1
N
oha vaskos védõöltözetet viselt, Billie úgy érezte, szinte belémar az éjszaka hidege. Igaz, a terepjáró felfogta a jeges szelek nagy részét, és kihozták a jármû egyik hordozható fûtõtestjét is. A legmagasabb melegítõfokozatra kapcsolták, és úgy csináltak, mintha tábortûz körül ülnének. Egyebet nemigen tehettek: a Ferro bolygón nem volt fa, de ha mégis lett volna, azt biztosan nem égetik el. Ezen a világon a fa egy grammja többet ért az ugyanakkora súlyú platinánál. Szinte elképzelhetetlennek tûnt, hogy akad olyan hely is az univerzumban, ahol a fát fölaprítják és elpazarolják. A fagyos szél szenvedõ vadállatként vonított és bömbölt a terepjáró körül. A gyászos dallam sivításba csapott át, valahányszor a szél elérte és rázni kezdte a gép kiálló lépcsõfokait. Idegborzoló hangverseny volt. A vaskos felhõpaplan egy-egy résén át idõnként láthatóvá vált a tiszta ég egy szelete, sõt fel-
9
felragyogott néhány csillag: hideg gombostûfejek az ûr gyászszínû kárpitján. Úgy sziporkáztak, mint gyémántpor a lézerfényben. Akkor sem lett volna sokkal világosabb, ha nincs a felhõtakaró; a Ferrónak nem volt holdja. Ami azt illeti, nem volt valami kényelmes idekint, de a vállalkozó szellemûek legalább nem voltak összezárva a telep lézengõivel, akik már-már eszüket vesztették a nagy semmittevésben. – Oké! – mondta Mags. – Mit csináljunk még? Megettük a kaját, amit magunkkal hoztunk, elénekeltük azt a hülye dalt a hajónaplóról meg a lyukakról a tenger fenekén. Vége a bulinak, Carly! Mags tizenkét éves volt csupán, egy évvel fiatalabb a másik két lánynál, Billie-nél és Carlynál, de mindenre tudott valami frappánsat mondani. Billie megborzongott a szkafanderben. – Na, te hígagyú, mi volt még azon a régi lemezen, ami a táborozásról szólt? – Ha szíveskedtek végre befogni a szátokat, talán elmondom. Mags a szívéhez kapott. – Megöl ez a baromi nagy bölcsesség... – sóhajtotta. – Megadom magam. – Történeteket meséltek – mondta Carly, igyekezvén tudomást sem venni a csípkelõdõrõl. – Szellemekrõl, szörnyekrõl meg ilyesmikrõl. – Frankó! – lelkendezett Mags. – Akkor mesélj egyet te is! Carly belekezdett egy szellemektõl és vámpíroktól hemzsegõ sztoriba. – Billie mindjárt tudta, hogy egy régi szórakoztató adatállományból szedte az egészet. Persze, egészen más volt egy rémes filmet a világos, meleg lakófülkében nézni, mint itt, a Fõépületen kívül, a hidegben és sötétben hallgatni. Rémes. Szélfútta jégesõ csapott rájuk – mintha kavicsokkal dobálták volna õket odafentrõl –, de elállt, mire Carly a történet csúcspontjához ért.
