Nyílt levél a magyar radiológusokhoz

Nyílt levél a magyar radiológusokhoz Szerző:Kárteszi Hedvig www.radiologia.hu

Tisztelt Kollégák! A magyar radiológia jelen állapotában nagyon zavaros képet fest, eredményeként egy közel húszéves folyamatnak. A két évtizeddel ezelőtti helyzet nagy lehetőségeket rejtett magában. Körültekintéssel, szakértelemmel és szakmai elkötelezettséggel korszerű radiológustársadalmat hozhattunk volna létre, amelyben a rendező elvet a tudás, a tapasztalat és a kollegialitás határozza meg. Hogy nem így történt, azért nem okolhatunk csak külső tényezőket, a felelősségben mindannyian osztozunk. Volt, aki sokat tett, volt, aki hallgatott és volt, aki nem tiltakozott elég hangosan. A magyar radiológia a rövidlátás és az egyéni anyagi érdekek prioritása okán része és áldozata lett annak az általános tendenciának, amelyben a közérdek nevetnivaló, jelentéktelen tényezővé vált. Torzszülött radiológiai osztályok jöttek létre részben privatizált egységekkel, klinikumtól független privát diagnosztikai rendelők alakultak sorra és klinikákat privatizáltak. A magyar radiológusok jó része megélhetése után futkosó bérmunkás, aki több helyen dolgozik, egy könyvelő szakértelmével próbálja optimalizálni bevételeit, és szponzorok jóindulatát keresi egy-egy kongresszusi részvételért. Ugyanakkor rendszerünk teljesen nélkülözi a valódi szakmai és etikai kontrollt, a munka és az ellátás minősége szélsőségesen változó. A különböző módszerek alkalmazása, hozzáférhetősége személyes döntések eredménye, ami sokszor nem tükrözi a tudományos, illetve szakmai evidenciákat. Szembesülnünk kell azzal, hogy radiológusaink szakmai felkészültsége gyakran hiányos. Nyugat-európai kollégáink nagy része ugyanis jó ismeretekkel rendelkezik a hagyományos röntgentől az MR-ig, és rutinszerűen végez egyszerűbb intervenciókat. Emellett többnyire egy-egy szubdiszciplína irányába is továbbképzik magukat. Mondjuk ki végre, hogy szakképzésünk gyenge, fiatal szakorvosaink nem lehetnek versenytársai nyugat-európai kollégáiknak! Ezzel, sajnos, nem szembesülnek, mert nem mennek külföldre tapasztalatot gyűjteni. Nagy-Britanniában a radiológiai szakképzésben részt vevő fiatal doktorok részletes képzési tervet kapnak, amelynek kialakításába őket magukat is bevonják. Rendszeres elméleti és gyakorlati képzés mellett folyamatos kettős leletezés és ehhez kapcsolódó konzultáció segíti szakmai fejlődésüket. A fiatal doktoroknak heti egy tanulónapjuk van, és a szakmai tanfolyamokon való részvételüket is segítik, ugyanis mindenkinek érdeke, hogy a szakképzés eredményeként önállóan gondolkodó és dolgozó, magabiztos kollégák közül lehessen válogatni a betöltendő állásokra. A szakképzésből kikerülő fiatalok büszkék tudásukra, ambíciózusak, magabiztosan pályáznak és lesznek egyenrangú kollégák. A mi szakképzési rendszerünkben a kurrikulum csak üres keret kevés tartalommal. Fiatal doktoraink nem kapnak érdemi segítséget a tanuláshoz, nincs rendszerezett elméleti képzésük. Bizonyos területeken bárminemű felsőbb szakmai kontroll nélkül dolgoznak és leleteznek, ugyanakkor más módszerekhez esélyük sincs érdemben hozzáférni. A végeredmény pedig egy önmagában bizonytalan, kiszolgáltatott, frusztrált fiatal szakorvos, akinek tudása egyenetlen, több területen hiányos, részben empirikus. Némelyik fiatal kolléga felkeltheti potens feljebbvalója figyelmét, és ezzel mintegy kiválasztódik. Ez pedig folyamatosan erősíti a még mindig fennálló feudális jellegű rendszert, amelyben a személyes kapcsolatok elsőrendűsége a meghatározó a szakmaiság és kollegialitás helyett. Tisztelt Kollégák! Ne nézzük tovább tétlenül szakmánk hazai leromlását! Ne várjunk feleslegesen külső segítségre, határozzuk meg céljainkat saját elvárásaink alapján! Érezzük át a változtatás szükségességét és ismerjük fel a passzivitás veszélyeit! A legégetőbb a szakképzés teljes reformja, annak európai szintre emelése. Emellett elkerülhetetlen a szakmai minőségbiztosítás meghonosítása, módszereinek széleskörű hazai elterjesztése. Ismerjük fel, hogy eredményes bérharcot és általános megbecsülést csak önmagukra méltán büszke szakemberek összefogása érhet el! dr. Kárteszi Hedvig, Glasgow Royal Infirmary, Glasgow [email protected] A szerkesztőség megjegyzése A fenti levél nyomán megkértük a kolléganőt, hogy az abban foglalt, többnyire általános véleményét próbálja meg

