Olvasói ajánlás. - Nagyné Holecz Piroska Körzeti ápoló

1

Hátsó borító szöveg

Sok remek írás született már a tudatos életmód témakörében, az egészséges táplálkozástól kezdve a pozitív gondolkodáson keresztül képzelőerőnk teremtő hatalmáig. De vajon milyen mértékben tudjuk alkalmazni mindezt életünk konkrét kihívásai, megoldásra váró mindennapi feladatai kapcsán? Lehet, hogy saját magunknak kellene a ránk vonatkozó kérdéseket megfogalmazni? A személy szerint nekünk szóló válaszok és lehetőségek után kutatni? Belegondolni, utánajárni, kialakítani önálló álláspontunkat? Konkrét célokat meghatározni, egyéni képességeinket fejleszteni? A valóság szemléletének módját értékrendünkhöz igazítani, helyünket az életben megtalálni és sorsunkat magunk kovácsolni? Rendkívül izgalmas, hogy ezek a különböző területek milyen hihetetlen mértékben épülnek egymásra és kapcsolódnak össze, végtelen lehetőséget kínálva egy céltudatos és tartalmas élet kialakításához. A jó hír az, hogy erre mindannyian képesek vagyunk. Gondolkodni, cselekedni, teremteni

Olvasói ajánlás

„Az utóbbi idők legjobb életvezetés témájú írása. Nagyon jól sikerült eltalálni a nyelvezetét. Olvasmányos, érthető, rengeteg újat nyújt az érdeklődőnek. Hol nevettem, hol sírtam, hol a hideg rázott, felborzolta az összes idegszálam, miközben mégis elsimította az érzéseimet.” - Nagyné Holecz Piroska Körzeti ápoló

Riez Attila

Magad Uram Gondolkodni, cselekedni, teremteni

Minden szerzői jog fenntartva © Riez Attila 2015 Borítókép és illusztrációk: pixabay.com Christophe Vacher © „Expectations” című festménye az alkotó írásos engedélyével került felhasználásra.

Tartalom

Bevezetés

2. oldal

Első fejezet: Miért érezzük rosszul magunkat a világban?

6. oldal

Második fejezet: A gályarabtól a megváltóig

34. oldal

Harmadik fejezet: Akadályok

51. oldal

Negyedik fejezet: Szövetségeseink

77. oldal

Ötödik fejezet: A rejtelmek birodalma

104. oldal

Hatodik fejezet: Nem mondhatom el senkinek

148. oldal

Zárszó

167. oldal

Függelék

170. oldal

Bevezetés

„Valami nincs rendjén a világgal” - hangzik el egy korszakalkotó filmben, melyben az emberek végtelen kiterjedésű kómatornyokban alusszák irányított álmaikat. Ezt az ösztönös ráeszmélést közülünk is sokan élik át nap mint nap. De mit tehet egy átlag halandó kit a változtatás szüksége nyugtalanít? Elővesz a hűtőből még két sört, megveri az asszonyt és a gyerekeket, majd kötelességének eleget téve nyugovóra tér, nem gondolva a gonddal. Vagy vasárnapi keresztény módjára fel-fel lelkesül néhány óra erejéig egy nemes cselekedet láttán vagy eszme hallatán. Utána gondolatai visszatérnek szokásos medrükbe, és csordogálnak tovább a maguk megszokott módján. Kevesen vannak akik egy ilyesfajta eszmélés vagy az élet értelmét firtató kérdések kapcsán tudatos vágyat éreznek, hogy tegyenek is valamit. Ez az írás azokhoz szól, akikben merültek fel már hasonló kérdések, és felül szeretnének kerekedni azon a tanácstalanságon, hogy mit tehet az egyszerű ember fia, amitől az élete egy kicsit jobbá válhat ezen a planétán. Ugyanakkor, a következő oldalak nem kész receptek gyűjteményei, nem akarják senkinek megmondani, hogy pontosan mit tegyen vagy mit gondoljon. Nem jelölik ki az egyedüli üdvözítő utat sem, mely a boldogság kék madarának fészkéhez vezet. Annyit szeretnének csupán elérni, hogy azok számára, kik nyitottak a témával kapcsolatban, véleményeket és tapasztalatokat tegyenek közzé, illetve azt a belépő szintű tudást, mely gondolatokat ébreszt, arra ösztönöz, hogy ne higgyünk el mindent feltétel nélkül. Fékezzünk le egy kicsit. Gondoljunk bele, járjunk utána, alakítsuk ki saját álláspontunkat. Első sorban azokban a kérdésekben, melyekről tudjuk vagy érezzük, hogy értékrendünk szerint nincsenek a helyükön. Merre érdemes elindulni a megszámlálhatatlan irányba vezető kereszteződésből? E sorok szerzője rengeteg időt töltött a lehetőségek vizsgálatával, mielőtt megtette volna az első lépést. Nyilvánvalóan nem lelt mindenkire vonatkozó egységes válaszokra. A következő két oldalon 2

kedvcsinálóként az olvasható, hogy mit talált a maga számára hasznosnak a némileg túlzott kínálatból. Az első konkrét irányt mutató segítség egy Brian Tracy nevű amerikai „sikerember” előadássorozata volt, melynek ő a „Főnix szeminárium” címet adta. Nem tartozik az illető az isteni küldöttek sorába, de el kell ismerni azt a harminc évnyi energiát, amit abba fektetett, hogy mások jól hasznosítható tudását, gondolatait és gyakorlati útmutatásait egy csokorba gyűjtse. Emberünk a hagyományos értelemben vett anyagi sikerhez vezető útról és annak nélkülözhetetlen kellékeiről beszél sok-sok órán keresztül. Megtisztítva a hosszas elmélkedést a porszívóügynöki felhangoktól, egy nagyon hasznos, néhány oldalas jegyzetet lehet kivonatolni belőle és értékes szamárvezetőként használni, első sorban a személyes célok kitűzésének és az emberi kapcsolatok átgondoltabb alakításának a témaköreiben. A következő, minden korábbitól eltérő tanulnivaló a tudományos ismeretterjesztő kategóriában is rendkívül izgalmas „Mi a csudát tudunk a világról” című film volt, amit az interneten lehet megtekinteni. Az alkotók a tudatos gondolkodás, a tudományok és mindennapi életünk összefüggéseit vizsgálják. A tanulmányok sorában Michael Talbot könyve, „A holografikus univerzum” következett. A szerzővel látható egy huszonöt perces beszélgetés magyar felirattal, szintén az interneten, egy olyan előadássorozat keretében, melynek az egyelőre utópisztikusan hangzó címe „A gondolkodás engedélyezve”. A méltatlanul mellőzött zseniális írónak és filozófusnak lenyűgöző az a képessége, ahogyan egy alapvetően spirituális beállítottságú gondolkodó módszeres alapossággal tanulmányozza a különböző tudományágakat és foglalja kerek egészbe kutakodásának eredményeit. Teszi mindezt érdekfeszítő és mindenki által érthető módon. Úgy késztet gondolkodásra, hogy közben szórakoztat és megnyugtat. A fentiek után több ezer órányi internetes böngészés, olvasás és filmnézés

3

következett, első sorban a gondolkodásnak azon témaköreiben, melyek az emberi élet minőségét célozzák meg jobbá tenni. Remélhetőleg sikerül majd ezek közül néhány olyat az olvasó figyelmébe ajánlani, melyek kapcsán kedvet érez ahhoz, hogy a szokásostól eltérő véleményt formáljon, esetleg saját tudástárat teremtsen magának. A könyv szerkezete úgy épül fel, hogy az első fejezetben világunk betegségeinek kapcsán vizsgálódunk, megkísérelve azokat az okokat feltárni, amiktől rosszul érezhetjük magunkat benne. Globálisan, szűkebb környezetünkben, illetve saját életünk száguldó forgatagában. Legyen a világ akármilyen, mi itt lakunk benne. Nem harcolhatunk ellene, nem szaladhatunk ki belőle. Körülményeinket viszont élhetőbbé tudjuk tenni, felhasználva azokat a lehetőségeinket, melyek segítségével képesek vagyunk önálló gondolkodásunkat megszabadítani a sok felesleges tehertől. Ez a második fejezet témája. A harmadikban az ezzel kapcsolatos lehetséges akadályokat, míg a negyedikben szövetségeseinket próbáljuk meg két külön csokorba gyűjteni. Az ötödik fejezetben néhány, az iskolában nem tanított vagy széles körben nem népszerűsített tudományágnak a gondolkodással való összetartozásába pillanthatunk bele. A hatodik fejezet azt a kérdést teszi fel, hogy mindezek összeállnak-e egy olyan egésszé, mely érdemi lehetőséget tud kínálni a felfedező részére, hogy céltudatosabb és tartalmasabb életet alakíthasson ki önmaga és környezete számára. Pozitív válasz esetén kísérletet teszünk némi önismereti tudás megszerzésére, de nem annak hagyományos értelemben vett módszertanának elsajátítására. Csak olyan mértékben és irányban kutakodunk magunkkal kapcsolatban, ami szorosan hozzátartozik azoknak a kérdéseknek a megválaszolásához, hogy milyen konkrét lehetőségeink vannak egy kiegyensúlyozottabb élet megteremtésére, képességeink kiteljesítésére, gondolkodásmódunk tudatossá formálására, annak reményében, hogy ez a megközelítés nagyobb haszonnal bír, mintha az egyén gyengeségeinek feltárását helyezné a középpontba.

4

Visszatérve a gondolatindító eszméléshez, ha ráérzünk a birtokunkban lévő lehetőségek végtelenségére, minden bizonnyal kutatni fogunk olyan eszközök után, melyek azokat a kezünkbe adhatják. Jó eséllyel a valóság szemléletének módja is változik bennünk, ami önmagában is jelentős mértékben tud javítani életünk minőségén. Ha úgy esne, hogy még sem kapunk kedvet az elmélyüléshez, akkor sem töltöttük időnket haszontalanul. A tudás így is, úgy is hatalom, a szó szoros értelmében. Hatalom és eszköz. Eszköz annak a megvalósításához, hogy a saját éltünket éljük, saját álmainkat váltsuk valóra és saját céljaink eléréséért küzdjünk. Eszköz annak elkerüléséhez, hogy tudattalanul aludjunk, mesterséges kómában tartva, vegetatív lényekként, iszonyatos sebességgel és feszültséggel pergetve le életünk órájának homokszemeit, ahelyett, hogy egy kis dombra lecsücsüljünk, nyugodtan körbenézzünk, szívjunk magunkba friss levegőt és gondtalanul gyönyörködjünk a számtalan csodában mely körülvesz minket az emberiség létezésének kezdete óta.

5

Első fejezet: Miért érezzük rosszul magunkat a világban?

„Az emberi lény az egyetlen, aki mára már teljesen elfelejtette, hogy mi a célja létezésének. Nem használja elméjét, tökéletesen elfeledkezett testének, érzékeinek és álmainak csodálatos hatalmáról. Nem használja a végtelen tudást, amit a Lélektől kapott ajándékba, így vakon botladozik a semmi felé vezető úton.” - Lame Deer, lakota sámán

Miért érezzük rosszul magunkat a világban? Egy ilyen átfogó kérdést nem könnyű megválaszolni, de ha nekünk nem sikerül, az orvos sem fog segíteni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tud. Tehetetlenségében nem képes mást tenni, mint felírni a szokásos antidepresszánsokat és pánik pirulákat. Azt viszont jól tudjuk, hogy ez csak tüneti kezelés, ami nem old meg semmit. Kire tartozik hát problémáink, kérdéseink mélyreható vizsgálata és megválaszolása?

„Magad Uram, ha szolgád nincsen”

Magunknak kell a válaszokat keresni és megtalálni. Hogyan kezdjünk neki egy ilyen feladatnak egyáltalán, miközben sokszor azt sem vesszük észre ha valami fontos komolyan hibázik, vagy a fásult hajszában életünk természetes velejárójának tekintjük a mindennapok nehézségeit? Célszerű először magukat a problémákat, valódi mibenlétüket beazonosítani, a süllyedő világ nagy jéghegyeitől indulva, egészen azokig a zátonyokig eljutva, melyeken saját életünk vitorlása feneklett meg. Ez a fejezet ezért úgy épül fel, hogy először teszünk egy nemzetközi kitekintést, majd górcső alá vesszük lehetséges gondjainkat a család és az egyén szintjén.

6

Kétségkívül nagyon nehéz a hosszú évek során kialakult és esetleg állandósult helyzetünkön változtatni, de ha első lépésként akár csak annyit is sikerül elérnünk, mondjuk szemléletmódunk árnyalásával, hogy általános közérzetünk valamelyest kellemesebb legyen, már komoly eredményről adhatunk számot, és joggal remélhetjük, hogy hamarosan életkörülményeink minősége is pozitív irányban fog változni. Mielőtt ilyen nagy fába vágnánk a fejszénket, célszerű jegyzetfüzetet és tollat készíteni magunk mellé, nehogy később feledésbe merüljön valami fontos, amit már sikerült feltárnunk. Írjuk bele frissen támadt gondolatainkat és hozzájuk kapcsolódó teendőinket. Mindent, amiről úgy gondoljuk, hogy erősítenünk kell magunkban, újként kell megtanulnunk, és mindent amitől meg kell szabadulnunk. Mindent, amiről úgy érezzük olvasás közben, hogy az rólunk szól, és talán nem is gondoltunk rá eddig ilyen módon.

7

Ember a világban Ha a nagyvilágra tekintünk, elkerülhetetlen, hogy szigorú kritikával éljünk. Nyilvánvalóan rosszul irányítják azt. Korántsem ennyire nyilvánvaló, de elképzelhető, hogy mi pedig nem a megfelelő módon reagálunk a nyomasztó helyzetekre. Nem valószínű ugyanakkor, hogy jámbor beletörődéssel vagy akár erőszakkal bármit is tehetnénk a földgolyóval focizó hatalmasságok ellenében. Először azon a spontán felszínre törő szándékon célszerű változtatni, hogy nem valaki ellenében kell cselekedni, hanem valakiért. Nevezetesen saját magunkért, szeretteinkért, barátainkért, a hazánkért, a bolygónkért. Ne sikkadjon el a lényeg a mondat szerkezetében, cselekednünk kell. Ébredni a kényszerű álomból. Tisztán látni a bajok valódi forrását, a nagyvilág betegségeitől saját problémáinkig eljutva, hogy tudjuk azokat hová helyezni életünk térképén. Nem tőlünk függetlennek hinni, kizárólag a havi törlesztőrészletek és számlák befizetésének vértizzasztó nehézségére összpontosítva minden figyelmünket, mint minden létező rossz egyetlen és egyetemes forrására. Csak egy jól feltárt és kellőképpen megértett kórképpel tudjuk szembeállítani azokat a lehetőségeinket, melyekkel életünket jobbá tehetjük és tudatosabban gondolkodó emberekké válhatunk. Ebben a világban, itt és most. Ezért az összeesküvés elméletek unalomszámba menő taglalása helyett célszerű inkább azzal kapcsolatban elgondolkodni, hogy vajon tényleg csak olyan társadalmi berendezkedések létezhetnek-e, melyekben az egyik ember alá van rendelve a másiknak. Ebben a vonatkozásban arra érdemes a legjobban ügyelni, hogy ez a vizsgálódás ne keltsen gyűlöletet a szívünkben. Sokkal inkább sarkalljon álomból ébredő cselekvésre, amit tanulás és gondolkodás előz meg. Legyünk hát különösen óvatosak, hogy jól értsük és helyesen értelmezzük világunk betegségeit. József Attila szavait idézve:

„Ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz, ne hódolj és ne hódíts, ne csatlakozz a hadhoz. 8

Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg. S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg.”

Fölvetődik a kérdés, hogy volt-e egyáltalán valaha a Föld a mainál jobb élettér az ember számára. A logikus válasz elsőre tán úgy hangzik, hogy nem igazán. Lehet, hogy mindig is galád cselszövések, hazugságok és gyilkosságok szolgálták a többi népet és embert kizsákmányoló, a pénz és hatalom központú uralomra törő zsarnokok érdekeit. Vergilius, aki az időszámítás előtti első században élt, így ír erről:

„Itt, hol a bűn az erény, harcok dúlják a világot, oly sok alakban lép fel a vétek.”

Ugyanakkor, ha még messzebb visszamegyünk az időben, miközben hazánk közelében maradunk, azt láthatjuk, hogy a Kárpát Medencében több ezer évvel ezelőtt még mindig egyenlőségben, úgynevezett mellérendeltségben éltek annak lakói. Nem volt vagyoni, rangbéli különbség az emberek között. Nem voltak gyilkoló fegyverek. A fontosabb jelképek a kozmikus rend tiszteletét és a termékenység fontosságát tükrözték.

„Az újkőkort megelőző régészeti anyagban semmi nyoma nincs társadalmi megkülönböztetésnek, embernek ember általi leigázásának. E korai szakaszban az emberi létet kizárólag az egyenrangúságon és a mellérendelő szemléletmódon alapuló együttműködés tarthatta fenn. Jó példáját mutatja ennek a későbbi természeti népek közül a XVII. században megfigyelt ausztráliai bennszülöttek társadalma, amely tagjainak nem voltak néven nevezett emberszabású isteneik, ahol nem voltak emberölő eszközök, csak vadászfegyverek, nem voltak háborúk, hanem az egész földrészt együttműködve használták.”

9

Idézet Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a KárpátMedencében” című tanulmányából

Ha egy kultúra szerkezetét az idézetben szereplővel ellentétes, úgynevezett alárendelő szellemiség alakította ki, a katonailag erősebb nép megölte vagy leigázta és szolgájává tette a gyengébbet. Az így létrejött társadalmi rendszereket egy olyan piramis formájú hármas tagolódás jellemzi, melynek csúcsán az uralkodó elit életnek és halálnak ura. Őket a papság (a helyzet szükségszerűségének magyarázatát közvetítő médium) és a katonaság szolgálja ki. Legalul sínylődnek a rabszolgák és a szabadnak hazudott átlagemberek. Mikor civilizációnak csúfolt struktúrákba, először városállamokba szerveződtek ezek a kultúrák, kialakultak azok hierarchiái és intézményrendszerei az elnyomást és kizsákmányolást biztosítandó. Ez nagyjából öt ezer éve kezdődött el a városállamok és körülbelül hat ezer éve a mai orosz sztyeppéken felbukkanó nagyállattartó, lovas-harcos népek történelmében. Ez utóbbiak közül elsők a sorban a kurgánok, a „harci baltások” népe. Ne keverjük őket össze a jóval később, Közép-Ázsiában megjelenő lovas népekkel. Utóbbiak között ugyanis nem volt általánosan jellemző a féktelen gyilkolás és a többi nép rabszolgasorba taszítása. Attila és Árpád például harcosaikkal együtt bár uralkodó réteget képviseltek az általuk meghódított területeken, nem voltak zsarnokok. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy van-e ma a világon olyan hely, ahol az ember nem farkasa a másiknak. Régen sok olyan kultúra létezett, mely természetes módon harmóniában élt környezetével, más népekkel és önmagával. Ma már csak szórványokban és elszigetelten található néhány maroknyi csoport belőlük. Miben különböznek ők a romlott emberi természettől? Abszurd módon, akiket csak megmosolygunk egyszerű ruházatuk vagy éppen meztelenségük okán, és sajnáljuk őket, mert sohasem ettek egy igazán jót a plázában, sosem izgultak végig demokratikus választásokat és futball világbajnokságokat, nos, ők gondolkodó emberek, akik megmaradtak az ősi és természetes, de legfőképpen intelligens és kétirányú kapcsolatban a természettel, a

10

Világegyetem teremtő és segítő erőivel, amiket ma okkultnak vagy paranormálisnak nevezünk. Nagyon jó példa erre a világtól elzártan, a maláj esőerdőkben élő Senoi törzs, melynek tagjai a tudás legfontosabb forrásának álmaikat tartják. Kultúrájuknak megfelelően rendelkeznek azzal a képességgel, hogy pontosan emlékeznek álmaik részleteire, melyeket igen intenzív módon élnek át. Minden napkelte után összeül az egész család (ők még kivétel nélkül nagycsaládokban élnek), hogy megbeszéljék előző esti álmaikat. Az idősebbek tanácsokkal látják el a fiatalabbakat. Ha például egy ifjú azt álmodta, hogy egy barátja rátámadt, megbeszéli azt vele. Megpróbálják közösen értelmezni, illetve felszínre hozni az esetlegesen kettőjük között rejtve feszülő ellentétet. Mielőtt egy sajnálkozó mosollyal elintéznénk a „primitív ősemberek együtt álmodozó közösségét”, meg kell említenünk azokat a tényeket, melyeket Kilton Stewart, egy a harmincas évek végén évekig közöttük élő amerikai tudós és több más társa figyelt meg a körükben. A Senoi törzs életében ugyanis ismeretlen az erőszak és a bűnözés gyakorlata, de még a fogalma is. Ami még ennél is meghökkentőbb, sohasem betegek. Sem mentálisan, sem testileg.

Magányosan és üresen A Senoi törzs életében nem csak az erőszak és a betegség ismeretlen fogalmak, de a magány is. A huszonegyedik század világában viszont milliók érzik magukat magányosnak, miközben többségük még mindig családban él, csapatban dolgozik, otthona nagyobb településeken és városokban található. Amilyen mértékben elcsépelt frázisként hangzik, hogy emberi kapcsolataink egyre sekélyesebbek, ugyanannyira igaz is. Ez alatt nem csak az egy éjszakás kalandokat kell érteni. Egyszerűen nincs időnk egymásra. Nincs időnk odafigyelve, érdemben időt tölteni családtagjainkkal, barátainkkal és ismerőseinkkel. Azt mondják, régen, a nagyon szegény parasztvilágban nem volt idő a veszekedésre vagy a széthúzásra, mert minden energiánkat lekötötte a 11

küzdelem a túlélésért. Az egyetlen járható út a fegyelmezett összetartás volt. Ma miben különbözik ettől az életünk? Összetartásról és nagycsaládokról már nyilván nem beszélhetünk, de tényleg jóléti társadalmakban élünk? A reklámok szerint igen. Földet már nagyon kevesen művelnek. Magyarország jólétének - ami önmagában is csak homályos emlék - jelentős része már régóta nem a mezőgazdaságra épül. Mennyien dolgozhatnak vajon ma ebben a szektorban úgy, hogy meg is tudnak élni belőle? Nem valószínű, hogy van rá valódi adat. Minden bizonnyal sokkoló lenne. Azok, kik gyerekkorukban sokat nyaraltak kis falvakban, még láthatták a szorgalmas paraszt embereket együtt kelni a kakassal, egész nap dolgozni a földeken, a háztájin, a lucernásban, a tehenészetben, a málnásban, a gyümölcsösben vagy a melléjük épült feldolgozó üzemekben. Minden este kiálltak a kapu elé, mikor a tehenek vonultak hazafelé. Annak idején ez élmény volt a városi gyerek számára. Hová tűnt mindez? Hová tűntek a kis boltok, a presszók, a cipészműhelyek, az üzemek? Hová tűnt a Tungsram nevű magyar világcég? Hová lett a nagyvállalat újpesti strandja, ahol nemzedékek lubickoltak együtt önfeledten? Hová tűntek ugyanennek a világcégnek az építkezései, ahol bandákba verődtünk esténként? Hová lettek a vállalati üdülők, a rendszeres Balaton parti nyaralások? Nézzük, mi van ma mind ehelyett, hogyan festenek napjaink mostanában. Ha szerencsés az ember fia, akkor van még munkahelye. Vagy globális óriások által birtokolt multinacionális cégeknél, vagy még életben felejtett vállalkozásoknál dolgozik, esetleg az állam alkalmazza. Szerencsés az a család, ahol két kereső van, netán nagyszülő is, aki kevéske kis nyugdíjából segíti a fiatalokat, akik úgy átlagosan negyven évesek. Nagy nap következik el minden hónap végén. A fizetés napja. Gyorsan elszaladnak kedvenc bevásárlóközpontjukba. Leginkább csak nézelődni, de az is jó, mert mára ez maradt a legtartalmasabb családi programjuk. Ha kaptak a fizetési papír mellé ételutalványt is, akkor gyerekeiket megjutalmazzák egy gyorséttermi vacsorával. Ezután irány a hipermarket, hiszen a hűtő már teljesen üres. E jeles napon kirúgnak a hámból. Vesznek pár doboz sört, egy üveg édes gyomorkeserűt és egy nagy vödör

12

mirelit fagyit a gyerekeknek az elmaradhatatlan kóla és csipsz hegyek mellé. Késő este következik a matek óra. Sorrendbe állítják befizetési kötelezettségeiket. Először azok jönnek amik jelzálog alapúak, hogy legyen fedél a fejük fölött. Majd a közművek, hogy ne kapcsolják ki a szolgáltatásokat. Utána ráérnek megvitatni, hogy mit tolhatnak át a következő hónapra, és mi az amit majd akkor sem tudnak megvenni, hacsak egy nagyáruház nem jön elő egy garantáltan nulla százalékos ajánlattal. Gyorsan a tévé elé hát, nehogy elszalasszanak egy ilyen esélyt. Korántsem nyugodt szívvel térnek nyugovóra. Nem tudják, mit adjanak el. Esetleg az autót. Ha még van. Talán a hétvégi kiskertet még olcsóbban, ami már tíz éve nem kell senkinek negyedáron sem. Súlyos terhekként nehezednek rájuk ezek a gondok. Hoppá! Ma kivételesen van egy kis finom itóka. Isznak hát és alszanak egy jót. Ez utóbbit egyszer egy hónapban. A szex ma is elmarad. Beszélgetni meg amúgy sem szoktak. A gyerekek biztos jól vannak. Ma jutott nekik egy újabb nyakigláb baba és egy terminátor harcos. Most már mindkettőből van százötven darab, igaz abból csak a három kedvenc maradt meg sértetlenül. Ez persze csak egy fiktív forgatókönyv, de azért kívülről szemlélve is elég lesújtó. Sajnos sokan közülünk nem kívül vannak. Ez az életük. Nem fordítanak időt magukra és szeretteikre, nem építik saját és egymás önbecsülését. Égető gondjaik okait rajtuk kívülállónak tekintik, és nem tesznek semmit, hogy változtassanak sorsukon. Pedig tehetnének. Először csak pár apró lépést, mint a gyermek, ki járni tanul.

13

Kicsiben kezdve, először tehetünk minden egyes nap valami jót magunkért vagy szeretteinkért, és egy másikat egy idegenért. Csak valami igazán kis apróságot. Például ha süt a nap egy hűvös téli reggelen, álljunk meg öt percre, csukjuk be a szemünket és napoztassuk az arcunkat, feledve egy pillanatra minden gondunkat. Borús időben tegyük ugyanezt a zuhanyrózsa felé fordulva. Másokért cselekedve sem kell ennél több energiát vagy pénzt elhasználnunk. Egyszerűen csak hozzuk vissza a gyakorlatba azt amit szüleink tanítottak nekünk. Adjuk át a villamoson a helyünket egy kismamának, segítsünk át a zebrán egy vak embert, vagy egyszerűen csak ne a szerencsétlen pénztároson vezessük le feszültségünket az ABC-ben. Köszönjünk neki kedvesen és mosolyogjunk rá, mintegy új szokást teremtve ezzel a városban ahol élünk. Kezdetnek ez több mint kiváló. Térjünk vissza a fejezet eredeti kérdéséhez. Láthatjuk, hogy világunk betegsége oly mértékben ellenkezik az egészséges emberi természettel, hogy az már önmagában is elegendő ahhoz, hogy depressziónk és

14

minden más bajunk legyen. Különösen igaz ez, ha egyedül kell végigmennünk az úton. Márpedig egyre magányosabbak és üresebbek vagyunk. Társadalmunk legfőbb építőkövei, családjaink, már majdnem mind széthullottak. Amik még egyben vannak, azokat sem becsüljük sokra. Hogyan értéktelenedett el ennyire életünk legfontosabb és legalapvetőbb intézménye? A rengeteg munka, annak teljes hiábavalósága, a multinacionális cégekkel betelepedett társunktól elidegenítő, értelmünket lebutító „kultúra” oda vezetett, hogy családjaink zöme széthullott. Nem „csak” a fáradtság és fásultság, az eszement meetingelés, a haszontalan álcselekvésekre pazarolt napi tizenkét óra miatt. Nem látjuk munkánk értelmét. Nem részesedünk a megtermelt haszonból sem. Dolgozunk látástól vakulásig, még sem jutunk semmire. Nem töltünk időt társunkkal, gyermekeinkkel és barátainkkal, miközben világképünk és napi cselekvési rutinunk átalakul a beteg nyugati mintára. A multinacionális cégeknél ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetnek a csapatépítésre. Rengeteg ember dolgozik egymáshoz testközelben elhelyezve, egy légtérben. Kirándulásokat szerveznek nekik, ahol avatott szakemberek feledtetik gondjaikat, mossák egyformán tompára a már így is csak alig funkcionáló agyukat, miközben túlárad a jókedv, sok a móka és a kacagás. Ingyen étel és ital is van bőven. Közel hozzák őket egymáshoz. Egész pontosan nőket a férfiakhoz. Észre sem veszik, és már le is feküdtek egy munkatársukkal. Egészséges embernek hiányzik a szex. Otthon pedig nincs. A multikultúra miatt halálosan fáradtak és idegesek. Reszketnek a létbizonytalanságtól, ostobaságokon agyalnak álmatlanul éjszakánként. Nem mernek másra gondolni, mint hogy másnap még az addiginál is sokkal lelkesebb odaadással szolgálják globálisan agymosott, csekély értelmű, elvtelen hajcsáraikat, kik egymással versenyezve költik húsz ezreseiket olyan rózsaszínű ingekre, melyek az óceán túlpartján csak pár dollárba kerülnek. Eközben alaposan túljátsszák szerepüket. Sokkal nagyobb mértékben sanyargatják beosztottaikat, mint ahogy azt az arra a szintre már le nem tekintő, a világot uraló extraprofit érdekei megkívánnák. Nyilván ilyen módon kompenzálják teljes alkalmatlanságukat területük és mások vezetésére. Néha az az érzése támad a józan szemlélőnek ennek

15

kapcsán, hogy az inkompetencia egyfajta alapkövetelmény kiválasztásuk során, illetve, hogy a huszonegyedik század legfőbb motivációs eszköze a létbizonytalanságban tartás, pontosan olyan mértékben elterjedten, mint a vezetői alkalmatlanság. A munkavégzésnek pedig már semmi köze az értékteremtéshez, a hatékonysághoz vagy a valódi csapatszellemhez. A munkavállaló rettegjen a holnaptól, engedelmeskedjen szótlanul, végezze el értelmetlen teendőit és olvadjon bele szürke környezetébe. Az sem számít ha a vállalati eredmény vastag veszteség. Globális szinten úgyis eltűnik a pénzvilág bűvészkalapjában, annak hazug mutatói között és a csak számítógépeken létező fiktív billiók sűrűjében. Multinacionális életmódunk örvénye jó messzire sodor minket egymástól. A reklámok és a csillogó celebvilág műanyag lényei pedig elhitetik velünk, hogy társunk visszataszító, távolról sem közelíti meg az ott látható elvárt színvonalat. Feleségünket egy középen összekötött babzsáknak, férjünket meg egy terhes hintalónak látjuk. Kamasz lányainknak pedig, akik negyven kilósan is fogyni akarnak, nem tudunk segíteni. Itt el kell, hogy e sorok írója meséljen egy történetet. Úgy tizenöt évvel ezelőtt, gyönyörű kicsiny gyermekeivel és a kutyáját sétáltató szomszéd kislánnyal bóklásztak Újpesten. Két kedves öreg nénike jött velük szemben. Nem rejtették véka alá elragadtatásukat, őket még nem kötötték gúzsba ostoba konvenciók. Hangosan áradoztak, hogy milyen csodaszép a kiskutya. Mit jelent ez számunkra? Mindig ugyanazt. Nekünk magunknak kell cselekednünk. Ennek kapcsán az a teendőnk, hogy fel kell építenünk önbecsülésünket, amit jelenlegi világunk minden lehetséges módon rombol. Magunkban és egymásban. Nyugodtan dolgozhatunk kalákában is, mint régen a falusi emberek, kik egymás házát építették. Miért veszélyes a családok széthullása az egyén számára? A senkihez sem tartozó elszigetelt embert sokkal könnyebb befolyásolni, nagyjából bármit megtenni vele, hiszen nem fűti a szeretteit és az otthonát védelmező ősi ösztön. Neki sincs mibe, vagy kibe kapaszkodnia. A biztos háttérországát veszített, eközben a munkahelyén értelmetlen teendőinek ellátására az egekbe motivált dolgozóval bármit meg lehet tenni. Például lefokozni,

16

hogy egy akárhonnan kirúgott elvtársat felvegyenek fölé, a tulajdon pozíciójába, de az érdemi munkát továbbra is vele végeztetni. Vagy megpályáztatni vele saját munkakörét, hogy kénytelen legyen értékes szakmai tudását papírra vetni, ami remek segítség lesz később utódja számára, miután erőfeszítései sikertelennek bizonyultak. Mindezt valószínűleg nem tudja majd senki vállán elsírni, hiszen az asszony már rég nem várja otthon. Elhidegült tőle a túl sok „távollét” miatt. Lehet, hogy ez a sok rossz nem mind tőlünk függetlenül történik, esetleg mindenben van valamilyen szintű személyes felelősségünk is? Erre egyelőre nehéz lenne válaszolni. Meg kell tanulnunk előbb helyesen gondolkodni. Utána tennünk kell valamit magunkért és szeretteinkért. Most ugyanis nem sok mindent teszünk savanyú sorsunk javítása érdekében. Miféle nem kívánt import cikk a fásult beletörődés ebben az országban? Gárdonyi Gézát idézve:

„Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítélve?”

Kapcsolataink felszínesek. Egyre inkább azok. Miért kell ezt állandóan ismételgetni, és miért olyan nagy baj ez egyáltalán? Azért, mert kapcsolataink minősége pontosan azt jelzi, hogy hogyan funkcionálunk emberi lényként. Az ember nem magányos vándor. Akár tudja ezt magáról, akár nem. Egyedül nincs értelme az életének. Az egészséges humán természettől idegen az örökös magány, a tartalom és érzelem mentes élet. Mikor lennének emberi kapcsolataink tartalmasabbak és értékesebbek? Akkor, ha egymást állítanánk életünk középpontjába, önsajnálatunk, valós vagy vélt problémáink, politikusaink, a média hazugságai és a többi kártevő helyett. Céljaink kitűzésénél, amit a következő fejezetben részleteiben is megtanulhatunk, helyezzünk a középpontba olyanokat, akik létünk értelmét adják. Nyilván nem lehet mindenki a lehetetlennel dacoló, életek százait megmentő szívsebész. Nekünk bőven elég, ha kezünkben ringatjuk kicsiny gyermekünket és közben minden figyel-

17

münkkel rácsodálkozunk angyalokat fürkésző szemeire, nem pedig a tévére. Amíg friss a házasságunk vagy párkapcsolatunk, és szerelem fűti szívünket, kötelezzük el magunkat társunk képességeinek és lehetőségeinek kibontakoztatása mellett. Tekintsünk szüleink dolgos kezére, nézzünk büszkén csillogó szemükbe, és ne feledjük, hogy ők sosem panaszkodtak. A szerencsésebbek fogják meg testvéreik kezét, és ne engedjék, hogy az élet az idegenek távolságába sodorja őket. Ha létezik ma még olyan, hogy igaz barát, akkor becsüljük meg nagyon. Nem véletlenül kapott szerepet a sorsunkban. A lényeg, hogy mindenkinek van olyan ember az életében, legalább egy, akiért érdemes tenni, akiért érdemes küzdeni és kitartani. A célok máris magukat adják. Ha vannak céljaink, jók és értelmesek, akkor nem fog érdekelni, hogy a rózsaszín inges fickó a félévenként esedékes dolgozói kompetencia vizsgálat gyenge eredményét érthetetlenül magyarázza. Nem is szabad, hogy érdekeljen amit mond. Ő azt sem tudja mit csinál, vagy egyáltalán mit keres ezen a bolygón. Nekünk viszont muszáj tudni. Gondoljunk szeretteinkre, és csak bólogassunk megértően. Ne csapjon be a látszat. Ő a szerencsétlen és kilátástalan sorsú vesztes, nem mi. Ne irigykedjünk öt méter hosszú szolgálati autójára. Az úgy sem fér bele az ágyikóba, és átölelni is igen nehéz. Neki nincs más senkije, vagy ha még is van, azok kifejezetten boldogok, hogy csak az éjszaka közepén ér haza és nem kell látniuk. Mi viszont nem hagyhatjuk, hogy a pályájáról letért világ elvegye tőlünk a szeretet drága kincsét, ami eredendően ott lakik a szívünkben. Ha csak gyengén pislákol jelenleg, élesszük fel a lángját, minden erőnkkel azokra az emberekre koncentrálva, akik érdemesek a központi helyek elfoglalására az életünkben. Szeretet, elszántság, értelmes és érdemes küzdelem. Legyenek a sajátjaink. Kisöprik a félelmet, a szorongást, a fásultságot és a többi visszatartó erőt a tudatunkból, mint a friss tavaszi szél a téli szmogot. Kapcsolataink értékesebbé és tartalmasabbá tételéhez szükségünk van még valamire. Időre. Kapcsoljuk ki azt az átkozott televíziót! A szennylapokat meg se vegyük. El se menjünk a csapatépítő ingyen vacsorákra olyan idegenekkel, akik sosem lesznek részei életünknek. Ne pazaroljunk

18

egyetlen percet sem olyasmire, ami elrabolja tőlünk szeretteinket. Mennyi időt nyerhetünk a felesleges álcselekvések és a passzív tespedés kiiktatásával? Legalább három-négy órát naponta. Ezt töltsük inkább azokkal akiket szeretünk. És ami a legfontosabb, közben mi magunk is legyünk jelen. Koncentráljunk. Ne járjanak gondolataink a távolban. Uraljuk őket teljes mértékben. Ez nagyon nehéz, de meg lehet tanulni a módját. A következő fejezetben erre is találunk majd konkrét javaslatot. Az írás szerzője régen azt a gyakorlatot követte, hogy kora péntek délután, mielőtt az egész város közlekedése egy nagy dugóvá állt volna össze, hazasietett. Leült a nappaliban ahol a gyerekei játszottak és a felesége tüsténkedett a vacsora körül. Kinyitott egy üveg jól megérdemelt sört, és az ég-világon semmi mást nem csinált, csak bámulta az imádott kis emberkéket. Gyönyörködött bennük, hagyta, hogy ez az érzés teljesen a hatalmába kerítse, és nem gondolt semmire. Nagyon hasznos gyakorlat. Igazi boldogság-hormon termelő meditáció, mely akár sör nélkül is elvégezhető, és a hegyekbe sem kell elvonulni előtte hét évre. Visszatérünk még ide is konkrét lehetőségeink áttekintése során. Most barátkozzunk meg néhány egyszerű, de ma már nem magától értetődő gondolattal, még mindig az emberi kapcsolatok vizsgálatánál maradva. Először is, leszoktunk érzelmeink őszinte kinyilvánításáról. Nem merünk sírni szüleink, nagyszüleink sírjánál, vagy egy minket mélyen megérintő filmen, eseményen. Ki mondta, hogy ez ciki? Ezt bizony nem foghatjuk másra. Egymás között jutottunk erre a konszenzusra. Butaság. Ha érzéseink erőteljesek, a test úgy jeleníti meg azt, hogy könnyeink kicsordulnak. Ez teljes mértékben természetes és egészséges emberi reakció. Az elfojtása nem az. Ha az öröm, a boldogság vagy a bánat, az együttérzés túlárad bennünk, könnycseppeknek kell végig gördülnie az arcunkon. Akárcsak egy csodálatraméltóan hősi tett felidézése során. Az sem baj ha ez utóbbi Hollywood terméke. A ma már az öregfiúk mezőnyében focizók kamaszkorukban még nem értették apáikat, akik a Himnusz hallatán azonnal felálltak, és könnybe lábadt szemmel, vigyázz állásban, egyik kezüket a szívükre téve

19

hallgatták azt végig. Nekik még ezt tanították. Nekünk ez akkor ciki volt egy kissé. Igaz, ők tizenhét évesen nem dizsibe jártak, hanem életüket kockáztatták a szabadság kivívásának reményében, talán még harcoltak is a fővárosban, vagy a falu élelmiszerboltját vigyázták nemzetőrként. Azóta eltelt jó pár év. A 2012-es olimpia magyar hőseit nézve, akik a lélekszámunkhoz mérten a legtöbb aranyat szerezték meg a játékok során, már mi is hasonlóképpen cselekedtünk. Az is könnyen megfigyelhető, hogy a jó emberek gyakrabban sírnak. Többször érzik helyzetüket elveszettnek a számukra idegen világban, és együttérzőbbek mások gondjaival kapcsolatban is. Erőteljesebben érinti meg lelküket egy mélyebb érzület. Másrészt, naivabbak kevésbé érzékeny társaiknál, ezért bár általában odaadóbban szolgálnak, sokszor kihasználják és becsapják őket. De ne csak sírjunk. Itt van nekünk a nevetés is. A hétköznapok unalmát spontán megtörő megnyilvánulás, ami elsőként jelez egy jó kapcsolatot. A nevetés emberi kötődéseink minőségének tévedhetetlen mérőeszköze. Figyeljük meg, kik azok akikkel a legtöbbet nevetünk együtt. A középpontba velük! Kapcsolatainkkal együtt értéktelenedett el a tisztesség is. Nem kifizetődő tulajdonság napjainkban, ezt kár is tagadni. Ugyanakkor, remélhetőleg akik új embert építenek, azok egyúttal új hazát is. Egy olyat, ahol nem súlyos hátrány rendes embernek lenni, bátornak, hűségesnek, megbízhatónak. Nem is olyan régen még sokan voltak olyanok, kik készek voltak meghalni a becsületükért. Eltüntették őket mára a történelem színpadjáról mindenhol a világon, a szamurájoktól kezdve a magyar nemesekig. Komoly fogalmi zavaraink támadtak a bátorság értelmezésével kapcsolatban is. Lehet, hogy nem is igazából az a bátor aki leugrik száz méter magasból, majd nagyokat kurjongatva lengedezik ég és föld között? Vagy aki meredek sziklás hegyoldalon golyónál gyorsabban siklik lefelé? Nekik inkább csak adrenalin szomjuk van, amiben nincs is semmi rossz, de ne keverjük össze a bátor emberrel, aki fél ugyan a rá váró megpróbáltatás-

20

tól, de mégis megy és teszi a kötelességét, amit lelkiismerete és szeretete diktál. Mi se legyünk feleslegesen szerények. Ha bele merünk fogni egy akkora vállalkozásba, mint életünk rendbetétele, akkor bizony bátor emberek vagyunk. Az is megdöbbentő, hogy a magából kifordult társadalmunkban a nők egy része jobban szereti, vagy legalábbis jobban ragaszkodik az őket rendszeresen megalázó, erőszakos és alacsony műveltségű férfiakhoz. Hagy ne kelljen most azt mondani, hogy ez is az ősi és egészséges emberi természet gyökereihez nyúlik vissza. Az ősember nem bunkózta le és nem vonszolta maga után szíve választottját a hajánál fogva. Ez a huszonegyedik század jelensége. Nem új keletű ellenség viszont a zöldszemű szörnyeteg. De miből is táplálkozik a féltékenység? A hozzáértők szerint a kudarctól való félelemhez kapcsolódik, és egy már jól ismert érzésből ered, az alacsony önbecsülésből. „Nem vagyok elég jó.” A silány emberi kapcsolatok témájához tartozik a ritka és gyenge minőségű szex is. Pedig nagyon fontos lenne a helyére tenni. Valahogy mégsem volt ott soha, különösen nem a legfontosabb helyen, a házastársi ágyban. Ennek kapcsán is csak a végleteknek lehetünk tanúi. Általános iskolában mi még cigit szívtunk a vécében, hogy menők és engedetlenek legyünk. Ma kislányok játszanak ott társaik kukijával úgy, ahogy azt a képernyőn látják. A felnőtt világban pedig mindenki mindenkivel bagzik, korra, nemre és létszámra való tekintet nélkül. Vadidegenek, kollégák, szomszédok és feltörekvők. Otthon viszont vajmi kevés történik ez ügyben. Ami a miért kapcsán szorosan idetartozik, az a másoknak való megfelelési kényszer, az alacsony önbecsülés, a valódi értelem és érzelem hiánya és az ezeket ringató beteg világunk, melynek karjaiban kényelmesen szundikálunk és minden hazugságát elhisszük. Nézzünk egy másik fajta érintkezést. Testkontaktus. Szerelmes összebújás. Gyermekeink dédelgetése. Egy baráti ölelés. Egyre csak ritkulnak ezek is mind, pedig pontosan azokkal az energiákkal töltenek fel minket,

21

melyekre leginkább szükségünk van. Ne hagyjuk hát, hogy a tápláló láng kialudjon. Nem túl bonyolult, és nem kell hozzá hegyeket sem megmozgatni. Csak egy kicsiny elhatározás kérdése, és a visszautasítás veszélye is csekély. Az emberi együttélés természetes velejárói a konfliktusok is. Abból az egyszerű tényből adódnak, hogy nem vagyunk egyformák (bár jelenleg pontosan ebbe az irányba terelnek minket). Ezeket sem kezeljük mindig helyesen. Vagy lenyeljük a békát, vagy erőszakosan túlreagáljuk a helyzetet, esetleg titokban haragudva, lassan ölő kis tüskéket szurkálunk egymás hátába. Nem lenne pedig ez sem bonyolult. A konfliktusokat legjobb felvállalni. Nem kell senkinek nagyot behúzni, de ki kell mondani, meg kell beszélni az ellentéteket, a vélemény különbségeket, szemtől szemben, különben a szívünkre megy a szó szoros értelmében, mint egy szövődmény az influenza után. Emberi kapcsolataink silány minőségét kellőképpen körbejártuk. Zárjuk ezt a részt egy tanulságos példával. Utaltunk már a természeti kultúrák egészségesebb életszemléletére. Itt most említsük meg a Down szindrómás embereket. IQ-juk általában 25-50 között van (az átlagos érték 100). Külsejük nagyon különbözik attól amit a televízió tanít nekünk az elvárt külalakról. Mégis tudnak teljes és boldog életet élni. Legfőbb jellemzőjük a feltétel nélküli és határtalan szeretet. Ugyanez az ismérve a tudatos gondolkodók közül azoknak is, akik képesek a lehető legmagasabb szintet elérni. A legbölcsebb embereké, kikből alig van néhány a Föld kerekén. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy pontosan ez jellemzi a kisgyermekeket is. Mi lehet a közös a gén-rendellenességgel született emberek, a tiszteletreméltó bölcsek és a kisdedek között? Az, hogy Down szindrómás társaink értelmét nem tudja, a kicsinyekét pedig még nem mérgezte meg a világ. A bölcseknek pedig egy egész életet kell annak szentelniük, hogy a mérhetetlen mocsoktól meg tudják tisztítani gondolkodásukat. Ez bizony bizonyíték. Akár honnan is nézzük. Bizonyíték arra, hogy az eredendő emberi természet jó. Romlatlan és nyitott mások irányában. Magas szemét hegyek fedik ugyan az értékes termőtalajt, de azokat el lehet távolítani onnan. Erről szól ez a könyv.

