NNCL1342-4F0v1.1 vagabund kiadó

NNCL1342-4F0v1.1

vagabund kiadó

Joachim Peiper

FARKASHAJSZA A borító grafikái Tari József készítette. 2004 Vágó Csaba (Joachim Peiper) – FARKASHAJSZA A szerző nem azonos azzal a Joachim Peiperrel, aki a II. világháborúban az elit LSSAH hadosztály egyik legkiválóbb tisztje volt. VAGABUND KIADÓ

Szerkesztette: Nyomdai munkák: Felelős vezető: Nyomdai előkészítés: Háttér Stúdió Kft. [email protected] Felelős kiadó: Vagabund Kiadó, ISBN: SZÖLLŐSI PÉTER [email protected]

6000 Kecskemét, Akadémia krt. 45-47. 963 9409 34 0 SZÖLLŐSI PÉTER KAPOSVÁRI NYOMDA KFT, Kaposvár – 241042 POGÁNY ZOLTÁN igazgató

Szöllősi Péter © 2004.

I. 1941. MÁJUS, ATLANTI-ÓCEÁN, KILOMÉTERRE A BRIT PARTOKTÓL

KB.

6-700

– Rosseb az időbe, már rég látnunk kellene őket! – mordult fel Fritz-Julius Lemp az U110 tornyában állva. Klaus Hinsch elsőtiszt végignézett a kapitányon, és

megpróbálta félresöpörni fejéből az elmarasztaló gondolatokat. Nem szerette a férfit, állandó bizonytalanságot érzett rajta. Hullám csapott át a búvárnaszád fedélzetén, megtört a torony aljában, és tetőtől talpig eláztatta őket. Klaus nehéz, olajos ruhában állt odafent oldalán széles övvel az egyik tartókarikához kötözve. Legalább ötös erősségű szél fújt körülöttük. Az égbolt palaszürke, a tenger mélyfekete. Hatalmas hullám emelkedett fel előttük, aztán rájuk zuhant, mint egy vízesés. Az elsőtiszt tenyerével belekapaszkodott a torony szélébe, és fejével, mint egy bika, ment neki a lezúduló üveghegynek. A tartókötél megfeszült a derekán, a teste elmerült a vízben, a gumírozott szélű messzelátó pántja a nyakába tépett. Klaus kitörölte a szeméből a vizet, és eltette a látcsövet. Amúgy sem vette már hasznát: a látótávolság alig érte el az ezer métert. A tenger egyre viharosabbá vált. A hullámverés feltarajosodott, ház nagyságú hullámok csapdostak körülöttük. A fehér tajték rendre átcsapott a tengeralattjáró karcsú törzsén, és olykor a tornyon is. Eső szemerkélt, a szél elképesztő erővel vágta az arcukba a vízcseppeket. A dízelmotorok hallatlan erővel dolgoztak. Ahogy átbuktak egy-egy hullám hegyén, és a csavarok a felszínre kerültek, iszonyatos forgást és bőgést vittek végbe. Mind tudták, hogy ilyen időben semmi esélyük felfedezni a BdU által jelzett, angol teherhajó konvojt. Klaus kitörölte az arcából a sós vizet, aztán a kerekarcú férfira nézett. – Egykönnyen elmehetünk mellettük – értett egyet Fritz-

Julius Lemppel. Az enyhén kövérkés kapitány szintén a olajos vászon kabátja alá dugta a messzelátóját, és szabad szemmel fürkészte a hullámokat, mintha bármi esélye lett volna felfedezni a kivilágítatlanul utazó hajókat. Klaus már régen elrendelte volna a merülést, de valami érthetetlen okból Lemp tovább várakozott a felszínen. Az elsőtiszt elgondolkodva figyelte a tengeren hánykolódó VIIC osztályú búvárnaszádot. A hatalmas fémmonstrum látszatra játékszerévé vált a víznek. Együtt süllyedt, együtt emelkedett a habokkal, de az elsőtiszt tudta, hogy a 626 tonnás vízkiszorítású, csupa acél szörnyeteg a világ legbiztonságosabb hajója. Merülési mélységét százhuszonöt méterben maximalizálták, amely több mint húsz méterrel meghaladta elődeiét. Gyomrában tizennégy T II.G7e típusú torpedó várta, hogy a tenger fenekére süllyessze a birodalom ellenségeit. Az ezerhatszáznyolc kilogramm súlyú, ötszáz kilogrammos robbanófejjel rendelkező, víz alatti bombák hat kilométert tudtak megtenni harminc csomós sebességgel. Kár, hogy a hét méter tíz centi hosszú, elektromos meghajtású „angolnák” közül minden harmadikat elvitte az ördög, és műszaki hiba miatt sosem robbant fel. Ezzel együtt félelmetes fegyverek voltak a Kriegsmarine búvárnaszádjai számára az Atlanti Óceánon vívott tonnaháborúban. Klaus büszkén nézett végig az U-110 fedélzetén. A tengeralattjáró kibővített üzemanyagtartályai segítségével immáron közel kilencezer tengeri mérföld hatótávolsággal rendelkezett, amely az Európához közeli tengerek teljes

egészét harci övezetté tette számára. Fegyverzetét egy a hajófedélzetre szerelt 88 milliméteres C/35 Schiffskanone ágyú egészítette ki, amit a felszíni támadásokhoz használtak, és amit kifejezetten a haditengerészet számára fejlesztettek ki. A cső végére szerelt, eltávolítható tömítésnek köszönhetően nem sokkal a felszínre emelkedést követően képes volt tüzet nyitni az ellenséges hajókra. Légitámadások ellen két darab húszmilliméteres C/30-as gépágyúval látták el a hajót, amelyek tűrhető védelmet nyújtottak a szövetséges vadászok ellen. A Kriegsmarine búvárnaszádjai a védelem nélküli célpontok közelében rendszeresen a felszínre emelkedtek, és felszíni fegyverekkel süllyesztették el az ellenséges fehérhajókat, hogy spóroljanak az értékes torpedókkal. Noha mindez komoly kockázattal járt, a G7e rakomány még mindig a legszűkebb keresztmetszetet volt az Unaszádok kihasználhatóságában. – A francba, a BdU szerint itt kellene lenniük! Miért nem jelentkeznek? – dühöngött Lemp, és keskeny, közepén apró gödröcskés állat bosszúsan feljebb emelte. Klaus inkább nem szól egy szót sem. Szinte az orrában érezte a kapitány bizonytalanságának a szagát. Pont úgy, mint a háború első napán, amikor még az U-30 fedélzetén szolgáltak mind a ketten. A kapitány végzetes hibát követett el azon a napon, ami végleg elvágta Klaus karrierjét a flottánál. 1939. szeptember 3. volt. A kódolt rádióadást délután háromkor fogták. A másodtiszt azonnal hozzálátott az

üzenet desifrírozásához. Az első mondatig jutott, amikor izgatottan megszólalt. „Szigorúan bizalmas! Csak a kapitánynak.” Lemp azonnal fogta az üzenetet, és az enigmával együtt elvonult a fülkéjébe, és még a függönyt is elhúzta maga után. Klaus ismerte az idevonatkozó direktívákat. Minden U-Boot parancsnoka indulás előtt kapott egy lepecsételt borítékot, amelyben a neki szóló személyes üzenetek dekódolási utasításait találta. A kapitány fél óra múlva jelent meg előttük, és közölte a legénységgel, hogy kitört a háború. A hajón a lelkesedés leírhatatlan volt. A rádióadásokból már értesültek a lengyel támadásról, majd az azt követő német ellenreakcióról. Anglia ultimátumszerű felszólítása mélységesen felháborította őket, és égtek a vágytól, hogy visszavághassanak a briteknek. Lemp a navigátor térképén kijelölte a területet, ahol tevékenykedni akart, mire a felszínre emelkedtek, és dízelmotorokat maximális fordulaton hajtva tizenhét csomós sebességgel hasították a habokat. Mindannyiukban ott feszült az izgalom: vadászatra indultak. A célpontot este hét után látták meg. A hajó kivilágítatlanul haladt a vízen. Lemp segédcirkálóként azonosította a célpontot, és parancsot adott a vetőcsövek elárasztására. Fél nyolckor négy torpedót lőttek ki a célpontra, amiből három becsapódott az ellenséges hajó testébe, és néhány perc alatt elsüllyesztette a célpontot. Az U30 lemerült, és periszkóp mélységből figyelte a segédcirkáló haldoklását. A legénység tombolt a gyönyörűségtől, ahogy a habok elnyelték az ellenséges hajót. Akkor mind azt hitték, hősök

lettek, és elsőként csaptak össze az ellenséggel. Csak napokkalkésőbb tudták meg micsoda balfogást követtek el. Amit az éjszaka sötétjében segédcirkálóként azonosítottak, az az Athenia személyszállító gőzös volt, a fedélzetén civil utasokkal. Százhuszonnyolc polgár halt meg azon a napon. Az eset nagy nemzetközi felháborodást váltott ki, és a kapitánynak a Kriegsmarine parancsára törölnie kellett a hajónapló megfelelő bejegyzéseit. Az Athenia személyszállító gőzös elsüllyesztését a német haditengerészet vezérkara végül hivatalosan cáfolta, de miután az U-30 visszatért az őrjáratról Fritz-Julius Lempet hadbíróság elé állították. Noha felmentették, és engedélyezték, hogy újból kifusson, az incidens determinálta a hajó teljes tisztikarának sötét jövőjét. – A franc bele!– fújt bosszúsan a kapitány. – Merülésre felkészülni! – kiáltott le a vezérlőterembe. Karl kiakasztotta a tartóheveder csatját az acélgyűrűből, és a korlátba kapaszkodva közelebb küzdötte magát a lejárati nyíláshoz. – Tornyot elhagyni!– adta ki a parancsot a kapitány. Klaus kihasználta a hullámzás pillanatnyi szünetét, hogy eltűnjön a toronyból. Villámgyorsan lecsúszott a tengervíztől sikamlós létrán, de még így is valóságos vízesés követte, ahogy a hídra ért. Odalent feszült várakozás ült az arcokon. Az üveg, nikkel és réz borításon a mesterséges világítás fehér fénye vibrált, ahogy a búvárnaszádot a hullámzás rázta. A drótok, huzalok, sűrítettlevegő-vezetékek és kézikerekek szövevényének közepén a periszkópház állt, mellette a

nagy iránykompaszt. A dízelmotorok zúgása, amit fent valamelyest tompított a hullámok hangja, itt olyan hangos volt, hogy az ember a saját szavát sem értette. Minden reszketett, rázkódott a hat méter hosszú hajtóművek munkája nyomán, a hajó belsejét kitöltötte az olaj és az acél szaga. – Süllyedési állomások, jelentést! – kiáltotta Klaus. – Hajótat… hajóközép… hajóorr kész! – futott végig a válasz a búvárnaszád testén. Egy pillanattal később – vödörnyi tengervíz kíséretében – Fritz-Julius Lemp is megérkezett. – Merülési pozíció! Fő nyílásokat előkészíteni! – adta ki a parancsot a másodtiszt, miután mindketten leértek. A vezérlőterembe beosztott technikai személyzet azonnal hozzálátott, hogy elzárják a kipufogók és a szelepek kimeneti nyílásait. Tompa csattanással lezáródott a torony fedele, és a dízel motorok elhallgattak. A csend nyomasztó hirtelenséggel telepedett rá a szűk benti térre. A némaságot az elektromos motorok surrogása űzte el. Víz sustorgott Klaus fülébe, ahogy a kézikerekek zörögtek, és a szellőzők morogni kezdtek. – Húsz millibar szintnyomás, a nyomás fix – jelentette a vezetőmérnök. – Levegőkinyomáshoz készen! – Levegőkinyomás kész! – Rajta!– hangzottak fel gyors egymásutánban a jelentések. Négy ember letérdelt, és lerántotta a légtelenítő emeltyűket. Sziszegő hörgés hallatszott, ahogy a levegő távozott, és a

cellákba bedőlt a víz. Az UBoot enyhén az orrára dőlt, majd a dőlés a faron kiegyenlítődött, és az érzés, hogy Klaus egy lebegő buborékban áll, megszűnt. – Vigye le húsz méterre! – utasította a kapitány a főmérnököt. – Főmotor állj! Első lapátok tízre, hátsók ötre! – adta ki a parancsot a ráncos arcú, lebiggyedt ajkú férfi a mélységkormányosoknak. – Első lapátok nullára, hátsók nullára! – mondta alig egy perccel később. Klaus halkan felsóhajtott. A tengeralattjáró szénsavval telített, nehéz olajszagtól sűrű levegője ingerelte a torkát. – Hanglokátoros, vizsgálatra felkészülni! – indult el Lemp a rádióoperátor felé. – Másodlagos motorok állj! – adta ki a parancsot Klaus, és ő is közelebb húzódott a kommunikációs kamrához. Átment a kapitányi hálón, és megállt nem sokkal a parancsnok mögött. – Teljes csend!– utasította a legénységet. A hanglokátor-operátor kezét az apró fémkormányon tartva, lehunyt szemmel figyelte a fülhallgatóból érkező akusztikus jeleket. Klaus hátranézett, a vezérlőterem egész legénysége a kapitányi szállás ajtajában állt, és őket figyelte. A feszült csendben csak a vizes ruhákról lehulló vízcseppek hangját lehetett hallani. – Van már valami kapcsolat? – mordult fel Lemp egy perccel később. – Semmi– rázta a fejét a rádiós. Az előtte álló kör alakú műszeren lévő fekete mutató lassan körbefordult, ahogy az előtte lévő kézikereket forgatta.

– A francba!– futott végig ideges rángás Lemp arcán. – Harminc napja a tengeren, és már megint semmi! – állt fel, és a híd felé indult. Klaus az acélfalnak lapult, utat adott neki, de nem ment utána. A tisztek félrehúzódtak a kapitány elől. A parancsnok megállt a torony alatt, és dühösen figyelte az embereit, mintha őket okolná a kudarcért. – Biztos benne, hogy jól desifrírozta a BdU-tól kapott koordinátákat? – állt meg a pillantása a másodtiszten. – Egészen biztos, Herr Kommandant! – felelte a kölyökképű, szeplős arcú férfi. – Talán az angolok is visszafejtették az üzenetet – próbált kibúvót találni a felelősségre vonás alól. – Ostobaság! – fortyant fel a parancsnok.– A britek képtelenek rá, hogy megfejtsék az enigmát! – Teljesen kizárt! – biccentett a navigációs tiszt, és az egymás mellé illesztett tárcsákból álló, leginkább írógépre emlékeztető készülékre nézett. – A variációs lehetőségek száma több millió! Kódkönyv nélkül lehetetlen desifrírozni az üzeneteket. Ismét csend telepedett a vezérlőteremre. Lemp az állat fogta, és hüvelykujjával a borostáját dörzsölte. A szőrszálak halk percegése tisztán kivehető volt. – Gyenge kapcsolat, 095 irányban – szólalt meg a hanglokátor-operátor Klaus mellett. A feszült csendben a hangja feltűnően hangosnak tűnt. – Engedjenek! – robbant a feszültség Lempből, és a rádiós felé igyekezett. Az elsőtiszt az orrban lévő legénységi szállások felé húzódott, hogy helyet engedjen a

parancsnoknak. – Balra mozdul, párhuzamosan közeledik – súgta a kapitánynak a technikus. – Milyen gyorsan halad? Lemp megfogta a tengerész vállát, mintha így akarná megragadni a lehetőséget. – Körülbelül tíz csomó… – válaszolt az operátor. – A felszínre! – vágott közbe a kapitány, és a híd felé indult. – Kormányt 095-re! – Ballasztot feltölteni! Motorok kétharmad gőzzel előre! – adta ki a parancsot a főmérnök. – Végre! – vigyorodott el Lemp, és a navigációs tiszthez lépett. – Jegyezze be a hajónaplóba, hogy észleltük a konvojt, és további felderítés céljából megközelítjük! Miután elérték a felszínt, a kapitány felmászott a toronyba. Klaus egy ideig még a hanglokátor kezelő mellett maradt, majd követte a parancsnokot. – Kérek engedélyt a toronyra lépni! – állt meg a fémlétra előtt. – Jöjjön csak, Klaus! – hallotta a kapitány izgatott hangját. – Végre valami!– Üdvözölte odafent az elsőtisztet, anélkül hogy a szemét akárcsak egy pillanatra is levette volna a tengerről. – Igen, uram, végre valami! – felelte, majd a korláthoz lépett, és beakasztotta a hevederhez tartozó karabinert. Több mint két órán keresztül haladtak teljes sebességgel a megjelölt irányba. Időnként megálltak „hallgatózni”, hogy utána némi iránymódosítással folytassák az utat. A tenger ugyan még mindig viharos volt, de a hullámok vesztettek az

erejükből. Lassan sötétedni kezdett, az eső tovább szemerkélt, így a látási viszonyok továbbra sem javultak. Ugyan a hajóknak nyomát se látták, Klaus mégis bizakodott: a hanglokátor akár hét tengeri mérföld távolságból is képes volt észlelni a kereskedelmi hajókat. Nemsokára minden őrtiszt a toronyban állt, és messzelátójával a megcsendesült tengert bámulta. – Árnyék jobbra! – kiáltott a navigációs tiszt, és karját a jelzett irányba emelte. Klaus odafordult, és a szemét erőltetve figyelte a láthatárt a látcsövén keresztül. Az egész nem volt több, mint egy homályos folt. Az elsőtiszt egy ideig el sem tudta dönteni, vajon tényleg van-e ott valami. A torony aljában megtörő hullám tajtékot vetett az arcába, mire a lencsék elhomályosodtak. Az elsőtiszt bosszankodva várt, és ahogy a víz lefolyt az üvegről, meglátta az előttük haladó hajó halvány sziluettjét. – Kereskedelmi hajó, úgy négyezer bruttóregiszter tonnás lehet – mormolta a bajusza alatt. – Tartsák az irányt! – utasította a hidat a kapitány. – Még a sötétedés beállta előtt utol kell érnünk, nehogy szem elől tévesszük. Ha már elég közel vagyunk, az éjszaka sem menti meg tőlünk. Hány U-Bottal vagyunk rádiókapcsolatban? – Hárommal – felelte Klaus. – Értesítsék őket, és küldjenek jelentést a BdU-nak! Jelentsék, hogy vizuális kapcsolatba kerültünk a konvoj egyik hajójával, és adják meg a pontos koordinátákat! – utasította az elsőtisztet.

Klaus utoljára még szemügyre vette a velük párhuzamosan haladó, kivilágítatlan hajót, aztán leereszkedett a hídra. – Vegye elő az enigmát! – intett a másodtisztnek, amikor leért. – Kódolt üzenet küldünk a központnak. A kereskedelmi hajót nem sokkal a sötétség beállta előtt közelítették meg annyira, hogy már nem kellett attól tartaniuk, elveszítik a rövidülő látótávolság miatt. A hajó folyamatosan cikk-cakk vonalban haladt. A védekező manőverek célja az volt, hogy elkerüljék a német torpedókat, illetve a hirtelen irányváltásokkal megnehezítsék a teherszállító követését. Az U-110 csökkentette a sebességét, és távolról követte a zsákmányt. A tenger időközben tovább csendesült, a körülmények szemlátomást kedveztek a támadásnak. Időközben további három hajót fedeztek fel az első közelében. Kereskedelmi egységek voltak, akárcsak az első. Kíséretnek egyelőre nyomát sem látták. – A BdU visszajelzett kapitány – állt meg a másodtiszt Lemp mellett a toronyban. – Hallgatom. – Engedélyezték, hogy megtámadjuk a konvojt mielőtt a falka többi tagja ideér. – Remek!– vigyorodott el a kapitány. – Nem várunk tovább. Tartsák az irányt, teljes gőzzel előre! – adta ki a parancsot Lemp. A víz mélyebb fodrokat vetett a naszád tornya alatt, ahogy a dízelmotorok felmordultak, és az U-Boot nekilódult. Újfent vízpermet csapott Klaus arcába, ahogy a toronyban állva szemmel tartotta a lassan melléjük kerülő ellenséges

hajókat. A szíve a torkában dobogott, és elöntötte a vadászat előtti izgalom. Egy hónap óta most először boldognak érezte magát. – Amint kilencvenre kerülnek, irányt változtatunk, és megközelítjük őket – magyarázta Lemp ahogy az izgalom a kapitányt is a hatása alá vonta. – Rombolóknak még mindig semmi nyoma, most nem menekülhetnek, végre megfogtuk őket! – vigyorgott az elsőtiszt, ahogy csak tőle tellett. Egy jól sikerült vadászat kiváló lehetőséget nyújtott rá, hogy lemossák magukról a rájuk tapadt szégyenfoltot. Ha sikerül több, mint ötvenezer tonna vízkiszorítás felett elsüllyeszteniük ellenséges hajókat az őrjárat során, akkor talán a Kriegsmarine vezetése megváltoztatja kedvezőtlen döntését az U110 tisztikarával kapcsolatban. A búvárnaszád egyre jobban felgyorsult, Klaus úgy érezte, mintha a szél is erősödne valamelyest. – Teljes fordulat jobbra! Támadásra felkészülni! – mondta a kapitány, miután a torony lejárati nyílásához hajolt. A búvárnaszád meredeken elfordult, és meredeken a konvojban haladó teherhajók felé indult. – Vetőcsöveket egytől négyig előkészíteni felszíni tüzelésre! A célzómestert a hídra! – adta ki a parancsot Lemp néhány perc múlva. – Vetőcsövek egytől négyig elárasztva – érkezett a fegyvermester hangja a híd eleje felől. – Teherhajó 050, sebesség 12 csomó! – adta meg a szükséges adatokat Klaus. – Becélozva – jelentette a célzómester néhány pillanattal később.

– Távolság: ezerkilencszáz méter. – Célpont azonosítva – jött a válasz. – Első nyílásokat kinyitni! – mondta a kapitány. – Egyes és kettes vetőcsövet becélozni! Az új orrirány: 042. Klaus szemét a hajó sziluettjére meresztve megnyugodva állapította meg, hogy az irány a lehető legjobb. A közel négy tonnás gőzös most pont azoldalát mutatta feléjük. Legalább Fritz-Julius Lemp kapitány ebben a dologban kellőképpen magabiztos. – Egyes és kettes csővel tüzelj, ha irányban van! – hallotta maga mellett a parancsnok hangját az elsőtiszt. – Egyes vetőcső: Tűz! – kiáltotta odalent a fegyvermester. Klaus tompa kattanást, majd egy valamivel hangosabb klang-ot hallott, ahogy a torpedó útjára indult. Remegés rázta meg a tengeralattjáró testét, ahogy az angolna kicsúszott a vetőcsőből. – Kettes vetőcső: Tűz! – hangzott fel ismét a fegyvermester hangja, és újabb klangjelezte, hogy a második torpedó is elindult. Az elsőtiszt két jellegzetes V alakú hullámcsíkot látott feltűnni a búvárnaszád orra előtt, ahogy a „halacskák” a célpontjuk felé úsztak. – Új orrirány: 063! – kiáltotta a Lemp, és az UBoot ráfordult a távolabb lévő kereskedelmi hajó körvonalára. – Teherhajó 056, sebesség 12 csomó – mérte be villámgyorsan Klaus a célpontot. – Becélozva – érkezett szinte azonnal a válasz. – Távolság ezerhétszáz méter. – Célpont azonosítva – jött a hang.

– Romboló balról! – kiáltotta túl a motorok és a tenger zúgását a másodtiszt. Klaus egy pillanatig képtelen volt felfogni, amit hallott. Ösztönösen balra fordította a látcsövet, és dermedten pillantotta meg az acélszürke hajótestet a lencsék mögött. A hadihajó egyenesen feléjük tartott. A sebessége legalább harminc csomó volt, majdnem a kétszerese annak, amit az U110 képes volt elérni. A romboló nyomában egy DEMS (Defensively Armed Merchant Ship)közeledett, jócskán lemaradva. Néhány hosszúra nyúlt pillanatig dermedten állt. Nem akarta elhinni, hogy minden ilyen gyorsan megváltozzon, és vadászból egyetlen másodperc alatt vaddá váljanak. Elvette a szemétől a messzelátót, és a parancsnokra nézett. FritzJulius Lemp hozzá hasonló dermedtséggel figyelte a sötétből kibontakozó hajókat. Hirtelen egy Snowflakeszökkent az égre a DEMS fedélzetéről, majd lehulló ágában fényárba borította a tenger felszínét. A következő pillanatban felugatott egy negyvenmilliméteres Pom-pom és két Hotchkiss géppuska, majd hatalmas dörrenéssel rákezdett egy négyhüvelykes löveg. A golyók és a gránátok egyelőre még messze a naszád mellett csapódtak a vízbe, anélkül hogy kárt okoztak volna a hajótestben. – Kapitány! – kiáltott a dermedt férfira az elsőtiszt. Lemp ránézett, a szemében bizonytalanság ült, aztán összeszedte magát. – Riadó! Vészmerülés!

Klaus azonnal a vaslétrához ugrott, és lecsúszott a hídra. – Mindenki előre! Merülési pozíció! – üvöltötte, ahogy a torkán kifért. Egy másodperccel később a feje felett megszólalt a vészcsengő. Rohanó lábak dobogása hallatszott a hajótat felől. Klaus félreállt az elrohanó tengerészek útjából, és üvöltözve bíztatta őket nagyobb tempóra. Az életük múlt rajta, hogy milyen gyorsan tudnak lemerülni. Odafent dördülések hallatszottak, de nem a becsapódó torpedók hangjai voltak azok. Minden bizonnyal a romboló folytatta a reménytelen tüzelést a hullámos tengeren. Utolsóként a kapitány érkezett a torony felől, miután tompa kattanással a helyére illesztette a torony záró fedelét. – Mindenki harci állásba! Főcsapokat elzárni! – üvöltötte, és támolyogva igyekezett megkapaszkodni a periszkópház oldalán lévő fémcsövekben. – Megpróbálnak legázolni minket! – Szelepeket elzárni, főgépész, röviden fúvasson a tartályba! – kiáltotta Klaus. Odabent elviselhetetlen lett a hangzavar. Parancsok csattantak, tengerészek rohantak fejvesztve, miközben a fejük felett újabb ágyúlövedékek csapódtak a tengerbe. – Első lapátok le tíz fokra, farlapát fel öt! – ragadta meg a két mélységkormányos vállát a főmérnök. – Csend legyen!– kiáltotta a kapitány, aztán maga is halkabbra fogta. – Vigye le százhúsz méterre, igyekezzen! – fordult a főmérnök felé. A ráncos képű, lebiggyedt ajkú férfi szenvtelenül bólintott. – Orr le tizenöt, fenék fel tíz – utasította mindkét emberét a

Leitender Ingenieur. Az elsőtiszt ereiben megfagyott a vér. Az U-110 százhúsz méteres mélységig volt hitelesítve. Ilyen körülmények között működött kielégítően minden berendezése. Persze a gyakorlatok során merültek már ennél jóval mélyebbre is, de akkor nem kellett számolniuk egy fejük felett lévő romboló támadásával. Klaus megkapaszkodott a falban, ahogy a hajó jó tizenöt fokos szögben megdőlve süllyedt. Az elektromos motor zúgása mellett tisztán hallották a romboló hajócsavarjának éles zörgését. – A torpedók? – fordult Lemp a célzómester felé. – Nemsokára odaérnek – támaszkodott a falnak egy stopperórával a kezében a tiszt. – Orr nulla, fenék nulla – állította meg a merülést a főmérnök. – Másodlagos hajtóművek állj! Teljes csend, megpróbálunk meglapulni – mondta a kapitány. Feszült némaság telepedett a hajóra. – Egyes torpedó becsapódás előtt – súgta a navigációs tiszt. – Gyerünk már! – nyelt nagyot Klaus, és kitörölte a szeméből az izzadsággal keveredett sós tengervizet. – Ne hagyd, hogy elvigyen az ördög! – Egyes torpedó ideje lejárt – jelentette be letörten a célzómester. – A francba! – mormolt szitkot az orra alatt az elsőtiszt, és kimondhatatlan keserűséget érzett a G7e torpedók megbízhatatlansága miatt.

– Kettes torpedó becsapódás előtt – lélegzett mélyeket a navigációs tiszt. Hirtelen távoli robbanás zaja hallatszott, amit még egy követett. A búvárnaszád finoman megremegett a víz alatt. A legénység arca kipirult, az emberek szeme megtelt csillogással. – Igen!– feszült meg a másodtiszt az örömtől. – Csendet!– fedte meg Lemp a szeplős arcú férfit, de látszott rajta, hogy ő is majd ki csattan a boldogságtól. Lassan nyikorgástól és sípolástól lett hangos a tenger. A teherhajó megrepedő oldalfalainak hangját tisztán lehetett hallani még az U-Booton is. Az egész legénységen különös örömmámor lett úrrá. – Most megkapták a magukét! – jegyezte meg célzómester halkan, és a többiek egy emberként kezdtek el bólogatni. Klaus maga is legszívesebben örömujjongásban tört volna ki. – Romboló felettünk! – szólalt meg elfehéredő arccal a hanglokátor kezelője. – Motorok kétharmaddal előre, teljes fordulat jobbra! – mondta bizonytalanul Lemp.– Emelkedjünk kilencven méterre! Az elsőtiszt kis híján megszólalt, hogy elejét vegye a manővernek, de időben észbe kapott, és befogta a száját. Hirtelen heves robbanás rázta meg a hajótestet. Az egész búvárnaszád vadul megrázkódott, a világítás kialudt, a villanymotorok megálltak. Klaus elesett, a fejét beverte ballaszttartályok kezelőpaneljébe, aztán keresztirányban átcsúszott a térképasztalig, és lesodorta a lábáról a

navigációs tisztet. A feje felett felrobbant egy égő, az apró, forró üvegszilánkok az arcába csapódtak. Kinyitotta a szemét, mire egy hatalmas füstölt sonka csúszott az arcába a legénységi szállás irányából. – Indítsák újra a motorokat, pumpáljon ki száz litert! Emelkedjünk hetvenre!– kiáltotta Lemp vérző fejjel. Klaus megpróbált felállni, de újabb robbanások rázták meg a hajótestet, és megint csak visszazuhant a földre. A világítás ennek ellenére helyreállt. Valaki hangosan felüvöltött, ismét felrobbant néhány égő, aztán az egyik meggyengült eresztéken keresztül víz spriccelt be a vezérlőterembe. Hangos csattanással elszabadult néhány csavarfej, és életveszélyes erővel csapódott a búvárnaszád belső páncélzatának. Műszerek, kijelzők robbantak fel, ahogy az önálló életre kelt, fém lövedékek közéjük csapódtak. – Mi van már azzal a motorral? – üvöltötte Lemp. – A baloldali hajtómű elakadt, a jobb működőképes – jelentett kiáltva a főgépész. – Helyzetünk? – fordult a főmérnök felé Lemp. – A Papenbergmérő nem működik, az egyensúlyjelzőnek vége, a nyomásmérő nullán áll. A hajó nyolc fokkal előredől – összegezte a károkat a Leitender Ingenieur. – Próbálkozzon a segédórával! – mondta Klaus, miközben megpróbált felállni. Bízott benne, hogy a parancsnoki toronyra szerelt ellenőrző szelep még működés képes. – Igazítson a hajón, ellensúlyozza ki a dőlést! – hadarta Lemp. – Az egyik szelep eltört! – üvöltötte túl a robbanások zaját a

másodtiszt, és kapaszkodva próbált eljutni a megrepedt csőhöz. Hirtelen tengervíz ömlött a hídra. – Válassza le! – kiáltotta a főmérnök, miközben a földre zuhant kapitány felé igyekezett. Fényes szikraeső tört ki a biztosítékpanel irányából, és tűz gyulladt a vezérlőterem oldalán. A láng felkúszott a falon, és elborította a fülke tetejét. – Tűz van! – ordította a padlón fekvő navigációs tiszt. Klaus nagy nehezen talpra állt a már bokáig érő vízben, és az oltókészülék felé küzdötte magát. – Hármas segédcsapot lezárni! – ordította túl a zajt a főmérnök, aztán egy pillanat alatt elhallgatott, és összerogyott. – A motorházba folyik be a víz – üvöltötte az Obermaschinist a hátsó traktus irányából. Klaus elérte az oltóberendezést, leakasztotta a falról, és a lángok felé indult. Hatalmas robbanássorozat rázta meg a hajót, és ledöntötte a lábáról. A padlóra zuhant, erős vízsugár csapott az arcába, sós víz íze öntötte el a száját, és a készülék kiesett a kezéből. A belsővilágítás ismét megszűnt, csak a vészlámpák adtak halvány vörös fényt. – Részletes kárjelentést kérek! – kiáltotta Lemp még mindig a földön fekve. Klaus négykézlábra emelkedett, és körbenézett. Zseblámpák erős, fehér fénye húzott csíkokat az egyre füstösebbé váló belső térbe. A falon lobogó lángok vibráló játéka kísérteties hangulatot kölcsönzött a hajó irányítókamrájának. A padlón villámgyorsan gyűlt a víz, a négykézláb térdelő elsőtisztnek egy pillanattal később már

a könyöke fölé ért az olajtól piszkos lé. Tehetetlen test sodródott Klaus oldalának, és kis híján a tűz felé lökte. A tiszt odanézett, és a főmérnököt látta maga előtt. Egy elszabadult csavar feltépte a férfi nyakát. – Mindenhol folyik be a víz, Kommandant! A tömítéseknek vége, a pumpák tönkrementek – jelent meg az Obermaschinist a híd hátsó ajtajában. – A merülési szelepek eltorzultak. A kiegyenlítő pumpa használhatatlan. – A segédóra szerint százharminc méter, és süllyed! – kiáltotta a másodtiszt. – Orrlapátok fel öt fokra, farlapát nulla! – kiáltotta az időközben talpra állt Lemp. – A farlapát beszorult! – jelentette a mélységkormányos technikus. – Kézi vezérlést! – utasította a kapitány. – Százötven méter, tovább süllyed! – mondta fennhangon a másodtiszt. – Mindenki hátra! Motorok állj! – üvöltötte el magát Lemp. A robbanások alábbhagytak odakint, de a romboló hajócsavarjának nyikorgását még mindig hallották. Klaus lassan talpra állt, és elővette a zseblámpáját. Szinte érezte, ahogy a búvárnaszád egyre mélyebbre süllyed. A lángok maguktól kialudtak a befelé spriccelő vízben. Az orrrészben megszorult tengerészek eszeveszett tempóban gázoltak át a hídon. Klaus kikerülte őket, és a mélységet mérő másodtiszt felé araszolt. – Százhatvan méter, süllyedünk! – vált egyre fehérebbé a másodtiszt arca.

– Első tartályokat kiüríteni! – kiáltotta Lemp, de látszott rajta, hogy már ő sem bízik a dolog sikerében. Az elsőtiszt már térdig állt a vízben. – Százhetven – nyögte a másodtiszt. – Levegőt a ballasztba! – kiáltotta ijedten Lemp. Klaus maga ugrott a ballaszttartályok kezelőpaneljéhez, hogy teljesítse a parancsot. Surrogás, süvítés és buborékolás hangjai töltötték meg a füstös levegőt. – Százhetven, megállt – jelentette a másodtiszt, majd néhány pillanattal később hozzátette még. – Százhatvan emelkedik. Klaus kimerülten támaszkodott meg a vezérlőterem oldalfalán. A homlokán felrepedt a bőr, a szemébe vér csordult, de legbelül kezdett megnyugodni. Ha meg is kell halnia, legalább nem a tenger fenekén, egy víznyomástól összeroppanó fémdobozban tölti az utolsó perceit. – Nyolcvan méter. – Készüljenek fel a hajó kiürítésére! – mondta megtörten a kapitány. Az eresztékeken át folyamatosan dőlt befelé a víz, ami lassan már a térdük fölé ért. – Mentőmellényeket fel! – adta ki a parancsot Klaus, és maga is nekilátott, hogy felvegye a saját felszerelését. – Harminc méter, az emelkedés lassul – jelentette a másodtiszt. – Igyekezzenek! A legénység gyülekezzen a vezérlőteremben. Ahogy a felszínre érünk, azonnal kezdjék meg a hajó elhagyását! – Megadjuk magunkat, Kommandant?– lépett Lemp mellé

az elsőtiszt. – Jelen esetben nincs más lehetőségünk. Adjon le automata S.O.S. jelzéseket! – fordult a rádióoperátor felé a kapitány. – Helyzetjelző fényeket felkapcsolni! – Az Enigma és a kódkönyvek? – intett a kapitányi kabin felé az elsőtiszt. – Nézzen körül, Klaus, nemsokára mindent ellep a víz! Örüljünk, ha egyáltalán el tudjuk hagyni a hajót – rázta a fejét Lemp. – Nem semmisítjük meg? – állt értetlenül a kapitány viselkedése előtt a férfi. – Hagyja ezt, és mentse ki az embereket! – legyintett FritzJulius Lemp, és a térdfölé érő vízre mutatott. Klaus nem látta értelmét a további vitának. Elővette a fehér zászlót, és felment a toronyba, majd a lezárt ajtó előtt várta a másodtiszt jelzését. – Felszínt értünk – hallotta néhány pillanattal később, és nekilátott megnyissa a menekülés útját a legénység előtt. – Hajót elhagyni! – kiáltott odalent a kapitány. Klaus kinyitotta az ajtót, és a fejére zúduló víz ellenében felkapaszkodott a létrán. Kilépett a toronyra, aztán éles fájdalom hasított a szemébe, ahogy egy reflektor fénye hirtelen rávilágított. Feltette a kezét, és félvakon tántorgott félre a mögötte érkező tengerészek útjából. Elérte a korlátot, és kis híján átesett rajta, ahogy a hajó megbillent az erős hullámzásban. Odalentről sorra érkeztek a többiek. Klaus megpróbált utat találni az U-Boot törzse felé, de a reflektor fénye teljesen elvakította, és képtelen volt tájékozódni.

– This is the HMS Bulldog destroyer. Give up, live the ship!– hallotta az erősen eltorzult hangot a fényforrás felől, majd egy pillanattal később németül is megszólalt. – Itt a HMS Bulldog romboló. Adják meg magukat, hagyják el a hajót! Az elsőtiszt végre megtalálta a toronyból lefelé vezető utat, és a vasfokokon lassan letámolygott az U-110 fedélzetére. Víz csapott az arcába, és ismét térdig merült a hideg tengerbe. Ahogy kikerült a reflektor metsző fényéből, lassan visszatért a látása. A HMS Bulldog, alig százméternyire mellettük várakozott. Az oldaláról mentőcsónakokat eresztettek az erősen hullámzó vízbe, és az angol tengerészek a süllyedő U-Boot felé eveztek. Klaus öt perccel később már a legénység egy részével az egyik mentőcsónak fedélzetén ülve haladt a romboló felé, és a még mindig a felszínen lebegő búvárnaszádot figyelte. Az Ufelszínen lebegő búvárnaszádot figyelte. Az Unek már rég el kellett volna süllyednie. – Hogyhogy még mindig a felszínen van? – kérdezte a mellette lévő gépészek egyikét. – Fogalmam sincs, már rég a tenger fenekén kellene lennie – válaszolta a vérző alkarját szorító tengerész. – Talán a hasadék a felső traktusban volt. Most hogy a felszínen van nem ömlik be a víz – jegyezte meg a vörös képű, csupa víz másodtiszt. – Mennyi ideig maradhat még a felszínen? – rázta meg a gépész vállát Klaus. – Akár percekig is – felelte az ijedt férfi. Az angol haditengerészek egy csoportja ekkor kötött ki az

U-110 mellett, és lépett a fedélzetre. – Az Enigma!– sápadt el Klaus.– Nem kerülhet az angolok kezére! – mondta, és akaratlanul is elindult a csónak széle felé. A másodtiszt megragadta a vállát, és visszatartotta. – Egy méterrel sem jutna közelebb a hajóhoz! – intett fejével az őrizetükre kirendelt, Lanchester Mark géppisztollyal felszerelt angol tengerészek felé. Az elsőtiszt kénytelen-kelletlen belátta, hogy a másiknak igaza van, és tétlenül nézte végig, ahogy a HMS Bulldog legénysége átszáll az U-110-re. Hirtelen kiáltások, és lövések hangjai harsogták túl a tenger moraját. Klaus a mellettük haladó mentőcsónak felé kapta a fejét. FritzJulius Lempet látta, ahogy áttör a legénység tagjai között, és a vízbe ugrik. A kapitány nyakán petyhüdten lógott a felfújt mentőmellény lyukas fekete tömlője. Valószínűleg valamelyik golyó sérthette fel a gumit. Az U110 legénysége kis híján felborította a mentőcsónakot, ahogy nyakát nyújtogatva figyelte Lemp küszködését a tengerrel. Újabb lövések dördültek, a golyók a kapitány mellett csapódtak a vízbe, de nem tettek kárt benne.Az erősen hullámzó vízben, lehetetlen volt a mentőcsónakokból pontosan célozni. Klaus nemsokára azon kapta magát, hogy a többiekkel együtt hangosan bíztatja a kapitányt, noha tudta, hogy az öngyilkos vállalkozásnak semmi értelme. A golyó végül a hátán érte FritzJulius Lempet. A lövést az U-110 tornyában álló angol haditengerész adta le. A kapitány hang nélkül merült el a hullámok közt. Az egész legénységből egyedül Klaus értette meg, hogy

mit jelent mindez. Az Enigma a kódkönyvekkel együtt az angolok kezére került, s ezzel együtt a német hadvezetés titkai idővel mind a szövetségesek tudomására jutnak. Az eddig töretlen sikerrel zajló háború könnyen végzetes fordulatot vehet ezzel az incidenssel.

II. 1943. november AZ ANGOL PARTOK KÖZELÉBEN, LONDONTÓL SZÁZTÍZ KILOMÉTERNYIRE… A búvárnaszád legénységi szállásán kuporgó Gerhard Kaufmann légi deszantos sturmscharführer számára roppant szűknek rémlett a tengeralattjáró belseje. Noha társaival együtt még csak négy napja voltak az acélszörnyeteg gyomrában, már rettenetesen várta a pillanatot, amikor végre a felszínre emelkednek, és ha csak rövid időre is, de elhagyhatják a hajót. Johannes Rali a különleges egység vezetője az ajtóban állt, és az utolsó, indulás előtti eligazítását tartotta. – Az Abwehr szerint csekély ellenállásra számíthatunk, főként könnyűfegyverzetű gyalogság. A legfontosabb, hogy elkerüljük a parti őrség figyelmét. Ha szétszórnak minket, a találkozási ponton még van esélyük utolérni a többséget! A kapcsolattartó neve Rachael Bittings – mondta a szőke, kékszemű férfi. – Azonosító nélkül megyünk, a katonakönyvét mindenki adja le a sturmscharführernek! Farkasok, előre! – mondta ki a szakasz nevét Rali

Obersturmführer, mire a Külföldi Hírszerző Szolgálat ejtőernyősei egy emberként válaszoltak: – A prédáért! A tiszt végignézett az emberein, aztán megfordult, és az U Boot eleje félé indult. A sturmscharführer elgondolkodva nézett utána. Johannes Rali igazi árja volt. Szőke rövid haját féloldalt fésülve hordta, magas homlokán nyoma sem volt ráncoknak. Termete erőteljes, de nélkülözte a szláv népekre jellemző robosztusságot. Tekintete nyílt, de penge keskeny ajkai szokatlan határozottságot sejtettek. A húszas évei végén járt, kiváló kondícióban volt, mint a deszantosok mindannyian. Gerhard nemegyszer küzdött már az oldalán, és tudta, mennyire kemény harcos, és milyen könyörtelen stratéga a férfi. Egyedül a cél fontos számára, és mindent megtesz annak érdekében, hogy sikerre vigye a feladatát. Mielőtt Párizsból útnak indultak, vegyes érzelmekkel vette tudomásul, hogy ő lesz az egység parancsnoka. – Hallották az obersturmführert, ide a katonakönyvekkel – állt fel Gerhard az emeletes ágy széléről. – Ha egyenruha és azonosító nélkül kapnak el minket, felakasztanak mint kémet – mordult fel az egyik bikanyakú deszantos, Ralf Kettner. – Én nem azért jöttem ide, hogy fogságba essem – torkolta le Gerhard a

fickót. A deszantosok szó nélkül átadták az azonosítóikat. Némelyikük az altiszt szemébe nézett, és elvigyorodott Kettner megszokott nagyhangúságán mulatva. Egyikkel másikkal a sturmscharführer már negyedik éve harcolt együtt különböző alakulatoknál. Gerhard a háború kezdete óta a fronton volt, és tudta, csakis a szerencséjének köszönheti, hogy még él. Amikor a Fallschirmjager alakulatok egyik tagjaként ledobták Krétán, két nappal később többé már nem volt jó vagy rossz katona: csak túlélő és halott. Ő – noha az első sorokban harcolt– megúszta Maleme ostromát, és az azt követő gyilkos tüzérségi pergőtüzet. Előléptették, majd újból bevetették. Harcolt Afrikában aregulárisok közt, megsebesült Moszkva ostrománál, és kijutott neki Tito partizánjaiból is. Végül alig fél évvel korábban Otto Skorzeny ezredes kiválasztotta, hogy az Amt IV SDAusland tagja legyen. Sok ejtőernyős társával együtt boldogan fogadta el a lehetőséget: Kréta vereséggel felérő győzelme óta egyiküket sem vetették be a kiképzésüknek megfelelő módon. Mind nagy várakozással néztek a frissen alakult egység kihívásai elé. A Külföldi Hírszerző Szolgálat alig egy hónappal korábban hatalmas sikert ért el, amikor az Appenninihegység egyik legmagasabb pontjára épített Gran Sasso szállodából kiszabadította Benito Mussolinit. A merész

terv zseniális kivitelezését követően a katonai vezetés bizalma hirtelen megnőtt az új keletű szervezet irányába. Skorzeny, akit a Führer személyesen tüntetett ki a Lovagkereszttel, nem feledkezett meg az embereiről, és mindenkinek juttatott a diadalból. Gerhard akaratlanul is a karját díszítő altiszti jelzésre nézett. A cérna még hófehér volt az apró, stilizált szárnyakat ábrázoló, szürke alapon fehér szövetdarab körül. A frissen kinevezett sturmscharführer jó fél fejjel magasodott ki a deszantosok közül. Világosbarna haját rendre rövidre vágatta, markáns vonásai szabályosak voltak. Teste erős, már-már brutális benyomást keltő, ennek ellenére a francia lányok nem tudtak ellenállni a magas homlok alatt ülő viharszürke szemeknek. Az arca állandóan borostától kéklett, húsos ajkait a bal oldalon függőleges vágás tette szabálytalanná. – Utolsó ellenőrzés! – mondta, és a parancsnok után indult a vezérlőterem felé. A háta mögött a deszantosok nekiláttak, hogy még egyszer ellenőrizzék a felszerelésüket. Gerhard átment a halkan nyüszítő elektromos motorok gépházán, aztán

széles testét keresztülpréselte a dízelmotorok közötti alig hetven centis résen, és megállt a híd bejáratában. – A mentőcsónakok hajnal hatig várnak magukra – mondta Wolfgang Lüth, az U-181 kapitánya Johannes Ralinak. – Ha tovább várunk, a felderítőgépek észrevesznek minket. Azokat a rohadék Swordfisheket felszerelték ASV-vel (levegő-felszín radar) és Leightfényszóróval. A partok közelében nem elég mély a tenger, hogy elrejtőzhessünk előlük. Ha megszórnak bennünket a vízibombákkal, biztosan végünk. – Ha das verdammte Lichtelkap minket, akkor már nincs hová bújni. Olyanok vagyunk, mint a fénytől megdermedt nyúl a puskacső előtt – bólogatott hevesen a főmérnök. – Megértettem, Kommandant – biccentett az obersturmführer. – Legkésőbb reggel hatra a parton leszünk. – A felszínre emelkedéssel meg kell várnunk, amíg a Luftwaffe megkezdi a támadását, hacsak nem akarunk magányos pont lenni a radarjaikon– fordult a kapitány a navigációs tiszt asztalához, és egy órát vett fel onnan.– Addig is készítse fel az embereit! Ilyen közel az angol

partokhoz nem akarok a szükségesnél tovább a felszínen maradni. Amint az embereim visszatértek, ismét lemerülünk, és csak hajnali ötkor jövünk vissza önökért. – A deszantosok?– fordult Gerhard felé az obersturmführer. – Készen állnak, parancsnok – felelt az altiszt, és átnyújtotta a katonakönyveket. – Jelzésig maradjanak a legénységi szálláson! – adta ki a parancsot Johannes Rali. A sturmscharführer megfordult, és visszatért a különleges kiképzésű légiegység katonáihoz. Keresztülvágott a gépházon, és hálát adott a sorsnak, hogy a két darab hat méter hosszú dízelmotor a víz alatt nem üzemel. Amikor a hatalmas berendezések jártak, a zaj elviselhetetlen volt a legénységi szálláson. Keresztülment az elektromos hajtóművek közötti szűk folyosón, és belépett a hátsó legénységi szállásra, ahol ezúttal a deszantosok kaptak helyet. – Hessler rottenführer, jelentést kérek! – állt meg az ajtóban. – Az egység készen áll, sturmscharführer. A hadianyag és a felszerelés

szállításra előkészítve. – Jelzésre elhagyjuk a hajót. Legyenek harcra készek. A parti őrség felfigyelhet ránk – mondta, és a fekvőhelyéhez ment. Felvette az ágyhoz támasztott MP40-es géppisztolyt, kissé szórakozottan ellenőrizte a tárban lévő 9 milliméteres parabellum lőszereket. Ujjait végigfuttatta a tártáskákon, a gázálarcot tartó vízálló vászonzsákon, és az övére csatolt nyeles kézigránátokon. Miután végzett, körbenézett a többieken. A búvárnaszád szűkös befogadó képessége miatt csupán tíz ejtőernyős és rajta kívül két altiszt várt odabent az indulásra. A deszantosok mellett velük tartott még egy Abwehr tiszt is, aki pusztán megfigyelőként volt jelen. A tengeralattjáró még így is csökkentett létszámú legénységgel hajózott ki, és a kezelőszemélyzet nagy része hármas váltásban aludt az orrban, a torpedókezelők priccsein. A szokásos felszerelésen túl kéA szokásos felszerelésen túl kées géppuska feküdt a padlón vízhatlan csomagolásban, és egy harmadik tűzkészen arra az esetre, ha a partra szállás közben meglepnék őket az angolok. Volt ott még egy teljesen lezárt panzerschrenk gránátvető a hozzá való gránátokkal, valamint Heinrich Hessler rottenführer lábánál feküdt egy MPch Hessler

rottenführer lábánál feküdt egy MPas, új fejlesztésű rohamkarabély. A deszantosok közül négyen is ezzel a nagy átütőerejű, pontos sorozatlövő puskával voltak felfegyverezve. Mindenkinél volt néhány nyeles gránát, valamint a technikusnál egy ütésálló dobozban további robbanótöltetek. A szokásosnál jóval több felszereléssel érkeztek. Már bő tíz perce várakoztak, amikor robbanások távoli, tompa zaja jutott el hozzájuk. Nemsokára víz sustorgott a fülükbe, sziszegő hörgés hallatszott, ahogy a búvárnaszád tartályaiba préselt levegő kiszorította a vizet. Az U-Boot enyhén megbillent, majd nemsokára visszatalált egyensúlyi helyzetébe. Gerhard egy pillanatig úgy érezte, mintha a levegőben lebegne. Újabb percek teltek el néma várakozással, amikor a hajó hintázni kezdett, és fémes nyikorgást hallottak a híd felől. – Az UBoot elérte a felszínt – jelent meg az ajtóban a szőke Obersturmführer. Az ejtőernyősök szó nélkül felálltak, és egymás mögött elhelyezkedve várták az indulási parancsot. Gerhard elégedetten nézett végig rajtuk. A kemény kiképzés és a frontszolgálaton töltött évek kiváló katonákat neveltek ezekből az

emberekből. Az altiszt csupa harcedzett férfit látott, akik megjárták Norvégiát, Dániát, Belgiumot és Kréta szigetét. Közülük néhányan részt vettek a Duce kiszabadításában alig egy hónappal korábban, ahol a sokszoros túlerővel szemben egyetlen lövés nélkül hajtották végre a feladatukat. Mind rendkívül kemény kiképzésen estek át a Fallschirmjager kötelékén belül, ahol mindent megtanultak az ejtőernyős bevetésekről. Emellett széleskörű harcászati és technikai jártasságra tettek szert az Amt IV SDAuslandnak köszönhetően. Ám nem ez tette őket igazán félelmetes ellenféllé: ezek a férfiak gondolkodás nélkül képesek voltak meghalni a hazájukért, a Führerért, a feladatért, amit éppen teljesítettek. Ez a fanatizmus segítette őket győzelemre Eben Emael falain, Krétán a Maleme reptér ostrománál, és vitte szét rettenetes hírnevüket a szövetséges katonák között. Az egyszerű sorkatonák harci szelleme meg sem közelítette a deszantosokét, akik ezért tudták többszörös túlerővel szemben is érvényre juttatni az

akaratukat. – A mentőcsónakok készen állnak – jelent meg az U181 elsőtisztjének feje az ajtóban. Az obersturmführer biccentett a férfi felé, aztán a nyomában elindult a híd felé. Gerhard a vállára vette az MPhíd felé. Gerhard a vállára vette az MPest, a tiszt mögé állt, és követte. A búvárnaszád hátsó traktusát szinte teljesen kiürítették, hogy a nagymennyiségű felszereléssel megpakolt deszantosok képesek legyenek átpréselni magukat a szűk helyeken. Helyenként még így is csak a padlón csúsztatva tudták átjuttatni a nagyobb darabokat. Amikor Gerhard elérte a hidat, és a fényesre koptatott vaslépcsőn keresztül felmászott a toronyba, kimondhatatlan megkönnyebbülést érzett a szabad égbolt láttán. Az olajszagú, apró terek és a zsúfolt környezet után szokatlanul szabadnak érezte magát idekint. Orrát megcsapta a friss szellő illata, a Hold teli képpel világított le rá. A szénsavval telített lenti levegő után mindez valóságos felüdülésnek tetszett. A feje felett német bombázók húztak az égen, a távolban a légvédelem elhárító tüze festett színes ködpamacsokat a

fekete égre. A part alig százötven méternyire lehetett tőlük. Gerhard egy folyócska apró torkolatát fedezte fel a holdfényben, nem is olyan messze. Egy tengerész megérintette a vállát, és a torony tövében libegő fekete gumicsónakra mutatott. A sturmscharführer némán biccentett, aztán követte Johannes Ralit. Lemásztak a toronyból a búvárnaszád fedélzetére, aztán pillanatok alatt megrakták az apró sajkákat, és két-két tengerész kíséretében megindultak a part felé. Miközben a nyílt vízen haladtak Gerhard az órájára nézett. Kilenc múlt néhány perccel. Nem sok idejük volt rá, hogy hajnalig visszatérjenek. Persze azután, hogy végrehajtották a feladatot, az angol szigeten aligha maradhattak volna sokáig életben. Az altiszt úgy számolta, holnapra aBritanniában állomásozó összes katona őket fogja keresni. Úgy száz métert tehettek meg a part irányában, amikor a sturmscharführer visszafordult az U-Boot felé. A szürke kamuflázzsal borított torony a telihold ellenére is csak sötét kísértetként lebegett a víz színén. A látvány hatására büszkeség töltötte el

