ORAVECZ IMRE
Old country 3.
Részlet a szerző készülő új regényéből.
Vasárnap délelőtti csendesség honolt a ranchon. Már Megjöttek Santa Paulából, a miséről, de csak ketten voltak otthon, Steve és az anyja. Az apja átment kocsival Alisio-kanyonba hulladék-sárgarépáért. Brockékhoz, akik zöldségtermesztéssel is foglalkoztak, és nekik adták el az emberi fogyasztásra alkalmatlannak ítélt törött vagy másképpen sérült gyökereket. Nem volt rendjén, hogy ma szállít, az Úr napján, és meg is szólhatják érte a szomszédok, de a szükség törvényt bontott. Ha nem hozza el ma, ha nem kerül időben hűvös helyre, megfonnyad és úgy már csökkent értékű takarmány. A kis Georgiet is magával vitte, aki élt-halt a kocsikázásért. A kocsiderékba ültette. A bakra szeretett volna ülni, melléje, de onnan könnyen leeshetett volna, nincs mibe kapaszkodnia, és a lába se ér le a kocsifenékre. El is sírta magát, hogy nem teljesült a kívánsága, de ahogy elindult a kocsi, gyorsan megvigasztalódott. Steve a nappaliban ült, és a Ventura Freepress Start olvasta. Egy sort sem talált benne a válságról, mi több a szerkesztőségi cikk egyenesen azzal zárult, hogy a mostani év gazdasági szempontból ugyanolyan jó lesz, mint az előző volt. Ugyanolyan jó, így szó szerint, két évvel a nagy tőzsdei összeomlás után. És mintegy annak alátámasztásul, hogy az embereknek nincs okuk bánkódásra, egy másik helyen arról adtak hírt, hogy a megyeszékhelyen az idén is megtartják a népszerű, vidám Arany Nyugat Napjai parádét. Megcsóválta a fejét, és bosszankodva dobta le a lapot. Sóhajtott, és a nyitott ablak felé tekintett. Nem látott ki rajta jól, mert szúnyogháló fedte a nyílást, azt viszont észlelte, hogy bíborcsillagfürt illata árad be rajta, és olyan erős, hogy az ínycsiklandó ételszag sem képes elnyomni, amely a készülő ebéd előhírnökeként a konyha felől terjeng. Az órájára pillantott. Ebédig, helyesebben az apja megérkezésig, amikor segít majd neki lepakolni a répát, volt még idő bőven. Ajánlkozott, hogy vele megy felrakodni is, de az elhárította. Felállt, és a hátsó ajtón át kiment a házból. Járni akart egyet a szabadban. És benézni a csűrbe, a csűr istállórészébe is. Ezúttal nem csupán rutinból, puszta megszokásból. Vemhes volt az egyik fejőstehenük és igen előrehaladott állapotban. Bármikor megellhetett, figyelni kellett. Már nem is hajtották ki, hanem bent tartották. Leborjazott volna magában is, a legelőn is, de az anyja nem engedte. A kedvenc tehene volt, még nevet is adott neki, magyart, Jámbornak hívta, és ragaszkodott hozzá, hogy mellette legyenek a nehéz órán. A csűr hűvöse kellemesen érintette, de még inkább az istállószag, amelyet az apjához hasonlóan ő is szeretett.
