. 141 MOL, KÜM – TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 133/1949. Deportáltak; uo. 52. d. 5521/1949pol. A KSS Magyar bizottságának javaslata deportált ügyben. 142 MOL, KÜM – TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 200/1949. A KSS Központi bizottságának határozata a deportálásból visszatértek elhelyezésére. 143 SNA, ÚV KSS – Preds., 791. d., Zápis zo zasadnutia predsedníctva ÚV KSS, ktoré sa konalo dňa 3. júna 1949; a határozatot közzétette Popély Árpád (szerk.): i. m. 190-191. p. 144 SNA, ÚV KSS – Preds., 791. d., Protokol zo zasadnutia predsedníctva ÚV KSS, ktoré sa konalo v bratislave dňa 3. júna 1949.

45

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 46

A Csehországból hazatért magyar deportáltak elhelyezése idővel paradox módon újabb magyarellenes intézkedéssé fajult, s újabb deportálási akciót eredményezett. A szlovák pártvezetés a kérdést egy másik telepítési akcióval, az osztályszempontból és politikailag megbízhatatlannak minősített magyarok Csehországba telepítésével, ill. a hazatért deportáltaknak az ő birtokukban és házukban való elhelyezésével igyekezett megoldani. A Délakció megnevezést kapott tervet pártvonalon az SZLKP Kb Elnökségének 1949. szeptember 7-i, állami vonalon a Megbízottak Testülete szeptember 12-i határozata konkretizálta. Az akció levezénylésével Daniel Okálit bízták meg, az egyes járásokban pedig különbizottságokat alakítottak egyrészt annak megállapítására, hogy ki lakhat a volt deportált házában: a hazatért volt tulajdonos vagy a vagyonába betelepült szlovák telepes. A bizottságok másik feladata a politikailag megbízhatatlan, s biztonsági okokból Csehországba telepítendő személyek, ill. családok jegyzékének az összeállítása volt, akik házában és vagyonában a deportáltakat vagy a deportáltak vagyonába betelepült szlovákokat kívánták elhelyezni.145 A névjegyzékekre elsősorban az állampolgárságukat vissza nem kapott, a magyarországi áttelepítésre „háborús bűnösként” kijelölt, de át nem telepített, valamint a népbíróságok által elítélt, de áttelepítésre nem kijelölt módosabb személyeket kellett volna felvenni. A kitelepítésre kijelölt családok száma folyamatosan változott. Mivel kiválasztásuk során nem tartották be a megfogalmazott szempontokat, s számos visszaélés is történt, a listákat többször felülvizsgálták. A névjegyzékbe felvettek közül a legtöbben népbíróság előtt egyáltalán nem álltak, vagy ha igen, az felmentette őket, s legtöbbjük állampolgársággal is rendelkezett. Az eredeti elképzelések még mintegy 3 ezer család, azaz 14–15 ezer személy Csehországba telepítéséről szóltak. Ez a szám szeptember végére ezer családra, azaz 4 ezer személyre, október elejére 866, október közepére pedig 644 – egy-két kivételtől eltekintve magyar – családra csökkent.146 Az újabb kitelepítési előkészületeit nem lehetett titokban tartani, híre kiszivárgott, s a magyar lakosság körében pánikhangulatot idézett elő. Nagy számban keresték fel a pozsonyi magyar főkonzulátust s kérték védelmét nem csak az érintettek, hanem azok is, akiket a tervezett akció híre bizonytalanságban tartott. A főkonzulátus az akcióról 1949. szeptember 14-én értesült,147 s három nap múlva már jelentésben tájékoztatta budapestet annak előkészületeiről. Vándor József konzul szerint – akit ugyan Fábry István, a Magyar bizottság titkára azzal nyugtatott meg, hogy a „reakciós elemek” elszállításáról van szó, s az akció nem csak a magyarokra terjed ki – félő, hogy a csak a magyarokkal szemben alkalmazott eljárás „újból egy tömbbé fogja kovácsolni a magyarokat, újból bizonytalanságba

145 SNA, ÚV KSS – Preds., 792 d., Uznesenie Predsedníctva KSS zo dňa 7. IX. 1949 o riešení niektorých otázok na južnom pohraničí; SNA, ÚP ZP – Zas. ZP, 46. d. , Uznesenia z 57. zasadnutia X. Zboru povereníkov, konaného dňa 12. septembra 1949; a két határozatot közzétette Šutaj, Štefan: „Akcia Juh“. Odsun Maďarov zo Slovenska do Čiech v roku 1949. Praha, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR /Sešity Ústavu pro soudobé dějiny, Vol. 8./, 1993. 66-74. p., Popély Árpád (szerk.): i. m. 193-201. p. 146 A Dél-akcióra bővebben lásd Šutaj, Štefan: „Akcia Juh”… i. m.; Šutaj, Štefan: A Dél-akció. A szlovákiai magyarok 1949. évi kitelepítése. Regio 3. évf. (1992) 2. sz., 91-112. p.; Hrabovec, Emilia: „Aktion SÜD”. Die ungarische Frage in der südlichen Slowakei von September bis Oktober 1949. In Lukan, Walter – Suppan, Arnold (Hrsg.): Nationalitäten und Identitäten in Ostmitteleuropa. Festschrift aus Anlaß des 70. Geburtstages von Richard Georg Plaschka. Wien – Köln – Weimar, böhlau /Osthefte. Sonderband; 12./, 1995, 97-117. p.; Hrabovcová, Emília: Akcia JUH. Jeseň 1949 na južnom Slovensku v tieni štátnej bezpečnosti. In Zločiny komunizmu na Slovensku 1948–1989. I. Prešov, Vydavateľstvo Michala Vaška, 2001. 425-454. p.; Vadkerty Katalin: A deportálások… i. m. 82-89. p. 147 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 746/1949. A megbízhatatlanok eltávolítása a magyar vidékről.

46

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 47

fogja lökni (…) az összmagyarságot s a sovinizmus újabb hullámát fogja felidézni – úgy a magyar, mint a szlovák lakosságnál”. A konzul ezt követően a Külügyminisztériumtól azt az utasítást kapta, hogy az eseményekről folyamatos tájékoztatást küldjön, azokat úgy kísérje figyelemmel, hogy minden részletre vonatkozóan tájékoztatást nyerjen, „ugyanakkor semminemű olyan ténykedést ne tegyen, hogy az a csehszlovák hatóságok érzékenységét sértse”.148 Miután a tervbe vett akcióról szeptember 25-én az új prágai magyar követ, Szkladán Ágoston is beszámolt, a magyar Külügyminisztérium már „illetékes politikai tényező” közbelépésének szükségességét fontolgatta. A Külügyminisztérium a beérkezett információkból azt a következtetést szűrte le, hogy az akció mögött „Okáli és a szlovák nacionalista körök” állnak, amihez Viliam Široký pártelnök és a Magyar bizottság tagjai „jóhiszemű segítséget nyújtanak”, s nem a szlovákiai reakció, hanem a dél-szlovákiai magyar elemek elleni harcról van szó. A Külügyminisztérium szerint rá kellene mutatni arra, hogy az akció mit jelentene a „nemzetközi reakció” számára, s arra, hogy furcsa fényt vetne a barátsági szerződés utáni viszonyra is, mivel azt a látszatot keltené, hogy a szlovákiai magyarokkal szembeni kényszerintézkedések tovább folynak. A szlovákiai magyar reakciósokat nem kívánjuk védelmezni, ezért hangsúlyozni kell, hogy az olyan intézkedések ellen, amelyeknek nincs nemzetiségi jellege, s a cseh és szlovák reakciósokat is érinteni fogják, semmi kifogásunk nem lesz, „de minden csak magyarokat érintő kérdést, legyen bár annak a látszata, hogy a reakciós magyarok ellen szól, éppen azért mert nemzetiségi jellege van, helytelenítünk ilyen formában” – zárta fejtegetését a külügyminisztériumi feljegyzés.149 A telepítések kezdetét a listára felvettek kiválasztása körüli visszásságok és a prágai pártvezetés jóváhagyásának hiánya miatt többször elhalasztották. A végül 1949. október 12-én útjára indított akcióból is végül csupán egyetlen mozzanat valósult meg: a Somorjai járásból kijelölt családok bevagonírozása és útnak indítása Csehország felé.150 A transzportot azonban a cseh hatóságok nem voltak hajlandók átvenni, ezért azt a Nyitranovák melletti üresen álló internálótáborba irányították. Ott néhányan elszegődtek a közeli erdőgazdaságokba és állami birtokokra, mások a morva határ mentére kerültek. A deportáltak következő szerelvényének október 13-án Galántáról kellett volna útnak indulnia. A vagonok elő voltak készítve, megjelent a katonaság és a csendőrség is, a rakodás megkezdését azonban hirtelen leállították. Ezt követően Galántára érkezett Viliam Široký miniszterelnök-helyettes is, aki kifogásolta az egész akció megindítását, azt meggondolatlannak nevezte, s kijelentette, hogy azért „valakinek felelnie kell”.151 A Dél-akció keretében zajló kitelepítés leállítását még október 12-én Prágában rendelték el, egyelőre ideiglenes jelleggel.152 Az akció várható kedvezőtlen nemzetközi visszhangjától tartó prágai pártvezetés lépését döntő mértékben befolyásolta a magyar kommunista vezetés fellé-

148 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 640/1949. A megbízhatatlanok eltávolítása a magyar vidékről. 149 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 698/1949. A megbízhatatlanok eltávolítása Szlovákia magyar vidékéről. 150 Az érintett családok számát különböző szlovák források 26-ban, ill. 32-ben adják meg, a pozsonyi magyar főkonzulátus iratai 60 családot említenek. (vö. Vadkerty Katalin: A deportálások… i. m. 88. p.; MOL, KÜMTÜK, Csehszlovákia, 53. d., 909/1949. A reakció elleni küzdelem újabb megnyilatkozásai Csehszlovákiában; MOL, PF-TÜK, 2. d., 31/1950. A pozsonyi főkonzulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről II., 8., 81. p.) 151 MOL, PF-TÜK, 1. d., sz. n./1949. Újabb deportálások Csehországba. 152 Šutaj, Štefan: A Dél-akció… i. m. 109. p.

47

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 48

pése, amely ezekben a napokban diplomáciai úton és pártvonalon is tudtára adta a csehszlovák félnek az újabb kitelepítéssel szembeni aggályait.153 Szkladán Ágoston prágai követ 1949. október 12-én Rudolf Slánskýnál, a CSKP főtitkáránál és Viliam Široký miniszterelnök-helyettesnél, Vándor József pozsonyi konzul pedig október 13-án Štefan bašťovanský szlovák pártfőtitkárnál tiltakozott az osztályszempontúnak feltüntetett akció egyoldalú magyarellenessége ellen. Mindketten hangsúlyozták, hogy az ellenkezik a marxi-lenini nemzetiségi politika elveivel, s a nemzetközi reakció ügyét szolgálja. Cáfolták egyúttal azt a szlovák fél által terjesztett híresztelést is, hogy az akciót a magyar kormány és az MDP tudtával és előzetes jóváhagyásával hajtják végre, valamint hogy azt Gustáv Husáknál tett hivatalos látogatása során maga Szkladán követ is helyeselte volna.154 Vándor konzul a Dél-akcióval kapcsolatos magyar álláspontról október 6-án és 13-án N. G. Novikov pozsonyi szovjet főkonzult is tájékoztatta, aki előtt szintén cáfolta, hogy azt a magyar fél hozzájárulásával indították volna el.155 Vándor előtt Novikov nem is titkolta, hogy a kitelepítési tervről tudomása van, s azt is közölte a magyar konzullal, hogy őt is úgy tájékoztatták, miszerint annak végrehajtására Szkladán követ hozzájárulásával kerül sor.156 Pártvonalon a magyar kommunista vezetés október 13-án kereste meg Prágát, amikor Farkas Mihály, az MDP főtitkárhelyettese pártja nevében a CSKP Kb Titkárságához intézett levelében tiltakozott a telepítési akció ellen, s kérte fel a prágai vezetést a közbeavatkozásra. Kifogást emelt az ellen, hogy a meghirdetett cél, vagyis a kulákság elleni harc kizárólag Dél-Szlovákia magyarlakta területére korlátozódik, az áttelepítésre kijelöltek elenyésző kivételtől eltekintve mind magyarok, ráadásul számos olyan van közöttük, aki sem a kulákok közé nem sorolható, sem reakciós tevékenységet nem fejtett ki. A levél szerint félő, hogy az akció a kulákság elleni harc fokozása helyett a magyarok és a szlovákok közötti nemzeti ellentéteket fogja felszínre hozni, ezért arra figyelmeztet, hogy végrehajtása kedvezőtlen visszhangot váltana ki Magyarországon, s hátrányosan befolyásolhatná a két ország között megerősödőben lévő baráti viszony további alakulását.157 A magyarországi tiltakozásra és a kitelepítési akció Prágából elrendelt ideiglenes leállítására a szlovák pártvezetés egy hét elteltével reagált, s az SZLKP Kb Elnöksége 1949. október 21-én kényszeredetten bár, de szintén kimondta az akció leállítását. Az elnökségi ülés résztvevői ugyanakkor keményen bírálták a Magyar bizottságot is, amely a magyarországi tiltakozást követően – noha két tagja (Fábry István és Kugler János) a Dél-akció elő-

153 Szkladán prágai követ mindezt 1949. októberi összefoglaló jelentésében úgy értékelte, hogy „az akcióval kapcsolatos aggodalmak magyar részről történt hangoztatása, az akció marxista-leninista megbírálása minden valószínűség szerint komoly szerepet játszott abban, hogy az akciót végülis leállították, illetve nem hajtották végre”. (MOL, PN-TÜK, 37. d., 613/biz.-1949-2. Október havi politikai összefoglaló) 154 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 764/1949. bemutatkozó látogatás Slánský főtitkárnál; uo., 52. d., 11112/1949. beszélgetés Široký miniszterelnök-helyettessel; uo., 53. d., 790/1949. A megbízhatatlanok eltávolítása a magyar vidékről. 155 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 790/1949. A megbízhatatlanok eltávolítása a magyar vidékről; Novikov az első találkozót megörökítő naplójában október 5-re tette annak időpontját (Волокитина, Т. В. [отв. ред.]: Советский фактор в Восточной Европе 1944-1953. Т. 2. 1949-1953. Документы. Москва, Росспэн, 2002, 179-180. p.) 156 Novikov értesülései Gustáv Husáktól származtak, aki október 4-én tájékoztatta őt a magyar követ állítólagos hozzájárulásáról. (Волокитина, Т. В. [отв. ред.]: Советский фактор… Т. 2. 1949-1953… i. m., 177-178. p.; vö. Nosková, Helena: Ztráta tolerance… i. m. 108-109. p.) 157 MOL, MDP, 276. f., 65. cs., 202. ő. e., 52-53. l.; a levelet közzétette Popély Árpád (szerk.): i. m. 202-203. p.

48

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 49

készítésében korábban maga is közreműködött – október 14-én szintén szót emelt annak egyoldalú magyarellenessége ellen.158 Az sem volt titok, hogy a bizottság magyar tagjai szoros kapcsolatot tartanak fenn a magyar főkonzulátussal, amely többek között a tőlük szerzett értesülések alapján tájékoztatta budapestet az akció előkészületeiről. Štefan bašťovanský pártfőtitkár az elnökségi ülésen megemlítette Vándor konzullal folytatott beszélgetését is, aki felrótta neki az akció magyarellenes, nacionalista jellegét, s azzal a kijelentéssel távozott tőle, hogy az Csehszlovákia számára „politikai károkat fog okozni”. Viliam Široký pártelnök erre amellett, hogy ezúttal védelmébe vette az akciót, mint amelyet osztályalapon hajtottak végre, a Magyar bizottság feloszlatását javasolta, amit Ladislav Holdoš és Gustáv Husák – a bizottság tagjainak a magyar főkonzulátussal fenntartott kapcsolataira utalva – szintén helyeselt. Amint azt Husák rosszallóan megjegyezte: „közelebb áll hozzájuk a magyar konzulátus, mint a pártközpont”. A szlovák pártvezetés ezt követően paradox módon azzal párhuzamosan, hogy elrendelte a kitelepítési akció leállítását, kimondta egyúttal a Magyar bizottság felszámolását is azzal, hogy titkára, Fábry István a Kb Titkárságának magyar ügyekben illetékes referense marad.159 A kitelepítési akció befejezését a prágai pártvezetés 1949. október 24-i határozata nyomatékosította. A CSKP Kb Elnöksége fegyelmi eljárást kezdeményezett az akcióért felelőssé tett Daniel Okáli ellen, s határozatban rögzítette azt is, hogy értesíteni kell a magyar elvtársakat a foganatosított intézkedésekről.160 Erre két nap elteltével került sor, amikor Rudolf Slánský pártfőtitkár Farkas Mihályhoz intézett levelében tájékoztatta az MDP vezetését az akció leállításáról.161 1949. október 27-én Vándor konzul, október 29-én pedig Szkladán követ szintén a Délakció leállításáról értesítette budapestet. Utóbbi felhívta a figyelmet a cseh és a szlovák pártvezetők közötti véleménykülönbségekre, valamint a kitelepítés kérdésének magán a szlovák pártvezetésen belüli ellentétes megítélésére is. Meglátása szerint a Dél-akciót „objektíven Slánský szemlélte”, „a bizonytalankodó és indifferens pozíciót bašťovanský foglalta el, aki egyik oldalról engedett Husák és Okáli nyomásának, a másik oldalról nem látta tisztán és világosan a következményeket és a technikai végrehajtás lehetőségét”. Az akció ellentmondásos megítéléséhez, majd leállításához a követ véleménye szerint hozzájárult még a magyar kormány és pártvezetés álláspontja ismeretének a hiánya, valamint a negatív nemzetközi visszhangtól és a szlovákiai magyarok „ellenséges hangulatától” való félelem.162 A Dél-akciót tehát hivatalosan leállították, a későbbiek folyamán azonban a követség és a főkonzulátus egyaránt több jelentésben számolt be magyar családok folytatódó kilakoltatásáról és összeköltöztetéséről. Az intézkedések általában a Dél-akció keretében egyszer már áttelepíteni szándékozott családokat érintették, ezért a jelentések az akció más for-

158 A Magyar bizottság október 14-i üléséről készült feljegyzést közzétette Popély Árpád (szerk.): i. m. 204-205. p.; magyar fordításban Vadkerty Katalin: A deportálások… i. m. 191-192. p, 159 SNA, ÚV KSS – Preds., 792 d., Zasadnutie predsedníctva ÚV KSS, ktoré sa konalo dňa 21. októbra 1949; az elnökségi ülés jegyzőkönyvét és határozatát közzétette Popély Árpád (szerk.): i. m. 205-210. p 160 NA ČR, ÚV KSČ, f. 02/1, sv. 13, a. j. 192, Zápis č. 39 ze schůze předsednictva ÚV KSČ, konané dne 24. října 1949. 161 MOL, MDP, 276. f., 65. cs., 202. ő. e., 54. l. 162 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 907/1949. beszélgetés Široký miniszterelnök-helyettessel; uo., 855/1949. Megbízhatatlanok eltávolítása a magyar vidékről.

49

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 50

mák közötti folytatására következtettek.163 A magyar „kulákok” kitelepítésének folytatását mind a pozsonyi, mind pedig a prágai pártvezetés októberi határozata kilátásba helyezte,164 tény ugyanakkor az is, hogy noha a magyar – csakúgy, mint a cseh és szlovák – kulákok elleni hajsza folytatódott, a magyar lakossággal szembeni nemzetiségi alapú intézményes kitelepítési akcióra a későbbiekben már nem került sor. A Csemadok megalakulása A deportált magyarok hazatérésének és elhelyezésének figyelemmel követése mellett a legjelentősebb kérdéskör, amely 1949 folyamán a pozsonyi magyar főkonzulátust foglalkoztatta, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének, a Csemadoknak a megalakulása,165 valamint annak vitás kísérőjelenségei voltak. Amint azt a főkonzulátusnak az 1949. évről készült összefoglaló jelentése megállapította, már a kultúregyesület előkészületei során „világossá vált, hogy a kérdés rendezésével megbízott személyiségek részéről nem a magyar kérdésben ezt megelőzően elfoglalt álláspont elvi revíziója történt meg, csak a megváltozott körülmények által diktált szükséges taktika módosult. Alapelv maradt az elszlovákosítás terén eddig elért >>eredmények<< rögzítése és új eredmények biztosítása, azonban – elsősorban külpolitikai indokok következtében – erőszakos intézkedések nélkül és türelmes, lassú folyamat során.”166 Az egyesület megalakulásával és tevékenységével kapcsolatos legvitatottabb kérdések közé, amelyekre a főkonzulátus igyekezett felhívni a Külügyminisztérium figyelmét, a reszlovakizáltak Csemadok-tagságának kérdése, az egyesület elnökének, vezetőségi tagjainak és az alakuló közgyűlés küldötteinek kiválasztása, valamint érdekképviseleti szerepvállalásának lehetősége tartozott. A kultúregyesület létrehozásáról a pártvezetés már 1948 nyarán határozott, annak konkrét előkészületei azonban csak az év végén kezdődtek meg, miután az SZLKP Kb Elnöksége december 9-én megbízta a Magyar bizottságot a kultúregyesület megszervezésével.167 A bizottság december 20-án terjesztette a szlovák pártvezetés elé „a csehszlovákiai magyar dolgozók keretszervezeteinek” létrehozására vonatkozó javaslatát,168 majd 1949. január 7-i ülésén foglalkozott a kultúregyesület megalakításával kapcsolatos feladatokkal, megtárgyalva többek között annak alapszabály-tervezetét is.169 163 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 902/1949. Medve Zsigmond követségi titkár szlovákiai útja; uo., 909/1949. A reakció elleni küzdelem újabb megnyilatkozásai Csehszlovákiában. 164 A szándékról október 30-án Široký miniszterelnök-helyettes még Novikov pozsonyi szovjet főkonzult is tájékoztatta. (Волокитина, Т. В. (отв. ред.): Советский фактор… Т. 2. 1949-1953… i. m., 195-196. p.; vö. Nosková, Helena: Ztráta tolerance… i. m. 109. p.) 165 A Csemadok megalakulásának körülményeire lásd Gabzdilová-Olejníková, Soňa: Vznik a činnosť Csemadoku v kontexte politiky KSČ (1949 – 1951). Historický časopis 56. évf. (2008) 3. sz., 477-489. p. 166 MOL, PF-TÜK, 2. d., 31/1950. A pozsonyi főkonzulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről II., 93. p. 167 A Magyar bizottságnak a Csemadok létrehozásában vállalt szerepére lásd Popély Árpád: A Magyar bizottság szerepvállalása az Új Szó és a Csemadok megalapításában. Fórum Társadalomtudományi Szemle VIII. évf. (2006) 4. sz., 90-93. p. 168 SNA, PV-sekr., 193. d., 236/48 sekr. Návrh Maďarskej komisie na riešenie rámcových organizácií pre maďarských pracujúcich v RČS. (A javaslatot közzétette Popély Árpád [szerk.]: i. m. 120-121. p.; magyar fordításban Szabó Rezső: i. m. 243-244. p. A javaslat a magyar kulturális szövetségen kívül egy magyar nőszövetség és az országos ifjúsági szövetségen belüli magyar helyi csoportok létrehozásával is számolt, a három elképzelés közül azonban csupán az első valósult meg: az ifjúsági szövetségen belüli magyar osztály pár éven belül elhalt, a magyar nőszövetség létrehozására pedig kísérlet sem történt.) 169 SNA, PV-sekr., 193. d., 236/48 sekr., Záznam o zasadnutí Maďarskej komisie dňa 7. januára 1949; a Magyar bizottság üléséről készült feljegyzést közzétette Popély Árpád (szerk.): i. m. 123-124.

50

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 51

A Magyar bizottság 1949. január 7-i ülésén történtekről Vándor József január 13-i feljegyzésében tájékoztatta budapestet. Vándor konzul az ülésen ismertetett alapszabály-tervezet170 leglényegesebb elemének azt tartotta, hogy „a kultúregyesület munkájába az ún. reszlovakizáltakat nem vonhatja be”.171 Mivel ez a kitétel a magyar lakosság nagy részét megfosztotta volna a Csemadok-tagság lehetőségétől, a bizottság magyar és szlovák tagjai között heves vita bontakozott ki a reszlovakizáltak Csemadok-tagságának kérdéséről. A feljegyzés ezen kívül beszámolt arról is, hogy a bizottság Kugler Jánost bízta meg az alakuló közgyűlés megszervezésével, azzal a kikötéssel, hogy annak küldötteit csak a járási párttitkárok által engedélyezett, nem reszlovakizáltak közül választhatja ki. Ugyanakkor a bizottság szlovák tagjai a magyar tagok által javasolt előkészítő bizottság névjegyzékéből törölték több magyar kommunista (többek között balogh-Dénes Árpád) nevét. Vándor konzul szerint a Magyar bizottság magyar tagjai között mindezek következtében az az egyöntetű meggyőződés alakult ki, hogy „a szándék egy olyan demonstratív gyűlés rendezésére irányul, mellyel – különösen [az] MDP felé – igazolni akarják jószándékukat a szlovákiai magyar dolgozók egyenjogúsítására vonatkozólag és egy mutatós külső mögött elleplezni azt, hogy még majdnem semmi sem történt a szlovákiai magyar dolgozók tényleges egyenjogúsítása érdekében”.172 Hasonló következtetésekre jutott az alapszabály-tervezet szövegének ismeretében a magyar Külügyminisztérium is. Egy külügyminisztériumi feljegyzés a főkonzulátus által január 28-án felterjesztett tervezet egyes kitételeiből (a reszlovakizáltak Csemadok-tagságának tiltása, a szlovák nyelv kötelező használata a hatóságokkal való érintkezésben, a Matica slovenská helyi szervezeteivel való együttműködés kötelezővé tétele, a Tájékoztatásügyi Megbízotti Hivatal vétójoga stb.) azt a megállapítást vonta le, hogy a tervezet „csehszlovák részről a szlovákiai magyarok jogos igényére olyan engedményt tesz, amely kifelé igen tetszetős, befelé viszont nem sokat jelent, egy keretet biztosít, amit élettel megtölteni nagyon nehéz lesz”, s elveszik egy „életképes magyar tömegszervezet” létesítésének a lehetősége.173 A reszlovakizáltak Csemadok-tagságának kérdése január folyamán és február elején további megbeszélések tárgyát képezhette a Magyar bizottság szlovák és magyar tagjai között, ill. a szlovák politikai vezetők között is. Vándor konzul így egy hét elteltével, 1949. február 4-én már azzal a megjegyzéssel továbbíthatta a magyar Külügyminisztériumba a kultúregyesület alapszabály-tervezetét, hogy „legsúlyosabb kitétele – melynek értelmében a kultúregyesület tagjai reszlovakizáltak nem lehetnek – állítólag hatályon kívül lesz helyezve”, s ugyanerre utalt február 11-i feljegyzésében Rubin Péter prágai követségi titkár is.174 A 170 A feljegyzés úgy tudja, hogy az alapszabály tervezetét Daniel Okáli ismertette. A Tájékoztatásügyi Megbízotti Hivatal által kidolgozott tervezet ismertetője valójában Ondrej Pavlík tájékoztatásügyi megbízott volt. 171 Az alapszabály tervezetének pontos szövege még nem állt Vándor konzul rendelkezésére A magyar Külügyminisztériumba Csordás István alkonzul által január 28-án felterjesztett tervezet 5. §-a az egyesület tagságának kérdéséről többek között a következőket mondta ki: „Az egyesület rendes tagja lehet az, aki erkölcsileg és politikailag kifogástalan csehszlovák állampolgár, betöltötte 18. életévét, nem reszlovakizált és az egyesület alapítása napján is magyar nemzetiségűnek vallotta magát…” (MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 337/1949pol. Szlovákiai magyar kultúregyesület alapszabály-tervezete.) 172 MOL, PF-TÜK, 40. d., 91/1949-50. Feljegyzés. 173 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 337/1949pol. Szlovákiai magyar kultúregyesület alapszabály-tervezete. 174 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 66. d., sz. n./1949. „Szlovákiai magyar dolgozók kultúregyesülete” alapszabály-tervezete; MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 682/1949. Rubin Péter követségi titkár szlovákiai útja (Értesüléseik nem voltak alaptalanok, Viliam Široký miniszterelnök-helyettesi irodája ugyanis február 11-én valóban a reszlovakizáltak Csemadok-tagságát tiltó szövegrész elhagyására utasította Daniel Okálit. [SNA, PV-sekr., 193. d., 236/48 sekr., vö. Szabó Rezső: i. m. 245-246. p.])

51

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 52

konzul ugyanakkor csatolta a jelentéshez az SZLKP Kb Titkárságának a kultúregyesület megalakításával kapcsolatos teendőket szabályozó január 13-i körlevelét is. Ez arra figyelmeztette a párt járási titkárságait, hogy mivel a reakciós elemek kísérletet tesznek rá, hogy hatalmukba kerítsék a magyar kulturális életet, s a magyar lakosságot Csehszlovákiával szemben ellenséges szellemben neveljék, az alakuló közgyűlés küldötteinek kiválasztásánál ügyelniük kell arra, hogy az egyesület vezetése megbízható, demokratikus és a rezsimhez „teljesen odaadó” személyek kezébe kerüljön.175 A Csemadok eredetileg február elejére, majd február 26-ára kitűzött alakuló közgyűlését az előkészületi munkálatok elhúzódása, a küldöttek és a vezetőségi tagok kiválasztásának visszásságai miatt csupán 1949. március 5-én sikerült megtartani. A pártszervek az alakuló közgyűlés küldötteinek kiválasztásánál a legnagyobb körültekintéssel jártak el és kihagyták azokat, akik tanújelét adták, hogy kritikus szemmel nézik a párt nemzetiségi politikáját, ill. akikről feltételezhető volt, hogy aktív tevékenységet fognak kifejteni a megalakítandó kultúregyesületben, a közgyűlésről beszámoló Vándor konzul március 14-i jelentése szerint a delegáltak között mégis olyan légkör alakult ki, hogy nem látszott biztosnak a közgyűlés nyugodt lefolyása. A küldöttek egyrészt szóvá kívánták tenni a még érvényben lévő magyarellenes intézkedéseket (pl. az iskolaügy és a nyelvhasználat terén), másrészt pedig kifogást akartak emelni a vezető tisztségekbe javasolt ismeretlen személyek jelölése, ill. az ismertek kihagyása ellen, s egy ellenlistát kívántak előterjeszteni. Szándékukat Vándor konzul véleménye szerint az is motiválta, hogy abban a tudatban voltak, miszerint az alakuló közgyűlésen a magyar kormány is képviselteti magát, s ezen az úton kívánták a magyar kormány figyelmét felhívni sérelmeikre. Hogy az alakuló közgyűlés botrányba ne fulladjon, a konzul közreműködésével sikerült rábírni a delegáltakat, hogy semmiféle sérelmet elő ne adjanak, és fogadják el a párt által ajánlott vezetőséget. A konzul pedig ezen okoknál fogva, noha kapott meghívót, mégis helyesebbnek tartotta, hogy az alakuló közgyűlésen ne jelenjen meg, csupán az azt követő kultúrelőadáson.176 A Csemadok megalakulását kísérő vitatott kérdések egyike az egyesület elnökének kiválasztása volt. A Magyar bizottság eredetileg Fábry Zoltánt jelölte a tisztségre,177 ő azonban a felkérésnek – a konzul rábeszélése ellenére – nem tett eleget. Elhatározását eredetileg az alakuló közgyűlésen kívánta bejelenteni, a küldöttek előtt pedig a vezetőség összetételével szándékozott megindokolni. Ettől az elhatározásától végül elállt, s előre bejelentette az előkészítő bizottságnak, hogy nem kívánja elvállalni a tisztséget, ezért ne is történjen meg a jelölése.178 Az alakuló gyűlés ilyen előzmények után simán, incidensek nélkül zajlott le. A küldöttek részéről felszólalás alig volt, a határozati javaslatot és a vezetőség összetételét egyhangúlag elfogadták, az egyesület elnökévé pedig – természetesen a pártközpont előzetes jóvá-

175 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 66. d., sz. n./1949. „Szlovákiai magyar dolgozók kultúregyesülete” alapszabály-tervezete. (A főkonzulátus 1949. évi összefoglaló jelentése mindehhez még a következő kommentárt fűzte: „Tekintve, hogy az akkori szlovák álláspont szerint soviniszta az volt, aki nem reszlovakizált, magyar iskolát kért stb. stb., a jelölések során sok visszásság történt.” MOL, PF-TÜK, 2. d., 31/1950. A pozsonyi főkonzulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről II., 93. p.) 176 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 1978/1949. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének alakuló közgyűlése. 177 A Magyar bizottság február 26-i felkérő levelét közli: Szabó Rezső: i. m. 249. p. 178 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 1978/1949. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének alakuló közgyűlése.

52

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 53

hagyásával – Lőrincz Gyulát választották.179 A pozsonyi főkonzulátusnak az 1949-es évről készült összefoglaló jelentése szerint a közgyűlést csupán egyetlen momentum zavarta meg, mégpedig az, hogy a szlovák pártvezetés utasítása ellenére, miszerint Ondrej Pavlík tájékoztatásügyi megbízott a szlovák, Lőrincz Gyula pedig a magyar sovinizmus ellen fog szót emelni, Pavlík a szlovák sovinizmusról alig beszélt, ellenben hosszasan ecsetelte a magyarok részéről a szlovákságot ért sérelmeket. Miután Lőrincz – az utasításnak megfelelően – szintén a magyar sovinizmust ostorozta, a jelenlévő küldöttek elégedetlenül állapították meg, hogy „még itt is, ma is csak őket ostorozzák”.180 Vándor konzulnak a Csemadok alakuló közgyűléséről készült jelentése rávilágít arra az ellentmondásra, szinte meghasonlott állapotra is, hogy miközben korábbi jelentéseiben saját maga számolt be a megalakulás visszásságairól, ezúttal mégis a magyar félnek a csehszlovák kommunisták döntéseibe vetett bizalmát igyekezett demonstrálni. Annak érdekében, nehogy a közgyűlésről való távolmaradását a magyar kormánynak a kultúregyesülettel szembeni bizalmatlanságaként magyarázzák, másnap vendégül látta az egyesület megválasztott vezetőségét is, akik előtt egyúttal azt is kifejezésre juttatta, hogy a magyar fél a magyar kisebbség helyzetének rendezését „a szlovák elvtársak ügyének” tekinti.181 Miután Viliam Široký február 11-én hozzájárult ahhoz, hogy az egyesület alapszabályából kimaradjon a reszlovakizáltak tagságát tiltó szövegrész, az alakuló közgyűlés az alapszabályt annak elhagyásával fogadta el, a kérdés azonban ezt követően is neuralgikus pont maradt, s az alapszabály jóváhagyása is elhúzódott. A reszlovakizáltak Csemadok-tagságának egyik fő ellenzője Ondrej Pavlík tájékoztatásügyi megbízott volt, akinek felügyelete alá a szlovák pártvezetés határozata értelmében az egyesület tartozott. Vándor konzul 1949. május 15-én a Lőrincz Gyulával folytatott beszélgetésére hivatkozva arról tájékoztatta budapestet, hogy Lőrincz a Magyar bizottság ülésén támadta Pavlík megbízottat a reszlovakizáltak Csemadok-tagságát tiltó körrendelete miatt.182 A Lőrincz által előadottak azonban csak részben fedték a valóságot, a Magyar bizottság május 11-i üléséről készült feljegyzés szerint ugyanis éppen Pavlík volt az, aki bírálta a Csemadok vezetőit a reszlovakizáltak beszervezésére irányuló szándékuk miatt, s kötelezte őket, hogy hasonló körlevélben szólítsák fel az egyesület alakulófélben lévő helyi szervezeteit a reszlovakizáltak és a Magyarországról áttelepültek felvételének visszautasítására.183 A reszlovakizáltak Csemadok-tagságával és az egyesület alapszabályának elfogadásával kapcsolatos további fejleményekről Vándor konzul egy hónap elteltével, 1949. június 10-én újabb jelentésben tájékoztatta budapestet. Jelentéséhez mellékelte a Csemadok Központi Titkárságának 1949. május 17-én kelt 2. sz. körlevelét, amely Pavlík utasításainak megfelelően szó szerint közölte a Tájékoztatásügyi Megbízotti Hivatal reszlovakizáltak és áttelepültek Csemadok-tagságával kapcsolatos körrendeletének szövegét. Csatolta a jelentéshez a belügyi Megbízotti Hivatal Lőrincz Gyulához intézett 1949. május 19-i átiratát is, amely – többek között a reszlovakizáltak Csemadok-tagságát kizáró kitételek elhagyása miatt – vissza179 Új Szó 1949. március 12. Megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, 1-3. p. 180 MOL, PF-TÜK, 2. d., 31/1950. A pozsonyi főkonzulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről II., 95. p. 181 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 1978/1949. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének alakuló közgyűlése. 182 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 25. d., 55/1949. beszélgetés Lőrincz Gyulával, az Új Szó főszerkesztőjével. (Ondrej Pavlík 1949. április 5-én kelt körrendeletét közzétette Popély Árpád [szerk.]: i. m. 181-183. p.) 183 SNA, Povereníctvo školstva (Iskolaügyi Megbízotti Hivatal), kart. 91, inv. č. 91, 7/dôv/1949. Záznam o zasadnutí Maďarskej komisie dňa 11. mája 1949. (A feljegyzést közzétette Popély Árpád [szerk.]: i. m. 184-185. p.)

53

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 54

utasította a közgyűlésen elfogadott alapszabály jóváhagyását, ill. bizonyos módosító javaslatokkal látta el azt.184 A belügyi Megbízotti Hivatal átirata a konzul szerint egy „látszatengedményt” tartalmaz csupán a reszlovakizáltakkal kapcsolatban, mégpedig azt, hogy nem használja a „nem reszlovakizált” kifejezést, hanem helyette a „magyar nemzetiségű” megszorítást tartalmazza, ami a konzul véleménye szerint „eredményeiben ugyanaz”.185 Az idézett jelentés beszámolt az alapszabály elfogadásával, ill. a reszlovakizáltakkal kapcsolatban kialakult ellentétes álláspontok kérdésében beállt újabb fordulatról is. A főkonzul Lőrinczre hivatkozva jelentette, hogy Viliam Široký – miután Lőrincz Gyulával együtt pontról pontra átnézte az alapszabály-tervezetet és a belügyi Megbízotti Hivatal által javasolt módosításokat – „a legsúlyosabb megjegyzésekkel illette Dr. Pavlík tájékoztatásügyi megbízottat a tervezet soviniszta, kicsinyes, szűklátókörű, antimarxista kitételei miatt”, s teljesen szabadkezet biztosított Lőrincznek az alapszabály egyes pontjainak átszövegezésére, ill. kihagyására. Ezt követően Štefan bašťovanský pártfőtitkáron keresztül utasította Okáli belügyi megbízottat, hogy Lőrinczcel együtt véglegesítse az alapszabály szövegét.186 A belügyi Megbízotti Hivatal ilyen előzményeket követően 1949. június 15-én nagyrészt az alakuló közgyűlésen elfogadott formában hagyta jóvá a Csemadok alapszabályát, amely Široký közbeavatkozásának eredményeként a reszlovakizáltak Csemadok-tagságát már semmilyen formában nem korlátozta.187 A reszlovakizáltak Csemadok-tagságának kérdése azonban – a várakozásokkal ellentétben – még az alapszabály jóváhagyását követően sem jutott nyugvópontra. Vándor konzul 1949. december 10-én továbbra is arról tájékoztatta budapestet, hogy Pavlík tájékoztatásügyi megbízott még mindig nem vonta vissza a reszlovakizáltak felvételét tiltó körlevelét, a helyi szervezetek ellenőrzésével megbízott kulturális referensek pedig még mindig a szervezetek fejlődését akadályozó bizalmas utasításokat kapnak. Jelentésében felhívta a figyelmet a népművelők és kulturális dolgozók Tájékoztatásügyi Megbízotti Hivatal által szervezett 1949. november 22–23-i konferenciájára is, amelyen Pavlík megbízott éles kirohanást intézett a Csemadok ellen. Pavlík egyrészt továbbra is kifogásolta a Csemadoknak a reszlovakizáltak beszervezésére irányuló szándékát, másrészt pedig helytelenítette azt is, hogy az egyesületben sokan a magyarság politikai vagy érdekképviseletét látják. Szerinte „a magyar dolgozók előtt nyitva áll az út a tömegszervezetekbe, így a kommunista pártba is”, ezért ha valaki a Csemadokból magyar érdekképviseletet akarna formálni, az „a dolgozó nép egységének ellenségévé” válna.188 184 Az átiratot szlovák eredetiben közzétette Popély Árpád (szerk.): i. m. 186-189. p., magyar fordításban Őszi Irma – Sidó Zoltán: Ötven év szolgálat. A Csemadok tevékenysége az Érsekújvári járásban 1949–1999. Dunaszerdahely, Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya /Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 21./, 2000, 233-238. p. 185 A belügyi Megbízotti Hivatal az alapszabály 5. §-ába többek között azt a megszorítást kívánta belefoglaltatni, hogy az egyesület rendes tagja „magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár” lehet. 186 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 201/1949. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének alapszabályai. 187 Az alapszabály végleges szövegét közli: Alapszabályok. Dokumentumok a Csemadok történetéből (1949–2000). Fórum Társadalomtudományi Szemle V. évf. (2003) 3. sz. 128-138. p. 188 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 55. d., 1092/1949. Népnevelők és kulturális dolgozók konferenciája. (Az 1949-es évről készült összefoglaló jelentésében maga Vándor konzul is nehezményezte, hogy „a politikai fejlődésben elmaradt magyar tömegek” egyrészt hajlamosak a Csemadokban nem kulturális szervezetet, hanem érdekképviseletet látni, másrészt nem szocialista kultúrát akarnak magyar nyelven a Csemadoktól, hanem „a múlt rendszer ún. >>magyar kultúrélete<< folytatását”. MOL, PF-TÜK, 2. d., 31/1950. A pozsonyi főkonzulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről II., 97. p.)

54

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 55

Mindezekből a jelentéstévő Vándor konzul azt a következtetést vonta le, hogy „Pavlík beszéde előkészítése a tavaszra bejelentett népszámlálási összeírásnak”. A konzul szerint a nemzetiségi jogok tényleges megadása hosszú ideig tovább már nem halasztható, a felállítandó iskolák megállapításánál azonban minden bizonnyal a népszámlálás nemzetiségi adatait fogják alapul venni, így a konferencia résztvevői, akik hivatalból fogják levezetni az összeírást, „megfelelő oktatást, szempontokat kaptak” a reszlovakizáltak nemzetiségi hovatartozásának befolyásolására.189 A Csemadokkal kapcsolatos vitás kérdések végül 1950 legelején jutottak nyugvópontra. A magyar kisebbséggel szembeni politikában már 1948 nyarán meghirdetett, azonban másfél éven keresztül csupán vontatottan haladó fordulat végrehajtásához ekkor az ún. szlovák burzsoá nacionalizmus elleni küzdelem teremtette meg a kedvező feltételeket.190 A magyar nyelvű oktatás újraindítása A magyar nyelvű oktatás újraindításáról szintén 1948 nyarán született döntés, a magyar iskolahálózat kiépítése elé azonban hosszú időn keresztül számos akadályt gördítettek. Nem véletlen, hogy a prágai követség 1949. évi összefoglalója az iskolakérdést még a „legelmaradottabb” kérdésnek nevezte, s megállapította, hogy ezen a téren „csak csekély hányadát tették annak (…) amit lehetett és kellett volna”.191 A magyar nyelvű oktatás, noha a magyar elemi iskolák bezárásáról jogszabály nem rendelkezett, 1945 tavaszán, a magyar nemzetiségű közalkalmazottak, köztük a tanítók elbocsátásával párhuzamosan megszűnt, s 1945 szeptemberében már egyetlen magyar tanynyelvű iskola sem nyithatta meg kapuit. A magyar pedagógusok nagy része Magyarországra távozott, a kivételt kapókat és a reszlovakizálókat Szlovákia északi régióiba, szlovák iskolákba helyezték, a magyarlakta településeken létrehozott szlovák iskolákba pedig magyarul nem beszélő szlovák tanítókat helyeztek.192 A magyar gyermekek vagy szlovák iskolákba kényszerültek, vagy két-három éven keresztül egyáltalán nem jártak iskolába,193 de több százan voltak olyanok is, akik tanulmányaik folytatása céljából illegálisan jártak át Magyarországra.194 Nem foglalkozott a magyar iskolák kérdésével az 1948. április 21-i új iskolatörvény sem, amely az oktatás nyelveként a cseh országrészekben a cseh, Szlovákiában a szlovák nyelvet 189 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 55. d., 1092/1949. Népnevelők és kulturális dolgozók konferenciája. 190 A pozsonyi főkonzulátusnak a Csemadok megalakulásával foglalkozó jelentéseire lásd még Popély Árpád: A Csemadok megalakulása a magyar konzuli jelentések tükrében. In bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet /Disputationes Samarienses 7./, 2006, 421-432. p. 191 MOL, PF-TÜK, 2. d., 42/szig.biz.-1950. 1949. évi összefoglaló jelentés. 192 A magyar nyelvű oktatás felszámolására lásd Gabzdilová, Soňa: Možnosti vzdelávania národnostných menšín (v materinskom jazyku) na Slovensku v rokoch 1945–1948. Človek a spoločnosť 3. évf. (2000) 1. sz., http://www.saske.sk/cas/; Gabzdilová-Olejníková, Soňa – Sápos Aranka: Magyar nyelvű oktatás Szlovákiában az 1944–1949-es évek politikai-társadalmi változásainak tükrében. Človek a spoločnosť 10. évf. (2007) 2. sz., http://www.saske.sk/cas/ 193 Azon magyar gyermekek száma, akiket megfosztottak a magyar nyelvű iskoláztatás lehetőségétől, mintegy 100 ezerre becsülhető. (vö. Gyönyör József: Terhes örökség. A magyarság lélekszámának és sorsának alakulása Csehszlovákiában. Pozsony/bratislava, Madách-Posonium, 1994, 304. p.) 194 A szlovákiai magyar diákok magyarországi tanulmányaira lásd Keresztes Csaba: A felvidéki menekült magyar diákok magyarországi tanulmányai 1945–1949 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle XI. évf. (2009) 2. sz. 3-23. p.

55

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 56

jelölte meg azzal, hogy ez alól kivételt csak a kormány adhat.195 A kormány ezzel kapcsolatos határozata szeptember 30-án született meg, miután 1948 nyarán a prágai pártközpont döntést hozott a magyar gyermekek magyar nyelvű iskoláztatásának biztosításáról. A magyar iskolák létrehozásának tervére Wagner Ferenc pozsonyi konzul 1948. szeptember 14-én hívta fel a magyar Külügyminisztérium figyelmét. Jelentése szerint a magyarlakta területeken mintegy 40–50 elsőfokú, azaz elemi, s egy vagy két másodfokú magyar iskola létesítését tervezik, figyelmeztetett ugyanakkor arra a szándékra is, hogy a létrehozandó magyar iskolák számát a reszlovakizáltak számának növelésével próbálják majd meg csökkenteni.196 Jelentésében Wagner konzul ugyan magyar iskolák létrehozásának tervéről számolt be, a szlovák iskolaügyi hatóságok azonban ekkor valójában még csupán szlovák elemi iskolák melletti magyar tagozatokban gondolkoztak, ráadásul ezek létesítését is számos ellentmondás kísérte. Az oktatást kezdetben magyarul tudó szlovák tanítókkal kívánták biztosítani, mindent megtettek azért, hogy minél kevesebb szülő kérje a magyar nyelvű oktatást, a reszlovakizált szülők számára pedig eleve lehetetlenné tették, hogy gyermekeiket a magyar osztályokba írassák. 1948. november 11-éig ilyen körülmények között mindössze 10, december 15-éig 17, 1949. február végéig pedig összesen 53 településen sikerült magyar tagozatot indítani.197 Mindezekről a jelenségekről hírt adott Vándor József pozsonyi konzul is, aki 1949 februárjában konkrét esetekkel illusztrálva számolt be a magyar oktatást kérő szülők megfélemlítéséről. A szülőkkel több helyütt azt közölték, hogy a magyar osztály kérése államellenes cselekedet, a párttagokat a pártból való kizárással, a nyugdíjasokat és hadigondozottakat járulékuk megvonásával fenyegették. A főkonzulátushoz beérkezett panaszlevelek arról is hírt adtak, hogy a magyar oktatás megindulásának hírére reaktiválásukat kérő elbocsátott magyar tanítókat fizikai munkára kényszerítik, s eltiltják őket foglalkozásuk gyakorlásától.198 A reszlovakizált szülők gyermekeinek kitiltása a magyar osztályokból és a magyar tagozatok létrehozásának akadályoztatása nyilvánvalóan ellentmondott a csehszlovák és a magyar pártvezetés 1948. júliusi pozsonyi megállapodásának, amely szerint a magyar iskolákba a reszlovakizáltak is beírathatják gyermekeiket. A magyar nyelvű oktatás megindításának lassúsága ellen ezért már kifogást emelt Rákosi Mátyás Klement Gottwaldhoz intézett 1948. december 14-i levele is, de az iskolakérdés volt az egyik kiemelt témája annak az újabb pártközi megbeszélésnek is, amelyre a Rákosi–Gottwald levélváltás199 eredményeként 1949. február 28-án került sor Prágában. A magyar fél álláspontját ismertető Rajk László szóvá tette a magyar osztályok alacsony számát, a reszlovakizált szülők gyermekeinek a magyar osztályokból való kitiltását, s az állástalan magyar tanítóknak a fizikai munkába való besorolását, miközben a magyar osztályokban szlovák tanítók oktatnak.200 A Rajk szavaira reagáló Viliam Široký kilátásba helyezte ugyan a magyar osztályok számának növe195 Sbírka zákonů a nařízení republiky Československé. Ročník 1948, částka 38., 829-838. p. 196 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 50. d., 3190/pol-1948. Magyar iskolaügy Szlovákiában. 197 Gabzdilová-Olejníková, Soňa – Sápos Aranka: i. m. (A pozsonyi konzul szerint a 17 községben az oktatást 24 tanító végezte, akik közül 21 szlovák nemzetiségű volt, 3 pedig reszlovakizált magyar. MOL, PF-TÜK, 2. d., 31/1950. A pozsonyi főkonzulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről II., 86. p.) 198 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 66. d., sz. n./1949. Feljegyzés a szlovákiai magyar tannyelvű iskolákról. 199 Rákosi Mátyás és Klement Gottwald levélváltását közzétette Popély Árpád (szerk.): i. m. 117-119., 132-137., 160-161. p. 200 NA ČR, ÚV KSČ, f. 100/24, sv. 95, a. j. 1125, Záznam o poradě zástupců předsednictva ÚV KSČ a ÚV Maďarské strany pracujících, konané v Praze dne 28. února 1949 (Az értekezletről készült feljegyzést közzétette Popély Árpád [szerk.]: i. m. 163-167. p.)

56

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 57

lését és az állampolgárságukat visszakapó, valamint „államilag megbízhatónak” bizonyuló magyar pedagógusok elhelyezését is, szavainak őszinteségével szemben azonban alapos kételyeket ébreszt az a tény, hogy a szlovák pártvezetés három héttel korábban, február 5én éppen az ő kezdeményezésére foglalta határozatba, hogy az iskolaügyben olyan politikát kell folytatni, amelynek az asszimilációhoz kell vezetnie.201 1949 márciusában és áprilisában a Viliam Širokýnál és Štefan bašťovanskýnál tett látogatásai során több alkalommal interveniált a magyar nyelvű oktatás, különösen pedig a fizikai munkába állított magyar tanítók ügyében Vándor József pozsonyi konzul is. bašťovanský szlovák pártfőtitkárral folytatott március 24-i megbeszéléséből, miután az a konzul felvetésére többek között azzal reagált, hogy a szlovákiai magyar értelmiség reakciós, soviniszta, ezért a magyar ifjúság nevelését nem lehet a magyar tanítókra bízni, Vándor konzul azt szűrte le, hogy „a kérdés felvetése kellemetlenül érintette”, s „nem tetszik neki az a gondolat, hogy magyar tanítók foglalkozzanak a magyar gyerekekkel”. bašťovanský a konzul következő, április 12-i látogatásakor a magyar értelmiséggel kapcsolatos korábbi véleményét megismételve kijelentette, hogy a magyar ifjúság nevelését azért nem lehet a magyar tanítókra és papokra bízni, mivel minden reakciós megmozdulás mögött elsősorban ők álltak.202 Vándor konzul 1949. június 10-i jelentésében továbbra is arról volt kénytelen beszámolni, hogy amikor május utolsó napjaiban megtörténtek a beíratások az elemi iskolákba, gyakorlatilag semmi sem változott a korábbiakhoz képest. A magyar lakosság kollektív kérvények tömegeit intézi az iskolaügyi megbízotthoz és a Magyar bizottsághoz, a reszlovakizált szülők gyermekeit azonban ott sem engedik magyar osztályba íratni, ahol működnek ilyen osztályok, s általános jelenség az is, hogy a magyar osztályok kezdeményezői ellen csendőrségi nyomozás indul, amely során beidézik és kihallgatják az állásukból elbocsátott tanítókat, papokat és más értelmiségieket. A konzul a magyar tanulók szlovák iskolába való beerőltetésével kapcsolatban megfogalmazta azt a javaslatot, hogy a megkötendő csehszlovák–magyar kultúregyezményben biztosítani kellene a szlovák iskolába beírt tanulók kisebbségi iskolába való átiratkozásának lehetőségét, az SZLKP Magyar bizottsága és a Csemadok képviselőinek részvételével pedig egy olyan bizottság létesítését, amely jogosult lenne dönteni a magyar iskolák felállításának kérdésében.203 1949 szeptemberében már 164 településen nyitottak magyar nyelvű osztályokat, azonban továbbra is csupán az elemi iskolák mellett, s ugyancsak gyakori jelenség volt az is, hogy városokban és járási székhelyeken általában nem engedélyezték magyar osztályok indítását. A magyar nyelvű oktatás újraindításának nehézségei közé tartozott többek között a magyar nyelvű tankönyvek, valamint a szakképzett magyar pedagógusok hiánya is. A pozsonyi főkonzulátus becslése szerint a harmincas évek végén működő több mint 2000 magyar pedagógus közül hozzávetőleg 1000 települt át Magyarországra, további 500 elhunyt vagy kiöregedett, a maradék nagy része máshol helyezkedett el, s csak kis részük maradt a tanári pályán, általában szlovák iskolákban.204 201 SNA, ÚV KSS – Preds., 790. d., a. j. 4, Zápis zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS, ktoré sa konalo dňa 5. II. 1949 v bratislave. 202 MOL, PF-TÜK, 18. d., 97/pol.-1949. Látogatás Viliam Široký KSS-elnök és miniszterelnök-helyettesnél; MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 2573/1949. Látogatás bašťovanský KSS-főtitkárnál; uo. 3100/1949. Látogatás bašťovanský KSS-főtitkárnál. 203 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 5955/pol-1949. Magyar tannyelvű iskolák. 204 MOL, PF-TÜK, 2. d., 31/1950. A pozsonyi főkonzulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről II., 86. p.

57

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 58

A magyar tankönyvek kiadása csupán 1950-ben vett nagyobb lendületet, az első magyar nyelvű elemi iskolai tankönyv megjelenéséről azonban 1949 koranyarán már mind a követség, mind pedig a főkonzulátus beszámolt. Vándor konzul már idézett június 10-i jelentése még csak konstatálta a tankönyv megjelenésének tényét, bolgár követ azonban amellett, hogy felterjesztette a Külügyminisztériumba annak egy példányát, július 9-i jelentésében röviden értékelte is azt. Meglehetősen elmarasztaló véleménye szerint az ábécéskönyv legnagyobb hibája, hogy „nem gyökerezik a valóságban”, vagyis nem utal arra, hogy Szlovákiában élő magyar gyermekek számára készült, gyökértelen „a szocializmust építő új társadalomhoz való viszonyában”, de szóvá tette a követ a könyv szerzőjének személyét is,205 amire magyar részről a későbbiekben is előszeretettel hivatkoztak Ladislav Novomeský iskolaügyi megbízott burzsoá nacionalista elhajlásának bizonyítására.206 A magyar pedagógusok hiányát a szlovák iskolaügyi szervek átképző tanfolyamokkal igyekeztek pótolni. Az első tanfolyam 1949. október 19-én nyílt meg Trencsénteplicen 360 leendő magyar tanító részvételével. Az eseményről beszámoló pozsonyi konzul szerint az Iskolaügyi Megbízotti Hivatalban ezzel párhuzamosan több mint 300 olyan magyar tanító kérvénye feküdt, akik alkalmazását – annak ellenére, hogy bašťovanský szlovák pártfőtitkár április 12-i beszélgetésük során kijelentette, hogy a törvény miatt a magyar nemzetiségűeket nem érheti joghátrány – a 63/1949 sz. törvényre hivatkozva visszautasították. Mindezzel kapcsolatban Vándor konzul, amint azt egyszer már április folyamán is megtette, ismét felhívta rá budapest figyelmét, hogy indokolt lenne a prágai követségen keresztül vagy más úton felvetni a még érvényben levő diszkriminációs rendeletek hatályon kívül helyezésének kérdését.207 Az 1949/1950-es tanév kezdetén döntés született néhány szlovák másodfokú, azaz polgári iskola melletti magyar tagozat létrehozásáról is, ezek megszervezése ugyanakkor rendkívül lassan haladt. Az Iskolaügyi Megbízotti Hivatal öt településen összesen hét magyar nyelvű osztály indítását határozta el, Vándor pozsonyi konzul 1950 januárjában és februárjában, a magyar polgárik felállításáról beszámoló jelentéseiben azonban még mindig csak ezek előkészületeiről tájékoztathatta budapestet. Értesülései, ha nem is voltak teljesen pontosak,208 többé-kevésbé fedték a valóságot, Ladislav Novomeský iskolaügyi megbízott ugyanis 1950 áprilisában a szlovák pártvezetés előtt még szintén csupán két osztály létrehozásáról tudott számot adni.209 Az 1949-es év folyamán részben a pozsonyi magyar főkonzulátus feladata volt a különböző okokból Magyarországra került és tanulmányaikat ott folytató csehszlovákiai magyar diákokkal kapcsolatos vitás kérdések egyeztetése a csehszlovák hatóságokkal, valamint utazásaik biztosítása és előkészítése. A magyarországi áttelepítésre kijelölt szülők gyermekei 1948 őszétől már legálisan, a kijelölt határátkelőhelyeken csoportos útlevéllel utazhattak át Magyarországra és térhettek onnan haza, a többiek azonban továbbra is ille-

205 Farkas Istvánról, az Iskolaügyi Megbízotti Hivatal magyar osztályának referenséről van szó, aki 1938-ban a követ által fasisztának nevezett Magyar Család című ipolysági lap szerkesztője volt. 206 MOL, PF-TÜK, 17. d., 220/biz.-1949. Szlovákiai magyar ábécés- és olvasókönyv. 207 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 11718/1949. Magyar tanítók helyzete Szlovákiában. 208 MOL, PF-TÜK, 2. d., 12/biz.-1950/2; 53/biz-1950-2. Magyar tannyelvű középiskolák. (A konzul úgy tudta, hogy „4 polgári iskola felállítása lett tervbe véve”.) 209 SNA, ÚV KSS – Sekr., 7. d., a. j. 11. Školy pre maďarských žiakov.

