I.
KORUNK ÉNKÉPE
KORUNK ÉNKÉPE
A
Z EMBERNEK MA „ROPPANT EGYSZERŐ”
eligazodnia az életben! Ha kinyitod a televíziót, kész recepteket kapsz a boldogsághoz. Ugye, ismered azokat a „jó kis” reklámszlogeneket, amelyek, akarjuk, nem akarjuk, de beeszik magukat az emlékezetünkbe? Ha azt mondom például, „a szeretet íze”, vagy „a legtöbb, ami adható”, esetleg „bizonyíték kell, nem ígéret!”, netán „az élet habos oldala”, mindenki tudja, mirıl beszélek. Egyszer elgondolkodtam, milyen egyszerő is lehetne az életem, ha hallgatnék a reklámokra! Ha jó férj akarok lenni, tálcán kínálhatom feleségemnek, „a legtöbbet, ami adható”. Más minek is neki, ha egyszer a legtöbbet adom, legyen azzal elégedett! A gyerekeimet megajándékozom „a szeretet ízével”, azután hagyjanak nekem békét! Ha ki akarok kapcsolódni, és unom a mindennapok szürke egyhangúságát, elmerülök „az élet habos oldalában”, és megtoldom „haverokkal és bulival”, s így minden adott ahhoz, hogy elégedett legyek az életemmel. Kezemben a bizonyíték, nincsen szükségem ígéretekre! Nincs szándékomban sem a fenti, sem más reklámok kritikáját és minısítését nyújtani. Jelmondataik ékes bizonyítékai 17
KI VAGYOK ÉN?
ugyan annak is, hogyan ürül ki manapság nyelvünk legfontosabb szavainak jelentése; de még csak nem is errıl szeretnék beszélni. Az üzenetük a fontos: a boldogság elérhetı, de legalábbis megközelíthetı egy-egy termék megvásárlásával, fogyasztásával. Mőanyag világunk reklámjai alakítják és visszatükrözik azt a szemléletmódot, amely a nyugati társadalmakon eluralkodott. Izmos, kisportolt fiúba kapaszkodik a karcsú, dús idomú, szép arcú leány; mindketten üdék, fiatalok, s magabiztosan ránk tekintve hirdetik a csodaszert, a külsejükkel reklámozott terméket az élet mindennapjaiban való gyızelemhez. Öntudatuk és energiájuk kétséget sem hagy afelıl, hogy boldogan élni csak ilyen felfogással, s csak ilyen külsıvel lehetséges. Egytıl-egyig azt üzenik, hogy meg kell ragadni az életet, ki kell élvezni annak minden percét, és öntudatosan, határozottan ki kell passzírozni mindennapjainkból „a bennünket jogosan megilletı részünket”. Csak akkor éled megfelelı minıségben napjaidat, mondják a reklámok, ha szép, fiatal, öntudatos, gazdag és célratörı vagy, aki kezében tartja életének minden apró rezdülését. Uralkodj az életen, ne az uralkodjon terajtad! Hiába kutakodom emlékeimben, egyetlen reklámot találok csak, amelynek fıszereplıje esztétikai szempontból meglehetısen elmarad a mai ideálok mellett; egy riasztóan kövér, csupa bırbe öltözött motorosról van szó, akit nem szabad a látszat után megítélni – mondja a reklám szövege, párhuzamot vonva a motoros és a reklámozott termék között. (Anynyit meg kell említenem, hogy ez és e termék testvérreklámjai legalább a szellemes „traktátumok” közé tartoznak.) Minden más rövidfilm hemzseg a rettenetesen jóképő, íz18
KORUNK ÉNKÉPE