366
A tehén hasa már óriási volt, majd szétvetette a magzat, de nyugodtan feküdt az almon, farral a placc felé. Jöttére hátra fordította a fejét, és felállt. Lassan, nehezen a nagy teher miatt. Piszkolt. Steve lapátot, seprőt hozott, és eltakarította, nehogy belefeküdjön, ha majd megint lefekszik. Nem ment egyenesen arra, amerre sétálni akart. A kocsiszínnél befordult a hozzá toldott garázsba, ahogy ő nevezte, a műhelyébe, ahol az autóját és a szerszámait, kannáit tartotta. Az apja csinálta neki. Megnyújtotta azon a helyen a kocsiszíntetőt, és az így nyert szárazalját körbedeszkázta. Állványt, polcokat készített a végében, középre pedig aknát, hogy szükség esetén a jármű alá tudjon állni, szerelni vagy olajat leereszteni. Jó volt, hasznos volt, csak, ablaka nem lévén, nappal is sötét benne, amin ő úgy segített, hogy nyitva hagyta az ajtót, hogy fény jöjjön be. Steklámpával is világíthatott volna, de nem akarta az akkumulátort gyengíteni, mert arra kellett volna kapcsolni, az ő ranchukon még mindig nem volt villany. Nemrég járt itt a műhelyben, mikor a miséről megjövet betette a kocsit, de most mégis ismét bekukkantott. Kitárta az ajtót, és megállt a fekete Plymouth előtt. Szemben az elejével. Mert mindig az eleje volt a kijárat felé. Így szokott beállni, farral, hogy tűz esetén egyből kijöhessen, tolatási manőverezés nélkül. És látni is jobb volt így, jobban érvényesült, az alakja, a formája, a karosszéria vonalvezetése, mutatósabb volt elölről. Beállás után mindig lemosta a szélvédőt, és egy puha ronggyal letörölgette a karosszériáról a port. Ma is ezt tette. Mégis mintha a jobb oldali sárvédő vége tompábban fénylett volna. Odalépett, és végighúzta rajta az ujját. Igen, csóválta meg a fejét, maradt ott por. Hátra ment, előkerítette a rongyát, és gyorsan letörölte. Máris ment volna, de az ajtóból visszajött. Előszedett egy másik rongyot, egy olajosat, a motorház fölé hajolt, és felnyitotta fedelét. Ha már itt van, megnézi az olajszintet is, gondolta. Már beálláskor eszébe jutott, de akkor még korai lett volna, még nem folyt vissza az olaj a karterbe. Kihúzta a nívópálcát, megtörölte a ronggyal, és visszadugta, ismét kihúzta, és akkor megnézte a végét. Az olajszint rendben volt, és még csere sem látszott esedékesnek, még eléggé világos volt a kenőanyag. A motor még nem hűlt le teljesen, érezte a pálcán, hogy kissé az is meleg lett. Az ékszíjat is összenyomta a kezével, majd elengedte. Megfelelőnek találta a feszességét. Már csukta volna le a motorháztetőt, mikor eszébe jutott az akkumulátor. Annak ellenőrzése, a saruk megtapintása, szükség esetén megtisztítása, a csavarok meghúzása is a rutinteendők közé tartozott. Mintha az egyik csavar lazább lett volna. Hozott egy villáskulcsot és meghúzta. Ha hosszabb ideig nem használta a kocsit, ki szokta kötni az akkumulátort, nehogy az állástól lemerüljön. Mert ha lemerült, akkor csak Hickséknél lehetett feltölteni, akik már bevezettették a villanyt. Így is utána kellet néha tölteni.
367
Lehajtotta a fedelet, és becsukta maga mögött a műhelyajtót. Megkerülte a karámot, helyesebben a régi karám helyét, mert újat csináltak, beljebb, a hegyhez közelebb, terelővel, rámpával, mindennel. Végig gyalogolt az érésben lévő zab mellett, amelyet az apjával együtt vetettek, és kiért a dűlőútra. Ez az út tulajdonképpen Kirkpatrickék magánútja volt, azok birtokán az annak részét képező oldalkanyonba vitt, de Árvaiék is használhatták, ami főként abból állt, hogy azon forogtak az ekével, vetőgéppel, és arról fürkészték a hegyüket, a hegyük oldalát, ha a marháikat keresték, mert jól a fák, bokrok közé lehetett látni róla. Áprilisvolt. Eső már egy hónapja nem esett. A laposokon, az erdei tisztásokon, a bozótosok szélében, a patakmederben még zöldellt a minden, de a fátlan, bokortalan lejtőkön mát megkezdődött a fű elsorvadása, elszáradása. Eltűntek a vándorfelhők is, kiürült az ég, beállt végleges nyári kékje. Jelentősen csökkent