NUTRITION & HEALTH VII. évfolyam, 4. szám * A Magyar Fitness Szövetség tudományos hírlevele * április

TÁPLÁLKOZÁS ÉS EGÉSZSÉG

NUTRITION & HEALTH VII. évfolyam, 4. szám * A Magyar Fitness Szövetség tudományos hírlevele * 2002. április Prof. Dr. Szedlák-Vadócz Valéria

ParaProteX

Nutrition & Health – ParaProteX

20 / 2 oldal

Tartalom:

ParaProteX A biológiai kórokozók elleni immunitás A mikrobák ellen immunválasz általános jellemzői a következők: Parazitaellenes immunitás A velünk született parazitaellenes immunitás A parazitákra adott specifikus immunválasz Hogyan kerülik („cselezik”) ki a paraziták az immunmechanizmusokat? Gombaellenes immunitás Velünk született gombaellenes immunitás A gombákra adott specifikus immunválaszok Hogyan kerülik („cselezik”) ki a gombák az immunmechanizmust? A paraziták okozta fő problémák napjainkban Rövid emlékeztető a különböző, bél- és emésztőcsatornában élősködő, és egyéb parazitákról A parazitafertőzések által okozott lehetséges betegségek és rendellenességek: A Paraprotex egy igen széles hatókörű, összetett termék VÖRÖS JÁZMIN FÉREGÖLŐ MIRHAFŰ SÓSKABORBOLYA A sóskaborbolya gyógyhatásai a modern orvostudomány szemszögéből ILLATOS MIRHA SZEGFŰSZEGOLAJ ARGENTIN LÁNGFA FEKETE DIÓ DIÓOLAJ GRÉPFRÚTMAGKIVONAT Kísérleti eredmények Felhasználási területei FOKHAGYMA Összefoglalás Felhasznált irodalom:

Látogasson el az egészség földjére – www.vitalland.hu

3 3 4 5 5 5 7 8 8 9 9 9 10 11 11 12 12 13 14 14 14 15 15 16 17 17 18 18 19 20


20 / 3 oldal

ParaProteX A parazitafertőzések ellenszere, mely mikroba- és gombaellenes védelmet nyújt, ezenfelül gátolja egyes vírusok szaporodását és túlélését. Világszerte nagy problémát jelent a férgek és paraziták újbóli megjelenése. A nyugati országok kormányai úgy vélik, hogy a közegészségügy magas színvonalon áll, ezért az orvosok képzésében nem fektetnek elég hangsúlyt a parazitafertőzések diagnosztizálásának és kezelésének oktatására. Az orvosok hosszú ideje tehetetlenül állnak a parazita-fertőzések okozta betegségekkel szemben. Ha velünk született természetes védekező-rendszerünk és szerzett immunitásunk megfelelően működne, szervezetünk normális körülmények között elpusztítaná a férgeket és a parazitákat lárváikkal együtt, ehhez azonban a szervezetnek mindenfajta méreganyagtól mentesnek kellene lennie. A tipikus nyugati étkezési szokás kedvez a férgeknek és a parazitáknak; a zsírban, keményítőben és cukorban bővelkedő étrend táptalajt nyújt megtelepedésüknek. Az egészséges, megfelelően táplált szervezetben azonban képtelenek megélni. A paraziták és a férgek inváziója ellen elsősorban az immunrendszer erősítésével védekezhetünk. Az emberi szervezet szuper-intelligens, kifinomult biológiai műszer, mely megfelelő táplálkozás és bánásmód esetén nem ad otthont egyetlen alkalmazkodó (opportunista) és/vagy kórokozó (patogén) élősködőnek sem. Ehhez azonban szükséges, hogy szervezetünk elegendő mennyiségű és egészséges összetételű gyomornedvet, illetve epét termeljen, bélrendszerünkben pedig megtelepedjenek a „bélbarát” baktériumok, és szervezetünk mentes legyen a méreganyagoktól. Ebben az ideális esetben a velünk született védelmi rendszerünk összetevői többnyire tökéletesen elegendők a szervezet egészséges működésének fenntartásához és a paraziták elleni védekezéshez. A megfelelő mennyiségű gyomorsav, illetve epe előbb semlegesíti az emésztőrendszerbe került parazitákat, majd védekező rendszerünk különböző mechanizmusainak segítségével eltávolítja őket testünkből lárváikkal, petéikkel együtt. Ezért szervezetünkben olyan feltételeket kell biztosítanunk, mely lehetetlenné teszi a paraziták túlélését.

A biológiai kórokozók elleni immunitás Az immunitás kifejezés eredetileg a fertőző betegségekkel szembeni „védettséget” jelentette. Ma már azonban az immunitás fogalmán az immunrendszer elsődleges feladatát, vagyis a „nem saját”, azaz a testidegen anyagok felismerését, közömbösítését és megsemmisítését értjük. Az immunrendszer legfontosabb élettani funkciója és feladata az egyed védelme különféle kórokozók (mikrobák és élősködők) ellen. Ezt ellenálló képességnek (rezisztenciának) nevezzük. A fertőzésekkel szemben tanúsított ellenállás hatásossága a specifikus immunitás ismérve. A fertőző betegségek kialakulása az emberi szervezeten belül a biológiai eredetű anyagok (mikrobák, paraziták) és a gazdaegyed immunválasza közötti bonyolult kölcsönhatáson alapul. A mikrobás és parazitás fertősé (Lat. Infekció és infestatio, fertőzés és élősdi-fertőzés) lényegében a következő eseménysorozatból áll: miután a kórokozók a szervezetbe hatolnak (invázió), kikerülik a szervezet védekező rendszerét; elözönlik a szöveteket és megtelepednek rajtuk, majd működési (funkcionális) és/vagy szerkezeti (szervi) károsodást okoznak. Egyes kórokozók méreganyagokat termelnek és szabadítanak fel, így akkor is képesek betegségeket okozni, ha a fertőzött egyed szöveteiben nincsenek is túl nagy számban. A fertőző betegségek kialakulása a szervezetben tehát a mikroorganizmusok virulenciájának (a kórokozók megbetegítő képessége) és a gazdaszervezet védekező rendszerében általuk kiváltott immunválasz függvénye. A mikrobás körfejlődés témája messze túlmutat e dolgozat keretein, ezért nem tárgyaljuk részletesen, ehelyett a gazdaegyedben kialakult (kórokozók által kiváltott) lehetséges immunválaszokra összpontosítunk.



20 / 4 oldal

A mikrobák ellen immunválasz általános jellemzői a következők:

1. A mikrobaellenes védelem velünk született természetes ellenálló képesség, amely az immunválasz

nem specifikus és specifikus reakcióinak sorozatából épül fel.

A „természetes” immunitás azt jelenti, hogy a szervezet minden előzetes „találkozás” nélkül is rendelkezik bizonyos fokú ellenálló képességgel a mikroorganizmusokkal és parazitákkal szemben. A természetes immunitás előnye, hogy a behatoló mikroorganizmusok azonnal szembekerülnek ezen ellenálló képesség meghatározott sejtjeivel (ún. celluláris immunitás), illetve ellenanyagaival (ún. humorális, ellenanyagfüggő immunválasz). Hátrányos azonban, hogy nem antigén specifikus – tehát nem bizonyos ágens kórokozó) ellen irányul, hanem általános-, és rendszerint immunmemória sem alakul ki az adott antigénre. (Antigénnek az immunválaszt kiváltó vagy válaszképtelenségek előidéző anyagot nevezzük). A természetes immunitás mértékét genetikai, neuroendokrin, és egyéb tényezők is befolyásolják. A „specifikus” szerzett immunitás mértékében és hatásosságában messze meghaladja a természetes immunitást. A specifikus immunitás mechanizmusaira jellemző, hogy hatékonyságukat a testidegen anyagok (idegen antigének) – ebben az esetben kórokozók – növelik. A mikrobák és paraziták által okozott fertőzések esetében a természetes immunitás gyakran nem eléggé hatékony, itt válik fontosság a specifikus immunitás szerepe. A specifikus immunitás egyik fontosa ismérve, hogy növeli a velünk született természetes immunitás mechanizmusait, olyan helyekre irányítva őket, ahol szüksége van rájuk. A specifikus immunitás hiányában a velünk született immunitás mechanizmusai gyakran nem elég hatékonyak a mikrobák eltávolításában. Ezenfelül számos kórokozó fejlődése során ellenállóvá (rezisztensé) vált a velünk született immunmechanizmusokra. Az ilyen mikrobák ellen való védelem, döntően a specifikus immunválasztól függ.

2. A mikrobákra adott, velünk született természetes immunválasz fontos szerepet játszik a specifikus immunválasz kialakulásában. Az egyes baktériumok és az élősködők által előidézett komplement aktiváció elősegíti az óriás falósejtek (ún. makrofágok) által termelt specifikus hatóanyagok, például az interleukin-12 (IL-12) kiválasztását, ami döntő szerepet játszik a sejtek által közvetített immunitásban (angol: Cell Mediated Immunity, CMI).

3. Az immunrendszer képes különböző és differenciált módon reagálni a különféle mikrobákra, és ezáltal hatékonyabban küzdeni ellenük. Mivel a mikrobák más és más módokon és mértékben özönlik el a gazdaszervezetet és körfejlődésük is változó, megsemmisítésükhöz is különféle hatásmechanizmusokra van szükség. Nem meglepő, hogy egy bizonyos fertőző anyagra adott immunválasz nagysága és típusa gyakran meghatározza a fertőzés lefolyását és kimenetét. A következőkben a különböző paraziták és gombák elleni specifikus immunitás fő mechanizmusát tárgyaljuk.

4. A mikroba túlélését és kórfejlődését a gazdaegyeden belül döntően befolyásolja az a tény, hogy mennyire képesek az immunvédekezésnek ellenállni, vagy kikerülni azt. Amint később látni fogjuk, a mikroorganizmusok különleges és hatékony túlélési stratégiákat fejlesztettek ki az immunológiai védekező mechanizmusokkal szemben., hatástalanítván azokat.

5. Sok esetben a szövetkárosodást és a fertőzések következményeként kialakuló betegségeket nem a kórokozók idézik elő, hanem az általuk, illetve produktumaik által kiváltott immunválasz. Más szavakkal, a szervezet védekező rendszere, mint sok más élettani folyamat, mely a belső környezet állandóságát (homeosztázisát) hivatott biztosítani, elengedhetetlenül szükséges a gazdaszervezet életben maradásához, alkalmanként azonban a fertőzött egyedben potenciális károsodások forrásává és okozójává is válhat.



20 / 5 oldal

Parazitaellenes immunitás A fertőző betegségek terminológiája szerint a „parazitafertőzés” olyan élősködők által okozott fertőzésre utal, mint pl. a protozoonok, bélférgek és ektoparaziták (ízeltlábúak, mint pl. a tetűlégy vagy az atka). Ezek a paraziták jelenleg több megbetegedésért és halálesetért felelősek, mint az összes többi fertőző betegség. Ez különösen igaz a fejlődő országokra. Becslések szerint a Föld lakosságának körülbelül 30 százaléka szenved parazitafertőzésektől. Csupán a malária világszerte majdnem 250 millió embert érint, és évi 1-2 millió ember halálát okozza. Főleg ennek a népbetegségnek köszönhető, hogy az immunoparazitológia, az immunológia egyik ága külön tudományággá fejlődött. A legtöbb parazita összetett életciklusokon megy keresztül, egyrészt az ember (vagy más gerinces) szervezetében, részben átmeneti hordozókban, például legyekben, tetűlegyekben és csigákban. Az emberek általában az átmeneti hordozókkal való közvetlen vagy közvetett érintkezés által fertőződnek meg. Például a maláriát és az álomkórt a rovarok csípésétől, a schistosomiasist pedig fertőzött csigák lakóhelyéül szolgáló vízzel való érintkezés útján lehet elkapni. A legtöbb parazitafertőzés alapvetően krónikus természetű. Ennek számos oka van, többek között a legyengült velünk született természetes immunitás, és az, hogy a paraziták képesek kikerülni a specifikus immunválaszokat, vagy ellenállni azoknak. Ezenfelül számos a paraziták ellen kifejlesztett antibiotikum toxikus, illetve viszonylagosan hatástalan, esetleg mindkettő. Azok a személyek, akik fertőzött területen élnek, ismételt, különböző gyógymódokkal való kezelést igényelnek a folyamatos fertőzésveszély miatt, ami anyagi és technikai problémák miatt gyakran nem kivitelezhető. Ezért – különös tekintettel a fejlődő országokra – az emberben élősködő paraziták elleni, megelőző vakcinák kifejlesztését régóta fontos célnak tekintik. Ezeknek a parazitáknak a makacssága általában idült (krónikus) immunológiai reakciókhoz vezet, melyek tartós szövetkárosodást, és az immunszabályozás zavarait eredményezhetik. Ezért a parazitákkal való élősdi-fertőzés klinikai és kórélettani következményei többnyire nem csupán magától a fertőzéstől, hanem a hordozószervezet reakciójától is függenek.