Oldal 1/5


részletesebben kifejteni a következő kérdések alapján: - A magyar radiológiában kialakult helyzetért körülbelül hány százalékban látja felelősnek a társadalmi viszonyokat, az egészségügy helyzetét, a magyar radiológiának a medicinában elfoglalt helyzetét, és mennyi a „saját felelősség”, az elmúlt húsz évet korszakokra bontva? - Egyformának gondolja-e az egész magyar helyzetet, vagy lát különbséget Budapest és vidék, nagy kórház és kis kórház, illetve klinika és kórház viszonylatban? Milyen alapvető általános és részletekbe terjedő differenciák vannak a skót és a magyar radiológusképzés között (például ügyelet, tudományos tevékenység, anyagiak)? - Hogyan indulna neki a magyar szakképzési változtatásoknak (szakmai képzés, minőségbiztosítás, bérezés)? - Milyen strukturális változtatásokat hozna a klinikák, kórházi osztályok felépítésében? - Mit várnak ön szerint a fiatalok az idősektől, és mit az idősebbek a fiataloktól? - Úgy tűnik, hogy a magyar szakorvosok szakmai tudását – általánosságban – a nyugatiak mögé helyezi, noha a magyarokat keresik az északi, nyugati országokba. Miként oldja fel ezt az ellentmondást? - Saját véleményem szerint a magyar helyzet kialakulásában a tartós pénzhiány, és hosszú ideig az utánpótlás hiánya döntő szerepet játszott. Pénzzel nagyon sokat lehetne ezen javítani. Egyetért-e ezzel? - A privatizációt nem tünteti fel túl jó színben. Kell-e privatizáció, és ha igen, milyen feltételek mellett? - A képzése során önt mennyire segítették az előrehaladásban? Jelenlegi karrierjét hány százalékban tulajdonítja magának, a képzőhelyeknek, illetve a körülményeknek? - Miért ment ki külföldre (szakmai előrehaladás, pénz, családi körülmények)? - Milyen feltételek mellett jönne haza? Tisztelt Főszerkesztő Úr! Részletesen válaszolok az Ön által feltett kérdésekre. Először is arra, hogy miért a szakképzés és a szakmai munka minőségének javítását tartom kulcskérdésnek ahhoz, hogy szakmánk és kollégáink helyzetén javítsunk. Az egészségügy nagyon bonyolult rendszer, amelyet nagyon sok külső és belső tényező befolyásol. A magyar egészségügy struktúrája rendkívül rossz, mégis, dacolva az idővel, a benne dolgozók és a betegek jó részének elégedetlenségével, konzerválta magát. Ha megfogalmazzuk a változtatás igényét, valahogyan mozdítanunk kell a rendszeren, legyőzve annak nagyságából és struktúrájából adódó tehetetlenségét. Meg kell tehát találnunk azokat a kritikus pontokat, ahol az ellenérdekelt és passzív tényezőktől függetlenül, saját döntéseink alapján alakíthatunk rajta kedvező irányba. Tekintve pedig, hogy a magyar egészségügy igencsak ingatag állapotban van, viszonylag kis változtatások is jelentős hatásokat generálhatnak, bár kétségtelen, hogy ezeket nem lehet pontosan előre felmérni. De szükség van-e egyáltalán a szakmai munka folyamatos ellenőrzésére és javítására? Minden országban, ahol komolyan veszik a minőségbiztosítást, igennel válaszolnak erre a kérdésre. Magyarországon még ott tartunk, hogy kollégáink nem is értik, hogy ez a fogalom mit jelent, annak feltételezését pedig, hogy munkájuk minősége esetleg nem felel meg az elvárható normáknak, felháborodottan elutasítják. Nagy-Britanniában a minőségbiztosítás módszereit akkor kezdték nagyon tudatosan kidolgozni és országosan terjeszteni, mikor – több évtizeddel ezelőtt – kiderült, hogy az egyik, egyébként jó hírű szívsebészeti klinikán a szövődményes esetek száma messze meghaladja az országos átlagot, és ebből nagy szakmai botrány kerekedett. Természetesen ahhoz, hogy ilyesmi kiderüljön, vizsgálni kell a rendszert, amiben dolgozunk. Sajnos, mi még adósok vagyunk az ehhez hasonló, tudatosan irányított felismerésekkel, pedig valamennyien tudjuk, hogy mennyire egyenetlen a szakmai munka színvonala különböző intézményeinkben. A minőségbiztosítás sok módszere közül néhánynak a bevezetése egyszerű helyi szervezést igényel (multidiszciplináris megbeszélés, klinikopatológiai megbeszélés, hibák és tévedések rendszeres megvitatása, helyi auditok, kettős leletezés), más részük kiterjedtebb szervezést kíván (korszerű szakképzés, hatékony szakmai továbbképzések, állásinterjúk szakmai felügyelete, rendszeres módszertani tájékoztatás, kiterjesztett auditok stb.) Meg kell szüntetni, hogy szinte minden – egyébként szigorúan szakmai – kérdést egyéni akaratok és ambíciók döntsenek el az állások betöltésétől kezdve, a betegek kezelését meghatározó döntéseken át, a nagyértékű berendezések beszerzéséig, gyakran nélkülözve az objektivitást, a tudományos evidenciákat, figyelmen kívül hagyva a gazdaságosságot és nemritkán az etikai normákat.