a páratartalom, és elszaporodtak az apró legyek, amelyek nem csíptek ugyan, de minduntalan az ember arcára szálltak, vagy zavaró módon közvetlenül az orra előtt röpködtek, és állandóan hajtani kellett őket. A legyektől eltekintve Steve élvezte ezt az időt. A meleg nem zavarta, megszokta. A levegőben lepkék, méhek, kolibrik is tartózkodtak, magasan pedig vörösfarkú héják keringtek, vagyis tele volt élettel. Itt-ott még fecskék is cikáztak, ritka látványt nyújtva a Wheelerben, mert különben nem itt laktak, csak ide látogattak olykor valahonnan napközben. De a szülei így is örültek nekik, mint mondták, az óhazára emlékeztették őket. Azonkívül illata is volt a légnek, itt már nemcsak csillagfürt, hanem zsályacserje is, és a kettő keveredve túlsütött, enyhén égett süteményre emlékeztetett, és jó volt beszívni. Megállt, és irigykedve nézett el Kirkpatrickék földjei felé, amelyek hosszan nyúltak el a laposon a patakpart és a hegylábak között. Több földjük volt, mint nekik, már maga ez a rész is nagyobb, mint az ő összes szántójuk együttvéve. Hej, de jó volna megvenni, vagy legalább venni belőle, sóhajtotta, mert úgy gondolta, hogy főként növénytermesztéssel kellene foglalkozniuk, marhával nem. Jó föld, barna, sötétbarna, jobb, mint az övék, kő is alig benne, és nem szalad le róla a víz, mikor esik. Igaz, az alsó szélét olyankor mossa, fogyasztja a patak, mert ott kanyarodik a meder, de ezen megfelelő védművel lehetne segíteni, azt az öbölszerű füves lápát pedig, ami feljebb van, és nem hasznosul, feltölteni, szintbe hozni az egésszel. Távolabb most búza, árpa sárgállott rajta, de közvetlenül az út mellett bab volt, limabab, amelyet nem régen ekekapázhattak, mert a sorok közt csupaszon virított a föld. A kapa néhol beleszakított a babba, elkéstek a talajlazítással, már folyása volt. Lehajolt, és belemarkolt a földbe. Száraz, de porhanyós volt. Talán jobb lett volna, ha már nem is ekekapázzák, úgy jobban tartaná mélyebben a maradék nedvességet. A szájához vitte, és megízlelte. Kíváncsiságból, ahogy az apjától látta.
368
Először gyerekkorában figyelte meg, még bent a városban, mikor megvették a Walnut Street-i házat. Így ellenőrizte a talaj minőségét. Aztán később sokszor. Bárhova vitte magával, ha megtetszett neki egy hely, egy parcella, birtok, mindig megálltak, és nem mulasztotta el, hogy meg ne kóstolja a földjét. Ő mindig elszörnyülködött ezen. Hogyan vehet a szájába olyasvalamit, mint a föld, ami piszkos, tele mindenféle kórokozóval, baktériummal. De az apja azt mondta, hogy piszkos föld nincsen, csak föld van, azok a baktériumok pedig nem ártalmasak az emberre. Hogy így volt-e, nem tudta, de tény, hogy az apjának soha nem lett tőle baja, még kiütése se az ajkán. A vizsgálat befejeztével soha nem szólt semmit. Csak hümmögött, vagy ha mégis mondott valamit, legfeljebb csak annyit, hogy savanyú, ha történetesen savanyú volt. De hogy milyennek kellene lenni, mi a kívánatos, az ideális íz, azt nem árulta el. Ha tetszett neki, ha megfelelt, akkor elégedetten bólintott, amiből ő arra következtetett, hogy nem savanyú, tehát az a jó föld, amelyik nem savanyú. Stevenek ez volt az első földkóstolása. Enyhe viszolygást érzett. Kirkpatrickék földje savanyú volt. De hogy mennyire savanyú, hogy nagyon, közepesen, kevésbé, vagy alig, nem dönthette el, hiszen nem ismerte a képzeletbeli savanyúsági skálát. Sejtelme nem volt, ez hol helyezkedik el rajta. Talán rossz föld, talán jobb, mint az övék, vagy pont olyan, hiszen csak az út választja el az övéktől. Kiköpte és visszament az út másik oldalára, a zabföldjükhöz. Leguggolt és egy kődarabbal megkaparta a szélében a talajt, ahol ritkábban álltak a szárak. A hüvelyk- és mutatóujjával felcsippentett belőle egy keveset, és a nyelve hegyére helyezte. Mintha savanyúbb lett volna, de az is lehet, hogy csak képzelte, mert Kirkpatrickék földjét jobbnak akarta tudni. Kiköpte. Aztán még egyszer köpött, mert még mindig érezte a