lésesen kicsattanó izomzatú férfiaktól (kipróbáltam egy reklámozott deo-terméket, de valahogy nem lettem sem jobb képőbb, sem izmosabb tıle; a feleségem azt mondta, ne is ezzel próbálkozzam, a plasztikai sebész és a mindennapi rendszeres testmozgás lenne az igazi megoldás, ha változtatni akarok) és a telt idomú, darázsderekú, szépséges hölgyektıl. Amikor kényszerőségbıl néha-néha végigszenvedek egy-egy film közbeni reklámblokkot, mindig az a benyomásom támad, hogy nincs is ezen a földön igazi szenvedés, csak elfacsarodott fogyasztási szokásaink vannak, attól szenvedünk; azért vagyunk boldogtalanok, mert ostoba módon nem a megfelelı, „boldogságvarázsló” termékeket vásároljuk! Pedig olyan kézenfekvı a megoldás: kiegyensúlyozottabb, egészségesebb, boldogabb lehetne az életünk, ha lelki problémáink jelentkezésekor rohannánk a megfelelı mosóporért, öblítıért, tisztítószerért, csokoládéért, kávéért, autóért, miegymásért! Másrészt azt az ostoba benyomást is hosszú tizedmásodpercekig kell el-el zavargatnom magamtól, hogy ez a világ a világok legjobbika – ahogy Voltaire írta a „Candide”-ban –, hiszen csupa gyönyörő ember lakja örömtıl és vidámságtól, meleg emberi kapcsolatoktól kicsattanó Földünket! Ahogy a reklámokat és a nagy ritkán kezembe kerülı magazinokat nézem, elképedek: mennyi hihetetlenül szép ember van! Csupa Alain Delon és Jean-Claude Van Damme, meg csupa Claudia Schiffer és Dobó Kata! (Csak az elıszobatükrünkkel nem tudok mit kezdeni! Elromlott, torzít, behomályosodott, vagy mi, mert folyamatosan csak egy majdnem alacsony, erısen kopaszodó, enyhén domborodó hasú, szemüveges, harmincas éveinek közepén járó férfit látok, ha belenézek!) 19
KI VAGYOK ÉN?
Nem csupán a reklámok tehetnek a fenti benyomásokról. Nincs szándékomban a média népbutításának jelentıségét elbagatellizálni, hiszen hatalmas felelısség nehezedik rájuk. Kimondhatatlan mértékben befolyásolják fogyasztási szokásainkat és világképünket, mégis, csupán tükörképei annak, hol is tart a világunk. Annyi azonban bizonyos, hogy az ember valami áldatlan, folyton-folyt őzöttségben él, s miközben egyedül önmagával van elfoglalva, mégis önmaga lényegét veszítette el leginkább. Szabó Lırinc Az egyek álmai címő versében így fogalmazta meg a tömegben élı, elveszett ember önmaga utáni vágyának halálos fájdalmát. Mert te ilyen vagy, s ık olyanok és neki az érdeke más s az igazság idegállapot vagy megfogalmazás s mert kint nem tetszik semmi sem s mert gyızni nem lehet a tömegen s ami szabály, mind nélkülem született ideje volna végre már megszöknöm közületek. Mire várjak még tovább, a jövıt lesve alázatosan? Fut az idı, és ami él, annak mind igaza van. Én vagy ti, egyikünk beteg; és mégse nézzem a fegyvereket, hogy szeretet vagy győlölet közelít-e felém? 20
KORUNK ÉNKÉPE
Ha mindig csak megértek, hol maradok én? Nem! Nem! Nem bírok már bolond szövevényben lenni szál; megérteni és tisztelni az ırt s vele fájni, ha fáj! Aki bírta, rég kibogozta magát S megy tırök közt és tırökön át. Ketten vagyunk, én és a világ, Ketrecben a rab, Mint neki ı, magamnak én Vagyok a fontosabb. (…) Bennünk, bent, nincs részlet s határ, nincs semmi tilos; mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, se jó, se rossz. Rejtızz mélyre, magadba! Ott még rémlik valami elhagyott nagy és szabad álom, ahogy anyánk, a végtelen tenger, emlékként, könnyeink s vérünk savában megjelen. Tengerbe, magunkba vissza! Csak ott lehetünk szabadok! Nekünk többé semmit sem ad ami kint van, a Sok. A tömeggel alkudni, ha kell, az igaz, mint hamu porlik el; a mi hazánk az Egy, amely 21
KI VAGYOK ÉN?
nem osztozik; álmodjuk hát, ha még lehet, az Egyek álmait!