58

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 59

gálisan jártak át a határon. Az ő legális, szintén kollektív útlevéllel történő hazautazásuk engedélyezéséről első ízben 1949. május 31-én született megállapodás, miközben Daniel Okáli belügyi megbízott azt is garantálta, hogy korábbi illegális határátlépéseik miatt nem indítanak ellenük büntető eljárást.210 A legproblematikusabb a 21 éven felüliek hazautaztatásának engedélyeztetése volt, akiknél előfeltételként követelték meg az állampolgársági hűségfogadalom előzetes letételét a budapesti csehszlovák külképviseleten.211 Az új iskolaév megkezdése előtt, 1949. augusztus 30-án Okáli megbízott Vándor konzul többszöri interveniálásának eredményeként 858 – már az előző évben is Magyarországon tanuló – diák számára állíttatott ki a magyarországi visszaútjukra szóló kollektív útlevelet.212 Ezt követően lehetővé tették számukra a hazautazást a karácsonyi ünnepek, ill. a téli szünidő, majd pedig a húsvéti szünidő alkalmából is, 1950 júniusában pedig 913-an térhettek vissza kollektív útlevéllel Csehszlovákiába. Magyarországi tanulmányi lehetőségük azonban ezzel le is zárult. A pozsonyi konzul 1950. június 28-án már azt jelentette minisztériuma számára, miszerint biztosra vehető, hogy a magyar tannyelvű középiskolák megnyitása után a csehszlovák hatóságok nem fogják engedélyezni magyarországi tanulmányaik folytatását.213 A konzul sejtelmei nem voltak alaptalanok. A csehszlovák fél ekkor már szívesebben vette volna a szlovákiai tanintézményekbe való átiratkozásukat, ezért 1950 nyarán nem adott ki számukra a magyarországi visszautazásukat lehetővé tévő kollektív útlevelet. Füredi József pozsonyi főkonzul 1950. októberi és novemberi jelentései arról számoltak be, hogy az érdekelt diákok tömegesen, s nap mint nap elkeseredettebben keresik fel a főkonzulátust, hogy segítse elő Magyarországra való visszatérésüket.214 A csehszlovák hatóságok azonban a főkonzulátus közbenjárása ellenére hajthatatlanok maradtak, a diákok így – kevés kivételtől eltekintve215 – az 1950/1951-es tanévtől kezdődően kénytelenek voltak tanulmányaikat szlovákiai iskolákban folytatni. A csehszlovák fél eljárása súlyosan érintette őket már csak azért is, mivel ingatlanaik és téli ruhaneműjük is Magyarországon maradt, amelyek átszállítására csak 1950–1951 fordulóján kaptak engedélyt.216

210 MOL, PF-TÜK, 20. d., 151/biz.-1949/2. Magyarországon tanuló csehszlovákiai diákok hazatérése. 211 MOL, PF-TÜK, 20. d., 212/biz.-1949/2. Magyarországon tanuló csehszlovákiai diákok. 212 MOL, PF-TÜK, 20. d., 254/1949.-biz.-5. Magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok magyarországi iskoláztatása; uo. 49/szig.biz.-1949/2. Magyarországon tanuló csehszlovák állampolgár diákok hazatérése. 213 MOL, PF-TÜK, 22. d., 254/biz.-1950-2. Magyarországon tanuló csehszlovák állampolgárságú középiskolások – adatok közlése. 214 MOL, PF-TÜK, 22. d., 481/biz.-1950-2. Magyarországon tanuló diákok ügye; MOL, PF-TÜK, 2. d., 68/szig.biz.1950-pol. Magyar iskolák Szlovákiában; MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 002013/1950. Magyarországon tanuló diákok ügye. 215 Ivan Horváth budapesti csehszlovák követ 1950. november 22-én azt közölte berei Andor külügyminisztériumi államtitkárral, hogy a továbbiakban csupán azok a csehszlovákiai magyar diákok folytathatják tanulmányaikat Magyarországon, akik olyan szakokon tanulnak, amelyek Csehszlovákiában nincsenek kifejlesztve, ill. akik a középiskolák vagy egyetemek utolsó évfolyamait látogatják. (MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 001953/1950. Horváth követ látogatása.) 216 A Magyarországon tanuló csehszlovákiai magyar diákok hazatérésére részletesebben lásd Keresztes Csaba: A Magyarországon tanuló csehszlovákiai magyar nemzetiségű diákok hazatérése otthonaikba 1949–1951 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle IX. évf. (2007) 3. sz. 113-123. p.

59

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 60

A fordulat: a szlovák pártelnökség 1950. januári határozata és a burzsoá nacionalizmus elleni kampány Talán a Dél-akció kudarca, részben pedig a szlovák pártvezetés bizonyos körei bátoríthatták fel a Magyar bizottságban is szerepet vállalt szlovákiai magyar kommunista funkcionáriusokat, hogy 1949 őszén és 1950 legelején a szlovák pártvezetés ülésein hívják fel a figyelmet a magyar lakosság törvény által biztosított jogainak gyakorlati megvalósítása elé gördített akadályokra. Elsőként Major István, a kommunista párt egykori prágai nemzetgyűlési képviselője217 szólalt meg, aki az SZLKP Kb 1949. november 10–11-i kibővített ülésén tette szóvá – igaz, nem a vezető politikusok, hanem – a helyi szervek ún. burzsoá nacionalista ténykedését, konkrétan megemlítve a Csemadok-alapszervezetek létrehozását és a magyar oktatás kiépítését akadályozó „túlkapásaikat”, valamint a Dél-akció egyoldalú magyarellenes élét.218 A Major felszólalásáról budapestet két jelentésben is tájékoztató Vándor konzul első, 1949. december 10-i jelentésében a beszédet másodkézből származó információk alapján még helytelennek és károsnak nevezte. Utalt többek között Lőrincz Gyulára, aki szerint bár Major semmi olyat nem mondott, amit nem volna könnyű bebizonyítani, de „nem alkalmas időben és nem alkalmas helyen” mondta el azt.219 Második, december 31-i keltezésű jelentésében – Majorral folytatott beszélgetését követően és felszólalása szövegének ismeretében – már jóval árnyaltabban fogalmazott, s Major kritikáját konstruktívnak értékelte, olyannak, amely „semmi teljesíthetetlent nem kívánt”.220 A novemberi Kb-ülésnél is nagyobb visszhangot váltott ki és döntőbb jelentőségűnek bizonyult az SZLKP Kb Elnökségének 1950. január 6-i ülése, amely a Lőrincz Gyula és Fábry István által kidolgozott elaborátum alapján, hosszas, 6 órás vitát221 követően 26 pontból álló határozatcsomagban rögzítette a magyar lakosság tényleges egyenjogúsítása érdekében elvégzendő feladatokat. A határozatok előírták többek között az állampolgárság gyorsított megadását a csehszlovák állampolgársággal még nem rendelkező magyarok számára, a vagyonelkobzás megszüntetését, a hazatért deportáltak megfelelő elhelyezését és a vagyonukat elveszítettek kártérítését, a nemzeti bizottságok magyarokkal való kiegészítését, a reszlovakizáltak Csemadok-tagságának lehetővé tételét és a Csemadok felvételét a Nemzeti Frontba, a hirdetmények kétnyelvű közzétételét, a magyar pedagógusok utánpótlásának biztosítását, az Új Szó példányszámának emelését és új magyar lapok megjelentetését, a közelgő népszámlálás során pedig mindenfajta soviniszta agitáció megakadályozását.222 Az ülést és az elfogadott határozatokat olyan mérföldkőnek lehet tekinteni, amely felgyorsította a magyarsággal szembeni politikában már 1948 nyarán meghirdetett, azonban mindezidáig csupán felemásan végrehajtott fordulatot.223 217 Major két világháború közötti politikai pályájára lásd Kiss József: Major István. bratislava, Pravda Könyvkiadó, 1978. 218 SNA, ÚV KSS – pléna, 1822. d., Zasadnutie Ústredného výboru Komunistickej strany Slovenska, konané dňa 10-11. novembra 1949. 219 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 1089/1949. A KSS Központi bizottságának ülése. 220 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 0095/1950. A KSS Központi bizottságának ülése. 221 Az elnökségi ülés vitáját részletesen ismerteti barnovský, Michal: Sovietsky zväz... i. m. 179-181. p.; Gabzdilová-Olejníková, Soňa: Vznik a činnosť Csemadoku... i. m. 489-493. p. 222 SNA, ÚV KSS – Preds., 794. d., Zápis zo zasadnutia Predsedníctva ÚV KSS dňa 6. januára 1950; az elaborátumot, az ülés jegyzőkönyvét és az elfogadott határozatokat közzétette Popély Árpád (szerk.): i. m. 217-241. p. 223 Vö. Kaplan, Karel: i. m. 162. p.

60

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 61

Vándor konzul az elnökségi ülésről a Lőrinczcel és Fábryval folytatott beszélgetései során szerzett tudomást, az ülés részleteit azonban a konzul előtt egyikük sem konkretizálta. Az ülésről készített jelentéseiben ezért a konzul nem tudott beszámolni sem az elaborátum, sem pedig az elfogadott határozatok és végrehajtásuk részleteiről, s jórészt csupán annak közlésére szorítkozhatott, hogy a vitában több önkritika is elhangzott a párt korábbi nemzetiségi politikájával kapcsolatban, amely során különösen Ondrej Pavlík tájékoztatásügyi megbízottat bírálták a Csemadokkal szembeni fellépése miatt. Idézte Lőrinczet és Fábryt, akik az ülést értékelve úgy nyilatkoztak, hogy annak határozatai lényeges lépést jelentenek a magyar kérdés marxista-leninista megoldása felé, s óriási perspektívákat nyitnak meg.224 Lőrincz és Fábry tartózkodó magatartása ugyanakkor arra késztette Vándor konzult, hogy 1950. március 2-i jelentésében felhívja a figyelmet a magyar funkcionáriusoknak, különösen Lőrincz Gyulának a főkonzulátushoz való viszonyulásában bekövetkezett változásra is. „Az utóbbi időben szokatlanul zárkózottan” viselkedő Lőrincz korábban gyakori látogatásainak elmaradását a konzul azzal magyarázta, hogy vagy figyelmeztetést kapott arra, hogy a vele fenntartott kapcsolata félremagyarázható, s a magyarság helyzetének rendezése nem tartozik a magyar külképviseletre, vagy pedig arra a következtetésre jutott, hogy az elnökségi ülés immár feleslegessé teszi a múltban még szükségesnek mutatkozott magyar segítségnyújtást.225 Vándor konzul meglátásai nem lehettek alaptalanok. Annak ismeretében, hogy a szlovák pártvezetés részéről már 1949 októberében többen szóvá tették a Magyar bizottság tagjainak a magyar főkonzulátussal ápolt kapcsolatait, s ezt érvként hozták fel a bizottság feloszlatásakor is, elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ne szólították volna fel őket a magyar külképviselettel fenntartott kapcsolataik korlátozására.226 A január 6-i elnökségi ülés és az azon elfogadott határozatok, noha azokat nem hozták nyilvánosságra, s a magyar diplomáciának is csupán halvány sejtései lehettek róluk, megnyugtatták budapestet. A Külügyminisztérium már 1950 januárjában úgy értékelte, hogy „igen nagy horderejű változásról” van szó, s az üléssel „egy egészen új korszak kezdődött a magyarokkal való bánásmódban”.227 Hasonlóan vélekedett egyik, 1950 áprilisában készült összefoglaló jelentésében Vándor József pozsonyi konzul is, aki szerint az ülés elhárította az akadályokat „a tényleges egyenjogúsítás gyakorlati végrehajtásának útjából”.228 A magyar diplomácia pozitív vélekedését erősítette az a körülmény is, hogy a magyar lakossággal szembeni politikában bekövetkezett fordulat egybeesett az ún. szlovák burzsoá nacionalisták elleni kampány kibontakozásával. Az egybeesés nem volt véletlen. Szkladán Ágoston prágai követ 1950 januárjában a szlovák pártvezetésen belüli viszonyokat elemezve még arra mutatott rá, hogy a vezetés gyakorlatilag egységes, s a pártban még nem indult meg egy nagyobb szabású tisztulási folyamat, illetve ami meg is indult, azt a magyar elvtársak, Major, Lőrincz és Fábry folytatják.229 A korábban minden kérdésben lojálisnak bizonyuló magyar nemzetiségű pártfunkcionáriusokról azonban nehezen feltételez-

224 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 0031/1950., 0095/1950, 00343/1950. A KSS Elnökségének ülése. 225 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 00343/1950. A KSS Elnökségének ülése. 226 1952 júliusában, Füredi József főkonzullal folytatott beszélgetése során maga Lőrincz is elismerte, hogy régebben Viliam Široký figyelmeztette őt, Fábry Istvánt és másokat is a kapcsolatok korlátozására. (MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 001410/1952. Lőrincz elvtárs látogatása.) 227 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 0095/1950. A KSS Elnökségének ülése. 228 MOL, PF-TÜK, 22. d., 166/biz-1950-2. Összefoglaló politikai jelentés az 1950. január, február és március hónapokról. 229 MOL, PN-TÜK, 37. d., 783/biz-1949-2. Decemberi összefoglaló politikai jelentés.

61

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 62

hető, hogy a pártvezetés előtt külső bátorítás nélkül, kizárólag saját kezdeményezésükből rá mertek volna mutatni a magyarellenesség továbbélésére és a magyar lakosság helyzetének rendezésében mutatkozó hiányosságokra. Amint arra Vándor konzul már idézett jelentései is felhívták a figyelmet, Major István, majd pedig Lőrincz Gyula és Fábry István egyaránt Viliam Širokýval egyeztették felszólalásuk, illetve elaborátumuk tartalmát. Ezért talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy Široký – a magyar elvtársakat saját céljai számára felhasználva – tudatosan időzítette fellépésüket a szlovák burzsoá nacionalisták „leleplezése” előtti hetekre, hónapokra, hogy így a magyarok egyenjogúsításának vontatottságáért, sőt a háború utáni magyarellenes intézkedésekért is a burzsoá nacionalizmussal vádoltakra, közülük is elsősorban Gustáv Husákra, Ladislav Novomeskýre és Daniel Okálira háríthassa a felelősséget. Azt a tényt ugyanakkor, hogy ők mindezt a párt irányvonalának megfelelően, sőt egyenesen a pártvezetés utasítására hajtották végre, a propaganda igyekezett a feledés homályával borítani.230 A prágai és a pozsonyi magyar külképviselet már az 1949-es év folyamán általában Ladislav Novomeskýt és Daniel Okálit nevezte meg a magyar iskolahálózat kiépítésének, s a magyar kisebbség helyzete rendezésének legfőbb akadályozójaként.231 Miután az SZLKP Kb 1950. áprilisi ülésén és az 1950 májusában megtartott IX. szlovák pártkongresszuson kezdetét vette a burzsoá nacionalizmus elleni szervezett kampány, a magyar diplomácia még inkább hajlott rá, hogy – Širokýék propagandáját átvéve, valamint Široký és a kommunista párt egészének felelősségét feledve – a csehszlovákiai magyarság háború utáni üldözéséért és a magyarellenesség továbbéléséért is egyedül a burzsoá nacionalizmussal vádolt Gustáv Husákot és társait tartsa felelősnek, félreállításukkal pedig a magyar kisebbség helyzetét és a csehszlovák-magyar viszonyt is rendezettnek vélje. boldoczki János prágai követ az 1950-es évről készült összefoglaló jelentésében a IX. szlovák pártkongresszust nevezte meg a szlovákiai magyarság helyzetében bekövetkezett fordulat döntő momentumaként. A kongresszus a követ szerint „leleplezte” a „pártba befurakodott nacionalistákat”, akik nemcsak a magyar és a csehszlovák nép barátságát akadályozták, hanem szovjet- és csehellenes tevékenységük mellett a magyarok egyenjogúságának is legfőbb kerékkötői voltak. Félreállításuk eredményeként sikerült rendezni többek között a magyar iskolák kérdését, a magyarok bevonását a pártba, a nemzeti bizottságokba és a tömegszervezetekbe, új magyar lapokat indítani, s megszervezni az első magyar színtársulatot, a Faluszínház magyar tagozatát.232 Hasonlóan fogalmazott Füredi József pozsonyi főkonzul is, aki a Csemadokról és a magyar iskolákról 1951 nyarán felterjesztett összefoglalóiban „Husákék és Novomeskýék” burzsoá nacionalista tevékenységének tulajdonította a Csemadok működésének és a magyar iskolahálózat kiépítésének akadályoztatását.233 230 Vö. Kiss József: A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete a cseh–szlovák viszony keretei között (1948–1960). Fórum Társadalomtudományi Szemle V. évf. (2003) 3. sz. 11-12. p.; Gabzdilová-Olejníková, Soňa: Maďarská menšina na Slovensku v dobe vrcholiaceho stalinizmu. In Šutajová, Jana – Ďurkovská, Mária (Eds.): Maďarská menšina na Slovensku v procesoch transformácie po roku 1989 (Identita a politika II). Prešov, Universum, 2008, 177-178. p.; Novomeskýnek a háború utáni magyarellenes politikában vállalt szerepére lásd Kiss József: Novomeský és a szlovák–magyar kapcsolatok. Fórum Társadalomtudományi Szemle VII. évf. (2005) 3. sz. 58-64. p. 231 Pl. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 682/1949. Rubin Péter követségi titkár szlovákiai útja; MOL, PNTÜK, 37. d., 613/biz.-1949-2. Október havi politikai összefoglaló; MOL, PN-TÜK, 37. d., 783/biz-1949-2. Decemberi összefoglaló politikai jelentés. 232 MOL, PF-TÜK, 3. d., 7/szig.biz.-1951. Évi összefoglaló jelentés 1950. évről. 233 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 08423/1951. Csemadok működéséről összefoglaló jelentés készítése; uo. 08450/1951. Összefoglaló jelentés a csehszlovákiai magyar iskolákról.

62

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 63

3. A korábbi politikai elvek feladása és a kisebbségi kérdés alárendelése a kétoldalú kapcsolatoknak Az 1950. január 6-i párthatározat és a szlovák burzsoá nacionalisták félreállítása a magyar diplomáciát nem csak megnyugtatta, hanem a Csehszlovákiával kapcsolatos politikája korábbi elveinek feladására is késztette. A magyar kommunista párt- és állami vezetés, amely 1948 folyamán és 1949 első hónapjaiban még több alkalommal szót emelt a szlovákiai magyarság érdekében, a kényes kérdéseket, mint amilyen a magyar kisebbség helyzete is volt, a csehszlovák–magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés 1949. április 16-i aláírása234 után kezdte alárendelni a kétoldalú kapcsolatoknak. 1949 őszén ugyan még fellépett az újabb kitelepítési terv ellen, 1950 tavaszától azonban ez az irányváltás felgyorsult. Ettől kezdődően a diplomáciai iratokban már nem találjuk nyomát, hogy a magyar diplomácia bármilyen ügyben hallatta volna a hangját a magyar kisebbség érdekében. A csehszlovák–magyar kulturális egyezmény előkészítése és aláírása A magyarországi magatartás módosulása leginkább a csehszlovák–magyar kulturális egyezmény magyar visszakozással végződő előkészítésével illusztrálható. Az egyezmény megkötését, amire egyébként a barátsági szerződés is kötelezte a két országot, elsősorban a magyar fél szorgalmazta. A magyar diplomácia eredendően olyan kulturális egyezményben gondolkozott, amely a csehszlovákiai magyarság és a magyarországi szlovákság számára egyaránt széles körű kisebbségi jogokat biztosított volna. Az egyezmény első, a Külügyminisztérium által még 1949 júniusában kidolgozott magyar tervezete ráadásul nem csak a nemzetiségek különböző kulturális és tudományos intézményeinek kölcsönös támogatását irányozta elő, beleértve ebbe a kisebbségi iskoláknak a szülők kívánsága szerinti biztosítását, hanem a kisebbségellenes jogszabályok és intézkedések hatályon kívül helyezését és jóvátételét is.235 A kisebbségellenes jogszabályokra vonatkozó kitétel ugyan hamarosan a magyar tervezetből is kikerült, a csehszlovák fél azonban az iskolaügyet is olyan kényes kérdésnek tekintette, amelyet nem kívánt egyezménybe foglalni. Minderre Szkladán Ágoston prágai követ 1949 augusztusától kezdődően több alkalommal is felhívta budapest figyelmét, jelezve, hogy csehszlovák részről az egyezményt csak keretnek szánják, amely a magyar kisebbség iskolaügyét sem tárgyalná, mivelhogy azt belügynek tekintik.236 A magyar Külügyminisztérium a Prágából érkező jelentések hatására 1949. október közepén arra az elhatározásra jutott, hogy a kulturális egyezmény tervezetében magyar részről felvetik ugyan az iskola-

234 A barátsági egyezmény megszületésének körülményeire és aláírására lásd Čierna-Lantayová, Dagmar: Podoby česko-slovensko–maďarského vzťahu 1938 – 1949. bratislava, Veda, 1992, 161-170. p. 235 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 66. d., sz. n./1949. 236 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 42. d., 9145/1949. Magyar-csehszlovák kulturális egyezmény; MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 9968/1949. bemutatkozó látogatás Nejedlý Zdeněk iskola-, tudomány- és művészetügyi miniszternél; MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 42. d., 749/1949. A magyar-csehszlovák kulturális egyezmény ügye; MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 42. d., 10968/1949. Magyar-csehszlovák kulturális egyezmény. (A kulturális egyezménnyel kapcsolatos csehszlovák elképzelésekre lásd Čierna-Lantayová, Dagmar: i. m. 177-178. p.)

63

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 64

kérdés rendezésének elvi fontosságát, de nem részletezik azt, ehelyett inkább külön megállapodás megkötését fogják szorgalmazni a két iskolaügyi minisztérium között.237 A magyar fél az egyezményt szerette volna minél előbb, legkésőbb 1949 novemberére tető alá hozni. Csehszlovák részről ugyanakkor újabb és újabb időpontokat jelöltek meg a tárgyalások megkezdésére, így az egyezménytervezetek átadására is csak 1949 decemberében kerülhetett sor. A kulturális egyezmény csehszlovák tervezetét Ivan Horváth budapesti csehszlovák követ december 12-én adta át Kállai Gyula magyar külügyminiszternek, a magyar egyezménytervezetet pedig két nappal később, december 14-én, ugyancsak a csehszlovák követségen keresztül juttatták el a csehszlovák félhez. Amíg a magyar tervezetben továbbra is kiemelt szerepet kapott a nemzetiségi intézmények támogatása, s – bár redukáltan, de – az anyanyelvi oktatás biztosítása és támogatása is, addig a csehszlovák tervezet a kisebbségi problematikát teljes egészében említés nélkül hagyta.238 A magyar tervezetet, abból a célból, hogy elfogadhatóbb legyen a csehszlovák fél számára, a csehszlovák követtel folytatott megbeszélés239 után december 22-én módosították. Kihagyták belőle többek között az anyanyelvi oktatás biztosítására vonatkozó kitételeket, s csak egy általános elvi kijelentést hagytak benne a nemzetiségek kulturális, tudományos és közoktatási intézményeinek támogatásáról.240 A módosított magyar tervezetre válaszként a csehszlovák kormány 1950. január 11-én szintén átadott egy újabb tervezetet.241 Ez formailag nagyrészt átvette a magyar tervezet felosztását, s magáévá tett több magyar javaslatot, azonban az első csehszlovák tervezethez hasonlóan óvakodott a kisebbségeknek még csak a megemlítésétől is.242 Csehszlovák részről továbbra is határozottan elutasították a nemzetiségekkel kapcsolatos kitételek belefoglalását az egyezménybe, annak előkészületi munkálatai így hosszú időre magakadtak. Az elhúzódó tárgyalások során a csehszlovák fél még az egyezmény nélküli kapcsolattartás lehetőségét is felvetette. A közel egy éven át szünetelő megbeszélések végül csupán azt követően vettek újabb lendületet, hogy a magyar fél – vélhetően a Csehszlovákiában 1950 első hónapjaiban bekövetkezett események hatására – feladta a nemzetiségek kölcsönös támogatásának az egyezményben való rögzítésére irányuló szándékát. Révai József népjóléti miniszter, aki 1950 márciusában Ivan Horváth csehszlovák követ előtt még kizárta, hogy az egyezményt anélkül kössék meg, hogy az tárgyalná a kisebbségi kérdést,243 1951. január 27-én Václav Kopecký csehszlovák tájékoztatásügyi miniszterhez intézett levelében már beleegyezett a kifogásolt szövegrészek kihagyásába az

237 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 42. d., 10968/1949. Magyar-csehszlovák kulturális egyezmény. (Ugyancsak október közepén hasonló elhatározásra jutott az MDP Külügyi Pártkollégiuma is, amely kimondta, hogy a tervezetnek a kisebbségi iskolákra vonatkozó részét úgy kell átdolgozni, „hogy minél kevésbé lássék beavatkozásnak a cseh belügyekbe”. MOL, MDP, 276. f., 80. cs., 15. ő. e.) 238 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 42. d., 1121/1949. 239 Ivan Horváth csehszlovák követ berei Andor külügyminisztériumi államtitkárral folytatott december 21-i megbeszélése során kijelentette, hogy „a magyar javaslatnak nem kulturális egyezmény, hanem kisebbségi szerződés jellege van”. (NA ČR, ÚV KSČ, f. 100/1, sv. 61., a. j. 498. Kulturní dohoda čs.-maďarská) 240 MOL, MDP, 276. f., 54. cs., 82. ő. e. 241 Szkladán követ Vladimír Clementis csehszlovák külügyminiszterrel folytatott beszélgetésére hivatkozva már január 5-én jelezte budapestnek, hogy a csehszlovák fél a magyar és csehszlovák javaslatból egy harmadikat fog összeállítani. (MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 42. d., 0364/1950. A csehszlovák-magyar kultúregyezmény.) 242 MOL, MDP, 276. f., 54. cs., 82. ő. e. 243 Kaplan, Karel: i. m. 283. p.

64

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 65

egyezményből. Levelében csupán arra kérte Kopeckýt, hogy a vitás pontról, vagyis a nemzetiségek kérdéséről kormánya nevében intézzen egy levelet a magyar kormányhoz, biztosította őt egyúttal arról is, hogy a levél nem kerül nyilvánosságra.244 Az egyezmény végleges szövegét a tárgyalások újrafelvételét követően pártvonalon egyeztették. Rudolf Slánský pártfőtitkár a CSKP Kb nevében 1951. július 17-én küldte meg az MDP Központi Vezetésének az egyezmény újabb csehszlovák tervezetét, amit Révai József az MDP titkáraként aláírt augusztus 6-i válaszlevelében azzal nyugtázott, hogy a tervezetet, amely „a magyar tervezetet sok tekintetben pontosabbá teszi, jónak tartjuk és alapjában elfogadjuk”.245 Az egyezmény aláírása elől Kopecký szeptember 29-i levelével hárultak el az utolsó akadályok, aki – igaz, nem a magyar kormányhoz, hanem – az MDP Központi Vezetéséhez címzett levelében megelégedéssel vette tudomásul a magyar egyetértést, s biztosította a magyar felet, hogy a CSKP és a csehszlovák kormány lenini-sztálini nemzetiségi politikája megteremti a feltételeket a magyar nemzetiségű lakosság haladó nemzeti kultúrájának fejlesztéséhez.246 A kulturális egyezmény ünnepélyes aláírására 1951. november 13-án került sor Prágában. A Viliam Široký és Révai József által szignált egyezményből nem csak a kisebbségellenes jogszabályok hatályon kívül helyezésére és az anyanyelvi oktatás biztosítására vonatkozó kitételek maradtak ki, hanem a kisebbségekre történő bármiféle utalás is, olyannyira, hogy az egyezmény három részből és tizenhét cikkelyből álló szövegében egyetlenegyszer sem fordult elő a „nemzetiség” vagy a „kisebbség” kifejezés.247 Az egyezmény aláírása céljából Csehszlovákiába érkezett magyar kormányküldöttség prágai fogadtatása és másnapi füleki útja egyaránt a csehszlovák és a magyar nép barátságának demonstrálása jegyében zajlott. Azt a szívélyes fogadtatást, amelyben a magyar delegációt részesítették, a prágai és pozsonyi jelentések is kiemelték.248 Füredi József főkonzul Révai Józsefnek a füleki zománcedénygyár munkásai előtt elmondott beszédével kapcsolatban azt is hangsúlyozta, hogy abban „hivatalos formát adott (…) a magyar kormány álláspontjáról a Szlovákiában élő magyarságot illetően”, ami azonban valójában nem volt egyéb, mint annak bejelentése, hogy a magyar kormány a magyar kisebbség helyzetét a lenini-sztálini nemzetiségi politika elvei szerint rendezettnek, a kérdést pedig csehszlovák belügynek tekinti.249 Révai füleki beszéde szimbolikus betetőzését jelentette a kulturális egyezmény aláírásában kifejezésre jutott magyar politikai szemléletváltásnak, aminek hosszú távon az lett a következménye, hogy a kisebbségi kérdés a csehszlovák–magyar államközi és pártközi kapcsolatokban – legalábbis hivatalos formában – jó két évtizeden keresztül általában fel sem merült.250 244 245 246 247

NA ČR, ÚV KSČ, f. 100/24, sv. 96., a. j. 1126. MOL, MDP, 276. f., 65. cs., 206. ő. e.; NA ČR, ÚV KSČ, f. 100/24, sv. 96., a. j. 1126. MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 42. d., sz. n./1951. A kulturális egyezmény szövegét – a barátsági szerződés szövegével ellentétben – csehszlovák kívánságra nem hozták nyilvánosságra, s a sajtóban még kivonatosan sem ismertették. Szövege megtalálható: MOL, PN-TÜK, 47. d., 764/biz.-1951. A kulturális egyezmény megkötése. 248 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 43. d., 017026/1951. A kulturális egyezmény megkötése; uo. 002766/1951. Révai elvtárs szlovákiai útja. 249 Új Szó 1951. november 16. „Életre, halálra a szlovák paraszttal, a szlovák munkással, a szlovák értelmiséggel!” Révai József magyar népművelésügyi miniszternek a füleki Kovosmaltban mondott beszéde, 6-7. p.; vö. Kiss József: A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete… i. m. 6-7. p.; Kiss József: A kisebbségi magyarság… i. m. 16-17. p. 250 Vö. boros Ferenc: A szlovákiai magyarság az elmúlt évtizedek magyar–csehszlovák kapcsolataiban. Regio 3. évf. (1992) 1. sz. 176. p.

65

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 66

A magyar politikai vezetés a nemzetiségi kérdést megoldottnak és belügynek tekintő internacionalista dogma alapelveinek megfelelően az ötvenes évek elejétől kezdődően tehát már tartózkodott attól, hogy szót emeljen csehszlovák partnereinél a magyar kisebbség érdekében. A nemzetiségi kérdés leértékelődését tükrözték a prágai követség és a pozsonyi főkonzulátus rendszeres éves összefoglaló jelentései is, amelyekben évről-évre egyre kisebb hangsúlyt kapott a nemzetiségi tematika. Amíg a pozsonyi főkonzulátus 1949es évről készült háromkötetes összefoglaló jelentésének II. kötete 127 oldal terjedelemben teljes egészében a magyar kisebbséggel foglalkozott, részletesen tárgyalva jogfosztásának időszakát és azt követő helyzetét is, addig például a több mint 300 oldalas 1950. évi összefoglaló jelentés már csupán 15, a 157 oldal terjedelmű 1951. évi összefoglaló pedig mindössze 4 oldalt szentelt a magyar kisebbségnek.251 A prágai követség tevékenységében hagyományosan kisebb szerepet kapott a szlovákiai magyarsággal való kapcsolattartás, s jelentéseiben eleve ritkábban jelent meg a nemzetiségi kérdés, évi összefoglalóiból így még inkább eltűnt a kisebbségi problematika. Az 1949. évről készült prágai összefoglaló még például 6, az 1953. évről szóló már csak 2 oldal terjedelemben foglalkozott a szlovákiai magyarság helyzetével, az 1956. évi összefoglaló jelentésnek pedig már egyáltalán nem volt kisebbségpolitikai vonatkozása.252 Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a prágai és pozsonyi külképviselet a továbbiakban ne követte volna figyelemmel a szlovákiai magyarság helyzetét, s jelentéseiben ne adott volna kifejezést esetleges aggodalmainak is. A jelentések hangvételére ugyanakkor jellemző, hogy a nemzetiségi kérdést alapvetően megoldottnak tekintették, a még meglévő hiányosságokat pedig a burzsoá nacionalisták tevékenységének tulajdonították. A magyar könyvesboltok létrehozásának terve Az ötvenes évek legelején a kulturális egyezmény előkészítése és aláírása mellett további olyan kérdések is felmerültek, amelyekben a magyar fél feladta korábbi törekvéseit, s amelyek magyar visszakozással és a csehszlovák álláspont érvényesülésével végződtek. Az egyik ilyen ügy a magyar könyvesboltok létrehozásának kérdése volt. A gondolat a prágai követség részéről merült föl még 1949 februárjában, azzal, hogy a prágai magyar könyvesboltban – a Szovjetunió, a népi demokráciák vagy akár a nyugati államok üzleteihez hasonlóan – információs iroda is működhetne. bolgár követ 1949. február 11-i jelentése szerint a csehszlovák kormány a magyar kérés elől „aligha térhetne ki”, mivel az barátságtalan magatartásnak minősülne. Az engedélyeztetés rést ütne a csehszlovák kultúrpolitikai monopóliumon, mivel a könyvesbolt működését később ki lehetne terjeszteni Pozsonyra és Kassára is.253 A magyar Külügyminisztérium a felvetést üdvözölte, s főleg a pozsonyi könyvkereskedés jelentőségét hangsúlyozta a szlovákiai magyarság számára, felhívta azonban a figyelmet arra is, hogy éppen ezért ott nagyobb nehézségekbe is ütközne a létrehozása.254

251 MOL, PF-TÜK, 2. d., 31/1950. A pozsonyi főkonzulátus összefoglaló jelentése az 1949. évről; uo. 3. d., 29/szig.biz.1951-pol., 1950. évi összefoglaló jelentés; uo. 3. d., 21/szig.biz.1952/pol., Év végi összefoglaló jelentés 1951. évről. 252 MOL, PF-TÜK, 2. d., 42/szig.biz.-1950., 1949. évi összefoglaló jelentés; MOL, PN-TÜK, 6. d., 45/1954., 1953. évi összefoglaló; MOL, PN-TÜK, 17. d., 101/sz.t./1957., 1956-os évi összefoglaló. 253 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 25. d., 685/1949. Magyar könyvesbolt létesítése Prágában. 254 Uo.

66

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 67

A könyvesboltok ügyében hamarosan meg is kezdődtek a magyar–csehszlovák tárgyalások, amelyek eredményeként április folyamán olyan előzetes megállapodás született, hogy Prágában és Pozsonyban magyar, budapesten és békéscsabán pedig csehszlovák könyvesboltot létesítenek.255 Szkladán követ 1949. szeptember 17-én azonban már arról tájékoztatta budapestet, hogy a tárgyalások előrehaladtával a csehszlovák tárgyalópartner a könyvesboltok megnyitása elé pénzügyi okokra hivatkozva egyre több akadályt gördít. A követ benyomása szerint „csehszlovák részről szívesen (…) lemondanának arról, hogy Magyarországon könyvesboltot létesítsenek, csak mi se csináljunk Csehszlovákiában”.256 A nehézségek ellenére 1950. február 15-én mégiscsak sor került a prágai magyar könyvesbolt megnyitására. Szkladán követ a megnyitó alkalmából elmondott ünnepi beszédében még annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a prágait több hasonló könyvesbolt fogja követni Szlovákia magyarlakta vidékein is,257 a kérdést tárgyaló későbbi jelentései ezzel szemben arra mutattak rá, hogy bár a szlovákiai könyvesboltok megnyitását csehszlovák részről nem utasítják el, mindent elkövetnek azért, hogy azokat ne a magyar fél nyissa meg, hanem a Pravda Kiadóvállalat keretében ők maguk. „Céljuk nyilvánvalóan az – áll 1950. május 4-i jelentésében –, hogy a magyarországi irodalom termékeitől távol tartsák a szlovákiai magyarokat.”258 A pozsonyi magyar könyvesboltot 1950. augusztus 14-én – igaz, Füredi József magyar főkonzul jelenlétében, de – már valóban a Pravda Kiadóvállalat nyitotta meg.259 Azt, hogy a magyar diplomácia feladta a szlovákiai magyar könyvesboltok saját hatáskörén belüli létrehozásának szándékát, leginkább a kassai könyvesbolt esete példázza. Miután 1951 őszén Kassa még mindig magyar könyvesbolt nélkül volt, a Csemadok kassai helyi szervezete 1951. november 18-án azzal a kéréssel fordult a prágai magyar könyvesbolthoz, legyen segítségére a könyvesbolt megnyitásában, s vállalja el annak berendezését. A kassaiak kérését boldoczki János prágai követ támogatólag továbbította a magyar Külügyminisztériumba, ahonnan azonban 1952. február 6-án az a válasz érkezett, hogy a kassaiak forduljanak kérésükkel a Pravda Kiadóvállalathoz.260 Az előzmények ismeretében talán nem meglepő, hogy a kassai magyar könyvesboltot hosszas előkészületeket követően csupán újabb két év elteltével, 1953 augusztusában sikerült megnyitni.261 Az 1950. évi népszámlálás A magyar kisebbség számára az 1950-es év egyik meghatározó eseménye a március 1-jei eszmei időponttal lebonyolított népszámlálás volt. Ennek kellett választ adnia arra a kérdésre, hogy a lakosságcsere, a csehországi deportálás és a reszlovakizáció után hány 255 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 25. d., 22978/Táj-49, 24292/49 256 MOL, PF-TÜK, 20. d., 313/biz-1949. A prágai magyar könyvesbolt. 257 Új Szó 1950. február 17. Fényes külsőségek között megnyílt Prágában a magyar könyv otthona, 3. p.; vö. Kiss József: A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete… i. m. 7-8. p. 258 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 36. d., 021495/1950. A prágai könyvesbolt működése; uo. 023133/1950. Magyar könyvkereskedések Szlovákiában. (Az SZLKP Kb Titkársága 1950. május 11-én határozatban mondta ki, hogy a pozsonyi magyar könyvesboltot és annak kassai részlegét a Pravda Kiadóvállalat keretében kell megnyitni. SNA, ÚV KSS – Sekr., 8. d.) 259 Új Szó 1950. augusztus 16. Megnyílt a Magyar Könyvesbolt Szlovákia fővárosában, 4. p.; MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 36. d., 025412/1950. A pozsonyi magyar könyvesbolt megnyitása. 260 MOL, PN-TÜK, 47. d., 830/biz.-1951. Magyar Könyvesbolt felállítása Kassán. 261 Új Szó 1953. augusztus 26. Magyar Könyvesbolt nyílt Kassán, 2. p.

67

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 68

magyar él az ország területén, ill. hogy a többéves üldöztetést követően hányan merik vállalni magyar nemzetiségüket. Vándor József pozsonyi konzul már 1949. május 15-i jelentésében idézte Lőrincz Gyulát, aki a népszámlálással kapcsolatban a konzul előtt kijelentette, hogy az „rosszabb lesz egy nyílt szavazásnál”, mivel a megfélemlített magyarság a nevével ellátott összeíró lapon nem fogja merni magyarnak vallani magát, amikor amúgy is óriási nyomás nehezedik rá.262 A szlovák pártelnökség 1950. január 6-i határozatának egyik pontja kimondta, hogy a népszámlálás során meg kell akadályozni mindenfajta soviniszta agitációt és a reszlovakizáltakra gyakorolt nyomást, annak eredményei mégis arról tanúskodnak, hogy a Lőrincz által is megfogalmazott félelmek nem voltak alaptalanok. A népszámlálás minden korábbinál kevesebb magyart talált Szlovákiában: a magukat magyarnak vallók száma az 1930. évi 592 337-ről 354 532-re, Szlovákia összlakosságán belüli részaránya pedig 17,8%-ról 10,3%-ra csökkent. Vándor konzul jelentéseiben a népszámlálás kérdése Franciszek Pietrowski lengyel főkonzullal néhány nappal a népszámlálás előtt folytatott beszélgetése nyomán került terítékre. Pietrowski élénken érdeklődött a népszámlálással, főleg a reszlovakizáltak esetleges befolyásolásával kapcsolatos véleményéről, annak a meggyőződésének adva hangot, hogy szerinte a magyarok létszámát csökkenteni akarják, s arra is rákérdezett, tett-e a magyar konzul lépéseket a befolyásolás megakadályozása érdekében. Vándor válaszában kifejtette, hogy bár hivatalosan nem foganatosítanak a reszlovakizáltak számának csökkentését célzó intézkedéseket, véleménye szerint lesznek olyan „soviniszta elemek”, akik ez irányban fognak tevékenykedni, s opportunizmusból a reszlovakizáltak közül is sokan szlováknak fognak jelentkezni. Ennek megakadályozására azonban – „szlovák belügyről lévén szó” – egyrészt nem illetékes, másrészt lehetősége sincs.263 Miután a magyar Külügyminisztérium a jelentés vételét követően „kimerítő és részletes” beszámolót kért a népszámlálással kapcsolatban észlelt jelenségekről, Vándor konzul – természetesen még a számszerű eredmények ismerete nélkül – március 17-én visszatért a kérdéshez. Megállapítása szerint „a hivatalosan kimenő utasítások nem kifogásolhatók ugyan, de a végrehajtás során (…) sok visszaélés történt, főleg a reszlovakizáltak befolyásolása érdekében”. A számlálóbiztosok többek között nyugdíjuk megvonásával vagy csehszlovák állampolgárságuk elvesztésével fenyegették meg a reszlovakizáltakat, mondván hogy az állampolgárságra, s az azzal járó különböző kedvezményekre reszlovakizálásuk révén tettek szert, de számos olyan eset is előfordult, amikor a reszlovakizációra hivatkozva önkényesen felülbírálták a bevallott magyar nemzetiséget. „Nem kétséges – zárta jelentését a konzul –, hogy a reszlovakizáltak nagy része szlováknak írta be magát (…).”264 A népszámlálással részletesebben foglalkozó további jelentésekről nincs tudomásunk, a kérdésre ezt követően már csupán a két magyar külképviseleti szerv márciusi politikai összefoglalói tértek vissza. Szkladán Ágoston prágai követ arra hívta fel a figyelmet, hogy noha a reszlovakizáltak többsége nem merte magyarnak vallani magát, s voltak olyanok is, akik „reszlovakizált nemzetiségűnek” jelentkeztek, a magyarok száma valószínűleg mégis magasabb lesz, mint amennyit korábban hivatalosan elismertek, vagyis a reszlovakizáltak

262 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 25. d., 55/1949. beszélgetés Lőrincz Gyulával, az Új Szó főszerkesztőjével. 263 MOL, PF-TÜK, 1. d., 16/szig.biz.-1950-2. beszélgetés Pietrowski lengyel főkonzullal. 264 MOL, PF-TÜK, 1. d., 19/szig.biz.-1950-2. beszélgetés Pietrowski lengyel főkonzullal.

68

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 69

között is akadtak magukat magyarnak bejegyzők.265 Vándor konzul összefoglalója azt emelte ki, hogy a népszámlálási biztosok számára kiadott utasítások szerint a reszlovakizáltak szabadon jelölhették meg a nemzetiségüket, erről azonban a reszlovakizáltakat sem a sajtó, sem a rádió nem világosította fel. Tudomása szerint Kelet-Szlovákiában a reszlovakizáltaknak csak töredéke vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ezzel szemben viszont nyugaton, különösen pedig a Csallóközben jelentős részük magyarnak jelentkezett.266 A pozsonyi főkonzulátus levéltári iratai között több, 1950 márciusában és áprilisában kelt feljegyzés is található a népszámlálás során elkövetett visszaélésekről,267 a kérdésre a későbbiekben azonban már sem a főkonzulátus, sem pedig a követség nem tért vissza, s annak sincs nyoma, hogy magyar részről bármilyen formában szóvá tették volna a csehszlovák fél előtt a népszámlálással kapcsolatos kifogásaikat.268 Lőrincz Gyula és a Csemadok A kisebbségi magyar közösség magára találásának letéteményese az ötvenes évek első felében a Csemadok volt. Nem csak a magyar lakosság kulturális életének újjászervezését vállalta fel, hanem szerepe volt a magyar nyelvű oktatás újraindításában, s keretei között vagy közreműködésével jött létre csaknem valamennyi magyar kisebbségi intézmény (többek között a Magyar Könyvtár, a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó és a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes) is.269 Egyes vezetői ráadásul egyéb fontos közéleti és párttisztségeket is betöltöttek, a prágai és különösen a pozsonyi magyar külképviselet feladatai között ezért a továbbiakban is kiemelt helyet kapott tevékenységének figyelemmel követése és a vezetőivel való kapcsolattartás. Jelentéseik, amelyek általában a Csemadok vezetőivel folytatott beszélgetések során szerzett értesüléseken alapultak, rendszeresen beszámoltak a kulturális szervezettel kapcsolatos különböző kérdésekről, gyakran hangot adtak ugyanakkor a vezetőket vagy a hatalom Csemadokkal kapcsolatos politikáját bíráló kritikus észrevételeiknek is. A jelentéseket mindemellett kezdetben – vélhetően a szlovák pártelnökség 1950. januári határozatai és a burzsoá nacionalizmus elleni kampány hatására – jobbára a bizakodó hangnem és a Csemadok előtt megnyíló „új perspektívák” hangsúlyozása jellemezte. Alig egy héttel a burzsoá nacionalisták elleni kampány kezdete előtt, 1950. április 2-án került sor a Csemadok I. országos közgyűlésére, amelyen Lőrincz Gyula elnöki beszámolója részletesen foglalkozott a helyi hatóságok által az egyesület alapszervezeteinek megalakulása elé gördített akadályokkal, s több felszólaló is felhívta a figyelmet a továbbra is észlelhető magyarellenességre és a magyar oktatás újraindításának nehézségeire.270 Vándor József

265 MOL, PN-TÜK, 38. d., 255/biz.-1950. Március havi politikai összefoglaló jelentés. 266 MOL, PF-TÜK, 22. d., 166/biz-1950-2. Összefoglaló politikai jelentés az 1950. január, február és március hónapokról. 267 MOL, PF-TÜK, 40. d., 91/1945-50. Népszámlálás. 268 Az 1950. évi népszámlálásra és történelmi összefüggéseire lásd Gabzdilová, Soňa: Sčítanie obyvateľstva na Slovensku v roku 1950, maďarská menšina a historické súvislosti. Historický časopis 59. évf. (2011) 2. sz. 263-284. p. 269 A Csemadoknak a csehszlovákiai magyar közművelődés újjászervezésében vállalt szerepére lásd Tóth László: Köz – művelődés – történet i. m. 222-245. p. 270 Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltára (továbbiakban: FKI), Csemadok irattára, OK-I, I. országos közgyűlés; vö. Őszi Irma – Sidó Zoltán: i. m. 20. p.

69

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 70

pozsonyi konzul 1950. áprilisi összefoglaló jelentésében a közgyűlés lefolyását mégis úgy interpretálta, hogy noha az „viharosnak ígérkezett”, mivel a közelmúltban megszűntek a Csemadok fejlődését akadályozó nehézségek, a közgyűlés nem a sérelmekkel, hanem „konstruktív szellemben” a jövő feladataival foglalkozott. A konzul szerint az érdeklődés középpontjába a burzsoá nacionalizmus kérdése került, ennek kapcsán pedig a magyar lakosság tényleges egyenjogúsításának közeli megvalósulása.271 Ugyanez a hangvétel jellemezte Füredi József főkonzulnak a Csemadok működéséről és II. országos közgyűléséről 1951 júniusában készített összefoglaló jelentését is, amely hosszasan ecsetelte a burzsoá nacionalistáknak a Csemadok működését akadályozó „káros tevékenységét”, megállapítva többek között, hogy „a Csemadok fejlődése párhuzamosan vonul a burzsoá nacionalizmus elleni harccal”.272 A Csemadok-vezetők törekvései és a szlovák pártvezetésnek az egyesülettel kapcsolatos elképzelései közötti ellentétekről elsőként a kultúregyesület III. országos közgyűléséről, ill. annak előkészületeiről készült jelentések tudósítanak. Füredi főkonzul 1952. május 5-i jelentésében még arról tájékoztatta budapestet, hogy soros évi közgyűlésén a Csemadok tömegszervezeti jelleget kap, s ennek megfelelően valószínűleg a neve is meg fog változni, a párt részéről ezzel kapcsolatban pedig csupán azt kérik, nehogy a változások valamiféle magyar párt jelleget adjanak a Csemadoknak.273 Három nappal később, május 8-án ezzel szemben Lőrincz Gyulára hivatkozva már azt volt kénytelen jelenteni, hogy a politikai vezetés elutasítja a Csemadok tömegszervezetté alakítását és névváltoztatási szándékát. Lőrincz elmondása szerint, amikor közölte Viliam Širokýval, hogy a közgyűlésen a Csemadok nevébe az „egyesület” helyett a „szövetség” szót szeretnék felvenni, mivel ez jobban kifejezné tömegszervezeti jellegét, Široký dühös lett, s azzal vádolta meg, hogy ezután majd magyar pártot akarnak alakítani, végül pedig előjönnek az elszakadással.274 Amint arról a főkonzul a Csemadok 1952. május végén megrendezett III. országos közgyűléséről készült jelentésében beszámolt, Viliam Široký ezt követően, noha arra ígéretet tett, a közgyűlésen meg sem jelent, hanem Jozef Lietavec belügyi megbízottat küldte el maga helyett. Mindez a Csemadok vezetői és a közgyűlés résztvevői között rossz hatást váltott ki már csak azért is, mivel Lietavec a magyar lakosság kitelepítése idején vezető szerepet töltött be a biztonsági szerveknél, s így a magyarság körében nem nagyon népszerű.275 Hasonló viták zajlottak le a Csemadok IV. országos közgyűlésének előkészítésekor is. Füredi főkonzul Lőrincz Gyulától szerzett értesüléseire hivatkozva több alkalommal jelentette, hogy a közgyűlési beszámolók körül hosszas viták folytak a pártközpontban, amely azokat többször átdolgoztatta. A pártvezetés többek között azt kifogásolta, hogy a titkári beszámolóban a Csemadok tömegszervezetként van említve, holott az csak kultúregyesület. Szóvá tették azt is, hogy nemzeti hősökként Petőfit és Kossuthot említi ahelyett, hogy Csehszlovákiának a nemzeti hőseit népszerűsítené, s úgyszintén kifogást emeltek az ellen is, hogy a magyarok ünnepi alkalmakkor a magyar zászlót használják, amivel tüntetőleg azt akarják kifejezni, hogy Magyarországot tekintik hazájuknak. A Csemadok feladatainak tisz-

271 MOL, PF-TÜK, 2. d., 33/szig.biz.-1950-2. Összefoglaló politikai jelentés 1950. április hónapról. 272 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 08423/1951. Csemadok működéséről összefoglaló jelentés készítése. 273 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 06276/1952. CSEMADOK kérése. 274 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 21. d., 59/szig.biz.1952.-pol. CSEMADOK-közgyűlés előkészítése. 275 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 001155/1952. CSEMADOK-közgyűlésről Fábry elv. közlései.

70

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 71

tázásánál azt hangsúlyozták, hogy mivel kultúregyesület, nem tartozik a feladatai közé a politikai népnevelő munka, fő feladataként pedig a magyar burzsoá nacionalizmus elleni küzdelmet jelölték meg.276 Ilyen előzményeket követően nem meglepő, hogy Lőrincznek az 1953 októberében megtartott közgyűlésen elmondott elnöki beszámolója nagy hangsúlyt helyezett a magyar burzsoá nacionalizmus elítélésére és a népi demokratikus Csehszlovák Köztársaság iránti szeretet hangsúlyozására.277 A Csemadok V. országos közgyűlését megelőzően, 1954 decemberében Mányik főkonzul azt az értesülését közölte budapesttel, hogy a közgyűlésen heves támadások várhatók a Csemadok vezetősége, különösen pedig „a magyarság körében általában nem népszerű” Lőrincz Gyula ellen.278 Az eredetileg 1954 decemberére kitűzött, azonban háromszori halasztást követően végül 1955 februárjában megtartott közgyűlés ennek ellenére a korábbiakhoz hasonlóan „rendben”, bármiféle disszonáns hang nélkül zajlott, Lőrincz Gyula elnöki beszámolójában pedig sorra visszaköszöntek a pártvezetés részéről a Csemadok címére a korábbi években is elhangzott kifogások. A pozsonyi főkonzulnak a közgyűlésről készített jelentése szerint az elnöki beszámoló a Csemadok egyik legfontosabb feladataként a burzsoá nacionalizmus elleni küzdelmet jelölte meg, elítélte azt a törekvést, hogy a Csemadokot magyar érdekvédelmi szervezetté formálják, a magyar zászló „indokolatlan” szerepeltetését, s hangsúlyozta azt is, hogy a Csemadok nem politikai szerv és tömegszervezet, hanem csupán kultúregyesület.279 Lőrincz Gyula, aki az ötvenes évek első felében nem csak a Csemadok elnöke volt, hanem az Új Szó főszerkesztője is, ráadásul 1953-ban az SZLKP Kb-ban, 1954-ben pedig a Nemzetgyűlésben is helyet kapott, e számos, önmagában is tekintélyt kölcsönző tisztség egyidejű betöltése következtében a kisebbségi magyar közösség legbefolyásosabb vezetője és első számú képviselője lett a hatalomban. Az eredeti hivatására nézve festőművész Lőrincz politikai pályafutásáról nem készült még átfogó elemzés, az azonban kétségtelen, s ez a diplomáciai iratokból is kiderül, hogy rendkívül nehéz, csaknem megoldhatatlan feladatra vállalkozott, amikor a hatalom és a kisebbségi magyarság érdekeinek képviselete között próbált egyensúlyozni. A főkonzulátus az ötvenes évek legelejétől kezdődően rendszeresen felhívta a Külügyminisztérium figyelmét Lőrincz elkeseredett hangulatára, s arra a szándékára, hogy a párt- és állami szervek magyarellenes magatartása miatt vissza akar vonulni és csak a festészettel kíván foglalkozni.280 Lőrincz – saját elmondása szerint – több alkalommal kérte Viliam Širokýtól a Csemadok elnökségéről és/vagy az Új Szó főszerkesztői tisztségéről való leváltását, s miután 1953 júniusában központi bizottsági taggá választották, a pártban állítólag elnökségi határozat is született tisztségei átadásáról.281 Tény ugyanakkor az is, hogy

276 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 00226/2/1953. CSEMADOK-közgyűlés; uo. 00226/3-1953. CSEMADOK-kal kapcsolatos értesülések; uo. 00226/4/1953. CSEMADOK IV. közgyűlése. 277 FKI, Csemadok irattára, OK-I, IV. országos közgyűlés. Lőrincz elvtárs beszéde. 278 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 21. d., 001038/1954. CSEMADOK évi közgyűlése. 279 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 003102/1955. A Csemadok V. országos közgyűlése. 280 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 20. d., 001031/1950. Vándor konzul búcsúlátogatásai; uo. 54. d., 00782/1952. Nemzetiségi és kulturális kérdésekről beszélgetés Lőrincz elvtárssal; uo. 21. d., 59/szig.biz.1952.-pol. CSEMADOK-közgyűlés előkészítése; MOL, PF-TÜK, 5. d., 6/4/szig.titk.1954.I. Lőrincz elvtársnő közlései. 281 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 001411/1953. Lőrincz elvtárs közlései; MOL, PF-TÜK, 4. d., 84/szig.titk.1953.I.. Az Új Szó prágai szerkesztősége.

71

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 72

noha 1955 februárjában végre megválhatott az Új Szótól,282 1968-ban ismét ő került a lap élére, a Csemadok elnöki tisztségét pedig – az 1968-as reformfolyamat időszakát kivéve – 1980-ban bekövetkezett haláláig megtartotta.283 A diplomáciai iratokból fény derül mindemellett a Csemadok elnökének egy másik jellemvonására is, mégpedig arra, hogy egyéni érdekeit hajlamos volt a kisebbségi közösség érdekei elé helyezni. A főkonzulátus és a követség jelentései szerint Lőrincz „sokszor megalkuvó álláspontot foglal el a szlovákiai magyarok kérdéseiben”, s tartózkodik minden olyan lépéstől, amely azt a látszatot keltené a politikai vezetés előtt, hogy elégedetlen a magyarság helyzetével.284 Lőrincz konfliktusokat kerülő és a hatalom előtt megfelelni vágyó magatartásából következhetett az is, hogy miközben ő a Csemadok elnöke és az Új Szó főszerkesztője, vagyis a csehszlovákiai magyar közélet meghatározó személyisége és a magyar kisebbség első számú reprezentánsa volt, gyermekei szlovák iskolába jártak. Erre utalva jegyezte meg egyik jelentésében Füredi főkonzul, hogy ilyen körülmények között „a magyar nyelvű tanítás kérdésében Lőrincz elvtárs nem is tudhat eredményesen kiállni”.285 Ez a magatartásforma érvényesült Lőrincznek a főkonzulátussal fenntartott kapcsolataiban is. Amint azt említettük, Vándor konzul már 1950 márciusában felhívta a figyelmet Lőrincz korábban gyakori látogatásainak az elmaradására, de ugyanerre lett figyelmes 1954–1955 folyamán Füredi és Mányik főkonzul is. Jelentéseik szerint Lőrincz kerüli a velük való találkozást, s ezt rákényszeríti a Csemadok többi vezetőjére is. Füredi főkonzul 1954. április 27-i jelentésében ezt annak tulajdonította, hogy fél attól, hogy a kapcsolattartás negatív visszhangot váltana kis a szlovák vezetők között, de nem zárta ki annak lehetőségét sem, hogy szlovák részről tették szóvá Lőrincz előtt a főkonzulátusnak a magyar kulturális szervekkel való érintkezését, s ennek alapján tanúsít ilyen magatartást.286 Érdekes adalékkal szolgálnak Füredi főkonzul jelentései a Csemadok vezetésén belüli ellentétekről, illetve azok hátteréről is, egyúttal arról tanúskodnak, hogy az egyesület vezetésén belül nem mindenki értett egyet Lőrincz Gyula problémamentességet képviselő álláspontjával. Már Fellegi István főtitkár is nehezen találta meg a közös hangot Lőrinczcel, majd miután őt 1952 júniusában leváltották, s a főtitkári tisztség megszüntetése mellett politikai titkárrá Varga Jánost, szervezőtitkárrá Pathó Károlyt, a kulturális kérdésekkel és propagandával foglalkozó titkárrá Vajda Józsefet választották, Lőrincz és az új titkárok között alakult ki nézetkülönbség a problémás kérdések kezelésének mikéntjével kapcsolatban. A főkonzul 1952. december 22-i jelentése egyrészt arról tudósít, hogy a titkári pozícióba helyezett fiatalok Lőrincz szerint „telítve vannak burzsoá nacionalista gondolkodással”, ami abban nyilvánul meg, hogy kiélezik a problémákat, s a párt- és állami szervekkel szembeni fellépésre buzdítják a Csemadok tagságát. Varga és Vajda titkárok ezzel szemben Lőrinczet tartották „opportunistának”, aki nem áll ki a párt által biztosított jogos igényekért

282 MOL, PF-TÜK, 6. d., 10/szig.t.-1955. Lőrincz Gyula elvtárs és felesége meghívása. 283 Füredi főkonzul 1954. június 9-én kelt jelentése szerint beszédtéma volt vezető körökben az is, hogy Lőrinczet nevezik ki Csehszlovákia budapesti nagykövetévé, ezt azonban Lőrincz felesége alaptalannak tartotta és határozottan cáfolta. (MOL, PF-TÜK, 5. d., 7/3/szig.titk.1954.I. beszélgetés kassai elvtársakkal; uo. 6/4/szig.titk.1954.I. Lőrincz elvtársnő közlései) 284 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 002249/1952. A CSEMADOK vezetőségében lévő ellentétek; MOL, PN-TÜK, 6. d., 45/1954. 1953. évi összefoglaló. 285 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 00226/3-1953. CSEMADOK-kal kapcsolatos értesülések. 286 MOL, PF-TÜK, 5. d., 6/1/szig.titk.1954.I. A szlovákiai magyar népi együttes bemutatkozása; MOL, PF-TÜK, 6. d., 10/9/szig.titk.1955. A szlovákiai magyarság helyzetéről.