A velünk született parazitaellenes immunitás A protozoonok és bélférgek, melyek behatolnak a véráramba vagy a szövetekbe, gyakran képesek a túlélésre és a szaporodásra (replikációra) egyaránt, mert alkalmazkodóképességük ellenállóvá teszi őket hordozójuk természetes ellenálló képességének (rezisztenciájának). Számos nem gerinces köztes hordozóból nyert parazita fejlődésének bizonyos stádiumában képes aktiválni a komplement rendszer alternatív útját. A keletkező „membránkárosodást előidéző komplex” (angol: Membrane Attacking Complex, MAC) pedig semlegesíti és lebontja a testben megbúvó parazitákat. Azonban a gerincesekből, pl. az emberi szervezetből származó élősködők többnyire ellenállók 8rezisztensek) a komplement lebontó hatásával szemben. Ennek okai különfélék lehetnek, például a hordozó egyed szabályozó fehérjéinek, pl. a lebontást gyorsító faktor (angol: Decay Accelerating Factor, DAF) kifejlesztése, vagy a komplementhez kötődő felületi molekulák (receptorok) leépülése, elvesztése. Az óriás falósejtek (makrofágok) alapvető feladata, hogy bekebelezzék a protozoonokat, ám számos kórokozó teljesen ellenáll a fagocitózis mechanizmusainak és még a makrofágokon belül is képes tovább szaporodni (replikációkészség). A bélféreg-paraziták különleges hártyájuknak köszönhetően ellenállóvá váltak mind a neutrofil granulocyták, mind a makrofágok sejtölő (citolitikus) mechanizmusával szemben.

A parazitákra adott specifikus immunválasz A különböző protozoonok és bélférgek szerkezetüket, biokémiai tulajdonságaikat, életciklusukat és kórokozó mechanizmusaikat tekintve nagyban különböznek. Ezért nem meglepő, hogy a hordozóban különböző specifikus immunválaszokat váltanak ki. A kórokozó protozoonok általában csupán a hordozó sejtjein belül képesek a túlélésre, ezért ezek ellen a mikroorganizmusok ellen hasonló folyamatok közvetítik a védekezést, mint amelyek az intracelluláris baktériumokat és vírusokat semmisítik meg. Ezzel szemben a bélférgekhez hasonló paraziták a sejten kívül is képesek a túlélésre, tehát megsemmisítésük általában a fajlagosan kifejlesztett (specifikus) antitest reakcióktól függ.



20 / 6 oldal

A makrofágok belsejében túlélő protozoonok elleni elsődleges védekező mechanizmus a sejtek által közvetített immunitás (CMI), különösen a CD4+ TH sejtből származó citokin általi makrofág-aktiváció. (CD=Cluster of Differentiation, a Thymus-dependens sejtek „járulékos” markerei, illetve a differenciálódási antigénjei). Ennek legjobban dokumentált példája a Leismania majorral, a makrofágok endoszómájában túlélő protozoonokkal fertőzött egerek. A fertőzéssel szembeni ellenállás összefüggésbe hozható a gamma interferonnal (IFN-), melyet a segítő sejtek egyik alfaja (a CD4+ limfociták TH1-) termel. Ezzel szemben a segítő sejtek másik alfaja (TH2 sejtek) protozoonok által okozott aktivációja növeli a paraziták túlélési esélyeit, és a léziók (sérülések) súlyosbodásához vezet. TH2 sejtekből felszabaduló citokinek (IL-4) ugyanis elnyomják a makrofág-tevékenységet. Vannak egértörzsek, melyek genetikailag ellenállóak a Leishmania major fertőzéssel szemben, mert válaszként a Leishmania antigénjeire nagyobb mennyiségű IFN-t termelnek. Ugyanezek az egerek azonban fogékonnyá válnak a fertőzésre, ha mesterséges úton – IFN-ellenes antitestekkel – semlegesítjük az IFN-hatását. Ezzel szemben a beltenyésztésű törzsek, melyek fogékonyak a leishmaniasis halálos formájára, a fertőzésre reagálva több IL-4-et termelnek, mint az ellenálló törzsek. Ezeknél a fertőzésre fogékony egértörzseknél az IL-4 ellen kifejlesztett antitestek mesterséges befecskendezése ellenálló képességet (rezisztenciát) vált ki. Tehát az IFN-aktiválja a makrofágokat, és elősegíti a Leishmania sejten belüli elpusztítását, míg a nagy mennyiségű IL-4 (és más TH2-ből származó citokinek) gátolja a makrofágok IFN-általi aktivációját. Az egerek által terjesztett leishmaniasis az egyik első dokumentált példája annak a ténynek, hogy az ellenálló képesség, illetve a fertőzésre való fogékonyság kialakulásában meghatározó tényező a dominánsan TH1, illetve TH2 válaszreakció, és ennek a jelenségnek a paradigmája maradt min a mai napig. Azonban a gén(ek)et, melyek a beltenyésztésű egerek és feltehetően az emberek védő-, illetve károsító immunválaszait irányítják, még nem azonosították. Napjainkban is számos laboratóriumi kísérlet folyik, melyek során megkísérlik ezeknek a fertőzéseknek végkimenetelét citokinekkel vagy citokin antagonistákkal befolyásolni és módosítani. Az ígéretes jelöltek között első helyen van az interleukin-12 (IL-12), lévén, hogy védelmező –TH1 válaszreakciókat indukál –még a fogékony egértörzsekben is. Azok a protozoonok, melyek a sejteken belül szaporodnak és a gazdaszervezet sejtjeit roncsolják, a citopatikus vírusokhoz hasonlóan specifikus ellenreakciót váltanak ki a citotoxikus limfocitákból (CTL). Ilyen parazita például a malária kórokozója. Hosszú ideig a maláriaellenes legfőbb védekező mechanizmusnak az antitestekre tartották és ezért a malária ellenes vakcina kifejlesztésére irányuló legelső kísérletek során az antitestek létrehozására koncentráltak. Ma már nyilvánvaló, hogy az intracelluláris protozoonok terjedése ellen a CTL reakció nyújt jelentős védelmet. Valójában a maláriafehérjékkel való oltások gyenge hatásfoka annak tulajdonítható, hogy az ilyenfajta immunizáció nem képes a CTL védőmechanizmus serkentésére. Az IgE antitestek és az eozinofil granulocyták védelmet nyújtanak számos bélféregfertőzéssel szemben. Ez a specifikus antitestfüggő celluláris citotoxicitás (ADCC) válfaja, amelyben először az IgE antitestek rátapadnak a bélféreg felületére, majd ezt követően az eozinofilspecifikus (FCE) receptoraik segítésével hozzájuk kötődnek az eozinofil granulocyták is. Ezután az eozinofil granulocyták aktiválják és kiválasztják granuláris enzimeiket, melyek elpusztítják a parazitákat. Parazitaspecifikus IgE antitest-koncentrációnövekedés és eozinofília (eozinofil granulocyta emelkedés) gyakran kíséri az olyan bélféreg- és parazitafertőzéseket, mint pl. a Nyppostrongilus, fonalféreg, az Ascaris és schistosomiasis. Ezek az immunreakciók a bélférgek által serkentett CD4+ segítő T sejtek TH2 alkalmazásának válaszaként jönnek létre. Az aktivált TH2 limfocyták jelentős mennyiségű IL-4-es és IL-5-öt választanak ki: az IL-4 serkenti az IgE antitest termelődést, az IL-5 pedig az eozinofil grnaulocyták szaporodást és aktivációját. Az eozinofilek azért hatékonyabbak más fehérvérsejteknél a bélférgek elpusztításában, mert granulumaik tartalmazzák azt a fehérjét, amely sokkal toxikusabb a bélférgekre, mint a neutrofil granulocyták, valamint a makrofágok által termelt fehérjelebontó enzimek és reaktív oxigén metabolitok. Mindazonáltal az IgE antitestek és az eozinofil granulocyták in vivo rezisztenciában betöltött szerepe formálisan, csupán néhány bélféregfertőzéssel nyert bizonyítást, feltehetőleg azért, mert a bélférgeket – sokkal kevésbé hatásosan ugyan – az aktivált makrofágok is el tudják pusztítani. Egyes fonalférgek eltávolítása a bélrendszerből feltehetőleg a kevéssé ismeretes IL-4-függő mechanizmusnak tudható be, amely szemmel láthatólag az IgE antitestek közreműködése nélkül jön létre. A parazitákra adott specifikus immunválasz hozzájárulhat a szövetkárosodás kialakulásához. Egyes paraziták és produktumaik a fertőzött egyedben granulómás sarjdaganatos reakciót válthatnak ki a a velejáró fibrózissal együtt. A Schistosoma mansoni májba lerakott petéi serkentik a CD4+ T sejteket, melyek citokinjeik révén aktiválják a makrofágokat és késleltetett típusú túlérzékenységi reakciót (angol. Delayed Type Hypersenstivity, DTH) váltanak ki. Mindez a peték körüli granulómák kialakulásához vezet.



20 / 7 oldal

A granulómák elsődleges szerepe a Schistosoma peték „betokozása”, ám a krónikus, késleltetett típusú túlérzékenységi reakció súlyos fibrózist idéz elő; a máj vénás véráramának akadályozásához, a máj-kapuér hipertenziójához, és cirrózishoz (májzsugor) vezet. Nyirokúti (limfatikus) filariasis esetén a paraziták a nyirokedényekbe fészkelik be magukat, ami szintén krónikus DTH-t vált ki, és végül fibrózishoz vezet. Ennek következménye a nyirokedények eltömődése, és súlyos nyiroködéma (elephantiasis). A krónikus lefolyású és makacs parazitafertőzéseknél gyakran a belőlük származó antigénekből és az ellenük kifejlesztett specifikus antitestekből álló komplexek figyelhetők meg. A keringő immunkomplexek (angol: Circulating Immune Complex, CIC) lerakódhatnak a véredényekben és a vese érgomolyagaiban, ami vasculitishez vagy nephritishez vezet. Az immunkomplexek által okozott kórélettani elváltozások jellemző összetevői a schistomia- és a maláriafertőzésnek. A maláriafertőzések és az afrikai trypanosomiasis szintén összefüggésbe hozható számos sajátszövet ellen irányuló autoantitest termelődésével. A Chagas-féle betegségre jellemző, Trypanosoma cruzi protozoon okozta myocarditis és a neuropátia is valószínűleg autoimmun reakció, és nem a helyi fertőzés következménye, mert paraziták még az aktív léziókban is alig, vagy egyáltalán nincsenek jelen.