A helyzet ma Ne ijedj meg, nem fogok most történelmi, kultúr- és gazdaságtörténeti elıadást tartani arról, miért is tart ott a világ, ahol tart. Lehetne okolni az ateizmus és az evolúció elméletének elképzelhetetlen mértékő hódítását, az Istentıl elrugaszkodott lelki-szellemi praktikák elterjedését, az anyagiak soha nem látott elıtérbe kerülését, az urbanizációt, a globalizációt, a természettıl történt teljes elszakadást, stb., stb. Mégsem merülök most ebbe bele. Természetesen mindezek is okai annak, hogy az egyre embertelenebb körülmények között élı ember egyre embertelenebbé válik. A Biblia, s abban Pál apostol, nagyon egyszerően a következı magyarázatát adja ennek a jelenségnek. „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idık állanak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretık, pénzsóvárgók, kérkedık, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelıi. Árulók, vakmerık, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretıi.” (2Tim 3:1–4)
E három dolog, Isten elhagyása, önmagunk szeretete és a gyönyörök hajszolása szorosan összefügg. A Biblia az elvilágiasodás, az Istentıl elszakadt állapot három vetületét tárja fel elıttünk. 22
KORUNK ÉNKÉPE
„Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból.” (1Ján 2:15-16)
A test kívánsága, vagyis az érzéki örömök hajszolása, a szemek kívánsága, vagyis a birtokolni vágyás és az élet kérkedése, vagyis a siker, az elismertség utáni vágy. (Érdekes, hogy a reklámok mindhárom vetületet gátlástalanul megcélozzák.) Önmagában sem a természetes ösztönök, sem a magántulajdon, sem a képességek megfelelı felhasználása nem idegen a Biblia szellemétıl. Az önzés azonban mindhárom területet velejéig megrontotta, és öncélúvá tette. Talán másfél-két évvel ezelıtt olvastam egy akkor indult nagyon „okos”, s egyébként formai szempontból kifogástalan nıi magazinban, hogyan alkalmazhatja a gyakorlatban az érvényesüléshez való jogát manapság egy modern nı. Nem emlékszem minden egyes tanácsra, egy azonban mélyen az agyamba vésıdött. Ha a nı például olyan helyen dolgozik, ahol, mondjuk, tervrajzokat kell készíteni, s a kolléganıje magasabb színvonalú munkát rajzol, akkor mintegy véletlenül az asztalára, s elsısorban az azon fekvı munkájára kell borítani a reggeli elsı kávéját! Nem minısítem a tanácsot. Elıször azt hittem, valami roszszul sikerült humoreszket vagy Murphy-gondolatokat olvasok, de nem! A cikk írója és a magazin kiadói véresen komolyan gondolták, hogy a versenyre épülı világban az etikának és az erkölcsnek csak ilyen tágan értelmezhetı „szabályai” vannak! 23
KI VAGYOK ÉN?