savanyú ízt. A második köpés után is barnaszínű maradt a nyála. Az igazi, a szakszerű az lett volna, ha a két kóstolás közt kiöblíti a száját, hogy ne legyen keveredés, hogy az egyik savanyúság ne befolyásolja a másikat, hogy ne adódjon össze a kettő. Na, legközelebb majd lesz nála víz, határozta el, bár nyilvánvaló volt, hogy ha esetleg eladó lenne Kirkpatrickék földje, a végső szót úgyis az apja mondaná ki, hiszen ő az, aki ért hozzá. Felegyenesedett, még egy pillantást vetett a szomszédék földjére, és ment volna tovább, de hirtelen ráeszmélt, hogy napok óta nem látta a tanya túloldalán lévő többi földjüket. Egész héten nem járt arra, annyi el voltak foglalva a marhákkal, a billogozással és az eladásra érett példányok kiválasztásával. Ejtette a sétát, és oda indult. Már majdnem átvágott a tanyaudvaron, mikor eszébe jutott a puska. Bement a házba, és kihozta. A kapásnövényekhez mindig azzal mentek, mármint ő meg az apja. A rágcsálók, nyulak és mókusok végett, amelyek nagy kár tudtak ten-
369
ni azokban a növényekben. Alapvetően úgy védekeztek ellenük, hogy mindenütt ültettek egy külön sort a parcella szélére, hogy azt rágják le. Mégis a puska volt a lehatásosabb ellenszer, az, hogy ha megláttak egyet közeledni, vagy a közelben ólálkodni, lepuffantották. Mert sokszor megesett, hogy az állat nem állt meg a szélső sornál, nem tetszett neki, amit ott talált, beljebb ment a másodikba, vagy még beljebb, néha be egészen a közepére, és ott pusztított. Óvatosan, meg-megállva közelítette meg a területet, aztán körbejárta, nem falatozik-e betolakodó valamelyik védősorban, vagy nem lapul-e benne. Nem látott se nyulat, se mókust. Megkönnyebbült, hogy nem kellett ölnie. A vállára akasztotta fegyvert, és még egyszer sorra vette a parcellákat. A konyhakert nem érdekelte különösebben. Az az anyja fennhatósága alá tartozott. Ő tartotta karban, ő ápolta, ami benne volt, a hagymát, petrezselymet, sárgarépát, uborkát és a többit. Az öntözést is maga végezte, kannából, velük csak a vizet hozatta ki, a lajtoskocsival, amely most is ott áll a végében. A krumpli szára kissé vézna volt, csökött, levele sápadtzöld, de a virága rendes. Most kötött, vagy kellett volna kötnie, ha a gyökereivel össze tudja gyűjteni a kellő nedvességet, ami nélkül nincs gumóképződés. Nemrégen ekekapázták és bakhátazták, töltötték fel a bokrok oldalát földdel. Az apja szerint az óhazában kézzel végezték a töltést, minden egyes bokornál külön, kúpba húzva a földet. Állítja, hogy úgy jobb, de itt áttértek a gyorsabb és kevésbé fárasztó gépi töltésre. A marharépa se volt elég zöld, de megjárta. Időben egyelték, és nem nyomta el egyike a másikát. Már régebben ekekapázták, esedékes lett volna újra meghúzatni, a fű végett, amely megint felütötte a fejét, főként a sorában, ahol már nagyobb volt, mint maga a répa, ami nem csoda, hisz annak idején ott maradt. A kukorica látszott a legelfogadhatóbbnak, a legszélen, a határmezsgyénél. Csöve még nem volt, nem is lehetett, hiszen még csak virágzott. Szára elég magas, levele élénkzöld. Még nem szenvedte meg igazán az eső hiányát, még nem ártott meg neki nagyon a nap sem. Igaz, erősen védekezett a sugarai ellen. Felkunkorította a levelei szélén, hogy minél kisebb felületen érjék, minél kevesebb nedvet szippantsanak ki. Meg jó fajta is volt, szárazságtűrő, és két csövet hozott egyszerre, egyet lejjebb, egyet feljebb, a felsőt olyan magasan, hogy tréfásan azt mondták, hogy létra kell hozzá tördeléskor. A tördelés messze volt, de a címerezés már időszerű. A virágok csokorszerűen széthajoltak a virágpor súlya alatt. Az apja biztosan tud róla, de azért szól majd neki, nehogy elkéssenek vele. És azt is jelenti majd, hogy ennek is megint füves a földje. Kétszer is ekekapázták és mégis. Harmadszorra már nem fogják. Lehetetlenség közé menni lóval. Talán már kézi kapával is. Már nincs benne elég hely, és forgolódással csak összetörnék a leveleit. Tetszett neki a kukorica.