10
– ...minden évben megõrül valaki annak a szörnyû éjszakának a tanúi közül... és most RAJTAM a sor! Mags és Billie egy emberként pattantak fel, amikor Carly feléjük ugrott. Aztán mind a hárman felkacagtak. – Oké, Mags, te jössz! – Jó, oké! Volt egyszer egy öreg boszorkány... Amikor Mags a mese felénél tartott, megint jégdarabok kezdtek záporozni az égbõl. Az egyik belekerült a fûtõtest áramköreibe. A szerkezet felvillant, kicsapta a biztosítékát, aztán elcsendesedett. Fénye csakhamar elhalványult, nem maradt más világosság, csak a csillagoké, no meg a kijelzõké a terepjáró mûszerfalán. Az éjszaka körbefogta a három gyereket; egyszeriben megsûrûsödött a feketeség és a hideg. A Fõépület most sokkal távolabbinak rémlett. Billie reszketett – és nem csak a hidegtõl. – Ó, a francba! Nézzétek! Apám teljesen ki fog akadni, ha meglátja, hogy elintéztük a külsõ fûtõt! Én visszamegyek a terepjáróba – közölte Mags. – Elõbb fejezd be a mesét! – Ugyan már, hagyjuk a fenébe! Befagy a... fülem. – Akkor Billie mondjon el egy sztorit! Carly Billie felé bólintott. – Te jössz! – Szerintem igaza van Magsnek – próbálkozott Billie. – Menjünk vissza a terepjáróba! – Jaj, Billie, ne hülyéskedj már! Billie nagy levegõt vett, aztán kifújt egy hideg ködpamacsot. Eszébe jutottak az álmai. Valami hátborzongatót akarnak? Tõle megkaphatják... – Oké... Van egy jó történetem. Idegen... lényekrõl szól. Senki se tudja, melyik bolygóról jöttek, egyszerre csak megjelentek a Perem világain. Úgy néznek ki, mintha fekete üveg-
11
bõl lennének, három méter magasak, akkora agyarakkal, mint az ujjatok. Sav van bennük, nem vér: ha megvágtok egyet, és a lé rátok fröccsen, azonnal lemarja rólatok a húst. De hát nem vághattok meg egyet se, mert olyan kemény a bõrük, mint egy ûrhajó páncélzata. Csak zabálnak és szaporodnak, ösztönösen, akár a bogarak, és át tudják harapni a fémet is. Olyan kemény az állkapcsuk, mint a gyémánt. – Húha! – sopánkodott Carly. – És ha egyszer elkapnak, áldhatjátok a sorsot, ha megölnek titeket – folytatta Billie. – Mert ha nem ölnek meg azonnal, az rosszabb a halálnál. Belétek raknak egy bébiszörnyet, lenyomják a torkotokon, és ott nõ bennetek; nõ, amíg elég élesek nem lesznek a fogai, és akkor kirágja magát a húsotokon és csontotokon át. Lyukat fúr a beleitekbe... – A mindenit! – füttyentett Carly. Mags a melléhez kapott. Billie elhallgatott, és várta a kötelezõ, frappáns bemondást. De Mag ezúttal nem tréfált. – Rosszul... rosszul... vagyok... – Ugyan már! – legyintett Carly. – Csak szórakozik. – Nem! A hasam... Jaj! Billie nyelt egyet. Teljesen kiszáradt a torka. – Mags! – Aaaú, nagyon fáj! Mags a mellkasára szorította a kezét, mintha egy kõbogarat akarna agyonyomni. A védõruha hirtelen felpúposodott Mag altestén: mintha egy ököl próbálna átnyomakodni a gumírozott anyagon. A ruha mind jobban kitágult. – Aaaaaa! – sikoltott Mags. – Mags! Ne! – Billie hátrálni kezdett. Carly megragadta Magset. – Mi az?
12
Mags ruhája újra megfeszült, aztán széthasadt. Vér frecscsent kifelé, húscafatok repültek – és egy karvastagságú, kígyószerû lény csillantotta meg tûhegyes fogait a sápadt csillagfényben, amint elõbukkant a haldokló testébõl. Carly felkiáltott, de elcsuklott a hangja. Megpróbált elhátrálni, a szörny azonban villámsebesen csapott felé. Rettentõ fogait belemélyesztette Carly nyakába. A lány kiömlõ vére egészen feketének látszott az éjszakában. Sikolya hörgéssé tompult. – Nem! – sikoltotta Billie. – Nem! Ez csak álom! Nem valódi! NEM VALÓDI! NEM... Jajongva riadt fel. Az orvos hajolt fölé. A lány egy erõtérágyon feküdt, a mezõ erõsen tartotta párnáin, akár egy óriás keze. Billie rúgkapált, de minél jobban igyekezett, a mezõ annál kérlelhetetlenebbül szorította. – Ne... – Nyugi, Billie, nyugi! Csak álmodott! Semmi baja! Minden a legnagyobb rendben van! Billie levegõ után kapkodott. Szíve hevesen vert, és érezte az erek lüktetését a halántékán, amikor