Hogyan kerülik („cselezik”) ki a paraziták az immunmechanizmusokat? A paraziták túlélésre való képessége gerincesekben olyan evolúciós alkalmazkodásról tanúskodik, mely arra is képessé teszi ezeket az organizmusokat, hogy kikerüljék az immunrendszert, vagy ellenálljanak annak. A különböző paraziták figyelemreméltóan hatékony módszereket fejlesztettek ki a specifikus immunválasz ellen. A legfontosabbak közülük két kategóriára oszthatók: a paraziták képesek csökkenteni saját „idegenszerűségüket” (antigenitásukat), valamint aktívan tudják gátolni a fertőzött egyed immunválaszait. Különböző parazitáknál számos immunogenitást csökkentő mechanizmust írtak le: 1. A protozoonoknál gyakran megfigyelhető az anatómiai elzárkózás. Egyes paraziták (pl. a malária és Toxoplasma) életben maradnak és tovább szaporodnak a sejten belül, míg mások (pl. az Entamobea histolitica) cisztákat fejlesztenek ki, melyek ellenállók az efferens immunválaszokkal szemben. Egyes bélférgek a bélrendszer belsejében tartózkodván védve vannak a sejtek által közvetített immunvégrehajtó mechanizmusoktól. 2. Az antigén-álcázás sok fejtörést okozó jelenség. A gerinces hordozókban tartózkodó parazita felületén a gazdaszervezet fehérjéi védőréteget alkotnak. A Scistosoma mansoni lárvái a bőrön áthatolva a tüdőn keresztül a vérkeringésbe kerülnek. A lárvákat a fertőzött egyed AB0 vércsoporthoz tartozó glikolipidjei, és a fő hisztokompatibilitási komplex (MHC) molekulái fedik be a tüdőhöz vezető út során. Valószínű, hogy a hordozó számos más molekulái is hozzátapadnak a schistosoma-lárvákhoz. Egyes feltételezések szerint a fertőzött egyén saját-fehérjéiből összetevődő réteg álcázza a parazita antigéneket, melyeket az immunrendszere sajátjának tekint. Jóllehet ez igen érdekes hipotézis, az antigén-álcázás jelentősége nem világos, mert a gerinces hordozókban a schistosoma lárvái jelentős specifikus immunválaszt váltanak ki. 3. A paraziták a gerinces hordozókban való tartózkodásuk során ellenállóvá válnak az immunrendszer végrehajtó (effektor) mechanizmusaira. A tüdőbe került schistosoma-lárvák burkot fejlesztenek ki, amely ellenáll az antitestek, a komplement, vagy a CTL-ek okozta ártalmaknak. Ez a rezisztencia feltehetően a felületi bevonatban zajló biokémiai változásnak tudható be. A lárvaburok szerkezetének összetettsége miatt nehéz azonosítani a szerzett ellenálló képessége összefüggésbe hozható molekuláris változásokat. A Tripanosoma cruzi fertőző formái a lebomlást gyorsító faktorhoz (DAC) hasonló membrán glikoproteineket hoznak létre, melyek meggátolják a komplement aktiválódását. A paraziták ezenfelül számos mechanizmusnak köszönhetően elkerülik a makrofágokból eredő pusztítást is. A Toxoplasma gondii gátolja a fagolizoszómális fúziót, a Trypanosoma cruzi bomlasztja a fagoszómák membránjait, és behatol a citoplazmába, még mielőtt bekövetkezhetne a lizoszómákkal való összeolvadás. Végül egyes paraziták olyan ektoenzimeket választanak ki, melyek széthasítják a célsejtekhez kötődött antitesmolekulákat, így rezisztenssé válnak az antitestfüggő végrehajtó mechanizmusokkal szemben. 4. A paraziták olyan hatékony mechanizmusokat fejlesztette ki, melyek képesek felületileg kifejezett (expressio) antigénjeik váltogatására a gerinces hordozókban töltött életciklusuk során. Az antigénvariációk két formája pontosan leírható. A parazita fejlődési szakaszában kiválasztódik egyféle specifikus antigén, majd a későbbi (az érettség) ciklusban az antigén módosul, illetve teljesen megváltozik. Ez azt jelenti, hogy az érett szakaszban lévő (szövetben letelepedett) paraziták más antigéneket választanak, ki, mint fejlődésük folyamán (fertőzés után). Például malária paraziták fertőző, sporozoita szakaszában az antigénkifejeződés (expressio) különbözik a merozoitákétól, amelyek már a hordozóban megtelepedtek, és a krónikus fertőzésért felelősek. Mire az immunrendszer válaszol a fertőzésre, a parazita már újabb felületi antigéneket választ ki, és ezáltal már nem lehetnek célpontjai a semlegesítő és/vagy megsemmisítő immunválasznak. A parazitáknál megfigyelhető antigénvariációk egyik legfigyelemreméltóbb példája a fő felületi antigének váltogatása. Megfigyelhető az afrikai trypanosomák, mint például a Tryponosoma brucei és a Tryponosoma



20 / 8 oldal

rhodesiense esetében. A fertőzött egyének vérében a paraziták hullámokban jelentkeznek (parazitémia), melyek antigénjeik tekintetében teljesen egyedülállóak. Ugyanez a jelenség olyan kísérleti állatoknál is reprodukálható, melyeket egyetlen Trypanosoma klónnal fertőztek meg. Így mire a fertőzött hordozóban a parazita elleni antitesttermelődés jelentős mértékben megnövekszik, időközben olyan kórokozó organizmus replikálódott, amelynek antigén összetétele teljesen különbözik az előbbi fázisban lévő parazitától. Egy-egy ilyen fertőzés során több mint száz visszatérő parazitahullám is előfordulhat. 5. A paraziták levetik felületi antigén rétegüket, akár spontán módon, vagy miután már kötődtek specifikus antitestekhez. Az aktív membránátvitelre (turnover) és a felületi antigének levetésére példa az Entamobea histolytica a schistosomalárvák és a trypanosomák. Az antigének és a kötött antitestek levetése viszonylagosan ellenállóvá teszi a parazitát és az immun-végrehajtó mechanizmusokkal szemben. A paraziták összetett folyamatok útján gátolják a hordozó immunválaszait is. Ilyen, az antigének által kiváltott specifikus allergiát a mája és a lépet érintő súlyos schistosomiasis és fonalféreg-fertőzések esetében írtak le. Az immunológiai reakció (túlérzékenység), hatástalansága a kórokozó eltávolításban ezeknél a betegeknél kevéssé érthető. A limfatikus filariasis a nyirokcsomókat fertőzi meg, és szerkezeti sérüléseket okozva hozzájárulhat az elégtelen immunműködés kialakulásához. Erőteljes nem specifikus és általános immunszuppresszió figyelhető meg a malária és az afrikai trypanosomiasis esetében. Ez az aktivált makrofágok és T sejtek által termelt immunszuppresszív citokinek hatásának, és a T sejtreakciók hibáinak tulajdonítható. A parazitafertőzések egész világra gyakorolt egészségügyi és gazdasági kihatásaink súlyát pontosan felmérték. Évek óta történnek kísérletek hatékony vakcina kifejlesztésére ezen fertőzések ellen. Bár a kutatások nem fejlődnek olyan gyorsan, mint remélték, a jövőre nézve mégis nagy reményeket fűznek úgy a paraziták által kiváltott immunreakciók, mint paraziták immunrendszert „kijátszó” mechanizmusainak megértésére.

Gombaellenes immunitás Egyre általánosabban elfogadott az a tény, hogy a gombás fertőzések (mycosis) az összlakosság megbetegedési és halálozási arányszámát illetőleg jelentős növekedést mutatnak. Egyes gombás fertőzések endemikusak (helyhez kötöttek); ezeket általában a környezetben megtalálható dimorfikus gombák okozzák, az emberek által belélegzett spórafertőzés következtében. Ezek közé tartoznak például a Histoplasma capsulatum, a Blastomyces dermatidis, és a Coccidioides immites. Más gombás fertőzéseket a mindenkori helyzethez alkalmazkodónak (opportunistának) nevezünk, mert ezek a kórokozók egészséges egyéneknél csak enyhe lefolyású megbetegedést idéznek elő, vagy teljesen ártalmatlanok, az immunhiányos személyeket azonban súlyosan megfertőzhetik. Az opportunista gombák közé tartoznak a különböző Candida és Aspergillus fajok, valamint a Crytococus neoformans. Opportunista gombafertőzések az utóbbi időben egyre gyakrabban fordulnak elő, az immunhiányos megbetegedések számának emelkedésével arányosan. Az immunhiányos tünetegyüttes elsősorban az AIDS, a mind gyakoribb rákbetegségek kezelésére alkalmazott kemoterápia, és az átültetett szervek (transzplantátum) kilökődése ellen irányuló immunszuppressziós terápia folyamán jelentkezik, veszélyeztetve a betegek ellenálló képességét az opportunista gombafertőzésekkel szemben. Egyes emberre nézve fertőző gombafajok képesek a túlélésre mind az extracelluláris szöveteken, mind a fagociták belsejében. Ezért az immunválasz ezekre a gombákra magában kell foglalja úgy az extracelluláris, mint a fakultatíve intracelluláris kórokozók ellen irányuló válaszreakciók kombinációját. A gombaellenes immunitásról azonban sokkal kevesebbet tudunk, mint a baktériumok és vírusok által kiváltott immunválaszról. Ennek oka egyrészt az, hogy kevés állati modell áll rendelkezésre a gombás fertőzések tanulmányozásához, másrészt pedig az, hogy ezek a fertőzések gyakran olyan egyéneknél fordulnak elő, akik képtelenek hatékony immunválaszok kifejtésére.

Velünk született gombaellenes immunitás A velünk született gombaellenes immunitás fő közvetítői a polimorfonukleáris granulociták. Ezért a neutropéniás betegek (a neutrofil leukociták kóros csökkenése a vérben) rendkívül fogékonyak az opportunista gombák által okozott fertőzésekre. A neutrofil granulocyták vélhetőleg olyan fungicid anyagokat szabadítanak fel, mint például a reaktív oxigén metabolitok és a lizoszómális enzimek (a fagocitózis elengedhetetlenül szükséges hatóanyagai), és általuk pusztítják el a gombákat. A makrofágok (antigén prezentáló sejtek, APC-k) szintén fontos tényezői a gombás fertőzések elleni védelemnek.



20 / 9 oldal

A gombákra adott specifikus immunválaszok A sejt közvetítette immunitás (CMI) jelenti a fő védekező mechanizmust a gombás fertőzések ellen. A Histoplasma capsulatum egy olyan fakultatív intracelluláris gombafajta, amely képes tovább élni a makrofágokban is, és ugyanaz a sejtmechanizmus hatástalaníthatja, amely az intracelluláris baktériumok ellen is hatékony. A CD4- (TH – segítő) és a CD(+ (CTL – sejtölő) lymphocyták együttműködnek a Candida neoformans élesztőgomba azon formáinak megsemmisítésében, melyek immunhiányos hordozókban hajlamosak a tüdőn és az agyon megtelepedni. A Candida-fertőzések gyakran nyálkahártyás felületeken kezdődnek, és általános az a vélemény, hogy a sejt közvetítette immunitás gátolja meg a gomba átterjedését a szövetekre. Ezekben az esetekben a TH1 által közvetített immunválaszok védőhatást közvetítenek, a TH2-ből eredő válaszok pedig ártalmasak a gazdaszervezetre. Nem meglepő, hogy a granulómás (sarjdaganatos) gyulladás egyes intracelluláris gombák által okozott fertőzéseknél (pl. histoplasmosis), fontos szerepet játszik a fertőzött egyed szöveteinek károsodásában. A gombák gyakran specifikus antitestek termelődését váltják ki a hordozóban, melyek a szerológiai diagnózis szempontjából igen fontosak. A humorális immunitás hatékonysága azonban gombafertőzéseknél mindmáig nem bizonyított.