22

Térjünk vissza a Down szindrómásokhoz. Végtelen mértékű szeretetet adnak és ugyanerre vágynak. Abban is biztosak lehetünk, hogy szándékosan sosem fognak bántani minket, az „egészségeseket”. Mi ez az egész már megint? Isten vagy az Univerzum tréfálkozik velünk talán? A válasz részben igen, hiszen a jó humorérzék egyenes arányban áll az intelligencia szintjével. Az igazság egyszerűen csak annyi, hogy nem terepjáróinktól, okostelefonjainktól, 8k-ás tévénktől vagy más felesleges kacatjainktól, amikkel nyájbéli társainkat akarjuk lenyűgözni, leszünk többek emberileg. Valódi értékünket kapcsolataink minősége és társadalmi hasznosságunk határozza meg. És az ebben az összefüggésben említett társadalmi hasznosságot nyilvánvalóan nem a jelenlegi világrend értelmező szótára szerint kell érteni, ahol az sikeres bankárokat, politikusokat, az amorffá csúfított külalakot kívánatosnak hazudó médiasztárokat és más hasonló parazitákat jelöl. Igazából ennek a világnak nincs szüksége több sikeres emberre. Van belőle több mint elég. Sokkal nagyobb szüksége van tanítókra, gyógyítókra, művészekre, tudósokra és egymást segítő egyénekre.

Önkéntes agymosás Míg sekélyes emberi kapcsolataink érzelmi életünk elsivatagosodásához vezetnek, van a civilizációnak arra is bőven eszköze, hogy értelmünk is a hanyatlás lejtőjén bukfencezzen lefelé. Első helyen áll a sorban a média, azon belül pedig az agyunkat simára polírozó reklámok, melyek folyamatosan és akadály nélkül hatolnak be tudatunkba, elhitetve velünk, hogy nem vagyunk teljes értékű emberek, ha telefonunkról nem tudunk rakétát küldeni a Holdra. Azonnal ható fejfájás-csillapítót kell szednünk gyermekeink zsivaja ellen az egyébként nem is fájó fejünkre, tizenkét élű pengével borotválni arcunkat és lábainkat, addig mosni srácaink foci mezét, míg a foton részecskéknél is fehérebbek nem lesznek, amikről nem is tudjuk, hogy van-e színük egyáltalán. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a focipálya füve zöld és erősen fog.

23

Van a reklámoknak egy még károsabb és sokkal alattomosabb hatása is. A képernyőn szereplő emberek többsége, akikkel azonosulnunk kell, mindig szép arcú, hibátlan fogsorú, jó alakú, divatosan öltözött, száz évesen is szellemileg friss és testileg fürge. Otthonuk irigylésre méltó, jó ízléssel berendezett, gazdagon felszerelt. És ami a legnagyobb átverés, tökéletesen gondtalanok. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy milyen érzést erősít ez bennünk azon a téveszmén felül, hogy mi is gondtalanok, szépek és gazdagok lehetünk, csak figyeljünk jól oda, hogy mit kell megvennünk. Mire jutott az olvasó? Arra is gondolt, hogy ez nem csak saját magunkkal szemben szül elégedetlenséget, de társunk irányában is? Figyelem! Családrombolás! Már megint. Egyre többen tudatosan nem néznek, nem hallgatnak és nem olvasnak híreket, reklámokat, valóság és perpatvar show-kat, sem a többi hasonló szellemi szemetet. Érdemes kipróbálni, mondjuk egy hét erejéig, majd megfigyelni, hogy változott-e valamit a közérzetünk. Ez a fajta önmegtartóztatás nem azt jelenti, hogy a nap huszonnégy órájában hallgassunk önfejlesztő módszereket és meditációs dallamokat, zümmögve ülve a padlón egy pánik szobában. Nézzünk a mérgező mocsok helyett mondjuk tudományos csatornákat, vígjáték-sorozatokat vagy fél órás reklámblokkoktól mentes filmeket. Könyveket is olvashatunk, vagy beszélgethetünk egy jót, sok hasznos dolgot tanulva közben. Azt, hogy mi rossz zajlik a világban és már megint mivel akarják az agyunkat biliárdgolyó simaságúra polírozni, magunktól is tudjuk. Érdekes és egyszerű kísérlet levenni a hangot a valamelyik kereskedelmi csatorna fő műsoridejében sugárzott híradóról és megpróbálni kitalálni a bemondók viselkedéséből, hogy milyen jellegű hír következik. Az esetek nagy részében ez nem túl nehéz feladat. Ha baleset történt például, és emberek is haltak meg, olyan izgatottság tükröződik az arcukon, hogy ebben az esetben képtelenség elvéteni. A hírek méreg a lelkünknek. Azért alkalmazzák túladagolását, hogy folyamatosan szokjuk a temérdek rosszat és fásultan süllyedjünk bele a világ mérhetetlen mocskába, mintha csak az lenne létünk természetes közege. Ugyanakkor örüljünk annak, hogy a sok tragédia nem velünk történt meg, sőt, érezzünk egyfajta

24

spontán katarzist is, megnyugtató kívülállást. A legrosszabb a dologban az, ahogyan ez megszokássá, életünk részévé válik, amitől még tovább hasad a tudatunk. Az is elképzelhető, hogy a káosz igazából nem is odakint a világban uralkodik, hanem az emberek génkezelt gondolataiban, megteremtve azt a zűrzavart a fejekben, ami jelenlegi életterünk valósága, vagy ha úgy tetszik kollektív illúziója. Mit lehet tenni ez ellen egyáltalán? Gandhi bár igen szelíd és szolid ember volt, ebben a kérdésben nem ismert pardont. Azt mondta: „Senkinek nem engedem meg, hogy a piszkos lábával átgyalogoljon a tudatomon”. Itt az ideje a személyes felelősségvállalásnak is. Mi vagyunk azok, akik ezt a temérdek szemetet és hazugságot, híradót, perpatvart és reklámot gondolkodás nélkül saját valóságunkként éljük meg. Meredten bámuljuk és engedjük be a tudatunkba, ahogyan a képernyőn jajgatózva siránkoznak az ország legnézettebb ripacsai, akik a nevüket sem tudják leírni, de nekünk köszönhetően gazdagabbak bármelyikünknél, és legutóbb már a törvény felett állnak. Mi vagyunk azok, én vagyok az, aki nézem őket, mert nem gondolkodok. Azért nem gondolkodok mert az kényelmes. Kényelmes, akárcsak fűtött párnán pihentetni az aranyeremet a szellemi mocsok mértéktelen fogyasztása alatt, miközben arról sem tudok, hogy ez árt a prosztatámnak, és az időbeosztásomnak sem kedvez. Foglaljuk össze az imént javasoltakat: tudatunk méregtelenítése és személyes felelősségvállalás. Két nagyszerű kezdő lépés kollektív és egyéni tudathasadásunk gyógyításában.

A fekete leves Vegyünk górcső alá egy eddig nem taglalt komoly problémát. Rengeteg rossz van az életünkben. Jelenleg. Ezektől mind meg tudunk szabadulni. Legalábbis a képesség ott lakik mindegyikőnk értelmében. Nem fogunk tudni élni vele viszont ha a szabadulás helyett inkább egymást fertőzzük meg gondjaink vírusaival, mint egy könnyen terjedő télvízi (mielőtt a 25

tavasz jönne) influenzával. Pedig pontosan ezt tesszük. Minden létező bajunkat, azok lehetséges következményeit, valós és vélt félelmeinket a nap teljes hosszában, szünet nélkül zúdítjuk egymásra. Nincs mentségünk ebben a tekintetben. Ezt nem a gonosz és furmányos média műveli velünk. Ezt mi tesszük egymással és önmagunkkal. Hagyjunk fel most azonnal a panaszkodással! Mindenkinek van gondja bőven. Nincs szükségünk a világon fellelhető összes nyavalyát országos szintű betegséggé tenni. Ha őszinték akarunk lenni, akkor már rég megtettük. Ráadásul még azokat is visszarántjuk a mélybe, akik mindennel dacolva, akár ösztönösen, akár erős hitüknek vagy tudatosan pozitív beállítottságuknak köszönhetően már majdnem kikapaszkodtak a forró szurokkal teli rozsdás hordóból. Azonnal hagyjunk fel ezzel! Egy újabb remek lépés, amit konkrétan megtehetünk. Nem lesz ugyan könnyű, mert eddig így éltük az életünket. Koncentráljunk. Először csak erre az egyetlen dologra. Határozzuk el reggel és este, a nap minden egyes órájában, hogy értelmünk tiltakozzon azonnal, ha már megint panaszkodunk vagy szidalmazunk. Nekifuthatunk egy adott időpontban kezdődő huszonnégy órás sopánkodás-mentes maratonnak is. Ha elvétjük, az óra újraindul. Nagyon jó első lépés és konkrét gyakorlat ahhoz, hogy nemsokára gondolkodásunk egészét uralni tudjuk. Akikből folyamatosan dől a világ minden bánata, mások szidalmazása, a harag mindenki irányában és a gyűlöletre való uszítás, azokat kerüljük messzire. Ha leszoktunk a panaszkodásról, az ítélkezésről és nem a harag vezérli már érzelmeinket, kellemetlenül fogjuk érezni magunkat az ilyen módon viselkedők körében, pontosan úgy, mint a dohányzásról leszokottak a füstöt pöfékelők között. Akkor fogjuk csak tisztán látni, hogy nem mások ők, és mi magunk sem voltunk különbek, mint az életerőt elszippantó dementorok egy varázstalan világban. Ha olyan problémánk van amit meg kell osztanunk a hozzánk közelállókkal, akkor se vészharangot kongassunk, hanem kérjünk inkább tanácsot. Máris pozitív irányba tereltük a beszélgetést. A panaszáradatot lecseréltük egy építő jellegű párbeszédre.

26

Ehhez nagyon közel álló és természetében hasonlóan alattomos ellenségünk a folyamatos ítélkezés. Ezt is legalább olyan sűrűn gyakoroljuk, mint a panaszkodást. Szokjunk le erről is. Ez is nagyon nehéz, hiszen kisgyerek korunk óta vésődik belénk ez a fajta szokásminta. Oly annyira, hogy már teljes mértékben automatikussá vált. Amint belebotlunk valakibe, máris kész véleményünk van róla. Ha látunk egy olyan autót például, amire vágyakozunk, de anyagi lehetőségeink a közelébe sem engednek, kész regényt tudunk gazdájának becstelen tetteiről mesélni, pedig nem is ismerjük őt. Egy csinos nő láttán, aki nem lehet a miénk, máris megalkottuk a róla szóló verdiktet. Buta kis dizsike, aki csak a pénzre hajt. Az is idetartozik mikor apró kellemetlenségek érnek minket, és okozóját azonnal betesszük egy előre felcímkézett skatulyába. Ha valaki ügyetlenkedni mer a volán mögött, és emiatt húsz másodperccel többet kell ácsingóznunk a két órás dugóban, nyomban odavágjuk, hogy „apuci vehetett volna kisebb autót is a béna szőkéjének, de leginkább csak egy turmixgépet a konyhába”. Lehet, hogy az illető hölgy gyermekorvos, és egyszerűen csak fáradt a tizenöt óra szolgálat után. A zsúfolt embertömegben véletlenül nekünk ütköző fiatal vagy büdös punk vagy ostoba rocker. Nem is büdös és valószínűleg nem is buta. A valóságban ennél sokkal cifrább szavakat használunk, hagy égjen az a bélyeg minél forróbban. Sorolhatnánk a végtelenségig automatikus, mindenkit azonnal megítélő reakcióinkat. Miért ellenségünk ez a fajta nem gondolkodás? Egy részben önbecsülésünk hiányából fakad, és ha nem változtatunk, akkor nem fogjuk tudni építeni azt, pedig nemsokára látjuk majd, hogy mennyire fontos teendőnk ez. Másrészt, az ítélkezés az önámításnak az az eszköze, mellyel valódi problémáinkat takarjuk el szemünk elől és helyezzük a valóságunkon kívülre, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk. Másokat címkézünk meg magunk helyett. Ez megakadályozhat a személyes felelősségvállalás alapvető szintjének elérésében, ami ugyanúgy nélkülözhetetlen a változtatásokhoz. Szorosan idetartozik a rasszizmus kérdése is. Ennek kapcsán abba érdemes belegondolnunk, hogy azok közül akik szándékosan ártottak, személy szerint nekünk, eddigi életünk során, hányan tartoznak az utált bőrszín, származás vagy vallás képviselői, illetve hányan a saját fajtánk közé. Általában a konkrét számok teljesen más eredményt mutatnak mint a különböző kommuniká-

27

ciós csatornák felhívásai, melyek kezünket eredetileg ökölbe szorították. Azt sem lehet elválasztani ettől a témakörtől, hogy túl sokat fecsegünk feleslegesen. Beszélgetéseink jelentős része mások viselt dolgairól szól. Mindenkiről mindent elmondunk mindenkinek. Ha igaz, ha nem. Már pedig ha nem igaz, akkor az bizony rágalmazás. Ha valós cifraságokat adunk tovább szájról szájra, akkor meg valakinek a rossz hírét keltjük, saját csiszolni valóinkról ismét csak megfeledkezve. Valószínűleg nem is ártó szándék vezérli az önjáró kotyogást, ez is inkább csak amolyan össznépi hiánypótló beidegződés, hétköznapi mondanivalónknak nem sok lényegi tartalma lévén, illetve valamiféle fals kényszerérzet, hogy a csendet bizony meg kell törni. Milyen élvezetes tud lenni pedig egy igazán jó beszélgetés. És még csak nem is kell udvariasságból az időjárásról társalogni, vagy a focistákon meg a politikusokon bosszankodni feleslegesen. Ha másokkal együtt vagyunk és unatkozunk, kezdeményezhetünk olyan témát, ami tere-fere partnerünknek közel áll a szívéhez, arról ugyanis örömmel fog beszélni, ráadásul jó eséllyel építő jelleggel. Akárcsak az ügyes kereskedő, ki nem tucat-portékáját dicsérgeti az unalomig, hanem előveteti a beszerzési főnökkel az unokáiról készült legfrissebb képeket, majd neki is adódik alkalma saját csemetéivel eldicsekedni. Nézzük, mit faraghatunk még le feleslegesen nagyra hízott terheinkből. A következő lelki betegségnek már van köze a médián keresztül történő agymosáshoz. Ez pedig nem más, mint a gyűlölet. Miért veszélyes méreg ez a szívünkben? Könnyen kerül be oda, hiszen álságosan az együvé tartozás érzését erősíti bennünk. Ezt használják ki a téma szakértői, a politikusok, becsapva minket azzal, hogy az akaratot a sajátunknak érezzük. Másrészt, előző két társához hasonlóan, eltereli figyelmünket valódi problémáinkról és azok okairól. Kiirtani viszont már sokkal nehezebb, és ha nem sikerül, elszívja életünk minden erejét. Energiánk illegális megcsapolása után nem marad erőnk önmagunk építésére. Sem gondolkodásra. Alapvetően semmilyen tartalmas cselekvésre. Megint ugyanott járunk ahol a part szakad. Egy kis területen belül tévelygünk, és mindig ugyanoda lyukadunk ki. Nem gondolkodunk. Gyűlölettől legyen-

28

gült tudatunk nem is képes erre. Sodródunk hát a többiekkel együtt, félig kómában, a nagy semmi felé. Fogalmazzunk a gyűlölet kapcsán pontosabban. Nem a semmi felé sodródunk, hanem haraggal telt szívvel, látszólag egy közösség tagjaként, ahol mindenki hasonlóképpen érez valakik vagy valami iránt, miközben a farkas falkához való tartozásunk akaratát a magunkénak hisszük. Valóban farkasok lennénk? Mennyivel jobb lenne, ha embernek tudnánk nevezni magunkat. Sajnos egyelőre nem vagyunk mások, mint madarak a kalitkában, mókusok a kerékben. Partra vetett halak, kik nem tudják értelmezni a számukra idegen és ismeretlen közeget, ahol „létük végleg lemerül”. Még jobb párhuzam a nálunk nagyobb és barázdáltabb aggyal rendelkező delfinek börtönben tartása. Senkit se tévesszen meg a vidám látszat, mosolynak tűnő vonásuk az arcukon. Agyuk folyamatosan hanghullámok ezreit bocsátja ki, majd dolgozza fel a visszaverődéseket. Ez az óceánokban és tengerekben való tökéletes tájékozódásukat és kommunikációjukat hivatott szolgálni. Mit érezhetnek ezek a csodálatos lények egy szabályos ellipszis alakú, sima falú, számukra pocsolyányi méretű medencében? Először depressziósak lesznek, majd belehalnak a rabszolgaságba és a jól fizető iparág számos más undorító megaláztatásába. De amíg élnek, addig kipréselik belőlük a vastag profitot az utolsó fillérig. Említést érdemel az a tény is, hogy évente több ezer delfin fullad meg a tengeri halászhálókba gabalyodva. Egyszerűen és olcsón lehetne távol tartani őket, ha szerelnének a hálókra megfelelő frekvencián működő jeladókat. Nem teszik. A dán Feröer szigetek partjainál és a japán Taiji öbölben borzalmas brutalitással legyilkolt társaik százai vesztének igazi oka sem ősi rituális hagyományokban rejlik. A szabadon élő delfinek sok halat esznek, ami bevételkiesés, többletköltség és konkurencia a halász multik számára. A börtön cirkuszokba szállítandó rabszolgák válogatása is javarészt a japán halál öbölben zajlik. Az emberi mivoltukból kivetkőzött szörnyetegek pedig állami védelmet kapnak a rendszeres mészárláshoz. Kanyarodjunk vissza most a gyűlölet lélektanának vizsgálatához. Nézzük meg, hogy a média és az egymás által kijelölt kötelező utálni valókon

29

kívül mi gerjesztheti még lelkünkben a haragot. A válasz nem fog tetszeni. Több nagyon okos gondolkodónak az a meggyőződése, hogy a gyűlölet abból fakad, hogy másokat és a körülöttünk történő sok rosszat hibáztatjuk gondjaink miatt. Sérelmeinket és cselekvőképtelenségünket pedig olyan ragaszkodással dédelgetjük, hogy el sem lehet tőlük szakítani minket. Már megint ugyanitt járunk. Magunkon kívülre helyezzük megoldásra váró problémáinkat. Tőlünk független okokból megesett rossz történéseknek tekintjük őket. Nem kezdünk velük semmit, miközben borzasztó mértékben sajnáljuk magunkat. Nem fog a megoldás sem újdonságként hatni, hiszen egy helyben toporgunk már jó ideje. A személyes felelősségvállalás kérdésénél. Mi magunk vagyunk sorsunk kovácsai. Nagyon kevés olyan dolog történik velünk felnőtt korunkban aminek bekövetkezéséhez semmi közünk ne lenne. Nézzünk egy konkrét példát jelen sorok szerzőjének életéből, hogy mindez hitelesnek tűnjön az olvasó számára. „Évekig gyűlöltem volt feleségemet, amiért egy olyan rendes embert mint én, egy laza mozdulattal a kukába dobott tizenhat év házasság után. Nagyon megértő voltam magammal szemben, és kizárólag egyedül őt okoltam családom széthullásáért. Gyakorlatilag nem is tudtam semmi másra gondolni. Nem szeretném az ex-menyecske érdemeit csorbítani, nyilván meg van az ő szerepe is a családi drámában. És meg van a nem elhanyagolható felelőssége a társadalomnak is, mely elhitette szegény asszonnyal, hogy ő egy értéktelen, kalitkába zárt cseléd, mivel csak három gyermeket nevel. Munkát kellett szereznie, hogy embernek érezhesse magát. Sikerült is mindjárt egy nagy multi fertőjének a kellős közepébe csöppennie, ahol több száz fiatal dolgozott egy légtérbe zsúfolva. Ott aztán úgy összezavarodott az erkölcsi iránytűje, hogy nem volt képes többé hazatalálni. Ami viszont döntő ebben a kérdésben, az nem mások felelőssége. Be kell látnom, hogy szarvas hibát vétettem, mikor huszonnyolc éves koromban társamul választottam egy súlyosan terhelt családi háttérből származó tizenhat éves gyereket, aki menekült otthonról az első lehetséges befogadóhelyre. Tettem mindezt a legnagyobb alapossággal és körültekintéssel, gondosan felkészülve a tökéletes párválasztásra, az akkori bigott vallásosságom szent ideológiájának alapköveire kezdve el

30

családot építeni. Ezután ráosztottam a hirtelen beköszöntött szabadság mámorában lebegő kis tinilányra azt a szerepet, ami az én életem általam megírt forgatókönyve szerint ráesett. Meg sem kérdeztem, hogy akar-e egyáltalán szerepet vállalni, és azt sem, hogy milyet. Saját nevelés lészen a lelkem, abba hiba nem csúszhat. Ma tisztán látom, hogy nem tettem mást, mint beállítottam egy időzített bombát, amit a saját székem alá erősítettem. A robbanás pedig három gyermeket és két felnőttet sebesített meg súlyosan.” Muszáj itt visszatérnünk egy gondolat erejéig a korábban vizsgált emberi kapcsolatainkhoz. Nagyon fontos személyes tanulság az, hogy ne akarjuk birtokolni se társunkat, se gyerekeinket. Ne akarjuk az életüket irányítani, vagy ami még rosszabb, élni helyettük azt. Foglalkozzunk a saját szabadságunk kivívásával. Oly sok rossznak vagyunk a rabszolgái, ne tegyünk másokat is azzá. Nem rövid az út, míg az ember eljut odáig, hogy kudarcait saját hibáinak is képes tekinteni. Kezdjünk el megbarátkozni a barátságtalannak tűnő gondolattal, hogy személyes felelősségünk van majdnem minden rosszban ami velünk történik és ami körül vesz minket. Minél korábban sikerül ezt belátnunk, annál kevesebb és könnyebben gyógyuló sérülést kell elszenvednünk éltünk során, és ami még fontosabb, annál hamarabb kezdhetjük el sorsunk irányítását a kezünkbe venni. Ahol most tartunk, és akik most vagyunk, az egyedül rajtunk múlott. Senki máson. Pontosan ugyanolyan mértékben, mint az, hogy a továbbiakban hogyan alakul majd az életünk. Azt is fontos tisztán látnunk, hogy az előbbiekben vizsgált negatív érzelmeink nagy része nem más, mint vádaskodás, másokra való mutogatás. Honnan tör ez elő a felszínre? Nyilván belülről. Mi belőlünk. Nem tőlünk független külső körülményekből ered. Nem más emberek vagy különböző helyzetek okozzák. A negatív érzelmek, a panaszkodással, az ítélkezéssel, a gyűlölettel és a vádaskodással az élen, nem mások mint az egyes élethelyzetekre adott válaszaink. Saját reakcióink, melyek tartalmát és minőségét tudatunk határozza meg, egészen pontosan annak

31

jelenlegi állapota. Ezeket a reakcióinkat kell lecserélnünk a már annyiszor említett tudatos felelősségvállalásra, a problémák valódi okainak tisztán látására, az adott helyzetek világos értelmezésére, és az annak megfelelő helyes cselekvésre. Azt is tudnunk kell, hogy negatív érzelmeink kéz a kézben járnak kellemetlen vagy akár elviselhetetlen mértékű testi panaszainkkal, a feszültséggel, szorongással, álmatlansággal, félelmeinkkel és az általuk okozott betegségekkel. Mindezek legfőbb oka pedig az, hogy nem mi irányítjuk a sorsunkat. Mások által vezérelt, természetellenes életet élünk. Messze elrugaszkodtunk létezésünk eredeti és természetes voltától. Agymosott, távirányított droidok vagyunk olyanok szolgálatában, akiket nem is ismerünk. Vegetatív szintre butított lények, kiknek hazugságokat tanítanak már az általános iskolában. Úgy manipulálják az értelmünket, hogy visszafejlődésünk során felejtsünk el önállóan gondolkodni, féljünk minden újtól és változástól, lakozzék a holnapi nap rettegett szörnyként a lelkünkben. Pedig ez utóbbi nem kellene, hogy többet jelentsen egy perforált cetlinél a falon. Azt is láttuk az eddigiekben, hogy mennyire embertől idegen világban élünk. Láttuk, hogy a számunkra idegen helyen ráadásul magányosak, a többiektől elszigeteltek vagyunk. Láttuk, hogy önbecsülésünk mértéke gyakorlatilag egyenlő a nullával. Láttuk, hogy mennyi energiát pazarlunk el negatív szokásaink és érzelmeink táplálására. Legutóbb pedig azt mondtuk, hogy mindezek közvetlenül egymás mellett kaptak helyet a félelemmel életünk színházának nézőterén. Ez utóbbi ugyanakkor legfőbb rombolója létünk megbomlott egyensúlyának.

ELÉG!

32

Elég a tömény rosszból! Ez olyan sok belőle, hogy már az olvasásától is pánik beteg lesz az ember. Mintha csak a híradóból áradó vég nélküli mocskot bámulnánk. Eredetileg logikusnak tűnt szisztematikusan sorra venni minden lehetséges okot ami rossz közérzetünk eredője lehet. Itt viszont meg kell állnunk, mert már oly sok feketére festett oldalt láttunk, hogy az sokkal inkább elveszi a kedvünket, mintsem friss gondolatokat ébreszt. Megpróbáljuk ezért a még nem taglalt kártevőket egy tollfordítással a következő fejezeteknek abba a részébe illeszteni, ahol konkrét lehetőségeink támogatói, illetve gátló tényezői szerepelnek.

33

Második fejezet: A gályarabtól a megváltóig

„Légy te magad a változás, amit látni akarsz a világban.” - Gandhi

Felismerés és elhatározás Mi lehet egy olyan konkrét lépés amit az ember fia elsőként megtehet ha változtatni kíván jelenlegi helyzetén? Ezt megelőzően legtöbbször a nagy kérdés kerül felvetésre: Miért? Mi az értelme és mi a célja? „Földi élet, hol a réved?” Ezt szerencsés esetben felismerés, majd elhatározás követi, keresés, kutatás egy lehetséges jobb után. A miértekre pedig nekünk kell a ránk vonatkozó válaszokat megfogalmazni, helyünket az életben megtalálni és sorsunkat magunknak kovácsolni. Nem könnyű persze egy öntudatlan sérültet a kómaágyról lecibálni azzal, hogy kezdjen el aktívan élni. Az első lépés számára az az eszmélés lehet, hogy hibernált állapota csak illúzió, amiről neki kell félre libbentenie a fátylat. Neki magának kell változtatnia. Először a saját életében, majd közvetlen környezetében, esetleg összefogva társaival, nagyobb közösségek szintjén. Erre is képesek vagyunk mindannyian. Csak ne hallgassunk többé Pató Pál úrra és a lustaságágunkat babusgató, teendőink halogatását sugalmazó többi kis ördögre. Se azokra akik felmentenek minket a felelősség alól, vagy azt kívánják elhitetni velünk, hogy úgy sem tudunk tenni semmit a hatalmas erők ellenében, melyek a beteg világot jelenlegi képére formálták. Ez alapvető tévedés. A világot mi magunk formáljuk. Jelenleg éppen azzal, hogy nem teszünk semmit, csak sajnáltatjuk magunkat. A lottó ötösre hiába várunk, nem fog váratlan megoldásként az ölünkbe hullani, hogy mindentől függetleníteni tudjuk az életünket. Nem is biztos, 34

hogy összes gondunkat megoldaná az anyagiakon kívül, bár nyilvánvalóan most ezeket éljük meg a legnyomasztóbb teherként. Ugyanakkor nem kell azzal sem áltatnunk magunkat, hogy a pénz nem boldogít. Egy anyagi függetlenséget és gondtalanságot biztosító életszínvonalra szükségünk van ahhoz, hogy ne blokkolja törekvéseinket a nélkülözés és a holnaptól való rettegés. Nem kell emberi mivoltunkat sem megtagadni. Jó dolog kényelmesen élni, ott és azzal foglalkozni ahol és amivel igazából szeretnénk. Gond nélkül megvásárolni mindazt amire ehhez szükségünk van. Ezért viszont előbb sokat kell tennünk. Kifejleszteni azt a képességünket, hogy ebben a világban, itt és most, tartalmas és boldog életet tudjunk teremteni magunknak. Ez jelenti a továbblépést az előző fejezet címéhez képest. Annak tudatosítása, hogy a minket körülvevő élettér minősége nem odakint dől el, hanem tudatunk állapota, cselekvő és teremtő képessége határozza meg azt. A tudatos gondolkodás első szintjének elérése, a rabláncok leverése és az evezők elhajítása pedig nem más, mint annyi minimális tudás és hit megszerzése melynek segítségével életben tudjuk tartani a kezdeti lelkesedést, hogy változtassunk életünkön. Tudva, hogy képesek vagyunk rá. Konkrét lépések meghatározásához először nézzük meg azt, hogy a gondjainkat vizsgáló előző fejezetből adódhat-e olyan teendőnk, ami érdemes és alkalmas arra, hogy most azonnal belefogjunk. Írjuk össze őket, és kezdjünk el azzal tudatosan gondolkodó emberekké válni, hogy megóvjuk magunkat a káros mérgek további ártalmaitól, hiszen egy egészséges szervezet sokkal könnyebben lát neki az aktív edzésnek. A következőknek például azonnal nekifoghatunk: - Kapcsoljuk ki a tévét és a rádiót. Ne vegyünk többet újságokat és ne bámuljuk a híreket az interneten sem. Jártunkban-keltünkben is óvjuk magunkat tudatosan a reklámok és a „közérdekű” hazugságok ártó szándékától. - Fejezzük be a folyamatos panaszkodást, valós és vélt problémáink vég

35

nélküli egymásra zúdítását, a világ minden szomorúságának a közösségi portálokon való megosztását. Használjuk inkább ez utóbbit és személyes párbeszédeink alkalmait hasznos tudás, értékes tapasztalatok átadására. Ha alkalmunk és tehetségünk is van hozzá, nevettessük meg a másik embert. - Hagyjunk fel a folyamatos ítélkezéssel és gyűlölködéssel. Higgyük el, hogy nem ártunk vele az ég-világon senki másnak, csak saját magunknak. Ha a fentiek közül bármelyiktől sikerül megszabadulnunk, már is sokat tettünk önmagunkért. Észre fogjuk venni, hogy közérzetünk e határozott kezdésnek köszönhetően mennyivel jobb lett.

Relaxáció Ha kényszerű esetben muszáj szakorvoshoz fordulnunk, a kezelés három módszere általában a következő. Először is a szokásos gyógyszerek. Ezek nem oldanak meg semmit, de lélegzetnyi időt nyerhetünk velük, míg túljutunk a teljes összeomlás állapotán. Az idő hosszúságára azonban figyeljünk oda. A kizárólag csak az extraprofitban érdekelt gyógyszergyártók úgy keverik mérgeiket, hogy minél hamarabb kialakuljon a pirulákat nélkülözni nem tudó kényszerünk, a függőség. Érdemes az ideillő gyógynövények, vitamin források, ásványi anyagok és természetes gyógyító módszerek után kutatni. A magnéziumnak például, amit sokan táplálékkiegészítőként szednek, nyugtató és alvást segítő hatása van. Bevételét ezért célszerű lefekvés előttre időzíteni. Terapeutánk el kezd majd kutakodni gyermekkorunkban, esetleg előző életeinkben is, ami nem haszontalan dolog, de nekünk egyelőre nem erre van szükségünk. A legjobban hasznosítható gyógymód, amit a jó doktor viszonylag könnyen meg tud, és remélhetőleg meg is akar tanítani nekünk, az a relaxáció. Lehet, hogy csak azért teszi, hogy egyfajta tudományos alaposságtól vezérelve, későbbi hipnózisok reményében, sok 36

hasznos információt nyerhessen a tudatalattinkból, de erre magunk is képesek vagyunk, ha el akarjuk sajátítani a készségét. Nekünk a fenti három módszerből most a relaxáció kell, és ha tehetjük, orvos nélkül. Maga a gyakorlat azon az alapelven működik, hogy míg stresszes állapotban egész testünk, arckifejezésünk és testtartásunk egy nagy görcsben van, izmaink által összefeszítve, addig azok tudatos ellazításával, kihasználva a kölcsönhatás kétirányúságát, pozitívan tudunk visszahatni idegi, lelki állapotunkra. Könnyen és viszonylag hamar elsajátítható technika, másrészt igen hasznos gyakorlat ahhoz, hogy tisztán és tárgyilagosan, ha úgy tetszik külső szemlélőként lássuk át helyzetünket. A másik nagyon fontos dolog ugyanaz mint amit a jó doktor is akar, nevezetesen, hogy egy ellazult, feszültségmentes állapotban valóban közelebb kerüljünk lelkünk egyelőre rejtett birodalmához, ahonnan sokkal hatékonyabb gyógyszereket lehet beszerezni, mint a patikákból. Nincs ugyanakkor szükségünk tíz évnyi tanulásra és ugyanennyi klinikai gyakorlatra, sem istenadta tehetségre a lélek kutatása terén. Egyszerűen csak arról van szó, hogy egy efféle könnyed összpontosítás segítségével tudnak majd működni azok a technikák melyeket sorsunk programozásának szolgálatába állíthatunk. Ehhez ténylegesen nincs szükségünk többre, mint gyermeki nyitottságra a mesehallgatáshoz. Maga az ellazulás, a relaxáció technikája meglehetősen egyszerű. Sok jó leírásból választhatunk az internetről. Nézzünk egy konkrét példát. Először is szükségünk van egy kényelmes és nyugodt fekvő pozícióra. Helyezkedjünk el hanyatt fekve, nyújtott lábakkal és magunk mellett heverő karokkal. Célszerű laza otthoni öltözéket viselni, valamint kerülni a teli hasat és egyéb szükségleteink szorító érzéseit. Csukjuk be a szemünket és koncentráljunk. Ez a legfontosabb. Összpontosítsuk figyelmünket a testünkre olyan mértékben, hogy ne tudjunk semmi másra gondolni. Először arra figyeljünk, hogy légzésünk szabályos és nyugodt legyen. Mély, lassú és egyenletes, illetve a hasunkat is mozgassa, ne csak a mellkasunkat. Majd haladjunk végig gondolatban az egész testünkön, kezdve a lábujjainktól, egészen a homlokunkig, és lazítsuk el izmainkat egyenként. Sokat segít, ha ezt mondogatjuk is magunknak miközben az

37

adott testrészre koncentrálunk. „Ellazulnak a lábujjaim, ellazul a lábfejem, ellazul a vádlim, …kisimulnak a vonásaim, kisimul a homlokom.” Legnehezebb dolgunk általában az arcunkkal lesz. Makacsul visszarendeződik folyton valami grimasz félébe, a homlokunk pedig ráncokba gyűrődik. Nagyon egyszerű mindez, még sem biztos, hogy előszörre sikerülni fog. Nem vagyunk egyformák és koncentrálni is újra meg kell tanulnunk. Ismételjünk. Az is sokat tud segíteni, ha úgy haladunk végig izmainkon, hogy először megfeszítjük őket belégzés közben, majd hagyjuk ellazulni, tudatosan átélve elernyedésüket a kilégzés során. Lehet, hogy egy hónap is beletelik, mire el tudjuk sajátítani ezt a képességünket olyan mértékben, hogy ténylegesen ellazulva és nyugodtan érezzük magunkat. Sokunknak azonban a mindennapok milliónyi felesleges gondolata olyan mértékben fel tudja pörgetni a haszontalan elmélkedés folyamát, hogy nem vagyunk képesek lazítani, nyugton maradni egy pillanatra sem, összpontosítani pedig egyáltalán. Remek segítséget kínálhat ilyen esetben bármilyen nemű masszázs, amit avatott szakember végez. Megéri a barátok és ismerősök körében ajánlások végett körbekérdezni ez ügyben. Már néhány ilyen alkalom is megteremtheti azt az alapszintű harmóniát testünk és lelkünk között, ami átsegíthet minket a kezdeti nehézségeken, és nekifoghatunk az ellazulás módszerének elsajátításához. Nem kell ugyanakkor a masszázsról, mint egy egyszer használatos eszközről később sem megfeledkeznünk. Az mindig megmarad testet és lelket kényeztető örömforrásnak. Még a családi költségvetést sem kell emiatt újra tervezni. Ha nem telik rendszeresen jó szakember kezeire bízni görcsben feszülő izmainkat, az is tökéletes üdítő a heti rohanás után, ha a vasárnapi ebédet követően az éppen a kanapén ejtőző családtagunknak átgyúrjuk a talpait némi testápoló felhasználásával. Vissza a relaxációhoz. Ha elértük a kellemes állapotot, tovább erősíthetjük az összpontosítás képességét azzal, ha elképzeljük, hogy karjaink, majd lábaink elnehezednek mint az ólom. Ezt is mondogassuk magunknak miközben rájuk koncentrálunk, és egyszer csak azt érezzük majd, hogy mázsás súlyok hevernek mellettünk. „Minden izmom ellazul. Az egész

38

testem ellazul. Kisimulnak a vonásaim. Elnehezednek a karjaim. Elnehezednek a lábaim.” Ehhez a módszerhez tartozik egy rövid mondóka is. Nem kell, hogy költői vénával legyünk megáldva, faraghatunk egy bármilyen egyszerű kis rímet, amit az ellazulás állapotának sikeres elérése után ismételgethetünk magunkban. Valami ehhez hasonlót: „Nyugodt vagyok, pihenek, csak a testemre figyelek.” Ha jól végeztük dolgunkat, rendszerint el is alszunk, mint a bunda. Az igazi cél viszont az lesz később, hogy ezt az ellazult állapotot úgy tudjuk elérni, hogy tudatunk ébren maradjon. Ekkor kezdhetünk neki a következő szintnek, a programozásnak, ami lehet egész életünket érintő célkitűzés, de kiválóan működik egyszeri helyzetekre vonatkozóan is. Ha például egy állásinterjúra készülünk, ellazult állapotban, előre átgondolva részleteiben a közelgő találkozót, érezhetően nyugodtabbak leszünk majd annak során. Ehhez segítségül kell hívni a képi megjelenítés eszközét is, amiről szintén lesz szó nemsokára. Működik tehát a kölcsönhatás későbbi időpontban is. Még egyszer a lényeg: a legfontosabb dolgunk az összpontosítás, az hogy relaxáció közben nem gondolunk semmi másra, csak magára az izmok ellazulására, míg az tökéletesen létre nem jön. Ha már kellőképpen begyakoroltuk, akkor kedvünk szerint alkalmazhatjuk akár napközben is. Ha van pár háborítatlan percünk, hátradőlve székünkben, kis mondókánkkal és izmaink ellazításával sokat javíthatunk közérzetünkön és hangulatunkon. Ha nincs egyetlen nyugodt percünk sem, akkor is vethetünk néha egy gondolatbeli pillantást magunkra, arra hogy melyik testrészünk van feleslegesen görcsbe merevítve. Valószínűleg vállainkat ebben a pillanatban is felhúzva tartjuk. Talán túl sok terhet cipelünk rajtuk. Engedjük le őket nyugalmi helyzetükbe, miközben kifújjuk a levegőt. Életünk programozása már egy következő lépést jelent, amit nem sokára látni fogunk, de ahhoz előbb magabiztosan kell tudnunk a relaxációt alkalmazni, és el kell haladnunk még egy nagyon fontos mérföldkő mellett. Konkrét célokat kell tudnunk magunk elé kitűzni.

39

Célok kitűzése Az előző fejezetben taglaltakon túl, félelmeink egy másik alapvető oka az, hogy nincsenek meghatározott céljaink, jól körülhatárolt, saját magunk által kijelölt iránya az életünknek. Akinek pedig nincsenek saját céljai, az arra van kárhoztatva, hogy azoknak dolgozzon, azokat szolgálja, akiknek van. Már megint ugyanoda jutottunk vissza, hogy nem a saját életünket éljük. Másokat szolgálunk, miközben attól rettegünk, hogy vajon még meddig vagyunk hasznosak a számukra. Nem nélkülözhetetlenek, csak hasznosak, hiszen aki munkavállalóként abba a tévhitbe ringatja magát, hogy nélkülözhetetlen, mondjuk szakmai tudása, gyakorlata és elért eredményei alapján, az előbb vagy utóbb hatalmasat zuhan. Lefelé, arccal a porba. Nem szabad, hogy másoknak legyünk ilyen mértékben kiszolgáltatva. Nem szabad, hogy idegenek szappanoperájának jelentéktelen mellékszereplői legyünk, akiket bármikor kiírhatnak a sorozatból. Fontos, hogy ebből ne azt lássuk meg, hogy ez már megint egy újabb területe az életünknek, ahol gyengék és tehetetlenek vagyunk. Lássuk inkább a célok nélkülözhetetlenségét, melyek az emberek többségének nincsenek. Örülnek, ha tudják teljesíteni kötelességüket, biztosítva a szükséges minimumot önmaguk és szeretteik túléléséhez. Ma már ez is komoly teljesítmény. Akkor sem kerülhetjük meg a dolgot, hiszen ez utóbbi hősies helytállás sem más igazából, mint álcázott rabszolgaság. Általában nincsenek valódi céljaink, amik életünk értelmét, hasznosságát adnák. Pedig mi emberek úgy vagyunk kitalálva, hogy szükségünk van tudni és érezni, hogy létünknek van értelme, iránya és jelentősége, más szavakkal élve, fontosak és értékesek vagyunk. Ha ennek az érzésnek a szikrája sincs meg bennünk, élettelenek és fásultak leszünk. Csak nagyon kevesen vannak azok, akiknek konkrét célkitűzéseik vannak, melyek irányában sorsuk hajóját tudatosan kormányozzák. Ezek nélkül pedig nem hajózunk máshová, csak ismeretlen vizekre. Zátonyokon akadunk fenn, vagy túl közel megyünk a parthoz a viharban, és egy nagyobb hullám akár darabokra is törheti vitorlásunkat. Be kell tudnunk tájolni pontosan azt a helyet és az odavezető útvonalat, ahová el akarunk jutni életünk vizének hátán. Igazából ez sem bonyolult feladat. Meg lehet 40

tanulni célokat okosan meghatározni. Olyanokat, melyek létezésünk értelmét adják, melyek kényelmesebb életet biztosítanak számunkra, és amelyek segítségével képességeinket tudjuk odáig fejleszteni, hogy mindezt meg is tudjuk valósítani. Fontos meghatározni egy legfontosabb célt is, ami nem más mint az a részletesen megtervezett elérendő élethelyzet, ami felé haladva minden el kezd majd értelmet nyerni. Mindeközben olyasmivel töltjük majd az időnket, ami fontos számunkra. Ez önmagában is sokat javíthat közérzetünkön. Mi több, ha kellő tudatossággal haladunk céljaink felé, száműzni tudjuk a félelmet is az életünkből.

Christophe Vacher © „Expectations” című festménye

41

www.vacher.com

Lássunk neki a feladatnak. Első lépésként vegyünk sorra néhány olyan dolgot, ami számunkra fontos és a saját életünkre vonatkozó helyes célok meghatározása előtt ideillő gondolatokat ébreszthet bennünk. Kezdhetjük azzal, hogy összeírjuk mindazt, amiért hálásak lehetünk. Ez önmagában is egy rendkívül hasznos gyakorlat, hiszen amink van, legyen az szeretteinkkel, egészségünkkel, adottságainkkal vagy anyagi javainkkal kapcsolatos, olyan természetesnek vesszük meglétét, mint azt, hogy levegőt lélegzünk. Legyünk tudatosan hálásak mindenért, ami értékes számunkra. Írjuk össze hiánytalanul, és idézzük fel naponta. El ne felejtsük a listán első helyre tenni azokat, akiktől feltétel nélküli szeretetet kapunk. Klisének hangzik tán az is, hogy ne vagyontárgyakat gyűjtögessünk, hanem örömteli pillanatokat, mely a boldogság forrása lehet, ha kellő tudatossággal éljük meg azokat. Ahogy Buddha fogalmaz: „ A boldogsághoz nem vezet út. Maga az út a boldogság.” Nem kell egyetértenünk, de szívet melengető emlékképeinkről készítve egy újabb listát, már is van egy kiváló túravezetőnk a helyes irány kijelölésében és követésében. Tegyünk fel magunknak ezután néhány kérdést, és jegyzeteljünk, ha valami hasznos jut eszünkbe a célkitűzések kapcsán. Mire vágyik legtöbbünk a lelke mélyén? Boldog, gondtalan, tartalmas életre. Szeretetre, biztonságra, jólétre, jó egészségre és így tovább. Gondoljunk bele, hogy van-e olyan az ismeretségi körünkben akire felnézünk vagy szívesen cserélnénk vele, mert jól csinálja a dolgokat, sínen van az élete. Mi az, amiben különbözik tőlünk? Ezután magunkkal kapcsolatban: Mik a leghőbb vágyaink, a jelenlegiek és amiket már rég elfelejtettünk? Mik az erősségeink, mi az amiben igazán jók vagyunk, vagy voltunk egykor és esetleg nem aknáztuk ki az adott tehetségünkben rejlő lehetőségeket? Mivel töltjük legszívesebben az időnket, vagy töltenénk ha tehetnénk? Mi az amiben igazán el tudunk mélyülni, ami teljesen leköt minket? Mi az ami a legfontosabb számunkra? És nem utolsó sorban, mik azok a dolgok amiktől jó lenne megszabadulni? Biztos, hogy támadt gondolatunk bőven. Elég ahhoz, hogy néhány kitűzendő célt meg tudjunk fogalmazni. Írjuk le őket. Ha sikerült néhány célkitűzést papírra vetnünk, ellenőrizzük le, hogy mennyire mérhetőek. El tudjuk-e majd dönteni róluk, hogy elértük-e őket vagy a közelükben vagyunk-e már. Összhangban vannak-e

42

alapvető értékrendünkkel? Mennyire a sajátjaink? Arra is figyelnünk kell, hogy konkrétak legyenek. Olyan általánosan megfogalmazott célokkal, mint a magyarság feltámadása vagy a világbéke, nem indulunk el semmilyen irányba, csak magunkat vezetjük tévútra. Ne tűzzünk ki határidőket, melyek egyfajta kényszert jelenthetnek. Arra törekedjünk inkább ha már világosan látjuk céljainkat, hogy haladjunk feléjük folyamatosan, és ne vegyük le róluk többé tekintetünket. Henry Ford szavai arra figyelmeztetnek ebben a vonatkozásban, hogy „az akadály az a rémisztő dolog, melyet akkor látunk, ha levesszük szemünket a célról.” Sokan, e témának szakértői, azt vallják, hogy céljaink felé haladva hasznos dolog nehézségekkel szembekerülni, kudarcokat átélni, amik megerősítenek minket törekvéseinkben. Lehet, hogy tévednek. Alaphelyzetben is akad bőven akadály és nehézség életünkben, melyek már így is kellően keménnyé és elszánttá tettek minket. Haladjunk inkább fokozatosan, akár több lépcsőben, kicsiben kezdve. Olyasmivel, amiről biztosan tudjuk, hogy képesek vagyunk rá. A kezdeti sikerek elengedhetetlenek. Felépítik bennünk azt a magabiztosságot, önbizalmat és végső soron a hitet, mely lehetővé teszi, hogy céljainkat megvalósítsuk. A felkészülés után most nézzük a konkrétumokat. Először olyan célok kitűzésére van szükségünk, melyek életünk értelmét adják, amiktől mindennapjaink során fontosnak és értékesnek tudhatjuk létezésünket. Ezeket nevezhetjük személyes céloknak. Most is legyünk átgondoltak. Ne akarjunk túl sokat magunk elé tűzni, mert ezer irányba nem lehet elindulni. Segítség képpen e sorok szerzőjének személyes céljai így hangzanak: 1. Tudatosan gondolkodó emberré, remek apává és társsá lenni 2. A gondolkodás alapjait tanítani

43

Másodjára azokat a céljainkat logikus kitűzni, melyek életkörülményeink szempontjából teszik lehetővé, hogy az előzőeknek tudjuk szentelni figyelmünket, időnket és energiánkat. Legyünk óvatosak. Senkit sem szabad azzal áltatni, hogy csak erősen koncentrálnia kell vágyaira, és azok maguktól belibegnek az életébe valamilyen misztikus szellő hátán. Először is ez nem ilyen egyszerűen működik. Másrészt, ne essünk végletekbe, messze elrugaszkodva a földtől, kábult eufóriában lebegve a boldogság képzelt tengerében. Lássuk át először tisztán jelenlegi helyzetünket, és azt határozzuk meg, hogy min és milyen mértékben kell változtatnunk ahhoz, hogy személyes céljaink megvalósításához körülményeinket és szükségleteinket biztosítani tudjuk. Nevezhetjük ezeket anyagi céloknak. Íme egy példa ezekre is: 1. Normális beosztású életvitel a folyamatos éjszakázás helyett 2. Értelmes munka tisztes jövedelemmel 3. Emberhez méltó körülmények közt lakni

Emlékezzünk arra, hogy tudatos gondolkodásunk alakítása során új embert építünk. Olyan célokra is szükségünk van ezért, amik nem csak körülményeink javításával, de képességeink fejlesztésével is hozzájárulnak céljaink eléréséhez. Itt abba gondoljunk bele, hogy magunkkal kapcsolatban min kell változtatnunk, milyen tudást, készségeket kell elsajátítanunk, illetve milyen hátráltató szokásokat és rossz tulajdonságokat kell levetkőznünk. Nevezhetjük ezeket önfejlesztő céloknak, melyek lehetnek például a következők: 1. Teljes mértékű gondolat-kontroll 2. Az egészség megőrzése 3. Az értelem frissen tartása folyamatos tanulással

44

Meg kell határoznunk egy legfontosabb célt is. Az eddigiek summáját. Próbáljuk meg ezt a legfőbb célt, saját magunk jövőjét elképzelni, és a lehető legnagyobb pontossággal meghatározni. Egy újabb konkrét példa: ∑: Tudatos gondolkodó, imádott apa és társ, gondtalan vidám fickó néhány igaz baráttal, aki gyönyörű természet közelében él

Ha becsukjuk a szemünket, tökéletesen el kell tudnunk képzelni mindezt, megjelenítve a legapróbb részleteket is. Ez fontos kritériuma legfőbb célunknak. Egyrészt, mert később ténylegesen szükségünk lesz rá, hogy gondolatban meg tudjuk jeleníteni. Másrészt, így tudjuk leellenőrizni, hogy valóban konkrét dolgokat tűztünk-e ki magunk elé. Az is fontos mutatója munkánk minőségének, hogy a megjelenítés során az elérni kívánt élethelyzet a kellemes elégedettség érzésével bizserget-e meg minket. Ez ugyanis azt jelzi, hogy értelmünk és lelkünk egyaránt összhangban van legfőbb vágyainkkal.