370
Hátrább ment, hogy többet fogjon be belőle a tekintetével. Nézte. Olyan volt, mint egy erdő, titokzatos vadon, vagy valami hatalmas zöld állat, amelynek belelátni a testébe, a szervei, az izmai, a rostjai közé. Élt, lélegzett, működött. És beszélt közben. Nem fújt a szél, mégis mozogtak a levelek, és suttogtak valamit, amit nem értett. Még nem találkozott olyan kukoricatáblával, amelynek a levelei ne suttogtak volna. Sokszor hallotta már ezt a beszédet, de csak most tudatosult benne, hogy megnyugtatja. Tovább hátrált, és észrevette, hogy egy kirí a több közül, nagyobb. A szélén állt, a rágcsálóknak ültetett sorban. Visszament, oda, ahhoz a kukoricához. Nemcsak hogy magasabb volt, de sértetlen is, és fejlettebb, teltebb. Olyan öt-hat láb lehetett, szára vastag kiugró ízületgyűrűkkel, levelei hosszúk és szinte sötétzöldek, virága dúsabb, szétcsüngőbb. Lent a tövénél kilátszottak a felső gyökerei, amelyek az eldőléstől óvták. Csöve ennek sem volt, de az egyik levélhónaljból már csőkezdemény kandikált elő. — De gyönyörű! — szaladt ki önkéntelenül a száján. — Mintha külön öntözte volna valaki. Legeltette rajta a szemét. Eddig nem tudta, hogy egy növény, egy közönséges kukorica is lehet ilyen, ilyen szép, lenyűgöző. Hogy egy magból, egy szögletes, vacak kis magból ilyen nőlhet, ilyen nagy, erős, egészséges. És újabb magot, magokat hoz majd, amelyekből megint kukorica lesz, talán éppen megint ilyen. És táplálék az állatnak, ha nem kerül vissza földbe, vagy étel az embernek, aki elülteti, ápolja, gondoskodik a folyamatosságról, a körforgásról. Náluk jobbára a disznó eszi és a baromfi, őrölten. De ő maguk is szeretik, főként főzve, zsenge korában, bár belőle készül Georgie kedvenc reggelije, a kukoricatejbegríz is és a kukoricaganca, ez az óhazai finomság, amelyet Amerikában nem ismernek. A gancának nem volt angol megfelelője, ezért a szó magyarul jelent meg a tudatában. Közelebb lépett hozzá, és megérintette az ujjával az egyik levél szőrös felületét. Nyúlt már kukoricához, a levele éle sokszor meg is vágta a kezét, de ennek puhább, szinte bársonyos volt a tapintása. Meg akarta fogni a szárát, de abban a pillanatban keréknyikorgás ütötte meg a fülét, majd hógatás hallatszott a tanya felől. Megjött az apja, és ő, mint akit valami illetlenségen kaptak, hirtelen elröstellte magát, sarkon fordult, és visszasietett a tanyába. Otthagyta a kukoricát, de az vele jött. Járt, motoszkált a fejében, még ebéd közben is foglalkozatta. Később pedig az jutott eszébe, hogy a kukorica amerikai eredetű, a legamerikaibb növény, és olvasta valahol, hogy az arizóniai pueblo-indiánok vallási szertartásainak is kelléke, mert szentnek tekintik, csak arra nem emlékezett, miért. Elhatározta, hogy ennek alkalomadtán utánanéz.
371