Gerhardot. A búvárnaszád anélkül közelítette meg az ellenség szívét, hogy azok észrevették volna. Aknazárak, elsüllyesztett roncsok, cirkálók és rombolók között osontak át, míg idáig értek, de a német technika ezúttal is képes volt a csodára. Fél füllel hallotta, hogy erre az útra kivételesen aktív szonárral is felszerelték az Uszonárral is felszerelték az Uet. Biztos volt benne, hogy többek között ennek köszönhették nyugodt útjukat a víziaknák között. A csónak eleje elérte a partot, az alja felfeküdt a fövény homokjára. Gerhard kiugrott, és a többiekkel együtt térdig a tengerben gázolva kijjebb húzta a szárazra. Amíg a deszantosok kipakolták a felszerelést, a sturmscharführer két katona kíséretében a fák felé rohant, hogy biztosítsa a partszakaszt. Sebtében felállították a tűzkész MGpartszakaszt. Sebtében felállították a tűzkész MGest egy aprócska magaslaton, hogy szükség esetén meredek szögben megszórhassák a teljes parti bokrost, aztán Gerhard hátrahagyta a két embert, és előre indult, hogy felderítse az előttük lévő ligetet. A Külföldi Hírszerző Szolgálat katonái alig három perc alatt elhagyták a fövenyt. Mire a sturmscharführer visszatért a terepszemléről, már az embermagas növényzetben feküdtek, és tűzkésszé tették a

géppuskákat. – A part tiszta. Az átjáró innen délnyugatra másfél kilométerre van – jelentette a parancsnoknak. – Maga megy előre, vigye Hessler rottenführert és Carius közlegényt! Ha bármi fennakadás van, várjanak meg minket, és semmiképp se bocsátkozzanak tűzharcba! Ne feledje Kaufmann, észrevétlennek kell maradnunk!– figyelmeztette Johannes Rali a sturmscharführert. – Értettem, mien Herr – biccentett az altiszt, és intett a két katonának, hogykövessék. Heinrich Hessler ezúttal hátrahagyta a gránátvetőt, és csak az Heinrich Hessler ezúttal hátrahagyta a gránátvetőt, és csak az ast hozta magával. Gerhard Párizsban találkozott először a rottenführerrel. A közös gyakorlatozások közben kemény férfinek ismerte meg, aki nehéz körülmények között is gondot fordít rá, hogy vigyázzon az embereire. Ennél jobb ajánlólevél nem is kellett neki. Hessler rövid, vörös hajú, szeplős alak volt egyenes orral, vékony szájjal. A szeme leginkább seszínű savónak tűnt, alatta gyorsan megjelentek a

kialvatlanság táskái, és ilyenkor a megszokottnál sűrűbben pislogott. A harmincas évei elején járhatott, vörös arcszőrzete két napi borotválkozás után is csak halvány csíkként jelentkezett az arcán. Gerharddal ellentétben nem volt igazán erős testalkatú, de a folyamatos kiképzés megpróbáltatásai között többször is bizonyította, hogy legalább olyan jól bírja a fizikai megterhelést, mint a többiek. A másik deszantos, Erich Carius széles vállú és állkapcsú fickó volt, amolyan szláv vonásokkal. A sturmscharführer már régebbről ismerte, amikor még mind a ketten az SS-ben szolgáltak a Fallschirmjager előtt. Az ejtőernyős ideológiai beállítottságával kapcsolatban sosem volt kétsége. A fekete hajú, fekete szemű, lapos orrú, húsos ajkú férfi ízigvérig náci volt, olyan fajta, aki ha kell, sűrű géppuskatűzben rohan szembe az ellenséggel, és puszta kézzel szorítja ki belőle a szuszt. A bivalynyakú, markáns arcú katona halálmegvető bátorsággal harcolta végig a krétai hadjáratot, és másodosztályú vaskereszttel tüntették ki. Az elismeréssel

altiszti rendfokozat is járt, amit néhány hónappal később megvontak tőle, egy másik alttiszttel szembeni tiszteletlensége miatt. „ A barom nem tudta, hogy lelőjön, vagy tisztelegjen!” foglalta össze utóbb egyetlen mondatban a történteket a kevés beszédű deszantos. Gerhard a szakasz két legjobb emberét kapta meg a felderítésre: biztos volt benne, hogy nem véletlenül. A szakasz parancsnoka semmit sem akart a véletlenre bízni. – Tizenöt méterre kétoldalt leszakadva kövessenek! Én leszek az ék, de mélységben ne maradjanak el tőlem öt lépésnél jobban! – állt meg a sturmscharführer a liget végében. – Azt akarom, hogy folyamatosan figyeljük egymást – mondta Gerhard, azzal felemelkedett, cs elindult előre. Görnyedten, derékban meghajolva vágott át a ligetet követő alig néhány éves irtáson. Mögötte a parancsnak megfelelően, néhány méternyire leszakadva követte a két deszantos. Száraz ágak roppantak a lába alatt, és akkor nyugodott meg, amikor elérte az irtás túloldalán lévő fákat. Alig egy kilométerrel később keskeny betonút futott előttük keresztbe, mögötte egy kerítéssel körülvett legelő húzódott. Gerhard

megállt az árnyékban, elővette az esőkabátját, és intett a rottenführernek, hogy jöjjön közelebb. Hessler letakarta az átlátszatlan viaszosvászonnal, mire ő elővette a zseblámpáját, és ellenőrizte a helyzetüket a térképen. Számításai szerint még négy kilométerre voltak a találkozási ponttól. A vázlaton a legelőt újabb kiterjedt erdősáv követte. – Bevárjuk a többieket, aztán átvágunk. Nem szeretnék nyílt terepre menni fedezettűz nélkül – mondta Gerhard, miután levette a fejéről az esőkabátot, és kikapcsolta a lámpát. A deszantosok néhány perc múlva utolérték őket. A sturmscharführer gyorsan beszámolt Johannes Ralinak az eddig történtekről. – Rendben. Állítsák fel a két géppuskát az út szélén! A tisztás jól belőhető innen. Vigyenek át egy MGbelőhető innen. Vigyenek át egy MGest. Ha átértek, fedezzék az átvonulásunkat! – adta ki a parancsot az Obersturmführer. Gerhard bólintott, az egyik katonától elvett egy erővágót, aztán intett Cariusnak, hogy vegye magához a géppuskát. Miután a deszantosok felállították a két másik MGfelállították a két másik MGest, az altiszt kilépett a fényre. Átfutott az

úton, és megállt a túloldalon a kerítés tövében. A két deszantos egy pillanattal később máris ott guggolt mellette. A sturmscharführer átvágta a kerítés drótszálait, és utat nyitott nekik. Elsőként Hessler bújt át – hátán a géppuskához tartozó fém állvánnyal –, majd közvetlenül utána az géppuskához tartozó fém állvánnyal –, majd közvetlenül utána az est cipelő Carius. Gerhard a többiek után eredt. Olyan gyorsan haladtak, amennyire az csak lehetséges volt, de még így is több mint öt percükbe került, mire elérték a rét másik oldalát. Átvágták a kerítést, behúzódtak a fák közé, és felállították a géppuskát. A tizenegy hátramaradt deszantos néhány pillanattal később utánuk indult. Gerhard magára hagyta a két lövészt, és beljebb húzódott az erdőbe, hogy fedezze a hátukat. Felkapaszkodott egy kisebb emelkedőn, megállt a tetején, és meglapult, hogy hallgatózzon. Ázott avar illatát érezte az orrába, a keze alatt a föld hűvösét. Csodás változatosság volt ez a búvárnaszád rideg, acélos szűkössége után. Már épp indult volna, amikor valamivel előtte megreccsent egy ág. Megdermedt, tekintetével a fák közötti árnyékokat

kutatta, és a hang forrását kereste. A szemei már-már könnybe lábadtak, de még mindig nem látott semmit. Lassan megmozdult, és a kapaszkodó tetején átkúszva arra tartott, ahonnan a hangot hallotta. Alig tett meg néhány métert, amikor a zaj újfent megismétlődött. Gerhard megállt, és mozdulatlanul bámult előre. A fák közül hirtelen egy emberforma körvonal vált el, és vele párhuzamosan, de az ő haladási irányára ellentétesen a hátrahagyott géppuskafészek felé indult. A sturmscharführer meredten bámultan a mozgó alakot, aki szemlátomást nem törődött vele, hogy zajt csap. Gerhard egy pillanat alatt végiggondolta a helyzetet, még egyszer alaposan körülnézett. Az MPhelyzetet, még egyszer alaposan körülnézett. Az MPest és az acélsisakot a földön hagyta, aztán felállt, ügyelve rá, hogy a holdfény közvetlenül ne essen a ruhájára. Valamivel közelebb ment a másikhoz, aztán tökéletes angolsággal megszólalt. – Ki az?– próbált úgy tenni, mint aki most látja meg a másikat. Az árnyék megállt, és felé fordult. – Állj! – mondta nem túl határozottan az idegen. – Maradj

ott, ahol vagy!– a hangja alapján a sturmscharführer húsz év körülinek gondolta a másikat. – Rendben!– felelt Gerhard nyugodt hangon, és nem mozdult. Fegyver és sisak nélkül, az árnyékos erdőben az angol aligha fedezhette fel a nemzetiségét. Terepszínű félkabátja, és erős vászonnadrágja bizonyosan nem árulhatta el. Az angol elindult felé, átlépett egy jól megvilágított részen, és a sturmscharführer a „home guard” egyik közkatonájára ismert benne. A brit időközben leakasztotta válláról a Lee Enfield P 14 típusú puskát, és a legendásan megbízható fegyvert ráfogta. – Mit keres itt éjszaka? – szegezte a németnek a kérdést, amikor már csak alig tízlépésnyire járt tőle. – A rokonaimnál vagyok, Ballesben – idézte fel a még Párizsban látott térképről a közeli kisfalu nevét Gerhard. – Csak sétálni akartam egyet, de azt hiszem egy kicsit eltévedtem. Nem tudja, merre találom a műutat? – De, éppen a háta mögött van – engedett le valamelyest a katona.– Ha akarja, elkísérem egy darabon.

– Az jó lenne, van ott egy kerítés, és nem tudom merről lehetne megkerülni – indult el a katona felé Gerhard, mintha az a legtermészetesebb dolog lenne. Az angol nem állította meg, csak előre hajolt, és a szemét erőltette, ahogy a sturmscharführer felé közelített. Az altiszt nem várta meg, hogy a férfi ráismerhessen. A teste takarásában leakasztotta a hátáról az összecsukható gyalogsági ásót, és mielőtt még a britnek mozdulni lett volna ideje, előre lendítette a kezét. A szerszám acélfeje a home guard katona halántékába csattant. Csontok reccsentek az angol fejében, a fiatal férfi megremegett, és a puska kiesett a kezéből. A test egy zsák krumpli tehetetlenségével dőlt a földre. Gerhard körbenézett, hogy mozdul-e valami a közelben, aztán lehajolt a remegő porhüvely mellé, és megvizsgálta. A közkatona szinte még kölyök volt, alig lehetett húsz éves, ennek ellenére a szokásos felszerelés mellett két kézigránátot és szokatlanul sok cseretárat talált nála. A test lassan abbahagyta a remegést. Gerhard

megragadta a mozdulatlan alak karjait, és behúzta az egyik közeli bokor tövébe. Amikor végzett, visszaosont a hátrahagyott géppuskafészek felé. Adeszantosok többsége a legelő felénél járt. A telihold fényében jól kivehető volt görnyedten futó alakjuk. – Hessler, ha az obersturmführer ideért, jelentse neki, hogy megöltem egy ellenséges katonát, a testét az emelkedő túloldalán rejtettem el. Előre megyek, hogy megnézzem kikkel érkezett. Amíg a szakasz nem ért át, mindenképpen tartsák ezt az állást! Ha szükséges vegyék tűz alá az erdősávot – mondta a piciny magaslaton fekvő rottenführernek. – Értettem – biccentett az altiszt, és intett Cariusnak, hogy forduljon az erdő felé. …mögül. A sturmscharführer annak ellenére is alig vette észre, hogy tudta, merre keresse. Elindult. A puska vállszíját a jobb kezével szorította, a bajonett markolatát pedig a balban úgy, hogy azt ne lehessen könnyen észrevenni. Miközben az őrszem felé haladt tekintetét Gerhard magára hagyta a két deszantost, és immáron futva haladt addig, ahol a holttestet

hagyta. Terepszínű félkabátját kicserélte az angol „Battle dress” felsőjére. Felvette a halott szövetsapkáját és a Lee Enfieldet a földről, az övébe tűzte a katona bajonettjét aztán tovább indult, amerről a home guard jött. Egyenes derékkal haladt, sietség nélkül. Igyekezet mindent jól megnézni magának, és forrón remélte, hogy a sötétben elegendő lesz a sebtében összeállított álcája. Mindeközben úgy tett, mint aki nem biztos benne, hogy merre találja a társait. – Linney, te csirke! Itt vagyok!– súgta egy fiatal gyerekhang alig két perccel később. – Nem meg mondtam, hogy ne járj olyan messze pisálni, mert eltévedsz? Gerhard szó nélkül a beszélő felé fordult. Az angol egy enyhe emelkedő tetejének másik oldalán húzódott meg úgy, hogy csak a feje látszott ki a domb a sötétségbe fúrta, és további home guardokat keresett a környéken. Egyelőre senkit sem látott. Amikor elérte az emelkedő tetejét, meglátta a földön fekvő, fiatal katonát. Ekkor mindössze kétlépésnyire volt tőle. A brit gyanakodva figyelte a fölé magasodó alakot.

– Te vagy az, Linney?– kérdezte lassan. – Nem egészen – felelte németül, hogy még inkább megdermessze az alakot, aztán kirántotta az övéből a bajonettet, és pillanatnyi összpontosítást követően, az angol torkába szúrta. Meleg vér permetezett az arcába, egy pillanatra ösztönösen lecsukta a szempilláját. Amikor kinyitotta a szemét, tekintete a felhördülő fiú dermedt pillantásával találkozott. A legény megpróbált talpra állni, de csak négykézlábig jutott, amikor Gerhard ismét előreszúrt. A bajonett a katona állán hatolt be, és markolatig elmerült a lágy szövetek között. Az angol szeme fennakadt, aztán hang nélkül összerogyott. – Kölykök! – fújt bosszúsan a német altiszt, ahogy a holdfény a halott arcára esett. Jobbszeretett meglett férfiak ellen harcolni. Lekushadt, körülnézett, majd miután látta, hogy minden nyugodt, letette a földre az Enfieldet, és kúszva indult tovább abban a vonalban, amerre eddig haladt. Rádöbbent micsoda szerencséje volt, amikor belefutott az első home guardba. A dombtetőn lévő őrposzt remek helyen volt. A két kölyök könnyedén leszedte volna őket, ha elég közel

haladnak el előttük. Ráadásul a briteknek semmi közük sem volt a parti őrséghez. Egy reguláris egységhez tartoztak, amilyeneket ritkán rendelnek ki éjszaka az erdőbe. Gerhard úgy érezte, valami olyasmibe futott bele, amibe nem lett volna szabad, de most hogy átjutott az őrség vonalán, remélte, észrevétlenül megközelítheti a britek táborhelyét. Bő kétszáz métert kúszott előre az avarban, amikor meglátta az első angol csapatszállító autót. A ponyvával letakart platójú, háromtonnás Bedford QL a fák közé rejtve várakozott, két másik társaságában. A négykerék meghajtású, kiváló menettulajdonságokkal rendelkező teherkocsik egy meredek domboldalon kapaszkodtak fel idáig. A sturmscharführer megállt, és szemét erőltetve kereste a parancsnoki járművet. Az amerikai gyártmányú Jeep-Willisa csapatszállítóktól nem messze, a bokrok között állt. Az autók között angol katonák várakoztak. messze, a bokrok között állt. Az autók között angol katonák várakoztak. es géppisztolyokkal és Lee Enfieldekkel voltak felszerelve. Gerhard gyors fejszámolást végzett, aztán amilyen csendesen érkezett, ugyan olyan halkantávozott. Amikor elérte az üresen maradt

őrposztot, futni kezdett a deszantosok irányába. Ágak csaptak az arcába, a lába majdnem kibicsaklott az egyenetlen talajon, de nem csökkentett a nyaktörő tempón. Elérte az első katona holttestét, villámgyorsan visszavette a saját ruháját, aztán tovább futott a géppuskafészek felé. – Körülbelül ötvenfőnyi gyalogság van előttünk úgy négyszáz méterre, obersturmführer – állt meg Johannes Rali mellet Gerhard. – A fenébe! Kik azok? – vett elő egy térképet a tiszt, és úgy tartotta, hogy a Hold fénye ráessen. – Sorállományú home guardoknak tűntek szokatlanul nagy mennyiségű felszereléssel. – Mit gondol, elkerülhetjük őket? Gerhard néhány pillanatig hallgatott mielőtt megszólalt. – Ahogy néztem, csoportosan várakoznak, nem messze az erdőn átvezető műúttól – mutatott a térkép egyik pontjára a sturmscharführer. – Ha nem tévedek, maradnak még egy ideig, mert őrséget állítottak fel a környező dombokon. Sajnos összeakadtam az egyik járőrrel, és kénytelen voltam végezni vele. – Mennyi időnk lehet még, mire észreveszik? – csóválta a

fejét Rali. – Nem tudom. Olyan érzésem volt, mintha a szakasz rejtőzködne – bizonytalanodott el az altiszt. – A saját országukban? – hitetlenkedett az obersturmführer. – Rajtunk kívül nincs több német az egész szigeten. – Három teherautó állt a fák közt teljes álcázásban, és egy parancsnoki dzsip – emlékezett vissza a látottakra Gerhard. – A katonák harcra készek, néma csendben. Pont úgy, mintha bevetés előtt lennének. – Most már úgy is mindegy – fújt bosszúsan Rali, és megigazította a fején az acélsisakot. – Mindenképpen megpróbálunk átjutni. Mi a javaslata, Kaufmann? – Dél felé kerüljük meg őket, ott nagyobb kiterjedésű az erdő. Ha véletlenül mégis ránk bukkannak, néhány ember géppuskából szórt tűzzel sokáig feltarthatja őket – jelölte meg a térképen az ujjával az útirányt a sturmscharführer. – Induljunk! – csomagolta el sietve a vázlatot Rali, és intett a deszantosoknak, hogy hagyják el az állásaikat. – Továbbra is maguk mennek az élen Gerhard. Legyen nagyon óvatos, nem szeretnék belefutni azokba a regulárisokba!

– Értettem – biccentett az altiszt, aztán intett a géppuskafészket hátrahagyó két katonának, hogy kövessék. – Szorosan egymás mellett haladunk. Nyissák ki a szemüket! Az angolok már lehet, hogy észrevették az eltűnt őrszemeket, és utánunk indultak – tartott villámgyors eligazítást Gerhard, aztán a bokrok felé indult. Felmászott az emelkedőn, aminek a túloldalán elrejtette a fiatal angol holttestét, néhány pillanatig meglapult, majd miután senkit sem látott az erdőben, felegyenesedett. Igyekezett nagyívben elkerülni a home guardok táborát. Leereszkedett a másik oldalon, és sietős léptekkel haladt a fák között. Szeretett volna minél hamarabb, minél messzebb kerülni a halott home guardoktól. Az ellenséges tábort megközelítőleg egy kilométerrel elkerülve elérték az utat, amelyen a home guard csapatszállítói érkeztek. Azonban az obersturmführer térképével ellentétben itt nyoma sem volt kiépített betonnak, csupán két sáros nyomsáv futott egymás mellett. Gerhard megállt az erdő szélén, és intett a két deszantosnak, hogy jöjjenek

közelebb. – Carius, maga megy előre, mi ketten fedezzük. Ahogy átért, keressen magának lőpozíciót, és figyelje az utat. Hessler, maga lesz a második. Mindenki kész? – tette fel végül a kérdést suttogva, és amikor a másik kettő bólintott, még kijjebb csúszott, hogy jobban lásson. A közlegény felállt, vett egy mély levegőt, aztán derékban előre görnyedve átfutott a nyílt terepen. Már majdnem elérte a túloldali fákat, amikor lövések dörrentek az angol tábor irányából. Gerhard azonnal ráismert a Lee Enfieldek mély ütésszerű hangjára. Carius tett még néhány lépést előre, aztán az út menti árokba zuhant. Hessler tüzet nyitott az lépést előre, aztán az út menti árokba zuhant. Hessler tüzet nyitott az asból, és megszórta a jó kétszáz méterrel távolabb lévő bozótost. Válaszul néhány puskalövés érkezett, de odaát alig lehettek két-három főnél többen. A sturmscharführer összébb húzta magát, ahogy a 7,69 milliméteres SAA golyók elsüvítettek a feje felett, és vaktában leadott két rövidsorozatot a schmeisserből.

– Jól van, katona?– kiáltott át az út túloldalára. – Igen, uram, de ezek a rohadt patkányok majdnem elkaptak! – felelt az árok mélyén lapuló deszantos. – Ugyanúgy meglepődtek, mint mi – mondta Gerhard a rottenführernek. – Carius szedje össze magát, és vegye tűz alá őket. Adjanak fedezettüzet, amíg átmegyek. Addig kell mozdulnunk, amíg be nem kerítenek bennünket – gondolkodott hangosan a sturmscharführer. Gerhard megvárta míg a deszantos lőállásba helyezkedik a másik oldalon, aztán jelt adott, és a golyók fedezékében futni kezdett. Átmászott a földút innenső oldali mélyedésén, bakancsa megcsúszott a füvön, fél trédre esett, de egy pillanattal később már teljes erejéből rohant. Még félúton sem járt, amikor felropogtak az Enfieldek. Valami beletépett az oldalába, hideg nedvességet érzett a bőrén, de talpon maradt. Golyók süvítettek el a füle mellett, mire jó kétméternyi távolságból hasast ugrott túloldali árokba. Igyekezett a karjával tompítani az esés erejét, de még így is keményen megütötte magát, ahogy a földre zuhant. – Sturmscharführer? – kérdezte a deszantos anélkül, hogy hátranézett

volna. – Megvagyok – tapogatta végig az oldalát Gerhard, de csak a kulacsából folyt kifelé a víz két lyukon át. – Ezek gyorsan megszaporodtak. – Az– hagyta rá a másikra Carius, mialatt tárat cserélt. A lövések hangjai mindkét oldalon elültek. – Még nincsenek elegen, különben folyamatos tűz alatt tartanának bennünket – szedte össze magát Gerhard. – Hessler, most azonnal jöjjön át! – nézett át a túloldalra, és amikor látta, hogy a rottenführer feláll, ő is felegyenesedett.– Fedezettűz! – kiáltotta, és meghúzta a géppisztoly elsütő billentyűjét. A fegyver felugatott a kezében, s noha tudta, hogy ilyen távolságból aligha van esélye eltalálni bármit is, több sorozatot kilőtt a felvillanó torkolattüzek irányába. Hessler baj nélkül átért. – Rottenführer, induljon befelé az erdőbe! Carius maga itt marad, és továbbra is tűz alatt tartja őket, hogy ne legyen kedvük szembejönni magával. Ha megérkezik a géppuskájuk, húzódjon le az árok aljába! – lökte meg Gerhard az altisztet az erdő irányába, és ő is utána indult.

– Hessler, maradjon szorosan mögöttem! – állt fel miután jó tízméternyit beljebb kúsztak. Futva indult el a fák között, miközben a hátuk mögött folyamatosan hallották Carius rohamkarabélyának érdes ropogását. A home guardok felől szerencsére még csak a Lee Enfieldek hanga érkezett. A sturmscharführer előbb jó kétszáz méternyire eltávolodott az úttól, majd meredeken az angolok felé fordult, és továbbrohant. Csak újabb százötven méterrel később állt meg egy apró mélyedésben. – Az angolok nemsokára megpróbálják bekeríteni a közlegényt – mondta miután Hessler is megállt mellette. – Menjen tovább úgy harminc métert, és találjon magának fedezéket. Amint tüzet nyitok, használja fel a gránátokat, utána pedig szórja meg őket, ahogy bírja! Ha megszorulnánk, meneküljön az útra merőlegesen, és menjen a találkozási pontra. – Értettem – súgta a rottenführer, és továbbrohant. Gerhard elővett két steilhandgranate-ot, lecsavarta róluk a zárókupakot, aztán lerakta őket maga elé a földre. Tárat cserélt, csőre töltötte az aztán lerakta őket maga elé a földre. Tárat cserélt, csőre

töltötte az est, és meglapult. Az angolok egy tucatnyian voltak, élükön egy barna vászonsapkás, nagybajuszú őrmester haladt. Alig tizenöt méterrel a sturmscharführer fedezéke előtt haladtak el. Gerhardnak mindössze néhány percet kellett rájuk várnia. A deszantos altiszt megfogta az első kézigránát porcelán gombját, meghúzta, aztán az angolok közé dobta. Valaki felkiáltott, és tüzet nyitott rá, de addigra Gerhard már a második steilhandgranateot küldte útjára. útjára. as kaliberű puskagolyók csapódtak be előtte, és avarral keveredett földet csaptak az arcába. A sturmscharführer lebukott az alacsony fedezék mögé, és géppisztolyát a feje fölé tartva vakon tüzet nyitott az angolokra. A mögé, és géppisztolyát a feje fölé tartva vakon tüzet nyitott az angolokra. A es felköhögött a kezében, és egy pillanattal később odalent felrobbant az első kézigránát. A zaj fülsiketítővé vált a fák között, égett lőpor jellegzetes szaga tódúlt a német altiszt orrába. Néhány másodpercre

fájdalomüvöltés nyomta el a fegyverek zakatolását, aztán újabb robbanás, és az angol sebesült elhallgatott odaát. Gerhard ellőtte az egész tárat, majd anélkül, hogy felnézett volna villámgyorsan töltött, és tovább folytatta a kaszálást. Odalent egyszerre két gránát is robbant, majd egy pillanattal később felugatott Hessler MPkésőbb felugatott Hessler MPasa. A home guardok összpontosított tüze megakadt, és csak néhány elszórt lövés terítette be még jobban földdel a német altisztet. Gerhard óvatosan kidugta a fejét a fedezékből, aztán megszórta a menekülő angolokat. Két katonát derékon kaptak el géppisztoly golyók, a többi három menekülővel Hessler rohamkarabélya végzett. A sturmscharführer tárat cserélt, aztán felegyenesedett, hogy szemrevételezze a csatateret. Az aprócska horpadás aljában, a lángra kapott avarban szétszaggatott testű angol katonák hevertek. A lehullott leveleket vér és korom borította, az altiszt a kaotikus összevisszaságban hirtelen nem tudta megállapítani mennyi holttestet lát. Tekintetét egy térd felett leszakadt, rángatózó láb

tartotta fogva. Néhány pillanattal később Hessler állt meg mellette. A férfi érkezése kiszakította a döbbenet szülte mozdulatlanságból. – Igaza volt, uram– mondta a rottenführer. – Gyerünk – rázta meg magát Gerhard –, ha az obersturmführer késik, a másik oldalról könnyen megszoríthatják Cariust – mondta, és futva indult meg visszafelé. Az aggodalma azonban alaptalannak bizonyult, és még félúton sem jártak, amikor az út másik felén felropogtak az MG-42esek. – Csodás zene – vigyorgott a vörös képű rottenführer, és Gerhardra kacsintott. A sturmscharführer biccentett, de képtelen volt együtt nevetni az altiszttel. Vele ellentétben ő már tudta, hogy a látszólagos diadal ellenére a Farkasok ezúttal csatát vesztettek. Elvesztették legfőbb szövetségesüket: a meglepetést. – Igyekezzünk, segítsünk a közlegénynek! – mondta végül, és tovább rohant az út felé. Amikor elérték a helyet, ahol Erich Cariust hátrahagyták, az obersturmführer a szakasz maradékával már átkelt az úton, és az erdő szélén

felállított géppuskákból viszonozták az angolok időnként eldördülő lövéseit. – Gyerünk, szórják meg őket keményen! Eszükbe se jusson elhagyni a fedezéket – hallotta Gerhard már messziről Johannes Rali hangját. Az obersturmführer egy kidőlt fa ágai közt térdelt, és egy MP-43-assal lőtte az angol állásokat. – Megpróbáltak bekeríteni minket az út baloldalán, de megfutamítottuk őket – jelentette a sturmscharführer, amikor elérte a tisztet. – Mennyien voltak?– kérdezte Rali, anélkül hogy abbahagyta volna a tüzelést. – Egy szakasz sorállományú katona, Enfieldekkel – térdelt le a parancsnoka mellé Gerhard. – Hogy a fenébe került a semmi közepére egy szakasz home guard?! – próbálta túlkiabálni a fegyverek dörgését a tiszt. – Talán besegítenek a parti őrségnek – vélekedett a sturmscharführer. – A légi támadás közepén? Aligha. Ezek vártak valakire. Talán épp ránk – ingatta a fejét Rali, miközben tárat cserélt. – Kizárt, csak alig néhányan tudtak rólunk. – Hacsak meg nem fejtették az Enigmát – felelte az obersturmführer. – Az lehetetlen!– rázta a fejét Gerhard.

– Dönitz admirális osztja a maga véleményét, sturmscharführer – húzódott hamiskás félmosolyra a tiszt szája. Gerhard jobbnak látta, ha nem válaszol. – Rudel, Hartmann, Schnaufer! Fogják azt a géppuskát, és kezdjék meg a visszavonulást! – kiáltotta az út felé fordulva Rali.– Nem maradhatunk itt, hamarosan rájönnek, hogy létszámfölényben vannak, és megszorítanak minket. Gerhard maga itt marad a rottenführerrel, és fedezi a visszavonulásunkat. Tartsa ezt a helyet, amíg lehet, aztán húzza magára az angolokat, és terelje el a figyelmüket rólunk. Itt hagyunk maguknak egy MG-42-est. – Igenis, obersturmführer! – fogadta Gerhard szemrebbenés nélkül a halálos ítéletnek is beillő parancsot. – Hessler, maga marad – kiáltott az altiszt felé Rali. – Ha túlélik, és megszabadultak a britektől, jöjjenek a találkozási pontra! Tizenegy nulla nulláig várunk magukra, utána már csak saját magukban bízhatnak – fordított hátat a szakaszparancsnok, és intett a deszantosoknak, hogy kövessék. A rottenführer hitetlenkedve nézett a tiszt után.

– A francba, ennyi erővel céltáblát is akaszthatott volna a nyakunkba – méltatlankodott a deszantos. – Pofa be, Hessler! Siránkozás helyett segítsen! Gerhard tüzet nyitott a géppuskával. – Ez nem tisztességes! – morgott tovább az altiszt, de a sturmscharführer mellé kúszott, és nekilátott a heveder adagolásának. Gerhard mindössze egy percig maradt az út szélén. Amint úgy érezte, hogy a szakasz kellőképp eltávolodott tőlük, a tovább morgolódó rottenführerrel együtt visszahúzódott az erdőbe, és egy jó háromszáz méter távolságban lévő emelkedő tetejéről figyelte tovább az utat. Az angolok szemlátomást megzavarodtak a bekerítéssel próbálkozó szárnyak elvesztése, és a semmiből felbukkanó új ellenségek megjelenése miatt, és majd öt percig nem is próbálkoztak a megüresedett géppuskafészek elfoglalásával. Amikor végül kínosan lassú előrenyomulással elérték az út széli árkot, Gerhard ismét tüzet nyitott rájuk, és kihasználva a home guardok villámgyors szétspriccelését Hesslerrel együtt ismét visszahúzódtak. – Eddig szerencsénk volt, de ezt a játékot nem sokáig játszhatjuk –

jegyezte meg a ziháló rottenführer. – Biztosan észrevették, hogy már csak ketten maradtunk! – Azt hiszem, igaza van– lihegte Gerhard is, vállán a majd tizenkét kilós fegyvert cipelve. – Legközelebb habozás nélkül össztüzet zúdítanak a nyakunkba, és akkor véget ér a fogócska – állt meg a sturmscharführer. – állt meg a sturmscharführer. – ast, vegye át a géppuskát, és menjen a többiek után. – És maga? – állt meg a rottenführer. – Siessen, a negyvenkettesre még szüksége van a szakasznak – hagyta válasz nélkül a kérdést Gerhard, és vállán a két fegyverrel futva indult tovább. Átvágott egy bokros ligeten, enyhe ívben visszafordult az angolok felé, és felváltva tüzelt hátrafelé a két fegyverből, mintha csak a saját visszavonulását fedezte volna. Remélte, ennyi elég lesz hozzá, hogy home guardoknak ne tűnjön fel, hogy ezúttal már csak egyedül van. Miután kilőtte a rohamkarabélyból az utolsó lőszert is, eldobta a használhatatlanná vált a rohamkarabélyból az utolsó lőszert is, eldobta a használhatatlanná vált ast, és immáron teljes erőből rohanni kezdett a földútra merőlegesen. Ágak csaptak az arcába, bokrok között tört keresztül,

miközben a háta mögött egyre közelebbről hallotta az angol nyelvű kiáltásokat. Elővett egy nyelesgránátot, kicsavarta zárókupakot, és behúzódott egy kidőlt fatörzs mögé. Egy rövid sorozattal elkaszálta az elsőként felbukkanó katonát, aztán a kibiztosította a gránátot, és egyenesen a halott felé dobta. Már rohanás közben hallotta meg a háta mögött felhangzó a robbanást, és az azt követő fejhangú fájdalomüvöltést. Gerhard remélte, ennyi elég lesz hozzá, hogy az angolok óvatosabb tempóban kövessék. Két hatalmas ugrással leereszkedett egy vízmosásba, majd ahelyett, hogy felmászott volna a másik oldalon, inaszakadtából rohanni kezdett a vékonyvizű csermelyben. Egyenesen az angolok tábora felé. Megbotlott, elesett, egy éles peremű kő felhasította a barna vászonnadrágját, de egy pillanattal később már talpon volt, és futott tovább. Jó egy kilométerrel távolabb aztán ugyanazon az oldalon, ahol leereszkedett, kimászott a horpadásból, és a Bedford QL-ek irányba rohant. Néhány perc múlva lövések dörrentek előtte, 3,03-as kaliberű golyók

törték le körülötte az ágakat, ahogy rohantában a földre vetette magát. Csúszott néhány métert a vizes avaron, bekúszott egy fa takarásába, és az Csúszott néhány métert a vizes avaron, bekúszott egy fa takarásába, és az essel tűz alá vette a két őrszemet. Két hosszú sorozattal megszórta a sekély horpadásba húzódott angolokat, aztán feléjük dobott egy nyelesgránátot, és a robbanást követően saját tűzfedezete mellett fedezékről fedezékre tört előre. Néhány pillanattal később, ahogy senki sem lőtt vissza, felhagyott az óvatossággal, és szemberohant az őrökkel. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a horpadásra, hogy tudja, a gránát a lehető legjobb helyen robbant. A két home guard barna posztókabátja vörös volt a vértől, ahogy a repeszek szétszaggatták a testüket. Gerhard lába előtt egy bőr és gyapjú lábszárvédőbe bujtatott bakancsos láb feküdt. A steilhandgranate a két katona között robbant. Sietve lehajolt, és átkutatta a halottakat. Felragadott két vértől iszamós Sietve lehajolt, és átkutatta a halottakat. Felragadott két vértől iszamós os kézigránátot, aztán tovább futott, amerre a kocsikat

sejtette. Néhány pillanattal később elérte az utat. Megállt, és úgy döntött, nem kockáztat tovább. Kihúzta a biztosítószeget a két Millsbombából, és magas ívben a túloldali fák közé dobta. Lehúzódott, megvárta a robbanásokat, aztán a riadt kiáltások után tájékozódva megszórta a bozótost. Újabb üvöltések harsantak, lövések dördültek, és 7,69 milliméteres golyók tépázták meg Gerhard körül az erdőt. A sturmscharführer úgy érezte, éppen eléggé magára vonta az angolok figyelmét, és amilyen gyorsan tehette, menekülni kezdett. Tárat cserélt, jó tíz méteren keresztül a földre lapulva haladt, utóbb megállt, hogy újabb sorozattal fedezze a visszavonulását, aztán amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett a fák között. Néhány perc múlva elérte a vízmosást, ezúttal késlekedés nélkül átmászott rajta, majd miután felkapaszkodott a másik oldalon, kivárt, hogy végezzen a legbátrabb üldözőjével. Ám az angolok vagy tanultak a korábbi hibáikból, vagy neki sikerült őket annyira megzavarnia őket, hogy nem követték. Hiába térdelt hosszú pillanatokig az egyik széles fatörzs mögött, senki

sem tűnt fel a másik oldalon. A sturmscharführer felhagyott a várakozással, és tovább távolodott az angolok táborától. Jó egy kilométert futott nyugat felé, amikor megállt egy aprócska tisztáson, és a telihold éles fényében elővette a térképét. Körömnyi tájolója segítségével villámgyorsan meghatározta a helyzetét, aztán tovább futott a gyülekezési pont irányába. Még közel negyed órája volt, hogy elérje a két kilométerrel odébb lévő helyet. Az Amt IV SD-Ausland tagjainak ez még teljes menetfelszerelésben sem okozhatott gondot. – Örülök, hogy időben megjött! – üdvözölte az altisztet Johannes Rali. – Obersturmführer, szolgálatra jelentkezem – állt meg zihálva a tiszt előtt Gerhard. – Maga kiváló katona, Kaufmann, ezúttal sem kellett csalódnom a képességeiben – tisztelgett Rali az alárendeltjének, a sturmscharführer azonnal viszonozta a gesztust.– A hölgy Rachael Bittings, ő segít majd nekünk eljutni a Bletchley Parkba– mutatott a háta mögé a tiszt. Gerhard végigmérte a hosszú, barna kabátot viselő, szőke nőt. Rachael

Bittings oldalra fésülve hordta hosszú, egyenes szálú haját. Kék szeme apró volt, és riadt, orra egyenes, vékony, szabályos metszésű. A megjelenése egy ijedt kisegérre emlékeztette Gerhardot, holott a nő széles vállai, karakteres vonásai más esetben inkább határozott ember benyomását keltették volna. A lány biccentett felé, és egy tizedmásodpercre kivillantotta egészséges, fehér fogait. – Örülök, hogy itt van! – mondta a sturmscharführer Rachael Bittingsnek. – Ha az angolok a nyomukban vannak, ideje minél hamarabb indulnunk!– nézett körül idegesen a nő. – Innen nem messze van egy tanya, ahol meghúzhatjuk magunkat. – Az angolok elvesztették a nyomunkat, fraulin – rázta a fejét Gerhard. – Sőt ahogy elnéztem, egy ideig azzal lesznek elfoglalva, hogy a saját sebeiket nyalogassák. – Ennek ellenére szó sem lehet róla, hogy megálljunk. Most azonnal el kell vinnie minket a „Station X”-hez! – szólalt meg Rali. – De hisz ez lehetetlen!– rázta a fejét a nő. – Már miért lenne az? – kérdezett vissza az

obersturmführer. – A Bletchley Park legalább száz mérföld ide. – Na és? Az utasításaiban szerepelt, hogy szerezzen megfelelő szállítójárművet – mordult fel Johannes Rali. – Nem tudtam, hogy ilyen sokan lesznek. A központ csupán néhány ügynököt jelzett! – magyarázta az ügynök. – De valamilyen járművet csak szerzett? – higgadt le a tiszt. – Igen, egy 36-os Rolls-Roycet. Ez egy személykocsi, legfeljebb öten férnek el benne – felelte a nő kétségbeesetten. – Akkor majd rögtönzünk – vont vállat a német tiszt. – Mondja, Kaufmann, mennyien maradhattak abban a home guard szakaszban? – Talán harmincan obersturmführer, de ha rádión segítséget kértek, akkorakár már egy egész század is lehet odaát – vélekedett Gerhard. – Ebben az esetben, marad a személykocsi – vont vállat a tiszt, és látszólag nem idegesítette magát a történtek miatt. – Vezessen ahhoz a tanyához! – utasította a nőt. – Kaufmann, szedje össze az embereket, indulunk. Gerhard intett Hessler rottenführernek, hogy tegye a dolgát aztán

csatlakozott Johannes Ralihoz. – Ki ez a nő, obersturmführer? – kérdezte, amikor a szakasz elindult. – Volks deutsch– válaszolt a tiszt. – Itt, Angliában? – Az Abwehr szerint, amikor a családja engedelmeskedett a felhívásnak, és visszaköltözött Németországba, a hírszerzés lecsapott a lányra. Néhány hét alatt kiképezték, és mielőtt még az angolok gyanút foghattak volna, az egész famíliát visszatelepítették a királyságba. Az a. Az nek legfeljebb hosszúra nyúlt kirándulásnak tűnhetett mindez – felelte a tiszt. – Nagyon bizonytalan– jegyezte meg Gerhard. – Rég bíztak rá fontos feladatot, de amióta az ügynökeink sorra lebuknak, a hírszerzés kénytelen leporolni a rég használt holmikat– vont vállat Johannes Rali. – Úgy tűnt, nem ránk számított – biccentett a sturmscharführer. – Az Abwehr nem bízik az enigmában. Csak az a kár, hogy nem tudják bizonyítani. Mindenesetre csak nagyon kevés információt közöltek a

lánnyal – hagyta rá az altisztre Rali. – Ezért van itt Schnaufer? – mutatott a katonák között készülődő Abwehr tisztre Gerhard. – Valahogy úgy – hagyta rá az obersturmführer az altisztre. A tanyát alig tíz perccel később érték el. A környék csendesnek és kihaltnak tűnt, mégis a lehető legnagyobb óvatossággal közelítették meg az épületet. Jó háromszáz méternyire lehettek még, amikor az obersturmführer megállította a szakaszt, és önkénteseket kért a felderítéshez. Gerhard elsőként jelentkezett. – Legyen alapos, sturmscharführer! Már lehet, hogy az egész környék nyüzsög az angoloktól. A tanya kiváló célpont. Ha a helyükben lennék, elsőként küldenek ide egy szakaszt, hogy nézzenek körül – bocsátotta útjára Johannes Rali. Az altiszt biccentet, aztán intett Erich Carius közlegénynek, és az épület körül lévő karámok hézagos takarásában görnyedten futva indultak a tanya oldalában lévő facsoport felé. Amint elérték a fedezéket Gerhard megállt, és intett a deszantosnak, hogy húzódjon le. – Látja azt a földutat, Carius? – mutatott a karámok

túloldalán vezető két keréknyomnyi sárcsíkra az altiszt. – Igen, uram– biccentett a katona. – Megyek és megnézem. Maga itt marad, és rálő mindenre, ami abból a tanyából kijön! – indult el futva a liget széle felé Gerhard. A telihold fénye tökéletes látási viszonyokat teremtett az épület körüli legelőn. A sturmscharführer maga sem tudta igazán, kit átkozzon érte. A német időjósok esőt, felhős eget és közelgő rosszidőt jósoltak nekik. Végigfutott egy sáros dagonya partján úgy, hogy takarásban maradjon a ház felől. Amint elérte a horpadás szélét, hasra vetette magát, és az utolsó tizenöt métert kúszva tette meg. Csak, miután elérte az utat, lett hálás a szokatlanul erős díszkivilágításért. A puha talajban két kocsi nyomát fedezte fel. Egy személyautóét, és jóval szélesebb kerekeken közlekedő katonai teherkocsiét. – Picsába! – summázta az észrevételeit, aztán, ha lehet, még óvatosabban kúszott vissza a kacsaúsztató partjáig. Ismét végigfutott a horpadáson, intett Cariusnak, hogy kövesse, aztán a karámok fedezékébe húzódva visszarohantak a várakozó

deszantosokig. – Két kocsi nyom vezet az épülethez, de egy sem jön vissza. Az egyik személyautó, de a másik katonai csapatszállító. Valószínűleg Bedford QL, amilyeneket az erdőben láttam a home guardoknál – jelentett Rali obersturmführernek. – Vezet másik út a tanyához? – fordult a tiszt Rachael Bittings felé. – Nem– a lány a fejét rázta –, csak erről az egyről tudok – tette hozzá valamivel bizonytalanabbul. Az ügynök sápadtsága szinte világított a telihold fényében. – Jött magával valaki? – Egyedül vagyok, én vezettem a Rolls-Royce-t. – Akkor úgy tizenkét katona plusz a sofőr – vonta le a következtetést az obersturmführer. – A két kocsi valószínűleg az istállóban van. Talán még nem fedeztek fel minket, próbáljuk meg meglepni őket! Kaufmann, három emberrel kerülje meg az épületet, és zárják el az utat az erdő felé! Hessler két emberrel menjen az istállóhoz, és biztosítsa, hogy az autóknak ne eshessen semmi baja! Én a többiekkel szemből megtámadom az épületet. Sturmscharführer, használjanak gránátokat az épület megtisztításához. Nem

akarok komoly veszteségeket, a Bletchley Parkban minden emberünkre szükség lesz. – Értem – jelzett Gerhard a hozzá legközelebb lévő három deszantosnak, és azonnal elindultak az épület hátsó frontja felé. Kúszva közelítették meg a Viktoriánus korabeli parasztházat. Már egész a közelébe értek, amikor az egyik deszantos mozgásra lett figyelmes az istálló és a főépület közötti keskeny átjáróban. Gerhard jelére mind az négy ember megállt, és lőpozíciót vett fel a legelőn. Az altiszt elővette a messzelátóját, és alaposan megnézte magának a gyanús árnyékot. A nagyítólencsék mögött egy felfelé néző puska hosszú csövét fedezte fel. – A britek odabent vannak – súgta a mellette lévő deszantosnak. – Nem maradhatunk a mezőn, fedezék nélkül egy pillanat alatt felaprítanak bennünket, ha elkezdődik a tánc. Ha jelzek, csendben rohanják meg az épületet, én innen fedezem magukat. Ha tüzelnek, viszonozzák, de ne álljanak meg, míg el nem érik a falat – utasította az embereit a sturmscharführer. A három deszantos bólintott, hogy megértették, aztán az

altiszttel az élen tovább kúsztak a parasztház felé. Alig egy perccel később Gerhard megállt, megtámasztotta a MPmegállt, megtámasztotta a MPest a vállgödrében, és megcélozta az istálló melletti átjárót. Jó ötven méternyire lehettek még az épület hátsó frontjától. Alig két perccel később üvegcsörömpölés hallatszott a ház túloldaláról, majd egy pillanat múlva kézigránát robbant odabent. – Gyerünk, menjenek! – súgta Gerhard az embereinek. A deszantosok felpattantak a földről, és rohanni kezdtek a legközelebbi fal felé. Torkolattűz villant az egyik ablakban, mire Gerhard két célzott lövést adott le ugyanoda, majd tüzet nyitott a két épület közötti résre. Időközben az ejtőernyősök elérték a házat, és néhány másodperccel később újabb kézigránátok robbantak odabent. A sturmscharführer újfent megszórta az ablakot, ahol az imént a torkolattűz villant, aztán észrevett egy angol katonát, ahogy kilépett a két épület közül. A vállához emelte a géppisztolyt, de az egyik deszantos megelőzte, és rohamkarabélyával derékban elkaszálta a home guardot. Gerhard felpattant a földről, futásnak eredt, és teljes

erejéből az átjáró felé rohant. Az ejtőernyősök időközben behatoltak a házba, és szórt géppisztolytűz hallatszott bentről. Az altiszt elérte a ház falát, és belesett az árnyékok közé. Alig egy méternyire a saroktól egy vérző torkú, fiatal, angol katona feküdt a földön. Még élt. Kétségbeesetten nézett a deszantosra, és szólni képtelenül, hörgő torokkal remegett a sárban. – A rohadt életbe! – jegyezte meg Gerhard, és az MP jegyezte meg Gerhard, és az MPesből 9 milliméteres parabellum golyókkal pumpálta tele a kölyök testét. – Már megint gyerekek!– köpött a földre, aztán átvágott az átjárón, és benézett az istállóba. Odabent már Hessler rottenführer uralta a helyzetet. A földön három angol feküdt kiterítve. – Mindkét gépjármű sértetlen, sturmscharführer! – jelentett az altiszt vigyorogva. – Rendben van, Hessler. Jelöljön ki két sofőrt, és álljanak ki az udvarra! Amilyen gyorsan csak lehet, indulunk – adta ki a parancsot Gerhard, aztán elindult, hogy az obersturmführer után nézzen. Johannes Rallal a parasztház előszobájában futott össze. A

szakaszparancsnok egy alacsony lócán ült, és a padlón vergődő deszantost nézte. A sebesült mellett a csapat felcsere térdelt, és megpróbálta elállítani a katona vállából spriccelő artériás vérzést. A fal mellett egy fegyvertelen angol katona állt. – Veszteségek? – nézett a belépőre a tiszt. – A házfaláig senki, utána elszakadtam az embereimtől – felelt Gerhard. – Az autók? – Az istállóban volt mind a kettő. Hessler és a többi deszantos most áll ki velük az udvarra. – Zárják be a helyükre! – intett az obersturmführer az angol hadifogoly felé. – Kötözzék meg! Lehetőleg úgy, hogy életben maradjon – tette még hozzá a deszantosok vérmes ügybuzgalmát látva. – Gondolja, hogy az angolok díjazni fogják? – kérdezte Gerhard, miután a home guardot kivezették a szobából. – Értelmetlen dolog lenne megölni, sőt azzal, amit mondani fog, csak még jobban összezavarja majd az angolokat – legyintett a szakaszparancsnok.– Egyébként remek munkát végeztek Hesslerrel. A házban lévő egység egész századnyi német behatolóról kapott jelentést, az

útszéli járőrtől. – Ami azt illeti, sikerült rendesen körbelőni őket – mosolyodott el Gerhard, mint egy csínytevő gyerek. – A lényeg, hogy az itteni egységek most egy ideig nem mernek megmozdulni, mert nem tudják, hogy mekkora erőkkel állnak szembe. Mire rájönnek, hogy csak egy szakasz járatta velük a bolondját, mi már rég elhúzunk innen– futottak össze fájdalmas vicsorba a tiszt ráncai. Gerhard csak most vette észre, hogy Rali lábán véres a barna szövetnadrág. Az obersturmführer elkapta a pillantását, és legyintett. – Az egyik repesz átvitte a falat, és felhasított a lábikrámat. Csak egy karcolás, de Günter doki ragaszkodott hozzá, hogy megnézze – állt fel a lócáról Rali. – Még mindig ragaszkodom hozzá! – jegyezte meg a felcser anélkül, hogy felnézett volna. – Majd a kocsin– legyintett Rali.– Mi a helyzet Wargerrel? – A vérzést elállítottam, de nincs szállítható állapotban. – Rendben, tegyen meg mindent azért, hogy élve kihúzza, amíg az angolok megtalálják! Hagyjon itt neki annyi egészségügyi felszerelést,

amennyire csak szüksége lehet. A nála lévő lőszert és hadianyagot vegyék magukhoz!– utasította a várakozó deszantosokat az obersturmführer. – Gyerünk, Kaufmann, már nem sok időnk maradt! – intett az altisztnek Rali, és kiment az udvarra. Gerhard az átjáróban lelőtt home guardra gondolt, és magában nem sok esélyt adott a hátrahagyott deszantosnak. A parasztház előtt már kint állt a két angol kocsi. – Szedjenek össze annyi egyenruhát, amennyit csak tudnak! – mutatott Rali a sárban fekvő testekre. – Ha elérjük a Bletchley Parkot, szükségünk lehet rájuk – fordult az altiszthez. Gerhard végül a teherkocsira került, abból a megfontolásból, hogy ha az angolok kilövik a Rolls-Roycet, még mindig maradjon valaki, aki ismeri az akció pontos részleteit. Az obersturmführer Rachael Bittingssel együtt a személykocsiba került, és a teherautó előtt haladt, hogy mutassa az utat. Az altiszt elégedett volt a helyével, és szívesen cserélte fel a személykocsi kényelmét a Bedford QL biztonságára. A két jármű néhány perccel később kihajtott a parasztház udvaráról, és a

sáros földúton London felé indult. Gerhard csak most érezte meg, hogy az elmúlt másfél óra milyen sokat kivett belőle. Bő negyed órán keresztül zötykölődtek a tanyavilágban, míg végül elérték a műutat, és a kiszámíthatatlan billegés, megnyugtató hintázássá szelídült. A sturmscharführer hátát a ponyva oldalának támasztotta, és hagyta, hogy monoton motorzaj megnyugtassa.