felnézett dr. Jerrinre. A rejtett világítótestek fénye megcsillant az egészségügyi központ szobájának steril fehér falain és mennyezetén. Csak álom. Mint a többi. – Hozok egy altatótapaszt – ajánlotta Jerrin. Billie megrázta a fejét – ennyit még az erõtér is megengedett. – Ne! Már jól vagyok. – Biztos? Az orvosnak kedves arca volt, a korát tekintve pedig akár Billie nagyapja lehetett volna. Évek óta kezelte Billie-t, amióta a lány a Földre érkezett. Az álmok miatt. Nem mindig voltak egyformák, de általában a Peremmel álltak kapcsolatban. A Peremmel és a világgal, ahol Billie született. Tizenhárom esztendõ telt már el azóta, hogy az ottani kolónia elpusztult egy nukleáris
13
balesetben, és majdnem egy évtized azóta, hogy a lány elhagyta a Ferrót. A rémálmok mégis ismétlõdtek, s õ vadul, csillapíthatatlanul vergõdött szorításukban. Nem segítettek sem a gyógyszerek, sem a hipnóziskúrák, sem a biovisszacsatolásos kezelések, az agyhullám-szintézisek. Nem segített semmi. A tudomány tehetetlennek bizonyult a rémálmokkal szemben. A doktor fölsegítette Billie-t, aki a mosdóhoz botorkált, hogy megmossa az arcát. Tükörképe visszabámult rá. Középtermetû volt, karcsú, izmai feszesek, kimunkáltak az edzõszékben töltött kényszerû órák eredményeként. Haja, amit általában rövidre nyírva viselt, most majdnem a válláig ért, és hamuszínbe hajló fakóbarna színû volt. Halványkék szemek, egyenes orr, a kelleténél alig valamivel nagyobb száj. Nem csúnya arc, és a szobában nincs semmi érdekes. Nem csúnya – de elátkozott, az egyszer biztos. Valahol valamilyen isten kétségtelenül szemmel tartja. Billie azt kívánta, bár tudná, miért. * * * – Buddha szerelmére, teljesen körülvettek minket! – rikoltotta Quinn. Wilks érezte, hogy veríték csorog lefelé a gerince mentén, pókselyem páncélja alatt. A világítás túl gyenge volt, a sisaklámpa fabatkát sem ért, alig látták, mi történik körülöttük. Az infralámpával sem mentek sokkal többre. – Elég a pofázásból, Quinn! Tartsd tûz alatt a területedet, akkor minden oké lesz... – Ó, a rohadt életbe, tizedes, elkapták az õrmestert! – hörögte Jasper, az egyik megmaradt tengerészgyalogos. Eredetileg tizenketten voltak az osztagban. Mostanra négyen maradtak. – Mit csináljunk? Wilks egyik karjában a kislányt fogta, szabad kezével markolta karabélyát. A kislány felsírt.
14
– Nyugi, bogárka! – csitítgatta Wilks. – Meg fogjuk úszni! Szépen visszamegyünk a hajóra, és elpályázunk innét! Ellis, a felzárkózó hátvéd szuahéli nyelven káromkodott. – Honnan a francból kerültek elõ ezek a szörnyek, ember?! Honnan a... Költõi kérdés volt, persze, hisz errõl egyiküknek sem volt halvány fogalma sem. A hõség szinte leterítette Wilks-et, a levegõ megsûrûsödött, és úgy bûzlött, mintha valami hatalmas dögöt felejtettek volna a napon. A szupertartós mûanyaglapok alkotta falat mindenütt vastagon borította a csiganyálsûrû, feketésszürke lepedék – mintha valami õrült szobrászmûvész ürülékhurkákkal cicomázta volna fel az állomást. A lehetetlen szögekbe csavarodó hurkák olyan kemények voltak, mint a plasztikbeton, de – meglehet, a szerves anyag bomlásnak eredményeképp – hõt sugároztak. A levegõ forró volt és párás. Gõzfürdõ. Maga a pokol. A tizedes háta mögött újra felugatott Quinn fegyvere. A detonációk szédítõ ütemet vertek Wilks dobhártyáján. – Quinn! – Kurva sokan vannak mögöttünk, tizedes! – Csak biztos célokra lõjetek! – adta ki a parancsot Wilks. – És csak rövid sorozatokat, hármasával! Nincs elég muníciónk a folyamatos zárótûzhöz... Elõttük a folyosó elágazott, a leereszkedõ pneumatikus ajtók azonban elzárták mindkét kijáratot. Vészjelzõ villogott, sziréna vijjogott. Egy monoton géphang a reaktortérben készülõ robbanásra figyelmeztetett. Vagy kijutnak – méghozzá nagyon gyorsan –, vagy elintézik õket a szörnyek. Esetleg radioaktív hamu lesz belõlük. Csábítónál csábítóbb kilátások... – Jasper, vedd át a kölyköt! – Ne! – sikoltotta a kislány.
