NYÁR. Január, február, március

NYÁR Január, február, március

Isabelle Allende_Maya naploja.indd 9

2016.03.01. 12:49:46


2016.03.01. 12:49:46

Egy héttel ezelőtt a nagymamám egy árva könnycsepp nélkül ölelt át a San Franciscó-i repülőtéren, és a lelkemre kötötte, hogy ha kedves az életem, addig egyetlen ismerőssel se lépjek kapcsolatba, amíg meg nem győződtünk róla, hogy az ellenségeim már nincsenek a nyomomban. Nini ugyanolyan paranoiás, mint a Berkeley Független Népköztársaság bármelyik lakosa, akit üldöz a kormány vagy egy földönkívüli, az én esetemben azért mégsem túlzott: én ugyanis tényleg nem lehetek elég óvatos. Adott egy százoldalas füzetet, hogy abban vezessem a naplómat, ahogy nyolc- és tizenöt éves korom között tettem, amikor aztán balkanyart vett a sorsom. – Lesz időd unatkozni, Maya. Használd ki, és írd le a sok ostobaságot, amit elkövettél, hátha tanulsz belőle – mondta. Több naplóm is van, mindet körberagasztottam ipari ragasztószalaggal, s a nagypapám őrizte őket a kulcsra zárt íróasztal fiókjában, de most egy cipősdobozban lapulnak Nini ágya alatt. Ez lesz a kilencedik füzetem. Nini szerint jól jönnek majd, amikor kielemzem magamat, mert minden fontos bennük van, ami segít felfejteni személyiségem gubancait; persze ha olvasta volna, akkor tudná, hogy tele vannak olyan mesékkel, melyek még Freudot is megtévesztenék. Elviekben a nagymamám nem bízik az olyan profikban, akik órabérben dolgoznak, mert nekik nem érdekük a gyors megoldás. A pszichiáterekkel azért kivételt tesz, mert éppen egyikük hozta ki a depresszióból meg a mágia csapdáiból, amikor eszébe jutott, hogy a holtakkal társalogjon. Betettem a füzetet a hátizsákomba, nehogy összegyűrjem, persze eszem ágában sem volt használatba venni, de az is igaz, hogy itt hosszúra nyúlik az idő, s írással valahogy elüti az órákat az ember. Száműzetésem első hetét igen hosszúnak éreztem. A térképen szinte nem is látható szigeten vagyok, a középkor kellős közepén. Tulajdonképpen bonyolult az életemről írni, mert nem 11


2016.03.01. 12:49:46

tudom, mi az emlék és mi a képzeletem szüleménye; a szigorú igazság unalmassá válhat, ezért észre sem veszem, és megváltoztatom vagy eltúlzom, de erősen föltettem magamban, hogy gátat szabok e hibámnak és a jövőben igyekszem minél kevesebbet füllenteni. És ez az oka annak, hogy most, amikor már az amazonasi janomami indiánok is számítógépet használnak, én kézzel körmölök. Lassan haladok, az írásom olyan, mint a macskakaparás, magam is alig tudom kisilabizálni, de remélem, oldalról oldalra olvashatóbb lesz majd. Az írás olyan, mint a biciklizés: akkor sem lehet elfelejteni, ha évekig nem csináltuk. Igyekszem betartani az időrendet, mert valamilyen rend azért kell, s arra gondoltam, ez a legegyszerűbb, de néha elvesztem a fonalat, kitérőket teszek, vagy pár oldallal arrébb eszembe jut valami fontos, s akkor már nem tudom betoldani a megfelelő helyre. Az emlékezetem körökben, spirálokban és trapézugrásokban működik. Maya Vidal vagyok, tizenkilenc éves, hajadon, alkalom híján és nem a válogatósságom miatt nincs szerelmem, a kaliforniai Berkeleyben születtem, egyesült államokbeli útlevelem van, jelenleg menekült vagyok a világ déli csücskében lévő szigeten. Azért adták nekem a Maya nevet, mert Ninim imádja Indiát, és a szüleimnek nem jutott eszükbe más név, pedig kilenc hónapjuk volt rá, hogy kitalálják. Hindiül a maya szó varázslatot, ábrándot, álmot jelent. Semmi köze az egyéniségemhez. Jobban illett volna hozzám az Atila, mert fű nem nő, ahová én lépek. A történetem jóval a születésem előtt Chilében kezdődik a nagymamámmal, Ninivel, mert ha ő nem jön Amerikába, nem szeret bele az én Pipómba és nem telepedik le Kaliforniában, a papám nem ismeri meg a mamámat, és én nem én lennék, hanem egy egészen más chilei lány. Hogy milyen vagyok? Egy méter nyolcvan, amikor focizom, ötvennyolc kiló, ha nem vi12