Hogyan kerülik („cselezik”) ki a gombák az immunmechanizmust? A gombák immunrendszert kijátszó képességéről vajmi keveset tudunk. Valójában mivel az egészséges (immunokompetens) egyének nem fogékonyak az opportunista gombák által előidézett fertőzésekre, ezek a paraziták, úgy tűnik, nem mutatnak hatékony ellenálló készséget hordozójuk immunvégrehajtó mechanizmusival szemben. A Candida albicans például egy olyan fehérjelebontó enzimet választ ki, mely in vitro elbontja a humán immunglobulinokat, de az emberi szervezetben, in vivo virulenciafkatorként betöltött szerepe min ez ideig nem nyert megállapítást.

A paraziták okozta fő problémák napjainkban Napjainkban a legtöbb problémát okozó paraziták egyike a Giardia vagy Lamblia intestinalis nevű kórokozó. Ez a parazita világszerte járványos méretű bélfertőzéses megbetegedéseket okoz, és a vízből eredő fertőzések egyes számú okává vált. Az ön által fogyasztott víz biztonságos-e? Ma már sajnos a csapvíz fogyasztása is egészségügyi kockázatokkal járhat a Föld bizonyos területein. Köztudomású, hogy a turisták és a vakációzók egyek országokban, például Mexikóban és Indiában stabilizált oxigénnel tisztítják az ivóvizet. A stabilizált oxigén körülbelül harminc másodperc alatt megtisztítja a vizet a klórtól, és elpusztítja a baktériumokat és más organizmusokat. Ezenfelül megsemmisíti a fent említett Giardia vagy Lamblia intestinalis nevű protozoont is, és megelőzi az általa előidézett fertőzést, melyet különböző országokban más-más nevekkel illetnek, mint például „Montezuma Bosszúja” Dél-Amerikában, avagy „hódláz” Észak-Amerikában. A szalagféreggel fertőzöttek száma is rohamosan növekszik. Ez a tendencia valószínűleg annak tudható be, hogy a nyugati emberek egyre jobban kedvelik a nyers és félig sült marhahúst. Az Amoebiasis egyike a legsúlyosabb parazitafertőzéseknek, amely halálos kimenetelű is lehet. Általában emberről emberre, vagy fertőzött nyers zöldségek, illetve víz által terjed. A Balantidium nevezetű parazita a sertésből származik, és az emberben bélrendszeri fertőzést okoz. Ez is egy jó ok arra, hogy kihagyjuk a sertéshőst az étrendünkből. A paraziták és férgek „hulladékeltakarítók” (angol. „scavenger”), melyek más, hordozónak nevezett szervezeten élősködnek. A paraziták és férgek a szervezet méreg- és salakanyagain élnek. Ha a szervezet tiszta, nem tudnak mivel táplálkozni. A szervezetben való jelenlétük azért veszélyes, mert ürülékük rendkívül mérgező a számunkra. Számos parazita a hordozóra káros toxikus anyagokat állít elő. Más paraziták idegen testként irritálják a hordozó szöveteit, és krónikus gyulladásos reakciót idéznek elő. Egyes férgek komoly mennyiségű vértől fosztják meg a hordozót, a nagy szalagférgek pedig elvonják tőle a már megemésztett táplálékot. A paraziták hordozóra gyakorolt hatásaikat tekintve különbözőek. Egyesek ártalmatlannak tűnnek, mások igen veszélyesnek. A veszélyesnek tartott parazitákat „patogének”-nek nevezzük. Ennek példája a maláriát okozó



20 / 10 oldal

parazita. Számos protozoon is parazitának számít, például egyes amőbafajták, melyek tönkreteszik az emberi bélbevonatot, fájdalmas és súlyos betegséget, ún. „amőbás vérhast” okoznak, ami kiszáradáshoz, végül pedig a belek vérzéséhez és fekélyesedéséhez vezethet. A laposférgek és orsógiliszták olyan paraziták, melyek a hordozót súlyosan károsíthatják, sőt időnként a halálát is okozhatják. A laposférgek „métely” -nek nevezett fajtája az állatok vagy emberek beleiben, májában vagy vérében él, és meglehetősen nagyra nő. A szalagféreg egy másik parazita, mely a belekben érlelődik meg, és a bélfalhoz tapad szívókáknak vagy horgoknak tűnő szerveivel. A szalagféreg felszívja a hordozóból a már megemésztett ételt, de a horogféreg még nála is károsabb. A belekben él, és a hordozó vérével táplálkozik. A külső bőrparaziták közé tartoznak az atkák, kullancsok és a tetűlegyek. Csípésük irritálja a bőrt, de az általuk terjesztett betegségek sokkal súlyosabbak, mint a csípés maga. A kullancsok felelősek az amerikai Szikláshegységben elterjedt nyakszirtmerevedésért, a sárgalázért, az afrikai álomkórért, a tífuszért, Lyme-kórért (borreliosis), és a kullancs-encephalitis-ért. A Trichinosist a fertőzött, nem kellően megfőzött borsókás sertéshús fogyasztása okozza. A Trichinella Spiralis egy kis hengeres féreg, mely a sertéseket fertőzi meg. A lárvák a sertés bélfalából a véredényeibe kerülnek, majd a vérrel eljutnak az izmokhoz, ahol ezek a kis férgek befészkelik magukat az izomrostokba, hogy ott éljenek. Amikor az emberek elfogyasztják a sertést, ugyanez a ciklus megy végbe az ő testükben is. A trichinosis tünetei a fejfájás, láz, izomfájdalmak, duzzadt szemek vagy akár fájdalmas légzés. Ezek a tünetek a betegség kezdeti fázisában hasonlítanak más betegségek tüneteihez, ezért az emberek még csak nem is sejtik, hogy panaszaikat férgek okozzák.

Rövid emlékeztető a különböző, bél- és emésztőcsatornában élősködő, és egyéb parazitákról Botriocephalus latus, Diphyllobotrium latum Botriocephalus latus, Diphyllobotrium latum (görög; botrion=szívógödör+kephale=fej; görög: di+Phyllon=levél+bothrion=szívógödör) a nagy szalagféreg nemzetiséghez tartozik, más nevein: széles vagy halszalagféreg; nagyméretű szalagféreg, mely az ember és más, hallal táplálkozó emlősök beleiben (macska, kutya, menyét, medve) található. A fejen két hengerüreg vagy szívóka (bothria) található. Két köztes hordozója van: az első egy rákféle, a másik pedig egy halfajta, amely főleg a Skandináv országokban él. Az ember nem megfelelően főtt hal fogyasztása által fertőződik meg, ami vészes vérszegénységet eredményezhet, mert a féreg „elorozza” a gazdaszervezet számára is nélkülözhetetlen B12 vitamint. Laposférgek (phylum Plathelminthes) Métely – bármely szívóféreg Giardia (Alfred Giard-ról nevezték el, 1846-1908-ig biológus Párizsban), a másik nevén Lamblia intestinalis, általában nem patogén, különböző gerincesekben, többek között emberekben élősködik. Ostorszerű segédszervvel rendelkező, bélrendszeri protozoon, nagy a hasi felületén található szívókoronggal, melynek segítségével odatapad a hordozó bélrendszeri fedőhámjának (epithelium) hajszálbolyhaira (mikrovilli); két elülső sejtmag és nyolc ostor (flagella) jellemzi négy párban elhelyezve. A Giardia (Lamblia) intestinalis fertőzött étellel és vízzel, valamint közvetlen érintkezéssel terjed. A legtöbb fertőzött egyén tünetmentes, de az esetek ma már nem kis százalékában változatos tünetekben jelentkezhetnek, többek között nonspecifikus gasztrointesztinális panaszok enyhe vagy erős hasmenés, hányinger, fáradtság, anorexia és súlyveszteség. Nematodes (fonálférgek) (görög; nema=fonal+eidos=formájú) elkeskenyedő, kúp alakú férgek, azaz orsógiliszták, az Aschelminthes törzsből, melynek számos fajta a parazita. Hosszanti irányú izmokkal és háromágú nyelőcsővel rendelkeznek. Egyes osztályozási rendszerekben különálló törzsnek tekintik őket. Néha Nemathelminth-ekként, vagy ebbe a törzsbe tartozó osztályként tartják számon őket. Végbélgiliszta vagy fonalféreg – Oxyuris seu Enterobius vermicularis oxys=éles+oura=farok). Az Oxyurodeia felosztályba tartozó, bélben élősködő fonálféreg nemzetség.

(görög:

Trematodes (szívóférgek) (görög, trematodes=átlyukasztott) a Plathelminthes (laposféreg) osztályhoz tartozó férgek, amelybe a mételyek is beletartoznak. A szívóférgek és a mételyek emberben és állatban élősködnek. A fertőzés általában nyers vagy rosszul főtt hal, rák vagy zöldségek fogyasztásával terjed. Első lépésben minden mételynek köztes hordozóként egy puhatestűre van szüksége, melyen belül egy teljes fejlődési ciklus zajlik le. Miután lárvaállapotban távozik a puhatestűből, bekerülhet egy második köztes hordozóba (ami



20 / 11 oldal

lehet hal, rák, vagy más puhatestű), betokozódhat növénybe, vagy közvetlenül végleges hordozó bőrébe hatolhat. A legfontosabb emberen élősködő szívóférgek a következő nemzetségekbe sorolhatók: (1) VÉR: Schistosoma. (2) BÉL: Echinostoma, Fasciolopsis, Gastrodiscoides, Heterophyres, Metagonimus. (3) MÁJ: Clonorchis, Fasciola, Diocoelium, Opisthorcis. (4) TÜDŐ: Paragonimus. Orsógiliszták – bármely, a nematodes osztályhoz tartozó féreg; fonálféreg. Horogféreg – „óvilágbeli” vagy európai bányaféreg – Ancylostoma duodenale. (Görög: ankylos=horgas+stoma=száj). A nematodes paraziták, Ankylostoma americanum, Necator Americanus A. Brasiliense, az Egyesült Államok dél-keleti részén, Brazíliában és más trópusi országokban, kutyákban és macskákban található faj, melynek lárvái trópusi bőrbetegségfajtát okozhatnak az emberben. Az A. duodenale, azaz közönséges európai horogféreg, melynek hímje 10-12 mm hosszú és 0,4 mm széles, nősténye pedig valamivel nagyobb a vékonybélben telepszik meg, és az ankilosztomiázis (horogféreg betegség) nevű állapotot idéz elő. A horogféreg életciklusa: A peták az ürülékkel kikerülnek az emberi szervezetből. A peték olyan kicsik, hogy akár a levegőből is a hordozóba kerülhetnek, por formájában. A peték a meleg, nedves talajon lárvává érnek. A lárvák a bőrre tapadnak, majd befúrják magukat a véráramba. A lárvák a vérrel vagy a nyirokkal a tüdőbe érkeznek, ahol felkapaszkodnak a légcsövön, ahonnan a gyomorba hullnak. Ekkor már felnőtt méretűek. A lárvák a vékonybélben horogszerű fogaikkal hozzátapadnak a nyálkahártyához, főként az éhbélben, ahol szaporodni kezdenek, és a nőstény napi 10 000 petét rak. A férgek élettartama 2-3 év.

A parazitafertőzések által okozott lehetséges betegségek és rendellenességek: ALLERGIÁK (túlérzékenység), ARTHRITIS (ízületi gyulladások), HÁTFÁJÁS, FOGCSIKORGATÁS, COLITIS (Vastagbélhurut), KIMERÜLTSÉG, DIABETES (cukorkór), TELTSÉGÉRZÉS, FEJFÁJÁSOK, HIPOGLIKÉMIA (vércukorszint-süllyedés), ROSSZ EMÉSZÉTS, ÁLMATLANSÁG, LUPUS („bőrfarkas”), ÁSVÁNYIANYAG-HIÁNY, HÁNYINGER, NYAKFÁJÁS, ARCÜREGPROBLÉMÁK, PAJZSMIRIGY-RENDELLENESSÉGEK, HÁNYÁS sőt még a RÁK is. Hol keresendő hát a megoldás a fent említett problémákra? Először is, mint minden más betegség esetében, a megelőzésben. Szervezetünk „tisztántartása” és az immunrendszer erősítése elsődlegesen fontos, ezzel megvédjük szervezetünket a paraziták és a férgek inváziójától. Ehhez nyújt nagy segítséget a Paraprotex. A Paraprotex egy igen széles hatókörű, összetett termék, mely az alábbi összetevőket tartalmazza: Egy tabletta tartalma: Vörös jázmin (Rangoon Creeper Fruit) Mirhafű (libatop) (Wormseed Powder) Sóskaborbolya (Barberry Extr.) (szabvány 12% berberin) Illatos mirhafű (Myrrh) Szegfűszeg olaj (Clove Oil) Argentin lángfa (4.1) (Pau D`Arco) Feketedió-por (4:1) (Black Walnut) Feketedió-olaj (Walnut Oil) Grépfrútmag-kivonat (Grapefruit Seed Extr.) Fokhagymapor (Garlic Powder) (magas allicin tart.)