A nyolcvanas évek végén, Óbudán, még a régi Flórián moziban láttam egy filmet. Fekete-fehér film volt, s a kezdetétıl a végéig csupán egyetlen mondat hangzott el benne. Luc Besson rendezte (akkoriban még nem tudtam, ki ı, A nagy kékség, Az ötödik elem még várt rám) és a negatív fıszereplıje az azóta világhírő Jean Reno volt (róla sem tudtam akkor még semmit). Élethalálharc volt a címe ennek a negatív utópiának, és egy elképzelt harmadik világháború után játszódott. Az emberek elállatiasodtak, gyilkoltak, raboltak, és féltek a másiktól. A nı ritka kincs volt, arra is nagyon vigyázni kellett. Rablóbandák és magányos gyilkosok járták az elsivatagosodott vidéket. A film pozitív fıhıse ezek elıl menekülve kavarodott el egy magányosan élı, öreg tudós házába, aki igyekezett elbarikádozni magát a külvilág elıl. Bizalmatlan és ellenséges volt a fiatalemberrel szemben is. Helyzetüket nehezítette, hogy a fiút üldözı hideg, kegyetlen rabló (ez volt Reno) a tudós házáig követte áldozatát. A történet gyakorlatilag arról szól, hogyan talál egymásra az ıket közösen fenyegetı veszedelemben a fiatalember és a professzor. Van a filmben egy jelenet, amelynek láttán, szégyen, nem szégyen, de ott a moziban kicsordultak a könnyeim. A öreg tudós már tudta, hogy a fiatalember nem akar neki rosszat, már volt alkalma megtapasztalni, hogy ha kell, meg is védi ıt a támadóval szemben. A negatív hıs egyik egyszemélyes ostromát visszaverve fáradtan ültek vacsoraasztaluk mellett. Az öreg némán nyitogatta a konzerveket, és vette elı rejtekhelyeirıl az ételt. Aztán leültek enni. A kamera csak a kezüket mutatta. Az öreg ráncos keze egyszer csak útnak indult, és megpihent a fiatal, feszes bırő kézen. A fiú felnézett 24
KORUNK ÉNKÉPE
az öregre, és ekkor, annak szájából hangzott el az egyetlen artikulált mondat. – J t'aim! Vagyis: „Szeretlek!” Ez volt a film egyetlen emberi mondata. Az általános pusztulás és embertelenség közepette – így tartja Besson –, nem érdemes mást kimondani, csak azt, hogy szeretlek! Ugyanez a gondolat köszön vissza késıbbi, Az ötödik elem címő, sokkalta populárisabb filmjében is, amelynek végén végeredményben a szeretet menti meg a világot a biztosnak látszó pusztulástól. Lázár Ervin hasonló gondolatot fogalmaz meg egyik örök érvényő meséjében, a Négyszöglető Kerek Erdı-ben. Bár kicsit más szemszögbıl közelíti meg a kérdést, de ugyanerrıl beszél. Hosszabban idézek most a rengeteg finom tanulságot hordozó, bevezetı, Bemutatkozunk címő mesébıl. Remélem, az idézet végére megérted, miért. A részlet fıhıse Dömdödöm, aki nem mond soha mást, csak azt, hogy dömdödöm. Hogy miért, arról szól az idézet. „Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült. Te is tudod, mennyire örül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta egyik a másiknak: »Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…« Mi az, hogy »de ha még egyszer« – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben győlölték egymást. »Ejha!« – mondta Dömdö25
KI VAGYOK ÉN?
döm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. »Én szeretem az embereket« – ordította a poroszló, és zutty! A somfa pálcával. »Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!« – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg ıkelme feltápászkodott, ı is, meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: »Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.« Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: »Én igazán szeretlek!« »Mi az, hogy igazán?! – háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.« S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelent annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevı fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt elıtte, rápillantott, és azt mondta: »Dömdödöm.« Azóta sem hajlandó mást mondani, csak annyit, hogy dömdödöm.”
Ugye, gyönyörő és szívszorító? Miért írtam most tele három oldalt ezzel a két történettel? Remélem, érted, anélkül is, hogy kimondanám! De azért megkönnyítem a dolgodat: amikor a mővészek már észreveszik, hogy rohamosan hől ki az emberek szívébıl a szeretet, ott bizonyosan baj van. Luc Besson is, Lázár Ervin is körülbelül tizenöt éve fogalmazta 26
KORUNK ÉNKÉPE
meg a fentieket. A nıi magazin „okos életmódtanácsa” akkoriban még elképzelhetetlen lett volna, s nemcsak a vasfüggönyön innen. Ma már természetes. Dömdödöm.