2016.03.01. 12:49:46

gyázok, akkor valamivel több, izmos lábú, kajla, a napszaktól függően kék vagy szürke szemű, azt hiszem, szőke, ebben azért nem vagyok biztos, mert már évek óta nem láttam az eredeti hajszínemet. Nem örököltem nagymamám egzotikus vonásait, kreol bőrét, a sötét karikákat a szeme alatt, melyek olyan züllött külsőt kölcsönöznek neki, sem az apám torreádori délcegségét és kevélységét; de a nagypapámra – az én drága Pipómra – sem hasonlítok, minthogy ő nem a biológiai ősöm, hanem Nini második férje. A mamámra hasonlítok, legalábbis a termetemet és a bőrszínemet illetően. Nem lappföldi hercegnő volt, mint ahogy csacsi kisgyerekként gondoltam, hanem egy dán légikísérő, akibe a pilóta papám beleszeretett a felhők fölött. A papám túl fiatal volt a házassághoz, de a fejébe vette, hogy ez élete nője, és addig járt a szoknyája után, míg anyám megunta és beadta a derekát. Vagy talán azért, mert teherbe esett. Tény, hogy összeházasodtak, de egy hét sem telt el, és megbánták, mindenesetre addig együtt maradtak, amíg én meg nem születtem. Pár nappal a születésem után a mamám, mialatt a papám valahol röpdösött, összecsomagolt, engem betekert egy plédbe, s taxival elment az anyósáékhoz. Ninim éppen San Franciscóban tartózkodott és az öbölháború ellen tüntetett, de Pipóm otthon volt, átvette a csomagot, melyet a nő minden különösebb magyarázkodás nélkül a kezébe nyomott, aztán futott az ott várakozó taxihoz. Az unoka pehelykönnyű volt, és elfért a nagyapa egyik kezében. Nem sokkal ezután a dán nő postán elküldte a válási papírokat, valamint ajándékképpen a leánya fölötti felügyeletről szóló lemondást. A mamámat Marta Otternek hívják, nyolcéves koromban ismertem meg nyáron, amikor a nagyszüleim elvittek Dániába. Chilében vagyok, nagymamám, Nidia Vidal hazájában, ahol az óceán falatonként falja föl a szárazföldet, s a dél-amerikai kon13


2016.03.01. 12:49:46

tinens szigetekre aprózódik. Pontosabban a déli szélességi kör 41. és 43. foka közti Los Lagos régióhoz tartozó Chiloén vagyok, egy körülbelül kilencezer négyzetkilométer területű szigetcsoporton, ahol a mintegy kétszázezer fős lakosság minden tagja kisebb termetű nálam. A vidék indián nyelvén, vagyis mapudungunul Chiloé azt jelenti, hogy a „barna főkötős sirály földje”, de jobban illene rá, hogy a fa és a krumpli hazája. A Nagy Szigeten kívül, ahol a legnépesebb városok találhatók, sok apró sziget létezik, nem egy közülük lakatlan. Némelyek hármas-négyes csoportot képeznek, s ezek olyan közel fekszenek egymáshoz, hogy apálykor száraz lábbal át lehet sétálni egyikről a másikra, de nekem nem volt szerencsém egyiket sem felkeresni ezek közül: a legközelebbi falu, nyugodt tengeren, motorcsónakkal negyvenöt percnyire van. Utazásom Kalifornia északi részéből Chiloéra a nagymamám csodálatos sárga Volkswagenjével vette kezdetét, a kocsi 1999től tizenhét koccanást élt túl, mégis úgy gurult, akár egy Ferrari. A tél derekán indultam el, egy szeles, esős napon, amikor a San Franciscó-i öböl színei szertefoszlanak, a tájat mintha tollheggyel fehérre, feketére, szürkére rajzolták volna meg. A nagymamám a maga megszokott módján vezetett, zihált s úgy kapaszkodott a volánba, mintha mentőöv volna, a szemét az út helyett énrám szegezte, és megállás nélkül záporoztak belőle utolsó intelmei. Azt még nem árulta el, pontosan hová is küld; az eltüntetésemre kieszelt tervet vázolva mindössze annyit mondott, hogy Chilébe. Csak az autóban közölte a részleteket, s átadott egy olcsó kiadású, turistáknak szóló könyvecskét. – Chiloé? Az meg milyen hely? – kérdeztem. – Ebben minden szükséges információt megtalálsz – bökött a könyvre. 14