72

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 73

sem. Végül pedig Fábry István elmondása szerint a „magyar nacionalisták” (Fábry itt konkrétan balogh-Dénes Árpádot nevezte meg) befolyása alá került Kugler János körül alakult ki „frakciós társaság”, amely értekezletet is összehívott, hogy felállítsa a magyarok egyenjogúsítására vonatkozó követeléseit.287 A Csemadok vezetésén belüli ellentétek előzményeit Füredi főkonzul egyik későbbi, 1953. január 19-én kelt jelentése Lőrincz Gyulára hivatkozva az egyesület megalakulásának körülményeire és tisztségviselőinek kiválasztására vezette vissza. Lőrincz szerint a Csemadok alakuló közgyűlése előtt balogh-Dénes irányításával egy akció folyt azzal a céllal, hogy az egyesület elnöke Major István, főtitkára pedig balogh-Dénes legyen. Ezt állítólag Kugler János és mások is támogatták. A közgyűlés előtti napon Lőrincz, Major és Fábry István a pozsonyi pártközpontban felkeresték Viliam Široký pártelnököt, akivel közölték, hogy kit kívánnak megválasztani elnöknek és főtitkárnak. Široký ezt helytelenítette, mondván hogy Major mint reszlovakizált nem lehet a Csemadok elnöke, azonkívül a múltban politikai tevékenységet fejtett ki, a Csemadok viszont kultúregyesület lesz. balogh-Dénes nem volt párttag, ráadásul Široký rossz véleménnyel is volt róla, ezért Lőrincznek kellett az elnöki, Fellegi Istvánnak pedig a főtitkári tisztséget elvállalnia.288 Nem kevésbé érdekesek a pozsonyi főkonzulátusnak a Csemadok esetleges felszámolásának veszélyére figyelmeztető jelentései. Füredi József főkonzul már 1951 márciusában utalt arra a – Matica slovenská felszámolása kapcsán elterjedt – rémhírre, hogy a Csemadokot be fogják olvasztani az efsz-ekbe, esetleg a községi kultúrházakra.289 Két évvel később, 1953 júniusában Lőrincz Gyulára hivatkozva arról a pártvezetésben eluralkodott véleményről tájékoztatott, hogy miután a magyarok képviselve lesznek a pártban, a tömegszervezetekben és az állami apparátusban, „a Csemadok mindinkább szükségtelenné fog válni”.290 Végül pedig 1954 folyamán két jelentésébe is belefoglalta azt az értesülését, miszerint komolyan foglalkoznak a Csemadok kerületi, járási és helyi szervezeteinek beolvasztásával a népművelési szervekbe, s csak a Csemadok-központot hagynák meg átmenetileg.291 A hatalomnak a Csemadok felszámolására irányuló szándékát egyéb források hiányában nem áll módunkban sem cáfolni, sem megerősíteni. Az mindenesetre tény, hogy az egyesületnek nem csak a megszüntetésére nem került sor, hanem ellenkezőleg: a Csemadok néhány éven belül a magyarlakta régió legnépesebb, legbefolyásosabb és megkerülhetetlen társadalmi szervezetévé vált. A magyar iskolahálózat kiépülése Az 1950-es év és a burzsoá nacionalizmussal vádolt szlovák politikusok, köztük Ladislav Novomeský iskolaügyi megbízott félreállítása hozta meg az áttörést a magyar nyelvű iskolahálózat kiépítése terén is. A szlovák iskolák melletti magyar tagozatoknak – korábban egyébként éppen a pártvezetés által szorgalmazott létrehozását – elhibázottnak minősítet-

287 288 289 290 291

MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 002249/1952. A CSEMADOK vezetőségében lévő ellentétek. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d. CSEMADOK-kal kapcsolatos értesülések. MOL, PF-TÜK, 24. d., 64/biz.1951-pol. Csemadok működéséről összefoglaló jelentés kérése. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 001411/1953. Lőrincz elvtárs közlései. MOL, PF-TÜK, 26. d., 36/7/titk.1954. Magyar irodalmi est Pozsonyban; uo. 5. d., 6/3/szig.titk.1954.I. CSEMADOK-kal kapcsolatos ügyek.

73

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 74

ték, s az Iskolaügyi Megbízotti Hivatal 1950 nyarán hozzálátott az önálló magyar elemi és másodfokú iskolák megszervezéséhez. Ugyanekkor vette kezdetét az első magyar gimnáziumok és szakiskolák felállítása is. Az iskolai beíratások június utolsó napjaiban zajlottak. Füredi József pozsonyi főkonzul 1950. júniusi összefoglaló jelentésében hangsúlyozta, hogy a magyar szülőknek 1945 óta először nyílt rá alkalmuk, hogy gyermekeiket magyar tannyelvű iskolákba írathassák. Az sem kerülte el azonban a figyelmét, hogy a sajtó alig tájékoztatta az érintetteket, s egyedül az Új Szóban jelent meg a felhívás a magyar iskolákba való beiratkozás lehetőségéről. A szlovák iskolák igazgatói, akik az átiratkozás lehetőségéről ugyancsak kötelesek lettek volna tájékoztatni a szülőket, részben az utasítások ismeretének hiányában sok helyütt szintén nem tették ezt meg, és nem voltak hajlandók elfogadni a gyermekek átjelentkezését sem a magyar iskolába.292 Ugyanezekre a jelenségekre, a magyar gyermekek szlovák iskolába „tanácsolására” hívta fel a figyelmet a magyar iskolák tervezett megnyitásáról beszámoló későbbi jelentéseiben, hozzátéve azonban azt is, hogy a szülők is tanácstalanok, hogy eddig szlovák iskolába járó gyermeküket átírassák-e a magyar iskolába. Véleménye szerint a szülők ingadozása részben abból adódik, hogy „még mindig nem tudják elhinni, hogy szabad akaratuktól függ gyermekük magyar nyelvű taníttatása”.293 A beíratások során előfordult hiányosságok pótlása céljából az Iskolaügyi Megbízotti Hivatal szeptember elejére pótbeíratásokat rendelt el, amelyeken ismét lehetővé tették a magyar gyermekek átíratását a szlovák iskolából a magyarba. Füredi főkonzul ennek nyomán fogalmazta meg augusztusi összefoglaló jelentésében, hogy a magyar iskolák felállításának kérdésében a legfelsőbb iskolai vezetés a „legmesszebbmenő jóindulattal” jár el, mindezt pedig annak tulajdonította, hogy a burzsoá nacionalizmus ellen hónapok óta zajló küzdelem végre az iskolaügyben is érezteti hatását és vidéken is sor került a nacionalistasoviniszta igazgatók és tanfelügyelők leváltására.294 Mindezek után a korábbi 319 elemi iskolai magyar osztállyal szemben az 1950/51-es iskolaévben 522 magyar elemi és 91 magyar másodfokú iskola nyílt meg, amelyek 1232 osztályát 45 497 tanuló látogatta. Ezenkívül Komáromban magyar tannyelvű gimnázium, Pozsonyban a magyar tanítóképzést szolgáló pedagógiai gimnázium, a kassai ipari szakiskola mellett pedig magyar tagozat nyílt.295 A két gimnázium ünnepélyes megnyitóján maga Füredi József főkonzul is részt vett, sőt a pozsonyi megnyitón az igazgató felkérésére fel is szólalt.296 A pozsonyi főkonzulátus a magyar nyelvű oktatás helyzetéről az ötvenes évek elején rendszeres összefoglaló jelentésekben tájékoztatta budapestet. A részben a főkonzulátus beosztottjainak információin, részben az Iskolaügyi Megbízotti Hivatal által átadott anyagokon alapuló terjedelmes összefoglalók nyomon követték a magyar iskolahálózat bővülésének folyamatát, részletes kimutatásokat közölve a magyar iskolákról, az iskolák, osztályok és tanulók számának alakulásáról és a magyar iskolákban használt tankönyvekről.

292 MOL, PF-TÜK, 2. d., 39/szig.biz.-1950-2. Összefoglaló politikai jelentés 1950. június hónapról. 293 MOL, PF-TÜK, 2. d., 38/szig.biz.-1950-2. Magyar iskolák Csehszlovákiában; uo. 43/szig.biz.-1950-2. Magyar iskolák Csehszlovákiában. 294 MOL, PF-TÜK, 2. d., 52/szig.biz.-1950-2. Összefoglaló politikai jelentés 1950. augusztus hónapról. 295 MOL, PF-TÜK, 25. d., 83/biz.-1952. Szlovákiai magyar iskolákról kimutatás. 296 MOL, PF-TÜK, 2. d., 50/szig.biz.-1950-2. Magyar iskolák Csehszlovákiában; uo. 23. d., 535/biz.1950-pol. A komáromi magyar nyelvű gimn. megnyitása.

74

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 75

beszámoltak az egykori magyar tanítók reaktiválásáról, a tanerőhiányról és az annak kiküszöbölését célzó tanítóképző tanfolyamokról, a gyorstalpaló tanfolyamokról kikerülő pedagógusok nem megfelelő szakképzettségéről, a tankönyvellátási gondokról, amit részben magyarországi tankönyvek ideiglenes használatával igyekeztek orvosolni, de figyelemmel követték a tanulmányaikat korábban Magyarországon folytató diákok további sorsát is. A magyar iskolahálózat kiépülésének folyamatát pozitívan értékelő beszámolók általában nem mulasztották el végül annak hangsúlyozását sem, hogy az anyanyelvi oktatás megvalósítását a burzsoá nacionalisták leleplezése és eltávolítása tette lehetővé.297 A magyar iskolahálózat növekedése az ötvenes évek elején – a nyomasztó tanító- és tanteremhiány ellenére – rendkívül gyors ütemű volt, s az elemi és másodfokú iskolák hálózata 1953 közepére többé-kevésbé a nemzetiségi arányoknak megfelelően ki is épült. A magyar elemi iskolák száma ekkorra 553-ra, a másodfokú iskoláké 119-re, tanulóik száma pedig együttesen 60 381-re emelkedett. Ennél jóval kedvezőtlenebb volt azonban a helyzet a magyar középiskolák terén, amelyeket 1953-ban még mindössze négy gimnázium, két pedagógiai gimnázium és hat szakiskola képviselt.298 Füredi József főkonzul az új csehszlovákiai iskolarendszerről tudósítva 1953. május 21én arról tájékoztatta budapestet, hogy az „lökést adott” a magyar iskolák fejlődésének is, s a következő iskolaévben a korábbi 4 magyar gimnáziummal szemben 17 – a gimnáziumokat felváltó – ún. tizenegyéves középiskola fogja megnyitni a kapuit.299 A főkonzul értesülései valós alapokon nyugodhattak, az Új Szó ugyanis május 30-án szintén azt a hírt közölte, hogy az Iskolaügyi Megbízotti Hivatal 17 magyar tannyelvű tizenegyéves középiskola megnyitását tervezi.300 1953 szeptemberében ennek ellenére mindössze 7 tizenegyéves iskolában indult magyar nyelvű oktatás, s a magyar tizenegyéves iskolák hálózata csak 1958-ra érte el az előirányzott szintet, amikor 18 magyar tannyelvű tizenegyéves iskola nyithatta meg kapuit.301 A magyar tizenegyéves iskolák megszervezése különösen Pozsonyban és Kassán ütközött akadályokba, ahol az iskolaügyi hatóságok – a magyar tanulók alacsony számára hivatkozva – éveken át elutasították a megnyitásukat. A pozsonyi és kassai magyar iskola hiányára a követség és a főkonzulátus már 1953 őszén figyelmeztetett,302 de a kérdésre a későbbiekben is vissza-visszatért. Miután a két városban a magyar szülők egyre hangosabban kezdték igényelni a magyar tizenegyéves iskolák megszervezését, Rudolf Strechaj, 297 MOL, PF-TÜK, 2. d., 60/szig.biz.-1950-2. Magyar iskolák Szlovákiában; uo. 3. d., 29/szig.biz.1951-pol. 1950. évi összefoglaló jelentés; MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 08450/1951. Összefoglaló jelentés a csehszlovákiai magyar iskolákról; MOL, PF-TÜK, 25. d., 83/biz.-1952. Szlovákiai magyar iskolákról kimutatás; uo. 290/biz.-1952. Szlovákiai iskolákról összefoglaló (1951/52); MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 014224/1952. A szlovákiai magyar oktatás problémái. 298 A magyar nyelvű oktatás 1948 utáni újraindítására bővebben lásd László béla: A szlovákiai magyar intézményes művelődés első tíz éve. In Hushegyi Gábor (összeáll.): i. m. 42-56. p.; Gabzdilová, Soňa: Školy s maďarským vyučovacím jazykom na Slovensku po druhej svetovej vojne. Košice, Spoločenskovedný ústav SAV, 1991, 9-30. p.; Gabzdilová, Soňa: Možnosti a problémy vzdelávania v maďarskom jazyku na Slovensku po druhej svetovej vojne do roku 1953. Historický časopis 45. évf. (1997) 4. sz., 612-630. p.; Gabzdilová, Soňa: Maďarské školstvo na Slovensku v druhej polovici 20. storočia. Dunajská Streda, Lilium Aurum – Nadácia Katedra /Katedra Füzetek 4./, 1999, 19-67. p. 299 MOL, PF-TÜK, 26. d., 187/titk.1953.I. Új iskolarendszer Csehszlovákiában. 300 Új Szó 1953. május 30. Fontos figyelmeztetés, 6. p. 301 László béla: i. m. 55. p. 302 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 00226/3-1953. CSEMADOK-kal kapcsolatos értesülések; MOL, PFTÜK, 4. d., 112/szig.titk.1953. Politikai összefoglaló októberről.

75

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 76

a Megbízottak Testülete elnöke 1955 júliusában Sztankó Pál követségi titkár előtt azzal indokolta megnyitásuk elutasítását, hogy a „mozgalom osztályidegen, kispolgári elemektől indult ki”, ráadásul mivel a két városban nincsenek magyar munkástömegek, az iskolákat csak az osztályidegen elemek gyermekei látogatnák. A Strechajjal folytatott beszélgetéséből a követségi titkár azt a következtetést vonta le, hogy „világos, hogy semmi szín alatt nem akarnak” magyar tizenegyéves középiskolát sem Pozsonyban, sem Kassán.303 A két városban ilyen előzményeket követően egyaránt 1956 őszén nyílhattak meg a magyar tannyelvű tizenegyéves középiskolák, miután 1956 júniusában végre a legfelsőbb szlovák pártvezetés is beleegyezett a megindításukba.304 Horváth Imre prágai követ jelentései 1953–1954 folyamán több alkalommal felhívták a figyelmet arra a tényre is, hogy a magyar gyermekek jelentős része – noha arra már lehetőségük volna – továbbra sem jár magyar iskolába. Ennek okait a követ részben a magyar szülők félelmére, részben a gyorstalpalókon kiképzett magyar pedagógusok nem megfelelő felkészültségére és a magyar iskoláknak a szlovákokénál ebből adódó alacsonyabb színvonalára, részben pedig a magyar főiskola hiányára és a tizenegyéves iskolák nem kielégítő számára vezette vissza, de bírálta az Új Szónak és a Csemadok vezetőinek a hozzáállását, illetve negatív példáját is. Véleménye szerint az Új Szó „kerüli a magyar iskolák témáját, főleg Pozsonnyal és Kassával kapcsolatban”, sokakat pedig azt tart vissza gyermekeik magyar iskolába íratásától, hogy a Csemadok több vezetőjének gyermeke sem jár magyar iskolába. A követ szerint az egyik magyar szülő meg is jegyezte: „a Csemadok-vezetők abból élnek, hogy magyarok, de nem érzik magukat magyaroknak”.305 Amint arra Horváth követ is utalt, a kisebbségi magyar oktatásügy hiányosságai közé tartozott, hogy a magyar középiskolát végzett diákok számára nem nyílt lehetőség felsőfokú tanulmányaik anyanyelvükön való folytatására. Ennek lehetővé tétele elől a szlovák politikai vezetés mereven elzárkózott. A székelyföldi magyarság számára autonómiát biztosító új román alkotmány kapcsán Július Ďuriš, a Megbízottak Testületének elnöke 1952 októberében nyíltan kijelentette az őt meglátogató boldoczki követ és Füredi főkonzul előtt, hogy arról „szó sem lehet”, hogy Szlovákiában önálló egyetemet állítsanak fel „párszázezer” magyar részére.306 Füredi főkonzul az 1953-as évről készült összefoglaló jelentésében ezzel szemben – igaz, a konkrétumok részletezése nélkül – már azt az értesülését közölte a Külügyminisztériummal, hogy az illetékes szervek állítólag foglalkoznak a kérdéssel, s a következő iskolaévben biztosítva lesz a párhuzamos magyar nyelvű felsőfokú oktatás.307 A főkonzul által jelzett szándékról, hacsak nem a pedagógusképzésre utalt, nincs tudomásunk. Magyar nyelvű felsőfokú tanulmányok folytatására a pártállami évek alatt mindvégig csupán a pedagógusképzésben volt lehetőség: az ötvenes években a pozsonyi Felsőbb Pedagógiai Iskola, a hatvanas évektől kezdődően pedig a nyitrai Pedagógiai Kar magyar tagozatán.308 303 MOL, PN-TÜK, 12. d., 357/szig.titk/1955. Strechaj elvtársnál látogatás. 304 A pozsonyi és kassai magyar tizenegyéves iskolákra lásd Popély Árpád (szerk.): i. m. 389-394., 403-407. p.; Gabzdilová, Soňa: Školy s maďarským vyučovacím jazykom... i. m. 19. p. 305 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 33. d., 011949/1953. Pozsonyi magyar iskolák kérdése; uo., 28. d., 05635/1954. Szlovákiai magyar iskolák kérdése. 306 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 001898/1952. beszélgetés Ďuriš és Kugler elv. a magyar nemzetiségi kérdésekről. 307 MOL, PF-TÜK, 5. d., 11/szig.titk.1954. Év végi összefoglaló az 1953. évről. 308 A magyar nyelvű pedagógusképzésre lásd László béla: A (cseh)szlovákiai oktatásügy szerkezete, valamint közigazgatási és jogi keretei 1945 után. In Tóth László (szerk.) – Filep Tamás Gusztáv (társszerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. II. budapest, Ister, 1998, 150-164. p.

76

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 77

A Megbízottak Testülete 1952. évi határozatai Az ötvenes években általában nem jogi normák, hanem párt- és kormányhatározatok formájában történtek kísérletek a magyar kisebbség helyzetének további rendezésére, a magyar lakosságnak az ország politikai, társadalmi és gazdasági életébe történő reintegrálására. A legjelentősebbek ezek közül – a szlovák pártelnökség már tárgyalt 1950. januári határozatcsomaga mellett – az 1952. június 17-i kormányhatározat, valamint a Megbízottak Testületének a kormányhatározattal azonos tartalmú, de részletesebb utasításokat tartalmazó július 1-i határozatai voltak. A közel egyéves előkészítést követően meghozott határozatok elrendelték többek között a dél-szlovákiai nemzeti bizottságok magyarokkal történő kiegészítését, magyarok vezető tisztségekbe való kinevezését, a magyar nyelv használatának biztosítását a hivatalos érintkezésben, a magyarlakta települések, az állami és közintézmények magyar nyelvű megjelölését, valamint a magyarlakta területek fejlesztését.309 A Megbízottak Testületének határozatai – jogi szabályozás híján – valamiféle „nemzetiségi alapokmány” szerepét töltötték be az ötvenes évek Szlovákiájában.310 A határozatoknak a követség és a főkonzulátus is oly nagy jelentőséget tulajdonított, hogy azokkal több jelentésében foglalkozott, s éveken keresztül figyelemmel követte végrehajtásukat, ill. annak hiányosságait is. Füredi József főkonzul 1952. szeptemberi összefoglaló jelentésében pl. – a valóságtól kissé elrugaszkodva – arról tájékoztatta budapestet, hogy a határozatok a magyar nyelvet „az összes magyarlakta helyeken hivatalos nyelvvé nyilvánították”, nem kerülte el ugyanakkor a figyelmét az sem, hogy a ténnyel sem a sajtó, sem a rádió nem foglalkozott, sőt még a vezető politikusok sem beszélnek róla. Ennek tulajdonította azokat a rémhíreket, amelyek szerint elfogadásuk „szovjet nyomásra” vagy az új román alkotmány hatására történt, de arról a hírről is számot adott, miszerint a magyarlakta területeket visszacsatolják Magyarországhoz.311 A román alkotmány szlovákiai visszhangjáról Füredi főkonzul 1952. július 24-én önálló jelentésben is tájékoztatta budapestet. Észrevételei szerint a magyar lakosság körében „nagy visszhangja van”, a szlovák vezetők azonban a vele való érintkezéseik során kerülik a kérdést, nem szívesen beszélnek róla. Lőrincz Gyulára hivatkozva azt az értesülést közölte, hogy az alkotmány nemzetiségi vonatkozásai a szlovák vezető körökben „nagy idegességet” váltottak ki, s idézte Rudolf Strechajt, a Megbízottak Testületének elnökét, aki a pozsonyi szovjet főkonzulátus egyik titkárának kijelentette, hogy „Csehszlovákiában más a helyzet, mint Romániában, mert itt csak 200 000 magyar él, azok is elszórva, úgyhogy itt nem lehet a kérdést úgy elbírálni, mint Romániában”.312

309 NA ČR, ÚV KSČ, f. 100/24, sv. 163, a. j. 1494. Zápis 196. schůze páté vlády, konané v úterý dne 17. června 1952; SNA, ÚP ZP – Zas. ZP, inv. č. 592., 89. d. Zasadnutie Zboru povereníkov dňa 1. júla 1952; a kormányhatározatot és a Megbízottak Testületének határozatait közzétette Popély Árpád (szerk.): i. m. 321325. p.; utóbbit magyar fordításban Szabó Rezső: i. m. 269-273. p.; a határozatokra és megszületésük hátterére bővebben lásd Šutaj, Štefan: Maďarská otázka na Slovensku v rokoch 1948–1970. In Šutaj, Štefan (red.): Vývoj a postavenie maďarskej národnostnej menšiny na Slovensku po roku 1948. Košice, Spoločenskovedný ústav SAV, 1990, 24-26. p.; Gyönyör József: i. m. 266-268. p.; Gabzdilová-Olejníková, Soňa: Maďarská menšina na Slovensku v dobe vrcholiaceho stalinizmu... i. m. 179-180. p. 310 Vö. Gyönyör József: i. m. 267. p.; Gabzdilová-Olejníková, Soňa: Maďarská menšina na Slovensku v dobe vrcholiaceho stalinizmu... i. m.180. p. 311 MOL, PF-TÜK, 3. d., 114/szig.biz-1952. Politikai és gazdasági események Szlovákiában 1952. szeptember hóban. 312 MOL, PF-TÜK, 4. d., 92/szig.biz.1952.-pol. Új román alkotmány hatása Szlovákiában.

77

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 78

A két magyar külképviselet jelentései az elfogadott határozatokkal összefüggésben állítólagos magyarellenes tüntetésekről is tudni véltek. A semmilyen más forrással alá nem támasztható, a pártállami diktatúra keretei között pedig egyenesen elképzelhetetlen tüntetések híre Füredi József pozsonyi főkonzultól származott, aki komáromi látogatása során egy 1952. május 9-i utcai csődületet téves információk alapján magyarellenes tüntetésként interpretált.313 A prágai követség a vélt tüntetést a későbbiekben ráadásul összefüggésbe hozta a kormányhatározattal, s 1952 júliusában már úgy fogalmazott, hogy „magyarlakta helyeken, elsősorban Komáromban tüntetések voltak a magyar nyelv nyilvános használata ellen”, hátterükben pedig azok sejtette, „akik el akarják gáncsolni a kormány előtt fekvő nyelvrendeletet”.314 A kormányhatározat, valamint a Megbízottak Testülete említett határozatainak következetes végrehajtása esetén lehetőség nyílt volna magyar nemzetiségű káderek kinevezésére, a magyarlakta járásokban pedig a magyar nyelv széles körű használatára a közigazgatásban és a hivatalos érintkezésben. A titkosnak minősített határozatokat azonban nem tették közzé, a nyilvánosság tudomást sem szerzett róluk, így azok csupán korlátozottan, sok esetben pedig csak papíron valósultak meg, s a pártállami korlátok között ellenőrzésükre sem kerülhetett sor. Füredi József főkonzul – Kugler Jánosra hivatkozva – már 1952. október 27-én azt jelentette Külügyminisztériuma számára, hogy a határozatokat a párt- és közigazgatási funkcionáriusok igyekeznek elszabotálni,315 de a határozatok következetlen végrehajtásáról számoltak be a főkonzulátus és a követség 1952., majd pedig 1953. évi összefoglaló jelentései is, amelyek szerint a határozatoknak a legtöbb helyen csak egy-egy pontját valósították meg. Egy-két kivételtől eltekintve nem került sor többek között a magyar funkcionáriusok kinevezésére, s a kérdést arra hivatkozva, hogy a magyarok nem tudnak szlovákul, magyarul beszélő szlovákokkal vagy áttelepültekkel igyekeznek megoldani.316 Ugyanezeket a hiányosságokat tárta a Külügyminisztérium elé 1955 decemberében a szlovákiai magyarság helyzetéről készített összefoglaló jelentésében Mányik Pál főkonzul is. Jelentése szerint a falusi, a járási, de főleg a kerületi vezetők között „keresni kell” a magyar nemzetiségű kádereket. Nem volt még magyar igazgató a komáromi hajógyár vezetői között, nincsenek képviselve a magyarok a legfelsőbb párt- és állami szervekben, s nincs magyar a kerületi párt- és állami szervek vezetői között sem.317 Az egyetlen alkalom, hogy a két külképviseleti szerv pozitív változásra hívhatta fel budapest figyelmét, 1954 tavaszán volt, amikor magyar nyelvű feliratokkal látták el a prágai belügyminisztérium dél-szlovákiai hivatalait.318 Magyar nyelvű feliratok elhelyezésére azonban a későbbiekben is kevés példa akadt. Mányik főkonzul ezért 1955 novemberében a magyar nyelvhasználattal kapcsolatban szintén úgy fogalmazott, hogy a magyar feliratok alkalmazására vonatkozó rendelkezéseket nem hajtják végre, s a települések nevei az útjelző táblákon, az állomásokon és egyéb irányjelző táblákon sehol sincsenek magyarul feltüntetve.319

313 MOL, PF-TÜK, 4. d., 75/szig.biz.1952.-pol. Komáromi látogatás. 314 MOL, PF-TÜK, 4. d., 99/szig.biz.-1952. Politikai jelentés 1952 II. negyedéről. 315 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 001898/1952. beszélgetés Ďuriš és Kugler elv. a magyar nemzetiségi kérdésekről. 316 MOL, PF-TÜK, 4. d., 34/szig.biz.1953.-pol. 1952. évi összefoglaló felterjesztése; MOL, PN-TÜK, 6. d., 45/1954. 1953. évi összefoglaló; MOL, PF-TÜK, 5. d., 11/szig.titk.1954. Év végi összefoglaló az 1953. évről. 317 MOL, PF-TÜK, 6. d., 10/9/szig.titk.1955. A szlovákiai magyarság helyzetéről. 318 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 28. d., 05636/1954, 05636/1-1954. Csehszlovák belügyminisztérium szlovákiai hivatalainak magyar nyelvű feliratokkal való ellátása.

78

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 79

Nemzeti bizottsági és parlamenti választások 1954-ben Az ötvenes évek első felének egyik legnagyobb jelentőségű csehszlovákiai belpolitikai eseménye az 1954 májusában lebonyolított nemzeti bizottsági, valamint az ugyanezen év novemberében megtartott parlamenti választások voltak. A kommunista hatalom 1948 óta először vállalkozott arra, hogy a választóurnákhoz engedje az ország lakosságát, jóllehet a választások során – a szovjet tömb többi országához hasonlóan – az már csupán a kommunista párt irányította Nemzeti Front közös listájára voksolhatott. A magyar lakosság számára a választások különlegességét az adta, hogy a második világháború utáni választások során első alkalommal járulhatott az urnákhoz, s első alkalommal kaphattak helyet magyarok is a prágai Nemzetgyűlésben és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanácsban. A nagykövetség és a főkonzulátus az év folyamán közel tucat jelentésben számolt be a választások előkészületeiről és lebonyolításáról, e jelentésekben azonban – a „választási kampányhoz” hasonlatosan – csupán minimális teret kapott a nemzetiségi tematika. Füredi főkonzul a nemzeti bizottsági választások előkészítéséről tudósítva közölte budapesttel azt az értesülését, hogy a jelöléseknél nagy figyelmet fordítanak az egyes nemzetiségek megfelelő képviseletének biztosítására, példaként hozva fel a Dunaszerdahelyi járást, ahol a jelöltek több mint kétharmada magyar nemzetiségű.320 Mányik főkonzul a parlamenti választásokkal kapcsolatban figyelt fel arra a későbbiekben is gyakran előforduló jelenségre, hogy a nemzetiségi kérdést a csehszlovák politikai elit hajlamos a csehek és szlovákok viszonyára korlátozni, miközben csupán egy-két általános mondatot szán az ország nemzetiségeire, s ugyancsak ő hívta fel a figyelmet arra is, hogy noha az Új Szó időnként egy-egy magyar nevű képviselőjelöltet is népszerűsített, sehol nem történt utalás arra, hogy a törvényhozó szervekben kik fogják képviselni a magyarságot, így a magyar nemzetiségű jelöltekre „csak a nevek hangzása után lehet hozzávetőlegesen következtetni”.321 A választások után újjáalakuló Szlovák Nemzeti Tanács Dénes Ferenc személyében magyar nemzetiségű alelnököt is kapott. Az 1955 februárjában az Új Szó főszerkesztőjévé is kinevezett, s az 1960-as évek végéig számos párt- és állami tisztséget betöltő Dénes azonban a kisebbségi magyar közösség legszervilisebb politikai vezetői közé tartozott. Megfelelési kényszerére Mányik főkonzul is több alkalommal figyelmeztetett, hangsúlyozva, hogy noha gyengén beszél szlovákul, mégis szlováknak mondja magát, sőt vele is csak szlovákul akar beszélni.322 Magyar kulturális intézmények és rendezvények Az ötvenes évek első felében a magyar kisebbség kulturális igényeinek kielégítését volt hivatott szolgálni többek között az Állami Faluszínház magyar tagozatának, majd a komáromi Magyar Területi Színháznak, végül pedig a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttesnek a létrehozása.

319 320 321 322

MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 009979/1955. Szlovákiai magyarság problémái. MOL, PF-TÜK, 26. d., 58/1/titk.1954.I. Nemzeti bizottsági választások előkészítése Szlovákiában. MOL, PF-TÜK, 5. d., 33/szig.titk.1954. Választások Szlovákiában. MOL, PF-TÜK, 26. d., 111/titk./1954. A Szlovák Nemzeti Tanács ülése; uo., 6. d., 10/9/szig.titk.1955. A szlovákiai magyarság helyzetéről.

79

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 80

A második világháború utáni csehszlovákiai magyar színjátszás – Tóth László szavaival élve – a klinikai halál állapotából éledt újjá. A magyar közösség nem csak színészeit veszítette el, akik jelentős része az ország elhagyására kényszerült, hanem színházlátogató népességének nagy részét is, mivel a kitelepítések elsősorban középosztályát: városi polgárságát, értelmiségét sújtották.323 Első magyar színtársulatként az Állami Faluszínház magyar tagozata jött létre 1950. augusztus 1-én. A formálisan hivatásos társulatként működő, azonban inkább műkedvelő jellegűnek minősíthető magyar tagozat bemutatkozó előadására – Jozef Gregor Tajovský Ha asszonyé a gyeplő című vígjátékának színrevitelével – 1950. szeptember 30-án került sor Pozsonyban, a pozsonyligetfalui művelődési otthonban.324 A magyar színtársulat létéről a magyar Külügyminisztérium Füredi József főkonzul 1950. november 29-i jelentéséből szerzett tudomást, aki miután megnézte a társulat egyik előadását, meglehetősen elmarasztaló hangú jelentésben számolt be a látottakról, majd a Külügyminisztérium érdeklődésére 1951 januárjában visszatért a színtársulat kérdésére. A főkonzul ugyanakkor nem a társulat által előadott darabok művészi színvonalát, hanem azok nem eléggé „vonalas” voltát bírálta. Véleménye szerint a Tajovský-vígjáték a klérus befolyását erősíti, a másik bemutatott darab, a Kecsketej című vígjáték pedig a kulákokat népszerűsíti, ezért „egyik darab sem alkalmas arra, hogy nevelje a közönséget”.325 A Faluszínház magyar tagozata a diplomáciai jelentésekben a későbbiekben meglehetősen ritkán szerepelt, ha mégis, akkor is jobbára csupán említés szintjén, megítélése azonban a kezdeti elmarasztaló értékeléshez képest árnyaltabbá vált.326 Jóval nagyobb teret kapott ezzel szemben mind a követség, mind a főkonzulátus jelentéseiben az immár valóban hivatásos jellegű színház, a hivatalosan 1952. október 1-én megalakult komáromi Magyar Területi Színház, a Matesz.327 A társulat szervezéséről Füredi főkonzul első ízben 1952 júliusában tájékoztatta budapestet. Jelentése szerint a színház székhelyévé a raktárnak használt egykori zsinagógát jelölték ki. Igazgatójává a Csemadok Nagy Jenőt, a pozsonyi rádió magyar osztályának vezetőjét javasolta, ő azonban a tisztséget anyagi okok miatt nem szívesen vállalná, ráadásul a rádiótól sem akarják őt elengedni.328 A színház, amely végül az egykori Katolikus Legényegylet épületében kapott helyet, igazgatójává pedig Fellegi Istvánt, a Csemadok volt főtitkárát nevezték ki, első bemutatóját 1953. január 31-én tartotta Urbán Ernő Tűzkeresztség című drámájának színrevitelével.329 A nyitó előadásra Urbán Ernőt is várták, az ő beutazási kérelmét azonban a csehszlovák hatóságok az idő rövidségére hivatkozva visszautasították. Ennek oka boldoczki János prá-

323 Tóth László: A (cseh)szlovákiai magyar színjátszás nyolcvan éve 1918–1998. In Tóth László (szerk.) – Filep Tamás Gusztáv (társszerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. III. budapest, Ister, 1999, 192. p. 324 A Faluszínház magyar tagozatára bővebben lásd uo. 194-197. p. 325 MOL, PF-TÜK, 24. d., 564/biz.1950-táj. Magyar nyelvű színielőadás a Matador gyárban; uo. 594/biz.1950pol. Magyar nyelvű színtársulat. 326 Mányik főkonzul 1955 szeptemberében például úgy fogalmazott, hogy „az együttes úttörő munkát végzett a szlovákiai magyarság nevelése terén”. (MOL, PF-TÜK, 7. d., 140/szig.titk.1955. „Aranyember” a komáromi Magyar Területi Színház műsorán) 327 A Magyar Területi Színház történetére lásd Tóth László: Déryné nyomában. A komáromi magyar színjátszás története II. 1945-től napjainkig. Dunaszerdahely. Lilium Aurum, 1998. 328 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 08768/1952. CSEMADOK-kal kapcsolatos közlések. 329 A bemutatóról Füredi főkonzul február 4-én kelt jelentésében számolt be: MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 36. d., 02634/1953. Komáromi Magyar Területi Színház megnyitása.

80

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 81

gai követ megítélése szerint az volt, hogy csehszlovák részről a színház megnyitását belügynek tekintik, s még a látszatát is kerülni akarják annak, hogy az a magyar–csehszlovák kulturális kapcsolatok szempontjából is komoly eseményt jelent.330 A Matesz tevékenységét a főkonzulátus a továbbiakban is figyelemmel követte, bemutatóiról rendszeresen tájékoztatta a Külügyminisztériumot. Mányik Pál főkonzul 1955 szeptemberében, Az aranyember bemutatója kapcsán közölte budapesttel azt a Fellegi Istvántól származó értesülését, miszerint a szlovák szervek – noha a közönség részéről lenne rá igény – akadályozzák, hogy műsoraikat Pozsonyban és Kassán is bemutassák.331 A tény, hogy a szlovák hatóságok Pozsonyban és Kassán ugyanezekben az években akadályozták a magyar tannyelvű tizenegyéves középiskolák megindítását is, arra enged következtetni, hogy a két nagyváros magyarságának a magyar nyelvű középiskolai oktatástól és kulturális rendezvényektől való elzárása azonos célt követett, mégpedig a városok immár szlovák jellegének megőrzését, ill. megerősítését. A magyar népművészeti együttes megszervezését a Csemadok Központi bizottsága vállalta magára. A hivatásos népi együttes létrehozásának igénye már 1951 őszén felmerült, előkészületi munkálatai azonban jó másfél évet vettek igénybe. A még csupán alakulóban lévő együttes 1952. július 3-i pozsonyi bemutatkozásán Füredi József főkonzul is részt vett, aki az előadásról beszámolva jelezte, hogy az együttes hivatalos megalakulása az elkövetkező évben várható.332 A hosszas előkészületek után végül 1953. június 1-én életre hívott együttes ideiglenes székhelye, amint arról június 17-én a főkonzul is beszámolt, a Szlovák Írók Szövetségének gidrafai kastélya lett. Végleges központja ekkor még nem volt kijelölve, de a főkonzul tudni vélte, hogy ígéretet kaptak arra, miszerint a diószegi kastélyt bocsájtják a rendelkezésükre.333 Az együttes székhelyéül végül a Galánta melletti Hódi falu kastélyát jelölték ki. Ez több okból is szerencsétlen döntésnek bizonyult. A kastélyban nem voltak megfelelő próba-, háló- és hivatali helyiségek, ráadásul – s az 1953 szeptemberében Hódiba ellátogató Füredi főkonzul elsősorban ezt emelte ki jelentésében – a kastélyban volt a falu kápolnája is, ami miatt az együttes tagjai folytonosan összetűzésbe kerültek az őket betolakodónak tekintő színtiszta szlovák község vallásos lakosságával.334 Amint azt a főkonzulátus és a követség több alkalommal is jelentette, az együttes legnagyobb nehézségei közé – a nem megfelelő elhelyezés mellett – a szakanyagok és a szakemberek, elsősorban a művészeti vezető hiánya tartozott. Ez utóbbit magyarországi szakember kiküldésével javasolták orvosolni, mivel azonban ez csupán a csehszlovák hivatalos szervek útján lett volna kivitelezhető, a magyarországi művészeti vezető kiküldését soha nem sikerült megoldani. Horváth Imre prágai követ az együttes legnagyobb gondjának azt tartotta, hogy „nincs gazdája”, vagyis hogy ellátmányát a Csemadokon keresztül a Nemzeti Fronttól kapja, s a hasonló szlovák együttesekkel ellentétben nem tartozik a Kulturális Megbízotti Hivatal alá.335 A Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes, a Népes bemutatkozó fellépésére 1954. április 25-én került sor a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban. Az együttes áldatlan

330 331 332 333 334 335

MOL, PN-TÜK, 5. d., 26/sz.b.-1953. „Tűzkeresztség” bemutatója Komáromban. MOL, PF-TÜK, 7. d., 140/szig.titk.1955. „Aranyember” a komáromi Magyar Területi Színház műsorán. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 08768/1952. CSEMADOK-kal kapcsolatos közlések. MOL, PF-TÜK, 26. d., 203/titk.1953.I. Magyar népi együttes megalakulása Szlovákiában. MOL, PF-TÜK, 26. d., 340/titk.1953.I. Szlovákiai magyar tánc- és énekegyüttes kérése. MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 28. d., 05632/1954. Szlovákiai magyar népi együttes támogatása.

81

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 82

helyzetét mindennél jobban érzékelteti az a tény, hogy Füredi főkonzul a bemutatkozó előadásról készített jelentésében az esemény kapcsán jórészt a Csemadok vezetése, azon belül is elsősorban Lőrincz Gyula és az együttes közötti ellentétekről volt kénytelen beszámolni. Lőrincz, noha az ő feladata lett volna, nem volt hajlandó a bemutató megnyitására sem, az előadás előtti elnökségi ülésen pedig – arra hivatkozva, hogy az együttes vezetőségének összetétele és programja „politikailag nagyon helytelen” – arra kötelezte a Csemadok vezetőit is, hogy a bemutató utáni ünnepi vacsorán ne vegyenek részt. A főkonzul sajnálattal állapította meg, hogy „a CSEMADOK Központ ahelyett, hogy a legmesszebbmenő segítséget nyújtaná a fiatal népi együttesnek, igyekszik lejáratni azt”.336 A Csemadok-központ és az együttes közötti konfliktus egyik forrása a népművészeti együttes rendkívül magas fenntartási költsége volt. Füredi főkonzul már a bemutatóról készített jelentésében utalt Kugler János azon kijelentésére, miszerint lehetséges, hogy az együttes két-három hónap múlva feloszlik, 1954. június 11-én pedig arról tájékoztatta budapestet, hogy az együttes tagjait kénytelenek voltak kéthetes kényszerszabadságra küldeni, mivel egy napra sincs már biztosítva a fenntartásuk. A Csemadok a Népest saját költségvetéséből nem tudta finanszírozni, annak anyagi helyzete így hamarosan tarthatatlanná vált, bár amint azt a pozsonyi főkonzulátus jelentései Vajda József Csemadok-titkárra és béres Józsefre, a Népes igazgatójára hivatkozva sejtetni engedték, az együttes anyagi ellehetetlenülésében meghatározó szerepe volt Lőrincz Gyulának is, aki közömbösen viseltetett annak sorsa iránt.337 Talán nem véletlen, hogy ilyen körülmények között az együttes mindössze egyetlen produktív nyarat élt meg.338 A szlovák pártvezetés 1954. júliusi határozatától, hogy a Népest 1955. január 1-i hatállyal a Kulturális Megbízotti Hivatal irányítása alá kell helyezni, béres József még a népi együttes helyzetének jelentős javulását remélte.339 A későbbi fejlemények azonban bebizonyították, hogy ez a döntés egyúttal az együttes sorsát is megpecsételte, s a Népest 1955 első hónapjaiban beolvasztották a Szlovák Népművészeti Együttesbe. Mányik Pál főkonzul 1955. március 29-én már arról számolt be, hogy a korábban több mint kétszáz fős magyar együttesből a Szlovák Népművészeti Együttes mindössze tíz személyt vett át, a többit elbocsátották, s megvált az együttestől maga béres József is.340 A hivatásos magyar együttes feloszlatása késztette arra 1955 őszén a Pozsonyban tanuló magyar egyetemi és főiskolai hallgatókat, hogy létrehozzák az öntevékeny alapon működő Magyar Főiskolások Művészegyüttesét. Mányik főkonzul 1955. november 12-én jelentette budapestnek, hogy felkereste őt Kucsera Klára filozófia és Mede István jogász szakos hallgató, akik közölték vele, hogy megalakult a pozsonyi magyar főiskolások színjátszó, ének- és tánccsoportot magában foglaló kulturális egyesülete.341 Ez tekinthető a máig fennálló Ifjú Szivek elődjének, amely félhivatásos státusban, a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Szlovákiai Központi bizottságának égisze alatt 1957-ben kezdte meg tevékenységét.342

336 MOL, PF-TÜK, 5. d., 6/1/szig.titk.1954.I. A szlovákiai magyar népi együttes bemutatkozása. 337 MOL, PF-TÜK, 5. d., 6/3/szig.titk.1954.I. CSEMADOK-kal kapcsolatos ügyek; uo., 6. d., 6/6/1954.szig.titk. beszélgetés béres elvtárssal. 338 A Népes történetére lásd Takács András: A Népes. Dunaszerdahely, Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya /Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 33./, 2004. 339 MOL, PF-TÜK, 6. d., 6/6/1954.szig.titk. beszélgetés béres elvtárssal. 340 MOL, PF-TÜK, 6. d., 10/3-1955/szig.titk. beszélgetés béres elvtárssal. 341 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 00971/1955. Pozsonyi magyar főiskolások kulturális egyesületének megalakulása.

82

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 83

A boldoczki követ által a Matesz bemutatója kapcsán említett csehszlovák törekvés, hogy a kétoldalú kulturális kapcsolatokból kihagyják a szlovákiai magyarságot, egyéb alkalmakkor is megmutatkozott. Ennek veszélyére már bolgár követ is felfigyelt, aki a magyar–csehszlovák kulturális kapcsolatokkal foglalkozó 1948. december 2-i jelentésében arra figyelmeztetett, hogy csehszlovák részről mindössze a két ország közötti kulturális kapcsolatok kiépítésével számolnak, „kihagyván a magyar szempontból természetesen figyelmen kívül nem hagyható csehszlovákiai magyarságot”.343 Amint azt már korábban részleteztük, ugyanezen csehszlovák törekvés eredményeként maradtak ki a kisebbségek kulturális igényeinek támogatására vonatkozó kitételek a két ország közötti kulturális egyezményből is. A diplomáciai jelentések gyakran megfogalmazott észrevétele volt az is, hogy csehszlovák részről nem veszik jó néven magyarországi vendégek részvételét, s főleg felszólalását a magyar vonatkozású kulturális rendezvényeken. Urbán Ernőnek a Matesz megnyitóján való részvételének lehetetlenné tételéhez hasonló eset fordult elő például az 1949. július 31-i pozsonyi Petőfi-ünnepségen, amelyen csak az utolsó pillanatban engedték felszólalni a Magyar Írószövetség képviseletében megjelent Illés bélát.344 Az előbbiekkel szorosan összefüggő jelenség volt a magyar vonatkozású rendezvények elhallgatása, ill. nem kellő propagálása a szlovák sajtóban. Erre hívta fel a figyelmet többek között Vándor konzul 1950 májusában a magyar kormány által a Csemadoknak ajándékozott nyolcezer kötetes könyvadomány átadása, valamint Füredi főkonzul 1952 májusában a Csemadok III. országos közgyűlése vonatkozásában, de ugyanerre figyelmeztetett a Jókai Mór halálának 50. évfordulója alkalmából megrendezett 1954. május 30-i komáromi csehszlovák–magyar kulturális találkozóról készített jelentésében Horváth Imre nagykövet is.345 Több alkalommal felfigyeltek végül a jelentéstévők arra a jelenségre, hogy a szlovák politikai vezetők a magyar kulturális rendezvényeken nem szívesen vesznek részt, vagy egyenesen kerülik azokat. Füredi főkonzulnak az 1954. április 8-i pozsonyi magyar irodalmi est kapcsán tűnt föl, hogy arra egyetlen vezető szlovák politikus sem jött el, s csupán négy megbízottnak a felesége jelent meg rajta. Léderer Frigyes prágai ideiglenes ügyvivő az – egyébként csupán a nagykövetség szóbeli intervenciója után megrendezett – 1954. október 19-i hybbei balassi-ünepséggel összefüggésben fogalmazta meg azt az észrevételét, hogy „a szlovákiai magyar rendezvényeket a hivatalos körök igyekeznek kerülni”, Mányik főkonzul pedig az 1955. február 26-i kassai Ady-esten hiányolta a szlovák funkcionáriusok részvételét.346 Magyar darabok szlovák bírálata 1953-tól kezdődően, amint arról már a Csemadok IV. országos közgyűlésének előkészületeit ismertetve szóltunk, a szlovák politikai vezetés frazeológiájában kiemelt helyet kapott

342 343 344 345

Az Ifjú Szivek történetére lásd Csanaky Eleonóra: Az Ifjú Szivek 50 éve. Pozsony, Ab-ART, 2005. MOL, PN-TÜK, 35. d., 384/biz-1948. Magyar-csehszlovák kulturális kapcsolatok. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 7896/1949. Petőfi-ünnepségek Szlovákiában. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 55. d., 021766/1950. Könyvek küldése a Csemadok részére; uo., 54. d., 001155/1952. CSEMADOK-közgyűlésről Fábry elv. közlései; MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 36. d., 04580/3-1954. Jókai-évfordulók megünneplése. 346 MOL, PF-TÜK, 26. d., 36/7/titk.1954. Magyar irodalmi est Pozsonyban; uo., 26. d., 78/3/titk.1954. balassiünnepség Hybbén; uo., 7. d., 44/szig.titk.-1955. Ady-est Kassán.

83

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 84

az ún. magyar burzsoá nacionalizmus elleni harc hangsúlyozása. A magyar burzsoá nacionalizmus megnyilvánulásának tekintették mindeközben a nemzeti színű viseletet, a magyar nemzeti jelképek, színek és zászló használatát. A pozsonyi magyar főkonzulátus jelentéseinek tanúsága szerint az 1954-es év folyamán kijutott a bírálatokból néhány Csehszlovákiában bemutatott magyar darabnak – daljátéknak és filmnek – is. Az első darab, amely felborzolta a szlovák vezetés kedélyeit, a János vitéz című daljáték volt. Amint arról Füredi főkonzul 1954 márciusában beszámolt, a daljáték diószegi bemutatója előtt nagy vita folyt arról, hogy a magyar huszárok felvonulhatnak-e a színpadon a magyar zászlóval, mivel a szlovák elvtársak értelmezése szerint Csehszlovákiában csak csehszlovák zászlót lehet használni.347 A magyar zászló szerepeltetését végül engedélyezték, a kérdés azonban a későbbiekben sem jutott nyugvópontra. A magyar zászló országszerte érzelmi megnyilvánulásokat váltott ki a magyar közönségből, amit a szlovák vezetés részéről úgy értelmeztek, hogy a magyarok ezzel „Magyarországhoz való tartozásuk mellett” tüntetnek.348 A János vitéznél is nagyobb nemtetszést váltott ki politikai körökben a Rákóczi hadnagya című film, s a két „baráti ország” viszonylatában példátlan lépésre késztette a csehszlovák pártvezetést: a CSKP Kb Politikai Irodája – vélhetően a szlovák kommunisták kezdeményezésére – 1954. október 13-án a film csehszlovákiai vetítésének betiltásáról határozott.349 A tilalmat Karol bacílek szlovák pártelsőtitkár a nála bemutatkozó látogatást tévő Mányik Pál főkonzul előtt azzal indokolta, hogy „igen nagy visszatetszést keltett”, hogy jóllehet a film Szlovákia területén játszódik, csupán egy szlovák szerepel benne, s az is áruló. Ráadásul „soviniszta demonstrációkra” adott lehetőséget, pozsonyi és kassai vetítése közben ugyanis a nézők közbekiabáltak, hogy nincs szükség a szlovák nyelvű feliratozásra.350 Nem kerülte el a főkonzul figyelmét az Új Szó 1954. november 18-i számának „János vitéz” és még néhány kérdés című írása sem, amely a daljáték losonci bemutatója apropóján – nyilván felsőbb utasításra – a magyar darabokkal szemben már korábban megfogalmazott fenntartásokat foglalta össze, a bírálatból azonban a János vitéz és a Rákóczi hadnagya mellett ezúttal már kijutott a Csínom Palkó című operettnek is. A főkonzul szerint, noha a film betiltása és a magyar zászló szerepeltetésének bírálata indokolatlan, a film elkészítésénél „komoly hibát” követtek el azzal, hogy nem vették figyelembe a szlovákok érzékenységét. Ezért „helyes lenne – vélte a főkonzul –, ha valamilyen formában a magyar sajtó igazolná a szlovák elvtársak elítélő véleményét és figyelmeztetné kulturális szerveinket arra, hogy a jövőben véletlenül se sértsék meg barátaink érzékenységét”.351 Terítékre került a Rákóczi hadnagya végül a főkonzulátusnak a magyar állami ünnep alkalmából rendezett 1955. április 5-i fogadásán is. Itt bacílek pártelsőtitkár – a főkonzul szavai szerint – „visszatért kedvenc témájához”, s a fogadáson résztvevő magyar filmdelegáció előtt ismét előadta a filmmel kapcsolatos kifogásait. bacílek ezúttal kifogást emelt az ellen is, hogy a filmben szereplő városokat, „noha Szlovákia területén vannak”, magyar jellegűnek ábrázolják, s azt a javaslatot is megfogalmazta, hogy a magyar szótárból iktassák ki végre a „Felvidék” kifejezést, amely helyett a Szlovákiát kellene használni.352 347 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 36. d., 04191/1954. A diószegi CSEMADOK „János vitéz” bemutatója. 348 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 001304/1954. Szlovákiában élő magyarok helyzetével kapcsolatos értesülések. 349 Kiss József: Múltkultusz és történelemértelmezés. Új Szó 2006. április 11., 11. p. 350 MOL, PF-TÜK, 5. d., 28/1954.szig.titk. Látogatás bacílek elvtársnál. 351 MOL, PF-TÜK, 5. d., 32/szig.titk.1954. Magyar darabok bírálata az Új Szóban. 352 MOL, PF-TÜK, 7. d., 69/szig.titk./1955. beszélgetés bacílek elvtárssal.

84

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 85

A komáromi szobrok átvételének és a pozsonyi Petőfi-szobor újbóli felállításának kérdése A mai napig a magyar diplomáciai jelentések és külügyi iratok az egyetlen forrásai az 1945–1946-ban eltávolított komáromi szobrok magyar átvételére irányuló kezdeményezésnek, s ugyancsak a prágai és pozsonyi magyar külképviselet jelentéseiből tájékozódhatunk a pozsonyi Petőfi-szobor újbóli felállításának terveiről és előzményeiről. Az eltávolított komáromi szobrok esetleges átvételének kérdése a magyar diplomácia részéről merült fel még 1948 tavaszán, az utóbb megváltozott politikai viszonyok következtében mégis a magyar fél volt az, amely 1949–1950 fordulóján már visszakozott és elhárította átszállításukat Magyarországra. A gondolatot 1948. május 13-án berecz Kálmán pozsonyi magyar meghatalmazott vetette fel Daniel Okáli belügyi megbízott előtt, mivel olyan hírek birtokába jutott, hogy Jókai Mór, Klapka György honvédtábornok és Király József püspök szobrait Pozsonyba akarják szállítani azzal a céllal, hogy ott beolvasszák őket. Az ügyben Okáli azonnal táviratozott a Komáromi Járási Közigazgatási bizottságnak, amelytől azt a választ kapta, hogy amennyiben a magyar fél megtéríti a szobrok ellenértékét, Komárom városának nincs kifogása a szobrok átadása ellen.353 Miután Okáli átiratban értesítette a magyar főkonzulátust, hogy a szobrok átadásának nincs akadálya, a magyar Külügyminisztérium Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter állásfoglalását is kikérte az ügyben. Ortutay 1948. június 21-i válaszában azonban arra kérte a Külügyminisztériumot, hogy jóllehet a Klapka-szobor akár Magyarországon is felállítható volna, a tárgyalásokat annak figyelembevételével folytassák le, hogy a szobroknak „különösebb művészi értékük nincs”.354 A szobrok kérdése ezt követően jó háromnegyed évre lekerült a napirendről, s csupán azt követően került ismét terítékre, hogy Daniel Okáli 1949 márciusában – immár a prágai Külügyminisztérium jóváhagyásának és a Komáromi Városi Közigazgatási bizottság beleegyezésének birtokában – újabb átiratban értesítette a főkonzulátust a szobrok átvételének lehetőségéről, s kérte, tudassa, milyen módon tervezi a magyar kormány azok átvételét. A belügyi megbízott átiratának vételét követően Vándor konzul meg is tette a szükséges intézkedéseket a szobrok elszállítására, s csupán a Külügyminisztérium értesítésére várt az átvétel időpontjával kapcsolatban.355 A szobrok átvételére azonban már nem került sor. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, amelynek a külügy időközben ismét csak kikérte a véleményét, 1949 szeptemberében annak a véleményének adott hangot, hogy a szobrok hazahozatalát nem tartja szükségesnek, mivel „a két népi demokrácia barátságos viszonyára való tekintettel” remélhető az újbóli felállításuk.356 A Külügyminisztérium ezek után 1949. december 9-én arra utasította a pozsonyi konzult, hogy érdeklődje meg a szobrok elszállításának költségeit, ügyeljen azonban arra, nehogy az érdeklődést szlovák részről biztató jelnek tekintsék a szobrok átvételére vonatkozóan, 1950. február 6-án pedig már egyenesen azt közölte a konzullal, hogy a „megváltozott politikai viszonyokra való tekintettel helytelen lenne, ha (…) folytatnánk az átvétel ügyét”.357

353 354 355 356 357

MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 37. d., 1833/pol-1948. Szoboreltávolítás Komáromban. MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 37. d., 2222/pol-1948. Komáromi szobrok eltávolítása. MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 37. d., 1833/pol-1948. Szoboreltávolítás Komáromban. Uo. MOL, PF-TÜK, 22. d., 450/biz.-1949/2. Komáromi szobrok eltávolítása; uo. 64/biz.-1950-2. Komáromi szobrok ügye.

85

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 86

A szobrok átvételének kérdése 1950 tavaszára így végérvényesen tárgytalanná vált. Vándor konzul 1950. március 17-én már azt jelentette a Külügyminisztérium számára, hogy a komáromi szobrok és a pozsonyi Petőfi-szobor ügye több alkalommal képezte beszélgetés tárgyát közte és Lőrincz Gyula Csemadok-elnök között is, akinek véleménye szerint elszállításuk demoralizálóan hatna a magyar lakosságra, ráadásul „egy nem nagyon távoli jövőben” meg fog érni a helyzet arra, hogy a Jókai- vagy a Petőfi-szobor újbóli felállítása is felvethető legyen. Mindezek függvényében Vándor konzul azt a javaslatot fogalmazta meg, hogy „ne történjen semmiféle kezdeményezés hivatalos magyar részről a szobrok kérdésében, hanem a szobrok visszaállítására alkalmas időpont kiválasztása legyen a Csemadokra bízva”.358 A szobrok újbóli felállításához fűzött remények, ha nem is azonnal, de hosszú távon végül is teljesültek. Jókai Mór szobrát – hivatalosan a Csemadok és a Csehszlovák Írók Szövetségének kezdeményezésére – már 1952. szeptember 28-án visszahelyezték a komáromi múzeum udvarán lévő régi helyére.359 Klapka György szobra húsz évig hevert a komáromi erődben, mígnem 1965-ben ismét felállították, de nem a Városháza előtti eredeti helyén, hanem az Anglia-parkban. Eredeti helyére csupán az 1989-es rendszerváltást követően kerülhetett vissza, csakúgy, mint Király püspöknek a gimnázium udvaráról eltávolított mellszobra. A komáromi szobrok jól dokumentált sorsával ellentétben a szlovákiai magyarság történetének máig homállyal fedett rejtélyei közé tartozik a pozsonyi Petőfi-szobor újbóli felállítása, amelynek nem csak az előzményeit, de még a pontos időpontját sem ismerjük.360 A kérdést így egyedül a pozsonyi és a prágai magyar külképviselet jelentései segítségével tudjuk némileg rekonstruálni, amelyek 1952-től kezdődően folyamatosan tájékoztatták budapestet a szobor felállítására irányuló különböző kezdeményezésekről. Az első híradás a szoborról 1949 májusában érkezett a Külügyminisztériumba. Vándor József konzul május 15-én számolt be arról, hogy egy pozsonyi kőfaragótelepen megtalálta Petőfi carrarai márványból faragott, a Nemzeti Színház előtti térről már 1921-ben eltávolított szobrát, egyúttal a minisztérium utasítását kérte, tegyen-e lépéseket a csehszlovák félnél annak átvétele érdekében. A Külügyminisztérium azonban a szobor átvételét – a komáromi szobrokéhoz hasonlóan – ekkor már nem szorgalmazta, e helyett inkább azt látta volna helyesnek, ha a Csemadok kezdeményezné annak „valamelyik más városban” való felállítását.361 A Petőfi-szobor kérdése a diplomáciai iratokban ezt követően három és fél év elteltével merült fel újra. Füredi József főkonzul Ctibor Štítnickýre és Milan Lajčiakra, a Szlovák Írók Szövetségének vezetőire hivatkozva 1952 novemberében arról tájékoztatta budapestet, hogy 1953 tavaszára várható a felállítása.362 A szobrot ugyan sem ekkor, sem pedig a további jelzett időpontokban (a Csemadok 1953 őszén megrendezett IV. országos közgyűlése,363 ill. az 1955. április 4-i felszabadulási ünnepségek alkalmával364) nem állították fel, a szo-

358 MOL, PF-TÜK, 22. d., 102/biz.-1950-2. Komáromi szobrok ügye. 359 Új Szó 1952. szeptember 30. Fölállították régi helyére Jókai Mór szobrát, 3. p. 360 Vö. Miklósi Péter (összeáll. és szerk.): A mi Petőfink. Emlékek és dokumentumok a költő pozsonyi szobráról. Pozsony, Petőfi Sándor Emlékmű bizottság, 2004, 132. p. 361 MOL, KÜM-admin., Csehszlovákia, 37. d., 4850/1949. Petőfi-szobor kiadatása. 362 MOL, PF-TÜK, 3. d., 129szig.biz/1952-pol. 363 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 001411/1953. Lőrincz elvtárs közlései. 364 MOL, PF-TÜK, 26. d., 78/3/titk.1954. balassi-ünnepség Hybbén; uo., 36/10/1954.titk. beszélgetés Štítnický elvtárssal.