15
– Nekem az ajtót kell kinyitnom – magyarázta Wilks. – Jasper addig vigyáz rád, oké? A fekete bõrû tengerészgyalogos odalépett, és átvette Billie-t. A gyerek olyan kétségbeesetten kapaszkodott belé, mint egy kismajom az anyjába. Wilks az ajtó felé fordult. Kihúzta övébõl a plazmavágót, és bekapcsolta. A forró, fehér energianyaláb kétarasznyi hosszan felizzott. Wilks a zárnak feszítette a vágószerszámot, és elõre-hátra mozgatta. A zár különlegesen ellenálló, speciálisan kezelt ötvözetbõl készült, de azt nem lehetett elvárni tõle, hogy ellenálljon egy csillag izzásának. Felhólyagzott, bugyborékolt, aztán egyszerûen lecsorgott a földre. Az ajtó fölemelkedett. Túloldalán egy szörny lapult, mely most Wilksre vetette magát. Szájából lándzsaszerû, egyenes, csupa fog valami lökõdött ki. Sûrû, fehéres nyál vagy váladék cseppjei repültek szerteszét. – A francba! – Wilks jobbra vetõdött, és reflexszerûen vágott támadója felé a plazmával. A nyaláb a lény nyakát érte, a nyakat, ami valószínûtlenül vékonynak látszott a túlméretezett fejhez képest. Hogy képes egy ilyen egyáltalán lábra állni? Érthetetlen... Az idegen szívós fajzatnak rémlett, ám a plazma még az ugyancsak ellenálló ipari gyémántot is meglágyította volna. A hatalmas fej lerepült, a padlón csattant. Még ekkor is azon igyekezett, hogy belemarjon Wilksbe, és a vicsorgó pofából tovább szivárgott a nyálka. A lény nem látta be, hogy a papírforma szerint illett volna tüstént felfordulnia. – Mozgás, emberek! De óvatosan, mert ez az átkozott dolog még most is veszélyes! Jasper felordított. – Jasper!
16
Az egyik lény megragadta a tengerészgyalogost, és úgy roppantotta szét a koponyáját, mint a tojáshéjat. A kislány! – Wilks! Segítség! Segítség! Egy másik szörny elragadta a kislányt, és már vitte is. Wilks megpördült, célba vette fegyverével. Aztán eszébe jutott, hogy ha belelõ, a savas vérzuhany azonnal végez a gyerekkel. Volt alkalma látni, hogyan intéz el a sav olyan testpáncélt, amely a tizes kaliberû rohampuska lövedékének is ellenáll. Lejjebb célzott hát, a szörny lábára. Ha nem lenne lába, futni se tudna, annyi szent... A folyosón csak úgy nyüzsögtek az idegenek. Quinn tüzet nyitott, és számolatlanul szórta a lövedékeket. Páncéltörõ, robbanógolyók vágódtak a rémekbe, pattogtak a falakról, kenõanyag bûze terjengett körös-körül. Ellis is rázendített a lángszóróval. Tûzfolyam töltötte be a folyosót, lefröccsent az idegenekrõl, és olvadt masszaként folyt le a szennyes falakon. – Segítség! – kiabálta a kislány. – Segítsetek! Ó, Istenem! – Ne! Wilks felriadt. Az izzadtság eláztatta a haját, az arcát, belefolyt a szemébe. Overallja lucskos volt a verítéktõl. Ó, a fene! Felült. Még mindig a cellájában volt, a keskeny priccsen. A sötét mûanyag falak is a helyükön voltak. Az ajtó kinyílt. A foglárrobot érkezett. Két és fél méter magas, tiprótalpas fémtömeg csillogott a börtönfolyosó gyér fényében. A robot nyers, elektronikus hangon szólalt meg: – Wilks tizedes! Lépjen elõre! Wilks a szemét dörgölte. Még egy katonai fegyintézmény szigorú biztonsága sem tudta megóvni a rémálmoktól. Az efféle álmok ellen nincs orvosság. – Wilks!