Igaz is, ki vagyok én? Az úgynevezett rendszerváltás óta eltelt több mint tíz évben Magyarországon is nagyon komollyá vált a személyiség kiteljesítésének igénye. Az elmúlt rendszer, „függöny elıtti” jelszavai szerint ugyan az emberért volt, de a gyakorlata szerint kizárt minden, önnön belsı lényegétıl eltérı eszmét és eszmerendszert.1 Filozófiája és elsısorban gyakorlata azonban messze nem elégítette ki a szomjas lelkeket, létezésük lényegéhez egyáltalán nem juttatta közelebb az embereket, sıt. A rendszerváltás után átláthatatlanná vált azoknak a személyiségépítı, -fejlesztı tanításoknak, módszereknek a sokasága, amelyek elárasztották kicsiny országunkat. Talán Popper Péter írásának, a Belsı utak könyvének elsı kiadásával és Levi Az önismeret mővészete címő vaskosabb kötetével kezdıdött, azután a Silva-féle agykontrollal és a Darnel-tréninggel folytatódott. Mára lehetetlenné vált csak összeszámolni is a tengernyi „legbiztosabb utat énünk tökéletesítéséhez”. A mind nagyobb számban megjelenı vallások és az okkult hátterüket nyíltan felvállaló praktikák, módszerek, tréningek folyamatos jelenléte, az irántuk megmutatkozó igény egy dolgot egészen biztosan elárul a számunkra: az emberek lel1
Rövid áttekintés az eszmék történetérıl Reisinger János Kis eszmetörténet címő munkája. (Bibliaiskolák Közössége, 2000)
27
KI VAGYOK ÉN?
ke mélyén csillapíthatatlanul ég a vágy, hogy megtalálják létezésük célját és értelmét. Akár úgy, hogy a vallásos hátterét nyíltan vállalja, akár úgy, hogy az ellen kézzel-lábbal tiltakozik, de a humanista tolerancia álláspontjáról szemlélıdı, tevékenykedı, és mindent magába árasztó New Age mára minden bástyát bevett. Jellemzı tünete ennek, hogy bizonyos keleti gyógyítási gyakorlatokat (hipnózist, akupunktúrát, a csakra-pontokra építı talpmasszázst, stb) mára már keresztény orvosok is szinte fenntartás nélkül alkalmaznak. Ijesztı jelenség az is, hogy nagyon sok módszer a Bibliára hivatkozik önmaga megerısítéséül. Nem fordul tehát nyíltan szembe az Igével, de a legcsekélyebb mértékben sem tartják azt alapvetı viszonyítási pontnak.
A legfontosabb kérdések Emberlétünk három alapvetı kérdésével mindnyájunknak szembe kell néznie, s az ezekre adott válaszaink határozzák meg létünk minıségét. Mi ez a három meghatározó kérdés? Íme: 1. 2. 3.
Mi vagyok én? Miért vagyok én? Ki vagyok én?