2016.03.01. 12:49:46

– De az nagyon messze van… – Minél messzebb, neked annál jobb. Chiloén van egy barátom, Manuel Arias, Mike O’Kellyn kívül ő az egyetlen ember ezen a világon, akit arra mernék kérni, hogy egy vagy két évre bújtasson el téged. – Egy vagy két évre! Te megőrültél, Nini! – Hát ide figyelj, kislányom, vannak pillanatok, amikor az ember nem maga irányítja az életét, a dolgok csak úgy megtörténnek vele. Ez egy ilyen pillanat – közölte, miközben a szélvédőhöz nyomta az orrát és az autópálya kusza útvesztőjében a helyes sávot keresve izgett-mozgott. A repülőtéren sürgetett az idő, úgyhogy különösebb érzelmes búcsúzkodás nélkül váltunk el; az utolsó képem róla, ahogy az esőben pöfögve távolodik a Volkswagenben. Órákon át utaztam Dallasig, az ablak és egy pörköltmogyorószagú kövér nőszemély közé bepréselve, majd tíz órát egy másik repülőn Santiagóig, ébren, éhesen, emlékezve, gondolkozva és a Chiloéról szóló könyvet olvasgatva, amely a táj, a fatemplomok és a vidéki élet szépségeit magasztalta. Le voltam sújtva. 2009. január 2-án narancssárga égbolttal köszöntött be a hajnal az Andok éles, örökkévaló, hatalmas barna hegyvonulatai fölött, amikor a pilóta bemondta, hogy ereszkedünk. Kisvártatva föltűnt egy zöld völgy, majd fasorok, szántóföldek jelentek meg, és a távolban felbukkant Santiago, ahol a nagymamám és a papám született, s ahol a családom történetének egy titokzatos szelete bújik meg. Nagymamám múltjáról nagyon keveset tudok, ő nemigen beszélt róla, mintha akkor kezdődött volna az élete, amikor Pipót megismerte. Az első férje, Felipe Vidal 1974-ben halt meg Chilében, pár 15


2016.03.01. 12:49:46

hónappal a katonai puccs után, amellyel megdöntötték Salvador Allende szocialista kormányát és az országban diktatúrát vezettek be. Miután megözvegyült, a nagymamám úgy döntött, hogy nem akar egy elnyomó rendszerben élni, ezért Andrés fiával, a papámmal Kanadába emigrált. Apámnak nem sok hozzáfűznivalója volt a történethez, mivel kevés emléket őriz a gyerekkoráról, még mindig tiszteli a papáját, akiről mindössze három fénykép maradt. „Nem jövünk vissza, ugye?”, kérdezte Andrés a Kanadába tartó repülőn. Nem is kérdés, inkább szemrehányás volt ez. Kilencéves volt, az elmúlt hónapokban hirtelen vált éretté, magyarázatot várt, mert rájött, hogy az anyja féligazságokból és hazugságokból próbált védőbástyát építeni köréje. Fegyelmezetten fogadta a hírt az apja váratlan szívrohamáról, valamint azt, hogy úgy temették el, hogy ő nem láthatta a holttestet s nem búcsúzhatott el tőle. Kisvártatva egy Kanadába tartó repülőgép fedélzetén találta magát. „Dehogynem jövünk, Andrés”, bizonygatta az édesanyja, ő persze nem hitte el. Torontóban aztán a Menekültügyi Bizottság önkéntesei vették gondjukba őket, kaptak megfelelő ruhát, s egy bútorozott lakásban helyezték el őket, ahol vetett ágyat és telepakolt hűtőszekrényt találtak. Az első három napon, amíg a készletük kitartott, anya és fia ott voltak magányosan bezárva, a negyedik napon aztán megjelent egy spanyolul jól beszélő szociális munkás, és tájékoztatta őket a kanadai lakosság juttatásairól és jogairól. Mindenekelőtt intenzív angolnyelv-oktatásban részesültek, a fiút beíratták a megfelelő iskolába. Ezután Nidia szerzett magának egy sofőri állást, hogy ne kelljen munkanélküliként továbbra is az államtól kapott alamizsnán élniük. Ez a munka a legkevésbé sem volt Nininek való, aki ma is pocsékul vezet, akkor pedig még ennél is rosszabbul vezetett. 16