Programozás Térjünk most vissza a relaxáció gyakorlatához, és az ellazult állapotban lépjünk gondolatban eggyel magasabb szintre. Céljainkat és vágyainkat már ismerjük, legalábbis megközelítő pontossággal. Nézzünk most egy szintén egyszerű technikát, melynek segítségével tovább haladhatunk a változások előkészítésében. Ez nem áll egyébből, mint az egyre tökéletesebb szintre fejlesztett relaxációból és a célkitűzéseinknek, vágyainknak megfelelő kijelentő mondatok ismételgetéséből. Nem teszünk mást, mint figyelmünk összpontosításának tárgyát behelyettesítjük. Testünket teremtő gondolatokra. Nagyon egyszerűekre. Nézzük a gyakorlatot. A kiindulási pont tehát a már ismert ellazult, feszültségmentes állapot, ami a gyakorlás segítségével egyre hamarabb jön létre. Attól függően, hogy mennyi idő áll rendelkezésünkre, vagy hogy milyen gyorsan 45

alszunk el közben, több témakört is érinthetünk. Ahhoz, hogy életünkön változtatni tudjunk, érdemes először önfejlesztő céljainkat addig finomítgatni, míg kész programként elkezdhetjük futtattatni őket értelmünk számítógépén. A lényeg továbbra is az, hogy erősen koncentráljunk. Sehol máshol ne járjanak gondolataink, csak azokon a mondatokon, melyeket magunkban ismételgetünk. Önfejlesztő céljainkhoz kapcsolódóan egy az alábbihoz hasonló gondolatsort érdemes néhányszor elismételni egymás után: „Teljes mértékben én uralom és irányítom a gondolataimat. Kerülöm az ítélkezést, a gyűlölködést és a panaszkodást. A szívemben csak szeretet, béke, öröm és hála lakozik. Végleg száműzöm a félelmet és a szorongást az életemből. Minden hasznos elméleti tudásomat sikerrel valósítom meg a gyakorlatban.”

Türelmesnek kell lennünk, mert nyilvánvalóan a fajsúlyosabb változások, mint például gondolataink irányításának tényleges kezünkbe vétele, illetve adott esetben teljes elcsendesítésük, jóval hosszabb időt igényelhet mint az egyszerűbb célok megvalósítása. Türelmesnek kell lennünk azért is, mert nagyon nehéz a feleslegesen nagy számban keletkező gondolatainkat folyamatosan kordában tartani, megtanulni fegyelmezetten koncentrálni. A lényeg, hogy a dolog működik, ha hiszünk abban amit ismételgetünk, és esetleg képekben is megjelenítünk közben. Ez utóbbiról mindjárt szót ejtünk. A fenti konkrét példában csak egyetlen programozó mondatsor szerepel. Ha önfejlesztő céljaink terén már érezhetően sikerült előrelépnünk, akkor további céljainknak megfelelően írjunk újakat, és kezdjük el azokat is ismételgetni. Sokan, a meditációban jártasak közül úgy vélik, hogy tudatunk rejtett világa csak jelen idejű, kijelentő módú állításokat fogad be és kezd azokon munkálkodni. E sorok írója nem kísérletezett vele, megfogadta a taná-

46

csot. Kísérletezett viszont néhány más lehetőséggel a programozás kapcsán. Megpróbált jót teremteni szerettei egészsége és néhány előttük álló feladat sikeres teljesítése érdekében, tehát gondolatai kiléptek a belterületéről. Több konkrét esetben is sikerrel járt. Látnunk kell, hogy ez sem más, mint az imádkozás, mikor hittel és szeretettel könyörgünk valami jóért a magunk vagy valaki más számára. A programozás leírását azzal a két személyes tapasztalattal zárjuk, hogy egyfelől azok a vágyaink, melyekhez erősebb érzelmek fűződnek, sokkal hamarabb válnak valóra, míg a többire türelmesen várni kell. Nyilván ez sem a véletlen műve. A másik amit megfigyelhetünk az, hogy a megvalósulásoktól függetlenül, a programozás gyakorlatát követő napon jobb a közérzetünk, sokkal nyugodtabbak vagyunk.

Imagináció Gyakran hallható a vizualizáció kifejezés is, ami lényegét tekintve ugyanaz. A lényeg pedig abban áll, hogy képzelőerőnket tudatosan használjuk. Konkrét történéseket, emlékeket, képeket és élethelyzeteket hívunk elő, esetleg szabad teret engedünk a lelkünk mélyéről feltörő szimbolikus üzenetek megjelenésének. Ezzel a technikával jelentős hatékonyság növekedést érhetünk el relaxációs gyakorlataink során, megsokszorozva vele a teremtő erőt, illetve ha ez valaki számára kissé hihetetlennek tűnik, akkor egyszerűen csak az ellazult állapotban nyert megnyugvás erősítésében. Érdemes mindazonáltal egy esélyt adni annak, hogy programozó mondatsoraink tartalmát kivetítsük képzeletünk filmvásznára, képekben szóról szóra követve annak már jól ismert forgatókönyvét. Bármi legyen is a megjelenítendő kép vagy áhított élethelyzet, ha eljutottunk odáig, hogy bizonyosak vagyunk annak minden részletében, koncentráljunk és képzeljük el a lehető legélettelibb módon. Lássuk azt lelki szemeink előtt úgy, mintha már valóság lenne. A képi megjelenítést használhatjuk a mindennapok során is, mikor az ellazult és kellemes állapotban előre átélünk minden részletében egy 47

egyébként izgalommal járó eseményt, például egy állásinterjút. E sorok kísérletező kedvű írója egy teljesen más területen, egészsége megőrzésének szolgálatában próbálta ki mindezt. Azt olvasta, hogy az éjjeli bagoly üzemmód emeli a vérnyomást, ami közismerten sok más bajnak lehet a forrása. Az ide vonatkozó programozásba beillesztett ezért egy mondatot, ami így hangzik: „A vérnyomásom 120 per 75.” Ezt minden egyes alkalommal konkrétan el is képzelte, pontosan úgy, ahogy a kis masina kijelzi a számokat a valóságban, miután a szorítás elengedett. Majd egy idő elteltével megmérette egy nővérkével, miközben teljesen másra figyelt, nehogy az eredményt befolyásolja, ami 122 per 78 volt. Ugyancsak a fordított életvitelét kiegyensúlyozandó, betett még egy sort a mondókájába: „Nagyon jó alvó vagyok, nagyon mélyen és nagyon nyugodtan alszom bármilyen körülmények között.” Ezt is alapos részletességgel képzelte el lelki szemei előtt. Az eredmény most sem maradt el. London egy nagyon forgalmas és zajos külvárosi részében a medve téli álmához közeli mélységekben alussza át a délelőttöket, ami különösen fontos, hiszen csak néhány óra áll a rendelkezésére. A különböző gyakorlatok áttekintése után érdemes megjegyezni, hogy az alkohol, a füves cigi és a dilibogyók használata sem más, mint egyfajta ellazulás, oldás a szorító görcsön, szabadulás kéretlen és kínzó gondolatainktól és érzéseinktől. Tudatosan vagy tudatlanul, az emberek többsége napi rendszerességgel végzi az időleges szabadulást hozó gyakorlatokat, akár a pohár emelgetésével, akár elcsendesedve a természet rejtekén. Az is lehet, hogy a különböző tudatmódosító szerek használata nem közvetlenül a menekülést, az átmeneti megnyugvást szolgálja, hanem kapcsolatfelvételt tesz lehetővé a lélekkel, elcsendesítve a zűrzavaros környezet fülsiketítő háttérzaját. Ugyanakkor, nehéz lenne megmondani, hogy melyikükkel viszünk be több mérget a szervezetünkbe. Teljesen kiiktatni őket az eszeveszett és értelmetlen hajszában persze komoly kihívást jelent. Még teljesítményünk rovására is mehet saját kiélezett piaci versenyünkben. A helyes egyensúlyt sem könnyű kialakítani. Az írás szerzője például úgy kezeli a belül generálódó spontán feszültség mértékét, hogy hetente legalább háromszor keményen edz, a többi napokon legurít egy vagy két sört, minden este relaxál és programoz egy órácskát,

48

illetve mikor ideje engedi még egy fél órát úgynevezett földelő meditációval tölt. Ilyen módon antidepresszánsokra és idegnyugtatókra egyáltalán nincs szüksége. A relaxáció rendszeressé tétele előtt viszont vagyonokat költött a szintetikus mérgeket keverők kasszáinál.

Magasabb tudatossági szintek Ez a könyv eredeti szándéka szerint gondolatokat hivatott ébreszteni, néhány konkrétan használható útmutatást is mellékelve hozzájuk. Remélhetőleg az első fejezet problémafeltáró jellege és a másodikban leírt gyakorlati lehetőségek adnak bőven feladatot az érdeklődők számára. Ugyanakkor, a legnehezebb dolog mindig a tetszetős elméleti tudást a gyakorlatba átültetni, a mindennapok szerves részévé tenni. Enélkül pedig vajmi keveset ér, hiszen senki sem lesz jobb ember pusztán lexikális tudása révén, csakis a való életben mutatott viselkedése, cselekedetei és elért eredményei által. Vannak sokan akik eljutottak már a tudatos gondolkodás vagy hitük olyan magaslataiba, ahol képesek mindenben megtalálni az egészséges mértéket, kialakítani a szükséges egyensúlyt, sőt, másokat betegségekből meggyógyítani, a dolgok valódi lényegét összefüggéseiben látni, érteni és tanítani, helyes és hasznos irányt mutatni sokak számára a legnehezebb helyzetekben is. Nekünk egyelőre az jelenti a magasabb szintre lépést, ha élő valósággá tudjuk tenni az elméletben elhatározott változásokat, hogy gondolatainkból cselekedetek legyenek, melyek sok újat és jót teremtenek az életünkben. Az egyre magasabb fejlődési szintekre való eljutásról mindenki maga dönt. Szabadon választhat az elérni kívánt magasságokból aszerint, hogy saját és közvetlen környezetének életét kívánja-e rendbe tenni, vagy összefogva hasonló szemléletű társaival akar-e másokat is szolgálni, vezetni vagy tanítani. Az utóbbi esetben nagyon szélesre tárul a horizont. Sokat tudunk tenni a faluért vagy városért ahol lakunk, hazánkért, vagy 49

akár az egész bolygónkért. Ebben az az igazán csodálatos, hogy mindegyikünk képes rá. Annyit kell csak elhinnünk, hogy az ember nem születik elátkozott, tehetetlen és reménytelen sorsú áldozatnak. Sokkal csodálatosabb lény annál, mint amit tanítanak nekünk róla, látni engednek a média torzító szűrőin keresztül, vagy amit körültekintve tapasztalhatunk vele kapcsolatban jelenlegi lebutított formájában.

Hogyan tovább Már azzal is nagy utat jártunk be, ha megtettük sorsunk kezünkbe vételének kezdő lépéseit. Ha bármit elértünk ezen a téren, büszkén vallhatjuk magunkat tudatosan gondolkodó embernek. Egyértelmű ugyanakkor, hogy a könyv szerzője a hozzá legközelebb álló módszerekről és lehetőségekről ír csupán. Az olvasó nyilván különbözik tőle, mind természetében, mind életkörülményeit tekintve. Célszerű mindenkinek a maga útját járnia, a számára érdekes témakörökben kutakodnia, más módszereket választania, például ha a meditáció gyakorlata közelebb áll hozzá, mint a relaxációé. Eszközként pedig ne felejtse el használni az interneten való böngészés végtelen lehetőségét. Keresse továbbá azokat az embereket akik a neki tetsző úton már előrébb tartanak, akár személyesen, akár néhány értékes könyv megszerzésével. Legyen kreatív. Fejlesszen ki saját technikákat. Milyen érdekes lehet például ha egy keresztény ember kipróbálja az imádkozást relaxáció közben. Sosem tudhatjuk meg, hogy melyikőnkben milyen képességek és értékek lakoznak, míg ki nem próbáltuk magunkat, míg meg nem tisztítottuk tudatunkat a „keményen, vastagon lerakódott guanótól”. Azzal folytatjuk a következő fejezetben, hogy áttekintünk néhány olyan tényezőt, melyek törekvéseinkben akadályozhatnak, majd az azt követőben olyanokat, melyek segíthetnek minket. Kezdjük a hátráltatókkal, hiszen célszerű előbb a rossztól megszabadulni, majd utána az újat és a jót szép, tiszta környezetben felépíteni.

50

Harmadik fejezet: Akadályok

A látszattal nem az a baj, hogy néha csal, hanem az, hogy beérjük vele.

A félelem Céljaink megvalósítása során az elénk kerülő akadályok, illetve hátráltató tényezők sorában első helyen a félelem áll. Legfőbb okozója annak, ha élettelenek, erőtlenek és betegeskedők vagyunk. Megmérgezheti mindennapjainkat, megakadályozhatja céljaink valóra váltását, vágyaink beteljesítését. A legfőbb kiváltó ok általában az, hogy nem vagyunk szabadok, nem mi irányítjuk az életünket, és emiatt tele vagyunk bizonytalansággal a jövőnket illetően. Sokkal többel, mint ami az élet természetes velejárója lenne. Pedig ha életünket már legalább abban a mértékben mi irányítanánk, hogy tudatosan és következetesen haladnánk céljaink felé, száműzni tudnánk a félelmet a szívünkből. A gyakorlati megvalósítás azért nem ennyire egyszerű. Mielőtt hozzáfogunk a száműzéshez, látnunk kell, hogy nagyon fontos hiánytalanul ismernünk félelmeink forrásait, szorongásaink okait. Próbáljunk meg róluk egy listát készíteni. Valószínűleg nem mindet tudjuk pontosan a nevén nevezni, beazonosítani, konkrét dologhoz kötni, vagy legalábbis időt vesz igénybe mire ez sikerül. Fektessünk ebbe komoly energiát, és legyünk türelmesek, mivel általában nem sok időnk jut arra, hogy alaposan átgondoljuk a valódi okokat. Ha sikerrel járunk, listánk teljes és részletes lesz, megtettük az első és egyben legfontosabb lépést, ami önmagában is jelentős mértékű enyhülést hozhat számunkra. Ez abból a pszichiátriai tényből adódik, hogy a tudatosulás a legtöbb esetben önmagában is szabadulást eredményez. Mivel kezdjük konkrétan a száműzést? Cél és félelem. Ez a kettő fordított arányban áll egymással. Használjuk ki elsőként ezt. Cseréljük le nyomasztó gondolatainkat és érzéseinket kitűzött céljainkra. A cserének az 51

eszköze ismét csak a koncentrálás. Emberi tudatunk pontosan így működik. Az lesz az általunk megteremtett valóságunk, amire a legtöbbet gondolunk, amire folyamatosan összpontosítunk. Ennek készsége pedig mindenki által elsajátítható, ahogy azt a korábbiakban láthattuk. Arra gondoljunk tehát mindig amire vágyunk, ne pedig arra amit nem akarunk, hogy sorsunk része legyen, mert az börtönbe zárja tudatunkat, beszűkíti gondolkodásmódunkat és elvetéli lehetőségeinket. Legjobban tesszük, ha előhívjuk a legfőbb célunkat megjelenítő képeket, és azokon járatjuk az agyunkat, ha úgy tetszik, tudatosan ábrándozunk egy kicsit. Újabb és újabb részleteket dolgozunk ki rajta, teszünk még életszerűbbé. Éljük át meglévőként, úgy mint ami már jelen idejű valósága létünknek, Élvezzük ki gondolatban a kellemes érzést, hogy célkitűzéseinket sikeresen megvalósító emberek vagyunk. Ezt a cserét nem csak a félelemmel tehetjük meg, de bármilyen kellemetlen gondolattal, ami nem hagy nyugodni minket. Egyszerűen csak összpontosítsunk valami másra, ami mellett jó érzés elkötelezni magunkat. Legyünk ebben következetesek és kitartóak. Bevethetünk egyszerű, de hatékony eszközöket is. Állítsunk hadrendbe egy automatikusan működő védelmi rendszert. Lássuk tisztán lelki szemeink előtt, ahogy hatalmas fehér kőtömbökből kifaragva rázuhan egy három dimenziós felirat a nem kívánatos gondolatra. Egyszerűen csak annyi, hogy „NEGATÍV”. Vagy félelmeink egy másik forrását zúzza szét az a felirat hogy „MÚLT”. Kifejleszthetjük azt a képességünket is, hogy a tudatunkat kéretlenül uraló sok ezer, zömében haszontalan gondolatra a „FELESLEGES” kőtömb zuhanjon rá. Lehetünk most is kreatívak. Találjunk ki helyzet szülte megoldásokat. A szerzőnek két példa jut eszébe ennek kapcsán saját életéből. Dolgozott egy ideig egy olyan globális multinál, ami a szokásosnál is eszementebb volt. Csak idegességet és gyomorsavat termelt, emellett rendszeresen tönkretette a vasárnap délutánokat. Ebéd után már olyan feszültség vibrált a levegőben attól a tudattól, hogy másnap reggel be kell mennie, hogy nem lehetett hozzá szólni. Akkor a „Hegyi Beszéd” segített. Egy kis költői szabadsággal átírva az ide vonatkozó részt, azt mondta magának,

52

hogy „nincs holnap” és azt, hogy „a mai napnak már nincs több gondja”. Elhitte. Így a dolog tökéletesen működött, pedig semmit sem tudott még akkor tudatunk formálásának lehetőségeiről, viszont sok hasznos időt nyert vele. Sikerült a hétvégéit jelentősen meghosszabbítania. Egy másik alkalommal a lányának segített. Kényszeresen fontos volt a gyermek számára, hogy minden egyes irodalom és történelem dolgozata csillagos ötös legyen. Bármilyen más eredmény a világ végét jelentette volna. Itt az a módszer jutott az aggódó apa eszébe, hogy a gyermekre a valóságosnál jóval nagyobb súllyal nehezedő félelmet degradálja, azaz nevetségessé tegye. Azt mondta leányának, hogy ha gyengébb eredmény születik, akkor büntetésből kint fog aludni a kutyával együtt a kertben, a kényelmetlen szűk kis házikón osztozva vele. Ma sem tudná megmondani, hogy mi lehet a lélektani háttere, de remekül bevált ez a gyermeteg módszer. Abból a szempontból viszont komoly jelentőséggel bír, hogy tisztán lássuk, félelmeink döntő többsége a jövőben vagy a múltban kutakodik, onnan táplálkozik és mérgezi meg jelenünket. Nagyon sokan, miközben a holnaptól rettegünk, gyakorlatilag a múltban élünk. Visszavágyunk egy olyan időszakba mikor még jól mentek dolgaink, kiegyensúlyozottak és boldogok voltunk. Ezzel nagyon csúnyán becsapjuk magunkat, ugyanúgy mint amikor azokkal a gondolatokkal játszunk el, hogy mi lett volna ha... Mennyire másképp alakult volna az életünk, ha egy maghatározó döntést okosabban hozunk meg. Nem hagyjuk ott sértődöttségünkben régi munkahelyünket, ahol talán még ma is jól meg lennénk. Körültekintőbben választunk társat, esetleg hivatást. Nem hagyjuk abba idő előtt a tanulást, velünk született tehetségeink fejlesztését, és így tovább. A szomorú tény az, hogy a múltat nem tudjuk megváltoztatni. Csak sebeket ejtünk magunkon, miközben a jelen számos szükséges és hasznos teendőjével nem foglalkozunk. Azt, aminek a mában örülhetnénk, észre sem vesszük. Ezért fontos képességfejlesztő gyakorlat összeírni és szem előtt tartani mindazt, amiért hálásak lehetünk. A nap folyamán pedig koncentráljunk arra is, hogy annak minden szépségét meglássuk, és a lehető legnagyobb mértékben kiélvezzük. Ez pontosan olyan mértékben javítja majd közérzetünket, mint amennyire közhelynek hangzik.

53

Aggodalmaskodás Hasonlóan gonosz kártevő, mint a félelem. A kettőjük között lévő különbség annyiban áll, hogy míg a félelem a legtöbb esetben gondolataink által életre keltett téves érzelmi reakció egy adott helyzetre vonatkozóan, addig az aggodalmaskodás inkább egyfajta általános gondolkodási csapda. Egy mély árok, amit saját magunknak ásunk azzal, hogy kényszeresen egy valós vagy vélt problémára összpontosítjuk figyelmünket. Gyakran ölthet olyan mértéket is, hogy öncélúvá válik és teljes egészében átveszi az irányítást értelmünk felett. Ebben az esetben már nehéz belátni, hogy mi az eredeti probléma, ami önálló életre kelve meghatározó szokásunkká vált, és amitől képtelenség szabadulni. Mit tehetünk egyáltalán, hogy ne rágja gond folyamatosan lelkünket? Vannak erre a helyzetre is alkalmazható módszerek. Először is annak ésszerű elfogadása, hogy emberi lényként vannak kellemetlen érzéseink és gondolataink, amik természetes velejárói életünknek. Azt is beláthatjuk, hogy léteznek olyan dolgok is, melyekre semmilyen ráhatásunk nincs. Ezekkel magától értetődő módon nem tudunk mit kezdeni. Nem valószínű például, hogy békét fogunk teremteni a Közel-Keleten, vagy hogy vissza tudjuk állítani az „átkos idők” szociális biztonságát. Azt is nyugodt szívvel elfogadhatjuk magunkkal kapcsolatban, hogy nem cselekszünk mindig ésszerűen, és spontán jelentkező érzelmeink felett sincs tökéletes uralmunk. Emberek vagyunk, a földi utazás felfedezői, nem pedig változatlan pályán keringő élettelen műholdak. Legtöbb esetben aggodalmaskodásunk alapja az a bizonytalanság, hogy nem látjuk előre pontosan, hogy egy dolog megtörténik-e vagy sem. Nem tudjuk előre, hogy ér-e minket meglepetés, lesznek-e majd kellemetlen érzéseink, nyomasztó gondjaink. Ahhoz, hogy tisztán lássuk, hogy a bizonytalanság egy adott mértékben életünk természetes része, és a jövőben nem létezik olyan, hogy biztos, feltehetünk néhány kérdést magunknak. Lehetséges-e egyáltalán, hogy mindenben biztosak lehessünk? Hasznos-e az számunkra, ha egy adott dologgal kapcsolatban bizonyosak 54

lehetünk? Ha igen, milyen konkrét előnyöket kínál a bizonyosság érzése? Az adott probléma megoldható-e szabott időn belül? Ha a válasz igen, kezdjünk neki a megoldásnak. Vegyük sorra a lehetőségeket, azokat melyek valóban rendelkezésünkre állnak, majd készítsünk egy konkrét tervet. Más kérdéseket is feltehetünk egy adott nehézséggel kapcsolatban. Konkrét és megoldandó gondról van-e szó, vagy egy általános „mi lesz ha” jellegűről? Ha ez utóbbi a válasz, kérdezzük meg magunkat, hogy mi a reális valószínűsége annak, hogy az bekövetkezzen. Határozzuk meg ezt pontosan, százalékban megadva. Ha egy rendszeresen visszatérő kellemetlen látogatóval van dolgunk, abba gondoljunk bele, hogy eddig pontosan hányszor következett be az, amitől tartottunk, majd ennek megfelelően határozzuk meg a százalékos valószínűséget. További lehetőséget jelent a szabadulásra a külső megfigyelő szerepébe való belebújás. Itt arról van szó, hogy ne hadakozni próbáljunk nyomasztó gondolataink és érzéseink ellenében, hanem fogadjuk el, hogy jelen vannak. Ugyanakkor külső megfigyelőként, tudós doktorként tanulmányozzuk őket. Gondoljuk át a szóban forgó aggodalomra adó okot a lehető legapróbb részletességgel, de ne mint tényt vizsgáljuk, hanem mint egy képzeletbeli páciensünk nyomasztó problémáját. Keressünk bizonyítékot arra, hogy valós-e a gond, vagy arra, hogy netán hamis. Vizsgáljuk meg, hogy van-e lehetőség az adott helyzetet reálisabban vagy esetleg pozitívabban értékelni. Határozzuk meg pontosan a valószínűségét annak, hogy az amitől betegünk tart, be is következik. Ha csekély az esély, vegyük sorra, hogy milyen más dolgok történhetnek helyette. Állapítsuk meg a gondolatról objektívan, hogy segítségére van-e, vagy inkább ártalmas a beteg számára. Végül fogalmazzuk meg konkrétan, hogy mit mondanánk összegzés képpen képzeletbeli páciensünknek. A fentiekben vázolt elfogadó és megfigyelő jellegű hozzáállás nagyon hasznos lehet gondolkodásmódunk csiszolásában is, hiszen egy erősen negatív torzító tényezőt tudunk pályájáról semleges irányba fordítani, vagy legalábbis objektívan megítélni. Példának hozhatjuk fel ennek kapcsán a felvilágosult pszichiátriában terjedő azon véleményt, mely szerint egy adott lelki probléma nem feltétlenül betegség, illetve nem csak

55

kizárólag ártalmas jellege lehet. Akár javunkat is szolgálhatja. Elképzelhető, hogy tudatunk rejtett világa üzen számunkra, mert tévúton járunk, hiányt szenvedünk létfontosságú lelki táplálékokból, esetleg egy konkrét helyzeten vagy viselkedési formán kell változtatnunk. Azt is nyugodtan feltételezhetjük, hogy sokunknak egyáltalán nincs semmilyen természetes emberi mércével mért problémája, annak ellenére, hogy bizonyos tünetek gyötrik. Egyszerűen csak érzékenyebb az átlagnál, vagy valamilyen különleges adottsága okán nehezebben találja helyét a humánum számára egyre idegenebbé váló és a különbözőséget egyre kevésbé toleráló világban. Legyünk ezért nagyon óvatosak a másság megítélésében, az autista, hiperaktív, neurotikus, antiszociális és hasonló megbélyegzések kapcsán. Láthattuk fentebb, hogy a túlzó és gyötrő idegeskedés alapja általában messze esik a realitástól. Az ettől szenvedő emberek szinte azonnal a lehető legrosszabbra gondolnak, és esnek annak eltúlzott bekövetkezési valószínűségétől iszonyatos pánikba. Rendszerint alábecsülik saját képességeiket a helyzet megoldásában vagy kezelésében. Az első adódó akadályba ütközve azonnal meghátrálnak. Minden negatív fikciót létező valóságként, megtörtént tragédiaként élnek meg. A félelem és aggodalmaskodás kellemetlen testi tünetei a szorongás és a feszültség, melyek bénító rossz érzések és komoly akadályt jelenthetnek. Van ellenük ugyanakkor közvetlenül bevethető fegyverünk. Tudunk már relaxálni és koncentrálni, rosszat jóra cserélni. A tudatos gondolkodás útján előrébb járók számára pedig a válasz egyértelmű: „Nem ezért vagyok itt. Nem félni és aggodalmaskodni jöttem, hanem szeretni és tanulni. Arra figyelek csak, amit a lelkiismeretem diktál. Minden más lényegtelen. Ha eszerint cselekszem és élek, semmi miatt nem kell aggódnom. Minden más elő van készítve számomra.” Ez gyakorlatilag nem más, mint egy újabb interpretációja a Hegyi Beszédnek. Meg tudunk szabadulni a kellemetlen érzésektől jó időre aktív sportolással is, amiről még ejtünk szót a későbbiek során. Korábban már említettük a sírást is, mint természetes emberi reakciót. Gyógymódként is

56

kiváló. Ha továbbra is szégyellnivalónak találjuk, kerítsünk rá titkos alkalmakat. Ahol nem lát és nem hall senki, zokogjuk el minden létező könnyünket. Nézzük meg újra azt a filmet, amit minden egyes alkalommal végig pityergünk. Felszabadít. Vannak más természetes módszerek is. Például jótékony hatású gyógynövények és táplálékok. Nézzünk utánuk az interneten. És van még valamink. Elemi ösztönök. Kiadós szex közben például még senki sem kapott pánik rohamot.

Időbeosztás Tegyük fel, hogy remek elhatározásokra jutottunk és a kellően kitartó szándék is meg van bennünk a megvalósításhoz. De. Olyan gyorsan tekerjük a mókuskereket, hogy nem marad időnk semmire. Hogyan lassítsunk? A megoldás nem fog az újdonság erejével hatni. Kapcsoljuk ki a tévét és dobjuk tűzre az újságokat. Ezek után tanuljuk meg ésszerűen beosztani azt, ami a rendelkezésünkre áll. Vegyünk magunknak egy naptárat, amiben minden nap külön oldalon szerepel. Írjuk bele elvégzendő személyes és munkahelyi teendőinket. Ha kész vannak, pipáljuk ki őket. Ha az adott napon nem jutott valamelyikre idő, írjuk át egy másik oldalra. Állítsunk fel sorrendet közöttük. Hasznos módszer ezen a téren a fontos és sürgős dolgok négyes osztályozása. Először lássunk neki annak, ami fontos és sürgős. Fejezzük is be amit elkezdtünk. Hagyjuk másodjára azt, ami fontos de nem sürgős. Ami sürgős de nem fontos az fából vaskarika, valamilyen felesleges pótcselekvés. Ezek zömét a rózsaszín inges szokta kitalálni. Ha sehogy sem tudunk kitérni előle, csináljuk meg úgy, hogy minél kevesebb időt és energiát pazarlunk rá. A nem fontos és nem sürgős dolgokkal egyáltalán ne is foglalkozzunk. Mindenre azért ne alkalmazzuk a sorrend felállítását, mert nyilván sok olyan értékes lehetőség vagy kötelesség van az életünkben, melyeket butaság lenne osztályokba sorolni, illetve egymásnak alárendelni.

57

Lustaság Kemény ellenfél. E sorok írója leginkább akkor találkozik vele ha csak egy pár órát sikerül aludnia. Ilyenkor fáradtan nem megy le az edzőterembe. Marad az ágyban. Forgolódik még egy-két órát álmatlanul, majd irány az éjszakai műszak. Mennyivel jobb lett volna még álmosan is találkozni az ismerős arcokkal. Kifelé fordulni a magányos gondolatok börtönéből. Megszabadulni az aznapi stressztől egy kis mozgással. Késő bánat. Ez a vonat már elment. Nyilván mindenki tudja ezt a maga számára értelmezni. A lényeg, hogy ne ácsingózzunk tétlenül, magányosan és unatkozva az állomás szélén, míg az utolsó vonat is el nem megy az orrunk előtt. Vegyük ezt nagyon komolyan, mert a lustasággal sokat árthatunk testünknek és lelkünknek egyaránt. Nem kezdünk el mozogni, marad minden a régiben, egyre rosszabb lesz általános állapotunk, nem teszünk semmit, hogy változtassunk savanyú sorsunkon. Most vág közbe Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még”. Az idő ezt viszont másképp gondolja, és elszalad gyorsan, miközben már harminc éve dohányzunk, tespedünk, zsírt eszünk sóval és cukorral, töményet iszunk és nem gondolunk a gonddal. Érfalaink rugalmassága pedig megegyezik a vaskályháéval. Ne csodálkozzunk azon, hogy napjainkban vagy érrendszeri betegség vagy rák miatt költözünk át az örök vadászmezőkre a „természetes elhalálozás” kategóriájában.

A tagadás Ha nem tudjuk beazonosítani, hogy pontosan mik valódi problémáink, min kellene konkrétan változtatnunk, akkor célokat sem tudunk kitűzni magunk elé. Ezért kell tisztán látni jelenlegi helyzetünket. Nem olyan egyszerű, mint ahogy első pillantásra tűnik. Magunknak hazudunk ugyanis a legkönnyebben. Ez talán azért van így, mert sokkal kényelmesebb néhány érvet tehetetlenségünk védelmében felsorakoztatni, mint elfogadni azt a kihívást, hogy tisztán lássuk rabszolga mivoltunkat és kitapossuk a szabaduláshoz vezető járatlan utat, majd a nehéz terepen 58

végig is meneteljünk. Önigazolás az önámítás szolgálatában. Alattomos egy páros. A kukába velük! Rendelkezünk már kellő tudással ahhoz, hogy felhagyjunk az önámítással. El kell tudnunk fogadni jelenlegi helyzetünket mint kiindulópontot, a hozzá kapcsolódó személyes felelősségünket és azt is, hogy a változásért bizony sokat kell tennünk. Gondoljunk azokra az emberekre akiktől sűrűn halljuk, hogy „mi rosszat tettem én, hogy ezt érdemeltem az élettől?” Valószínűleg nem tett semmit. És most sem tesz. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy sosem mulasztja el kitölteni a lottószelvényt. Hasonló csapdában vergődik a múltban élő ember is. Lehet, hogy tizenöt éve még jó állása, szép háza, puccos autója volt, és meghívták minden fontosabb eseményre. Ma pedig csak egy éjjeliőr, távol a hazájától. Amint alkalma adódik rá, csak arról mesél, hogy milyen jó volt régen. És nem csak beszél róla, de át is éli a régi szép időket. Erről is tudjuk már, hogy csak magunkat csapjuk be vele, méghozzá úgy, hogy se jelenünk, se jövőnk nincs emiatt. Van még a haragjában, vagy inkább tehetetlenségében odavágó típus. Ő úgy hiszi, hogy legalább tesz valamit. Nagyon jól érzékelteti ennek lélektanát az Arany Jánostól ismert szőlősgazdának az esete, kinek kertjét elveri a jég. Ragad egy vasvillát és szétveri a még épen maradt fürtöket azzal a felkiáltással, hogy „Lássuk, Uramisten mire megyünk ketten!” A tagadás kapcsán sem árt ismételnünk. Leginkább azok nem képesek szembenézni a tényekkel, akik nem ismerik a személyes felelősségvállalás fogalmát.

Félbehagyás Egy másik lehetséges ok ami megakadályozhatja céljaink elérését a befejezetlen vagy félbehagyott cselekvés. Céljaink kitűzésekor kellőképpen körültekintőnek és átgondoltnak kell lennünk, nehogy olyan 59

feladat elé állítsuk magunkat, aminek semmi haszna. Nehogy feleslegesen pazaroljuk rá időnket és energiánkat, és minderre csak akkor jöjjünk rá, mikor már elég sokat foglalkoztunk vele. Lehet ilyen például egy új szakma megtanulása, amivel később nem tudunk mit kezdeni, mert egyszerűen nincs rá igény. Csak úgy megtetszett valahol, és jól jött volna jövedelemkiegészítés képpen. Ezzel ellentétes tipikus hiba mikor hasznos teendőkbe, értelmes célok elérésébe fogunk bele, majd bármilyen oknál fogva félbehagyjuk azt. Például a nyelvtanulást vagy a rendszeres testmozgást. Hasonlóan gyakori eset mikor határtalan lelkesedéssel, de meggondolatlanul kezdünk bele valami újba, mondjuk egy hobbiba. Volt egyszer egy ember, akinek minden álma az akvarisztika volt. Egyszer eljött az ő ideje. Kitanulta csínját-bínját. Egy vagyont költött a hatalmas akvárium kialakítására, benépesítésére és a szükséges gépészetre. Gyönyörű éke lett otthonának. Egészen addig, míg pár évvel később meg nem unta cserélgetni benne a több száz liter vizet, tisztítani a forgatókat és szűrőket. Egy fél év elteltével csak egy sáros pocsolya maradt belőle az üvegfalak közé zárva. Mentette a menthetőt, kitakarította az üvegkádat, vett bele pár száraz fadarabot és egy kiöregedett egzotikus gyíkot. Azóta is ott éktelenkedik a száraz kóró a haldokló hüllővel együtt legtöbbet lakott életterének a közepén, a gyönyörű és életteli színkavalkád helyett. Ha akar, ha nem, arra kell gondolnia, hogy kudarcot vallott. Bármi, amibe belekezdünk és nem fejezzük be, energiánkat és időnket feleslegesen pazarolja, önbecsülésünket rombolja. Akaratlanul is azt érezzük, hogy valamire nem voltunk képesek, rengeteget ártva ezzel magunknak. Tervezzük meg ezért jól, hogy mibe fogunk bele. Legyen az akár a család életében egy több évre szóló projekt, vagy csak egy egyszerű napi teendő. Ha belekezdtünk egy jól átgondolt és szükséges feladatba, akkor azt fejezzük is be. Örüljünk az eredményének, élvezzük a gyümölcsét. Magától értetődik az is, hogy ne fogjunk neki túl sok mindennek egyszerre, még akkor sem, ha minden egyes idetartozó cselekvésünk külön-külön hasznos és jól átgondolt. Ez azért lehet káros,

60

mert megint olyan dogot kell majd félbehagynunk, aminek haszna és értelme van. Készítsünk tervet, és haladjunk aszerint, úgy, hogy csak akkor kezdjünk neki egy újabb teendőnek, ha már az előzőeket befejeztük. Ez egy olyan hatékonyságot jelent majd számunkra, ami már tudatos gondolkodásunk eredménye.

A nehéz emberek Milyen módon jelenthetnek céljaink megvalósításában akadályt rajtunk kívül álló személyek? Akadályok-e egyáltalán? Ha egy kicsit közelebbről vizsgáljuk meg a hozzájuk fűződő viszonyunkat, lehet hogy sok esetben személyes fejlődésünkhöz van szükség a jelenlétükre. Elképzelhető tehát, hogy a bosszantó emberek első sorban nem azért játszanak szerepet az életünkben, hogy példájuk elrettentsen. Ami idegesít minket velük kapcsolatban, az általában olyan rossz tulajdonságok tükröződése, melyek bennünk is meg vannak valamilyen mértékben, illetve formában, esetleg meghatározó jellemvonások lehetettek egykoron. Van olyan ember, ki magányosan rója a köröket hosszú évtizedeken át, és nem jelent mást a többiek számára, mint egy kavicsot a cipőben. Megállás nélkül kritizál mindent és mindenkit, folyamatosan panaszkodik, dől belőle a negativitás. Céltalan életét mérhetetlen arroganciával kompenzálja. Változást csak külső körülményektől remél. Kizárólag csak kedvenc focicsapata és a lottó főnyeremény érdekli, miközben nem érti saját szerepét nyomorúságos helyzetében. Értelmetlen munkáját az életének tekinti, és azt hiszi, hogy a munkáltatója a barátja. Csak a saját igaza létezik, gyakorlatilag nincs bemeneti nyílás a fülén, azaz kommunikáció képtelen. Féltékeny mindenre, ami mások életében sínen van. Komoly ellentmondás lenne, ha a korábbiakban vizsgáltak után mindezt mint ítéletet mondanánk ki egy másik ember felett. Amit ehelyett kénytelenek vagyunk belátni vele kapcsolatban az nem más, minthogy ami benne zavaró, az esetleg jellemezhetett minket is életünk során egykoron, esetleg még a mai napon is vonatkozhat belőle valami az előttünk álló önfejlesztő feladatokra. Fontos szerepe lehet tehát képzelt vagy valós személyének ha 61

őszintén akarjuk feltárni saját kórképünket. Ebbe a mélyvízbe majd az utolsó fejezetben fogunk fejest ugrani. Nem kell ugyanakkor egyetérteni Jézussal és Buddhával abban, hogy a legrosszabb indulatú emberekkel szemben is legyünk nyájasak. A kettőjükéhez hasonló szikla szilárd belső béke birtokában talán lehetséges ez is. Nekünk inkább egy neutrális érzelmi töltetű, de kötelező jellegű önvédelemre van szükségünk, melynek legkézenfekvőbb formája a távolságtartás, hogy ne járjunk úgy mint Kőműves Kelemen, ki mit estére épített, az reggelre leomlott, s mit reggelre épített, az estére dőlt össze. Különös gonddal kell ügyelnünk arra is, hogy harag se járja át a szívünket és ne ítélkezzünk semmiben. Nem kis feladat egy efféle egyensúly megteremtése, de igazából nincs addig nagyon menekvés, míg nem látjuk tisztán önmagunk visszatetsző voltának tükröződését, és amíg nem vagyunk képesek az élet minden területén emberi kapcsolatainkat kellő intelligenciával kezelni, a gyengeségeket az objektív és semleges külső szemlélő tekintetével látni. Végső soron csak kétféle ember létezik: a jó, akinek ugyanúgy vannak hibái, és az akinek többet kell még tanulnia az életről mint az előbbinek. Tökéletes ember nincs.