150,0 100,0 5,0 50,0 50,0 50,0 37,5 37,5 25,0 12,5

mg mg mg mg mg mg mg mg mg mg


20 / 12 oldal

Adagolás: ha az orvos másképpen nem rendeli, felnőtteknek napi 2x2 tabletta, reggelivel és vacsorával. Ahogy a táblázatból látható, a Paraprotex egy összetett táplálékkiegészítő, amely számos növényi eredetű természetes összetevőt tartalmaz. A Paraprotex természetes recept alapján segít szervezetünknek leküzdeni a mikrobiológiai behatolókat. Segítségével olyan belső környezetet tudunk teremteni, mely nem teszi lehetővé a parazita „hulladéktisztogatók” túlélését. Ezenfelül megfelelő táplálékokat kell fogyasztanunk, így megfelelő feltételek hiányában nem tudják elárasztani szervezetünket. A paraziták és a férgek nem kedvelik a tiszta szervezetet, különösen nem szeretik az ásványi anyagokat. A gyógynövények – többet között – gazdagok ásványi anyagokban, és olyan összetevőkben, melyek segítenek a paraziták megsemmisítésében.

VÖRÖS JÁZMIN (Lat. Quisqualis indica) Ezt a nagy kúszónövényt Indiában dísznövényként tartják, de vadon is megtalálható sövényekben és a falvak környékén. A növény magvait és leveleit gyógyításra használják, többek között féreghajtóként, különösen galandféreg ellen, és altatóként. Érett magja megpirítva jótékony hatású hasmenés, láz és angolkór ellen. Magvai olajban elmállasztva parazitikus bőrproblémák helyi kezelésére alkalmasak. Leveleinek főzete hasfájás ellen hasznos. A vörös jázmin vírusellenes anyagként is használatos. A vörös jázmin a többi összetevővel kifejtett együttes hatása (szinergizmus) miatt értékes és jótékony alkotóeleme a Paraprotex-nek. FÉREGÖLŐ MIRHAFŰ (libatop, mexikói tea) Lat. Chemopodium anthelminticum (Bert)., Chenopodium Ambrosioides (Linn.) A mirhafű Chenopodium Ambrosioides (Linn.) és változata, a Chemopodium Ambrosioides var. Anthelminticum (Bert.) a libatopfélék (Chenopodiacae) családjába tartoznak, és a Chenopodium nevű drog alapanyagául szolgálnak. A növény Mexikóban és Dél-Amerikában őshonos, betelepítve távolabbi tájakon, még Missouriban és New England-ben is megtalálható, ahol lakott területe körül és a megművelt földterületen nő. Az Egyesült államok déli részén napjainkban szinte mindenütt fellelhető. A mirhafű érdes, évelő növény, körülbelül 1 méter magas növény. Gyümölcsének illata erős, kissé az eukaliptuszra emlékeztet; íze csípős és keserű. A gyümölcs magvait használják fel. Illóolajának köszönhetően a teljes növénynek erős, jellegzetes, aromás illata van, mely szárítás után is megmarad. Mexikóban teát készítette leveliből, az amerikai bennszülöttek a teljes növény főzetét menstruációs görcsök enyhítésére használták, de elsősorban – leveleit és magvait is beleértve – bélféregűzésre használják, és ma az egyik leghatékonyabb szernek tartják henger alakú (lumbricoid) férgek ellen. Bár a teljes növény rendelkezik féreghajtó tulajdonságokkal, az Egyesült államokban a gyógyszerkönyvek szerint kizárólag gyümölcsét és a belőle kivont olajat használják fel. Magvait hosszú időn át por formában alkalmazták. A magvak hatékonysága nem kétséges, de gyakran helyettesítik az illóolajjal, melyet az összezúzott gyümölcsből nyernek lepárlás útján. Az olajat először 1895-ben izolálta egy Brazíliában élő német gyógyszerész, ahol a magvakat régóta használták féregűzőként. A mirhafű Chenopodium olaj néven ismert fő összetevője az Ascaridole, a cineolhoz hasonló illóolaj, amely hő hatására könnyen felbomlik, miközben szénhidrogént bocsát ki. A Chenopodium ezenfelül tartalmaz pcimolt, a-perpinint, valószínűleg dihidro-d-cimolt, és szilvesztrint is. Jelentések szerint Betaint (trimetil glycin) és kolint is találtak benne. Az olaj glikolt és szafrolt is tartalmaz, és ezek a szerzők az olaj erőteljes hatását az Ascaridole és a szafrol kombinációjának tulajdonítják. Mivel a mirhafű (Chenopodium) nagyon aktív féregűző szer, ezért a lumbricoid (henger alakú) férgek ellen alkalmazzák leggyakrabban, különösen gyermekek esetében. Mivel igen hatékony, könnyen beadható, és alacsony toxicitása miatt talán a legkitűnőbb féregűző orvosság. Olaját malária, kolera, hisztéria és más idegbetegségek ellen is ajánlják. A növényt Herba Sancti Mariae néven köhögésellenes, köptető gyógyszerként is alkalmazzák asztma és hurut esetén. 1912-ben két holland orvos (Schuffner és Vervoort), akik mindketten Delhiben (Holland kelet-Indiában) dolgoztak, megállapították, hogy ez az illóolaj az ankylostomiasis, egy horogféreg okozta betegség leghatékonyabb ellenszere. Ez a betegség eredetileg kizárólag trópusokon és szubtrópusi vidékeken terjedt, de



20 / 13 oldal

mintegy harminc évvel ezelőtt Európában is megjelent; ahol az Alpok északi részén dolgozó bányászokat támadta meg. Az ankylostoma duodenale nevű betegséget okozó horogféreg hímje eléri a 10 mm-es, a nőstény pedig a 14 mm hosszúságot. Az élő horogféreg hússzínű, az elpusztult pedig szürke vagy fehér. A horogformájú fogak tövében mirigyek – mindegyikük egyetlen sejtből áll- ontják tartalmukat azokra a sebekre, melyeket a féreg fogaival ejt a bélcsatorna nyálkahártyáján és a véredényeken. Feltételezhető, hogy a betegséget a horogféreg által okozott mechanikus változások, valamint az általa kiválasztott mérgező anyaghatások együttesen okozzák. A féreg a hordozó bélcsatornájába rakja le petéit. Ezek a peték a széklettel együtt kiürülnek a hordozó testéből. 2530 Celsius fokon a lárva fejlődésnek indul, és két vedlés után zöldségekkel vagy vízzel, illetőleg a bőrön át behatol az új hordozó testébe. Számos orvosságot próbáltak már ki a horogféreg ellen egyedül a timollal értek el némi sikert. Ennek hatását messze felülmúlja a Chenopodium olaj, mellyel jobb eredményeket lehet elérni, mint az eukaliptusszal, a betanaftollal, vagy a timollal. A fent említett két holland orvos megfigyeléseit más kutatók észlelései is megerősítették, és jelenleg a Chenopodiumot a horogféreg-betegség speciális gyógyszereként tartják számon. A Chenopodium olaj jó szolgálatot tesz a szalagféreg ellen is, az állatgyógyászatban is alkalmazzák, kutyák számára készült féregűző keverékekben, terpentinolajjal, ánizsmaggal, ricinusolajjal és olívaolajjal kombinálva. Fent említett gyógyhatásainak köszönhetően a mirhafű a Paraprotex hatékony összetevője. SÓSKABORBOLYA (lat. Berberis Vulgaris L.) Nemzetség és faj. Berberis vulgaris; Berberis aquifolium seu Mahonia aquifolium (Pursch) nutt. (oregoni szőlő) A sóskaborbolya kivonat (std. 12% berberin) A sóskaborbolya vagy berberis a sóskafélék (Berberidacae) családjába tartozik, melynek tagjai még a májusi alma, a mandragóra és a fekete áfonya. Kérgét, gyökerét és érett gyümölcsét is használják orvosságként (berberis cortex, radix, et fructus). A drog fő hatóanyaga a berberin (egy izokinolszármazék), a növény száraz súlyának 1%-a. A sóskaborbolya egyéb összetevői: berberamin, berberubibn, oxyakantin. A sóskaborbolyában található egyéb alkaloidák: iatroizin, palmitin és izotetrandin. A gyümölcs megközelítőleg 6% almasavat, 5% cukrot is tartalmaz. A hagyományos gyógyászatban kérgét és gyökerét ősidők óta a szervezet erősítésére, a máj gyógyítására, vesekőhajtóként, sárgaság, köszvény és hasonló betegségek ellen alkalmazták. Más források és gyógyszerkönyvek szerint a borbolyát epehajtóként is kiváló epegörcs enyhítő hatásánál fogva. A borbolyában található egyéb alkaloidák: iatroizin, palmitin, oxyakantin és izotetrandin. A Berberis vulgarist 2000 éve alkalmazzák a gyógyászatban. Az óegyiptomiak pestis kezelésére használták, az ajurvédikus orvosok vérhasra javasolták, és ez utóbbi hatását a modern orvostudomány is igazolta. A középkori gyógynövénygyűjtők az úgynevezett „külső jelek” doktrínáját követték – e szerint egy növény gyógyító hatásai megállapíthatók külső tulajdonságaiból. A borbolyának például sárga virágai vannak, és gyökeréből préselt leve szintén sárga festékanyagot tartalmaz, ezért „sárgaság bogyó”-ként emlegették, mivel jótékony hatásúnak tartották a máj és az epehólyag sárgasággal járó betegségei ellen. A tradicionális orosz orvoslásban magas vérnyomás, különböző gyulladások és erős menstruációs vérzés ellen alkalmazták. Miután a telepesek elvitték Észak-Amerikába, az indiánok felismerték benne az „oregoni szőlő” nevű gyógynövényt, melyet már ősidők óta használtak különböző betegségek kezelésére. A növény latin neve Berberis aqui folium vagy mahonia aqui folium. A sóskaborbolya kérgét és gyökerét számos ország népgyógyászatában ősidők óta használták a szervezet erősítésére, a máj gyógyítására, vesekőhajtásra, sárgaság, köszvény és hasonló betegségek kezelésére. Más gyógyszerkönyvek és gyógyszerismereti kézikönyvek szerint a sóskaborbolyát epehajtóként és epegörcsenyhítő hatásáért alkalmazták.