2016.03.01. 12:49:46

A rövid kanadai őszt sarkvidéki tél követte, amit Andrés, akit ekkor már Andynek szólítottak, nagyon élvezett, mert felfedezte, milyen csodás dolog síelni és a jégen korcsolyázni, Nidia viszont elviselhetetlennek érezte, mert nem bírt felmelegedni, és a férje meg a hazája elvesztése miatti szomorúságtól sem tudott szabadulni. Lelkiállapota nem javult a bizonytalan tavasz és a virágok érkezésével sem, melyek egyetlen éjszaka alatt délibábként nőttek ki a kemény hó helyén. Az ember gyökértelennek érezte magát, a bőröndök folyton becsomagolva álltak, hogy amint vége a diktatúrának, vissza lehessen térni Chilébe, arra senki sem gondolt, hogy tizenhat évig tart az önkényuralom. Nidia Vidal pár évig Torontóban maradt, számolta a napokat és az órákat, míg aztán megismerkedett Második Paul Ditsonnal, az én Pipómmal, a berkeley-i Kaliforniai Egyetem professzorával, aki előadás-sorozatot tartott Torontóban egy lopakodó bolygóról, amelynek létezését költői számítások és képzettársítások segítségével próbálta igazolni. Az én Pipóm, szaktekintély a maga területén és számos könyv szerzője, volt az egyedüli afroamerikai asztronómus ebben a szinte csak fehérek által uralt szakmában. Fiatalkorában egy esztendőt töltött Kenyában a Turkana-tónál, és a vidék ősi megalitjait tanulmányozta, régészeti feltárásokra támaszkodva kidolgozta azt az elméletet, mely szerint ezek a bazaltoszlopok obszervatóriumok voltak és háromszáz évvel időszámításunk előtt, az etióp és a kenyai pásztorok által azóta is használatos borana naptár megalkotásához használták őket. Afrikában megtanulta, hogy elfogulatlanul szemlélje az eget, így született a láthatatlan bolygóval kapcsolatos gyanúja, amelyet később hiába próbált a legnagyobb teleszkópokkal megtalálni az égbolton. 17


2016.03.01. 12:49:46

A Torontói Egyetem a vendégprofesszoroknak fenntartott lakosztályban szállásolta el, és egy ügynökségen keresztül bérelt neki autót; így esett a választás Nidia Vidalra, hogy ott-tartózkodása alatt fuvarozza. Amikor a professzor megtudta, hogy a sofőrnője chilei, elmesélte neki, hogy járt a chilei La Sillában lévő obszervatóriumban, mert a déli féltekén olyan galaxisok láthatók, melyeket északon nem észlelnek, mint például a Kis Magellán-felhő vagy a Nagy Magellán-felhő, s néhol olyan tiszták az éjszakák és olyan száraz a légkör, hogy lehetővé teszik az ég vizsgálatát. Így fedezte fel, hogy a galaxisok pókhálószerű alakzatban kapcsolódnak egymáshoz. Valamely regényes véletlen folytán pont aznap ért véget chilei látogatása, amikor 1974-ben Nini Kanadába indult a fiával. Arra is gondoltam, hogy talán épp egy időben voltak a repülőtéren, és kiki várta a saját járatát, persze nem ismerték egymást, de szerintük ez ki van zárva, mert Pipónak biztosan megakadt volna a szeme egy olyan csinos hölgyön, és Nini is észrevette volna a férfit, mert Chilében akkoriban felfigyeltek egy feketére, főleg ha olyan délceg, jó kiállású volt, mint az én Pipóm. Nidia Torontóban kocsikázva egyetlen délelőtt alatt rájött, hogy a hátsó ülésen helyet foglaló utasa olyan ember, aki ugyan briliáns elme, csapongó álmodozó, de teljes mértékben hiányzik belőle az a fajta józan ész, amelynek Nini a birtokában volt. Nini sosem tudott magyarázatot adni rá, a volán mögül miből jött rá erre a nyüzsgő forgalomban, ám tény, hogy fején találta a szöget. Ez az asztronómus olyan elveszetten mozgott a világban, mint az a bolygó, melyet az égbolton keresett; egy szempillantás alatt ki tudta számítani, mennyi idő alatt ér a Holdra egy óránként 28 286 kilométeres sebességgel száguldó űrhajó, de értetlenül állt egy elektromos kávéfőző előtt. Nini szíve évek óta nem dobbant 18