III. – Kaufmann sturmscharführer, Otto Skorzeny ezredes a parancsnokiban várja – állt meg Gerhard mellett egy tükörfényesre csutakolt, szabvány bakancs. Az altiszt felnézett a sárból, és egy makulátlan egyenruhában lévő tisztiszolgát látott a feje felett állni. – Mondja meg az ezredes úrnak, hogy negyedóra múlva ott vagyok! – hagyott fel a szögesdrótháló végét követően a kúszással Gerhard, és felegyenesedett. Az alacsonynövésű tisztiszolga alig ért a válláig. A közlegény tisztelgett, hátat fordított, és távozott. Az altiszt visszanézett a sárban dagonyázó deszantosokra. – Farkasok, a gyakorlatnak vége. Menjenek zuhanyozni, délután elméleti oktatás – utasította a szögesdrót alatt fekvő tizenegynéhány katonát, azzal futólépésben indult a

barakkok felé. Villámgyorsan kivakarta magát a mocsokból, és alig tíz perccel később már tiszta egyenruhában igyekezett a parancsnoki épület felé. Belépett a kétszintes épületbe, felment a második emeltre, balra fordult, és megállt a folyosó végén lévő iroda előtt posztoló őrrel szemben. – Skorzeny ezredes hivatott. – Az ezredes már várja. A tisztiszolga szólítani fogja – engedett neki utat a wachoffizer. A sturmscharführer belépett az ajtón, és egy gazdagon berendezett várószobába jutott. Odabent a korai francia reneszánsz emberközpontú hangulata fogadta a német altisztet. A falon lógó képek meztelen férfiakat és nőket ábrázoltak, az oszlopokat formázó domborműveken korinthoszi formajegyekreismert, és az egész helyiséget betöltötte egyfajta görögös hangulat. Mindezen díszítések között vörös alapon fehérrel szegett fekete horogkeresztes zászlók függtek. A teremnek is beillő szoba bal oldalán hatalmas ablakok álltak. Gerhard figyelmen kívül hagyta a tágas belső tér közepén álló heverő hívogató kényelmét, és inkább az üveg kínálta látvány mellett döntött. Átvágott a szobán, és kinézett az alatta elterülő hatalmas belső udvarra. Az egykori grófságot mára teljesen átalakították, hogy megfeleljen az Amt IV SDAusland különleges igényeinek. A Külföldi Hírszerző Szolgálat egyik legújabb kiképzőhelyét Otto Skorzeny ebben a Párizstól nem messze fekvő kastélyban rendezte be. Az egykori kertet részben felszámolták, hogy jusson hely a gyakorlóudvarnak, ennek

ellenére a vidéki rezidencia legszebb részeit érintetlenül hagyták. Az ezredes ragaszkodott hozzá, hogy az értékes dolgokat ne engedjék elveszni. A kastély nemesek számára fenntartott részei nem estek áldozatul az átalakításoknak, ellentétben a cselédszállásokkal és a gazdasági épületekkel. Ez már a harmadik hely volt, ahol Gerhard ideigóráig a napjait töltötte. Mióta az ezredes vezetésével a különleges egység megalakult, a lehető legváltozatosabb körülmények között képezték ki őket. Gerhard még rottenführer korában megjárta Afrikát és Dániát, most pedig, hogy a Duce kiszabadításával a vezérkar elismerte a szervezet létjogosultságát, erre a luxus kiképzőbázisra került. A viszonylagos kényelem a legkevésbé sem volt ellenére. Az olaszországi beavatkozás előtt hónapokon keresztül voltak állandó készültségben, míg Otto Skorzeny standartenführer megbízható információkra vadászott az Adriai-tenger partjainál. Az ezredes negyvenhárom áprilisa óta gyűjtötte össze a sereg kötelékében szolgáló katonák legjobbjait, hogy azok az ő keze alatt szolgáljanak tovább. A tiszt szívesen válogatott a Fallschirmjager alakulatok tagjai közül, akiknek legendásan kemény kiképzését csak az igazán rátermettek tudták végigcsinálni. Gerhard 1941 májusa után, amikor a krétai – kudarcnakis beillő – győzelmet követően elit gyalogsági egységgé minősítették át őket, rövid ideig harcolt az afrikai hadjáratban, majd a keleti frontra helyezték át a Das Reich WaffenSS hadosztályba. Itt ismerkedett meg Otto

Skorzenyvel, és egészen Moszkváig hatoltak. Miután a tiszt megsebesült a város alatt vívott összecsapásokban, az altiszt legközelebb már csak '43 májusában látta viszont. A férfi ezredesi rangjától eltekintve nem sokat változott, ugyanaz a dinamikus, erőteljes egyéniség volt, mint amilyennek Gerhard a harctéren megismerte. A német tiszt azonnal felajánlotta neki, hogy lépjen be a Külföldi Hírszerző Szolgálat kötelékébe. Az akkori rottenführer gondolkodás nélkül igent mondott. A döntését azóta sem bánta meg. Otto Skorzeny mindent elkövetett annak érdekében, hogy sokoldalú, változó körülmények között bevethető katonákat faragjon az egykori ejtőernyősökből. A kezdeti fizikai tréningeket követően – melyek legtöbbje a gyenge akaratúak megtörését célozta – Gerhard tucatnyi új fegyverrel és jártassággal ismerkedett meg. Néhány hónap alatt elsajátította a tüzérségi fegyverek kezelését, a páncélozott járművek vezetését. Átesett egy lovassági és légelhárító kiképzésen, felelevenítette síelési tudományát, és többek között megtanult motorcsónakot vezetni. Rövid idő alatt megjárta Olaszországot, az Osztrák Alpokat és a Wehrmacht tüzérségi kiképzőtáborát nem messze Berlintől. Ám ezzel még koránt sem volt vége az oktatásnak. Elsajátították a gerillahadviselés alapjait, a szabotázs akciók végrehajtásának különböző módszereit és bizonyos hírszerzési technikákat. Mire a kiképzése véget ért, Gerhard képes volt a kommunikációs hálózatok felszámolására, és az ellenség hamis információkkal történő félrevezetésére. Mindezek után már megkönnyebbüléssel vett részt a mesterlövész és

géppuskás oktatáson, amelyet sokkal inkább közelebb érzett magához. Augusztus elején Otto Skorzeny bevetésre alkalmasnak tartotta a csapatát, és személyesen Adolf Hitlertől kapott parancsot a Duce kiszabadítására. Még csak három hét telt el azóta, hogy Benito Mussolinit Németországba hozták, de az Amt IV SDAusland hírneve a futótűz gyorsaságával terjedt szét a német vezérkarban. – Gerhard Kaufmann sturmscharführer, Otto Skorzeny ezredes várja magát – hallotta a háta mögött a tisztiszolga hangját. Elfordult az ablaktól, és az arannyal díszített, kétszárnyú ajtó felé indult. Odabent két férfi állt egy túlburjánzó díszítésekkel elhalmozott, barokkos ízléssel berendezett szobában. Az egyikükben Gerhard Johannes Rali obersturmführerre ismert. A szőke férfi épp kezet rázott a sebhelyes arcú, széles vállú Otto Skorzenyvel. Mindketten tisztelegtek, aztán a főhadnagy a kijárat felé indult. Gerhard félreállt Rali útjából, és üdvözlésre lendítette a kezét. Az obersturmführer viszonozta a köszönését, majd arcán egy mindent tudó félmosollyal elment az altiszt mellett. A tisztiszolga becsukta az ajtót, és eltűnt a dolgozószobából nyíló másik kijárat mögött. – Gratulálok az előléptetéséhez, sturmscharführer! – invitálta közelebb Gerhardot az asztalához az ezredes. – Köszönöm, uram! – biccentett az altiszt, és az apró ám annál díszesebb íróasztal felé indult. A dolgozószoba olyan volt, mintha stílustörténeti folytatása lenne a várót uraló korai reneszánsznak. A falakon

vadászjeleneteket ábrázoló vastag aranykeretbefoglalt képek lógtak, amelyekről nehéz volt eldönteni, hogy vajon a festmények, avagy a köréjük felhalmozott nemesfém képvisel-e nagyobb értéket. A padlón méregdrága, dús perzsaszőnyegek feküdtek, amelyek tökéletesen elnyelték a sturmscharführer csizmájának kopogását. A szoba oldalában felállított, dúsan faragott szekrényeken porcelánvázák álltak, az egyenruhákon kívül csak a bejárattal szemközti falra felfüggesztett óriás horogkeresztes zászló emlékeztetett rá, hogy háború van. – Üljön le, Gerhard! – intett Skorzeny az asztal másik oldalán lévő, súlyos, fa alkalmatosságra. A sötétbarna cseresznyefa szék ülőkéjét zöld, csíkos mintás bársony borította. Az altiszt még soha életében nem járt ilyen elegáns helyen. – Köszönöm, ezredes úr! – helyezkedett el óvatosan Gerhard. Feszélyezte a rengeteg gazdagság és pompa. Az ezredes beleolvasott az előtte lévő papírokba, és szótlan maradt. A sturmscharführer még egyszer körbenézett a francia gróf szobáján, aztán pillantása Otto Skorzenyn állapodott meg. Majd egy hónapja már, hogy nem látta az ezredest. A férfi nyakában ezúttal ott lógott a legnagyobb náci vezető által adományozott kitüntetés: a vaskereszt lovagrend fokozata. Skorzeny markáns arcú, erőteljes férfi volt. Olyasfajta, aki a puszta megjelenésével képes benyomást tenni a körülötte lévő emberekre. A kiképzés egy részét a keze alatt szolgáló katonákkal együtt végezte el, és a megpróbáltatások között mindig az élen haladva mutatott példát a beosztottjainak. Arcának bal felét

a fülétől kezdődően egészen az álláig egy közel tizenöt centis, szabálytalan lefutású vágás torzította el. Vékony bajuszt viselt, sötét, dús haját a homlokából hátrafésülve hordta. Gerhard a halál torkába is követte volna, ha Skorzeny ezt kéri tőle. – Gondolom, hallott róla, hogy Dönitz farkasai az év első negyede óta megdöbbentően nagy veszteségeket szenvedtek – törte meg a csendet az ezredes. – Csak futólag néhány dolgot, uram – felelt a sturmscharführer. – Való igaz, hogy a propaganda minisztérium nem fordított rá túlzott figyelmet, hogy kidomborítsa a történtek súlyosságát – mosolyodott el gunyorosan a sebhelyes arcú férfi. – Ennek ellenére a Delphin falka gibraltári támadása óta a Kriegsmarine képtelen volt valódi sikereket elérni. A veszteségeink egyre csak nőnek, a Rudeltaktikmódszere mind kevesebb eredményt hoz – hallgatott el az ezredes, és a deszantos altisztre nézett, mintha csak várna tőle valamiféle véleményt, aztán amikor Gerhard szótlan maradt, tovább folytatta. – Még nincs vége az évnek, de idén máris kétszer annyi búvárnaszádunkat süllyesztették el a szövetségesek, mint tavaly összesen. Negyvenkettőben minden harcba küldött U-Bootra jutott egy elsüllyesztett teherhajó, addig ebben az évben csak minden harmadikra – illesztette össze a két tenyerét az asztal felett Skorzeny.– Ezek a számok elgondolkodtatták a katonai vezetés néhány tisztjét, és levontak néhány ésszerűnek tűnő végkövetkeztetést – hallgatott ismét egy sort az ezredes. A sturmscharführer még mindig nem értette, mire megy ki a

játék. – Az egyik ilyen megállapítás szerint az ellenség a légi radarok révén szerez tudomást a búvárnaszádok felvonulási útvonaláról, ám ez felettébb nehezen hihető. A másik, hogy az MI6 képes megfejteni az Enigmát. Gerhardban most először merült fel a gondolat, hogy hangot adjon az ellenérzéseinek. – Ami azt illeti, Karl Dönitz admirális, a Kriegsmarine vezetője nem értett egyet ez utóbbi felvetéssel. Ám a gondolat szöget ütött más katonai vezetők fejében is, és mivel az Enigmát nem csak a tengerészet használja az üzenetek kódolására, úgy gondolták, a szárazföldi harcterek kudarcainak okát is ebben kell keresni. Néhány nappal ezelőtt a vezérkar azzal a kéréssel fordult az Amt IV SDAuslandhoz, hogy az Abwehrrel együttműködve szerezzen bizonyítékokat arról, hogy az angolok megfejtették az Enigmát. Dönitz admirális egy minden eddiginél nagyobb farkasfalka útnak indítását tervezi a közeljövőben. Az idő szorít, ha az angolok megtudják a hajók felvonulási útvonalát, elképesztő veszteségeket okozhatnak a búvárnaszádoknak – tette le az asztalon lévő papírokat az ezredes, és egyenesen a sturmscharführer szemébe nézett. – Önkénteseket keresek egy olyan feladat végrehajtásához, amelyre eddig nem volt példa a háború során. Mondja, sturmscharführer, mit gondol a hallottakról? – Ha az MI6 valóban képes megfejteni az Enigmát, akkor minden hadműveletünkről előre tudnának, beleértve a szárazföldi hadmozdulatokat is. A tények azonban nem ezt támasztják alá. A személyes véleményem az, hogy az

angol haditechnika az elmúlt években túlhaladta a búvárnaszádok fejletségi szintjét. Ennek és a tapasztalatlan személyzetnek köszönhetjük a veszteségeink emelkedését – felelt határozottan az altiszt. – Tehát ön hisz az Enigma megfejthetetlenségében – summázta a hallottakat Skorzeny. – Ebben a kérdésben Dönitz admirálissal értek egyet – biccentett Gerhard. – No és, hajlandó lenne a saját meggyőződése ellen harcolni? – kérdezte különös félmosollyal az arcán az ezredes. – A hazám előrébb való a saját véleményemnél – biccentett Gerhard. – Reméltem, hogy így lesz – bólintott elismerően Skorzeny. – Egy tucatnyi deszantost és egy Abwehr tisztet néhány nap múlva behajózunk Amszterdamban, hogy az U181 fedélzetén Angliába juttassuk őket. Ezeknek a katonáknak odaát minimális felderítéssel, háttértámogatás nélkül, alig kilenc órájuk lesz rá, hogy végrehajtsák a rájuk bízott feladatot. Nem titkolom, hogy ez egy rendkívül veszélyes akció, aminek a túlélési esélyei igen alacsonyak. Nos, lenne kedve a csapat tagjai között lenni? A sturmscharführer az Amt IV SDAuslandnál eltöltött néhány hónap alatt hozzászokott már Skorzeny standartenführer egyéni stílusához, és ahhoz a módhoz, ahogyan minden szépítés nélkül ismertette katonáival az előttük álló feladat nehézségét. Ugyan ez volt a helyzet az Appennini-hegységben végrehajtott bevetés előtt. Az ezredes akkor is nyíltan közölte a deszantosokkal, hogy a

szakértők szerint szabályos öngyilkosság, amit tenni készülnek, és lehetőséget adott a visszalépésre. – Igen, ezredes úr! – felelte rövid gondolkodást követően Gerhard. Skorzeny felállt az asztaltól, és a baloldali falon lévő ablakokhoz sétált. Kinézett az üvegen a kiképzőudvar felé, és úgy szólalt meg, mintha csak valaki máshoz beszélne. – Természetesen nem akarom lebeszélni a döntéséről, mégis szeretném, ha tudná, hogy elleneztem az akció ilyen formán történő kivitelezését. Dönitz admirális nem veszi komolyan ezt a veszélyforrást, és nem hajlandó halogatni a farkasfalka kifutását. Mindössze két hetünk van rá, hogy elejét vegyük egy esetleges katasztrófának. Mindemellett a Führer nem engedélyezte, hogy személyesen is részt vegyek az akcióban, tehát ha vállalja, maga lesz a második ember a csapatban – fejezte be Skorzeny, még mindig az ablaknak beszélve. – Értem, uram. Ennek ellenére vállalom – felelte Gerhard. – Örülök, neki hogy az elszántsága még mindig a régi, Kaufmann sturmscharführer! – fordult meg az ezredes.– Maga kiváló katona, és a folyékony angol nyelvtudása ezúttal különösképpen alkalmassá teszi a feladatra. Olyan emberekre van szükségem, akik képesek önállóan cselekedni, ha a szükség úgy hozza. Fontos, hogy ha valamelyikük elszakad az egységétől, továbbra is harcképes maradjon. – Köszönöm, hogy rám gondolt, ezredes úr! – engedett meg magának egy fanyar mosolyt Gerhard. Skorzeny ellépett az ablaktól, és visszasétált az íróasztala

mellé. – Az Abwehr a rendelkezésünkre bocsátott néhány nélkülözhetetlen információt és egy kapcsolatot, aki Angliában várja majd magukat – túrt szét a papírjai között a sebhelyes arcú férfi. – A célpont: az MI6 által „Station X” kódnévvel ellátott, feltételezett kódfejtő központ, ami valószínűleg a Bletchley Park területén fekszik. A feladat: bármiféle bizonyíték megszerzése, ami az Enigma megfejtettségére utalhat. Az akció részleteit ebben a mappában találja – nyújtott át egy fekete horogkeresztes, túlságosan is vékony aktát az ezredes Gerhardnak. – Tanulmányozza át alaposan, és a szükséges részleteket tanulja meg fejből! Az embereivel egyelőre nem közölheti a feladat célját és körülményeit. – Értem, uram! – vette át az anyagot a sturmscharführer. Az iratcsomó legalább olyan könnyű volt, mint amilyen soványnak kinézett. – Ha sikerrel járnak, az U-181 fedélzetén visszatérnek a francia partokhoz, és jelentést tesznek nekem. Én majd gondoskodom róla, hogy a bizonyítékok semmilyen körülmények között se kallódhassanak el, és hogy biztosan eljussanak a Kriegsmarine vezérkarához. Gerhard biccentett, de nem mozdult a helyéről. – Igen?– nézett rá a standartenführer. – Szeretnék kérdezni, ezredes! – Hallgatom, Kaufmann. – Ha felmerült a gyanú, hogy az MI6 képes visszafejteni az Enigmát, miért nem változtatják meg a kódolási rendszert? – Mert egy teljesen új alapokra épülő átképzés hatalmas

feladat, amire csak konkrét bizonyítékok birtokában hajlandó a hírszerzés. A maguk feladata lesz, sturmscharführer, hogy megszerezzék ezeket a hiányzó adatokat– nézett Gerhard szemébe az ezredes. – Igyekszem nem csalódást okozni – biccentett az altiszt. – Vigyázzon magára és az embereire! Az Abwehr csak közvetett információkkal rendelkezik a „Station X” pontos hollétét illetően. Abban ugyan bizonyosak, hogy London száz kilométeres körzetén belül van, de hogy valóban a Bletchley Park-e az, arról nincsenek meggyőződve – állt fel az ezredes jelezve, hogy a részéről véget ért a megbeszélés. – Bletchley Park?– egyenesedett fel Gerhard is. – Egykor grófi uradalom volt, akárcsak ez az épület. A hírszerzés egy elfogott rádióadásból értesült róla, de erről talál még némi információt az iratok között – rázta meg az asztalon lévő apró csengőt Skorzeny. A tisztiszolga lépett be a helyiségbe, és kinyitotta a váróba vezető, kétszárnyú ajtót. A sturmscharführer tisztelgett, majd megfordult, és távozott a szobából. Vele szemben egy vörös képű, vörös hajú rottenführer érkezett. Az altiszt félreállt az útjából, és katonai üdvözlésre emelte a kezét. Gerhard csak most értette meg, hogy az ő érkezésekor mit jelentett Johannes Rali obersturmführer mindentudó félmosolya. A sturmscharführer a frissen érkezett deszantosra nézett, és képtelen volt megállni, hogy ne fussanak széles vigyorba a vonásai.

IV. A fékek felsikoltottak, a teherkocsi nagyot zökkenve megállt. Gerhard kinyitotta a szemét, és ösztönösen magához húzta az MPkinyitotta a szemét, és ösztönösen magához húzta az MPes kihajtható fémtusát. – Mi történt? – kérdezte a kormánynál ülő Cariust az apró ablakon át. – A RollsRoyce megállt, sturmscharführer – felelt a deszantos. – Mióta vagyunk úton? – fordult Gerhard a mellette fészkelődő katonák felé. – Jó két órája – válaszolt Hessler rottenführer. – Az egész utat végigaludta, irigylem a nyugalmát. – A tiszta lelkiismeret teszi – szedte össze magát az altiszt, és lekászálódott a platóról. Leugrott a majd egy méter magasból, és a teherkocsi ponyvás oldala mellett előre sétált a reflektoroktól megvilágított személyautóig. A kinti hűvös levegő egy szemvillanás alatt kiűzte szeméből az álom utolsó foszlányait is. Repedezett szélű, erdei műúton álltak, egy sebes sodrású patak partján. Gerhard nem messze előttük, egy kisváros házait vélte felfedezni a holdfényben. Intett Cariusnak, hogy kapcsolja le a csapatszállító lámpáit, aztán a RollsRoyce mellett álló obersturmführerhez sétált. Johannes Rali messzelátóval vizsgálta a valamivel alattuk elterülő települést.

– Rachael Bittings szerint az ott a Bletchley Park – mutatott a várostól némelyest elkülönülő, fallal körülvett épületegyüttes felé Rali. Gerhard megállt mellette, elővette a tokjából a messzelátóját, és a szeméhez emelte. – Ami azt illeti, ideális hely egy MI6 létesítménynek – jegyezte meg az altiszt rövid nézelődés után. – Kellő távolságban van a fővárostól, ugyanakkor mégis elérhető közelségben. Csendes, vidéki környezet, bombázásra alkalmas célpont sehol a közelben, a főút mégis az épületek előtt halad el. – Látta azokat a telefonvezetékeket? – emelte el a szeme elől a lencséket Rali, és ujjával mutatta az irány a sturmscharführernek. – Ez igen, minden épületnek külön kapcsolat! – fedezte fel Gerhard, hogy mire gondolt a tiszt.– Fogadni mernék, hogy ezek közvetlen vonalak Londonba. – Úgy tűnik, jó helyre jöttünk – mondta Johannes Rali, és az altiszt némi megnyugvást vélt kiérezni a hangjából. – Vezényelje le az embereket a kocsikról! A sofőrök rejtsék el a járműveket a fák között úgy, hogy szükség esetén gyorsan elindulhassunk velük. Lüth világosan megmondta, hogy az UBoot nem vár. Gerhard visszament a teherkocsi hátuljához, szétnyitott a ponyvát, és leszállította a deszantosokat a platóról. – Rejtőzzenek el az út két oldalán! – mondta a sturmscharführer a leszállóknak, aztán kinyitotta vezetőfülke ajtaját, és utasította Cariust, hogy kövesse a Rolls-Roycet.

Miután a Bedford QL elindult, visszatért az obersturmführer mellé. – Két csapatra osztjuk a szakaszt. Az egyik tüzelési pozíciót vesz fel a főbejárat előtt, és ha szükséges a három MGfőbejárat előtt, és ha szükséges a három MGessel megtisztítja az utat menekülők elől. Az egység másik fele észrevétlenül behatol, és megszerzi a bizonyítékokat – vázolta a hirtelen összeütött tervet Johannes Rali. – Melyik részét vállalja? – Ha megengedi, szívesebben lennék a behatolók között. Ha mi nem járunk sikerrel, maga még mindig megpróbálhatja – nézett végig ismét a különálló épületekből álló komplexumon Gerhard. – Ahogy gondolja, Kaufmann– vont vállat az obersturmführer. – A maga helyében én a főépületnél kezdeném a keresést – mutatott a hatalmas terület központjában lévő viktoriánus korabeli háromszintes házra Rali. A sturmscharführer biccentett, aztán nekifogott, hogy alaposabban átnézze az épületegyüttes védelmének felépítését. A majd egy négyzetkilométer területű, két méter magas kőfallal körülvett parkban megközelítőleg húsz különböző nagyságú épület állt. A házak egyike sem volt négy szintnél magasabb, nagy részükön apró, lőrésszerű ablakok voltak. Az építmények között aprókővel felszórt gyalogösvények vezettek a hatalmas fákkal és nyírt bokrokkal telepített parkban. A műútra nyíló főbejárattól aszfaltcsík nyúlt a négy emelet magas, három toronnyal díszített főépületig.

A kétszárnyú kaput egy sorompó és két Sten Gun Mark 2vel felszerelt őr vigyázta. A kertben kutyás katonák járőröztek szintén kettesével, és a nagyobb épületek előtt további fegyveresek álltak. A kőfal négy sarkában egyegy őrtorony emelkedett, az ácsolat tetején két Bren golyószóró csöve látszott. A park városhoz legközelebb eső oldalán egy másik kapu állt, ahonnan egyenes út vezetett az apró vonatállomáshoz. Gerhard innen nem látott rá, hogy mennyien vigyázzák a bejáratot, de az eddigiek ismeretében két géppisztolyos őrrel számolt. – Hessler és Carius elég lesz – foglalta össze a látottakat a sturmscharführer. – Vigye magával Schnaufert is! – mondta Rali. – Minek ide az Abwehr? Ez egy katonai akció? – próbált ellenkezni Gerhard.– Az a fickó még csak nem is deszantos, egykönnyen a vesztünket okozhatja. – Végigcsinálta a fizikai felkészítést, nem is akármilyen eredménnyel. Különben is, a hírszerzés ragaszkodott hozzá, hogy legyen velünk egy igazi ügynök is – zárta le a vitát az obersturmführer. Gerhard jobbnak látta, ha nem ellenkezik tovább. – A légifelderítés szerint megközelítőleg százhúsz fős személyi állomány őrzi a helyet. Innen tízpercnyire van egy laktanya, ahonnan további segítséget kaphatnak. A légitámogatáshoz még ennél is kevesebb időre van szükségük – mondta Rali. A sturmscharführer fontolóra vette a hallottakat. – Az úttal ellentétes oldalon megyünk be, ott, ahol az épületek árnyékot vetnek a fal egy darabjára. Kell két

ember, aki a tornyokban lévő őröket figyeli, és jelez, ha szabad az út. Szükségünk lesz TNT-re és időzítőre, hogy, ha szükséges, nyissunk még egy kijáratot a falon, továbbá, hogy fedezzük a visszavonulást. Ha Schnaufer lemarad, nem fogom egyetlen emberem életét sem kockáztatni miatta– fejezte be Gerhard. – Rendben van, Kaufmann, ha odabent elszabadul a pokol, két géppuskával tűz alá vesszük a főbejáratot, és egy másik fedezete alatt bevesszük a vasútállomás felőli kaput, hogy megtévesszük az őrséget. Maguk a sínekkel átellenben lévő déli fal felé meneküljenek. Küldök oda egy mesterlövészt, aki szükség esetén megtisztítja a tornyokat. Amint a két megfigyelő végzett, csatlakozik a vasútoldali bejárót támadó géppuskásokhoz – bólintott rá a tervre Johannes Rali. – Szedje össze a szükséges felszerelést és az embereit. Tartsa meg nekik az eligazítást. Ha elkészültek, együtt közelítjük meg az objektumot. Legkésőbb fél kettőre mindenki legyen a helyén. Utána megkezdhetik a behatolást. A sturmscharführer elindult, és öt perccel később már az egész szakasz az erdőben haladt a Bletchley Park felé. Az úttól bő háromszáz méternyire szétváltak, és Gerhard a hét ember élén nekilátott, hogy balról megkerülje az épületegyüttest. Egy elhagyatott szakaszon átvágtak a főúton, aztán magára hagyták a Mauser Kar 98k mesterlövészpuskával felfegyverzett deszantost. A ZF 42W távcsöves irányzékkal felszerelt, ötlövetű puska alaptípusa a német gyalogság fő fegyvere volt. A társaság tovább lopakodott a fák között, hátrahagyták az

egyik megfigyelőt, és elhelyezkedtek a faltól alig húszlépésnyire lévő bozótosban. A másik kint maradó deszantos tovább ment a vasútállomás irányába. A sturmscharführer az órájára nézett, és látta, hogy már csak három percük van fél kettőig. Tekintetével megkereste a két megfigyelőt, aztán elővette a messzelátóját, és megvizsgálta az előttük lévő falszakaszt. A megközelítőleg embermagas téglaépítmény tetején V alakban kifeszített szögesdrót húzódott végig, amire körülbelül két-három méterenként kolompokat akasztottak az angolok. – Hessler, magánál lesz az erővágó, Carius, maga tart bakot. Én a másik oldalon megyek. Schnaufer maradjon szorosan mögöttem, és ne csináljon semmit, amíg nem mondom. Megértette? – nézett a deszantosok mellett soványnak tűnő, barnahajú, okos szemű férfire. – Igen– felelte a hírszerző nem túl lelkesen. – Rottenführer, vigyázzon azokkal a csengőkkel! A másik oldalról segítek feszesen tartani a drótot – adta ki az utolsó utasításokat Gerhard, aztán a két megfigyelő felé nézett. Úgy tűnt, egyelőre várniuk kell még: a bal oldali toronyban álló őrszem egyenesen feléjük nézett. – Gyorsnak kell lennünk! – vett mély lélegzetet a sturmscharführer. A következő pillanatban mindkét felderítő feltartott kézzel jelezte, hogy indulhatnak. Gerhard előre lendült, és futva vágott át a falig tartó rövidke szakaszon. A kerítés tövében megállt, letette az MPszakaszon. A kerítés tövében megállt, letette az MPest a földre, és felugrott a fal tetejére. Felhúzta magát, ameddig a szögesdrót engedte, és átnézett a túloldalra. Az udvar üres volt, odabent egy tölgyekből álló

facsoportotlátott alig tízméternyire. Intett Hesslernek, hogy jöhet, mire a nagydarab Carius bakot tartott a rottenführernek. A vörös hajú deszantos belelépett a másik összefont tenyerébe, majd fellendült Gerhard mellé. A sturmscharführer fél kézzel megkapaszkodotta fal tetején, a másikkal pedig megfogta a szögesdrótot, míg Hessler elvágta az acélszálat. Amikor végeztek, mindketten óvatosan leeresztették a semlegesített akadályt a fal mellé. A rottenführer ugyanígy átvágta a másik oldalt is, mire megnyílt az út az udvarba. Elsőként Gerhard mászott át a kerítésen. A fal tetején maradt altiszt átadta neki a géppisztolyát, majd a sajátjával együtt ő is lecsúszott a túloldalon. A sturmscharführer a tölgyek felé futott, és meglapult a fatörzsek takarásában. Utoljára Carius tornázta át magát a falon, és csatlakozott a többiekhez a ligetben. Gerhard egy pillanatot a tájékozódásnak szentelt. A parkon belül egy nagyobb kiterjedésű kertben álltak, egy múlt századi épület mellett, ami első látásra istállónak rémlett. A fák között fehér murvával felszórt út futott a két szint magas ház felé. Távolabb, a park központjának irányában viktoriánus korabeli lakóházak álltak. Az oszlopos, verandás épületek előtt keskeny ösvény vezetett a főkapu irányába. Az aprócska épületekkel szemben embermagas sövény keretezte az aprócska utat. Gerhard elindult, és intett a többieknek, hogy kövessék. A központi épület felé futott a bokrok takarásában. Tudta, hogy csak idő kérdése, hogy a kutyák mikor fedezik fel a nyomaikat. A lakóházakat követően a talaj enyhén

emelkedni kezdett, és a park a sövény végével egy nyitott, fehér aprókaviccsal felszórt térben ért véget. A sturmscharführer a sövény széléig futott, és az árnyék rejtekében maradva kinézett. A főépület harmincméternyire lehetett előtte valamivel lejjebb. Az ajtajában két barna posztóegyenruhát és Sten Gun Mark 2-őt viselő angol katona állt. Gerhard mintha a Hampshire Grófság home guardjaira ismert volna bennük. Elővette a messzelátóját, és alaposabban megvizsgálta az őrszemeket. Az egyenruhák karján altiszti rangjelzést látott, a mandzsetta feletti két sáv a háborús szolgálatban letöltött évek számát jelezte. – Veteránok – súgta a háta mögött lévőknek. – Ezekkel nem lesz olyan könnyű dolgunk, mint a parton lévőkkel – összegezte az aggodalmait. Azapró terecskét követően szerencsére a talaj lejteni kezdett, így az emelkedő adott némi rejteket a két angol altiszt elől. – Jobbra átvágunk a téren, és az épület mögé kerülve meglepjük az őrséget. Ha felfedeznek bennünket, megrohamozzuk az épületet. Ha bent vagyunk, tegyetek el minden olyan anyagot, ami azEnigmára utalhat!– súgta a sturmscharführer, aztán még egyszer kinézett a sövény végénél, és elfordult a vasútállomás irányába. Végigosont az apró kavicsokon, át a túloldalon lévő ritkásan ültetett fák közé, és egy hatalmas, kupolás tetejű üvegház oldala mentén egészen a főépület mögé lopakodott. Ott a vállszíjánál fogva a hátára vette a főépület mögé lopakodott. Ott a vállszíjánál fogva a hátára vette a

est, és az oldalán lévő pisztolytokból előhúzta az átalakított Luger est, és az oldalán lévő pisztolytokból előhúzta az átalakított Luger as. Az eredetileg 102 milliméternél rövidebb cső végre egy sűrű menetet esztergáltak. A sturmscharführer a tártáskái egyikéből kivett egy tíz centi hosszú fémhengert, és a rátekerte a pisztolyra. A cső egy sor öntömítő, olajozott bőralátétet tartalmazott, amely jó esetben csapdába ejtette a lövésnél jelentkező hangok egy részét. Az Amt IV SDAusland az ötletet egy angol ejtőernyőstől zsákmányolt Wellrodról vette. Gerhardnak volt már alkalma ilyen fegyverrel lőni. Meglehetősen pontatlannak találta, és a bőralátétek néhány lövés után olyannyira megrongálódtak, hogy tovább már nem tudták ellátni a feladatukat. – Ha elvétem, öljétek meg az őröket, mielőtt tüzet nyithatnának ránk! – mondta Hesslernek, azzal elindult a tornyos épület fala felé. A két deszantos néhány méternyire leszakadva követte. Gerhard kihúzódott a fal széléig, átnézett a peremen, aztán az egyik oszlop takarásában, közelebb óvakodott a bal oldali őrhöz. Folyamatosan célra tartott, de a fegyver megbízhatatlansága miatt nem merte megkockáztatni a távoli lövést. A benne lapuló ösztönlény egyre türelmetlenebbé vált, a mellkasában mind gyorsabban lüktető érzés arra sarkalta, hogy húzza meg a ravaszt. Ennek ellenére még tovább lopózott. Noha igyekezett az épület tornáca mellé húzódni, a telihold fénye egyenesen ráesett. Kiváló célpontot nyújtott egy távoli lövésznek. Amikor aztán már a lába alatt roppanó kövek zaját

valóságos égzengésnek hallotta, úgy döntött nem kísérti tovább a szerencséjét. Megállt, egy rövid pillanatig célzott, aztán lőtt. A fegyver megugrott a kezében, a markolat a tenyerének préselődött, ahogy a pisztoly csöve az ég felé mozdult. A dörrenés, alig volt hangosabb, mint egy elnyomott sóhaj. A golyó a fején találta el az angol katonát. Letépte róla a barna posztósapkát, és kiszakított egy részt az agyából. A német altiszt apró, vörös vérfelhőt látott felporzani a home guard koponyájának túloldalán. Egy pillanattal később az őr élettelenül csuklott össze. A sturmscharführer alig hét méterről adta le az első lövést. Egy másodperccel később határozottan előre lépett, és háromszor mellbe lőtte az értetlenül felé forduló másik katonát. A pisztoly minden egyes használat után egyre hangosabb volt. – Hessler, Carius! Húzzák a testeket az épület mögé, aztán vegyék fel a kabátokat, s álljanak a helyükre. Azt akarom, hogy legalább messziről úgy nézzen ki, mintha még az angolok őrködnének a ház előtt. Használják a TNTt, és tegyenek ki néhány meglepetés csomagot a ház előtti térre – utasította a két deszantost, aztán további késlekedés nélkül elindult az ajtó felé. – Schnaufer, maga velem jön. Maradjon mögöttem, és próbáljon meg csendben maradni– a sturmscharführer megállt a kétszárnyú ajtó előtt. Ráfogott a kilincsre, de a bejárat zárva volt. – Húzódjon ide az árnyékba, és vesse le a kabátját! – utasította az Abwehr emberét Gerhard, aztán a

kenyérzsákjába nyúlt, és egy feszítővasat vett elő. Az acélrúd kampós végét beakasztotta az ajtó szárnyai közé, aztán intett Schnaufernek, hogy jöjjön közelebb. – Tekerje a feszítővas köré a kabátot, és szorítsa rá, amilyen erősen csak tudja! – mondta a hírszerzőnek. A férfi engedelmeskedett, mire a sturmscharführer villámgyorsan felfeszítette az ajtót. Az egész alig csapott nagyobb hangot, mint a korábbi lövések. – Igyekezzünk! – osont be a résen Gerhard, majd miután Schnaufer is bent volt, visszacsukta a sérült ajtót. Az épület kihaltnak tűnt. Egy hatalmas előtérben álltak. Szemben lépcső vezetett felfelé az emelet irányába, jobbra és balra széles folyosók húzódtak. Gerhard zseblámpát vett elő, és felkapcsolta. A kicsiny fényforrás fehér félholdat rajzolt az épület lapkövekkel kirakott padlójára. – Enyém az emelet! – mondta a sturmscharführer, és sietve indult felfelé. – Siessen, ha bármit talál, azonnal szóljon! – Rendben– ígérte Schnaufer, és célba vette a jobboldali folyosót. Gerhard villámgyorsan felért az első szintre, balra fordult és végigszaladt a közlekedőn. Az elemlámpa villódzó fényében csak futólag vizsgálta meg az előtte sorakozó ajtókat. Bízott benne, hogy az Enigmát őrző ajtó, eltérő lesz a többitől. Még csak a folyosó felénél járt, amikor egy hatalmas bejáratra lett figyelmes. A kétszárnyú nyílászáró messze nagyobb volt a többinél, mind magasságában, mind szélességében. Ahogy Gerhard megállt mellette, az ajtókeret mellett a falakon friss munkálatok nyomait vette észre. Óvatosan megvizsgálta a kilincset, és néhány apró

szerkezetet fedezett fel a zár körül. Ismét elővette a feszítővasat, majd a szerszám végével óvatosan lenyomta a réz fogantyút. A mechanizmus halkan kattant, ám az ajtó nem nyílt ki. A sturmscharführer még egyszer próbálkozott, majd miután ismételten kudarcot vallott, nekilátott felfeszíteni az ajtót. A kinti sziréna a deszkalapok reccsenésével egy időben hangzott fel. A sturmscharführer egy pillanatra összerezzent, mint a csapdába esett vadállat, aztán felszakította az ajtót, és belépett a terembe. A főbejárat felől aztán felszakította az ajtót, és belépett a terembe. A főbejárat felől esek hangja dörrent bele az éjszakába, melyre géppisztolyok halk ropogása válaszolt. Egy pillanattal később a vonatállomás felöli géppuska is rákezdett, és a harci zaj a sziréna visítását kivéve minden más hangot elnyomott. Gerhard egy hatalmas gépet látott odabent a zseblámpa cikázó fényében. A masina olyan volt, mint egy hatalmas telefonközpontba oltott szövőszék. Teli volt apró lámpácskákkal, fémkarokkal és kerekekkel, melyeket papírcsíkok kötöttek össze. A szerkezet kitöltötte az egész szobát. Gerhard közelebb lépett a géphez, és az egyik vízszintes pultnál egy apró réztáblán egy nevet látott. „Kolosszus”, hirdette a rövidke felirat. A sturmscharführer elég értékesnek találta a masinát ahhoz, hogy megérje tönkretenni. Néhány pillanat alatt körbejárta a termet, és miután rájött, hogy a különös gépen kívül semmi más nincs odabent, a kijárathoz lépett. Odakint újabb lövések dörrentek, ezúttal közvetlenül az

épület elől. Gerhard kibiztosította a géppisztolyt, és belelőtt a szerkezetbe. Az MP-40-es megugrott a kezében, és hatalmas csattanással üvegszilánkok repkedtek szerteszét odabent. A deszantos kibiztosította az egyik steilhandgranate-ot, bedobta a szobába, aztán a fal mögé rejtőzött és a fülére szorította a kezét. Fojtott robbanás hallatszott oda-bentről, a következő pillanatban, fehér füst dőlt kifelé az ajtón. Gerhard felállt, és a lépcső felé indult. A saroknál Schnaufer jött vele szemközt. A férfi kezében egy apró fényképezőgép volt. – Megtámadtak minket– mondta olyan nyugodtan, mintha csak az időjárásról beszélne. – A két ejtőernyős visszahúzódott az épületbe. – Milyen a helyzet? – Egyelőre még tartják magukat. Az angolok figyelmét szerencsére leköti a kapukat ért támadás. – Ha majd felrobbantják a TNTt, még inkább csökken az őrség támadókedve – jósolta meg Gerhard. – Talált valamit? – Csak keveset, ennyi semmiképp sem elég. – Nézzen körül a felrobbantott szoba mellett! – mutatott a háta mögé az altiszt.– Van egy olyan érzésem, hogy ott lesz, amit keresünk. Én megyek, és ellenőrzöm a helyzetet. Igyekezzen, amennyire lehet. A britek nemsokára átlátják a helyzetet, és akkor a nyakunkba szakad az egész helyőrség. – Megteszem, amit lehet– felelt Schnaufer, és elrohant a füstölgő folyosó vége felé.

Gerhard lefelé szaladt a lépcsőn, aztán a fordulóban megállt, és óvatosan lenézett. Az épület hatalmas kétszárnyú ajtaja tárva nyitva állt. A fal két oldalán a deszantosok lapultak, és rövid, pontos sorozatokkal szórták a közeledő őrséget. Gerhard megfordult, visszarohant az emeletre, berúgta a lépcsővel szemközti ajtót. Az ablak mellé futott úgy, hogy a fal takarásában maradjon. A géppisztoly csövével kiütötte az üveget, aztán a rácsok közül jobban megnézte magának a támadók elhelyezkedését. A ház frontjától jó harmincméternyire egy szakasznyi barnaruhás home guard lapult a domboldal fedezékében. Nem sokkal mögöttük két másik angol katona egy harmincas Vickers géppuskát cipelt, a hozzá való vizeskannával. A sturmscharführer most sokat nem adott volna egy MPsturmscharführer most sokat nem adott volna egy MPasért vagy egy Kar asért vagy egy Kar asért. A rácsok lehetetlenné tették a kézigránát használatát, így maradt a géppisztoly. Gerhard a szeméhez emelte az MPgéppisztoly. Gerhard a szeméhez emelte az MPes irányzékát, a fém támaszt keményen a vállához szorította, és néhány rövid sorozattal megszórta az emelkedő mögött várakozókat. Mialatt tüzelt, különös figyelmet szentelt a géppuskát cipelő két katonának. Az angolok villámgyorsan szétspricceltek a körülöttük becsapódó 9 milliméteres parabellum golyók elől, és a közelben lévő fák között kerestek fedezéket. Néhány pillanattal később tűz alá vették az emeleti ablakot. Gerhard visszahúzódott, de annyit még látott, hogy a Vickerst cipelő home guardok egyike az ösvényen maradt

mozdulatlanul. Puskagolyók ütötték át a falat mellette, üvegszilánkok csapódtak a szobába, és kőporral telt meg a levegő. Gerhard a földre vetette magát, a fejére vakolat hullott, és az éles cserepek között kúszva haladt az ajtóig. Kimászott a folyosóra, de csak akkor állt fel, amikor már két fal volt közte, és a Lee Enfieldek között. Az altiszt körülnézett, de Schnaufernek nyomát sem látta. Felrohant a lépcsőn, egészen a legfelső emeletig, és az elemlámpa fényénél lázasan kutatni kezdett a padlásfeljáró után. Egy halvány megérzéstől hajtva berúgta a folyosó utolsó ajtaját, és a szemlátomást raktárnak használt helyiségben felfedezte a felfelé vezető vaslétrát. Késedelem nélkül felment a tetőtérbe, a feszítővassal megbontotta a cserepeket, majd amikor a lyuk elég nagy lett kibiztosított két nyelesgránátot, és a fák közül lövöldöző angolok közé hajította. A robbanásokat már csak visszafelé futtában hallotta meg. A lövések hangja kissé megcsendesedett odalent, hogy aztán néhány pillanattal később tovább folytatódjon. Gerhard lerohant az első szintre, végigfutott a folyosón, és végignézte a nyitott ajtók mögött lévő szobákat. Schnaufert a harmadik mögött találta. A hírszerző egy asztal felett állt, és fényképeket készített. – Mi a fenét csinál, az angolok a nyakunkon vannak!? – üvöltött a férfire. Az Abwehr tisztnek a szeme se rebbent. Rendületlen nyugalommal folytatta tovább a munkáját. – Ezek megdönthetetlen bizonyítékok – válaszolt anélkül, hogy felnézett volna. – Dönitz admirális kénytelen lesz

belátni, hogy tévedett – készített egy újabb felvételt. – Találtam egy szerkezetet, a neve Turing-bomba Azt hiszem, kódvisszafejtésre használhatták. – Semmisítse meg a gépet, ragadja meg a papírokat, és induljunk! – Nézte értetlenül Schnaufer szöszmötölését Gerhard. – Ahogy akarja– nyomta le még egyszer az exponálás gombját a hírszerző, aztán a kenyeres zsákjába tömte az asztalon lévő papírokat, mappákat, kódkönyveket. Egy pillanatig elgondolkodva figyelte az asztalon álló Enigma készüléket, de elég volt egy pillantást vetnie a deszantosra, hogy tudja, ezúttal kénytelen lesz beérni azzal, ami már nála van. – Igyekezzünk! – fordult ki az ajtón a sturmscharführer, és futva indult a lépcsőforduló felé. Lerohant a földszintre, és meghúzta magát a rottenführer mellett. Amikor alkalma nyílt rá kilesett a szilánkosra lőtt ajtókeret takarása mögül. A home guardok ezidőtájt szedték össze magukat annyira, hogy képesek legyenek felállítani a harmincas Vickers géppuskát a lapály túlsó oldalán. Az állványra szerelt szörnyeteg egyelőre még hallgatott, de Gerhard a nyakát tette volna rá, hogy az angolok csak arra várnak, hogy a rejtélyes lövész ismét megjelenjen valahol, vagy a behatolók megpróbáljanak kijönni. – Felrobbantjuk a TNTt, és kitörünk – adta a ki a parancsot a sturmscharführer. Hessler és Carius azonnal hozzákezdtek, hogy felcsavarozzák az elektromos vezetékeket a két detonátor

pólusaira. – Használják a nyeles gránátokat fedezetként! – biccentett Gerhard a két deszantosnak, miután Schnaufer is megérkezett, aztán elkérte a hírszerző egyik steilhandgranateját. Elsőként Hessler fordította el és nyomta le a detonátor karját, majd egy pillanattal később Carius is megismételte a mozdulatot. Az első robbanás ereje betörte az épület frontjának összes ablakát, és egy szemvillanás alatt porfelhőbe borította az angolokat. A második robbanás ismét fülsiketítőbb erővel csattant, és végképp beláthatatlanná tette a környéket. – Gyerünk, vigyázzanak a krátereknél! – csavarta szét a nyeles gránát végét Gerhard, és rohant bele a sűrű porfelhőbe. A steilhandgranate-ot jó tíz lépés után dobta előre, és egy pillanatra meglapult, nehogy belerohanjon egy eltévedt repeszbe. Újabb robbanás hallatszott, ezúttal közelebbről mégis halkabban, mint az előző kettő, mire Gerhard tovább futott a fal túlsó vége felé. Fájdalmas nyöszörgést hallott balról. Anélkül, hogy megállt volna, vakon odalőtt, aztán a porfüggöny fedezékében átvágott a ház előtti tisztáson. A lába megcsúszott, elvesztette az egyensúlyát, és fél térdre esve leszánkázott egy kráter aljába. Az egykori kastély előtti tér képét jócskán átszabta a két nagy erejű robbanás. Újabb dörrenéseket hallott, ahogy a deszantosok kézigránátjai felrobbantak. A sturmscharführer felpattant, felmászott a laza oldalú emelkedőn, aztán hasra vetette magát, ahogy puska dörrent alig néhány méternyire

mellette. Az oldalára fordult, viszonozta a tüzet, mire egy fémes koppanást követően a véres tusájú Le Enfield lecsúszott mellé a kráter aljába. Gerhard felállt, és tovább rohant. Megbotlott egy derékmagas sövényben, leesett a sisakja, valaki a hátára zuhant, majd néhány pillanat múlva németül halkan káromkodva lemászott róla. A sturmscharführer Schnaufer hangjára ismert a morgolódóban. Gerhard felállt, görnyedten futott előre, átgázolt néhány virágágyáson, letaposott pár bokor árvácskát, és ahogy tisztult körülötte a porfüggöny, ismét megpróbált tájékozódni. Előtte piciny liget állt, amely mögött, két apró, egyszintes lakóház volt. A sturmscharführer átvágott a fák között, fél térdre ereszkedve mellbe lőtte a fal takarásából kirontó angol katonát, aztán felpattant, és a két deszantos, valamint az Abwehr hírszerző kíséretében a sínekkel átellenben lévő fal felé szaladt. A hátukat Hessler fedezte az MP-40-essel. A fal már csak tízlépésnyire volt előttük, amikor Schnaufert hátba lőtték. Az Abwehr hírszerző a földre zuhant, és vergődni kezdett. A rottenführer egy pillanattal később tűz alá vette a fal takarásában lapuló lövészt, és hajszálnyit megkésve Carius is csatlakozott hozzá. A sturmscharführer megpróbálta leszorítani a vergődő sebesültet, de a vékonydongájú férfi túl hevesen dobálta magát. – A francba!– öntötte szavakba a véleményét Gerhard, miután sikerült megvizsgálnia Schnaufer sérülését. A golyó a férfi háti csigolyái mellett hatolt be a mellkasba, és odabent maradt. A sebesült hörgött, és nehezen lélegzett, görcsös rángatózásaiban mind kevesebb volt az erő. – Egy

ideig biztosan nem áll lábra – konstatálta a villámgyors diagnózist, aztán a hátára emelte az időközben eszméletét vesztő katonát, és a fal felé indult vele. – A fenébe, egyre többen lesznek! – kiáltotta Hessler, és miközben igyekezett fedezéket találni magának. – Tartsák fel őket, amíg lehet! Szórják meg a házakat, ne takarékoskodjanak a lőszerrel! – tette le a sebesültet egy bokor tövébe Gerhard, és a kenyérzsákjából elővette a nála lévő TNT-t. A téglafalhoz rohant, a robbanószert villámgyorsan beásta a földbe, kibiztosított egy kézigránátot, rárakta az aprócska halomra, aztán visszarohant Schnauferhez. – Lehúzódni! – kiáltotta a két deszantosnak, és ő maga ráborult a sebesültre. A gránát felrobbant, és a következő pillanatban a TNT szétvetette a falat. Föld, fű és tégladarabok potyogtak Gerhard fejére. A sturmscharführer megvárta, míg elül a dörej, aztán felnézett, hogy ellenőrizze az eredményt. A fal jó kétméternyi szélességben a talaj vonaláig eltűnt. – A kijárat nyitva! Lassú visszavonulás, fedezettűz! – kiáltotta a két deszantosnak, aztán a vállára vette Schnaufert, és megindult vele a lyuk felé. A fal pereménél megállt, és az MPA fal pereménél megállt, és az MPest a csípőjénél megtámasztva rövid sorozatokkal szórta a mögöttük lévő bokrokat. Esélye sem volt a találatra, de bízott benne, hogy a home guardok körül süvítő 9 milliméteres golyók elveszik a britek kedvét egy esetleges rohamtól. Elsőként Carius, majd nem sokkal később Hessler hagyta

el a fedezékét, hogy a másik két géppisztoly fedezettüzét kihasználva visszavonuljon a frissen nyitott kijárat felé. Lövés dörrent a Gerhard háta mögött, mire az előrenyomuló angol katonák egyike a földre zuhant. A puska ismét tüzelt, erre újabb home guard dőlt a fűre. – Gyerünk! – kiáltotta a sturmscharführer, és a mesterlövész Kar ar asának meglepetését kihasználva eltávolodott a faltól. A deszantosok átvágtak az egykori birtok és az erdő közötti irtáson, majd az ágak rejtekét kihasználva a társaik felé fordultak. Johannes Ralit a két MGkét MGes mellett találták. Mióta kijutottak a kertből a géppuskák már csak felváltva tüzeltek. Amikor az obersturmführer meglátta a visszatérőket, egy vörös fényű jelzőrakétát lőtt ki laposan az épületegyüttes fölé. Röviddel később ugyanezt megismételte egy zöld színűvel is. Mire a második rakéta fénye kialudt, a vasútállomás melletti MGfénye kialudt, a vasútállomás melletti MGes elhallgatott, és csak az angol puskák dörrenései érkeztek abból az irányból. – A feladatot teljesítettük, uram – állt meg Rali előtt Gerhard. – Remek! Schnaufer?– nézett a földön fekvő hírszerzőre a tiszt, akit épp a felcser vizsgált. – Azt hiszem, tüdőlövés. Egy ideje már eszméletlen. A fényképezőgépében rögzített minden információt. A dokumentumok a kenyérzsákjában vannak – nézett Gerhard is a sebesült Abwehres felé. – Hessler, hozza ide Schnaufer gépét és a táskáját! Gerhard, amint a felcser végzett, kezdjék meg a

visszavonulást a kocsik felé! A bizonyítékokat két részre osztjuk. Magánál lesz a fotókészülék, nálam a többi anyag. Ha elszakadnánk egymástól, minden erejével azon legyen, hogy a bizonyíték Skorzeny ezredes kezébe jusson – nyújtotta át a masinát Rali, miután a rottenführer megérkezett. – Igen, uram– biccentett Gerhard, és a gépet a kenyérzsákjába tette. A felcser fél perccel később feladta a hasztalannak tűnő próbálkozást, hogy stabilizálja Schnaufer állapotát, és felállt a már alig pihegő sebesült mellől. – Reménytelen. Belső vérzése van, és a folyadék lassan elárasztja a tüdejét. Ilyen körülmények között semmit sem tehetek érte. Azonnali műtététre lenne szükség, de még akkor sem mondhatnék bizonyosat – csóválta a fejét, miután jelentett Ralinak. – Induljanak!– mondta a tiszt a sturmscharführernek. – Schnaufer marad. Készítsék elő a kocsikat az indulásra, és tegyenek egy géppuskát az útra, hogy fedezze a visszavonulást az emelkedőn – intett a fejével az egyik ett a fejével az egyik es felé Rali. Gerhard jelzett Cariusnak, hogy emelje fel a géppuskát, aztán a két deszantos élén nekivágott az emelkedőnek. Mire elérték az emelkedő alját, megérkeztek az állomás felől támadó ejtőernyősök is. A sturmscharführer keresztülment az erdőn, és elérte az út szélét. Az ejtőernyősöket a kocsikhoz küldte, aztán hozzá látott, hogy felállítsa az MGküldte, aztán hozzá látott, hogy felállítsa az MGest. Az emelkedő szélétől jó egy méterre tette le az

állványt, hogy a géppuskás belőhesse a teljes domboldalt, ugyanakkor ameredély pereme fedezze a felfelé jövők elől. – Sikerrel jártak, sturmscharführer? – szólalt meg mellette egy hang. Gerhard felkapta a fejét, és pillantása elakadt Rachael Bittings csupa sár cipőjén és formás lábszárán. Minden igyekezete ellenére a tekintete csak nagyon lassan jutott el a nő szeméig. Amikor végül elérte, kénytelen volt megállapítani, hogy az árjabenyomást keltő lány kissé erős felsőteste ellenére is a legigézőbb asszonyi lény, akit az elmúlt négy évben látott. Az ügynök nem volt kövér, inkább szokatlanul széles vállú, erős csontozatú. Szabályos vonásai még ebben a helyzetben is elbűvölték a férfit. – Jobban tenné, ha hátrébb lépne, mielőtt még eltalálják! – kerülte el a választ Gerhard, és mogorvasággal rejtette el pillanatnyi gyengeségét. – Az angolok a nyomunkban vannak. Minél gyorsabban szálljon fel az egyik kocsira, ha életben akar maradni! – Nem akarok – jegyezte meg a nő csendesen. – Akkor is lépjen hátrébb, semmi szükség rá, hogy a géppuskát idő előtt észrevegyék maga miatt – mordult fel ismét a deszantos, de látszólagos zordsága ellenére sem tudta nem észre venni a nő hangjában lévő rezignáltságot. Rachael Bittings szó nélkül hátralépett, és nem faggatta tovább. Gerhard felszerelte az állványra a géppuskát, de egész idő alatt a hátában érezte a nő tekintetét. Egy pillanatra belegondolt a lehetőségbe, hogy megszokja a lányt, de aztán végiggondolta az imént hallottakat, és úgy döntött, nem bonyolítja a helyzetét. Amit a nő mondott,

logikusnak tűnt. A ma este történtek után aligha tudja megőrizni az inkognitóját. Néhány nap múlva felkeresi majd az MI6 néhány ügynöke, és utána már csak annyi ideje lesz hátra, amíg a kínzások végleg megtörik az akaratát. Az ügynök sorsa megpecsételődött, Gerhard kényelmetlenül érezte magát, hogy nem tehet érte semmit. A férfi elhelyezkedett a géppuska mögött, a vállgödrébe szorította a tust, és bal tenyerére fektette a teli töltényhevedert. – Ha akarja, segíthetek, míg a kocsik ideérnek – szólalt meg a háta mögött Rachael Bittings. – Kaptam alapkiképzést – fűzte hozzá magyarázatképpen. – Csak maradjon ott, ahol van– felelte Gerhard, noha a segítség jó jött volna neki. A lány elhallgatott. A két kocsi egy perccel később megállt mögöttük. Gerhard utasította az ejtőernyősöket, hogy a fülkében várják be a többieket. Lentől puskalövések hangja hallatszott, amire a német MGLentől puskalövések hangja hallatszott, amire a német MGesek döreje válaszolt. Johannes Rali végül hét deszantos társaságában, egyetlen géppuskával tűnt fel a fák között. A tiszt parancsára az ejtőernyősök szétváltak Gerhard előtt, mire a sturmscharführer megszórta a mögöttük felfelé kaptató árnyékokat. A sziluettek eltűntek odalent, mire Gerhard abbahagyta a tüzelést, mielőtt még teljes pontossággal bemérhették volna a helyzetét. – Kocsira!– parancsolta Rali a deszantosoknak.– Kaufmann, maga a Rolls-Royceszal jön. Hozzák magukkal Bittingst! A személykocsival könnyen utolérnek minket – intett a tiszt, hogy a deszantosok egyike dobjon be néhány

tartalék hevedert a kisebb autó utasterébe. Gerhard tűz alá vette a meredély aljában felbukkanó árnyalakokat, és csak utána biccentett, hogy megértette a parancsot. A háta mögött felbőgött a teherkocsi motorja. A sturmscharführer megfordult, intett a volánnál ülő Cariusnak, hogy álljon közelebb, aztán Rachael Bittingst az első ülésre parancsolta, és szólt a nőnek, hogy nyissa ki a kocsi hátsó ajtaját. Gerhard a heveder maradékából tűz alá vette az erdőt, aztán lekapta az állványról a majd húsz kilós MGállványról a majd húsz kilós MGest, és bedobta az autó hátsó ülésére. Egy szemvillanással később ő is odabent volt, és már üvöltött is a sofőrnek: – Taposson bele, Carius, a mindenségit neki! Odalent lövés dörrent, a közlegény gázt adott, mire a kocsi meglódult. A következő pillanatban üvegszilánkok csapódtak Gerhard arcába. – A jó édes anyátok! – szitkozódott a sturmscharführer, miközben az arcából csorgó vérrel mit sem törődve az MParcából csorgó vérrel mit sem törődve az MPes csövét kidugta a törött ablakon, és elkaszálta az út szélén felbukkanó magányos alakot. A RollsRoyce egyre gyorsuló tempóban vágott neki az emelkedőnek. Gerhard hátrafordult, kiütötte az aprócska hátsó ablakot, és gyors egymásutánban kilőtt rövid sorozatokkal tartotta vissza a briteket attól, hogy utánuk rohanjanak az útra. Ennek ellenére tucatnyi puska dördült mögöttük, és néhány golyó átütötte a személykocsi karosszériáját.