86

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 87

borállítás tervéről érkező újabb és újabb hírek mégis jelezték, hogy a hivatalos helyek komolyan foglalkoznak újbóli felállításának gondolatával. A szobor felállítása akkor került valóban kézzelfogható közelségbe, amikor 1955 márciusában a Pozsonyi Központi Nemzeti bizottság levélben kérte ki a főkonzulátus véleményét arról, hol állítsák fel Petőfi szobrát. Válaszában a főkonzulátus nem foglalt állást a hat javasolt helyszín – a Hviezdoslav tér, a pozsonyligetfalui park, a Szt. Márton-dóm melletti Rudnay tér, a Nemzeti Galéria előtti terület, a Ferenc-rendiek temploma mögötti park és a Lenin tér – egyike mellett sem, annak kiválasztását a nemzeti bizottság belátására bízta.365 A nemzeti bizottság választása végül a Duna jobb partján fekvő ligetfalui parkra esett. Mányik Pál 1956. április 18-i jelentésében már azt közölte budapesttel, hogy „ismét több szó esik Petőfi szobrának felállításáról”, s várható, hogy kijavítása után május folyamán kerül majd sor az ünnepélyes keretek közötti leleplezésére a ligetfalui parkban.366 A májusi szoborállítás ugyan – ha valóban volt ilyen terv – nem valósult meg, Mányik főkonzul azonban a május 1-i ünnepségekről készített beszámolójában jelezte, hogy a szobor talapzatát már elkészítették, magát a szobrot pedig „állítólag még az idén” fel fogják állítani.367 A sors különös iróniája, hogy maga a szoborállítás, amelynek előkészületeit a főkonzulátus folyamatosan figyelemmel követte, teljes egészében visszhangtalan, s a főkonzulátus részéről is dokumentálatlan maradt. Ennek egyedüli kézzelfogható magyarázata az lehet, hogy a szobrot 1956 viharos őszén – a magyar forradalom idején vagy közvetlenül az azt követő napokban, hetekben – titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával állították fel. Nem figyelt fel rá sem a korabeli sajtó, sem pedig maga a főkonzulátus, amelyet 1956 őszén jóval tragikusabb események foglalkoztattak. Az 1956-os forradalom csehszlovákiai visszhangja A két magyar külképviseleti szerv irattermelő tevékenysége a forradalom napjaiban a minimálisra csökkent. A diplomáciai testületek gyaníthatóan a kivárásra rendezkedhettek be, de azt sem tartjuk kizártnak, hogy ekkor született irataikat a későbbiekben megsemmisítették, az mindenesetre tény, hogy a forradalom napjaiban kelt esetleges jelentéseik a magyar Külügyminisztérium irattárából hiányoznak. A pozsonyi főkonzulátus esetében mindezt részben az a tény is magyarázza, hogy a főkonzulátus Mányik Pál hazarendelését követően 1956 őszén hivatalvezető nélkül volt kénytelen végezni munkáját. A forradalom csehszlovákiai visszhangjáról így kizárólag a prágai nagykövetség három utólagos – 1956. november második felében, valamint 1957 januárjában kelt – jelentéséből tájékozódhatunk. Gábor József nagykövet 1956. november 22-én rendkívül korrekt és alapos elemzésben számolt be a magyarországi események sajtóvisszhangjáról. Összefoglalójának különlegességét az adja, hogy nemcsak hogy kerüli az „ellenforradalmi” minősítést, hanem a történteket egyenesen forradalomnak nevezi, hangsúlyozva, hogy a csehszlovák lapok írásai a szovjet álláspontot tükrözték, s szinte rosszallva, hogy a magyar eseményeket ellenforradalomnak minősítették és elhallgatták a tényt, hogy a nép október 23-án jogos követelésekkel vonult az utcára.368 365 366 367 368

MOL, PF-TÜK, 7. d., 55/szig.titk.1955. Petőfi-szobor visszaállítása Pozsonyban. MOL, PF-TÜK, 8. d., 36/szig.titk.1956. Kulturális együttműködésünk Szlovákiában. MOL, PF-TÜK, 8. d., 46/szig.titk.1956. Május 1. bratislavában. MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 14. d., 007792/1956. Összefoglaló az 1956. okt. 23 – nov. 22-ig terjedő időszak magyar eseményeinek sajtóvisszhangjáról.

87

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 88

A pozsonyi főkonzulátus ideiglenes vezetőjének, bényi Józsefnek a főkonzulátus tapasztalatairól készített jelentése 1957. január 16-án ugyancsak a prágai nagykövetség útján jutott el budapestre. bényi beszámolója amellett, hogy ismertette a Szlovákiában tartózkodó magyar állampolgárok helyzetét, a hatóságok által foganatosított biztonsági intézkedéseket és a magyarországi események többségi társadalom általi fogadtatását, némi kisebbségpolitikai vonatkozású utalásokat is tartalmazott. Helyzetjelentése szerint az első napok eseményei a szlovákság körében szimpátiát ébresztettek, ezt azonban egyre fokozódó ellenszenv váltotta fel többek között annak következtében, hogy a szlovák sajtó magyar területi követelésekről adott hírt. A magyarellenes hangulat abban is megmutatkozott, hogy az utcán vagy a túlnyomórészt szlovákokból álló munkahelyeken zaklatták a magyarul beszélőket, ill. a magyar nemzetiségűeket. Tudomása volt az ideiglenes ügyvivőnek arról is, hogy a felkelés elleni propaganda-hadjáratba bekapcsolták a szlovákiai magyar sajtót, s az Új Szó, valamint az Új Ifjúság című ifjúsági hetilap szovjetbarát propagandát hirdető különszámait nagy számban juttatták át Magyarországra, de arról is, hogy az ifjúsági lapnál tisztogatást rendeltek el „a magyarországi események értékelése” miatt.369 A romániaihoz hasonló megmozdulásokról a csehszlovákiai magyarság körében nem beszélhetünk,370 a felvidéki magyarságnak a forradalom iránti rokonszenve általában szimbolikus szimpátia-megnyilvánulásokban jutott kifejezésre. bényi József ezek közül a pozsonyi magyar pedagógiai iskola és a komáromi magyar gimnázium diákjainak „szolidaritási akcióit”, ill. a két iskola igazgatójának emiatti felelősségre vonását emelte ki. A pozsonyi diákok a forradalom eltiprását követően fekete szalagot viselve jelentek meg iskolájukban, a komáromi gimnazisták és tanáraik pedig elutasították az „ellenforradalmat” elítélő nyilatkozat megszavazását.371 Sokat mondó és tanulságos végül az ideiglenes ügyvivő jelentésének az a fejezete, amely a magyar főkonzulátus és a „baráti országok” diplomatái közötti kapcsolatról ad áttekintést. Ezek szerint a korábbi jó viszony a szovjet főkonzulátus dolgozóival barátságtalanná vált és jelentős mértékben elhidegült, a lengyelekkel a kapcsolat ezzel szemben „végig

369 Az Új Szó és az Új Ifjúság Magyarországon terjesztett különszámaira lád Zsilka László: Nem kért segítség. Dimenziók II. évf. (1994) 1. sz., 22-25. p.; az Új Ifjúság szerkesztőségében elrendelt tisztogatás okainak lehetséges magyarázatára Szesztay Ádám: A határon túli magyar sajtó az 1956-os forradalom alatt és után (1956-1958). Kisebbségkutatás 7. évf. (1998) 3. sz., 283-284. p. 370 A romániai magyarság reagálására a forradalomra lásd pl. bottoni, Stefano – László Márton – László Réka – Lázok Klára – Novák Zoltán (szerk.): Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959). Csíkszereda. Pro-Print Könyvkiadó /Források a romániai magyarság történetéhez/, 2006; Szesztay Ádám: Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében 1956–1962. Az ötvenhatos forradalom hatása a kelet-középeurópai kisebbségpolitikára. budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadói Kör /Kisebbségi monográfiák 1./, 2003, 26-36. p. 371 A pozsonyi magyar pedagógiai iskolában történtekre lásd Vajda barnabás: A pozsonyi magyar pedagógiai iskola 1956-os fekete szalagos akciói. In Szesztay Ádám (szerk.): Együtt. Az 1956-os forradalom és a határon túli magyarok. budapest. Lucidus Kiadó /Kisebbségkutatás Könyvek/, 2006, 177-195. p.; a komáromi gimnáziumban lejátszódott eseményekre Gáspár Tibor: Az 1956-os komáromi diákok. Valóság XLVI. évf. (2003) 6. sz., 99-100. p.; a szlovákiai magyarságnak a forradalommal kapcsolatos szimpátia-megnyilvánulásaira bővebben Simon Attila: A szlovákiai magyarok és az 1956-os forradalom. In Ivaničková, Edita – Simon Attila (szerk.): Maďarská revolúcia 1956 a Slovensko. Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Šamorín/Somorja – bratislava/Pozsony, Fórum inštitút pre výskum menšín/Fórum Kisebbségkutató Intézet – Historický ústav SAV/Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete /Disputationes Samarienses 9./, 2006, 41-55. p.; Szesztay Ádám: Nemzetiségi kérdés… i. m. 36-44. p.

88

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 89

változatlanul nagyon jó volt”, s a jugoszláv diplomaták is több alkalommal keresték a kapcsolatot a magyar főkonzulátussal.372 A hatalom reagálását a forradalmi eseményekre Gábor József nagykövet 1957. január 30i beszámolója foglalta össze. Minderről budapesti tartózkodása alatt röviden már személyesen is beszámolt a Külügyminisztériumban, ennek ellenére szükségesnek tartotta, hogy írásbeli jelentést is készítsen a csehszlovákiai fejleményekről. A párt- és kormányszervek intézkedéseiről, a fegyveres erők mozgósításáról, az „ellenforradalmat” elítélő nagygyűlésekről és hűségnyilatkozatokról, a csehszlovák sajtó írásairól és a Kádár-kormány megsegítésére indított segélyakcióról egyaránt számot adó jelentésben leginkább szemet szúró annak megváltozott frazeológiája. A nagykövet, aki az október 23-át követő magyarországi eseményeket novemberben még forradalomnak nevezte, ezúttal – nyilvánvalóan a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésének a történteket ellenforradalomnak nyilvánító december 2-i határozatának hatására – már egyértelműen ellenforradalomként aposztrofálta azokat.373 * A prágai, s különösen a pozsonyi magyar képviseletnek megalakulásától kezdve kiemelt feladata volt a jogfosztott szlovákiai magyarság helyzetének figyelemmel követése, sérelmeinek dokumentálása és a más érdekvédelmi lehetőséggel nem rendelkező magyar kisebbség jogvédelmének ellátása. E tevékenységüket tovább folytatták azt követően is, hogy mindkét országban bekövetkezett a kommunista fordulat. Szoros kapcsolatot tartottak fenn a szlovákiai magyarságnak a kommunista párt által kinevezett, s a Magyar bizottságban, majd pedig a Csemadok vezetésében helyet kapott új vezetőivel, akik – valószínűleg a korábbi beidegződéseknek engedve, amikor a jogfosztott magyarság a hatóságok által foganatosított jogsértő intézkedések hatálytalanítása érdekében ösztönszerűen a magyar diplomáciától várt segítséget – jó ideig még szintén a magyar fél közbenjárásától remélték a kisebbségi sérelmek orvoslását. Csehszlovák, ezen belül is elsősorban szlovák részről a pozsonyi magyar képviselet – a meghatalmazotti hivatal, majd a főkonzulátus – következetes jogvédő tevékenységét és a magyar kisebbséggel fenntartott szoros kapcsolatait kezdettől fogva nyugtalansággal szemlélték, s a magyar lakosság érdekében történt interveniálásait a csehszlovák belügyekbe való illetéktelen beavatkozásnak tekintették. Daniel Okáli áttelepítési kormánybiztos már 1946 szeptemberében sürgette az általa „szabotőrnek” nevezett Wagner Ferenc visszahívását. A magyar kisebbség érdekében tett különböző lépései miatt hasonló kifogásokat fogalmazott meg Wagner utódjával, Csordás Istvánnal szemben a csehszlovák Külügyminisztérium egyik főosztályvezetője, Vavro Hajdu is, aki 1949 februárjában bolgár Elek prágai követ előtt vetette fel, nem tartja-e a magyar kormány időszerűnek Csordást leváltani és „megfelelő pártemberre” bízni a pozsonyi főkonzulátus vezetését. Nehezményezte Hajdu a prágai követség eljárását is, s – arra a jegyzékére utalva, amelyben a hazatérő deportáltak érdekében az állampolgári fogadalom letételére megállapított

372 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 14. d., 00277/1957. bényi elvtárs jelentése. 373 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 14. d., 00708/1957. Az októberi események kihatása Csehszlovákiában és a csehszlovák párt és kormány ezzel kapcsolatos intézkedései. (A pártvezetés forradalom alatti intézkedéseire bővebben lásd Popély Árpád: A szlovák pártvezetés és az 1956-os magyar forradalom. In Ivaničková, Edita – Simon Attila [szerk.]: i. m. 57-74. p.)

89

popely-FH5-FINAL_popely-FH4.qxd 23. 7. 2014 12:50 Page 90

határidő meghosszabbítását kérte a csehszlovák féltől – azt a kérését közölte bolgár követtel, hogy a követség a jövőben „kizárólag magyar ügyekkel és magyar állampolgárokat illető kérdésekben” forduljon a Külügyminisztériumhoz, minden más kérdésben pedig, tehát a magyar kisebbséggel kapcsolatos ügyekben is, a párthoz.374 A negyvenes évek végén Csehszlovákia és Magyarország már egyaránt a szovjet tábor stabil tagja, „baráti ország” volt, a pozsonyi főkonzulátusnak a magyar kisebbség iránti érdeklődését a szlovák fél mégis nyugtalanul szemlélte. Nem nézte jó szemmel Vándor József pozsonyi konzul és a szlovák pártvezetés melletti Magyar bizottság magyar tagjainak kapcsolattartását sem, hiszen amint azt a Dél-akció példája is illusztrálja, gyakran éppen a Magyar bizottság tagjaitól származó értesülések tették lehetővé a magyar kisebbség jogvédelmét 1949-ben még felvállaló magyar diplomáciának és a magyarországi pártvezetésnek, hogy a jogsértések ellen fellépjenek. A szlovák politikai vezetés amellett, hogy Lőrinczéket is felszólította a kapcsolatok korlátozására, a prágai magyar nagykövetség munkatársai előtt még az ötvenes évek közepén is több alkalommal nehezményezte a főkonzulok, Füredi József és Mányik Pál „nacionalista politikáját” és a magyar kisebbségi körökkel fenntartott „túl intenzív” kapcsolatát.375 Az ötvenes évek megváltozott feltételei, a kisebbségi kérdést megoldottnak és az egyes országok belügyének tekintő dogma a magyar pártvezetés és diplomácia kezét is megkötötte. A magyar fél az ötvenes évek elején feladta Csehszlovákiával szembeni politikájának korábbi alapelveit, s szigorúan tartózkodott attól, hogy akár diplomáciai úton, akár pártvonalon bármilyen kérdésben szót emeljen a magyar kisebbség érdekében. A Csehszlovákiába akkreditált magyar diplomaták, különösen pedig a pozsonyi magyar főkonzulátus és a kisebbségi magyar vezetők kapcsolatai ugyanakkor a továbbiakban sem veszítettek intenzitásukból. Amennyiben időnként mégis sor került azok lazulására, az a szlovák vezetés nyomására történt. A két magyar külképviseleti szerv gyakran kritikus hangvételű jelentéseinek ismeretében leszögezhető, hogy retorikájuk ugyan az ötvenes években megváltozott, a magyar kisebbség problémái azonban továbbra is érdeklődésük homlokterébe tartoztak.

374 MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 145/pol-1949. beszélgetés Hajdu követtel. 375 Rudolf Strechajnak, a Megbízottak Testülete elnökének és Karol bacílek szlovák pártelsőtitkárnak a véleménye szerint mindez többek között abban nyilvánult meg, hogy eljártak a magyar rendezvényekre, mindenhová meghívatták magukat, lakásukon pedig vendégeket fogadtak (MOL, PN-TÜK, 7. d., 113/szig.titk./1954, 113/3/szig.titk./1954. beszélgetés Strechaj elvtárssal; uo., 12. d., 357/szig.titk/ 1955. Strechaj elvtársnál látogatás).

90

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

9.1.2007

12:54

Page 41

SIMON ATTILA A SZLOVÁKIAI MAGYAROK ÉS AZ 1956−OS FORRADALOM

Az 1956−os magyar forradalom kétségkívül a 20. század legjelentősebb eseményei kö− zé tartozik. Hatása az egész akkori világra kiterjedt, visszhangja pedig ma is erős. 1956 az akkori szovjet tömb országait, így csehszlovákiai társadalmat is megrázta. Rendkívül erős hatást gyakorolt a Kárpát−medencében élő magyar kisebbségekre, kü− lönösen az erdélyi és a kárpátaljai magyarságra. A szlovákiai magyarok emlékezetében azonban mintha haloványabban élne a forradalom emléke, noha akkori visszhangja itt is erőteljes volt. A szlovákiai magyarok 1956−os reakcióit egyrészt a csehszlovák pártállam belső vi− szonyai, másrészt a magyar kisebbség sajátos helyzete határozta meg. Csehszlovákia 1956−ban a szovjet rendszer talán legstabilabb állama volt, amely győztesként került ki a második világháborúból, s ahol Lengyelországhoz vagy Magyarországhoz képest alacsony fokon állt a szovjetellenesség. Csehszlovákiában a környező államokhoz ké− pest is rendkívül magas volt a párttagok száma, s a párt nagyobb megrázkódtatások nélkül vészelte át az SZKP XX. kongresszusa által a szocialista táborban kiváltott hul− lámverést is.1 Ehhez viszonylagos gazdasági stabilitás és a környező szocialista álla− mokhoz képest magasabb életszínvonal is járult, amelyek együtt jó alapokat teremtet− tek ahhoz, hogy Csehszlovákiában ne induljanak el a lengyel és magyar események− hez hasonló folyamatok.2 A szlovákiai magyarok forradalom alatti reakcióit kétségkívül befolyásolták azok a tapasztalatok is, amelyeket a második világháború utáni években szereztek. Így az 1945 és 1948 közötti jogfosztottság, valamint azok a felemás szándékok és intézke− dések, amelyek Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) kisebbségpolitikáját 1948 után jellemezték.3 A jogfosztó rendeletek felszámolása ugyan megkezdődött, de nem került sor sem a jogfosztást irányítók megbüntetésére (az ún. szlovák burzsoá nacio− nalisták perét nem a magyarkérdés, hanem a cseh–szlovák viszony motiválta), sem a jogfosztottság áldozatainak rehabilitálására. A hatalom az eseményekre a hallgatás és elhallgatás fátylát borította rá, amely nyomasztó érnyékként vetült a szlovákiai magya− rokra, akik az 1944 és 1948 közötti kálváriájukról a rendszerváltásig nem beszélhet− tek, s még utána sem nagyon mertek.4 Az 1948 februárját követően a hatalmat a kezébe kaparintó CSKP továbbra sem sza− kított a nemzetállami beidegződésekkel. Megengedték ugyan a Csehországba deportál− tak hazatérését, de a Belügyi Megbízotti Hivatal körlevele még 1948 novemberében is azt hangsúlyozta, hogy ennek során a deportáltak birtokaiba beültetett ún. bizalmi szlo− vákok érdekeit kell szem előtt tartani. Megkezdték a magyarok felvételét a pártba, s 1948 végén a párton belül létrehozták az ún. Magyar Bizottságot, de azt az első adandó

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

42

9.1.2007

12:54

Page 42

Simon Attila

alkalommal, 1949 októberében már fel is oszlatták. A déli járásokban megkezdték a ma− gyarok bevonását a nemzeti bizottságok munkájába, de Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) Központi Bizottságának 1949. márciusi határozata szerint arányuk egyetlen já− rási nemzeti bizottságban (tehát a magyar többségűekben sem) haladhatta meg a tagok 50%−át. 1948 szeptemberében ugyan megnyílhattak az első magyar iskolák, de az SZLKP KB 1948. decemberi ülésén az a döntés született, hogy „az iskolaügyben olyan politikát kell folytatni, amelynek végeredményben az asszimilációhoz kell vezetnie.”5 S megalakulhatott ugyan a magyar dolgozók kulturális egyesülete, a Csemadok, de a párt vezetői folyamatosan hangsúlyozták, hogy az nem lehet érdekvédelmi szervezet, s egyet− len elfogadható célja, hogy a párt politikáját népszerűsítse a magyarok között. A magyarok társadalmi egyenjogúsításának folyamata így csak rendkívül vontatot− tan, s meglehetősen ellentmondásosan indulhatott meg. Az ötvenes évek első felében azonban így is jelentős előrelépések történtek ezen a téren, s számos párthatározat szól arról, hogy a szlovákiai magyarokat integrálni kell az ország gazdasági és társa− dalmi életébe. Ám a határozatok ismételten csak korlátozott mértékben, többnyire csak papíron valósultak meg, sőt mivel titkos határozatokról volt szó, ellenőrzésükre sem került sor.6 S az sem véletlen, hogy az 1951. november 13−án megkötött cseh− szlovák–magyar kulturális együttműködési egyezményből a csehszlovák ellenállás mi− att kimaradt a kisebbségi jogoknak és a nemzetiségek kölcsönös támogatásának a magyar fél által szorgalmazott rögzítése. Ezek a felemás intézkedések a bizonytalanság érzését keltették a szlovákiai ma− gyarok körében, akik egyre inkább úgy érezték, hogy menedéket és biztonságot csak a párt adhat nekik, s ez minden bizonnyal megkönnyítette a szlovákiai magyar társa− dalomnak a párt általi gleichschaltolását.

Az októberi események fogadtatása Dél−Szlovákiában Az ötvenes években lassú, de fokozatos eltávolodás kezdődött az anyaország és a szlo− vákiai magyar kisebbség között. Ennek számtalan oka között a határon való átjutás ne− hézségei és ez által a rokoni kapcsolatok lazulása éppúgy megtalálható, mint az a hi− vatalos csehszlovák vélekedés, hogy a magyar kisebbség helyzete kizárólag a Cseh− szlovák Köztársaság belügyének tekinthető. Fontos és erősödő szálat jelentett viszont a média, a Magyarországról átkerülő sajtó és a Magyar Rádió adása, hiszen a szlováki− ai magyarok elsősorban ezt hallgatták. A rádiónak és a sajtónak köszönhetően a szlo− vákiai magyarok naprakész információkkal rendelkeztek a magyarországi eseményekről. Nagy Imre 1953−as programjában ők is a magángazdálkodás lehetőségének megerősö− dését látták,7 az értelmiség pedig különösen nagy figyelemmel kísérte az 1956 nyarán a Petőfi Körben felszínre törő vitákat, és a maga módján reagált is azokra. A korabeli csehszlovák belügyi jelentések is jól szemléltetik azt a figyelmet, amely− lyel Dél−Szlovákia a forradalmi események felé fordult. A forradalom első napjaiban be− gyűjtött információk szerint „a falvakban esténként kevesen mennek az utcára, mivel nagy az igény a felkelők kezében levő rádióadások iránt” (Szenci járás); „A lakosság egy része teljesen úgy viselkedik, mintha Magyarországon élne, és miután a budapes− ti rádióban felhívást tettek közzé, hogy tegyék ki az ablakba a rádiókészülékeket, az it− teni lakosság egy része is hallgatott a felhívásra, s kirakta a rádiókészülékeket az ab− lakokba” (Somorja).8

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

9.1.2007

12:54

Page 43

A szlovákiai magyarok és az 1956−os forradalom

43

Ez a figyelem esetenként már olyan méreteket öltött, amely sok munkahelyen aka− dályozta a normális munkavégzést. A dolgozók munkamorálja csökkent, s néhány szö− vetkezetben, illetve üzemben szinte alig dolgozott valaki: „Október 24−én a szenci gép− állomáson szinte senki nem dolgozott, mivel a magyar nemzetiségű dolgozók egész nap a magyar rádiót hallgatják…, s látszik rajtuk, hogy örülnek a magyarországi ese− ményeknek” (Szenc); „…a magyar nemzetiségű lakosság erősen érdeklődik a magyar− országi események iránt, így munkáját rendesen nem végzi… Konkrétan megállapítást nyert, hogy a zselizi felvásárló üzemben a magyar nemzetiségű alkalmazottak folyama− tosan a rádiókészülékek mellett ülnek, ami hatással van a többi alkalmazottra és a munkamorálra is. Amikor a szlovák nemzetiségű alkalmazottak figyelmeztették őket, hogy ne hallgassák állandóan a rádiót, s végezzék inkább rendesen el a munkájukat, a magyar alkalmazottak nevetve válaszolták, hogy ha majd Prágában lesz hasonló fel− kelés, akkor majd ők fogják a szlovák munkásokat figyelmeztetni, hogy dolgozzanak, ne pedig a rádió mellett üljenek” (Zseliz)9 A jelentésekből a nagyfokú figyelem kiderül, azt azonban már sokkal nehezebb el− dönteni, milyen érzésekkel fogadta Dél−Szlovákia lakossága a forradalom hírét. Szabó Béla, a kommunista szlovákiai magyar újságíró és szépíró Napló 1956 című könyvé− ben a negatív reakciókat emeli ki.10 A propagandisztikus alkotás, amelyért később Ál− lami Díjat is kapott, hitelessége azonban megkérdőjelezhető, miközben az is valószí− nűsíthető, hogy az októberi és novemberi bejegyzéseket illetően olykor utólagos „nap− lójegyzetekről” van szó.11 Nem vonható kétségbe viszont az, hogy – s ebben a nem látni különbséget a ma− gyarok és a szlovákok reakciója között – a fegyveres harcok félelmet ébresztettek Dél− Szlovákia lakossága körében. Az államhatárok közelében lakók viszonylag tisztán hal− lották a harcok zaját, sőt alkalmasint (Bodrogközből ilyen információk is vannak) né− hány eltévedt lövedék szlovák oldalon esett le. A harcok hangjai (érkezzenek azok a rá− dió hullámain is) pedig sokukban a háború emlékeit, a fél emberöltővel korábbi ost− rom nehéz napjait idézték fel.12 Sőt a csehszlovák propaganda erre az érzésre még rá is erősített, hiszen a szlovákiai sajtó napirenden közölte a harcok és a lincselések ál− dozatainak elrettentő képeit. Félelemmel és ellenérzéssel fogadta a magyar forradalom híreit a szlovákiai magyar kommunisták egy része is, akik nem csupán addigi pozícióit féltették, de olykor maguk és családjuk biztonságát is. Erre utalnak azok az információk, amelyek szerint a forra− dalom alatt néhány településen a kommunista vezetők nem merték otthonukban tölte− ni az éjszakákat.13 A szlovákiai magyarok között azonban a meghatározó érzés az eseményekkel való szimpátia volt. Különös módon ezt elsősorban nem a gazdasági és ideológiai rendszer− váltás lehetősége váltotta ki, hanem a nemzeti érzések fellobbanása. Plasztikusan fe− jezik ezt ki Máté László sorai: „A »suttogó propaganda« nagy−nagy szimpátiával követ− te az odaáti eseményeket, valahogy azzal a parázs alatt izzó reménységgel, hogy »a magyar név ismét szép lesz!«, és megmutatja a világnak – Sztálinnal és Rákosival szemben –, hogy nem minden magyar fasiszta. Az izmosabb nemzeti öntudat pedig úgy nyugtázta az eseményeket, legalább a magyarok egyszer megmutatják a ruszkik− nak…”14 S noha ebben az esetben utólagos emlékezésről van szó, a nemzeti büszke− ség fellobbanásának a korabeli jelentésekben is számos jele van. „Mi a véleményük a budapesti eseményekről? Mi magyarok büszkék vagyunk arra, hogy a mi nemzetünk fellázadt a bolsevizmus ellen” – mondja H. A. pozsonypüspöki tanítónő.15 A forradalom

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

44

9.1.2007

12:54

Page 44

Simon Attila

által kiváltott nemzeti büszkeség, majd annak elfojtása felett érzett keserűség érzése mellett gyakran bukkan fel a belügyi jelentésekben a szovjetellenesség motívuma is. A szlovákiai magyarok azonban nem csupán szimpatizáltak a forradalommal, de sa− ját sorsukban is változást reméltek a magyarországi eseményektől. Ezt a Belügyminisz− térium jelentése így fogalmazta meg: „A Dél−Szlovákia falvaiban élő magyar nemzetisé− gű lakosság körében az általános hangulat nem kielégítő, mivel az figyelhető meg, hogy azt várják, hogy nálunk is valami hasonló történjen, mint Magyarországon.”16 S bár ezeket a reményeket általában nem fogalmazták meg konkrétan, s csak általá− nosságban várták sorsuk jobbra fordulását, a legtöbb forrás arról tanúskodik, hogy a szlovákiai magyarok nemzetiségi jogaik kiterjesztését remélték a forradalomtól: „Az emberek titkon lelkesedtek, az asszonyok titkon imádkoztak a forradalom sikerérét, teljes bizalommal volt minden magyar az iránt, hogy ha kimennek a bolsevista zsandá− rok, akkor az itteni csehszlovák politika visszazökken egy humánusabb, legalább a két háború közötti republika demokráciájához.”17 Mások ettől karakteresebben és radiká− lisabban fogalmazták meg véleményüket, s 1948 után elsőször felmerült a lakosság− csere és a jogfosztó intézkedések revíziójának igénye is: „A Szenci járás egyik közsé− gében olyan hírek terjednek, hogy az összes repatriánsnak, aki Magyarországról tele− pült át, vissza kell térnie, mint ahogy azoknak is vissza kell térniük Csehszlovákiába, akik Magyarországra települtek át. Ezt a hírt az új magyar kormány állítólagos rendele− tével hozzák kapcsolatba.”18 Tornalján például, amely város nevét 1948−ban egyetlen tollvonással Šafárikovóra változtatták, ezekben a napokban ugyanaz a gondolat is felbukkant, amely a rendszer− váltást követően is azonnal jelentkezik, hogy a város kapja vissza eredeti nevét.19 1956−ban ezt a hatalom nacionalista megnyilvánulásként értékelte, 1990−ben azon− ban ez már megvalósulhatott. A forradalom által felfokozott nemzeti érzések egy esetleges határrevízió reményét is felébresztették egyesekben, amire a szlovák hatóságok is felfigyeltek. „A magyar la− kosok között, főleg az intelligencia körében, soviniszta megnyilvánulások voltak észlel− hetők. Állítólag Dél−Szlovákia mindig magyar volt, és Magyarországhoz kell tartoznia. Kassán azt beszélték, hogy eljön az idő, mikor kiüldözik a szlovákokat. A Magyaror− szágról áttelepültek között olyan hírek terjedtek el, hogy vissza kell térniük Magyaror− szágra” – olvasható egy belső használatra készült jelentésben.20 S hogy ezt a hatósá− gok komolyan is vették, arról a nemzetvédelmi miniszter rendkívüli kollégiumának ülé− sén, október 29−én elhangzottak tanúskodnak. A megbeszélésen konstatálták, hogy a dél−szlovákiai határ nem eléggé biztosított, majd javaslatot tettek arra, hogy az 1. ka− tonai körzet meggyengítés nélkül minden szabad eszközt a magyar határ mellé kell mozgósítani, miközben a következő megjegyzés is jegyzőkönyvbe került: „megállapí− tást nyert, hogy a magyar határövezetbe küldött tankok az itt 10 év után újra felbukka− nó soviniszta irányzatok megfékezésében is nagy szolgálatot tehetnek.”21 S bár a határrevíziót felvető megnyilvánulások sok esetben az alkohol számlájára írhatók, az ilyen elképzelések meglétét több egymástól független forrás is alátámaszt− ja. Kolár Péter, a kassai Thália Színház jelenlegi igazgatója, aki egy kis gömöri faluban élte át az eseményeket, visszaemlékezésében ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a településen, ahol élt „a magyar lakosság zöme viszont legalábbis november 4− ig abban a hitben élt, hogy a magyar csapatok mégiscsak bejönnek”.22 Az, hogy a szlovákiai magyarok között, még ha elvétve is, de felbukkantak ilyen vé− lemények, érthető nyugtalanságot okozott az itt élő szlovákok között, akik többségé− ben ugyan szintén egyetértettek a forradalom célkitűzésivel. A fülükbe jutó „álhírek”

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

9.1.2007

12:54

Page 45

A szlovákiai magyarok és az 1956−os forradalom

45

azonban ellenkező irányú hatásokat is kiválthattak, s egyeseket elidegenítettek az eseményektől. Egy jelentés szerint ez a római katolikus papság köreiben is megfigyel− hető volt: „A magyar római katolikus papság örül a magyarországi felkelésnek, s az a véleményük, hogy a magyarok ezzel kivívták az egész civilizált világ szimpátiáját. Hegyi (nevű) r. k. pap Ostrov faluból (Nagymegyeri járás) úgy nyilatkozott, hogy a kommuniz− mus Magyarországon már eljátszotta a szerepét. Hasonlóan nyilatkozott a tótgurabi plébános, aki dicsérte a magyar hősiességet, s azt mondta, ezzel a magyar felkelők beírták a nevüket a történelembe. A szlovák papok között általános az elutasítás a ma− gyarokkal szemben. A nagyszombati Szent Adalbert Társulás intézője többek előtt szó szerint azt mondta: „Inkább százszor a kommunisták, mint a magyarok alatt.”23 Az esetleges revízióról szóló hírek azonban leginkább a Dél−Szlovákiában élő telepeseket rémítette meg, akik között több településen is lábra kaptak olyan híresztelések, hogy hamarosan el kell hagyniuk otthonaikat.24 Az ilyen és hasonló tartalmú források ellenére a forradalom hatása alatt kiváltott nacionalista momentumokat mégis marginális jelenségnek kell tekintenünk. Ebből a szempontból Pásztó András sorait tartjuk inkább hitelesnek, aki kamasz fejjel, az esztergomi eseményeket Párkányból figyelve élte át a forradalmat: „Többségében azonban azt vártuk, hogy végre nyugodtan átmehessünk Esztergomba, találkozhas− sunk a rokonokkal, ismerősökkel. Úgy érzem ma is, hogy még a felnőttek is csak így egyszerűen fogalmazták meg a dolgokat, és senki sem beszélt visszacsatolásról, ha− tárrevízióról. Olyan esetekről sincs tudomásom, hogy a városkánkban élő szlovákok el− len fordult volna a hangulat, vagy ők ítélték volna el a forradalmat. Ez már akkor sem nemzetiség kérdése volt.”25

A szlovákiai magyaroknak a forradalommal kapcsolatos megnyilvánulá− sainak formái Az 1956−os forradalom idején a szlovákiai magyarok egyetlen legitim képviseleti szerv− vel sem rendelkeztek. A Csemadok ugyan a szlovákiai magyar lakosság jelentős töme− geit tömörítette, akik lelkesen használták ki a szervezet égisze alatt folyó magyar nyel− vű kulturális munka lehetőségét, ám a Csemadok központi vezetése sokkal inkább a CSKP érdekeit képviselte, mint a magyar kisebbségét. Ez mutatkozott meg a forra− dalom napjaiban is, s ezért nem meglepő, hogy az 1956. október 26−i elnökségi ülés hivatalos jegyzőkönyvében semmiféle utalás nincs a magyarországi eseményekre. Márpedig nehezen képzelhető el, hogy e kérdés ne merült volna fel. Így Szesztay Ádám− mal egyetértve magunk is úgy gondoljuk, hogy legalábbis informális szinten az ülés meghatározó témája lehettek a forradalmi események, de a párt utasítása nélkül ezek megtárgyalását a hivatalos programba nem merték felvenni.26 Hivatalos állásfoglalást azonban csak október 29−én tett közzé a kultúregyesület el− nöksége, amely nyilatkozatot a másnapi Új Szó közölt, majd pedig a legfontosabb szlo− vák és cseh lapok is leközölték.27 Az állásfoglalás tipikus példája a párt érdekeinek be− hódoló szervilizmusnak. Élesen elítéli a magyarországi forradalmat, amelyet a korabe− li szóhasználattal összhangban a nemzetközi reakció által irányított ellenforradalmi bandák tevékenységeként értékel. Az állásfoglalás leghangsúlyosabb része pedig a csehszlovákiai magyaroknak a csehszlovák álamhoz és a párthoz való lojalitásának hangsúlyozza.

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

46

9.1.2007

12:54

Page 46

Simon Attila

Hogy a Csemadok vezetésén belül milyen visszhangot váltott ki ez a nyilatkozat, ar− ról nincs tudomásunk, a tagság viszont több forrás egybehangzó véleménye szerint is negatívan fogadta.28 A Csemadok−vezetéssel való nyílt szembeszegülés azonban nem volt lehetséges, így a Csemadok−tagok leginkább csak azzal tudtak tiltakozni, hogy nem vettek részt a tagsági gyűléseken, bejelentették kilépésüket a szervezetből, illet− ve több alapszervezetben 1956 végén nem tartottak évzáró gyűléseket. A Csemadokon belüli feszültségre a szervezet 1957 májusában megtartott VI. or− szágos konferenciájának anyagában is találni utalásokat. Lőrincz Gyula elnöki beszá− molójában egyszerűen csak a Csemadok soraiban megbújó „magyar burzsoá−naciona− lista elemekről” beszélt, külön kiemelve a Párkányi járás két Csemadok−funkcionáriu− sát, Kovács Flórián járási titkárt és Bajkai Béla járási vezetőségi tagot.29 Noha a Lőrincz a „nemzetiségi érdekeiket az osztályérdekek fölé helyező” Csemadokosok kap− csán a fasizmust dicsőítő és a Szovjetuniót kigúnyoló vicceket említett, vélhetően et− től azért többről volt szó.30 A Csemadok példája is igazolni látszik, hogy a szlovákiai magyaroknak az 1956−os forradalommal kapcsolatos állásfoglalása korántsem volt olyan egyöntetű, mint aho− gyan azt a hivatalos információs csatornák kommunikálták, sőt a korabeli nyugati ma− gyar sajtó – és főleg Brogyányi Kálmán egyik tanulmánya alapján Szesztay Ádám – rendszerellenes tüntetésekről is beszámol.31 Az állítólagos tüntetések helyszínei az alábbi szlovákiai magyar városok lettek volna: Léva, Nyitra, Érsekújvár, Kassa, Losonc, Szepsi, Nagykapos. Szesztay valószínűsíti a tüntetések megtörténtét, s feltételezi, hogy ezek magyarok és szlovákok közös részvételével zajlottak le. A mi véleményünk ezzel szemben az, hogy ha ezek a tüntetések ténylegesen megtörténtek volna, annak minden bizonnyal maradtak volna levéltári forrásai. Ám mivel ilyenek a mai napig nem bukkantak elő, a tüntetések feltehetően csupán az emigráció képzeletében születtek meg, valós hátterük azonban nincs. Demonstrációk helyett a kutató leginkább az ellenállás lágyabb formáiról, ún. szim− bolikus cselekedetekről tud csupán beszámolni. Ilyennek minősíthetők a himnusz− éneklések, nemzetiszínű koszorúk elhelyezései, a gyászszalag viselése vagy éppen a forradalmat elítélő nyilatkozatok aláírásának a megtagadása. Az első Csehszlovák Köztársaságból örökölt szlovákiai szokásjog nem tűrte (s ma is nehezen tolerálja) a magyar nemzeti jelképek viselését, illetve a nemzeti himnusz nyilvános eléneklését. Így az ilyen esetek forradalom alatti felbukkanását egyértelmű− en a hatalommal való szembeszegülés lehetséges formájaként kell minősítenünk, ami azonban kemény büntetést vont maga után. A nemzeti himnusz nyilvános eléneklésé− nek tradicionális helyszínei a templomokban zajló misék voltak. A forradalom idősza− kában a vasárnapi mise után többek között a Nyitra melletti Alsóbodokon és a Rima− szombati járásba tartozó Gesztetén is elénekelték a magyar himnuszt.32 Nagyobb vissz− hangot váltott ki a Nyitrához közeli Kolonban történt esemény, amelyet Sándor János helytörténésznek köszönhetően jól ismerünk,33 s amely esetet mind a szlovákiai ma− gyar lakosságnak a forradalommal kapcsolatos recepciójának, mind pedig a hatósá− gok reakciója szempontjából szimptomatikusnak kell tekintenünk. Az október 29−i ese− mények a helyi kocsmában zajlottak le, ahol az egyik asztaltársaság a magyar forrada− lom eseményeit tárgyalta. Feltehetően az elfogyasztott ital hatására Vraniak Károly (aki szlovák nemzetiségű volt) hangosan éltetni kezdte a forradalmat, majd erre az egész asztaltársaság elénekelte a magyar himnuszt. Az éneklésbe a párttitkár kivéltével fo− kozatosan az egész kocsma bekapcsolódott. A történtek nem maradtak megtorlatla− nul. A faluban másnap megjelenő hatóságok 5 személyt letartóztattak, akiket az

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

9.1.2007

12:54

Page 47

A szlovákiai magyarok és az 1956−os forradalom

47

aranyosmaróti népbíróság köztársaság−ellenes magatartás vádjával 1–3 hónapig tartó szabadságvesztésre ítélt. Az esetet azért is tekinthetjük tipikusnak, hiszen a szlovákiai magyarok (ebben az esetben velük együtt a szlovákok is) csupán ilyen és hasonló módon fejezhették ki a forradalommal kapcsolatos véleményüket, a hatalom pedig szinte minden esetben az események jelentőségét túlértékelve reagált azokra. Ezt a véleményt támasztja alá az a dokumentum is, amely a november 22−ig a Nyitrai kerületben a magyarországi ese− ményekkel kapcsolatban letartóztatottak listáját tartalmazza.34 A jegyzéken összesen 72 név szerepel, többségük magyar nemzetiségű. A letartóztatások okaként legtöbb esetben alkoholos befolyás hatása alatt elkövetett cselekmények – a forradalmárok szóbeli támogatása, a szovjetek becsmérlése, a kommunisták elleni szóbeli megnyil− vánulások – szerepelnek. A csendes tiltakozás sajátos formája volt a korábban elhanyagolt, nyilvánosan meg nem koszorúzott világháborús emlékművek, a háborúban hősi halált halt (magyar) ka− tonák sírjainak rendbetétele, ill. megkoszorúzása. A belügyi szervek jelentései szerint november 1−jén ilyenre került Ipolyságon, ahol egy többgyerekes családanya nemzeti− színű szalaggal díszített koszorút helyezett el a temető bejáratánál levő keresztnél.35 A szenci temetőben pedig az itt eltemetett második világháborús magyar katonák (a je− lentés egyszerűen csak fasisztának nevezi őket) sírjaira a Szenci Helyi Nemzeti Bizott− ság 4800 korona összegért 62 keresztet készíttetett, amit egyes szlovák lakosok sé− relmesnek tartottak.36 A nemzeti színek helyett a gyászt kifejező fekete szalagot raktak ruhájukra a loson− ci és párkányi diákok, valamint a pozsonyi Magyar Tannyelvű Pedagógiai Iskola diák− jai. Ez utóbbi iskola napjainkban megszólaltatott volt diákjai37 ugyan ellentmondásosan nyilatkoznak a történésekről, valószínűnek azonban az látszik, hogy erre november 4− e után került sor, mégpedig először a IV. osztályban majd pedig a hagyományos no− vember 7−i pozsonyi felvonuláson. A forradalom melletti szimbolikus kiállás lehetőségét hordozták magukban az olyan események, amelyek során egyének vagy csoportok megtagadták, ill. megkerülték a magyarországi események elítélését és ellenforradalomnak való minősítését tartalma− zó nyilatkozatok aláírását. A számtalan ilyen eset közül említést érdemel a komáromi gimnázium esete. A gimnázium aulájában összehívott diákok és tanárok közül ugyan− is senki nem szavazta meg a pártszervek által előre elkészített nyilatkozatot.38 Érdekes, de feltehetően nem egyedi eset történt a bálványosi állami gazdaságban, ahol a forradalmat elítélő nyilatkozat elfogadására összehívott gyűlésen a zootech− nikus nyilvánosan kiállt a forradalmárok mellett, s mint a belügyi jelentés rögzíti, állás− pontját részben azzal magyarázta, hogy „a felkelők azért sem lehetnek csirkefogók, mert a neves focista, Puskás is támogatja őket”.39

A szlovákiai magyarok részt vállalása a forradalommal szembeni cseh− szlovák intézkedésekben A csehszlovák párt− és állami szervek egyfajta gyanakvással figyelték a szlovákiai ma− gyarok forradalom alatti viselkedését, s a forradalom napjaiban a mozgósított tartalé− kosok közé magyarokat nem is hívtak be. Ennek ellenére a magyarországi események kapcsán foganatosított csehszlovák intézkedések egy részébe kénytelenek voltak a magyarokat is bevonni, sőt olykor főszerepet is osztani rájuk.

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

48

9.1.2007

12:54

Page 48

Simon Attila

Ilyen főszerepet szántak volna Fábry Istvánnak,40 a rozsnyói származású magyar kommunistának, akit egy, a CSKP KB október 24−i ülésén felmerült javaslat szerint a magyarországi ellenforradalmárok ellen verbuválandó önkéntes egységek élére kíván− tak állítani.41 Már október 28−án létrejött viszont a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának keretén belül egy külön koordinációs központ, amely a Magyarországra irányuló “illegális és legális” propagandát irányította.42 Ennek élére pedig ismét csak nem véletlenül egy neves szlovákiai magyar kommunista, a Csemadok akkori elnöke és az SZLKP KB tagja, Lőrincz Gyula került. A járási pártközpontokba (itt elsősorban a dél−szlovákiai járásokról van szó), ahol a korábbi időszak örökségének köszönhetően elsősorban szlovák nemzetiségűek ültek, az SZLKP KB 40 magyar anyanyelvű vagy ma− gyarul jól beszélő pártmunkást küldött. Az ő feladatuk volt, hogy koordinálják azokat a magyarországi forradalommal kapcsolatos pártfeladatokat, amelyek megkövetelték a magyar nyelvben való jártasságot. A Magyarországra irányuló csehszlovák propaganda fontos elemét képezte a röp− lapok és a szovjetbarát szemléletet tükröző sajtó magyarországi terjesztése. A százez− res példányszámot is meghaladó alkalmi röplapok mellett hangsúlyos szerepet kaptak a dél−szlovákiai magyar sajtótermékek magyarországi terjesztésre szánt különkiadásai, amelyekben a CSKP álláspontját tükröző írások által próbálták befolyásolni a magyar− országi közvéleményt. Az SZLKP KB főtitkára, Karol Bacílek által 1956. december 12− én az SZLKP KB elé terjesztett beszámolója szerint november 12−ig az Új Szó című na− pilap 14 rendkívüli kiadását szállították Magyarországra, átlagosan 50 ezres példányszámban.43 Ezen kívül négy rendkívüli kiadása jelent meg az Új Ifjúság című he− tilapnak, de több járási lap és a Dolgozó Nő című lap külön erre a célra nyomtatott ki− adásai is nagy számban kerültek át a forradalmi Magyarországra. A Komáromban meg− jelenő járási földműves lapnak például 10 rendkívüli Magyarországra szánt kiadása je− lent meg november végéig. A határon átszállított sajtótermékek két érdekes kérdést is felvetnek: az újságok átjuttatatásának mikéntjét és azok magyarországi recepciójának a kérdését. Ami az előbbit illeti, a csehszlovákiai lapok átszállításában meghatározó szerepet vittek a szlovákiai magyarok. Ezt Karol Bacílek is fontosnak tartotta hangsúlyozni a már emlí− tett értékelő felszólalásában, amelyben többek között a következőket mondta: „Ebben az időszakban a rendkívüli intézkedések biztosítása és a Magyarországra irányuló saj− tó− és agitációs anyag átszállítása terén óriási munkát végeztek a magyar nyelven tu− dó párttagok, de pártonkívüliek is. Főképpen azok a magyar nemzetiségű elvtársak, akik az ellenforradalmárok által megszállt magyarországi területeken kilométerek tu− catjait és százait tették meg, hogy kapcsolatot teremtsenek az ottani párttagokkal, se− gítsék a pártépítést, és rendeltetési helyükre szállítsák az agitációs anyagokat. Talán helyénvaló lenne megfontolni, és néhányukat kitüntetésre felterjeszteni bátorságuk miatt.”44 A napilapokat, hetilapokat és röplapokat elsősorban Magyarország északi, határ menti megyéibe igyekeztek eljuttatni, s ebből a feladatból elsősorban azok vállaltak nagyobb részt, akik megfelelő helyismerettel rendelkeztek, rokoni és baráti kapcsola− taik révén könnyebben tudtak magyarországi segítséget igénybe venni. Tevékenységük azonban így sem volt veszélytelen, hiszen a forradalmi erők gyorsan felfigyeltek az el− lenük irányuló agitációra, s igyekeztek akadályokat gördíteni az elé. Jó példa erre az a levéltári forrásokkal is dokumentálható eset, amely az államhatár dunai szakaszán, Mosonmagyaróvár közelében zajlott le: Október 28−án a Somorjai járási pártszervezet megbízásából két férfi (Juricin Imre és Nagy János) csónakkal a Dunán átkelve

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

9.1.2007

12:54

Page 49

A szlovákiai magyarok és az 1956−os forradalom

49

Doborgaz sziget közelében kötöttek ki. A magukkal vitt lapokat a part közelében elrej− tették, majd sötétedésig ismerőseiknél húzódtak meg. Miután azonban este visszatér− tek az elrejtett lapokért – hogy azokat a környék településeire széthordják –, forradal− márok mintegy 15−20 fős csoportja vette őket körül. A két szlovákiai magyar férfi utó− lag tett vallomása szerint a forradalmárok (akik a szlovákiai újságokat is megtalálták) azzal fenyegetőztek, hogy kivégzik őket, de végül a határőrség egyik hadnagya, aki szintén a fegyveresek között tartózkodott, erről lebeszélte a forradalmárokat, s két szlovákiait pedig a dunakiliti laktanyába kísértette. A laktanyában eltöltött éjszaka után a napilapcsempészeket visszaküldték Szlovákiába. A két férfi azonban keserűen jegy− zi meg a szlovák hatóságoknak tett vallomásában, hogy az evezőt elvették tőlük, így a csupán nagy erőfeszítés árán, kézzel evezve tudtak visszatérni a Duna szlovák oldalára.45 Egy másik – ma már inkább mulatságosnak tűnő – esetet a Losonci járásból emlí− tenek a pártanyagok. A forrás egy tőrincsi (Nógrád Szlovákiához tartozó települése) elv− társ önfeláldozását emeli ki. Az illető ugyanis a sajtó átszállítása közben az Ipolyba esett, „de a hideg időjárás ellenére nem fordult vissza, amíg a pártfeladatot nem tel− jesítette”.46 A Csehszlovákiából átjutatott nyomtatott sajtót a forradalmi Magyarország nem fo− gadta örömmel. A Nógrád megyei járási rendőrkapitányság forradalmi tanácsának ülé− sén például többen is kifogásolták, hogy Csehszlovákiából olyan sajtótermékeket hoz− nak be, amelyek fasiszta ellenforradalomnak minősítik a magyarországi eseménye− ket.47 De a Szabad Nógrád október 30−i száma is foglalkozott a megyében terjesztett Új Szó tartalmával.48 A forradalom alatt a csehszlovák belügyi szervek az ügynökhálózatukat is mozgósí− tották, miközben különösen nagy hangsúlyt helyeztek a magyar nemzetiségű, illetve magyarul jól beszélő ügynökök aktivizálására. A prágai belügyi levéltár dokumentumai szerint a forradalmi Magyarországra átküldött ügynökök elsősorban a szlovákiai ma− gyar társadalom értelmiségi vagy középosztálybeli rétegeiből kerültek ki.49 A „Spevák” (Énekes) fedőnevű ügynök a Szlovák Állami Néptáncegyüttes alkalmazottja volt, a Bažant (Fácán) fedőnevű személy középszintű vállalati vezető, Flórián kultúrház−igaz− gató, Vavrinec (Lőrinc) pedig egy Szenc melletti község plébánosa.50 A fellelt iratok sze− rint az ügynököket általában két−három napos magyarországi küldetésre küldték. Fel− adatukról csak közvetlenül az elutazásuk előtt értesítették őket, ekkor kapták meg a költségeik fedezését szolgáló pénzt (általában 400 Ft−ot), s a határátlépésre feljogosí− tó Alkalmi Útiokmányt (Príležitostná pohraničná priepustka). Munkahelyi hiányzásukat a munkahelyi pártszervezeteken keresztül intézte el a belügy. A Magyarországra átkül− dött ügynököktől elsősorban a felkelők katonai erőiről, az általános politikai helyzetről, a közvélemény hangulatáról igyekeztek információkat szerezni. A szlovákiai magyarok szerepvállalását vizsgálva nem szabad elfeledkezni arról a vélhetőleg több tucat pártmunkásról sem, akik november 4−e után nagy számban jár− tak át Magyarországra, s kapcsolódtak bele az ottani párt újjáépítésébe ideológiai, cenzori vagy más szerepkört betöltve. A témával foglalkozó szakirodalom közlései sze− rint a kassai kerületi pártbizottság naponta 30−40, esetenként akár 80 magyarul be− szélő agitátort küldött magyarországi pártmunkára, a Losonci járásból pedig 17 sze− mély járt rendszeresen át.51

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

50

9.1.2007

12:54

Page 50

Simon Attila

Az 1956−os események hatása a szlovákiai magyar kisebbség életére és pozícióira Máig tisztázatlan az a kérdés, vajon mennyiben változtatta meg a forradalom, illetve az azok kapcsán hozott intézkedéssorozat a magyar kisebbség életét. Külön szociológiai kutatások nélkül is valószínűsíthető, hogy míg a forradalom kitörése felerősítette a vál− tozásokba vetett reményeket, addig a november 4−e utáni folyamatok épp az ellenkező irányban hatottak. Azt a tételt bizonyították, hogy a Szovjetunió szilárdan a kezében tart− ja a térség ellenőrzését, a társadalom demokratizálásának nincs esélye, a kisebbségi kérdés bármilyen irányú rendezése pedig teljes mértékben a párt monopóliuma. Kimutatható hatással voltak viszont az események az államhatalomnak a magyar kisebbséggel kapcsolatos politikájára. Bár a szlovákiai magyarok között november 4−e után voltak aggodalmak, hogy a magyarországi forradalom miatt a csehszlovák hata− lom őket kiálltja ki bűnbaknak, s „rajtuk veri el a port” – ez nem következett be. Mint már történt rá utalás, a pártszervek összességében kedvezőnek ítélték meg a magyar lakosság forradalom alatti magatartását, bár a belső használatra készült anyagok azért negatív jelenségek meglétére is felhívták a figyelmet. Noha a forradalom lényegében nem változtatott a CSKP nemzetiségi politikájának irányvonalán, az események tapasztalatai bizonyos területeken mégis korrekciókat vál− tottak ki. A pártvezetés első fontos tapasztalata a belügyi szervek jelentései alapján fogalmazódott meg, akik rögtön a forradalmi események elcsitulását követően felhív− ták arra a figyelmet, hogy a belügy Dél−Szlovákiában jelentős akadályokba ütközött amiatt, hogy gyakorlatilag nem rendelkezet magyarul beszélő munkatársakkal. A bel− ügyminiszter kollégiuma számára november 27−én készített jelentés „a belügyi opera− tív szolgálat komoly hiányosságának” nevezte ezt a helyzetet.52 Erre reagálva a legfel− ső pártszervek utasítására a Belügyminisztérium rögtön felmérte azt, hogy a belügy ál− lományában milyen a nemzetiségi összetétel, s toborzást kezdett a magyarok között. Az indoklás szerint ugyanis miközben Dél−Szlovákia egyes járásaiban 90−95%−os a ma− gyarok aránya, a Belügyminisztérium járási tisztségei ezekben és más járásokban „szinte teljes mértékben magyar nyelvet nem beszélőkkel vannak betöltve.”53 A jelen− tés beszámol arról is, hogy elsősorban fiatal (többnyire 30 éven aluli) párttagokat és szimpatizánsokat igyekeztek a beszervezni, s elsődleges követelménynek számított az is, hogy az illetők szóban és írásban is bírják a magyar nyelvet. A toborzás, amelyből a járási pártszervek aktívan kivették részüket, feltehetően nem lehetett könnyű fel− adat, mivel – ahogy a jelentés megjegyzi – a jelöltek egy része még a magyar esemé− nyek hatása alatt volt, illetve a feleségük a belépés ellen befolyásolta őket. Végül a 494 jelöltből 53 főt választottak ki, akiket 1957 januárjában négyhetes tanfolyamra küldtek Pozsonyba. Az állambiztonsági szervekhez való toborzással párhuzamosan a rendőrség kötelé− kébe is toborzás indult a magyarok között abból a célból, hogy a kiválasztottak foko− zatosan felváltsák majd a déli járásokban a magyarul nem beszélő rendőröket. A CSKP vezető testületeinek másik fontos felfedezése az volt, hogy a szlovákiai ma− gyar kisebbséget az eddiginél is jobban el kell szigetelni Magyarországtól, s le kell kap− csolni az összmagyar kulturális és közéleti vérkeringésről, amelyet leginkább a Magyar− országról érkező sajtó és könyvek éltettek. Az SZLKP KB december 12–13−i ülésén nem más, mint az egyik legbefolyásosabb magyar kommunista, az Új Szó főszerkesz− tője, Dénes Ferenc bírálta azt, hogy a két ország közötti kulturális egyezmény értelmé−

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

9.1.2007

12:54

Page 51

A szlovákiai magyarok és az 1956−os forradalom

51

ben 220 sajtótermék került át Magyarországról Szlovákiába, amelyek évi összpéldányszáma elérte a 3,5 milliót. Ezek pedig a csehszlovák megítélés szerint „ve− szélyesek” voltak. Dénes szerint „még az olyan – idézőjelben – ártatlan képes folyó− iratok is, mint a Béke és Szabadság, vagy a Ludas Matyi rendkívül ravasz módon lází− tottak a párt és a kormány ellen”. Ezért javasolta, hogy „a jövőben jobban figyelniük kellene a testületeinknek, hogy milyen sajtótermékek és milyen mennyiségben kerül− nek be az országba”. Felszólalásával Dénes nyitott kapukat döngetett, hiszen a magyarországi sajtó be− hozatalának korlátozására már korábban intézkedések történtek,54 sőt a következő években már nemcsak a sajtótermékek behozatalát igyekeztek korlátozni, hanem kí− sérletek történtek a szlovákiai magyar közkönyvtárak állományának felülvizsgálatára s a prágai Magyar Kulturális Intézet által Magyarországról behozott könyvek „cenzúrázá− sára” is. 1961−ben például a csehszlovák Külügyminisztérium felkérésére a CSKP KB PB is foglalkozott a prágai Magyar Kulturális Intézet által Dél−Szlovákiába szétküldött könyvek kérdésével. A testület határozatot fogadott el arról, hogy az illetékes szervek hozzanak megfelelő intézkedéseket annak érdekében, hogy az „ideológiailag hibás magyar könyvek” ne kerüljenek be az országba, valamint hogy a már könyvtárakban, iskolákban és tudományos intézményekben meglevő ilyen könyvek kiselejtezésre kerüljenek.55

Tanulságok Ha összességében akarjuk értékelni a szlovákiai magyar lakosságnak az 1956−os ma− gyar forradalomhoz való viszonyát, akkor csak nagyon óvatos megállapításokat tehe− tünk. Az ugyan leszögezhető, hogy a magyar lakosság rendkívül nagy figyelemmel kísér− te a magyarországi eseményeket, ám többségük a forradalomhoz való viszonyát nem fe− jezte ki nyilvánosan. Hogy miért? Megkockáztathatjuk azonban azt a feltevést, hogy eb− ben a pártállami terror, a déli járásokba felvonuló hadsereg és a belügyi szervek foko− zott jelenléte éppúgy közrejátszott, mint az a bénultság, amely még mindig nem oldó− dott fel a magyarok körében az 1944 és 1948 közötti időszak óta. Ebben a helyzetben döntőnek mutatkozott az is, hogy 1945 és 1948 között a szlovákiai magyarok nemcsak korábbi országos politikai vezetőiket veszítették el (1945−ben a két háború közötti ma− gyar politikusok legtöbbje börtönbe került, illetve Magyarországra vagy Nyugatra távo− zott), hanem elveszítette a falusi közösségekben természetes autoritással bíró gazdá− kat, református papokat, tanítókat, a szinte teljes pozsonyi és kassai magyar polgársá− got. A helyükbe lépő új nomenklatúra pedig egyrészt nem volt alkalmas arra, hogy a ma− gyar közösség érdekeinek védelmét felvállalja, másrészt pedig ez nem is állt szándéká− ban. Megfelelő vezetők és irányadók, érdekvédelmi szervezetek stb. nélkül pedig a ma− gyarság többé−kevésbé engedelmes tömegnek bizonyult a párt kezében. Ugyanilyen fontosnak tarjuk azonban azt is, hogy a szlovákiai magyarok többsége a forradalmat olyan eseményként fogta fel, amely által a magyarság kivívta a demokra− tikus világ elismerését. A második világháborúban újból a vesztes oldalra kerülő s igaz− ságtalan módon a kollektív bűnösség vádjával sújtott kisebbségi magyar számára 1956 így hosszú idő után az első olyan eseménysort jelentette, amely kapcsán büsz− ke lehetett magyarságára, s ez vélhetően pozitívan hatott önértékelésére és nemzet− tudatára is.