2016.03.01. 12:49:46

meg szerelmesen, s ez a férfi, aki annyira különbözött az élete harminchárom éve alatt megismert valamennyi férfitól, izgatta és vonzotta. Az én Pipómban is, akit a frász kerülgetett sofőrje vakmerő vezetési stílusa miatt, feltámadt a kíváncsiság ez iránt a lötyögő egyenruhába és medvevadászsapkába bújtatott nő iránt. Ám nem az a fajta férfi volt, aki könnyen utat enged az érzelmeknek, és ha át is suhant az agyán, hogy esetleg elcsábítsa, rögvest el is hessentette az effajta bosszantó gondolatokat. Nini ezzel szemben, akinek nem volt vesztenivalója, úgy döntött, behálózza az asztronómust, mielőtt az előadás-sorozata befejeződne. Tetszett neki a férfi sötét, fényes bőre – szerette volna tetőtől talpig látni –, és biztosra vette, hogy sok a közös témájuk: a férfinak az asztronómia, a nagymamámnak az asztrológia, ami szerinte majdnem ugyanaz. Meg aztán arra is gondolt, azért jöttek mindketten olyan messziről, hogy a földgolyónak ezen a pontján találkozzanak, és a sorsuk összefonódjon, mert ez volt megírva a csillagokban. Nini akkoriban már rá volt kattanva az asztrológiára, persze nem bízott mindent a véletlenre. Mielőtt váratlanul lerohanta volna, kiderítette, hogy a férfi nőtlen, jó anyagi körülmények között él, egészséges, és csak tizenegy évvel idősebb nála, noha első ránézésre, ha egyazon rasszhoz tartoznának, Nini elmenne a lányának is. Évekkel később Pipóm kacagva vallotta be, hogy ha akkor a nagymamám az első rohammal nem teríti le, még mindig a csillagokba lenne szerelmes. A professzor a második napon már az első ülésen ült, hogy jobban szemügyre vehesse a sofőrjét, aki számtalan fölösleges kört tett a városban, hadd legyen a férfinak elég ideje az ismerkedéshez. Akkor este Nidia, miután megvacsoráztatta és lefektette a kisfiát, levetette az egyenruháját, lezuhanyozott, kifestette a szá19


2016.03.01. 12:49:46

ját, azzal az ürüggyel lepte meg az áldozatát, hogy visszaadja neki a kocsiban felejtett dossziéját, amit persze másnap is megtehetett volna. Soha életében nem hozott ilyen merész érzelmi döntést. Az épülethez érve észre sem vette a jeges hóvihart, fölment a lakosztályba, keresztet vetett, és bekopogott. Pontban fél tizenkettő volt, amikor végleg bevonult Második Paul Ditson életébe. Nini rabnak érezte magát Torontóban. Éjjelente a derekát átölelő férfikéz után epekedett, de ki kellett bírnia és egy olyan országban kellett nevelnie a fiát, ahol mindig idegen marad; nem volt idő romantikus álmodozásra. Bátorsága, amellyel akkor este felvértezte magát és amely az asztronómus ajtajáig vezette, rögtön el is szállt, amikor a férfi pizsamában, álmos képpel ajtót nyitott. Fél percig némán bámulták egymást, nem tudták, mit mondjanak, a férfi nem várta a nőt, a nőnek pedig nem volt terve, végül az asztronómus, akit meglepett, milyen másként festett a nő egyenruha és sapka nélkül, beinvitálta. Elbűvölte a nő sötét haja, szabálytalan arca, kissé kajla mosolya, amit addig csak lopva figyelt meg. A nőt pedig meglepte, milyen magas a férfi, ami a kocsiban nem igazán tűnt fel: lábujjhegyre állva az óriás szegycsontjáig érne. Azonnal felmérte a kicsi lakosztályban uralkodó pokoli rendetlenséget, és megállapította, hogy ennek a férfinak igen nagy szüksége van rá. Második Paul Ditson élete legnagyobb részét a csillagtestek titokzatos viselkedése tanulmányozásának szentelte, a női testekről viszont keveset tudott, a szerelem szeszélyéről meg még kevesebbet. Sosem volt szerelmes, legutolsó kapcsolata az egyik egyetemi kolléganőjéhez fűzte, akivel havonta kétszer találkoztak; mutatós zsidó nő volt, korához képest jól tartotta magát, és mindig ragaszkodott hozzá, hogy az étteremben kifizesse a számla felét. Ninim 20


2016.03.01. 12:49:46

NYÁR. Január, február, március

Recommend Documents