Tekintsük át, mirıl is szólnak, mit is takarnak ezek a kérdések igazából. 1. MI VAGYOK ÉN? Az elsı kérdés egzisztenciánk, létezésünk felszínét érinti csupán. Annyit bizonyosan tudunk magunkról, hogy emberek 28
KORUNK ÉNKÉPE
vagyunk, még ha nem is tudjuk pontosan megfogalmazni, mit is jelent ez az emberség.2 Az élet mindennapi dolgaiban már körülhatárolhatóbbak a szerepeink. A lakásunkban lakók vagyunk, az üzletben vásárlók, a gyülekezetben testvérek, az APEH-nél adóalanyok, a hivatalban ügyfelek, az iskolában tanulók vagy szülık, a jármőveken utasok, autónkban gépkocsivezetık, kertünkben kerttulajdonosok, televíziónk elıtt nézık, villanyszámlánkkal a kezünkben fogyasztók, házaspárunkkal kapcsolatban házastársak, gyermekeinkkel kapcsolatban szülık, szüleinkkel kapcsolatban gyermekek vagyunk. A dolgot komplikálja, hogy minimális idıeltolódással mindezek lehetünk akár majdnem egyszerre is. Ráadásul teljes mértékben egyik sem ad kimerítı feleletet a „mi vagyok én” kérdésére. Ezért általában vagy kitérünk a pontos válasz elıl, vagy megelégszünk pillanatnyi állapotunk körülírásával. „Keresztény vagyok, lakó vagyok, vállalkozó, menedzser, alkalmazott vagyok, tanuló vagyok, férj vagyok, apa vagyok stb.” A reklámok tömege és a bennünket körülvevı kirakat-világ egyébként éppen ezt a kérdést lovagolja meg leginkább. Az a fontos, ami a kirakatban van: a külsınk, a hitelkártyánk fedezete és a bennünket ismerı emberek száma, társadalmi
2
A francia író, Vercors Tropi komédia címő mővében egy kétes fajú lény provokatív célú meggyilkolásának történetébe ágyazva próbálja fıhıse által kisajtolni a bírákból és a filozófusokból az ember definícióját. Vercors mővével rámutat arra, hogy voltaképpen mennyire nincsen tisztában az emberiség saját fajával, önmagával, ember mivoltának mibenlétével. (A mővet többször is kiadták magyarul.)
29
KI VAGYOK ÉN?
rangja. Akkor vagyunk valakik, ha szépek, gazdagok, sikeresek és ismertek vagyunk. Csak csendesen teszem fel a kérdést. Mi van akkor, ha, mondjuk, egy baleset maradandó következményeként elveszítjük szépségünket, ha egy tragikus üzleti ballépés miatt tönkre megyünk, vagy elfelejtenek bennünket az emberek? Akkor már nem is vagyunk senkik? 2. MIÉRT VAGYOK ÉN? Mi a célja létezésemnek? Mi az oka, hogy éppen én születtem meg, amikor a DNS-lánc egyetlen, apró módosulásával egy teljesen másik személyiség, egy teljesen más ember is megszülethetett volna helyettem? Mi az oka annak, hogy embernek születtem erre a bolygóra? Mi a célja ennek a bolygónak, s az univerzum végtelenjében van-e konkrét szerepem nekem, a porszemnél is kisebb lénynek? E második kérdésre minden ember a világnézetének megfelelı választ ad. S hogy ez a válasz valóban kielégítı-e, azt mindenkinek önmagában kell megválaszolnia, egymás helyett képtelenek vagyunk dönteni. Engedj meg egy személyes vallomást! Azt hiszem, soha nem felejtem el az 1987–1989-es évet. Huszonéves voltam, tele programokkal, körülvéve haverokkal, lányokkal. S mégis, még mindig elıttem van azoknak az éjszakáknak a sora, amikor széles ablakpárkányomon ülve néztem a szők, Üllıi úti csillagos eget, és lecsorduló könnyeimmel az arcomon kérdeztem a csendes semmit felettem: rendben van, okos vagyok, jópofa vagyok, központi figura vagyok a haverok között, de mit ér mindez, ha nem tudom, minek is vagyok itt, mivégre is van mindez. 30
KORUNK ÉNKÉPE