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

52

9.1.2007

12:54

Page 52

Simon Attila

Jegyzetek 1 A XX. kongresszusnak a CSKP−n belüli recepciójával kapcsolatban lásd Kaplan, Karel: Kronika komunistického Českoslovenka. Doba tání 1953—1956. Brno, Barrister & Principal, 2005. 2 Annak okairól, hogy Csehszlovákiában Lengyelországhoz vagy Magyarországhoz képest mi− ért nem történtek forradalmi események 1956−ban, s ez milyen összefüggésben van a csehszlovák társadalom és párt állapotával, hasznos olvasmány Blaive, Muriel: Promarněná příležitost. Československo a rok 1956. Praha, Prostor, 2001. 3 Ebben a tekintetben szükségesnek látjuk megjegyezni, hogy az a közhely miszerint a kom− munista párt 1948. februári hatalomátvételét követően egyenes út vezetett a magyar ki− sebbség egyenjogúsításához, korrekciókra szorul. A CSKP korabeli kisebbségi politikájának elemzését lásd Kiss, Jozef: Postavenie maďarskej menšiny v kontexte česko−slovenských vzťahov (1948–1960). In Česko-slovenská historická ročenka 2002. Brno, 2002, 57–74. p. 4 Az egyik visszaemlékező szerint a jogfosztottság hatása oly erős volt, hogy „a magyar for− radalom eseményeit jómagam és környezetem még a »hallgatás évei«−ből bennünk maradt traumák hatása alatt éltem meg.” Fórum Kisebbségkutató Intézet – Bibliotheca Hungarica. Kézirattár. Kmeczkó Mihály hagyatéka. Hogyan élték meg 1956−ot a csehszlovákiai magya− rok? Máté László visszaemlékezése. 5 Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944—1992. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2006. 6 Uo. 7 Az egyik visszaemlékező szerint a szlovákiai magyarok „Nagy Imrét úgy emlegették, mint Petőfit, Kossuthot, az ő személyében reménykedtek, hogy az újra magángazdálkodóvá vált volt szövetkezeti tagok földjeit nem veszik el újra.” Fórum Kisebbségkutató Intézet – Biblio− theca Hungarica. Kézirattár. Kmeczkó Mihály hagyatéka. Hogyan élték meg 1956−ot a cseh− szlovákiai magyarok? Máté László visszaemlékezése. 8 Kaplan: i. m. 482–484. p.; AMV (Archív Ministerstva Vnitra, Praha), H−761−4−7, Mimoriad− né udalosti – hlásenie. 9 Uo. 10 Szabó Béla: Napló 1956. Bratislava, Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961. 11 Az utólagos konstrukció tényét az alábbi idézet is igazolni látszik. „Október 24. (szerda) …Ma reggel értesültem a magyarországi eseményekről, a magyar ifjúság tüntetéséről, amely nyilvánvalóan ellenforradalommá növi ki magát. Ami engem illet, én az első perctől kezdve tisztában vagyok az események ellenforradalmi jellegével…” Uo. 173. p. 12 Vö. Fórum Kisebbségkutató Intézet – Bibliotheca Hungarica, Kézirattár, Kmeczkó Mihály ha− gyatéka. Hogyan élték meg 1956−ot a csehszlovákiai magyarok. Tarics János visszaemlé− kezése. 13 Illés Sándor (Nagytárkány) személyes közlése. 14 Fórum Kisebbségkutató Intézet – Bibliotheca Hungarica, Kézirattár, Kmeczkó Mihály hagya− téka. Hogyan élték meg 1956−ot a csehszlovákiai magyarok. Máté László visszaemlékezé− se. 15 Kaplan: i. m. 527. p. 16 AMV Praha, sign. 319–23−1. 17 Fórum Kisebbségkutató Intézet – Bibliotheca Hungarica, Kézirattár, Kmeczkó Mihály hagya− téka. Hogyan élték meg 1956−ot a csehszlovákiai magyarok. Kmeczkó Mihály visszaemlé− kezése. 18 SNA, ÚV KSS−taj. David, k. 2237, a. j. 73., Správy krajských prokuratúr počas udalosí v Maďarsku (1956). 19 „Tornalja sohasem volt Šafárikovó, csak a szlovákok nevezték át, de újra Tornalja lesz. Mi ezt ki fogjuk harcolni” Uo. 20 SNA, ÚV KSS−taj. David, k. 2253, a. j. 40. Maďarsko a Polsko.

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

9.1.2007

12:54

Page 53

A szlovákiai magyarok és az 1956−os forradalom 21

22

23 24

25

26 27 28

29

30 31 32 33 34 35

36

37 38 39

53

VHA Praha, MNO, 1956, SM/KM, 1/10−2. Zápis z mimořádného kolegia ministra národní obrany. In Vojenská a další opatření Československa v době povstání v Maarsku na podzim 1956. Díl 1. K vydání pŕipravil Bílek, J. Praha, Historický ústav Armády České repub− liky, 1993. Fórum Kisebbségkutató Intézet – Bibliotheca Hungarica, Kézirattár, Kmeczkó Mihály hagya− téka. Hogyan élték meg 1956−ot a csehszlovákiai magyarok. Kolár Péter visszaemlékezé− se. AMV Praha, sign. 319−23−1, Skúmanie verejnej mienky obyvateľstva v Bratislavskom kraji v súvislosti s udalosťami v Poľsku a Maďarsku. Vö. Egy november 9−i belügyi jelentés szerint „megállapítást nyert továbbá, hogy Macháza és Lég−kolónia községek lakosai, főleg a morva és cseh telepesek el akarják adni birtoku− kat, és vissza akarnak költözni szülőfalujukba.” AMV Praha, H−761., sv. 15. Politická situá− cia v okrese Senec – zpráva. Fórum Kisebbségkutató Intézet – Bibliotheca Hungarica, Kézirattár, Kmeczkó Mihály hagya− téka. Hogyan élték meg 1956−ot a csehszlovákiai magyarok. Pásztó András visszaemléke− zése. Szesztay Ádám: Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében 1956—1962. Budapest, MTA Ki− sebbségkutató Intézet–Gondolat Kiadói Kör, 2003, 42. p. Új Szó, 1956. október 30. „Néhány nappal ezelőtt Somorján Csemadok−gyűlés, ahol a pozsonyi küldött magyarázta a magyarországi helyzetet. De Csiberová Magda félbeszakította, hogy ilyen szöveggel nem ér el semmit.” SNA, ÚV KSS−taj. David, k. 2253, a. j. 40. Maďarsko a Polsko. „A Csemadok KB felhívásával kapcsolatban a Csemadok Pozsonyi Helyi Szervezetének tit− kára jelenti, hogy a magyar nemzetiségű főiskolások nem értenek egyet azzal, s jelenlegi magyarországi vezetés szellemében hazafias mozgalomként értékelik az eseményeket. Ba− kán és más falvakban is felháborodás tört ki a Csemadok állásfoglalása miatt.” SNA, ÚV KSS−taj. David, k. 2252, a. j. 39. Z informačných zpráv slovenského ÚV ČSM zo dna 1. XI. 1956. Fórum Kisebbségkutató Intézet – Bibliotheca Hungarica Somorja, Csemadok Levéltár, A Csemadok VI. Országos Közgyűlése. 1957. május 26–27. Lőrincz Gyula elnöki beszámoló− ja. Ezt támasztja alá Őszi Irma közlése is, mely szerint a közben a Csemadok tagjai közül ki− zárt Kovács Flóriánt a hatóságok letartóztatták, és 3 havi börtönbüntetésre ítélték. Szesztay: i. m. 40–41. p. SNA, ÚV KSS−taj. David, k. 2253, a. j. 40. Maďarsko a Poľsko. Sándor János: 1956 Kolonban. Kézirat. Lásd még Fórum Társadalomtudományi Szemle, 8. évf. (12006) 3. sz. 153–158. p. AMV Praha, H−761, Soznam zadržaných osôb v súvislosti vyskitnuvších sa udalostí v Maďarsku, ako i ostatných zatknutých osôb v priebehu bezpečnostných opatrení. „November elsején Ipolyságon Lámi molnár özvegye egy nagy koszorút vitt a temetőbe 4 m hosszú és 2 cm széles magyar trikolórral, és a temető bejáratánál lévő nagy kereszthez tet− te. Elkobozva, vizsgálat.” SNA, ÚV KSS−taj. David, k. 2237, a. j. 73. Správy krajských proku− ratúr počas udalosí v Maďarsku (1956). A koszorú elhelyezőjét a hatóságok letartóztatták, s Besztercebányán állították bíróság elé. A börtönbüntetést végül kiskorú gyerekei miatt ke− rülhette el. „Megállapítást nyert, hogy a szenci temetőben 1956. november elsejéről másodikára vir− radó éjszaka valakik rendbe rakták az itt eltemetett magyar katnák sírját.” AMV, sign. 319− 23−1, valamint AMV Praha, H−761., sv. 15. Politická situácia v okrese Senec – zpráva. Fórum Kisebbségkutató Intézet – Bibliotheca Hungarica, Kézirattár. Az 1956−os forradalom visszhangja a Felvidéken. Oral History interjúk. Készítette Vajda Barnabás, 2006. Gáspár Tibor: Az 1956−os komáromi diákok. Valóság, XLVI. évf. (2003) 6. sz. 99–100. p. SNA, ÚV KSS−taj. David, k. 2253, a. j. 40. Maďarsko a Poľsko.

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

54 40

41 42 43

44 45 46 47 48

49

50 51 52

53 54 55

9.1.2007

12:54

Page 54

Simon Attila Fábry Józsefnek, a Magyar Néphadsereg alezredesének és a Hadtörténeti Múzeum munka− társának a testvéréről van szó. Míg Fábry István 1945 után Csehszlovákiában maradt, és az ötvenes években komoly pártkarriert futott be, Fábry József az 1944−től Szlovákiában ki− bontakozó magyarüldözések miatt Magyarországra települt át. SUA Praha, ÚV KSČ 02/2 – PB ÚV KSČ, sv. 19, a. j. 146. SNA, ÚV KSS−taj. David, k. 2252, a. j. 39, Zpráva o opatreniach strany na Slovensku v súvislosti so situáciou v Maďarsku. SNA, ÚV KSS−Pr, k. 934, a. j. 153, Zpráva o činnosti Kommunistickej strany Slovenska a uplatnovanie jej vedúcej úlohy na Slovensku počas udalostí v Maďarsku. 7. 12. 1956; SNA, ÚV KSS−pléna; k. 1836, a. j. 30. Zasadanie ÚV KSS konané v dňoch 12.–13. decem− bra 1956. SNA, ÚV KSS−pléna; k. 1836, a. j. 30. Zasadanie ÚV KSS konané v dňoch 12−13. decem− bra 1956 SNA, ÚV KSS−taj. David, k. 2252, a. j. 38. Hodnotenie udalostí v Maďarsku a ich vplyv u nás. Uo. Á. Varga László (szerk.): 1956 Nógrád megyei kronológiája és személyi adattára. Salgótar− ján, Nógrád megyei levéltár, 1996, 138. p. Á. Varga László–Pásztor Cecília: Az 1956-os forradalom Nógrád megyei okmánytára I. (1956. október 24. november 13.). Salgótarján, Nógrád Megyei Levéltár, 2001. 6. sz. do− kumentum 124. p. A magyarok kiválasztását a nyelv− és helyismeretek mellett az is indokolta, hogy velük szemben a forradalmi határőrszervek kevésbé voltak gyanakvóak. Legalábbis ez derül ki a Trubka nevezetű ügynök jelentéséből, aki október 29−én Rajkánál lépett be Magyarország területére. Jelentése szerint amint a határőrök meghallották, hogy magyarul köszön, rögtön kedvesebben szóltak hozzá, majd felajánlották neki, „ha nem akarsz, nem kell visszamen− ned Csehszlovákiába: mindent elintézünk neked, jó sorsod lesz a szabad Magyarországon, sokkal jobb mint a kommunisták alatt…” AMV Praha, H−761. sv. 1–3. Uo. Pešek: i. m. 439. p.; Kaplan: i. m. 463. p. AMV Praha, H−761, sv. 8−11. Zpráva o připravenosti a morálně morálně politickém stavu součásti MV v době mimořádných opatření v souvislosti s událostmi v maďarsku, Polsku a Egypte. SÚA Praha, KSC−ÚV, 02/2, sv. 125, a. j. 160., Nábor osob ovládajúcich maďarský jazyk pro službu na OO MV na jižním Slovensku. A magyarországi sajtóval kapcsolatos intézkedésekről bővebben lásd Popély Árpád tanul− mányát jelen kötetben. SÚA Praha, KSČ−ÚV−AN II., k. 130, Zpráva o materiálech rozesílaných kulturním střediskem Maďarské lidové republiky obsahujúci nesprávné údaje o Československé socialistické republike. Az érintett dokumentum mellett található jegyzék szerint a csehszlovák fél olyan kiadványokat is indexre tett, mint Arany János balladáinak 1959−es, Zichy Mihály illusztrá− cióival díszített kiadása, Gulyás Pál Magyar írói álnévlexikona vagy Gárdonyi gyermekmesék c. könyve.

disputa-9-uj:disputa-9-uj.qxd

9.1.2007

12:54

Page 55

A szlovákiai magyarok és az 1956−os forradalom

55

Attila Simon Maďarská menšina na Slovensku a revolúcia roku 1956 Zhrnutie Štúdia analyzuje reakcie maďarskej menšiny na Slovensku na revolúciu v Maďarsku roku 1956. Pramene tejto zatiaľ nedostatočne prebádanej témy predstavujú pre− dovšetkým československé agentúrne správy a spomienky súčasníkov. Maďarská menšina žijúca pod diktatúrou strany stalinského typu mala v prvej polovici 50. rokov, napriek nepriepustnej štátnej hranici s Maďarskom, presné infor− mácie o tamojšom vývoji. Okrem pevných cezhraničných zväzkov k tomu prispel pre− dovšetkým rozhlas. Agentúrne správy však neinformovali len o tom, že Maďari na Slovensku sledovali udalosti v Maďarsku so zvýšenou pozornosťou, ale aj o tom, že od nich očakávali i zmenu vlastného postavenia. Najčastejšie sa objavujúcim motívom bolo, že dúfali v rozšírenie svojich menšinových práv, ale prvýkrát od povojnového obdobia bezprávia sa pertraktovali aj názory, že môže dôjsť k revízii následkov výmeny obyvateľstva a deportácií. Maďarské obyvateľstvo na Slovensku sledovalo s veľkými sympatiami aj opätovný vzostup Imreho Nagya. Videli v ňom totiž osobnosť, ktorá by mohla byť pre nich záchranou pred kolektivizáciou. Keďže vo vtedajšom Českosloven− sku neexistovali demokratické možnosti vyjadrenia verejnej mienky, maďarská menši− na na Slovensku mohla prezentovať svoj názor na revolúciu len formou symbolických aktov. Často to boli vplyvom revolučných udalostí znásobené emocionálne poryvy, konkrétne prejavy národnej hrdosti. Preto sa v mnohých obciach spievala maďarská národná hymna, na čo československá moc, už tradične netolerantná voči používaniu národných symbolov, ihneď odpovedala retorzne. Po 4. novembri bolo charakteristic− kou formou študentskej revolty, že vo viacerých mestách nosili mladí na odevoch čierne smútočné pásky. Takéto prejavy bolo možné sledovať napríklad v Bratislave, v Štúrove a v Lučenci. Napriek tomu, že komunistický režim mal obavy z reakcií maďarskej menšiny na Slovensku – čoho prejavom bolo, že medzi mobilizovanými vojakmi v zálohe neboli Maďari – usiloval sa využiť ju na vlastné ciele. Nebolo náhodou, že na čelo centra pre pomoc Maďarskej strane pracujúcich, ktoré vzniklo 28. októbra pri ÚV KSS, vymeno− vali práve Júliusa Lőrincza, predsedu Csemadoku. Úlohou Maďarov na Slovensku malo byť v prvom rade, aby sa zvláštne vydania denníka Új Szó a iných maďarských tlačovín ilegálne dostali na územie revolučného Maďarska. Okrem toho väčšina agentov bezpečnosti posielaných cez hranice s cieľom získavania informácií bola maďarskej národnosti. Na zasadaní ÚV KSS v dňoch 12.–13. decembra Karol Bacílek spokojne skonšta− toval, že v dňoch maďarskej krízy Maďari na Slovensku dobre zložili skúšku z vlas− tenectva. Toto konštatovanie, z ktorého priam dýchala demagógia, však ani zďaleka neodrážalo skutočnosť. Bolo pravdivé len do tej miery, že maďarská menšina otvorene nepodporila, ba ani nemohla podporiť revolúciu v Maďarsku. Príčina spočívala v dôsled− koch obdobia bezprávia bezprostredne po vojne, ktoré vtislo svoju pečať ešte aj živo− tu v polovici 50. rokov.

CSEHSZLOVÁKIAI MAGYARSÁG A REFORMFOLYAMATBAN ÉS A NORMALIZÁCIÓ ELSŐ ÉVEIBEN (ESEMÉNYTÖRTÉNETI

ÖSSZEFOGLALÁS)

Csehszlovákiában 1968 kora tavaszára állt elő olyan helyzet, amely a társadalom és a politikai rendszer megújhodásának, demokratizálásának, ezen belül pedig a nemzetiségi kérdés modellértékű rendezésének lehetőségét hordozta magában. Az 1968 januárjában kezdődött reformfolyamat gyökerei ugyanakkor még a hatvanas évek első felébe nyúlnak vissza, amikor a koncepciós perek elítéltjeinek szabadon bocsátása, majd rehabilitálása, a cseh—szlovák viszonyban meglévő feszültségek és a csehszlovák gazdaság egyre mélyülő válsága felvetették a gazdasági és politikai élet megreformálásának szükségességét. Az egyik legégetőbb megoldásra váró feladat a cseh—szlovák viszony újrarendezésének szükségessége volt, a szlovák emancipációs törekvések kapcsán azonban törvényszerűen felmerült a szlovák—magyar kapcsolatok, illetve az 1945—1948 között jogfosztott szlovákiai magyarság helyzete megnyugtató rendezésének igénye is. A legfelsőbb pártvezetés mellett már Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) XIII. kongresszusának előkészületei során létrejött egy interdiszciplináris bizottság, amely feladatul kapta, hogy dolgozza ki az új nemzetiségi politika alapelveit. A nyilvánosság kizárásával végzett munkája során a bizottság több javaslatot is megfogalmazott. Javaslatai között szerepelt többek között a nemzetiségek államalkotó elemként való elismerése, kollektív jogokban részesítése, saját érdekképviseleti szerveik létrehozásának lehetővé tétele és egy nemzetiségi törvény megalkotása. A javaslatok azonban a tervekkel ellentétben nem kerültek az 1966 júniusában megtartott XIII. pártkongresszus elé, s bár a legfelsőbb pártszervek időnként továbbra is napirendre tűzték a kérdést, megvalósításuk lehetősége — a cseh—szlovák államjogi viszony újrarendezésének kérdéséhez hasonlóan — csupán az 1968-as prágai tavasz idején került kézzelfogható közelségbe.13 Az évek óta várt érdemi reformok útjából 1968 januárjában, Antonín Novotnýnak a kommunista párt éléről való távozásával hárultak el az akadályok. A CSKP Központi Bizottságának január 3—5-i ülése, amelyen a pártvezetésen belüli reformerek elérték Novotný felmentését és Alexander Dubček első titkárrá választását, amellett hogy határozatot hozott a párt- és közélet demokratizálásának megvalósításáról és a párt akcióprogramjának kidolgozásáról, kimondta az új nemzetiségi politika alapelvei kidolgozásá-

13 Zvara, Juraj: A magyar dolgozók részvétele... i. m. 263—264. p.; Zvara, Juraj: Ma arská menšina na Slovensku po roku 1945. Bratislava, Nakladate stvo Epocha, 1969, 185—186. p.; Kiss József: A szlovákiai magyar kisebbség... i. m. 103—105. p.

23

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

A

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

nak szükségességét is.14 Az Alexander Dubček nevével fémjelzett reformfolyamatban ezt követően 1968 márciusában megszüntették a sajtócenzúrát, megtörténtek az első lépések a gazdaság megreformálása és a cseh—szlovák államjogi viszonynak egy föderáció formájában történő újrarendezése felé, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége, a Csemadok pedig a párt felkérésének eleget téve — az ukrán kulturális szövetséghez hasonlóan — kidolgozta a nemzetiségi kérdés rendezésére vonatkozó javaslatait, hogy azokat beépíthessék a párt készülő akcióprogramjába. A Csemadok Központi Bizottságának 1968. március 12-i ülésén elfogadott javaslatok nem voltak előzmény nélküliek. A szövetség vezetése a párt és a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) felkérésére a hatvanas évek folyamán már több olyan beadványt is eljuttatott a párt- és állami szervekhez, amelyekben megfogalmazta a magyar kisebbség kulturális életének, oktatásügyének és intézményrendszerének fejlesztésére vonatkozó elképzeléseit, ráadásul képviseltette magát a XIII. pártkongresszus előtt létrehozott interdiszciplináris bizottságban is. A szlovákiai magyarság legjelentősebb társadalmi erejétől ekkor már egyébként sem álltak távol az érdekképviseleti törekvések. Noha a Csemadok eredendően kulturális egyesület volt, a magyar lakosság megalakulásától fogva hajlamos volt nemcsak kulturális, hanem érdekvédelmi szervezetének is tekinteni. A szervezet részéről időnként már korábban is megnyilvánuló ilyen irányú törekvéseket az állampárt általában igyekezett elfojtani, a hatvanas évek, különösen pedig a prágai tavasz szabadabb politikai légkörében azonban a kommunista párt a Csemadokot gyakorlatilag partnerként kezelte, így az tevékenyen bekapcsolódhatott a rendszer demokratizálásáért, ezen belül is elsősorban a nemzetiségek jogállásának rendezéséért folytatott küzdelembe. A Csemadoknak a nemzetiségek helyzetének rendezését az önigazgatás és a kollektív kisebbségi jogok alapján szorgalmazó javaslata, támogatásáról biztosítva a demokratizálási folyamatot és az ország föderatív átszervezését, síkra szállt többek között a kisebbségi jogok alkotmányos szabályozásáért és az arányos nemzetiségi részvétel biztosításáért a választott és végrehajtó szervekben. A törvényhozó és végrehajtó szervek mellett a nemzetiségek képviselőiből álló nemzetiségi szervek: a prágai Nemzetgyűlés és a pozsonyi SZNT keretében Nemzetiségi Bizottság, a prágai kormány mellett nemzetiségi titkárság, a szlovák kormány, azaz a Megbízottak Testülete keretében Nemzetiségi Megbízotti Hivatal (vagyis minisztérium) létrehozását szorgalmazta. A javaslatok között szerepelt a magyarság számára hátrányos 1960. évi közigazgatási elrendezés kiigazítása és a nemzetiségi szempontból egységes járások létrehozása, a nemzetiségi iskolahálózat fejlesztése és önálló irányításának megteremtése, nemzetiségi tudományos és kulturális intézmények létesítése, valamint az 1945 után hozott magyarellenes jogszabályok felülvizsgálása és a diszkriminációs rendelkezések eltörlése.15 A Csemadok KB — azon kívül, hogy a pártvezetés és az SZNT elé terjesztette — 1968. március 15-én az Új Szó hasábjain keresztül nyilvános vitára bocsátotta, majd március

14 Štefanský, Michal (zost.) i. m. 6—14. p. 15 Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltára, Somorja (a továbbiakban: FKI), Csemadok irattára, KB-IV-5. A Csemadok Központi Bizottságának állásfoglalása Csehszlovákia Kommunista Pártja és Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának januári határozatához és javaslata a nemzetiségi kérdés megoldásához.

24

16 FKI, Csemadok irattára, rendezetlen iratok, Rezolúciók 1968. 17 Új Szó, 1968. március 24. A Szlovákiai Írószövetség magyar szekciója vezetőségének álláspontja, 1., 4. p. 18 Pl. Z rezolúcie Slovákov, presídlených na Slovensko. Ro nícke noviny, 1968. április 4. 1., 4. p.; Olšinský, Rudolf: Ma ari kontra Slováci? Kultúrny život, 1968. április 12. 1., 3. p.; Gáfrik, Michal: My, podnájomníci vo vlastnej krajine. Kultúrny život, 1968. április 19. 6. p.; Okáli, Daniel: H adanie „hriešnikov“ Košického vládneho programu. Predvoj, 1968. április 25. 12—13. p.

25

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

21-én véleményezésük és kiegészítésük céljából járási bizottságainak is megküldte a javaslatokat. Az elkövetkező hónapokban nemcsak a szövetség járási bizottságaitól és helyi szervezeteitől, hanem különböző magyar munkaközösségektől, iskoláktól, ifjúsági kluboktól több száz állásfoglalás érkezett a Csemadok KB-hoz és a magyar lapok szerkesztőségeihez, amelyek amellett, hogy támogatásukról biztosították a KB javaslatait, számos helyi követelménnyel alátámasztva további észrevételekkel egészítették ki azokat. Ezek az állásfoglalások, amelyek nemegy esetben a Csemadok KB-énál is merészebb javaslatokat tartalmaztak, megfogalmazták többek között a párthatározatokban garantált, azonban a gyakorlatban nem érvényesített hivatali kétnyelvűség betartásának, az összevont magyar és szlovák iskolák szétválasztásának, magyar nyelvű egyetem és főiskolák létrehozásának, az 1948-ban elszlovákosított magyar helységnevek visszaállításának és rendkívüli népszámlálás megtartásának igényét. A szlovák sajtó, a Matica slovenská, valamint a párt- és állami szervek részéről a későbbiekben a leghevesebb bírálat a Csemadok Galántai Járási Bizottságának március 28-i, valamint Losonci Járási Bizottságának március 30-i állásfoglalását érte. Az előbbi többek között a kassai kormányprogram nemzetiségeket érintő revízióját, a reszlovakizáció, a csehországi deportálás és a lakosságcsere átértékelését, a meghurcoltak rehabilitálását s ezen akciók szervezőinek felelősségre vonását, az utóbbi pedig magyar választókörzetek kialakítását és a magyar iskolahálózat elsorvasztásáért felelős iskolaügyi megbízott leváltását sürgette.16 A Csemadok KB-énál több szempontból radikálisabb javaslatokat fogalmazott meg a Szlovák Írók Szövetsége Magyar Szekciójának március 22-i állásfoglalása is. Ez egyrészt kibővítette és konkretizálta a magyar iskolaügy és intézményhálózat kiépítésére vonatkozó elképzeléseket, másrészt azonban szükségesnek tartotta az 1945 utáni magyarellenes intézkedések áldozatainak rehabilitálását és anyagi kárpótlását, a jogfosztás ellen tiltakozók pereinek felülvizsgálását és a kompromittálódott kisebbségi vezetőknek a vezető tisztségekből való távozását is.17 A kisebbségi magyar sajtóban nyilvánosságra hozott javaslatok a Csemadok korábbi beadványairól és az interdiszciplináris bizottság munkájáról gyakorlatilag semmit nem tudó szlovák közvéleményt váratlanul érték. A szlovák lapok — noha azt szlovák fordításban megkapták — a Csemadok KB március 12-i állásfoglalását nem ismertették. E helyett nagy nyilvánosságot biztosítottak a Csemadok-állásfoglalásokkal és a magyar lapokkal polemizáló s a magyar lakosságot a déli országrészekben élő szlovákok elnemzetietlenítésével és elnyomásával vádoló cikkeknek és nyilatkozatoknak.18 A sort a délszlovákiai szlovákok nevében fellépő „bazini harmincnyolcak” március 30-i állásfoglalása nyitotta meg, majd a magyarlakta településeken sorra szerveződő Matica-klubok nyilatkozatai folytatták, amelyek a Csemadok-állásfoglalásokból tendenciózusan kiragadott idézetek révén nacionalizmussal, sovinizmussal, sőt — elsősorban a galántai állásfoglalásnak a kassai kormányprogram revíziójára vonatkozó kitételei miatt — egyenesen

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

revizionizmussal és a második világháború eredményeinek megkérdőjelezésével vádolták meg a Csemadokot és tisztségviselőit.19 A Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) Központi Bizottságához és az SZNT-hez is eljuttatott különböző szlovák állásfoglalások, amelyeket a Matica-szervezeteken kívül gyakran pártalapszervezetek fogalmaztak meg, a dél-szlovákiai szlovákok védelme ürügyén többek között a hivatali kétnyelvűség megszüntetésére, a szlovák nyelv hivatalos államnyelvvé tételére, a szlovák állam idején is alkalmazott ún. reciprocitás elvének alkalmazására és a Csemadok elnökének, Lőrincz Gyulának a leváltására és felelősségre vonására szólították fel a szlovák párt- és állami szerveket.20 Lőrinczet különösen annak kapcsán érték heves támadások, hogy az Új Szó 1968. március 27-i számában megjelent nyilatkozatában, miközben elítélően nyilatkozott a magyar kisebbség második világháború utáni jogfosztásáról, megemlítette azt az egyéként közismert tényt, hogy a magyar lakosságot 1918-ban akarata ellenére és megkérdezése nélkül csatolták a Csehszlovák Köztársasághoz.21 A személyét ért támadások miatt Lőrincz, aki a hatalmi nomenklatúra legbefolyásosabb magyar nemzetiségű tagjai közé tartozott, s 1964 óta tagja volt az SZLKP KB Elnökségének is, az SZLKP KB 1968. április 9-i ülésén fel is ajánlotta lemondását elnökségi tagságáról, azt azonban a KB nem fogadta el.22 A Csemadok-állásfoglalás kedvezőtlen szlovák fogadtatásának és a második világháború utáni magyarellenes intézkedések felülvizsgálására való hajlandóság hiányának okaira Fábry Zoltán mutatott rá A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága című írásában. Fábry meglátása szerint a szlovákság egyfajta erkölcsi próbatétel előtt áll, mivel a jogfosztás elítélése „a bűn bevallását és a bűntudat vállalását jelentené”, ennek azonban még csak a nyomai sem fedezhetők fel a szlovák társadalomban.23 A szlovák—magyar sajtóvitával párhuzamosan, nem kis mértékben annak hatására megnőtt a szlovák és magyar lakosság közötti bizalmatlanság, ami nemzetiségi konfliktusok lehetőségét is magában hordozta, bár az is tény, hogy a szlovák sajtó a más jellegű helyi konfliktusoknak is előszeretettel adott nemzetiségi színezetet, így igyekezve fenntartani és erősíteni a szlovákok veszélyeztetettség-érzését.24 Lokális konfliktusok veszélyére figyelmeztettek 1968 tavaszán a szlovák pártvezetés számára készült helyzetjelentések is: Taksonyban állítólag betörték a Magyarországról áttelepült szlovákok ablakait, Deákiban a helyi magyar lakosság a magyar nemzeti lobogó alatt menetelve a

19 A nemzetiségi kérdésről folytatott sajtóvitára lásd Szarka László: Cseh és szlovák szerzők... i. m. 137—141. p. Jellemző, hogy a Csemadokénál kedvezőbb fogadtatásra találtak az ukrán kulturális szövetség 1968. március 11-én megfogalmazott javaslatai, noha azokban Ukrán Nemzeti Tanács és egy ukrán autonóm terület létrehozásának kívánsága is szerepelt. 20 Slovenský národný archív, Bratislava [Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony; a továbbiakban: SNA], Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska [Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága; a továbbiakban: ÚV KSS], k. 1206., Zasadanie ÚV KSS 7. júna 1968; Pecka, Jindřich—Belda, Josef—Hoppe, Jiří: i. m. 259—261. p.; Žatkuliak, Jozef: Federalizácia československého štátu 1968—1970. Vznik česko-slovenskej federácie roku 1968. Praha—Brno, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR—Nakladatelství Doplněk, 1996, 274—275. p. /Prameny k dějinám československé krize v letech 1967—1970. Díl 5/1. svazek./ 21 Új Szó, 1968. március 27. Beszélgetés Lőrincz Gyula elvtárssal a magyar nemzetiségi kérdésről, 5—6. p. 22 SNA, ÚV KSS, k. 1879, a. j. 88., Stenografický záznam zo zasadania ÚV KSS, dňa 9. apríla 1968. 23 Fábry Zoltán: A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága. Új Szó, 1968. április 28. 5—6. p. 24 Lásd pl. Smena, 1968. április 21. Kvapky blenu na Žitnom ostrove. Treba zauja stanovisko ku konfliktom v Dunajskej Strede, 7. p.

26

25 SNA, ÚV KSS, k. 1204, Zasadanie Predsedníctva ÚV KSS dňa 3. mája 1948. Informácie o politickej situácii na Slovensku do 15. IV. 1968 a o situácii v cirkvách od 4. — 18. IV. 1968; vö. Štefanský, Michal (zost.): i. m. 41. p. 26 Új Szó, 1968. május 12. Egy menetelés margójára, 2. p. 27 Új Szó, 1968. április 10. melléklete. Csehszlovákia Kommunista Pártja akcióprogramja, 12. p. 28 Új Szó, 1968. május 1. A CSKP Akcióprogramja alapján kell megoldani a nemzetiségi kérdést, 2. p. 29 Új Szó, 1968. május 29. melléklete. Akcióprogram. Elfogadta: Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága az 1968. május 22—24-i ülésén, 5—6. p.

27

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

magyar nemzeti himnuszt és 1848—1849-es forradalmi dalokat énekelt. Az egyik jelentés ráadásul azt is tudni vélte, hogy a megfélemlített szlovákok fegyvert követelnek, és őrjáratokat szerveznek otthonaik védelmére.25 Rendkívül hozzájárult a feszültség növeléséhez a pozsonyi szlovák egyetemi és főiskolai hallgatók által a Cseklész—Diószeg— Galánta—Vágsellye—Dunaszerdahely—Komárom útvonalon a dél-szlovákiai szlovákok támogatásának céljával meghirdetett, ám magyarellenes megnyilvánulásoktól sem mentes 1968. májusi ún. nemzeti menetelése.26 A prágai pártvezetés a Csemadok KB javaslatait azok elutasító szlovák fogadtatása ellenére kedvezően fogadta, s a Csemadok által megfogalmazott nemzetiségi önigazgatás elvét — mint a nemzetiségi jogok rendezésének alapelvét — beépítette a párt akcióprogramjába is. A CSKP 1968. április 5-én elfogadott akcióprogramja a demokratizálás következetes folytatása, a nem kommunista pártokhoz való partneri viszony kialakítása, az alapvető polgári jogok betartása, a piacgazdaság egyes elemeit is alkalmazó gazdasági reform útjára indítása és a cseh—szlovák államjogi viszony föderatív alapon történő rendezése mellett ígéretet tett a nemzetiségek helyzetét és jogait rendező nemzetiségi statútum kidolgozására, politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságuk megvalósítására, valamint arányos képviseletük biztosítására az államhatalmi és közigazgatási szervekben.27 Az SZLKP mintegy másfél hónappal később elfogadott akcióprogramjának nemzetiségi része a szlovák pártvezetés és a Csemadok, valamint az ukrán kulturális szövetség képviselőinek 1968. április 30-i találkozóján született megállapodásra épült, amelynek résztvevői megegyeztek a szlovák pártprogram nemzetiségpolitikai alapelveiben. Az április 30-i megállapodás szerint Csehszlovákia föderatív átszervezését követően a magyarok és ukránok képviseletét a szlovák nemzeti szervek fogják biztosítani, mégpedig úgy, hogy a szlovák pártvezetés, a szlovák parlament és a nemzeti bizottságok mellett nemzetiségi bizottságokat, az SZNT Elnöksége mellett pedig Nemzetiségi Titkárságot hoznak létre. A tanácskozásról kiadott nyilatkozat azt is leszögezte, hogy a nemzetiségi kérdést a CSKP akcióprogramja alapján kell megoldani,28 az SZLKP 1968. május 24én elfogadott akcióprogramjában azonban — a CSKP akcióprogramjával ellentétben — már nem esett szó az önigazgatás elvének érvényesítéséről.29 A Csemadok állásfoglalásával szemben a különböző párt- és állami szervekhez intézett szlovák tiltakozások a jelek szerint megtették a hatásukat, ami egyúttal előrevetítette azt is, hogy az önigazgatás elvének érvényesítése a szlovák fél ellenállása miatt a nemzetiségek új alkotmányjogi helyzetének kidolgozása során is akadályokba fog ütközni. A belpolitikai események, a párton és a társadalmon belüli demokratizálási folyamat teret nyitott a kisebbségi magyar társadalom, ezen belül pedig a Csemadok belső megújhodásának is. Már az 1966 decemberében megtartott IX. országos közgyűlésén szá-

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

mos bírálat érte a szövetség másfél évtizede gyakorlatilag változatlan összetételű vezetőségének a kádereit, sürgetve egyúttal a Csemadok tevékenységének megújulását és a csehszlovákiai magyarság kisebbségi problémáinak megoldásában való aktívabb részvételét.30 A prágai tavasz szabadabb politikai légköre már azt is lehetővé tette, hogy a járási és helyi szervezetek állásfoglalásai nyíltan megfogalmazzák azt a kívánságot, hogy a Csemadok váljon a csehszlovákiai magyarság érdekvédelmi szervezetévé. A szövetség megújulását sürgető igények legmarkánsabban a Csemadok Kassai Járási Bizottságának állásfoglalásában jutottak kifejezésre. Az Őszinte szóval címet kapott, s 1968. március végén nyílt levél formájában a Csemadok valamennyi járási szervéhez eljuttatott állásfoglalás keményen bírálta a Csemadok küldetésének tisztázatlanságát, vezető tisztségviselőinek passzivitását és a csehszlovákiai magyarságot kompromittáló tevékenységét. Név szerint sürgette többek között Lőrincz Gyula, Fábry István, Kosztanko Antal, Egri Viktor, Szabó Béla, Sziegl Ferenc és Krocsány Dezső távozását a szövetség éléről, mivel személyük gátolja annak megújhodását. A kassai állásfoglalás leginkább Lőrincz Gyulát bírálta, akinek mindenekelőtt azt rótta fel, hogy a múltban több ízben is a kommunista pártot jelölte meg a csehszlovákiai magyarság egyetlen érdekvédelmi szervezeteként. A Csemadok megújhodásának előmozdítása érdekében végül a szövetség rendkívüli országos közgyűlésének összehívását, új programjának és szervezeti szabályzatának kidolgozását és új vezetőség választását javasolta.31 A Csemadokon belüli tisztújításra a szövetség Központi Bizottságának 1968. június 8—9-i dunaszerdahelyi ülésén került sor. Lőrincz Gyula a KB-hez intézett levelében már május 10-én felmentését kérte elnöki tisztsége alól, amit hivatalosan az Új Szó főszerkesztőjévé való kinevezésével32 indokolt, elhatározásában azonban nyilvánvalóan nem elhanyagolható szerepet játszottak a személyét ért támadások, valamint az a tény, hogy a szövetség élén annak megalakulása, 1949 óta álló Lőrincz nem lelkesedett a Csemadok érdekvédelmi szerepvállalásáért. A dunaszerdahelyi KB-ülésen a Csemadok fennállása óta első ízben került sor érdemi személycserékre a szövetség csúcsvezetésében. Éles vitát követő titkos szavazás eredményeként leváltották az Elnökség több tagját, többek között Egri Viktort, Fábry Istvánt, Kosztanko Antalt, Krivošík Istvánt, Krocsány Dezsőt, Szabó Bélát és Sziegl Ferencet, s új, jobbára reformpárti Elnökséget választottak. A szervezet új elnökévé Dobos László írót, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjét, vezető titkárává ismét Szabó Rezsőt, titkárává újból Varga Jánost választották; az elnöki tisztségéről lemondott Lőrincz díszelnök lett. A KB kiállt a demokratizálási folyamat, illetve saját márciusi állásfoglalása mellett, visszautasította a különböző fórumokon a Csemadokot ért vádakat, 1968 novemberére összehívta a szövetség rendkívüli közgyűlését, a Csemadokból az utóbbi 20 évben kizártak panaszának megvizsgálása céljából pedig rehabilitációs bizottságot hozott létre. A dunaszerdahelyi KB-ülés sajátossága volt, hogy azon az új Elnökség megválasz-

30 FKI, Csemadok irattára, OK-V-6. A Csemadok IX. országos közgyűlésének jegyzőkönyve. 31 FKI, Csemadok irattára, E-XII-295/2. A Csemadok KB szervezési osztályának véleménye az „Őszinte szó” értékelésével kapcsolatban. 32 Az SZLKP KB Elnöksége 1968. május 3-án nevezte ki Lőrincz Gyulát az Új Szó főszerkesztőjévé, azt követően, hogy a lap szerkesztősége a korábbi főszerkesztővel, a dogmatikus kommunista Dénes Ferenccel megtagadta az együttműködést. (SNA, ÚV KSS, k. 1204, Zápis z 9. schôdze Predsedníctva ÚV KSS, 3. 5. 1968.)

28

33 FKI, Csemadok irattára, KB-V-1. A Csemadok KB V. ülése, 1968. június 8—9.

29

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

tását megelőzően, a KB pártcsoportjának szokásos előzetes megbeszéléseihez hasonlóan, a Csemadok történetében első ízben összehívták a pártonkívüliek külön gyűlését is, amelyen azok összeállíthatták saját jelöltlistájukat.33 Ilyen előzmények után kezdődtek meg 1968. június 12-én a Csemadok új elnökének, Dobos Lászlónak és Szabó Rezső vezető titkár bevonásával a Prága melletti Kolodějében a nemzetiségek államjogi helyzetének rendezését célzó tárgyalások. A politikai életbe miniszterelnök-helyettesként visszatért Gustáv Husák irányításával már május folyamán megalakult a cseh—szlovák föderációt előkészítő kormánybizottság, amelynek a Samuel Fal an szlovák történész által vezetett nemzetiségi albizottsága kapta azt a feladatot, hogy tegyen javaslatot a nemzetiségek államjogi helyzetének alkotmányos rendezésére, illetve dolgozza ki a nemzetiségi alkotmánytörvény tervezetét. Az albizottság tárgyalásai során megmutatkozott, hogy lényeges eltérések vannak az albizottság nemzetiségi, ill. szlovák és cseh tagjainak a nemzetiségi jogokról és a nemzetiségi alkotmánytörvény tartalmáról vallott elképzelései között. A nemzetiségek képviselőinek minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült elérniük, hogy a CSKP akcióprogramjában is szereplő önigazgatás elvét a nemzetiségek új államjogi helyzetének kidolgozása során is figyelembe vegyék. A vita tárgyát leginkább az a kérdés képezte, hogy a nemzetiségek jogot formálhatnak-e saját képviseleti és végrehajtó szervekre, valamint saját intézményekre. Az albizottság szlovák és cseh tagjainak június 12-én megfogalmazott álláspontja szerint, mivel a nemzeti kisebbségek nem rendelkeznek a nemzeti szubjektum jegyeivel, nincs joguk a cseh és szlovák nemzetet megillető államjogi szervekre. A nemzetiségek számára ezért a szövetségi és a nemzeti parlamentek mellett is olyan nemzetiségi képviseleti szervek, vagyis nemzetiségi bizottságok létrehozását javasolták, amelyekben a nemzetiségek mellett a többségi nemzetek képviselői is helyet kapnának. Végrehajtó szervként az egyes nemzeti kormányok melletti nemzetiségi államtitkárság, az iskolaügyi és a kulturális tárca keretében nemzetiségi osztályok felállítását javasolták, nem számoltak ugyanakkor a szövetségi kormány melletti nemzetiségi szervek kialakításával. A Csemadok KB Elnöksége által június 14-én megfogalmazott, s a nemzetiségi albizottság június 19-i ülésén előterjesztett javaslat ezzel szemben nemzetiségi képviseleti szervként a szövetségi parlamentben nemzetiségi bizottság, az SZNT-ben nemzetiségi tanács, végrehajtó szervként a szövetségi kormány mellett nemzetiségi államtitkárság, a szlovák kormány mellett nemzetiségi minisztérium létrehozását, az iskolaügyi és a kulturális minisztériumban pedig nemzetiségi államtitkárok kinevezését szorgalmazta. A két elképzelés közötti leglényegesebb eltérés tehát egyrészt az volt, hogy a Csemadok javaslata magasabb szintű, s a szövetségi szervek mellett is felállítandó nemzetiségi végrehajtó szervek létrehozásával számolt, másrészt pedig az, hogy amíg az albizottság cseh és szlovák tagjai vegyes, tehát a többségi nemzetek képviselőiből is álló, addig az albizottság magyar és más nemzetiségi tagjai önálló, csak a nemzetiségek képviselőiből létrehozott nemzetiségi képviseleti szerveket javasoltak. Hosszan tartó egyeztetés folyt annak eldöntéséről is, hogy a járások tervezett átszervezésénél figyelembe kell-e venni az etnikai elvet, megengedhető-e a társadalmi szervezetek nemzetiségi alapon történő létrehozása, milyen mértékű legyen a második világ-

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

háború utáni magyar- és németellenes rendelkezések felülvizsgálása, az érintettek rehabilitálása és kárpótlása. A hivatali kétnyelvűség érvényesítésével kapcsolatban, miközben felmerült az államnyelv bevezetésének lehetősége is, az volt kérdéses, hogy a kétnyelvűség elvét az illető nemzetiség számaránya alapján vagy a területi elvből kiindulva alkalmazzák. Végül pedig abban sem sikerült közös álláspontot kialakítani, hogy szükség van-e önálló nemzetiségi kulturális és tudományos intézmények, valamint munkahelyek létrehozására. Az albizottság nemzetiségi tagjai tehát számos alapvető kérdésben nem tudtak közös nevezőre jutni annak szlovák és cseh tagjaival, akik a nemzetiségek által benyújtott javaslatokat sorra elutasították Ilyen körülmények között esélye sem volt annak, hogy a Csemadok KB Elnöksége által július 15-én jóváhagyott és az albizottság elé terjesztett konkrét alkotmánytörvény-tervezetet az albizottság a majdani alkotmánytörvény alapjául fogadja el. A meglehetősen vontatottan haladó tárgyalások 1968 júliusában holtpontra is jutottak, ezért az albizottság megszakította munkáját, s úgy határozott, hogy a beérkezett javaslatokat elbírálás céljából a felsőbb politikai szervek elé terjeszti.34 A nemzetiségi albizottságban folytatott tárgyalások kudarca arra késztette a nemzetiségi kulturális szövetségeket, hogy közös tanácskozáson egyeztessék a nemzetiségek államjogi helyzetének rendezésével kapcsolatos nézeteiket, és nyilatkozatban nyomatékosítsák az azzal kapcsolatos elvi álláspontjukat. A Csemadok, a Csehszlovákiai Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetsége és a Lengyel Kulturális és Művelődési Szövetség képviselőinek 1968. augusztus 14-én elfogadott közös nyilatkozata szerint a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságát, valamint a nemzetiségek önigazgatási jogát nem elég deklarálni, hanem azokat az alkotmányban kell rögzíteni, s ugyancsak alkotmányosan kell megteremteni az említett jogok gyakorlásának államhatalmi, politikai és végrehajtó szerveit és intézményeit.35 A prágai tavasz liberálisabb politikai légkörében felmerült az országos társadalmi szervezetek nemzetiségi alapon történő átszervezése, illetve önálló magyar társadalmi szervezetek létrehozásának lehetősége is. A csehszlovákiai magyarság — gyakran több évtizedes múltra visszatekintő — kulturális és társadalmi szervezeteit ugyanis a második világháború után kivétel nélkül felszámolták, s bár 1949-ben lehetővé tették a Csemadok létrehozását, a kultúregyesület megalakulása nem elégítette ki a magyar kisebbség igényeit. 1968 márciusában a Csemadok KB és az írószövetség magyar szekciójának állásfoglalása is megfogalmazta a társadalmi szervezetek át-, ill. újraszervezésének szükségességét. Az előbbi ezt még csupán a Szlovák Szakszervezeti Tanács és a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség (CSISZ) keretén belüli magyar osztály, az utóbbi már egy önálló magyar ifjúsági szervezet, pedagógusegyesület, újságíró- és írószövetség létrehozásával képzelte el. A prágai tavasz idején végül az önálló magyar ifjúsági szövetség és a magyar pedagógusszövetség, valamint a nőszövetség melletti magyar tagozat létrehozására történtek meg a kezdeményező lépések.

34 SNA, ÚV KSS. k. 1209, Zápis zo 14. schôdze Predsedníctva ÚV KSS, 12. 7. 1968; FKI, Szabó Rezső iratai, 6. d., Javaslat a nemzetiségekről szóló alkotmányerejű törvényre; Új Szó, 1968. július 28. Haza és jog. Beszélgetés Dobos Lászlóval és dr. Szabó Rezsővel, 5. p.; Zvara, Juraj: A magyar dolgozók részvétele... i. m. 271—272. p. 35 Új Szó, 1968. augusztus 15. Közös nyilatkozat. A csehszlovákiai lengyel, ukrán és magyar kulturális szövetségek képviselőinek tanácskozása, 2. p.

30

36 37 38 39

A magyar ifjúsági szövetség megalakulásának előzményeire lásd Varga Sándor: i. m. 161—165. p. Nő, 1968. április 5. 3. p. Új Szó, 1968. július 26. Megalakul a csehszlovákiai magyar pedagógusok országos szövetsége?, 4. p. Štefanský, Michal (zost.): i. m. 318. p.

31

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

Az úttörő szerepet a magyar fiatalok vállalták magukra. Mindez nem véletlen, hiszen a már a hatvanas évek közepétől egyre erőteljesebben szerveződő magyar ifjúsági klubmozgalom vezetői közül kerültek ki azok a fiatal értelmiségiek (többek között Duray Miklós és Varga Sándor), akik aktívan kivették részüket a reformfolyamatból, s a Csemadok által is megfogalmazott reformelképzelések fő támogatói voltak. A magyar fiatalok már 1968 márciusában, azt követően, hogy a CSISZ Szlovákiai Központi Bizottsága határozatot hozott az ifjúsági rétegszervezetek létrehozásának lehetőségéről, bejelentették egy önálló magyar ifjúsági szervezet megalakításának tervét. 1968. április 6-ra öszszehívták a magyar fiatalok első országos értekezletét, amelynek résztvevői életre hívták a Magyar Ifjúság Központi Tanácsát (MIKT) azzal a feladattal, hogy dolgozza ki az önálló magyar ifjúsági szervezet programját és alapszabályzatát. Ezek véglegesítésére 1968 júliusában, a Keszegfalván megrendezett IV. Nyári Ifjúsági Találkozón, ill. a MIKT vezetőségének ezt követő ülésén került sor.36 A Csehszlovák Nőszövetség Szlovákiai Központi Bizottságának kiadásában megjelenő Nő című hetilap szerkesztősége már a lap 1968. április 5-i számában közzétette a szervezeten belüli magyar bizottság létrehozásának szándékát bejelentő nyilatkozatát,37 az első konkrét lépések ennek megvalósítása érdekében viszont már csak a szovjet megszállást követően történtek meg. A magyar pedagógusszövetség előkészítő bizottsága 1968. július 18-án alakult meg Párkányban, s augusztus végére összehívta első ülését is,38 erre azonban a közbejött megszállás miatt csak későbbi időpontban kerülhetett sor. A gyakorlatilag az egész társadalom támogatását élvező reformfolyamat, noha a csehszlovák párt- és állami vezetés Moszkvával továbbra is jó kapcsolatokra törekedett, hamar kiváltotta a szovjet vezetés nemtetszését. A Szovjetunió és a szovjet tömb többi országának vezetői 1968 márciusától kezdődően egyre nagyobb gyanakvással szemlélték a csehszlovákiai fejleményeket: a plurális társadalom kialakulása irányába mutató tendenciákat, a véleménynyilvánítás szabadságát, a korábbi politikai üldözöttek és a pártonkívüliek szervezkedését, a spontán módon létrejövő autonóm szervezetek és intézmények megjelenését, a polgári Csehszlovákia kommunisták által megszüntetett politikai pártjainak, társadalmi és egyházi szervezeteinek újjáalakítására irányuló törekvéseket. Miután a Szovjetunió az erőteljes diplomáciai és a burkolt katonai nyomás ellenére sem tudta kikényszeríteni az „ellenforradalmi tendenciák” felszámolását, a szovjet vezetés a nyílt katonai beavatkozás mellett döntött, s a Szovjetunió, valamint a Varsói Szerződés további négy tagállamának (Lengyelország, NDK, Magyarország és Bulgária) hadseregei az 1968. augusztus 20-ról 21-ére virradó éjszaka megszállták Csehszlovákiát. A magyar kisebbség az ország cseh és szlovák lakosságához hasonlóan mély megdöbbenéssel fogadta és elítélte a katonai beavatkozást, ami egyúttal a megszállókkal szembeni egységfront létrehozását és a szlovák—magyar nemzetiségi feszültségek — igaz, csupán átmeneti — elcsitulását eredményezte.39 Az augusztus 21-ét követő napok-

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

ban a Csemadok központi szervei, járási és helyi szervezetei, a csehszlovákiai magyar írók, kommunisták, fiatalok, az egyes lapok szerkesztőségei sorra tették közzé az intervenciót elítélő nyilatkozataikat, amelyekben támogatásukról biztosították a csehszlovák állami és pártvezetést, s a rend és nyugalom megőrzésére és a megszállókkal való együttműködés elutasítására szólították fel a magyar lakosságot. A magyar lapok — a szlovák és cseh lapokhoz hasonlóan — napokon keresztül rendkívüli számokat jelentettek meg, a Csehszlovák Rádió pozsonyi stúdiójának magyar adása Gabonaváros néven illegálisan sugározta műsorait, a magyarlakta járásokban és városokban illegálisan terjesztett magyar és kétnyelvű röplapokon tiltakoztak a megszállás ellen.40 A magyar lakosság ellenségesen fogadta a déli országrészekbe bevonuló magyar hadsereget is, s a megszállás elleni tiltakozásaiban kifejezésre jutott amiatti csalódottsága, hogy a katonai akcióban a kádári Magyarország, illetve a Magyar Néphadsereg is részt vett.41 A CSKP sebtében összehívott 1968. augusztus 22-i rendkívüli, XIV. kongresszusán és az SZLKP augusztus 26—28-i rendkívüli kongresszusán, valamint az SZNT szeptember eleji kibővítése során a magyarok nem kerültek be számarányuknak megfelelően a legfelsőbb párt- és állami szervekbe, a Csemadok vezetése a megszállást követő napokban, hetekben ennek ellenére még mindig bízott benne, hogy a készülő nemzetiségi alkotmánytörvény meghatározó rendezési elve a Csemadok által megfogalmazott és a CSKP akcióprogramjában is szereplő önigazgatási elv lesz. A Csemadok-vezetés reményeit táplálta Gustáv Husáknak, az SZLKP újonnan megválasztott első titkárának a Csemadok KB 1968. szeptember 7—8-i ülésén elmondott beszéde is. Husák — aki személyében első ízben vett részt a párt első embere a Csemadok KB ülésén — amellett, hogy köszönetet mondott a magyar kisebbség augusztusi magatartásáért, megígérte, hogy a magyarság helyzetét a teljes egyenjogúság alapján fogják rendezni, s hogy a nemzetiségi alkotmánytörvényt a föderációról szóló alkotmánytörvénnyel egy időben fogadják majd el. A Csemadok vezetésével közölte egyúttal azt is, hogy a Nemzetgyűlés által elfogadandó nemzetiségi alkotmánytörvénynek a pártvezetés döntése értelmében csupán egyfajta kerettörvény jellege lesz, amelyet majd az eltérő sajátosságok figyelembevételével a tagköztársaságok parlamentjeinek törvényei fognak részletezni. A megszállás utáni feszültségekkel teli hangulatot és a jogérvényesítés lehetősége iránti kételyeket mindenesetre mindennél jobban példázza az a tény, hogy az ülésen felmerült a Magyar Nemzeti Tanács egyoldalú kikiáltásának és a kommunista párton belüli magyar szekció létrehozásának gondolata is.42 A nemzetiségi alkotmánytörvény 1968 augusztusában félbeszakadt előkészületi munkálatai az SZLKP KB Elnöksége 1968. szeptember 11-i ülésének határozata és irányelvei alapján folytatódtak. A szlovák pártvezetés által létrehozott munkabizottság, amelyben helyet kapott Szabó Rezső, a Csemadok KB vezető titkára is, szeptember vé-

40 FKI, Csemadok irattára, KB-VI-2. Jelentés a Csemadok Központi Bizottsága elnökségének munkájáról 1968. augusztus 21-től 1968. augusztus 31-ig; FKI, Csemadok irattára, válogatás, XXII-szórólapok; lásd még az Új Szó, a Szabad Földműves, a Nő, a Hét és az Új Ifjúság, valamint a járási hetilapok rendkívüli kiadásait. 41 Lásd pl. Új Szó, 1968. augusztus 26. — rendkívüli kiadás, Magyarok magyarokhoz!, 1. p.; Dunatáj, 1968. augusztus 29. Megbántottak bennünket..., 1. p. 42 FKI, Csemadok irattára, KB-VI-2, Jegyzőkönyv a Csemadok Központi Bizottságának VII. üléséről, 1968. szeptember 7—8.; Új Szó, 1968. szeptember 10. Sürgősen megoldjuk a nemzetiségi kérdést!, 1., 5—6. p.

32

43 SNA, ÚV KSS, k. 1212, a. j. 3., Zápis z 3. schôdze Predsedníctva ÚV KSS, dňa 11. 9. 1968; Zvara, Juraj: A magyar dolgozók részvétele... i. m. 275. p.; Új Szó, 1968. október 5. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetét szabályozó alkotmányerejű törvényjavaslat, 1—2. p. 44 Lásd pl. Pravda, 1968. október 14. Predís nepriaznivým dôsledkom, 4. p. 45 FKI, Csemadok irattára, KB-VI-3. A Csemadok KB VIII. ülése; Zsilka László: Alkotmányhamisítás 1968ban. II. Vasárnap, 1994. január 30. 5. p.

33

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

gére kidolgozta a nemzetiségi alkotmánytörvény javaslatát, amelyet október elején nyilvános megvitatás céljából a sajtó hasábjain is közzétettek.43 Az alkotmánytörvény tervezetének nyilvánosságra hozatalát követően a szlovák sajtó ismét nagy teret biztosított azoknak a cikkeknek és leveleknek, amelyek aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a jogszabály a nemzetiségek számára túlzott jogokat fog biztosítani. A Matica slovenská, a különböző szlovák intézmények és szervezetek, ill. magánszemélyek részéről megfogalmazott módosító javaslatok különösen a kisebbségek hivatalos nyelvhasználati jogát és az anyanyelvi művelődés jogát biztosító kitételekre vonatkoztak, s ismét megszaporodtak a szlovák nyelv hivatalos államnyelvvé nyilvánítását szorgalmazó követelések is.44 A tervezettel szembeni szlovák ellenvetések végül elérték céljukat, s az alkotmánytörvény végleges változatának kidolgozása során azok egy részét figyelembe vették. Noha a Csemadok KB 1968. október 20-i galántai ülése kiállt a szervezet által megfogalmazott és az alkotmánytörvény tervezetében is szereplő elvek mellett, a tervezet szövegét egy nappal annak parlamenti elfogadása előtt — az eseményeket egyre inkább meghatározó Gustáv Husák utasítására — a nemzetiségek számára hátrányos módon módosították.45 A prágai Nemzetgyűlés a nemzetiségi alkotmánytörvényt végül 1968. október 27-én, a föderációs alkotmánytörvénnyel egy időben, annak mintegy kiegészítéseként fogadta el. A nemzetiségi alkotmánytörvény a nemzetiségeket kollektív jogokkal ruházta fel, és államalkotó elemnek ismerte el, kerettörvény jellege miatt azonban jórészt csupán kiegészítette és rendszerbe foglalta a már korábban is létező kisebbségi jogokat, amelyeket ráadásul — a korábbi gyakorlat szerint — már személyekre szűkített le. A nemzetiségek államalkotó szerepének elismerése tekintetében ezen túlmenően a nemzetiségi és a föderációs alkotmánytörvény között is jelentős eltérés mutatkozott. Amíg ugyanis az előbbi a magyarokat, németeket, lengyeleket és ukránokat (ruszinokat) is államalkotó elemnek ismerte el, addig az utóbbi a köztársaságot a csehek és szlovákok államaként definiálta. A nemzetiségi alkotmánytörvény 2. cikkelye kimondta a nemzetiségek „létszámuknak megfelelő” képviselethez való jogát a képviseleti testületekben és más választott szervekben, 3. cikkelye biztosította számukra többek között az anyanyelvükön való művelődés, a nemzetiségi kulturális társadalmi szervezetekben való tömörülés, a saját nyelvű sajtó és tájékoztatás, az általuk lakott területen pedig nyelvük hivatalos érintkezésben való használatának jogát. Az 5. cikkely kilátásba helyezte az alkotmánytörvényt konkretizáló végrehajtási törvények, valamint olyan nemzeti tanácsi törvények kidolgozását, amelyek meghatározzák, hogy mely képviseleti testületek és végrehajtó szervek mellett létesüljenek a nemzetiségi jogok érvényesítését biztosító szervek Az utolsó pillanatban módosított jogszabályból kimaradtak a nemzetiségek önigazgatását, gazdasági és kulturális egyenjogúságát, az államhatalom gyakorlásában való egyenjogú részvételét szavatoló részek. Nyelvük hivatalos érintkezésben való használa-

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

tának lehetőségét az általuk lakott területre korlátozták, az arányos helyett a „megfelelő” képviselethez való jogukat rögzítették, amit ráadásul a végrehajtó szervek mellőzésével a választott szervekre szűkítettek. A beavatkozás annyira váratlan volt, hogy a sajtóban először az eredeti, még módosítatlan szöveg jelent meg, s a lapok csupán több mint egy hét elteltével közölték a módosított végleges változatot.46 Kedvezőtlen volt a nemzetiségek számára az alkotmánytörvény 5. cikkelyének megfogalmazása is, amely az általuk szorgalmazott nemzetiségi szervek helyett a „nemzetiségi jogok érvényesítését biztosító szervek” létrehozásáról szóló törvényeket helyezett kilátásba. Az említett szervek ráadásul csupán a cseh, illetve a szlovák nemzeti szervek mellett jöhettek létre, szövetségi szinten nem számoltak a létrehozásukkal. Szlovákiában 1968 októberében alakult meg az SZNT Nemzetiségi Bizottsága. A Fábry István által vezetett testület azonban nem volt nemzetiségi képviseleti szervnek tekinthető, mivel tagjai között a nemzetiségi képviselők mellett szlovákok is voltak, s jogállása is a többi parlamenti bizottságéhoz volt hasonló. Ezzel párhuzamosan létrejött az SZNT Elnökségének Tolvaj Bertalan által irányított Nemzetiségi Titkársága is, amely a szlovák kormány megalakulása után a kormányhivatal nemzetiségi főosztályává alakult át. Valójában ez sem volt nemzetiségi végrehajtó szerv, nem volt azonos a nemzetiségek által kezdeményezett nemzetiségi államtitkársággal, s csupán afféle tanácsadó és javaslattevő szervként működött.47 A szlovák parlament egyik alelnökévé 1968. december 29-én Szabó Rezsőt választották, a föderációs alkotmánytörvény alapján 1969. január 1-jén létrejött Szlovák Szocialista Köztársaság kormányában pedig Dobos László személyében magyar nemzetiségű miniszter kapott helyet. Ez a korábbi ígéretekhez képest, miszerint a szlovák kormánynak egy magyar alelnöke és két magyar minisztere lesz,48 szintén szerényebb eredménynek számított. Dobos Lászlót, mivel nemzetiségi minisztérium sem létesült, hivatalosan nem is tekintették nemzetiségi miniszternek, s csupán az 1969. február 14-i 25. sz. kormányhatározat bízta őt meg a nemzetiségi ügyek intézésével. Dobost 1969. április 8-án egyúttal kinevezték a szlovák kormány Nemzetiségi Tanácsának elnökévé is, a magyar, ukrán és szlovák tagokból álló testület azonban szintén nem volt azonos a Csemadok által kért nemzetiségi (nemzeti) tanáccsal, hanem a kormány nemzetiségi ügyekben illetékes tanácsadó szerveként jött létre.49 A megcsonkított nemzetiségi alkotmánytörvény és a meglehetősen korlátozott jogkörű ún. nemzetiségi szervek, bár a korábbiakhoz képest kétségtelenül előrelépést jelentettek, a nemzetiségek körében csalódást okoztak. A Csemadok vezetésében 1968—1969 fordulóján ennek ellenére továbbra is élt még a remény, hogy — elsősorban a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek megalkotása, s az alkotmánytörvényből kimaradt tételeknek a végrehajtási törvényekbe való belefoglalása útján

46 Lásd az Új Szó 1968. október 29-i és 1968. november 7-i számát. 47 Új Szó, 1968. október 5. Az SZNT nemzetiségi bizottságának és titkárságának felépítése és hatásköre, 2. p. 48 Magyar Országos Levéltár, Budapest (a továbbiakban: MOL), Külügyminisztérium TÜK iratai (a továbbiakban: KÜM-TÜK), 1968-Csehszlovákia, 24. d., 001609/10-1968, Magyar nemzetiségi kérdés újabb fejleményei; uott., KÜM-TÜK, 1969-Csehszlovákia, 31. d. 00459-1969, A nemzetiségekről szóló törvény realizálása Szlovákiában. 49 Vö. Gyönyör József: Hogy is állunk a nemzetiségi képviselettel? Hét, 1969. április 27. 9. p.