Ép lélek az ép testben Az egészséges életmód magától értetődően fontos meghatározója életünk minőségének. Irodalma gyakorlatilag végtelen, akárcsak annak mértéke, hogy a civilizált ember mennyire nem veszi komolyan. Lerobbant egészségi állapotban pedig legfőbb célja a kellemetlen tünetektől való szabadulás, az ideje korán lerongyolódott test foltozgatása lesz, körülményeinek és életének rendbetétele helyett. Peace Pilgrim rövid összefoglalásában a kérdés így hangzik:

„Szabad vagy a káros szenvedélyektől? Élvezed bőségesen a tiszta levegőt, a napsütést, a testmozgást és a 62

természettel való találkozást? Az étrendedben helyet kapnak a létfontosságú táplálékok? Alszol eleget? ”

Már megint csupa olyan dolog, ami fokozatosan eltűnik az életünkből, vagy már el is tűnt. Pedig két liter kóla és egy zacskó csipsz drágább mint egy kis doboz áfonya. Mégis ez utóbbit tartjuk a háromból egyedül túlárazottnak. Az is köztudott tény, hogy túl sok sót és cukrot fogyasztunk. Ez önmagában is komoly és közvetlen veszélyt jelent az egészségünkre. Ráadásul valószínűleg nem is sót és cukrot tömünk magunkba, hanem valami olcsó ipari mellékterméket, beazonosíthatatlan eredettel és kémiai összetétellel. Ha ismernénk a gyártás folyamatát, valószínűleg nem vennénk meg semmit a hipermarketekben amit millió tonnaszám készítenek, ki tudja hol és miből. Az is furcsa, ha az eper nagyobbra nő mint az alma, vagy ha a húsos paprika diszkó színekben pompázik. Ez nem csak afféle paranoiás képzelgés okozta finnyásság. Elég ha logikusan belegondolunk az extraprofit képletébe. Maximális mennyiségben értékesíteni a minimális ráfordítással készült árut. Minél gyorsabban eladni, többször is befektetve azt a pénzt, amit még ki sem kellett fizetni a beszállítónak, de a vevők már otthagyták a kasszáknál. Szükség van némi reklámra is melynek jelentős költségét szintén meg kell spórolni valami másnak a rovására. Ehhez járul még hozzá a globális monopol helyzet és az elképesztő mértékű volumen, melyek a beszerzési tárgyalások során biztosítják az egyoldalú akarat érvényesítését. Fontos szempont a munkabérek minimumon tartása is, ami általában az egyik legjelentősebb költségtétel a gazdálkodó szervezetek könyveiben. Egyetlen szereplő maradt ki csupán a képletből, a vásárló, aki vagy eszi vagy nem amit kap, mivel máshol úgy sem tudja megvenni. Szerencsések azok akiknek, vagy akik nagyijának van még konyhakertje. Az egyetlen megbízható élelmiszerforrás az, amit mi magunk vagy a nagyi termeszt a kiskertben és nevel a baromfiudvarban. Vannak olyan nagyvárosok melyek lakói akár heteken keresztül nem látnak napot, és ez fel sem tűnik nekik, pedig oly sok élettani folyamathoz

63

lenne nélkülözhetetlen. Olyanok is akadnak közöttük, akik évek óta nem jártak erdőben. Friss levegőről álmodni pedig egy tíz vagy annál több milliós népek kohójában naivitás. Aludni meg bizony nem ugyanolyan a vályogtéglás házikó libatollal tömött dunyhái és szalmával bélelt ágyainak síri csendje helyett a magunk által gyufaszálakból idegbetegen összeeszkábált fekhelyeken, amiktől csak néhány méterrel arrébb araszol a nyolc sávos dugó. Amire viszont mindenhol lehet időt szakítani, az egy kis súlyzózás. Nem baj az, ha ennek mozgatórugója javarészt a hiúság. Tökéletesen ésszerű dolog a változtatásokat a legkézenfekvőbbel vagy a legkönnyebben megvalósíthatóval kezdeni, olyasmivel amihez már most is meg van a kellő motivációnk. Egy kis mozgásra mindenkinek van lehetősége, ami testünknek sem idegen gyakorlat, hiszen az ember természetes viselkedése éber állapotban a fizikai aktivitás. Mit teszünk ehelyett? Ülünk. Órákat a dugóban vagy a vonaton. Legtöbbünk a munkaidejét is végigüli. Ezután hazamegyünk, és átlagosan napi négy-öt órát bámuljuk a tévét, és elhisszük a média torz világa némely sosem mozgó és ezt fennhangon hirdető híres emberének, hogy vízisikló formájú testalkata vonzó a hölgyek számára. Végül is benne van a nevében, tele van vízióval. Rendszeres testmozgással ugyanakkor nem csak ezt a természetellenes életmódot lehet kompenzálni, amihez elég akár naponta húsz percet sétálni. Egy kicsit aktívabb sportolással a stressz mértékét is jelentősen csökkenteni lehet. Egy konditeremi edzés után hosszú órákra minden gond elszáll, másokkal olyan türelmesek leszünk, mint egy buddhista szerzetes. Nyilván itt is tartózkodjunk a végletektől. Ne pumpáljuk fejünket céklaszínűre testsúlyunk kétszeresének emelgetésével. Amennyi jól esik, semmi több. Érzi azt az ember ösztönösen, hogy mi az ami használ neki, és hol húzódik az a határ amit átlépve a gerince és az ízületei tönkremennek pár hónap alatt. Persze most is könnyű csapdába esni. Sokan közülünk akkora kiszerelésben vesszük és esszük az izomnövelő műtrágyát, ami önmagában is komoly súlyemelést jelent. A biztos hatás elérése érdekében szúrunk a kezünk fejébe néhány milliliter körömlakk-lemosót, majd minden súlyt a normális mérték kétszeresére emelve cibálunk, olyan idegbeteg és öntudatlan mozdulatok közepette fújtatva, mint ahogy az áram ütötte ember rángatózik. A végeredmény pedig siralmas. Amikor mindezt muszáj abbahagyni idegbecsípődés

64

miatt, a kemikáliák távoztával nem csak egy jól pofon vágott máj és egy csak félig működő vese marad hátra, hanem felpuffadt has a radiátor helyett és lógó mellek szülési striákkal. Ez nem gúnyolódás. Ismét csak tökéletes példája az agymosottságnak. A filmvászonról, magazinokról, közösségi oldalakról mosolyogják belénk a hatalmasra szerkesztett macsó hegyek, hogy nem is vagyunk férfiak ha a karunk nem vastagabb a lábunknál. Mi pedig elhisszük, és megint versengeni kezdünk, egymást hajszolva. Jól gondoljuk át miért is mentünk le eredetileg a konditerembe. Tud az áldás is lenni a nagyváros betondzsungelében. Ha szerencsések vagyunk, van lehetőségünk futni, kerékpározni, úszni, korcsolyázni vagy egyszerűen csak táncikálni a tükör előtt. A harcosabb természetűek bunyózzanak vagy cselgáncsozzanak, a vastagabb pénztárcájúak pedig teniszezzenek vagy lovagoljanak, ha van kedvük egy kicsit a tévé elől elszakadni. Ha elköteleztük magunkat az egészségesebb táplálkozás és a rendszeres testmozgás mellett, célszerű a lelkesedés megőrzésének érdekében mindezt csak kis lépésekkel kezdeni, apránként változtatva az eddigi rutinunkon. Az is bölcs dolog, ha olyasmivel kezdünk, aminek még él emlékeinkben áldásos hatása, illetve olyannal hagyunk fel, aminek amúgy sem érezzük majd égető hiányát. Nem kell tehát azonnal kiüríteni az egész speizet, vízszűrő berendezéseket felszerelni és paradicsomot ültetni az ablak alá. Első lépésnek kiváló egy kicsit kevesebb sót és cukrot tenni az ételre, vagy jelentős megtakarítást eszközölve egyúttal, kicsit ritkábban költeni vagyonokat a gyorsétkezdékben. A testmozgást sem kell mindjárt erőemeléssel kezdeni. Tökéletes indulásnak, ha azokra a közeli helyekre ahol nem szokott szmog riadó lenni, gyalog sétálunk el. Az alakformáláshoz is kiváló nekikezdeni néhány fekvőtámasszal minden másnap. Ez a jól bevált gyakorlat okosan osztja el a terhelést a mell, a hát és a tricepsz izmai között. Arra figyeljünk, hogy kezünket úgy tegyük a padlóra, hogy a mozdulatsor minél természetesebb és minél kevésbé legyen megterhelő a vállízületnek. Ha csak egy vagy két karhajlítást tudunk megcsinálni, semmi gond, máris többet tettünk az egészségünkért, mint egy nappal korábban. Ismételjünk ugyanennyit legközelebb

65

is. Egyre többet leszünk képesek megcsinálni. Ha sikerül fokozatosan eljutnunk mondjuk háromszor húszig, az már komoly karbantartást jelent érfalaink rugalmasságának megőrzésében, miközben nem fecséreltük el az egész délutánt távol az otthontól, és egy fillért sem költöttünk. Ne felejtsünk el két dolgot. Erőltetni semmit sem szabad. A mozdulatok legyenek szabályosak és átgondoltak. Sokkal jobb rendszeresen pont annyit csinálnunk amennyi jól esik, minthogy a felesleges erőlködés okozta izomhúzódás vagy idegbecsípődés vegye el kedvünket az egésztől. A másik szabály amit nem árt tudni az, hogy az alakformálás hatékonysága döntő mértékben azon múlik, hogy mit viszünk be a szervezetünkbe, és csak másodsorban azon, hogy milyen gyakorlatokat végzünk.

Gyógyszer- és ételmérgezés Az is sokat ronthat közérzetünkön, ha állandóan betegek vagyunk. A lúd pedig legyen kövér. Legalább ötféle bajunk van egyszerre, és ennél bizony nem adjuk alább. Ráadásul folyamatosan erősítjük magunkban és egymásban ennek tudatát. Tonnaszám tömjük magunkba a pirulákat. Nem orvosságot, hiszen ezeknek a silány, de drága mérgeknek semmi közük a gyógyításhoz. Épp eleget árt szervezetünk természetes védekezőképességének a stressz, mely életünk gyakorlatilag minden területének kiegyensúlyozatlanságából fakad. A megmaradó részt mi magunk bombázzuk szét indokolatlan és mértéktelen gyógyszerfogyasztással és felesleges oltásokkal. Egyre többen tudatosan nem szednek semmilyen fájdalomcsillapító tablettát, megfázás elleni csodaszert, antibiotikumokat, de még izompuffasztó fűrészpor-granulátumot sem. Nincs is más betegségük, mint évente egy nátha. Az össznépi versengésnek, a reklámoknak és az orvoslátogatóknak köszönhetően egészségesen is betegnek érezzük magunkat. Nátha ellen olyan vegyszerekkel tömjük magunkat amik védekezőképességünket 66

alapjaiban teszik tönkre, megölve körül-belül négyszáz féle hasznos baktériumot a vastagbélben, miközben nem is fertőzött meg minket semmi, csak hógolyózás után hideg kólát ittunk meleg tea vagy forralt bor helyett. A kezünket ugyanazzal a mindent elpusztító méreggel mossuk, mint a szemetesben a padlót, hogy természetes védekező mechanizmusunk még véletlenül se találkozzon olyan apró lényekkel, amikkel pedig rendszeresen kellene neki, hogy a megfelelő ellenanyagokat intelligens laboratóriumában elkészítse, és eltárolja az információt az igazi szükség idejére. Késlekedés nélkül fájdalomcsillapítókat és savlekötőket kapkodunk be, amint a reklámokban látottakhoz hasonlót tapasztalunk, például olyan félelmetes vészhelyzetekben mint amikor gyermekeink hangosan játszanak vagy ha vacsora közben büfizünk egyet. Normális testhőmérsékletre lázcsillapítót szedünk, amit valódi láz esetén sem kellene, mivel az a vírusok elpusztításának alapvető fegyvere. Miután végtelen mennyiségben felhalmozódott bennünk a sokféle méreganyag, nyomokban sem léteznek már a hasznos baktériumok, szervezetünk már azt sem tudja, hogy miképpen védekezzen az apró kártevőkkel szemben, elkezdünk allergiásak lenni, ami nem más, mint tönkretett immunrendszerünk kétségbeesett segélykiáltása. Allergiás tüneteinket pedig méreg drága csodakészítményekkel kezeljük. És lehetne a végtelenségig folytatni tovább a felsorolást, de éppen elég, ha belepillantunk a pirulákat tároló fiókunkba. A gyógyszernek hazudott mérgeknek közvetlen pusztításuk mellett van egy másik veszélyes tulajdonságuk is. Úgy hozzájuk szokunk, hogy a heti bevásárlás során már automatikusan vesszük le a polcról őket, akkor is, ha semmi panaszunk nincs. Érdemes megfigyelni, hogy a hipermarketek gondoláival szemben mindig találunk egy nyitva tartó patikát is arra az esetre, ha a kasszákon belül nem jutottunk volna hozzá az áhított kemikáliákhoz. Bolondot csinálnak belőlünk már megint, ráadásul úgy, hogy vagyonokat költünk arra, hogy betegeskedő és drogfüggő roncsok legyünk, miközben az extraprofitra termelő gyógyszergyárak sem tartoznak mások tulajdonába, mint a bankok és a média. Most sem újdonság, hogy mit lehet tenni ez ellen. Gondolkodni és cselekedni.

67

Utánajárni a gyógynövények és az alternatívnak minősített, jól bevált, egyszerű és hatásos módszerek gyógyító erejének. Könnyen megtalálható például a bükki füvesember ABC könyve az interneten. Nem olyan bonyolult dolog időnként átlapozni, mint ahogy belátni azt a tényt sem a táplálkozás kapcsán, hogy nem mindegy a szívünknek, milyen minőségű érrendszeren keresztül mekkora tömegű testet kell folyamatosan ellátnia. Íme egy rövid összefoglaló egy laikus tollából arra vonatkozóan, hogy minimális odafigyeléssel is nagyon sokat tudunk javítani egészségi állapotunkon, akkor is ha pénztárcánk nem engedi meg, hogy konyhánkra az alapanyagokat egy ökogazdaság szállítsa be. Az étrenddel kapcsolatban célszerű a már említett veszélyekkel együtt minden félkész és gyorsfagyasztott menüt is messzire kerülni. Nem tart hosszabb ideig egy kis barna rizst kifőzni pár zöldségdarabkával (brokkoli, borsó, répa, kukorica, stb.) ízesítve, mint megsütni a fagyasztott pizzát. A gyorséttermek alapanyagainak egy részéről már bizonyították (legutóbb jogerős bírói ítélettel), hogy emberi fogyasztásra alkalmatlanok. A náluk kapható „hússzelet” a másra már fel nem használható vágóhídi maradékok vegyszeres feloldásával készül, majd ezután jobb ha nem tudjuk, hogy milyen állagjavítókkal, színezékekkel, tartósítószerekkel és ízesítőkkel fűszerezve tálalják elénk. Ha alkatunk teljesen normális, akkor is érdekes kísérlet kipróbálni, hogy nem eszünk és nem iszunk semmilyen károsat egy ideig. Nagyjából négy hét alatt öt százalék körüli egyszeri testsúly csökkenést fogunk tapasztalni, pedig nem volt rajtunk felesleg. Ez vajon mit bizonyít? Ne hagyjuk magunkat becsapni a diétás, cukormentes, alacsony zsírtartalmú és ezekhez hasonló marketing hazugságokkal sem. Sokkal rosszabb buborék mentes szódát inni, tej szegény joghurtot kanalazni, mint például szalonnát enni. Ez utóbbi legalább az ami. Az előzőek pedig szín tiszta szintetikusok. Célszerű az elfogyasztott adagokat is szükségleteinkhez igazítani. Nem kell kienni az uraságot a vagyonából, mint a Móricz novellában az

68

egyszeri szegény ember, akinek ez persze nem sikerült, és végül belehalt a rosszul értelmezett bosszúállásba. Ha nem vagyunk éhesek, akkor nemes egyszerűséggel ne tömjük magunkat feleslegesen. Általánosságban elmondható, hogy túl sok kenyeret eszünk, pedig hízlal rendesen. Kiváló alternatíva lehet bármilyen teljes kiőrlésű péksütemény, például a palacsintára hasonlító pita, esetleg a puffasztott rizs. Tehetünk közé néhány szelet avokádót, uborkát és egy pár levél sóskát vagy spenótot. A vajat és a margarint nyugodtan elhagyhatjuk teljesen. Nem okoz anyagi csődöt az sem, ha naponta megeszünk egy almát, egy paradicsomot, egy banánt és elrágcsálunk egy szál nyers répát. Hetente egyszer csemegézhetünk egy kevéske diót, mandulát vagy szotyit, egy mangót, egy kis doboz áfonyát vagy szedret, hozzá pedig amennyit meg tudunk venni magunknak az aktuálisan legolcsóbb gyümölcsből. Azért sem kell szégyenkezni, ha csatlakozunk a címke olvasók táborához. Amit az összetevők közül a legcélszerűbb kiszűrni az a magas cukor és telített zsír tartalom. Ugyanazon hipermarketen belül, ugyanazt a terméket azonos áron meg lehet vásárolni nagyon komoly káros anyag tartalom különbséggel, amitől nem a családi költségvetés fog gyorsabban apadni, hanem az úszógumink. Sajnos a többségünk nem engedheti meg magának, hogy strukturált vizet igyon. A csapból és a műanyag flakonokból pedig olyan folyik, melynek szerkezete messze eltér az ember számára kívánatostól. Ez bizony a 22-es csapdája, hiszen egy felnőtt embernek legkevesebb három liter folyadékot kellene fogyasztania naponta, és semmiképpen sem színes, buborékos, édes itókák formájában. Azok a szerencsések, akik természetes és még szabadon hozzáférhető forrásvíz közelében laknak vagy járnak, el ne felejtsék kulacsaikat megtölteni. A többieknek pedig el kell dönteniük, hogy csapvizük az ihatóbb, vagy kénytelenek hazacipelni a még megfizethető árú ásványvizet. Ez utóbbinál ismét érdemes a címkére pillantani, melyen jelentős különbségek olvashatók a pH értékre vonatkozóan. Az emberi szervezet számára a 7,0-ás semleges értéknél egy kicsivel magasabb a kívánatos, nem pedig a szép számban előforduló alacsonyabb, enyhén savas hatású. Ha sikerült vizet választani, pár csepp citrommal

69

tehetjük élvezhetőbbé, ami nem csak hatékony nehézfém-méregtelenítő, de természetes zsírégető hatása is van, ugyanúgy mint az epernek, a zöld teának vagy a fahéjnak, mely utóbbi nagyszerű gyógyszere a náthának egy kis termelői mézzel összekeverve. A kúraszerű megelőzésben pedig az első helyen egy könnyen beszerezhető gyógynövény, az echinacea kivonata áll. Hasonlóan jótékony hatású a torma, a cékla, a csipkebogyó és a hagymafélék fogyasztása is, nem csak nátha idején. Az alábbi képen egy olyan szerény életvitelű ötvenes férfi látható, aki a táplálkozás és testmozgás terén a fentiekben leírtak szerint él.

70

Pazarlás Vagyonokat költünk gyógyszerre és egészségtelen táplálkozásra. Vajon csak erre szórjuk feleslegesen a pénzt? Lehet, hogy pazarlás vásárlásaink más jelentős része is? Egészségünket romboló hajsza felesleges kacatok birtoklásáért? Netán egy újabb kiiktatandó kártevője közérzetünk veteményeskertjének? Annyi bizonyos, hogy most jól jönne, ha megtakarításként a számlánkon vagy a szalmazsákba varrva rendelkezésünkre állna az a sok pénz amit évekkel ezelőtt, viszonylagos jómódunk idején elszórtunk. Sokan azok közül kiknek az átlagosnál egy kicsit jobban fizető állása volt, mindenből a legdrágábbat vették, például Superfit cipőcskéket gyermekeiknek, párját húsz ezerért, amiket aztán azok kinőttek néhány hónap alatt. Ez a márka pedig nem is szerepelt a hirdetésekben. Egyszerűen csak ez volt a legdrágább, amiben garantáltan nem lett lúdtalpa a gyereknek. Nem lett volna a két ezer forintosban sem. Még ma is, mikor már legtöbben vért izzadunk minden egyes garas megkereséséért, erőnket jóval meghaladó mértékben hajtunk olyan dolgokért, amikre semmi szükségünk. Közben alig várjuk a hónap végét, hogy beleférjünk a feszített családi költségvetésbe, pedig siettetni az időt önmagában is stressz helyzetet teremt. Nem csak Dagobert bácsi rabszolgái vagyunk, hanem minden egyes tulajdontárgyunké is, amit megszereztünk magunknak oly sok verejték árán, ugyanakkor vajmi kevés hasznát vesszük a borzalmas felárnak, amit néhány haszontalan plusz szolgáltatásért vagy az alig látható kis márkajelzésért fizettünk ki. Anyagi javainkat életünkben a megfelelő helyre kell tenni. Arra valók, hogy használjuk őket. Ha viszont nincs már rájuk szükségünk, vagy már akkor sem volt, mikor megvettük, szabaduljunk meg tőlük. Ha másnak jól jön használtan is, adjuk oda neki. Bármi felesleges, amitől nem tudunk megszabadulni, birtokba vesz minket. Az egyre anyagiasabbá váló világban oly sokan közülünk tulajdontárgyaik saját tulajdontárgyaiknak. Nem vagyunk szabadok. Az embertől idegen egymásnak alárendelő világrend, saját tudatlanságunk és feleslegesen drága státusz szimbólumaink rabszolgái vagyunk, amikre időnket, energiánkat, pénzünket és egészségünket pocsékoljuk el. A mindennapok során pedig azért vásárolunk ész 71

nélkül, hogy kényelmes, barátságos közegben, teli hassal bámulhassuk a tévét, mely rituáléhoz szorosan tartozik a csipsz rágcsálás és a kóla szürcsölgetés. A szükséges hozzávalók beszerzéséhez pedig kell legalább egy autó.

Környezetpusztítás Mit keres ez a téma egy gondolkodásról szóló könyv egészséggel kapcsolatos részében? Meredek válasz következik. Nem tehetünk senkiben és semmiben úgy kárt, hogy közben ne ártanánk magunknak is vele. Nem arról van szó, hogy meg sem születendő unokáink sem fogják látni. Ahogy már olvashattuk, a még nyomokban fellelhető, ősi módon létező természeti népek ösztönös és egészséges harmóniában élnek környezetükkel és egymással. Nem is küszködnek idegösszeroppanással, mi több, általában nem is betegek. Az civilizált emberek nagy részét viszont teljesen hidegen hagyja a környezetvédelem kérdése, hiszen nem olyan gondról van szó ami a jelen pillanatban zavarná őket tévénézés közben. A kérdés iránt érzékenyebbek viszont úgy vélik, hogy félig már megöltük a bolygót mely vendégül lát minket. A környezetpusztítás megbontotta azt a természetes harmóniát melyben Föld Anyával éltünk azelőtt sok tíz ezer éven keresztül. Most ne „csak” az állatok kiirtására, a hatalmas füstöt okádó kéményekre, a mindent elborító szeméthegyekre, a kőolaj-származékok hajtotta milliárdnyi közlekedési eszközre és az esőerdőket pusztító birodalmi lépegetőkre gondoljunk. Az is idetartozik a maga nemes egyszerűségében, hogy ne szemeteljünk. Konkrét és hasznos lépés, ráadásul könnyebben kivitelezhető, mint életünket a világ különböző tájain tiltakozó szervezetek szolgálatába állítani. Ha otthonunktól pár utcával arrébb járva egy véletlenül ott felejtett kis erdőt találunk, ne érezzük azonnali szükségét, hogy felesleges terheinktől megszabaduljunk. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy a jó mélyre behajított sörösüveg kiváló búvóhelyül szolgál majd a hasznos kis gilisztáknak. Vagy ha már szükségről van szó, akkor az is tévhit, hogy a szőlőhöz és a dinnyéhez hasonlóan az erdő kicsiny lakói is kedvelik az emberi ürüléket. Az erdő72

nek és lakóinak nincs szükségük mesterséges búvóhelyek kialakítására, sem trágyázásra. Az erdő akkor boldog, ha az ember a közelébe sem megy. Pedig ott lenne a helyünk hetente legalább egy pár óra erejéig. Fegyverek és telefonok nélkül. A leges legmélyén, ahol már térerő sincs és a fák a lelkünkkel beszélgetnek.

Borzalmas mértékben felháborító amikor azt kell látni, hogy kevéske kis épen hagyott természetvédelmi körzeteink „munkatársai” a jókedvükben halomra gyilkolt őzek, nyulak, vaddisznók és rókák tetemeiből csoportképet mintáznak és büszkén fényképezgetik azt. Számukra nyilván nem mond semmit az, hogy minden életnek van értelme és jelentősége. Ha pedig valaki azt mondaná nekik, hogy a világ legtöbb gondja abból a téveszméből gyökerezik, miszerint az egyik élet értékesebb a másiknál, értetlenül fognák a fejüket, hiszen az a szarvas alig szenvedett egy percet, amit az imént oly precízen lőttek szíven. Pedig az előbbiek régen az ember számára ugyanolyan magától értetődőek voltak, mint mai világában az az abszurdum, hogy pénzt kell fizetnie a vízért. Olyan messzire 73

távolodott el létezésének valódi értelmétől, hogy ez ma már csak szánalmas őrültségnek hangzik számára, miközben fel sem tűnik neki, hogy már majdnem minden más élőt kiirtott a Földről, születésének egykoron életteli bölcsőjéből. Embernek lenni pedig komoly felelősség. Felelősség magunkkal szemben, a többiekkel szemben, és mint vészesen túlszaporodott csúcsragadozó, felelősség a bolygónkkal szemben. A zajszennyezés is idetartozik. Miért is kell a Sokol rádióból teljes hangerővel recsegő vízállásjelentést a szomszéd telek határán bömböltetni? Vagy ennek hatását tovább fokozva, az éppen ott reggelizők mellett robbanómotoros fűnyíróval fel-alá ingázni, mely azon felül, hogy maradandó halláskárosodást okoz, olyan szmoggal teríti be az egész környéket mint az első világháborús tankok. A rózsaszín ingesek és más bűnözők körében elterjedt szokást is nehéz megérteni. Miért nem a maguk nevelte erdőkben teszik tönkre helyreállíthatatlanul quadjaikkal az élővilágot? A bivaly forgatónyomatékkal pusztító traktorkerekek úgy fordítják ki helyéből az aljnövényzetet, hogy ott többé fű nem terem. Általánosságban is igaz, hogy minimális odafigyeléssel a másik emberre évekig tartó háborúskodásnak vehetjük elejét és teremthetünk kellemesebb, nyugodtabb és tisztább környezetet sokunk számára. Higgyük el, hogy lelkünk tiltakozik minden apró kis vétek ellen, akkor is, ha mi nem halljuk a hangját. Tiltakozik minden ellen, ami természetes harmóniát ront meg vagy tisztaságot szennyez be. Ez az írás pontosan erről szól, ugyanúgy, ahogy egész életünk az egyensúlyról. Az egészséges egyensúlyról mindenben. Egy ehhez közeli állapothoz visszatérni a tengelyéből kifordult világban pedig csak tudatos gondolkodás segítségével lehet. A gondolkodó ember ugyanis kiegyensúlyozott, harmóniában él saját magával, embertársaival és a természettel. Teste és tudata nem veszekszik, értelme nem harcol lelke ellenében. Nem veszít feleslegesen rengeteg energiát. Ellenkezőleg. Oly mértékben töltekezik fel erővel, hogy mindig egészséges és friss, számtalan hasznos dolog elvégzésére és élvezetére jut ideje.

74

Nemzeti identitás zavar Carl Gustav Jung szerint tudatalattink közös mélyének van egy olyan része, melyben országunk történelme, kultúrája, népünk hagyományai, alapvető értékrendje és legfőbb jellemvonásai vésődnek be. Nem fasizmus tehát ezek ismerete és tisztelete, dobálózzon az ostoba média akármilyen bélyegzőkkel is. Sokkal inkább alapvető szükséglet az egyéni és társadalmi szintű önazonosság helyére lépő személyiség zavar elleni védekezésben.

Gyermek idegen oktatási rendszer Albert Einstein már száz évvel ezelőtt is élesen bírálta az oktatás intézményének uniformizáló jellegét. A helyzet azóta sem változott semmit, sőt, inkább rosszabb lett az általános emberi értékek és alapvető erkölcsi normák tantervből való szisztematikus kiradírozásával. A legfőbb hiányosság továbbra is az egyéni adottságok, érdeklődési körök, sok esetben a vele született tehetségek vagy zseniális megszállottságok felszínre kerülésének esélytelensége, újabban pedig ezek és az önálló gondolkodás intézményes elfojtása. A már az általános iskolában teljesen egyforma gondolkodásúra faragott, saját történelmét és kultúráját nem ismerő, identitás zavarban szenvedő emberek nem képesek sem személyre szabott, sem a közösségek szintjén egymást szolgáló célokat maguk elé tűzni és megvalósítani. A pályaválasztásnak pedig nem teljes tanácstalanságot, idegbetegen kapkodó néhány hónapot kellene jelentenie, mikor kétségbeesetten őrlődik az egész család, hogy vajon hova jelntkezzen a gyerek annak hiú reményében, hogy szerez esetleg majd valami használható papírt. A pályaválasztás a totyogós korban kezdődik, csak senki sem figyel rá, nem lévén intézményrendszere.

75

Mit szólnak majd mások Önbecsülésünk jelenlegi alacsony, vagy éppen csak fejlődésnek indult szintjén, legtöbben még mindig kényszeresen meg akarunk felelni mindenkinek. Szebbnek, gazdagabbnak és sikeresebbnek látszani a világ szemében. Ezért fontos, hogy mindent megtegyünk saját és egymás önbecsülésének erősítéséért, hisz annak kellően magas szintjének birtokában nem fog többé visszatartani minket, hogy ki mit gondol vagy hogyan vélekedik rólunk. Be is programozhatjuk tudatunkba, hogy nem érdekel minket mások véleménye. A mindenkinek való megfelelés pont annyira lehetetlen küldetés, mint amennyire értelmetlen. Első sorban nekünk kell, hogy elégedettek legyünk önmagunkkal. Még tovább menve, az egyetlen ember, akinek életünk során ki kell vívnunk az elismerését, azok mi magunk vagyunk. Senki más. Nem a királyfiról van szó, ki saját szépségét addig bámulta szerelmesen a tó tükrében, mígnem virággá változott. Ez nem önimádat, hanem a belső béke záloga, mely oly ritka kincs napjainkban. Ezzel el is érkeztünk következő témakörünkhöz, szövetségeseink számbavételéhez, azokhoz kik segítségünkre lehetnek céljaink megvalósítása során. Az önbecsülés témaköre pedig remek lehetőséget kínál az átvezetéshez a fejezet elején.

76

Negyedik fejezet: Szövetségeseink

„Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad van.” - Henry Ford

Az önbecsülés Ahhoz, hogy ki tudjuk menekíteni magunkat abból az illúzióból melyben a mások által irányított életünk zajlik, egy olyan valóságba amit mi teremtünk meg tudatunk teljes birtokában, magabiztosnak és elszántnak kell lennünk. Bíznunk kell magunkban. Önbecsülésünk első sorban azt jelenti, hogy hogyan érzünk önmagunk irányában, milyennek látjuk magunkat. Ez az esetek többségében sem külsőségekben, sem belső tulajdonságok tekintetében köszönő viszonyban sincs a realitással. Azokra az információkra és élményekre épül amiket beengedtünk a tudatunkba és ott valóságunk építőköveivé váltak. A „mátrix effektus” igen hatékonyan működik. Ha hiszünk az illúziónak mely körül vesz minket, szilárd valóságot teremtünk belőle magunknak, saját életterünkké változtatva azt. Másrészt, ha önbecsülésünktől komoly mértékben függ az, hogy hiszünk-e kitűzött céljaink elérésében, ugyanakkor az nagyjából a nullával egyenlő, nem kell csodálkoznunk, hogy teljesítményünk és hatékonyságunk szintje alacsony, nem haladunk semmilyen irányban, közérzetünk pedig jövő képünkkel együtt csak egyre siralmasabb lesz. Eközben energiaitalok tucatjaival stimuláljuk az agyunkat, hogy képesek legyünk értelmünk valódi szintjét meg sem közelítő, csekély értékű teendőinket ellátni. Ez egy igen komoly és sokunkat érintő egyensúlyvesztés. Mit lehet tenni konkrétan önbecsülésünk erősítésének érdekében? Először is, ne engedjük be azt a temérdek szemetet és hazugságot tudatunk 77

eredendően csodálatos világába. Olyan ez, mint az ezernyi tonna sittet a virágos rétre borító teherautók okozta pusztítás. Állítsunk természetvédő őrt tudatunk kapujába. Ezután vizsgáljuk meg őszintén, hogy milyen embernek tartjuk magunkat. Ez nem önismereti tanfolyam, nem is mélylélektan, csak néhány egyszerű kérdés, amire válaszolva tisztán láthatjuk, hogy jelenleg hogyan érzünk magunkkal kapcsolatban. Van-e tartalma és iránya az életemnek? Milyen mértékben vagyok ura jelenlegi helyzetemnek? Fontos vagyok-e azoknak akik értékesek számomra? Milyen az emberi kapcsolataim minősége? Hasznos-e a munkám amit végzek? Hogyan viselem gondját mindannak ami és aki rám van bízva? Van-e valami amiben kiemelkedően jó vagyok? Szakítok-e időt hasznos tudás megszerzésére, hogy működésben tartsam értelmemet? Vannak-e spontán érzéseim önmagammal szemben? Mik azok? Gondolkozzunk el a válaszainkon. Ha netán akadnak kellemetlen feleletek kérdéseinkre, jegyezzük fel azokat teendőink közé. Ugyanakkor ne szerénykedjünk feleslegesen saját rovásunkra, ha vannak értékes tulajdonságaink. Valljuk azokat bátran a magunkénak, és erősítsük ezt az érzést tudatosan és rendszeresen. Ha eredményt értünk el céljaink felé haladva, azzal is tegyük ugyanezt. Éljen emlékezetünkben élénken annak a képe, hogy siker koronázta erőfeszítéseinket. Ha elindultunk életünk irányításának útján, jegyezzünk fel minden egyes mérföldkövet, hiszen oda már saját erőnkből jutottunk el. „Szorgos, rendes ember vagyok. Fáradtan is mindig szakítok időt a gyerekeimre. Nem csalom a feleségem. Sikerült leszoknom a panaszkodásról. Nem néztem már két hónapja perpatvar show-t.” És így tovább. Ezzel kapcsolatban emeljük ki annak fontosságát, hogy bármiben, amiben kiválóak vagyunk, használjuk a kijelentő módot és az első számot. „Én vagyok az imádott édesanya. Én vagyok a remek férj. Én vagyok az igaz barát. Én vagyok a csodás szerető. Én vagyok a kedves bohóc. Mi vagyunk a bátor győztesek.” Ez nagyon fontos. Tessék használni az első számot, messzire hajítva el a felesleges szerénykedés álarcát. A személyes felelősségvállalás bátor tette során is ugyanazt használjuk, ami ilyen

78

módon feljogosít minket, és megteremti a szükséges egyensúlyt is. Vegyük mindezt nagyon komolyan. Kellő önbecsülés hiányában mindig mások véleménye, az aktuális divathóbortok és az agymosó csatornák fogják cselekedeteinket meghatározni. Folyamatos kényszert érzünk másoknak megfelelni, előttük többnek, gazdagabbnak, szebbnek látszani. Ezzel nem csak a világnak hazudunk, de önmagunknak is. És ez a folyamatos hazudozás fogja megteremteni azt a valóságot számunkra, ami az életünk. Egészséges önbecsülés birtokában viszont nem fog számítani, hogy ki mit gondol vagy hogyan ítélkezik velünk kapcsolatban. Az emberek többsége így is, úgy is meg fog ítélni, minket is és mindenki mást. Nem szabad hasznos energiánkat arra pazarolni, hogy őket ejtsük ámulatba. Egyrészt lehetetlen küldetés, másrészt sokkal többet ér, ha önmagunkkal vagyunk elégedettek. Ne törődjünk azzal sem, ha esetleg félkegyelműnek tartanak minket különbözőségünk okán. Cselekedjük azt amit elhatároztunk, amiben hiszünk, amit lelkiismeretünk diktál, akik mi magunk vagyunk, hazugságok, tettetések és megfelelési kényszerek nélkül. Nyilván ez sem könnyű feladat. Kezdhetjük például azzal, hogy tudatosan figyelünk arra, hogy ne vegyünk mindent személyes sértésnek, ne húzzunk minden kritikát vagy sértő megjegyzést keresztül a szívünkön. Nem önfejűség, sokkal inkább bölcsesség az, ha csak nagyon kevés ember véleményére adunk, hiszen végső soron semmit sem mond el valódi mivoltunkról az ahogyan mások ítélkeznek felettünk. Gondolatban rajzolhatunk egy kört, és azon belülre csak azokat engedjük be, akikről biztosan tudjuk, hogy bölcsen és építő jelleggel képesek véleményt formálni. Olyan emberekkel vegyük körül magunkat, akikkel közösen tudjuk egymás fejlődését és boldogságát szolgálni. Ha tehetjük, lépjünk ki minden egyoldalú kapcsolatból. Akár egy lélekölő munkahely az, akár egy barátságnak látszó tárgy, egy rossz albérlet vagy egy semmitmondó párkapcsolat. Azon felül, hogy negatív módon pozícionáljuk magunkat, nem szolgálja érdekeinket sem, hosszú távon tönkretesz, mivel alárendelt szerepkörbe helyez minket, ami egyúttal

79

halálos ítélet is önértékelésünk felett. Így alakulhat ki például egy olyan abszurd ördögi kör, melyben egy nő féltékeny arra a férfira aki rendszeresen megalázza őt. (Ismétlés képpen: a fétékenység is az önbecsülés hiányából fakad.) Itt, és általában is nagyon fontos szem előtt tartani a helyes motivációt. Távozásunk mozgató ereje ne a puszta menekülési kényszer legyen az adott helyzetből, hanem sokkal inkább átgondolt irányváltás, ami egy pontosan meghatározott célunk felé vezet. Önbecsülésünk erősödésének gyakorlati hasznát látni fogjuk a mindennapok során is. Magabiztosság fog sugározni belőlünk, amit a többi ember is érzékel majd. Ez pedig sikereket fog eredményezni számunkra az élet minden területén. Lehetnek ezek apró eredmények is. A lényeg, hogy legyenek. A hétköznapok során elért sikerek egymásra épülő módon fogják önbecsülésünket építeni, míg az elég nagyra nem növekszik bennünk ahhoz, hogy komoly akadályok leküzdésének tudjunk magabiztosan nekifogni. Ez a tétel sajnos fordítva is igaz. Ha valamit görcsösen, kényszerből, romokban heverő önbizalommal próbálunk meg elérni, az vagy nem sikerül, vagy rosszabb lesz mint volt. Ha viszont hiszünk magunkban, tudjuk, hogy képesek vagyunk rá, akkor sikerülni fog, bármi legyen is az. Véghez tudjuk vinni amit elterveztünk. A céljainkat. Végső soron azért áll önbecsülésünk e központi helyen, mert nélküle nem tudjuk sorsunk irányítását a kezünkbe venni.

A család Nem rég említettük. Nem baj, nem lehet elégszer. Ugye emlékszünk rá, hogy mennyi mindent tesznek szétrombolásáért és elértéktelenítéséért? Egyszerűen nem engedhetjük meg. Az értelmes és érző ember úgy van kitalálva, hogy legfontosabb éltető közege a család, ami alapvetően arra a három kapcsolatrendszerre épül melyekre nekünk legértékesebb kincsünkként kell vigyáznunk. A gyermek-szülő viszonyára, a párkapcsolatra és a szerencséseknek a testvéri kötelékre. Még jobb lenne, ha a család újra azt jelentené amibe nagyszüleink, unokatestvéreink, nagynénéink, 80

bácsikáink és minden ángyunk magától értetődően beletartozna. Először azonban magát az alapkövet kell megmentenünk, mert nekiláttak hatalmas csákányokkal csúnyán szétverni azt. Mi pedig hagyjuk. Ezért lehetséges, hogy napjainkban a civilizált társadalmak ítélete az, hogy a család és a gyermek nem érték. Nem több, mint szociális támogatások forrása, melyek a költséges konzum idiótizmust hivatottak finanszírozni. A házasság pedig kerülendő katasztrófa. Olvastuk az első fejezetben, hogy milyen sokat tesznek azért, hogy ezt mi magunk mondjuk ki, saját meggyőződésünkként. Nézzük a következőkben azokat a legfontosabb kapcsolatokat, melyekre okosan odafigyelve nem tudja senki lerombolni a biztonságot nyújtó menedéket. Elöljáróban egy újabb idézet Cser Ferenc Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-Medencében” című tanulmányából, az idevonatkozó mellérendelő szellemiség felidézése kapcsán.

„A mellérendelés példáit megtaláljuk az archaikus népektől kezdve egészen a mai kamarazene együttesekig. Megjelenik ez a világ szerkezetének leírásakor is, amikor azt az égi és földi, az aktív és passzív, a férfias és nőies jellegű erők egyenrangú, egymást kiegészítő kölcsönhatásának tekintik. Ugyanezt látjuk a házastársi, az anyai és apai, valamint a gyermek és szülő kapcsolatban. Előbbiben melyik alárendeltje a másiknak? Egyik sem, és koordináló harmadikat sem találunk. A két szerep a család fenntartása szempontjából egyenértékű, a két szülő egymás mellé rendelt. (Ezt a magyar nyelv a feleség és férj szóval egyaránt kifejezi, míg az angol a férjet a gazda fogalommal azonosítja.) A különbségek nem értékkülönbségek, dialektikus kölcsönhatásuk elfogadott. Ezt tekinthetjük az emberiség szerves, természetes szerveződésének.”

A társunk Vajon naivitás-e napjainkban sírig tartó szerelemről álmodni? Ha azon munkálkodunk, hogy visszahozzuk életünkbe az igazi értékeket, miért ne tudnánk teremtő gondolatainkkal magunkhoz vonzani a hozzánk illő 81

társat is? Egyelőre azért nem, mert fogalmunk sincs róla, hogy egyáltalán ki lehet számunkra a nagy Ő. És ha létezik is, hogyan ismerjük fel? Mindannyiunknak szüksége van kellő tapasztalat és tudás megszerzésére minden fontos döntés meghozatala előtt. A felismeréshez pedig nyitottságra, rég elfeledett képességeink és érzékeink segítségére, melyeket először meg kell tisztítani a már ismert szennyeződésektől. Társunkhoz illenünk kell lelkileg, értelmileg és testileg egyaránt. Az ellentétek hosszú távon nem vonzzák egymást. Vajon belegondoltunk-e valaha is részleteiben abba, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban, a hétköznapok során? Belegondolni csak akkor tudunk, ha rendelkezünk kellő tapasztalattal, érettséggel, nyitottsággal és tudással. Ezért mielőtt választanánk, legyen letisztult hitünk, világnézetünk, értékrendünk és kialakult személyiségünk. Saját. Tudnunk kell azt is, hogy ezen a pályán nem futunk versenyt az idővel. Ezt csak a média hazudja nekünk, ugyanúgy ahogy hamis képet fest tudatunk vásznára az emberi külalakról is. A gondolatainkat és érzéseinket manipuláló reklámok, a hazug celeb-világ, a magazinok csodaszépre photoshoppolt műanyag lényei és multinacionális fogalomzavarunk elhitetik velünk, hogy társunk egy kripli. Ha pedig még a párválasztás előtt állunk, akkor torz ideált alakítanak ki bennünk. Ne hagyjuk becsapni magunkat ha megfelelési kényszereket akarnak a tudatunk alá csempészni! Gondolkodjunk mielőtt döntenénk, és természetesen hallgassunk a szívünkre. Talán nincs is ennél nehezebb helyzet, mint mikor e két dolgot kell összhangba hozni. Programozzunk. Írjunk egy újabb okos szoftvert tudatunk számára, hogy az képes legyen észrevenni a lehetőséget és látni a valóságot. Mindkettőből azt, ami a sajátunk, amit nem mások találtak ki számunkra, hiszen nekünk kell majd döntésünket és annak következményeit vállalni egy életen át. Ha szerencsések vagyunk, és van már társunk akivel szorosan egymásba kapaszkodva izgulhatjuk végig életünk hullámvasútját, becsüljük meg nagyon. Ismétlés képpen, hogy ez ne legyen ennyire általános frázis: Állítsuk egymást életünk középpontjába. Céljaink szóljanak egymásról és gyermekeinkről.

82

Mire vágyunk igazából egy kapcsolatban? Nehéz kérdés. Sokak véleménye szerint egy nő számára a biztonság, a bizalom, önbecsülésének és egyedi értékessége tudatának erősítése a legfontosabb. A férfi ugyanúgy vágyik az elismerésre, első sorban érdemeiére. Emellett büszke akar lenni a feleségére és a gyerekeire, kiszámítható szép jövőt akar családja számára biztosítani. Ez nyilván csak egy vélemény, ami nem illik mindenkire. Ezért kell pontosan tudnunk azt, hogy mire vágyik a másik. Teljességgel tisztában lenni azzal, hogy mi az amitől értékesnek és fontosnak tartja magát és az életét. Sok esetben ezt ő maga sem tudja, vagy csak részben sejti. Most sem kell kétségbeesni. Nem kell drága önismereti tanfolyamokra vagy magánrendelésekre járni. Mi vagyunk azok akiknek a legtöbbet kell tudnunk a másikról. Ez pedig nem megy másképp, csak úgy, ha a kezdetektől alkalmazzuk a teljesen őszinte, tabu mentes, a másikra odafigyelő, és legfőképpen kétirányú kommunikáció csodatévő gyakorlatát. Ennek az a kulcsa, hogy tekintsük társunkat életünk legfőbb szövetségesének, legjobb barátunknak, annak a személynek akivel őszintén tudunk beszélni mindenről, akivel a legszivesebben vagyunk együtt, hiszen az ember ösztönösen annak a társaságában szeret leginkább időt tölteni, aki mellett saját maga lehet, álarc, hazugságok, tettetések, megfelelési kényszerek és titkok nélkül. A válasz a kérdésre igen. Létezik sírig tartó szerelem.

Gyermekeink Általában itt is hiányoznak az alapok. Első sorban a tűzön-vízen át való kitartás és a következetesség. Fogalmazzunk érthetőbben. A gyermek az a csodálatos lény, akinek lelkét és értelmét még nem szennyezte be semmi. Három dologra vágyik végtelen mértékben. Arra hogy szeressék, arra hogy ő is szerethessen, és arra hogy szülei is szeressék egymást. Ez ellen nem szabad véteni. Jobb annak a gyermeknek meg sem születnie, mintsem olyan sebeket elszenvednie kiskorában amik sosem gyógyulnak be később. Ezek talán kissé erős szavaknak tűnnek, de az a borzalom amit a kicsiny szemeknek kell látnia miközben a számára legfontosabb két 83

ember püföli egymást, sokkal drasztikusabb. Emiatt fogja felnőtt korának küszöbén elveszíteni a talajt a lába alól. Gyökértelen fává cseperedik, amit az első vihar kitép a helyéből. Ha a párválasztás és az egymásért való elkötelezettség kihívásainak sikerült megfelelnünk, készülhetünk a semmi máshoz nem fogható újabb csodára. Egy kicsiny élet érkezésére és formálására. Ha már érezzük a tudatos gondolkodás fontosságát, esetleg jótékony hatását is sorsunk alakulásában, miért ne használhatnánk azt a gyermeknevelés területén is? Maga az elmélet valójában nem túl bonyolult. Az igazi érdem azokat illeti, akik a hosszú évek során a gyakorlatban is következetesen végig tudják azt vinni. A huszonegyedik századot már ősz hajszálakkal kezdők között sokkal többeknek adatott meg szüleik személyében közvetlenül ismerni a feltétel nélküli szeretetet, a semmilyen akadály elől meg nem hátráló, az árral szemben úszva is mindvégig kitartó, a sohasem panaszkodó és a szerényen, bölcsen tanító emberi nagyság példaképét. Mit tudnak üzenni vajon fiatalabb társaiknak? Először is a legfontosabb szabályt. Soha, semmilyen körülmények között ne vonjuk meg a szeretetünket és törődésünket. Rosszul értelmezett nevelési szándékkal se, sértődöttségből se, és akkor sem ha éppen padlóra küldtek minket a felnőttek ökölvívó tornáján. Mogorva ridegséggel senkiből sem lehet jobb embert faragni. A gyermek legyen akármilyen kicsi, attól még értelmes emberi lény. Értelmesebb mint mi. Befogadóképessége és nyitottsága gyakorlatilag végtelen. Nem szabad hagynunk, hogy a nyugati típusú agyhalott felnőtt társadalom a saját szintjére, a mélybe rántsa le, mire felcseperedik. Tessék születésének pillanatától kezdve értelmes és érző emberként, a család teljes jogú tagjaként bánni vele. Vagy akár még korábban. Énekeljünk a pocakban még bent rugdalózó apróságnak. Beszéljünk hozzá, mondjunk neki meséket. Nyugodtan áradozzunk az égbolt csillagösvényeinek csodálatos világáról a pár hónapos babának is. Meséljük el neki a legkisebb királyfi világraszóló hőstetteit, leleményességét és bátorságát. Ne érdekeljen most sem senki véleménye. Titkok ezek, csodás misztériumok, amiket csak mi ismerünk. A gondolkodó szülők és a kicsiny emberke.