Oldal 2/5


Az ön egyik első kérdése a felelősségre vonatkozott. Én a magam részéről inkább a jövő irányába tekintenék, és véges energiáinkat inkább ennek átgondolására és megszervezésére összpontosítanám. Kevesebbet foglalkoznék a felelősség kérdésével, de persze ez sem haszontalan. A radiológia, mint minden kisebb rendszer, tükrözi az egésznek az állapotát. Ha egy társadalomban a közjó érdektelen szemponttá válik, akkor a közjót szolgáló rendszerek, mint az egészségügy, természetesen nehéz helyzetbe kerülnek. A rendszerben dolgozók felelőssége, hogy mennyire állnak ellen a hibás társadalmi nyomásnak, és ebben a szakmánk sajnos meglehetősen leszerepelt. Általában igyekszem kerülni a példákat, mert némiképp igazságtalan számos eset közül pont egyet kiemelni, de itt mégis mondok egyet. Ha megfogalmazódik egy befektetőben, hogy mennyivel egyszerűbb és olcsóbb egy radiológia klinikát privatizálni, mint egy hasonló nagyságú rendszert az alapokról kiépíteni, ez részéről érthető. Ennek megvalósításához azonban sokak aktív vagy passzív részvételére van szüksége. A felelősség elsősorban az egyetem és a klinika vezetését terheli, akik a privatizációval együtt aláírták egy tudományos és oktatási műhely megszűnését. Még ha fenn is lehet tartani átmenetileg a látszatát a klinikai funkciók megmaradásának, ez a közérdektől független döntések martaléka lehet bármikor, ha más érdekek úgy kívánják. De a maguk szintjén azok is felelősek, akik hagyták, hogy egyetemi polgárokból bérmunkásokká váljanak. És persze felelősek az egyetemi hallgatók, akik kevés érdeklődést tanúsítva engedték, hogy a képzésük kiszolgáltatottá váljék. És felelős minden magyar radiológus, aki nem tiltakozott nyilvánosan és hangosan, vagyis mi valamennyien, a minket tömörítő társasággal egyetemben. Ami a szakképzési rendszerünket illeti, az évtizedek óta gyengélkedik. A mostanra kialakított rendszer, vagyis a kurrikulum önmagában nem rossz, a súlyos probléma a gyakorlati megvalósítással van. A szakorvosjelöltek többsége nem kap megfelelő elméleti és gyakorlati képzést, sem saját munkahelyén, sem a kijelölt gyakorlati helyeken. Bizonyos területeken már minimális gyakorlattal kénytelenek felsőbb szakmai kontroll nélkül dolgozni (hagyományos röntgen, rutin UH, ügyeleti munka) , más területekhez pedig nem férnek hozzá érdemben (MRI, intervenciók, részben CT). A gyakorlati helyeken gyakran úgy töltenek hónapokat, hogy nem vesznek részt a gyakorlati munkában, és nem részesülnek oktatásban. Érdekes diszkrepancia, hogy erről minden megkérdezett fiatal kolléga egyformán számol be, a szakorvos kollégáknak pedig csak igen kis része ismeri el, hogy nincs érdemi oktatás abban az intézményben, ahol ő dolgozik. Az, hogy néhány fiatal kollégánk szerepelni tud a hazai kongresszusokon, csak annak a jele, hogy