20 / 14 oldal

A sóskaborbolya gyógyhatásai a modern orvostudomány szemszögéből A Berberin (alkaloida) fertőzés elleni hatásait világszerte számos kísérlet igazolta. Hatékonynak bizonyult a következő kórokozók ellen: staphylococcus aureus, streptococcus (sebgennyesedés okozó baktériumok), szalmonella, shigella, entamoeba histolitica (vérhas); vibrion cholerae, Giardia (lamblia) intestinalis escherihiae coli (húgyúti fertőzés) és a hüvelyi nyálkahártyát megtámadó candida albicans ellen. A sóskaborbolya hatóanyagai egyenértékűek az antibiotikumokkal. Egy kísérlet tanúsága szerint a berberin, a Berberis vulgaris egy hatóanyaga erőteljesebben hat a baktériumokra, mint a chloramphenicol. Újabban felfedezett tény, hogy a berberin alkaloida erősen gátolja a Helicobacter Pylori nevezetű baktérium kolonizációját a gyomor-, illetve a nyombél nyálkahártyáján. A Berberis vulgaris immunserkentőként is ismert, mivel aktiválja a makrofágokat. A berberint, illetve sóit szemcsepp formájában blepharitis (szemhéjgyulladás) és conjunctivitis (kötőhártya-gyulladás) kezelésére is alkalmazzák (25 mg berberin-klorid 100 ml oldatban), mint fertőzéses eredetű, mind légszennyezettségre való túlérzékenység kiváltotta gyulladás esetén. Németországban kötőhártyagyulladás kezelésére használják, borogatás és szemcsepp formájában. Értágító hatásánál fogva csökkenti a magas vérnyomást, és ezt az orosz tradicionális orvoslás írásos emlékei is alátámasztják. Gyulladáscsökkentő hatásait az ízületek gyulladásos folyamatainak kezelésekor tesztelték. A Berberis használatát a gyógynövényszakértők napjainkban is ajánlják epehajtóként, és az epevezeték működési rendellenességeire. A sóskaborbolya-kivonat gyógyító hatásai által a Paraprotex formula kitűnő szinergikus összetevője. ILLATOS MIRHA (Lat. Balsamodendron myrrha, Commiphora myrrha) Felhasznált rész. Gyanta A mirhát a régi időkben nagy becsben tartották illatáért és gyógyító hatásáért. Az óegyiptomi nők mirhát égettek, hogy kiűzzék otthonukból a legyeket. A kínaiak sebek gyógyítására, menstruációs problémákra, vérzésre, aranyérre és elfekélyesedett sebekre használták. A Biblia gyakran tesz róla említést az Ótestamentumban (Kivonulás könyve 30:23). A Három Királyok a kis Jézusnak aranyat, tömjént és mirhát vittek ajándékba. A szent kenőcs elkészítésekor is említik (Eszter 2:15). A mirhát tisztító hatású gyógynövényként alkalmazták nők számára és parfümként (Zsoltárok könyve 45:8). A kutatások igazolták, hogy a mirha fertőtlenítőszerként is jól használható. A mirha tartalmaz egy szilimarin nevű vegyületet (polifenol), mely megvédi a májat a kémiai méreganyagok ellen, és elősegíti a máj megfelelő működését. A mirha élénkíti és erősíti az emésztőrendszert, serkenti a hajszáleres vérkeringést, gyorsítja a nyálkahártya gyógyulását, többek között a fogíny, torok, gyomor és bél esetében. Sebekre helyezhető, és fertőtlenítőként hat. Elősegíti a menstruációt, könnyíti az emésztést, gyógyítja az arc, homlok és orrüreget, enyhíti a gyulladást, és felgyorsítja a gyógyulási folyamatot. A mirha bőséges mennyiségben tartalmaz vitaminokat és ásványi anyagokat. Gazdag olyan ásványi anyagokban, mint például nátrium, kálium, szilícium, cink és klór, melyek megtisztítják és méregtelenítik a szervezetet. Ezek az elemek elősegítik, hogy a szervezet folyamatosan megfelelő mennyiségű és összetételű gyomornedveket termeljen. Szabályozza a vér sav-lúg egyensúlyát. A mirha felhasználási területe tehát igen változatos. A mirhának ANTIBIOTIKUS, ANTISZEPTIKUS hatása van, MEGSZÜNTETI A ROSSZ LEHELETET, A HASMENÉST, A ROSSZ EMÉSZTÉS, A GYULLADÁSOKAT, A GYOMORBÁNTALMAKAT, AZ EMÉSZTŐRENDSZERI FEKÉLYEKET, A PARAZITA és ÉLESZTŐ-GOMBÁK OKOZTA FERTŐZÉSEKET. Mindezek a hatások indokolják, hogy bekerült a Paraprotex formulába. SZEGFŰSZEGOLAJ (Lat. Eugenia Cariophyllata Thunb. Caryophyllus aromaticus L., Syzygium aromaticum L. merr. Et perry) Felhasználják a növény szegfűszegnek nevezett bimbóit/termőit (caryophylli phlos), illetve olaját (aetheroleum caryophylli), ami a szárított növény 16%-át teszi ki. A szegfűszegolaj fő aktív alapeleme az eugenol nevű illóolaj (84-96%), mely különféle hatásokkal rendelkezik. A stomatológiában fogfájásra, főleg akut pulpitis (fogbélinger, -gyulladás) okozta lüktető, éles fájdalom esetén, és a foggyökércsatorna fertőtlenítésére használják. Ezenfelül segíti az emésztést, mivel nyugtatja az emésztőrendszer simaizomzatát. Az eugenol természeténél fogva erős antioxidáns, mely rendkívül hatékony a gyomor-bél rendszeri paraziták ellen, ezenfelül széles körű mikroba- és gombaellenes (fungicid) tevékenységet fejt ki. A következő szövetek a legfogékonyabbak



20 / 15 oldal

a szegfűszegolaj hatásaira: vérplazma, izmok, idegek, csontvelő és szaporítószervek. A szegfűszegolaj általános immunserkentő hatással bír; frissíti és életerővel tölti el az egész testet. A szegfűszegolajat fent felsorolt és más, kevésbé jelentős hatásainak köszönhetően foglalták bele a Paraprotex formulába. ARGENTIN LÁNGFA (TAHHEBO-TEA, BÍBOR LAPACHO) (Lat. Tabebuia impetiginosa, Tebebuia hepthaphylia, Tabebuia avellanedae, és más fajok) Dél-Amerikában a Callawaya törzs ismerete és alkalmazta ennek a növénynek a gyógyító erejét. Taheebonak nevezték el, és már több mint 1000 éve használják. A Rio de Janeiro-i Santo Andre kórházban 1970es évek óta alkalmazzák az argentin lángfát rák és más betegségek kezelésére. A Tabebuia belső kértét használják orvosságként. Az 1970-es és 80-as években folyó tudományos kutatások kimutatták, hogy a lapachol, az argentin lángfa egyik összetevője hatékony vírusos fertőzések, paraziták, és a rák minden fajtája ellen. A fitoterapeuták számos betegség kezelésére használták, mivel hatékonyan serkenti az immunrendszer működését. Az argentin lángfa hatékony a rák, a leukémia, daganatos megbetegedések, és a vér rendellenességeinek kezelésére. Ezenfelül ízületi fájdalmak, diabétesz, Candida-fertőzések, herpes simplex, májbetegségek, és hipoglikémia esetén, illetve a tápanyagok felszívódásában nyújthat segítséget. Az argentin lángfa gazdag kalciumban és vasban, melyek elengedhetetlenek a testi és a szellemi egészség szempontjából A kalcium hatékony a vastagbél betegségeinek megelőzésében, mivel a szabad zsírsavakkal együtt oldhatatlan komplexet hoz létre, ami megtöbbszöröződésre késztetheti a szabad gyököket. A vas nélkülözhetetlen a vér egészségéhez. A szelén, ami szintén megtalálható ebben a gyógynövénybe, védi az immunrendszert az olyan súlyos betegségek ellen, mint pl. a rák. A Argentin lángfa C-vitamint és cinket tartalmaz, mindkettő antioxidáns és immunvédő. Ezenfelül magnézium, mangán, foszfor, kálium, nátrium, A-vitamin és egyes B-komplex vitaminok is megtalálhatók benne. Napjainkban az Argentin lángfát széles körben alkalmazzák feltételezett Candida-ellenes (gombaölő fungicid) tulajdonságaiért. Bár közvetlen bizonyítékok, melyek megerősíthetnék vagy cáfolhatnák ezt a hatását. Nincsenek, mégis számtalan történet szól mellette. Egy gondosan ellenőrözött állatkísérlet során, melyet a tekintélyes Naval Medical Research Institute (Bethesda, Maryland) hozott nyilvánosságra, kimutatták, hogy a lapachol, az argentin lángfa egyik összetevőjének étkezéssel való bevitele védelmet nyújt egy életveszélyes parazita, a Schistosoma mansoni behatolása és fertőzése ellen. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján úgy tűnik, a dél-amerikai „csoda” kérget, melyet széles körben elismernek gombaellenes hatásáért, újabb területeken alkalmazzák majd, különösen a bélrendszeri paraziták ellen. Az argentin lángfa kémiai összetevői a következők: Kérge gazdag a lapachol-ban (2-7%), ezenfelül lapachone-t és xyloidone-t is tartalmaz, mindkettő quinoid. A jelenlegi gyógyszertan a következő tulajdonságokkal jellemzi: hatékony a gombák, különösen a candida albicans, a paraziták, különösen az életveszélyes Schistosoma Mansoni ellen malária ellenes hatású, immunserkentő, méherősítő, daganatellenes, citotoxikus, vérnyomáscsökkentő, antibakteriális és hatékony a staphylococcus aureus, a bacilus subtilis, az E. coli, a salmonalla typhosa, és a shigella dysenteriae ellen. Nem csoda, hogy ez a rendkívüli gyógynövény a Paraprotex egyik összetevője lett. FEKETE DIÓ (Lat. Juglans nigra) Felhasznált részei? Héja és levelei Tulajdonságai: antiszeptikus, összehúzó, féregűző, vértisztító és szifiliszellenes. A fekete diót évszázadok óta használják Európában különböző betegségek kezelésére, így például bőrbajokra és szorulásra, az indiánok pedig hagyományosan hashajtóként alkalmazták. A fekete diót a polgárháború idején hasmenés és vérhas ellen gyógyítására használták.