17
– Mi van? – Jelentkeznie kell a MILCOM fõhadiszálláson. – Menj a fenébe, pléhagyú! Még van két napom. – Ahogy gondolja – felelte a robot. – De a feletteseinek más a véleménye. Nagykutya barátai látni kívánják. – Miféle nagykutya barátaim? A többegységes cella másik lakója, egy kövér benaresi szólalt meg. – Miféle barátok, szakikám? Wilks tûnõdve nézte a robotot. Vajon miért akarják a fejesek mûsoron kívül is látni? Ha fent kavarni kezdenek, az a lentieknek csak rosszat jelenthet... Gyomra összerándult, s nem csak a belédiktált gyógyszerektõl. Ebbõl nem sülhet ki semmi jó! – Induljunk, katona! – makacskodott a robot. – Haladéktalanul a MILCOM-központba kell kísérnem! – Hadd zuhanyozzak elõbb! – Nem lehet, miszter. Azt mondták, haladéktalanul. A Wilks fél arcát elcsúfító heg – égés nyoma – hirtelen viszketni kezdett. Ó, a francba! Nem egyszerûen rohadt, hanem nagyon rohadt az ügy... Vajon mit találtak ki már megint odafent?
18
2
R
engeteg szemét keringett a Föld
körül. Az elsõ mûholdak fellövése óta eltelt századok során a gondtalan ûrhajósok vagy szerelõbrigádok tucatnyi csavart, fogót, miegymást szórtak el az ûrben. A kisebb darabok – némelyikük tizenötöt is pördült másodpercenként – lyukat tudtak ütni bármin, ami a kozmikus páncélnál kevésbé volt ellenálló, beleértve természetesen a hajók belsejében közlekedõ, dolgozó embereket is. Még egy apró festékmorzsa is kráterszerû sebet ütött becsapódáskor. Mivel ez a hajók és a hajózók számára nem kis veszedelmet jelentett, az efféle szemetet rendszeresen hamvasztották, illetve speciális robotgépekkel gyûjtötték össze. A masinákat csak kukásokként emlegették. Egy ideig azzal is számolni kellett, hogy a nagyobb tárgyak visszazuhannak a földfelszínre. Egy szerelõhajó aláhulló törme-
19
léke százezer embert ölt meg Dél-Amerikában, és rendkívül ritka csemegévé tette a Kona kávét. Az ilyen és ehhez hasonló balesetek után valakinek derengeni kezdett, hogy ez így mégsem mehet tovább. Törvények születtek: minden, ami egy embernél nagyobb, azonnal begyûjtendõ vagy eltávolítandó. Ahelyett azonban, hogy a feladat ellátására új intézményt hoztak volna létre, a gondot egy már létezõ szervezet nyakába varrták. Ez volt az oka annak, hogy a Parti Õrség Dutton nevû kis kuttere most ott lebegett Észak-Afrika fölött, magas orbitális pályán. A napfény vakítóan szikrázott a páncélozott bórkarbon burkolaton, míg a kéttagú legénység ásítozva irányította a gépet egy elhagyott hajó felé. A hulladéknyilvántartók számítógépei szerint a jármû lezuhanni készült. Épp ezért látták jónak ellenõrizni, akad-e élõlény a fedélzeten – csak ezután lehet szétrobbantani olyan apró darabokra, amelyeket a kukások már képesek begyûjteni. – A szonda kilövésre kész – jelentette Lyle zászlós. Barton parancsnok, a hajó kapitánya bólintott. – Készenlét... Kilövés indul! Lyle megérintett egy kapcsolót. – Szonda kint. Minden rendben. Kamerák aktiválva, az érzékelõk mûködnek. Az apró robothajó fürgén suhant a viharvert teherszállító felé, és folyamatosan továbbította elektronikus információit a Dutton agyközpontjának. – Lehet, hogy platinarudakkal van tele – fantáziált Lyle. – Ja. A Holdon meg havazik. – Mit izélsz, Bar? Te nem akarsz gazdag lenni? – Dehogynem! Aztán majd szépen bekasztliznak tíz évre, hacsak ki nem találtál valamit a kék doboz hatástalanítására. Lyle nevetett. A kék doboz minden rögzített, ami a hajóban történt – többek között a szonda beérkezõ jeleit is. Ha a másik hajó valóban tele lett volna platinával, a tényt lehetetlenség lett
20