a famulusi rendszer továbbélése jelenti az egyetlen lehetőséget arra, hogy egy fiatal megmutatkozzék – ez persze az ő egyéni munkájának értékét nem csökkenti. A súlyosan beteg magyar egészségügyi struktúrában a nehezen megszerzett tudás privilégiummá vált, ami birtokosát bizonyos előnyökhöz segíti, ilyen módon féltve őrzött kincs, amit nem lehet szabadon tékozolni. Az igencsak feszített munka, az oktatásra szánható idő hiánya, az egyébként nem féltett tudás átadását is megakadályozza. A brit és magyar szakképzési rendszer közti óriási különbség ilyen módon nem az elméletben, hanem a gyakorlati megvalósításban nyilvánul meg. Itt mindenkinek érdeke, hogy a szakorvosjelöltek számára minden módszer elérhető legyen, és annak legtöbbjét készségszinten el is sajátítsák. A fiatal doktorok hatalmas mennyiségben leleteznek a röntgentől az UH-on és a CT-n át az MRI-ig. Képzettségüktől függően fokozatosan önállósodnak, de bármikor, a legegyszerűbb esetben is élhetnek a kettős leletezés lehetőségével. A biopsziás és drénezési rutintechnikákat szintén elsajátítják. A rendszer ilyen módon önállóan dolgozó, gondolkodó, független és ambiciózus kollégákat termel. Természetesen a szorgalom és az áldozatkész munka itt is szükséges a sikerhez és az érvényesüléshez, de nem kíséri állandó frusztráció és a kiszolgáltatottság érzése. Sokszor hallottam minderre válaszként azt az ön által is írt reakciót, miszerint ha a magyar szakképzés rossz, a kollégák miként állhatják meg a helyüket külföldön. Itt nagyon sok egyéni történetet kellene feldolgozni, de azért van mód az általánosításra. Úgy vélem, hogy aki arra adja a fejét, hogy gyökeresen változtat az életén, és külföldre megy dolgozni, abban az átlagosnál sokkal több ambíció vagy a hátrahagyott rossz körülményei miatt sokkal nagyobb elszántság van. Az a helyzet, amelyben ma vagyok, irigylésre méltónak tűnhet Magyarországról, és talán az is. Az ezt megelőző három évet azonban nem nagyon kívánhatom senkinek, még annak ellenére sem, hogy fizetésem nem volt lényegesen kevesebb a mostaninál. Három év alatt családunk ötször költözött, annak minden terhével, iskolaváltással, folyamatosan változó munkahelyekkel és elvárásokkal stb. A mostani munkahelyem, valamint a munka, amit végzek, teljesen megfelel az elvárásaimnak. Korábban azonban olyan kisvárosi kórházakban is dolgoztam, amit szakmailag erős visszaesésnek minősítettem, és nem ellentmondás, de még ott is sokat kellett tanulnom (például traumatológiai röntgent, ami az én szakképzésemből, nevetséges, de teljesen kimaradt). Talán azzal tehetem szemléletessé a helyzetet, egyben válaszolva a fenti felvetésre, hogy olyan ez, mintha a brit szakképzés magas színvonalát azzal mérnénk le, hogy egy, valamely brit egyetemi klinikán dolgozó radiológus megállja-e helyét egy átlagos