– A pokolba veletek!– kapta le a fejét Carius, miután egy eltévedt lövedék, alig néhány centivel kerülte el a fejét. A sturmscharführer visszahúzódott az ablakból, tárat cserélt, aztán úgy döntött, inkább nem lő. A felvillanó torkolattűz túlságosan jó célpont lett volna az út fölé boruló fák sötétjében. A dörrenések lassan elhaltak mögöttük, s néhány perccel később a vad tempóban száguldozó RollsRoyce utolérte az emelkedővel küszködő Bedford QL-t. – Hátul maradunk – jegyezte meg Gerhard, amikor Carius elég közel ért a csapatszállítóhoz. A sturmscharführer felemelte az ülésről az MGA sturmscharführer felemelte az ülésről az MGest, mire égett bőrszag töltötte meg az utasteret. A fegyver csövét némi ügyeskedést követően kitolta a kitört hátsó ablakon, a földről felvette a lehullott tartalékhevederek egyikét, és nekilátott, hogy tűzképes állapotba hozza a fegyvert. A bűzt szerencsére gyorsan kivitte a mentszél. – Még mindig nem akarja, hogy segítsek? – fordult hátra az utasülésből Rachael Bittings. Gerhard mérlegelte a helyzetet. Noha az MGGerhard mérlegelte a helyzetet. Noha az MGest betárazta, és közvetlenül mellette az ülésen az ajtónak támasztva ott állt a MP-40-es is, állvány nélkül, fél kézzel célozva a mozgó kocsiban sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga. – Tudja, hogyan kell újratölteni? – kérdezett vissza, mielőtt válaszolt volna. – Igen, azt hiszem– bólintott a nő. – Akkor jöjjön – egyezett bele végül, és helyet csinált a lánynak a hátsó ülésen. – Tegye maga mellé a tartalék

hevedereket! Ha a géppuska kiürül, én folytatom a tüzelést az MPfolytatom a tüzelést az MPessel. Amint kész van a tárcserével, szóljon! – készült fel a legrosszabbra Gerhard. A sturmscharführer előkészületei végül feleslegesnek bizonyultak. Az út gyorsan fogyott alattuk, és végül, alig néhány perccel később elérték az emelkedő tetejét, s vele az első útelágazást. Az élen haladó teherkocsi tétovázás nélkül fordult London felé, és a sofőr nekieresztette járművét a lejtőnek. – Mit gondol, sturmscharführer? – kérdezte a kormányt markoló Carius. Gerhard hátranézett, de az út teljesen kihalt volt mögöttük. – Talán megússzuk – mondta lassan. – Nem tudom, maga hogy áll lőszerrel, de nekem már csak két tartalék táram maradt – vált szokatlanul bőbeszédűvé a deszantos. – A teherkocsiról vételezhet muníciót, ha megérkeztünk – biztosította Gerhard Cariust, aztán végigtapogatta az egyenruhájára szíjazott tártáskákat. Már csak az egyikben tudta kitapogatni az acélpánttal körbefogott lőszereket.

V. Otto Skorzeny ezredes az íróasztalára támaszkodva, fáradtan dörzsölte a halántékát. Az ablakon túli sötétet csak a telihold fénye törte meg. A német tiszt felállt a bársonnyal borított karosszékből, és a szoba oldalán lévő ablakhoz ment. Megállt, és kinézett az éjszakába.

– A fene enne meg!– nézett a gömbölyű képpel vigyorgó fehér égitestre, aztán fejét ingatva tovább bámult kifelé. Skorzeny végtelenül fáradtnak érezte magát. Tudta, hogy a fiai ezekben a pillanatokban Angol földön harcolnak, és talán épp az életüket kockáztatják. Noha teljes rádiócsöndet rendeltek el az U-181-nek, az ezredes biztos volt benne, hogy a búvárnaszád szerencsésen elérte a szigetország partjait. Fordított esetben már rég tudomást szerzett volna a történtekről. Ha másként nem, hát az elfogott angol rádiójelentésekből. Ezekben a pillanatokban az számított jó hírnek, ha nem kapott híreket. Az ezredes első pillanattól fogva ellenezte a terv gyors kivitelezését, de a Duce kiszabadításától vérszemet kapott vezérkart képtelen volt meggyőzni. Ráadásul az Enigma kérdése rövid úton katonapolitikai üggyé vált, és a vezetésben uralkodó ellentétek ütközéspontjává lett. Dönitz admirális fogcsikorgatva kitartott amellett, hogy a tengelyhatalmak kódja visszafejthetetlen, noha mind egyértelműbbé vált: a szövetségesek rendre megtalálják a búvárnaszádok felvonulási útvonalát. A veszteségek egyre nagyobbá váltak, ám a Rudeltaktik szülőatyja ennek ellenére sem változtatott a nézetein. Skorzeny gyűlölte, hogy a siker ellenére kiszolgáltatottá vált a hozzá nem értő katonai vezetőkkel szemben. Az Appennini-hegységben végrehajtott bevetés sikere többek között az alapos előkészítésben és a kiváló felderítőmunkában rejlett. A diadaltól megrészegült tisztikar azonban képtelen volt belátni, hogy az Amt IV SDAusland

nem varázslók gyülekezete. Skorzeny három héttel korábban nehéz szívvel egyezett bele, hogy Angliába küldje az embereit. Biztos volt benne, hogy az őrült küldetés nem sok sikerrel kecsegtet, és hogy a deszantosok közül sokan meghalnak majd a szigetországban. A legjobban akkor háborodott fel, amikor meghallotta Karl Dönitz személyes kérését. Az admirális ragaszkodott hozzá, hogy az ejtőernyősöket egy búvárnaszád vigye az angol partokig. A visszatéréshez ennél jobb módszert Skorzeny sem választhatott volna, ám így az angol partok eléérése közben majd két napot vesztettek. Az ejtőernyősök számára a repülőgép jóval gyorsabb és kézenfekvőbb lett volna. Az ezredes azon nyomban tiltakozott, de a vezérkar nem akart ellenszegülni Dönitznek, aki már így is összeesküvést sejtett az akció mögött. Ő akarta vezetni a kommandót, de Adolf Hitler és a propaganda minisztérium nem engedte el új hősét az öngyilkos küldetésre. Amikor kézhez kapta az elutasító parancsot, megértette, hogy az emberei ezúttal csak feláldozható gyalogok egy politikai hazárdjátékban. Ugyanezt a felismerést támasztották alá a hírszerzés hiányos jelentései, amelyek többnyire feltételezésekkel próbálták befoltozni az információk közti szakadékokat. Az akták egyetlen valamirevaló tényt tartalmaztak: egy lehallgatott angol telefonbeszélgetést. Az üzenet egy „Station X” fedőnevű helyet említ, melyet a légifelderítés adatainak összevetésével az Abwehr– Skorzeny számára követhetetlen módon – egy Bletchley Park nevű, egykori grófsággal azonosított.

Az asztalhoz ment, és átfutotta a légi felvételeket. A hosszú falakon belül jó néhány díszkert állt, két teniszpálya, sőt még egy félig nyitott uszodais volt. Az ezredes újabb felvételt vett elő. A kép a közeli laktanyáról készült. A lerobbant benyomást keltő négyszögletes kőépületek között széles földutak vezettek. A standartenführer mindössze néhány oldalkocsis motorkerékpárt látott a házak között, de élt a gyanúval, hogy a tetők alatt újabb járművek várakoznak. Az angolok úgy alakították ki az objektumot, hogy a német bombázóknak emiatt ne érje meg eltérni a Londoni iránytól. Skorzeny félretette a képet, és újabbat vett elő. A felvétel a Bletchley Parktól nem túl messzire fekvő repülőteret ábrázolta. Apró hangárok és néhány felderítőnek átalakított régebbi típusú sportrepülőn kívül a szabályos földcsíkok üresek voltak. A kifutók aránytalanul jó állapota és hossza azonban nem kerülte el az ezredes figyelmét. A felszállópályán várakozó kicsiny gépeknek bizonyára nem volt rá szükségük, márpedig a gazdasági válságtól fuldokló angol hadiiparnak nem futotta szükségtelen luxusra. Skorzeny tartott tőle, hogy az épületek további gépeket rejtenek. Az igazi veszélyt azonban a Bletchley Parkot körülfonó, összetett kommunikációs hálózat jelentette. Az intézményt ért támadásról néhány telefonhívást követően az egész hadsereg tudomást szerez, és a deszantosok nyakába zúdulnak. Skorzeny félredobta az utolsó képet, és az asztalon várakozó borosüveg után nyúlt. Maga elé tette a poharát,

és telitöltötte. A fekete telefonkészülékre nézett, és összehúzta a szemöldökét. – Ha nincs hír, az jó hír – morogta maga elé, és felhajtotta poharát.

VI. – Hogy lesz valakiből ejtőernyős?– fordult Gerhard felé jó tízpercnyi zötykölődést követően Rachael Bittings. – Tessék? – rázta fel a nő hangja a sturmscharführert a merengéséből. – Gondolom, nem azzal indult a háborúba, hogy önszántából ki akar ugrani egy jól működő repülőgépből – mosolyodott el a nő, és a férfi kénytelen volt elismerni, hogy a gesztus kivételes szépséget kölcsönzött a lány arcának. – Itt adták a legnagyobb zsoldot – igyekezett elkerülni a választ Gerhard. Rachael Bittings elhallgatott, és úgy tűnt, nem feszegeti továb b a kérdést. A sturmscharführer hálás volt neki. Utálta a helyzetet, amibe a belekényszeríttette az élet. Nem azért jelentkezett a Waffen-SS-hez, hogy öljön, hanem azért, hogy az életét adja a hazájáért, ha szükséges. Szívesebben mentett volna életeket, de a sors ezekben az időkben más feladatot tartogatott a számára. – Mondja csak, hadnagy, maga fél tőlem? – törte meg a csendet a nő. Gerhard egy pillanatra összerezzent, és akaratlanul is a kocsiban lévő tisztet kereste, aztán

rádöbbent, hogy a lány hozzá beszél. – Nem vagyok tiszt, fraulin Bittings– felelte.– És nem félek magától. – Akkor miért nem hajlandó hozzám szólni? Azért mert maholnap valószínűleg meghalok a hazámért, nem kell úgy kezelnie, mint egy leprást – mondta a nő. A sturmscharführer képtelen volt válaszolni, a lány szavai szíven ütötték. Megfordult hátha Carius viselkedéséből tudna némi segítséget meríteni, de a deszantos tüntetően kerülte a tekintetét a visszapillantó tükörben. – Azt hiszem, igaza van. Tartozom magának egy bocsánatkéréssel. Ha nem is magától tartottam, de attól mindenképpen, hogy hogyan tudja viselni. – Azt hitte, megpróbálok magába kapaszkodni, hogy megmentsen? – nézett a férfire a nő. – Felmerült bennem a lehetőség – biccentett a sturmscharführer. – Ahogy bennem is– ismerte el Rachael Bittings. – Ha nem a hazámat szolgálni jöttem volna ide, valószínűleg meg is tenném, de Németország érdeke mást kíván – figyelte a mögöttük suhanó kihalt utat Gerhard, és próbált nem belegondolni, hogy épp egy közhellyel ítél halálra egy hazájához hű, német embert. Mindketten elhallgattak, és a csendet csak a Rolls-Royce monoton zúgása csillapította valamelyest.

– Tudja, furcsa dolog ez a háború – szólalt meg végül a nő. Gerhard hallgatott. – Amikor meghallottam, hogy a szüleim haza akarnak térni Németországba, minden porcikámmal elleneztem a döntésüket. Én már Londonban születtem, és néhány nyártól eltekintve, amit Németországban töltöttem, semmiféle emlékem sem volt az anyaországról. Tulajdonképpen minden Angliához kötött. A barátaim, az iskoláim és a munkám – hallgatott egy sort a lány. – Amikor apám bejelentette, hogy az egész család visszatelepül, teljesen kiborultam. Semmit sem akartam kevésbé, mint feladni mindazt, amit eddig felépítettem. Néhány nappal később összepakoltuk minden holminkat, és Berlinbe utaztunk. Amikor felszálltunk a kompra, az volt életem legszörnyűbb napja. – Nem értem, akkor hogy került ide? – tört ki a kérdés Gerhardból. Rachael Bittings melegbarna tekintetével a férfira nézett, egy pillanatra összefonódott a pillantásuk, aztán a nő folytatta. – Berlinben az Abwehr megtalált. Átestem néhány fizikai és pszichikai vizsgálaton, majd jött egy férfi, aki hosszan elbeszélgetett velem. Ő nyitotta fel a szememet. Elmondta, hogy a német nép miféle elnyomása folyt az elmúlt évtizedekben Európa szerte, és hogy milyen megaláztatásra kényszeríttettek minket a franciaországi békekötést követően. Amikor végre tisztán láttam, megértettem apám döntését, és vállaltam a feladatot, amivel megbíztak…

– Vissza kellett jönnie, hogy minél nagyobb hasznára lehessen az Abwehrnek – vágott közbe Gerhard. – Igen– felelte Rachael Bittings.– Különös dolog volt a kompról leszállva ismét megpillantani az országot és végre látni, miféle hazugságáradattal próbálják meg eltakarni az igazságot az itt élők elől – hallgatott el a nő. – Mit csinált a hírszerzőszolgálatnak? – kerekedett felül a kíváncsiság Gerhardon. – Eddig szinte semmit. Visszamentem a régi munkahelyemre, és mindent ott folytattam, ahol abbahagytam. A főnökömnek mindössze annyit mondtam,hogy kicsit tovább nyúlt a kirándulás, mint terveztük. Szerencsére indulásunk előtt az apám titkokban tartotta a valódi szándékát, nehogy a britek megakadályozhassák a tervében. Az egész út alig volt hosszabb, mint egy hónap. Nyaranként ennél többet töltöttünk odahaza – kapaszkodott meg a kocsi ülésében a lány, ahogy a kocsi éles fordulót vett a keskeny úton. – Hol van a rádiója? – Maga vizsgáztat engem, Gerhard? Nagyon jól tudja, hogy nem mondhatom meg – mosolygott a lány a férfi próbálkozásán. A sturmscharführer elégedetten fordult vissza az út felé. – Ezek szerint van rádiója – mosolyodott el most először a férfi. – Talán – nevetett vele a lány. Gerhard hagyta, hogy a lány hangja megnyugtassa. – Mit fog tenni, ha mi elmentünk? – kérdezte végül. – Vidékre menekülök, és megpróbálok elrejtőzni, amíg

elcsitul a vihar – felelte a lány. – És a szülei? – Ők nem tudnak semmiről. Apám azt hiszi, ő a családban az ügynök, és amikor szükség lesz rá, megkeresi az Abwehr embere. Fogalma sincs róla, hogy mit csinálok. Parancsba kaptam, hogy ennek így is kell maradnia – csóválta a fejét a lány. – A fenébe! – mordult fel Gerhard, és szemét erőltetve bámult hátrafelé az úton. A fák közt reflektorok villódzó fényét vette észre jó négyszáz méterrel mögöttük. – Jelezzen a teherkocsinak!– utasította Cariust. A sofőr megvillantotta kétszer a fénykürtöt, mire a csapatszállító nagyobb sebességre kapcsolt. – Lassítson, a két kocsi együtt feltűnőbb – parancsolta Gerhard a deszantosnak. Carius elvette a lábát a gázpedálról, és a teherautó lassan távolodni kezdett tőlük. Az altiszt csalódott volt. A mögöttük felvillanó fények túl gyorsan közeledtek. Ilyen sötétben ezeken a nyaktörő utakon senki sem száguldozik, ha csak nincs rá nyomós oka. A deszantosok majd másfél órája úton voltak már, és a sturmscharführer kezdte elhinni, hogy tényleg megúszhatják újabb összecsapás nélkül. A gyülekezési pont jó húsz kilométerrel északabbra volt, mint a hely, ahol partra szálltak, és a sturmscharführer úgy gondolta, már csak alig félórányi kocsiútra lehetnek. – Tartsd középen az autót, ne hagyd, hogy megelőzzenek! – utasította Cariust, aztán Rachael Bittingshez fordult. –

Csak adagolja a hevedert, és ne törődjön semmi mással. Ha a géppuska kifogyott, töltse újra. Ne kapkodjon, csináljon mindent úgy, ahogyan tanulta!– nézett a nő rémült szemeibe, és csak akkor fordult az út felé, amikor a lány alig látható bólintással jelezte, hogy megértette, amit mondott neki. Gerhard várt. A legelőbb feltűnő oldalkocsis motorkerékpárról azonnal tüzet nyitottak, ahogy ráláttak a személykocsira. Az ingatag alkotmányra szerelt– a hangjából ítélve – BESA Mk III.géppuska 7,92 milliméteres lövedékekkel szórta tele a szűk utacska mindkét oldalát. A Rolls-Royce szerencsére eltűnt előlük a következő kanyarban, mielőtt még a percenként 450 lövésre képes fegyver szitává lyukaszthatta volna a kocsi karosszériáját. – Fényeket ki, lassíts, és tartsd egyenesen! – kiáltott Gerhard, és az kiáltott Gerhard, és az es tusát kőkeményen a vállgödrébe szorította. Az autó futása meglassult, zötykölődés elviselhetőbbé vált. A sturmscharführer, minden idegszálával a kanyar felé közelítő lámpafényre koncentrált. Ahogy az oldalkocsis motorkerékpár fényszórója kibukkant a fák takarásából, Gerhard lenyomta az elsütő billentyűt. Az MG-42-es alig szelídíthető vitustáncba kezdett a kezében, a férfi vállát csontrepesztő ütések tucatja érte. Üldözőik egy pillanat alatt lobbanó lánggömbbé változtak, és lassítás nélkül rohantak a fák közé. A géppuska egyik golyója valószínűleg a motorkerékpár benzintankját találta el. – Gázt neki! Tűnjünk innen! – kiáltotta a sturmscharführer, és szórt sorozatokkal igyekezett lassabb tempóra bírni a

mögöttük érkező újabb oldalkocsis motorkerékpárokat. A RollsRoyce motorja feldübörgött, a fények újból kigyulladtak az autó elején, és a jármű egy erőteljes rándulással nekivágott az útnak. Gerhard megcélozta a tűzbeborult angolok mellett elhaladó üldözőket, és két rövid sorozattal megszórta őket. Az oldalkocsis motorkerékpár élesen kitért a német géppuska jelzőlövedékei elől, de a BESA fénylő csíkjai is az eget festették. A sturmscharführer pillanatnyi nyugalmat sem engedett a motor vezetőjének, és folyamatosan tüzelve próbálta visszaszorítani az angolokat az apró ablakrésben vadul táncoló géppuskával. A háromkerekű sofőrje végül hibázott, a jármű két kerékre állt egy erőteljes kanyart követően, és jó húszméternyi akrobatikus ügyeskedést követően fejre állt az út menti árokban. Géppuskalövedékek szakították szét Gerhard feje felett a Rolls-Royce karosszériáját, és robbantották szilánkokra a vezető előtti szélvédőt. Carius felkiáltott, az arcához kapott, mire a kocsi hirtelen irányt változtatott, és rázkódni kezdett az erdőszéli göröngyökön. – Vegye át a kormányt! – kiáltotta a sturmscharführer az ijedten bámuló Rachael Bittingsnek. A nő észbekapott, előre nyúlt az ülések felett. – Carius, nyomja a gázt! – próbálta Gerhard túlüvölteni a mögülük érkező géppuskaropogás és a rázkódó autó közösen alkotta kakofóniáját. A deszantos szörnyű állapota ellenére valószínűleg észnél lehetett még, mert a következő pillanatban a kocsi futása ismét felgyorsult. Az ügynöknő egy erőteljes mozdulattal

visszakormányozta a kocsit az útra, és a sturmscharführer ismét irányba tudta állítani az MGsturmscharführer ismét irányba tudta állítani az MGes felforrósodott csövét. Újabb sorozat söpört végig a kocsi belsején, és csak a jó szerencséjüknek köszönhették, hogy megúszták sebesülés nélkül. Szivacs és bőrdarabkák csapódtak Gerhard arcába, miközben az iszonyatosan zötykölődő kocsiban megpróbált célra tartani. Meghúzta a ravaszt, mire a géppuska fényes csíkokat festett az éjszakába. A nyomjelző lövedékek végignyalták az utat az oldalkocsis Triumph orra előtt, lassan közelebb kúsztak hozzá, és némi imbolygást követően belekaptak az első kerekébe. A motorkerékpár abban a pillanatban félreforduló kormánnyal fejre állt, és egy félfordulatot leírva a levegőben, a hátára érkezett. A BESA Mk III azonnal elhallgatott, majd szikrákat hányva ismét felugatott, ahogy a jármű tovább csúszott az aszfalton. Gerhard a roncsot kerülgető újabb ellenfél felé fordította a géppuskát, és lenyomta a ravaszt. A kocsi megrándult alatta, ahogy Rachael Bittings megpróbálta úton tartani a vadul száguldó szerkezetet, és a lövedékek csak az utat szegélyező fák koronájában tettek kárt. Az MG-42-es hangosan kattant, ahogy a heveder utolsó tölténye is átfutott rajta. – Carius, szedje össze magát! – kiáltotta Gerhard, és kihalászta az ülés alá zuhant MP-40-est.– Rachael, próbálja meg kicserélni a hevedert, különben leszednek minket, mint a verebeket a drótról! – próbálta meg a géppisztollyal eltalálni a mögöttük száguldozó utolsó

Triumphot. Meghúzta a ravaszt, de hogy a lövedékek hová mentek, arról fogalma sem volt. Újabb rövid sorozatokkal próbálkozott, de az angolok idővel kikerülték a fejre állt oldalkocsis motor roncsát és a lövész tűz alá vette a vadul kacsázó Rolls-Roycet. Golyó tépett Gerhard egyenruhájába, a kocsi bal hátsó ablaka is betört, aztán egy fémesen kopogó sorozat, valóságos szitát csinált a tetőből. – Carius, szedje már össze magát! – kiáltott a sturmscharführer tüzelés közben. – Csupa vér az arca, szerintem nem sok maradt a szemeiből – közvetítette a látványt Rachael Bittings. – Akkor kurvára meghalunk! – töltötte be az utolsó tárat Gerhard, és tovább lőtte a mögöttük kacsázó Triumphot. Igyekezett pontosan lőni, hogy reményei szerint legalább megzavarja az angol lövészt, ám a golyók rendre elkerülték az üldözőiket. A BESA nyomjelzőlövedékei egyre közelebb húzták csíkjukat a kocsihoz, amikor Gerhard hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és hátra zuhant a padszerűen kiképzett első ülésnek, ahogy a Rolls-Royce keresztbefordult az úton, majd megállt. A Triumph vezetője nagyot fékezett, mire a géppuskatűz lecsapott a motorkerékpár orra elé, és felszakította előtte az aszfaltot. Gerhard kirúgta az ajtót, és kiugrott a kocsiból, mielőtt még az angol tüzér célba vehette volna az autót. Berohant az erdőbe, és a fák fedezékében az üldözőik felé futott. A BESA csöve hirtelen felé fordult, mire a sturmscharführer a földre vetette magát. Ilyen közelségből a géppuska

lövedékek könnyűszerrel átütötték a fél méter átmérőjű fatörzset. A sorozat végigsöpört a feje felett, hogy avarral és földdel temesse be a deszantost. Gerhard moccanni sem mert. Arcát a köves talajba fúrta, és visszafojtott lélegzettel várta a következő sorozatott. A géppuska ismét ropogni kezdett, majd fülsiketítő robbanás hallatszott. Az út felől érkező éles fény áthatolt a deszantos fejére hullott avaron. A sturmscharführer kis híján felugrott, amikor rádöbbent, hogy a BESA szétlőtte az üzemképtelenné vált Rolls-Roycet. Óvatosan felemelte a fejét, és körülnézett. A kocsi roncsa darabjaira szakadva égett az út közepén jól bevilágítva a környéket. A Triumphon álló angol lövész a fákat fürkészte, különös módon a Gerharddal ellentétes oldalon. Az altiszt lassan megmozdult, és a földön kúszva igyekezett közelebb jutni a motorkerékpárhoz. A BESA Mk III. ismét tüzelni kezdett, és a géppuskás a túloldalon lévő fákat célozta meg vele. Gerhard kihasználta az alkalmat, felpattant a földről, és az aszfaltcsíkkal párhuzamosan a Triumph felé rohant. Amikor már csak alig tízlépésnyire volt az angoloktól, kilépett a fák közül, és tüzet nyitott az tízlépésnyire volt az angoloktól, kilépett a fák közül, és tüzet nyitott az esből. A géppisztoly alig három lövés után elhallgatott, a fegyver üresen kattant. A BESA mögött álló lövész lehanyatlott, ám a sofőr ahelyett, hogy menekülőre fogta volna a dolgot, megpróbálta elérni a géppuskát. Gerhard a földre ejtette az MPGerhard a földre ejtette az MPest, és kirántotta tokjából a Luger est, és kirántotta tokjából a Luger ast. Az átalakított fegyver csövének végén még mindig ott volt a hangtompító. A sturmscharführer

közelebb lépett, és meghúzta a ravaszt. A parabellum lőszer megpattant a géppuska tartóállványán, és ártalmatlanul csapódott az aszfaltba. Az angol egy szemvillanás alatt átugrott az oldalkocsiba, és irányba fordította a BESA-t. Gerhard második lövése az arcán érte, nem sokkal a bal szeme alatt. A brit összerándult, mintha csak darázs csípte volna meg, aztán lehanyatlott. A géppuska csöve egy pillanattal később az ég felé fordult, és hangos csattanással megakadt az állvány túlfeszítőjén. A sturmscharführer csak tíz másodperccel később engedte le a Lugert. A szíve majd kiugrott a helyéből, és kapkodva szedte a levegőt. A homlokáról verejték csordult a szemébe, a keze remegett. Mindössze öt méterre állt a tűzkész harmincas géppuska csövétől. Ha az angol meghúzza a ravaszt, ő most darabokra szakadva, véres mócsingként heverne az erdei úton. Gerhard Kréta szigetén látott már emberi testet, amit ilyen távolságból derékban kapott el egy MGderékban kapott el egy MGes sorozata. A kettészakadt angolt mindössze két 7,92 milliméteres golyó találta el. A test a hasfalánál repedt szét, és a gerincén kívül csak egy vékony izomszalag tartotta össze. Akkor Gerhard állt a géppuska másik oldalán. Sem akkor, sem azóta nem nézett még ilyen közelről farkasszemet a halállal, mint most. Majd egy percbe telt, mireannyira összeszedte magát, hogy remegő térdekkel elindult a Rolls-Royce roncsai felé. A személykocsi maradéka még mindig lángokban állt. A sturmscharführernek elég volt félútig jutnia, hogy megérezze

a meggörbült fémlemezek közül áradó, égett hús gyomorforgató szagát. Olyan közel ment, amennyire csak a meleg engedte, és meglátta a kormányra borult Carius sárga fénnyel lobogó torzóját. Gerhard megpróbálta megkerülni a kocsit, amikor meglátta az erdő szélén falfehér arccal álló Rachael Bittingst. A nő ruhája csupa piszok volt. Az arca vérzett, kabátja és szoknyája több helyen elszakadt. Fehér bőrét apró vágás és karcolásnyomok borították. Szőke haja kócos volt, lelógó fürtjeire alvadt vérdarabok tapadtak. Az altiszt a sokkos állapotban lévő nő felé indult, és amikor elérte, megrázta a vállát. – Szálljon be az oldalkocsiba! – próbálta meg elkapni a nő pillantását, de a lány csak fókuszálatlanul meredt maga elé. – Nézzen rám, az angolok bármelyik pillanatban itt lehetnek! Ha itt találnak bennünket, mindkettőnket felakasztanak – csapta pofon a nőt, mire az értelem lassan visszaköltözött a lány szemébe. – Azt hittem, meghalok – sóhajtott mélyet Rachael Bittings, mint aki hosszú fuldoklás után jut levegőhöz. – Szálljon be az oldalkocsiba! – intett a fejével a Triumph felé Gerhard. A lány biccentett, és a motor felé indult. – A géppuska? – fordult utána a sturmscharführer. Rachael Bittings megállt, és egy ideig tétovázni látszott. – Az autóban maradt – felelte halkan. – Induljunk!– mondta bosszúsan Gerhard, és a Triumph felé ment. A nő egyhelyben maradt, és merőn bámulta az égő kocsi roncsát.

– Gyerünk, jöjjön már! – sürgette a sturmscharführer a lányt. A lány szeme könnyezett. – Megmentette az életemet – mondta csendesen.– Láttam, ahogy ott állt a géppuska előtt. – Nem önért tettem, fraulin Bittings – vallotta be Gerhard. – Ahogy a golyók becsapódtak mellettem, biztos voltam benne, hogy meghalok. Meghúzhatta volna magát, ahogy én is tettem. – Menjünk! – vetett véget az értelmetlen beszélgetésnek a sturmscharführer, és felült a Triumphra. A nő nagy nehezen követte, s mire bekászálódott a véres oldalkocsiba, az ötszáz köbcentis, harminckét lóerős motor már életre kelt alattuk. Gerhard gázt adott, és elkerülte a Rolls-Royce égő roncsait. A motor felgyorsult,a menetszél a férfi arcába vágott, és a reflektor fényénél mind nagyobb ütemben fordult rá a meredek, hegyi kanyarokra. Egy ideig mereven, darabosan vezette a zörgő, morgó Triumphot, aztán, ahogy mindinkább maguk mögött hagyták az összecsapás helyszínét, úgy engedett fel egyre jobban. A csapatszállítót végül nem érték utol. Bő negyedórája járhattak már a nyomában, amikor fegyverropogás hangjait hallották. A sturmscharführer lassított, mire a zaj még jobban kivehetővé vált. Nem sokkal előttük két MG-42-es felelt, négy-öt Vickers Mk l-es ropogására. A hangzavart az es ropogására. A hangzavart az esek száraz köhögése és a szemben álló No 4 Mk 1 brit puskák dörrenései tették színesebbé. – Megszorították őket! – vonta le a kézenfekvő következtetést Gerhard, és gázt adott.

A felvillanó torkolattüzek fényét két kanyarral utóbb vették észre a fák takarásában. A két német géppuska addigra szétvált, és az út két oldalán, egymástól fokozatosan távolodva próbálták széthúzni az angolok vonalát. A sturmscharführer az utolsó kanyart követően megállt, a szeméhez emelte a távcsövét, és néhány pillanatot a helyzetértékelésnek szentelt. A Bedford QL az út közepén égett, az aszfaltcsík két oldalán lévő árokban német ejtőernyősök lapultak. Az obersturmführer vezénylete alatt felváltva, szakaszosan viszonozták a tüzet, olyan hatást keltve, mintha csak egy-két katona húzódott volna meg a fedezékben. Gerhard villámgyorsan felismerte a taktikát. Johannes Rali feláldozta a két géppuskát, és a kezelőszemélyzetüket, hogy megnyissa az angolok útlezárását. A terv azon állt vagy bukott, hogy a Vickers géppuskák követik-e a csalinak szánt német tüzéreket. Ha a figyelemelterelés sikerrel jár, az árokban lapuló gyalogság a fák fedezékében előre tör, és meglepi a hátrahagyott angolokat. – Tudja kezelni a géppuskát? – nézett a nőre Gerhard. – Eddig még sosem… – Csak tartsa célra, és húzza meg a ravaszt! – vágott közbe a sturmscharführer. – Ha már képtelen tovább kordában tartani, engedje fel! – hajolt át az oldalkocsiba a férfi, és csőre töltötte a BESA Mk III-at.– Csak akkor tüzeljen, ha szólok! – adta ki az utolsó utasítást, és a Triumphval az erdő széléig araszolt. – Remélem, tudja mit csinál! – mondta kifehéredő arccal a

nő. – Az obersturmführernek elkel egy kis segítség az áttöréshez. Mi megfelelő helyzetben vagyunk – felelte nyugodtan Gerhard. – Ha a deszantosok megindítják a rohamot az útlezárás ellen, előremegyünk az égő roncsig, és a teherkocsi mögül fedezettüzet adunk a gyalogságnak. Azt akarom, hogy amíg elérjük a csapatszállítót, vonja ránk a britek figyelmét, így nagyobb esélye lesz az ejtőernyősöknek. – Elég őrült ötletnek tűnik, gondolja, hogy túléljük? – kérdezte gyanakodva Rachael Bittings. – Ha nincs náluk puskagránát vagy aknavető, akkor elég jók az esélyeink – felelte Gerhard a nő legnagyobb megkönnyebbülésére. – De ahogy a Bedfordot elnézem, van. Innen úgy tűnik az eleje kapott találatot, és utána robbant fel – tette hozzá valamivel csendesebben a férfi. A lány nem szólt, csak az arca lett még fehérebb. – Ha elindulunk, kezdjen el tüzelni! – mondta Gerhard, ahogy messzelátóját a szeme előtt tartva észrevette a fák felé lopózó deszantosokat. Az ejtőernyősök néhány pillanattal később felpattantak, és rövid sorozatokkal fedezve egymást, megkezdték az előretörést. A sturmscharführer kivárt, amíg az útlezárásnál maradt Vickers tűz alá vette az aszfaltcsík két oldalát, aztán gázt adott, és őrült iramban indult a teherkocsi fedezéke felé. Egy pillanattal később a füle mellett rázendített a BESA, és néhány eltévedt lövedéktől eltekintve megszórta az angolok feletti fák koronáját. – Célozzon lejjebb! – próbálta túlkiabálni a hangzavart

Gerhard, ahogy a Triumphot irányban tartva közelített a biztonságos fedezék felé. Már csak háromszáz méternyire járhattak a roncstól, amikor a nőnek végre sikerült belőnie az angol géppuskát. A hátrahagyott Vickers abban a pillanatban feléjük fordult, és dühösen zümmögő ólomzáporral válaszolt a fenyegetésre. A sturmscharführer félrerántotta a kormányt, hogy bekerüljenek a csapatszállító takarásába, de a harmincas golyói még így is végszántottak a Triumph oldalkocsiján. Gerhard Rachael Bittingsre nézett, de a nő csodával határos módon megúszta. – Próbálja meg még egyszer! Időt kell adnunk a deszantosoknak – bújt ki a motorral a takarásból a másik oldalon az altiszt. Gerhard még nem is látta az angol géppuskafészket, de nő máris tüzet nyitott. Mire a deszantos is kikerült a takarásból, már jócskán körbelőtte a Vickers kezelőszemélyzetét. Egy pillanattal később a BESA üresen kattant. A sturmscharführer nem várta meg, míg az angolok teljesen észhez térnek, és egy merész manőverrel befarolt a lángoló teherkocsi mögé. Lövedékek koppantak a roncson, de Gerhard már nem törődött velük. Leszállt a motorról, az oldalkocsi mellé lépett, és nekilátott, hogy újabb hevedert helyezzen a géppuskába. – Vezetett már motort? – kérdezte Rachael Bittingstől, aki dermedten ült a helyén, és az oldalkocsin lévő lyukakat figyelte. Az egyik alig néhány centire volt a karjától. – Egyszer régen, még a kiképzés előtt – felelte a nő, aztán lehúzta a fejét, ahogy egy eltévedt puskagolyó elsüvített

mellette. – Remek, akkor tud mindent– töltötte csőre a géppuskát Gerhard. – Üljön át a nyeregbe! A lány nem reagált. – Mire vár? – kérdezte a férfi döbbenten. – Szoknya van rajtam– felelte zavartan a nő. – Ez legyen most a legkisebb gondja– adta meg a lánynak a kezdő lendületet a karjánál fogva Gerhard. Rachael Bittings még mindig kissé idegenkedve ült át a vezető ülésre. – Ha szólok, csak húzza a gázt, és ne térjen le az útról! – futott a lángoló teherkocsi sarkáig Gerhard. A sturmscharführer óvatosan kilesett az út vége felé. A Vickers ismét az erdőt lőtte, és a géppuskával megtámogatott No 4 Mk 1 puskák megállították a deszantosok előrenyomulását. Az altiszt visszarohant a Triumphhoz, és beszállt az oldalkocsiba. – Ne feledje, csak húzza a gázt, és kormányozzon! – lökte a kezével kettesbe a sebváltót, majd lassan kiengedte a kuplungot, ahogy felbőgött az ötszáz köbcentis motor. A motorkerékpár nekilódult, és egyre gyorsuló ütemben indult meg egyenesen a Vickers felé. Gerhard visszahúzódott az oldalkocsiba, és tüzet nyitott a BESA-val. A golyók végigsöpörtek a géppuskafészken, és a fegyvercsöve egy pillanattal később már az eget fürkészte. A sturmscharführer az egyre gyorsuló, és mindjobban rázkódó Triumph-ból megszórta a britek állásait, aztán nem győzte a fejét kapkodni, ahogy a puskatűz egy pillanat alatt rájuk összpontosult. Szerencsére

a motorkerékpár ekkorra már elég gyorsan haladt. A nyomás alól felszabadult ejtőernyősök tovább haladtak előre, és lassacskán elérték az angolok vonalait. Rachael Bittings továbbra is elemi erővel húzta a gázkart, és minden erejével azon volt, hogy az úton tartsa a megbokrosodott háromkerekű paripát. A Triumph elérte az útlezárást, áttörte a fasorompót, hogy aztán irányt tévesztve lesodródjon az út menti árokba. Gerhard megpróbált egyensúlyozni, és amennyire csak tehette, kihajolt az oldalkocsi peremén túlra. A motorkerékpár még így is vészesen megbillent, ahogy a kerekei megcsúsztak a nedves avarral borított földön. – Meg ne álljon! – üvöltött a sturmscharführer a fémdobozba kapaszkodva, és lelki szemei előtt máris felvillant a kép, amint álló célponttá válnak, a feldühödött brit lövészek orra előtt. A Triumph az árok aljáig siklott, hátsó kereke megcsúszott a puha erdei talajon, de a gumiaz utolsó pillanatban megkapaszkodott a mélyedés aljában meggyűlt köveken, és egy lórúgás erejű rántással tovább segítette a járművet. A motorkerékpár hörögve kimászott a gödörből, ismét felért az útra, de a motor erejéből már alig telt néhány erőtlen hörgésre. Mögöttük lövések dörrentek, mire Gerhard leemelte az állványról a majd huszonöt kilós BESA-t, és tüzelni kezdett hátrafelé. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk…! – üvöltötte ahogy a torkán kifért, miközben az ujját egy pillanatra sem merte elvenni a géppuska ravaszáról. A Triumph motorja nagy nehezen életre kelt, és egyre

jobban felgyorsulva távolodott a viperafészekké változott útlezárástól. Mögöttük újra felugatott a Vickers, de ezúttal már egy német deszantos állt mögötte. Gerhard egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy megállítja a motorkerékpárt, de a siker igencsak rövid életűnek mutatkozott, és a következő pillanatban a géppuska mögött álló ejtőernyős mellkasát puskagolyó ütötte át. A sturmscharführer végül hagyta, hogy Rachael Bittings mind gyorsabban száguldva tovább távolodjon a német ejtőernyősöktől. Ebben a helyzetben semmit sem tehet a többiekért. A deszantosok szerencsére elérték az angol vonalakat, és most szétszóródnak az erdőben, hogy a britek a nyomukat veszítsék. Gerhard az órájára nézett. Még bő hatvan percük volt, hogy elérjék a találkozási pontot, ha az ejtőernyősök kilépnek, jó eséllyel odaérhetnek. A sturmscharführer megvárta, míg kellőképpen eltávolodnak a blokádtól, aztán a nő karjára tette a kezét. – Lassítson! – intett a lánynak. Rachael Bittings elengedte a gázkart, mire a motorkerékpár felhagyott az irdatlanul hangos bőgéssel. A férfi kihajolt az oldalkocsiból, behúzta a kuplungot, majd némi erőlködést követően üresbe tette a sebváltót. – Húzza meg a fékkart! – utasította a nőt, amikor már nem fenyegetett a veszély, hogy a motor lefullad. A Triumph néhány méterrel később megállt, és Gerhard átvette a nő helyét a vezetőülésen. – Hová megyünk? – kérdezte a szőke lány, amikor a sturmscharführer elővette a térképét, és egy aprócska

iránytű segítségével tájékozódni kezdett. – A találkozási pont húsz kilométerrel északra van attól a helytől, ahol magával összefutottunk – mutatta meg a vázlatot az ügynöknek a deszantos. – Ismerem ezt a helyet– biccentett inkább csak úgy magának Rachael Bittings.– Van ott a közelben egy apró földút. Ha akarja, odavezetem, legfeljebb negyedóra, míg elérjük – tette még hozzá a térképet nézegetve. Gerhard a nőre nézett, és megpróbálta kitalálni, hogy valóban csak a segítőkészség vezérli-e. Végül belátta, hogy teljesen mindegy, és hogy Rachael Bittings máris többet tett, mint amennyit elvárhattak tőle. – Mutassa az utat!– közölte szűkszavúan, és tovább indult az erdei úton. Az ügynöknő segítségével alig tíz perccel később elérte a találkozási pont környékét. A Triumphot elrejtették a fák között, és Gerhard nem szólt egyetlen szót sem, amikor Rachael Bittings csatlakozott hozzá. Egészen közel lopóztak a tengerparthoz, s miközben a hátuk mögül időnként lövések hangjai hallatszottak, elrejtőztek a sziklák között. A sturmscharführert idővel különös nyugalom szállta meg. Tudta, mindent megtett, ami tőle telt, és hogy most már a legkevésbé sem számít, ha Rachael Bittings vele együtt lép az U-Boot fedélzetére. Ettől a pillanattól fogva a bevetés sikerének kulcsa az U181 kapitányának kezében lesz, és a nő semmi esetre sem akadályozhatja őket. Ennek ellenére tisztában volt vele, hogy jobbára csak álltatja magát. A Kriegsmarine matrózai félóra múlva tűntek fel a

semmiből. Fekete gumicsónakjaikkal a partra eveztek. Gerhard jelzett nekik az apró elemlámpájával, majd lecsavarta az átalakított Lugerről a hangtompítót, és új tárat csúsztatott a pisztoly markolatába. A búvárnaszád legénysége végül húsz percet várt a deszantosok maradékára, mielőtt a sturmscharführer kérését semmibe véve visszaindultak a tengeralattjáróra. Az indulás pillanatában Rachael Bittings könyörgő pillantást vetett az altisztre, mire az egy alig látható biccentéssel jelezte, hogy vele tarthat Franciaországba. A nő szó nélkül lépett a csónakba, és mindent elkövetett, hogy senkinek se legyen az útjában.

VII. – A mindenségit neki! – robbant ki a feszültség Johannes Raliból, ahogy meglátta a tengerészek nyomait a sziklákat borító zöld algákon. – Elkéstünk! – Nem vártak meg minket? – kérdezte hitetlenkedve Hessler. Johannes egy ideig nem válaszolt, csak meredten figyelte a vörös hajú, ijedt tekintetű deszantost. Az U-181 legénysége azt tette, amit kellett. Wolfgang Lüth kapitány nem kockáztathatta a búvárnaszád teljes legénységének életét pusztán azért, hátha feltűnik valaki a parton. – Nyugodjon meg, Hessler!– jegyezte meg csendesen. – De hát magánál vannak a dokumentumok! –

értetlenkedett a rottenführer. – Ennek így semmi értelme. – Dehogynem. Nézze csak – mutatott a hajnal első halvány fényénél a sziklán lévő karcolásnyomokra az obersturmführer –, a tengerészek kikötöttek a parton. Ez pedig csak egyet jelenthet… – Valaki közülünk felszállt az U-Bootra– fejezte be a gondolatot az altiszt. – Egyedül a sturmscharführernél voltak megfelelő bizonyítékok – pontosított Rali. – Akkor hát ő és Carius feljutottak a hajóra. Rali nem válaszolt. Zavarta, hogy sehol sem látja Rachael Bittingst. A nő különös érzéseket mozdított meg benne. Amikor először meglátta a lány sápadt arcát és ijedt szemeit, olyan érzése volt, mintha az ügynök kísértetet látott volna a fák közül előlépő deszantosokban. Akarva akaratlanul a háta mögé nézett, és szinte várta, hogy a bokrok rejtekéből újabb home guardok lépjenek elő. Szerencsére a britek akkor távol maradtak. A lány ideges viselkedése ezután sem kerülte el a figyelmét. Az ügynöknő feltűnően rémült volt egész út alatt, és az obersturmführer képtelen volt néhány szónál többet kihúzni belőle. Lövések dörrentek a távolban. – Induljunk!– utasította Hesslert. A rottenführer zavarodottan nézett vissza rá. – Hová megyünk? – kérdezte. – Vissza Franciaországba – felelte az obersturmführer, mintha ez a

lehető legtermészetesebb dolog lett volna. – De hiszen az UBoot… – Csak nem akarja feladni magát, rottenführer? – mosolyodon el halványan a német tiszt. – Eszembe sem jutott, mien Herr!– tért vissza az élet a csüggedt deszantosba. – Akkor szedje össze a felszerelést, és menjünk. Nem akarom bevárni, míg a partiőrség megtalál bennünket – indult el az erdő felé Rali. – És hogyan képzeli a visszajutást, uram? – érte utol néhány pillanattal később a rottenführer. – Mindent a maga idejében, Hessler. Annyi legyen elég, hogy ha minden a tervek szerint alakul, Párizsban mi fogadjuk Kaufmannt és Cariust az állomáson – vigyorodott el az obersturmführer, és sietős léptekkel vette az irányt az erdei út felé.

VIII. – Igyekezzenek, nemsokára hajnalodik! – sürgette őket az U-181 fedélzetén álló elsőtiszt. Gerhard a gyenge hullámzásban szó nélkül kapaszkodott ki a búvárnaszád tetejét borító rácsokra. Visszafordult, hogy segítsen a gumicsónakban maradt Rachael Bittingsnek, de

az egyik matróz megelőzte. A sturmscharführer a torony felé indult, és a holdfényben nehézkesen tájékozódva elérte a vaslétrát. Felkapaszkodott a vizes fokon, és leereszkedett a szűk hajótestbe. A zsúfolt vezérlőteremben Wolfgang Lüth várt rá. A szakállas, kopasz férfi egy térképrészlet fölül nézett rá. – Johannes Rali obersturmführer? – kérdezte néhány pillanatnyi csendet követően. – Nem ért oda a találkozási pontra – felelte szenvtelenül Gerhard. – A feladat? – Végrehajtva, uram – biccentett a sturmscharführer. – Sikerült bizonyítékokat szereznie? – kerekedtek el a megdöbbenéstől a kapitány szemei. – Igen, uram. Kétségtelenné vált, hogy az angolok képesek megfejteni az Enigma üzeneteit. – Nem hittem volna– biggyent le a kapitány alsóajka, aztán, mint aki máris túl sok időt fecsérelt haszontalan dolgokra, visszafordult a térképrészlet fölé. – Az elsőtiszt majd eligazítja magukat. A szállásukat illetően továbbra is a hátsó legénységi kajütben kapnak helyet – mormolta a bajusza alatt Wolfgang Lüth. – Csak egyedül maradtam – jegyezte meg a sturmscharführer. A kapitánynak csak a szemöldöke rezdült meg, ahogy továbbra is lekötötte figyelmét a vázlat vizsgálata. – Akkor néhány matróz beköltözik magához. Schisler, kérem, gondoskodjon a sturmscharführer elhelyezéséről! – Ja vohl, mein Kommandant– állt meg az elsőtiszt a

toronyból levezető lépcső aljában, és intett Gerhardnak, hogy kövesse. Rachael Bittings ebben a pillanatban ereszkedett le avezérlőterembe. Wolfgang Lüth a nőre nézett, aztán hangosan megszólalt. – Fő szelepeket elzárni, merülésre felkészülni! – adta ki a parancsot, aztán a sturmscharführerre nézett. – Talán mégiscsak jobb lenne, ha még maradna egy kicsit– mondta a deszantosnak. Gerhard némán biccentett, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy ne zavarja a kezelőszemélyzetet. – Witaschek, vigye le tizenkét méterre, másodlagos hajtóművek teljes sebességgel előre! – adta ki a parancsait Wolfgang Lüth, mintha már teljesen elfeledkezett volna a vezérlőteremben lévő két idegenről. Gerhard intett Rachael Bittingsnek, hogy húzódjon hozzá közelebb. Aztán mindketten a szűk fémdoboz falának szorultak, hogy minél több helyet adjanak az amúgy is nehezen mozgó kezelőszemélyzetnek. – Navigációs periszkópot fel! – mondta Wolfgang Lüth, és majd egy percen keresztül méréseket végzett a rendkívül pontos optikai eszköz segítségével. – Tarjuk az irányt és a sebességet – jelentette ki végül, és elvette szemét a lencse elől. – Vigye le harmincöt méterre!– fordult a Leitender Ingenieurhoz, aztán a deszantoshoz lépett. – Ő kicsoda? – állt meg a kapitány kettejük előtt. – Az angliai kapcsolattartónk. A helyzete tarthatatlanná vált a szigetországban – felelte nyugodt hangon, holott sejtette, hogy rövidesen felelnie kell, amiért megszegte az

utasításokat. – A parancs nem említette, hogy bárkit magukkal hoznak – jegyezte meg a kapitány. Gerhard nem felelt. Wolfgang Lüth kijelentése teljesen helyénvaló volt. A kopasz férfi egy pillanatra elhallgatott. – Sajnálom, kisasszony, de jelen körülmények között képtelen vagyok kivételes bánásmódot biztosítani az ön számára. Sajnálatos módon be kell érnie a legénységi szállással, és meg kell tűrnie a matrózok jelenlétét – fordult a kapitány Rachael Bittings felé. – Igazán kedves! – mosolyodott el bágyadtan az ügynöknő. – A kínhalálhoz képest ez igazán elfogadható ajánlatnak tűnik. – Mivel nem olyan régen futottunk ki, nem hiszem, hogy gond lesz a legénységgel, ha mégis, mindannyiunk érdekében, kérem, azonnal szóljon nekem. Ha időben elejét vesszük a fegyelmezetlenségnek, mindannyian sok bajtól kíméljük meg magunkat – villantotta ki szabálytalan, sárgás fogsorát a kapitány. – Mindenben a segítségére leszek – ígérte Rachael. – Köszönöm! – biccentett Wolfgang Lüth, és intett az elsőtisztnek. – Schisler ügyeletes tiszt majd megmutatja a szállását. A lány elindult, de Gerhard nem mozdult. Lüth megvárta, míg az elsőtiszt és Rachael Bittings elérik a dízelmotorok traktusát, és csak azután fordult a deszantos felé. – Azt hiszem, helyesen járt el – mondta ajak biggyesztve a parancsnok.

– Ez a háború épp elég rettenetes, semmi szükség rá, hogy cserbenhagyjuk a saját vérünket. A sturmscharführer hálásan biccentett. – Becsülettel szolgálta a hazáját, nem érdemelte meg, hogy ott hagyjam a dögevőknek. – Kár lett volna ezért a lányért – szakította félbe a beszélgetést a kapitány, és intett a deszantosnak, hogy elmehet. A sturmscharführer az elsőtiszt után indult, átvágott a csendesen várakozó dízelmotorok mellett, aztán surrogó a elektromos berendezések között, végül megérkezett a legénységi szállásra. Az elsőtiszt épp a rendet magyarázta Rachael Bittingsnek. – Az ágya közvetlenül a sturmscharführer feje felett lesz. Általában minden ágyat két személy használ, de mivel maguk vendégek, így külön fekhelyük lesz. Azt javaslom, mindig legyen Gerhard Kaufmann mellett. Az összezárt férfiak könnyen kiszámíthatatlanná válhatnak. Az ejtőernyősöket még a matrózok is respektálják, ha nem távolodik el tőle, nem éri baj – fordult a belépő felé az elsőtiszt.– A szállás végében van egy toalett. Most szerencsénk van, alig vagyunk negyvenen, és mind a két vécé üzemel – engedett meg magának egy fanyar mosolyt Schisler. – Noha a kapitány még nem rendelkezett, biztos vagyok benne, hogy rövidesen kapnak néhány hálótársat. A torpedókamrák előtti szálláson már elviselhetetlen a zsúfoltság, úgyhogy a főmérnök a kapitányi kabinban alszik indulás óta, és a technikai személyzet is a tiszti szállásra szorult. Most, hogy csak ketten jöttek vissza… – hallgatott

el egy pillanatra az elsőtiszt, ahogy Gerhardra nézett – remélem megérti! – Hát persze – felelt a sturmscharführer. A deszantos pillantása találkozott az elsőtisztével. A férfi biccentett neki, mire Gerhard félreállt az útjából. Néhány pillanattal később az ejtőernyős egyedül maradt Rachael Bittingssel. A nő még mindig ugyanott állt, ahol az imént hallgatta az ügyeletes tiszt szavait. – Gondolom, nagy bajt hozott a saját fejére – nézett a nő a férfire, és a tekintete tele volt hálával. – Ugyan, nem mindegy most már – vonta meg a vállát Gerhard. – Nekem nem– lépett közelebb a lány, és megragadta a kezeit. – Hiába is próbálja bagatellizálni, pontosan tudom, milyen kockázatot vállalt értem. Szeretném megköszönni magának. – Csak magának köszönheti – tért ki a nő elől a deszantos.– Azért van itt, mert hűen szolgálta a hazáját. Wolfgang Lüth kapitány is ugyan ezért vette fel a hajójára – támasztotta Gerhard a kiürült MP támasztotta Gerhard a kiürült MPest az ágyára. Rachael Bittings megérezte, hogy a férfinak nincs kedve a beszélgetéshez. Levette a kabátját, feldobta az ágy tetejére, és ő is felmászott. Gerhard kihúzta a tokjából a Lugert, és a géppisztoly mellé fektette a plédre. Megoldotta a derékszíját, a pisztolyhámot aztán kibújt a bőrhevederek közül. Az ágyra tette a gázálarcot, a kulacsot és a 6x30-as távcsövet. Kigombolta az álcázó mintázattal ellátott zubbonyt – melyet maguk

között csak csontzsáknak hívtak –, és a fegyverek mellé hajtogatta. A megszokott mozdulatok megnyugtatták. Leült az ágy szélére, a kezébe vette a kiürült MPa kiürült MPest, és a biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy nem maradt-e golyó a csőben. Rettenetesen fáradtnak érezte magát. A teste már megszáradt, de az inge még mindig nedves volt a verejtéktől. Bűzlött, és a hangulatán mit sem javított, hogy az U-Booton nem tudott megmosdani. A keze, karja piszkos volt az avarban kúszástól, a térdén fekete és fehér foltok virítottak. Az éjszaka százféle módon környékezte meg a halál. Mélyet sóhajtott, de sehogy sem tudta kiűzni fejéből az öt méterre lévő BESA Mk III. géppuska csövének látványát. Aztán Carius csupa vér arca villant a szemei elé, majd a lángokban álló kocsi és az égett hús szaga az orrában. Az ágy megreccsent a feje felett, ahogy Rachael Bittings egyik oldaláról a másikra fordult. A sturmscharführer bizonytalan volt az ügynökkel kapcsolatban. A nő nagy szolgálatot tett Németországnak, de az akció rengeteg áldozatot követelt, és ezért, akarva akaratlanul egy gondolat erejéig a lányt tette felelőssé. Friss, tengeri levegő illata söpört végig az UBoot szűk belső terén. Gerhard hallgatózott néhány pillanatig, de nem hallott semmi különöset. Felkelt az ágyról, és nekilátott, hogy rendbe tegye a holmiját, amikor szörnyű zajjal feldübörögtek a MAN/M9V40/46 típusú dízelmotorok. – Mi ez?– kérdezte riadtan Rachael Bittings. – A dízelmotorok. A felszínre emelkedtünk – felelte

Gerhard. – Miért? – A hajó így a leggyorsabb. Közel húsz csomóval tud a felszínen haladni – mondta a sturmscharführer, aztán kivette a kenyérzsákból Schnaufer fényképezőgépét, a nyakába akasztotta, és a vezérlőterem felé indult. A deszantos átvágott a gépházon elkerülte az olajos kannákkal a kezükben sürgölődő, kialvatlan gépészeket, és a belépett a hídra. A kapitányt nem látta odalent. A toronyba vezető létrához ment, és megállt az aljában. – Kérek engedélyt a toronyba menni! – kiáltott fel, ahogy azt korábban a tisztektől látta. – Jöjjön csak, sturmscharführer – hallotta Wolfgang Lüth hangját Gerhard. A deszantos felkapaszkodott az acél fogantyúkon, és néhány pillanattal később a szabad ég alatt állt. A fejük felett vékony, szürke felhőréteg takarta a napot. – Mondja csak, hát nem csodálatos Anglia! – nevetett a szakállas kapitány, fején a kitárt szárnyú sassal díszített, fekete fehér sapkával. – Az este még egy halvány ködpamacsnak is örültünk volna, most pedig már teljes álcázás alatt utazunk! Gerhard egyelőre szótlanul bámulta az időjárásban beállt hirtelen változást. – Ez mit jelent? Mennyi idő alatt érhetünk partot? – szólalt meg rövid idő után. Wolfgang Lüth tiszti bőrkesztyűjében szándékolt lassúsággal a zubbonya zsebébe nyúlt, és színpadias mozdulatokkal kihalászott onnan egy Junghaus márkájú

zsebórát. – Ha minden továbbra is így megy tovább, akár már holnap hajnalra elérhetjük Amsterdamot – felelte nevetve. – Nagyszerű! – felelte a sturmscharführer, és az angol partok felé nézett. Eszébe jutott, hogy ha a rossz idő egy kicsivel hamarabb érkezik, talán a kapitány is nagyobb hajlandóságot mutat a deszantosok bevárására. Néhány percig még támasztotta a korlátot az elsőtiszt és a kapitány mellett, aztán a legénységi szállás felé indult. Átpréselte magát az iszonyúan zajos, felmelegedett gépházon, aztán a legénységi szállásra érve lerúgta a bakancsát, és elheveredett az ágyán. Rachael Bittings ekkorra már az igazak álmát aludta a feje felett. Gerhard ruhástól dőlt az ágyra, és néhány perccel később egyre növekvő irigységgel gondolt a feje felett alvó nőre. A dízelmotorok hangos üvöltéssel égették az üzemanyagot, a szeme előtt képek villantak újrajátszva az éjszaka eseményeit. Végül mégis sikerült álomtalan álomba zuhannia, és a halottak képei nem kísértették tovább. A motorzúgást is túlüvöltő sziréna hangjára riadt. A feje felett vörös fények villództak, a dízelmotorok néhány szívszaggató hördülést követően megálltak. Parancsok csattantak a hídon, és dübörgő lábak zaját hallották. – Mi történt? – kérdezte Rachael Bittings. – Vészmerülés! – felelte zavarodottan Gerhard. A búvárnaszád néhány pillanattal később enyhe szögben az orrára dőlt. Sistergés és buborékolás elfojtott zörejei érkeztek feléjük. A sziréna visítása abbamaradt, a villogó fények helyét halvány, vörös izzás vette át. Néhány

másodperccel később csend telepedett a hajóra. Az UBoot lassan vízszintesbe került. Gerhard felült az ágyon, egy ideig gondolkodva figyelte a bakancsát, aztán úgy döntött, a cipő kopogása túl hangos lehet, és zokniban indult el a parancsnoki híd felé. Mögötte Rachael Bittings felült az ágyon, és megpróbált lemászni. A sturmscharführer már majdnem megálljt intett neki, amikor eszébe jutottak az elsőtiszt szavai, és inkább visszafordult, hogy segítsen a lánynak lejönni. A nő keménysarkú cipői szerencsére Gerhard bakancsa mellett pihentek az ágy alatt. A deszantos jelzett a lánynak, hogy kövesse, azzal átlépett a legénységi szállás küszöbén. A gépházban uralkodó mélységes csend talán még kísértetiesebb volt, mint a hajó másik részein. Itt, ahol jobbára állandó volt a hangzavar, most dermedt szemmel hallgatózó, néma tengerészek álltak. A hatalmas dízelmotorok még mindig ontották magukból a hőt. A gépészek egyike réztölcsért szorított a füléhez, és úgy figyelte a lehűlő monstrum pattogását. A levegő sűrű volt az égett olaj szagától, a sarokban egy tengerész vizelt egy széles szájú alumínium kannába. Gerhard zoknija egy pillanat alatt lucskos lett, és csúszni kezdett. Rachael Bittings egy szemvillanással később elvesztette az egyensúlyát, és megpróbált megkapaszkodni a sturmscharführerben. A deszantos megbillent, önkéntelenül is megtámaszkodott a motorok egyikén, aztán fogait összeszorítva kapta el égett tenyerét a tűzforró fémről. Rachael Bittings megpróbált megszólalni, de hirtelen ketten is mellette termettek, hogy csendre

intsék, és segítsenek neki talpon maradni. A sturmscharführer a tenyerére nézett. A megégett hús máris vörös színben játszott, és apró hólyagocskák jelentek meg rajta. A fájdalom végigkúszott a férfi karján, és kirázta a hideg. Gerhard jobbnak látta, ha nem néz a nőre, mert képtelen lett volna eltitkolni bosszúságát. Helyette inkább a híd felé indult. A zentrale personal-ok között kacsázva a toronyba vezető kijárathoz ment, és tenyerét a lecsöpögő tengervíz alá tartotta. A hídon ugyanolyan néma csend uralkodott, mint a gépházban és a legénységi szálláson. Az emberek mozdulatlanul, kikerekedett szemekkel hallgatóztak a vörös fényben. A feszültséget szinte vágni lehetet az apró, fülledt, olajszagú fémdobozban. Gerhard pillantása megakadt a mélységmérő óráján. Harmincöt méter mélyen jártak a tenger felszíne alatt. A deszantos nem sokat tudott a búvárnaszádokról, de azt még az ide út során megtanulta, hogy az U-181-et kétszáz méteres mélységig hitelesítették. – Mi történt? – kérdezte suttogva a mellette álló elsőtisztet. – Valahogy megneszelték, hogy merre járunk, vagy egyszerűen csak hatalmas nagy pechünk volt – felelte a deszantos füléhez hajolva Schisler, hogy a férfi érezte a másik leheletének melegét a bőrén. – Két romboló tűnt fel előttünk, egyenesen felénk haladtak. – Észrevették bennünket? – Talán – vont vállat az elsőtiszt. – Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a közelünkben vannak. Rupprecht másodtiszt meglehetősen hamar észrevette őket. Ha szerencsénk van, elmennek felettünk.