volna eltitkolni a parancsnokság elõl. A fegyveres erõk tisztjei nem rendelkeznek szabad kutatási joggal. – Nem találtam ki semmit – ismerte be Lyle. – De ha lenne néhány millió hitelegységünk, talán felbérelhetnénk valakit a melóra... – Anyádat például... – morgott Barton. – Lyle a számítógép-monitorra pillantott. Olcsó berendezés volt. A Haditengerészet egységeit holografikus kijelzõkkel szerelték fel, a Parti Õrségnek azonban be kellett érnie a leghitványabb gyártmányokkal, amelyek Szumátrán és más, iparilag közismerten fejlett régiókban készültek. A robotszonda irányfényei felvillantak, amikor a kis fémszivar elérte a teherhajót. – Megérkeztünk. Jó kör volt, mi? Barton a homlokát ráncolta. – Nézd a külsõ zsilipajtót! Ki van dudorodva... – Gondolod, hogy robbanás történt a fedélzeten? – kérdezte Lyle. – Tudja a fene! Nyissuk ki! Lyle a billentyûzetre csapott. A szondából kinyúlt egy univerzális zsilipkulcs, és belecsusszant a zárszerkezetbe. – Pechünk van: mûködésképtelen az egész. – Látom én is, nem vagyok vak... Robbantsuk ki! – És reménykedjünk, hogy a belsõ ajtó csukva van. – Ugyan már! Ez a romhalmaz legalább hatvan éve sodródik idefenn. Aki ittragadt, rég elpusztult végelgyengülésben. Egy korty levegõ nem sok, annyi sincs odabent, és ha mégis maradt valaki annak idején, az a hibernációs részlegben dekkol. Nem teljesen mindegy? A ladik kábé harminc perc múlva úgyis szétégne az atmoszférában. Robbants! Lyle megadóan vállat vont. Megérintett egy kapcsolót. A szonda apró robbanótöltetet erõsített az ajtóra, és száz méterre visszavonult. A töltet hangtalan villanással lépett mûködésbe a légüres térben, és a zsilipajtó darabokra hullt. – Kip-kop! Van ott valaki?
21
– Nézd meg! De lehetõleg ne verd neki semminek a szondát, oké? – Nem az én hibám volt! – védekezett Lyle. – Az egyik hátsó hajtómû vacakolt! – Mondod te... A robot óvatosan bemanõverezett az elhagyott hajóba. – Nyitva van a belsõ zsilip... – Annál jobb! Nem kell rá idõt pazarolni. Menj beljebb! A szonda halogén fényszórói kigyúltak, ahogy a gép befelé haladt. A sugárzásmérõ felkerregett. – Jó „meleg” van odabent – jegyezte meg Lyle. – Remélem, jól átsülve szereted a szójabifszteket! Az esetleges túlélõkbõl mindenesetre rég pirítós lett. Nem fog ártani egy kis zuhany a szondának, ha visszaér... – A mindenit, odanézz! – szisszent fel Barton. A szonda elõtt lebegett valami, ami valaha ember volt. A kemény sugárzás megölte a baktériumokat, amik elbomlaszthatták volna, a hideg pedig konzerválta mindazt, amit a vákuum nem szippantott ki belõle. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas, bõrbevonatú aszalt szilva. Meztelen volt. – Hú, ez fájt! – nyögte Lyle. – De nézd csak a falat mögötte! – Megnyomott egy gombot, mire a kép élesebb lett. Három szó állt a válaszfalon elmázolt, barnás betûkkel: ÖLJETEK MEG MINKET! – A fenébe! Vérrel írták volna? Nagyon úgy látszik. – Akarsz vegyelemzést? – Hagyd a fenébe! Kifogtunk valami istenverte kísértethajót... Lyle bólogatott. Sokat hallottak ilyesmirõl, de még egyszer sem találkoztak hasonlóval. Valaki megõrül, és kiirtja a többieket is. Kinyitja a zsilipeket, kiengedi a levegõt, vagy elárasztja az egész hajót sugárzással, ahogyan itt történt. Gyors halál vagy lassú – de mindenképp halál.
22
Lyle megborzongott. – Keress egy terminált! – utasította Barton. – Nézz utána, le tudod-e tölteni a hajó memóriáját! – Ha ugyan mûködnek a telepek... Hoppá! A detektor valami mozgást észlel! – Látom – dünnyögte a kapitány. – Látom, de nem hiszem el. Senki sem maradhatott életben. Még sugárvédõ ruhában is megfõtt volna, aki... – Ott van! Csak egy teherkonténer. Alacsony, tömzsi robot araszolt a roncs mennyezetén egy Velcro-vonal mentén. – Biztos akkor piszkáltuk fel, amikor berobbantottuk a bejáratot. – Na ja! Még emlékszem. A szonda egy kontrollpanel felé úszott. – A mindenségit, nézd azokat a lyukakat a pulton! Mintha valami feloldotta volna a mûanyagot. A sugárzás ilyet nem csinál, ugye? – Ki tudja? És kit érdekel? Szívd le a memóriát, aztán hozd ki a szondát, hogy felrobbanthassuk végre ezt a vacakot! Este randim van, és eszemben sincs túlórázni. – Te vagy a fõnök... A szonda rácsatlakozott az irányítópanelre. A hajó energiatelepei már majdnem teljesen lemerültek, de a memóriát még le tudták tölteni. – Tessék! – mondta Lyle. – Itt vannak az adatai. – Semmi különös – állapította meg Barton. – Ötös kategóriájú atomhajtómû, rengeteg mélyûri szolgálat, rozoga pajzsok, defektes mag. Amilyen ócska, nem csoda, hogy eldobták. Ennyi. Lökjük ki a nap felé, rakjuk rá a bombát, aztán irány haza! Lyle újabb gombokat nyomott meg. A szonda egy tiszta atomtöltetet helyezett a hajó falára. Azonnal odatapadt. – Oké, három perc a... Ó, a francba!