Oldal 3/5


magyar kisvárosi kórház radiológiai osztályán. Itt válaszolok arra a kérdésére is, hogy a szakképzésem mennyiben segítette a szakmai előrejutásomat. Az én szakképzésem rendkívül gyenge volt. Elég, ha annyit mondok, hogy két évet töltöttem a klinika onkológiai osztályán kórlapokat írogatva. Az egyetlen, amiért hálás lehetek, hogy a vékonybélbetegségek diagnosztikája, amellyel ma is kiemelten foglalkozom, a klinika profiljába tarozott, és ennek egy szűk szegmensét (nevezetesen a szelektív enterográfiát) gyakorlatban is elsajátíthattam. Persze, az akkor fel sem merült, hogy ennek komplexitásához – UH, CT, nukleáris medicina – hozzáférhessek, hiszen ez nálam potensebb kollegáim privilégiuma volt. Még egy személyemre irányuló kérdése volt, mégpedig hogy miért mentem külföldre. Nevetséges lenne, ha kijelenteném, hogy ennek nem voltak anyagi okai. Jelenleg nagyon kényelmes körülmények között élek, tekintve, hogy két szakorvosi fizetésből tartjuk el családunkat. De számomra mégsem ez volt a döntő, tekintve, hogy szüleink biztos anyagi helyzete megkönnyítette az életünket. A férjem, aki szintén radiológus, és még egy kicsit elszántabb és függetlenebb személyiség, mint én, korábban megelégelte a hazai radiológiában uralkodó káoszt, és szeretett volna kilépni belőle. Egy év távollét után az én nyomásomra megkíséreltük, hogy hazatérjünk. Én szerettem volna alaposabban MRI-t tanulni, ezért három hónap fizetés nélküli szabadságot vettem ki, és előzetes egyeztetést követően a Szív- és Érsebészeti Klinikára mentem „posztgraduális képzésre”. Ez a három hónap úgy telt el, hogy kollégáim, akiktől tanulnom kellett volna, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták a jelenlétemet, és amiből valamit profitáltam, az a leletarchívum tanulmányozása volt. Ez a három hónap elegendő volt, hogy végleg interiorizáljam azt a korábbi elhatározást, hogy nem dolgozom ebben a rendszerben tovább. A privatizációról és a pénzhiányról rengeteget lehet és kell beszélni, most csak röviden és nagyon vázlatosan említek néhány, általam fontosnak tartott szempontot. Először talán a privatizációról. A kongresszuson több kollégával is beszéltem erről, és meglepetésemre még mindig sokan ezt tartják az egyetlen megoldásnak a tartós forráshiány megszüntetésére és a jobb bérezések elérésére. A radiológiában Magyarországon már nagyon sok mindent privatizáltak, természetesen a profittal kecsegtető területeken. A hazai hangulatot nézve nem látom, hogy ez a magyar radiológusok közérzetén bármit javított volna. Nem is, mert ezek a cégek maximális munkaterhelés mellett éppen annyit fizetnek munkavállalóiknak, amennyiért azok még hajlandók dolgozni. Elképesztő, de még ez a nagyságrendű többletkereset is elég volt, hogy féltve őrzött privilégiummá váljon az ilyen munkahely, és teljesen szétzilálja a magyar radiológusok korábban sem túl erős, egységes érdekérvényesítését. Ugyanakkor ezek az intézmények nem érdekeltek semmilyen nagy költségű, esetleg ráfizetéses vizsgálati módszer alkalmazásában, és ez súlyos akadálya számos módszer elterjedésének, nem beszélve a tudományos célú vizsgálatokról. Végül lássuk a privatizációt általában! A világon sokféle modell létezik, de alapvetően mégis kettő. Az egyik a magánbiztosítókra építő modell, klasszikus példája az Egyesült Államok. Hosszan lehetne ennek hibáit, és persze előnyeit sorolni, de tekintve, hogy ez a modell szülőhazájában súlyos válságban van, nem hiszem, hogy honosításával nagyon sietni kéne. A másik modell, ami sok nyugat-európai országban működik, nevezetesen, hogy az állami egészségügy mellett privát kórházak, rendelők is részt vesznek a betegellátásban. Vegyük észre, hogy az egészségügy színvonalát ezekben az országokban is az állami ellátás színvonala jellemzi! A privát egészségügy számára mindenütt csak a kis kockázattal járó rutinbeavatkozások és a jó általános állapotú, aktív kereső korosztály a vonzóak. Ugyanakkor jobb kiegészítő szolgáltatásokat nyújt minimális várakozási idővel. Oldalakon keresztül lehetne sorolni, hogy mi minden nem rentábilis egy privát intézménynek, és nem is fogják ezeket felvállalni soha. Privát ellátásra nem lehet építeni országos programokat és jövőbe mutató, átfogó változtatásokat sem. Ilyen módon a társadalom egyetlen tagjának sem lehet érdeke az állami egészségügy elsorvasztása. Az itteni arányokat jól érzékelteti a glasgow-i példa. Glasgow körülbelül egymillió lakosát három nagy kórházkomplexum, egy nagy gyermekkórház, számos kisebb kórház és rendelőintézet, valamint komplex háziorvosi hálózat látja el, mindezt az állami egészségbiztosító üzemelteti. Emellett két kisebb magánkórház működik, meglehetősen magas áron kínálva rutinszolgáltatásokat, és persze számos kis magánrendelő is van. A magyar egészségügy valóban évek, évtizedek óta forráshiánnyal küzd, ugyanakkor rendkívül pazarló, és a pazarlás minden szintjét áthatja. A betegek indokolatlan orvoshoz fordulási gyakorisága nagyon magas, a háziorvosok szinte semmilyen rutinbeavatkozást nem végeznek (csak egy példa az ezer közül: itt a háziorvosok helyezik be a méhen belüli fogamzásgátló eszközöket), rengeteg olyan feladatot orvosok végeznek, amelyeket speciálisan képzett szakdolgozók is el tudnának látni (egy példa megint az ezerből: itt a szövődménymentes terhesség és szülés kontrollálása és levezetése nem orvosi feladat), nagy értékű berendezések kihasználtsága gyakran rossz, költséges módszerek nem a tudományos evidenciák alapján férhetők hozzá,