– Mennyi az esélyünk? – kérdezte Rachael Bittings. – Semmi, ha nem tartja a száját – lépett közelebb Wolfgang Lüth. – Ha beszél, azzal zavarja a hanglokátorost – intett a fejével a kapitányi szállás utáni kommunikációs kamra felé, aztán visszament a fülhallgatót viselő szakállas technikushoz. Az ügynök biccentett, aztán a deszantoshoz hajolt. – Rettenetesen sajnálom! – súgta a férfi fülébe olyan közelről, hogy még a mellettük álló elsőtiszt sem figyelt fel a hangjára. Gerhard érezni vélte a lány ajkának mozgását, ahogy bőre finoman érinti a tarkóján lévő szőrpihéket. Az ejtőernyős biccentet, jelezve, hogy megértette, de az előbbiekből okulva nem válaszolt. A csend lassan őrjítő némaságba csapott át, amit csak a torony felől lehulló vízcseppek hangja tört meg. A sturmscharführer a hídon lévő feszült arcokat fürkészte, de a félelmen kívül semmit sem tudott kiolvasni a tekintetekből. Idegőrlő lassúsággal megfordult, és a háta mögött álló nőre nézett. Rachael Bittingst szemlátomást megviselte a várakozás. Az arca piros volt, a szemei idegesen figyelték a mennyezetet, mintha bármit is láthatott volna a fejük felett közeledő ellenségekből. Gerhard kinyúlt, óvatosan megfogta a nő kezét, és gyengéden megszorította. Az ügynök hálásan visszanézett rá, és mint a fuldokló az utolsó szalmaszálban, megkapaszkodott a férfi karjában. A távoli csippanás fülsiketítő dörrenésnek rémlett a feszült csendben. Rachael összerezdült, megpróbált megszólalni, de Gerhard megszorította a karját, és még időben elejét vette a felesleges szavaknak. A deszantos Lüth felé nézett.

A kapitány a rádiós fülke mellett állt, és a fejét csóválta. Szemlátomást rossz jelnek vélte az idegen hangot. A sturmscharführer az elsőtiszt pillantását kereste a tekintetével, és amikor végre sikerült magára vonnia a férfi figyelmét, néma kérdést intézett feléje. Schisler közelebb húzódott az ejtőernyőshöz, és a fülébe súgta. – A brit rombolók megpróbálnak bemérni bennünket. Legalább az egyiken van egy Asdic– mondta, majd miután látta a deszantos értetlen tekintetét, tovább folytatta. – Az egy aktív szonár. Hangot bocsát ki, és a hullámok visszaverődéséből többé-kevésbé képes meghatározni a helyzetünket. Mivel a rendszer csak bizonyos távolságon túlról működik, rádión irányítja a másik rombolót, az fölénk jön, és ledobja mélyvízibombákat. – És mi addig mit csinálunk? – kérdezte Gerhard. – Az aktív szonár rendszer nem tökéletes. A működését rengeteg tényező befolyásolja kezdve a tengerfenék viszonyoktól, az áramlatokon át, egészen a távolságig. A mi dolgunk, hogy reménykedjünk benne, az angolok nem tudnak pontosan bemérni minket. A hajófal rendkívül erős, képes kivédeni az akár ötméteres távolságban robbanó MK44-es aknák lökéshullámait is. Az időzítést a hajón végzik, mielőtt ledobják a mélyvízibombákat, ha tehát változtatjuk a merülési mélységünket, van rá esély, hogy elkerüljük a közvetlen találatot – fejezte be Schisler, ahogy Lüth felé fordította a fejét. Újabb pittyenés hallatszott, ezúttal valamivel hangosabban, és úgy tűnt, közelebbről.

– Romboló előttünk, gyorsan közeledik – jelent meg a rádiós feje a kapitányi kabin túloldalán. – Másodlagos hajtómű háromnegyeddel előre, fordulat 030-ra. Witaschek, merüljünk le hatvan méterre, csak finoman, nem kell kapkodni! – adta ki halkan a parancsait a kapitány, amelyek aztán suttogó szájakon végigszaladtak a hajón. Az elektromos motorok dolgozni kezdtek, a Leitender Ingenieur a két mélységkormányos mögé állt, és a vállukon pihentette egyegy kezét. – Első lapátok le ötre – mondta egészen halkan a himlőhelyes bőrű, ráncos arcú, borostás férfi. A kormányosok egyike finoman megnyomta az előtte lévő gombot, mire a mélységmérő mutatója lassan megmozdult, és vándorolni kezdett az ötvenes jelzés felé. – Irányba álltunk, Herr Kommandant – súgta a főmérnök alig fél perccel később. – Motorok egynegyed fordulat– adta ki a parancsot a kapitány. A csippanás megint megismétlődött, ezúttal egyértelműen közelről. – Romboló felettünk, lassít – súgta a rádiónál ülő technikus. – A rohadékok! – szűrte a szót a fogai között az elsőtiszt, és a tekintete megtelt rémülettel. Gerhard ammónia csípős szagát érezte a közelében. Valaki bevizelt a mellette lévők közül, de a vizes ruhák és gumitalpú csizmák között képtelenség volt megállapítani, hogy ki volt. Újabb pittyenés hallatszott, és a sturmscharführer akaratlanul is összerezzent. Két ellentétes

érzés viaskodott benne. Az egyik szerint mihamarabb szerette volna, ha véget ér az őrjítő csend, és végre történik valami, a másik szerint azért fohászkodott, hogy minden maradjon úgy, ahogyan eddig volt. Gerhard távoli különös morajlást hallott a feje felett, a romboló lapátjának hangját. – Csobbanások! – szürkült el a rádiós arca, ahogy feléjük nézett, és lekapta a fejéről a fülhallgatót. – Mindkét motor teljes sebességgel előre, merülés kilencven méterre, irány 050! – mordult fel Wolfgang Lüth. – Mélyvízibombák! – szűrte a szót a fogai között az elsőtiszt, és elfehéredő ujjakkal kapaszkodott az acélfalon lévő fogantyúkban. Gerhard immáron szabadfüllel is távoli csobbanások zaját vélte felfedezni a felettük születő zajokban. A csendet erősödő zümmögés váltotta fel, ahogy az elektromos motorok teljes erővel tolták előre a víz alatt úszó hatalmas fém monstrumot. A sturmscharführer szíve a torkában dobogott, és rémülten várta, hogy mi fog történni. Az első robbanás fülsiketítő erővel remegtette a dobhártyáját, és az azt követő lökéshullám egyetlen szemvillanás alatt lesodorta a lábáról. Úgy érezte, mintha egy hatalmas óriás iszonyatosan megrázta volna a hajót. Fejhangú, dobhártyarepesztő sikoltást hallott maga mellett, mialatt a padlóra zuhant. A fejét beverte az acél létrafokok egyikébe, ahogy a világ tótágast állt a szemei előtt. Erős sugárban víz spriccelt az arcába, hogy a sós folyadék szinte széthasította a bőrét. Gerhard megpróbált felállni, de a mellette fekvő Rachael Bittings elérte a lábait, és olyan

szorosan kapaszkodott beléjük, hogy a sturmscharführer egy pillanatig képtelen volt megmozdulni. A nő még mindig sikoltott. A tekintete vad volt, mintha nem is emberhez tartozott volna. A félelem az eszét vette. Újabb elemi erejű robbanás rázta meg a hajótestet, mire a lány csúszni kezdett a ballaszttartályok kezelőpanelje felé, és magával rántotta a tehetetlen deszantost. Gerhard megpróbálta megtámasztani magát, de zoknis lába elcsúszott a híd csuromvíz padlóján, és miközben igyekezett fogódzót találni, az oldalát beverte a toronyfeljáró építményébe. A feje felett sorra durrantak el a halvány fényű égők, és a padló nemsokára apró üvegszilánkokkal lett tele. Az ejtőernyős Rachael Bittingssel együtt a kapitányi kabinig csúszott, miközben leverték a lábáról a mellettük álló elsőtisztet. – Tartsák az irányt és sebességet! Witaschek, vigye fel negyvenre! – üvöltötte túl a kapitány a betörő víz és a vergődő legénység hangját. – Részletes kárjelentést kérek, és valaki hallgattassa el a nőt! A robbanások hangjai tovább kísértették őket, de a lökéshullámok már jóval kisebb erővel rázták a búvárnaszád testét. – Húzzák meg az eresztékeket, és zárják le! – mutatott a főmérnök az egyik meglazult csőre, amelynek elmozdult szigetelésénél ömlött befelé a tengervíz. A legénység tagjai közül néhány matróz jelent meg a hídon, és minden erejével azon volt, hogy széles fémcsapokkal elzárja réseket. Egyikük a Gerhard feje feletti vízsugárhoz lépett, és széles acélszájat igyekezett ráerőltetni az egyik

meglazult eresztékre. A sturmscharführer ismét kísérletet tett rá, hogy felálljon, de a sikító ügynöknő még mindig hihetetlen erővel szorította magához. A deszantos felült, és közelebb hajolt Rachael Bittingshez. A lány szemei dermedt merevséggel bámultak előre, nyoma sem volt bennük az értelemnek. Gerhard nyitott tenyérrel pofonvágta a nőt, majd ahogy megérezte, hogy annak lazul a szorítása, két gyors mozdulattal kiszabadította a lábait. Felállt, megpróbált távolabb húzódni Rachael Bittingstől, de a lány résen volt, és utána kapott. A hátráló sturmscharführer lapockája nekiszorult a betörő vízzel küszködő matróznak. A tengerész dühösen felmordult, mire az ejtőernyős előre lépett. Finoman eltolta maga mellett a kapálózó nő jobb kezét, ugyanazon az oldalon mellé került, és villámgyorsan fojtófogásba vette az ügynök nyakát. Rachael Bittings megdermedt, felhagyott a küzdelemmel. Gerhard felemelte a padlóról, aztán bokáig gázolva a hideg tengervízben a legénységi szállás felé indult. – Elektromos motorok és cellák rendben. Elsődleges hajtás rendben, a gépház száraz – üvöltötte a sturmscharführerrel szemben érkező gépész. A deszantos elkerülte a férfit, és a padlón csúszkálva, nagy elszántsággal küzdötte magát előre a gőzölgő motorok között. Az ügynöknő viselkedése teljesen megváltozott, mióta sikerült a háta mögé kerülnie. A Rachael még mindig dermedt volt, és eszébe sem jutott kapálózni. Gerhard rövid küzdelem után átpréselte magát a gépházon, és elérte a legénységi szállást. A sturmscharführer kinyitotta a vécé

ajtaját, és belökte a lányt. Ahogy a fogás lazult Rachael Bittings abban a pillanatban a férfi felé fordult, de az ejtőernyős még így is könnyedén megelőzte, és kitámasztotta az ajtót egy elszabadult fémcsővel. – Ha hangoskodik, tekerjenek pokrócot a fejére, és fogják le! – fordított hátat a bezárt ajtónak a deszantos, és gépészekre üvöltött. – Ha túléljük, és olyan nyomot találok rajta, amilyet nem szeretnék, senki sem ússza meg a hadbíróságot. A Kriegsmarine tengerészei meglepő közönnyel nézték végig a színjátékot. Gerhard a bakancsához ment, és villámgyorsan felrántotta. Vizes zoknija halkan cuppant a cipőben. Miközben visszament a vezérlőterembe, a hideg víz minden lépésnél kispriccelt a lábujjai közül. Az UBoot fedélzetére lassan ismét csend telepedett, s csak az elektromos motorok zümmögése hallatszott. A sturmscharführer megállt a vezérlőterem ajtajában, és megkapaszkodott a fémfogantyúk egyikében. A szűk helyen szinte vágni lehetett a nedves ruhákból áradó bűzzel elkeveredett gázolaj szagát. Wolfgang Lüth kapitány kopasz fejbőre vörös árnyalattal csillogott a félhomályban. Tiszti zubbonyának ujja elszakadt, nem sokkal a rangját jelző sárga csillag felett. Maradék haja és szakálla csapzott volt a tengervíztől, akárcsak a vezérlőben lévő többi katonáé. Az elsőtiszt vérző fejjel, arcán kába kifejezéssel ült a navigációs pult alatt, és szemlátomást képtelen volt rá, hogy felfogja, mi történik körülötte. A többiek ismételten elfoglalták helyüket a kezelőpaneleknél. A csuromvíz férfiak

tekintete rettegéssel teli félelmet sugárzott. Gerhardra lassan rátelepedett a hajót uraló némaság, és a levegőben mindinkább megsűrűsödő bizonytalanság. A sturmscharführer jól ismerte a félelmet. A különleges egység katonájaként gyakran nézett szembe a halállal, és a fehérkezű kaszás már nemegyszer rákacsintott vigyorgó koponyájával. A testén több heg volt, mint amit egy tisztességben megőszült ember magáénak szeretne tudni. Látott katonákat szétszakadt tagokkal, megfagyott civileket dermedt tekintettel nézni családjuk többi tagjára, lángra lobbant embereket őrjöngve vergődni egy hajó fedélzetén. De az a félelem mégis más volt. Leginkább a ma estéhez tudta volna hasonlítani, amikor szemben állt a BESA Mk IIIas géppuska csövével. Akkor tudta, milyen formában közelít felé a halál, de most legfeljebb egy acél válaszfalat bámulhatott a feje felett, ami mögött valahol soksok méter magasságban egy hajó úszik, és arctalan katonák indítanak róla hordóalakú bombákat. Gerhard tudta hogy a halál közelségénél sokkal rosszabb a szörnyű bizonytalanság. Mindemellett aligha tudott volna szörnyűbb halálnemet elképzelni, mint a lassú fuldoklást vagy a negyvenméternyi vízoszlop kegyetlen nyomását. A sturmscharführer csak most értette meg, hogy egy tengeren töltött őrjáratok után miért fogadja a búvárnaszádok legénysége olyan kitörő örömmel a szárazföld látványát. – Romboló előttünk és mögöttünk, a hátsó gyorsan közeledik – súgta a rádiós. A szeme alatt apró seb jelezte, hogy ő sem úszta meg sérülés nélkül az előző bombákat.

– Tartsa az irány, vigye le kilencven méterre! – súgta a kapitány a főmérnöknek. – Első lapátok tíz, hátsó tizenöt – adta ki a parancsot Leitender Ingenieur. A hajó jól észrevehetően megdőlt, Gerhard erősebben kapaszkodott. Valami a lábának ütődött, a sturmscharführer egy gumifoglalatú tengerésztávcsőre ismert a dupla henger alakú tárgyban. – Jöjjön el a biztosíték paneltől! – súgta a másodtiszt az ajtóban álló sturmscharführernek. – A szikrák könnyen megsebesíthetik. A deszantos beljebb húzódott, és megkapaszkodott a periszkóp fényes fémcsövében. A tenyerén lévő vörös folt egyre jobban égett. Hangos csippanás törte meg a csendet. A kapitány intett a főmérnöknek, hogy vigye a hajót még lejjebb. A sturmscharführer a mélységmérőre nézett, a mutató százharminc méteren állt, és araszolni kezdett lefelé. – Mit csinál? – kérdezte Gerhard a szőkésbarna hajú, oldalra fésült frizurás, fiatal másodtisztet, akit az elsőtiszt Rupprechtnek szólított. – Megpróbál közelebb kerülni az Asdic-os hajóhoz. Ha szerencsénk van, a másik rombolón nincs aktív szonár. Amennyiben elégé meg tudjuk közelíteni, talán megzavarhatjuk a bemérő berendezést – felelt a látszatra alig húszegynéhány éves férfi. A sturmscharführer a mélységmérőt figyelte. A fekete mutató elérte a kétszáz méteres határt, és az eddig sárga színű skála, most zöldbe váltott.

– Nem azt mondták, hogy kétszáz méterig van hitelesítve a hajó? – kérdezte ismét a másodtisztet. – Voltunk már vele kétszázötven alatt is – felelte a férfi, de szemmel láthatóan őt is idegesítette a dolog. – Mi van, ha túl mélyre merülünk? – A nyomás összepréseli a hajót. A szerkezet megroppan, a víz bejön, és szétlapít minket – mondta vörös karikás szemekkel Rupprecht. Wolfgang Lüth feléjük nézett, és csendre intette őket. A deszantos visszafogta az újabb kérdését, és helyette a mélységmérőre szegezte a tekintetét. A fekete mutató a kapitány intésére ezúttal kétszázhúsz méteren állt meg. Gerhard halk nyikorgást hallott a hajótest irányából. Újabb pittyenés törte meg a csendet. Az ejtőernyős ösztönösen összehúzta magát, mintha máris újabb bombák csapódtak volna be körülöttük, a vezérlőre azonban csak még mélyebb némaság terült. Gerhard erősen izzadt. Előbb azt hitte, csak a plafonról csöpögő tengervíz nedvesítette meg a homlokát, de utóbb, amikor már a halántékán is a saját verejtéke folyt, rádöbbent, hogy a félelemtől remegés rázza a testét, és az arca minden bizonnyal ugyanolyan halotti maszkká vált, mint a vezérlőben lévő többi katonáé. A csipogás hirtelen újból megismétlődött. A hang sokkal erősebb volt, mint eddig bármikor, és szaggatott időközönként újabbak követték. – Az első romboló kitér – mondta a fülhallgatós technikus. – Másodlagos hajtómű háromnegyedre, hajó fel nyolcvanra! – súgta a kapitány.

Az UBoot meredeken megdőlt, ám ezúttal orral felfelé, és sebesen emelkedni kezdett. A pittyenések egyre sűrűben ismétlődtek, és mind hangosabbá váltak. – Romboló mögöttünk, lassan távolodik – súgta a rádiós. – Új irány 060, másodlagos hajtóművek teljes sebesség! Kövessük az Asdic-ot!– mondta Lüth kapitány, és letörölt egy kövér izzadságcseppet a homlokáról. Gerhard úgy érezte magát, mintha egy lebegő buborék közepén lett volna egy fém dobozba zárva. – Mélyvízi bombák – vette el a fülétől a fejhallgatót a rádió technikus, és megkapaszkodott az előtte lévő konzolra szerelt fogantyúkon. – A fenébe! – csóválta a fejét Wolfgang Lüth. A robbanások hangjai azonban csak elfojtott morajként jutottak el hozzájuk, a lökéshullámok pedig épphogy megremegtették a hajótestet. – Vakon dobálóznak – vigyorgott elégedetten a másodtiszt. – Megszórják a tengert, hogy kikergessenek minket az Asdic leárnyékolt hatósugarából. Esélyük sincs rá, hogy eltaláljanak minket – mondta,aztán összerezzent, amikor az egyik bomba meglehetősen közel csapódott be hozzájuk, és a vezérlő megrázkódott. Gerhard már maga sem tudta, mit gondoljon. A semmiben való lebegés, és az állandó koncentráció kezdte teljesen kimeríteni. A szeme előtt elmosódott a híd vörös fényekben úszó képe, szorítása elgyengült a periszkópház oszlopán. A térde megroggyant, és hatalmas vágyat érzett rá, hogy elhagyja magát. – Jól van? – jelent meg a szemei előtt Rupprecht táskás

arca. – Szörnyen néz ki, jobb lenne, ha visszamenne a legénységi kabinba. – Nem, maradok – szedte össze magát a sturmscharführer. Tudta, hogy a hajó orrában még rettenetesebb lenne hallgatni a robbanások hangjait. Itt legalább azonnal értesült róla, ha valami történt. – Mi lesz most?– kérdezte suttogva. – Megpróbálunk alattuk maradni és kivárni, míg elfogy a muníciójuk. Ha ilyen sebességgel szórják szét, nem sokáig fog kitartani – vélekedett a tiszt. – Miért nem próbálunk meg elmenekülni? – Azzal csak nekik tennénk szívességet. Ha kikerülünk az Asdic vak zónájából észrevesznek minket. Akkor pedig kezdődne előröl a hajsza. Hallja milyen sűrűn pittyentenek? Arra várnak, hogy megpróbáljunk kitörni – halkította le a hangját a robbanások elültével a másodtiszt. – Az első romboló irányba állt, teljes sebességgel halad, távolodik. Iránya 040 – jelentett a rádiós. – Irány 040, másodlagos hajtómű teljes sebességgel előre! – adta ki a parancsot Lüth. Gerhard körbenézett, de a gépházban senki sem mozdult, és csak a vezérlőben fordították új iránvezérlőben fordították új iránet. Az újabb esemény kissé felrázta a holtfáradt deszantost a melankóliából. – Mi történik? – érintette meg szőkésbarna másodtiszt vállát. – A romboló megpróbál lerázni minket. Valószínűleg rájöttek, hogy alattuk vagyunk, és megpróbálna lehagyni

minket. A britek akár harminc csomóval is képesek haladni a felszínen, mi maximum hét csomót tudunk kipréselni az elektromos motorokból idelenn. – Akkor pillanatok alatt lehagynak minket– vélte Gerhard. – Tulajdonképpen igaza van, de az angolok nem lehetnek biztosak a dolgukban, ráadásul amíg a romboló ilyen sebességgel halad, képtelenek használni az aktív szonárt. Szóval nem fognak sokat kockáztatni. – Nem értem – mondta rendkívül őszintén a sturmscharführer. – Gondoljon csak bele, hogy mi velük együtt indulunk, csak éppen az ellenkező irányba. Ha teljes sebességgel haladunk mind a ketten, néhány perc alatt olyannyira eltávolodunk tőlük, hogy már képtelenek lesznek megtalálni bennünket. Ezért megyünk utánuk. Ha az angolok le is hagynak minket, mire annyira lelassulnak, hogy üzemképes legyen az Asdic, addigra megint beérhetünk a vakzónájukba – magyarázta a másodtiszt félhangosan, de ezúttal senki sem szólt rá. A távolodó romboló motorjának hangja elnyomott minden más zajt. – Miért nem próbáltunk meg elmenekülni? – kérdezte Gerhard. – Mert az angol haditengerészet elég jól kiszámítható – válaszolt ezúttal a kapitány. – Előbb egy rövid futással próbálnak meg miket lerázni, hátha azonnal lecsapunk a lehetőségre – engedett fel valamelyest Lüth. – Akkor hát…? – Egy kis szerencsével megúszhatjuk a dolgot – vágott a deszantos szavába a kapitány. – Ha csak nem változtatnak

a bevett szokásaikon, vagy nem vétünk valami végzetes hibát – nézett körbe a vezérlőterem legénységén Lüth. – A romboló sebessége csökkent, lassan közeledik – szólalt meg a rádióoperátor bizonytalanul. – Tartjuk az irányt és a sebességet! – mondta azonnal a kapitány. – Navigációs tiszt, indítsa az órát! A térképasztal mellett álló bőrkabátot viselő tengerész egy vastag falapra szerelt stoppert vett elő a zsebéből, és megnyomta rajta az egyik gombot. A hirtelen beállt csendben Gerhard meghallotta a mechanikus szerkezet halk ketyegését. – Mit gondol, Witaschek, mennyi?– fordult Lüth a Leitender Ingenieur felé. – Ekkora sebességnél legkevesebb kilencven– adta meg a választ a két kormányos háta mögött álló főmérnök. – Remek. Navigációs tiszt, nyolcvantól visszaszámlálást kérek! – adta ki a parancsot a kapitány. – A romboló hátramenetbe kapcsolt, gyorsan közeledik – szólalt meg a rádiós. – Tartjuk a sebességet. A sturmscharführer Wolfgang Lüthöt figyelte. A kopasz férfit mintha néhány pillanat alatt kicserélték volna. Korábbi feszültségének nyoma sem volt rajta, helyette sandán vigyorogva figyelte a még mindig komor legénységet. Gerhard hirtelen azon kapta magát, hogy rettenetesen gyűlöli a mosolygó férfit, aki szemmel láthatólag nevet a többiek halálfélelmén. Az ejtőernyős ösztönösen az MPejtőernyős ösztönösen az MPes vállszíja felé nyúlt, de a keze csak az üres levegőt markolászta. A bokáját

megmozgatta a bakancsban, és megfeszülő izmaival megérezte a lábszárára csatolt kés bőrtokját. – Nyolcvan– szólalt meg több mint egy perc múlva a navigációs tiszt. – Másodlagos hajtóműveket kikapcsolni, teljes csend! – adta ki a parancsot Lüth. A gépházból érkező elektromos motorok halk zümmögése azonnal félbemaradt. – Romboló megállt, motorok kikapcsolva, még mindig közeledik – suttogta a rádiós néhány másodperccel később. A férfi a búvárnaszád lassulásával egyre magabiztosabbá vált. A kapitány csak egy biccentéssel jelezte, hogy megértette. A U-Bootra ismét csend telepedett. Hangos pittyenés hallatszott, alig valamivel távolabbról, mint legutóbb. A legénység továbbra is dermedten állt, Gerhard úgy érezte, az idegei kezdik felmondani a szolgálatot. A folyamatos nyomás és a fáradtság lassan felmorzsolta az akaraterejét. A csippanás újfent megismétlődött, majd rövid időközönként megint és megint. – Mélytengeri bombák – tette le a rádiós a fejhallgatóját. A sturmscharführer átölelte az oszlopot, és felkészült a legrosszabbra. Összezavarodott fejében mindinkább eszement gondolatok kergették egymást. Még mindig Lüth vigyorgó arcát látta maga előtt, noha a kapitány már régen hátat fordított neki, és a Leitender Ingenieurt figyelte. Az első bomba nem sokkal a hajó mellett robbant fel, és rettenetesen megrázta a búvárnaszád testét. Gerhard kiáltást hallott maga mellett olyan közelről, hogy azt hitte,

saját maga ordít. Kóvályogva körülnézett, és Schisler elsőtisztet látta a lábai előtt vergődni. A férfi a csupasz ujjaival próbálta meg elásni magát a tengeralattjáró padlójába, miközben véresre horzsolta csonkig letört körmeit. A sturmscharführert megdöbbentette, és ugyanakkor felrázta a látvány. Megértette, miféle úton vezette őt a félelem. Újabb MKÚjabb MKes akna robbant a közelükben, és felborította az őrülten kaparó elsőtisztet. A biztosítéktábla felől szikraeső zúdult a hídra, és a ballaszttartályok csapjait kezelő tengerész fájdalmas rítustáncba kezdett, ahogy az elektromos kisülések megégették a bőrét. – Hallgattassa már el valaki! – mutatott a földön fekvő elsőtisztre a kapitány. Gerhard habozás nélkül engedelmeskedett. Öklével keményen Schisler arcába sújtott, aztán az elernyedt testet a főcsapok szelepeinél szolgálatot teljesítő matróz segítségével a kapitányi kabinba cipelte. – Hogya fenébe találtak meg minket?! – kiabálta túl a hangzavart a főmérnök. – Csak összevissza dobálóznak – vélekedett a kapitány. Akna robbant a közelükben, mire a világítás egyetlen szemvillanás alatt kiment a hajón. A következő pillanatban Gerhard alatt megmozdult a padló, és az imbolygó fedélzeten, teljes sötétben zuhant egyik faltól a másikig. Ütés érte az alkarját, a csont fájdalmas erővel csapódott neki valami igen keménynek, aztán a remegés abba maradt. A csend bántó gyorsasággal zuhant rájuk. A

sturmscharführer mozdulatlan maradt, és hallgatózni kezdett. Halk nyöszörgések hangjai jutottak el hozzá a sötétben. Hirtelen akkumulátoros lámpa éles fénye hasított a feketeségbe, és apró porszemek kerengő táncát világította meg egy széles sávban. – Cseréljék ki a biztosítékokat! Mérjék fel a kárt! – hallotta Gerhard Witaschek főmérnök suttogó hangját. Két újabb elemlámpa gyulladt fel néhány pillanattal később, majd még egy, és a fények villódzó kapkodása követhetetlenné vált. A sturmscharführer felállt, és óvatosan tapogatózva indult meg előre, amerre a hidat sejtette. Felszisszent, amikor megégett keze beleakadt egy alattomos kiszögellésbe. Hirtelen két csóva is felé fordult, és az ejtőernyőst elvakították a fények. – Maradjon ott, ahol van!– hallotta Wolfgang Lüth suttogó hangját a deszantos. – Nemsokára látni fog – ígérte, és elfordította róla az akkumulátoros lámpát. Gerhard megfogadta a tanácsot, és mozdulatlanul szemlélte a félhomályban dolgozó tengerészeket. Alig egy perccel később gyenge, vörös fény árasztotta el a vezérlőtermet. – Romboló előttünk, gyorsan távolodik – szólalt meg abban a pillanatban a sturmscharführer mögött lévő rádiós. – Mindkét hajtómű teljes sebességgel előre! – vágta rá azonnal Wolfgang Lüth. A híd személyzete abban a minutumban felbolydult, és mintha a gépészek csak erre vártak volna, az elektromos motorok bugása azonnal elkezdődött. A sturmscharführer teste egy pillanatra a falnak szorult, ahogy a búvárnaszád

megmozdult. A tengerészek sápadt arccal, vörös szemekkel végezték a dolgukat. – Mi történik? – érezte meg Gerhard, hogy valami nincs rendben, de senki sem figyelt rá. A legénység dermedten nézett a sturmscharführer felé. A deszantos kitalálta, hogy a kitüntetett figyelem nem neki szól, és a híd felé indulva kilépett a rádiós előtti folyosóról. Megállt a másodtiszt mellett, és újfent megkérdezte. – Mi folyik itt? – Lehet, hogy elkéstünk – felelt a fiatal férfi. – Az elektromos rendszer hibája miatt megsüketült a hajó. – Az hogy lehet? – A hajótest héjába piezoelektromos érzékelőket építenek. Ezek felfogják a kintről érkező fizikai rezgéseket, amelyeket a rendszer akusztikus jellé alakít át. Innen a kiegyenlítő egységbe kerülnek, ahol a katódcsöves erősítők felhangosítják, és a rádiólokátoros fejhallgatójába továbbítják. Mindehhez persze áramra van szükség, ami az elmúlt néhány percben kimaradt– magyarázta a másodtiszt. – És ez mit jelent? – Annyit, hogy nem tudjuk mikor indult el a romboló, és mennyi időnk van arra, hogy kikerüljünk a szonár hatótávolságából. – Miért nem várjuk meg, hogy a rádiós pontosabban bemérje őket? – Mert minden perc fontos lehet, és mert amúgy sem mennénk semmire az eredménnyel. Ha a romboló messze jár, úgysem érjük utol, ha pedig a közelben van még,

amúgy is menekülni próbálnánk. – Mennyi vízibombájuk maradt? – Az Asdiccal felszerelt rombolónak talán egy sem, de a másiknak, amelyik csak követ minket, még bőven maradt muníciója. Ha megtalálnak minket, darabokra szaggathatnak. – Akkor? – A legjobb, amit tehetünk, hogy imádkozunk – sóhajtott mélyet Rupprecht. Gerhard biccentett, és hátát a falnak támasztotta. Miközben a búvárnaszád teljes sebességgel próbált minél messzebb kerülni üldözőitől, a deszantos felhúzta az alkarján a pulcsija ujját, és a gyenge vörös fényben megnézte a sebét. A bőrén két véres csík húzódott párhuzamosan. Noha egyik seb sem látszott komolynak, a deszantos helyenként a csont fehérjét vélte felfedezni a szétnyílt szövetek között. – Tekerje fel!– nyújtott oda neki egy tekercs tiszta gézt a navigációs tiszt.– A hajón nincs orvos, az ilyen sebek könnyen elfertőződhetnek. Ahogy a briteket nézem, nem engednek minket egykönnyen. Nem tudom, mit hozott magával a szigetről, de ez a két romboló nem lehetett véletlen. – Hogy érti ezt? – vette el a kötszert a sturmscharführer, és nekilátott, hogy a pulóverből a sebbe került nagyobb pamutszálakat kipiszkálja a húsból. – Az aktív szonárral felszerelt rombolók rendkívül ritkák az angol partok közelében. Az ilyen hajókat leginkább kereskedelmi konvojok védelmére rendelik, hogy idő előtt levadásszák a magunkfajtát, vagy Scapa Flow körül

járőröznek, hogy a 39-es diadalt nehogy megismételhesse valamelyikünk. – Gondolja, hogy van még olyan kapitány, aki képes lenne behatolni a kikötőbe? Günther Prienek nem születnek minden nap – vágott közbe Gerhard. – Ebben igaza van– mosolyodott el a navigációs tiszt. – De ha Wolfgang Lüth azt mondaná, holnap megpróbáljuk, én gondolkodás nélkül vele tartanék, és biztos vagyok benne, hogy az egész legénység egy emberként állna mögé. – Ennyire bízik benne? – fejezte be a seb megtisztítását a sturmscharführer, és hozzálátott, hogy bekösse az alkarját. – Akárcsak a Führer, aki most augusztusban személyesen adományozta neki a tölgyfalombokkal, kardokkal és briliánsokkal ékesített lovagkeresztet. Ő az egyetlen tengeralattjáró kapitány, aki ilyen magas kitüntetésben részesült, és aki már negyedik éve teljesít aktív frontszolgálatot. Összesen 22500 bruttóregisztertonnányi ellenséges hajót süllyesztett el, amelyek között több ellenséges romboló is szerepelt. – Mi a titka? Ez a modern hajó? – mutatott körbe a hídon a deszantos. – Aligha– rázta a fejét mély meggyőződéssel a navigációs tiszt. – A A őt csak negyvenkettő szeptemberében kapta meg. Addig egy VIIC osztályú tengeralattjárót parancsnokolt, ám semmivel sem kiemelkedőbb, mint a szolgálatban lévő többi búvárnaszád. Ráadásul a sikereit, amelyekkel felhívta magára az admiralitás figyelmét, nem is ezekkel a típusokkal érte el elsőként. Negyven májusában a IIB típusú Uelsőként. Negyven májusában a IIB típusú Ucel

becserkészte és elsüllyesztette a Doris nevű, francia tengeralattjárót, majd júniusban a tenger fenekére küldött egy rombolót, és egy másikat megrongált – mondta a fiatal férfi, és látszott rajta, hogy hatalmas fegyverténynek tekinti a felsoroltakat. – A IIB másodosztályú búvárnaszád. Az ilyenek csupán négy torpedó hordozására képesek. Remélem, most már érti – tette hozzá Gerhard zavarát látva. – Négy torpedóval, két rombolót – esett le a deszantos álla. – Hiszen az előbb is kettő kergetett meg minket. – Akkoriban még más volt a helyzet – ismerteel az elsőtiszt. – A rombolóknak nem voltak aktív szonárjaik, és mélyvízibombákból sem hordtak annyit maguknál. Mindemellett roppant büszke vagyok rá, hogy az ő hajóján szolgálhatok, és azt hiszem, ennél nagyobb megtisztelhetés nem is érhetett volna! – pirult el a fiatal férfi. – Hallottam felőle, hogy Wolfgang Lüth a Kriegsmarine egyik legjobb kapitánya – emlékezett vissza Gerhard az indulásuk előtti eligazításra, amikor is Skorzeny ezredes a tudomásukra hozta, hogy egy U-Boot viszi majd őket az angol partokig. Noha az Amt IV SDAusland szülőatyja nem mondta, a sturmscharführer érezte, hogy a megoldás mennyire ellenére van a tisztnek. – Ő és Albrecht Brandi korvettkapitány a német tengerészet legnagyobb ászai. Lüth kapitány legutóbb kétszázöt napot töltött el a tengeren– sugárzott a férfi arca a büszkeségtől. – Győzelmet győzelemre halmoznak, és ezzel példát mutatnak a fiatal kapitányoknak, akik …

A sturmscharführer csendben hallgatta a propaganda beszédnek is beillő szónoklatot. Nekik a Külföldi Hírszerző Szolgálatnál kevés idejük maradt a politikai nézeteik állandó frissítésére. Az igazat megvallva ugyanezt hallotta a Kriegsmarine tengeralattjáróinak személyzetéről is. A haditengerészetnél, de különösképpen a búvárnaszádflottilla programjában nem szerepelt a matrózok politikai képzése. Ellenben annál jobban ügyeltek a megfelelő technikai és morális felkészítésre. Emellett a navigációs tiszt lelkes kifakadása még nagyobb hangsúlyt kapott a szemében. – …nem mindenki tudta volna átvezetni az U-181-et a brit partokat körülvevő aknazáron. – És a rombolók? Jól megszorongattak minket. – Mert az aktív szonárt hordozónak rögtön akadt társa – vélekedett a széles állkapcsú, fiatal tiszt. – Ez olyan ritka?– csodálkozott Gerhard, mert úgy emlékezett, hogy a valamelyik tengerésztől azt hallotta, mindez bevett szokás az angol haditengerészetnél. – Inkább az, hogy csak az egyik rombolón van Asdic – felelte a férfi. – Miért is? – vesztette el végleg a fonalat a sturmscharführer. – Mert ha mindkettőn lenne, akkor nem tudnánk hová futni előlük, és csak abban bízhatnánk, hogy előbb-utóbb kifogy a muníciójuk – csóválta a fejét a férfi. – Akkor mit gondol?– tárta szét a kezeit Gerhard. – Abból, ahogyan lecsaptak ránk úgy tűnt, hogy járőrszolgálaton vannak. A párosításuk pedig azt is

jelentheti, hogy egy hirtelen elrendelt akcióról van szó, amelybe a brit haditengerészet a körzetben lévő összes egységét beveti. Igaz, ilyesmire legutóbb 1941 májusában volt példa, a Bismarck üldözésekor. Szóval, valószínűleg elszámoltam valamit– vallotta meg a fiatal férfi. A sturmscharführer úgy tett, mintha teljesen lekötné a karján lévő seb bekötése. Ám a pillantása akaratlanul is a nyakában lógó fényképezőgép tokra esett. Sejtette, hogy az ütésálló búra alatt lévő negatívok olyan fontosak az angoloknak, hogy képesek miatta, ilyen nagyszabású mozgósításra. – Tartjuk az irányt, motorok háromnegyed fordulatra – szólalt meg hangosan Wolfgang Lüth. – Vigye fel harmincra, Witaschek!– tette még hozzá elégedett mosollyal. A hídon lévő matrózok azonnal megélénkültek. Néhányan kiengedték az akaratlanul is bent tartott levegőt, mások a parancsnokhoz hasonlóan, szélesen elvigyorodtak. – Mi történt? – kérdezte csodálkozva a sturmscharführer a még mindig mellett álló navigációs tisztet. – Úgy tűnik, leráztuk őket – nevetett fel hangosan a csillogó szemű férfi.

VIII. – Igyekezzünk, ha az angolok itt érnek bennünket, mindkettőnket felakasztanak, mint a kémeket! – mondta Johannes Rali Hesslernek, miközben a hajnal első fényeinél kivilágosodó erdőben meglapultak a haladási

irányukat keresztező, két nyomsávos út szélén. – Hol lehetnek a többiek? – súgta a rottenführer a nedves fűben feküdve, és a különböző irányokból felhangzó lövéseket figyelte. – A géppuskák már legalább fél órája hallgatnak – ingatta a fejét reményvesztetten Rali –, ha néhányan még életben vannak a mieink közül, azok szétszóródtak az erdőben. – Talán meg kellett volna várni őket a gyülekezési ponton – gondolkodott hangosan Hessler, és vörös hajával, maszatos arcával, kialvatlanságtól gyulladásba jött szemeivel olyan volt, mint egy pityergő kölyök. – Talán – nézett vissza az obersturmführer a tenger felé – de vannálunk valami, ami fontosabb, mint a saját életünk – felelte határozottan az ejtőernyős tiszt. – Ezek szerint azAbwehres fickó talált valamit? – csodálkozott Hessler, és lecsapott egy szúnyogot az arcán. Tenyere nyomán véres folt maradt a bőrén. – Igen– bólintott Rali. – Skorzeny ezredes minden kétsége ellenére a felderítés remek munkát végzett. A papírok, amiket a Bletchley Parkból magukkal hoztak, megdönthetetlen bizonyítékok. – Azt hittem, ez lehetetlen– csodálkozott rá a hallottakra Hessler. – Eddig én is – biccentett Rali. Csend telepedett közéjük. A távolból újabb lövések hallatszottak. Egy Csend telepedett közéjük. A távolból újabb lövések

hallatszottak. Egy es köhögése felelgetett arrafelé néhány Lee Enfield dörrenésére. – Nézze át a felszerelését, tudni akarom, hogy mink maradt – utasította Johannes az altisztet, és hozzálátott, hogy kitapogassa a tartalék tárakat a ruhájában. Az összesítés meglehetősen lehangoló eredményt mutatott. Kettejüknek együttvéve volt kilencven 7,92 milliméteres puskatöltényük, amit az egyetlen megmaradt megmaradt ashoz tudtak használni, és százötven parabellum pisztolylőszerük az MPparabellum pisztolylőszerük az MPeshez, illetve Johannes Lugeréhez. Ezenkívül mindkettőjüknél volt még két-két steilhandgranate, és a rottenführernél némi TNT. – Ezzel aligha vágjuk át magunkat Anglián – jegyezte meg Hessler, amikor fény derült a szomorú valóságra. – Arra nem is lesz szükség – ígérte az obersturmführer, és szétosztotta a lőszert. A rohamkarabélyt az altisztnek adta, az MP-40-est pedig a Lugerrel együtt magánál tartotta. – Szedelőzködjön, rottenführer! – mondta Hesslernek, aztán hozzálátott, hogy a hajnal első fényénél meghatározza a helyzetüket. Elővette a tájolóját, és alig egy perccel később elégedetten pakolt el mindent. Megtalálta, amit keresett. Ráadásul a vártnál közelebb. – Ideje, hogy járművet keresnünk – zárta le a kenyérzsákját, és intett a rottenführernek, hogy vágjon át az úton. Hessler fél térdre emelkedett, aztán átkocogott a jó öt méter széles, nyitott szakaszon. A túloldalon lévő fák között fedezéket keresett magának, és jelzett az obersturmführernek, hogy indulhat.

– Délnyugatnak megyünk tovább – mondta Johannes miután ő is átért. A rottenführer szó nélkül az élre állt, és megindult az erdőben. A következő utat tíz perc múlva érték el. Rali elővette a térképét, és intett Hesslernek, hogy a műúttal párhozamosan haladjanak tovább. – Igazán elárulhatná, mein Herr, hogy hová megyünk – szűrte a szót a fogai között a rottenführer. – Ugyan már, Hessler, ennél többet néztem ki magából! – tért vissza Rali jókedve. – Végül is mik vagyunk mi? – Ejtőernyősök, mein Herr – felelte Hessler, aki nem tudta hová tenni felettese jókedvét. – Na látja – helyeselt a tiszt. A rottenführer még mindig nem értett egy szót sem. – Nem egészen, mein Herr – rázta a fejét. – Na hát, miből ugranak ki az ejtőernyősök? – Aha, szóval repülőt akar szerezni – értette meg végül az altiszt, hogy mire megy ki a játék. – Így van, aztán irány Franciaország. – Csak úgy el akar kötni egyet? – állt meg a deszantos. – Gondolom, a britek nem adnák kölcsön – érte utol a másikat Rali. – Tisztelettel, mien Herr, de ez sem tűnik nagyobb lehetetlenségnek – jegyezte meg Hessler. – Márpedig ezt fogjuk tenni, ha tetszik az angoloknak, ha nem– felelte az obersturmführer, és meg sem próbálta leplezni, mennyire élvezi a másik döbbenetét. A rottenführer elindult, de látszott rajta, hogy nem nyugodott meg teljesen.

– Na és, hol találunk repülőgépet? – kérdezte jó ötpercnyi gyaloglást követően. – Megközelítőleg harminc kilométerre tőlünk délnyugatra van egy reptér. Az ottani vadászgépek rendszeresen járőröznek London felett, nem lesz nehéz találni közöttük egy indulásra készet. Ha sikerül észrevétlenül bejutnunk, talán megkaparinthatjuk – komolyodott meg az obersturmführer hangja. – Ugye megbocsát, mein Herr, de szerintem a britek jól őrzik azt a repteret, és azután, hogy a fél országot riadóztatták miattunk, még jobban fogják – vakarta meg az acélsisak alatt a tarkóját a rottenführer, mint akit súlyos gondok nyomasztanak. – Nem mondtam Hessler, hogy veszélytelen lesz. Ha van jobb ötlete, mondja, de ezt a tervet Otto Skorzeny ezredessel együtt dolgoztuk ki. Mindketten jól beszélünk angolul, ha tudunk szerezni két megfelelő egyenruhát, esetleg egy beléptető dokumentumot a reptérre, nyert ügyünk van. Csináltunk már ennél őrültebb dolgokat is, és aligha hiszem, hogy fel akarná adni magát – mozgatta meg az az es vállszíját az obersturmführer, mintegy jelezve az altisztnek, hogy egy ilyen döntés milyen következményekkel járna. A rottenführer észrevette a mozdulatot, és csendben haladt tovább. Csak percekkel később szólalt meg újra. – Az előbb miféle járműről beszélt? – Minél gyorsabban jutunk el a reptérig, annál kevésbé számítanak ránk. Gondolom általános riadót rendeltek el London környékén, de a csapatokat ebbe a körzetbe

vonják össze, hogy hajtóvadászatot rendezzenek. Ha sikerül idő előtt kicsúsznunk, mielőtt még a kör bezárul, akkor két legyet ütünk egy csapásra. Egyrészt lazítunk a hurkon, másrészt nagyobb eséllyel juthatunk át a reptér őrségén – válaszolt Johannes. – Ezért haladunk az út mentén? – kérdezte Hessler. – Ha megfelelő járművet találunk, feltartóztatjuk – biccentett Rali. – Nem kellene inkább meglapulnunk? – Még nem, túl közel vagyunk, attól tartok, túl gyorsan beérnének minket a home guardok – felelt az obersturmführer, és intett Hesslernek, hogy gyorsítsa meg a lépteit. Az első katonai csapatszállító teherkocsi alig néhány perccel később húzott el mellettük. A két deszantos meglapult a fák árnyékában. Az autó nyaktörő tempóban száguldott el mellettük, a sofőr az útra koncentrált. Miután a környék elcsendesedett Johannes az oldalára kötötte az acélsisakját, nehogy a fekete felület az árulójuk legyen, Hessler szó nélkül követte a példáját. A nap mind magasabbra hágott az égen, és mind több fény jutott el az útszéli akácok ritkás lombjai alá. Keletről világosszürke felhőréteg érkezett, de a szárazföld felett még tiszta volt az ég. Legközelebb, amikor ismét motorzúgást hallottak előröl, újabb Bedford QL robogott végig az úton. – Ezek semmit sem bíznak a véletlenre! – jegyezte meg halkan a rottenführer. – A rohadékok, legalább esélyt adnának! – sziszegte indulattól telten.

– Mi is csak ezt tennénk a helyükben – legyintett Rali.– Mindenki végzi a saját dolgát. Ezúttal mi az érme másik oldalára kerültünk – felelte az obersturmführer, majd miután az angol teherkocsi kellő távolságba ért, felállt. Hessler zavartan nézte a felettesét. – Azt hittem, az angolok alacsonyabb rendűek, akiknek kötelessége szolgálni bennünket – jegyezte meg epésen. – Felejtse el, amit az imént mondtam! – monda letörten Rali. – Mindkettőnknek jobb lesz úgy. – Értettem, mien Herr! – indult el az altiszt az út szélén. A hideg estét követő langyos meleg a nap éledő sugaraival együtt érkezett. Ahogy a sárga-vörös avarban gázoltak, az évszakhoz képest szokatlanul enyhe időjárás feloldott valamit a két férfiben lapuló feszültségből. Az obersturmführer gondolatai mindegyre visszakanyarodtak az iménti beszélgetés végéhez. A náci eszmék, melyek hadba szólítottak egy népet, majd néhány évvel később az egész világot, élete meghatározó tényezőjévé váltak. Ezeknek a gondolatoknak köszönhette, hogy német létére egy őszi angol erdőben jár, és fegyveres britek próbálják meg levadászni. Mindez tizenöt évvel ezelőtt még egyszerűen hihetetlennek tűnt volna. Johannes Rali Rali ban, iskolai tanulmányait félbehagyva, anyja hatására jelentkezett a Waffen-SSbe. Mindössze tizennyolc éves volt akkor, és vakbuzgó híve a fasiszta eszméknek. Kitűnő fizikai adottságai és sallangoktól mentes árja származása könnyen túljuttatták a kemény felvételi követelményeken. Akkoriban az SS még nem hígult fel olyan módon, mint a háború kezdete után, amikor

a katonai vezetés a megüresedett helyeket igyekezett minél gyorsabban feltölteni. Akkoriban még valódi kitüntetésnek számított a legelitebb egység tagjai között szolgálni. Johannes sok mindent megtanul a védosztag kötelékében, ám a folyamatos náci propaganda sulykolása mellett is képes volt megőrizni hideg logikáját, amit apjától kapott útravalóul. Emiatt kis híján bajba is került, amikor az egyik eugenetikai előadást hallgatva olyan nyilvánvaló sületlenségeket hallott, hogy képtelen volt elrejteni mosolyát. Az oktatást követően közvetlen felettese magához rendelte, és hosszas kihallgatásnak vetette alá. Johannes ekkor értette meg, hogy ha szolgálni akarja a hazáját, azt úgy kell megtennie, ahogy a náci vezetés elvárja tőle. Bernhard Rust, a porosz tudományos, művészeti és oktatásügyi miniszterteljesen átszabta az oktatási rendszert, és az egyetemeket egyfajta eugenetikai ideológiákat igazoló tudományos üzemekké tette. A korábban jó tanuló, fiatal kadét előtt lassan egyértelművé vált a náci eszmeiség néhány árnyoldala. Mint amilyen a felsőoktatási intézmények félkatonai jellegű iskolákká történő átalakulása. Harmincnégy július 14-én létrejött a Genetikailag Károsodott Szaporulat Megelőzésének Törvénye, amely lehetővé tette az örökletes betegségekben szenvedő férfiak kasztrálását. Johannest mindez akkor ütötte igazán szíven, amikor egyik otthoni látogatásakor megtudta, hogy gyermekkori barátját örökletes alkoholizmusa miatt sterilizálták. A fiú nagyszülei között ketten is zsidók voltak.