20 / 16 oldal

Tudományos kutatások során bebizonyosodott, hogy a fekete dió összehúzó tulajdonságokkal rendelkezik, elősegíti a bőr és a nyálkahártya gyógyulását. Tisztítja a vért, és antiszeptikus tulajdonságokkal bír. Számos bőrproblémára alkalmazzák, többek között kelésekre, ekcémára, herpeszre és ótvarra. Arról is ismeretes, hogy kihajtja a szervezetből az élősködőket és a férgeket. Régebbi időkben a szifilisz, gümőkór (TBC), visszerek, valamint a bél, a húgy- és ivarszervek krónikus fertőzéseinek kezelésére is alkalmazták. A gyógynövénygyűjtők a fekete diót rendkívül hasznos parazita, szalagféreg és ótvarellenes szerként tartják számon. A fekete dió zöld hüvelyén található barna folt organikus jódot tartalmaz, mely antiszeptikus és gyógyító hatással bír. A fekete dió gazdag vitamin- és ásványianyag-forrás, mely bőséges mennyiségű organikus jódot, egy hatékony antiszeptikumot és mangánt tartalmaz, ami elengedhetetlen az egészséges idegekhez, porcokhoz, és a megfelelő agyműködéshez. A fekete dióban található magnézium megakadályozza a fogszuvasodást, növeli a fertőzésekkel szembeni ellenállást, és serkenti a külső elválasztású mirigyeket és a máj működését. Ezenfelül az életerőhöz, az állóképességhez, a megfelelő szívritmushoz és az idegrendszer egészséges működéséhez szükséges kalciumot is tartalmazza. A benne fellelhető szilícium a szervezet egészét élénkíti, és javítja a bőr állapotát, ezenfelül nátriumot, káliumot, klórt, foszfort, szelént, vasat, A-vitamint (retinol), C-vitamint (aszkorbinsav), B1-es (tiamin), B2-őt (riboflavin), B3-as (niacin-t), B6-ot (pridoxin), B15-öt (pangamsav), és P-vitamint (bioflavonoidok) tartalmaz. A fekete diót a következő tulajdonságai miatt foglalták bele a Paraprotex formulába: gombaölő hatású a CANDIA ALBICANS és más gombák ellen, ANTISZEPTIKUS, enyhíti a vastagbélhurutot (COLITIS), A vérhas TÜNETEIT, a gyomor-bél rendszeri fertőzéseket, valamint a különféle eredetű hasmenéseket, kihajtja a szervezetből a PARAZITÁKAT és FÉRGEKET, például a MALÁRIÁT, az ÓTVART ÉS A SZALAGFÉRGET. DIÓOLAJ (Lat. Juglans Regia) Az ízletes, olajos magvak 50% olajat (oleum juglandis) tartalmaznak. Az olaj hatásait 25 000 hetednapos ádventistán tesztelték, és arra az eredményre jutottak, hogy akik a legtöbb fekete diót fogyasztották, azok hajlottak a legkevésbé az elhízásra. A kísérlet minden résztvevője egészséges volt, a szívbetegségben vagy magas vérnyomásban szenvedőknek nem ajánlott a bőséges diófogyasztás. Azonban a jó egészségnek örvendőknél nem okozhat problémát a diófogyasztás, ami minden szempontból egészségesebb, mint a nagy mennyiségben történő húsfogyasztás. Egy másik kísérlet tanúsága szerint azok között, akik bőségesen fogyasztották a diót lényegesen ritkábban fordult elő a végzetes, illetve a nem végzetes kimenetelű szívroham. Ezt az információt mindenkinek érdemes megjegyeznie, akiknél a magas koleszterinszint következményeként fennáll a szívroham kockázata. A dió a szerotonin (ingerületátvivő az idegrendszerben) leggazdagabb forrása, mely a teltség/jóllakottság érzéséért felelős. Lehetséges, hogy a dió ingerli a hipotalamusz éhségérzet-szabályozó központjának teltségérzésért felelős részét. Fontos tudni, hogy a hetednapos ádventisták vegetáriánusok, és a nyugati emberek többségénél sokkal egészségesebb életmódot folytatnak. A dió semmi esetre sem segít abban, hogy ön megőrizze az alakját, ha továbbra is húst és édessége fogyaszt egyazon étkezés alkalmával. De kipróbálhatja, vajon egymaréknyi dió csillapítja-e hirtelen támadt éhségét, és ezáltal segít-e a fogyásban. Az éretlen dióhéjat, a diófa fiatal leveleit, kérgét és a gyökerét szintén felhasználják. A diófát, Jupiter szent fáját (Jovis glans), már az ókorban is számos betegség kezelésére alkalmazták. A diólevél körülbelül0,3%, sárgás színű és a kátrányhoz hasonló szagú szilárd éteres olajat tartalmaz, ezenfelül tannint, galluszsavat, elleginsavat, juglandint (egy csípős, keserű ízű anyagot), juglont (egy dioxy-naphtochinon vegyületet), olyan anyagot, mely a levegő hatására oxyjuglonná, vagy dioxy-naphtochinonná válik; található benne még inozitol, gumi stb. Dr. Albert Leung, egy gyógyszerismereti szakértő véleménye szerint a dió tartalmaz egy juglan nevű anyagot, mely hatékony paraziták okozta betegségek esetén. A friss levelekben nagyobb mennyiségben lelhetők fel ezek az anyagok, mint a szárítottakban, az öreg levelekben pedig alig, vagy egyáltalán nem A diólevelet a hagyományos orvoslásban belsőleg görvélykór (TB) (10-20 g/200 g víz), illetve gyomor- és bélhurut ellen adták. Az állatgyógyászatban féregűzőként használatos. A dióhéj is (Juglandi fructus cortex, juglandis pericarpion) összetételében és gyógyhatásában hasonló, sőt egyesek szerint még értékesebb, mint a levél.



20 / 17 oldal

A fiatal zöld dió (juglandi immaturi fructus) gazdag vitaminokban, pl. C-vitaminban, és fenolos összetevőkben. Még napjainkban is a C-vitamin gyártás fontos alapanyaga. A tradicionális török gyógyászatban a diót különböző mirigyek, többek között a pajzsmirigy rendellenességeinek kúrálására használják. Úgy tűnik, ennek van némi alapja. Egy kísérlet során a friss zöld dió leve megkétszerezte a vér tiroxintartalmát. A főzött dió-lé (a magvakat 20 percen át kell forralni) minimum 30%-kal emelte meg a tiroxinszintet. Ezek a hatások a zöld dió maghéjának és a diólevél magas jódtartalmának köszönhetőek. A dióolaj a Paraprotex formula kitűnő szinergikus összetevője. GRÉPFRÚTMAGKIVONAT (Lat. Citrus Paradisi) A grépfrútmag, illetve annak kivonata antibakteriális, vírusellenes és gombaölő tevékenységet fejt ki. Laboratóriumi és klinikai kutatások tanúbizonysága szerint ez a kivonat 800-féle vírus és baktérium, és körülbelül 100 fajt gomba, és bizonyos paraziták ellen is hatékony. Azok közé a ritka hatóanyagok (orvosságok) közé tartozik, melyek fertőtlenítik, és egyben óvják is környezetüket, tehát nincsen környezetkárosító hatásuk. Ez az oka annak, hogy az Egyesült Államokban egyes klinikákon a grépfrútmag-kivonatot padlók és ágynemű fertőtlenítésére használják, hogy megakadályozzák a veszélyes baktériumok (kórházi fertőzések) megjelenését és tenyészését. Hasonlóan járnak el sebészeit eszközök és műtők esetében is. A klór helyett – mely bizonyítottan káros az emberi szervezetre – a grépfrútmag az ivóvíz fertőtlenítésére is alkalmas. Ezt a módszert Thaiföldön sikeresen alkalmazzák a gyakorlatban. Számos mosodában és uszodában is eredményesen használják ezt a rendkívüli kivonatot. Összetevői biológiailag lebonthatók, ezért nem szennyezik a környezetet. Szintén rendkívül nagy jelentőségű, hogy a grépfrútmag-kivonat nem károsítja a bélbarát baktériumokat, és serkenti az immunrendszert. Toxikus hatása csak akkor lehet, ha az ajánlott adagot többszörösen túllépik. A botanikusoknak lehetett valamiféle megérzése, amikor úgy határoztak, hogy a 60 különböző citrusféle közül éppen a grépfrútot nevezték el Citrus Paradisinek (mennyei, paradicsomi citrom). A grépfrútmag gyógyhatásairól először 5000 évvel ezelőtt tettek említést az ajurvédikus írások, majd a 17. században az európai orvosi irodalomban is felbukkant. Újrafelfedezője Jacob Haritcz immunológus (hobbiját tekintve kertész) volt, aki tizenhét évvel ezelőtt felfigyelt arra, hogy a grépfrút „bámulatos magjai” évek után sem indultak bomlásnak a komposztban, ezért vizsgálni kezdte tevékenységüket, és kutatásai bebizonyították a grépfrútmag sokoldalúságát. A grépfrútmag számos flavonoidot tartalmaz, melyek a kivonat keserű ízéért felelősek. A fertőtlenítő hatás szintén a flavonoidoknak köszönhető, mint ahogy valószínűleg az is, hogy a grépfrútmaggal szemben – az antibiotikumokkal ellentétben – nem alakult ki baktériumrezisztencia. Keserű íze miatt a kitűnő gyomorerősítő (gyomorkeserűként működik) és harmonizálja az emésztőrendszer kiválasztó funkcióját. Ezenfelül a candida albicans (élesztőgomba), és a bőr más gombás fertőzései, fogínygyulladás és hüvelyi fertőzések ellen is használják. A grépfrútkivonat hatása már nagyon alacsony koncentrációban is (8 csepp egy pohár vízhez) bármilyen kereskedelmi forgalomban lévő antibiotikuméval felér. Kivételesen széleskörű alkalmazása: több száz fajta bakteriális és vírusos kórokozó, több mint 100-féle gomba, és számos parazitikus protozoon ellen hatékony. Ez a kivonat kivételes és különb az antibiotikumoknál, mivel semmilyen káros hatást nem gyakorol a bélbarát baktériumokra: megőrzi/megvédi őket, javítja az immunrendszer működését, és csak akkor lépnek fel nem kívánatos mellékhatások, ha az ajánlott adagot 4000-szeresen túllépik. A nyugati országokban hagyományos gyógymódokat alkalmazó orvosok beszámolói szerint nagyon jó eredményekkel alkalmazták a „mennyei/paradicsomi elixírt” (latin neve Citrus Paradisi). A grépfrútmag aktív hatóanyagai különösen hasznosnak bizonyultak a gyomor-bélrendszer működési rendellenességei, gombás fertőzések, közönséges megfázás, fül-, orr- és torokfertőzések, a bőr, a köröm, a hüvely és a fogíny (gingivitis) fertőzései ellen. Az előbb említett alkalmazási területeken kívül úgy tűnik, mindennap újabb adatokkal bővülnek ismereteink a grépfrútmag-kivonat jótékony hatásait illetően. Számos kutató bizonyos reményeket fűz ahhoz, hogy a HIV-vírus elleni küzdelemben is hatékonynak bizonyul majd.

Kísérleti eredmények A grépfrútmag-kivonat elsősorban bioflavonoidokat, glikozidákat, C-vitamint és más fehérjéket (lektineket) tartalmaz. Egyes anyagokat a gyümölcs fehér, szivacsos héjából (gyümölcshéjából), a gyümölcshús hártyájából, illetve magházából nyernek. A grépfrút aktív összetevői tönkreteszik a kórokozók citoplazmamembránját, és szó szerint „kiéheztetik” őket anélkül, hogy az emberi szervezetre bármilyen káros



20 / 18 oldal

hatást gyakorolnának. A grépfrútmag-kivonat természetes vírusölő, baktériumölő, gombaölő és parazitaellenes hatást fejt ki. A kutatók megfigyelték, hogy bizonyos páciensek, akik nagyobb mennyiségben fogyasztottak grépfrútlevet, meglehetősen eltérően reagáltak egyes gyógyszerekre, mint más betegek. A grépfrútlé tartalma például erősíti a kalciumcsatornák elzáródásának vérnyomáscsökkentő hatását. Ezenfelül oly mértékben fokozza az antihisztaminok nem kívánatos hatásait, hogy azok szívritmuszavart okozhatnak. Ennek pontos mechanizmusa még nem ismeretes. Nemrégiben (két évvel ezelőtt) a University of Michigan kutatói felfedezték, hogy a grépfrút levében található egyik vegyület, a furonakumarin befolyásolja a P 450 3A4 citokróm enzim működését a májban, következésképpen egyes gyógyszerek hatóidejét – például vérnyomáscsökkentők, nyugtatók, AIDS-ellenes szerek – jelentősen meghosszabbítja. A furonakumarin hozzáadásával készült gyógyszerek készítése/kifejlesztése egyes gyógyszerek adagolásának csökkentése érdekében ma is folyamatban van.

Felhasználási területei Külsőleg: bőr és haj – szőrtüszőgyulladás (furunkulus), vágások, bőrfertőzések, herpesz, ekcéma, szemölcsök, gombák, korpa és tetű. Néhány csepp grépfrútlevet a samponhoz adagolva kiváló hatást érhetünk el. Belsőleg: vízzel hígítva öblögetésre vagy gargarizálásra alkalmas a következő betegségek esetén: Száj és fogak: kisebb sebek, afták, gombás fertőzések (sebek9, rossz lehelet, fogszuvasodás, foglepedék, fogkő és fogínygyulladás ellen. Torok és orr: rhinitis, köhögés, rekedtség, torokfájás és gégegyulladás kezelésére. Gyomor-bél rendszer: hasmenés, gombás fertőzések, étvágytalanság; segíti az emésztést és elősegíti a barátságos bélbaktériumok megtelepedését. Nem kívánatos mellékhatások: ritka esetben előfordulhat grépfrútallergia. Erőteljes túladagolás esetén múló fejfájás, hasmenés, hascsikarás léphet fel. Rendkívül fontos, hogy a kivonat soha ne kerüljön szembe. Tárolása sötét üvegben javasolt. A grépfrútmag-kivonat erőteljes hatásait a Paraprotex formula egyéb összetevői szinergikusan elősegíti.