84

Ne csak szóban teremtsünk számukra ingergazdag környezetet. Most is legyünk kreatívak. Mikor e sorok szerzőjének első gyermeke született, egy kétszobás lakásban laktak. Az egyik szobából egy rózsaszín teniszháló kifeszítésével leválasztottak egy kétszer három és fél méter nagyságú területet. Alulra tíz centi vastag, a falakra oldalt öt centis szivacsot ragasztottak kellő magasságig. A szivacsra csodás mesevilágot ábrázoló ágynemű huzat került. A mennyezetről házi készítésű pörgő-forgók lógtak alá. Az egyik színes kartonokból készült figurákkal, egy másik kis fagolyókból és puha anyagokból életre kelt bohócokkal. A terület elég nagy volt, könnyen elfért benne a sok ajándék plüss, tarka-barka műanyag rágni és cibálni való. Az egész beruházás nem került többe, mint egy babaáruházban kapható hangzatos nevű mini pokróc három darab fantáziátlan csüngővel. Egy idő után a másik szoba szinte lakatlanná vált. Rengeteg időt töltött az egész család a dühöngőnek nevezett kis birodalomban. Legmélyebb álmaikat is ott aludták. Együtt. A legkomolyabb kihívást a házastársunk mellett való kitartás jelenti. Ilyen világban élünk. Vegyük ezt gyermekeink érdekében még annál is sokkal komolyabban, mintha csak saját boldogságunk megőrzésén fáradoznánk. A család ugyanúgy megbonthatatlan egység, mint maga a Világegyetem. Nem lehet kihasítani belőle, felesleget hozzátenni, sem pedig kárt tenni benne. Akkor is az egész sérül, ha tagjait külön éri bántódás. Az pedig ismert tény, hogy békétlenség idején legsúlyosabb mértékben mindig a gyermek sérül. Törekedjünk hát minden erőnkkel családunk egységének megőrzésére. Hogyan neveljük gyermekeinket? Nem lehet mindenkire egyformán illő választ adni, ha egyáltalán van olyan, hogy helyes válasz. A legrosszabb amit tehetünk, ha veszünk egy hasonló című könyvet és aszerint haladunk, minthacsak hálaadó pulykát sütnénk egy külföldi receptet tanulmányozva. Tanácsot is csak olyantól kérjünk, akiről látjuk, hogy a sajátjai nevelésében számunkra tetsző eredményeket ért már el. Azt se felejtsük el, hogy a jó pedagógus nem egyenlő a jó szülővel. Lehet babi néni a világ legjobb kézügyesség-fejlesztő óvónője, attól még gyermekünket nem ő fogja felkészíteni az élet kihívásaira. Ne ruházzuk át a nevelés feladatát az

85

óvodára vagy az iskolára. Ha az eddig leírtakban sikerrel jártunk, az erős alapokat már lefektettük. Az erős alap röviden annyit jelent, hogy a gyermeket ne érje sérülés vagy hiány, sem felesleges többlet. Ez utóbbi alatt a káros tanításokat és elfojtásokat kell érteni. Az első pedig sokkal nehezebb feladat, mint ahogyan hangzik. Az írás szerzője személy szerint senkit sem ismer, akit ne ért volna valamilyen lelki sérülés gyerekkorában, pedig nem pszichiáter és nem is az intézmény lakója. A hiányt általában az odafigyelés elégtelen mértéke okozza. Mindig figyeljünk oda arra amit a gyermek mond vagy kérdez, vagy amíg nem beszél, arra amit közölni akar velünk. Ezt az odafigyelést tudatosan éreztessük vele. Várjuk el tőle, hogy kinyilvánítsa véleményét. Meg fogunk döbbenni, hogy milyen éleslátással rendelkezik egy olyan kisember akinek nem korlátozzák a gondolatait. Ha hasznos tanáccsal áll elő, vagy okosan formál véleményt, elképzelést, bátran mutassuk ki büszkeségünket. Az e fajta pozitív visszacsatolás kötelező jellege és a negatív, személyiségromboló kritika tudatos kerülése itassa át kapcsolatunk minden területét. Nagyon nehéz kérdés a fegyelmezésé. Ma már széles körben elfogadott vélemény, hogy teljes mértékben kerülni kell a testi fenyítést. Ha valaki felpofozza csemetéjét mondjuk szemtelenség vétsége miatt, az nem tesz mást, mint porig alázza, és olyan árkot ás kettőjük közé, amit nehéz lesz később betemetni. Más büntetések kapcsán is elég eltérő a ma álláspontja a fél évszázaddal ezelőttitől. Mi a szobafogság például, ha nem szabadságvesztés? Olyan programot se töröljünk megtorlásként, amit már korábban megígértünk. Bizalomvesztés. A barátoktól való eltiltás sem igazán építő jellegű. A „személyemben mélyen meg vagyok sértve” típusú önző és primitív távolságtartás pedig csak nevetségessé és szánalmassá tesz minket. Mindezek, és bármilyen más diktátum, azoknak az alárendelő viszonyoknak a létjogosultságát tanítják meg a még romlatlan értelem számára melyektől a világ ma oly súlyosan beteg. Mivel büntessünk akkor? Semmivel. Nem bűnözőkről beszélünk, gyermekünkről van szó, aki most tanul különbséget tenni jó és rossz között. Ez a kulcs. Ebben kell neki tudatos gondolkodóként és kreatív

86

szülőként minden segítséget megadni. Általában jól tesszük, ha bátorítjuk a kíváncsiságát, kreativitását, kezdeményezőkészségét az élet minden területén. Hagyjuk, hogy sok mindent kipróbáljon. Ne mi döntsük el, hogy egy színjátszókör, az uszoda vize, a hagyományőrző lovasíjászok társasága, az eget kémlelő csillagászok vagy egy beltéri sziklamászó csapat az a közeg, ahol jól érzi magát. Választania sem kötelező. Egyszerűen csak hasznos a sokszínűség és a változatosság, a társaságban töltött idő, és természetesen fontos a tudás. Nyilvánvaló, hogy a nevelés során a családi tűzhelytől távol kell tartanunk az indulatainkat, a napközben ért sérelmeinket, a csak ránk, felnőttekre tartozó gondokat. Ennél is jobban kell vigyáznunk a szánkra. Gondolkodó emberek vagyunk. Tessék átgondolni, hogy kijelentéseink milyen üzeneteket hordoznak, milyen érzéseket váltanak ki, erősítenek vagy gyengítenek a kicsiny lélekben. Az eszetlen ütlegeléshez hasonló bűn a vitriolos kritika, a szidalmazás, a szellemi fölényt fitogtató gúnyolódás és a megszégyenítés is. Miért olyan veszélyesek ezek? Azért, mert a gyermek kételkedés nélkül igaznak hiszi minden szavunkat. Figyeljük meg ezzel szemben, hogy hányszor hangzik el szülő szájából, hogy „hülye vagy”, „mit szerencsétlenkedsz”, „ne idegesíts már megint”, „hát semmit sem lehet rád bízni” vagy „miért csinálsz magadból vásári majmot”. Nem vagyunk tudatában annak, hogy ezekkel a szavakkal mekkora kárt okozunk. Mivel a kisember igaznak hiszi mindazt amit mondunk, ezek a dolgok bekerülnek a saját valóságába, a tudatába és az önbecsülésébe, személyisége részévé válnak. Fontos és talán ismét nem magától értetődő dolog, hogy ne várjunk el kötelező hálát és tiszteletet fáradtságainkért cserébe. Ha ilyen babérokra vágyunk, legyünk arra érdemes szülők, akiknek ezt gyermekeik maguktól adják meg. Okosabban tesszük, ha arra törekszünk, hogy minél tovább hasznos és kívánatos szereplői lehessünk életüknek, akikkel öröm együtt lenniük. Esetleg később is, nagyiként és papaként. Személyes célkitűzésnek sem hangzik rosszul. Igazából pedig attól lesz gyermekünk életünk legfontosabb szövetségese, hogy megtanít minket egy másik embert

87

magunknál jobban szeretni. Ha nem szalasztjuk el ezt a csodálatos lehetőséget, akkor ebben az irányban todatosan tovább haladva minden képzeletet felülmúló távlatok nyílnak meg előttünk, olyanok melyek választ adhatnak a miértekre.

Beépített iránytű Van egy természetes és bölcs hang, mely mindig tudja, hogy mi a számunkra valóban hasznos, de a sok felesleges zaj a belső hallásunkban elnyomja azt. Ez a lelkiismeretünk. Mindig a lelkiismeretünk iránymutatását követni nagyon nehéz, talán csak néhány szentéletű embernek sikerül, pedig mennyivel megbízhatóbb lelki vezető, mint az aki ismeretlenek által írt könyvekből idézve mutatja nekünk a helyes irányt a világ elmocsarasodott erkölcsi útvesztőjében. Kezdjük el tudatosan kihallani ezt a hangot az egyelőre nála jóval erősebb háttérzajból. Ezt a készséget úgy lehet fejleszteni, hogy döntéshelyzetekben feltesszük magunknak a kérdést, vajon melyik út a helyes, majd várunk és figyelünk a válaszra, ami esetleg csak később érkezik meg, mondjuk relaxáció közben, mikor tengernyi felesleges gondolatunkat el tudtuk csendesíteni. Más helyzetekben, amikor valami rosszat cselekedtünk, és belülről ennek kapcsán kérdések kopogtatnak lelkiismeretünk ajtaján, nyissuk ki nekik azt, ahelyett hogy elhessegetnénk őket mint kéretlen házalókat. Figyeljünk oda testünk jelzéseire is. Nyilván nem véletlen, mikor libabőrös lesz a karunk, vagy a meghatottság könnyei gördülnek végig az arcunkon. Valami eredendően szépnek és jónak a közelébe kerültünk. Jegyezzük meg tudatosan, hogy mi az, mert egyértelműen a helyes irányba mutat. Ne feledkezzünk meg a nevetésről sem. Ugyanolyan spontán megnyilvánulás mint az előzőek, és ugyanúgy valami jót jelez. Nagy valószínűséggel annak az embernek a jótékony hatását, akivel együtt nevetünk.

88

Testünk más jelzéseire is figyeljük oda, mert magától értetődő módon a figyelmünket akarják felhívni, mondjuk egy kialakulófélben lévő betegségre. Esetleg lelkünk tiltakozik testi tünetek formájában az ellen, hogy valamit rosszul csinálunk, elnyomunk vagy netán tévúton botorkálunk. Ösztöneinkre is elfelejtettünk hallgatni, pedig azok védelmünket szolgálják. Az ember az egyetlen lény ezen a bolygón amelyik képes ezt figyelmen kívül hagyni. Többet eszik és iszik, miközben kevesebbet alszik, mozog, szeretkezik és tartózkodik friss levegőn, mint amennyire szüksége lenne. Figyelmen kívül hagyja a veszélyt jelző üzeneteket is, vagy egyenesen magát a súlyos veszélyt. Jobban fél attól, hogy autója fényezésében karc esik, mint attól, hogy szívének koszorúerei feladják a küzdelmet az önpusztítással szemben. Ezért van az, hogy nem éljük túl az eszement rohanást, melybe civilizált világunkhoz való ragaszkodásunk hajszol bele.

A magyar nyelv A magyar szólásmondások, népi bölcseletek és megfigyelések megdöbbentő mértékben igazak, és lényegretörő éleslátással mutatnak rá a dolgok valódi természetére. Milyen szép is lenne választékosan beszélni, mondandónkat, és egyúttal gondolkodásunkat is, a már alig használt közmondásokkal, idézetekkel, szólásokkal és hasonlatokkal színesíteni. Ha már csak alig ismerünk néhányat belőlük, vehetünk egy ilyen gyűjteményt tartalmazó könyvet, vagy letölthetjük az internetről. Ugyanazt az eredményt fogjuk elérni, mint mikor gyermekeink a világ legegyedibb és legkifejezőbb nyelvét tanulják. Értelmünk csiszoltabb lesz az átlagosnál. Az értelmes ember pedig kötelességének tekinti a magyar nyelv választékosságának és kifejezőerejének megőrzését, gyermekeinek való átadását végtelen szókincsünk tudatos használatával. „Nyelvében él a nemzet” mondta Széchenyi István, aki valószínűleg nem tévedett, és nem nagyon értene meg egy ilyen, ma már teljesen általános Whatsapp vagy Facebook párbeszédet: 89

- wazzup? ;) - omg...wtf? B) - lol XD Ha már a Facebook szóba került, érdemes megemlíteni, hogy az ismerős gyűjtő verseny eredménye képpen olyan mértékű bölcsesség-dömpinget láthatunk ott minden nap, hogy már el sem olvassuk azt amelyik két sornál hosszabb. Ebből is lehet előnyt kovácsolni. Érdemes rendszeresen takarítani az ismerősök között. Akikkel feleslegesen tartjuk a virtuális kapcsolatot, azokat töröljük ki. A megmaradók megosztásait, illetve az általuk kedvelt oldalakat pedig figyeljük egy ideig, majd állítsuk be úgy a nyomon követésüket, hogy csak olyan aktivitások jelenjenek meg, melyek mondanak is valamit, megnevettetnek, esetleg nekünk tetsző képeket, arra érdemes tudnivalókat tesznek közzé.

A természet Szerencsések azok akik nem szakadtak még el teljesen a természet szépségétől. Az ember ősi és egészséges lelkülete visszavágyik oda ahonnan származik. Az erdőbe, a rétre, a patak, a folyó vagy a tó partjára, a hegyekbe vagy a világ túlsó oldalán még létező tiszta vizű tengerek mellé. Ezzel szemben a civilizált ember a nagyvárosi betondzsungel közepében él magas acélkalitkákban összezsúfolt tömegekkel együtt lélegezve. Két órát ül a dugóban, hogy megtegyen egy tíz kilométeres távolságot otthona és munkahelye között. Naponta kétszer. Munka közben még nagyobb tömegekkel van egy légtérbe zárva, és ha papírdobozkája szerencsésen kapott helyet, az üvegfalon keresztül jól láthatja a szomszédos irodaházak üvegfalait. Elég éles ellentét. A városi ember ettől agresszívebb, testileg és lelkileg betegebb mint vidéki társa. Mit tehet ez ellen, ha sorsa a heringes dobozba zárja? Amikor éppen nem költséges és egyben önpusztító életformájának fenntartásáért küzd, keresheti az alkalmakat, hogy eljusson a természetbe. Naponta a közeli parkba, hétvégén vidékre, az éves szabadságok alkalmával pedig egy igazán felüdítő helyre. Ha elég ügyes, össze 90

tudja kötni a kellemeset a hasznossal úgy, hogy mindezt a családjával vagy a barátaival teszi együtt. Arra is lehet alkalmat találni, hogy néha a csillagos eget együtt kémleljük. Például a hullócsillagokat augusztus közepe táján. Ragyogó időben pedig forduljunk becsukott szemmel egy pár percre a nap felé, és hagyjuk erre a rövid időre gondjainkat magukra. Lakótelepi másfél szobát is be lehet úgy rendezni, hogy legyen benne némi élő zöld, színes és illatos kis virág (szintén élő) és az unalmas tapéta helyett a falakon szívünket melengető tájképek vagy poszterek. Aki megteheti, az egy egész helyiséget is kialakíthat relaxációs kuckónak vagy antipánik szobának.

A zene Nagyon eltérő az ízlésünk. Ez így van helyén. Vannak akik nem szeretik például a filmeket, mások a képzőművészetekért vagy a tudományokért rajonganak kevésbé. Akad akit untat a vidámpark, de lázba hoz egy rosz-

91

szul nyomott pénzérme. Olyan emberrel viszont ritkán találkozni akinek ne lenne valamilyen zenei kedvence. Akár az aktuális slágerek közül egy, a közismert klasszikus művek híres dallamsorainak egyike, gyerekkorának bandáitól egy szívesen felidézett akkord vagy akár egy viszonylag monoton szerzemény mely a háttérben szólva fejti ki kellemes hatását. Van, hogy csak közérzetünket kényezteti egy kicsit a zene, de akadnak ritka pillanatok, mikor libabőrös lesz a karunk egy dallam hallatán. Ez utóbbira figyeljünk oda tudatosan, hiszen újabb szövetségesre leltünk, ha úgy tetszik, az Univerzum szólított meg minket. Adjuk meg néha a módját, hogy lelkünket az eufória cirógathassa. Biztos, hogy szüksége van ilyen táplálékra is. Ahogy Beethoven fogalmaz: „A zenének a férfiszívben tüzet kell szítania, és könnyet fakasztania a női szemből.” Az emelkedett ritka alkalmakon felül kereshetünk olyan hallgatni valókat is, melyek jól illenek az adott pillanathoz, hangulathoz vagy tevékenységünkhöz. Találhatunk bőven ilyet az interneten. Kifejezetten relaxációhoz valót is, egyszerűen csak kellemesen nyugtatót, vagy éppen energizáló hatásút.

Rezonancia Mi a manó? Benne van a nevében. Együtt rezgés. Olyan dolgok melyekkel közös hullámhosszon vagyunk, és lehet, hogy nem is tudnánk meghatározni ennek okát. Van pedig bőven olyasmi aminek irányában megmagyarázhatatlan, mégis határozott vonzalmat érzünk. A baj az, hogy egy röpke pillanat után gyorsan továbblépünk. Ne tegyük. Figyeljünk tudatosan azokra az impulzusokra, élethelyzetekre, tevékenységekre, helyszínekre, képekre, dallamokra és gondolatokra, melyek spontán váltanak ki belőlünk kellemes érzést, látszólag ok nélküli vonzódást. Például hegyek között megbúvó tavak, egy csendes tóparti házikó erdővel a háttérben, tiszta vizű tó nádszélén fehér faház kikötött csónakkal, nyár éji zivatarban az égen cikázó villámok, a gyönyörű harci mének, és így tovább. Michael Talbot szerint az efféle vonzódások nem a 92

véletlen művei. Előző életeink során játszottak meghatározó szerepet. „Your Past Lives, a Reincarnation Handbook” című könyvében erről részletesen is ír, egy jól használható módszert ajánlva az érdeklődőknek az ilyen irányú kötődéseink feltérképezéséhez. Mindenkinek meg vannak a maga szívet melengető látványai, vidékei, kultúrái és sok más egyéb. A csillagos égbolt vagy éppen a szikrázóan kék, egy állatfaj, esetleg letűnt idők képviselői, vagy egy hangulat, egy dallam, egy bizonyos lelkület. Kereshetjük ezeket is tudatosan. Nem kell hozzá a fél világot beutazni. Figyeljünk arra, ami látszólag minden ok nélkül mélyen megérint minket. Ne rohanjunk tovább. Szánjuk rá az időt, keressünk hozzá hasonlókat, és ha biztosak vagyunk a belülről kellemesen bizsergető érzésben, jegyezzük meg azokat. Vegyük körbe magunkat ilyen képekkel és élményekkel. Ha van rá lehetőségünk, rendezzünk be egy külön kis szobát tudatunk szent kápolnájának. Alakítsuk ki otthonunkat, kertünket vagy hétvégi nyaralónkat lelkünket megmosolyogtató módon. Csalogassuk közelünkbe azokat a környékbeli állatokat melyek kedvesek a számunkra és még nem pusztultak ki, vagy nincsenek eltűnőfélben mint a gyerekkorunkban millió szám fel-alá cikázó fecskék. A rezonancia további tanulmányozása magyarázatot adhat velünk született fóbiáinkra is. Sokan például tériszonyosak vagyunk, pedig nincs rá semmilyen konkrét okunk. Soha nem ért minket olyan trauma, ami ezt indokolttá tenné. Egyesek a pókoktól, a városi galamboktól, mások a vízbefulladástól, a közeledő vonattól vagy teljesen más dolgoktól félnek indokolatlan mértékben. Használjuk ki ezt is a magunk javára. Tudassuk értelmünkkel, hogy nincs szükségünk pszichiáterre, sem nyugtatószerekre, mivel nem kínoz semmilyen rejtélyes lelki betegség ha valami megmagyarázhatatlan módon kelt félelmet bennünk. Még a lélekvándorlásban sem kell hinni. Elég ha tudjuk, hogy ez természetes része az életünknek, és kezeljük eszerint azt a maga helyén. Ne feledjük az általános érvényű igazságot: amit tudunk és ismerünk, az nem tölti el szívünket többé félelemmel.

93

A hit „Sajátos, elkülönült és ősi a magyar lélekfelfogás. A halott lelke a túlvilágon újjászületik s – újra meg újra – visszatér az élők itteni világába. A két világ ugyanazon a létsíkon, egyenrangú viszonyban áll egymással. Az anyagot a lélek ereje mozgatja, és teszi élővé. A lélek és az ember viszonya mellérendelt. Ez a lélekhez kötődő, a házastársakat is jellemző mellérendelő szemlélet nem igényli az alárendelő teremtéslegendát, a teremtmények függőségét. A lélekszimbólumok a magyar felfogásban nem válnak személlyé, és nem kapnak nevet, s nem is ábrázolják őket emberi formában. A magyar népmesékben a jót a jó példák és a jó emberek segítik. A magyar hitvilágban a szépet, a nemeset és a jót hasznosnak is tartották. Tudták, hogy jó vagy rossz sorsuk okos vagy téves döntéseiktől függ.”

Idézet Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a KárpátMedencében” című tanulmányából

A hit nagyon fontos mozgatórugója és formáló ereje egész életünknek, ami értékes iránytűként mutathat utat a hosszú expedíció során. Ugyanakkor az évek múlásával hitbéli meggyőződéseink sokat formálódhatnak, esetleg teljesen meg is változhatnak. Kérdés, hogy hitünk a sajátunk-e, hogy őszintén hiszünk-e abban amit csinálunk, amit célul tűztünk ki magunk elé, ami értéket képvisel számunkra. Valószínű, hogy amiben kétségek nélkül hiszünk, az valósággá válik. Így teremt az ember. Ez lenne eredeti szerepe, amit mára már teljesen elfelejtett a neki adatott többi csodálatos képességével együtt. Ezért van különösen fontos jelentősége, hogy saját hitünk legyen, hiszen ha mások meggyőződését tesszük a magunkévá, azzal az ő valóságukat erősítjük. Nem tanácsos tehát idegenek fikcióit térden csúszva imádni, mert megszüntetjük vele önálló létünket. Különbséget kell tenni a vallás és a hit fogalmai között, és ezt a fontos 94

különbséget helyesen értelmezni. Mint ahogy láttuk már kárát annak, ha mások céljait valósítjuk meg, mások álmait álmodjuk, nem a saját életünket éljük, úgy hitünk kialakítását se bízzuk idegenekre, különösen ne egyházakra vagy szektákra. Amit mindenki egyszerűen beláthat, az nem több, minthogy a vallást mások találták ki nekünk és tették kötelezővé, a nem olyan régmúlt időkig erőszakkal. Sokunknak az anyatejjel együtt kell még ma is a különféle abszolút igazságokat magába szívnia. A tudatos gondolkodónak azt kell látnia, hogy mindez idegen dolog számára. Ha abból a tényből indulunk ki, hogy az abszolútnak hitt igazságok zöme a tudományokban az elmúlt évszázadok alatt megdőlt, a történelem során pedig semmi máshoz nem mérhető pusztítást vitt végbe a különböző társadalmakban, a dogmatikus szemellenzőket eleve eldobhatjuk. Ne higgyünk el semmit, ami megkérdőjelezhetetlen igazságnak van kikiáltva. A nagy semmi irányában érzett alázatos térden csúszási és hajlongási kényszerünktől is nyugodtan szabaduljunk meg egy kézlegyintés könnyedségével. Legyen hát mindenkinek saját hite? Nyilván nem kötelező, de miért hangzik ez olyan elképzelhetetlennek? És hogyan lehet ilyesmire szert tenni egyáltalán? Gyermeki nyitottsággal, sok különböző tanítás, eszme, életmód és hitvilág megismerésével, gondolkodással és megtapasztalással. Odafigyeléssel az ember természetének még romlatlan részére. Lelkiismeretünk szavára. Érzelmeinkre. Álmainkra. Az ébredés általában azzal kezdődik, hogy az élet nagy kérdései válaszra várnak, melyre levetett szemellenzővel már nehéz rátalálni az abszolutista irományokban. Ez természetesen életkor és egyéni értékrend függő, és nyilván mindenki a neki jutott képességek szerint kezd kutakodni. Logikus gondolkodással, spirituális érzékenységgel, esetleg „paranormális” adottságokkal, vagy egyszerűen csak a kíváncsiságtól vezérelve. A legtöbb esetben arra a válaszra jut a kereső, hogy kell lennie egy mindent átható legfőbb szellemi erőnek. Ezt nyilván nagyon nehéz érzékletesen szavakba önteni. Lényegét tekintve viszont mindig ugyanarról van szó. Valami vagy valaki nagyon másról, mint az abszolutista vallások szigorú mindenhatói, kik félelmet plántálnak a lélekbe és a tudatlanság sötétjét borítják az értelemre. Büntetnek és jutalmaznak aszerint, hogy ki milyen mértékben engedelmeskedik akaratuknak. Miben különböznek akkor a

95

másokat uraló ember zsarnokoktól? A mindenséget átható rendet, tudatosságot és harmóniát sokféleképpen szokták meghatározni. Van aki Univerzumnak nevezi, van akik számára az elme csendjének diadalát jelenti az egó fölött, mások a feltétel nélküli szeretet teremtő erejével tartják azonosnak, míg egyesek tudatalattink legmélyebb közös részével. Istennek a fentebb olvasottak miatt nem túl szerencsés nevezni. Oly sok különböző vallás és hitvilág oly sok egymástól alapvető lényegében és természetében eltérő istene létezik, hogy a megnevezés már rég nem képes visszaadni hűen annak valódi tartalmát. Különösképp azért nem, mert megszemélyesít valakit, aki abszolút mértékben mások és mindenek felett áll, és már attól is meghalunk, ha csak megpillantjuk. Más szóval, emberszabásúvá teszi mindenek lényegét, és ami még rosszabb, minket szolgaként alárendel neki és távol tart tőle. Általában ésszerű dolog a gondolkodásunkból kiiktatni az „ex catedra” jellegű igazságokat. Azokat, melyekről mások azt állítják, hogy valami csak is úgy lehetséges ahogy az írva vagy mondva vagyon, és ami attól eltér az hazugság és gonosz. Mi magunk is bánjunk ezzel óvatosan mikor mondandónkat formáljuk. Abszolutista kijelentések helyett, különösen azok számára akik bölcsen semmi ilyesmit nem hisznek el, célszerűbb az elképzelhető, a valószínű vagy ehhez hasonló jelzőket használni. A gondolkodó ember tud már annyit az életről, létezése céljáról és a Világegyetemről, hogy nem hisz el mindent amit kész tényként tárnak elé. Megvizsgálja inkább kellő alapossággal, hogy az milyen mértékben illeszkedik saját meggyőződéséhez. Ha mélyebbre tekintünk például a dogmatikus butítások sötét bugyrába, akkor olyan istenről olvashatunk aki embereket különböztet meg származásuk alapján, a legnagyobb lelki nyugalommal ad parancsot népek, elsőszülött gyermekek és alvó katonák legyilkolására. Nagyon szigorú törvényeket szab. Legelső rendeletében megtiltja a gondolkodást, a tudás fájáról az alma leszakítását, majd a szófogadatlan vétséget olyan kegyetlenséggel torolja meg, hogy a világ kifordul a tengelyéből a mérhetetlen szenvedéstől. A kollektív ítélet

96

végrehajtása során pedig egyedüli bűnösnek a nőt bélyegzi meg, és rendeli alá egyúttal a férfinak, mint önálló gondolkodásra képtelen teremtményt. Természetesen ő maga is férfi. Bár külsejére nem sokat ad. Nagyjából úgy néz ki mint a Télapó, csak mosoly és piros sapka nélkül, és korántsem kis virgácsokat osztogat, ha vétkezünk. Humorérzéke a nullához konvergál, ami igen alacsony intelligencia szintre utal. Büntetésünk pedig örökké tartó szenvedés egy borzalmasan forró és horrorisztikus föld alatti börtönben. Ez a vallás a mai napig a félelemkeltés, a jobb sorsa érdemes emberiség megnyomorításának egyik legfőbb eszköze. Nem tesz mást, mint saját, pontosabban kitalálói képére formálja a Mindenséget. Arcátlan mértékű arrogancia és pökhendiség. Ez az igazi istenkáromlás. Gondolkodó ember nyilván nem hiszi el a legfőbb szellemi erőről, hogy akaratával egyező lenne az a mérhetetlen kín és borzalom amit az embereknek és Föld Anyának kellett a történelem során elszenvedniük. Ott van viszont nekünk a fiú, Jézus, akiben elég hinnünk, és akkor minden bűnünk bocsánatot nyer. Ha nem hiszünk benne, akkor marad az első számú szabály. A bűn zsoldja halál, méghozzá végleges. Hogy is van ez? És miért kellett Jézusnak szenvednie és meghalnia? Erre az úgynevezett isteni szentség a válasz. Ha egyszer isten megmondta, akkor megmondta. Az sosem változhat. Hacsak valaki meg nem hal helyettünk a bűneinkért. Nos, nem kell hát mást tennünk, mint a Megváltó legmélyebb tisztelete mellett kedvünkre ölni, rabolni, csalni, lopni, mások életét megnyomorítani. Ott a bűnbocsánat kimeríthetetlen forrása. Ne felejtsük el, hogy a középkorban az egyház pénzért árulta a bűnbocsátó cédulákat. Mit is pontosan? Krisztus vérét néhány garasért bűnözőknek vagy tiszta de ostoba lelkeknek. Még egy örök kérdés. Mi van ha egy kisbaba meghal mielőtt gondatlan szülei megkereszteltették volna? Pech. Irány a pokol örökké égő tüze. Értelmes ember el nem hisz ilyesmit. Tudja róla, hogy mások találták ki számára, ugyanúgy mint a reklámokat és a média összes tudatromboló mocskát. Pokol örök tüze. Elég ijesztő. Félelem, amit az egyház plántál a jámbor szívekbe. Jézus ugyanakkor az emberi történelemben a legtökéletesebb példája a mindenki iránt érzett és meg is cselekedett feltétel

97

nélküli szeretetnek. A humánum számára idegen vallás istenével alkotott ellentétpárban pedig a szenvedő emberiséget szimbolizálja. Nagyon éles az ellentét. Nem kell kimondani ennek kapcsán annál többet, minthogy ha választani lehet, akkor inkább Jézus jelenlétét szeretnénk kérni, nem pedig az írástudókét, a papokét, akiket a történelem során két dolog motivált csupán. Hatalom és pénz. Nem ismerős ez valahonnan? Ez nem csak ismerős, hanem tökéletesen ugyanaz mint a világot bitorló „disznófejű nagyúr” két istene. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a kereszténység szent könyvének első, nagyobbik része nem is a sajátja. Az egyházvezető papok a messzi idegenből importált segédanyaghoz csatolták hozzá a Jézus életéről szóló, általuk tetszőleges módon válogatott, ógörög nyelvből fordított írásokat. Születése után négyszáz évvel. Jézus kapcsán legfontosabb a valódi keresztény élet, azaz követése magas mércéjének átgondolása, ami gyakorlatilag teljesíthetetlen célkitűzés emberi lény számára. Ő sem azt várta el tőlünk, hogy hozzá hasonló tökéletes égi teremtmények legyünk. Azt mondta, legyünk olyanok mint a gyermekek és szeressük egymást. Minden bizonnyal csak ez a két üzenet az amivel érdemben foglalkoznunk kell. Ha hitről beszélünk, nem hanyagolhatjuk el az imádkozás fontosságát. Az ima nagyon komoly erővel bír. Hittel teli, pozitív és erőteljes teremtő gondolat, mely az élet jobbá tételét szolgálja. Még nagyobb ereje van az együtt imádkozásnak, együtt meditálásnak és az együtt gondolkodásnak. A teremtő erő ilyenkor összekapcsolódik és megsokszorozódik. Nézzünk végül egy konkrét példát egy saját hitvilágra. A könyv szerzője az Univerzumban és a reinkarnációban hisz, mely utóbbi lényege a halhatatlan emberi tudat folyamatos tanulása és erkölcsi fejlődése. Ilyen módon hiszi, hogy a földi élet célja és értelme a tudás és a szeretet. Hiszi, hogy körülményeink melyekbe beleszületünk és életünk jelentőséggel bíró eseményei, vezérlő erői nem a véletlen művei, hanem előző életeink tanulságaiból következnek meghatározott tanulási és fejlődési céllal.

98

Minden további rajtunk áll, itt és most, jelenlegi gondolataink, döntéseink és cselekedeteink minőségének megfelelően. Ebből adódóan, sorsunkat személyiségünkkel és hitünkkel együtt mi magunk formáljuk, tudatosan vagy tudatlanul. Ha rossz dolgok történnek velünk, az saját attitűdünkből, hibás döntéseinkből, helytelen cselekedeteinkből, negatív gondolatainkból adódik. Számára egyelőre nyitott kérdés a karma törvényszerűsége. Ha egy olyan fajta vezérlő rendszerről van szó mely pontosan megmutatja nekünk, hogy milyen fájdalmat okoztunk helytelen vagy gonosz cselekedeteinkkel, akkor egy hasznos segítő erőnek tekinti, mely jól szolgálja személyes fejlődésünk folyamatát. Azok alapján amit eddig olvasott vele kapcsolatban, még nem tudta logikailag elhelyezni saját hitvilágának rendszerében. Abban ugyanakkor teljesen bizonyos, hogy az Univerzum nem büntet és nem jutalmaz. Dinamikus kölcsönhatásban áll velünk, gondolataink, törekvéseink és cselekedeteink minőségének megfelelően. Hisz abban, hogy ha meghozunk egy helyes döntést, és annak irányában következetesen haladunk, minden segítséget megad a számunkra, hogy céljainkat valóra tudjuk váltani. Hiszi, hogy mi magunk vagyunk a Mindenség, mely önmaga is folyamatosan fejlődik. Ezért van szükség az egyéni fejlődésre, ami választ adhat a reinkarnáció értelmének miértjére. Hisz a Világegyetem mindent átfogó és minden egyes részében jelenlévő tökéletes rendjében, tudatot és anyagot egyaránt magába foglaló megbonthatatlan egységében. Hisz abban, hogy nem vagyunk e tökéletes egység egészétől, ebből következően egymástól és a természettől sem elválaszthatók. Ami mégis elvászt minket valódi énünktől, egymástól, a többi élőtől és az Univerzum egészétől, az hazugságokra és illúziókra épül. Hiszi, hogy nem sebezhetünk meg úgy senkit és semmit, nem véthetünk úgy mások ellen, hogy azzal magunknak ne ártanánk. Úgy gondolja, hogy azok akik már sokadszor járnak ezen a planétán, általában bölcsebbek frissen érkező vagy csak néhány emberöltőnyi kurzuson részt vett társaiknál. Nyilván több mint visszatetsző a normális

99

ember számára mikor a tizenéves afrikai fiúcska büszkén lengeti magasba az épp általa agyonlőtt társának a szívét. Ezek a friss formációk, és mindazok akik számára az élet szentségének fogalma nem jelent semmit, valószínűleg csak most kezdik pályafutásukat, esetleg hosszabb ideje ugyanabban a csapdában vergődnek. Nagy mértékben meghatározhatja az élet és egymás tiszteletéhez való viszonyunkat az is, hogy milyen kultúrába születünk, milyen családi légkörben nevelkedünk. De. Mire felnövünk, már nincs lehetőségünk másra hárítani a felelősséget. Ebben a tekintetben a mellérendelő vagy az azzal ellentétes alárendelő szellemiség a meghatározó, melyekről a sokszor idézett Cser-Darai tanulmányban, illetve Cser Ferenc írásaiban olvashatunk. Nem kétséges, hogy az Univerzum tudatossága mellérendelő. Az alárendelés mai mértéke és elterjedtsége bolygónkon pedig beteg módon természetellenes. Hiszi, hogy nincs pokol és nincs örök kárhozat. Ezek csak kitalált megfélemlítő eszközök, hogy vakon és engedelmesen vonuljunk birkák módjára. Ebből fejlődött ki a média és a marketing világa, majd mára az emberi értelem tudományos szintű manipulálása. Teljes mértékben ugyanarra építenek az egyházak mint a bankárokat szolgáló politikusok és globális média óriások. Nevezetesen arra, hogy ők programozzák be a tudatunkba, hogy mit gondoljunk és hogyan érezzünk egymás iránt. Gyűlöljük és gyilkoljuk egymást, pusztítsunk ki minden élőt e bolygóról. A szomorú helyzet az, hogy a munkát már elvégezték, hiszen gondolkodás nélkül elhisszük magunkról, hogy rabszolgák vagyunk, és hogy ez ellen semmit sem tehetünk. Ez azért jelent igazi katasztrófát az emberiség számára, mert mindenkinek magának kell rájönnie, hogy elátkozottnak tűnő rabszolga sorsa csak illúzió, szemfényvesztés. Arra, hogy a szabadság eszméjét nem lehet golyóval, tőrrel vagy méreggel elpusztítani. Az egyetlen hatásos fegyver ellene a tudatmódosítás, a mindennapos agymosás.

A fejezet végéhez közeledve nem árt tisztáznunk néhány fontos fogalmat, illetve azok használatát. A hasonló témájú, gyakorlatilag végtelen terjedelmű irodalom sokszor különböző értelemben használja a tudat, a

100

tudatalatti, a lélek, a szellem, az én, az egó fogalmait, más hasonlókkal együtt. Miben különböznek ezek, illetve hogyan kapcsolódnak egymáshoz? Valószínűleg csupán három dologról van szó összesen. A tudat egységét az értelem és a lélek kettőse alkotja, nyilvánvalóan egymásnak mellérendelten. A tudatos és az ösztönös rész. Racionalitás és érzelmek. Tudás és szeretet. Egységben, egymás mellett, egymásért.

Az egyensúly Egyensúly mindenben. Az Univerzum természetes rendjének legfőbb jellemzője, ami szerencsés esetben lehet életünk vezérlő motorja is. Talán egyelőre még nem az. Nem a mi hibánk, de a mi felelősségünk, hogy tegyünk érte. Általában véve, az ember annyira túl komplikálja az életét, hogy elmélyült tudásra kell szert tennie már ahhoz is, hogy képes legyen átlátni saját helyzetét. Azt is csak komoly tanulással és gyakorlással tudja elsajátítani, hogy ne aggódja magát halálra a bolond világ által diktált kötelezettségei miatt. Ugyanakkor, mindenben megtalálni az egészséges mértéket, kialakítani a szükséges egyensúlyt már a tudatos gondolkodás magasiskolája. De nem kell tőle megijedni. Mindannyiunkban meg van a képesség az elvégzéséhez. Ami igazán fontos, először magunkon belül kell rendet tenni. Nem szabad, hogy tudatunk és testünk egymás ellen hadakozzon. Értelmünk és lelkünk is harmóniában kell, hogy együtt formálják tudatunkat, irányítsák jól átgondolt cselekedeteinket az élet minden területén. Komoly kihívást jelent ez napjainkban, mikor körülöttünk gyakorlatilag minden a feje tetején áll, az emberek kifordultak önmagukból, tönkretettük a természetet, elfeledkeztünk mindenről ami szép és értékes. Mai világunkban kötelezettségeink és jogaink aránya is nagyjából úgy oszlik meg, mint annak anyagi javai, melynek több mint kilencvenkilenc százalékát a Föld lakosságának kevesebb mint egy százaléka birtokolja. Nem jól van ez így. Az embernek születése jogán jár a tiszta levegő és víz, a tápláló élelem, az otthon, a béke és a kifogástalan egészség. Ingyen. 101

Elfogadhatatlan, hogy a huszonegyedik században még mindig háborúktól, éhínségtől, nyomortól és betegségektől szenvednek milliárdok. Lehetőségeink már réges rég meghaladták ezt a tarthatatlan állapotot. Ha ennek megszüntetéséhez először magunkban kell a dolgokat a helyükre tenni, mi lehet az első lépés az egyensúly megteremtésében? Nyilvánvaló, hogy legtöbbünk értelme és lelke között nincs megfelelő összhang. Ez leginkább abból adódik, hogy tudatunkat túl sok felesleges gondolat uralja, így lelkünk nem kapja meg a neki járó szerepet. Ennek kiegyensúlyozásához nagyszerű eszköz mély relaxációban elcsendesíteni értelmünket. A vég nélkül áramló felesleges ezernyi gondolat helyett hagyjuk inkább, hogy lelkünk üzenjen nekünk. Küldjön képeslapokat szimbolikus üzenetek, kellemes élethelyzetek formájában, vagy egyszerűen csak csendes békességben kényeztessen és gyógyítson minket. Ez gyakorlatilag nem más, mint a meditáció. Nevezzük bárhogyan az elcsendesedett békés állapotot, nagyszerű környezetet biztosít ahhoz, hogy e kapcsolatot felvegyük és rendszeressé tegyük. A második, hasonló elszántságot és kitartást kívánó mérföldkő tudatunk és testünk harmóniájának megteremtése. Rendelkezünk már a szükséges tudással ahhoz, hogy megvalósítsuk. Kellő motivációt pedig úgy tudunk szerezni, ha belegondolunk, hogy testünk várhatóan több mint nyolcvan évig lesz az otthonunk fizikai ittlétünk során. Nem mindegy, hogy ilyen hosszú időt milyen környezetben töltünk el. Bánjunk vele ezt szem előtt tartva. Az egyensúly és harmónia kapcsán egy gondolatot az is megérdemel, hogy a filozófia alapvető kérdéseit nem nekünk kell megválaszolnunk. Sőt, valószínűleg feleslegesen pazarolnánk időnket ha állást akarnánk foglalni a tudat vagy az anyag elsőbbségével kapcsolatban. A következő fejezetben láthatjuk majd, hogy ennek a kérdésnek valójában nincs is sok értelme. Haladjunk inkább tovább életünk fontos területeinek egyensúlyba hozásával, hasznos és értelmes személyes célokat tűzve ki magunk elé. Kezdhetjük például a munka és a magánélet viszonyával.

102

Rengeteg témakört érintettünk az előző fejezetekben és számtalan területét vizsgáltuk meg életünknek. Remélhetőleg sokat jegyzeteltünk és valamennyit haladtunk is sorsunk irányításának kezünkbe vételével. Ne fejezzük be a tanulást, gondolkodásunk tudatossá tételét itt. Keressünk, kutassunk tovább. Jussunk el arra a szintre, melyen már magától értetődik, hogy létünk minősége teljes egészében attól függ, hogy milyen mértékben van életünk irányítása a kezünkben. Képesek vagyunk-e tökéletesen uralni gondolatainkat, helyesen értelmezni élethelyzeteinket, és azokra megfelelő módon válaszolni. Teremtő adottságaink kibontakoztatásának és lehetőségeink kiaknázásának ugyanis ezek a feltételei. Ne érjük be kevesebbel annál mint amit a Világegyetem szánt nekünk születésünk pillanatában. Félelemmentes, tartalmas, boldog és szabad életet. Tudást és szeretetet.

103

V. Fejezet: A rejtelmek birodalma

„Egy problémát nem lehet ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, mint amivel létrehoztuk.” - Albert Einstein

Váltsunk most jegyet egy olyan szellemvasútra, ahol az egyik oldalon az emberiséget a kezdetektől foglalkoztató kérdések bukkannak elő, míg a másikon az iskolában tanultaknak homlokegyenest ellentmondó tudományos felfedezések ejtenek ámulatba, és ez a két oldal körülöttünk egy idő után egymásba fonódik.

„A fejlődést egy nagy hegységhez lehet hasonlítani, melyet keresztbekasul ösvények szelnek át. Van, amelyiken többen, van, amelyiken kevesebben járnak. Ezek a szerteágazó ösvények a meditáción és a transzcendentális szemlélődésen keresztül a keleti, vagy a miszticizmuson és intellektuális metafizikán keresztül a nyugati oldalon vezetnek végig.” Idézet Joel Whitton „Létköz” című könyvéből

A „nyugati oldalon vezető ösvények” közül egyre népszerűbbé válik az útkeresők körében a kvantumfizika, illetve a hozzákapcsolódó szemléletmód váltás. Ez a tudományág késztet sokakat először arra a gondolkodásmódra, hogy ne higgyenek el semmit, míg abba bele nem gondoltak, utána nem jártak, minden számukra érdekes anyagot meg nem kerestek egy adott a témában. A kvantumfizikáról szóló, érthető nyelven fogalmazott írásokat olvasva az érdeklődők lélegzete is eláll, kezdve az alapító atyák első felfedezéseitől egészen addig az ámulatig, hogy néhány honfitársunk elméletben már messze túllép a legújabb

104

felfedezéseken is. Jó példa erre a Nagy Gergely által jegyzett „Kvantumradar”. Ez az interneten könnyen megtalálható tanulmány nagyjából a feléig mindenki számára érthető, és garantáltan izgalmas olvasmány. Ha valaki inkább egy rövid matiné jellegű ízelítőt szeretne kapni a varázslatokból, egy kicsit oldottabban barátkozni a híres ismeretlennel, az gépelje be a keresőbe a „Dr. Quantum két réses kísérletét”. Ez a remekbe szabott kis kedvcsináló a bevezetőben már említett „Mi a csudát tudunk a világról” című film egy rövidke részlete. A teljes film megtekintése azok számára lehet hasznos akik eddig magától a kvantumfizika kifejezéstől is megijedtek, vagy a valamivel bátrabbaknak, akik ugyan rákerestek az interneten, de végleg elijesztették őket a „kanonikusan konjugált mennyiségek szimultán nem mérhetőségével”. A film biztosan fog néhány új gondolatot ébreszteni a tudományokban jártasabbak elméjében is. A lényeg az, hogy számunkra, laikusok számára, az ijesztően és érthetetlenül hangzó, de legfőképpen eddig rejtélyes világ immár barátságosan tárja ki kapuit, majd ejt egyik ámulatból a másikba. Próbáljuk meg konkrétabban meghatározni, hogy miről is van szó, mikor kvantumfizikáról beszélünk. Maga a kvantum szó latinul mennyiséget jelent. A fizikában először egy Max Planck nevű német tudós használta 1900-ban, annak leírása során, miszerint hullámok nem terjedhetnek tetszőleges mértékben, csak meghatározott egységekben, pontosabban azok egész számú többszörösében. A legkisebb ilyen egységeket nevezte el kvantumoknak. A fény kvantumja például a foton nevű részecske. A kvantumfizika tágabb értelemben véve egy tudományos válaszkeresési mód arra a kérdésre, hogy mi is a valóság és annak megismerhetőségének lehetőségei. Ez a tudományág akkor született, mikor a fizikusok kénytelenek voltak belátni, hogy az általunk addig ismert világ kőbevésett szabályai az elemi részecskék szintjén nemes egyszerűséggel nem igazak, és olyan kérdéseket vetnek fel, melyek miatt kénytelenek vagyunk gyakorlatilag mindent újraértelmezni, mégpedig a kályhától indulva. Más tudományokban sem lehetett már ezután abszolutista kijelentéseket tenni. Nem volt többé elfogadható, hogy Darwin kizárja a tudatosságot az emberi fejlődés folyamatából, vagy hogy Freud a

105

humánum csodáját a női mellek után való elemi vágyódás szintjére degradálja. A tudósoknak már a XIX. század végén sikerült az atomoknál is kisebb részecskék világába behatolniuk, és ott az elektronokkal találkozniuk. Tulajdonságaik vizsgálata enyhén szólva is megdöbbentő eredményekhez vezetett. Egy elektron például hol jelen van, hol nincs. Elvileg bárhol lehet, akár egyidejűleg több helyen is. Van, hogy egyszerű kis üveggolyó módjára viselkedik, van úgy hogy hullámként. A foton ikerpárok lehetnek egymástól akár fényévnyi távolságra is, akkor is azonnal követik a másik viselkedését. Nem csoda, hogy ezek az apró jószágok gyökerestől forgatták fel a teljes tudományos világot. Az utóbbi példa kapcsán érdemes elolvasni az interneten a szintén Nagy Gergely tollából származó „A fénynél is gyorsabban” című izgalmas írást. Sokszor hallhatjuk a kvantumfizika meghatározása kapcsán azt is, hogy az a lehetőségek fizikája. (Sokan szívesebben használják a kvantummechanika kifejezést.) A téma kutatói általában a lehetőségek végtelenségét értik alatta, inkább tendenciák megközelítését, konkrét helyzeteket leíró törvények és szabályok helyett. Az is lehet, hogy a kvantumfizika egy önálló akarattal rendelkező egyéniség, magas szintű tudatosság birtokosa, remek humorérzékkel. Ami viszont nem csak egy hóbortos elméből kipattant allegória, hanem tény, az az, hogy a kvantumfizika elmosta a határokat a hagyományos értelemben vett fizika és filozófia között. Fura egy páros, de fantasztikus gyerekeik születtek. Lehet, hogy ez elsőre egy kicsit furcsán hangzik, valahogy úgy, mintha gyermekeink egy tantárgy keretében tanulnák a biológiát és az irodalmat, együtt tanulmányozva a sündisznók szaporodását a József Attila verseiben feszülő ellentétpárokkal. Érdekesebb a fentinél az a kettős melyet Carl Gustav Jung pszichiáter géniusz és Wolfgang Pauli Nobel díjas kvantumfizikus alkotott Jung szinkronicitás elméletének kidolgozása során. Eredetileg Jung az általa alapított analitikus pszichológia segítségével gyógyította Pauli idegösszeomlását, akit rendkívüli mértékben érdekelt a pszichiátria tudományának

106

Jung általi teljesen új alapokra történő helyezése. Később Pauli kritikus észrevételei segítették Jung elméleteit letisztult formában véglegesíteni, különös tekintettel a szinkronicitásra, mely szerint két vagy több jelentőséggel bíró esemény bekövetkezésének egybeesése, illetve összefüggése sohasem véletlen. A kvantumfizika kapcsán a minden korábbi tudásunknak ellentmondó felfedezéseknél csak az ejthet minket jobban ámulatba, hogy nem valami huszonegyedik századi paradigmaváltás előkészületeiről van szó, melyről eddig nem is lehetett volna tudomásunk. A fény hullám természetét sikeresen bizonyító, az első úgynevezett két réses kísérletet 1805-ben végezték el. Az elektronok hasonló tulajdonságát 1927-ben bizonyították. Ahogy már láttuk, róluk később kiderült, hogy viselkedhetnek hagyományos értelemben vett anyagi részecskékként is és hullámokként is, pontosabban fogalmazva, ez a kettős természetük a legalapvetőbb tulajdonságuk. Az azóta eltelt időben a nyugati tudományos társadalom nagy népe tengernyi energiát fektetett abba, hogy egy átfogó rendszert alkosson, amit a kvantumfizika minden jelenségére egy mozdulattal rá lehet húzni, az úgynevezett Standard Modellt. Ez ugyanakkor minél tovább tökéletesítik és csiszolgatják, annál inkább sántikál, és valószínűleg borulni is fog a közeljövőben a többi megkérdőjelezhetetlen tanítást követve, a tévedések süllyesztőjébe, hiszen a szubatomi világot csak távol sodorja annak valódi lényegétől, megpróbálva belekényszeríteni egy jól definiálható materialista rendszerbe, egy újabb abszolút igazságba. Ez meglehetős módon paradox, hiszen pont a kvantumfizika színrelépése nyitott új fejezetet az addig teljes mértékben determinisztikus fizika történetében. Ennek kapcsán is megmutatta magát az Univerzum humorérzéke. 2012 július negyedikén jelentették be a büszke tudósok, hogy sikerült végre egy autópálya-körgyűrű méretű kutatóközpontban az úgynevezett „isteni részecskét” mesterséges körülmények között létrehozni. Ezt úgy hívják, hogy a Higgs féle bozon. Jelentősége a Standard Modellben olyan nagy,

107

hogy anélkül az fabatkát sem ér. Nagyon egyszerűen arról van szó, hogy az úgynevezett Higgs mechanizmus során nyer tömeget gyakorlatilag minden, ami a Világegyetemben anyagi formát ölt. Enélkül az elemi részecskék csak fel-alá száguldoznának fénysebességgel, mint ahogy a fotonok teszik, melyeknek nincs tömegük. Pusztán csak két dolog nem stimmel az „isteni részecskével” kapcsolatban. Itt van mindjárt a neve. Eredetileg egy Lederman nevű Nobel díjas fizikus 1993-as könyvének a címében szerepelt, de ott még „istenverte részecskeként”, mivel nem találta senki ezt a nélkülözhetetlen Pán Péterét az apró alkotórészek világának. A könyv kiadója változtatta meg az elnevezést, a nagyobb példányszám eladásának, vagyis a nagyobb haszonnak a reményében. Már megint Dagobert bácsi. Neki viszont a kvantumfizika fityiszt mutat. A második gondjuk a lángelméknek a megtért tékozló ifjúval kapcsolatban az, hogy eddig semmit sem tudtak vele kezdeni. Nem tudták személyazonosságát igazolni és tulajdonságait tanulmányozni. Valójában termettek valamit a tudatukkal, amit nagyon akartak, de nem gondolták tovább. Tanuljanak inkább azoktól a kollégáiktól, akiknek nincs ugyan lehetőségük ezer milliárdnyi aranyért országokon átívelő, metropolisz nagyságú kutatóközpontokat építtetni, ugyanakkor messze előttük járnak gondolkodásban.