Johannes lassan szkeptikussá vált a náci eszmékkel szemben. Így, amikor genetikai adottságai folytán kiválasztották rá, hogy részt vegyen a Lebensbornprogramban, a fizikai örömök dacára önmagával meghasonulva osztotta magját az árja lányok között. A program szigorúan titkos volt, s mert állítólag maga a Führer kezdeményezte, kimagasló prioritást kapott. Johannes sosem beszélhetett senkinek azokról a kirándulásokról, melyeket az efféle telepekre tettek néhány máshonnan kiválasztott SS katona társaságában. A többiek hanyag nemtörődömséggel kezelték a történteket, és sosem tettek fel kérdéseket. Ő képtelen volt elsiklani afelett, hogy mi lesz azokkal a nőkkel, akik teherbe estek tőle. Rémálmaiban apró, szőke, Johannes arcú gyerekek között sétált, akik sosem ismerték a szüleiket, és náci nevelőnők kebelén nőttek fel. – Hallja?– szakította félbe a gondolatait Hessler suttogása. Az obersturmführer megállt, és zavartan hallgatózott a fák között. Valahonnan a távolból halk motorzúgást érkezett feléjük. – Mi lehet ez?– kérdezte, és akaratlanul is közelebb húzódott a repedezett szélű műúthoz. – Talán egy személykocsi, de a motorja mintha hangosabb és darabosabb lenne – felelte rövid, feszült hallgatózást követően a rottenführer. – Húzódjunk ki az út szélére! Ha tüzet nyitok, lőjön maga is – indult el kocogva az aszfaltcsík felé Johannes. Hessler némán követte, aztán lőpozíciót vett fel az útszéli bokrok között. Az első útkanyar bő kétszáz lépésnyire volt

előttük. Ideális távolság a rohamkarabélynak, de még a géppisztolynak is belőhető. – Vigyázzon a járműre! – jegyezte meg az obersturmführer, amikor a motorzúgás majdnem elérte az útkanyart. Johannes mély lélegzetet vett, lassan kifújta a levegőt, és gondosan bebújt a MPbebújt a MPes irányzéka mögé. A géppisztoly kihajtható műanyag tusát a vállához szorította, és feszülten figyelt. A veszett tempóban száguldó Triumph hatalmas porfelhőt kavarva maga mögött robbant be a látómezőjébe, és egyre gyorsítva vágott neki az előtte álló egyenes szakasznak. Az obersturmführer meghúzta az MP-40-es ravaszát. A fegyver megugrott a kezében, a golyók a vezető feje felett süvítettek el. Egy másodperccel később felugatott mellette az MK-43as is, de az oldalkocsis motor nagy sebessége miatt Hessler is célt tévesztett. A Triumph sofőrje észrevette őket, és még nagyobb tempóra sarkalta a gépet. A szemüveges alak visszaváltott egy sebességfokozatot, a motor felhördült, és miközben a második géppisztolysorozat süvített el a nyeregben ülő két brit mellett, a jármű nekilódult az egyenesnek. Johannes feltérdelt, hogy nagyobb szögben lőhessen a Triumphra, és ismét lenyomta a ravaszt. Az oldalkocsis motor azonban féktelen táncba kezdett a keskeny aszfaltcsíkon, és jobbrabalra farolgatva tántorgott, minta valami részeg ülne a nyergében. Hessler felállt, és egészen közelről majd egy egész tárat rálőtt a száguldozó britekre, ám a golyók rendre elkerülték a két angolt. – A francba!– kiáltotta a rottenführer, és kirohant az útra,

hogy a tárban lévő töltényeket még a Triumph után küldje, de a kacsázva távolodóknak ezúttal sem esett baja. Johannes kicserélte a kiürült tárat, és a rottenführer mellé lépett. Rövid ideig célzott, aztán már mit sem törődve vele, hogy eltaláltja-e a motorkerékpárt megszórta a menekülőket. A Triumph kacsázása egyik pillanatról a másikra eszeveszett csapkodásba váltott át, majd mielőtt még az angolok elérhették volna a következő útkanyar, oldalkocsistól az árokba borultak. – A mindenit!– jegyezte meg elismerően Hessler, miközben már a füstölgő jármű felé futottak. – Már azt hittem, meglépnek – tett még hozzá néhány pillanat múlva. – Akkor meglehetősen rövid véget értünk volna ideát – felelte az obersturmführer. A Triumph utasai eszméletlenül feküdtek az árokban. A motor a feje tetején feküdt, és meglehetősen siralmas képet mutatott. – Ezzel aligha megyünk tovább – jegyezte meg epésen a rottenführer. – Ne legyen kishitű, Hessler! Egy kis fényezés csodákra képes – felelte Johannes, és nekilátott, hogy a két britet lehúzza az árokba. Az egyiküknek kitört a nyaka, a másik azonban néhány horzsoláson és egy nyílt kartörésen kívül sértetlennek tűnt. – Vetkőztessük le őket, és öltözzünk át minél előbb! – látott hozzá a tiszt, amint a bokrok mögé értek. A rottenführer némán követte a példáját, és alig néhány perccel később már mind a ketten angol egyenruhában feszítettek. – Ezzel mi legyen?– kérdezte Hessler, miután a pucér

home guard felnyögött. – Kötözze meg, vigye be az erdőbe úgy ötszáz méternyit, és üsse le! Ha elég szívós, miután felébred, visszatalál az útra – adta ki a parancsot Johannes. Nem volt rá szüksége, hogy megölje az angolt. A rottenführer a vállára vette a nyöszörgő férfit, és az erdő mélye felé indult vele. Rali megfogta a halott mindkét csuklóját, és távolabb húzta az úttól. Miután visszatért a bokrok mellé, nekilátott, hogy eltüntesse a német fegyvereket, aztán felvette a földről a Sten Mk 2-eseket, és úgy-ahogy megtisztította őket a rájuk ragadt földtől. Már éppen azon volt, hogy megvizsgáltja az árokba zuhant Triumphot, amikor motorzúgást hallott a háta mögül, abból az irányból ahonnan az oldalkocsis motorkerékpár érkezett. Johannes végignézett magán, aztán ott folytatta, ahol az imént abbahagyta. Az árokba borult Triumph-hoz ment, és próbált rájönni, hogyan állíthatná vissza az útra. Mire a Bedford QL hangos csikorgással lefékezett mögötte, már a keze remegése is csillapodott valamelyest. – Ti aztán jól megjártátok, cimbora – ugrott ki fehér csillaggal megjelölt, olajzöld festésű teherautóból a sofőr melletti kocsikísérő. A szőkésbarna hajú, nagydarab fickó durva amerikai kiejtéssel beszélt. Egyenruhájának vállán egy fehér tollú, stilizált sas feje volt.– Persze azok után, ahogy elhúztatok mellettünk nem is csodálom, hogy az árokban kötöttetek ki. – Amerikaiak vagytok?– kérdezte megkönnyebbülve Johannes, mert tartott tőle, hogy az angolokat nehezebben téveszthetné meg a minimális helyismeretével.

– Azok hát! Ennél jobb mentőangyalokat nem is kaphattál volna, igaz? – vigyorodott el szélesen a tommy. – Ha már nem válogathatok, jók lesztek ti is! – nevetett fel Johannes, kissé rájátszva a wellsi tájszólására. – A társad? Remélem, nem lett komolyabb baja! – Csak elment az erdőbe tisztába tenni magát, kissé megviselte a landolás – legyintett az angol motorbiciklissé avanzsált obersturmführer, és úgy tett, mint aki azt próbálgatja, hogyan lehetne a talpára állítani a Triumphot. – Hát ez egyedül aligha fog menni, cimbora – jegyezte meg a nagyhangú, göndör hajú alak, és hangosan rittyentett. A csapatszállító hátuljánál, a viaszkos-vászonponyva mögül egy apró, kreolbőrű fickó feje jelent meg hirtelen. – Mi a fene van már megint, Hammer? – kérdezte sipító hangon a katona. – Fogd be a szádat, Lebone, és húzzátok ide a beleteket egy szemvillanás alatt! – felelte az őrmesteri rangjelzést viselő kocsikísérő. – Azért, mert egy hülye madár néhány csíkot szart a válladra, még nem kéne ilyen nagy pofádnak lennie– ugrott le a teherkocsiról az aprócska szakaszvezető, és Johannes döbbenten vette észre, milyen kicsi. Tulajdonképpen még soha életében nem látott ilyen apró katonát. A fickó alig érte el a százhatvan centis magasságot, mégis olyan hangos volt, hogy még a Góliát őrmestert is túlharsogta. – Gyerünk már, fene a lusta fajtátokat, tántorogjatok le arról a platóról, vagy bizony mondom, visszamegyek, és akkor piszok mérges leszek! – ígérte a kocsin lévőknek.

Hogy a bakákra a fenyegetés hatott vagy a kötelességtudat dolgozott bennük, arról Johannesnek fogalma sem volt, de mindenesetre leszálltak a csapatszállítóról, és az őrmester felé indultak. – Na végre, kisasszonykáim, hogy kegyeskedtek felemelni a roppant hátsójukat – fogadta vigyorogva a katonákat a Hammernek szólított amerikai. – Újoncok? – kérdezte Johannes, aki a német hadseregben nem szokott hozzá, az efféle viselkedéshez. – Egyenesen a hajóról – vigyorgott szélesen az őrmester. – Még arra se képesek, hogy megkülönböztessenek egy friccet egy brittől, és máris háborúsdit akarnak játszani – legyintett az altiszt. – Na kislányok, próbáljanak meg úgy csinálni, mintha katonák volnának, és emeljék ki gyorsan a szövetséges hadsereg hadiellátmányát képző motorkerékpárt az út közepére! – mutatott az árokba borult Triumphra Hammer. A katonák megindultak, hogy teljesítsék a parancsot, de alig tehettek néhány lépést, amikor Hessler lépett ki a fák közül. A kezében a halott angol katona Sten amikor Hessler lépett ki a fák közül. A kezében a halott angol katona Sten esét szorongatta. A német altiszt megállt, és egy pillanatig némán figyelte a tucatnyi amerikait. Johannes megpróbált jelezni neki, de az őrmester túl közel állt hozzá. Az aprócska szakaszvezető közelebb lépett hozzájuk, és gyanakodva figyelte a mozdulatlan férfit. – Ez igen, őrmester! – törte meg a csendet Hessler, és tökéletes angol kiejtéssel folytatta tovább. – Csak egy percre hagyom magára, és mire visszaérek, máris egy

szakasznyi segítséget rekvirál – lépett közelebb az amerikaiakhoz. – Ha egy kicsit később jön, és az urak végre összeszedik magukat, már az úton találja szerkentyűjét, őrvezető – nevette Hammer az „angol” döbbenetét. A „tommy”-k végül minden oldalról megragadták a Triumphot, előbb kiemelték az útra, aztán közös erővel talpra állították. – Na innentől már a ti gondotok, cimborák – nézett az órájára jelentőségteljesen az apró szakaszvezető. A gesztus láthatólag a nagydarab őrmesternek szólt. – Indulnunk kell– bólintott kényszeredetten Hammer, és intett a bakáknak, hogy szálljanak fel a kocsira. – Gondolom, ti is a német század miatt vagytok itt. – Üzenetet hozunk a parancsnokságtól, azért siettünk ennyire – kontrázott rá azonnal Johannes. – Ha akarjátok, az egyikőtök eljöhet velünk – ajánlotta fel az őrmester a csapatszállító felé tartva. – Kösz, de ha lelket vertünk bele, úgy is lehagyunk benneteket – intett búcsút az obersturmführer. – Ez már igaz – szállt be az amerikai a kocsi vezetőfülkéjébe, és hanyagul tisztelgett az „angoloknak”. Johannes és Hessler szinte egyszerre viszonozták a köszönést. A Bedford QL nekilódult, és néhány másodperccel később eltűnt az út-kanyarulat mögött. – Na, úgy érzem itt az ideje, hogy eltűnjünk a környékről – fújt nagyot az obersturmführer, és nekilátott, hogy kiegyenesítse a Triumph kormányát. – Ha még egy percig maradnak, ziher, hogy kiugrott volna

a szívem a helyéről – vallotta be Hessler, és letörölt egy kövér verejtékcseppet a homlokáról.

IX. – Mindenképpen fel kel mennünk a felszínre – nézett a deszantos szemébe Witaschek főmérnök. – A dízel motorok nélkül az akkumulátorok lemerülnek, és akkor lőttek a másodlagos hajtóműveknek. – De hát az angolok csak erre várnak! – tárta szét a kezét Gerhard. – Igaza van. Ez egy bevett módszer negyvenhárom eleje óta. A repülőgépeikkel a konvojok közelében köröznek, és ha meglátnak egy UBootot, azonnal jelentik a helyzetét, aztán megtámadják. Ha a nap felől érkeznek, egyszerűen lehetetlen időben észrevenni őket. Ráadásul, amióta felszerelték őket a levegő felszín radarokkal, villámgyorsan megtalálnak bennünket. Mivel sokkal gyorsabbak nálunk, még a felszínen vagy kis mélységbenmélységbenes aknákat. Ebben az évben több búvárnaszádot süllyesztettek el a repülőgépek, mint a rombolók. Nappal a víz alá kényszerítenek bennünket, ahol az alacsony sebesség miatt nem tudunk a konvojok nyomában maradni, ráadásul végletekig lemerítjük az akkumulátor celláinkat. Így este nem tudunk támadási pozícióba kerülni – sóhajtott a Leitender Ingenieur. – Igen, a kapitány úrtól mintha már hallottam volna néhány szót róluk – biccentett Gerhard.– Akkor most mit fogunk tenni?

– Amikor a kapitány biztonságosnak ítéli meg, a felszínre emelkedünk, és dízelhajtással haladunk tovább – felelte egyre fogyatkozó türelemmel a himlőhelyes képű férfi. – Észak felé? – Amíg Herr Lüth mást nem mond – biccentett Witaschek, és elfordult. Gerhard belátta, hogy semmit sem tehet, és visszament a legénységi szállásra. A traktust üresen találta, csak Rachael Bittings feküdt a túloldalon lévő emeletes ágy tetején. A sturmscharführer bő két órával ezelőtt engedte ki a nőt a vécéből, az ügynök azóta nem szólt hozzá. Gerhard leült a pokrócára, és arcát a tenyerébe temette. Rettenetesen fáradtnak érezte magát. Ahogy lehunyta a szemeit, újra látta maga előtt a lányt, amikor kinyitotta előtte a szűk helyiség ajtaját. Rachael Bittings haja kócos volt, a tekintete akár egy megrémült állaté. A mocskos helyiség sarkában kuporgott, és valami különös dallamot dúdolt magának. Gerhard megijedt, hogy a lány végleg elvesztette a józan eszét. Óvatosan közelebb hajolt hozzá, de az ügynöknő, mintha meg sem érezte volna a közelségét, továbbra is csak meredten bámult maga elé. A sturmscharführer megérintette a vállát, mire Rachael Bittings felugrott, és még mélyebben préselte testét a sarokba. – Kérem, nyugodjon meg, eszem ágában sincs bántani! – próbálta meggyőzni az ejtőernyős, de látta, hogy a szavai vajmi kevés hatással vannak a másikra.

Gerhard tehetetlenül nézte a sokkos állapotban lévő emberi lényt, és saját gyengeségét átkozta, amiért magával hozta a fedélzetre. A hatalmas kék szemekben az őrület fényét vélte felfedezni, és csak magát okolhatta, hogy mindkettőjüket ilyen helyzetbe hozta. – Most már minden rendben van, Rachael – mondta fennhangon, mert valahol azt hallotta, hogy a sokkos állapotban lévőknek jót tesz, ha beszélnek hozzájuk. – Lehagytuk a rombolókat, és teljes sebességgel tartunk Franciaország felé. A kapitány azt mondja, rövid időn belül a felszínre emelkedünk, és akkor néhány óra alatt otthon leszünk. Emlékszik még a rokonaira, Rachael? Ha akarja, segítek megkeresni őket. Náluk jól ellehet, amíg meg nem törjük Angliát. Utána pedig újra találkozhat a szüleivel. Biztos vagyok benne, hogy kitüntetik a bátorságáért, és higgye el nekem, mindenki nagyon büszke lesz magára – folytatta tovább a sturmscharführer. Mindez persze hazugság volt, és a helyzetük koránt sem volt olya n megnyugtató, mint amilyennek lefestette. Egyelőre a felszín alatt maradtak, s ahelyett, hogy Franciaország felé hajóztak volna, az angol partokkal párhuzamosan haladtak Scapa Flow irányába. – Erre biztosan nem keresnek majd minket– felelte Wolfgang Lüth kapitány, amikor meglátta Gerhard döbbent tekintetét. – Nem tudom, mi van magánál, de abban biztos vagyok, hogy rendkívül fontos a briteknek. Abból, amit

láttam, úgy tűnik, hogy az angol haditengerészet blokád alá vette az egész partszakaszt, és megpróbálja megakadályozni, hogy elérjük Franciaországot. – Mit akar tenni? – Megpróbálom megtalálni a blokádnak azt a részét, ahol átsurranhatunk. Egy ekkora szakaszt képtelenség tökéletesen lezárni. Persze az aktív szonárunk segítségével nekivághatnánk a víz alatti aknamezőknek, mint ahogyan idefelé tettük, de attól tartok, túl nagy feltűnést keltenénk vele, és magunkra húznánk a szövetségesek rombolóit. Márpedig egy aknamező közepén manőverezni ellenséges hajók támadása alatt nem túl egészséges – gondolkodott hangosan a kopasz, szakállas férfi. – Ezért nem szerelik fel aktív szonárral a búvárnaszádokat? – kérdezte Gerhard, akinek rémlett, hogy az U-181, csak erre az alkalomra kapta meg a különleges berendezést. – Csak elárulnánk vele a hollétünket – biccentett Wolfgang Lüth. – Persze az angol partok megközelítésénél felbecsülhetetlen szolgálatokat tett. – Akkor most? – Északnak hajózunk, ameddig lehet, és megpróbálunk átosonni az őrjáratok között. Ha sikerrel járunk, utána már csak a swordfish-ektől kell tartanunk – felelte a kapitány. – Kardhalak?– fordította le az angol kifejezést Gerhard, és érdeklődve nézett a parancsnokra. Nem igazán hitte, hogy egy állat kárt tehetne a búvárnaszád páncélzatában. – Felderítő repülőgépek, amiket átalakítottak a tengeralattjárók elleni hadviselésre. Torpedókkal és mélyvízibombákkal szerelték fel őket. Olyan gyorsan

jelennek meg, hogy nincs időnk elég mélyre merülni mielőtt ideének, ők viszont hihetetlen könnyedséggel és pontossággal tudják ránk szórni a rakományukat – jelent meg neheztelő fintor a kapitány arcán. – A Kriegsmarine vezetése miért nem dolgoz ki valamiféle ellenszert? – döbbent meg Gerhard. – Megtették. Az elmúlt időszakban tilos lett nappal, jó látási körülmények között a felszínre emelkednünk, és kifejlesztettek egy bizonyos UFlak búvárnaszád osztályt, de a veszteségeink még mindig nagyon magasak. – U-Flak? – Néhány VIIC osztályú U-Bootot átalakítottak, és elláttak megfelelő légvédelmi tűzerővel. Mindez most nyáron történt, de már rebesgetik, hogy a teszteredmények alapján Dönitz admirális rövidesen megtorpedózza a programot. – Mi történt a teszteken? – Pontos információim persze nincsenek, de amit fél füllel hallottam, aszerint az UFlakkok ugyan rendre megsemmisítették a rájuk támadó repülőgépeket, de eközben olyan sérüléseket szenvedtek, amelyek lehetetlenné tették az út folytatását. – Akkor, ha jól értem, a próbálkozás kudarcot vallott – összegezte a hallottakat Gerhard. – Valahogy úgy – biccentett Lüth. – Akkor hogyan kerüljük el őket? – Van Naxos radarunk.Ha időben észreveszzük őket, elég mélyre merülhetünk a víz alá – nevetett a kapitány a deszantos tanácstalan arckifejezését látva.

Gerhard nem folytatta tovább a beszélgetést, hanem inkább megpróbálta Rachael Bittingst kicsalogatni a vécéből. – Higgyen nekem, Rachael, most már minden rendben lesz! – próbálta jobb belátásra bírni a lányt. A nő egy ideig hidegen nézte, aztán hosszas rábeszélésre kijött a vécéből, és felment az ágyára. Egész idő alatt nem szólt egyetlen szót sem. Gerhard végül megunta a folytonos hallgatást, és kiment a hídra, hátha ott megkönnyebbülésre talál. Helyette azonban csak a főmérnökkel való különös beszélgetés fogadta, és úgy érezte, a hatalmas fémmonstrum szűk testében nincs egyetlen olyan hely sem, ahol ne érezné a fölé hajló fémgerendák nyomását, az olaj piszkos, fertőző bűzét és a fejük felett lévő negyvenméternyi vízoszlop láthatatlan súlyát. – Nagyon sajnálom, ahogyan viselkedtem. Rettenetesen szégyellem magam. Gerhard egy pillanatig az sem tudta, ki szólt hozzá. Kábán körbenézett, de senkit sem látott az apró kajütben. Felállt, és hitetlenkedve nézett a kisírt szemű Rachael Bittingsre. A nő eddig még sírni sem volt képes. – Borzasztó, amit tettem, azok után, hogy annyiszor kiállt értem – szólalt meg ismét a lány, és Gerhardnak kedve támadt magához szorítani a meggyötört arcot. – Nagyon örülök neki, hogy visszatért közénk! – mondta megkönnyebbülve a férfi, és megpróbált rámosolyogni a nőre. – Kérem, bocsásson meg, de annyira féltem! – tört ki zokogásba Rachael Bittings, és ahogy a fejét előre hajtotta,

szőke haja eltakarta az arcát. – Azt hittem, mind meghalunk. Borzasztó volt a gondolat, hogy betör a víz, és megfulladunk – mondta a nő, és zokogás rázta a testét. – Ne gondoljon rá többé, Rachael! – igyekezett csitítani a másikat Gerhard.– Ennek a hajónak van a legjobb kapitánya az egész világon. Legutóbb több mint kétszáz napot töltöttek kint a tengeren, és semmi bajuk sem esett. Nemsokára csak egy rossz emlék lesz ez az egész. A sírást lassan szipogás váltotta fel, és néhány pillanattal később Rachael Bittings Gerhardra nézett. Kék írisze körül véreres lett a szemfehérje, az arca maszatos volt a könnyektől, a haja kócos, rendezetlen csigákban állt a feje tetején. A férfi úgy érezte, életében nem látott még ilyen szépet. – Maga olyan rendes velem– mondta bűnbánó tekintettel a lány. – Én mindent elkövetek, hogy rettenetes helyzetbe hozzam, maga pedig rendre megmenti az életemet. – Boldog vagyok, hogy újra egészségesnek tűnik – sóhajtott mélyet Gerhard.– Be kell vallanom, voltak olyan pillanatok, amikor már kezdtem elveszteni a reményt. A lány nem válaszolt, csak közelebb húzódott a férfihez, és megfogta a kezét. Kaufmann döbbenten fogadta a gesztust, és hitetlenkedve figyelte, hogy milyen finomak a nő ujjai. A lány bőre enyhén nedves volt, érintése megbizsegette Gerhard ágyékát. – Maga nagyon törékeny – nyögte a szavakat, aztán elátkozta magát, amiért ilyen hülyeséget mondott. – A

harcmezőn persze közel sincs ennyi gondod, igaz? – korholta magát némán. Rachael Bittings ránézett, és

kedvesen elmosolyodott. – Ez volt a legédesebb bók, amit valaha hallottam – jegyezte meg. Gerhard jobbnak látta, ha nem szól. Mozdulni szeretett volna, de a keze még mindig a nő tenyerében volt. – Gondolja, hogy most már épségben megúszhatjuk? – kérdezte csendesen a lány. – A kapitány szerint jó esélyeink vannak – hazudott szemrebbenés nélkül a sturmscharführer. – Ez az egyik legmodernebb búvárnaszád, amit erre az alkalomra speciális berendezésekkel is felszereltek. Lehetnek még fennakadások, de Wolfgang Lüth kivédi őket. Hiszek benne, hogy megnyugodhatunk – próbált a deszantos meggyőző maradni. – Szóval a neheze még hátra van – fejtette meg a szavak lényegét Rachael Bittings. – Én semmi ilyesmit nem mondtam – tiltakozott Gerhard. – Ugyan, hagyja csak!– legyintett a lány. – Ne feledje, hogy a hírszerzésnek dolgoztam! Az a munkám, hogy a mellébeszélésből kihámozzam a lényeget – mosolyodott el bátortalanul a nő, és ettől az arca ismét olyan lett, mint egy ijedt kisegéré. – Majd fejben tartom– ígérte az ejtőernyős. Csend telepedett közéjük, amit csak kihangsúlyozott a hajócsavarok és az elektromos motorok halk zümmögése. – Mi történhetett a többiekkel? – törte meg a csendet a lány, akit szemlátomást megnyugtatott, hogy volt kivel beszélgetnie. – Úgy gondolom, akik életben maradtak, azok szétszóródtak a parton, és megpróbálnak önállóan

hazajutni – felelte Gerhard. – Hogyan? Csak nem képzelik, hogy akárki kijuthat Angliából, hacsak át nem ússza a csatornát!? – csodálkozott a nő. – Nos, ők nem akárkik – felelte Gerhard, és most rajta volt a sor, hogy megmosolyogja Rachael Bittings csodálkozó arckifejezését.

X. – Igen, épp az imént érkeztek azzal a kocsival – Hessler előrehúzta az oldalkocsis motorban talált vízhatlan kabát csuklyáját, hogy az jobban védje a fejét az esőtől. – Biztos benne, hogy a repülőtérről jöttek? – törölgette a német messzelátó lencséjét Johannes Rali, miközben a műút melletti fogadó parkolójában álló autót vizsgálta. A kocsi egy amerikai gyártmányú Jeep -Willis volt, amit a szövetségesek mindenhol, minden fronton használtak mióta kitört a háború. A benzinmotoros terepjáróra felhúzták az utasteret védő ponyvát, amitől az egy méter huszonkét centis autó jóval magasabbnak nézett ki. A kocsi kerekeit friss sár borította. A környéken csak a reptér felé vezetett földút. – Láttam, ahogy felhajtottak az aszfaltra – felelte Hessler, és a nemrégiben lezúdult esőtől sártengerré változott mező felé intett. – Akkor ő lesz a mi emberünk – közölte az obersturmführer

anélkül, hogy a messzelátót elvette volna a szemétől. – Ha szerencsénk van, a tisztnek van állandó belépési engedélye a reptérre. – Ilyen időben könnyebben bejuthatunk – ismerte el a rottenführer –, de képtelenség lesz felszállni. – Nekem már az sem mindegy, hogy a tenger felett, vagy a francia partok közelében zuhanok le – torkolta le az altisztet Rali. – Értem, uram – felelte a rottenführer angolul, és megpróbálta elleplezni az arcára kiülő ellenszenvet. Noha általában megpróbált lojális maradni a feletteseihez, képtelen volt túltenni magát az obersturmführer kioktató modorán. Hessler látta, ahogy a férfi szemrebbenés nélkül küldi halálba az embereit, és akarva akaratlanul megfordult a fejében a kérdés, hogy rá legközelebb milyen sors vár. A gondolat azóta nem hagyta nyugodni, mióta az amerikai teherautó magára hagyta őket az úton. Az obersturmführerrel közösen néhány perc alatt visszahajlították az elgörbült alkatrészeket, és a kissé behorpadt falú oldalkocsi kerekét is egyenesbe hozták. A Triumph persze továbbra is nehezen fordult. – Kicsit eszi a gumit– jegyezte meg Hessler, miután elindultak, és folyamatosan ellent kellett kormányoznia a meghajlott első teleszkópok miatt. – Eljutunk vele a reptérig? – kérdezte Rali obersturmführer, aki az oldalkocsiban ült. – Persze, csak éppen nem fogunk száguldozni vele – vigyorodott el a rottenführer, és máris égett a vágytól, hogy gyorsítson.

– Akkor csak óvatosan, még egyszer nem lesz ilyen szerencsénk – mutatott a hátuk mögé a tiszt, és Heinrich magában igazat adott a felettesének. Amikor fél órával korábban az erdő széle felé közeledve meghallotta az amerikaiak hangját, ösztönösen kibiztosította az MPamerikaiak hangját, ösztönösen kibiztosította az MPest, és néma csendben, fától fáig lopózva haladt tovább. Amikor aztán képes volt kivenni, hogy miről folyik a beszélgetés, még inkább megfagyott az ereiben a vér. Az úton egy szakasz amerikai katona várakozott, ő pedig angol egyenruhában, kezében egy német géppisztollyal alig néhány lépésnyire állt tőlük. A lebukástól csak annyi választotta el, hogy valamelyik tommy-nak eszébe jusson biztosítani az erdő szélét. eszébe jusson biztosítani az erdő szélét. essel a kezében kilép a fák közül, az amerikaiak biztosan gyanút fognak. A szövetséges katonák ugyan szívesen használták a német géppisztolyt, de Anglia túlságosan távol volt a frontvonaltól. Egy ideig tipródott, hogy mi a fenét csináljon, aztán átkutatta a bokrok alját, és megtalálta az egyik halottól elvett Sten Mk 2-est. Csak ezek után vette a bátorságot, hogy kilépjen a növények takarásából. Az eső nem sokkal az indulásuk után kezdett el esni, amikor a nyugatról fújó szél megerősödött, és a csatorna felől magával ragadta a szürke felhőket. Szerencsére a Triumph oldalkocsijában mindkettejük számára találtak vízálló öltözetet. Ennek ellenére Heinrich nadrágja csuromvizes lett, mire elérték a műút melletti apró fogadót. A sérült motorkerékpárt az épülettől háromszáz méterre

rejtették el a fák között, és gyalogosan közelítették meg a zsalugáterekkel díszített épületet. Az obersturmführer rövid nézelődés után úgy döntött, tovább figyelik a vendégeket. A rottenführer nem lelkesedett az ötletért. Átázott nadrágja valósággal ráfagyott a térdeire útközben, és ahogy az épület felé lopakodtak, olyan érzése volt, mintha kést szurkálnának a lábaiba. Az egész teste remegett a hideg angol időben, és semmi másra nem vágyott jobban, mint száraz ruhára, forró fürdőre és egy meleg szobára, ahol életet lehelne zsibbadt tagjaiba. Az obersturmführer parancsa azonban újabb hosszú várakozást jelentett a kinti, lucskos hidegben. A deszantos rosszkedve csak akkor csökkent valamelyest, amikor jó félórányi őrködést követően felfedezte a fogadó elé érkező dzsipet. Igaz ugyan, hogy állításával ellentétben nem látta, merről érkezett, de a kocsi kerekeit és az oldalát borító sárfoltok minden kétségét eloszlatták. Az utastérből egy angol hadnagy szállt ki a sofőrével együtt, és az eső elől az épületbe menekült. Amikor az obersturmführer visszatért egészségügyi sétájáról, Hesslernek első dolga volt jelenteni a történteket. – Keressünk másik megfigyelőposztot! – állt fel Johannes Rali a nedves fűből, és megigazította magán a vízhatlan kabátot. – Az épület háta mögül ráláthatunk az ivóra. Szemügyre vesszük az angolokat, és ha megfelelőek, csendben megszerezzük az egyenruhájukat – mondta Heinrichnek. A rottenführer magában bosszankodva követte a felettesét. Legszívesebben most azonnal bement volna a meleg

ivóba, hogy kinyújtóztassa a tagjait a nyitott kandalló mellett. Reszkető tagokkal ment a ház mögötti emelkedőn növő díszbokrokig. Figyelme nagy részét lefoglalta, hogy szárazon tartsa a köpenye alatt lévő Sten Mk 2-est. Az obersturmführer megállt alig húsz méternyire a hátsó ajtótól, és bevárta, míg Heinrich mellé ér. – Melyik az?– kérdezte angolul, és fejével az ivó sárgán világító ablakai felé jelzett. – Amelyiknek fehér sas van a zubbonyán – felelte a rottenführer. – Átkozott lengyelek – mordult fel Johannes Rali.– Miért nem elég egyszer legyőzni őket!? Göring szerint Anglia miattuk tartott ki az Angliai Csata során – rázta a fejét dühösen. – Mi a terve, obersturmführer. – Elvesszük tőlük, amire szükségünk van. Ha kell, az egész fogadót a földdel tesszem egyenlővé – felelte dühöngve Johannes Rali, és Heinrich megsejtette, hogy a férfi oktalan fogadkozása mögött valami régi sérelem rejtőzik. – Jobb lenne, ha nem rontanánk ajtóstól a házba – jegyezte meg halkan, és átkozta azt a pillanatot, amikor kijelölték erre a feladatra. Ahogy elnézte az esőkabát csuklyájának pereméről lehulló esőcseppeket, elöntötte a reménytelenség érzése. Az egész angol hadsereg őket kereste. A kocka megfordult, és támadó egységből űzött vaddá változtak. Egyetlen előny maradt az oldalukon: a gyorsaságuk. Ideig-óráig talán még képesek lehetnek meglepni az ellenséget. – Gyerünk! – állt fel a földől az obersturmführer, és a

visszafelé indult, amerről jöttek. – Mit csinálunk, uram? – szólt utána Heinrich. – Amit a többiek ebben az esőben. Fedél alá húzódunk, és iszunk egy meleg teát – vont vállat hanyagul a tiszt. Hessler nem faggatta tovább az obersturmführert. Megelégedett annyival, hogy végre ledobhatja magáról a nyikorgó, csupa víz, viaszosvászon köpenyt, és hamarosan száraz helyre jut. Jó öt percet sétáltak az esőben, mire Johannes Rali megállt a Triumph mellett. – Figyeljen, Hessler! – kezdett el helyet csinálni magának az obersturmführer az oldalkocsiban.– Futároknak adjuk ki magunkat. Az eső miatt a motor sérüléseit senki sem fogja észrevenni. Ha bementünk, megkérdezem a tulajdonostól, hogy merre van a reptér, aztán, hogy milyen az út. Reméljük, hogy vagy ő vagy a lengyel bekapja a horgot. Ha a tiszt szóba áll velünk, akkor már nyert ügyünk van. Kicsaljuk az épület elé, és végzünk vele. Ha megvannak az iratok és a ruhák, azonnal indulunk a reptérre – fejezte be az obersturmführer, és intett neki, hogy üljön a vezetőülésre. Heinrich felpattant a keményített bőrből készült, acélrugókkal kényelmesebbé tett nyeregbe, és egy határozott mozdulattal berúgta a Triumphot. A lábszárába fájdalom hasított, ahogy a hatalmas henger ellenállt az erejének, de a mozdulat nyomán a motor életre kelt. Az ütemesen böfögő motort kikormányozta az útra. Elfordította a gázkart, mire a blokk duhogása felgyorsult. A Triumph nekilendült az útnak, és ahogy Heinrich a karjaiban érezte a gyorsulás erejét, egy pillanatra

megszabadult a gondjaitól. Az apró vízcseppek az arcába vágtak, de a szemét védő lencséken át még mindig jól látta az utat. Sebességet váltott, gázt adott, és szándékosan, a biztonságosnál valamivel gyorsabban fordult rá a következő kanyarra. A motor kerekei megcsúsztak a nedves aszfalton, Hessler óvatosan ellenkormányzott, hagyta, hogy sodródjanak valamennyit az út széle felé, aztán, amikor túljutottak a forduló felén, újfent gázt adott, és íven tartva a motort kicsúszott az egyenesre. A gumik ismét biztonságosan megtapadtak az úton. Hessler roppant büszke volt magára, és ahogy lenézett a falfehérre sápadt obersturmführerre, elégedett vigyor ült ki az arcára. A fogadó közelében lassított, de ügyelt rá, hogy még mindig tempósan érkezzenek meg az épület elé, ahogyan azt a német motoros futároktól látta odahaza. Amikor a kerekek megálltak, gázfröccsöt adott, és megnyomta a gyújtásmegszakító gombját. – Ezt ne csinálja még egyszer! – kászálódott ki az ülésből Johannes Rali, és gyilkos tekintettel méregette Hesslert. – Értettem – felelte Heinrich, de meg sem próbálta leplezni elégedett vigyorát. Az obersturmführer körülnézett, hogy ellenőrizze, van-e valaki a közelben, aztán megszólalt. – Ha az angolok nem végeznek velünk, magam kerítek sort rá, hogy kitekerjem azt a vörös nyakát! – jegyezte meg a tiszt, most már szintén vigyorogva, és szemmel láthatólag díjazta a rottenführer szilaj vadságát. – A neve Holland lesz, az enyém Mc'Gregor – fejezte be, aztán elindult a fogadó hívogatón világító ablakai felé.

Heinrich követte a tisztet. Az obersturmführer benyitott az ajtón, és a bentről áradó meleg, a sárga fény hívogató szelídséggel vonzotta magához a rottenführert. Rali belépett, aztán megállt az ajtóban, és leverte a lábáról a sarat. Heinrich sietve belépett az obersturmführer után. Ahogy beljebb került, azonnal megcsapta a kellemes meleg. A bejárattal szemközti nyitott kandallóban barátságos tűz égett. Hessler becsukta maga után az ajtót, leverte a lábáról a sarat, és követte a tisztet a pult felé. A kocsmáros a belépőkre nézett, aztán anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, két csészét vett elő, és forró teát öntött beléjük. – Jól átfázhattak azon a motoron, őrmester – tolta eléjük az edényeket a pirospozsgás képű, enyhén pocakos férfi. – Köszönjük – biccentett a német tiszt, és erőteljes wellsi akcentussal megkérdezte.– Melyik út vezet a reptérhez? A csapos egy pillanatra abbahagyta a kezében lévő vizespohár törölgetését, aztán megszólalt. – Azzal a motorral akarnak oda menni?– kérdezte csodálkozva. – Ez a parancsunk – biccentett Rali. – Nos, az nem lesz egyszerű, ebben a sárban – felelte a kocsmáros fintorogva. – Ezek szerint földút – tettette a német tiszt, hogy csak most tudta meg a dolgot. – Lehet, hogy jobban járnak, ha a motort itt hagyják, és gyalog próbálnak meg bejutni – mondta a csapos, mintha csak hangosan gondolkodna. – Milyen messze van még innen a reptér?

– Úgy három, négy mérföld lehet. Hessler látta, hogy az obersturmführer lassan csapdába kerül. A közeli asztalnál ülő lengyel tisztnek eszébe sem jutott felajánlani a segítségét, sőt szemmel láthatólag ügyet sem vetett a pultnál folyó beszélgetésre. A csapos pedig Rali minden próbálkozása ellenére sem jutott el odáig, hogy a repülőshöz irányítsa őket. Lassan eljön majd az idő, hogy az obersturmführer nem tud majd mit kérdezni, és ha tovább maradnak, azzal csak gyanúba keverik magukat. – Nem ismer véletlenül valami másik utat? – húzta tovább a beszélgetést Rali. – Az sem baj, ha kerülő, csak tudja, nem szívesen hagynám itt a kincstári tulajdont – intett a kint várakozó motorra. – Á, a repteret csak nem olyan régen húzták fel. Azért nincs még meg a műút. Régen egy major állt ott, de akkor is csak a földúton lehetett bejutni. – Pedig nekem oda kell mennem– rázta meg a fejét tanácstalanul a „motoros futár”, és mintha csak valami megoldáson törné a fejét, hátat fordított a csaposnak, és körbenézett az ivón. A mozdulat hatott, és a csapos hirtelen a fejéhez kapott. – Várjon csak! Az a tiszt ott, azt hiszem, a reptéren dolgozik. Ő biztosan tudna segíteni maguknak. – Kicsoda?– fordult a kocsmáros felé Rali, aztán vissza az ivó irányába, és úgy tett, mintha a megpróbálná megkeresni a szóban forgó férfit. – Laddeus hadnagy lesz a maga embere– mutatott a vállán szimbolizált teher sast viselő férfire. – Kicsoda?– bizonytalankodott Rali, mert három hadnagy

is volt a teremben. – Ő – mutatott az érdeklődve feléjük néző alakra a csapos. – Köszönöm – mondta az obersturmführer, és késlekedés nélkül a férfi felé indult. Az tiszt asztala előtt megállt, tisztelgett, aztán megszólalt. – Engedelmével Jeffrey Mc'Gregor őrmester – mutatkozott be, amikor Hessler utolérte. – Laddeus Wolsek hadnagy– invitálta őket egy kézmozdulattal az asztalához a tiszt. A vele együtt érező sofőr tisztelgett az újonnan érkezettek felé. – Köszönjük, de meglehetősen sietős a dolgunk – utasította el a meghívást Rali. – Mit tehetek önökért? – kérdezte a lengyel darabos angolossággal. – A tulajdonos említette, hogy a reptéren dolgozik – felelte az obersturmführer. – Igen? – Egy üzenetet kell eljuttatnom a parancsnokságra. – Pontosan kinek?– csodálkozott a repülőtiszt. – Rolski alezredesnek – felelte az obersturmführer szemrebbenés nélkül. – Az Opstól? – kérdezte a hadnagy. – Nem, egyenesen a RAFtól jött – felelte a német gondolkodás nélkül. – Miért nem szóltak oda rádión? – csodálkozott a Taddeus Wolsek. – Ha jól tudom a Royal Observer Corpsegy német tengeralattjárót fedezett fel a partok közelében. Sejtelmem sincs mi köze ennek ahhoz, hogy engem küldtek, de ahogy

a jelentés beérkezett, útnak indítottak minket – nézett jelentőségteljesen a lengyelre az „őrmester”. Hessler döbbenten hallgatta a beszélgetést. – Hogy a fenébe tud Rali, ennyi mindent erről a reptérről? – tette fel magának a kérdést, ahogy a felettese szemrebbenés nélkül válaszolgatott az angol tiszt kérdéseire. – Gondolom, nem tudja, mi van az üzenetben – sóhajtott a férfi, azzal kiitta a poharát, és felállt az asztaltól. – Természetesen nem – rázta a fejét az obersturmführer. – Ha ez megoldást jelent a problémáikra, szívesen felajánlom, hogy a sofőröm elvigye magukat a reptérre – mondta, és válaszra sem várva az ajtó felé indult. A társaságában lévő férfi szintén felállt az asztaltól. – Köszönöm – biccentett Johannes Rali, és a hadnagy után ment. A lengyelangol tiszt kilépett az esőbe, és egy újságot a feje fölé tartva a Jeephez futott. Kinyitotta az egyik hátsó ajtót, és magához vett egy csokor virágot. – Nekem csak erre van szükségem – kacsintott az „őrmester” felé. – Azt hittem, velünk jön – jegyezte meg csalódottan Rali. – A sofőröm tökéletesen ismeri az utat, ráadásul nekem van itt egy kis elintéznivalóm – felelte a pilóta, és már indult is vissza az épület felé. Rali csak a fejével intett Hesslernek. A rottenführer előhúzta a csizma szárába rejtett bajonettet, és utána lépett a távolodó alaknak. A repülős a szemesarkából az utolsó pillanatban észrevette a feléje mozduló alakot, de arra már

nem maradt ideje, hogy megforduljon. A deszantos mögélépett, baljával befogta a száját, jobbjával pedig kést döfött a bordái közé. A lengyel teste megfeszült, kiáltani próbált, de az ejtőernyős szorosan tartotta a száját, és még egyszer megszúrta. A második döfésre a pilóta megrázkódott, és Hessler karjába rogyott. – Elég egyetlen mozdulat, és a sorsára jutsz! – figyelmeztette Rali a sofőrt, és a ruhája alól kirántott Lugert a gyomrának nyomta. – Ha kell, az egész kocsmát kiirtom minden egyes vendégével egyetemben – tette hozzá a férfi elgondolkodó tekintetét látva. A brit szemlátomást képtelen volt megszólalni. Hessler megtartotta a repülős testét, és elkezdte a kocsi felé húzni. Bízott benne, hogy bent ülőknek nem tűnt fel a kinti színjáték. – Ne kockáztasson! Látom, hogy családja van – nézett fickó gyűrűjére az obersturmführer. – Gondoljon bele, hogy mi lesz velük maga nélkül! Heinrich elérte az autót, megtámaszkodott az oldalán, aztán kitapogatta kilincset, és betuszkolta a testet a hátsó ülésre. Utoljára beemelte a halott lábait, aztán ő maga is beszállt. Az esőköpenye csupa vér lett, de ez most már a legkevésbé sem zavarta. – Gyerünk, szálljon be! – utasította az obersturmführer a sofőrt. Az angol beült a kormánykerék mögé. – Vegye át! – mondta Rali. Hessler előrehajolt, és kését a brit torkának nyomta. – Mielőtt még eszedbe jutna, hogy bármilyen baromságot csinálj, már át is vágtam a torkodat! – ígérte a rottenführer,

és hogy a szavainak plusz nyomatékot adjon, a penge élét a férfi gigájára tette. A fickó nem szólt, csak mozdulatlanul várta, hogy az obersturmführer megkerülje az autót, és beszálljon mellé az első ülésre. – Indíts! – mondta Rali, ahogy becsuktamaga után az ajtót, és a pisztolyát a férfi oldalának szorította. – Csak nyugodtan, mintha minden rendben lenne!– Hessler elvette a bajonett pengéjét a férfi torkától, hátradőlt az ülésen, de továbbra is ugrásra készen figyelte az angol minden mozdulatát. A sofőr elfordította az indítókulcsot, és a motor felmordult. – Hová megyünk? – szólalt meg a brit most először. – A reptérre – felelte az obersturmführer. – Az jó – nyugtázta a sofőr. – Már miért lenne az? – kérdezte meglepve a német tiszt. – Mert ott atöbbiek megteszik azt, amihez nekem nincs merszem – felelte a férfi, és nyugodt tempóban rákanyarodott a saras földútra.

XI. – Járőröznek – csóválta a fejét Wolfgang Lüth, ahogy visszatolta a helyére a periszkópot. – Mit akar tenni?– kérdezte a mellette álló Gerhard. A rombolók közelsége valósággal sokkolta. – Még nem tudom – felelte flegmán a kapitány, és a navigációs tiszt asztala fölé hajolt. Egy ideig az ott lévő vízhatlan térképeket tanulmányozta, aztán megszólalt. –

Úgy tűnik, elértük a blokád szélét. A britek semmit sem bíztak a véletlenre, és megpróbálták lezárni az egész partszakaszt. Eddig csak az mentett meg minket a repülőktől, hogy időben és elég mélyre merültünk a felszín alá. Gerhard szörnyen érezte magát a búvárnaszád olajtól és emberi verítéktől bűzlő belsejében. Már legalább hat órája voltak a víz alatt, és a deszantos pszichéjét megviselte a bezártság. A bőrén érezte a fejük felett lévő víztömeg nyomását. – Meddig maradhatunk lent?– kérdezte a Leitender Ingenieurt. – Az energiánk és a levegőnk egész napra kitart, idefelé jócskán feltöltöttük az akkumulátorokat. Estére azonban a felszínre kell emelkednünk, hogy beindíthassuk a dízel motorokat – felelte Witaschek. – Addigra ki kell jutnunk – csóválta a fejét Wolfgang Lüth. – Ha felfedeznek a felszínen, darabokra szednek, mielőtt újból lemerülhetnénk. – Mit kezdünk a rombolókkal? – kérdezte a navigációs tiszt. A kapitány nem válaszolt. Egy ideig a térképeket figyelte, aztán a periszkóp felé kalandozott a tekintete, végül a főmérnökön állapodott meg a pillantása. – Megpróbálunk átsiklani a blokádon – mondta ki végül hangosan. A hídon megsűrűsödött a csend. A tisztek és a technikai személyzet zavartan figyelték a kapitányt. – Mégis hogyan? – tette fel a kérdést Gerhard, mert úgy érezte, kívülállóként ő az egyetlen, aki kérdezhet.

– Elsüllyesztjük az egyik rombolót – jelentette ki a parancsnok, mintha csak egy délutáni csevegésen dicsérné a háziasszony főztjét. A csend, ha lehet, még mélyebbé vált a vezérlőteremben. A kijelentés láthatólag mindenkit megdöbbentett. Gerhard nem értette pontosan, mi történik. – Tisztelettel, kapitány, ez őrültség! – szólalt meg végül a másodtiszt. – Nocsak, Rupprecht!– tettetett csodálkozást Wolfgang Lüth. – Maga nem járt az akadémiára? – De igen, mien Herr– hajtotta le a fejét a férfi, és látszott rajta, hogy magában már átkozza a pillanatot, amikor oktalanul nyitotta ki a száját. – Akkor minden bizonnyal hallotta azokat az előadásokat, amelyek az efféle gondolkodásmódot igyekeznek kitörölni a kadétok fejéből – folytatta tovább kíméletlenül a parancsnok. – A Kriegsmarine búvárnaszádjai egyenlő rangú ellenfelei bármilyen ellenséges haditengerészethez tartozó rombolónak. Gondolom, ezt éppen elégszer hallotta az akadémián? – Igen, mien Kommandant!– felelte Rupprecht porig alázva. – Akkor itt az ideje, fiam, hogy végre megpróbáljon hinni is benne – könyörült meg a tisztjén a parancsnok. – Igen, mien Herr– könnyebbült meg jól láthatóan a fiatal férfi. – Nyugalom, uraim, nem ez lesz az első elsüllyedt romboló a háború történetében – jegyezte meg Lüth, és a tisztek halk, mégis felszabadult nevetésben törtek ki. – Ha legyőztük, mi lesz? – kérdezett közbe Gerhard.

– Akkor megnyílik az út a blokádon keresztül, és irány Franciaország – mosolyogta meg a deszantoskíváncsiságát a navigációs tiszt. – Miért nem próbálunk meg észrevétlenül átcsúszni alatta? – csodálkozott az ejtőernyős. – Mert rendszertelen időközönként pittyentenek egyet, és sohasem olyan ritkán, hogy esélyünk legyen átjutni alattuk. – És ha alá úszunk, ahogyan korábban is csináltuk? – nézett körbe a sturmscharführer. – Az igyekezete igazán dicséretes, Kaufmann – nevetett most már Wolfgang Lüth is –, de a tenger nagyon sekély ezen a környéken. Attól tartok, ha észrevesznek bennünket, hiába próbálkozunk meg a korábbi trükkel. Akár vakon is kidobhatják a mélyvízibombáikat, olyan nagy lesz az esélyük a találatra. Nem tudnánk hová menekülni a detonációk elől. – Értem – biccentett Gerhard és megérezte, hogy a tiszteknek magányra van szükségük. Megfordult, és a kihaltnak tűnő gépházon keresztül visszament a legénységi szállásra. Az olaj szagát odabent elnyomta az emberi testek kipárolgásának átható bűze, a kincstári rendbe összehajtott, mosatlanul megsavanyodott ruhák szaga, az izzadó, mosdatlan testek büdöse. Rachael Bittings aludt. A deszantos megállt mellette, és egy ideig csendesen figyelte a lány arcát, ahogy halkan felsóhajt, és megremeg a teste. A nő álmodott. A szeme ide-oda járt a lecsukott szemhéja alatt, a légzése olykor kihagyott, máskor kapkodóvá vált. A sturmscharführer vágyat érzett rá, hogy végigsimítson az arcán. A fehér bőr,

a szőke, haj és az igéző kék szemek nem maradtak rá hatás nélkül. A szokatlanul széles vállak, és erőteljes felsőtest, mintha csak a lány lábainak kecsességét akarta volna kiemelni. Gerhard számára a nő maga volt a megtestesült árja szépség. Északi vonásai és erős termete kétségtelenül a germán faj díszpéldányává tették. A sturmscharführer évekkel korábban jó néhány eugenetikai előadáson vett részt, melyek hozzátartoztak a WaffenSS kiképzési programjához. Rachael Bittings azokra az idealizált emberekre emlékeztette, melyeket annak idején a professzorok filmeken és fényképeken mutattak be a hallgatóságnak. Különös idők voltak azok. Sokan az SS-t tartották felelősnek a náci párt egységének megbomlásáért, és állandó rivalizálásukat a Sturmabteilung (SA) tagjaival. Gerhard természetesen érezte a feszültséget a két szervezet között, és neki sem volt ellenére, ha néha napján borsot törtek riválisuk orra alá. A főként az alsóközéposztályból kikerülő SA tagok heves gyűlölettel nézték az SS elitizmusát, és mindent elkövettek, hogy korlátozzák a különleges egység terjeszkedését. Gerhard 1931-ben, két évvel Heinrich Himmler hatalomra kerülése után csatlakozott az SS-hez, és már csak a régi „öregektől” értesült róla, hogy a vékonydongájú, halk szavú férfi előtt mennyire más helyzetben volt a védosztag. Az eredetileg 168 főt számláló szervezet teljesen átalakult új vezetője kezében. A Führert csak egyetlen dolog érdekelte: az osztag iránta való megkérdőjelezhetetlen hűsége. És az SS jelmondata, melyszerint: „Hűségem a

becsületem.” semmit sem változott Heinrich Himmler megjelenését követően. Ellenben minden más igen. Az új vezető a genetikai tudományok és a teuton misztikum elegyítésével egy egészen újfajta ideológiai alapot teremtett az egységnek, amely az évek során a nácizmus zászlóvivőjévé emelte őket. A germán faj elitjeként emlegetett alakulat a német lovagrendek mintáját követve nem katonákat, hanem harcosokat nevelt belőlük, akik készek voltak az életüket áldozni szeretett Führerükért. Gerhard csak később ismerte fel, hogy miféle fanatikus rajongást neveltek beléjük a kiképzés alatt végrehajtott „agymosással”. Ám azokban az években hajlandó lett volna gondolkodás nélkül meghalni, ha a náci párt vezetője úgy kívánja. Hetente legkevesebb három előadáson vettek részt melyek rendszerint az NSDAP ideológiájáról és a fajelméletről szóltak. Az SS 1929 végére már ezer főt számlált, ami több mint az ötszöröse volt a Himmler előtti időszaknak, és a szigorú szűrési feltételeknek köszönhetően a létszám növekedésével nem járt együtt az állomány felhígulása. 1930-ban ugyan Hitler– a párt, és a Sturmabteilung nyomására – az SA alá rendelte a szervezetet, de már ez az intézkedés sem tudott gátat vetni a védosztag további emelkedésének. Egy évvel azután, hogy az ifjú Kaufmann csatlakozott a szervezethez, az már harmincezer tagot számlált. Amikor aztán '35-ben Hitler intézkedésére a Waffen-SS felkészült rá, hogy háború esetén a hadsereg

részévé válhasson, mindenki elismerte, hogy a kiképzésük alaposabb felkészültséget eredményezett, mint amivel a Wermacht katonái rendelkeztek. Gerhard szeme akkor nyílt fel, amikor az SS kötelékéből átkerült a Fallschirmjager egységébe, ahol a politikai irányultságú előadások helyét a speciális, ejtőernyős kiképzés vette át. A deszantosoknál, ahogyan az SS alakulatában is, kizárólag önkéntesekből válogattak. A kiképzés kemény volt, és a vállalkozók nagy része gyorsan kirostálódott. A kőkemény kiképzés, majd az ütőképes harci alakulattá történő átképzés során az ideológiai beállítottság nem jelentett előnyt. A rostán csak az igazán szívós és harcias beállítottságú katonák mentek át, akiket a nehézségek hihetetlenül szoros egységgé kovácsoltak. Többek között ez a hihetetlenül erős összetartás eredményezte azokat a sikereket, amelyeket a NémetAlföldön, Norvégiában és Eben Emael ostroma idején arattak. Az Amt IV SDAusland kötelékén belül az összetartás még csak kialakulóban volt, de helyette valami egészen más kötötte össze a katonákat. A megkérdőjelezhetetlen bizalom, amelyet vezetőjükbe, Otto Skorzeny ezredesbe fektettek. Gerhard most őérte adta volna gondolkodás nélkül az életét, s noha csak pillanatokkal korában minősítette magában agymosásnak a WaffenSS kiképzését, biztosan tudta, hogy ezúttal egész másról van szó. A hűsége személyes tapasztalatokon alapult, melyeket harctéri körülmények között látott. Márpedig a halál torkában az ember képtelenné válik a folyamatos

színjátszásra. A sturmscharführer hasonló tiszteletet érzett a Külföldi Hírszerző Szolgálat vezetője iránt, mint amilyennel a fiatal navigációs tiszt tüntette ki Wolfgang Lüthöt. – Maga mellettem virraszt? – rázta fel a kérdés Gerhardot a gondolataiból. A deszantos csak most vette észre, hogy még mindig az ágyon fekvő Rachael Bittingst figyeli. – Kérem, bocsássa meg az udvariatlanságomat, fraulin! Észre sem vettem, hogy mennyire elgondolkodtam– lépett hátra akaratlanul is az ejtőernyős, mire nekiütközött a háta mögötti ágy oldalának. – És mit akart, mielőtt még elvesztette volna a fonalat? – nevetett a lány a férfi kendőzetlen zavarán. Gerhard észbekapott, és megpróbált úrrá lenni a helyzeten. – Csak azért jöttem ide, hogy ne legyek útban a hídon – ült le a sturmscharführer az alsó fekhelyre. – Miért lenne ott útban? – halottá ki Gerhard az aggodalmat a lány hangjából. – Igazság szerint Lüth kapitány arra készül, hogy megtámadjon egy közelben cirkáló rombolót – felelte a férfi, és remélte, hogy a nő nem esik megint pánikba. – Hamarosan meghalunk?– sóhajtott nagyot az ügynök. – Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a dolog kockázatos. Legalábbis ezt láttam a tisztek arcán – fintorgott Gerhard, miközben arra gondolt, hogy ennél tapintatosabban is előadhatta volna a történteket. A lány megmozdult odafent, és lekászálódott az ágyról. Amint a talpa a gumírozott talajt érte megfordult, és egyenesen a férfi szemébe nézett. – Ugye azért jött ide, Gerhard, hogy szükség esetén megint

bezárjon a vécébe? A férfi érezte, hogy az arcát elfutja a vér. Eredetileg persze felmerült benne a lehetőség, de ahogy meglátta az alvó nőt, időlegesen elvetette a gondolatot. – Eszembe jutott– ismerte el. Csend telepedett közéjük, és csak a legénység hangjait hallották a hajóorr irányából. A sturmscharführer felnézett, mint egy rossz gyerek, és a tekintete Rachael Bittings mosolygós szemeivel találkozott. – Azok után, ahogy legutóbb viselkedtem, nem csodálom – mondta a lány. – Ha a helyében lettem volna, lehet, hogy én sem csinálom másként. Most úgy gondolom, képes leszek uralkodni magamon, de nem lehetetek biztos magamban. – Akarja, hogy maradjak, vagy küldjék valakit? – Inkább magával mennék, ha lehet – mondta Rachael Bittings. – Sajnálom, Rachel, de a kapitány nem engedi, hogy a hídra lépjen – csóválta meg a fejét Gerhard. – Akkor természetesen maradok – futott savanyú fintorba a nő arca, aztán mintha csak valami feledtette volna vele a rosszkedvét ismét megszólalt. – Tudja, hogy az előbb Rachaelnek szólított? A férfit meglepte a kérdés, és egy rövid pillanatra megint úgy érezte, hogy az arcát elárasztja a vér. – Sajnálom, nem akartam megbántani! – És nem is először – fenyegette meg játékosan az ujjával a sturmscharführert. – Hogyhogy?– csodálkozott Gerhard. – Először akkor, amikor elhagytuk a Bletchley Parkot, és a

motorosok utolértek bennünket – nevetett fel a lány. – Sajnálom, nem akartam tolakodó lenni. Kérem, bocsássa meg nekem, de az elmúlt években túl kevés időt töltöttem női társaságában – mosolyodon el a sturmscharführer. – Semmi gond, és ha legközelebb kedve támad Rachaelnek szólítani…– tartott hatásszünetet a nő – csak tegye nyugodtan! Gerhard biccentett, és felállt. – Azért ideküldök valakit, hogy figyeljen magára, mielőtt megkezdődik a támadás – mondta, búcsúzóul. – Köszönöm! – nézett egyenesen a másik szemébe a lány, amitől a férfinak rögtön olyan érzése támadt, hogy a fejébe lát. Rachael megvárta míg a katona elhagyja a kabint, és csak azután engedte, hogy a bosszankodás kiüljön az arcára. Tudta, hogy óriási hibát követett el akkor, amikor a támadás alatt képtelen volt visszatartani a benne felhalmozódott feszültséget. Most emiatt elesett a lehetőségtől, hogy első kézből értesüljön a hajón történtekről. A tudás pedig életet jelenthet. Ez volt az első lecke, amit annak idején megtanítottak neki az Abwehrnél.