Oldal 4/5


nem jellemzi előrelátó tervszerűség a nagyobb beruházásokat, de a sor végtelen. És pontosan ugyanez jellemzi a magyar radiológiai ellátást is. Ha egy ilyen rendszerbe kevés pénzt teszünk, az nyomtalanul eltűnik. Sokat beletenni gyökeres strukturális átalakítás nélkül pedig, még ha lenne is, esztelen pazarlás. Ezért gondolom, hogy a magyar radiológiának gyökeresen meg kell újulnia, és ezeket a változásokat csak mi magunk tudjuk generálni. Egy ilyen folyamat egységessé is kovácsolná végre a magyar radiológustársadalmat, ami nélkülözhetetlen, hogy érdekeinket hatékonyan érvényesítsük. Tisztelettel: dr. Kárteszi Hedvig Megjegyzés: Ez a levelezés rövidebb formában megjelent a Magyar Radiológia folyóirat októberi számában. A decemberi nyomtatott számban már hozzászólásokat is olvashatnak. Továbbra is várjuk olvasóink véleményét!

Absztrakt: A Magyar Radiológusok Társasága kaposvári kongresszusán, a közgyűlésen dr. Kárteszi Hedvig radiológus kolléganő– aki jelenleg külföldön dolgozik – szót kért, hogy kifejezze aggodalmát a magyar radiológia helyzetével kapcsolatban. Felszólalására a helyszínen prof. dr. Palkó András, a Radiológiai Szakmai Kollégium elnöke és prof. dr. Battyány István, a Magyar Radiológusok Társaságának elnöke összefoglalóan reagált. Mivel a kolléganő a magyar radiológia múlt, jelen és jövőbeli helyzetével gondolatébresztően foglalkozott, felkértem, felszólalását írásos formában is küldje el a szerkesztőségnek, hogy vitaindító levélként közölhessük. Kárteszi Hedvig 1994-ben végzett a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, majd a budapesti Radiológiai és Onkoterápiás Klinikán és a Szent Imre Kórházban dolgozott. Négy éve külföldön él, Glasgow egyik egyetemi oktatókórházában, a Glasgow Royal Infirmaryban dolgozik, és kiemelten gasztroenterológiai radiológiával foglalkozik. (Lombay Béla) Author: Kárteszi Hedvig

Oldal 5/5

Nyílt levél a magyar radiológusokhoz

Recommend Documents