„Nem felfedezzük a szubatomi részecskéket, hanem valójában megteremtjük azokat, létrehozva ilyen módon az egész Univerzumot, miközben a szubatomi részecskék teremtenek meg minket magunkat.” Idézet Michael Talbot „The Holographic Universe” című könyvéből

Ez bizony már mélyvíz, jó nagy csobbanásokkal a nagy gondolkodók akvaparkjában. Mi elég ha megmaradunk az ámulatba esés szintjén. Ugyanakkor ha az ehhez hasonló számtalan csodát az ismeretterjesztés szándékával magyarázzák el nekünk, akkor megértjük. Azt viszont nem fogjuk megérteni soha, hogy miért nem tanították ezt nekünk az iskolában. Lehet, hogy szándékosan rejtették el előlünk a tudás karnyújtásnyira

108

lévő fáját, nehogy együnk a gyümölcséből? A Standard Modellen dolgozó és számos más hasonló, a kvantumfizika lényegi kérdéseit megkerülő, államilag gavallér módon finanszírozott és a globális média által az egekig magasztalt lángelme-hadsereg kapcsán felvetődik az a kérdés, hogy vajon milyen mértékben függ össze ezen tudósok sötétben tapogatózása azzal az általuk képviselt uralkodó irányvonallal melynek mentén kizárják a humánum csodáját és a tudatosságot elméleteikből és kutatásaik során. Ez azért megkerülhetetlen probléma, mert a kvantumfizika az egyik legfontosabb szerepet pontosan a megfigyelőre ruházza rá, mégpedig oly mértékben, hogy a megfigyelés puszta ténye homlokegyenest ellentmondó kísérleti tapasztalatokat eredményezhet. Esetleg a világ legokosabb embereinek nem azzal kellene inkább foglalkozniuk, hogy a mindmáig rejtélyes alapkérdéseket válaszolják meg és tegyék azokat az iskolában tanítható közkinccsé, például a fenti talányt, hogy miért tettetik ezek a kis csibészek tetszhalottnak magukat, ha meg akarjuk figyelni a viselkedésüket? A válasz megérne egy misét. A józan szemlélőnek ezzel kapcsolatban óhatatlanul az az érzése támad, hogy ahelyett, hogy felkapcsolnánk a villanyt a nappaliban, inkább ventillátort viszünk a Holdra, ami szépen lengeti a zászlót az ott nem létező légmozgások helyett, miközben a problémát ez sem oldja meg, hiszen levegő sincs amit fújatni lehetne vele. A kvantumfizika jelentős része elérhető kellene legyen könnyen érthető formában is, még sem tanították nekünk soha, sok száz más csodával együtt. Első sorban azokkal, melyektől akarva-akaratlanul is kénytelenek lennénk elgondolkodni. És ezeknek a csodáknak az ismeretében nem csak az önálló elmélkedéshez kapnánk kedvet, de ösztöneinkkel elkezdenénk érezni egy más fajta valóság létét és annak megismerhetőségét. Egy attól eltérő valóságét, mint amiben a négy dimenzióba való bezártságunk és a pénzvilág uralma tartja fogva testünket és tudatunkat. De miért zárták volna el tanáraink előlünk a fontos tárgyak alapvető és izgalmas tényeit szekrényeikbe? A válasz nagyon egyszerű. Nem ők zárták el. Vagy ők sem tudtak róluk, vagy ha a kötelezően előírt mérték-

109

nél szélesebb látókörrel rendelkezve akartak felkészülni óráikra, akkor tilos volt számukra is az ismeret egy bizonyos határon túl, és még inkább tilos annak átadása. De jó, hogy megszabadultunk a kommunizmustól, örvendezhetnénk vidáman. De nagyot tévedünk, mert annál sokkal rosszabb szabadult ránk. Egy ókori drámában hangzik el a kijelentés, miszerint „a nép akkor boldog, ha pontosan tudja, hogy mitől kell félnie”. Mennyire igaz ez. Láttuk már az előző fejezetekben, hogy milyen sok energiát kell fektetnünk abba, ha nevén akarjuk nevezni mindazt amiből a lelkünket és értelmünket gúzsba kötő félelmeink táplálkoznak. Válaszoljunk a kérdésre is. Ki zárta el a tudást és miért? A világot uraló aranyban pancsikáló Dagobert bácsiknak a legalapvetőbb érdeke az, hogy mi, átlagemberek egyáltalán ne gondolkodjunk. Ennek leghatékonyabb eszközei pedig a tudatlanság és a félelem.

„És amit az ember tud, az bizony ismeretlenként nem tölti el félelemmel, tehát a bátorság és a biztonság a végén mégiscsak kihathat a világbéke megteremtésére és a hatalmi őrültek lefegyverzésére, majd a természettudományok sosem ismert magasságba emelésére is.” Idézet Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a KárpátMedencében” című tanulmányából

A Cser Ferenc írásaiból ismert mellérendelő szellemiségre - ami nem egy tudományág része, még csak nem is filozófia, hanem egy csodálatos gondolkodásmód - az úgynevezett retrokauzalitás elmélete közvetlen módon szolgáltat bizonyítékot. Ez azt jelenti, hogy az általánosan elfogadott ok-okozati szemléletmód időbelisége még a jelenlegi négy dimenziós valóságunkban sem igaz abszolút mértékben. A jövő nem a múlt terméke, a múlt nem megteremti azt, hanem a kettő kölcsönhatásban áll egymással. Ezt a Princeton Egyetem kvantumfizikai kutató intézetében kísérlettel bizonyították. Nagyon egyszerűen arról van szó, hogy egy medencének az egyik oldaláról még éppen hogy csak útjára

110

indul egy olyan hullám, melynek visszaverődése a túlsó oldalon már meg is történt. A korábban említett, „A fénynél is gyorsabban” című Nagy Gergely írásban jól érthető leírást találhatunk erre vonatkozóan is. Bizonyára mindenki látott már jó reflexű embert, vagy egy teljesen átlagos gyorsaságú ismerőst hihetetlen sebességgel reagálni. Talán arról van szó, hogy tudja például a pohár, hősünkkel együtt, hogy le fog esni, de egyikőjük sem akarja. Emberünk ezért még azelőtt utána kap, mielőtt tudatosulna benne az esés ténye és annak következménye. Ez utóbbit nyilván nem bizonyították még laboratóriumban. A gondolkodásról azt tanították nekünk, hogy szét kell választani tanulmányaink során az úgynevezett reál és humán tantárgyakat. A természettudományok maradjanak racionálisak és tényszerűek. Más szóval, legyenek minél szűkebb határok közé szorítva, és ne legyen semmi közük a képzelőerő szabad szárnyalásához. Ostobaság. Először is, ami a világnak eddig bármi jót teremtett, azt mind zseniális különcöknek, lázadóknak és álmodozóknak köszönhetjük. Nikola Tesláról például köztudott volt, hogy az emberiség jövőjét megváltoztatni képes felfedezéseinek egy részét a szó szoros értelmében megálmodta. Köztudott volt, míg nevét szisztematikusan ki nem törölték a kollektív emlékezetből, mint egy hitehagyott fáraóét. Másodszor pedig, mutassák meg nekünk azt, hogy hol található testünkben a lelkünk és az értelmünk. Az utóbbinál még magabiztosan a fejünkre mutatunk, de lehet, hogy még akkor is tévedünk. Az agy nem biztos, hogy a gondolkodás szerve. Lehet, hogy inkább egy hatalmas teljesítményű jelfeldolgozó rendszer. Később még visszatérünk erre. A lényeg most az, hogy nem lehet elválasztani egymástól a gondolkodást és a megérzéseket, a logikát és a kreativitást, az értelmet és a lelket, mint ahogy minket embereket sem. A válaszokat pedig követeljük azoktól akik számára a mindenki által érthető magyarázatok közzétételét kiemelkedő képességeik kötelező érvényűvé teszik. Ahogy József Attila fogalmaz ebben a tekintetben:

111

„Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”

Miért van szükségünk egyáltalán ebben a könyvben kvantumfizikáról olvasni? A válasz egyszerű. Ez a bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy a valóságnak nem csak egy általunk ismert megjelenési formája van. Bizonyíték arra vonatkozóan, hogy semmit sem lehet egy mesterségesen megalkotott abszolút igazság palackjába belegyömöszölni, mivel az ilyesmi nemes egyszerűséggel nem létezik. Perdöntő bizonyíték továbbá a filozófia legalapvetőbb kérdésére. A lét határozza-e meg a tudatot, vagy a tudat határozza meg a létet? Materializmus kontra idealizmus. Beleszülettünk egy anyagi világba, ahol évmilliók alatt vízben lebegő egysejtűekből fejlődtünk ki, majd legutóbb lemásztunk a fáról és okostelefonokat ragadtunk a kezünkbe, vagy az emberi tudat formálta mindig is az anyagi világot? A kérdés eldőlt. A szó szoros értelmében. Ugyanis nincs értelme ilyen direkt módon az anyagot a tudattal szembeállítani, illetve ellentétes fogalmakként egymásnak alárendelni. A valóságnak több szintje van, ahol ezek a meghatározások más minőségeket jelentenek. Kettő már tudományos bizonyítást nyert számtalan kísérlet során. Valószínűleg léteznek további szintek is. A legmélyebb pedig lehet, hogy nem más, mint hogy mi mindannyian egyek vagyunk, miközben mi vagyunk minden. Ez természetesen még bizonyításra vár, ugyanakkor világszerte egyre többen vallják saját meggyőződésükként az ebből eredő értékrenddel együtt. Nézzünk most egy nagyon egyszerű, de legalább annyira érdekes kísérletet, amit David Bohm kvantumfizikus a valóság hol érzékelhető formában jelenlévő, hol számunkra láthatatlan, két különböző szintjének érzékeltetéséhez hív segítségül. Van egy glicerinnel teli üveghengerünk, melynek közepén függőlegesen állva egy kívülről tekerhető acélrúd és azon, a henger belsejében, egy keverőlapát van. Ha a glicerinbe egy adag tintát öntünk, akkor az középtájt egy lebegő pacát képez. Ha ezt el

112

kezdjük keverni a kis lapát segítségével, a tinta feloldódik és teljesen eltűnik, legalábbis a szemünk elől. Ha viszont ezután ellentétes irányban tekerünk, akkor a tinta ismét összeáll a látható pacává.

A mindenki elmélete Említettük már az oktatási rendszer uniformizáló jellegét, mely az önálló gondolkodást csírájában fojtja el, mielőtt az szárnyra kaphatna és olyan magasságba emelkedhetne mint ahová eredetileg hivatott. Sajnos nem tud mindenki erre szakosodott magániskolába járni. Tud viszont mindenki néhány sort papírra vetni. Saját gondolatait, egy új megközelítését a hozzá legközelebb álló témának. Erre (is) kellene ösztönözni az iskolapadban ásítozó nebulókat. Felesleges elvenni tőlük az okostelefonjaikat, akkor sem fogja érdekelni őket az egymástól különböző egyéniségek számára zömében idegen és unalmas egyen-maszlag. Inkább olyan légkört kellene a teremben teremteni, mely az önálló gondolkodást és alkotást serkenti, a már korábban említett kötelező jellegű pozitív visszacsatolást nem feledve. A szabadság szellemében „jó szóval oktatni, játszani is engedni szép, komoly fiainkat”. Gondoljunk csak bele, mennyi zseniális újítás, találmány, megoldás és elmélet, illetve képzőművészeti, építészeti vagy akár zenei remekmű születne, ha hét milliárd ember jó kedvében írna négy-öt oldalt a számára legkedvesebb témáról. Még akkor is, ha a hatalmas mennyiségnek csak egy aprócska töredéke bizonyulna ténylegesen hasznosnak. Persze senkinek sem kellene szégyenkeznie vagy kukoricán térdelnie ha nem sikerül korszakalkotót teremtenie. Anélkül viszont, hogy meg sem próbáljuk, mert azt hazudják nekünk, hogy nincs ilyesmire szükség, ez a töredék is elvész. E sorok szerzője például laikusként legtöbbet azon töpreng, hogy miért toporog a fizika egy helyben oly sok évtized óta, és fizetett képviselői miért erőltetik olyan kínkeservesen a „mindenség elméletének” megoldását, amiről egy szabad szellemű fiatal már a gimnáziumban is tisztán láthatná, hogy halva született próbálkozás. Nézzük meg bizonyítékként arra vonatkozóan,

113

hogy mindenkinek lehet saját elmélete, az alábbi laikus gondolatsort ebben a témában. Továbbra sem ismerjük a választ a kvantumfizika egyik alapvető kérdésére. Miért nem tudjuk megfigyelni a szubatomi világ apróságait viselkedésükben, avagy miért akadálya a puszta megfigyelés ténye önmagának? Miért döntenek úgy az elektronok például a híres két réses kísérlet során, hogy azonnal másképp, hullámok helyett apró kis anyag golyócskákként viselekednek, amint meg akarjuk figyelni őket? A legáltalánosabban elterjedt vélemény szerint azért, mert maga a megfigyelő is a folyamat aktív szereplőjévé válik. Ez pedig másképp nem lehetséges, csak úgy, ha emberi tudata kölcsönhatásba lép a részecskékkel, vagy netán nem is tőlük független entitás.

Feltételezések: 1, A Világegyetem egy egységes egész, melynek minden alkotóeleme ugyanabból van, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk energiának. 2, Az alkotóelemek különbözőségét eltérő tudatossági szintjük és motivációjuk jellemzi, melyeken keresztül dinamikus kölcsönhatásban állnak egymással. Amennyiben a fenti feltételezések helytállóak, nem a megfigyelő, azaz végső soron az ember omlasztja össze a hullámfüggvényt, más szóval azt az úgynevezett szuper pozíciót, melyben mondjuk egy elektron elvileg bárhol lehet, hanem maga az interakció. A mai ember motivációja, kevés kivételtől eltekintve, egyik oldalon a pénz és a hatalom gyarapítása vagy ennek szolgálata, illetve a többség számára a puszta életben maradás. Tudatossági szintje általában igen alacsony, különösen abban az esetben, ha egész életében abszolútnak kikiáltott téves következtetésekkel tömték a fejét, gondolkodásmódját a hazug média és a humánumtól idegen ideológiák szűkítették résnyire, az iskolában pedig jelentős mértékben kukába való ostobaságokkal uniformizálták. Nos, az elemi részecskék

114

sosem estek át ehhez hasonló agymosáson. Valóságuk nem illúziókra és hipnózisokra épül. Viselkedésüket nem egy abszolút érvényű, mindenre igaz szabályrendszer, pontosabban az annak létrehozására irányuló törekvés határozza meg. A harmadik feltételezés ebből következően nem más, minthogy, példánknál maradva, egy elektron tudatossági szintje magasabb az őt vizsgáló emberénél. A megfigyelés kísérlete során a két eltérő mértékű és egymással nem egyező irányú tudatossági szint kölcsönhatásba lép, az erősebb kioltja a gyengébbet. Természetesen csak az adott interakcióra vonatkozóan. Más szavakkal élve, a szabadon szárnyaló nem engedi meg a földhözragadtnak, hogy az tanulmányozza, kiismerje, majd értelmetlen utasításokat adjon számára, végső soron szabadságában korlátozza. A megfigyelés kísérlete tehát természetéből fakadóan kudarcot kell, hogy valljon. Még annak árán is, hogy az elektronok tudatossági szintjét az ember ellentétes előjelűje komoly mértékben csökkenti, egy olyan alacsony szintre, melyen az elemi részecskék a klasszikus fizika puszta megfigyeléssel is megismerhető törvényei szerint viselkednek, ami szintén nem véletlen egybeesés, hiszen lelkes kutatóinknak kijejezetten ez volt a határozott szándéka, ti. apró kis golyócskákat vizsgálgatni, mely pontosan ezt a valóságot teremtette meg a számukra. Az ellentétes irány pedig a motivációjában helytelen törekvésből alakult ki. Egymással ütköző tudatossági szintek tehát az adott interakció során kölcsönösen csökkentik egymást, a gyengébb mértékének erejéig. Példánknál maradva, a megfigyelő egyáltalán nem érti (nullával egyenlő megismerésre tesz szert) a szubatomi világot, míg az elektronok, elveszítve hullámtermészetüket, leesnek egy alacsonyabb szintű valóságba, ahol egyszerű kis golyócskákként viselkednek. Elképzelhető, hogy pontosan emiatt nem kapunk engedélyt bepillantani a fekete lyukak belső szentélyének misztériumába, nehogy a Földön már megteremtetthez hasonló, a Világegyetem egészére kiterjedő kozmikus káoszt hozzunk létre. Mindebből az is következhet, hogy a tudatossági szint mértéke határozza meg a teremtett valóság minőségét, ami egyben választ adhat arra a kérdésre is, hogy mivel lehet megállapítani egy adott alkotóelem tudatossági szintjének mértékét. Az általa megteremtett valóság minőségét pedig aszerint lehet értékelni, hogy az milyen módon

115

illeszkedik az Univerzum egészéhez. Ez utóbbihoz pedig nincs szükség egy újabb fizikai rendszereket leíró elméletre, csupán józan paraszti észre. A jelenlegi fősodratú fizika zárt rendszerében és abszolutista törvényszerűségeiben gondolkodó ember korlátozott megközelítésével nem is lehet képes értelmezni a látottakat. Valahogy úgy, mint ahogy a tyúkok sem tudnák a delfinek viselkedését tanulmányozni, bármivel is ösztönöznénk őket, például tudományos fokozatokkal és nyakba akasztható medálokkal, vagy egyszerűen csak dupla adag kukoricadarával. Azért sem, mivel a valóságnak azt a szintjét (minőségét), melyben a testet öltött részecskéket és azok matematikai képletekkel leírható tulajdonságait próbálja vizsgálni, minden bizonnyal csak emberi tudata hívta életre (teremtette), ami ilyen módon máshol nem is létezik. Nem több mint kollektív illúzió. Ezt támasztja alá az a tény, hogy míg a közel száz éve testközelből vizsgált elektronokról már mindent tudni vélünk, addig a nem olyan régen mesterségesen létre hozott „isteni részecskéről” semmit az ég-világon nem sikerült megtudni. Elképzelhető tehát, hogy az ilyen jellegű tudományos kutatások ma már azért nem vezetnek eredményhez, mert rossz a módszer és helytelen a motiváció, valamint a megközelítés módja a megismeréshez. A módszernek talán nem csak a megfigye-lésnek kellene lennie, hanem azon és az analitikus logikán túl, a kreativitásnak, az intuíciónak, meditációból vagy álmokból nyert információknak és közvetlen kommunikációnak. De lehet-e egyáltalán kapcsolatba lépni mondjuk az elektronokkal? A megfigyelés során is bizonyítottan ez történik, csak a motiváción kellene változtatni. Példának lehet felhozni ennek kapcsán azt az esetet mikor rákos betegek a saját immunrendszerük sejtjeivel lépnek közvetlen kapcsolatba, és számos esetben meg is tudják gyógyítani magukat fehérvérsejtjeik imagináción keresztüli aktivizálásával. Más kérdés, hogy a nagyjából negyven évvel ezelőtti, Egyesült Államokbeli sikeres kezdetek óta ez az igen hatékony, ugyanakkor kevés profitot termelő módszer sok más hasonlóan értékes tudományos felfedezéssel együtt a szőnyeg alá került. A mindenség titkait fürkészve pedig a megközelítésnek szerénynek és alázatosnak kell lennie. Pökhendi

116

mindentudók eddig semmi értékeset nem tettek hozzá a humánum fejlődéséhez. Korábban már körbejártuk a silány minőségű emberi kapcsolatok témakörét is, melyben a kudarc egyik oka szintén a kommunikáció hiánya volt. Napjainkban elérkeztünk az Einstein által megjósolt korba, az „idióták generációjához”, melyben mindenki kezében van legalább egy szuper kommunikációs eszköz, de a mellettünk lévővel nem váltunk egy szót sem. Eközben egyre többet látunk olyanokat, kik az élet értelmére keresve a választ nem másokhoz fordulnak segítségért vagy tudás megszerzéséért, hanem állatokat simogatnak, fákat ölelgetnek, és beszélnek is hozzájuk. Bolondok lennének talán? Assisi Szent Ferencet is annak tartották sokan mert madarakkal társalgott és prédikációkat is tartott nekik. Képzeljünk most el egy háborítatlan öblöt, ahol rendszeresen tartózkodnak delfinek. Az öböl vízére építhetünk egy keskeny stéget, ami a közelükbe vezet. Ezt a partról indulva felszórhatjuk kukoricadarával teljes hosszában. Tyúkjaink így egy idő után teljesen közel kerülhetnek a delfinekhez. Meg is tudják figyelni őket, sőt, annyit meg is tapasztalnak velük kapcsolatban, hogy nem jelentenek veszélyt számukra, ami nekik egy igen fontos információ. Ennél tovább viszont nem jutnak a csodálatos lények megismerésében. A megfigyelés tehát egy bizonyos szintig elvezet, sőt, alapvető információkkal is szolgál, de egy ponton megreked. Még fontosabb kérdés, hogy a két élőlény eltérő tudatossági szintje miért nem interferált egymással, ha egyszer az interakció létrejött? Azért, mert helytelen motiváció nem hozott létre ellentétes irányt a tudatossági szintek között. A kukoricadara ízletes volt. Jámbor szárnyasaink jól laktak, miközben megnyugodtak, hogy nem fenyegeti őket veszély. Ennél többre nem is vágytak, motivációjuk nem zavarta a delfinek önfeledt lubickolását. Tovább kutakodniuk pedig nincs értelme, más tudnivalókra nem lévén szükségük. Emberszabású világunkban, a tudomány szolgálatában viszont már teljesen más a motiváció. Hírnév, tekintély, egy jól fizető állás, millió számban eladott publikációk. A kutatások finanszírozása pedig kétségtelenül a haszon és a hatalom növelésének

117

szolgálatát várja el cserébe. Ez utóbbira a legjobb példa Nikola Tesla esete, akivel kapcsolatban amint kiderült, hogy a szó szoros értelmében világ-megváltó szabadalmai nem szolgálják a bankár vezérek érdekeit, először megvonták tőle a támogatást, majd teljesen tönkretették, később pedig szisztematikusan kitörölték még az emlékezetből is. Pedig az ő motivációja nagyon is a helyén volt. Tesla álma az volt, hogy vezeték nélküli elektromos energiával, melyet nemes egyszerűséggel a légkörből nyert, lássa el a világ minden háztartását. Ingyen. Akármennyire hihetetlennek tűnik ez, a megoldás ott volt a kezében. Több mint száz évvel ezelőtt. Mennyivel jobb élete lehetne ma milliárdoknak? Mennyi fosszilis szennyezést került volna el a világ ha nem bankárok irányítanák? Szorosan ideillő magyar vonatkozása is van ugyanennek a problémának. Arra is nehéz lenne épeszű magyarázatot találni, hogy miért nem a Nobel díjas kémikus, Oláh György által kidolgozott direkt metanolos tüzelőanyag-cella hajtja autóinkat, melyhez jó ideje minden feltétel adott. Széndioxidból előállított metanolból az eljárás segítségével közvetlenül nyerhető hatékonyan tárolható elektromos energia. A kémiai folyamat mellékterméke pedig víz. Sajnálatos tény, hogy a tudományos kutatások egyre inkább annak a rendszernek a részévé válnak, mely nem a humánum fejlődését, életkörülményeinek jobbá tételét szolgálja, hanem a kizsákmányolást, a hatalmat gyakorló pénzvilágot. A mindenség elméletét minden bizonnyal nem egy tyúk fogja megoldani. Hogyan lehetséges egyáltalán a tudományos igényű megismerés? Legtöbben ugyan nem vesszük észre, de az Univerzum folyamatosan hív minket. Szeretné a kapcsolatot felvenni velünk, és rendszeressé tenni azt. Megmutatni a helyes irányt, lehetővé téve a most már életmentő jellegű megismerést. Szeretné az embert fejlődésének jelenlegi zsákutcájából, melyről az még azt sem látja, hogy elérkezett a végéhez, visszafordítani. El akarja kerülni azt, hogy kénytelen legyen az emberektől, mint testének rákos sejtjeitől megszabadulni. A „Gaia elmélet” szerint a bioszféra is egy olyan önszabályozó fizikai rendszer, mely mindenképpen fenntartja az egyensúlyt. A megismerésben a helyes motiváció tehát az, hogy „Állj! Elég volt! Vissza a harmóniához, az épeszű létezéshez, a természethez!”, mielőtt jogos önvédelemből el kell hogy pusztuljunk. Ezt kellene a

118

tudósoknak, vagy sokkal inkább azoknak, kik képesek a Világegyetemmel a kétirányú kapcsolatfelvételre, nyilvánvalóvá tenni és mindenkivel tudatni, hiszen a nagy piros visszaszámláló kijelzője már csak néhány másodpercet mutat. Sok idetartozó kérdés merülhet fel még egy laikus okoskodás kapcsán is. Például lehet-e a tudatossági szint mértéke a végtelenhez közelítő, s ha igen, az vajon milyen minőségű valóságot teremt? Vagy, lehet-e figyelembe veendő tényező a szeretet, mint mondjuk az energia megnyilvánulási formája egy eddig általunk ismeretlen motivációs tartományban? Mi történne akkor, ha ebben a tartományban az energia elérné a végtelen tudatossági szint mértékét? - Bár lehet, hogy ez felesleges kérdés abban az esetben ha a szeretet eleve feltételezi a lehetséges legmagasabb tudatossági szintet, miközben motivációja feltétel nélküli, mely konstelláció ezt a szépséges szingularitást szüli. - Esetleg keletkezik egy univerzum? Nem valószínű, de mennyivel hangzik ez hihetetlenebbül mint az, hogy nem az idő végtelen folyásának tengelyén (amin nem lehet kezdőpontot meghatározni), de mégis pontosan 13,7 milliárd évvel ezelőtt, nem a térben (lévén a pont csak egy geometriai fikció, aminek egyetlen irányban sincs kiterjedése, a koordináta rendszert pedig, melynek segítségével ábrázolható, nem tehetjük egy meghatározott helyre¹, különös képpen nem a még sem született Univerzumban), de mégis a semmi közepén, egy kitüntetett helyen lévő pontban az anyag sűrűsége elérte a végtelent (mely szintén egyfajta szingularitás, mint minden más hasonló a kozmológiában, melyet az Univerzum egyes helyeire jellemző állapotokat leíró matematikai képletekben megjelenő végtelen mennyiség példáz), ami akkora robbanást eredményezett, melytől a mai napig galaxisok száz milliárdja repül szét a tér minden irányában? A „nagy bumm” elméletét egyébként 1948-ban szavazták meg egy fizikus konferencia résztvevői, egyikük ott helyben debütált ötlete alapján. Nyilván nem vetettek számot azzal, hogy egy pontban, azaz a fiktív semmiben, nem jöhet létre szingularitás, mivel az asztrofizikában az egy létező helyet határoz meg, ráadásul olyat, ahol a téridő görbülete

119

végtelen, melyet nehéz lenne beleerőszakolni egy olyan semmibe mely a még nagyobb semmi egy meghatározott helyén várakozik, hacsak valaki elő nem áll egy olyan elmélettel, mely elfogadható módon levezeti, hogyan lehet egy ilyesfajta végtelen mennyiség egyenlő nullával (ami görbület nélküli téridőt jelentene, a Standard Modellen munkálkodók legnagyobb örömére), vagy azt, hogy a végtelen mértékben görbült téridőnek nincsen kiterjesdése semmilyen irányban, azaz egy pont (ahogy azt már régóta feltételezik a szingularitás megjelenési formájáról a nem forgó fekete lyukak belsejében). Szintén nehéz ugyanezt elképzelni egy sík gyűrű felületeként. Jelenlegi tudásunk szerint pedig egy óriás méretű forgó fekete lyuk belsejében a szingularitás pontosan egy gyűrűt formáz. Sokkal érdekesebb tény ennél, hogy az eddig feltérképezett galaxisok, közöttük a mi Tejútunk közepén is, egy hatalmas forgó fekete lyuk helyezkedik el, benne a végtelen téridő görbülettel. De vajon ez a végtelen mennyiség tényleg egy gyűrű alakú szingularitást formáz? Ezzel már megint az a probléma, hogy legalább egy kiterjedése hiányzik a térben. Ráadásul mi már téridőről, azaz négy hosszúság tipusú dimenzióról beszélünk, ahonnan már két kiterjedési irány hiányzik. Mielőtt a szokásos csapdába esnénk, túlbonyolítva a porblémát, és egy belsejében üres gömböt, majd négy dimenzióban pedig egy úgynevezett hipergömböt kezdenénk el modellezni, tegyük fel ehelyett előbb a kérdést, hogy a legyen az bármilyen alakú geometriai alakzat vajon megegyezik-e magával a végtelen mennyiségekkel jellemzhető hellyel, a szingularitással? Több mint harminc évvel ezelőtt, Carl Sagan a „Kozmosz: személyes utazás” című tévésorozatában egyszer azt mondta, hogy ha sikerülne valakinek túlélnie az utat egy fekete lyukba, akkor képes lenne megjelenni bárhol és bármely időpontban az Univerzumban. Márpedig ő nem szokott butaságokat beszélni.

¹ Einstein általános relativitás elmélete szerint a világegyetemben nem létezhet egy kitüntetett helyen rögzített koordináta rendszer.

120

Ma az asztrofizikusok nagy része egyetért abban, hogy egy óriási tömegű fekete lyuk esemény horizontján sértetlenül tudnánk áthaladni. Utána viszont mindenképpen a szingularitás felé haladnánk, és a fekete lyuk méretétől függ, hogy mennyi időnk maradna hátra, mielőtt elkerülhetetlen módon megpillantjuk a teremtőt. A Tejút közepén lévő fekete lyukat a mi napunkénál 4 milliószor nagyobb tömegűnek becslik, ahol például maradna akár néhány óránk is nézelődni, mielőtt spagetti lenne belőlünk. Mindezt persze nem kell tényként kezelnünk, ugyanis éppen attól esemény horizont az a határvonal, hogy onnantól semmi nem jön kifelé, hacsak nem képes a fénysebességnél gyorsabban száguldani (tekintsünk most el a Hawking féle sugárzástól, ami immár több mint negyven éve csak egy irreleváns feltételezés). Azaz, semmit nem tudunk arról, hogy mi van odabent, legfeljebb annyit, hogy a képzelet szárnyalásának mértéke ugyanúgy végtelen kell, hogy legyen, ha egy ilyen rejtélyt akarunk ekkora távolságból megfejteni.

Lehet például, hogy az a „gyűrű” egyfajta átjáró? Ha az lenne, akkor mi az ami átjár rajta? Egyáltalán hogyan tudna bármi is átjárni rajta, ha egyszer az angyag sűrűsége végtelen? Először is, ezt nem lehet bizonyossággal állítani. Egyrészt nem tudhatjuk, hogy van-e ott anyag

121

egyáltalán, és ha van, akkor milyen paraméterek jellemzik. Ha anyag tömege görbítené meg a téridőt végtelen mértékben, akkor annak a tömegnek szintén végtelennek kellene lennie (esetleg végtelen osztva a fénysebesség négyzetével, ami továbbra is végtelen), ami önellentmondás (azt feltételezzük ugyanis, hogy a Világegyetem összes tömege megbecsülhető, azaz véges), hacsak nem feltételezzük azt, hogy a fekete lyukak nem részei az Univerzumnak. Másrészt, miért kellene mereven ragaszkodunk ahhoz, hogy tömeggel rendelkező testekben gondolkodjunk csupán? Harmadszor, olyan átjáróként is tekinthetünk a szingularitásra mely kizárólag a téridő görbületének végtelensége. Ebben az esetben az anyagsűrűség és a tömeg mértéke irreleváns. Azzal nem érvelhetünk ennek ellenében, hogy a tömegvonzás végtelensége elválaszthatatlan része a szingularitásnak, hiszen az álatalános relativitás elmélet szerint az égitestek mozgására nem tömegvonzás hat, hanem a görbült téridő szerkezetének megfelelő tehetetlenségi pályán haladnak.² Ha megszabadultunk az anyag tömegének béklyójától, akkor sebességünknek sem szab semmi határt, lehet az akár végtelen is. Igaz, hogy ekkor elérnénk a szükséges szökési sebességet. Nem biztos viszont, hogy ugyanabból a fekete lyukból száguldanánk kifelé, melybe belerepültünk. Mindjárt látni fogjuk, hogyan lehetséges ez. Fénysebességnél gyorsabb kommunikációról tudunk. Foton ikerpárok például lehetnek egymástól milliárd fényévnyi távolságra is, azonnal követik a másikat viselkedésükben. Ezt kvantum non-lokalitásnak nevezik a részecske fizikában, magyarul távolságtól független, végtelen gyorsaságú, azaz azonnali történésnek.

² Ha a gravitáció erőhatás lenne, például tömegvonzás, akkor a Világegyetem tágulásának lassulnia kellene. Ehelyett éppen hogy gyorsul. További bizonyíték, hogy a fény nagy tömegű égitestek mellett haladva elhajlik, pedig a fényt alkotó foton részecskéknek nincs tömegük. Ugyan emiatt, a fekete lyukak sem hatalmas tömegük okán tartják fogva, hanem a téridő „önmagába záródása” miatt. További érdekesség, hogy a foton részecskék éppen azért közlekednek fénysebességgel, mert nincs tömegük. Egy tömeggel rendelkező test fénysebességre való felgyorsításához pedig pontosan végtelen mennyiségű energiára lenne szükség.

122

Néhány fizikus úgy véli, nincs is szó semmilyen elválasztottságról. Vagy nincs is igazából távolság a két részecske között, vagy csak egy olyanról van szó, mely egyszerre van két különböző helyen. Igazából a szubatomi részecskék számára, melyek szuper pozícióban vannak, nincs is értelme a helyhez kötöttség fogalmának. Az is lehet, hogy egyáltalán nincs semmilyen kibékítethetetlen ellentét a kvantumfizika és a kozmológia között, amit tudós barátaink sziszifuszi elszántsággal próbálnak évtizedek óta feloldani, vagy sokkal inkább létrehozni. Ide mindenképpen vissza kell még térnünk, mert ez a kérdés nem választható el jelenlegi gondolatmenetünktől. Maradjunk most viszont még egy pillanat erejéig az átjáróban. Milyen érdekes lenne egy fekete lyukból egy másik fekete lyukat szemlélve a vörös eltolódás mértékét vizsgálni.³ Elképzelhető, hogy pontosan nulla lenne, nem lévén távolság közöttük, ami növekedhetne. Esetleg ugyanúgy, ahogy a foton ikerpárok, a fekete lyukak számára is értelmetlen fogalom a helyhez kötöttség. Sőt, akár még szuper pozícióban is lehetnek, pont úgy mint a szubatomi részecskék, tehát elvileg bárhol, akár egyszerre mindenhol. És ha bármi át is jár ezen a relytéjes helyen, akkor hová jut? Ha továbbra is próbáljuk az egyszerűség elvét követni, és nem kezdünk el multiverzumokban gondolkodni, akkor a válasz logikusan úgy hangzik, hogy ugyanolyan helyekre, bármely más óriás fekete lyuk közepébe, ami mind lehet akár egyetlen egy közös szingularitás is az egész Univerzumban, mely pontosan olyan szuper pozícióban van mint egy szubatomi részecske.

³ Minden olyan hullámhossz, melyet tőlünk távolodó test bocsát ki, hosszabbodik, azaz a frekvencia csökken, és ez fordítva is igaz. Ezt nevezzük Doppler effektusnak, a jelenséget megfejtő fizikus után. Ezért magasabb a hozzánk közeledő mozdony hangja, míg a távolodóé mélyebb. Igaz ez a fényhullámokra is, a távolodó test által kibocsátottak színe a vörös, míg a közeledőé a kék irányában változik. Ez az úgynevezett vörös eltolódás.

123

Ezzel mindjárt közös nevezőre is jutnánk az „ahogy fent, úgy lent” egyszerű, de annál elegánsabb megoldásával a problémának, mely több renegát fizikus alapgondolata napjainkban. Érdekes elméleti kísérletek folynak például az atommagban található protonok apró kis fekete lyukakként való értelmezése terén. Fontos megjegyezni, hogy a szingularitás fogalmát csak az asztrofizikában kötjük szorosan a végtelenhez, mely mennyiség előfordulását döntően a fekete lyukakhoz kapcsoljuk. A szó eredeti jelentése egyedi, különleges, mely minden mástól eltér. Más értelmezést nyer például a matematikában. Ott azt a pontot jelöli, ahol egy adott függvény nem értelmezhető, míg az általa megrajzolt görbe minden más pontján igen. Kiváló példa erre a reciprok függvény, mely esetében az egyet osztjuk egy adott számmal. Bármilyen értéket megadhatunk, kivéve a nullát. Valamit nulla részre felosztani ugyanis nem lehet. Érdekes a szó jelentése a társadalom tudomá-nyokban is. Ott azt az időpontot jelölik vele, mikor a tudományok fejlődése eléri azt a szintet, melyet már a folyamatot elindító emberiség sem ért. Pontosan úgy, ahogyan azt a fizikában láthatjuk évtizedek óta. Azt ugyan már negyven éve „pontosan tudjuk, hogy a fekete lyukak milyen kvantummechanikai folyamatok során párolognak el a saját esemény horizontjuk szélén egyensúlyozva”, de azt elképzelni sem vagyunk képesek, hogy az Univerzum esetleg egységes. Visszatérve a csillagok tengeréhez, a szingularitás tehát egy olyan hely, ahol egyedi módon nem érvényesek azok a törvények, melyek mindenhol máshol igazak. Sem azok a törvények, melyeket az ember már bizonyítottnak vél, sem azok amiket talán felfogni sem vagyunk képesek. Ha maradunk a józan paraszti ész nyomvonalán, akkor először is kénytelenek vagyunk azt a kérdést felvetni, hogy keletkezik-e egyáltalán a Világegyetem? Hiszen az „őspukkantás” amellett, hogy fizikai és logikai szempontból egyaránt nonszensz, filozófiai formájában is csak leginkább arra a skolasztikus teológiai provokációra hasonlít, hogy hol és mikor született isten. Ha őszinték akarunk lenni, igazából semmivel sem tudunk többet annál, mint hogy most látjuk az égbolt egy részét, de még

124

azt sem tudjuk megmondani, hogy mit is valójában. Nyilvánvalóan nem a mindenség lényegét, mely további felfedezni valót nem rejt számunkra, inkább csak azt a vetületét melyet emberi értelmünk érzékelni képes. Azt se feledjük, hogy számításaink, képleteink, melyekkel az Univerzum és a szubatomi világ tételeit véljük bizonyítani, csak is egy adott logikai rendszeren belül értelmezhetők, melyet előtte mi magunk definiáltunk. Gerincét megfigyelések, alaptételeit konszenzusok alkotják, és egy már meglévő, szintén mesterségesen alkotott másik rendszer segítségével van a táblára felrajzolva. (Itt tegyünk különbséget azon természetes matematikai „nyelvek” kapcsán, melyekből az Univerzummal közöset beszélünk, pl. Fourier transzformáció, fénysebesség, szakrális geometria.) Nem kizárt, hogy ez egy olyan logikai bukfenc, melytől a világ legokosabb emberei, a tyúkokkal ellentétben, nem képesek a lényeget látni, és ami miatt a mindenre ráerőszakolható abszolút igazság csoda képletét feleslegesen hajszolják oly kétségbeesetten, ami feloldaná a valójában nem is létező ellentmondást az asztrofizika és a kvantummechanika között, mely szerint a mikrovilágot leíró három kölcsönhatáshoz nem illeszkedik az Univerzumot mozgásban tartó negyedik. Érdemes megjegyezni, hogy az ilyen irányú kutakodások alapjaikban feltételezik Einstein általános relativitás elméletének igazát mivel sem cáfolni, sem megkerülni nem tudják - aki pedig mindvégig kitartott azon meggyőződése mellett, miszerint valójában csak egyetlen kölcsönhatás létezik. Ez még akkor sem képes megzavarni gondolatmenetükben a lelkes kutatókat, mikor pontosan tudják, hogy a szóban forgó három kölcsönhatás nem is értelmezhető az általános relativitás által leírt világban. (A kvantummechanika nem tud mit kezdeni végtelen mennyiségekkel, illetve „sík” teret követel meg.) Ezzel szemben, az elemi részecskék Einstein véleménye szerint ugyanúgy a téridő részei, annak kicsiny „gyűrődései”, melyek ilyen módon ugyanannak a hatalmas egységnek az alkotó elemei, ami a gravitációs mezőt is magába foglalja a csillagok tengerében. Már pedig ha a tömeg hajlítja meg a téridő szerkezetét, és az anyag az ennek megfelelő görbületek mentén halad, miközben önmaga is egy apró görbült része a téridőnek, akkor bizony minden egy, és ez az egy a Mindenség.

125

Az is valószínűnek látszik, hogy a különböző jelenségek - ha egyáltalán különbözőek - nem az ember által alkotott tudományos törvényeknek engedelmeskednek, hanem saját lényegük természetének. Ha pedig a Világegyetem egységes volta igaznak bizonyulna, akkor ez a lényegi természet, ha úgy tetszik kölcsönhatás, egy és ugyanaz. Ahogy fent, úgy lent.* Térjünk vissza végezetül a képzeletbeli átjáróba. Ha valóban egy központi pályaudvar lenne a Világegyetemben, akkor hogyan lehet oda eljutni, jegyet váltani, meghatározni az úticélt a „bárhol és bármely időpontban” meglehetősen terjedelmes menetrendjén? Egy ilyen minőségű valóság megteremtéséhez (melyben akár még a szubatomi részecskék titkai is feltárulhatnak) nyilvánvalóan az Univerzum egészéhez tökéletesen illeszkedő motivációra és olyan magas tudatossági szintre van szükségünk, melyet Richard Bucke 1901-ben megjelent azonos című könyvében „kozmikusként” így határoz meg: „A kozmikus tudatosság legfőbb jellemzője, mint ahogy az a nevében is benne van, a kozmosz, vagyis a mindenség életének és rendjének tudatos érzékelése. A kozmosz tudatosulásával intellektuális megvilágosodás jár együtt, amely már magában is a lét egy másik síkjára juttatja el az egyént, aki ezután szinte olyan, mintha egy másik fajhoz tartozna. Ehhez adódik még az erkölcsi lelkesültség, az emelkedettség és öröm érzése, valamint a morális érzék kifejezett felerősödése, ami legalább annyira mellbevágó és talán még fontosabb, mint a megnövekedett intellektuális erő.”

* Legfrissebb hírek szerint igazolást nyert az Einstein által megjósolt gravitációs hullámok létezése, melyek a téridő hullámszerű megnyúlását és összehúzódását jelentik. A sikeres tudományos bizonyítás ráadásul két „kisebb” méretű fekete lyuk összeolvadásához kapcsolódik. Mindez számunkra két dolog miatt bír kiemelkedő jelentőséggel. Először is, bizonyítja, hogy az Univerzum hullám jellegű tulajdonsággal (is) rendelkezik, épp úgy mint a szubatomi részecskék. Másrészt, a fekete lyukak misztériuma, a Világegyetemben betöltött szerepük jelentősége még tovább erősödött.