34

50 Új Szó, 1968. december 16. A CSEMADOK KB nyilatkozata, 2. p. 51 A Csemadok új megnevezése az eredeti elképzelések szerint Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége lett volna, ezt azonban az SZLKP KB Elnöksége 1969. március 10-én elutasította, így egyfajta kompromisszum eredményeként született meg a Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetsége elnevezés (SNA, ÚV KSS, k. 1224. a. j. 28, Zápis z 28. schôdze Predsedníctva ÚV KSS, 10. III. 1969.) 52 FKI, Csemadok irattára, OK-VIII-IX-17-20. A Csemadok X. rendkívüli közgyűlése, 1969. március 17—18.

35

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

— sor kerülhet egy új és valóban működő nemzetiségpolitikai modell kialakítására. Ezt a reményt fejezte ki a Csemadok KB 1968. december 14—15-i ülésén elfogadott nyilatkozat is, amely szerint „bár az alkotmánytörvény adós maradt a nemzetiségeket megillető, a CSKP akcióprogramjában leszögezett elvek következetes érvényesítésével, ennek ellenére olyan vívmány, mely a magasabb szintű társadalmi kibontakozás alapjául szolgálhat”.50 A reformok folytatásának, a nemzetiségi alkotmánytörvény realizálásának és a csehszlovákiai magyar tudományos intézményrendszer megteremtésének reményében zajlott a Csemadok eredetileg 1968 novemberére összehívott, végül azonban 1969. március 17—18-án megtartott rendkívüli, X. országos közgyűlése is. A közgyűlés kiállt a Csemadok KB 1968. márciusi állásfoglalása mellett, s az abban lefektetett elveket belefoglalta a szövetség új programjába is, amely a szervezet fő feladataként a magyar kisebbség társadalmi és kulturális érdekeinek képviseletét határozta meg. Új alapszabályt fogadott el, amely a Csemadok hivatalos nevét Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetségére módosította, amivel érdekképviseleti törekvéseit kívánta nyomatékosítani.51 Megerősítette elnöki tisztségében Dobos Lászlót, a szervezet új vezető titkárává a leköszönő Szabó Rezső helyett Szőke Józsefet, titkáraivá pedig Takács Andrást és Varga Sándort választotta. A KB új Elnökségéből kimaradtak az előző összetételű Elnökség utolsó ortodox kommunista tagjai: a dunaszerdahelyi KB-ülésen még elnökségi taggá választott Balázs Béla és Varga János, valamint a szövetség volt elnöke, Lőrincz Gyula is.52 A CSKP élén alig egy hónappal a Csemadok országos közgyűlése után, 1969. április 17-én bekövetkezett változás, Alexander Dubček lemondatása és Gustáv Husák első titkárrá választása a Csemadok reformkommunista vezetése által táplált reményeket hamarosan illuzórikussá tette. A dubčeki reformok hívéből a kommunista párton belüli szovjetbarát irányzat vezetőjévé előlépett Husák hatalomra kerülésével felgyorsult az 1968 augusztusa óta zajló visszarendeződés, s kezdetét vette az ún. normalizáció időszaka. A Husák-féle normalizációs rezsim nemcsak a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek elfogadását akadályozta meg, hanem formálissá tette magát az alkotmánytörvényt is, a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó szerveket sorra leépítette, s kivétel nélkül eltávolította tisztségükből a reformfolyamatban tevékeny szerepet vállalt kisebbségi vezetőket is, akik helyére a szovjetbarát irányvonalat hűen kiszolgáló személyeket állított. A valóban új alapokon nyugvó nemzetiségpolitika megteremtésében bízó magyar és ukrán kisebbségi vezetők, illetve az általuk irányított nemzetiségi ügyekkel foglalkozó szervek ugyanakkor 1968 végén — 1969 tavaszán még rendkívül ambiciózus tervekkel rendelkeztek. Reményeiket bátorította az SZLKP KB 1968. december 22-i ülésének határozata is, amely kimondta, hogy 1969. február végéig a pártszervek elé kell terjeszte-

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

ni a nemzetiségi kérdés megoldását szolgáló politikai irányelvek javaslatát, a szlovák nemzeti szervek kiépítése során pedig tiszteletben kell tartani a nemzeti kisebbségek nemzetiségi alkotmánytörvény szellemének megfelelő képviseletét.53 Az SZNT Nemzetiségi Bizottsága már mintegy másfél hónappal a nemzetiségi alkotmánytörvény megszületése után, 1968. december első felében ki is dolgozta és az SZNT Elnöksége elé terjesztette a képviseleti testületek és végrehajtó szervek melletti nemzetiségi szervekről szóló törvény tervezetét. A Nemzetiségi Bizottság törvénytervezete csaknem teljes egészében a Csemadok által megfogalmazott s 1968 júniusában és júliusában a kormány nemzetiségi albizottsága elé terjesztett javaslatokon alapult, amelyek meglehetősen széles jogkörű, s kizárólag a nemzetiségek képviselőiből álló önálló nemzetiségi képviseleti és végrehajtó szervek létrehozását feltételezték.54 A szlovák kormány Nemzetiségi Tanácsa a nemzetiségi törvények politikai irányelveinek kidolgozása céljából már első, 1969. április 22-i ülésén négy alcsoportból (nemzetiségi szervek és képviselet, nemzetiségi oktatásügy, nemzetiségi kultúra, nyelvhasználat) álló ideiglenes munkacsoportot hozott létre.55 Miután a munkacsoport május 19—22-e között a Tejfalu melletti körtvélyesi üdülőtelepen megvitatta a törvények politikai irányelveinek téziseit, összesítő jelentését a Nemzetiségi Tanács július 10-i második ülése tárgyalta meg. E jelentés alapján készült el 1969. július 21-ére a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtásával kapcsolatos politikai irányelvek tervezete, amelyet a Nemzetiségi Tanács a legfelsőbb politikai szervek elé terjesztett.56 Az 1969-ben összesen háromszor ülésező Nemzetiségi Tanács (harmadik ülésére december 2-án került sor) a nemzetiségi törvények politikai irányelveinek tervezetén kívül — a Nemzetiségi Titkársággal együttműködve — javaslatot fogadott el és terjesztett a kormány elé többek között a Csehszlovák Televízió magyar és ukrán nyelvű adásának bevezetéséről, a Csehszlovák Rádió magyar adásának kibővítéséről, a komáromi Magyar Területi Színház kassai részlegének létrehozásáról, a magyar érettségizettek magyarországi továbbtanulási feltételeiről. Foglalkozott a Szlovák Tudományos Akadémia mellett létrehozandó Nemzetiségkutató Intézet kérdésével, elkészítette a járási és helyi nemzeti bizottságok mellett létesítendő nemzetiségi szakbizottságok minta-alapszabályzatát, a szlovák, majd a szövetségi kormány elé terjesztette a bíróságon kívüli rehabilitációnak a magyar nemzetiségre vonatkozó javaslatát, s tervei között szerepelt a nemzetiségi oktatási törvény alapelveinek kidolgozása is.57 Dobos László miniszter, a Nemzetiségi Tanács elnöke a Vasárnapi Új Szónak adott egyik nyilatkozatában mindezeken túlmenően még azt is leszögezte, hogy a magyar politikai reprezentáció a nemzetiségi politika 1968-ban lefektetett alaptételének, az önigazgatás elvének érvényesítéséről sem mondott le.58

53 Új Szó, 1968. december 23. Az SZLKP KB határozata az SZSZK szerveinek létesítéséről, 3. p. 54 FKI, Nemzetiségi Tanács, 19. d., SZNT 1968—1970; Új Szó, 1968. december 13. Törvényjavaslat a nemzetiségi szervekről, 6. p. 55 FKI, Nemzetiségi Tanács, I/1/1969. Záznam z 1. zasadnutia Rady pre národnosti vlády SSR zo dňa 22. apríla 1969 (A munkacsoport elnöke az ukrán Ivan Bajcura, titkára Gyönyör József volt.) 56 FKI, Nemzetiségi Tanács, 19. d., SZNT 1968—1970; vö. Gyönyör József: Terhes örökség. A magyarság lélekszámának és sorsának alakulása Csehszlovákiában. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium, 1994, 273. p. 57 FKI, Nemzetiségi Tanács, I-III/1969; Vasárnapi Új Szó, 1969. augusztus 24. Új törvény készül a polgári és politikai rehabilitációról, 3. p.; vö. Marušiak, Juraj: A magyar kisebbség... i. m. 1 rész. 53—54. p.; 58 Vasárnapi Új Szó, 1969. június 1. Az elképzelések megvalósításának útján, 3. p.

36

59 FKI, Nemzetiségi Tanács, 19. d., SZNT 1968—1970, Zápisnica zo schôdze Výboru SNR pre otázky národností dňa 20. X. 1969, Zápisnica z 5. schôdzky Výboru SNR pre otázky národností zo dňa 27. marca 1970. 60 Szabad Földműves, 1969. december 27. Egy év múltán, 4. p. 61 FKI, Nemzetiségi Tanács, IV/2/1969, Záznam o zasadnutí Rady pre národnosti vlády SSR dňa 20. novembra 1970. 62 Új Szó, 1970. április 29. Változások a szlovák kormány összetételében, 1. p. 63 Stenografická správa o schôdzkach Slovenskej národnej rady. V. volebné obdobie. 12. schôdzka. 8. marca 1971. Bratislava, Kancelária SNR, 1971, 70—74. p. 64 FKI, Nemzetiségi Tanács, 1. d., statútumok, Návrh na nové zloženie Rady pre národnosti vlády Slovenskej socialistickej národnosti.

37

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

A Nemzetiségi Bizottság és a Nemzetiségi Tanács által megfogalmazott és előterjesztett javaslatok sorsa mindeközben a normalizáció előrehaladtával egyre bizonytalanabbá vált. A nemzetiségi szervekről kidolgozott törvénytervezet nem került az SZNT plénuma elé megtárgyalásra, a nemzetiségi törvények politikai irányelveivel pedig a pártés állami szervek érdemben szintén nem foglalkoztak. Dobos László miniszter és Szabó Rezső parlamenti alelnök, személyükön keresztül pedig a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó szervek ameddig tehették, a megváltozott körülmények ellenére is megpróbálták napirenden tartani a kérdést. Az SZNT Nemzetiségi Bizottsága például 1969. október 20-i és 1970. március 27-i ülésén egyaránt határozatban sürgette a nemzetiségi törvények politikai irányelveinek az illetékes szervek általi mielőbbi megvitatását,59 Tolvaj Bertalan, a Nemzetiségi Tanács titkára pedig a Szabad Földművesnek adott 1969. december 27-i nyilatkozatában annak a reményének adott kifejezést, hogy a legfelsőbb párt- és kormányszervek jóváhagyását követően előreláthatólag 1970 első felében sor kerülhet a nemzetiségi törvények parlamenti elfogadására.60 Erre azonban soha nem került sor. Miután 1970. április 28-án Dobos Lászlót leváltották miniszteri, Szabó Rezsőt pedig parlamenti alelnöki tisztségéből, a nemzetiségi törvények elfogadásának lehetősége végérvényesen elvesztette realitását. Štefan Sádovský szlovák miniszterelnök-helyettes, a Nemzetiségi Tanács új elnöke 1970. november 20-án már arról tájékoztatta az újjáalakított Nemzetiségi Tanácsot, hogy a nemzetiségi törvények alapelveinek 1969-ben kidolgozott tézisei „politikai okokból elfogadhatatlanok”, ezért az azzal kapcsolatos munkálatokat leállíttatta.61 A Tanács a nemzetiségi törvények új alapelveinek kidolgozására még létrehozott egy új munkabizottságot, megtárgyalásukra azonban már soha nem tért vissza, a törvények elfogadásának kérdése pedig visszhang nélkül lekerült a napirendről. Dobos László és Szabó Rezső leváltását követően sor került az ún. nemzetiségi szervek leépítésére is. A nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszteri posztot Dobos leváltásával egy időben megszüntették, a magyar kisebbség a szlovák kormányban az újonnan kinevezett Krocsány Dezső munkaügyi és népjóléti miniszter személyében kapott képviseletet.62 Szabó Rezsőt az SZNT alelnöki tisztségében Fábry István váltotta fel, az SZNT Fábry által vezetett Nemzetiségi Bizottságát ugyanakkor 1971. március 8-án megszüntették, s más bizottságokkal összevonva Nemzeti Bizottsági, Államigazgatási és Nemzetiségi Bizottság néven szervezték újjá.63 A kormány Nemzetiségi Tanácsának személyi összetételét 1970. szeptember 30-án teljesen átalakították, az immár szlovák többségű testület valamennyi korábbi magyar tagját lecserélték, elnökévé pedig a leváltott Dobos László helyett Štefan Sádovský miniszterelnök-helyettest nevezték ki.64 Az új

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

összetételű Tanács gyakorlatilag semmiféle érdemi tevékenységet nem fejtett ki, egy év alatt mindössze egyszer ülésezett, 1971. október 13-i újabb átalakítása után pedig teljes egészében formális szervvé vált. Hasonló sorsra jutott a szlovák kormányhivatalnak a felettes szervek szerint hatáskörét meghaladó tevékenységet folytató Nemzetiségi Titkársága is: Tolvaj Bertalan titkárságvezetőt 1971 júniusában felmentették tisztségéből, s helyére Sziegl Ferencet, az SZLKP KB dolgozóját állították. A reformfolyamatot felváltó és annak vívmányait felszámoló normalizációs politika az 1968—1969 folyamán spontán módon létrejövő magyar társadalmi szervezetek és az országos szervezeteken belül létrehozott magyar tagozatok sorsát is megpecsételte. A magyar fiatalok 1968. december 7-én megtartott második országos értekezletén létrehozott s Varga Sándor által vezetett Magyar Ifjúsági Szövetséget nem vették fel a megszűnt CSISZ-t felváltó Gyermek- és Ifjúsági Szervezetek Társulásába, majd 1969 májusában egy belügyminisztériumi határozattal működését is betiltották.65 A Társulás keretében még működhetett egy magyar ifjúsági tanács, az ifjúsági szervezetek párt által kezdeményezett integrációs folyamatának eredményeként 1970 áprilisában létrehozott Szocialista Ifjúsági Szövetségen belüli nemzetiségi tanács megalakítására azonban — a korábbi ígéretek ellenére — már nem került sor. Nem bizonyult hosszú életűnek a nőszövetségen belül kezdeményezett és létrehozott magyar részleg sem. A Szlovák Nőszövetség 1969. január 30—31-i alakuló kongresszusán hagyta jóvá a Magyar Nőtanácsból és Ukrán Nőtanácsból álló Nemzetiségi Szekció megalakulását.66 A Magyar Nőtanács hosszadalmas előkészületek után, 1969. május 16-án megtartotta első ülését is,67 a következő hetekben, hónapokban azonban egyre kevesebbet hallatott magáról, mígnem az 1970-es évek elején mind a Nemzetiségi Szekció, mind pedig a Magyar Nőtanács feltűnés nélkül elhalt. Az Magyar Ifjúsági Szövetséghez és a Magyar Nőtanácshoz hasonló sorsra jutott a csehszlovákiai magyar pedagógustársadalom által létrehozni kívánt magyar pedagógusszövetség is. A szövetség előkészítő bizottsága 1968. szeptember 14-én Szencen tartotta meg az eredetileg 1968. augusztus végére összehívott, azonban a szovjet megszállás miatt elmaradt alakuló ülését, majd 1969 áprilisában kidolgozta a szövetség alapszabály-tervezetét is. A szövetség bejegyzését és működésének engedélyezést azonban a társadalmi és érdekvédelmi szervezetek nemzetiségi alapon történő létrehozását nem tűrő normalizációs politika megakadályozta. A szovjet megszállást követően, de még a husáki normalizációs rezsim hatalomra jutása előtt indult útjára a Magyar Újságírók Szervezetének létrehozására, valamint a csehszlovákiai magyar cserkészmozgalom újjászervezésére irányuló kezdeményezés, a politikai visszarendeződés következtében azonban mindkettő eleve reménytelen kísérletnek bizonyult.68 A kisebbségi magyar tudományos életet évtizedeken keresztül hátrányosan érintette a szervezettség hiánya, ezért 1968 márciusában a Csemadok KB, az újságíró-szövetség és az írószövetség magyar tagozatának állásfoglalása is megfogalmazta a nemze-

65 Új Ifjúság, 1968. karácsony, Kikiáltották a Magyar Ifjúsági Szövetséget, 2. p.; Új Ifjúság, 1969. június 3. Végzés. A belügyminiszter válaszolt, 2. p. 66 Nő, 1969. február 16. A Szlovák Nőszövetség alakuló kongresszusának határozata, 3. p. 67 Új Szó, 1969. május 17. A Magyar Nőtanács első ülése, 2. p. 68 Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944—1992. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2006, 289—300. p.

38

69 A magyar értelmiség helyzete és fejlődési távlatai Csehszlovákiában. Irodalmi Szemle, XI. évf. (1968) 3. sz. 259—265. p., 4. sz. 347—351. p. 70 Javaslat egy csehszlovákiai nemzetiségi tudományos intézet felállítására. Hét, 1968. augusztus 4. 9—11. p. 71 FKI, Csemadok irattára, KB-VII-2. A népművelés munkaformái és eredményei a Csemadokban. Beszámoló a Csemadok KB 1970. májusi IV. ülésére. 72 SNA, Úrad Predsedníctva Slovenskej národnej rady 1960—1968 (Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségi Hivatala 1960—1968), 177. k., Zasadnutie Predsedníctva SNR dňa 8. XI. 1968; Új Szó, 1969. november 5. Új színházat köszöntünk, 1—2. p.

39

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

tiségi tudományos intézet létrehozásának szükségességét. A témát felvetette az Irodalmi Szemle nagy visszhangot kiváltott kerekasztal-beszélgetése,69 a Hét című hetilapban pedig napvilágot is látott a csehszlovákiai magyar tudományos intézet konkrét tervezete. A Csemadok KB tudományos szakbizottsága által kidolgozott javaslat szerint a nyelvtudományi, irodalmi, történettudományi, szociológiai, pszichológiai és néprajzi osztályból álló intézet vagy közvetlenül a Szlovák Tudományos Akadémia (SZTA) alá tartozott volna, vagy önálló Csehszlovákiai Magyar (esetleg Nemzetiségi) Tudományos Akadémiaként működött volna.70 1969-ben már csak az előbbi alternatívának volt némi realitása, ezért a szlovák kormány Nemzetiségi Tanácsa az SZTA keretei közötti Nemzetiségkutató Intézet létrehozását támogatta, a megváltozott politikai viszonyok miatt azonban végül egyik lehetőséget sem sikerült megvalósítani. Nemzetiségi tudományos intézet hiányában a Csemadok vállalkozott arra, hogy lehetőségeihez mérten megteremtse egy ilyen intézmény létrehozásának feltételeit. A kezdeményezést az 1968 novemberében Ótátrafüreden megrendezett magyar értelmiségi találkozó is támogatta, amely eredményeként a Csemadok KB Titkársága mellett megalakult a Csemadok keretében létrehozandó tudományos társaságok előkészítő bizottsága. A Csemadok 1969. márciusi rendkívüli országos közgyűlésén elfogadott új program szintén leszögezte, hogy a nemzetiségi tudományos kutatóintézet megteremtését a szövetség tudományos társaságok létrehozásával kívánja meggyorsítani és támogatni. A kilátásba helyezett négy tudományos társaság, a Csehszlovákiai Magyar Nyelvművelő és Nyelvjáráskutató Társaság, a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, a Csehszlovákiai Magyar Szociológiai Társaság és a Csehszlovákiai Magyar Történeti Társaság 1969—1970 folyamán meg is alakult,71 a normalizációs politika azonban pár éves fennállásuk után valamennyit elsorvasztotta. A prágai tavasz idején különböző állásfoglalásokban igényelt magyar tudományos és kulturális intézmények közül így mindössze az első ténylegesen önálló csehszlovákiai magyar könyvkiadó, a pozsonyi Madách Könyv- és Lapkiadó, valamint a komáromi Magyar Területi Színház kassai részlegének, a Thália Színháznak a létrehozását sikerült elérni.72 A reformfolyamatban való aktív részvételéért járó retorzió és a hetvenes évek elejének országszerte zajló tisztogatási hulláma nem kerülte el a Csemadokot sem. A szövetségnek a reformok melletti kiállása és érdekképviseleti törekvései ugyanis 1969 folyamán egyre inkább ellentétbe kerültek a Husák-féle új vezetés konszolidációs törekvéseivel. A pártvezetés 1969. augusztus végén, a szovjet megszállás első évfordulóján lezajlott tömegtüntetések elfojtása után felszólította a párt- és állami szerveket, valamint a társadalmi szervezeteket, hogy vizsgálják felül 1968. évi dokumentumaikat. A többi

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

társadalmi szervezethez hasonlóan 1969. szeptember 4-én a Csemadok KB Elnöksége is megvizsgálta előző évi dokumentumait, amelyek közül a szovjet megszállást elítélő augusztusi nyilatkozatainak és határozatainak egy részét politikailag helytelennek nyilvánította és hatálytalanította. Az Elnökség szerint „kellő tájékozottság híján, valamint a párt és az állami szervek téves információi alapján ezek a dokumentumok olyan kitételeket is tartalmaztak, melyek a tények mai ismeretében helytelenek”.73 Az elnökségi ülésről kiadott közlemény közzétételét követően nem sokáig váratott magára a Csemadok 1968-as vezetése és a szövetség tevékenysége elleni első nyílt támadás sem: a Csemadok éléről 1968 júniusában távozott Lőrincz Gyula által vezetett Új Szó egy név nélkül leközölt gúnyolódó hangú glosszában reagált a közleményre.74 A lapnak a Csemadok elleni támadása késztette arra a szervezetet a csehszlovákiai magyarság összetartó erejének tekintő Fábry Zoltánt, hogy 1969. október 5-én a Csemadok KB-hoz intézett levelében figyelmeztessen a kisebbségi magyar közösség belső meghasonlásának veszélyére és összefogásának szükségességére.75 Amint azt az elkövetkező hónapok eseményei bebizonyították, Fábry aggodalma nem volt alaptalan. A pártvezetésnek a Csemadok egykori ortodox kommunista vezetőit felhasználva sikerült csapást mérnie nemcsak a Csemadok reformkommunista vezetésére, hanem az egész szövetségre, s ezáltal magára a kisebbségi magyar közösségre is. Az SZLKP KB Elnöksége a Csemadok, a Matica slovenská és az ukrán kulturális szövetség kérdésével ezt követően 1969. november 4-én — a Matica augusztusi közgyűléséről készült jelentés meghallgatása kapcsán — foglalkozott. Az Elnökség amellett, hogy határozatban utasította a Maticát és a nemzetiségi kulturális szövetségeket a nemzetiségi kérdésről folytatott vitájuk lezárására, kimondta az 1968-as tevékenységüket értékelő jelentések elkészítésének és vezetésük személyi összetétele felülvizsgálásának szükségességét is.76 A Csemadok KB a pártvezetés felszólításának eleget téve már 1969. november 9-én elvégezte az általa 1968-ban elfogadott dokumentumok értékelését. A KB Elnökségéhez hasonlóan, s az előző nap újjáalakult pártcsoportja kezdeményezésére a KB is visszavonta a szovjet megszállást elítélő határozatát, elítélte a Matica slovenskával a nemzetiségi kérdésről folytatott polémiát, s bizottságot hozott létre a szövetség elmúlt másfél éves munkájának értékelésére.77 Noha a Csemadok 1968—1969-es munkáját értékelő jelentésnek a pártvezetés utasítása szerint 1970. január 1-jéig el kellett volna készülnie, az értékelés végleges változata csupán közel fél év elteltével, 1970. április legvégén, azt követően született meg, hogy Dobos László Csemadok-elnököt leváltották miniszteri, Szabó Rezső volt vezető titkárt pedig parlamenti alelnöki tisztségéből. A szövetség munkájának pozitív és negatív jelenségeit számba vevő, a Csemadok tevékenységét azonban alapjában véve

73 FKI, Csemadok irattára, E-XI-285, A Csemadok KB határozatainak értékelése 1968 januárjától; Új Szó, 1969. szeptember 5. A CSEMADOK KB Elnökségének ülése, 2. p. 74 Új Szó, 1969. szeptember 6. Bújócska, alibi vagy önbírálat? Mit vont vissza a CSEMADOK KB elnöksége? 2. p. 75 FKI, Csemadok irattára, KB-VII-1. A Csemadok KB 1969. november 9-i ülése. Fábry Zoltán levele a Csemadok Központi Bizottságának. 76 SNA, ÚV KSS, k. 1239, a. j. 51. Zápis z 51. schôdzke Predsedníctva ÚV KSS, 4. novembra 1969. 77 FKI, Csemadok irattára, KB-VII-1. A CSEMADOK KB 1968—69-ben elfogadott dokumentumainak felülvizsgálása és értékelése; FKI, Szabó Rezső iratai, 6. d., Határozat a CSEMADOK KB 1969. november 9-i üléséről.

40

78 FKI, Csemadok irattára, KB-VII-3. A CSEMADOK KB 1968—69-es munkájának értékelése; FKI, Varga Sándor iratai, 5. d., Határozat a CSEMADOK KB 1970. május 11-i üléséről. 79 Új Szó, 1970. május 9. Gőgh László: Én így láttam... A CSEMADOK-ban történt, 5. p.; 1970. július 9. Balázs Béla: Mindenki és senki? A CSEMADOK kettős „értékelése”, 4—5. p.; 1970. augusztus 18. Varga János: Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Szélsőségek a CSEMADOK-ban, 5. p.; 1970. szeptember 12. Krocsány Dezső: „Öntsünk tiszta vizet a pohárba”, 5. p.; 1970. szeptember 16—19. Bábi Tibor: Irodalmárok közéleti kontárkodása, 4. p.; 1970. október 2. Varga János: A CSEMADOK útvesztése, 4—5. p.; 1970. november 4. (pr): Válasz cikkünkre: Újabb „állásfoglalás”, 5. p.

41

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

pozitívan értékelő jelentés, annak nyomán pedig a KB felülvizsgálta és átértékelte többek között a Csemadok KB 1968. márciusi állásfoglalásának a járások etnikai szempontokat is figyelembe vevő átszervezésére vonatkozó javaslatát, valamint a rendkívüli országos közgyűlésen elfogadott programnak azokat a kitételeit, amelyek a szövetség fő feladataként a magyar kisebbség társadalmi és kulturális érdekeinek képviseletét határozták meg. A Csemadok KB-nak az értékelő jelentést megtárgyaló és jóváhagyó 1970. május 11-i ülésén egyben sor került a szövetség vezetésén belüli első személycserékre is: a KB kizárta a testületből Duray Miklóst, vezető titkárrá Szőke József helyett Varga Bélát, titkárrá pedig Varga Sándor helyett ismét Varga Jánost választotta. A KB-ba a testületből 1968—1969-ben kimaradt egykori tagjai közül kooptálták többek között Krocsány Dezsőt és Sziegl Ferencet, Elnökségébe pedig Varga János mellett Fábry Istvánt is.78 A Csemadok „megrendszabályozása” azonban mindezzel még korántsem ért véget. A pártvezetés a meglehetősen terjedelmes, de nem éppen az elvárásai szerinti, a Csemadok munkájában leginkább bírált jelenségek okait jórészt külső tényezők hatásával magyarázó s a „felelősök” megnevezésére sem vállalkozó értékelést nem fogadta el, s új értékelés kidolgozására adott utasítást. Ráadásul a Csemadok KB 1970. májusi ülésével párhuzamosan az Új Szó hasábjain felülről irányított s mintegy fél éven át tartó sajtóhadjárat indult a Csemadok reformkommunista vezetősége és a szövetség 1968—1969-es munkája, mindenekelőtt „kisajátított” érdekképviseleti tevékenysége ellen. A Csemadok munkájáról készült elemzést egyoldalúnak, általánosítónak és magyarázkodónak, a szervezet vezetésében történt személycseréket pedig elégtelennek minősítő írások a „felelősök” konkrét megnevezését és a Csemadok éléről való eltávolítását követelték. Támadásuk célpontjai elsősorban Dobos László elnök, Szőke József volt vezető titkár, az 1968. márciusi ún. kassai levél megszövegezői: Béres József, Mede István és Gyüre Lajos, valamint az ifjúsági klubmozgalom vezető képviselői: Duray Miklós és Varga Sándor voltak, az ő személyükben találták meg a Csemadokon belüli „ellenzéki magatartás”, „jobboldali opportunista”, „nacionalista” és „kispolgári befolyás” fő képviselőit. A Gőgh László, Balázs Béla, Bábi Tibor, Varga János és Krocsány Dezső tollából származó írások a szövetség 1968-as vezetésének leginkább azt rótták fel, hogy a nemzetiségi érdekvédelem jelszavával, a fiatal magyar értelmiséget felhasználva eltávolította a Csemadok éléről a proletár internacionalizmushoz ragaszkodó funkcionáriusait, 1968 augusztusában a „szövetségesek internacionalista segítségét” elítélő felhívásokat tett közzé, s 1969 márciusában elfogadott programjában — noha formálisan elismerte a kommunista párt vezető szerepét — a Csemadokot gyakorlatilag a csehszlovákiai magyarság egyedüli érdekvédelmi szervezetének kiáltotta ki.79 A sajtókampány egyik céltáblája a Csemadok Kassai Járási Bizottsága volt, amely 1968 márciusában Őszinte szóval című állásfoglalásában sürgette a szövetség megúj-

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

hodását. A Csemadok KB már 1970 májusában felszólította a szervezet járási bizottságait, hogy a KB példája nyomán vizsgálják felül 1968. évi állásfoglalásaikat. A járási szervek többsége ezt meg is tette, a kassai járási bizottság azonban a sajtóbeli támadások és a Csemadok KB Elnökségének 1970. szeptember 11-i újabb figyelmeztetése ellenére sem volt erre hajlandó, s 1970. október 12-i állásfoglalásában továbbra is kiállt 1968. márciusi nyílt levele és az abban foglaltak mellett. A KB Elnöksége ezért 1970. november 4-én úgy határozott, hogy a kassai járási bizottsággal szemben személyi és szervezési intézkedéseket kell foganatosítani.80 Ugyancsak a KB Elnökségének november 4-i ülése tárgyalta a Csemadok központi szerveiben végrehajtandó tisztogatásokra vonatkozó javaslatot. A Varga János régi-új Csemadok-titkár által kidolgozott és mintegy két tucat kizárandó személy nevét tartalmazó előterjesztés szerint a szövetség konszolidációjának meggyorsítása érdekében ki kell zárni a KB-ból és annak ellenőrző bizottságából mindazokat, akiket a pártból is kizártak, akik tagsága valamilyen közéleti funkció betöltéséhez kapcsolódott, akik „passzívak” voltak, valamint azokat a pártonkívülieket, akik „helytelen politikai nézeteket vallottak”. Az Elnökség az előterjesztés megtárgyalása után úgy határozott, hogy a központi szervekben végrehajtandó változásokra vonatkozó javaslatot a soron következő KB-ülés elé terjeszti.81 Időközben a szlovák pártvezetés utasításának megfelelően elkészült a Csemadok 1968—1969. évi munkáját értékelő újabb jelentés is. Az SZLKP KB Elnöksége által 1971. március 18-án megvitatott jelentés a Csemadok kétéves tevékenységét az előző anyagnál jóval kritikusabban értékelte. Bírálatának tárgya mindenekelőtt a KB 1968. márciusi állásfoglalásának egyes „irreális” javaslatai (a járások etnikai alapú átszervezése és a magyarellenes törvények eltörlése), az állásfoglalás nyilvánosságra hozatala, a kassai járási bizottság nyílt levele, a Csemadok magyar nemzeti párttá alakítására irányuló állítólagos törekvések, a dunaszerdahelyi KB-ülés, a szovjet megszállást elítélő nyilatkozatok és a rendkívüli országos közgyűlés voltak. Az értékelés szerint a Csemadokon belüli „jobboldali opportunista erők demagógiája és a nacionalizmus” a rendkívüli országos közgyűlésen tetőzött, amely a kommunista párt vezető szerepével összeegyeztethetetlen és politikai célkitűzéseket megfogalmazó programot hagyott jóvá. Mivel a Csemadok jelenlegi vezetésében nincs meg a biztosíték arra, hogy a szövetségben a jövőben ismét érvényesüljön a párt vezető szerepe, a legfontosabb követelményként új vezetőség választásának és új program kidolgozásának szükségességét fogalmazta meg. Az anyag a Csemadokon belüli „ellenzéki törekvések” fő felelőseiként Dobos Lászlót, Szabó Rezsőt és Szőke Józsefet nevezte meg, de rajtuk kívül elmarasztalta még Duray Miklóst, Varga Sándort, Nagy Jenőt, Béres Józsefet, Mede Istvánt, Janics Kálmánt és Takács Andrást is. A szlovák pártvezetés a jelentés meghallgatását és jóváhagyását követően úgy határozott, hogy pártvizsgálatot indít Dobos László és Szabó Rezső ellen.82

80 FKI, Csemadok irattára, E-XII-295, Közlemény a CSEMADOK Központi Bizottsága Elnökségének üléséről. 81 FKI, Csemadok irattára, E-XII-295, Javaslat a Csemadok KB összetételében szükséges változások végrehajtására. Uo. Közlemény a CSEMADOK Központi Bizottsága Elnökségének üléséről. 82 SNA, ÚV KSS, k. 1286. a. j. 101, Zasadnutie Predsedníctva ÚV KSS, 18. 3. 1971. Hodnotenie činnosti CSEMADOK-u za roky 1968—1969.

42

83 Vö. Csáky Pál: i. m. 147—154. p. 84 SNA, ÚV KSS, k. 1283. a. j. 98, Zápis z 98. schôdze Predsedníctva ÚV KSS, 23. II. 1971; MOL, KÜMTÜK, 1971-Csehszlovákia, 38. d. 00679/2-1971, Új elnökjelölt a Csemadok élére. 85 FKI, Csemadok irattára, KB-VII-4. Határozat a Csemadok Központi Bizottsága V. üléséről, 1971. március 29. 86 Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek. Bratislava, Madách, 1989, 225—226. p. 87 SNA, ÚV KSS, k. 1297. a. j. 4, Zasadnutie Predsedníctva ÚV KSS dňa 7. júla 1971.

43

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

A pártvezetés elé terjesztett jelentés tartalmát és következtetéseit nagymértékben determinálta az a tény, hogy az csaknem teljes egészében az elnöki tisztéről 1968-ban lemondott Lőrincz Gyula keze nyomát viselte.83 Lőrincz igyekezete, hogy az elnöki székbe saját magát helyeztesse vissza, nagy szerepet játszott már az Új Szónak a szövetség 1968-as vezetését támadó ügybuzgalmában is, a szlovák pártvezetés azonban a várakozásokkal ellentétben a Lőrincznél szilárdabb osztályöntudatúnak ítélt Fábry István, a szlovák parlament alelnöke mellett döntött. Az SZLKP KB Elnöksége már 1971. február 23-i ülésén, amelyen „tudomásul vette” Dobos László lemondását elnöki tisztségéről, úgy határozott, hogy a Csemadok új elnökévé Fábry Istvánt kell megválasztani.84 A Csemadok pártvezetés által kijelölt új elnökének hivatalos megválasztására és a központi szerveiben tervezett nagyarányú tisztogatás lebonyolítására végül a Csemadok KB 1971. március 29-i ülésén került sor. A KB a szövetség 1968—1969. évi tevékenységéről készült s a pártvezetés által előzőleg már jóváhagyott jelentés meghallgatása után elfogadta Dobos László elnök és az egész Elnökség lemondását, felmentette a KB 25 és az Ellenőrző Bizottság 2 tagját, Fábry Istvánt megválasztotta a Csemadok új elnökévé, s megerősítette tisztségében Varga Béla vezető titkárt és Varga János titkárt. A KB-nak a normalizáció jegyében fogant határozata kimondta többek között, hogy a Csemadok a továbbiakban a kommunista párt politikája szellemében végzi munkáját, s legfőbb feladatának tekinti, hogy tagságát a párt által kitűzött feladatok teljesítésére mozgósítsa. Hozzájárul a jobboldali opportunista nézetek, a nacionalista csökevények és a kispolgári radikalizmus elleni harchoz, s fellép minden olyan megnyilvánulás ellen, amely idegen a párt politikai irányvonalának szellemétől.85 A szövetség „megrendszabályozását” a politikai pártokat és társadalmi szervezeteket tömörítő Nemzeti Frontból való kizárása tetőzte be. A Csemadokot — az ukrán kulturális szövetséggel és a Matica slovenskával együtt — az SZLKP KB Elnökségének 1971. február 23-i és a szlovák kormány április 28-i határozatával távolították el a Szlovák Nemzeti Frontból, és helyezték a szlovák Kulturális Minisztérium felügyelete alá,86 ami egyet jelentett a társadalmi ranglétrán való lefokozásával, egyúttal mozgásterének leszűkülését is eredményezte. A Csemadoknak a reformfolyamatban legaktívabb szerepet vállalt egykori vezetői, Dobos László és Szabó Rezső ellen indított pártvizsgálat eredménye szintén nem lehetett kétséges. Az SZLKP KB Elnöksége 1971. július 7-én, a tevékenységükről készült jelentések meghallgatása után a kommunista pártból való kizárásukról, valamint prágai és pozsonyi parlamenti képviselői mandátumuktól való megfosztásukról határozott.87 Ilyen előzmények után a párt által elvártaknak megfelelően, kritikai hang nélkül, teljes egészében a normalizáció jegyében zajlott le 1972. április 15—16-án a Csemadok XI. országos közgyűlése. A közgyűlés, amelynek beszámolója csaknem teljes egészében az 1968—1969-es évek ostorozásával foglalkozott, gyakorlatilag mindent megtagadott a

Popély árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság. FONTES HISTORIAE HUNGARORUM, 3. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008. 472 p.

Csemadok 1968—1969-es törekvéseiből és programjából. Érvénytelenítette az 1969. márciusi rendkívüli országos közgyűlés programját és határozatait, s olyan új alapszabályzatot fogadott el, amely a szervezet nevéből törölte az érdekképviseleti szándékát tükröző „társadalmi” jelzőt, a Csemadok hivatalos nevét pedig ismét Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségére változtatta. A Csemadokon belüli tisztogatások levezénylésével megbízott, azonban a magyar értelmiségi körökben csupán csekély támogatottságot élvező Fábry Istvánt — természetesen a szlovák pártközpont előzetes jóváhagyásával — újból Lőrincz Gyula váltotta fel az elnöki tisztségben. Vezető titkárrá ismét Varga Bélát, titkárokká Varga Jánost és György Istvánt választották.88 A Csemadok korábban hallgatólagosan megtűrt érdekképviseleti lehetőségei hosszú időre megszűntek, visszaváltozott pusztán kulturális szövetséggé és az állampárti ideológia magyar nyelvű terjesztőjévé, s a normalizáció két évtizede illuzórikussá tette annak a lehetőségét, hogy a szövetség bármiféle önálló nemzetiségpolitikai kezdeményezés forrása lehessen.

*** A szándék, hogy a csehszlovákiai nemzeti kisebbségek jogállását az egyenrangúság és önigazgatás elve alapján rendezzék, olyan egyedülálló és rendkívüli kezdeményezés volt, amelyhez hasonlót nem találunk a szovjet érdekszférába tartozott Közép-Kelet-Európában. Az „emberarcú szocializmus” dubčeki kísérlete azonban a történettudomány mai ismeretei szerint eleve bukásra volt ítélve, a reformfolyamat erőszakos elfojtása pedig törvényszerűen kudarcra ítélte a nemzetiségi politika megreformálásának lehetőségét is. A magyar kisebbség által megfogalmazott igények java részének még a szovjet megszállás előtti szlovák elutasítása ugyanakkor felveti a kérdést, vajon a demokratizálási folyamat továbbélése és esetleges győzelme valóban megteremtette volna-e a nemzetiségek számára törekvéseik maradéktalan realizálásának esélyét. A Husák-féle normalizációs rendszer hivatalos ideológiája mindenesetre így is előszeretettel hangoztatta a csehek és szlovákok, valamint a nemzetiségek közötti jogegyenlőség megvalósulását, jóllehet az 1968-ban elfogadott nemzetiségi alkotmánytörvény jobbára csupán a kisebbségi jogok korlátozására irányuló törekvések eltakarását szolgálta. A köztudatba és a történelemkönyvekbe „prágai tavasz” néven bekerült csehszlovákiai reformfolyamatot és az abba vetett kisebbségi magyar reményeket ugyan a harckocsik 1968 augusztusában eltiporták, ennek ellenére joggal valószínűsíthető, hogy az ország lakosságának forradalmi hangulatában osztozó csehszlovákiai magyarság számára éppen a prágai tavasz jelentette az első igazán pozitív közösségi élményt.

88 FKI, Csemadok irattára, OK-X-XII-22-27. A Csemadok XI. országos közgyűlése, 1972. április 15—16.

44

SÁNDOR ELEONÓRA

A RENDSZERVÁLTÁS MAGYAR SZEMMEL Kulcsszavak: Ellenzéki szervezõdés, magyar–szlovák–cseh ellenzéki együttmûködés, rendszerváltás, pártok és stratégiák, Csemadok, választási törvény, magyar egyetem.

1. BEVEZETÕ MEGJEGYZÉSEK A (cseh)szlovákiai rendszerváltás kisebbségi vonatkozásaival foglalkozó szerzõ nem teljesen felderítetlen területre téved, hiszen e témakörben már megjelentek hasznos szöveggyûjtemények, kronológiák, résztanulmányok, elméleti igényû elemzések is. A kutatás mégis csak félúton tart. Számtalan részletkérdés maradt még feltáratlanul, sok kérdésre csak egyoldalú és ellenõrizetlen hitelességû válaszok léteznek. Ennek több oka van. Az egyik, hogy 1989 végének, 1990 elejének lázas napjaiban a rendszerváltás szereplõi nem gondoltak úgymond az utókorra, számos esemény dokumentálatlan maradt. A sajtó még csak tanulta a cenzúrázatlan hírforrás szerepét, a korszak tudósításaiban néha szétválaszthatatlanul keveredik a tényanyag a szerzõ saját benyomásaival. Az országos szintû kutatási programokban viszont, mint amilyen a Milan Šimeèka Alapítványé volt a kilencvenes évek második felében, a magyarok részvétele a rendszerváltás eseményeiben csak marginálisan szerepel. A frissen alakult pártok nyilatkozatai, s ez érvényes a késõbbi idõszakra is, érthetõ okokból elfogultak, ahogy nem mentesek a szubjektivitástól a közéletben szerepet vállalt személyek egyéni visszaemlékezései sem. A fennmaradt szerény mennyiségû kordokumentum rendszerezése, feldolgozása pedig még nem fejezõdött be. Terjedelmi és egyéb korlátai miatt ez az összefoglalás nem a részletkérdések tisztázását tûzte ki céljául, hanem inkább arra összpontosít, hogy vázolja a szlovákiai magyarság körében megfogalmazódott politikai stratégiákat, ezek gyakorlati mûködését, s részben a gyöke-

reket, amelyekbõl az eltérõ politikai felfogások táplálkoztak. A szlovákiai magyarság nem egyforma érzésekkel, egyforma célkitûzésekkel és elvárásokkal fogadta, akarta a rendszerváltást. Más és más érzéseket váltott ki a változás az állami és pártapparátusba beépült, abból profitáló magyarokban, megint mást azokban, akik csupán túlélési taktikájuk részeként „épültek be” a rendszerbe, vagy éppenséggel a „belülrõl bomlasztás” lehetõségének naiv hite élt bennük. Más feladatokat tûztek ki elsõdlegesen megoldandónak a falvakban összehívott lakossági fórumok, megint mással, a kommunista hatalom lebontásával bajlódtak a központi szinten foglalkozók. Bizonyos mértékû általánosítás mégis helyénvaló. A magyar kisebbséghez tartozás nemcsak a nemzetiségi problémák iránti fokozott érzékenységet jelentett valamennyi réteg esetében, hanem kihatott olyan konkrét, a kor és a késõbbi politikai fejlõdés szempontjából meghatározó kérdésekhez való viszonyra is, mint az elõbb említett, a hatalomba beépült vagy beépülni igyekvõ réteg „politikai rehabilitálása”, illetve az átvilágítás magyarokat érintõ eredményeinek megítélése. Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata is további kutatást igényel. Ami a rendszerváltás korszakának idõbeli behatárolását illeti, nem ritka az olyan vélemény sem, hogy az még mindig nem fejezõdött be. A szerzõ általában sem osztja ezt a nézetet, de praktikus okokból is elkerülhetetlen volt kijelölni a vizsgálat alá vont idõszakot. (Cseh)Szlovákiában egyszerû megjelölni a rendszerváltás kezdetét 1989. november 17-ében. Az 1990. júniusi elsõ szabad választások bizonyosan nem a demokratikus építkezés végét jelen-

24

Sándor Eleonóra

tik, de fordulópontot mindenképpen. Az ország élére minden szempontból legitim vezetés került, amely ugyanakkor már építhetett a „forradalmi” parlament által megalkotott sarkalatos törvényekre. Ezzel befejezõdött a csak a nagygyûlések tömegeinek (bár egyértelmû) támogatására támaszkodó rendszerváltó mozgalmak szerepe. Végezetül pedig talán nem teljesen fölösleges emlékeztetni arra, hogy 1989. november 17-e után szinte a legkönnyebb feladatok egyike volt a kommunista párt vezetõ szerepének törlése az alkotmányból. Az általános áruhiány, a devizahiány, a börtönlázadások, a termelés akadozása, a sarkalatos törvények elõkészítése, a piacgazdaságra való áttérés elõkészületei csak néhány azon problémák és feladatok közül, amelyeket a kormányoknak gyors tempóban, hatalmas nyomás alatt kezelniük kellett. Ha ebbe a képbe beleillesztjük a sokak számára váratlanul, de erõteljesen felszínre törõ kisebbségi jogköveteléseket, talán jobban megérthetjük a sokszor értetlen, sokszor ingerült vagy elutasító reakciókat is. 2. A SZLOVÁKIAI MAGYARSÁG ELLENZÉKI SZERVEZÕDÉSE A NYOLCVANAS ÉVEKBEN A politikai elemzõk tényként kezelik, hogy az egykori Csehszlovákia keretein belül Szlovákiában az 1968-at követõ normalizáció eltérõ, kevésbé kíméletlen jellege miatt a csehországihoz, magyarországihoz, lengyelországihoz hasonló demokratikus ellenzék alig-alig létezett.1 Ez a szinte általánosan elfogadott tétel a nyolcvanas évek, különösen azok második fele tekintetében nem igazán állja meg a helyét. Tény, hogy a legismertebb csehszlovák ellenzéki csoportosuláshoz, a Charta 77-hez (a továbbiakban: Charta) kevés szlovák csatlakozott. Ez azonban nem jelentette egyben az ellenzék nemlétét: a szlovákiai szamizdat folyóiratok szerkesztõinek-kiadóinak többsége ugyan nem tartozott a Charta aláírói közé, „ellenzékiségük” ettõl függetlenül nem vonható kétségbe. Szlovákiában is tevékenykedtek a hivatalos

mûvészetbõl kiüldözött alkotók.2 Ugyanígy nem hagyható figyelmen kívül a „földalatti egyház” s általában az erõs katolikus ellenzék tevékenysége.3 Végül pedig a szlovákiai magyar kisebbség köreiben is megszervezõdött az ellenállás, amely a nyolcvanas évek végéig kevés kivétellel a kisebbségi sérelmek feltárására, az azokat kiváltó intézkedések elleni tiltakozásra szorítkozott.4 A magyar kisebbségi ellenzéki és félellenzéki tevékenység alapos dokumentálása és öszszefüggésekbe helyezése még nem történt meg. A bevezetõ megjegyzésekben a rendszerváltás kezdete kutatásának nehézségeirõl elmondottak erre a korszakra fokozottan érvényesek. 1989-et követõen még hosszú évekig szinte változatlan formában maradtak hatályban a közelmúlt levéltári anyagainak kutathatóságát erõsen korlátozó rendelkezések, így keveset tudunk az állambiztonsági szerveknek a magyarok elleni tevékenységérõl.5 A kezdeteknél tart az ellenzékinek minõsíthetõ személyek emlékeinek a rögzítése is (verifikálásukról nem is szólva). Kivételt Duray Miklós képez, aki több könyvében meglehetõs részletességgel írta le a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédõ Bizottságának történetét.6 Mivel azonban ezek a kötetek 1989-et megelõzõen jelentek meg elõször, Duray az ellenzéki etika szabályait betartva csak saját szerepérõl ír, illetve más személyeket csak a rendõrség számára már akkor ismert összefüggésekben említ.7 A kutatási eredmények mai állása szerint annyi azért megkockáztatható, hogy a hatalom az „ellenséget” állambiztonsági szempontból egységesen kezelte, az egyes csoportok besorolásának fõ szempontja az adott idõszakban kifejtett aktivitásuk volt.8 Csehszlovákia, illetve Szlovákia Kommunista Pártjának legfelsõbb vezetése elõtt a belügyminiszter által a nyolcvanas évek második felében ismertetett nemzetbiztonsági jelentések – amelyek persze fenntartásokkal kezelendõk, hiszen céljuk egyebek között annak bizonyítása volt, hogy a titkosrendõrség szoros megfigyelés és ellenõrzés alatt tart minden gyanús mozgást, és sikeresen akadályozza azok elburjánzását – mindegyike a megfigyelt, tehát ve-

A rendszerváltás magyar szemmel szélyesnek tartott csoportok között említi a „magyar nacionalistákat” (és név szerint Duray Miklóst). A kifejezetten a szlovákiai helyzetre összpontosító jelentés 1986-ban elsõ helyen – ami a korszak kutatói szerint „veszélyességi” rangsorolást is jelent – az ún. hatvannyolcas reformkommunistákat emeli ki, második helyen a pozsonyi polgári ellenzéket, kitérve annak prágai kapcsolataira. Ez utóbbi csoportról – név szerint említve Miroslav Kusýt, Ján Jablonickýt és Ján Èarnogurskýt – külön közli a jelentés, hogy intenzívebbé vált kapcsolatuk Duray Miklóssal „a Szlovák Szocialista Köztársaság magyar nemzetiségû állampolgárainak nemzetiségi érzéseivel való visszaélés kérdésében”. 1987-ben a titkosrendõrség a prágai ellenzék, „a Szlovákia Kommunista Pártja antiszocialista volt tagjai”, a „római katolikus egyház reakciós szárnya” és magyar kisebbség még szorosabb együttmûködésének kialakítására tett kísérletekrõl ad számot. A magyar belsõ ellenség köreibõl ismét Duray Miklós neve szerepel, illetve „a magyar nacionalizmus követõi a Nyitrai és a Galántai járásban”. 1988-ban már az „elõkelõ” második helyen említi a soros jelentés azokat, akik „Csehszlovákia Kommunista Pártja nemzetiségi politikáját támadják a magyar nemzetiségû állampolgárok érzéseivel visszaélni akarva”. Nevek említése nélkül szól a jelentés arról, hogy „nacionalista tevékenység legalizálására” próbálják egyesek felhasználni a Csemadokot, továbbá szól a „pozsonyi Madách Könyvkiadó dolgozóinak fokozódó ellenséges aktivitásáról”. (Elsõként ebben az évben tér ki a titkosszolgálat a környezetvédõk szervezkedésére Bõs–Nagymaros, valamint a Jaslovské Bohunice-i atomerõmû ellen; Pavol Šremer, MikulᚠHuba és Peter Tatár „érdemelte ki” a név szerinti említést is.) 1989 októberében a titkosrendõrség vezetõinek a belsõ ellenséggel foglalkozó értekezletén az ellenzéki struktúrák jelentõs terjeszkedésérõl szólnak. A „magyar nacionalizmus” a nyugat-szlovákiai kerület jelentésében kapott a legnagyobb teret, különösen a Jogvédõ Bizottság felhívásának terjesztése miatt (a CSKP KB ülé-

25

sének a vegyesen lakott területek iskoláira vonatkozó határozata ellen).9 A titkosrendõrségi jelentésekbõl az is egyértelmû, hogy a hatalom szempontjából különösen nagy veszélyt az egyes csoportok kapcsolatfelvétele, együttmûködése jelentette. Logikusan törekedett tehát az ellenzék megosztására, a bizalmatlanság szítására. A kihallgatásokról megjelent visszaemlékezésekben számos utalás történik arra, hogyan próbálta meg a titkosrendõrség szembeállítani a magyarokat és a szlovákokat, illetve az ellenzék polgári és katolikus tagjait.10 Ellentét, bizalmatlanság persze a titkosrendõrség hathatós segítsége nélkül is létezett, s hogy ezt nem sikerült feloldani, rányomta bélyegét a rendszerváltást követõ elsõ hónapokra, sõt évekre is. 3. A MAGYAR–SZLOVÁK–CSEH ELLENZÉKI EGYÜTTMÛKÖDÉS NEHÉZSÉGEI A (cseh)szlovák–magyar ellenzéki együttmûködésben mutatkozó nehézségeknek érdemes külön figyelmet szentelni, mivel ezek hosszú távú szemléletbeli különbségeket tükröznek, s mint ilyenek, meghatározták a kisebbségi politikai elit jelentõs részének viszonyulását a (cseh)szlovák politikához a rendszerváltás után is. A magyar részrõl mutatkozó bizalmatlanság okát 1981-ben Duray Miklós így foglalta össze: „Annyi biztos, hogy a Charta szívesen fogadott volna el aláírásokat a bizottság nevében. Ennek azonban, mint már beszéltem róla, komoly akadályai voltak: a Charta nem foglalkozott a kisebbségi kérdéssel, s ezért a kisebbségi magyar tiszta lelkiismerettel nem írhatta alá. És van egy másik szempont is. A nemzeti kisebbségi kérdés Csehszlovákiában egyidõs a köztársasággal. Ebben az országban a demokrácia restaurációja nem képzelhetõ el a nemzeti dualizmus helyett a nemzeti pluralizmus elvének elfogadása nélkül. Ám a Charta az egyéni polgárjogok védelmét tûzte zászlajára, ez pedig egy népcsoport védelme szempontjából csak az elsõ lépést jelenti. Hiányolom, hogy a Charta

26

Sándor Eleonóra

nem kísérelte meg a köztársaság történelmi ellentmondásainak az elemzését. Tévedés ne essék, nem azzal nem értek egyet, ami szerepel a Charta dokumentumában, hanem azt hiányolom, ami nincs benne.”11 Ezt, a mai olvasó számára talán megdöbbentõ kijelentést a lelkiismereti problémákról feltehetõen az 1978-ban alakult Jogvédõ Bizottság12 és a Charta közötti elsõ kapcsolatfelvétel kudarcának keserûsége váltotta ki, hiszen késõbb maga Duray Miklós is árnyaltabban ír errõl a viszonyról.13 Ugyanakkor tény, hogy a Charta elsõ aláírói és szóvivõi által 1978-ban lefolytatott belsõ vitában, amelynek tárgya a Charta által közreadott dokumentumok jellege és tartalma volt, egy jelentõs csoport a feldolgozandó legfontosabb témakörök között megemlítette a cigányok, illetve általában a nemzeti kisebbségek helyzetét.14 Az elsõ években ennek ellenére csak a cigány kisebbség helyzetérõl adott közre vitairat formájában a Charta egy dokumentumot. A Charta elsõ kisebbségi vonatkozású dokumentuma az 1982-ben, Duray Miklós elsõ letartóztatása idején az ország legfõbb ügyészéhez intézett levél volt „a büntetõ törvénykönyv néhány rendelkezésének helytelen alkalmazásáról”. Egy közös nyilatkozat kiadásáról 1985–1986-ban folyó tárgyalások (amelyeket megelõzött Duray Miklós második letartóztatása, részérõl a Charta aláírása15, ill. Ján Èarnogurskýnak, Miroslav Kusýnak, Milan Šimeèkának és Jozef Jablonickýnak a letartóztatása ügyében Peter Colotka szlovák kormányfõhöz és Jozef Lenárt szlovák elsõ titkárhoz intézett tiltakozó levele) zátonyra futottak. A közzétett szövegváltozatok azt bizonyítják, hogy ennek oka nem annyira a felvállalandó kisebbségi jogok listája volt, hanem sokkal inkább a történelmi múlt eltérõ értékelése és az ebbõl fakadó terminológiai viták, illetve a szintén történelmi tapasztalatokra épülõ bizalmatlanság. Duray számára a dualizmus kori Magyarország, Èarnogurský számára Csehszlovákia vonatkozásában volt fontos az árnyaltabb fogalmazás, illetve az, hogy a nemzetiségi politika bûneiért ne az államot magát, hanem az uralkodó rendszert érje bírálat. Nem sikerült megállapodásra jutni

abban sem, hogy történjen-e említés a magyarországi szlovákokról és a határok sérthetetlenségérõl.16 A csehszlovák emigráció Tudományos és Mûvészeti Társaságának bostoni kongresszusára készült írások, ahol a megállapodás szerint mindenki saját nevében mondta el véleményét a csehszlovák nemzetiségi politikáról, jól illusztrálják azokat a bizalmatlansági tényezõket, amelyek a kudarcot elõidézték.17 Ján Èarnogurský írásában a müncheni döntés elõtti helyzetre utalva tette fel a kérdést, hogy az, ahogy a magyar emigráció kezeli Csehszlovákiát, megkérdõjelezi annak létjogosultságát, vajon az egész magyar társadalom véleményét tükrözi-e. Már maga a kérdésfeltevés magában rejti az igenlõ válasz lehetõségét. (Èarnogurský hozzátette ugyanakkor, hogy még ha ez lenne is a helyzet, „…nem szabad hagyni eltéríteni magunkat elvi álláspontunktól. A szlovákiai magyar kisebbséget megilletik mindazok a jogok, amelyekre szüksége van normális nemzeti és szociális fejlõdéséhez.”18) Duray Miklós is hasonló általánosítást tett a csehszlovák társadalom vonatkozásában, tényként kezelve, hogy a „hivatalos államnacionalista szemléletnek hódol a csehszlovák közvélemény mind otthon, mind az emigrációban”.19 Tanulmányából egyértelmû, hogy továbbra is fenntartotta véleményét, miszerint a kisebbségi kérdésrõl nem lehet megállapodásra jutni anélkül, hogy a felek azonos történelemszemléletet fogadnának el: „A mai nemzetiségi politika bírálata, ha nem csupán megállapító, hanem okfejtõ is, nem térhet ki a folyamat, tehát az elõzmények elemzése elõl. Ilyen analízis nélkül a jelenlegi helyzet érthetetlen vagy félremagyarázható, mert fedve maradnak a folyamat tendenciái. A tendenciák feltárása viszont olyan érzékeny csehszlovák nemzeti-hatalmi érdekeket is érintene, amelyeknek objektív kritikai elemzésére kis kivétellel felkészületlen a mai nemhivatalos csehszlovák nyilvánosság.”20 Tulajdonképpen mindkét szerzõvel vitatkozva Miroslav Kusý volt az, aki a kommunista hatalom természetét elemezve nem vitatta, hogy létezik specifikusan nemzetiségi elnyomás is – különösen akkor, ha a kisebbségek tevékenysé-