FOKHAGYMA (Lat. Allium sativum) Felhasznált rész: gumó Jellemzők: vértisztító, antibiotikus, görcsoldó, izzasztó, köptető, élénkítő. Érintett szervek: légzőszervek, keringés, gyomor, idegek és üregek. A fokhagyma gyógyhatásai közismertek. Az ókorban a héberek, a görögök, a rómaiak és az egyiptomiak is használták. Az egyiptomiak miközben a piramisokat építették, fokhagymát (és vöröshagymát) fogyasztottak, hogy növeljék erejüket és állóképességüket. Hippokratész méhrák ellen ajánlotta. Az indiánok a hasüreg rákos megbetegedéseire alkalmazták. Európában a pestisjárvány alatt immunerősítőként fogyasztották. Kutatások tanúsága szerint a fokhagymának még ennél is több jótékony hatása van. Louis Pasteur felfedezte, hogy antibiotikus tulajdonságokkal rendelkezik. Albert Schweitzer, amikor Afrikában járt, amőbás vérhas kezelésére és fertőzések megelőzésére antiszeptikumként használta. A fokhagymáról ma már tudjuk, hogy hatékonyan gátolja a baktériumok növekedését, és hogy számos különböző Mycobacterium törzs növekedését gátolja. Eric Block kutatásai során felfedezte, hogy csökkenti a koleszterinszintet, gátolja a vér sűrűsödését, védi a májat a gyógyszerártalmaktól és a toxinoktól, megöli a parazitákat és férgeket, valamint megvédi a sejteket, a szabad gyökök és a sugárzás okozta károktól. A fokhagyma daganatellenes tulajdonságokkal is rendelkezik, és kísérletek tanúsága szerint képes meggátolni a rákkeltő nitrozamin növekedését. Az oroszok természetes antibiotikumként tartják számon a fokhagymát, és rendszeresen fogyasztják. A legfrissebb kutatások összefüggést találtak a fokhagyma és a szív- és érrendszerit betegségek ritkább előfordulása között. Bebizonyosodott, hogy csökkenti a koleszterin- és trigliceridszintet a vérben, csökkenti a vérnyomást, fokozza az immunitást, és mérsékli a vérsűrűsödést. A fokhagymát gyakran használják betegségmegelőzésre és gyógyításra. A nyirokrendszert arra serkenti, hogy szabadítsa meg a szervezetet a mérgektől. Jótékony hatással van a szervezetre, különösen a szívre, a keringésre, a gyomorra, a lépre és a tüdőre. A keringés élénkítésére és az immunrendszer működésének



20 / 19 oldal

fokozására használják. Segíthet eges rákbetegségek, szívbetegségek (pl. szívrohamok) és vírusos fertőzések megelőzésében. A fokhagyma bőséges mennyiségben tartalmaz vitaminokat és ásványi anyagokat, magas foszfortartalma, ami elengedhetetlen az agy és az idegrendszer működéséhez, erősíti a hormonkiválasztást, védi szívest és a sejteket, és helyreállítja a sav-lúg egyensúlyt a vérben. A kálium, mely szintén megtalálható fokhagymában, segíthet a szívrohamok és hipoglikémiás blackout (eszméletvesztés) megelőzésében, véd baktériumok szövetekben való felgyülemlése ellen, erősíti a lépet és a májat a rendellenességekkel szemben, csökkenti a gyomorsavtúltengést.

a a a a é

A fokhagyma gazdag foszforban, ami védi a sejteket a méreganyagok lerakódásától, feloldja a savakat a szervezetben, és javítja a keringést. A szelén, melyben a fokhagyma bővelkedik, védi az immunrendszert. A szervezet számos funkciójához elengedhetetlen A-, C-, és B-komplex vitaminokat tartalmaz. Ezenfelül ásványi anyagok, mint például a kalcium, magnézium, nátrium, vas és mangán bő tárháza. Annak ésszerű magyarázata, hogy a fokhagymát miért foglalták bele a Paraprotex formulába, kézenfekvő, PARAZITA- és, GOMBAELLENES (különösen CANDIDA ALBICANS-ellenes), valamint hasmenést, ROSSZ EMÉSZTÉST enyhítő, a máj és epe funkcióit javító tulajdonságainak köszönhetően ezt méltán kiérdemelte. A fokhagyma ezenfelül antibiotikus anyagairól is nevezetes, melyek különféle fertőzések ellen hatékonyak. Növeli a szervezet ellenálló képességét bakteriális fertőzésekkel szemben, kitűnő immunerősítő gyógynövény. Egyszóval a fokhagyma gyógyhatású növények gazdag tárházának egyszerű, de mégis nagyszerű képviselője. Mivel járulhatunk még hozzá, hogy a Paraprotex természetes összetevői által elért erőteljes hatást megőrizzük, állandósítsuk? Mely táplálékkiegészítők járulhatnak hozzá a Paraprotex által elért eredmények megtartásához, jobbításához? Miután kiirtottuk a férgeket a Paraprotex segítségével, egészségünk megőrzése és a paraziták távol tartása érdekében teljes étrendmódosítást kell végrehajtanunk. Ajánlatos megfelelő mennyiségű organikus termesztésű (biokerti) gyümölcs és zöldség, valamint nyers magvak és gabonamagvak fogyasztása. Az OxyMax (stabilizált oxigén) megöli a fertőzést okozó baktériumokat és parazitákat. A legjobb védekezés egy pohár víz, melyben feloldottunk két evőkanál OxyMaxot! (ma már az OxyMax koncentrált formában elérhető, adagolása cseppekben történik – a szerk.) Az OxyMax jó szolgálatot tehet minden idegen eredetű víz tisztításában. Például kempingezésnél igen nagy segítség, mint víztisztító és fertőtlenítőszer. Az OxyMax kitűnő védelmet nyújt baktérium, gomba, protozoa és vírus okozta fertőzések ellen. Az elmúlt években egyre többen szenvednek egy élesztőgomba-túlszaporodás okozta betegségtől, a Candida albicanstól. Oxigénhiányos szervezetben viszonylag könnyen gyökeret ver ez a betegség, az OxyMax éppen ezért kitűnő segítség. A candidiasisban szenvedőknek az immunrendszere legyengül, különösen, ha előzőleg antibiotikummal kezelték őket. Táplálkozási szakértőktől, orvosoktól és betegektől származó információk szerint az OxyMax igen hatékony kiegészítőnek bizonyult a Candida albicans kezelésében. Egyes esetekben hosszabb ideig, 3-4 hónapig, vagy még tovább tartó kezelésre van szükség a szervi candidiasis kiirtására. A Paraprotex mellett az OxyMax szintén segíthet az élesztőgomba fertőzés megszüntetésében.

Összefoglalás A Paraprotex összetevői, például a vörös jázmin, a féregölő mirhafű, a sóskaborbolya-kivonat, az illatos mirha, a szegfűszegolaj, az argentin lángfapor, a fekete-dió-kivonat, a dióolaj, a grépfrútmag-kivonat, a magas allicin tartalmú fokhagymapor szinergikusan (egymás hatását felerősítve) hatnak. Segítenek eltávolítani a szervezetből a parazitákat, baktériumokat, gombákat, toxinokat és férgeket. A Paraprotex lehetővé teszi a szervezet számára a toxinok és a zsírfelesleg kiürítését a bélrendszerből ez a formula különböző antiszeptikus és gyógyító hatású vegyületek gazdag tárháza. Segítséget nyújt szorulás és rossz emésztés esetén. A Paraprotex természetes recept alapján a mikrobiológiai behatolók leküzdésében is segíti szervezetünket. Azonban akkor is igen jótékony hatást fejt ki, ha nincsenek élősködők a szervezetünkben! Ha gyakran vannak gyomorpanaszaink, rossz az emésztésünk, felfúvódással, haspuffadással, bélrenyheséggel kínlódunk, bátran használjuk a Paraprotexet. A dolgozat szerzője saját tapasztalata alapján győződött meg a leírtak valóságtartalmáról.



20 / 20 oldal

Felhasznált irodalom: 1.

Bloom, B. R., P.L. Modlin, and P.Salgame: Stigma variation: observations on suppressor T cells and leptosy, Annual Review of Immunology, 1992; 10:453-488.

2.

Chisari, F. V. and C. Ferrari. Hepatitis B virus immunopathogeness. Annual Review of Immunology, 1995; 13:29-59.

3.

Dannenberg, A. H. Delayed-type hypersensitivity and cell-mediated immunity in the pathogenesis if tuberculosy Immunology Iccay 1991; 12:228-233.

4.

Dohery, P. C., W. Allan, P.Eichelberger, and S.R. Carding: Roles of, and „% T cell subsets in viral immunity. Annual Review of Immunology, 1992; 10.123-151.

5.

Donelly, J.j., J. B. Ulmer, J.W. Shiver, and M. A Liu: DNA vaccines, Annual Review of Immunology, 1997; 15:617-647.

6.

Finkelman, F.D., T. Shea-Donohue, J. Goldhill, c.A. Sullivan, S. C. Morrs,, K. B. Madden, V. C. Gause, and J. E. Urban: Cytokine regulation of host defense agains parstic gastrointes inal nematodes. Annual Reivew of Immunology, 1997; 15: 505-534.

7.

Herman, A., J. W. Kappler, p. Marrack, and A.M. Pullen. Super-antigens: mechaniszms of T-cell stimulation and role in immune responses. Annual Review of Immunology, 1999; 9:745-772.

8.

Knufm. S.H. B: Immunity to intracellular bacteria. Annual Reviw of Immunology, 1993; 11:129-163.

9.

Marrack, P., and J. W. Kappler: Subversion of the immun system by pathogens, Cell, 1994; 76:323-332.

10. Reiner, S. L., and R. M. Locksley: The regulation of Immunity to Leishamina major. Annual Review of Immunology, 1995; 13:151-177. 11. Romani, L, and D. Howard: mechanisms of resistance to fungal infections. Current Opinion in Immunology, 1995; 7:517-523. 12. Sher, A., and R. L. Coffman: Reugalation of immunity to parasites by T cells and T cell-derived cytokines. Annual Review of Immunology, 1992; 10:385-409. 13. Spriggs, M. K.: One step ahead of the game: viral immunomodulatory molecules. Annual Review of Immunology, 1996; 14:101-130. 14. Zinkernagel, R. M.: Immunology taught by viruses.Science, 1996; 271:173-178. 15. Caslteman. Gyógynövény Enciklopédia. Esély Kiadó, Budapest, 1991. 16. James A.Duke Ph.D.: The Green Pharmay (A Serbian Translation, Narodna knjiga Alfa, 1999) 17. Murrya MT.. Encyclopedig of Nutritional Supplements: the essential guide for improving your health naturally. Murray MT, ed. Prima Publishing, Rocklin, CA 1996. 18. Natural healing – Bulletin in Hungarian Language (Természetgyógyászat, 1997. október, page 13.) 19. Steve Blake: Alternative Remedies, CD-ROM, Windows 95, Mosby, Inc., 1999. 20. Tenney Louise. Encyclopedia of Natual remedies. Tenney L., ed. Woodland Publishing Inc., Pleasant Grove, Utah, 1995. 21. A cikk szerzője: prof. Szedlák-Vadócz Valéria m. D., PhD., a klinikai kórélettan és a biokémia professzora, az újvidéki Orvosi Egyetem (Jugoszlávia) óraadó tanára.

TÁPLÁLKOZÁS ÉS EGÉSZSÉG

NUTRITION & HEALTH A Magyar Egészségvédelmi Fórum és a Magyar Fitnesz Szövetség Tudományos hírlevele Szakmai szerkesztő: Dr. Varga Edit Felelős szerkesztő: Schwikker Judit A szerkesztőség címe: 1052 Budapest, Aranykéz u. 6.


NUTRITION & HEALTH VII. évfolyam, 4. szám * A Magyar Fitness Szövetség tudományos hírlevele * április

Recommend Documents