23
A képernyõ elsötétült. – Mit csináltál? – förmedt rá a kapitány. – Én? Semmit. Kiment a kamera. – Kapcsolj át memóriavezérlésre! Ha még egy szondát elvesztünk, az Öreg felaprít minket... Lyle kapcsolgatott. A számítógép átvette a szonda irányítását. Mivel a berepülés minden egyes centiméterét rögzítette, pontosan követni tudta az utat hátrafelé is, és képes volt visszahozni a szondát. – Megy a dolog – mondta hamarosan Lyle. – Bár a robot mintha több üzemanyagot égetne a normálisnál. – Talán beleakadt valamibe kifelé jövet. Nem baj. – Mindjárt dokkol. Külsõ zsilip nyit. Megnézem, mitõl zabál ennyit... – Lyle gyakorlat szülte fürgeséggel nyomkodta a billentyûket. – Mi a szent szar... – suttogta Barton. Lyle csak bámult. Ez meg mi a rossebb? A közeledõ szondán valami ült. Úgy nézett ki, mint valami hüllõ, vagy inkább egy óriási bogár. Várjunk csak, ez biztos valami ûrruha! Anélkül úgysem maradhatna meg a vákuumban... – Csukd be a zsilipet! – ordított fel Barton. – Késõ! Már bent van! – Áraszd el a dokkot sugárzás-semlegesítõvel! Szivattyúzd ki a levegõt! Hadd sodródjon ki az az izé! Hatalmas dördülés rázta meg a hajót. Mintha egy roppant kalapács sújtott volna a fémre. – Ki akarja nyitni a belsõ zsilipet! Lyle kétségbeesetten kapcsolgatott. – Antisugárpermet a maximumon! Légszivattyúk bekapcsolva! A döngés folytatódott. – Oké, oké, ne aggódj, nem tud bejönni! A zsilip zárva van. Senki sem tud puszta kézzel áttörni egy bezárt bórkarbon kapun!
24
Valami óriásit reccsent, aztán az a zaj hallatszott, amitõl az ûrjárók a legjobban félnek: a kiszökõ levegõ sziszegése. – Zárd be a külsõ zsilipet, a kurva életbe! De a hirtelen zuhanó légnyomás elrántotta Lyle-t. A kabin egyszerre megtelt elszabadult tárgyakkal, amelyek a hajótat felé süvítettek. Fényceruzák, kávéscsészék, papírok mindenütt. Lyle az irányítógombok felé csapott, de elhibázta a zsilip vészkapcsolóját. Barton félig kiemelkedett ülésébõl, igyekezett elérni a piros gombot, de véletlenül a számítógépet iktatta ki. A hajó visszatért kézi vezérlésre. A kabin légnyomása rohamosan közeledett a nullához: egy zsilipnagyságú nyíláson át ijesztõen hamar távozik a levegõ. Lyle szemei kigúvadtak, pórusain át vér szivárgott. Az egyik dobhártyája megrepedt. Felsikoltott, és végre elérte a külsõ zsilip vészkapcsolóját. – Megvan! Megvan! A külsõ zsilip csattanva összezárult. A készenléti légtartalék a hajótestbe ürült. A mesterséges gravitáció mindkét embert viszszarántotta az ülésbe. – A kurva életbe! – fakadt ki Barton. – Már oké, be van zárva! – Parti Õrség Ügyelet, itt a Dutton! – harsogta Barton. – Vészhelyzet! – Ó, ne! – zihálta Lyle. A dolog ott állt mögöttük. És fogai voltak. Elindult feléjük. Kimondottan éhesnek látszott. Barton megpróbált fölállni, de ráesett az irányítópultra. A hajó még mindig kézi vezérléssel haladt. Beindult a motor. A gyorsulás visszalökte a szörnyet, az ülésbe préselte Lyle-t és Bartont. Meg sem tudtak moccanni, a lénynek viszont sikerült egyre közelebb vonszolnia magát. Lidércnyomás. Ez nem lehet igaz!