A rendszerváltás magyar szemmel ge veszélyezteti a párt hatalmi érdekeit –, ám „a bosszú momentuma a nemzetiségi politikában szerintem ma már nem lelhetõ fel – vagy ha mégis, másutt kell keresni: a háború utáni szlovák (fõleg ludák) emigrációnál és részben a szlovák lakosság egyes csoportjainak nacionalista reszentimentumaiban s atavizmusaiban (magyarellenes hangulatok formájában)”.21 A Charta további dokumentumai viszont azt bizonyítják, hogy a történelmi viták zárójelbe tétele kézzelfogható eredményeket is hozhatott. A Charta állásfoglalásai a pozsonyi magyar intézmények elleni támadások ügyében természetesnek tekinthetõk, amennyiben beleillettek a Charta alaptevékenységérõl kialakított elképzelésbe.22 Ezeknél jelentõsebb volt a Charta 1987. december 15-én a csehszlovák kormány elnökségének, a szlovák kormányhivatalnak és az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet (EBEÉ) bécsi utóértekezletének megküldött 74/87. számú dokumentuma a nemzeti kisebbségek jogait szabályozó elvek nemzetközi biztosítása ügyében. A szöveget a Jogvédõ Bizottság dolgozta ki, és a Charta akkori szóvivõi mellett csatlakozott hozzá aláírásával Miroslav Kusý, illetve Milan Šimeèka. Késõbb levélben biztosította egyetértésérõl a Chartát a szöveggel kapcsolatban Ján Èarnogurský is.23 A javaslat szerkezetében és tartalmában is igazodik az alkalomhoz, hiszen célja az volt, hogy az utóértekezlet záródokumentumába a megfogalmazott elvek bekerüljenek: a kisebbségi kérdést az emberi jogok részeként kezelve olyan általános alapelveket fogalmaz meg, mint a szabad kapcsolattartás az anyaországgal, a szabad információáramlás, az anyanyelvû oktatáshoz való jog, a nyelvhasználati jogok, az elnemzetlenítés tilalma. A fentebb ismertetett vita kapcsán fontos megjegyezni, hogy a Jogvédõ Bizottság valamennyi dokumentuma és egész tevékenysége bár jogosan tekinthetõ a csehszlovákiai és általában a közép-európai polgárjogi ellenzék részének, csak részben felelt meg „a második nyilvánosság” vagy a „szamizdat” elfogadott kritériumainak. Ha szamizdat alatt elsõsorban a cenzúrázatlan, szabad vita színterét értjük, akkor fontos megjegyezni, hogy a bizottság

27

szövegei közzétételüket követõen nem voltak szabad vita tárgyai – nem létezett szlovákiai magyar szamizdat folyóirat vagy egyéb fórum, amely a vitának teret adhatott volna. S mivel – ahogy azt már említettük – máig nem ismertek a bizottság munkatársai, arról sem lehet képet alkotni, hogy e szövegek hogyan nyerték el végsõ formájukat. Nem tudható, hogy a belõlük kiolvasható politikai szemlélet csak Duray Miklós személyéhez köthetõ-e vagy egy nagyobb csoport sajátja volt. 4. A RENDSZERVÁLTÁS ELÕTTI ÉV 1988 nyarán a hatóságok engedélyezték Duray Miklós kiutazását az Egyesült Államokba. A tisztázó viták közte és a szlovák ellenzék között így nem folytatódhattak, miközben épp megkezdõdött a rendszer eróziója. A csehszlovák kommunista rendszer – az NDK mellett – a „béketábor” legbigottabb tagja volt, melynek vezetése nem akart tudomást venni a kommunizmus érezhetõ megingásáról. A már a környezõ országokat is elért fontolva haladó liberalizálódás ennek ellenére mozgósította a szlovákiai társadalmat is.24 Ennek legjelentõsebb megnyilvánulása az 1988. március 25-i, a katolikus ellenzék által szervezett ún. gyertyás tüntetés volt Pozsonyban. (A tüntetést követõ perek pedig jól illusztrálták a rendszer elszántságát hatalma fenntartására.) A szlovákiai magyarokra a legnagyobb hatást nyilvánvalóan az egyre szabadabb magyarországi politikai légkör gyakorolta, különösen azt követõen, hogy a cenzúra korlátai kitágultak az állami elektronikus hírközlésben is. Már 1988 õszén több ezer aláírás gyûlt össze a romániai falurombolási tervek elleni felhívás alá. Fokozatosan aktivizálódtak az olyan legális intézmények is, mint a Csemadok vagy a Szlovák Írószövetség Magyar Szekciója. Ennek a korszaknak a legjelentõsebb kisebbségi dokumentuma „A csehszlovákiai magyarok memoranduma 1988”, valamint az utólagosan „A harminchármak levele” elnevezést kapott beadvány.25 A két dokumentum megszületését jelentõs viták kísérték.26 A mai olvasó számára a puszta szövegek aligha

28

Sándor Eleonóra

tárják fel a szerzõk közötti alapvetõ nézetkülönbségeket, melyek létezésérõl mindaddig inkább irodalmi, esztétikai vitákból lehetett következtetni. Ami szembetûnõ lehet, az a két dokumentum eltérõ hangneme: míg a memorandum kormánynak címzett követeléseket tartalmaz, a harminchármak a kommunista párt vezetésének „megfontolásra javasolják” a levélben foglaltakat, és – feltételezhetõen taktikai megfontolásból – olyan frázisokat is beemeltek a szövegbe, mint a „lenini nemzetiségi politika” vagy a glasznoszty „több szocializmus, több demokrácia” jelszava. A memorandum szerzõi igyekeztek minél szélesebb körben aláírásokat gyûjteni, a levelet viszont csak kiválasztott személyeknek adták oda aláírásra, s a szerzõk arra is ígéretet tettek, hogy azt nem bocsátják a külföldi sajtó rendelkezésére.27 A levélhez képest a memorandum általánosabban fogalmaz, s külön foglalkozik a politikai rendszer átalakításával. Nyilván emiatt mellõzi a kisebbségi kultúra olyan részletkérdéseit, amelyek a követelésekben meglehetõs nyíltsággal megfogalmazott rendszerváltás esetén nem tartoznának az állami feladatok közé. A „harminchármak” célja nem a totális rendszerbírálat volt, hanem a kommunista párttal folytatandó párbeszéd során javulást elérni a magyar kisebbség helyzetében – a rendszeren belül.28 A memorandum szerzõi a szövegben foglalt rendszerbírálat okán nem várhattak és nem is kívántak párbeszédet, fõleg nem a kommunista párttal, ellenkezõleg: a memorandum a párt mint legitim partner elismerésének egyértelmû elutasítása volt. Ebbõl következik a kommunista látszatválasztások során a parlamentbe került magyar nemzetiségû képviselõk illegitimnek minõsítése is. Egyébként a két dokumentum a konkrét kisebbségpolitikai követelések terén nem tartalmaz egymásnak kifejezetten ellentmondó elképzeléseket. Egy „szerencsés véletlen” folytán jelentõs nemzetközi visszhangja volt az 1989 nyarán Prágában közreadott „Néhány mondat” elnevezésû petíció kisebbségi magyarok részérõl történt aláírásának. Ez a Václav Havel által megfogalmazott, demokratizálást sürgetõ petíció nem várt visszhangra talált – országszerte mint-

egy negyvenezren írták alá. A fõleg Dunaszerdahelyen és Pozsonyban gyûjtött „magyar” aláírások egy íven szerepeltek, ennek köszönhetõen a külföldi rádióadókban, ahol folyamatosan közölték a csatlakozók névsorát, azt a szlovákiai magyar értelmiség egy jelentõs csoportja „korporatív” felsorakozásaként értelmezték az országos rendszerváltást akaró erõk mögött. Ez az értelmezés annyiban helyénvaló is volt, hogy ekkorra már nem a Jogvédõ Bizottságra korlátozódott a rendszerváltást a maguk módja és lehetõsége szerint tevékenyen elõmozdítani kész kisebbségi magyarok köre, hanem a kisebbségi társadalmon belül is szaporodtak azok a kis csoportok, amelyeket szlovák szociológusok a „pozitív deviancia” szigeteinek neveztek el. Hiába próbált a rendszer elnyomó apparátusa úgy mûködni, mintha évtizedei lennének még hátra, hiába próbálkoztak még nagyszabású politikai perek indításával példát statuálni és megfélemlíteni a társadalmat, többé-kevésbé mindenki számára világos volt, hogy a kommunista párt vezetõ szerepére épülõ rendszert nem lehet Csehszlovákiában külsõ támogatás nélkül hosszú távon fenntartani.29 A szlovák ellenzék is így látta ezt, amint tisztában volt azzal is – ha más miatt nem is, hát legalább a Duray Miklóssal folytatott, fentebb ismertetett vitái alapján –, hogy a fordulat után nem lesz megkerülhetõ a nemzeti kisebbségek helyzetének problémája. Ez a felismerés vezetett oda, hogy afféle „intézményes” kapcsolatfelvételre kerüljön sor a pozsonyi ellenzék különbözõ áramlatait képviselõ csoport és a magyar kisebbség fiatalabb nemzedékéhez tartozó másként gondolkodók között.30 A cél a kisebbségi kérdés rendezésérõl folytatandó párbeszéd lett volna. A párbeszédre sor is került, de már egészen más körülmények között. Mire 1989. november 18-án megalakult a Független Magyar Kezdeményezés (FMK), lejárt az akadémiai vitákra fordítható idõ. A rendszerváltás küszöbén tehát készen álltak a magyar kisebbség egyes csoportjainak követelései, de anélkül, hogy mód lett volna végiggondolni azok megvalósításának eszközeit a többpárti demokrácia keretei között. A szlovák többségnek az a reprezentációja pedig, amelyet

A rendszerváltás magyar szemmel a körülmények a forradalom élére sodortak, tájékozatlan volt ezeknek a követeléseknek a részleteirõl. 5. ÖSSZEOMLIK A RENDSZER A Független Magyar Kezdeményezés (FMK), mint a neve is mutatja, eredetileg nem a szó mai értelmében vett politikai szervezetként indult. Megalakítóinak elképzelése szerint a közép-európai polgárjogi mozgalmak szervezõdési mintáját akarta követni, ennyiben is eltérve a Jogvédõ Bizottság sokkal szigorúbb konspirációs gyakorlatától. A véletlenek összjátéka folytán azonban elsõ közreadott nyilatkozata már az 1989. november 17-i prágai diáktüntetés szétverésére reagálhatott.31 Ha létrejöttének van történelmi jelentõsége, az abban áll, hogy a rendszerváltás kezdetének pillanatában már létezett, és kész szervezetként, mégpedig magyar szervezetként tudott bekapcsolódni a forradalom „vezetésébe”. Függetlenül attól, hogyan alakult a késõbbiekben az FMK sorsa, megítélése, függetlenül attól, hogy az akkor már több mint egy éve külföldön tartózkodó Duray Miklóson kívül is voltak a szlovákok számára jól ismert és becsült magyar személyek, aligha valószínû, hogy egy ilyen szervezeti háttér nélkül sor került volna bevonásukra a Nyilvánosság az Erõszak Ellen (VPN) vezetésének munkájába – nem a magyarellenesség, hanem a kaotikus viszonyok, a kényszerûen a közvetlen barátságokra és személyes bizalomra építõ szervezetépítés miatt. Ennek a helyzeti elõnynek köszönhetõen viszont Szigeti László az FMK nevében már a VPN nevezetes 12 pontjának kidolgozásában is részt vett,32 egy másik alapító tag, Grendel Lajos író már az elsõ, többé-kevésbé szervezettnek tekinthetõ pozsonyi nagygyûlésen ott volt a szónokok között. Az FMKhoz hasonló szerepet tudott korai, november 22-i megalakulásának köszönhetõen betölteni a Szlovák Egyetemisták Koordinációs Bizottságában a Magyar Diákszövetség.33 Dél-Szlovákia az ország többi részéhez hasonlóan némi fáziskéséssel követte a fõvárost. Az elsõ napokban nehézkes volt az információ

29

áramlása. Az egyetlen magyar nyelvû napilap, az Új Szó kiadója ekkor még Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága volt. Az elsõ kis hír arról, hogy egyáltalán valami komoly dolog történik az országban, november 21-én jelent meg hírügynökségi anyagként. Az elsõ „magyar” reakció a lapban november 22én a Komáromi Városi Nemzeti Bizottság elnökének olvasói levele, amelynek lényege abban foglalható össze, hogy változásokra szükség van, „de csakis szocialista alapon”. Ez a hangnem jellemzi a következõ számban közzétett olvasói leveleket is: utcai zavargások nem oldják meg a helyzetet, nem a régi társadalmi rend visszaállítása, hanem a „demokratikus folyamat keretében a reformok megvalósítása” az ország elõtt álló feladat.34 November 24-én jelenik meg Csemadok KB Elnökségének nyilatkozata, amely ugyancsak az akkoriban mantraként ismételgetett „érdemi párbeszédet” sürgeti. Érdekessége ennek az állásfoglalásnak az a nemzetekhez és nemzetiségekhez intézett kérés, hogy a nacionalista uszítások által ne engedjék magukat letéríteni a demokratizálás útjáról. Mivel „nacionalista uszításoknak” ezekben a napokban még semmi nyoma nem volt, feltehetõen az 1968-as tapasztalatokból fakadó félelmek fogalmazódtak meg a nyilatkozatban. Hogy ezek a félelmek mennyire élõk voltak, igazolja az elsõ saját Új Szó-beszámoló is egy magyarlakta településrõl: a november 25-i dunaszerdahelyi nagygyûlés szlovák és magyar szónokai egyaránt azt hangsúlyozták, ne történjen meg, hogy ilyen sorsdöntõ napokban a kisebbséget leválasszák a többségnek az igyekezetérõl.35 Az 1968-as történelmi trauma is kihatott arra, ahogy a szlovákiai magyarok megfogalmazták stratégiájukat az országos politika és a specifikus kisebbségpolitika összekapcsolásáról. Az FMK elképzelését Grendel Lajos foglalta össze: „[…] demokrácia nélkül a kisebbségi kérdés legfeljebb az óhajok és szándékok szintjén tud megvalósulni… elõbb ki kell alakítani ebben az országban a demokratikus struktúrákat, hogy a kisebbségi kérdésrõl tárgyalni lehessen.”36 Ez a stratégiai megfontolás jelent meg a frissen alakult magyar csoportosulások

30

Sándor Eleonóra

1989. november 25-i találkozóján, ahol az FMK a Magyar Diákszövetséggel egyetértésben a Dobos László képviselte Csehszlovákiai Magyarok Fórumával37 szemben átültette azt az elvet, hogy nincs szükség koordinációs szerv létrehozására – minden csoportosulás a maga módján, módszereivel, a saját területén kapcsolódik be az eseményekbe, elkerülendõ az elszigetelõdést. Az FMK egy másik szóvivõje, Gyurovszky László ennél is élesebben fogalmazott: „Kiindulási pontunk a demokrácia, nem pedig a magyar kisebbség helyzete. […] Az a benyomás alakult ki a közvéleményben, hogy egyedül mi képviseljük a kisebbségi érdekeket, pedig ez nem így van. Nem tudunk, és nem is akarunk felvállalni mindent, ami a magyarokkal kapcsolatos. Társadalmunk pluralizálódik, és érdekképviselete is pluralizálódni fog. […] Célunk, hogy minden rétegnek legyen érdekképviselete, s ezen belül a magyar kisebbség is pluralizálódjék, tehát érdekei szerint tagolódjon.”38 1968-ból azonban nemcsak azt a tanulságot lehetett levonni, hogy a magyar kisebbségnek részt kell vennie a demokrácia jogintézményeinek létrehozásában, hanem azok keretein belül a demokrácia játékszabályait betartva törekednie kell helyzetének rendezésére, mert ellenkezõ esetben maga a demokrácia is elbukhat. A másik vélemény szerint, melyet fõleg a prágai tavasz eseményeit már felnõttként megélt nemzedék képviselt, a nyomásgyakorlást és a lobbizást kombinálva kell mielõbb elõrelépést kicsikarni a kisebbségi jogok terén addig, amíg lehet, amíg a helyzet cseppfolyós. A két elképzelés alapvetésének különbözõségébõl szervesen következett, hogy a késõbbiekben, a politikai pártok alakulásának idõszakában az utóbbi véleményt osztók az Együttélés Politikai Mozgalomban találták meg a helyüket, amely az önerõre támaszkodásban, illetve a nemzetközi közvélemény mozgósításában hitt mint politikai eszköztárban. Az FMK a párttá alakulás után is a hazai országos pártokkal való partneri együttmûködést hirdette, azzal próbálva feloldani az önállóság kontra integráció dilemmáját, hogy az együttmûködés természetes formája az azonos politikai eszmeáramlatok mentén szervezõdõ kisebbségi, illetve or-

szágos, „többségi” pártok koalíciója, amelyen belül minden fél fenntartja saját szuverenitását. Bár az átalakulás elsõ hetei során sorra alakultak Dél-Szlovákiában is a VPN- és FMKcsoportok, illetve minden már korábban létezõ szervezet támogatásáról biztosította vagy a VPN-t, vagy az FMK-t, vagy mindkettõt, ez nem a fentebb idézett elvi állásponttal való azonosulást jelentette, hanem csupán a rendszerváltás támogatását. A november utolsó napjaiban felröppent híresztelést arról, hogy KeletSzlovákiában aláírásgyûjtés kezdõdött a magyar autonómia érdekében, még minden magyar nemzetiségû megszólaló provokációnak minõsítette ugyan, és a vidék Csemadok-alapszervezetei is elhatárolódásra szólították fel tagságukat,39 ám nyilvánvaló volt, hogy az FMK véleményével sem a magyarság rétegérdekeinek megjelenítése, sem a jogállamiság alapjai megteremtése elsõdlegessének kérdésében nem alakulhat ki általános konszenzus. A szlovákiai magyarság november 17-e után nem csak a politikai történésekbe kapcsolódott be. A forradalom elsõ napjaiban megalakult FMK és Magyar Diákszövetség mellett hamarosan sorra jöttek létre, illetve újultak meg a szakmai, társadalmi szervezetek, klubok (néprajzi társaság, cserkészszövetség, írók társasága, képzõmûvészek társasága, pedagógusszövetség, újságírók egyesülete stb.), indultak – általában rövid életû – új lapok. A politikum a szigorúan szakmai vagy/és érdekvédelmi társaságok esetében is megnyilvánult abban, hogy ezek hangsúlyozták magyar jellegüket. Ha tagjaik korábban országos szervezettségû, azaz „szlovák” szervezetben tevékenykedtek, akkor abból kiváltak, ha korábban nem ismert szervezõdésrõl volt szó, akkor a hasonló új országos szervezettel párhuzamosan alakultak – formális koordinációra csak akkor törekedve, ha annak pragmatikus indokai voltak. (Ez a pragmatikus indok a legtöbb esetben az állami támogatás arányos részéhez való hozzáférés lehetõsége volt.) Bár az új szervezõdések alapítóinak nyilatkozataiban és általában a korabeli publicisztikában gyakran felvetõdik az új társadalmi viszonyokhoz, a piacgazdasághoz való alkalmaz-

A rendszerváltás magyar szemmel kodás fontossága, a gyökeres intézményi átalakulás és a rendszerváltás elõtt megfogalmazott kisebbségi követelések kritikai értékelésére nem mutatkozott igény. Ehelyett a „megtartani és gyarapítani” lett a kor jelszava.40 A kommunista idõszakból örökölt struktúrákhoz való felemás viszonyt jól példázza a Csemadok szerepérõl kialakult vita, amelyrõl a következõ részben esik bõvebben szó vagy a 144/1968. számú alkotmánytörvény etalonként való kezelése a kisebbségi jogok kívánatos törvényi rendezése szempontjából.41 A dél-szlovákiai közhangulatot mélyen érintõ magyarellenes türelmetlenség elsõ komolyabb jelei 1990 januárjában mutatkoztak. A lavinát egy január 3-i televíziós mûsor indította el, amelyben javarészt az egyes kisebbségek képviselõi és Varga Sándor, az 1989. december 12-én kinevezett szlovák miniszterelnök-helyettes mondták el problémáikat saját szemszögükbõl. A szlovák közvéleményt a korabeli tudósítások szerint sokkolta az adás, s a felháborodott olvasói levelek, telefonok a semmivel sem tájékozottabb újságírókat is türelmetlen, magyarellenes írásokra késztették. Az anyanyelvi oktatás helyzetére mindig is rendkívül érzékeny magyar közvéleményt mélyen felháborította az oktatási miniszter, Ladislav Kováè42 nevéhez fûzõdõ koncepció a vegyesen lakott területekre vonatkozó oktatáspolitikáról, különösen annak a hazafias nevelésre és a közös igazgatású oktatási intézmények különválasztásának tilalmára vonatkozó részei.43 A helyi államigazgatás vezetõinek kinevezése ürügyén február közepén Érsekújvárott magyarellenes tüntetés volt, ekkor kezdõdtek a szlovák „nemzeti erõk” – akkor konkrétan a Matica slovenská és a Zväz slovenských uèite¾ov (Szlovák Pedagógusszövetség) – azóta is évente megszervezett nagysurányi összejövetelei. A VPN hiába szállt szembe ezekkel a törekvésekkel, hiába vállalta fel programszerûen a nemzetiségi kérdést,44 a magyar közvélemény ezt kevéssé értékelte, a szlovák szélsõségesek pedig igyekeztek a VPN-t nemzetárulóként feltüntetni.45 A dél-szlovákiai feszültség, legalábbis az írott és elektronikus sajtó interpretációjában

31

olyan méreteket öltött, hogy a szlovák kormány március 6-án kihelyezett ülést tartott Komáromban, amelyre meghívták a járási nemzeti bizottságok vezetõit, a Matica slovenská, a VPN, a Csemadok, az FMK és az Együttélés képviselõit is. Az ülésen elmondott beszédében Milan Èiè kormányfõ megpróbált ugyan egyensúlyozni a szlovák és a magyar követelések között úgy, hogy hol az egyik, hol a másik fél szélsõségeseit bírálta. Több részletkérdésben azonban elismerte a korábbi nemzetiségi politika hibáit, s igyekezett megoldásokat, de legalábbis a szlovák kormány számára vállalható intézkedéseket felvázolni. Ezek azonban az akkori jogi helyzetbõl indultak ki, s nem adtak választ arra, milyen nemzetiségpolitikát képzel el a kormány a többpártrendszer, a piacgazdaság körülményei között.46 (A kormány következõ, március 28-i, a nemzetiségi kérdésnek szentelt ülésén kiderült, hogy a dél-szlovákiai szlovákok petíciói ugyanazon kis csoport szervezkedésének eredményei, és nem lehet azokból messzemenõ következtetéseket levonni a tényleges szlovák–magyar feszültség mértékérõl.47) 6. PÁRTOK ÉS STRATÉGIÁK A közéletbe a rendszerváltás idején bekapcsolódó kisebbségiek dilemmáit a posztkommunista országok helyzetének áttekintése alapján Schlett István kevéssel az elsõ szabad választások után így foglalta össze: „A »liberálisok« joggal mutatnak rá, hogy a nemzeti-kisebbségi törekvések hangsúlyos megjelenítése indirekt módon támogatást nyújt a többségen belül található antidemokratikus s manapság a nacionalizmus érveit nagy elõszeretettel hangoztató erõknek – tehát megnehezíti, esetleg meg is akadályozhatja a nemzeti kisebbségek számára is kedvezõ feltételeket teremtõ demokratikus intézmények, demokratikus politikai kultúra megszületését. A »kollektivisták« viszont nem kevésbé jó bizonyítékokat tudnak felsorakoztatni amellett, hogy a sikerre a struktúrák alakíthatósága miatt csak a gyors és határozott fellépés adhat reményt, hiszen a többség soraiban

32

Sándor Eleonóra

még a gyökeres rendszerváltás legelkötelezettebb híveinek demokrácia-felfogásában is nagyon kevés jele van annak, hogy nyitottak lennének a kisebbség kollektív jogainak bármikori elfogadására.”48 Szlovákiában 1989. november 17-ét követõen tehát mindkét – Schlett szerint egyenértékû – lehetõségnek akadtak támogatói. A támogatók körének kialakulását, a történelmi tapasztalatokból eltérõ következtetéseket és cselekvési programokat valló csoportok világos különválását nemzedéki szempontok is befolyásolták. Az általánosításból fakadó pontatlanságot megengedve elfogadható az a kutatói megállapítás, hogy az 1968-ban vezetõ szerepet betöltött személyiségek döntõen az Együttéléshez csatlakoztak, az 1989 elõtti ellenzéki tevékenységbõl is részt vállaló fiatal szakemberek kevés kivétellel az FMK vezetését adták.49 Az általános várakozások szerint a külföldi útjáról decemberben hazatérõ Duray Miklósnak az FMK-ban kellett volna politizálnia. A várakozások annyiban igazolódtak is, hogy elfogadta az FMK ajánlását a szövetségi kormányban betöltendõ miniszterelnök-helyettesi tisztségre, illetve a januári kooptálások során a képviselõi mandátumot a szövetségi parlamentbe.50 Durayra, saját szavai szerint, döntõ hatást gyakorolt december 9-e, amikor egyrészt az elõzetes megállapodások ellenére mégsem lett tagja a prágai kormánynak,51 másrészt bekapcsolódott a beszélgetésbe a jövendõbeli miniszterekkel az ország kialakítandó politikai szerkezetérõl. „Szavaikból és elképzeléseikbõl az vált nyilvánvalóvá számomra, hogy egy pártokra épített, szigorúan államközpontú politikának a hívei. Ebbõl akkor – máig érvényesen – azt a következtetést tudtam levonni, hogy a nemzeti kisebbségeknek saját, önálló pártot kell alapítaniuk, ha saját, önálló politikát akarnak folytatni. Továbbá azt tudatosodott bennem, hogy az államközpontú politika Csehszlovákiában – akárcsak a nemzetközpontú politika – hagyományosan kisebbségellenes, vagy jobb esetben a kisebbségeket mellõzõ politika. […] Tehát a jövõben, ha valóban politizálni akarunk és nem csak egyéni karriereket szándékozunk építeni, nem lesz érvényes a hatalom körül

ügyeskedõk ugrándozása, sem az állandóan fölfelé tekintõk kompromisszumkészsége, sem a kormánypártiság, sem a politika és a mûkedvelõ politikai kultúra határán megjelenõ populista magatartás. Keményen és egyértelmûen kell majd politizálnunk.”52 A másik alaptétel, amely az Együttélés alakulásakor megfogalmazódott, a mozgalom ideológiamentessége volt. Az ideológiamentesség „ideológiája” a választók mozgósítását szolgálta: egy olyan pártot, amely a modern politikai eszmeáramlatok egyikéhez sem kötõdik, bárki támogathat; ugyanakkor az ideológiai meghatározottság elutasítása azt a hitet erõsítette, miszerint a kisebbségek problémáinak megoldására csak egyetlen helyes válasz létezik, ezáltal az ideológiák menti differenciálódás eleve értelmetlen. Az Együttélés kezdeti politikai gyakorlata azt igazolta, hogy valójában nem modern politikai pártként, hanem egyfajta pressure groupként kívánt mûködni. Hozzá kell tenni, hogy a csoportérdekek képviseletét mint elsõdleges célt csak önmaga, illetve általában a kisebbségi pártok számára fogalmazta meg. Nincs dokumentuma, amely akár jelzésszerûen is egy átfogó korporatív koncepciót vázolna mint ideálképet. Duray Miklós helyzetértelmezése arról is tanúskodik, hogy nem látott okot korábbi véleménye módosítására. A szlovák társadalmat és politikai elitet egységes tömbként látta, nem vizsgálva, lehetnek-e az egyes magyar nézetekkel és követelésekkel való egyet nem értésnek a nacionalizmuson túli indokai. Hogy a szlovákiai magyar közvélemény nagy része nyitott volt az ilyen sommás megállapításokra, annak a ténylegesen elszenvedett sérelmeken túl egyéb okai is voltak. Az egyik ilyen ok a Magyar Televízió hatása volt. A pártállami televízió néhány prominens riportere, mûsorvezetõje a Magyarországon akkor már egy éve zajló fokozatos átalakulásban a helyét keresve felfedezte magának a szomszédos országokban élõ kisebbségeket, ami önmagában üdvözlendõ tett lett volna. Általuk lett viszont a határon túl is széles körben elterjedt szemlélet, amely a kisebbségek történelmét állandó szenvedések történeteként látja, s ennek megfelelõen alakítja retorikáját is – különösen népszerû lett a

A rendszerváltás magyar szemmel szlovákiai magyar kisebbség mint „sok sebbõl vérzõ test” kifejezés.53 A csehszlovák hatalom dühödt reakciója csak növelte ezeknek a mûsoroknak a hitelességét. Ennél az anyaországi médiaüzenetnél sokkal fontosabb volt azonban az 1990 januárjától teljes fegyverzetében elõpattant szlovák nacionalizmusnak az a formája, amely ma is ismert, de amelynek kezelésére akkoriban sem a politikacsinálók, sem a sajtó nem volt felkészülve. Az oktatási miniszter fentebb vázolt, erõsen centralizáló, a kisebbségi oktatás különleges jegyeit semmibe vevõ politikája pedig azt igazolta a magyarok számára, hogy a szlovák nacionalizmus az új kormány hivatalos politikájában is jelen van. Az Együttélés Politikai Mozgalom hivatalos zászlóbontására 1990. február 7-én az elõkészítõ bizottság felhívásának és a mozgalom programnyilatkozatának közzétételével került sor.54 A mozgalom szándéknyilatkozatának közzétételét megelõzõen Duray Miklós DélSzlovákia-szerte számos lakossági fórumon vett részt, s kiválóan megszervezte az új mozgalom szervezeti hátterét is. A Csemadok KB Elnöksége már február 9-én támogató nyilatkozatot tett közzé, és sorra születtek az ilyen értelmû határozatok a Csemadok ekkor zajló járási konferenciáin is. A szervezet XV., rendkívüli közgyûlése attól ugyan tartózkodott, hogy határozatot hozzon az Együttélés támogatásáról, a felszólalók azonban világossá tették, mit várnak e téren a tagságtól és az alapszervezetektõl.55 A mozgalom megalakításának okairól az alapító, majd elnök, Duray Miklós sokféleképpen nyilatkozott. Egy korabeli interjúban így jellemezte a különbséget az FMK-val szemben: „A különbség: mi azt akarjuk, hogy az Együttélés ne csak a magyar nemzeti kisebbség mozgalma legyen, hanem Szlovákia minden olyan területén élõké, ahol a nemzetek és nemzeti kisebbségek vegyesen laknak.”56 Egyéb nyilatkozataiból viszont okkal lehet arra következtetni, hogy az alapítókat inkább az FMK és a VPN szoros együttmûködése zavarta. „Soha ilyen gyorsan és tömegméretben nem tapasztaltam pozitív visszajelzést, mint e rövid közlemény megjelenése után. Nem volt olyan nagygyûlés,

33

ahol a résztvevõk zöme ne az önálló politikai szervezõdés mellett voksolt volna. Sugalmazás nélkül is ráéreztek arra, hogy szervezkedni kell, és nem szabad szétforgácsolni erõnket. Ez a vélemény azonban sok helyen egy kérdéssel párosult: mi van az FMK-val? Ha már létrejött egy politikai szervezõdés, az alakuljon önálló magyar párttá – mondták sok helyen. Akkor magam is úgy gondoltam, hogy ennek így kellene lennie. Sem számomra, sem a kérdezõk számára nem volt nyilvánvaló, hogy erre az FMK nem hajlandó és nem képes” – idézte fel az Együttélés megalakulásának elõzményeit Duray Miklós a mozgalom III. kongresszusán.57 Egy késõbbi visszatekintésében pedig így fogalmaz, az FMK-ra utalva: „(A politikai szervezettséget) néhányan – a negyvenéves kommunista hagyományok szerint – úgy képzelték el, hogy szervilisen be kell épülni a többség nagy pártjába, ahol majd csurran-cseppen valami a jól viselkedõ személyeknek. A felvidéki magyarság gondolkodó része – azaz a zöme – viszont az önálló szervezõdés mellett döntött. Ennek köszönhetõen alakult meg 1990 januárja és márciusa között az Együttélés Politikai Mozgalom.”58 Az a megállapítás, hogy az FMK nem volt hajlandó önálló párttá alakulni, utólag is értelmezhetetlen. Az Együttélés indulásakor az FMK már közzétette programnyilatkozatát, s a január 27-én elfogadott párttörvény értelmében folyamatban volt bejegyzése a belügyminisztériumban59 – azaz a kezdetektõl önálló pártként mûködött. Programnyilatkozata60 a körülményekbõl következõen érthetõen bõvebb, részletesebb, a kisebbségi kérdést tágabb összefüggésben vizsgálni próbáló volt, de semmiképpen sem állítható, hogy a vájtfülû bennfenteseken kívül bárki is alapvetõ ellentéteket fedezett volna fel közte és az Együttélés programja között. Lényeges különbség egy kérdésben fedezhetõ fel: a kisebbségeknek a döntéshozatalban való joga biztosításának kérdésében. Míg az Együttélés dokumentuma megismétli a rendszerváltás elõtti idõszakban megfogalmazott beadványokban állandó jelleggel szereplõ követelést a kisebbségek „specifikus reprezentációjáról” a törvényhozó testületekben – amely a mozga-

34

Sándor Eleonóra

lom 1990. májusi, részletesebb programja szerint nemcsak számarányos képviseletet, de külön kamarát is jelentett volna61 –, az FMK ezt már nem vállalta fel, és más, a szabad választásokon alapuló többpárti képviseleti rendszerbe jobban beilleszthetõ megoldásokat fontolgatott. Világos és kivitelezhetõ alternatívát azonban nem tudott nyújtani.62 Az viszont tény, hogy amikor az FMK tartózkodott az Együttélést jellemzõ radikalizmustól, nem csak a stabil demokratikus intézményrendszer hiányában különösen veszélyesnek hitt szlovák–magyar feszültség eszkalálódása elkerülésének szándéka motiválta. Bár nem függetlenül ettõl a szándéktól, de igyekezett nem rontani a VPN-nek a választások elõtti pozícióján, amelynek esetleges veresége egyben a forradalom szimbolikus bukását is jelentette volna. A VPN „megóvása” attól, hogy helyzetét a magyar követelésekkel való konfrontálódás megrendítse, már csak pragmatikus megfontolásokból is fontos volt, hiszen 1990 tavaszán mindkét mozgalom eldöntötte, hogy koalícióban indul a választásokon. Amit vetélytársai „szervilis beépülésnek” minõsítettek, az az FMK számára a szövetséges pártok közötti természetes egyeztetési mechanizmus jele volt. Az Együttélés megalakítását enyhén szólva nem fogadta kitörõ örömmel sem az FMK, sem a VPN. Az új politikai vetélytárssal szembeni természetes ellenszenven, a közbeszéd radikalizálódása miatti aggodalmon túl az elutasításban szerepet játszott, hogy – bár az akkori erõviszonyok fényében ennek inkább szimbolikus, semmint gyakorlati jelentõsége volt – a rendszerváltó mozgalmak a Szövetségi Gyûlésben elveszítettek két, általuk kooptált képviselõt – Popély Gyulát és Duray Miklóst. Ez jelentõs fordulata volt az akkori sajátos parlamentarizmusnak: a padsorokban megjelent az az ellenzék, amelyet nem lehetett a kommunistákkal azonosítani, amely által felbomlott a „rendszerváltók kontra a múlt bukott képviselõi” egyszerû képlete. Popély és Duray talán nem is voltak tisztában saját ellenzékiségük horderejével, ellenkezõ esetben nem rontották volna felszólalásaik, kezdeményezéseik hatás-

fokát azzal, hogy összefogtak két kommunista, az 1986. évi választásokon mandátumot kapott magyar képviselõvel, Sidó Zoltánnal és Vitéz Erikával. Az ellenállásra az Együttéléssel szemben viszont számítottak az alapítók is. Erre utal, hogy az alakuló pártok közül egyedül az Együttélés hivatkozott támogató külsõ autoritásokra, Karl Schwarzenbergtõl kezdve meg nem nevezett szakértõkön keresztül a kormányon kívüli emberi jogi szervezeteket tömörítõ FIDH-ra. A szlovákiai magyarságnak a rendszerváltás kezdetén alakult harmadik pártja, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) többé-kevésbé külsõ szemlélõje maradt a nagy ideológiai csatáknak. Az MKDM eredetileg nem is politikai szervezõdésként indult. Az 1989. december 30-án, majd 1990. február 2-án közzétett felhívás kereszténydemokrata klubok alakítására buzdította a keresztény magyarokat, amelyek célját az elõkészítõ bizottság, majd szervezõbizottság a hitoktatás bevezetésében, a Biblia tanulmányozásában, karitatív tevékenységben, a „keresztény öntudat és erkölcs kialakításában”, az egyházi zene ápolásában stb. jelölte meg.63 Kezdetben a klubok szervezése a szlovák kereszténydemokraták hasonló törekvésével párhuzamosan zajlott, a katolikus egyház hathatós támogatásával. (A Szlovák Püspöki Kar 1990. január 7-i körlevelét a keresztény klubok alakításáról Szlovákia valamennyi templomában felolvasták.) 1990. február 17-i elsõ közgyûlésén azonban a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) a politikai mozgalommá alakulás mellett döntött. A nyitrai közgyûlés több szónokának erõteljesen nemzeti, sõt nacionalista hangneme valószínûleg komoly szerepet játszott abban, hogy az MKDM 1990. március 17-i küldöttgyûlése nagy többséggel az önálló politizálás mellett szavazott. A KDH-val szemben azonban, amely a párttörvény alapján történõ belügyminisztériumi regisztrációjához kikérte a közgyûlés véleményét, az MKDM elõkészítõ bizottsága nem várta meg a küldöttgyûlést, hanem már március 3-án benyújtotta a mozgalom regisztrációs kérelmét (a bejegyzés 1990. március 19én történt meg). A küldötteknek arról tehát már

A rendszerváltás magyar szemmel nem kellett dönteniük, hogy a kezdetben csak hitbuzgalmi célokat kitûzõ helyi klubok direkt politikai szerepet vállalnak. A küldöttgyûlés nem mondott véleményt a választásokon indulás stratégiai kérdéseirõl sem, a párt vezetése 1990. március 30-án döntött az Együttéléssel való koalíciókötésrõl.64 A politikai mozgalommá alakulás ellenére mind a szlovák, mind a magyar kereszténydemokraták támaszkodhattak a szervezési munkában, de a választási kampányban is a katolikus egyház hathatós támogatására. Az Együttéléssel kötött koalíciót Agárdy Gábor elnökségi tag a nyilvánosság számára azzal indokolta, hogy „a magyar mozgalmak közül az Együttélés Politikai Mozgalom alapszabálya és programja állt legközelebb hozzánk, különösen annak a 7. pontban vázolt, a hitéletrõl szóló kitétele”.65 Ez a kitétel az Együttélés alapszabályában szerepelt, s azt szögezte le, hogy „az ember legalapvetõbb joga, hogy vallását anyanyelvén szabadon gyakorolhassa. Mozgalmunk szervezetten fogja támogatni a hívõk ilyen irányú igényét. A vallásos és erkölcsös nevelés érdekében támogatjuk a cserkészet újraszervezését az Isten – Haza – Embertárs hármas egység alapján.”66 A programközelségre támaszkodó indoklás azért érdekes, mert az FMK 1990. január 18-i keltezésû, tehát az MKDM számára már a megalakuláskor ismert programja ennél jóval radikálisabb, amennyiben kitér az egyházak fölötti állami ellenõrzés megszüntetésére, az egyházak jogállását szabályozó hatályos törvények eltörlésére, az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására is.67 Ezért jogos a feltételezés, hogy a koalíció inkább pragmatikus megfontolások alapján köttetett meg. Az egyedül indulást az MKDM nem kockáztathatta, az FMK pedig – bár a végsõ döntést errõl csak a párt március 31-i közgyûlése hozta meg – a VPN-nel kötendõ koalícióban gondolkozott. A választásokig és azt követõen is az MKDM, amellett természetesen, hogy kiállt és kampányolt a közös lista mellett, tartózkodott az olyan durva kirohanásoktól, amelyek az FMK és az Együttélés viszonyát hosszú évekre megmérgezték.68

35

7. A CSEMADOK, A VÁLASZTÁSI TÖRVÉNY ÉS A MAGYAR EGYETEM ÜGYE A szlovákiai magyarság köreiben megfogalmazódott kétfajta, politikai pártokban is testet öltött stratégia elsõ nagy, nyílt színi konfrontálódására az új választási törvény(ek) elfogadása kapcsán került sor. A szövetségi és tagköztársasági parlamentek ebben az idõszakban részben a kommunista rendszer szervezte álválasztásokból kikerült, részben az ún. kooptált képviselõkbõl álltak. Hiába szentesítette a Szövetségi Gyûlés alkotmányerejû törvénnyel a kooptálásokat, nyilvánvaló volt a törvényhozás legitimitásának törékenysége. A szabad választások mielõbbi megtartására ilyen körülmények között égetõ szükség volt. A politikai kerekasztal január folyamán megállapodott a képviseleti rendszer alapelveiben, amely lehetõvé tette a választójogi törvény elõterjesztését a szövetségi és a nemzeti parlamentekben. Ez az arányos képviseleti rendszer bevezetését célozta, öt százalékos (egyedül és koalícióban induló pártokra egyaránt érvényes) választási küszöbbel, négy elsõbbségi szavazattal, az imperatív mandátum eltörlésével, vagyis azt a rendszert alapozta meg, amely bizonyos módosításokkal (szigorításokkal) ma is mûködik Szlovákiában. A választási rendszer elfogadásához közvetlenül kapcsolódott egy másik, nagy horderejû döntés is, hogy tudniillik ekkor kaptak a tagköztársaságok jogkört saját parlamentjeik létszámának és egyéb attribútumainak meghatározásához. A politikai pártok struktúrájának kialakulatlansága miatt a törvény az elsõ választási idõszak idõtartamát két évben állapította meg. A Szövetségi Gyûlés 24. ülésén, 1990. február 27-én tárgyalta a törvényjavaslatot. Mind az elõterjesztõ Zdenìk Jièínský, mind a közös bizottsági elõadó utalt a kisebbségek reprezentációjával kapcsolatos, a bizottsági üléseken felvetett, de támogatást nem nyert indítványokra. Hangsúlyozták, hogy a tervezet bizonyosan nem tökéletes, és számos részletkérdés késõbbi megoldásra vár, de „megteremti a lehetõségét egy új, többpárti politikai demokrácia létreho-

36

Sándor Eleonóra

zásának”, „jó alap az elsõ szabad választások megtartásához”.69 Ezt kérdõjelezte meg alapjaiban a vitában elsõként és egymást követõen, összehangoltan felszólaló Sidó Zoltán, Popély Gyula, Duray Miklós, majd Vitéz Erika.70 Sidó Zoltán minden megszorítást, tehát a választási küszöböt is „nem demokratikusnak” minõsített, amelyet „a demokrácia és a jogállamiság érdekében” el kellene törölni. Szorgalmazta, hogy a választásokon ne csak politikai pártok, de társadalmi szervezetek is indíthassanak jelölteket. Popély Gyula ugyancsak azt hangsúlyozta, hogy a választási küszöb már önmagában is demokráciaellenes, s különösen negatívak annak nemzetiségpolitikai vetületei. A klauzula, állította, eleve megfosztja a nemzeti kisebbségek pártjait és mozgalmait a mandátumszerzés esélyétõl. Ezért javasolta az 5 százalékos küszöb törlését és az arányos képviselet elvéhez való szigorú ragaszkodást. „Ha ezt megengedhetetlennek tartanák, fontolják meg legalább, tisztelt képviselõk, annak lehetõségét, hogy a 42. paragrafusban található szóban forgó korlátozás ne vonatkozzon a nemzeti kisebbségek pártjaira és mozgalmaira” – hangzott a javaslat azzal a kommentárral, hogy a párttörvény ugyan nem zárja ki a politikai pártok, mozgalmak nemzetiségi, kisebbségi alapon történõ szervezését, de egy másik törvény gondoskodik arról, hogy az ilyen pártok jelöltjei ne kerülhessenek be a legfelsõbb törvényhozó testületbe. Duray Miklós azt állította felszólalásában, hogy az elõterjesztett törvényjavaslat alapján egy újfajta totalitárius rendszer jön létre, s a választások egyáltalán nem lesznek demokratikusak. Rámutatott, hogy véleménye szerint a javaslat alkotmányellenes, mert nem biztosítja a kisebbségek arányos képviseletét, sõt „kifejezetten a kisebbségek ellen irányul”. Õ is a választási küszöb eltörlését javasolta a kisebbségi pártok esetében.71 Az FMK nevében felszólaló Sándor Eleonóra egyetértett azzal, hogy a törvény nem kezeli megfelelõképpen a kisebbségek politikai képviseletét, és az új, legitim parlamentnek viszsza kell térnie ehhez a kérdéshez. Az idõszûkére való tekintettel, hogy a kitûzött idõpontban meg lehessen tartani a választásokat, az FMK

megszavazza a javaslatot. Ezzel az FMK nem csatlakozott ahhoz a véleményhez, hogy a törvényjavaslat alapjaiban antidemokratikus és szándékosan kisebbségellenes. Az az elképzelés pedig, hogy választási listákat nem politikai pártként bejegyzett szervezetek is állíthassanak, alapvetõen idegen volt az FMK felfogásától a kívánatos demokratikus rendrõl. A törvényt ellenzõ felszólalóknak abban a tekintetben tökéletesen igazuk volt, hogy 1990 februárjában még hatályos volt a 144/1968. számú alkotmánytörvény, amelynek 2. cikke rendelkezett négy (a zárójelbe tett ruszinokkal együtt öt) meghatározott kisebbség arányos jelenlétérõl a választott testületekben. A hogyan kérdése a kommunisták számára nem volt igazi kérdés, hiszen a pártállamban a szó valódi értelmében választott testületek nem léteztek.72 Eszközöket viszont a számarányos képviselet biztosításához az idézett parlamenti képviselõk sem tudtak rendelni. Az elõterjesztett indítvány a kisebbségi pártok és mozgalmak mandátumszerzésének megkönnyítését célozta ugyan – miközben nem próbálta meg definiálni az ilyen pártokat, így eleve kérdéses volt a végrehajthatósága –, de nem az alkotmánytörvényben feltételezett számarányos képviseletet. A szóban forgó alkotmánytörvény ráadásul nem sorolta az elismert kisebbségek közé a romákat, így rájuk eleve lehetetlen lett volna alkalmazni a választási törvény kedvezményeit. Az FMK ekkor tehát nem tudott megoldást kínálni a speciális kisebbségi parlamenti jelenlét biztosítására, az Együttélés pedig nem tudott jó, végrehajtható megoldást felmutatni.73 És nem utolsósorban nem tudott indítványához jelentõsebb parlamenti támogatást szerezni. Sok tekintetben hasonló módon alakult a Jókai Mór Egyetem megalapítása körüli vita. Az egyetemalapításról szóló, három paragrafusból álló törvényjavaslatot 1990. február 9-én nyújtotta be a Szövetségi Gyûlésnek Sidó Zoltán, Popély Gyula és Duray Miklós. A javaslat egy akkor égetõ problémára, a magyar iskolákban uralkodó és mélyülõ pedagógushiányra próbált megoldást keresni.74 Azt, hogy a magyar pedagógushiány létezõ és komoly gond, a szlovák kormányzat is elis-

A rendszerváltás magyar szemmel merte. A megoldás egyik lehetõségét a nyitrai Pedagógiai Fõiskola vezetésének elképzelése villantotta fel. A Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének (CSMPSZ) januári nyitrai alakuló közgyûlésén felszólaló Jozef Pastier dékán ismertette a fõiskola tudományegyetemmé alakításának tervezetét, amelynek önálló magyar kara is lenne. Ennek megvalósításához kérte a magyar pedagógusok támogatását.75 Ezzel egy idõben azonban felvetõdött az önálló magyar egyetem létrehozásának gondolata is, amely a fent említett törvénykezdeményezésben megfogalmazódott. Benyújtásakor már a szövetségi parlament elõtt volt az új felsõoktatási törvény alapelveinek tervezete, s tényként lehetett elkönyvelni, hogy az oktatásügy mint olyan nem maradhat szövetségi hatáskörben; ugyancsak része volt a tervezetnek a fõiskolai típusú oktatás egyetemi oktatással való helyettesítése. Ez pedig minimálisan két kar kialakítását követelte meg. Több visszaemlékezõ szerint ez a helyzet indokolta, hogy az elõterjesztõk haladék és alaposabb politikai elõkészítés nélkül benyújtották a javaslatot, abból indulva ki, hogy a szlovák törvényhozásban elfogadásának esélyei még csekélyebbek lesznek, mint Prágában.76 Mivel az elõzetes egyeztetések során a VPN támogatását nem sikerült megnyerni, az elõterjesztés prágai sorsa is könnyen megjósolható volt. Az egyetemalapítási törvény végül csak a bizottsági tárgyalásig jutott el, a parlament plenáris ülése már nem szavazott róla.77 Ezért lezáratlan ügyként a választási kampány egyik központi témájává vált. Az FMK megpróbált ez ügyben árnyaltabban állást foglalni (az egyetemalapítás indokoltságát nem kérdõjelezve meg, csak a törvényelõterjesztés módját és idõzítését bírálta), de a választásokig nem tudta lemosni magáról az önálló magyar egyetem megbuktatójának vádját. Nem tudta az „egyetem vagy semmi” típusú kérdésfeltevést visszaterelni a pedagógushiány gondjának megoldásához, nem adott a közvéleménynek egyértelmû és világos választ arra, miért nem tartotta ésszerûnek felvállalni a konfliktust egy eleve vesztesnek tudott ügy érdekében. Nem sikerült ez annak ellenére sem, hogy a kisebbségi társadalom ez ügyben meg-

37

határozónak vélt csoportjai sem képviseltek egységes álláspontot. „A fõiskola ügyében a szövetségen belül eltérnek a vélemények. A szóvivõk egyetértenek abban, hogy legyen, ám nem mindegy, hogyan történjék a létrehozása. Én úgy gondolom, hogy a komáromi fõiskolát és a nyitrai magyar kar helyzetét egyaránt komolyan kell venni” – nyilatkozta a pedagógusszövetség egyik vezetõje.78 Az elõterjesztést megelõzõ egyeztetések során egyetemi tanárok részérõl szakmai ellenvetések is megfogalmazódtak a tervezett komáromi oktatás kapcsán, de ezek nem kerültek nyilvánosságra. „Úgy tették fel sokszor és sok helyütt a kérdést, ahogy annak idején Petõfi Sándor is kérdezte: rabok legyünk, vagy szabadok? Erre természetszerûleg senki nem mondta azt, hogy õ rab akar lenni. Amikor úgy teszik fel a kérdést, hogy ki az, aki nem akar magyar egyetemet, akkor nincs tisztességes ember, aki azt mondaná, hogy nem akar” – jellemezte a kérdés politikai kezelését egy pedagógus-politikus. A törvénytervezet támogatói az elõterjesztés idõzítésével kapcsolatos kifogásokra viszont nem ok nélkül válaszolták, hogy aligha lehet egy-egy kisebbségi követelés felvetésének megfelelõ idõpontját meghatározni, ha a többségi társadalom egy jelentõs része azt minden idõben elfogadhatatlannak fogja tartani.79 Fontos eleme volt az egyetemalapításról folyó vitának (és nem csak annak) a magyar közösségen belül az arra való hivatkozás, hogy egy félmilliós kisebbségnek „joga van” a saját egyetemhez. Mint ismeretes, 1990-ben még nem létezett az Európai Együttmûködési és Biztonsági Értekezlet politikai nyilatkozatain (illetve az ENSZ egyezségokmányainak diszkriminációt tiltó passzusain) kívül a kisebbségi jogokkal foglalkozó dokumentum, sõt még el sem kezdõdtek a jogalkotási elõkészületek. A 20. század kilencvenes éveinek végéig a nemzetközi szervezetek által elfogadott ajánlások, nyilatkozatok, szerzõdések egyike sem deklarálta végül jogként az anyanyelvi felsõoktatást.80 A magyar közösség ennek ellenére elfogadta ezt az érvelést, s szinte sértõdöttség fogadta a szlovák kormány választások utáni igyekezetét a magyar pedagógusképzés helyze-

38

Sándor Eleonóra

tének az adott intézményi keretek közötti javítására.81 A pártoknak a szlovákiai magyarok rendszerváltás elõtt is létezett egyetlen tömegszervezetével, a Csemadokkal kialakított viszonya már némileg eltérõ jellegû probléma volt. Inkább szolgálhat a múlthoz való viszony, semmint a jövõre vonatkozó elképzelések illusztrálására. A Csemadok különleges pozíciója abból adódott, hogy bár az ötvenes évek elején kijelölt szerepe – miszerint küldetése a kommunista párt politikájának népszerûsítése a magyar kisebbség körében – hivatalosan tulajdonképpen 1989-ig változatlan maradt, ha korlátozottan is, de fokozatosan kultúraépítõ és érdekvédelmi feladatokat is kezdett ellátni, 1968-ban pedig kifejezetten az érdekvédelmi funkció került tevékenysége elõterébe. A husáki normalizáció két évtizede alatt a párt ismét szorosabb ellenõrzés alá vonta, és kizárta azon társadalmi szervezetbõl (a Nemzeti Frontból), amelynek joga volt jelölteket javasolni a különbözõ választási listákra. A szinte minden magyar településen mûködõ alapszervezetek azonban – a cenzúra szabta korlátok között – igyekeztek továbbra is hasznos kulturális tevékenységet kifejteni. A nyolcvanas évek második felében pedig már a Csemadok közép- és legmagasabb szintû fórumain is egyre szaporodtak a rendszer kisebbségpolitikáját bíráló, illetve a vezetéstõl az érdekvédelmi funkciók felvállalását követelõ megnyilvánulások. Ezzel párhuzamosan azonban egy ellentétes irányú mozgás is megkezdõdött a Csemadokban: azok a szakmai társulások, klubok, amelyek kényszerbõl, tevékenységük legalizálása érdekében mûködtek a Csemadok égisze alatt, egyre szûkebbnek érezték saját mozgásterüket. 1989-ben a Csemadok válaszút elé került: döntenie kellett, hogy kulturális vagy érdekvédelmi szervezetként, esetleg politikai pártként kívánja-e folytatni a munkáját. A már létezõ szervezeti háttér bizonyára jó starthelyzetet jelentett volna egy induló politikai párt számára, de jelenthette volna egyben tömegszervezetként való megszûnését is. A Csemadok Központi Bizottsága 1989. december 6-i, majd El-

nöksége 1990. január 5–6-i határozatai valamiféle középút keresésérõl tanúskodnak: a párttá alakulást ugyan mindkét testület elvetette, de a tevékenység kulturális területre való leszûkítését ugyancsak. Az 1989. december 6-i programnyilatkozat szerint a Csemadok társadalmi szervezet, amely felvállalja a magyar kisebbség érdekeinek képviseletét; januárban kulturális, érdekvédelmi és társadalmi szövetségként határozzák meg a szervezetet. Az identitászavar nem csak a nyilatkozatokban mutatkozott meg. A Csemadok vezetõi nem akarták feladni a közvetlen politizálás jogát sem, amelytõl a kommunizmus idején húsz évig meg voltak fosztva. 1989 decemberében például tárgyalásokat kezdeményeztek a szlovák miniszterelnökkel, Pavol Hrivnákkal egy magyar miniszterelnök-helyettes kinevezésérõl, illetve Rudolf Schuster házelnökkel egy parlamenti kisebbségi bizottság létrehozásáról. Késõbb valóban a Csemadok által jelölt személy, Varga Sándor lett a kisebbségi ügyekért felelõs miniszterelnök-helyettes, de persze nem Hrivnáknak köszönhetõen, aki a Csemadok vezetõinek látogatásakor már bukott politikusnak számított, s hamarosan távozni is kényszerült a posztjáról. A kisebbségi bizottságot szintén a szlovák parlament már átalakult vezetése hozta létre 1990 áprilisában – megalakulásakor a Rudolf Schuster által a szervezéssel megbízott Nagy Kázmér már rég lemondott a mandátumáról. A „politikamentesen politizálni” elgondolásba illeszkedik a Csemadok elnökének, Sidó Zoltánnak a szövetségi parlamentben is elõterjesztett javaslata a választási törvénnyel kapcsolatban, amelyrõl fentebb már szó esett, hogy tudniillik ne csak politikai pártok, hanem társadalmi szervezetek is állíthassanak jelöltlistákat. Mindezek a lépések nem tanúskodtak politikai éleslátásról. Felmerült olyan elképzelés is, hogy a Csemadok egyfajta „csúcsszerve” legyen a szlovákiai magyarságnak. A pozsonyi városi szervezet egyenesen arra tett javaslatot, hogy a parlament törvénnyel rendelkezzen a Csemadok kiemelt szerepérõl. A formálódó politikai mozgalmak nem fogadták megértéssel ezeket a törekvéseket. Az FMK egyrészt illegitimnek tartotta a Csemadok

A rendszerváltás magyar szemmel vezetését (az 1969-ben kizárt tagok rehabilitációjáról, korábbi tisztségeik visszaállításáról 1989. december 6-án döntött ugyan a szervezet központi bizottsága, és ugyanekkor részben átalakult az elnökség is, de ehhez hiányzott a kongresszusi legitimáció), másrészt rendszeridegennek tartotta a politikai szerepvállalást, és a Csemadok „tiszta” kulturális jellege mellett szállt síkra. Ez az álláspont nem várt ellenállást váltott ki mind a szervezet legfelsõ vezetése, mind a vidéki aktivisták részérõl, akik a helyi közösségekben fontos véleményformáló szereppel bírtak. Kiderült, hogy a magyar közösség nagy része, amely aktívan vagy passzívan részt vett a Csemadok munkájában, magáénak érezte a szervezetet, és értetlenül fogadta a nyílt bírálatot. Itt kereshetõ az ok, amiért ezek a vidéki aktivisták az Együttélés megalakulása után, majd a választási kampányban nemcsak szembefordultak az FMK-val, hanem szervezési tapasztalataikkal is segítették az Együttélést. Történt mindez annak ellenére, hogy kezdetben Duray Miklós is elégtelennek minõsítette a Csemadok belsõ reformját. „Nem elegendõ, hogy megváltozott a Csemadok vezetõsége, ugyanis egy pluralista politikai rendszerben, ami rövidesen kialakul és mûködik majd Csehszlovákiában, nem léphet fel a magyarság egy olyan szervezettel, amely a sztálinizmus maradványa. A Csemadokot le kell rombolni, és a helyén egy új szervezetet kell felépíteni. Ami nem azt jelenti, hogy szélnek kell ereszteni mindent, hanem egy teljesen új szerkezetû, új programú szervezetet kell létrehozni.”82 Õ azonban nem a politikát akarta számûzni a Csemadokból, ellenkezõleg: „Véleményem az, hogy ebbõl a tagságból a csehszlovákiai magyarság és egyáltalán a nemzeti kisebbségek ügyét felvállaló párt jöhetne létre. […] Nem a Csemadok megszûnésétõl kell félnünk, hanem attól, hogy nem lesz politikai képviseletünk, ha nem kapunk idõben észhez!”83 Az FMK vezetõivel szemben azonban Duray ezekben a nyilatkozataiban tartózkodott a szervezet vezetésének vagy egyes vezetõinek minõsítésétõl múltbeli magatartásuk miatt, mintegy felkínálva ezzel a tiszta lappal indulás lehetõségét az új politikában.