126

Tegyük fel újra a kérdést. Miért kell nekünk ebben a könyvben fizikáról olvasni? Egyrészt nagyon jól példázza, hogy milyen mértékben és milyen hosszú ideje titkolják el előlünk a valódi tudást. Másrészt olyan erődítménye lehet a tudatos gondolkodásnak, ahonnan semmilyen erőszakkal nem tudnak minket visszatoloncolni a kóma-centerek hét milliárd ágyas kórtermébe. Arról a tudományágról van szó amit nem lehet hazugságokkal elferdíteni, ideológiai tévmeséket koholni belőle, vagy egyáltalán bármilyen keretek közé szorítani, legalábbis hosszú ideig nem. És nem lehet az útjába állni sem. Ezt a szellemet már nem fogja Dagobert bácsi a palackba visszagyömöszölni és az emberek elől elrejteni. És most jön a lényeg, mielőtt infarktust kapnánk a vizsgadrukktól. Nekünk a kvantumfizikát nem megtanulnunk kell, hanem tanulnunk kell tőle, mint a magas szintű tudatos gondolkodás egyik képviselőjétől. Nem kell tudnunk besorolni az apróságokat aszerint, hogy anyagi részecskék-e vagy kölcsönhatásokat közvetítenek, esetleg tömeget biztosítanak a többiek számára. Lehet, hogy feleslegesen is magolnánk, mert holnapra kiderül, hogy mindez csak egy csoport tudós képzeletében létezett, a valóságban pedig nem. De mi is az a valóság tulajdonképpen? Számunkra az amit elhiszünk. Ennél nyilvánvalóan sokkal több, de mivel az ember jelenlegi degenerált formájában csak egy tapasztalati lény, azt hiszi el amit lát. Logikai következtetéseit kizárólag ok-okozati összefüggésekből tudja levezeti. Ami ezeken felül van, az számára nem elfogadható, nem igaz, tehát nem is hiszi el. Számunkra az ebből következő legfontosabb tanulság az, hogy az lesz a valóságunk, amit tudatunk erejével mi magunk teremtünk meg. Ha pedig nem teremtünk, akkor nem lesz saját valóságunk. Maradunk tudatlanok, akik még azt sem látják magukról, hogy nem a bankok csili-csálé ügyfélszolgálatán várakoznak, hanem a halálsoron.

„A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék.” - Ludwig van Beethoven

127

Így kapcsolódik egymáshoz minden amiről eddig ebben a könyvben olvashattunk. Elérkezett az idő. Váltani kell. A kizsákmányolás alapú társadalmi rendszerekről a tudás alapúra. Nyilván komoly az ellenállás, és pontosan a huszonnegyedik órában járunk, mielőtt az emberiség elpusztítja önmagát, vagy a bioszféra rázza le a hátáról mint kártékony élősködőt. Mindeközben a tudomány úgy nagyjából ötven éve kínálja a lehetőségét annak, hogy a világ gyökerestül megváltozhasson. Ami visszatartja a változást, az maga az emberiség. Az emberiség nagy része, mely kómában alszik, és egy maroknyi másik része, mely azt művel vele amit csak akar. Van ugyanakkor egy másik maroknyi rész is. Azok akik már ébredeznek. Nekik, nekünk kell a többieket is felráznunk az agyhalál állapotából. Most.

Ütött az óra Hogyan lehetséges az, hogy a XXI. század második évtizedében emberek milliárdjai még mindig éheznek, nem jutnak tiszta ivóvízhez, nincs fedél a fejük fölött, gyermekeik napi egy garasért használt számítógépeinket és más veszélyes hulladékainkat szerelik szét puszta kezeikkel? Hogyan lehetséges az, hogy akik a viszonylagos jólét illúziójában élnek, azok is csak rabszolgák valójában? Halálra kell dolgozniuk magukat ahhoz, hogy alapvető szükségleteiket biztosítsák, feleslegesen költséges és ártalmas életmódjukat fenn tudják tartani. Testüket és lelküket betegségek gyötrik, használati eszközeik nagy része ötven éve elavult, a környezetet súlyosan és feleslegesen pusztító technológiákra épül. Az ipari forradalom a XVIII. század második felében zajlott le. De ha azt hisszük, hogy a szó szoros értelmében gőzerővel megindult modernizáció valami áldásos jónak volt a kezdete, akkor tévedünk. Abból a Nagy Britanniából indult ki, ahol ugyanabban az időben a bankárok végleg kezükbe vették a gazdasági élet és a politika irányítását. A kizsákmányolás olyan mértéket öltött, hogy az emberek fiatalon vagy gyerekként

128

haltak bele a túlzottan sok munkába és a leírhatatlan nélkülözésbe. Mindez elterjedt az egész civilizált világon. Később, a tudományok soha nem látott mértékű fejlődésével minden korábbi képzeletet felülmúló új eszközök váltak elérhetővé széles rétegek számára is. Hogy ezek a tömegek életben maradjanak, mi több, exponenciálisan szaporodjanak és vásárlói lehessenek az új csodáknak, enyhíteni kellett a halálos szorításon. Vásárolni már pedig muszáj, hiszen nyugati kultúránk fiktív gazdasága a konzum-idiótizmusra épül. Legalábbis békeidőben, hiszen a háborúk és világégések nagyságrendekkel nagyobb profitot termelnek mint a békés célú ipari termelés. Így a második világháborút követő időszakban, annak búsás haszna feletti örömükben, a világot kezükben tartók még egy viszonylagos jólétet is engedélyeztek néhány évtizedig az emberek számára. A tudományos fejlődés további vívmányaihoz viszont már hosszú ideje nem engednek hozzáférni minket. Ehelyett az elavult eszközök használatát terjesztették el az addig nyomorban vegetáló ázsiai és afrikai milliárdok számára is, kiknek körében mesterséges demográfiai robbanást indukáltak, a keresletet és a túlnépesedés okozta káoszt biztosítandó. Így lehet az, hogy akárcsak ötven évvel ezelőtt, a mai napon is tévét bámulunk, kőolajszármazékok hajtják közlekedési eszközeinket, hűtőgépekben tároljuk az egyre gyorsabban romló élelmiszert, drága pénzen vesszük a rossz minőségű vizet és múlt század közepi eljárással sokszorosítjuk, illetve nyomtatjuk ész nélkül felesleges papírjainkat. És ezt lehetne a végtelenségig sorolni. Akiben most ellenérvek támadnak a telekommunikáció és a multimédia utóbbi idejű rohamos fejlődése és terjedése kapcsán, az gondoljon bele abba, hogy ezek az eszközök valójában milyen célokat szolgálnak. Első sorban az emberi kapcsolatok további silányítását, a totális butítás chipjének a tudatunkba való beültetésének hatékonyabbá tételét. A fejlesztésük és terjesztésük ilyen módon engedélyezett. Az egységessé tett világon majdnem mindent az extra-profit immár értelmetlen és öncélú további felhalmozása határoz meg, melynek csúcsán a háború és a kábítószer a legnagyobb hasznot hozó két üzlet. Az aranykor helyett az új világrend érkezett el a tudományok vívmányai és az al-

129

kalmazott technológiák számunkra már nem is ismerhető fejlődésével. Ahelyett, hogy mindez az emberiséget szolgálná, gyakorlatilag kiirtja azt, néhány száz szociopata világuralmi vágyait dédelgetve.

130

„És a műveltség addigi, a csillagos égről mintázott, de a földi emberről szóló tudományait is a maguk érdekére és kedvére szabták, és e szabókból rendszabó hősök, félistenek, főpapok és királyok lettek, míg a tudományból lassan érthetetlenné silányított rege, valamint eltitkolt, az emberek tömegeitől elzárt szellemi fegyver.” Idézet Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a KárpátMedencében” című tanulmányából

Ideje belátni a jelenlegi orvoslási gyakorlat teljes kudarcát is. A nyugati kultúrákban az orvosoknak legjobb szándékuk ellenére sincs választási lehetőségük. Kénytelenek az olcsón előállított, mégis drágán forgalmazott hatástalan mérgekkel tömni a betegeket, a kizárólag csak az extraprofitban érdekelt gyógyszergyártó globális óriások szolgálatában. Ez utóbbiak minden hasznos régi és új tudást alternatívnak bélyegeznek, és megtiltják az arra alapuló gyógyítás finanszírozását az egészségbiztosító társaságoknak, melyek ugyanúgy az ő tulajdonukban vannak. Mindeközben az eltitkolt tudományos ismeretek mai szintjén gyakorlatilag már nem szabadna betegségeknek és születési rendellenességeknek előfordulnia. És hogy ez a néhány sor ne csak elméleti okoskodásnak tűnjék, tessék belegondolni egy édesanya konkrét helyzetébe, akinek nincs választása. Végig kell néznie, ahogy beteg gyermekének olyan mérgeket adnak amiktől kihullik a haja, egészséges sejtjeit addig bombázzák sugárnyalábokkal, míg a kicsiny szervezet olyan mértékben le nem gyengül, hogy egy nátha is halálos veszélyt jelent rá. Ha a gyermek a hosszú tortúra után mégis életben marad, az kizárólag saját bátorságának, élni akarásának, a családtagok és a kórház dolgozói ő érte aggódó és fohászkodó szeretetének köszönhető.

A fejezet következő részében néhány olyan témára vetünk pillantást melyeket szintén nem tanítottak nekünk az iskolában, és amik között mindenki találhat a maga számára legalább egy izgalmasat és érdekeset. Olyat, melynek kapcsán érdemes elgondolkodni, megéri a nyomába

131

eredni, hogy megismerjük legújabb felfedezéseit és kutatási eredményeit, esetleg mi magunk is a téma szakértőivé váljunk. Ebben a vonatkozásban az a legfontosabb, hogy nem kell hinni földöntúli erőkben. Elég annyi, ha elképzelhetőnek tartjuk, hogy olyan dolgok is léteznek amikről eddig nem tanultunk.

A Holografikus Univerzum Egyáltalán mi az a hologram? Nem az igazolványunkon lévő ezüst színű kis négyzetlapocska, hanem lézer segítségével készített három dimenziós kép. Egy adott tárgyat, mondjuk egy almát, lézersugárral világítanak meg. A sugár fényét előbb egy tükörrel ketté osztják. Az egyik nyaláb egy adathordozó filmre vetül, míg a másik először a tárgyra és utána onnan a filmre. Az adathordozón egy úgynevezett interferencia mintázat jön létre. Ez a minta leginkább arra a fodrozódásra hasonlít amit egy sima víztükörre, egymás közelébe ejtett két vagy több kavics okoz. Ez szabad szemmel is látható a lemezen. Ha ezt lézerfénnyel világítjuk meg, az eredeti tárgy háromdimenziós képét kapjuk, a kívánt helyre kivetítve. Az interferencia mintázatot felfoghatjuk így a valóság egyik szintjének, míg a kivetített képet egy másiknak. Az eljárást Gábor Dénes dolgozta ki 1947ben.

132

Van a hologramnak egy nagyon különleges tulajdonsága. Arról van szó, hogy az adattároló filmet kedvünk szerint vághatjuk össze apró darabkákra. Ezek közül a darabok közül ha bármelyiket külön megvilágítjuk a lézerrel, akkor is az eredeti kép egészét kapjuk kivetítve, példánk szerint a teljes almáét. Tehát minden egyes kis rész magában hordozza az egészre vonatkozó összes információt. Michael Talbot 1992-es azonos című könyve (The Holgraphic Universe) kerek egészbe foglalja az addig rendelkezésre álló fontosabb ismereteket, melyek az emberi gondolkodás, a tudatosság és a tudományok terén szükségesek az elkerülhetetlen változásokhoz. Arról az egyre szélesebb körben terjedő elméletről olvashatunk, mely szerint a valóság egy mélyebb szintjén a teljes Világegyetem egy egységes egészet alkot, melyben minden mindenhez közvetlenül kapcsolódik, ugyanakkor annak összes alkotó eleme egyenként is magában hordozza a mindenség egészét. Ez tökéletesen egybecseng a mellérendelés csodálatos szellemiségével, hiszen nincs alá vagy fölérendelés, sem pedig érték szerinti különbség az 133

egész és a részek között. A részek teljesítik ki az egészet tökéletes egységgé, miközben annak minden egyes részletében megtalálható az egészre jellemző teljesség. A részek melyek közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz, és elválasztottságuk csak illúzió, mi magunk vagyunk. Az emberek, az élőlények, a teremtett tárgyak, a Föld, a Naprendszer, a Tejút és a többi galaxis. Az egész Univerzum. Héjjas István „Buddha és a részecskegyorsító” című remek könyvének első részében, melyben a fizika fejlődésének mérföldköveit veszi sorra rendkívül érdekfeszítő módon, erről így ír: „Ha ezer millió fényévre tőlünk egy galaxis megszűnne létezni, megváltozna a gravitációs állandó, és a Föld letérne Nap körüli pályájáról”. Majd később, ahol a modern természettudományok és az ősi keleti tanítások párhuzamait vizsgálja, így fogalmaz: „Mindennapi életünkben nem vagyunk tudatában a dolgok egységének, és a világot elkülönült tárgyakra és eseményekre osztjuk. Ez a felosztás, bár a gyakorlati életben hasznos, mégsem tükrözi helyesen a valóságot, mivel ez csak egy megkülönböztető, kategorizáló, spekulatív, intellektuális absztrakció eredménye.” Michael Talbothoz visszatérve azt fontos megemlíteni, hogy könyvei nem kapnak semmilyen támogató népszerűsítést, ami vétek a nyitott gondolkodású olvasni vágyókkal szemben. Biztos, hogy sok új gondolatot ébresztene a fentebbi könyvében bemutatott számtalan izgalmas kutatás és kísérlet, az álszent nyugati tudományos társadalom frigidségétől oly üde mértékben különböző ősi és szórványaiban még ma is létező természeti kultúrák éleslátása. Az, hogy mindez milyen hihetetlen mértékben erősíti azon tudósok kutatásainak eredményeit akik bátran le merik tolni a nadrágjukat térdig, és a megfelelő testrészükkel mosolyognak azokra akiknek továbbra is az a legfőbb célja, hogy mi átlagemberek ne lehessünk birtokosai a tudásnak egy meghatározott szinten túl. A holografikus elmélet szerint a valóságról alkotott jelenlegi képünk sem feltétlenül hibás. Egyszerűen csak ezen a szintjén ennyit vagyunk képesek belőle értelmezni, vagy más szavakkal élve, a földi utazásunk során szerzett közös élményeink és tapasztalataink ezt a valóságot teremtik meg

134

magunk köré élettérnek. A könyvben először arról olvashatunk, hogy egy Karl Pribram nevű agykutató és David Bohm kvantumfizikus egymástól függetlenül, sok évtizedes kutatómunka és kísérletezés után arra a következtetésre jut, hogy számtalan felmerülő kérdésükre a holografikus univerzum elmélete tud csak kielégítő választ adni. A két kutató munkásságának bemutatása után számos hihetetlennek tűnő tudományos kísérletről, csodálatos gyógyulásról, halál közeli élményről, ma paranormálisnak titulált esetről olvashatunk a szerző lebilincselő és közérthető stílusában. Lazítás képpen a fizika és filozófia óra közötti szünetben, végezzünk el egy egyszerű feladatot a könyvből: Írjuk le a levegőbe keresztnevünket a bal könyökünkkel. Nem túl nehéz feladat, bár valószínűleg sosem próbáltuk még. Az agy működéséről kialakult eddigi tudásunk szerint ez nem lehetséges, mivel a testrészek mozgatásáért felelős terület csak többször megismételt tanulási kísérlet után képes ezt elsajátítani, miután a megfelelő kapcsolódásokat létrehozta az idegsejtek között. Mégis sikerül mindenkinek. A hiba nem a mi készülékünkben van. Azt a kérdést most sem tudjuk megkerülni, hogy miért nem tanítottak nekünk soha ilyen dolgokat. Miért nem tettek fel olyan kérdéseket, hogy mit gondolunk a körülöttünk lévő világról, a valóságról vagy magáról az emberi életről? Kötelező volt választanunk az örök kárhozattal fenyegetőző mikulás és a között, hogy nem vagyunk mások, mint szénatomok struktúrákba rendeződései, partra mászott ebihalak, esetleg faágakkal ügyesen hadonászó csimpánzok. Az isteneknek kikiáltott uralkodók és a hatalmat valójában gyakorló papok, majd később bankárok érdekeinek pontosan az felel meg, hogy nekünk már fel se tűnjön, hogy ellopták a tudatunkat. Teljesen természetes számunkra, hogy beleszületünk egy beteg világba, ahol a saját akarat illúziójával választhatunk Télapó és a majmok bolygója közül. Semmi sem képes kimozdítani minket abból a meggyőződésünkből, hogy a valóság az amit érzékszerveink közvetítenek az agyunkba. Ami azon kívül esik, csak feltételezés lehet vagy hazugság. Nem csoda ha úgy érezzük mintha legmélyebb álmunkból ébresztenének

135

fel egy vödör hideg vízzel, mikor a valóság lehetséges több szintjéről, illetve megjelenési formájáról beszélnek nekünk, és esetleg megkérdezik a véleményünket is. Nagyon szemléletesen érzékelteti mindezt Dr. Tarnay László leírásában a Platón által felvetett kérdés: „Az emberek leláncolva ülnek háttal a barlang bejáratának. Mögöttük egy fal húzódik, amely előtt, miként a bábfigurákat, különféle tárgyakat és szobrokat mozgatnak. A fényforrás a fal mögött található, és a mozgatott tárgyak árnyékát a barlang falára vetíti. Az emberek csak ezeket az árnyékokat látják, ezt hiszik „valóságosnak”. Platón kérdése azonban nem erre a helyzetre vonatkozik, hanem arra, hogy mit hinnének az emberek, ha láncaikat eloldoznák, s szembesülnének azzal, hogy amit láttak, az csak az árnyékok tükröződése volt.”

Mit szólna az olvasó, ha valaki azt mondaná, hogy nem is a szemünkkel látunk és nem az agyunkkal gondolkodunk? Pedig ez sem elképzelhetetlen. Sőt. Annyit már most is tudunk, hogy a képek amiket látunk, agyunk hátulsó részében keletkeznek, attól függetlenül, hogy éppen nézünk-e, vagy csukott szemmel elképzelünk valamit. Azt is tudjuk, hogy hullám-

136

tengerek közepében élünk. Agyunk másodpercenként négyszáz milliárd egységnyi külvilágból beérkező információt dolgoz fel, miközben csupán két ezret használ fel ebből az általunk érzékelt valóság megjelenítéséhez. Elég halvány kis töredéknek tűnik. Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy az agyunk nem más mint az érzékelés, az annak során kapott információk feldolgozásának és lereagálásának szerve? Egy elképesztő kapacitással és hatékonysággal működő „Fourier transzformátor”. Mi a manó már megint? Fourier francia matematikus és fizikus volt, aki olyan műveletet dolgozott ki, mely segítségével hullámfüggvényeket lehet átalakítani hagyományos alakzatokat mintázó függvényekké. Ezt nevezzük Fourier transzformációnak. Gyakorlatilag az antennás televízió sem tesz mást. Elektromágneses hullámokat alakít át képekké és hangokká. Hullámtengerek közepében élünk. Minden egyes pillanatban hang, elektromágneses (fény, mikró, rádió, röntgen, stb.) és gravitációs hullámok ezreit közvetítik érzékszerveink az agyunkba, ahol azokból képek, hangok és sok más érzet keletkezik, melyekből kialakul a világ számunkra értelmezhető képe. Azt is tudjuk már, hogy maguk az anyagi részecskék is hullámokként viselkednek, legalábbis a valóság egyik szintjén, vagy ha jobban tetszik, egyik fajta állapotukban. Ha el tudjuk fogadni azt, hogy a valóságnak több szintje is létezhet, akkor mindjárt nem látszik olyan abszurd feltételezésnek, hogy agyunk lefordítja számunkra a „hullámtengerek” valóságát, arra a szintre ahol mi embereket, állatokat, növényeket és tárgyakat érzékelünk magunk körül. Majd mindez sok mással együtt kiegészülve kialakítja bennünk az általunk ismert világot, a valóságnak azt a megjelenési formáját amiben mindennapjainkat éljük. Emlékezzünk itt vissza a hologram képet tároló filmen látható interferencia mintázatra, ami hullámok kereszteződéséhez hasonlít leginkább, és a kivetített képre magára, ami példánkban egy alma volt. Megdöbbentő eredményre jut Michael Talbot könyvének egyik főszereplője is, Karl Pribram, aki kutatásai során azt véli igazolni, hogy az emlékezet központja nem az agyban található, legalábbis annak nem egy konkrétan meghatározható helyén. Bizony ezt sem tanítják nekünk. Nem csak a holografikus modellt nem tanítják, ami a fentiekre nézve kézen-

137

fekvő magyarázattal tudna szolgálni, de számos más elmélet is arra a következtetésre jutott, hogy a Világegyetem egyetlen nagy egység. Némelyek szerint minden döntésünkkel egy újabb univerzumot hozunk létre, amik ilyen módon végtelen számban elágaznak, és mindezt egy hatalmas multiverzum foglalja magába. A valóság korlátozott érzékelésével olyan elméletek is egyetértenek melyek párhuzamosan létező világokban vagy a négynél több dimenzióban hisznek, például huszonhatban vagy tizenegyben. Nekünk szerencsére nem kell ezek közül választanunk, esetleg egy teljesen új verzióval előállnunk. Elég belátnunk annyit, hogy a valóság más is lehet, mint amit kizárólag csak érzékszerveinkre hagyatkozva ismerhetünk meg. Ami ennél jóval fontosabb, el kell hinnünk, hogy mi magunk sokkal többek vagyunk sárból gyurmázott kis figuráknál vagy okostelefonon játszadozó szőrtelenített gorilláknál. Szemléljünk mindent okosan, gondolkodó ember módjára. Ennyi bőven elég. Nem kell a világ nagy kérdéseit eldöntenünk. Csak tisztítsuk meg a fegyház alagsorában sínylődő, használaton kívül rozsdásodó tudatunkat a sok mocsoktól. Kezdjünk mindent újra tiszta lappal. Legyünk fogékonyak és nyitottak mint a gyermekek, hiszen számunkra is minden újat jelent majd, ha sikerül börtönünkből kiszabadulni. Azok a dolgok is melyek már több ezer éve mind magától értetődőek és természetesek voltak számunkra. Nézzünk most két további olyan kutatási területet ami létezésünk értelmének irányában a tudományos alaposság igényével kutakodik.

Élet az élet után Raymond A. Moody azonos című könyve úgy harminc évvel ezelőtt kezdett Magyarországon kézről kézre járni. Természetesen nem kötelező vagy ajánlott olvasmány volt, amit az iskola írt volna elő. Akkoriban ez inkább csak félig legális műnek számított. Moody olyan emberek körében végzett kutatásainak eredményeit összegzi akik klinikai értelemben véve 138

meghaltak, majd visszatértek az életbe. A könyv elején egy olyan általános leírást olvashatunk mely a klinikai halálból visszatért ötven személy beszámolóinak egyezőségeire épül:

„Egy ember haldoklik. Testi nyomorúságának csúcspontján hallja, amint az orvos őt halottnak nyilvánítja. Egyszer csak egy kellemetlen zajt: átható, sivító harsogást kezd hallani és azonnal az az érzése, hogy nagy sebességgel rohan át egy sötét alagúton. Aztán hirtelen saját testén kívül találja magát, de ugyanabban a környezetben, mint amiben előbb volt. Mint szemlélő, bizonyos távolságból nézheti saját testét. Tartózkodási helyéről szemlélve kellemetlen érzések töltik el, amikor látja testének újjáélesztési kísérleteit. Egy idő után összeszedi magát és egyre inkább alkalmazkodik ehhez a különös állapothoz. Észreveszi, hogy még mindig van „teste”, de ez tulajdonságait tekintve lényegesen különbözik a fizikai testétől, melyet elhagyott. Hamarosan új események történnek. Más lények közelednek a haldoklóhoz, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd egy szeretetet és melegséget árasztó Fénylényt, amilyent ő még nem látott. Ez a Lény szavak nélkül - kérdéseket intéz hozzá, melyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét, mint egészet értékelje. Segít neki, hogy életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz, vagy határhoz közeledne, mely nyilvánvalóan a földi élet és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küszködik ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná, hogyan - újra egyesül fizikai testével és él tovább.”

A fénylénnyel való találkozás során több beszámoló is arról tanúskodik, hogy a tőle kapott legfőbb útmutatás a szeretet és a tudás fontosságát hangsúlyozza. Olvashatjuk mindezt egy vallásos neveltetésű kutató 1975-

139

ös korszakváltó tanulmányában. Ide illik még egy idézet a könyvből:

„Senki sem beszélt a mennyországgal kapcsolatban gyöngykapukról, aranyutakról, hárfapengető angyalokról, vagy a pokollal kapcsolatban lángokról és vasvillás ördögökről. A legtöbb elbeszélésben nincs szó a jutalomról és a büntetésről, sőt azok sem említik, akik azelőtt kifejezetten így gondolkodtak. A legnagyobb csodálkozásukra azt tapasztalták, ha volt is egészen egyértelműen bűnös cselekedetük, melyről a Fénylény nyilván tudott, ő mégsem haraggal és nehezteléssel reagált arra, hanem megértéssel és bizonyos humorral.”

Moody kutatásainak idején még nem voltak eléggé fejlettek az EEG berendezések. Hosszú időbe telt a műszerek előkészítése, amire nyilván nem volt lehetőség vészhelyzetben, emberek újraélesztése során. Az elektro enkefalográf egy olyan készülék melynek segítségével az agyi tevékenység intenzitása és bizonyos tekintetben minősége mérhető az idegsejtek elektromos aktivitására alapozva. Ma már a halálközeli élmények kutatásával foglalkozók könnyen leellenőrizhetik a visszatérőket megmentő kollégáik segítségével, hogy mit mutattak ezek a műszerek a klinikai halál állapotában. Mindez azzal egészíti ki Moody és követőinek kutatási eredményeit, hogy az átmeneti halálból visszatérők beszámolói nem hallucinációk vagy az oxigén hiány miatt fellépő más kivetülései az agynak, mivel az EEG görbe ebben az esetben jelezne bizonyos aktivitást. A megrajzolt vonal teljesen egyenes a vizsgált esetekben, ami azt jelenti, hogy az agy halott, nem végez semmilyen tevékenységet. Csak néhány évet kellett várni addig, míg egy másik kutatóorvosnak sikerült behatolnia arra a területre ami előtt a rövid időre eltávozottaknak vissza kellett fordulniuk.

140

Reinkarnáció Az áttörést ezen a téren is olyan tudósoknak köszönhetjük akik mertek tudományos módszerekkel és igényességgel olyan témához közelíteni melynek jellemzőit nem lehet képletekkel a táblára felrajzolni, centiméterekben vagy akár hexaméterekben leírni őket. A reinkarnáció kutatásában két orvos végezte el az úttörő munkát, legalábbis a nyugati társadalmak gyakorlatában. Egyikük, Joel Whitton a Torontói Egyetem pszichiáter professzora, aki úgynevezett regresszív hipnózissal, magyarul előzőélet terápiával gyógyította betegeinek egy részét. Ez azt jelenti, hogy azokat a pácienseket akik közreműködőek és arra alkalmasak voltak, mély hipnózisba, egyfajta ébren álmodó állapotba vitte, ahol kapcsolatba tudtak lépni tudatuk egyébként rejtett tartományaival. Nem maga a módszer volt újszerű a pszichiátria területén, hanem Whitton felfedezése, akinek sikerült harminc esetben nem csak a korábbi inkarnációkról, azaz megelőző életekről részletes és értékes információt gyűjtenie, hanem az egyes létek közötti időszakról is, ami nem más, mint az emberi tudat időtlen létezése egy másik, magasabb szintű valóságban, a mindenségben való örök létformában. A reinkarnációval kapcsolatban már korábban is folytattak tudományos kísérleteket, melyek ugyanúgy mély hipnózisban lévő egyének beszámolóira épültek, de az életek közötti történésekkel kapcsolatban arra a következtetésre jutottak, hogy az nem vizsgálható. Whitton bebizonyította, hogy az életek közti lét nem csak megfigyelhető, de terápiás szempontból kifejezetten értékes is, amennyiben az egyéni megvilágosodás forrásává tud válni. A tudós a reinkarnáció létezését nem igazolni vagy cáfolni akarta. Bár érdekes tény, hogy mély hipnózisban a lélekvándorlás meggyőződéses ellenzői is régmúlt életek eseményeit élték át, méghozzá határozottan a sajátjaikat. Whitton először maga is csak módszerként használta és eszköznek tekintette a reinkarnációt, melynek segítségével betegei meggyógyultak, ahogy erről több részletes esetleírás is tanúskodik „Life Beetwen Life” című könyvében, ami ennek a kutatásnak az eredményeit írja le, és Joe Fischer újságíróval közösen publikálta 1986-ban. A könyv magyarul „Létköz” címmel jelent meg Domján László kiváló fordításá141

ban. Whitton professzor több ezer órányi hipnózis eredményét foglalja össze szerzőtársával, gyakorlatilag tovább vezetve az olvasót azon az úton ahol Moodynak érthető okokból meg kellett állnia. Ez az út az életek közötti tartózkodási helyünkre vezet el minket, mely addig ismeretlen volt, legalábbis a nyugati kultúrák számára. Megdöbbentő a két könyv legfontosabb üzenetének az egyezősége, nevezetesen az, hogy földi létünk értelme a személyes fejlődés és a tanulás. Whitton betegei beszámolóira alapozva, akik hipnózisban az addig ismeretlen területen jártak, teljesen új és végtelenül izgalmas világot tár fel számunkra. Ebben a világban a halál utáni élet ugyanaz mint a születés előtti, ahol már mindannyian sokszor jártunk és ahová hazavágyunk. Földi életeink célja az összefüggő és folyamatos személyes fejlődés. Ezt biztosítandó az éppen soron következő életünk körülményeit és meghatározó eseményeit e kozmikus létben saját magunk számára tervezzük meg egyfajta magasabb erkölcsi állapotban, melyben tisztán és objektívan tudjuk személyiségünket és annak fejődését értékelni. A tervezés során mi választjuk ki szüleinket, társainkat és a többi jelentőséggel bíró szereplőjét is a következő felvonásnak. Olyanokat is akiknek esetleg ártottunk korábbi ittléteink során, és olyanokat akikkel jó és kölcsönösen hasznos kapcsolatban voltunk. Bizonyos adottságok és kiemelkedő egyéni képességek életről életre szintén újjászületnek velünk együtt. A tervezés következő szakaszában új feladatokat határozunk meg magunk számára, melyek fejlődésünkhöz szükségesek. A beszámolók során láthatóvá vált, hogy hogyan járulnak hozzá a jelen élet formálásához az elmúlt életek próbálkozásai, sikerei vagy kudarcai. Mindez azt jelenti, hogy egy megtestesülés cselekedeteiből és átfogó értékrendjéből logikusan adódnak a soron következő feladatai.

„Ezt az áldott állapotot, melyet Whitton metatudatnak nevezett el, úgy lehet meghatározni, mint a valóság minden ismert létállapoton túli érzékelését. Más ez, mint az álom, a testen kívüli érzékelés, az elmúlt életek újraélése, más, mint az összes többi megváltozott tudatállapot. A metatudat annyit jelent, mint megmerítkezni a lét kvintesszenciájában,

142

feladni saját önazonosságunkat, hogy ezáltal paradox módon minden eddiginél erősebb öntudatra tegyünk szert. A metatudat a testi kötöttségektől való megszabadulás, az univerzummal való egyesülés érzése.”

Ahogy Whitton egyre többet tudott meg a lélek működéséről az általa irányított hipnózisok során, arra kérte betegeit, hogy elmúlt életeik traumatikus eseményeit hozzák fel a felszínre, a tudatos szintre. Ennek eredménye képpen gyors és látványos gyógyulásokról számolt be, melyeket maga sem tudott teljes mértékben megmagyarázni. Lelki és testi betegségek tűntek el nyomtalanul, ahogy egyre több előző életbeli és élet közti tapasztalatra tettek szert a páciensek. A nyomasztó, esetenként borzalmas emlékek az értelmezésük után megnyugtató orvossággá változtak. Minden kétséget kizáróan nem lehet kijelenteni, hogy pontosan hogyan működik ez a gyógyító folyamat, de nagyon valószínű, hogy a lélek rejtett régióiban régóta lakozó kellemetlenségekkel, vagy adott esetben borzalmakkal való szembenézés és azok elfogadása a szabadulást jelenti az egyén számára. Ez feltehetőleg azzal magyarázható, hogy minden tapasztalat, bármilyen kellemetlen is legyen az, továbblépést jelent az életeken átívelő személyes fejlődés folyamatában.

„Minden emberi megtapasztalás egy újabb óra a kozmikus tanteremben. Minél többet tanulunk ezekből a leckékből, annál gyorsabban fejlődhetünk. Az élet közti tervezés során mindig beépítjük a szeretetre és az egymás segítésére szolgáló lehetőségeinket, ezért ezeket az önfejlődés szempontjából alapvető jelentőségűnek kell tekintenünk.”

A reinkarnáció hiteles és tudományos vizsgálatának másik legismertebb úttörője Ian Stevenson, a Virginia Egyetem pszichiátriai tanszékének korábbi vezetője. Stevenson negyven évig kutatta a gyermekek spontán visszaemlékezéseit előző életükre. A szó szoros értelmében nyomozó munkát végzett. Munkatársaival együtt minden közlést, tényt és adatot leellenőrzött, azokhoz hitelesen tanúskodó konkrét tárgyi bizonyítékokat

143

keresett. Azokat az eseteket ahol számára bármilyen kétség merült fel a hitelesség vonatkozásában, egyszerűen kiejtette a feldolgozandók közül. A gyermekek két és négy éves koruk között kezdtek el spontán módon megnyilvánulni előző életükkel kapcsolatban. Azokban az esetekben mikor a gyermek elegendő részlettel és adattal szolgált ahhoz, hogy az elhunyt személyt azonosítani lehessen, Stevenson felkutatta annak családját, barátait, és szembesítette a gyermek állításait, viselkedését és fizikai tüneteit az ő beszámolójukkal. Az esetek majdnem mindegyikében megtalálta a közvetlen összefüggést a visszaemlékezések és az elhunyt élete között. Az úgynevezett veleszületett jegyek is gyakoriaknak bizonyultak. A vizsgált esetek döntő többségében a gyerekeken lévő születési rendellenességek szorosan összefüggtek azoknak az elhunyt személyeknek a halálos sérüléseivel akikkel emlékeik alapján azonosították magukat. Stevenson tizennégy esetet regisztrált ahol kicsiny, kör alakú heget találtak a gyermek testén, mely rendőrségi jegyzőkönyvek és felvételek alapján pontosan megegyezett a visszaidézett elhunyt személy testén lévő, a halálos golyó behatolásának helyén ütött seb méretével és pozíciójával. A vele szemben lévő oldalon pedig minden esetben megtalálták azt a nagyobb kiterjedésű rendellenes bőrfelületet ami megfelelt a halott testén lévő szabálytalan formájú nyílásnak, melyen keresztül a golyó távozott. Stevenson munkásságának rendőrségi nyomozati jellegén túl, a reinkarnációról gyűjtött temérdek információ alapján, a téma többi kutatójával megegyező két fontos következtetésre is jutott. Ezek szerint életről életre hordozzuk magunkkal meghatározó értékrendünket és tulajdonságainkat, érdeklődési körünket és adottságainkat. Az életeken átívelő folyamat során nincs büntetés és ítélkezés, csak folyamatos fejlődés. Minden korábbi létünk fontosabb lenyomata megtalálható jelenlegi életünkben is, melyeket Stevensonhoz hasonlóan, mint árulkodó jeleket, tanúskodó bizonyítékokat, aprólékos munkával fel tudunk térképezni, majd a hatalmas kirakós játék elemeit kitartó szorgalommal egymásba illeszteni. Remek útmutatást ajánl ehhez az inkább felfedező kalandhoz,

144

mintsem száraz adatgyűjtéshez Michael Talbot „Your Past Lives, a Reincarnation Handbook” című műve. Joel Whitton könyvének utolsó fejezete pedig a relaxációban és az imaginációban egyaránt jártas olvasók számára kínál egy jól követhető módszert a jelenlegi életünket megelőző tervezési szakasz miértjeinek a megértéséhez. Muszáj ugyanakkor mindenkit óva inteni az előző életekben vagy a közöttük lévő időszakokban való olyan kutakodástól melyet pusztán csak céltalan kíváncsiság vezérel. Ilyen felfedező út kifejezetten csak azok számára való akik hittel és alázattal kívánnak belépni a tudás kozmikus szentélyébe. Azzal a céllal, hogy magasabb tudatossági és erkölcsi szintet érhessenek el, megértve a jelenlegi visszatartó tényezőket, a kudarcok, félelmek forrásait és az esetleges vezeklés okát, ilyen módon a szükséges fejlődés irányát. Tehetségeket, rejtve maradt tudást felszínre hozni és használni egy emberhez méltóbb, tartalmasabb élet, illetve mások szolgálatában. Érdekes módon nem kell hinnünk a reinkarnációban ahhoz, hogy a vele kapcsolatos kutatások eredményeinek gyakorlati alkalmazása a pszichoterápiában, vagy akár mindennapi életünk rejtélyes kérdéseinek megválaszolásában hatékony segítségnek bizonyuljon. Erre láttunk már példát Whitton professzor munkássága kapcsán, de nyilvánvalóan számos más terapeuta is ért el hasonló eredményeket. Avatott szakember segítségére sincs minden esetben szükség. A témát kutató tudósok általában egyetértenek abban, hogy jelenlegi létünk legfőbb vezérlő erői, például a család vagy a szerelem, esetleg félelmeink, már több korábbi életünk során is ugyanazok voltak. Nekünk ugyanakkor nem kell kiderítenünk azt ennek kapcsán, hogy mi voltunk-e azelőtt II. Ramszesz, J.F.Kennedy, Kleopátra vagy Marylin Monroe. A legmeghatározóbb motívumok vizsgálata olyan fontos aktuális kérdésekre adhat inkább választ, itt és most, melyeket más megközelítéssel nehéz lenne feltárni. Például, hogy miért nem vagyunk képesek egy nyomasztó élethelyzetből kiszabadulni vagy száműzni bizonyos félelmeinket, vagy miért választunk sokadszorra is hozzánk nem illő társat. Ugyanilyen értékes eszközként használhatók az egyes inkarnációk feltérképezésére hivatott módszerek annak a képességnek a kifejlesztésében, hogy rend-

145

szeresen használt kommunikációs csatornát nyissunk tudatunk rejtett birodalmának irányában, állandó ügyeletben lévő segítőül hívva, vagy ha úgy tetszik, őrangyalként szolgálatba állítva saját lelkünket. A szakértők többsége abban is egyetért, hogy nincs büntetés, sem vezeklés korábbi életbeli bűneinkért, hacsak mi magunk nem határozunk kifejezetten íly módon. Az inkarnációk közötti időszakban tisztán látunk mindent, a magas szintű erkölcsi állapotban megbánjuk helytelen cselekedeteinket, így minden egyes életet az addig elért fejlődési szintünknek megfelelően kezdünk, az ahhoz szükséges kihívásokkal, teendőkkel és tanulnivalókkal együtt. Valószínűleg a helytelen cselekedetek és bűnök belátása és megbánása a földi élet során sokkal komolyabb jelentőséggel bír, és egyidejűleg nagy lépést jelent a személyes fejlődés tekintetében, mivel itt sokkalta nehezebb észrevenni hibáinkat, mulasztásainkat, bánni és megbocsátani bűneinket, hiszen nem rendelkezünk ugyanazzal a tudással és lelki tisztasággal, másrészt a környezetünk mérgező és zavaros, körülöttünk minden pont az ellenkező irányba mutat és törekszik. A lényeg, hogy nekünk magunknak kell belátnunk, megbánnunk és megbocsátanunk hibáinkat, mivel csakis egyedül mi tudjuk ezeket az érzéseket átélni és kisugározni magunkból. Az Univerzum nem büntet. Mi büntetjük önmagunkat, vagy tudatosan vezekelve, vagy nem értve a lényeget. Logikus, hogy számtalan életünk során mi is vétettünk eleget, és mások is vétettek ellenünk bőven. Ezért kell kerülni az ítélkezést is. Sosem tudhatjuk, ki milyen súlyú kihívással birkózik éppen. Talán pont olyannal mint mi magunk korábban, vagy ebben a szent pillanatban. Az is elképzelhető, hogy mindenki legjobb tudása szerint teljesít, saját tudatossági szintjének megfelelően. Nekünk kell elrendeznünk és helyére tennünk magunkban mindent. Ehhez általában nincs szükségünk előző életbeli kutakodásra, csak néhány kivételesen reménytelen helyzetben, veszett ügyekben, melyeknek orvosaként Whitton professzort is szólították kollégái. Az is bizonyosnak látszik, hogy lelkünk mindig ugyanaz, és valószínűleg megegyezik felsőbb énünkkel. Látszólagos ellentmondás csupán, hogy ugyanezt sokszor

146

tudatalattink mélyének nevezzük. Lelkünket nincs értelme koordináta rendszerben ábrázolni. Ha magunkkal kapcsoltban sikerül egy maghatározó jellemvonást, vezérlő motívumot, esetleg egy konkrét lelki törést pontosan beazonosítani, a legfontosabb dolog annak megfelelő elhelyezése, a személyes fejlődéshez való kapcsolása és beillesztése a teljes képbe. Általános szabály, hogy csak nagy mennyiségű információból, vagy egynek a gyakori ismétlődéséből, és csakis a teljes képhez való illeszkedéséből következtethetünk konkrét dolgokra. Nem kell, hogy két táborra ossza az olvasókat a reinkarnáció létezésének igaza vagy ellenkezője. Egyiket sem kell kijelentenünk abszolút igazságként, még csak állást sem kell foglalnunk a kérdésben. Egyszerűen csak kár kizárni eszköztárunkból olyan lehetőségeket, melyek segítségével az itt és most mibenlétét kellő tisztánlátással tudjuk elemezni.

147

Hatodik fejezet: Nem mondhatom el senkinek

„Önmagunk megismerése kaland, amely váratlan messzeségekbe és mélységekbe vezet.” - Carl Gustav Jung

A rejtelmek birodalmának szellemvasútjáról most üljünk át lelkünk titokzatos világának tengeralattjárójába, miközben remélhetőleg az eddigiekben vizsgált számtalan terület lassan összeáll egy olyan tudáshalmaz egészévé mely konkrét lehetőségeket tud kínálni számunkra egy céltudatosabb és tartalmasabb emberi élet kialakításához. Ha ez az ábránd nem hiú, tegyük fel a pontot az i-re, és ássunk mélyebbre a felszín alá. Ismerjük meg valódi énünket, legalább abban a mértékben, hogy pontosan tudjuk magunkról, milyen konkrét csodákat vagyunk képesek teremteni. Miért van szükség az effajta kutakodásra? Gyakorlatilag ez az utolsó hiányzó mozaikdarab, hogy a teljes kép látványának birtokában le tudjuk rázni a rabigát végleg, melybe javarészt felesleges gondolataink, helytelen reakcióink, hibás döntéseink és negatív szokásaink kényszerítenek bele. Mindezzel elérkezünk ahhoz a ponthoz ahol az elméleti tudást a gyakorlatba ültetjük át, a mindennapok szerves részévé tesszük. Eltakarítjuk az utolsó akadályt is az útból, ami legtöbb esetben a lelkünk tiltakozása miatt testet öltő fizikai panaszokat jelenti, melyek súlyosságuktól függően lehetnek akár bénító mérgek is, de már akkor is épp elég fejfájást okoznak ha csak egy fát jelentenek, melytől nem látjuk az erdőt, és emiatt tévúton botorkálunk. Tudatosítsuk hát magunkban ha van még megoldatlan titokzatos problémánk, azt hogy az pontosan miben áll és milyen módon ütközik a lelkünkkel. Ahogy nem sokkal korábban, Whitton professzor kutatásai kapcsán olvashattuk, ez a fajta tudatosulás szabadulást hozhat. Használjuk ki ezt a remek lehetőséget is életünk rendbetételéhez, belső békénk megerősítéséhez.

148

Hogyan lehet a tudatosulás állapotát elérni? Milyen rendelkezésre álló eszközeink vannak ehhez? Mi a különbség a korábban már sokszor említett önbecsülés és az önismeret fogalmai között? Nézzük a választ először az utóbbi kérdésre. Az önbecsülés azt jellemzi, ahogy saját magunk irányában érzünk, míg az önismeret arra adhat választ, hogy kik is vagyunk valójában az álarc mögött. Az első kapcsán a kihívást annak erősítése jelenti, míg a második vonatkozásában az int óvatosságra, hogy nagyon könnyen tévedhetünk. Ez utóbbival pont ezért nem foglalkoztunk a korábbiakban, annak ellenére sem, hogy a sorrend logikailag látszólag ezt kívánná meg. Most is csak abban a mértékben tesszük mely a fentebb említett tudás teljessé tételéhez szükséges.