XII. – Mit csináljunk vele? – nézett a háta mögé az esőben ázó sofőrre Heinrich Hessler. – Szükségünk van rá. Ha ő vezeti az autót, könnyebben átjutunk az őrségen – csóválta a fejét az obersturmführer,

és magára húzta a halott pilóta zubbonyát. A kabát háta csupa vér volt, akárcsak a Jeep hátsó ülése. – Nem bízhatunk benne, az első lehetséges alkalommal elárul bennünket – kötötte az ebet a karóhoz Hessler. – Amint lehetősége lesz rá, azonnal riadóztatja az őrséget. – Nem hiszem– rázta a fejét Johannes Rali. – Ennek a férfinek családja van, és nyugalmas állása a hátországban. Gondoljon csak bele, sofőr egy lengyel repülősökkel teli reptéren. Ezek sosem mozdulnak el innen, neki sosem kell majd a frontvonalon szolgálnia. A háborúban ennél nyugalmasabb helyet senki sem kívánhat magának. Nem hiszem, hogy néhány idegenért föláldozná az életét. – Ezt csak egy módon tudhatjuk meg – sóhajtott fel a rottenführer, mint akinek nagyon nem tetszik a dolog. – Rendben– hagyta a másikra az aggodalmat az obersturmführer. – Üljön a sofőr mögé, és ne engedje, hogy elszólja magát! – adta ki az utasítást a tiszt, és a kocsi felé indult. Az angol előtt megállt, és kényelmesen elhelyezkedett, mint aki hosszas beszélgetésre készül. A brit kezeit elővigyázatosságból a bokájához kötözték, amíg az út szélén levetkőztették a pilóta hulláját. A csupasz test most az egyik nagyobb horpadás mélyén feküdt. Teljesen elborította a piszkosszürke, átlátszatlan víz. – Lehet, hogy furcsán fog hangzani, amit mondok, de jó lenne, ha figyelmesen meghallgatna– kezdett bele Johannes, és a férfi szemébe nézett, hogy lássa, mire

számíthat tőle. Az angol felnézett rá, és hunyorogni kezdett, ahogy az esőcseppek az arcába hullottak, de mégsem fordította el a tekintetét. – Nem akarunk több gyilkosságot, és csak egyetlen egy dolog vezérel minket, az hogy kijussunk ebből az országból. Ha segít nekünk megszökni, életben hagyjuk, és nemsokára újra együtt lehet a családjával. Látom, hogy ez milyen fontos magának, úgyhogy szeretném, ha megértené a mi helyzetünket is – állt meg az obersturmführer, hogy időt adjon a másiknak a gondolkodásra. A sofőr egy ideig csak nézett, aztán rekedtes hangon megszólalt. – Azt mondja, senkinek sem esik baja, ha segítek? – Senkinek – rázta a fejét Johannes. – Mi csak el akarunk menni innen– tette hozzá, amikor látta a hitetlenséget felvillanni a férfi szemében. – Ha a szavát adja, hogy ezek után senkinek sem esik bántódása, hajlandó vagyok segíteni maguknak – mondta halkan az angol. – Jó – csapott le a válaszra az obersturmführer, aztán tovább folytatta. – Azt azonban tudnia kell, hogy, ha mégis elárul minket, és csapdába kerülünk, gondolkodás nélkül felrobbantjuk a nálunk lévő TNT-t. Akkor

pedig egy fél hektárnyi terület lesz a földdel egyenlő. Remélem, megértett! – nézett várakozásteljesen a földön ülőre. – Igen, megértettem – biccentett amaz.– Nem akarok bajt, és ugyanaz a célom, mint maguknak, hogy többé ne is lássuk egymást, de ha beviszem magukat a reptérre, tudnom kell, hogy mit akarnak ott. – Szerintem már ki is találta – mosolyodon el szélesen az obersturmführer. – El akarnak lopni egy gépet, hogy Franciaországig jussanak vele – felelt a saját kérdésére a sofőr. – Milyen típusok vannak a kifutón? – Nincs szerencséje Boulton Paul P82 Defiant l-esek – felelte a sofőr. – Ráadásul oktatógépnek átalakítva. Johannesnak gyorsan kedvét szegte amit hallott. Ismerte ezt a gép típust. Repülni ugyan még nem repült vele, de az Amt IV SDAuslandnál kötelességük volt minél többet megtanulni az ellenséges fegyverekről. A Defiant lesek kétüléses repülőgépek voltak, melyeket eredetileg őrjáratozásra fejlesztettek ki a britek. A gép törzsén a pilóta mögötti ülésben egy lövész kapott helyet, aki egy mozgatható lövegtorony segítségével

önállóan kezelte az oda beépített négy darab, 303 hüvelykes géppuskát. A típus komoly károkat tudott okozni a német bombázóknak, de elsősorban a lassúsága miatt könnyű prédájává vált a Messerschmitteknek. A gép ötszáz kilométerórát sem elérő végsebessége kiszolgáltatottá tette a villámgyors vadászokkal szemben, amilyen többek között a Spitfire IA angol gépek is voltak. Ráadásul, ha az itteni példányokat átalakították oktatógéppé, akkor a módosításokat a lövegtornyon hajtották végre, és a gép négy géppuskáját minden bizonnyal feláldozták. – Kár a fáradtságért, tudom, hogy a reptérről rendszeresen vadászok szállnak fel London védelmére. Ugye nem akarja nekem bemesélni, hogy fegyvertelen oktatógépeket küldenek a főváros védelmére? – blöffölt a német tiszt. Az angol hallgatott egy sort, mielőtt megszólalt. – Ugye megérti, hogy meg kellett próbálnom – mondta csendesen. – Hát persze – biccentett jóindulatúan az obersturmführer, és oldalba rúgta a férfit. A sofőr szemei fennakadtak, kiáltani próbált, de a fájdalomtól elakadt a

lélegzete, és némán dőlt a sárba. A testét görcsbe rántotta a kín, és ahogy a pocsolyába fetrengett, a szája félig megtelt vízzel. Johannes lehajolt hozzá, kiemelte a brit fejét a mocsokból, és egészen közelről a fülébe súgta. – Ugye megérti, hogy ezt meg nekem kellett megtennem? – emelte meg a testet, és visszatámasztotta a kocsi oldalának. Az angol még mindig képtelen volt megszólalni. Az obersturmführer látszólag türelmesen várt, de legbelül forrt a dühtől, amiért túl erőset rúgott a fickó oldalába. Ahogy nézte, a sofőrnek legalább egy bordája eltört, és abban reménykedett, hogy a csontvég nem szúrja át a férfi tüdejét. – Ha úgy látja jónak, folytathatjuk – mondta bő egy perccel később, amikor az angol arcába kezdett visszatérni az élet. A férfi ránézett, és óvatosan biccentett. Johannes úgy látta, fél megszólalni. – Ott jártunk, hogy épp el akarta mondani, milyen gépek vannak a reptéren – próbálta sürgetni a beszélgetést az obersturmführer. – Hawker Hurricane l-esek – nyögte ki a férfi. Johannes sokkal elégedettebb volt a válasszal. Az

együléses vadászgép lassabb és nehézkesebb volt, mint a Supermarine Spitfire IA gépek – melyek az angliai csata során olyan sok veszteséget okoztak a Luftwaffének –, de jó manőverezhetősége és elsöprő tűzereje révén könnyen megvédte magát. A szárnyakba összesen nyolc darab, két négyes csoportban elrendezett 7,7 milliméteres Browning-géppuska volt beépítve, egymástól két méteres távolságban, párhuzamosan beállítva. A repülőket 1050 lóerős „Merlin III” vagy „Merlin IV” motorokkal szerelték fel, amelyek megközelítőleg ötszázhúsz kilométer per órás végsebességet tettek lehetővé. – Hol állnak a riadókészültségben lévő gépek? – kérdezte valamivel elégedettebben. – A hangárok kijáratában – felelte szűkszavúan a sofőr. – Nehogy a felderítőgépek megláthassák őket – vigyorodott el Johannes.– Mekkora az őrség? – Az azonnali reagálású gépeket nem őrzik külön… A repteret körülvevő kaszárnyákban két század állomásozik… Az őrszolgálatot úgy két órával ezelőtt riadókészültségbe parancsolták… Az

őrséget megkétszerezték minden ponton. Ha nem tévedek, maguk az okai– felelte a férfi nehezen lélegezve. – Nem kizárt – hagyta rá a Johannes a fickóra. – Mennyire éberek a katonák? – Normál esetben gond nélkül bevihetném magukat, de most kizárt, hogy elkerüljük a komolyabb ellenőrzést – felelt az angol. – Akkor jobb, ha kitalálsz valamit, mielőtt észrevesznek bennünket – imitált a karjával egy robbanást az obersturmführer. A férfi megrémült. Egy ideig szemlátomást semmi másra sem tudott gondolni, minthogy rövidesen meghal, aztán idegesen megszólalt. – Talán, ha részegnek tetetné magát. Taddeus hadnagy gyakran vitte túlzásba az ivást. Ezért is rendeltek mellé sofőrnek. Legutóbb összetörte a jeepet, amikor megpróbált betalálni a kaszárnya kapuján. Olyankor rettenetesen néz ki, képes összehányni mindent – mondta eleinte akadozva, később egyre gyorsuló ütemben. – Ezt fogjuk tenni– zárta rövidre a témát az obersturmführer. Eloldotta az angol köteleit, és a pilóta kabátját jó alaposan

megforgatta a sárban. – Ne feledje, ahogy valami gyanúsat tesz, Hessler azonnal ledöfi hátulról, mielőtt még elmenekülhetne! Addig én végzek a kapuőrökkel. Amikor eszébe jut, hogy valami marhaságot akar tenni, gondoljon arra, hogy nekünk csak egy repülőgépre van szükségünk! Az angol fájdalmas arccal megdörzsölte a csuklóit, és felállt a sárból. – Ha megkérdezik, hogy hol piszkolta össze magát, mondja azt, hogy a tiszt lerántotta a földre, amikor megálltak hányni – nézett végig Johannes a sofőr mocskos ruháján. – Gyerünk, szálljon be a kocsiba! – tette hozzá, miután látta, hogy Hessler elrejtőzött a hátsó ülésen. A férfi beült, mire az obersturmführer megkerülte a kocsit. Miután mindhárman elhelyezkedtek, az angol elindult a reptér felé. – Szóljon, ha már csak háromszáz méternyire vagyunk a kaputól – utasította Johannes a sofőrt, amikor elindultak. A sáros úton csak lassan haladtak előre. A jeep kiváló menettulajdonságai ellenére az átázott, puha talaj könnyen megfogta a terepjárót. A széles, mély tócsák kerülgetése miatt alig döcögtek. – Nemsokára odaérünk – szóalt meg bő tíz perccel később

az angol. Johannes biccentett, aztán intett Hesslernek, hogy kezelje kitüntetett figyelemmel a sofőrt. Lehúzta a kezéről a lengyel tiszt kesztyűjét, a mutató és a középső ujját ledugta a torkán, aztán addig ügyeskedett, amíg tele nem okádta a kocsi elejét, a ruháját, a műszerfalat és az ülését. Az autó zárt belsőterét egy pillanat alatt elárasztotta a gyomorsav orrfacsaró bűze. Amikor az obersturmführer végzett, összemocskolta az arcát is, és a fejét belehajtotta a saját hányásába, mintha részegként végleg elvesztette volna az eszméletét. – Ne feledje, képes vagyok bármire, hogy elhagyjam ezt az országot – figyelmeztette a sofőrt, de azt annyira megdöbbentették a látottak, hogy dermedtségében még az egyik gödörbe is belehajtott. A jeep nagyot döccent, az obersturmführer beleverte a fejét a kocsi kemény műszerfalába, és hasadt seb keletkezett a homlokán. Johannes hagyta, hogy a vér az arcába folyjon, és még inkább felismerhetetlenné tegye a vonásait. – Jobb lenne, ha az útra figyelne, és összeszedné magát – jegyezte meg rosszmájúan a német tiszt, aztán a brit elfehéredő arcát

látva arra gondolt, hogy talán még jól is jöhet nekik a sofőr ijedtsége. A terepjáró néhány pillanattal később visszatalált az útra, majd nem sokkal később elérte a repülőtér kapuja előtti betonozott teret. Az angol gázt adott, mintha sietős lenne a dolga, Hessler pedig, ha lehet, még jobban összehúzta magát a hátsó ülés takarásában. A német altiszt a bajonettjét lassan átszúrta a háttámla szivacsai között, éppen annyira, hogy a brit már érezze a fegyver acél hegyét a hátában. A szűk helyen jól hallhatóan kibiztosította a Sten Mk 2-est, aztán megpróbált mozdulatlan maradni. – Csak nyugodtan– mondta utoljára Johannes, és úgy tett, mintha a terepjáró zötykölődése szabadon rángatná elernyedt tagjait. A jeep lassított, ahogy a kapu közelébe ért, a sofőr lehúzódott az őrbódéhoz, hogy az őrnek ne kelljen megáznia, amikor kijön. – Hello, Bern, ilyen hamar?– lépett elő a karszalagot viselő, esőkabátos katona az aprócska épületből. – Ez a barom Taddeus már megint egy pillanat alatt kiütötte magát – dugta ki a fejét a sofőr a kocsiból, és mélyet szippantott a

kinti, friss levegőből. – Jézusom, legutóbb azt mondta, hogy addig nem iszik, amíg a barátnője megérkezik – hajolt közelebb az ablakhoz az őr, majd ahogy megcsapta az orrát a belülről áradó okádék bűze, azonnal visszahőkölt. – A mindenségit neki, hogy bírtál megmaradni odabent? – Sehogy se– mutatott a kabátján lévő sárfoltokra Bern. – Ez az állat képtelen volt magában tartani. Előbb beokádott a kocsiba, utána még kiszállt, elcsúszott, aztán engem is lerántott a sárba – méltatlankodott a sofőr. – De ugye nincs komolyabb baja? Látom még a feje is vérzik – fogta be az orrát az őr, és behajolt a kocsiba. – Csak a műszerfalba verte be – legyintett Bern, és oldalba lökte Johannest.– Hé hadnagy, megjöttünk, hallja amit mondok? – kérdezte tőle, miközben erősen megrázta. A német tiszt kétségbeesetten kapaszkodott nehogy túlságosan eldőljön, és meglássák az arcát, aztán hangosan felmordult, és böfögött egyet. Eközben Hessler a sofőr hátának nyomta a bajonett

hegyét, egészen addig, hogy már majdnem sebet ejtett a fickón. – A kurva életbe, de büdös! – menekült kifelé az őr, és csak messziről intett, hogy menjenek tovább. Bern gázt adott, és a felemelkedő sorompó alatt behajtott a reptérre. – Vegye már ki a hátamból az a rohadt kést, mindjárt átdöfi a tüdőmet! – mondta az angol, amikor elég távol kerültek a kaputól. – Kuss legyen, nagypofájú! Mi a büdös franc volt ez a baromság? – mordult fel Hessler, és egy hajszállal még mélyebbre nyomta a fickó hátába a bajonett hegyét. – Mit csinál, maga barom? – hajolt rá a kormányra Bern, és kis híján nekimentek egy villanyoszlopnak. – Csak nem akartam, hogy megvizsgálják, él-e. Ha jobban megnézik az arcát, azonnal kiderül a csere– mondta az angol, miután visszanyerte az uralmat a jeep felett. – Legközelebb fele ennyiért is kitekerem a nyakát – ígérte a rottenführer. – Nem lesz legközelebb – szólalt meg hidegen Johannes Rali. – Mit akar tenni?– költözött ijedtség Bern hangjába, ahogy

a saját hányadékától mocskos obersturmführer felemelkedett a műszerfalról. – Semmit, csak az útjaink nemsokára elvállnak. Azt akarom, hogy vigyen minket az egyik készültségben lévő géphez – mondta ugyanolyan metszőn Johannes, ahogyan az előbb. – Ugye nem akar megölni? – uralkodott el a rettegés a briten. – Nincs olyan szerencséje – nevetett a másik aggodalmán az obersturmführer. – Csak vigyen a hangárhoz, és állítsa meg a kocsit a lehető legközelebb a géphez. Bern szemmel láthatólag magához tért valamelyest a korábbi sokkból. A reptér egy hatalmas kiterjedésű, lapos mezőn volt. Az egykori tanya épületeit átalakították, úgy, hogy felülről nézve ne sokban térjenek el egy megszokott angol uradalom képétől. A gazdaság központjában lévő ház mellett eszményi vonalban sorakoztak a kiszolgáló épületek, melyek egy széles, lapos, vékony földréteggel fedett betoncsík közelében sorakoztak. A repülőteret így sokkal nehezebb volt felülről észrevenni. – A francba!– csóválta a fejét Johannes. – Mi van? – kérdezte ijedten Hessler.

– A sár könnyen rátapadhat a kerekekre. A Hurricanek amúgy is nehézkesen szállnak fel, most meg még ez is – fújt hangosan az obersturmführer. – Hogy csináljuk? – kérdezte a még mindig a hátsó ülés rejtekében kuporgó rottenführer. – Ketten aligha tudjuk bepréselni magunkat az együléses gépekbe. – Az egyikünk hamarabb felszáll, és fentről fedezi a másikat – váltott németre Johannes, mert attól tartott, hogy a sofőr megpróbálja kihasználni a helyzetet, és egymásnak uszítja őket. – Ki lesz az első? – kérdezett vissza azonnal a rottenführer, és a tiszt beigazolódni látta az aggodalmait. – Akinél a dokumentumok vannak – felelte Rali, és kivárta a másik reakcióját. – Tehát maga – vágta rá Hessler, és lehetetlen volt eltéveszteni a hangjában feszülő indulatot. – Nem. Ha akarja, maga is elviheti őket. Innentől kezdve már nem számít a rang. Ha felszálltunk, már csak az a fontos, hogy a bizonyítékok eljussanak Párizsba, Skorzeny ezredes kezébe – felelte

némi gondolkodást követően Rali. – Hamaga akar előbb felszállni, engedélyt adok rá. Hessler nem válaszolt azonnal. A főhadnagy szavai meglepték. – Rendben van– mondta végül határozottan. – ígérem magának, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy az iratok megérkezzenek Franciaországba. – Jó – mondta Johannes.– Másszon ki, és mozgassa meg a tagjait, nem akarom, hogy zsibbadtan próbálkozzon a felszállással. Ha gép körül mégis találunk őröket, próbáljuk meg csendben elintézni őket – folytatta tovább, még mindig németül. – Mi legyen a sofőrrel? – Nem vállalhatunk ekkora kockázatot. Ölje meg, amint megállt a kocsi!– felelte hidegvérrel az obersturmführer. – Ha elesnék, az iratok a kenyérzsákomban vannak. Vegye magához őket, és jusson el a francia partokig. – Ja vohl, mien Herr!– felelte Hessler, és felült a hátsó ülésre. A kocsi néhány percig még kanyargott a kiszolgáló épületek között, aztán Bern megszólalt. – Abban van az egyik azonnali reagálású gépünk –

mutatott az előttük lévő épületre. – Álljon meg a fal mellett! – utasította Johannes a férfit. A jeep a ház mellé fordult, és a motor megállt. – Miről beszéltek az előbb? – kérdezte Bern. Hessler előrenyúlt, baljával megragadta a férfi száját, hátrahúzta a fejét, majd a jobbjában lévő, élre fent bajonettel elvágta a torkát. A sofőr megrándult, vergődni kezdett az ülésben, a karjai tehetetlenül kaptak a száját takaró kézhez. A lába beakadt a pedálok közé, a teste megfeszült, de a rottenführer erősen tartotta, nehogy kiszabaduljon. Vér spiccelt a szélvédőre, miközben a férfi rugdosó bakancsa a jeep alvázán kopogott. – Várja meg, míg meghal, aztán jöjjön utánam – nyitotta ki a kocsi ajtaját az obersturmführer, és kiszállt az esőbe. – Ha lövéseket hall, hagyja itt, és azonnal induljon – hajolt vissza kintről, és pillantása az angol vérével keveredett hányásra tévedt. – Undorító – gondolta, de egyetlen szót sem szólt, csak összehúzta magán a saras kabátot, és az épület frontja felé indult. – Ha

véget ér a háború, és túlélem, vajon mit fogok gondolni magamról?

– tette fel magának a kérdést szórakozottan. A hangár falánál megállt, és kilesett a sarok mögül. A kijárat mellett várakozó Hurricane mellett két katona és egy szerelő állt. A fülkében egy beöltözött pilóta ücsörgött, és dohányzás közben a kint lévőkhöz beszélt. Johannes felmérte a négy ember elhelyezkedését, és nyugodtan konstatálta, hogy ennyit még Hessler segítségével sem tudnának csendben a pokolra küldeni. Csőre töltötte a pilótánál talált browning Mk 2 típusú pisztolyt, és kezeit a háta mögé téve határozott léptekkel elindult a gép felé. A bent lévők azonnal felfigyeltek rá, de az egyenruhája láttán nem fogtak gyanút. Johannes tudatosan a rangidős őr felé ment, hogy elejét vegye bármiféle kérdezősködésnek. Amikor már csak kétlépésnyire volt az első katonától, kapkodás nélkül magaelé emelte a pisztolyt, és közvetlen közelről mellbe lőtte a fiatal férfit. A home guard azonnal összeesett. Johannesnak könnyű dolga volt. A dörrenés sokkolóan hatott a hangárban lévő másik három emberre. Sietség

nélkül a másik őr felé fordította a pisztoly csövét, és meghúzta a ravaszt. Leggyorsabban a pilótával beszélgető szerelő kapott észbe, és futni kezdett a kijárat felé. Az obersturmführer ügyet sem vetett rá. Gondosan megcélozta a vele farkasszemet néző repülőst, és körülbelül hét lépés távolságból arcon lőtte. A pilóta feje hátralódult, majd egy ostorcsapásszerű mozdulattal visszapattant a fülke faláról. Johannes csak ezek után fordult a menekülő szerelő után, de a mozdulat felesleges volt. A hangár sarkában Hessler jelent meg, és a Sten Mk 2-es-sel elkaszálta a rohanó alakot. A szerelő a karjait az ég felé dobta, ahogy a kilenc milliméteres golyók a törzsébe csapódtak, majd jajszó nélkül egy piszkos sárga pocsolyába zuhant. Az obersturmführer kapkodás nélkül megindult a pilótafülke irányába, felmászott az oldalához támasztott létrán, majd nekilátott, hogy kiemelje a halott pilótát az ülésből. – Segítsen már! – fordult a két meglőtt őr torkát elvágó Hessler felé. – A franc essen bele, beakadt az öve. Egyedül nem tudom kiszabadítani. A rottenführer felállt, és elindult felé. Johannes oldalt húzódott a létrán, hogy helyet adjon a másiknak, aztán, amikor az altiszt

megfogta az első fémfokokat, a teste takarásából előhúzta a browningot, és felülről fejbe lőtte Hesslert. A deszantos összerándult, egy darabig még görcsösen rángatózott a létrafokok közé akadva, aztán a teste elernyedt, és a karjánál fogva fennakadt a fémvázon. Az obersturmführer eltette a pisztolyt, kilökte a halott lengyel pilótát a fülkéből, és lement Hessler géppisztolyáért. Magához vette a fegyvert, aztán beült a gépbe. Beindította az ezerötszáz lóerős RollsRoyce motort, és amíg a gép magára talált, egy olajos ronggyal tessék-lássék lekapargatta a szélvédőre fröccsent agyvelődarabkákat. Ellenőrizte a műszereket, és amennyire tehette, a gép állapotát. Óvatosan felpörgette a rotort, és hagyta, hogy a Hurricane kiguruljon az esőre. Elhúzta a feje feletti, sínen csúszó ablakot, és ráfordult a felszállópályához vezető útra. Sziréna hangja visította túl a motor dübörgését, és egy terepjáró jelent meg a hangárok között. A sofőr, ahogy meglátta az esőben csellengő vadászgépet, azonnal utána vetette magát. Johannes belátta, hogy tovább már nincs helye az óvatoskodásnak, és felpörgette a Merlin III-as

hajtóművet. – Csak be ne add nekem a kulcsot!– bíztatta a hidegen megjáratott motort, miközben egyre gyorsulva bukdácsolt a kifutó felé. A RollsRoyce hörgött ugyan néhányat, és „nemszeretem” hangon morgott, de végül tette a dolgát. A gép lassan olyan nagy sebességre gyorsult, hogy Johannes aggódni kezdett, vajon képes lesze megfelelő ívben ráfordulni a felszállópályára. Óvatosan hátranézett, és látta, hogy a terepjáró megpróbálja elvágni előle a menekülés útját. Az obersturmführer kinyitotta a tetőt, és leadott néhány rövidsorozatot a párhuzamosan haladó jeepre. A harmadik próbálkozásra járt sikerrel, vagy a terepjáró vezetője volt túl magabiztos, mert a kocsi első kerekei hirtelen oldalt fordultak. Az autó a bal első oldalán átfordulva a levegőbe emelkedett, majd a tetejére érkezve a sárba zuhant. Johannes villámgyorsan visszahuppant az ülésbe, és a kitörni készülő gépet igyekezett rákényszeríteni a felszállóra. A Hurricane jobb szárnya a botkormány hirtelen mozdulatától süllyedni kezdett, és az obersturmführer

attól tartott, hogy ha tovább folytatja a meredek manővert, elakad a talajban és felborítja a vadászgépet. Óvatosan szélesített az íven, majd amikor úgy érezte, hogy a repülő kerekei már majdnem a betonsáv szélén futnak, ismét leszűkítette a kanyart. A Hurricane újfent megbillent, de a gép már lelassult annyira, hogy a szárny ne akadjon fel. Johannes stabilizálta a repülő helyzetét, aztán gázt adott, és a felpörgő propeller előre rántotta a szerkezetet. A biztonság kedvéért még egyszer hátra nézett, és egy újabb jeepet látott a hangárok irányából felé közeledni. Felbecsülte a kettejük között lévő távolságot, és úgy találta, hogy a kocsi már nem jelenthet rá veszélyt. Tovább növelte a Hurricane sebességét, majd nem sokkal a kifutópálya vége előtt a levegőbe emelte a vadászgépet. Újfent ellenőrizte a műszereket, majd lassan emelkedve Franciaország felé fordult.

XIII. – Mennyi az esélye annak, hogy egy ilyen támadás sikeres legyen? – kérdezte suttogva a navigációs tisztet Gerhard. – Ha nem Wolfgang Lüth lenne a kapitány, azt mondanám őrültség az egész, de mivel ő már több mint négy éve van a tengeren, biztos vagyok benne, hogy tudja, mit csinál – vigyorgott önelégült képpel a fiatal tiszt.

– De megtámadni egy rombolót! Ahogy elnéztem, a másodtiszt is túlságosan kockázatosnak tartja. – Rupprecht még fiatal, és amúgy is túlságosan heves vérmérsékletű – legyintett a navigációs tiszt. – Olyasmit hallott, amitől világ életében rettegett, ezért azt tette, amit sosem lett volna szabad. – A szemébe mondta a kapitánynak a kétségeit? – Nem. Ellent mondott a kapitánynak – ingatta a fejét a férfi. – Ezért akár agyon is lőhetnék, vagy irány a hadbíróság. Szerencséje van, hogy ilyen könnyen megúszta. Gerhard csendben maradt. Belegondolt, hogy, ha valaki az ő szakaszából éles helyzetben megtagadná a parancsot, vajon mit tenne. Magában elismerte, hogy szükség esetén meghúzná a ravaszt. A fegyelmezetlenség és az engedetlenség nagyobb fenyegetést jelent, mint maga az ellenség. Egy zárt világban, mint amilyen egy búvárnaszád kicsiny közössége, ez fokozottan igaz. Ha Lüth kapitány nem tart rendet az emberei között, a hajó idővel irányíthatatlanná válhat. Rupprechtnek valóban szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta. Az elsőtiszt az első támadás során tanúsított minősíthetetlen magatartása miatt valószínűleg hadbíróság elé áll. Jó esetben is örökre kizárják a Kriegsmarine kötelékéből, és mehet a keleti frontra, ahol vagy egy orosz golyója végez vele, vagy a fagy. – Emelkedéshez felkészülni, másodlagos hajtóművek félfordulattal előre – adta ki a parancsot Wolfgang Lüth. – Vetőcsöveket egytől négyig előkészíteni felszíni tüzelésre.

Célzómestert a hídra! – kapaszkodott meg Lüth a hajó oldalában, és intett a főmérnöknek, hogy megkezdheti az emelkedést. Witaschek a kormányosok mögé állt, mielőtt megszólalt. – Levegőt a ballaszttartályokba. Orrlapátok ötre fel, farlapát tízre le! – adta ki a parancsot. A búvárnaszád eleje lassan emelkedni kezdett, és Gerhard megkapaszkodott a híd falában. A kapitány kajütje előtt állt, háta mögött a rádiólokátoros fülkéjével. A híd lassan elcsendesedett, ahogy a technikai személyzet megtette a szükséges előkészületeket az emelkedésre. – Árasszák el a vetőcsöveket – mondta lassan a kapitány, ahogy a mélységmérő elérte a húszas értéket. – Lassabban emelkedjen főmérnök, azt akarom, hogy ne lássanak meg azonnal. – Orrlapátok nullára, farlapátok ötre. Elég a ballaszt. A hajó dőlése enyhült, egyre közelebb került a vízszinteshez. – Vetőcsövek egytől négyig elárasztva – jött az orr felől a fegyvermester hangja. – Csak lassan!– mondta szinte suttogva a kapitány, miközben a feltolta a periszkópot, és szemét a nyíláshoz illesztette. – Másodlagos hajtóművek állj, felkészülni dízelhajtásra! – Farlapát nullára – mondta a főmérnök. – Hagyjuk, hogy a ballaszt felvigye– tette hozzá. – Tüzelésre felkészülni! – vált izgatottá Wolfgang Lüth hangja. – Irány 050, sebesség harminc csomó. – Becélozva – jelentette a fegyvermester.

– Távolság: kétezer-száz méter. – Célpont azonosítva. – Egyes vetőcső, tűz! Gerhard különös, távoli hangokat hallott az orr felől, melyek elfojtott buborékolásra, a sűrített levegő kicsapódó hangjára emlékeztették. Aztán az egész egy fémes klanggalvéget ért, amibe beleremegett a hajótest. A kapitány máris újabb direktívákat sorolt. – Irány 055, sebesség harminc csomó. – Becélozva. – Távolság kétezer-kétszáz méter. – Célpont azonosítva. – Kettes vetőcső, tűz! Újabb remegés futott végig az U-Booton, és a korábbi hangok megismétlődtek. Wolfgang Lüth megint csak újabb adatokat sorolt. – Irány 060, sebesség harminc csomó… – Mi folyik itt?– kérdezte Gerhard a mellette álló navigációs tisztet. – A meglévő készletek iszonyatos elpocsékolása – vigyorgott a férfi. – Nem értem – a sturmscharführer a fejét rázta. – A kapitány legyező alakban lövi ki a torpedóit. Abban bízik, hogy valamelyik így eltalálja a rombolót. Normális esetben meg sem próbálnánk az ilyesmit, mert túl sok G7e veszhet kárba, és a találati esély alacsony, de most, hogy csak ilyen rövid úton vagyunk, nincs értelme spórolni a torpedókkal – magyarázta a navigációs tiszt. – Miért nem akarta a kapitány, hogy észrevegyenek

minket? – Mert akkor rögtön irányba fordulnak, és a találati esély közel nullára csökken… – Elsődleges hajtóművek teljes sebességgel előre! – szakította félbe a beszélgetést a kapitány miután a negyedik „angolna” is útjára indult. – Új irány 090. Tegyünk úgy, mintha megpróbálnánk elsiklani az orra előtt – húzta be a periszkópot Lüth, és a torony felé indult. Kiáltások harsantak, utasítások száguldottak végig a hajón, és néhány pillanat múlva a hatalmas iker dízelmotorok életre keltek. Iszonyatos zaj töltötte be az acéllal körülzárt, szűk belső teret, és Gerhardnak kedve támadt a vaslétrán felkapaszkodó kapitány után menni. – Kérek engedélyt a toronyba menni! – igyekezett túlkiabálni a dízelmotorok lármáját a sturmscharführer. – Engedélyezem – hallotta a feje fölül Lüth hangját. – Erre szüksége lesz odafönt – nyomott a kezébe egy hosszú, szürke, vastag bőrkabátot a navigációs tiszt. Gerhard korábban látta már a ruhadarabot a fedélzeten szolgálatot teljesítő tengerészeken. – Köszönöm – biccentett Erich felé. Felszaladt az acél létrafokokon, és kibukkant a toronyban. Felegyenesedett, majd kis híján a tengerbe sodródott, ahogy a hajótesten átcsapó hullám a torony aljában megtörve vizet zúdított a nyakába. A hatalmas bőrkabát ellenére egy pillanat alatt bőrig ázott. Némi nehézség árán megkapaszkodott a torony peremén lévő korlátban, és Wolfgang Lüthig küzdötte magát. – Hol van?– kérdezte olyan hangosan, mintha még odalent

lenne. A parancsnok bal felé mutatott, de Gerhard semmit sem látott arra. – Kérjen egy látcsövet lentről – ajánlotta a kapitány. A deszantos megfordult, és lekiáltott a hídra. Néhány pillanattal később a másodtiszt jelent meg a feljáróban, és egy gumírozott szélű messzelátót nyomott a kezébe. Gerhard ismét a jelzett irányba fordult, és a szürke háttérben nagy nehezen felfedezte a romboló halvány sziluettjét. – Gyorsan változik az idő errefelé – jegyezte meg az ejtőernyős leginkább csak úgy magának. – Szerencsére ilyen időben a repülőgépek aligha találnak meg minket– válaszolt Lüth a sturmscharführer döbbenetére. – Sőt, talán felszállni sem engedik őket. Az erős szél a mi malmunkra hajtja a vizet. – Észrevettek minket? – intett a fejével a romboló irányába Gerhard. – Szinte azonnal, hogy nagyobb sebességre kapcsoltunk. Irányba álltak, és nemsokára tűz alá vesznek minket a felszíni fegyverzetükkel – válaszolt nyugodtan a kapitány. – Van valami esélyünk ellenük idefent? – nézte a deszantos a lassan közeledő rombolót. – Az égvilágon semmi, és ezt ők is tudják. Előbb megszórnak minket az ágyúikból, aztán ha nem tudunk elég gyorsan lemerülni, legázolnak bennünket. – Legázolnak? – vette el a szemétől a messzelátót Gerhard, és a kapitányra nézett. – A romboló orra szerkezeténél fogva jóval erősebb, mint az U-Bootok oldala. Gyakori eljárás ez az angol

haditengerészetnél. Ha képesek meglepni valamelyik búvárnaszádot, szívesen választják az ütközést. Biztos módja, hogy súlyos sérülést okozzanak a tengeralattjárónak – magyarázta nyugodtan Lüth. – Akkor nem kellene lemerülnünk? – próbálta kifejezésre juttatni az értetlenségét Gerhard. – Nos, ahogy mi eltűnünk a horizontról, a romboló abban a pillanatban az utolsó pont felé fordul, ahol még láttak bennünket. Ezzel elkerüli a kilőtt torpedókat, és a mélyvízibombáival biztosan feltart minket, amíg a többiek megjelennek. – Nem kerülhetnénk el? – Nem. Már értesítette a többi rombolót. Amíg azok megérkeznek, nincs más dolga, mint szemmel tartani minket. – Akkor miért nem lőttük ki rá a torpedókat, és tűntünk el a szemük elől, mielőtt még észrevettek volna minket? – Azért, mert a G7e típusú, víz alatti lövedék jól látható nyomot hagy maga után. A víz nem elég hullámos, az idő nem elég viharos, hogy elleplezze az árulkodó nyomokat. A rombolók legénysége folyamatosan figyeli a hajó körülötti vízfelszínt. Ezek a fürge egységek képesek elkerülni a torpedókat, ha időben felfedezik őket. Elég csak szembefordulni velük. Sőt, ha a kapitány úgy dönt, elég gyorsak hozzá, hogy akár le is hagyják az angolnákat – hallgatott el Wolfgang Lüth. – Akkor most már semmit sem értek – adta fel a sturmscharführer. – Mi értelme ennek az egésznek? – Megpróbáljuk meglepni őket – felelte a kapitány.

– De hát az előbb mondta azt, hogy lehetetlen. – Nem egészen. Ezúttal mi vagyunk a cselétek, és torpedóink a vadászok. Ugyan a találati esély alacsony, de az angolok eddig pontosan úgy reagáltak, ahogyan reméltem. Amint észrevettek, minket teljes sebességgel elindultak, hogy elvágják előlünk a menekülés útját, és ha lehet, legázoljanak minket. Ezzel persze a hajó oldalát fordították az angolnák felé. Mivel a figyelmüket leköti az üldözésünk, kisebb gondot fordítanak a vízfelszín megfigyelésére. Ez a szeles idővel együtt már elég lehet hozzá, hogy késve vegyék észre a torpedókat – fejezte be WolfgangLüth. – És ha nem találnak? – Akkor lehet, hogy meghalunk – vont vállat Lüth. – Egyelőre minden jól halad. Az ágyúk ekkor dörrentek meg először a romboló fedélzetén. Gerhard sivító hangot hallott, ösztönösen összébb húzta magát, de a gránát majd száz méterrel elhibázta őket. – A francba!– robbant ki a feszültség a másodtisztből, aki eddig csak csendben figyelt a toronyban állva. – Gyerünk innen! – üvöltötte kipirult arccal, miután a második gránát heves vízpermettel borította be őket. – Ilyen messziről, ekkora hullámok között nem sok esélyük van rá, hogy eltaláljanak egy ekkora hajót – mondta Wolfgang Lüth a sturmscharführer falfehér arcát látva. Újabb gránát csapódott be mellettük, és mintha csak a kapitány szavait akarná megcáfolni, alig húsz méterrel hibázta el őket.

– Mennyi ideje van még az elsőnek? – kiabálta túl a robbanások zaját Lüth, és egyre erősebben kapaszkodott a tornyot körbefutó acéldrótokba. – Még tíz másodperc uram – csüngött a korlát egy darabján a csuromvizes másodtiszt. – Akkor itt az ideje, hogy elkezdjünk imádkozni! – vigyorodott el szélesen a kapitány, és fél kézzel a szeméhez illesztette a messzelátóját. Gerhard értetlenül meredt a férfira, és ahogy a fedélzeten imbolygó alakját nézte, megértette, hogy ezen a helyen Wolfgang Lüth az úr. Jobban ismeri az angolok szokásait, mint ő maguk, mindenkinél pontosabban tudja, hogy a IXD 2 osztályú búvárnaszád mire képes, és hogy hogyan csalhatja csapdába az ellenségeit. A közelükben robbanó gránátok ellenére hirtelen nyugalom szállta meg, és ugyanazt a feltétlen bizalmat érezte a messzeséget figyelő kapitány iránt, mint amit néhány órával ezelőtt a fiatal navigációs tiszt arcán látott. A lövések hangjai egy pillanatra elhallgattak, majd távoli robbanás zaja jutott el hozzá. A sturmscharführer a szeméhez emelte a látcsövet, és a romboló felé fordította. Az apró hadihajó futása hirtelen meglassúdott, a tatja felől szürke füstcsíkot tépett darabokra az erős szél. Alig egy kilométerre lehetett tőlük. A deszantos a rossz látási viszonyok ellenére is képes volt kivenni a fedélzeten rohanó alakok kontúrjait. – A második volt az! – mondta rendkívül határozottan Lüth, és ahogy Gerhard ránézett, kendőzetlen büszkeséget fedezett fel az arcán.

A sturmscharführer ismét a romboló felé nézett. A hajó továbbra is irányban maradt, de a sebessége jól láthatóan csökkent. A fedélzetén emberek rohantak fel, s alá, miközben a tat felől érkező füst mind sötétebb árnyalatúra váltott. Két ágyú ismét eldördült, de a gránátok majd száz méterrel az U-Boot mögött csapódtak be. – Öt másodperc a harmadiknak – kiáltotta a másodtiszt. A romboló fedélzetén feketére váltott a füst. A tengerészek felhagytak a futkosással, és a hajó lassú fordulóba kezdett. Az ágyúk elhallgattak. A robbanás gyenge morajnak tűnt csupán a búvárnaszád közelében felrobbant gránátok hangja után. Az angol hadihajó teste megremegett, az orránál húsz méter magas fehér tajtékot vetett a víz. A sebessége gyorsan csökkent, és a fordulása még erősebb ívbe váltott. A romboló nemsokára orral az U-181 felé állt, aztán tovább folytatta a kanyart. – Fantasztikus találat, kapitány…! – kiáltott fel lelkesen a másodtiszt. – Elsődleges hajóművek félfordulat, új irány 030. Célzómestert a hídra, egyes és kettes vetőcsöveket felszíni tüzelésre felkészíteni! – szakított félbe a beosztottját Wolfgang Lüth, ahogy lekiáltott a hídra. – Látja, Herr Gerhard. A taktikánkat ugyanarra kisebbrendűségi érzésre építettem, ami Rupprechtet is a hatalmába kerítette néhány órával ezelőtt. Az angol rombolók nem tekintik egyenrangú ellenfélnek a német búvárnaszádokat. Természetes számukra, hogy egy U-Boot, ahogy meglátja őket, azonnal menekülni kezd. Ez most fokozottan igaz volt. Egyetlen búvárnaszád a mozgósított angol flottilla ellen. Fel sem

merült bennük a lehetőség, hogy megtámadhatjuk őket – magyarázott Wolfgang Lüth, miközben az U-181 irányba állt. – Mennyi időnk lehet? – kérdezte Gerhard. – Legkevesebb negyedóra a vizuális kontaktusig. Mivel aligha kell repülőgépektől tartanunk, bőven elég lesz hozzá, hogy elveszítsük az üldözőinket – felelte a kapitány, aztán elhallgatott, és bemérte a célpontot. – Tüzelésre felkészülni! – kiáltotta, és a szavait a lejáratnál álló másodtiszt fennhangon elismételte. – Irány 050, sebesség zéró. – Becélozva – jelentette a fegyvermester, és Rupprecht újfent elismételte. – Távolság: ezer. – Célpont azonosítva. – Egyes és kettes vetőcső tűz! Két klang hallatszott a víz alól, és Gerhard két hatalmas acélhalat látott elúszni nem sokkal a vízfelszín alatt a körbeforgó romboló irányába. Az angolnák keskeny tajtékcsíkot húztak maguk után. – Új irány 070, elsődleges hajtóművek teljes sebességgel előre – adta ki a parancsot a kapitány, miután meggyőződött róla, hogy a halacskái a megfelelő irányba tartanak. A búvárnaszád elfordította az orrát a brit hadihajó felől, és egyre gyorsulva távolodott az angol partoktól. Gerhard egy ideig még árgus szemekkel figyelte a két torpedó útját, ahogy tántoríthatatlanul közelednek a végzetesen megrongálódott romboló felé, és csak akkor fordult vissza,

amikor újabb vízoszlopok csaptak fel a brit hajó körül.

XIV. Johannes Rali magabiztosan uralta a Franciaország felé tartó repülőgépet. Megközelítőleg 500 kilométeres sebességgel haladt, és örömmel vette tudomásul, hogy a körülbelül négyezer méteres magasságig tartó, sűrű felhőréteget követően a légtér kitisztult. Még egyszer ellenőrizte az irányát, aztán hatezerre emelkedett, és nyílegyenesen Franciaország felé tartott. Úgy számolta, hogy ennél a sebességnél fél óra alatt elérheti a Tengelyhatalmak által uralt területek határát. A Hurricane fedélzeti rádiójával végigellenőrizte a beállított hullámsávokat, de a földi irányítás nem sokkal később teljes csendet rendelt el. Maximálisra növelte a gép vízszintes sebességét, és a botkormányt egyenesben tartva megkezdte a hazafelé vezető utat. A zavartalan légköri körülmények, és a Merlin motor monoton zúgása megnyugtatta. Mióta partra szálltak Angliában, most először nyílt alkalma rá, hogy megpróbálja átlátni mindazt, ami velük történt az elmúlt órákban. Volt néhány zavaró részlet, amit szeretett volna jobban körüljárni. Az első rögtön az a home guard egység volt, amellyel a partra szállásukat követően összefutottak. Gerhard Kaufmann sturmscharführer szerint az angolok mintha

vártak volna valamire, de ennek ellenére nekik mégis sikerült meglepni őket. – Mi a fenét kereshettek olyan közel a parthoz? – tette fel magának a kérdést Johannes, és sokat nem adott volna érte, ha tudja a választ. Nagy szerencséjük volt, hogy nem szaladtak beléjük. Hiába rendelkeztek nagy tűzerővel, a Lee Enfíeld puskákkal felfegyverzett britek komoly veszteségeket okozhattak volna. A következő dolog, ami zavarta, a tanyánál várakozó brit katonák voltak, akik inkább tűntek hátrahagyott utóvédnek, mint önálló harci egységnek. Noha a deszantosok könnyen átvágták magukat rajtuk, a helyzet egészen másként is alakulhatott volna, ha a home guardok meglepetésből csapnak le rájuk. Főként akkor, ha menekülés közben éri őket a házban lévők sortüze. Megpróbálta összekapcsolni a két eseményt, de semmire sem jutott, így inkább tovább lapozott a közelmúlt eseményeiben. Visszaemlékezett az egykori grófság ellen intézett támadásra, és elégedetten vette tudomásul, hogy a feladatot mintaszerűen hajtották végre, a lehető legkisebb saját veszteségek árán. Az őrség kellőképp meglepett volt,és a behatoló egységet vezető Kaufmann megint jól végezte a dolgát. Persze szerencséjük volt azzal, hogy a bizonyítékokat a központi épületben találták, de ez semmivel sem kisebbíti az érdemeiket.

Ellenben az útlezárás, amellyel a visszaúton találkoztak, újfent elgondolkodtatta. Már több mint hetven kilométernyire jártak a Station Xtől, amikor belefutottak abba a jól felépített, mégis ideiglenesnek tűnő őrposztba. – Vajon az angolok honnan tudták, hogy merre keressenek minket? – tette fel magának a kérdést, és szerette volna, ha nem adódik magától a válasz. – Elárultak bennünket! – futott végig rajta a sejtés. – Túl

gyorsan találták meg az összefüggést a parton történt összecsapás, és a kódfejtőket ért támadás között. Valaki feladott minket, és előre tájékoztatta az angolokat a lépéseinkről. Johannes lassan ingatta a fejét, és próbált rájönni, hogy honnan szivároghatott ki az információ. A vezérkarban ugyan elég sokan tudtak az akcióról, ám Otto Skorzeny Standartenführer, Karl Dönitzet kivéve senkit sem avatott be a részletekbe, mint ahogyan ő sem mondott el mindent az embereinek. Rajta kívül egyedül Gerhard Kaufmann ismerte az akció részleteit. – Az nem lehet!–, igyekezett elvetni magában a gondolatot, de nem járt teljes sikerrel. Hirtelen a főtörzsőrmester terepen elért sikerei egészen más színben tűntek fel előtte. Eszébe jutott, hogy Kaufmann maga kérte, hogy ő vezethesse a támadást a Bletchley Park ellen, és Johannes már nem is volt benne olyan biztos, hogy csak a szerencse szegődött melléjük, hogy olyan gyorsan megtalálták a bizonyítékokat. Az angol teherautón ülve volt rá alkalma, hogy megnézze a

sturmscharführer által megszerzett bizonyítékokat. Az altiszt igazat mondott: a dokumentumok alapján kétségtelen ténnyé vált, hogy az angolok képesek megfejteni azEnigmával kódolt üzeneteket. Volt ott két kódkönyv, néhány félig megfejtett üzenet, és pár leírás arról, hogy hogyan működik az írógéphez hasonló szerkezet. Kaufmann mindent magával hozott, amire csak szükségük volt.

– Aztán elárult minket? De mi oka lehetett rá? – csapongtak a gondolatai. Mint jó tiszt, ismerte a beosztottjai történetét. Tudta, hogy Johannes Kaufmann előbb a Waffen-SSnél teljesített szolgálatot, majd háború kitörése után innen került a Fallschirmjagerhez, végül jó néhány társával együtt az Amt IV SDAuslandhoz. Nem volt olyan angol kém, aki képes lett volna mindezt végigcsinálni anélkül, hogy lebukott volna. – Nem, ez képtelenség! – ingatta a fejét. – Valahol máshol kell keresnem az igazságot – próbálta erőltetni a gondolkodást. Az angol Supermarine Spitfire alig volt nagyobb, mint egy légypiszok a pilótafülke ablakán, amikor tüzet nyitott Johannes Hurricanejára. A lövedékek egy része a szárnyat érte, mire tenyérnyi fémdarabok váltak le a borításról. Az obersturmführer az első ijedtség múltával balra kitért. Meredek zuhanórepülésbe kezdett, hogy kikerüljön a másik gép tűzvonalából, és sebességi előnyt nyerjen. Amikor erejét megfeszítve visszanézett, látta, amint a szivar alakú, együléses gép utána bukik, és mind a nyolc

Browninggéppuskájából egyszerre tüzet nyit rá. A nyomjelző lövedékek csíkjai fénylő zárfalat húztak a Hurricane orra elé, de szerencsére képtelenek voltak elérni a vadász testét. Az obersturmführer kiemelte a zuhanásból a gépet, és jobbra felfelé fordulva megpróbált az angol mögé kerülni. A Spitfire azonban mintha csak előre látta volna, hogy mit tervez, egy gyors fordulóval a nyomában maradt. A manőver következtében Johannes némi magassági fölényre tett szert a brittel szemben, és ezt kihasználva igyekezett eltávolodni tőle. A RollsRoyce motort maximális fordulatszámon pörgetve megpróbálta kierőszakolni a gépből a lehető legnagyobb sebességet. A válla felett hátranézett, és látta, hogy a Spitfire, annak ellenére, hogy enyhén emelkedik, lépést tart vele. Ismét meredeken megdöntötte a Hurricanet, merészen levágott balra, és a még meglévő magassági előnyét kihasználva megpróbált felgyorsulni, hogy az angol pilóta mögé kerüljön. A brit azonban résen volt, és amikor Johannes egy pillanatra feltűnt a célzó keresztje előtt, felugattak a géppuskái. A nyomjelzőlövedékek narancs csíkjai végignyalták a Hurricane törzsét. A vadászgép rázkódni kezdett az obersturmführer alatt, és a deszantos úgy érezte, a botkormány pillanatok alatt kiszakítja a kezét. Erőnek erejével igyekezett megfogni a gép remegését, és ahogy kiért a fordulóból visszanyerte uralmát a Hurricane felett. Körülnézett, de az angolt sehol sem látta. Idegesen forgolódott körbe, amikor valamivel alatta észrevette a

Spitfire távolodó sziluettjét. Az angol szemlátomást túl későn emelte ki a gépét a fordulóból, és így esélyt adott ellenfelének, hogy az a farkára üljön. A brit pilóta most mindent elkövetett, hogy a lehető legtávolabb kerüljön a magassági fölénnyel rendelkező Hurricanetől. Johannes egy pillanatig mérlegelt, aztán az angol felé fordította a gép orrát, és dühödten utána bukott. Maximális fordulaton használta a Merlin III-at, és igyekezett minél közelebb jutni a Spitfire-höz. Megvárta, míg a lendülete elfogy, aztán bő négyszáz méter távolságból úgy döntött tüzet nyit. Megszorította a botkormányt, ujját az elsütő billentyűre helyezte, aztán egy finom mozdulattal irányba állította a vadászgépet. Johannes középen nyomta meg a gombot, mire a nyolc Browninggéppuska egyszerre kezdte el okádni a golyókat. Az ejtőernyős a lábaiban érezte a fegyverek lassító erejét. A nyomjelzőlövedékek bő egy méterrel a Spitfire felett húztak el, mire a deszantos lejjebb kormányozta a Hurricanet. A világoskék nyomjelzőlövedékek ezúttal körbeölelték az ellenséges gép törzsét. Fémdarabok és vékony lemezek váltak le a Spitfire-ről. Az angol egy pillanattal később vad táncba kezdett, hogy kirántsa a repülőjét a halálos fényjátékból. Johannes felengedte a billentyűt, és megpróbált minél kevesebb kormányzással a brit nyomában maradni. Időnként egyegy rövidebb sorozatot engedett el, hogy tovább zaklassa ellenfelét. Hol a tűzgomb első, hol a hátsó felét használta, hogy csak a párba állított négy géppuska tüzeljen, és ne veszítsen akkora sebességet. Az angol úgy fickándozott, mint egy hálóba került hal, de éppen ezért

nem sikerült távolságot nyernie az obersturmführerrel szemben. A deszantos megnyugodott valamelyest, hogy az élete már nem volt közvetlen veszélyben, és időről-időre igyekezett mind pontosabb sorozatokkal megszórni a Spitfiret. Az egyik golyózáport követően az ellenséges vadász motorjából, halványszürke füstcsík kezdett szivárogni. Az angol pilóta magatartása ettől kezdve gyökeresen megváltozott. A repülő orrát egyenesen az alattuk lévő felhőréteg felé fordította, és zuhanni kezdettaz átláthatatlan pára rejteke felé. Johannes követte, mind a nyolc géppuskájából egyszerre tüzet nyitott rá, mire a Spitfire-ből szivárgó füstcsík feketére váltott, és megvastagodott. A két gép lassan elérte a négyezer méteres magasságot, és az obersturmführer úgy döntött, visszafordul a felhőréteg határán. Felhúzta a gép orrát, mire az angol eltűnt a szeme elől. A deszantos ellenőrizte a helyzetét a műszerei segítségével, majd a francia partok felé fordult. Ismét felemelkedett hatezer méterig, és a Hurricane legnagyobb vízszintes sebességével utazott Párizs irányába. Johannes elégedett volt magával. Megnyerte élete első légi csatáját, és még a gépét is sikerült használható állapotban megmentenie. Ennél többet nem is kívánhatott volna. A két MesserschmittA két Messerschmittes a csatorna felett csapott le rá. Johannes megpróbált jelezni nekik, de a két német vadász nem sokat törődött a szárnyait billegtető Hurricane különös viselkedésével. A deszantos igyekezett kibújni előlük, hogy a felhők között keressen magának

menedéket, de a rendkívül fordulékony német vadászok minduntalan kereszttűzbe fogták, ha megpróbált lefelé menekülni. Johannes végül belátta, hogy vagy átvág a német tűzön, vagy idefent leli halálát. Merészen lefelé buktatta hát a Hurricane orrát, és zuhanórepülésben húzott a majd kétezer méteres mélységben lévő felhőréteg felé. Egy pillanattal később narancsszínű csíkokból szőtt háló jelent meg előtte, ahogy a Messerschmittek tűz alá vették. Johannes ezúttal nem emelte fel a gép orrát, hanem átvágott a kereszttűzön. A 7,9 milliméteres MG 17-es géppuskák, és a húszmilliméteres gépágyúk koncentrált tüze mindössze néhány pillanatig érte a Hurricane testét, de ez is elég volt hozzá, hogy a gép remegése az elviselhetetlenség határáig fokozódjon. Johannes kőkeményen megmarkolta a botkormányt, de a rángatás semmit sem gyengült. Teljes erejéből húzni kezdte maga felé, hogy kiemelje a gépet a zuhanásból, de rettenetesen erőtlennek érezte magát. Az obersturmführer elérte a felhőréteget, és már csak a magasságmérő őrülten pörgő számlálója jelezte neki, hogy milyen gyorsan közeledik a tenger felé. Újból megpróbálkozott a botkormánnyal, ezúttal hátradőlt, hogy ezzel is segítsen, de a Hurricane továbbra is orrát a föld felé tartva zuhant. Úgy döntött, megpróbálja a lehetetlent, és kiugrik. Jobbjával a fülke tetejét nyitó retesz felé nyúlt, de nem történt semmi. A keze nem jelent meg a szeme előtt, a végtag nem engedelmeskedett az akaratának. Lenézett. Karja a földön feküdt. Nem sokkal a könyöke

fölött szakadt le. Valószínűleg az egyik gépágyú lövedék téphette le. A csonkból minden szívdobbanására piros vér spriccelt a pilótafülke olajpiszkos padlójára. Előre hajolt, baljával kioldotta a reteszt, mire a fülke teteje egy hatalmas csattanással elszállt. A menetszél iszonyatos erővel csapott le rá, és Johannes úgy érezte, menten megfullad. Egyre ködösülő tudattal kioldotta magán az övet, és megpróbált kimászni. A nyomás azonban elrántotta a fejét, és testét az ülés támlájának szorította. A szeme sarkából látta még, ahogy az egyik szárnyon széles repedés keletkezik, majd hirtelen leszakad. A gép pörögni kezdett a hosszanti tengelye körül, a zuhanása lassult valamelyest. Az obersturmführer semmit sem látott a közeledő tengerből. A sérült Hurricane tehetetlenül csapódott a hullámok közé, és hatalmasvízfalat robbantott az ég felé. Johannes Rali teste darabokra szakadt az ütközés következtében. Törzsét félbevágta a fülke nyitott pereme, a deszantosnak arra sem maradt ideje, hogy felfogja: meghalt. A vadászgép a farokba szorult levegőnek köszönhetően lassan süllyedt el. Percekig lebegett még a felszínen, mialatt a géppuskalövedékek ütötte lyukakon keresztül lassú buborékok törtek fel víz alól. Miután a Hurricane megadta magát a sorsának, és a roncs végleg elmerült, már csak a hullámokon lebegő olajfoltok jelezték, az iménti tragédiát. És néhány szétszóródott papírlap. A tengervíz lassan feloldotta a rajtuk lévő tintát.