39

Ez a viszonyulás mindazokhoz a magyar nemzetiségû személyiségekhez, akik nem kompromittálódtak a kommunizmus idején egészen durván, nem voltak buzgó támogatói a hatalom kisebbségellenes intézkedéseinek, az Együttélés képviselte ideológiamentes érdekvédelem logikájába illõ volt. Az Együttélés és az FMK eltérõ viszonya a Csemadokhoz a felszínen a szervezet vezetõ személyiségei múltjának, a vezetés legitimitásának eltérõ értékelésében fejezõdött ki. Valójában legalább ennyire volt következménye az elsõsorban ideológiák mentén, illetve a mindenekelõtt érdekképviseleti célokkal szervezõdõ pártokról vallott ellentétes elképzeléseknek. 8. KITEKINTÉS Az Együttélésnek és az FMK-nak a választások elõtt mint konkurens pártnak természetesen egyéb vitái is voltak, ezek azonban jobbára olyan stíluskérdéseket érintettek, mint például a választási kampány megengedhetõ módszerei. A fenti példák azonban valóban lényeges kérdésekben illusztrálják az eltérõ álláspontok lényegét. Schlett István idézett problémafelvetéséhez visszatérve: két egyformán legitim stratégia csapott össze, amelyek kialakulása nagy vonásokban már a rendszerváltás elõtt megtörtént, és amelyeket létrehozóik a maguk tiszta formájában igyekeztek a gyakorlatban kipróbálni. Schlett felveti a sikeresség kérdését is. Ha ezt az 1990., illetve 1992. évi választási eredmények tükrében vizsgáljuk csupán, nem kétséges az általa „kollektivistának” jellemzett irányvonal sikere. Az Együttélés–MKDM koalíció 1990-ben 8,5 százalékot meghaladó választási eredményével 12 mandátumhoz jutott a Szövetségi Gyûlésben, 14-hez a Szlovák Nemzeti Tanácsban. Mivel az FMK jelöltjei a VPN listáján szerepeltek, eredményessége pontosan nem mérhetõ. A magyarság 10-11 százalékos szlovákiai arányszámából kiindulva azonban nyilvánvaló, hogy a magyar szavazatok döntõen a „magyar koalíciót” segítették. 1992-ben, amikor az FMK jogutódja, a Magyar Polgári Párt (MPP) önállóan mérettette meg magát, ha-

40

Sándor Eleonóra

sonló eredmények születtek: az Együttélés– MKDM koalíció a szavazatok 7,4, az MPP 2,29 százalékát kapta, és nem jutott be a parlamentbe. A késõbbi választásokon a releváns kisebbségi magyar pártok már közös koalícióban, illetve egy pártba egyesülve indultak, így az eszmeáramlatok súlyának számszerûsítésére nincs mód. Ha azonban a szlovákiai magyar kisebbség helyzetének szemszögébõl, méghozzá nemcsak a pozitív eredményeket, hanem a durva jogmegvonási kísérletek kivédését is számba véve tesszük mérlegre a stratégiákat, a korszak képe már nem ennyire egyértelmû. Az 1990–1992-es választási idõszak, amikor az FMK részt vett a kormányzásban, a szlovák önállósulási törekvések felerõsödése, a VPN felbomlása miatt rendkívül nehéz politikai idõszak volt az ország életében, amikor a politikai elitek energiáit a csehszlovák föderációról zajló viták kötötték le. A magyarok számára ezek az évek elsõsorban a szlovákiai nyelvtörvény és a termõföld restitúciója kapcsán fellángolt ellentétek miatt emlékezetesek. Az FMK kormányzati teljesítménye apró részeredményekben, a nyelvtörvény vonatkozásában pedig inkább a legrosszabb alternatíva, a teljes jogmegvonás kivédésében mutatható ki. Ugyanakkor mind az itt tárgyalt, az elsõ szabad választásokig (1990) terjedõ, mind az 1990–1992-es választási idõszakra igaz, hogy az Együttélés és részben az MKDM kisebbségi kérdésekben türelmetlenebb politizálása jótékonyan hatott az FMK-ra is. Arra kényszerítette, hogy a kormánykoalíción belül újra és újra megpróbálja kitapogatni a tûréshatárt, s ne tegye félre politikai megfontolásokból a kényes ügyeket sem. A nemzetközi szervezetek pedig a Cseh-Szlovákiában is hangosan jelentkezõ kisebbségek hatására megkezdték azoknak a jogi és politikai dokumentumoknak az elõkészítését, amelyeket ma már joggal használ hivatkozási alapként a szlovákiai magyarság képviselete. Az egymásra hatás persze kölcsönös volt. Amikor 1993ban a Szlovákia hivatalos nyelvérõl szóló törvény vitája az alkotmányos válság szélére sodorta az országot, az FMK gyõzte meg az MKDM és az Együttélés parlamenti képviselõinek egy részét a kompromisszumkötés szüksé-

gességérõl. Az idõben elõreszaladva azonban mára bizonyítottnak tekinthetõ, hogy a magyar kisebbség számára életbevágóan fontos törvények, pozitív kormányzati politikák azokhoz az idõszakokhoz köthetõk, amikor a magyar párt az együttmûködés stratégiáját választotta – annak minden velejárójával: kompromisszumokkal, idõleges meghátrálásokkal, taktikázásokkal, alkukkal – a normális politizálás minden olyan szeplõjével együtt, amely 1989–1992ben sokak számára még elfogadhatatlan volt. A kormánypártokkal való együttmûködés, illetve a kormányzati szerepvállalás eredménye a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának ratifikálása, a kisebbségi nyelvekrõl, a magyar egyetemrõl, a kisebbségek lakta községek megnevezésérõl szóló törvény, hogy csak néhányat említsünk. Más esetekben az nyert bizonyítást, hogy egy többé-kevésbé normálisan mûködõ demokráciában nem feltétlenül szükséges az általánosan elismert szabadságjogok mindegyikéhez, mint például a sajtó- vagy a szólásszabadság, hozzáfûzni egy „kisebbségi klauzulát” – azok önmagukban is garantálják e jogok bármilyen nyelven való gyakorlását. Az 1989–1990-ben sokak által megfogalmazott vágy, a „magyar egység” intézményi formát öltött, amikor a külsõ körülmények – a koalíciókötést meggátoló választási törvény – nyomása alatt 1998-ban létrejött a Magyar Koalíció Pártja. Az „ideológiamentességet” azonban ez a párt feladta, és tagsága, sõt parlamenti képviselete változatos nézeteitõl függetlenül konzervatív néppártként határozza meg önmagát, egyensúlyozva a „tiszta” politikai pártot az érdekvédelmi csoporttól elválasztó vékony határvonalon. A rendszerváltást megelõzõ évekre is jellemzõ magyar–szlovák kölcsönös bizalmatlanság természetesen nem tûnt el, s nem is tûnik el egyhamar nyomtalanul, a két nemzet történelemfelfogása sem sokban közeledett egymáshoz. Egy hosszú és nehéz tanulási folyamat eredményeképpen, amelynek a rendszerváltás valamennyi szereplõje részese volt, a politikusok és a közvélemény más formálói megtanulták kezelni az ellentéteket. Ennek köszönhetõen ma már nemcsak az Osztrák– Magyar Monarchia kisebbségpolitikájának, netán az elsõ világháborút lezáró

A rendszerváltás magyar szemmel békeszerzõdéseknek, de még az olyan aktuális kérdéseknek, mint a magyarországi kedvezménytörvény (2001. évi LXII. törvény a szomszédos államokban élõ magyarokról) határon túli magyar kisebbségekrõl homlokegyenest eltérõ megítélése sem akadályozza sem az MKP-t, sem a többi szlovákiai pártot, hogy egyéb területeken hatékonyan, mindkét fél javát szolgálva együttmûködjenek. Az együttélés mai, egyáltalán nem felhõtlen, de civilizált gyakorlatát látva talán megkockáztatható, hogy a politológus által liberálisnak aposztrofált stratégia volt a sikeresebb. Hozzátéve persze, hogy akik ezt a stratégiát sikerre vitték, javarészt nem azonosak annak néhai meghirdetõivel.

4.

JEGYZETEK 1. Például Szomolányi, Soòa: Prehistória, zrod a rola aktéra novembra ’89 – VPN. In: Antalová, Ingrid (red.): Verejnos proti násiliu 1989–1991. Svedectvá a dokumenty. Bratislava, Nadácia Milana Šimeèku, 1998, 13–21. p. Szerinte a szlovákiai ellenzék gyengeségének oka abban is keresendõ, hogy Csehszlovákiában, szomszédaival szemben, a kommunista rezsim „liberalizálódása” elmaradt. Lásd még Škaloud, Jan: Rozdiely v priebehu normalizácie v Èeskej a Slovenskej republike a dopady po jej skonèení na samostatné štáty. In: Kme, Norbert–Marušiak, Juraj (red.): Slovensko a režim normalizácie. Bratislava, Ústav politických vied SAV, é. n. 2. Bock, Ivo–Hänsgen, Sabine–Schlott, Wolfgang: Kultúra a cenzúrán túl. In: Rissmann, Erika (szerk.): Szamizdat. Alternatív kultúrák Kelet- és Közép-Európában 1956–1989. Budapest, Stencil Kiadó–Európai Kulturális Alapítvány, 2004, 116–135. p. 3. A földalatti egyháznak az eddigi ismeretek szerint nem volt befolyása a kisebbségi magyarság körében. A kérdéssel foglalkozó kutató szerint „ennek oka egyértelmûen a kisebbségi közeg nagyobb mértékû megfélemlítésébõl következõ gyöngébb ellenállóképességben kereshetõ. Az illegális egyházi tevékenységet a hatóságok államellenes szervezkedésnek minõsítették és súlyos börtönbüntetéssel »jutalmazták«. Az amúgy

5.

6.

7.

41

is egyre nagyobb paphiány miatt egy magyar pap, illetve rajta keresztül a magyar hívõk sokkal többet veszthettek, mint az ugyanilyen helyzetben lévõ szlovák egyházközösség. Valószínûsíthetõen ugyanez volt az oka a magyar lelkipásztorok nagyarányú részvételének az állam által szorgalmazott békepapi mozgalomban is. […] Közös állásfoglalásnak, érdekvédelemnek, egyházon belüli vagy kívüli szervezõdésnek nyomát sem találhatja a kutató ebbõl a korból.” Molnár Imre: A magyar anyanyelvû egyházak helyzete Csehszlovákiában. In: Filep Tamás Gusztáv– Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar mûvelõdés története 1918–1998. I. köt. Budapest, Ister, 1998, 249–250. p. A szlovákiai ellenzékrõl áttekintést nyújt: Marušiak, Juraj: Nezávislé iniciatívy na Slovensku v rokoch normalizácie. In: Pešek, Jan–Szomolányi, Soòa (red.): November 1989 na Slovensku. Súvislosti, predpoklady a dôsledky. Bratislava, Nadácia Milana Šimeèku, Historický ústav Slovenskej akadémie vied a Katedra politológie Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, é. n., 54–76. p. Külön figyelemre méltó tény, hogy a szlovákiai magyar ellenzéknek mint az országos polgárjogi ellenállás szerves részének feltérképezését mindeddig szinte kizárólag szlovák kutatók vállalták fel. Lásd pl. Marušiak, Juraj: Maïarská menšina v slovenskej politike v rokoch normalizácie. In: Kme, Norbert–Marušiak, Juraj (red.): Slovensko a režim normalizácie. I. m. 222–279. p.; Marušiak, Juraj: Nezávislé iniciatívy na Slovensku v rokoch normalizácie. In: Pešek, Jan– Szomolányi, Soòa (red.): November 1989 na Slovensku. Súvislosti, predpoklad a dôsledky. I. m. 54–76. p. A továbbiakban más szerzõk gyakorlatához hasonlóan a Jogvédõ Bizottság megnevezést használom azokra az idõszakokra vonatkozóan is, amikor a bizottság konspirációs okokból egyéb megnevezés alatt bocsátott közre dokumentumokat. A rendszerváltás után született írásaiban Duray Miklós munkatársai közül László Bélát, Balkó Ferencet, Bohák Bélát, Száraz Ferdinándot nevezte meg; másokról, akik maguk szóltak szerepükrõl a bizottság munkájában, dehonesztálóan

42

Sándor Eleonóra

nyilatkozott: „Ugyanakkor engedtessék meg nekem, hogy [...] ne azt a néhány, marxistából forradalmárrá, az ijedtségtõl és a félelemtõl bölcscsé, valamint bolsevistából liberálissá lett értelmiségi fiatalt tekintsem példaadónak ebben a tevékenységben, akik illendõségbõl, módiból, családi kötelezettségbõl vagy más felszínes kényszerbõl csatlakoztak a jogvédõ bizottság munkájához, fõleg annak utolsó fázisában, amikor már szinte virtussá vált az »ellenállói« magatartás, és most, mikor ez már jól hangzik, dicsekszenek is vele.” Duray Miklós: Elõszó a második, bõvített kiadáshoz. In: Duray Miklós (szerk.): Kettõs elnyomásban. http://www.duray.sk/index.php? x=p5002. Érdekes, hogy a bizottság létrehozásában oroszlánszerepet vállalók személye is máig homályban van – a Duray mellett Püspöki Nagy Pétert és A. Nagy Lászlót alapítóként megjelölõ kutató forrásként csak bizalmas közlésre tud hivatkozni. Lásd Marušiak, Juraj: Maïarská menšina v slovenskej politike v rokoch normalizácie. In: Kme, Norbert–Marušiak, Juraj (red.): Slovensko a režim normalizácie. I. m. 239. p. Ismert továbbá Szõke József szerepe: Tóth László–Filep Tamás Gusztáv (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar mûvelõdés története 1918–1998. IV. köt. Budapest, Ister, 2000, 139. p. 8. Erre a megállapításra jut Szarka László is: „Bár a Jogvédõ Bizottság elsõ kapcsolatfelvétele a prágai chartásokkal cseh részrõl visszhangtalan maradt, az egymást érõ pozsonyi kihallgatások ennek ellenére azt jelezték, hogy a szlovákiai magyar kisebbségi mozgalmat a korabeli csehszlovák hatalom a chartásokéhoz hasonlóan »az antikommunista ideológiai diverzió« képviselõjeként értékelte.” Szarka László: A (cseh)szlovákiai magyar közösség nyolc évtizede 1918–1998. Történeti vázlat. In: Filep Tamás Gusztáv–Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar mûvelõdés története 1918–1998. I. köt. I. m. 60–61. p. 9. Pešek, Jan: Poh¾ad štátnej moci na disent na Slovensku v „ére prestavby”. In: Pešek, Jan–Szomolányi, Soòa (red.): November 1989 na Slovensku. I. m. 45–53. p. A pártvezetés számára készült jelentésekbõl válogatást közöl Koudelka, František (red.): Vedení KSÈ o disentu a opozici. Dokumenty z ledna 1986 – øíjna

1989. Praha, Èeskoslovenské dokumentaèní støedisko, o. p. s.–Ústav pro soudobé dìjiny AV ÈR, 1999. 10. Az ellentétek szítása az ellenzéki csoportok között a titkosrendõrség bevett módszerei közé tartozott. Lásd pl. Gruntorád, Jiøí: Státní bezpeènost proti Chartì 77 – Akce Izolace. In: Securitas Imperii 5. Úøad dokumentace a vyšetøování zloèinù komunismu P ÈR 1999. Elektronikus formában hozzáférhetõ: http://www. mvcr.cz/ policie/udv/securita/securi_5.pdf. A titkosrendõrség utolsó pozsonyi vezetõjének egy 1991-es perben elhangzott tanúvallomása szerint a rendszerváltást megelõzõ két-három évben a legfontosabb feladatai közé tartozott „olyan megelõzõ intézkedések foganatosítása, amelyek megakadályozhatták az érintett személyek koncentrált részvételét a prágai, de az ország területén kívüli akciókban is, ezen személyek kölcsönös integrációját a volt szocialista országok hasonló struktúráival is, különösen Lengyelország és Magyarország vonatkozásában”. Idézi Blažek, Petr: Výbor na obranu Ivana Polanského. In: Kme, Norbert–Marušiak, Juraj (red.): Slovensko a režim normalizácie. I. m. 217–218. p. 11. Duray Miklós: „Objekt: Geológ” (második öninterjú). In: Duray Miklós: Kutyaszorító. New York, Püski, 1983. (Az öninterjú datálása 1981. április–május.) 12. A Jogvédõ Bizottság tevékenységérõl, dokumentumairól részletes áttekintést ad a Duray Miklós szerkesztette Kettõs elnyomásban. Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság helyzetérõl és jogvédelmérõl 1978–1988 címû kötet (New York, Hungarian Human Rights Foundation–Püski, 1989). A Bizottság tevékenységének elsõ idõszakában nagy, összefoglaló jellegû jelentések készültek (Jelentés a csehszlovákiai magyar kisebbség állapotáról, 1982. április; Jelentés a magyar kisebbség helyzetérõl a csehszlovákiai magyar kisebbség nyilvánosságának, 1982. május–június), a továbbiakban a magyar anyanyelvi oktatás fenyegetettsége volt a dokumentumok megjelentetésének apropója. 1987tõl a dokumentumok (a magyar óvodák helyzetérõl készült átfogó jelentést leszámítva) különbözõ jellegû konkrét jogsértésekre, sérelmekre figyelmeztetnek (a nyitrai magyar fõiskolásokat

A rendszerváltás magyar szemmel ért rendõri zaklatások, a Csemadok helyzete, a pozsonyi magyarellenes támadások, levél a kultuszminiszterhez a Szabó Gyula festõmûvész házát jelölõ emléktábla elhelyezése kapcsán, a rimaszombati magyar diákokat ért támadások, a nagyszombati labdarúgó-szurkolók soviniszta megnyilvánulásai, a losonci Építészeti Szakközépiskola geodézia szakának magyar osztályában bevezetendõ szlovák nyelvû szakoktatás stb.). Ebben az utolsó idõszakban már születnek „kitekintõ” dokumentumok is, pl. levél Jugoszlávia prágai nagykövetének a vajdasági magyar értelmiségiek üldözésének ügyében, állásfoglalás az 1988. március 25-én Pozsonyban tüntetõ katolikusok ellen alkalmazott rendõri erõszakkal, illetve Miloš Jakeš és Kádár János találkozójával kapcsolatban, részvétnyilvánítás Pavel Wonka cseh disszidens halála alkalmából, de a romániai falurombolás vagy Bõs–Nagymaros ügye sem hiányzik a felvetett témák közül. 13. Duray Miklós: Kutyaszorító II. New York, Püski, 1989, 23–27. p.; uõ: A csehszlovákiai magyar kisebbség társadalmi jogvédelmének tíz éve (1978–1988). In: Duray Miklós (szerk.): Kettõs elnyomásban. I. m. Hogy a Charta a kezdetekkor kevés figyelmet szentelt a magyar kisebbség helyzetének, annak többszörös oka volt: elõször is szigorúan ragaszkodott ahhoz az elvhez, hogy névvel kell vállalni a felelõsséget a kiadott dokumentumokért – ez a feltétel akkor teljesült, amikor Duray Miklós vállalta a Jogvédõ Bizottság anyagainak hitelesítését, illetve aláírta a Chartát. Másodszor: feladatául nem a közvetlen rendszerbírálatot, hanem az ország által formálisan elfogadott nemzetközi dokumentumok, mindenekelõtt az ENSZ két egyezségokmányának és az Egyetemes emberi jogok nyilatkozatában lefektetett jogok betartásának kikényszerítését, illetve konkrét jogsértések feltérképezését tûzte ki feladatául. Lásd Prohlášení Charty 77 (1. ledna 1977). In: Preèan, Vilém (red.): Charta 77. 1977–1989. Scheinfeld–Schwarzenberg–Bratislava, 1990. 14. Podnìty skupiny signatáøù pro další práci Charty (èerven 1978). In: Preèan, Vilém (red.): Charta 77. I. m. 51–52. p. 15. Az aláírás tényét a Charta 77 3/84. számú dokumentumában közölték.

43

16. A tárgyalások kudarcának szlovák szempontú összefoglalását lásd Mikloško, František: Èas stretnutí. Bratislava, Kalligram, 1996, 125–126. p. 17. Az elõadások megjelentek: Csehszlovákiai nonkonformisták az országban élõ magyar kisebbség helyzetérõl és a nemzetiségi kérdésrõl. New York, Hungarian Human Rights Foundation, 1989. 18. Èarnogurský, Ján: A Duray-ügy, a szlovákok és a magyarok ügye. In: Csehszlovákiai nonkonformisták az országban élõ magyar kisebbség helyzetérõl és a nemzetiségi kérdésrõl. I. m. 54. p. 19. Duray Miklós: Az európaiság Kelet-Közép-Európában: valóság vagy csupán vágy? In: Csehszlovákiai nonkonformisták az országban élõ magyar kisebbség helyzetérõl és a nemzetiségi kérdésrõl. I. m. 25. p. 20. Uo. 28. p. 21. Kusý, Miroslav: A nem-szlovák jelenség. In: Csehszlovákiai nonkonformisták az országban élõ magyar kisebbség helyzetérõl és a nemzetiségi kérdésrõl. I. m. 45. p. 22. 1987. március 8. éjszakáján felgyújtották az Ifjú Szívek székházát és próbatermét, megrongálták az Új Szó szerkesztõségének és a Csemadok Központi Bizottságának az épületét. A Charta ezzel kapcsolatban három dokumentumot adott közre: levelet intézett a Szövetségi Gyûléshez és a szövetségi kormányhoz (23/87), csatolva hozzá a Jogvédõ Bizottságtól kapott információt, támogató levelet küldött a Jogvédõ Bizottságnak (24/87) és állásfoglalást a Beszélõ címû magyar szamizdat lapnak a magyar kisebbség kulturális diszkriminációjáról (25/87). A Charta támogatása Duray megfogalmazásai ellenére! 23. Magyarul megjelent: Duray Miklós (szerk.): Kettõs elnyomásban. I. m. 318–321. p. 24. A titkosrendõrség 1988-ban 22 ellenzéki csoportot tartott megfigyelés alatt, 1989 elsõ felében már 45 (nem vallásos) csoportosulásról és 129 több-kevesebb rendszerességgel megjelenõ szamizdat kiadványról tud. Az adatokat közli: Krejèí, Oskar: Most do neznáma. Slovo, 1989. 35. sz.; Informace o aktivitách vnitøních a vnìjších nepøátel. In: Koudelka, František: Vedení KSÈ o disentu a opozici. I. m. 39. p. A szlovák szamizdat lapok áttekintése: Èarnogurský, Ján:

44

25.

26.

27.

28.

29.

30.

31. 32.

Sándor Eleonóra Slovenské samizdatové èasopisy. In: uõ: Videné od Dunaja. I. m. 375–380. p. A Memorandum 88-at közli a Kettõs elnyomásban címû kötet, a Harminchármak levelét a Vasárnap 1990. február 9-i száma. Ezek leírása pl. Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Tóth Károly. Fórum Társadalomtudományi Szemle, I. évf. (1999) 2. sz.; Gyurcsík Iván: Zárszó. In: Duray Miklós (szerk.): Kettõs elnyomásban. 2 kiadás. http:// www. duray.sk/index.php?x=p5114. A memorandumot mintegy 300 személy írta alá. Tudatosítani kell azonban, hogy a kommunizmus idején az aláírásgyûjtés megszervezése nem volt egyszerû dolog, szinte csak baráti, személyes kapcsolatok révén volt lehetséges. Hogy valaki csatlakozott-e valamely ellenzéki beadványhoz, nemcsak a kurázsijától és gondolkodásmódjától függött, hanem attól is, volt-e olyan kapcsolata, amely szorosabban vagy lazábban az aktív ellenzékhez kötötte, tehát hogy egyáltalán eljutott-e hozzá az aláírandó beadvány. A kommunista párt a maga módján reagált is a kezdeményezésre: a párttag aláírók egy része tárgyalási meghívást kapott. Ennek a találkozónak a leírását lásd Gál Sándor: Mélyút, 1989. március 2. Új Szó, 1990. április 13.; Tóth Károly: Mélyutak rejtett ösvényein. Új Szó, 1990. április 19. Jól jellemzi a csehszlovákiai hatalom elképzelését a „peresztrojkáról”, hogy 1989 elején egyszerre került sor a Büntetõ Törvénykönyv óvatos liberalizálására és a „közrend megzavarásáért”, illetve a szamizdatok terjesztéséért kiróható büntetési tételek megkétszerezésére. A magyar kisebbség legújabb kori történetéhez tartozik, hogy az utóbbi, „gumibot-törvény” néven elhíresült jogszabály elõterjesztõi között volt Fekete József, a Szövetségi Gyûlés magyar nemzetiségû képviselõje is. A találkozó részleteirõl lásd Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Tóth Károly. Fórum Társadalomtudományi Szemle, I. évf. (1999) 2. sz. 132–134. p. A nyilatkozatot az FMK elsõ szóvivõi, A. Nagy László és Tóth Károly jegyezték. A november 25-én közzétett programnyilatkozat 10. pontja a demokratikus föderációt és a „nemzetiségek jogainak és helyzetének törvényes rög-

33.

34.

35.

36.

zítését a teljes és tényleges egyenjogúság elvének alapján” követeli. A Magyar Diákszövetség elsõ szóvivõje Berényi József, Szép Attila és Vörös Péter volt; a szövetséget az országos koordinációs bizottságban Somogyi Szilárd képviselte. A megalakulásról lásd Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Berényi József, Szép Attila, Vörös Péter. Kézirat. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja. Decemberig a pártközpont még megpróbálta fenntartani az ellenõrzést az általa kiadott lapok fölött. Lásd Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Szilvássy József. Fórum Társadalomtudományi Szemle, II. évf. (2000) 1. sz. 170–171. p. Csehszlovákia 1968. augusztus 21-i megszállása után a szigorú szovjet felügyelet alá került pártvezetés a „prágai tavasz” minden emberi és polgári jogi vívmányát felszámolta. Kivételt az ország föderalizálása jelentett, amelyet 1969-ben még sikerült a parlamentben átültetni, kielégítve így a legfontosabb szlovák követelést. A történészek által azóta finomított, de egészében meg nem cáfolt érvelés szerint a szlovákok a föderációért cserébe feladták a demokratikus szabadságjogokat, azaz a „nemzeti” maga alá gyûrte a „demokratikust”. A szlovákiai rendszerváltás fontos témája volt, hogy ezt a történelmi hibát nem szabad megismételni. A szlovák–cseh viszonynak ez a traumája csapódott le a szlovákiai kisebbségi – nem csak magyar – elitek alább ismertetett megfontolásaiban. A demokrácia és kisebbségünk esélyei. Beszélgetés Grendel Lajossal, Dobos Lászlóval, Berényi Józseffel. Új Szó, 1989. december 11. – 1991 májusában, tehát már utólag, Tóth Károly egyenesen a nacionalista konfrontáció elõre jelezhetõ megjelenése miatti aggodalommal magyarázza a VPN és az FMK megszervezését és magatartását: meg akarták teremteni a polgári demokrácia jogintézményeinek alapjait, elfogadni a sarkalatos törvényeket a nemzeti ellentétek teljes erõvel történõ felszínre törése elõtt, hogy meglegyen a mód ezek korlátozására, készen legyenek a konfliktuskezelési mechanizmusok. Lásd Schlett István: Szlovákia: Külön utakon – azonos célokért? Beszélgetés Bauer Gyõzõvel, Gyurcsík Ivánnal, Gyurgyik Lászlóval és Tóth

A rendszerváltás magyar szemmel

37.

38. 39.

40.

41.

Károllyal. In: Schlett István: Kisebbségnézõben. Beszélgetések és dokumentumok. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1993, 86–87. p. A „harminchármak levele” aláírói egy részének kezdeményezésére létrejött Fórum néhány hetes mûködés után december közepén beolvadt a Csemadokba. Új Szó, 1989 december 2. A Csemadok 1990. márciusi rendkívüli, XV. közgyûlésén Mács József felszólalásában már komoly hibaként, a gyávaság megnyilvánulásaként értékeli a területi autonómia követelésének visszautasítását. A felszólalás szövegét közli a Hét, XXXV. évf. 14. sz. (1990. IV. 6.) Lásd pl. Batta György: Sorskérdéseink. Új Szó, 1990 január 2. A szerzõ a létezõ lapstruktúra kapcsán írja: „Véleményem szerint nemzeti kisebbségünk csakis akkor képes majd létezni, ha eddigi intézményeit nemcsak megõrzi – és korszerûsíti –, hanem még gyarapítja is.” A nemzetiségek jogállásáról szóló 144/1968. számú alkotmánytörvény az 1968. évi „prágai tavasz” egyik hozadéka. A szövetségi parlament a föderációról szóló 143/1968. számú alkotmánytörvénnyel egy napon, október 27-én szavazott róla. Történészek szerint a törvénytárban megjelent törvényszöveg hamisítvány, a parlament elé került javaslatban még szerepelt egyebek mellett az önigazgatáshoz való jog is. Ami a benne foglalt tételes jogokat illeti, azok tulajdonképpen azonosak az 1991-ben elfogadott Emberi Jogi Alkotmánylevélben, illetve a hatályos szlovák alkotmányban felsoroltakkal. Az egyetlen kivétel a négy legnépesebb nemzetiségi csoportot megilletõ jog a létszámarányos képviselethez „a képviselõtestületekben és egyéb választott szervekben”. Az alkotmánytörvény 5. cikke szerint a végrehajtás módjáról további törvényeknek kell rendelkezniük, ahogy a tagköztársaságok törvényei határozzák meg azt is, milyen szervek biztosítják a nemzetiségek jogait a törvényhozó és végrehajtó testületekben. A rendszerváltás elõtti magyar beadványok, tiltakozások állandó témája volt, hogy ezek a törvények sosem születtek meg. Lásd pl. Janics Kálmán: Új nemzetiségi alkotmánytörvényt. Vasárnap, XXIII. évf. 17. sz. (1990. IV. 27.); Szarka László: A (cseh)szlovákiai magyar közösség nyolc

45

évtizede 1918–1998. Történeti vázlat. In: Filep Tamás Gusztáv–Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar mûvelõdés története 1918– 1998. I. köt. I. m. 58. p. Lásd a 63. számú jegyzetet. – Egy másik apró, de jellemzõ példája a már létezõ intézményekhez való ragaszkodásnak az a szinte országos méretû tiltakozás, amely az Új Szó címû napilap hétvégi magazinjának lehetséges megszüntetése miatt bontakozott ki 1990 februárjában. A megszüntetést a politikai pártok kerekasztala vetette fel azzal indokolva, hogy a Szlovákiában rendelkezésre álló újságpapír több mint háromötödét a Szlovákia Kommunista Pártja kiadójánál megjelenõ lapok emésztették fel. Ezek közé tartozott az Új Szó és magazinja, a Vasárnap is, jóllehet a párt politikai irányításáról ekkor a magyar nyelvû lapok vonatkozásában már nem lehetett beszélni. Végül Szlovákia Kommunista Pártja, illetve a Pravda Kiadó lemondott a szóban forgó lapról. Ebben a konfliktusban egyébként az FMK is az Új Szó mellett állt ki, bár a papír újraelosztása a hozzá közel álló, 1989. december 15-tõl megjelenõ Nap címû lap érdekeit is szolgálta volna. 42. Ladislav Kováèot a Milan Èiè vezette „nemzeti egyetértés kormányába” a diákok jelölték mint olyan tanárt, aki a rendszerváltás elõtt sem titkolta véleményét a rendszerrõl. (A VPN csak egy tagot, Vladimír Ondrušt delegált a kormányba „megfigyelõként”, de fenntartotta magának a vétójogot Èiè személyi javaslataival szemben.) Hogy mi motiválta akkori magatartását, szinte beteges gyanakvását az FMK-val szemben is, máig nem világos. 43. Kövesdi Károly az Új Szó 1990. március 22-i számában politikai, Sági Tóth Tibor a Hét 1990. 33. számában (1990. VIII. 17.) szakmai szempontból elemzi és veti el a tervezetet. Az ellenállás már csak azért is várható volt, mert bár a Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége mint országos fórum csak január 13-án alakult meg, a pedagóguskollektívák már december folyamán létrehozták saját fórumaikat, és megfogalmazták követeléseiket, amelyek a helyi problémákon túl éppen a magyar tannyelvû iskolák specifikus kezelését célozták a tanrend, a tanfelügyelet stb. szempontjából. A közös igazgatású iskolák szétválasztásának szintén általá-

46

44.

45.

46. 47.

48.

Sándor Eleonóra nos követelése mögött csak részben szakmai indokok, részben a vezetõk kinevezése, a források elosztása miatti magyar sérelmek álltak. Az elsõ választások után alakult szlovák kormány tovább alkalmazta a „vegyesen lakott területek oktatásügye” koncepciót, de már inkább olyan szervezeti kérdésekre szûkítve azt, mint pl. az önálló iskolai osztályok nyitásához szükséges minimális diáklétszám. Lásd pl. Návrh zásad zriaïovania a prevádzky škôl na národnostne zmiešaných územiach SR. Bratislava, 9. 1. 1991 è. 8782/1990-22. A VPN és az FMK 1990. január 21-i keltezésû közös nyilatkozata a nemzetek, nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok együttélésérõl többek között visszautasítja a reciprocitás elvének alkalmazását, elismeri a kollektív jogokat és az önigazgatás elvét, a nemzetközi közösség jogát az emberi és kisebbségi jogok betartásának ellenõrzésére. A gesztus értékû lépések között említhetõ a VPN képviselõinek részvétele az 1990. március 15-i koszorúzáson vagy a VPN és az FMK elnökének közös levele Románia prágai nagykövetéhez a marosvásárhelyi pogrom ügyében. A kezdeti idõszakban rendkívül heterogén támogatottsági bázisú mozgalmat a párttá alakulás során többek között a magyarkérdéshez való viszony is megosztotta. Az 1990–1992-es belharcokból a VPN-vezetés kisebbségek iránt nyitott része vesztesként került ki, ami megpecsételte a közös nyilatkozat sorsát is. Ebbõl a szempontból különösen emlékezetes az a március 1-jei pozsonyi tüntetés, amelyet Ján Budaj, a VPN ügyvivõje megválasztása ellen szerveztek a szlovák parlament elnöki tisztségébe. Ugyanakkor a VPN-nek öt nappal késõbb sikerült rokonszenvtüntetést szerveznie, amelyet a Štúr Társaság és más „nemzeti” szervezõdések támogatói hiába próbáltak megzavarni. A beszéd teljes szövegét közli az Új Szó 1990. március 6-i száma. Kis csoportok szítják a feszültséget. Új Szó, 1990. március 29. Nyugalom és feszültség. Nap, 2. évf. (1990) 26. sz. Schlett István: Kisebbségnézõben. I. m. 146–147. p. Az FMK természetesen nem a Schlett által itt leírt jegyek okán határozta meg önmagát liberális pártként, de ezek a jegyek va-

49.

50.

51.

52.

lóban szervesen következtek a sajátságos kisebbségi liberalizmusból. Bárdi Nándor: Törésvonalak keresése és összehasonlítása a határon túli magyar politikában 1989–1998. A tanulmány 2001-ben készült. Megtalálható: http/www.geocities.com/ihunsor/hunnia/toresvonalakesoszehasonlitasok.htm. A Szövetségi Gyûlés 1989. november 28-án fogadta el a 183/1989. számú alkotmánytörvényt, amely átmeneti idõre, a legközelebbi szabad választásokig intézkedett a megüresedett parlamenti helyek sorsáról. Eszerint az akkor még egymandátumos választási körzetekben nem került sor pótválasztások kiírására, hanem a szövetségi és a nemzeti parlamentek maguk választhatták, kooptálhatták az új képviselõket. Jelölési joguk a törvény szerint a politikai pártoknak volt úgy, hogy a jelölteket Csehországban a Polgári Fórummal, Szlovákiában a Nyilvánosság az Erõszak Ellen mozgalommal kellett egyeztetniük. A visszahívások, lemondások függvényében több hullámban zajló kooptálások során a Szövetségi Gyûlés magyar nemzetiségû képviselõje lett 1990. január 30-án Popély Gyula, Duray Miklós, Németh Zsuzsa, Sándor Eleonóra, Világi Oszkár (mind a VPN és az FMK közös jelöltjeiként), 1990. február 27-én Gémesi Károly (VPN–FMK), valamint Takács Imre (Csehszlovákia Kommunista Pártja). A Szlovák Nemzeti Tanácsba kooptálták 1990. január 12-én Zászlós Gábort (VPN–FMK), 1990. február 9-én Bauer Gyõzõt (Csehszlovákia Kommunista Pártja), Csekes Erikát, Grendel Lajost, Kovács Lászlót, Nagy Lászlót, Pirovits Lászlót (mind VPN–FMK), Hamerlik Rudolfot (Kereszténydemokrata Mozgalom), Csáky Józsefet (Szabadság Párt). Az FMK 1989. december 12-i nyilatkozatában Marián Èalfa ellenállásának tulajdonítja a kudarcot. Angyal Béla: A Független Magyar Kezdeményezés történeti kronológiája. In: Szabadság és felelõsség. A Magyar Polgári Párt programja. H. n. [Pozsony], Magyar Polgári Párt, 1992, 124. p. Duray Miklós: Az elsõ zárszámadás. Elnöki beszámoló az Együttélés Politikai Mozgalom III. kongresszusán, Kassán, 1991. február 23-án. http://www.duray.sk/ index.php?x=p303. Szabó Rezsõ közlése szerint viszont Duray Miklós õt már 1989. december 6-a elõtt tájékoztatta pártalapítási elképzeléseirõl. Elbeszélt történelem.

A rendszerváltás magyar szemmel

53.

54.

55.

56. 57.

58.

59. 60.

61.

62.

A rendszerváltás évei: Szabó Rezsõ. Kézirat. Bibliotheca Hungarica, Somorja. Az ilyen mûsorok, elsõsorban a Panoráma hatása azért lehetett fenomenális, mert egyrészt kereskedelmi csatornák még nem léteztek, másrészt ha a választék a Csehszlovák Televízió és a Magyar Televízió mûsoraiból állott, a magyarul értõk választása nem lehetett kétséges. Az elõkészítõ bizottság tagjai: Duray Miklós, Gyurcsík Iván, Harna István, Rózsa Ernõ, Kmeczkó Mihály, Kura Sándor, Puntigán József, Juhász Ilona, Ambrus Ferenc, Gál Sándor, Gyimesi György. Új Szó, 1990. február 7. „Szervezõdik az Együttélés politikai mozgalom. A mozgalom egyik kezdeményezõje a Csemadok, szövetségünk a szervezõmunkában is részt vállal. Távol áll tõlem a gondolat, hogy egyetlen mozdulattal is kényszerítsem szövetségünkre ezt a mozgalmat. Minden Csemadok-tag szuverén joga, hogy milyen pártba lép. Mégis szükségét érzem, hogy kiálljak az Együttélés politikai mozgalom szervezõdése mellett. Pártolom ezt a szervezõdést, s kívánom segíteni is. […] Kérem a Csemadok tagságát, szervezetét, hogy segítse, s támogassa az Együttélés politikai mozgalmat.” Dobos László társelnök beszámolója. Hét, XXXV. évf. 18. sz. (1990. V. 5.). Új Szó, 1990. február 24. Duray Miklós: Az elsõ zárszámadás. Elnöki beszámoló az Együttélés III. kongresszusán. Kassa, 1991. február 23. http://www.duray.sk/ index. php?x=p303. Duray Miklós: Új politikai érték születik. In: Duray Miklós (szerk.): Önrendelkezési kísérleteink. 1999. http://www.duray.sk/index.php?x=p204. A bejegyzés 1990. február 27-én történt meg. A Független Magyar Kezdeményezés programnyilatkozata. In: Szabadság és felelõsség. I. m. 109–116. p. Az Együttélés Politika Mozgalom politikai programja. 1990. május. http://www.duray.sk/ index. php?x=p206. A programnyilatkozatában szereplõ ide vonatkozó része nélkülözi a cél eléréséhez vezetõ eszközök meghatározását: „A nemzeti kisebbségeknek létre kell hozniuk azokat a posztokat mindhárom fõ hatalmi központban, amelyekben az általuk demokratikusan választott képviselõik ter-

63.

64.

65.

66.

67.

68.

69.

70.

47

mészetes politikai úton érvényesíthetik a kisebbségek érdekeit. Ez a feltétele annak, hogy a nemzeti kisebbségek maguk döntsenek minden olyan kérdésben, amelyek csak õket érintik, és egyenrangú félként dönthessenek azokban a kérdésekben, melyek õket is érintik.” Uo. 112. p. Az elõkészítõ bizottság nevében Janics Kálmán, Ordódy Katalin, Popély Gyula, Lapos József, Földessy László és Zilizi Tihamér írta alá a december 30-i felhívást (Popély Gyula azonban tévedésnek minõsítette neve feltüntetését, és azonnali helyreigazítást kért). A szervezõbizottság két szóvivõje Hamerlik Rudolf és Rajczy László volt. A koalícókötéssel kapcsolatos vita dokumentumait közli K. Cséfalvay Eszter (szerk.): Közösségünk szolgálatában. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom öt esztendeje. Pozsony, MKDM, 1995, 37–39. p. Az eredetileg az Új Szóban 1990. április 20-án megjelent írást közli K. Cséfalvay Eszter (szerk.): Közösségünk szolgálatában. I. m. 35–37. p. Az Együttélés politikai mozgalom a demokráciáért és az emberi jogokért alapszabálya. Pozsony, 1990. március 31. In: Pogány Erzsébet (szerk.): Az Együttélés öt éve. Eseménynaptár és dokumentumgyûjtemény 1990–1995. Pozsony, Együttélés Központi Iroda, é. n. [1995], 150. p. Az egyházi ingatlanok kérdése nem szerepel az Együttélés részletesebb választási programjában sem. Lásd Az Együttélés Politikai Mozgalom programja. Hitélet. Új Szó, 1990. április. 18. A Független Magyar Kezdeményezés programnyilatkozata. 1990. január 18. In: Szabadság és felelõsség. I. m. 113–114. p. A kisebbségi pártstratégiákról közép-európai összehasonlításban lásd Mátrai Julianna: A kisebbségi pártok politikai stratégiái Közép- és Kelet-Európában. I–II. Fórum Társadalomtudományi Szemle, I. évf. (1999) 2. sz. 15–40. p., II. évf. (2000) 1. sz. 29–45. p. A Szövetségi Gyûlés 24. ülésének jegyzõkönyve. http://www.psp.cz/eknih/1986fs/slsn/stenprot/024schuz/s02410.htm. Duray Miklós kivételével ekkor természetesen még nem az Együttélés nevében – Vitéz Erika a kommunista választások idején lett képviselõ, Popély Gyula, aki kooptálás útján kapta a mandátumát, függetlenként mutatkozott be. Sidó

48

71.

72.

73.

74.

Sándor Eleonóra Zoltán, aki szintén a rendszerváltás elõtt került a parlamentbe, a választási idõszak lejárta után már nem vállalt aktív (párt)politikai szerepet. Az õ hozzászólása a Csemadok álláspontjának tolmácsolásaként is felfogható, bár õ maga errõl nem tett a beszéd során említést. A parlamenti küszöb bevezetésén túl a törvényjavaslat „antidemokratikus” elemei közé sorolták még a felszólalók azt is, hogy a választásokon indulni akaró pártoknak tízezer tagot vagy támogató aláírást kellett felmutatniuk, hogy a pártlistákkal szemben hátrányba kerülnek a függetlenként indulni akarók, hogy a képviselõk nem a választók, hanem a pártok érdekeit fogják képviselni (de nem javasolták a többségi képviseleti rendszer bevezetését). Az 1971-ben elfogadott választási törvényekben (44/1971, 55/1971, 56/1971) utalás sem volt a nemzetiségek képviseletére, viszont az egymandátumos választási körzetekben induló jelölteket a kommunista párt, illetve a Nemzeti Front egyéb szervezetei javasolták. A késõbbiekben, miután bebizonyosodott, hogy a magyar pártok bizton számíthatnak 9–11 százalék körüli szavazatarányra a választásokon, gyakorlatilag feladták a kedvezményes elbírálás követelését. Sõt, a Magyar Koalíció Pártja késõbb egységesen támogatta a választásokon való indulás feltételeinek komoly szigorítását is. 1994 áprilisában mind az Együttélés, mind az MKDM a leghatározottabban visszautasította a Demokratikus Baloldal Pártja javaslatát az ötszázalékos küszöb törlésére a kisebbségi pártok esetében. A választási küszöb szelektív alkalmazásának veszélyeire egyébként rámutat az Európai Emberi Jogi Bíróság egyik 2004. évi döntése is. A bíróság jogosnak ismerte el a lengyel hatóságok eljárását, amikor azok megtagadták a „sziléziai nemzeti kisebbség” szervezetének bejegyzését azért, mert véleményük szerint a szervezet célja a választási törvény kisebbségi szervezetekre vonatkozó kedvezményeivel való visszaélés volt. (Gorzelik and others v. Poland. Application no. 44158/98.) A problémáról részletesen lásd László Béla: A (cseh)szlovákiai oktatásügy szerkezete, valamint közigazgatási és jogi keretei 1945 után. In: Filep Tamás Gusztáv–Tóth László (szerk.): A (cseh)-

75.

76.

77.

78.

79.

80.

81.

szlovákiai magyar mûvelõdés története 1918–1998. II. köt. I. m. 155–164. p. Az Új Szó 1990. január 15-i tudósításából nem derül ki, milyen visszhangot váltott ki a közgyûlésen a javaslat. Jozef Pastier a kormány március 28-i kibõvített ülésén is megismételte a javaslatot. Lásd pl. Sidó Zoltán: Közügy. Komárom, Schola Comaromiensis, 2002, 23. p.; László Béla: i. m. 153. p. Ez utóbbi szerzõ úgy látja, hogy a föderáció és a tagköztársaságok közötti hatáskörelosztás eldöntöttsége okán az egyetem „létrehozásának esélyei a Szövetségi Gyûlésben már 1990 februárjára szertefoszlottak”. A Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége 1990. április 26-án hagyta jóvá a szlovák parlament bizottságainak jelentését a törvénytervezet megtárgyalásáról, miközben a Szövetségi Gyûlés május 2án már a választások elõtti utolsó ülését tartotta. Hogy érvényt szerezzünk akaratunknak. Beszélgetés dr. Pukkai Lászlóval, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége ügyvivõi testületének vezetõjével. Új Szó, 1990. április 5. Különbözõ utakon nemzeti kisebbségünk jogaiért, érdekeink képviseletéért. Kerekasztal-beszélgetés a magyar politikai mozgalmak képviselõivel. Új Szó, 1990. május 25. (Kovács László hozzászólása.) 2003-ban, amikor a Magyar Koalíció Pártja kormányzati súlyának köszönhetõen a szlovák parlament törvényt alkotott egy magyar állami egyetem létrehozásáról, ez a típusú érvelés már nem volt meghatározó; az elõtérbe a szlovákiai felsõoktatásban résztvevõ magyar diákok alacsony számára történõ indokok kerültek. A nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok elfogadásának körülményeirõl a közép-európai rendszerváltást követõen lásd Bíró, Gáspár: The Role of International Factors and Fora in the Management of Ethnic Conflict in Eastern and Central Europe. Teleki László Foundation Institute for Central European Studies, Occasional Papers No. 7, Budapest, 1996. „Tekintettel arra, hogy a Nyitrai Pedagógiai Kar Magyar Tagozata megkapta a kormánytól azt a pénzt, amelyre a bõvítéshez elengedhetetlen szüksége volt és az elkövetkezõ évben is fog kapni annyi pénzt, amennyi oktatásügyünk heveny problémáinak megoldásához kell, a komá-

A rendszerváltás magyar szemmel romi Jókai Egyetem alapításának szükségessége enyhült. Az egyetem létrehozása mellett szóló legnagyobb érvet kivették a kezünkbõl.” Fister Magda: Mi újság a Simonyi Alapítvány ügyében? Hét, XXXV. évf. 40. sz. (1990. október 5.) 82. Ne egymással szemben. Nap, I. évf. 1. sz. (1989. december 15.) 83. A látható Duray. Hét, XXXV. évf. 8. sz. (1990. február 23.)

IRODALOM Antalová, Ingrid (red.): Verejnos proti násiliu 1989–1991. Svedectvá a dokumenty. Bratislava, Nadácia Milana Šimeèku, 1998. Bárdi Nándor: Törésvonalak keresése és összehasonlítása a határon túli magyar politikában 1989–1998. Fórum Társadalomtudományi Szemle, II. évf. (2000) 1. sz. 47–68. p. Bárdi Nándor–Éger György (szerk): Útkeresés és integráció. Válogatás a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek dokumentumaiból 1989– 1999. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2000. Blažek, Petr: Výbor na obranu Ivana Polanského. In: Kme, Norbert–Marušiak, Juraj: Slovensko a režim normalizácie. Bratislava, Ústav politických vied SAV, é. n. Bock, Ivo–Hänsgen, Sabine–Schlott, Wolfgang: Kultúra a cenzúrán túl. In: Rissmann, Erika (szerk.): Szamizdat. Alternatív kultúrák Kelet- és Közép-Európában 1956–1989. Budapest, Stencil Kiadó–Európai Kulturális Alapítvány, 2004, 116–135. p. Èarnogurský, Ján: A Duray-ügy, a szlovákok és a magyarok ügye. In: Csehszlovákiai nonkonformisták az országban élõ magyar kisebbség helyzetérõl és a nemzetiségi kérdésrõl. New York, Hungarian Human Rights Foundation, 1989, 52–55. p. Èarnogurský, Ján: Videné od Dunaja. Bratislava, Kalligram, 1997. Csehszlovákiai nonkonformisták az országban élõ magyar kisebbség helyzetérõl és a nemzetiségi kérdésrõl. New York, Hungarian Human Rights Foundation, 1989. Duray Miklós: Kutyaszorító. New York, Püski, 1983. Duray Miklós: Kutyaszorító II. New York, Püski, 1989.

49

Duray Miklós: Az európaiság Kelet-Közép-Európában: valóság vagy csupán vágy? In: Csehszlovákiai nonkonformisták az országban élõ magyar kisebbség helyzetérõl és a nemzetiségi kérdésrõl. I. m. 1–33. p. Duray Miklós: Változások küszöbén. Budapest, Osiris Kiadó, 2000. http://www.duray.sk/index. php?=p301. Duray Miklós: A szlovákiai magyar iskolák védelmében. Hungarian Human Rights Foundation. http://www. duray.sk/index.php?=p101. Duray Miklós (szerk.): Önrendelkezési kísérleteink. http://www.duray.sk/index.php?=p201. Duray Miklós (szerk.): Kettõs elnyomásban. Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság helyzetérõl és jogvédelmérõl 1978–1988. New York, Hungarian Human Rights Foundation–Püski, 1989. http://www.duray.sk/index.php?=p5001. Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Berényi József. Kézirat. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja. Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Szabó Rezsõ. Kézirat. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja. Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Szilvássy József. Fórum Társadalomtudományi Szemle, II. évf. (2000) 1. sz. 157–184. p. Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Szép Attila. Kézirat. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja. Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Tóth Károly. Fórum Társadalomtudományi Szemle, I. évf. (1999) 2. sz. 109–146. p. Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Vörös Péter. Kézirat. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja. Filep Tamás Gusztáv–Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar mûvelõdés története 1918– 1998. I–IV. köt. Budapest, Ister, 1998–2000. Gál, Fedor: Z prvej ruky. Bratislava, Archa, 1991. Gruntorád, Jiøí: Státní bezpeènost proti Chartì 77 – Akce Izolace. In: Securitas Imperii 5. Úøad dokumentace a vyšetøování zloèinù komunismu P ÈR 1999. Elektronikus formában hozzáférhetõ: http://www.mvcr.cz/policie/udv/securita/securi_5.pdf.

50

Sándor Eleonóra

Horský, Michal (red.): November ’89 v regiónoch Slovenska a dnešok. Martin, Trnavská univerzita, 2000. /Politologický rad, II./ K. Cséfalvay Eszter (szerk.): Közösségünk szolgálatában. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom öt esztendeje. Pozsony, MKDM, 1995. Kme, Norbert–Marušiak, Juraj (red.): Slovensko a režim normalizácie. Bratislava, Ústav politických vied SAV, é. n. Koudelka, František (red.): Vedení KSÈ o disentu a opozici. Dokumenty z ledna 1986 – øíjna 1989. Praha, Èeskoslovenské dokumentaèní støedisko, o. p. s.–Ústav pro soudobé dìjiny AV ÈR, 1999. Krejèí, Oskar: Most do neznáma. Slovo, 1989. 35. sz. Kusý, Miroslav: A nem-szlovák jelenség. In: Csehszlovákiai nonkonformisták az országban élõ magyar kisebbség helyzetérõl és a nemzetiségi kérdésrõl. New York, Hungarian Human Rights Foundation, 1989. László Béla: A (cseh)szlovákiai oktatásügy szerkezete, valamint közigazgatási és jogi keretei 1945 után. In: Filep Tamás Gusztáv–Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar mûvelõdés története 1918–1998. II. köt. Budapest, Ister, 1998, 155–164. p. Marušiak, Juraj: Nezávislé iniciatívy na Slovensku v rokoch normalizácie. In: Pešek, Jan–Szomolányi, Soòa (red.): November 1989 na Slovensku. Súvislosti, predpoklady a dôsledky. Bratislava, Nadácia Milana Šimeèku, Historický ústav Slovenskej akadémie vied a Katedra politológie Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, é. n., 54–76. p. Marušiak, Juraj: Maïarská menšina v slovenskej politike v rokoch normalizácie. In: Kme, Norbert–Marušiak, Juraj (red.): Slovensko a režim normalizácie. Bratislava, Ústav politických vied SAV, é. n., 222–279. p Mátrai Julianna: A kisebbségi magyar pártok politikai stratégiái Közép- és Kelet-Európában. I–II. Fórum Társadalomtudományi Szemle, I. évf. (1999) 2. sz. 15–40. p., II. évf. (2000) 1. sz. 29–45. p. Mikloško, František: Èas stretnutí. Bratislava, Kalligram, 1996. Pešek, Jan: Poh¾ad štátnej moci na disent na Slovensku v „ére prestavby”. In: Pešek, Jan–Szomolányi, Soòa (red.): November 1989 na Slovensku. Súvislosti, predpoklady a dôsledky. Bratislava,

Nadácia Milana Šimeèku, Historický ústav Slovenskej akadémie vied a Katedra politológie Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, é. n., 45–53. p. Pešek, Jan–Szomolányi, Soòa (red.): November 1989 na Slovensku. Súvislosti, predpoklady a dôsledky. Bratislava, Nadácia Milana Šimeèku, Historický ústav Slovenskej akadémie vied a Katedra politológie Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, é. n. Pogány Erzsébet (szerk.): Az Együttélés öt éve. Eseménynaptár és dokumentumgyûjtemény 1990–1995. Pozsony, Együttélés Központi Iroda, é. n. [1995] Preèan, Vilém (red.): Charta 77. 1977–1989. Scheinfeld–Schwarzenberg–Bratislava, 1990. Rissmann, Erika (szerk.): Szamizdat. Alternatív kultúrák Kelet- és Közép-Európában 1956–1989. Budapest, Stencil Kiadó–Európai Kulturális Alapítvány, 2004. Schlett István: Kisebbségnézõben. Beszélgetések és dokumentumok. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1993. Sidó Zoltán: Közügy. Komárom, Schola Comaromiensis, 2002. Szabadság és felelõsség. A Magyar Polgári Párt programja. H. n. [Pozsony], Magyar Polgári Párt, 1992. Szarka László: A (cseh)szlovákiai magyar közösség nyolc évtizede 1918–1998. Történeti vázlat. In: Filep Tamás Gusztáv–Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar mûvelõdés története 1918–1998. I. köt. Budapest, Ister, 1998, 60–61. p. Szomolányi, Soòa: Prehistória, zrod a rola aktéra novembra ’89 – VPN. In: Antalová, Ingrid (red.): Verejnos proti násiliu 1989–1991. Svedectvá a dokumenty. Bratislava, Nadácia Milana Šimeèku, 1998, 13–21. p. Škaloud, Jan: Rozdiely v priebehu normalizácie v Èeskej a Slovenskej republike a dopady po jej skonèení na samostatné štáty. In: Kme, Norbert–Marušiak, Juraj (red.): Slovensko a režim normalizácie. Bratislava, Ústav politických vied SAV, é. n. Žatkuliak, Jozef (red.): November 1989 a Slovensko. Chronológia a dokumenty (1985–1990). Bratislava, Nadácia Milana Šimeèku–Historický ústav SAV, 1999.

A kötetbe besorolt tanulmányok eredeti közlésének bibliográfiai adatai 1. ROMSICS Ignác: Az I. világháború alatti cseh–szlovák határelképzelések és a békekonferencia vitái a csehszlovák–magyar határról. In: Pásztor Cecília (szerk.): „...ahol a határ elválaszt.” Trianon és következményei a Kárpát-medencében. Salgótarján, Szindbád, 2002, 154-170. 2. BUKOVSZKY László: Államhatalmi változások a Mátyusföldön 1918-19-ben és 1938ban. In: Bukovszky László (szerk.): Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945ig. Komárom - Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet - Lilium Aurum Könyvkiadó, 2005. 123-148. 3. ANGYAL Béla: A keresztényszocialista párt politikájának fordulópontjai. In: Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918-1938. Galánta-Dunaszerdahely, Fórum Intézet- Lilium Aurum, 2002, 28–32. 4. SIMON Attila: Budapest, Moszkva és Prága bűvkörében. A szlovákiai magyar politika alternatívái – az aktivizmustól a budapesti politikáig – a két világháború között. In: Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13 (2011), 1. sz. 13-24. 5. POPÉLY Gyula: Magyar oktatásügy a felvidéken 1918–1938. In: Fórum Társadalomtudományi Szemle, 9 (2007), 3. sz. 99-112. 6. POPÉLY Gyula: A kisebbségi magyar pártpolitika megújulása a harmincas évek első felében. In: Regio, 1 (1990), 3. sz. 97-132. 7. SIMON Attila: A várakozás hetei. A szlovákiai magyarok az első bécsi döntés előtt. In: Limes, 20 (2007), 2. sz. 7–20. 8. SIMON Attila: Kettős szorításban. A dél-szlovákiai zsidóság Trianon és Auschwitz között. In: Fórum Társadalomtudományi Szemle, 16 (2014), 4. sz. 3–15.

9. SZARKA László: A kollektív bűnösség elve a szlovákiai magyarokat sújtó jogszabályokban 1944 és 1949 között. In: Szarka László (szerk.): Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában 1944-1949. Elnöki dekrétumok, törvények, rendeletek, szerződések. Komárom, MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet - Kecskés László Társaság, 2005, 7–32. 10. POPÉLY Árpád: Lakosságcsere és reszlovakizáció. In: Demográfia, 45 (2002), 4. sz. 468491. 11. POPÉLY Árpád: Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának történetéhez. In: Fórum Társadalomtudományi Szemle, 6 (2004), 2. szám, 99-125. 12. POPÉLY Árpád: A Magyra Bizottság szerepvállalása az Új Szó és a Csemadok megalapításában. In: Fórum Társadalomtudományi Szemle, 8 (2006), 4. sz. 83-105. 13. POPÉLY Árpád: A prágai és a pozsonyi magyar külképviselet és a csehszlovákiai magyarság (1948–1956). In: Popély árpád (szerk.): Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948— 1956 közötti történetéhez II. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2014, 17–90. 14. SIMON Attila: A szlovákiai magyarok és az 1956-os forradalom. In: In Ivaničková, Edita – Simon Attila (szerk.): Maďarská revolúcia roku 1956 a Slovensko - Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2006, 41-55. 15. POPÉLY Árpád: A csehszlovákiai magyarság a reformfolyamatban és a normalizáció első éveiben. In: Popély Árpád (szerk.): 1968 és a csehszlovákiai magyarság. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008, 23–44. 16. SÁNDOR Eleonóra: A rendszerváltás magyar szemmel. In: Fazekas József – Hunčík Péter (szerk.): Magyarok Szlovákiában (1989–2004). Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2004, 23–50.

Univerzita J. Selyeho Pedagogická fakulta Bratislavská cesta 3322 SK-945 01 Komárno www.ujs.sk

Simon Attila (szerk.) Olvasókönyv a szlovákiai magyarok történetéhez Első kiadás Kiadta: Selye János Egyetem, Komárom, 2015

Simon Attila (red.) Čítanka k dejinám Maďarov na Slovensku Prvé vydanie Vydala: Univerzita J. Selyeho, Komárno, 2015