Saját kórkép Nézzünk először egy konkrét példát, mielőtt elveszítenénk a fonalat, hogy miről is akar ez a fejezet szólni. Jobb híján a szerző sajátját. „Még mai is képtelen vagyok bizonyos helyzeteket kezelni. És itt most nem olyan horderejű kérdésekről van szó mint a világbéke, hanem csupán az emberi élet természetes velejáróiról, mindennapos apróságairól. Egy kis feszültség, némi izgalom, esetleg kimerültség is képes néha leverni a lábamról oly annyira, hogy nem tudok a mai nap csodáinak örülni, sem az előttem álló feladatokra koncentrálni. Ilyenkor kénytelen vagyok meginni egy sört vagy bevenni egy olyan dilibogyót aminek a placebo hatását el tudom hitetni magammal. Elég hosszú története van ennek, ma már csak homályos emléknek szabadna lennie oly sok pozitív kutakodás, elmélkedés és gyakorlat után. Honnan a ménkűből kapaszkodik belém mégis ez a kellemetlen parazita, mely képes tönkre és haszontalanná tenni egész napomat, megakadályozni, hogy véghezvigyem mindazt amit elhatároztam, megvalósítsam az akciótervemet?” Az orvostudomány pánik betegség néven azonosítja az ehhez hasonló problémákat. Ma már. Harminc évvel ezelőtt viszont hozzá sem tudott szólni. Jellemző a pszichiáterek akkori kompetenciájára az általuk felállí149

tott diagnózis. „Többük szerint ügyesen szimuláltam a neurózis szorongásos változatát (ha egyáltalán van ilyesmi), hogy elkerüljem a közelgő katonásdit. Újpest akkori vezető pszichiátere szerint látens homoszexualitás rágta a lelkemet. Öt év elteltével találkoztam először olyan orvossal aki azt mondta, hogy létezik ilyesmi.” Amit ma már ezzel kapcsolatban a test működésének szintjén jól látnak a lélek doktori címet viselő búvárjai, az a következő. A rosszullétet az okozza, hogy az agy egy semleges és teljesen veszélytelen helyzetben téves riasztást küld a mellékveséknek, ahonnan jó adag adrenalin kerül a véráramba, minek következtében kialakul a pánikroham, nem lévén valós vészhelyzet melyben a felpörgetett szervezetnek cselekednie kellene. Ennek tünetei jelentkezhetnek heves szívdobogás, zihálás, fulladás, izzadás, remegés, szédülés és még sok más kellemetlen formában. A roham váratlansága és a tünetek okozta riadalom sok esetben olyan meggyőző erejű, hogy az érintettek tökéletesen meg vannak győződve arról, hogy szívinfarktusuk van. A két állapot közötti legfontosabb különbség annyiban áll, hogy a pánikrohamnak semmi köze nincs a szív koszorúereinek állapotához, illetve az egészségre teljességgel ártalmatlan. „Ez azonban nekem nem sokat segít, azon a kétes értékű megnyugváson felül, hogy akár száz évet is elvegetálhatok, a titokzatos kórság nem fog idő előtt kivonni a forgalomból. Ez bizony nem válasz semmire. Szeretném itt hangsúlyozni, hogy az írás nem változott át hirtelenjében életrajzi regénnyé. Azzal a céllal szeretnék egy elég komoly és széles rétegeket érintő problémát az olvasó elé tárni, hogy jól látható legyen belőle a könyv címére visszautaló tétel.” Ha mi magunk nem vesszük kezünkbe megoldásra váró feladatainkat, nem fogja senki megtenni helyettünk, még akkor sem ha őszinte szívvel felruházzuk a bizalmunkkal. A hasznos útmutatást, a támogató szeretetet és a valójában segítő szakértelmet természetesen el kell fogadni, de a projektet nekünk kell irányítani. „Visszatérve a saját kis történetemhez - melyről eddig senki sem tudott, rengeteg energiámat fektetve abba, hogy titokban maradjon - ma már inkább úgy gondolom, hogy pszichés problémáink nem szégyellni való gyengeségek, még csak nem is betegségek, hanem megoldásra váró feladatok.” Miért is neveznénk betegségnek azt, ha egy érzékenyebb lélek

150

nem lubickol önfeledten a haldokló világ mérgezett tengereiben? Nem könnyű ugyan kialakítani neki azt a parányi kis szigetet ahol jól érzi magát eredendő természete szerint, de a gondolkodó ember nyilván nem nyugszik addig, míg sikerrel nem jár. Másrészt, még Vasembernek is volt pánikrohama, mielőtt sokadszorra megmentette volna a világot, és a bűvös sárkánynak is álomország tengerpartján játékok közt kellett élnie, hogy ne kelljen félnie. Ugyanezért jelent komoly megpróbáltatást a jószívű és érzékenyebb embereknek a helytállás a mindennapok küzdőterén. Ezért nem szabad haragudni apára sem ha a munkából hazasietve első dolga az, hogy beszáll a gyerekek közé játszani. Tűnjön bármilyen infantilisnek, sokkal jobb, mintha a város kocsmáit és bordélyait járná sorra. „Közel fél évembe telt, mire az igazi ok tudatosult bennem, míg világossá vált előttem, hogy miről is van szó pontosan. Mi másról, mint önámításról? Aminek elvileg nem szabadna már jelen lennie az önálló gondolkodásért folyó bokszmeccs szorítójában, hiszen az ellenfelet ismerem alaposan és minden lehetséges eszközt bevetettem a hosszas felkészülés során. Hol hibázik a dolog akkor mégis? Ott, hogy hiába ismerem az ellenfelemet, ha magamat pedig nem. Ki vagyok én valójában? Nem az aki lett belőlem, hanem az akinek lennie kellett volna az eredeti terv szerint.” Aki képes azt a bizonyos kis szigetet kialakítani a lelke, azaz valódi önmaga számára. A lélek pedig a kiegyensúlyozott hazai környezetben meggyógyítja önmagát. Ehhez el kell csendesíteni a gondolatainkat, majd megtalálni a leghatékonyabb módszert a belső kommunikációhoz és rendszeres párbeszéddé fejleszteni azt. A meggyógyult lélek ezután képes kijavítani a test átmeneti hibáit is. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán mondjuk egy éjjeliőrből önjelölt lélekbúvár? Az orvosi kamarák nyilván nem örülnének neki, de szerencsére őket nem érdeklik az átlagemberek problémái. Másrészt, a nyugati orvoslás gyakorlata a lélek gyógyítására természeténél fogva alkalmatlan. Nem ismeri ugyanis a holisztikus megközelítés fogalmát, ami azt jelenti, hogy nem a tüneteket tompítjuk helyi érzéstelenítéssel, hatástalan mérgekkel vagy hasznavehetetlen tanácsokkal, hanem az ember és nem a beteg - problémáját próbáljuk megérteni, amiből panaszai

151

táplálkoznak. Nem lehet gondjait vagy tényleges betegségeit egyes részeit elkülönítve, tünetileg kezelni. Mindig a humánum egészét kell vizsgálni, tudva, hogy teste és tudata, lelke és értelme nem egymástól függetlenül létező részei. Ez a könyv arra buzdítja az olvasót, hogy életének fontos kérdéseit ne bízza idegenekre. Most is azt szeretné elérni, hogy mi magunk legyünk képesek önismeretre szert tenni a szükséges mértékben. Mielőtt azonban nekifognánk a vizsgálódásnak, nagyon fontos, hogy pontosan és világosan megfogalmazzuk annak célját. Ugyanúgy, mint az előző életek feltárása során, itt is veszélyes dolog a puszta kíváncsiság vezérelte öncélú barangolás, melynek során könnyen tévedhetünk ingoványos talajra, a lelket dédelgető erdei séta helyett a mocsár szélére. Határozzuk meg a célt konkrétan. Szükségünk van-e egyáltalán ilyen irányú felfedező útra? Készen állunk-e rá? Ha igen, fogalmazzuk meg egyértelműen, hogy milyen eredményt várunk tőle. Meggyógyítani magunkat, megszabadulni kellemetlen testi tünetektől. Megérteni bizonyos félelmek, visszatartó tényezők, esetleg kudarcok forrásait. Meghatározni pontosan a szükséges fejlődés irányát. Kellő motivációt szerezve legyőzni makacs negatív szokásokat. Változtatni jelenlegi vagy jövendőbeli társunkhoz fűződő viszonyunkon. Tartalmasabb emberi kapcsolatokat kialakítani. Rejtve maradt vagy elfeledett tehetségeket, adottságokat a felszínre hozni és kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket. Kitörni egy kellemetlen élethelyzetből. Esetleg valami teljesen mást megvalósítani.

Önéletrajz Ahogy már korábban említettük, nem kell, hogy szakértői legyünk a reinkarnációnak, sőt, még hinnünk sem kell benne ahhoz, hogy a vele kapcsolatos tudáshalmaznak gyakorlati hasznát vegyük az itt és mostra vonatkozóan. A legnagyobb segítséget életünk legfőbb vezérlő erőinek beazonosítása jelentheti, mely erőteljes kezdést adhat önismeretünk gyakorlati fejlesztésében. Nagyon fontos a gyerekkori jellemzők vizsgálata is, 152

hiszen a gyermek karakterisztikája sokkal közelebb áll még saját lelkületéhez, mint az idők során a beteg világban és vakvágányainkon utazott attitűdünk. Minden további általános elméleti okoskodás helyett, ajánlott sorvezetőként, az alábbi konkrét kérdések megválaszolása segíthet a kezdésben: Mik életem legfőbb vezérlő motívumai? Mit fejez ki leginkább a tekintetem? Ehhez célszerű a hozzánk legközelebb álló embert megkérdezni, aki lelkünk tükrébe tekintve olvasni tud abból. Mennyire erős bennem az individum tudat, esetleg az önimádat? Van-e bennem felsőbbrendűség érzés, illetve gondolom-e magamat bármiben különbnek másoknál? Mennyire könnyen rombolható az önbizalmam? Az élet melyik területén? Van-e egyáltalán? Mik kedvenc időtöltéseim, hobbijaim? A meglévők, a régiek és azok amikkel csak szeretnék foglalkozni, esetleg határozott vágyat érzek irányukban. Mi az amit muszáj csinálnom, különben hiányérzetem van, vagy egyenesen rossz közérzetem? Milyen gyerek voltam magaviselet, tudás és tehetségek tekintetében? Voltam-e kiemelkedően jó valamiben? Milyen szerepet játszottam a közösségekben? Kik voltak a barátaim? Kibe voltam először szerelmes? Milyen volt ő? Kivel és mit játszottam a legszívesebben? Mit rajzoltam vagy építettem leggyakrabban?

153

Mik gyerek- és kamaszkorom legszebb emlékei? Voltak-e ugyanebben az időszakban féltett titkaim? Történt-e valamilyen félelmetes vagy tragikus esemény velem korábban? Mi az amitől gyakran féltem? Mi tudott megvigasztalni? Ki vagy mi jelentette számomra a biztonságot? Mitől tört el a mécses legkönnyebben, vagy miért vágtam oda leghamarabb? Vannak-e esetleg olyan gyerekkori éveim melyekre egyáltalán nem emlékszem? Mik jelenlegi félelmeim? Mi miatt aggodalmaskodok a legtöbbet? Voltak-e olyan cselekedeteim, bűneim, mulasztásaim vagy hibás döntéseim melyek miatt alkalmanként vagy folyamatosan marcangol az önvád? Mit jelentenek számomra a következő fogalmak, illetve milyen mértékben jellemeznek engem? Emberi méltóság, az élet szentsége, egyenlőség, tisztesség, hűség, kötelességtudat, bátorság, önfeláldozás, önzetlenség, nagylelkűség, humorérzék, naivitás, idealizmus, érzékenység, szentimentalizmus, irgalmasság, igazságérzet; barátságos, megértő, romantikus, segítőkész, megbízható, fegyelmezett, tisztelettudó. Mit érzek az elesett, gyenge, kirekesztett vagy fogyatékos emberekkel kapcsolatban? Hogyan viszonyulok általában a többi emberhez és a környezetemben élőkhöz? Mennyire könnyen teremtek kapcsolatot? Kikkel? Miről kommunikálok a legtöbbet másokkal? Milyen foglalkozásokat tartok társadalmilag hasznosnak? Milyen tevékenységek taszítanak? Mit gondolok a háborúkról? Foglalkoztatnak-e az emberiséget és a környezetet sújtó problémák?

154

Mi a véleményem az öngyilkosságról és az abortuszról? Mi az ami a legjobban irritál másokban? Milyen viszony fűz a másik nemhez és a sajátomhoz? Mennyire járják át ezt sztereotípiák, esetleg kellemetlen személyes tapasztalatok? Mit jelent számomra a szerelem és a testiség? Mi a legfontosabb a másikban, illetve ha társat keresek? Mi ragad meg leginkább első látásra? Mi jellemezte eddigi párkapcsolataimat? Írjuk le részletesen képzeletbeli ideálunk külső és belső tulajdonságait. Érdemes összevetni őket eddigi partnereinkével. Volt-e valaha olyan párom akihez illettem alapvető tulajdonságaim tekintetében? Volt-e valaha olyan kapcsolatom ami kölcsönösen építő jellegű volt? Vegyük sorra most hozzátartozóinkat. Milyen viszony fűz jelenleg hozzájuk, illetve hogyan alakult ez az eddigiekben? Anyám, apám, testvéreim, gyermekeim, nagyszüleim, unokatestvéreim és mindenki más akihez vérségi kötelék kapcsol. Szüleinknél időzzünk el egy kicsit hosszabban. Vegyük sorra jó és rossz tulajdonságaikat egyaránt, majd vizsgáljuk meg, hogy megértettük-e a nekünk szóló üzenetet. Tudtuk-e őket követni a helyes úton? Sikerült-e elkerülnünk azokat a csapdákat melyekbe ők beleestek? Van-e igaz barátom? Ha igen, mit szeretek benne a leginkább? Kikkel töltöm együtt időm legjavát, akarnék-e ezen változtatni, illetve kinek a társaságában érzem a legjobban magam? Kik most, illetve kik voltak eddigi életemben a meghatározó személyek? Kikkel álmodok a leggyakrabban? Meg tudok-e nevettetni másokat? Ha igen, kiket? A regény és filmhősök közül kikkel azonosulok gondolatban?

155

Mennyire élénk a képzelőerőm? Mennyit és miről szoktam ábrándozni a leggyakrabban? Milyen a kapcsolatom a természettel, az állatokkal, a növényekkel? Szeretek-e világot látni? Merre és mivel utazok a legszívesebben, vagy tenném, ha módomban állna? Mennyire erős bennem a szabadságvágy? Mennyire gondolom magamat szabadnak? Milyen sportokat szeretek, illetve melyeket űztem vagy űzök aktívan? Milyen környezetben érzem magam a legjobban? A számítógépes játékok és a szórakoztató mobil applikációk között vannak-e kedvenceim? Melyek azok? Hogyan közlekedek? Gyalog, motorral, autóval vagy bármi egyébbel. Milyen témájú regényeket olvastam idáig? Mely korokban játszódtak? Hogyan bánok a pénzzel? Mit jelent számomra? Milyen sűrűn hazudok? Általában, és a szeretteimnek. Mennyire vagyok befolyásolható? Könnyű-e becsapni engem? Ki az aki képes ezekre? Milyen mértékben jellemez a hiúság? Mi az amit nem szeretek a külsőmmel kapcsolatban? Voltak-e valaha káros szenvedélyeim? Le tudtam-e őket küzdeni? Mennyire vagyok akkurátus, a részletekre odafigyelő? Milyen pontosan

156

szoktam érkezni? Mennyire tartom rendben a környezetem? Mennyit adok a személyes higiéniára? Tekintsük át a fenti kérdésekre adott válaszainkat, és próbáljunk belegondolni abba, hogy az adott jellemzők velünk születettek-e, vagy az idők során alakultak-e ki. Az utóbbi esetben vajon miből táplálkoznak? Ne csak a válaszokat jegyezzük le, hanem mindent, ami eszünkbe jut eközben, hiszen a fenti felsorolás nyilván nem teljes és még kevésbé testre szabott. Tegyük hozzá a magunkét, esetleg írjunk egy teljesen eltérő kérdéssort. Nem ajánlott a zodiákus jegyek alapján történő, determinisztikus jellegű vizsgálódás. Valójában nem születésünk csillagjegyei határozzák meg főbb tulajdonságainkat, hanem fordítva. Olyan égi konstelláció mosolygott ránk mikor napvilágot láttunk, ami lelkünk karakterisztikájának felel meg. Legalábbis abban az esetben ha valóban létezik asztrológia mint egzakt tudomány. Kiváló szolgálatot tehet ugyanakkor egy eredetileg előző életek feltérképezéséhez kifejlesztett technika, mely Michael Talbot nevéhez fűződik, aki a rezonancia módszer nevet adta neki. Ennek lényege, hogy adott témakörökön végighaladva feljegyezzük azokat a konkrétumokat melyek irányában kifejezett, és esetleg megmagyarázhatatlan vonzalmat érzünk. Vegyük sorra ezeket is. Ehhez nyugodt környezetre és állapotra van szükségünk, melynek során belűlről hallhatjuk a választ. Egyszerűen csak annyit, hogy igen vagy nem. Nézzünk most végig ennek megfelelően néhány témakört. Országok, városok, tájak: Attól függően, hogy ki mennyire vizuális típus, kezdhetjük például Európa, majd a többi földrész országainak felsorolásával relaxáció közben, utazások emlékeinek a felidézésével, vagy a számítógép előtt ülve, képeket nézegetve. Időszakok, kultúrák: Hasznos lehet emlékezni, hogy mely korokról olvastunk szívesen regényeket, néztünk kosztümös filmeket, de ugyanúgy

157

rendelkezésünkre áll most is az interneten lévő végtelen mennyiségű fotó és videó. Hobbi, zenei és művészeti ízlés: Most se feledkezzünk meg arról, hogy gyerekkorunkban mivel foglalatoskodtunk a legszívesebben és mi mindent gyűjtöttünk. Bútorok, tárgyak, eszközök és ruházat: Ismét érdemes a jelenlegi preferenciák mellett a más korokból származókat is figyelni. Foglalkozások: Sajnos igen kevesen vagyunk olyan szerencsések, hogy kenyerünket azzal keressük amit valóban szeretünk csinálni. Érdemes most ebbe belegondolni. Nyelvek: Melyek tanulása ment könnyedén, ragadt ránk magától, esetleg csak kellemesen cseng fülünkben a hangzása. Állat és növény fajok: Ne csak házi kedvenceinkre gondoljunk. Emberi tulajdonságok, cselekedetek: Itt egyszerűen csak azt vegyük sorra, hogy melyek vonzanak, illetve taszítanak minket. Vallások, ideológiák, mítoszok: Eddig is fontos volt, de itt most kifejezetten az, hogy vonatkoztassunk el az előre kész válaszainktól, hiszen most nem véleményt formálunk, vagy az élet nagy kérdéseit firtatjuk, hanem spontán összecsengések után kutatunk.

Álmaink Mielőtt ezt a csodás birodalmat az iskolában tanultak alapján besorolnánk valamilyen tudományok közötti légüres térbe, vagy a médiában a mai napig sztárolt önelégült hírességekhez kapcsolnánk, lássuk be azt a tényt, hogy egyelőre nem tudunk többet róla annál, minthogy jelentős szerepet 158

tölthet be életünkben. Talán Jung megközelítése hangzik a leghitelesebben: „Az álmokkal kapcsolatos tudattalan jó barát és tanácsadó lehet. Minden este örülök barátaimnak, az álmoknak.” Használjuk ki nyugodt szívvel e kapcsolat baráti jellegét. Rohanó világunkban ebben a vonatkozásban az jelentheti a bökkenőt, hogy általában nem emlékszünk az éj titokzatos kalandjaira. Ugyanakkor, az álmok pontos felidézésének vagy akár relaxációban való folytatásának a képessége is fejleszthető. Lefekvés előtt, mikor már sikerült gondolatainkat elcsendesíteni, ki kell konkrétan jelenteni magunkban az ilyen szándékunkat. Azt, hogy emlékezni szeretnénk a jelentőséggel bíró részletekre. Ez az üzenet, valamint az álmokkal való tudatos foglalkozás, a róluk való beszélgetések, elmélkedések és nem utolsó sorban álomnapló vezetése, kérést jelentenek a lélek számára, aki igaz barátként válaszolni is fog. A leghatásosabb eszköz általában a napló. Célszerű feljegyezni mindent részletesen ami élénkebb, esetleg ismétlődik, illetve azokat a ritka eseteket mindenképpen amikor alvás közben is tudatában vagyunk annak, hogy álmodunk. Ha relaxációval búcsúztatjuk a napot, az ellazulás után gondoljunk arra amit az éjszaka képeiből üzenetként szeretnénk nyerni, például magyarázatot egy adott problémánkra vagy kérdésünkre. Fogalmazzuk meg ezt az igényünket is tisztán, lényegretörően. Ismételgessük, míg el nem alszunk. Ne feldjük az önismerettel kapcsolatos kutakodás legfontosabb szabályát. Csak nagy mennyiségű információból vagy egynek a gyakori ismétlődéséből, és a teljes képhez való illeszkedéséből következtethetünk konkrét dolgokra.

Relaxációban tett utazások A relaxáció a legkézenfekvőbb módja a lélekkel való kommunikáció kialakításának, lévén a legegyszerűbben elsajátítható technika gondolataink elcsendesítéséhez. Másrészt, ebben az állapotban, és még utána is, amed159

dig sikerül megőrizni a békés nyugodalmat, sokkal tisztábban látjuk át az adott helyzetet. Ha már kellő jártasságra tettünk szert az alapgyakorlatok, esetleg a meditáció vagy az imagináció terén, most figyelmünk összpontosításának új célja az lesz, hogy nem gondolunk semmire. Egyáltalán semmire. Egyszerűen csak élvezzük a kellemes ellazult állapotot, és várjuk, hogy képek jelenjenek meg lelki szemeink előtt. Ha ez megtörténik, hagyjuk őket, hagy peregjenek maguktól képzeletünk vetítővásznán. Ne befolyásoljuk őket, és egyelőre ne vonjunk le semmilyen következtetést velük kapcsolatban. Hagyjuk őket, külső megfigyelő módjára, szabadon szárnyalni. A gyakorlat után pedig most se felejtsünk el jegyzetelni. Nem könnyű elsajátítani annak képességét, hogy meg tudjuk regulázni kérve-kéretlenül közbekotyogó gondolatainkat. Ehhez segítségül hívhatunk egy képzeletbeli kellemes indukciós környezetet, ami a betárcsázást jelenti a kapcsolatfelvételhez. Ez a környezet lehet a „hajló szép búzában” gyengéden simogató szél, az erdő mélyén egy tisztás, vagy bármi más, kinek-kinek a nyugodalma és szépérzéke szerint. Természetesen vannak ennél sokkal specifikusabb és professzionálisabb módszerek is. Ez az egyszerű leírás egy bárki által gyakorolható technikát mutat be csupán. Vannak azért ennek is fontos szabályai, nehogy a jó szándékkal kikövezett út végül a pokolba vezessen. Ezek a következők: A kellemes ellazult állapot és a háborítatlan környezet szükségessége magától értetődő. Ezen felül, ne legyen bennünk alkohol, koffein, drog, hangulatot vagy közérzetet befolyásoló gyógyszer, vagy bármilyen más, az agyat stimuláló kemikália. Ha belefogunk egy ilyen gyakorlatsorba, legyen a párbeszéd mindennapos, hogy annak minősége állandó maradjon, sőt, ha jól haladunk, akkor váljon egyre inkább intenzívvé. Egy bizonyos fokú védelemre mindenképpen szükségünk van, amit egy kísérő tud biztosítani. Segít értelmezni a látottakat, támogat, tanácsol és

160

legfőképpen védelmez attól amire még nem állunk készen vagy túl nagy megterhelést jelentene. A kísérő általában spontán lép színre, szimbolikus formában, például egy állat vagy egy mesebeli lény alakjában, de lehet, hogy nagyon is valóságos személy képében. Ha nem jelentkezne, várjunk rá türelmesen, külösen akkor ha mélyebbre kívánunk alámerülni. Milyen tapasztalatokra tehetünk szert az efféle spirituális utazásaink során? Nem más ez, mint lélektan, amiről tudjuk, hogy néha nagyon valóságos és egyértelmű üzeneteket postáz a címünkre, máskor pedig csak szimbólumok formájában küld képeslapot. A lényeg az, hogy a korábban már említett hiányzó mozaikdarabot segíthet a helyére illeszteni, ami adott esetben egy megoldhatatlannak látszó problémát vág ketté egy kardcsapással, vagy egy gátló tényezőt takarít el boldogulásunk útjából. Konkrét példa szemléltetéséhez, jobb híján, ismét csak néhány személyes tapasztalatot tud a szerző az olvasó elé tárni. „Visszatérve tehát a saját kórképnél leírt központi problémámhoz, a fentiekben vázolt módszerek segítségével egy több mint hetven oldalas Word dokumentumnyi jegyzet született, úgy nagyjából fél év alatt. Az ennek körülbelül egy harmadát kitevő álomnapló nálam személy szerint nem oldotta meg a rejtélyt. Ez nyilván nagy mértékben eltérő egyénenként. A legtöbbet a jelenlegi életem jellemzőinek vizsgálata és a rezonancia módszer segített. Ezen felül, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a szakértelmet kívánó spirituális kérdésekben konzultálni tudtam egy volt iskolatársammal. Neki köszönhetően olvastam el Anodea Judith „A csakrák bölcsessége” című könyvét is, amit azok számára ajánlok jó szívvel akik felfedező útjukon a „keleti oldalon vezető ösvények” egyikén, a Hinduizmus tanításainak alapjaira épülő, mára már tudományággá fejlődött, energiaáramlásokat, meditációs és jóga gyakorlatokat felhasználó magas szintű spirituális tudatosság elérése felé indulnak el.” A könyv szerkezetének felépítése zseniális. A hét csakrának a bemutatásán, értelmezésén és a hozzájuk kapcsolódó gyakorlatokon és meditációkon keresztül az érdeklődő pontosan olyan sorrendben haladhat, mely életének rendbetételéhez kellő képpen átgondolt lépcsőzetes útvonalat kínál.

161

Gyakorlatilag minden lehet meditáció. Akik nyitottabbak a spirituális kérdések vagy az ősi keleti kultúrák bölcsességei irányában, számos mindennapi tevékenységükhöz rendelhetnek egyet. A víz tisztító, megújító és változásokat segítő erejét átélhetik például zuhanyzás közben, egy pohár tiszta víz elfogyasztása során, vagy minden egyes lépésnél tudatosíthatják magukban Föld Anyához kötődő kapcsolatuk megnyugtató biztonságát. Remek és egyszerű leírásokat találhatunk mindehhez a fentebb említett könyvben. „Magam is kipróbáltam néhány egyszerű bioenergetikai gyakorlatot és egy rövid meditációt, az úgynevezett gyökércsakrához kapcsolódóan. Néhány napon belül teljesen eltűnt a kora délutáni ébredést kísérő feszült közérzetem, melyről korábban azt gondoltam, hogy az üres gyomor mellékhatása lehet.” „A spirituális oldalon tovább vizsgálódva azt figyeltem meg, hogy a lélektől kapott élénkebb válaszok, melyek képek formájában érkeznek, inkább az ébren bóbiskoló elcsendesedett állapotban jellemzőek és nem a mélyebb relaxációban vagy az álmokban.” Ez az agy különböző állapotaival (agyi hullámok rezgésszámaival) foglalkozó szakemberek számára nyilván nem hat az újdonság erejével. Akit bővebben érdekel a téma, az az „agykontrollra” kiadott kereséssel mélyítheti el ez irányú tudását. A válaszokra sokszor türelmesen várni kell. Fontos az alázatosság, a kellő tisztelet és a hála is, hiszen nem a grundon focizunk a haverokkal, hanem a Mindenséggel beszélgetünk. „Kísérőre nekem személy szerint elég sokat kellett várnom. Majd egy idő után az Anonymus szoborhoz hasonló csuklyás írnok féle lények léptek színre, akik nem csak egyik helyszínről a másikra kísértek el, de tisztán hallottam a látottak értelmezéséhez szükséges magyarázatokat is. Egy esetben valóságos transzcendentális élményem volt. Eredeti szándékom szerint a Whitton féle módszerrel készültem a tudás szent kápolnájában látogatást tenni, hogy tisztán lássam jelenlegi életem értelmét és célját. Még a gyakorlat előtt, a szememet lehunyva, egyszer csak egy szárnyas fehér egyszarvú jött felém és suhant el közvetlenül mellettem. Nem kis pónika volt, hatalmat és erőt sugárzott. Napokig kutattam míg hiteles magyarázatot találtam e csodás szimbólumra.” A szárnyas egyszarvú az egyént a spirituális világban

162

bárhová elrepítheti magával, mialatt annak euforikus egység (minden egy, azaz kozmikus tudatosság) érzete van. Ösztönözheti az embert felfokozott szabadságvágyra, arra hogy spirituális élete új irányt vegyen. Segítheti megérteni előző vagy jelenlegi életének fontos kérdéseit. A fél éves „csináld magad” jellegű kutatómunka a nagy mennyiségű információ feldolgozása után az alábbi válaszokat adta azokra az önismereti problémákra melyekre sem orvos, sem szakirodalom, de még az internet végtelen tudástára sem tudott semmi használhatót mondani. „Arra az általános következtetésre jutottam, hogy minden bajom abból a tényből fakad, hogy elrontottam az életemet, méghozzá alaposan és már nagyon korán. Azóta is csak tévúton botorkálok. Elfecséreltem adottságaimat, rosszul választottam társat, hibásan értelmeztem feladataimat és kötelességeimet, és ami a legrosszabb, mindent csak a magam kedvére tettem, még ha ennek látszatát sikerült is sokáig tetszetős köntösbe bújtatnom. Mindeközben sosem kerestem hibát magamban. Ilyen módon haszontalan életet éltem és nem adtam senkinek semmi értékeset. Ez ellen tiltakozott ilyen komoly formában a lelkem, de mit sem figyeltem a szavára.” Mindez az alábbiakban egy kicsit részletesebben kibontva így hangzik: „Az első nagy és meglehetősen összetett témakör, mely egyben életem egyik vezérlő motívuma is, az ok nélküli félelmek. Indokolatlannak kell lenniük ha a korábban már taglalt tétel igaz, miszerint a félelem csak illúzió, traumáinkból, tapasztalatainkból és a jövő bizonytalanságaiban feleslegesen fürkésző gondolatainkból táplálkozó téves érzelmi reakció. Miből kapnak erőre akkor mégis indokolatlan félelmeim, és hogyan vetkőzhetők le az önismeret próbafülkéjében?” A válasz a kérdésre igen egyszerű. Hibás önképpel hogyan is lehetne olyan személyes rejtélyekre megoldást találni melyekre nem fog kézenfekvő válasz kínálkozni egy fürdőszoba tükör segítségével. Színt kell bizony vallani. Elég saját magunknak, de azt teljesen őszintén, letépve és elhajítva minden álarcot. Célszerű egy probléma megoldására a választ először ott keresni, ahol az

163

kezdődött. „Az én esetemben ez időpont tekintetében a felnőtté válás küszöbére tehető. Egy olyan első munkahelyen hatalmasodott el a bénító pánik ahol értelmetlen, mihaszna feladatokkal teltek napjaim. A velem született adottságok és lehetőségek képessé tettek volna arra, hogy embereken tudjak segíteni, életük minőségén javítani, akár pszichiáterként, akár tanárként, esetleg egy közösség vezetőjeként. Az elmúlástól való félelmem minden bizonnyal a haszontalan és céltalan életből táplálkozott, amihez jelentős mértékben járult hozzá a tehetség elpocsékolása. Az elfecsérelt lehetőségek tehát az értéktelen felnőtt lét elviselhetetlen súlyával terhelték meg a lelkem.” „Egészség vonatkozásában soha nem volt semmi komolyabb bajom. A nehezen leírható jellegű szédülés, mely a félelmet elsődlegesen generálta, nemes egyszerűséggel azért kezdődött, mert az azt megelőző hosszú évek alatt folytatott életmódom miatt kimerültem, és nem aludtam csak néhány órát naponta. Mint tudjuk, az agy jelfeldolgozó rendszer, fáradtsága jól magyarázza a megfoghatatlan jellegű szédülést. Lelki síkon ehhez párosult ugyanebben az időben a felnőtté válás nagyon nem óhajtott időszaka. Az először jelentkező panasz is jellemző. Ez a furcsa szédülés olyan volt mintha egy filmet bámulnék a nézőtérről. Mintha nem is lennék jelen, csak kívülről merednék a számomra idegen szereplőkre. Ez azt jelenti, hogy a lelkem megkongatta a vészharangot: Ez nem a te életed, ember! Utána alvászavar következett, ami csak fokozta a szédülést és az idegi érzékenységet. Az elalvással kapcsolatos problémák általában a halálfélelemmel hozhatók összefüggésbe. Ez utóbbi spontán módon is jelentkezett számtalan alkalommal, megint csak azt jelezve, hogy félek az elmúlástól, hiszen semmi értékeset vagy maradandót nem hagyok majd hátra, mintha nem is léteztem volna. A halálfélelem és a szédülés később konkrét halálos betegségektől való rettegéssé alakult át, ami még erősebben akadályozott az elalvásban. Öt év telt el szédelgéssel, álmatlansággal, teljesen bezárkózott, magányosan rettegő agyalással, mire képes voltam a saját hajamnál fogva kihúzni magam a mocsárból. A problémát ugyanakkor nem oldottam meg, csak elrejtettem és elnapoltam. Ilyen módon minden nehezebb élethelyzetben a mai napig látogatását teszi. Ennyi idő alatt azért sok mindent megtanultam arról, hogy hogyan kezeljem,

164

hogyan rejtsem el mások elől, és már közel járok ahhoz a ponthoz, hogy végleg száműzzem az életemből, bizonyítva a vonatkozó tétel helyességét.” „A haláltól és az elmúlástól ma már nem félek. Számomra bizonyos, hogy egy sokkal jobb helyre térünk vissza újra és újra, hogy felkészülhessünk a soron következő felvonásra. Ma már inkább vonzanak ezek a kalandok, a tartalommal teli földi élet megvalósításának kihívásai. Magától az öregedéstől azért nem félek, mert reményeim szerint csak ezután következik a hasznos és értékes életszakasz. És ehhez nem kell a világot megváltani, csak tudomásul venni, hogy ki vagyok valójában, és kialakítani egy ahhoz illő életet.” „A nagy kérdés tehát az, hogy ki vagyok én? Nem a szikla királya, nem az isten, és nem is hű szolgája. Csak egy gyermek. Imádok játszani, egyedül és csapatban is. Számítógéppel, íjjal, pisztollyal katonáskodva, vagy a többieket szórakoztatva. Imádok mezítláb lépkedni a mezőn, a tó partján, vagy az erdőben a patak mellett. Imádom a szabadságot, a kötetlenséget. Szeretem a természettudományokat, az irodalmat és a zenét. Ehhez képest utoljára kamaszkoromban, illetve néhány évig, amíg gyermekeim még akkorák voltak, hogy befértem a csapatba, volt olyan az életem, ami azt a bizonyos kis szigetet megteremtette számomra. Nem csak a félelem nyomorította meg tehát oly sok évemet, hanem a tudatlanság is.” „Szarvas hiba volt a bigott vallásosság is, ami húszas éveim közepén hatalmasodott el rajtam. Isteni csodának tartottam gyógyulásomat, ami ilyen módon rituális biztosítékként szolgált a visszaesés ellen. Ráadásul így választottam feleséget is. Gyakorlatilag semmilyen szempontból nem illettünk össze. Egyetlen közös kapcsolódási pontja sem volt a két léleknek azon kívül, hogy ő otthonról menekült, én pedig önmagam elől. Tovább rontotta a helyzetet, hogy idióta multi cégek értelmetlen hülyeségeinek szentelve időm legjavát, erő felett hajszoltam a pénzt, majd mikor haza siettem, én lettem estére a negyedik gyerek. A sikeres családfenntartó és a bohém mókamester otthoni szerepe rendkívüli elégedettséggel töltött el, miközben gyermekeimnek gyakorlatilag

165

semmilyen útmutatást nem adtam. Mikor véget ért az álom, csak néztem ki a fejemből, és nem értettem, hogy mi történik.” „És még mindig nincs vége. Akár mennyire is szeretném, ezt az egó nevű fickót csak nem lehet megkerülni. Valószínűleg azért nem tudok kitörni még mindig jelenlegi siralmas helyzetemből, mert hiányzik egy fontos momentum rendbetétele, ami nem más, minthogy egész eddigi életemben egy önző, önimádó alak voltam. A hatalmasra nőtt éntudat, a bohém élet és léha társai, a pánikolás attól, hogy valami baja lesz a kis drágaságomnak, mind a túlzott önimádat szüleményei.” „Mit lehet mindezzel kezdeni most, közel az ötvenhez? Alapvetően három megoldás kínálkozik. Feladni. Ezt nem tehetem meg a lányommal, aki szorosan kötődik hozzám. Másrészt, úgy is vissza kell jönnöm és újra nekifogni a feladat megoldásának amiben kudarcot vallottam. Vagy megnézem most már, hogy mi lesz a film vége. Ezt is kétféle képp lehet megtenni. Elvegetálok, kényelmesen megbújva az éjszaka sötétjében, a megélhetéshez szükséges anyagiakat biztosítva gyermekemnek, és ezzel meg is tettem a kötelességemet. Vagy még sem. Mi lenne, ha inkább annak szentelném a hátralévő nem kevés évet, hogy segítek neki elkerülni azokat a fatális hibákat amiket magam vétettem? Mi lenne ha mindezt legjobb tudásom szerint megosztanám másokkal is, hátha tudnak belőle hasznosítani valamit? Mindezzel lehetőséget adva magamnak arra, hogy értékessé és hasznossá tegyem a második felvonást.” Nem volt végülis rossz döntés az önismereti vizsgálódást utoljára hagyni. Elég sokat kell ahhoz előtte tanulni és tapasztalni, hogy az ember átlássa, nincs olyan, hogy tőle független, rajta kívül álló történés ami lelki békéjét háborgatja, mentális és testi épségét veszélyezteti. Igen nehéz beismerés az, hogy mindent magunkban kell a helyére tenni ahhoz, hogy egy szebb és élhetőbb világot lássunk magunk körül.

166

Zárszó Elérkeztünk a „gondolkodás alapjai” első évfolyamának végéhez. Mindenki sikeres záróvizsgát tett, aki ezentúl nem hisz el semmit kész tényként anélkül, hogy belegondolna, utánajárna és kialakítaná saját álláspontját. Dicséretben részesülnek azok az olvasók, akik elgondolkodtak valami olyannak a kapcsán melynek ismeretét korábban eltitkolták előlük. Évfolyamelsők azok lettek, kikben a továbbiakra nézve sem hunyt ki a szikra, és elkötelezték magukat amellett, hogy értékes tudásra tegyenek szert, melynek segítségével saját kezükbe vehetik sorsuk irányítását. Ha ennek a könyvnek sikerült annyit elérnie, hogy a korábban mélyen szundikáló tudatunkban akár csak egy gyertyafénnyi világosság is gyúlt, mely mellett már olvasni lehet a továbbtanuláshoz szükséges anyagot, akkor megtette kötelességét. A szerző akkor örülne igazán, ha szándékának megfelelően az olvasóban kerek egésszé állna össze problémáink és gondolkodásunk csapdáinak átfogó vizsgálata, azoknak a hazugságoknak a megkérdőjelezése, melyek az örök vesztesek identitás zavarával akarnak megmérgezni minket, illetve azok a lehetőségek, melyek ezzel szemben állnak, és segítségükkel változtatni tudunk életünk minőségén, továbbá azok a tudományos áttörések, melyeket nem tanítanak az iskolában, illetve ha sikerrel tettünk kísérletet némi önismereti tudás megszerzésére. Pontosan ebben a sorrendben haladtunk, számos különböző területet érintve, melyek mind arra tanítanak minket, hogy hogyan kezdjünk el gondolkodni saját kútfőnket használva, hogyan kezdjük el élni a saját életünket, hogyan találjuk meg helyünket a világban, nem nyugodva addig, míg válaszokat nem kapunk életünk értelmének miértjére. A tudatosan gondolkodó embernek legyen saját igazsága, saját valósága és saját hite, amit nem mások tömnek kész bemagolni valóként a fejébe, hanem ő maga formál és alakít ki, majd annak megfelelően cselekszik és teremt. Első sorban azokba a kérdésekbe gondoljon bele, azoknak járjon utána és azokkal kapcsolatban alakítsa ki meggyőződését, melyekről tudja vagy érzi, hogy saját értékrendje szerint egyelőre nincsenek a 167

helyükre téve. Azok az olvasók, akik érdeklődéssel lapozták végig ezt az írást, remélhetőleg már jól látják a problémákat, illetve a lehetőségeket és célokat, amiket érdemes feltárniuk, megragadniuk és maguk elé tűzniük. Uralják már egy bizonyos mértékben gondolataikat, és azokkal együtt életük irányítását. Félelmeik jelentős részét is száműzték már szívükből. Van néhány mérföldkövet jelentő teendőjük is, melyek mentén sikerrel haladhatnak tovább a helyes úton. Ne feledjük, hogy ezen az úton zarándokolva sok ellenfelünket kell legyőznünk, melyek nagyon erősek, és a velük való küzdelemtől bárki elfáradhat a cél előtt. Ha viszont feladjuk a küzdelmet, miközben tudjuk, hogy mindannyiunkban ott lakik a győztes, még mélyebbre zuhanhatunk vissza, mint annak a szakadéknak a mélye ahonnan már félig kikapaszkodtunk. Legfőbb ellenségeink, melyeket mindenképpen le kell győznünk a tudatlanság, a szeretetlenség, a félelem, az egymásra való mutogatás, a vég nélküli sopánkodás, az elszigeteltség, a rosszul értelmezett kötelességek, a céltalanság, a fásultság és a beletörődés. Annak az életmódnak a jellemzői melybe bele vagyunk kényszerítve, hogy véletlenül se maradjon időnk gondolkodni, értékes, energiával feltöltő időt tölteni szeretteinkkel vagy más tartalmas módon. Ne felejtsük hát minden egyes nap átgondolni értékeinket, céljainkat és teendőinket. Ne felejtsük el, hogy az emberi élet miértje a tanulás és a személyes fejlődés, a tudás és a szeretet. Két választási lehetőségünk marad végül. Vagy tudatosan gondolkodni, összefogni és cselekedni, vagy hagyni, hogy az „új világrend” végérvényesen megszilárduljon. Ez utóbbival kapcsolatban ugyanakkor meggyőződése a szerzőnek, hogy nem csak kritikus tömeg létezik, hanem minden folyamatnak is meg van ugyanúgy a maga kritikus pontja, ahol az fordulatot vesz. A világot uraló néhány száz ember életében ez pontosan hatalmuk közelgő betetőzésekor fog elkövetkezni. Nem lesznek már új céljaik, ezért szükségszerűen egymás ellen fordulnak majd az abszolút elsőségért egy olyan kíméletlen harcban aminek nem lesz győztese. Ebben az esetben mi csak az események passzív szemlélői leszünk, akik a történet végén úgy fognak puffanni, ahogy éppen esnek majd. Vegyük

168

inkább ehelyett kezünkbe a sorsunkat és a világ irányítását mi magunk. Gondolkodjunk. Cselekedjünk. Teremtsünk. „Míg megvalósul gyönyörű képességünk a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent”.

169

Függelék

1. A könyv személyes jellege Tengernyi remek írást és filmet olvastam, illetve láttam a tudatos életmód témakörében. Rendkívül izgalmasnak találtam azt, hogy a hozzá kapcsolódó számtalan különböző terület milyen hihetetlen mértékben épül egymásra és kötődik a természeti, illetve az ősi keleti kultúrák tanításaihoz, valamint a természettudományokhoz. Azt, hogy mindez milyen végtelen lehetőséget kínál az egyén számára, hogy céltudatosabb és tartalmasabb életet alakíthasson ki önmaga és környezete számára. Rengeteg időt töltöttem ebben az irányban kutakodva, és azt kellett látnom, hogy ezt a hatalmas és hasznos tudásanyagot csak nagyon kevesen közvetítik olyan módon, hogy önálló gondolatokat ébresszenek és konkrét gyakorlati útmutatást kínáljanak. Ezt az űrt szeretném pótolni. Szerencsésebb lett volna egy izgalmas regényt írni, amiben az olvasó számára az elméleti tudás egy olvasmányos és érdekfeszítő cselekményben ölt gyakorlati formát. Ehhez sajnos nem adatott tehetség számomra, így jobb híján, nem találva más példát a konkrétumok bemutatásához, sok esetben saját tapasztalataimat vetettem papírra. Ilyen módon az írásnak lett némi életrajzi jellege. Egyelőre nem tudok jobbat kitalálni, de nyilván az olvasó képes a saját körülményeire vonatkoztatni mindazt amit én személyes példákon keresztül mutattam be.

2. Összeesküvés elméletek Amennyire csak lehetett, kerültem mások felelősségének vizsgálatát. Ez sok esetben sajnos lehetetlen, mert muszáj tisztán látnunk, hogy kik azok akiknek törekvései ellentétesek a természetessel és a jóval. Reményeim szerint megfelelő hangsúllyal hívtam fel a figyelmet arra, hogy mindezt tárgyilagosan lássuk, és semmiképpen se csatlakozzunk ökleiket lóbáló társainkhoz. Nem szabad, hogy emberek álljanak szemben emberekkel. 170

Álljon egymással szemben a mellérendelés és az alárendelés szellemisége, mi pedig döntsük el, hogy a kettő közül melyik kultúrájában szeretnénk élni. A globalizációról felesleges külön elmélkedni. Jelenlegi formájában nyilvánvalóan káros, hiszen legfőbb céljaként a hatalom egy kézben való összpontosítását szolgálja a világ egészére kiterjedő mértékben. Ezzel párhuzamosan nem titkolt szándéka, hogy hét milliárd agyhalott birka klónt formáljon az emberiségből.

3. Teendőink listája Mivel olyan gyakorlati kézikönyvről van szó ahol az oldalakon keresztül ívelő körmondatok között néhányszor elbújhatott a lényeg, íme egy egyszerű felsorolás lehetséges teendőinkkel kapcsolatban, minden fajta hosszas elemzés nélkül.

Teendőink Lássuk jól a világot amiben jelenleg élünk. Ne másoktól várjuk sorsunk jobbrafordulását. Vegyük kezünkbe életünk irányítását. Vállaljunk személyes felelősséget. Ne hagyjuk, hogy a gyűlölködés, a panaszkodás és az ítélkezés felemészsze energiánkat és elválasszon minket egymástól. Győzzük le a félelmet, a létbizonytalanságot, a szorongást és a lustaságot. Ne hagyjuk, hogy családunk szétessen, ne legyünk magányosak. Kapcsoljuk ki a tévét és a rádiót, ne vegyünk újságokat, ne hagyjuk mosni az agyunkat. Töltsünk minél több időt tartalmas módon szeretteinkkel. Szeressük nagyon és okosan társunkat és gyermekeinket. Ne érezzük magunkat kívülállónak mások és a világ gondjainak, katasztrófáinak láttán.

171

Tanuljunk meg koncentrálni. Uraljuk teljes mértékben gondolatainkat és cselekedeteinket. Kezdjünk el önállóan gondolkodni, cselekedni és keresni a hozzánk hasonló lelkületű embereket. Tegyük egészségessé és rendszeressé szexuális életünket. Hagyjunk fel az eszetlen gyógyszerfogyasztással, keressük a hagyományos gyógymódokat és orvosságokat. Relaxáljunk, meditáljunk, gyakoroljuk az imaginációt. Kerüljük a kifejezetten káros ételeket és italokat. Tartózkodjunk a jó levegőn és a napsütésen. Aludjunk eleget. Építsük saját és egymás önbecsülését. Teremtsünk egyensúlyt életünk minden területén. Ne hagyjunk félbe értelmes és hasznos teendőket. Kezdjünk el kicsiben jót tenni, minden egyes nap egyet magunkkal és egyet egy másik emberrel vagy élőlénnyel. Ne vegyünk olyasmit amire valójában nincs szükségünk. Próbáljunk meg hasznos munkahelyet találni vagy létrehozni, ahol tevékenységünknek van értelme és látjuk munkánk eredményét. Ha lehet, kerüljük a multikat. Kerüljük messzire a politikát. Tanuljunk hasznos új dolgokat, dolgoztassuk folyamatosan értelmünket. Keressünk rá minden fontos és érdekes dologra az interneten. Adjuk át másoknak is megszerzett tudásunkat. Javítsunk emberi kapcsolatainkon, családon belül és kívül egyaránt. Ne szégyelljük érzéseinket. Ne érdekeljen mások véleménye. Alakítsunk közösségeket, ahol az emberek egymást segítik. Ne pusztítsuk tovább a környezetet. Írjuk össze mindazt amiért hálásak lehetünk. Tűzzünk ki magunk elé konkrét célokat. Élvezzük ki a mai nap minden szépségét és lehetőségét, ne a múltban éljünk és ne a jövőtől rettegjünk. Ne hagyjuk a magyar nyelvet tovább silányítani.

172

4. Előkészületben 1) Az első könyv egy ajánlás, mely Magyarország térképről való közelgő eltűnésének ellenében tesz részletes javaslatokat. „Átfogó cselekvési javaslat a Magyar Királyság kormányzója számára”

2) A másodiknak a lényegi mondanivalója van meg egyelőre. Öt éve bámulom értetlenül magam körül ezt az egyenjogúnak csúfolt tarkabarka betondzsungelt, és rá kellett jönnöm, hogy a multikulturális metropolisz ábrándja, vagy inkább hazugsága, csak fából vaskarika. Sosem fog működni, mivel egy valójában egyenjogú társadalmat csak mellérendelő értékrenddel bíró egyének képesek kialakítani. Az pedig Londonban teljességgel ismeretlen. „Rainbow Around the Moon” (Szivárvány a Hold körül - angol nyelvű tanulmány)

5. Életrajz A szerző 1965-ben született Vácon, majd Újpesten nőtt fel. Eredeti végzettsége szerint kereskedelmi üzemgazdász. Közel húsz éven át dolgozott nagyvállalatoknál, ebből több mint tíz évig vezetett különböző üzletágakat neves világcégeknél. Negyvennégy éves korában egyszerre dőlt romba magánélete és karrierje. A reménytelen hazai helyzet miatt külföldre kellett mennie munkát keresni. Jelenleg lányával él Londonban, ahol éjjeliőrként keresi kenyerét. Arról álmodik, hogy minél előbb hazatérhessen egy olyan Magyarországra ahol nem teszik tönkre ha nem lop, ahol nem bélyegzik papucsnak ha nem csalja a feleségét, ahol nem dobják a kukába ha már nem elég gazdag, ahol a bírónak nem az ügyvéd mondja meg, hogy mi a helyes, és ahol reményei szerint egyszer a tudatos gondolkodás alapjait taníthatja majd.

173