XV. Gerhard Kaufmann a vonat ablakából figyelte a közeledő Párizst. Kényelmes székben ült, tiszta levegő vette körül, és ami még ennél is fontosabb volt, a feje felett nem a tengeralattjáró acélfalai voltak, hanem a szabad ég. Boldog volt, amikor két nappal korábban az U-181 kikötött Amsterdamban, és ők végre elhagyhatták a búvárnaszád fedélzetét, de igazán csak akkor nyugodott meg, amikor végre szilárd talajt érzett a lába alatt. Most mégis rettegve figyelte, ahogy a gigantikus városóriás, Európa legszebb ékköve egyre közelebb kerül hozzájuk. A blokád áttörése után Wolfgang Lüth kapitány biztonságosan hazajuttatta őket. A nagyszerű parancsnok rendre elkerülte a szövetségesek utánuk küldött hadihajóit, és mindig időben rejtőzött el a felhős idő ellenére is felszálló Swordfish-ek elől. Gerhard mégis hálát adott a sorsának, amikor végre kikötöttek. A sturmscharführer felajánlotta Rac hael Bittingsnek, hogy, ha akar, induljon el rögvest Berlinbe, de a lány úgy döntött, vele marad. – Jelentést kell tennem a történtekről – válaszolta Gerhard kérdésére Amsterdami szállásukon. – Addig úgy sem lenne nyugtom, amíg az Abwehr nem tud arról, ami Angliában történt. Ha már mindent elmondtam, ők majd döntenek a sorsomról – hajtotta le a fejét. – Gondolja, hogy elmarasztalják? – ült le az apró szobában

a sturmscharführer. – Igen, azt hiszem. Elvégre senki sem mondta, hogy jöjjek ide. Ezek után használhatatlanná váltam a hírszerzés számára. – Ha úgy dönt, hogy tovább akarja folytatni a harcot, talán tehetek valamit magáért – nézett az altiszt a lány kék szemeibe, és a férfi érezte, ahogy megmozdul benne valami melegség. – Igazából nem tudom, mire számítsak. Attól tartok, túl sok mindent tudok ahhoz, hogy csak úgy elengedjenek – jelent meg néhány könnycsepp Rachael Bittings arcán. – Nyugodjon meg, ha a küldetésünk sikerrel jár, márpedig a legjobb úton haladunk afelé – emelte meg a nyakában lógó fényképezőgép tokot Gerhard –, azzal olyan szolgálatot teszünk Németországnak, hogy minden múlt és jövőbéli bűnünket elfelejtik – próbálta meg bíztatni a nőt. – Bárcsak így lenne, Gerhard, de attól tartok az Abwehr korántsem ilyen nagyvonalú – öntötték el a könnyek Rachael Bittings szemét, és a férfi képtelen volt megállni, hogy ne simogassa meg a lány haját, ne vonja vállára a fejét. A nő hálásan hozzábújt, és zokogásban tört ki. Arcát a deszantos vállgödrébe fúrta, és ellenállhatatlan erővel rázta a sírás. – Talán igaza van. Nagyon sajnálom, hogy így történt! – morogta Gerhard, és a sorsot átkozta, amiért nem hagyott kibúvót a lánynak. – Ha tehetek önért valamit…, kérem…, mondja el! – tette hozzá, és mióta a háború kitört, most először érezte, hogy akár függelemsértést is elkövetne egy

nő kedvéért. – Nem…, nincs mit kérnem öntől – küzdött a könnyeivel Rachael Bittings.– Csak annyit szeretnék, hogy együtt menjünk Párizsba – emelte fel a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. A mozdulat annyira magától értetődő volt, hogy Gerhard csak akkor ocsúdott fel igazán, amikor ajka a lány ajkához ért, és nyelvén érezte a másik nyelvének hűvösét. A csókot követően, hosszan és vadul szeretkeztek abban a távoli, amsterdami, kis fogadószobában, és mozdulataik akarvaakaratlanul is magukban hordozták a fejük felett lebegő halál feszültségét. Gerhard riadtan ébredt azon a hajnalon. Álmában sziréna visított, feje felett angol rombolók köröztek, és aknák robbantak a közelében. A mellette fekvő lányra nézett, és tudta, hogy többé már sohasem ismétlődhet meg ez a pillanat. Az ablakhoz ment, kinézett rajta, és hosszan bámulta a napfelkeltét. Semmi mást nem érzett, csak végtelen ürességet. Az ágy felé fordult, ahol Rachael törékeny teste rejtőzött a takarók között, és rettenetesen bánta, hogy háborúban áll a világ. Felöltözött, és jegyet vett mindkettőjük számára egészen Párizsig. Az út szörnyen rövid volt. Noha egyetlen szót sem szóltak arról, ami az éjszaka történt, mindketten aggódó figyelmességgel vették körül másikat. Gerhard tudta, hogy amint Párizsban elválnak egymástól, soha többé nem láthatja viszont a lányt. Rachael mellébújt, és megsimogatta a karját. A férfi hálás volt neki.

– Mi lenne, ha még nem mennénk most rögtön? – tette fel a kérdést, miközben a város közeledő házait nézte. – Nem értelek – állt meg a lány keze. – Várjunk egy éjszakát. Lopjunk még egy kis időt kettőnknek. – Tehát te sem hiszel benne, hogy újra láthatjuk egymást? Gerhard nem szólt, csak a fejét ingatta. – Akkor vegyünk el magunknak még egy napot az életből – egyezett bele a lány. A deszantos boldog volt. Életében először parancsot szegett, de nem bánta. Az állomástól nem messze villamosra szálltak, és egy olcsó, csendes motelt kerestek. Gerhard kivett egy szobát kettőjük számára, aztán Rachael kérésére sétáltak egyet Európa legszebb városában. Amikor elfáradtak, leültek egy kávéház fedett teraszára, és a férfi döbbenten szemlélte a város nyüzsgő életét. A mindenütt felbukkanó egyenruhákon kívül semmi sem emlékeztette arra, hogy a világ háborúban áll. Minden olyan békés volt. A faleveleket kergető szél az utcán, az újságot áruló rikkancsok fejhangú kiáltásai, a templomok felől érkező harangszó. Gerhardot különös érzés kerítette hatalmába. Mintha mindaz a borzalom, ami eddig történt, csak egy különös álom része lett volna, amelyből akkor ébredt fel, amikor megismerte Rachaelt. A nőre nézett, és az ő arcán is ugyanazt a réveteg mosolyt vélte felfedezni, amit a saját magán látott a vonat mosdójában. A szürkület első jeleire visszamentek a szállásukra, és

egymás karjába bújva várták a reggelt, ami örökre szétszakítja őket. Gerhard képtelen volt kezdeményezni. Csak nézte a mellette fekvő csodálatos teremtést, és magában azon imádkozott, hogy ez az éjszaka örökké tartson. Ám a széles ágy melletti éjjeliszekrényen álló óra mutatója könyörtelenül haladt előre, és a hajnal vörös fénysugarai is megérkeztek egyszer. A sturmscharführer moccanatlanul feküdt. Rachael csendesen aludt mellette, és a férfi úgy érezte, tennie kell valamit, hogy ezt a tökéletes szépséget megőrizze. Csendben felkelt az ágyból vigyázva, nehogy felébressze a lányt, felöltözött, aztán kilépett az ajtón. Rachael illatát még mindig a bőrén érezte. Tett néhány lépést, tétován megállt, és visszafordult. Tudta, hogy többé már sosem érezheti majd ugyanezt. Mérhetetlen hiányérzet töltötte el. Hirtelen elhatározta magát. Sarkon fordult, és futva indult az utca felé. Bízott benne, hogy van még egy ütőkártyája.

XVI. Otto Skorzeny standartentührer figyelmesen nézte az előtte álló Gerhard Kaufmann altisztet. Ha igaz volt, amit mondott, a férfi kiváló munkát végzett az elmúlt napokban. Nemcsak visszatért Angliából, de megszerezte azokat a bizonyítékokat is, amelyekért a német hadvezetés krémje egyenként a fél karját is odaadta volna. Az ezredes mégis furcsállotta a deszantos viselkedését. Úgy érezte, a férfi takargat valamit előle.

– Ez igazán szép munka volt, Kaufmann sturmscharführer! – mondta hangosan. Mióta a kihallgatás elkezdődött, és az ejtőernyős beszélni kezdett, ez volt az első alkalom, hogy megszólalt. – Kár, hogy a többiek nem térhettek vissza! – Igen, mein Herr, azt hiszem, én is csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy életben maradtam, és Karl Dönitz admirálisnak, aki ilyen remek kapitányt választott az U-181 parancsnokául – felelte az altiszt. Skorzeny m ég mindig nem tudott napirendre térni a zavaró érzései felett. – Tisztelettel, uram, semmi hír Rali obersturmführer felől? – kérdezte a zavartan feszengő deszantos. – Nem, semmi– rázta a fejét az ezredes. Nem tartotta fontosnak közölni az altiszttel, hogyangliai kémei három nappal korábban jelentették, hogy egy London közeli bázisról elraboltak egy brit vadászgépet; sem azt, hogy két Messerschmitt néhány órával később lelőtt egy különös módon viselkedő Hurricanet a csatorna felett. Skorzeny ugyan párhozamot vont az események között, de nem akarta értesüléseit bárkivel is megosztani. Elvégre abból senkinek sem származna haszna, ha megtudnák, hogy a Luftwaffe hős pilótái a saját emberüket lőtték le a csatorna felett, vagy hogy Rali obersturmführer felszállás előtt valószínűleg saját maga lőtte fejbe az utolsó emberét. – Már sosem fog kiderülni, hogy miért tette – gondolta Skorzeny. – Mindenesetre az hatalmas fegyvertény, hogy maga itt van

a bizonyítékokkal együtt. Ez a fényképezőgép roppant hasznos a számunkra. A bizonyosság új mederbe terelheti a háború menetét – mondta hangosan. Az altiszt egy pillanatig elgondolkodva hallgatott. – Szeretne még mondani valamit, sturmscharführer? – próbálta megkönnyíteni a másik dolgát az ezredes. – Tisztelettel, uram, szeretnék kérni valamit – kezdett bele az altiszt miután vett egy mély levegőt. – Nocsak, hallgatom– élénkült meg Skorzeny, mert remélte, hogy végre fény derül a férfi bizonytalanságának okára. – Mint ahogy említettem, Angliából magammal hoztam az összekötőnket – kezdett bele az altiszt, aztán megállt, mint aki nem tudja, hogyan folytassa. – Tudom, hogy ilyesmiről nem szólt a parancsa, de az adott körülmények között, nem követett el komoly hibát – igyekezett megnyugtatni a másikat a standartenführer. – Köszönöm, hogy így gondolja, mein Herr! – engedett fel valamelyest az altiszt.– Lehetne egy kérésem a hölggyel kapcsolatban? – Csak nem habarodott belé? – terült el széles vigyor a tiszt arcán, és ahogy az altiszt elvörösödött, egy csapásra megértette mi folyik itt. Ismerte az efféle embereket, mint amilyen Gerhard Kaufmann volt. A csatamezőn hősök voltak, valóságos oroszlánok, akik többszörös túlerő ellenében is hatékonyan harcoltak, de a magánéletben olyanok, mint a kisgyerekek, akiknek mindig a kezét kell fogni. Egy fehérszemély

könnyen az ujja köré csavarhatja őket, és a hősökből egyetlen pillanat alatt előtör a bennük rejtőző családapa. – Azt nem hinném, mein Herr – habogott Kaufmann, aztán megemberelte magát. – Tisztelettel azt kérem, hogy vesse latba a befolyását Rachael Bittings érdekében! Attól tartok, az Abwehr nem lesz olyan elnéző vele, mint amilyen maga volt velem szemben. – Ugyan már, sturmscharführer, az Abwehr nem a Gestapó! Semmit sem csinálnak a maga fraulinjával – nevetett Skorzeny. – Én mégis arra kérem, hogy próbálja meg áthozni, ide hozzánk a Külföldi Hírszerző Szolgálathoz – maradt hajthatatlan a férfi. – Kaufmann, maga alkudozni próbál velem? – nézett nagyot Skorzeny, és magában elcsodálkozott rajta, hogy ez a kis nőcske milyen gyorsan magába bolondította a katonáját. – Csak tisztelettel kérek, mien Herr – nézett továbbra is a felettese szemébe az altiszt. – Majd meglátom, mit tehetek – vonta fel a szemöldökét a standartenführer, és megrázta az asztalán lévő csengőt. A szoba ajtaja kinyílt, és belépett Skorzeny tisztiszolgája. – Azonnal hívassák elő a gépben lévő képeket! A lehető legnagyobb gonddal járjanak el, nem tűrök meg fennakadást az ügyben – nyújtotta át a gépet. – Ja vohl, mien Herr!– vette át a tisztiszolga a csomagot, és máris kifordult vele az ajtón. Az ezredes úgy tett, mintha elmerült volna a papírjaiban. Kaufmann egy ideig csendben állt, majd nyugtalanul

fészkelődni kezdett, végül halkan megköszörülte a torkát. – Maga még itt van? – nézett fel Skorzeny, és csodálkozást tettetett. – Azt hittem, nyilvánvaló, hogy végeztünk. A sturmscharführer zavara csak tovább nőt, de ennek ellenére megszólalt. – A lány, mein Herr – mondta egyenesen a szemébe nézve. – Ja igen, az a Rachael Bittings. Nem felejtem el– ígérte, azzal visszafordult a papírok felé, és úgy tett, mintha a kérés máris kiment volna a fejéből. – Holnap reggel jelentkezzen a Grófságban! Addig használja ki az időt, és nézzen körül egy kicsit Párizsban! – Köszönöm, uram – biccentett Gerhard. – Hol szállt meg? ––ös szám. – Ismerem azt a környéket, remek kis motelek vannak arrafelé – mondta még szórakozottan Skorzeny, aztán úgy tett, mint aki elfeledkezett a beosztottjáról. A sturmscharführer megfordult, és kiment az ajtón. Skorzeny elgondolkodva nézett a férfi után. Látta, hogy a férfinek mennyire fontos a nő, és egyáltalán nem tetszett neki a dolog. Ha valaki Németország ügyében jár el, félre kell tennie a személyes vágyait. Ez az, ami a jó katonát elválasztja az ocsútól. Aki képes rá, hogy az érzelmeit elnyomva küzdjön a birodalomért, az könnyen irányíthatóvá és jól kiszámíthatóvá válik. Minden tiszt álma, hogy ilyen katonákat irányíthasson. – Ez a Kaufmann azonban megváltozott – jegyezte meg magában elégedetlenül Skorzeny, ahogy a csukott ajtót

nézte. – Az a nő az ujja köré csavarta. Jobban teszem, ha szemmel tartom – hozta meg a döntését, és megrázta a csengőt. A tisztiszolga néhány pillanattal később feltűnt az ajtóban. – Hívja fel nekem az Abwehrt, és kérje Scholz alezredest. Beszéljen meg vele egy személyes találkozót a következő két nap valamelyikére – utasította a férfit. – Igen, mein Herr. – És hogy állnak a fényképezőgéppel? – kérdezte az ezredes, mintha csak véletlenül jutott volna eszébe a dolog. – Már úton van a laboratóriumba, mien Herr. – Amint megtudnak valamit, azonnal értesítsenek. Szeretném, ha most azonnal, személyesen sürgetné meg a dolgot – vált pattogóssá a hangja. – Értem, mien Kommandant – felelte a tisztiszolga, majd csendesen megszólalt. – Szeretném megjegyezni, uram, hogy a gép talán még meg sem érkezet. A standartenführer csodálkozva nézett a férfira. – Nem is kérdeztem – jegyezte meg fagyosan.– Tegye, amit mondtam, és legközelebb csak akkor tegyen megjegyzést, ha van értelme – torkolta le a beosztottját Skorzeny. Az alacsonykatona villámgyorsan távozott, az ezredes elégedett volt. Biztos volt benne, hogy a tisztiszolga addig nem hagyja békén a laborban dolgozókat, amíg rekordidő alatt ki nem csikar belőlük valami eredményt.

XVII.

Gerhard Kaufmann jókedvű volt. Ismerte anny ira Skorzenyt, hogy tudja, a standartenführer teljesíteni fogja a kérését. Sőt, talán még azt is el tudja intézni, hogy Rachael Bittings a Külföldi Hírszerző Szolgálathoz kerüljön. A sturmscharführerrel madarat lehetett volna fogatni, amikor kilépett az Amt IV SDAusland párizsi épületének kapuján. A borongós őszi utca most a világ legszebb tájának tűnt a szemében. Felszállt a motel felé tartó első villamosra. Az ablak mellé ült, és a fapadon zötykölődve bámult kifelé. A város nyüzsgő, színes forgatagában rendre sötét egyenruhák tűntek fel. Gerhard harminckilenc óta nem vágyott még ennyire a békére. Tudta, hogy az érzés kiszolgáltatottá teszi, de nem volt ereje, hogy tegyen ellene. Valami kedves melegség járta át, amikor Rachaelre gondolt, és mellkasában lévő üresség újból megtelt élettel. Miután leszállt a villamosról, sietős léptekkel indult el a motel felé. Szíve szerint futni lett volna kedve, hogy megvigye a jó hírt a lánynak, és csak erőnek erejével tudta visszafogni a lábait. Mire elérte a szálasukat nem bírta tovább, és hármasával szedte felfelé a lépcsőfokokat. Az ajtó előtt megállt, a kulcsot óvatosan illesztette a zárba, és csendesen benyitott. Félelme, hogy a szobát kipakolva, üresen találja, egy szempillantás alatt szertefoszlott. Rachael holmija– amire az Amszterdamban töltött néhány óra alatt tett szert –

összepakolva várakozott a belépőben. A férfi vízcsobogást hallott a fürdő felől. Levette a kabátját, és a hangok irányába indult. Képzeletben már ő is a zuhany alatt állt, és a karjában tartotta a lányt. Elment a hálószoba mellett, benézett, és látta, hogy az ágyat bevetették. Továbbment, aztán egy pillanatra megállt az ajtó előtt. Végiggondolta, hogy helyese, amit tenni készül, de a felszabadultság és az öröm érzése olyan erős volt benne, hogy képtelen volt egyhelyben maradni. Kinyitotta az ajtót, mire meleg gőz csapott ki a kicsiny fürdőből. A vízcsobogás hangja még erősebbé vált, és Gerhard semmit sem látott a párától. Óvatosan beljebb lépett, és megszólalt. – Rachael?– kérdezte, de a víz csak ugyanúgy csobogott tovább. Hirtelen megértette, hogy valami nincs rendben. A penge a bordái alatt a veséjénél nyomódott a testébe. Az erős fájdalom görcsbe dermesztette, és megakadályozta, hogy kiáltson. A fegyver újból lecsapott, ezúttal a hátát vette célba, de megcsúszott a széles lapockacsonton, és csak a húsát hasította fel. Gerhard megtántorodott, esetlenül a háta mögé sújtott, de a keze elakadt a falban, és leverte a mosdó fölé függesztett tükröt. Az üveglap azonnal összetört, a szilánkok megsebezték a férfi kezét. Saját vérének látványa és az Rachelért érzett aggodalom erővel töltötte el a deszantost. Előrelépett, hogy távolabb kerüljön ellenfelétől, és hogy elrejtőzzön a sűrű gőzben. Az orrgyilkos utána lépett, felé

szúrt, de a fegyver pengéje elakadt a zuhanyfülke körüli függönyben. Gerhard megfordult, és egy magas alak körvonalait látta kibontakozni a párában. A támadó túl közel volt ahhoz, hogy az oldalfegyvere után kapjon. Előre lendült, és gyomorba vágta az ellenfelét. A seb miatt az ütés rövidre és gyengére sikerült, ellenfele mégis megroggyant, aztán kihátrált a fürdőből. – Rachael, menekülj! – kiáltotta Gerhard, aztán előhúzta a Lugert, és az árnyék után vetette magát. A fürdő ajtajában járt, amikor összerogyott. A hátban lüktető fájdalom erőt vett rajta, a lábai nem bírták tovább tartani a súlyát. A padlóra zuhant, és elhomályosuló tekintettel figyelte a lakást. Árnyékot látott az ajtó felé surranni, de nem mert rálőni. Attól tartott, véletlenül a lányt találja el. Rachael Bittings a hálószoba ajtaja mögé húzódva állt. A térdei remegtek, a gyomrát görcs szorította össze, a szeme vörös volt a könnyektől. Az ajkát élénkpiros vér borította, a száját sós íz öntötte el. Hallotta Gerhard hangját, ahogy neki kiabál, de képtelen volt mozdulni. Félt. És rettenetesen undorodott. A kezében lévő véres pengéjű bajonett még az előző háborúból származott. Néhány saroknyival arrébb vásárolta abból a pénzből, amit a férfi adott neki. Csak a hazája iránt érzett kötelesség vihette rá arra, amit tett. Nem hagyhatta életben Gerhardot azok után, hogy látta a Turing-bombát, a Kolosszust és a megfejtett üzeneteket. Ha lett volna fegyvere, már azelőtt végez vele, hogy Párizsba érnek, így azonban mást kellett kieszelnie, hogy a németek sohase

tudhassák meg a Station X titkát. – Rachael, fuss, menekülj! – hallotta ismét a férfi kiáltását. Utálta magát azért, amit tett, és azért, amit tenni készült. Gerhard Kaufmann volt a legjobb ember, akivel a háború kitörése óta találkozott. Önzetlenül a segítségére sietett, és többször is megmentette az életét. Ezért cserébe ő, alig egy perccel ezelőtt hátba szúrta, és most arra vár, hogy a férfi elvérezzen. – A hazádért tetted! – gondolta, de tudta jól, hogy amit tesz, nem más, mint önámítás. Ezen a ponton véget ért az elvek és törvényszerűségek igazsága, és csak ő maradt, aki megölte a másikat, miután a bizalmába férkőzött. – Gyilkos

vagy, ráadásul a lehető legmocskosabb fajtából – tudatosodott benne. A folyosón csörömpölés támadt, Rachael Bittings riadtan rezdült össze. A bajonett megremegett a kezében, aztán mozdulatlanná vált, és hallgatózni próbált. A fürdőben csobogó víz elnyomott minden zajt odakint. – Képes vagy rá, meg tudod tenni! – próbálta elhitetni magával, de továbbra is moccanatlanul rejtőzött az ajtó mögött. – Bár sohase kaptam volna meg azt az átkozott üzenetet! – kívánta a lehetetlent. Akkor még örült a németek bizalmának. A parancs szerint fogadnia kellett néhány ügynököt, akik nem messze Londontól találkoznak vele. Rachael továbbította az üzenetet az angol titkosszolgálat felé, és bízott benne, hogy az MI6 lecsap a német ügynökökre, és ezzel lehetetlenné teszi a további munkáját. Remélte, ez

lesz az utolsó szívesség, amit az angol titkosszolgálatnak kellett tennie. Annak idején sem meggyőződésből vette fel a kapcsolatot az angol hírszerzéssel. Amikor a szülei úgy döntöttek, hátrahagynak mindent, és visszamennek Németországba, Rachael meggyűlölte őket, és semmi pénzért sem akarta otthagyni Angliát. Elszökött hát otthonról, és szülei tudta nélkül választott új szállást magának. Az MI6 ekkor kereste meg. Megzsarolták a szülei életével, és rákényszeríttették, hogy visszamenjen a családjához. Az MI6 ügynökei azt akarták, hogy menjen a szüleivel Németországba, és onnan tájékoztassa az angol katonai vezetést a várható fejleményekről. Rachael megmakacsolta magát, de a tikos szolgálat embereit jól kiképezték rá, hogy ha kell, „észérvekkel” is képesek legyenek meggyőzni. Miután beadta a derekát, visszatért a szülei lakásába, és igyekezett meggyőzni őket, hogy csupán fiatalkori tévedésről volt szó. Amikor aztán Németországba érve kiderült, hogy visszaküldik őket Angliába, a boldogsága leírhatatlan volt. Akkor még nem sejtette, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá. Miután visszatértek a szigetországba, és jelentkezeMiután visszatértek a szigetországba, és jelentkezenél, az angolok elégedettnek látszottak. Rachael rendszeresen beszámolt nekik a német parancsokról, és az angol titkosszolgálat ellátta őt a megfelelő segítséggel. Noha kettősügynökségéből kifolyólag jól teljesített a náci birodalom felé, a németek szemmel láthatólag hosszan altatták, és valami nagyobb feladatra tartogatták.

Aztán három héttel korábban megkapta a titkosított üzenetet az ügynökök érkezéséről, és beszámolt az MI6nek, bízott benne, hogy a munkája végre véget ér. Az angolok egy egész század home guardot rendeltek ki a német kémek lefülelésére. A katonák a találkozási ponttól nem messze, az erdőben várakoztak Rachael jelére, és egy szakasz abban a tanyában rejtőzött el, ahová a tervek szerint az ellenséges ügynököket vezette volna. Bár a nácik által megadott hely közel volt a tengerparthoz, mindannyian azt hitték, a németek ejtőernyővel érkeznek. Ez volt az első hiba, amit vétettek. Amikor ügynökök helyett állig felfegyverzett deszantosok léptek ki a tisztásra, Rachael megértette, hogy nagy bajba került, és az egyetlen, amit tehet, hogy sodródik az árral. A fegyverropogás és a jelzés ellenére a home guardok nem jelentkeztek, pedig a német ejtőernyősök közel tíz percet várakoztak a kicsiny irtáson, amíg az utolsó társuk is megérkezett. Amikor Rachael először meglátta Gerhardot, sajnálatot érzett a britek iránt, akik a többszörös túlerő ellenére sem indultak a férfi üldözésére. A deszantos altiszt olyan volt, mint az ügynöknő megtestesült rémálma. Céltudatos, kemény, gondolatok nélküli fanatikus és szemlátomást szörnyen jóképű. Amikor a deszantosok kíséretében elérte a tanyát, és a németek pillanatok alatt szinte saját áldozatok nélkül elfoglalták az épületet, Rachael megrémült. Most először merült fel benne a gondolat, hogy ez a maroknyi férfi esetleg képes lehet rá, hogy végrehajtsa azt az őrült

küldetést, amit német katonai vezetés kijelölt számukra. A Station Xről ő is csak a munkája révén tudott. Így hát megdöbbent, amikor kiderült, hogy a németek pontosan tudják, merre keressék az angol kódfejtők főhadiszállását. Megrémült, és legbelül úgy érezte, a németek róla is tudnak már mindent. A félelem elgyengítette, és mindenben együttműködött az ejtőernyősökkel. Miután megálltak a Bletchley Park közelében, eluralkodott rajta az érzés, hogy tennie kell valamit. A hely védelme leginkább abban rejlett, hogy senki sem tudta, hol van. Rachael sejtette, hogy a túlságosan nagy őrség csak felhívná az Angliában rejtőző német kémek figyelmét az objektumra. Megpróbálta figyelmeztetni az őrséget, de a németek jócskán megelőzték, és csak annyit ért el, hogy csupa sár lett a cipője. Eltévedt az erdőben, és még félúton sem járt, amikor az első lövések felhangzottak. Remegve fordult vissza a kocsik felé, és nem sokkal azelőtt érkezett meg, hogy Gerhard felállította a géppuskát a meredély szélén. Remegve állt meg mellette, és biztos volt benne, hogy a szigorú tekintetű deszantos egészen a gondolatai mélyére lát. Amikor a csapat parancsnoka úgy rendelkezett, hogy maradjon a hátsó kocsiban, nem volt elég ereje hozzá, hogy tiltakozzon. Csak némán bólintott, és hagyta, hogy történjenek vele a dolgok. Ami ezután történt, az maga volt a megtestesült rémálom. Saját hazájában, saját országa katonái lőttek rá. Gerhard többször is megmentette az életét, és Rachael képtelen volt rá, hogy ne érezzen hálát a férfi iránt. Annyi

lélekjelenléte azonban még a borzalmak között is volt, hogy minden erejével megpróbáljon a deszantos közelében maradni. A németek izgatott viselkedéséből gyorsan kiderült, hogy sikerrel jártak. Márpedig azzal tisztában volt, hogy bármi is történt a Station X-ben, annak az eredménye semmiképp sem juthat el Franciaországba. Úgy intézte hát, hogy felkerüljön a tengeralattjáróra, de amikor az élete ismét veszélybe került, már nem tudott uralkodni a félelmén, és elvesztette a fejét. Csak a férfihúgy szagú vécébe zárva döbbent rá, milyen helyzetbe került. Két dolog történhetett vele. Vagy az angol haditengerészet valamelyik rombolója süllyeszti el vele együtt a német búvárnaszádot, vagy elérik Franciaország partjait, és akkor menthetetlenül az Abwehr kezei közé jut. A második lehetőséget tekintve nem voltak hiú reményei. Az Angliában folytatott munkája során túl sok kétes értékű vagy épp elévült információt adott a német tikos szolgálatnak ahhoz, hogy idővel a Gestapo kezei közé kerüljön. Az pedig, hogy parancs nélkül elhagyta a szigetországot, mindezek nélkül is felkelthette volna a kémelhárítás figyelmét. A U181 vécéjében ülve megértette, hogy nincs tovább kiút. Az érzékei felmondták a szolgálatot, és csak bambán meredt maga elé. Úgy érezte, meghalt, a reménytelenség képtelenné tette, hogy megmozduljon. Amikor aztán Gerhard eljött érte, és kihozta a bűzből, lassan magához tért, és elszámolt az életével. Tudta, mindegy már, hogy mit tesz, hát úgy döntött, legalább választott hazájának

szolgálatára lesz a halálával. Ezért jött Párizsba ahelyett, hogy menekült volna, ezért semmisítette meg a fényképek negatívjait, és ezért várta be Gerhardot, hogy elvarrja az utoljára maradt szálat is. A folyosón valami a földre zuhant. Hangos koppanás hallatszott, és egy fájdalmas nyögés. Rachael az ajtó felé indult, és kinézett rajta. Gerhard a padlón feküdt, mögötte vércsík húzódott az alig háromlépésnyire lévő fürdő bejáratától. A deszantos hátán átázott a ruha, a dereka körül rátapadt a bőrére. A férfi még élt, de szemmel láthatólag rettenetesen szenvedett. Az ügynöknőnek dőlni kezdtek a könnyei, de ennek ellenére kilépett a folyosóra, és rogyadozó léptekkel megindult a katona felé. Felemelte a bajonettet, egy pillanatra megállt, hogy pontosan szúrhasson, azután kiszaladt a lába alól a talaj, és a háttal földre zuhant. A férfi karja szinte szemmel követhetetlen sebességgel lecsapott a térdére, és kibillentette az egyensúlyából. Rachael feje zúgott a padlóra érkezéstől, a bajonettet elejtette, ugyanakkor érezte, hogy a deszantos megragadja a bokáját, és maga felé húzza. Ijedten rugdalózni kezdett, de az ejtőernyős lefogta, és szabad karja egyre közelebb került a lány nyakához. A nő küzdött, de kérges, erős ujjak fonódtak torkára, és ő megérezte hogy már nincs hová futnia. A tenyér megszorult, a lányt köhögés fojtogatta és fuldokolni kezdett, aztán hirtelen a kéz elernyedt. – Rachael!– súgta hitetlenkedve a deszantos. – Mond, hogy nem igaz! A haldokló a szálkás fapadlóra dőlt.

A nő távolabb kúszott, aztán hátát a falnak vetve felült, és megtámaszkodott. Gerhard tekintete mérhetetlen döbbenetet és csalódottságot sugárzott. – Annyira hinni akartam benne, hogy most már minden rendben lesz – vallotta be a férfi. – Nagyon sajnálom – sírta Rachael, a falnak támaszkodva. – Nem akartam…, te vagy az akivel képes lettem volna leélni az életem – mondta, és rádöbbent, hogy mennyire igaz, amit mondott. Eddig mindenki csak kihasználta, megpróbált hasznot húzni abból, ami. Most végre találkozott egy emberrel, aki nyíltan és őszintén képes volt szeretni őt. Érzelmek, gondolatok, érvek kavarogtak benne rendezetlenül, és már nem tudta, mit miért tesz. Csak ült, és nézte, ahogy az a másik ember lassan meghal, tőle alig néhány méternyire. Gerhard Kaufmann szemei lassan fényüket vesztették. A deszantos lélegzete mind akadozóbbá vált, aztán lassan elcsendesedett. Rachael még hosszú ideig képtelen volt rá, hogy megmozduljon. Percekig csak meredten bámulta a mozdulatlan testet, és szinte összeroskadt a halott vádló pillantásának súlya alatt. Tudta, ha száz évig élne, többé akkor sem tudná elfelejteni ezt a pillanatot. Végül – maga sem tudta volna megmondani mennyi idő után – felállt. Nem merte lecsukni Gerhard szemeit, attól tartott, saját mocskosságával bepiszkolná a férfi utolsó pillanatát. A kopott szőnyegen lévő Lugert mindenesetre felvette, és a táskájába rejtette. A csomagjaihoz ment, egy pillanatig megdöbbenve nézte magát a bejárati ajtó mellett

lévő tükörben, aztán lehajtott fejjel kilépett a folyosóra, és az utca felé indult. Az első emeleten járt, amikor egy sebhelyes arcú, erőteljes testalkatú német tiszt jött vele szembe. A lány ijedten félreállt a magas rangú katona útjából, mire az udvariasan biccentett neki, és elhaladt előtte. Ahogy a férfira nézett, nyugtalanság fogta el Rachael Bittingst. Valami különös módon a náci Gerhardra emlékeztette.

XVIII. – Hogy érti azt, hogy a felvételeken nincs semmi? – kérdezte Otto Skorzeny a telefonon keresztül, és úgy érezte, bármelyik pillanatban szétvetheti a harag. – Nagyon sajnálom, mein Herr, de a film fényt kapott. Képtelenek vagyunk előhívni, ami rajta volt – szabadkozott a labor vezetője a vonal túloldalán. – Mikor?– dörrent a kérdés, és az ezredes lelki szemeivel látni vélte, ahogy a technikus összerezzen. – Egyelőre nem tudom megmondani pontosan, mien Kommandant, de minden erőnkkel azon leszünk, hogy mihamarabb kiderítsük. – Ha kiderül, hogy a maguk hibája, az egész társaság hadbíróság elé kerül! – Nem mi tettük, mien Herr! Az egyik legjobb emberem végezte a munkákat. Egyébként ilyen fatális hibát egyikünk sem követne el – tiltakozott a laborvezető. – Remélem, tűzbe is tenné értük a kezét, mert könnyen

előfordulhat, hogy az egész társaság a tűzvonalban találja magát! – csapta a le a telefont Skorzeny. Az ezredes próbálta visszanyerni a higgadtságát és végiggondolni, mi történhetett. – Ha nem a technikusok tették tönkre a filmeket,

márpedig a nyakam rá, hogy nem ők, akkor egyedül Kaufmann tehette – ismerte fel a helyzetet.– De mi értelme annak, hogy előbb végrehajtja a lehetetlent, aztán az utolsó utáni pillanatban szabotálja a feladatot? – kérdezte magától, de a keze már az asztali csengőt rázta. – Készítsék elő a kocsimat! – utasította a belépő tisztiszolgát, aztán felvette a kabátját, és kiment az épületből. Mire a garázshoz ért, a Kübelwagen már menetkészen várta. A vízhűtéses, az eredeti modellhez képest megnövelt magasságú jármű nyitott tetejét éppen felcsukták, hogy megvédje utasát a szemerkélő esőtől. – Egyedül megyek – mondta Skorzeny, és a fejével nemet intett a ponyva felszerelésével végző sofőrnek. Még maga sem tudta, pontosan mit akar, jobban szeretett volna egyedül lenni a gondolataival. Beült a kocsiba, egyesbe tette a váltót, és ahogy szinte lépésben kikanyarodott az útra, felismerte, hogy egy átalakított váltójú Kübelwagenben ül. A Lengyelországban

használt első darabok képtelenek voltak a folyamatos lassú haladásra, és ha a sebességük négy kilométer/óra alá csökkent, egyszerűen megálltak. Az új áttételezés ugyan megoldotta ezt a problémát, de a túlságosan alacsony végsebességen ez sem segített. Skorzeny a Rue Rivoli felé vette az irányt, és az erős forgalomban a motel felé zötyögött a macskaköveken. A kocsit a 105-ös számtól nem messze parkolta le, és gyalog ment tovább. A négyszintes motel két hozzá hasonló épület közé ékelődve állt. Ahogy Skorzeny a környéket figyelte, és magában megpróbálta összerendezni a részleteket, elhatalmasodott rajta az érzés, hogy elkésett. Ennek ellenére egy ideig még nyugtalanul nézelődve állt a motellel szemközti járdán, aztán felhagyott az értelmetlennek tűnő várakozással, átvágott az utcán, és belépett a főbejáraton. – Gerhard Kaufmann sturmscharführert keresem – mondta a recepciónál lévő fiatal gyereknek. – Négy emelet, négy öt ajtó – felelte alig érthető kiejtéssel a barna szemű, barna hajú kölyök. Az standartenführer elindult felfelé. Az elsőre érve egy szőke, német nő keresztezte az útját. Az asszony félreállt előle, talán az egyenruha ijesztette meg. Skorzeny biccentett, s mertnem akart tovább késlekedni, sietve továbbhaladt a lépcsőn. Amikor felért a negyedikre, nekilátott, hogy megkeresse a negyvenötös számú ajtót. Balra a második volt az. A halványsárga olajfestés kiszáradt, megrepedezett rajta, rézkilincse fényes volt a

használattól. A standartenführer megállt, és bekopogott. Miután nem érkezett válasz, még kétszer próbálkozott. Amikor erre sem történt semmi, elővette tokjából a Lugert, a hátát a folyosó falának támasztotta, aztán egy erőteljes rúgással beszakította az ajtót. Óvatosságból a fal takarásába húzódott, és csak akkor nézett be, miután minden csendes maradt odabent. Gerhard Kaufmann a belépő utáni folyosón feküdt a hátán. Szemei a semmibe bámultak, törzse alatt széles tócsában gyűlt a vér. Skorzeny vízcsobogás hangját hallotta valahonnan hátulról. Az ezredes megállt, felmerült benne a lehetőség, hogy segítséget kér, aztán vállat vont, és gyorsan átkutatta a lakást. A szobák üresek voltak, csak a halott deszantos feküdt odabent. A nőt, akit a férfi említett, sehol sem találta. A standartenführer lehajolt a halott mellé, és megérintette a bőrét. A test még meleg volt. Finoman lecsukta Gerhard Kaufmann szemeit. Skorzeny felállt, és rohanvást indult kifelé a lakásból. A folyosóra érve a lépcső felé fordult, és mint az őrült, négyesével szedve a fokokat száguldott lefelé. Amikor leért a földszintre, a recepcióban ülő gyerek rémült tekintettel bámult rá. – Hol van a német nő? Merre ment? – kérdezte az ezredes a kölyöktől. – Kiment, arra!– mutatott bal felé az utcán a fiú. Skorzeny feltépte az ajtót, és rohanni kezdett. A szemerkélő esőben döbbent, helyenként méltatlankodó emberek tértek ki az útjából, esernyőjüket a fejük felett

tartva. Az ezredes ügyesen szlalomozott közöttük, és bízott benne, hogy nem túl sok magas, hosszú szőke hajú nő keresztezi az útját. Kétsaroknyit rohant teljes erejéből, amikor észrevette Rachael Bittingst. A nő bő száz méterrel távolabb futott egy villamos felé. A haját teljesen átáztatta az eső, s ettől barnás árnyalatot kapott. A standartenführer felmérte a kettejük között lévő távolságot, és nagyobb tempóra kapcsolt. A lány elérte a tömegközlekedési eszközt, és az utolsók közt felszállt rá. A villamos néhány csilingelés kíséretében elindult. Az ezredes nem adta fel. Tovább rohant, és a kőkemény kiképzésnek hála – amit együtt csinált végig az embereivel – úgy tűnt, lassan beéri a villamost. Rachael Bittings észrevette a hátsó ablakból, egy ideig rémült tekintettel bámulta, aztán eltűnt a tömegben, és a kocsi eleje felé araszolt. Skorzeny elérte a hátsó kapaszkodót, felhúzta magát, és az ellenségesen figyelő franciák között a nő után indult. A lánnyal ellentétben neki könnyebb dolga volt. A fiatalkori kardpárbajok nyomaként az arcán maradt forradás ezúttal is megtette a hatását. Brutalitást sugárzó megjelenése, határozott fellépése megtisztította előtte az utat. Végignyomakodott a villamos utasai között, és meglátta a kocsi vége felé menekülő Rachael Bittingst. A lány rémülten hátranézett, aztán a nyitott kocsiajtón kikapaszkodva megpróbált menet közben leszállni. A vezető észrevehetett valamit a próbálkozásból, mert lassított, és mire a nő lába a macskaköveket érte, a jármű már alig haladt gyorsabban, mint egy futó ember. A lány tett

néhány imbolygó lépést a szerelvény mellett, aztán eltávolodott a veszélyes sínektől, és a közeli házak felé rohant. Skorzeny félrelökött az útjából egy okvetetlenkedő francia férfit, és leugrott a villamosról. A lába megcsúszott a vizes köveken, mégis sikerült megőriznie az egyensúlyát. Körülnézett, és észrevette a közeli épületek felé futó lányt. Utána eredt, de a menekülő egy szűk sikátorban eltűnt a szeme elől. A standartenführer a keskeny köz felé robogott, és csak a sarkon állt meg, nehogy belerohanjon egy váratlan ütésbe. A fal takarásából bekukkantott a kicsiny utcácskába. A szemét halmokban állt a külvárosi házak között. Ázott papírdobozok, kiöregedett bútorok és egy henger alakú, kopott festésű kályha hevert a falak mellett. Az esővíz a kövek közötti vajatokban összegyűlve aprócska érré duzzadt, és szemétdarabokat maga előtt hajtva a nagyobb tér felé folyt. Az idilli képből csak Rachael Bittings menekülő alakja hiányzott. Skorzeny csőre töltötte a Lugert, kilépett a sarok mögül, és a falnak tapadva elindult előre. Óvatosan, mégis tempósan haladt. Attól tartott, hogy alány elmenekült valamelyik oldalsó bejáraton keresztül. A lövés minden gyanakvása ellenére meglepte. A dörrenés százszoros erővel csattant a szűk falak között, a golyó valamivel előtte, a feje magasságában csapódott a falnak, és szilánkokra robbant tégladarabokat csapott az arcának. Skorzeny összehúzta magát, és fedezéket keresett egy rohadásnak indult fémlavór és egy valamikori asztal

maradványai mögött. Megpróbált visszaemlékezni, hogy merrefelé látta felvillanni a torkolattüzet, és úgy emlékezett, mintha a húsz méterrel előtte lévő kapualjban moccant volna valami. Óvatosan kilesett a fedezéke mögül, de csak a néma sikátort látta maga előtt. Felnézett a falra, ahová a golyó becsapódott, és látta, hogy a lövedék csak felületi sérülést okozott. A hang egy Lugerére emlékeztette, a nyom szintén megerősítette benne, hogy a lövedéknek nem volt elég ereje, hogy nagyobb lyukat üssön a téglába. – Nyugodjon meg, Rachael! Nem akarok magától semmit, csak tudni szeretném, hogy miért kellett Kaufmannak meghalnia – kiáltotta, abban reménykedve, hogy a nő válaszol, és felfedi a búvóhelyét. Skorzeny várt egy ideig, de a sikátor néma maradt. Az ezredes hátranézett, és látta, hogy az utca kiürült mögötte. A lövést biztosan mások is hallották. Azt persze hiába várta, hogy bárki is segítsen neki. – Mi lenne, ha előjönne, és beszélgetnénk egyet? – kérdezte, hogy elaltassa a nő gyanakvását. – Nekem semmi közöm az Abwehrhez vagy a Gestapóhoz. Én csak egy egyszerű katona vagyok, aki tudni szeretné, mit ártott magának a barátja – hazudta szemrebbenés nélkül. Válasz ezúttal sem érkezett, és Skorzeny kezdte úgy érezni, hogy egy ideje már csak magához beszél a sikátorban. Mélyen előregörnyedve a következő szemétkupacig osont, és elrejtőzött mögötte. A fejét óvatosan kidugta a halom felett, megpróbált belesni a kapualjba, ami mögött a nőt sejtette, de az árnyékok eltakarták előle a kicsiny beálló belsejét. A standartenführer

ismét előre futott néhány lépést, és behúzódott a repedezett festésű, valamikor fehérnek indult kályha mögé. Újabb lövés dörrent, de a golyó ezúttal méterekkel elhibázta a katonatisztet. Skorzeny meglapult, és most már biztosan tudta, hogy Rachael Bittings a kapualjban rejtőzik. – Ennek semmi értelme, Rachael! Kérem, hagyja abba a tüzelést! Párizsban van, német fennhatóság alatt. Hová akar szökni? Sehová sem mehet anélkül, hogy ne kellene igazolnia magát – próbálta jobb belátásra bírni a lányt, miközben a lábait maga alá húzva rákészült, hogy újabb métereket lopjon magának. – Tudom, hogy meg kell halnom, de nem fogom harc nélkül megadni magam!– hallotta a nő hisztérikus felhangokkal teli válaszát. Skorzeny meglódult, és villámgyorsan átrohant egy rakás rozsdás hulladék fedezékébe. – Ugyan már, senki sem akarja bántani magát – felelte az ezredes, és lehúzódott a kupac mögé. – Higgye el nekem, hogy egy nő ilyen kiváló képességekkel megáldva mindig hasznos marad… Mindkét oldal számára – tette hozzá elgondolkodva. – Majd megszervezzük a szökését Franciaországból, és újból beépítjük az angolok közé. – Az előbb azt mondta, semmi köze az Abwehrhez. – Talán egy kicsi mégis van – ismerte el a standartenführer a lány igazát. – Akkor maga Otto Skorzeny ezredes. – Igen, én vagyok – felelte a férfi óvatosan. – Ebben az esetben megadom magam, ha becsületszavát adja, hogy nem esik bántódásom. Hallottam, milyen

lovagiasan járt el Gran Sassoban a Duce kiszabadításakor. – Hol él ez ? – tette fel magának a kérdést a német tiszt, de hangosan azt felelte: – A becsületszavamat adom magának, hogy mindent megteszek a biztonsága érdekében. – Rendben, leteszem a fegyvert– lépett elő a téglafal mögül Rachael Bittings, és a kezében lévő Lugert az előtte lévő szeméthalomra tette. – Örülök, hogy jobb belátásra tért – Skorzeny óvatosan kilépett a sikátor közepére, és a lány felé indult. A szolgálati fegyvere a kezében volt, és folyamatosan a kettősügynökre célzott vele. – Nem bízik bennem, ezredes? Talán nekem sem kellett volna magában? Rachael Bittings kihívó mosolyt szegezett a férfinek. – Most már minden rendben lesz – próbálta megnyugtatni a nőt a standartenführer. – Tudom, maga híres a lovagiasságáról, nem hiszem, hogy kockára tenné a hírnevét – felelte a lány. – Miről beszél ez? – tette fel magának a kérdést Skorzeny, ahogy a nő felé közelített. Sosem törekedett rá, hogy bármiféle hírverést csapjon maga körül. Ellenkezőleg: úgy gondolta, az ő fajtájának az a legnagyobb segítség, ha minél kevesebben ismerik. – Ahogy mondja, Rachael. Sosem kedveltem az olyanokat, akik ártatlan nőket bántottak – hazudta, miközben folyamatosan közeledett a lány felé. A felfogása nem tett lényeges különbséget ellenség és ellenség között. Hitt

benne, hogy a cél szentesítheti az eszközt, de emellett úgy gondolta, a legjobb, ha a háború katonák és nem civilek között zajlik. – Tehát maga Otto Skorzeny, a Duce kiszabadítója– mérte végig Rachael Bittings, amikor már csak két lépés távolságban volt tőle. Az ezredes végigmérte a lányt, és miután meggyőződött róla, hogy nincs fegyver a kezében, biccentett. – Meghívhatom egy kávéra, fraulin? – kérdezte, és lehajolt, hogy felvegye Kaufmann szolgálati pisztolyát a szemétkupacról. Rachael Bittings villámgyorsan mozdult. Hogy pontosan honnan húzta elő a matt pengéjű bajonettet Skorzeny képtelen lett volna megmondani. Az acélpenge előre lendült egyenesen a férfi nyakát vett célba. Az ezredes csak a szeme sarkából látta a hirtelen mozdulatot. Azonnal reagált. Célzás nélkül meghúzta a ravaszt, és előre vetette magát, bele a szemétkupacba. A szúrás a vállán érte. Felszakította a vastag szövetkabátját, a húsába fúródott, és megakadt a lapockacsont vállizületet alkotó végén. Skorzeny elterült a szemétben, de a Lugert nem engedte el. Lábával vakon az ellenfele irányába rúgott, azonban a támadás elakadt az elázott hulladékban. A mozdulat eredményeképpen csupán csörgés hallatszott a háta mögül. Az ezredes a hátára fordult, hogy lőhessen, de Rachael Bittings már a nyomában volt, és lábszára felé szúrt. A férfi elkapta a végtagját a penge elől, és keresztüllőtte a nő fegyvert tartó karját. A pisztoly visszarúgásával azonos

pillanatban a vállába hasított a seb fájdalma. Az ügynöknő elejtette a bajonettet, megtántorodott, és a sárba rogyott. Csapzott szőke haja az arcába hullott, bal tenyerével görcsösen szorította a jobb kezén esett sebet. Skorzeny felállt, aztán felvette a tócsába esett pengét. – Mindenségit neki, fraulin! Maga kis híján elkapott – mondta elismerően az ezredes. – Nagyon jól csinálta, minden elismerésem! – nézett a szemmel láthatólag sokkos állapotba került nőre. Rachael Bittings azonban korántsem volt olyan elesett, mint amilyennek mutatta magát. A kövekre támaszkodva lassan kiegyenesedett, és a bal kezében ott volt Kaufmann szolgálati pisztolya. Célra emelte a fegyvert. A standartenführerben egyetlen pillanat alatt felébredt az életösztön, és jobbára gondolkodás nélkül lendült előre. Lábával félrerúgta a fegyvert, az ép bal kezében tartott bajonettel pedig torkon szúrta a nőt. A lány szemei elkerekedtek, a sérült artériákból pulzálva spriccelt a vér, ahogy a standartenführer hátralépett. – Sajnálom! – mondta Skorzeny.– Élve nagyobb hasznát láttam volna – tette még hozzá, ahogy Rachael Bittings tekintete lassan elhomályosodott.

EPILÓGUS A német hadvezetés egészen a második világháború végéig képtelen volt felismerni a tényt, hogy az angol titkosszolgálat emberei megfejtették a megtörhetetlennek hitt kódot: az Enigmát. A szövetségesek ennek

köszönhetően behozhatatlan lépéselőnyre tettek szert a tengelyhatalmakkal szemben. A Turingbombának, majd a Kolosszusnak köszönhetően az angolok lépésrőllépésre nyomon követték a német csapatok mozgását, és ezek ismeretében hozták meg döntéseiket. Többek között ez volt az oka annak, hogy a nyugati fronton a partraszállás előkészítése olyan kimagaslóan jól sikerült a hírszerzés szempontjából, és hogy az egyesített csapatoknak sikerült meglepniük a német erőket. Karl Dönitz a Kriegsmarine admirálisa 1943 -ban a következőket mondta: „Egyetlen magyarázat van, miszerint az ellenség légi radarjai segítségével szerez tudomást felvonulási területeinkről, ám ez nehezen elfogadható. Az viszont még kevésbé tűnik valószínűnek, hogy megfejtették a kódrendszerünket…” Az admirálisnak bizonyos mértékig igaza volt: a negyvenes évek technikai fejletsége mellett az Enigma megfejtése teljességgel lehetetlen volt. Azt a zseniális férfit, aki képes volt rá, hogy korát megelőzve csodát tegyen Alan Madison Turingnak hívták. A matematikus géniusz nevéhez fűződik a Station X vagy más néven Bletchley Park vezetése, a Turingbomba kifejlesztése, valamint segítséget nyújtott a Kolosszus, minden számítógépek ősatyjának elkészítésében. A sors fintora, hogy a férfit, aki ilyen nagymértékben hozzájárult a szövetségesek győzelméhez, semmiféle

kitüntetésben nem részesítették; sőt a második világháború után homoszexualitás vádjával perbe fogták, és különleges, kísérleti gyógykezelésre ítélték. A sorozatos megaláztatásoknak köszönhetően Alan Turing 1954-ben öngyilkosságot követett el egy ciánnal megmérgezett alma segítségével.