25
A dolog beletépett Lyle székébe, amikor kirántotta a pilótát az ülésbõl. Vér fröccsent, amikor karmait a tehetetlen ember vállába mélyesztette. Azután eltátotta a száját, és valami botszerût lökött ki olyan gyorsan, hogy Barton alig tudta szemmel követni. A dolog úgy hatolt Lyle koponyájába, mintha a csont közönséges gyurma lett volna. Vér és agyvelõ terítette be a mûszereket. Lyle rémeset sikoltott. A hajó még mindig gyorsult: egyenesen a radioaktív roncs felé tartott. A szörnyeteg kirántotta a rettenetes nyúlványt Lyle koponyájából. Cuppanó hang hallatszott, mint amikor az ember lába kiszabadult. Barton mély lélegzetet vett, hogy sikoltson, de hang már nem jöhetett ki a torkán. A kutter belerohant a sodródó teherhajóba. Ugyanebben a pillanatban robbant fel a szonda által elhelyezett bomba. A detonációban mindkét jármû megsemmisült. Gyakorlatilag minden szilánkokra hullott, és széles hurokban sodródott tovább a Nap felé. Minden, kivéve a kék dobozt. * * * Wilks nem vette le a szemét a kihúnyó képernyõrõl. Szinte hihetetlen, milyen jól páncélozzák ezeket a kék dobozokat, hogy egy ilyen közeli atomrobbanást is átvészelnek... A fegyõrrobotra pillantott. – Oké, megnéztem! – Menjünk! – szólt a robot. Wilks felállt, elindult a robot után. A MILCOM fõhadiszállás e szekciójában egy lélekkel sem találkoztak. Ha lett volna fegyvere, Wilks kilõhette volna a gépet, és megkísérelhette volna a szökést. Na, persze...
26
Ahogy végighaladtak a folyosón, fejében lassan összeállt a kép. Hát ezért nem rúgták ki a seregbõl! Csak idõ kérdése, és az emberek megint belebotlanak az idegenekbe. Nem akartak hitelt adni beszámolójának a Peremen történtekkel kapcsolatban, de hiába nyaggatták hazugságvizsgálóikkal. Az agyzsugorítók sem jártak jobban vele, ami pedig a hadsereget illeti... nos, a hadsereg sosem dob el semmit, aminek még hasznát veheti. Jeges hideget ézett a gyomrában – mintha cseppfolyós nitrogént nyelt volna nemrég. A bomba nem végzett az összes döggel a Peremen. A hadseregnek most égetõ szüksége van egy szakértõre. Ki mást kaparnának elõ, ha nem Wilks tizedest? Valószínûleg nem túl boldogok, hogy ehhez a megoldáshoz kell folyamodniuk, de majd csak kibírják valahogy. Wilksnek nem voltak illúziói a találkozót illetõen. Tudta, hogy ebbõl semmi jó nem sülhet ki. Sõt!
27
3
S
alvaje búvóhelye majdnem pontosan a Déli Félteke Erõtérrács reléállomásának gigászi reaktorpajzsa alá esett. A DFE mezeje elég terjedelmes volt ahhoz, hogy saját idõjárást produkáljon. Legtöbbször esõt. Hosszú napokon át hulló, állhatatos, lehangoló esõt. Az épület elõre gyártott eon-plaz elemekbõl készült, tervezõi számoltak az állandó csapadékkal. Tompaszürke tömege egybeolvadni látszott az ólomszín éggel: egy olyan ember, mint Salvaje, keresve sem találhatott volna nagyszerûbb búvóhelyet. Nyomós ok nélkül senki nem járt erre, még a felszíni rendõrség is kerülte a környéket, ha tehette. Pindar, a holotechnikus átgázolt a pocsolyákon, amelyek az állandó szivattyúzás ellenére is bokáig értek. Ha Salvajének nem lett volna annyi kidobni való pénze, bizonyára nem itt üti fel tanyáját. Az épület falait vastagon borította a penész, amit a
28