3. KI VAGYOK ÉN? Ez a harmadik a legsúlyosabb dilemma. Aki nem tér ki az elsı kérdés elıl, az egészen bizonyosan eljut ehhez is. Mindnyájan érezzük, hogy az igazi mély válaszhoz nem jutunk el bemutatkozással (Mohácsi Zoltán vagyok), a foglalkozás megjelölésével (szerkesztı vagyok) vagy külsı jegyeink (173 cm magas, kopaszodó, szakállas alak) felsorolásával. Számtalan összetevıje van ennek a kérdésnek, s ezeknek legtöbbje az öröklésben, a személyiségfejlıdésben és a szociális háttérben lelhetı fel. Kimondhatatlanul sokat számít, milyen hozott tulajdonságaink, képességeink vannak, hogyan viszonyultak hozzánk szüleink, tudtak-e jól szeretni bennünket, s milyen szociális, lelki és szellemi közeg vett körül bennünket gyermekkorunkban. A pszichológusok az mondják, hogy hatéves korunkra kialakulnak személyiségünk alapvetı vonásai. Ezután már csak keservesen lehet azokat módosítani vagy megváltoztatni. A gyermekkornak tehát meghatározó szerepe van abban, milyennek látjuk, hogyan értékeljük önmagunkat. Az emberek döntı többsége kikerüli ezt a kérdést, illetve nem jut el a lényegi válaszig. Kiválasztja életének azt a területét, amely véleménye szerint leginkább meghatározza léte lényegét (anya vagyok, üzletember vagyok, mővész vagyok, keresztény vagyok), s elsiklik afelett a tény felett, hogy így még mindig csak az elsı, „mi vagyok én”-kérdésre válaszol. A tükrünktıl azonban legtöbbször elfordulunk, mert nyomasztó szembenézni azzal a ténnyel, hogy bár én én vagyok, végsı soron azonban fogalmam sincs róla, ki is ez az én!
31
KI VAGYOK ÉN?
Létünk, emberi mivoltunk legsúlyosabb kérdése a fenti három kérdés. Az emberi fajból, hatezer éves történelme során csak nagyon kevesek találtak megnyugtató választ mindháromra. Ennek ellenére valamilyen énképpel minden ember rendelkezik! Az, hogy ez az énkép megfelel-e a valóságnak, vagy eltér attól, végsı soron annak függvénye, milyen viszonyítási pontot választunk magunknak. A ma embere döntött: önmagát választotta viszonyítási pontnak. Cselekedeteit, elveit, etikáját, erkölcsi mércéjét önnön érdeke határozza meg. Nehezen viseli a külsı kontrollt, a kötöttségeket. Fı jelszava a szabadság és az önmegvalósítás. A szabadsághoz azonban nem járul kellı erkölcsi felelısségtudat, ezért az önmegvalósítása legtöbbször csak mások hátrányára, kárára valósul meg. A helyzet tragédiáját csak fokozza, hogy amennyiben szellemi igénytelenség folytán nincs is szó önmegvalósításról, pusztán fizikai vegetációról (carpe diem, élj a mának), mindennapi túlélésrıl, úgy ez is csak mások kárára, mások igényeinek semmibe vételével történik meg. Az egyént nem igazán érdeklik mások, a tömeget pedig teljesen hidegen hagyja az egyén. Iszonyatos és szomorú állapot ez, amely az élet látszatát meghagyja ugyan, de tartalmával mit sem törıdik. A válaszok keresése nem szőnik, mert nem szőnhet meg. Nemzedékrıl nemzedékre újra és újra megfogalmazódnak ezek a kérdések, s mivel az abszolút értékek a szemünk láttára válnak semmivé, a konkrét feleletek helyett csak egyre reménytelenebbé váló válaszkísérletek születnek rájuk. Génjeinkbe írt szüntelen nyugtalanságot szül számunkra a válasz 32
KORUNK ÉNKÉPE
egyre állandósuló hiánya, hát ezért a fáradhatatlan, végtelen keresés. Abból, hogy a keresés nemzedékrıl nemzedékre újra kezdıdik, ebbıl egyenesen az következik, hogy a cél és értelem eltőnt az életünkbıl. Megvolt tehát, de valahol, valamikor semmivé lett. Filozófusok, szociológusok, társadalomtudósok hajlamosak kizárólag a XX. század követhetetlenül gyors erkölcsi, társadalmi, kulturális, gazdasági és tudományos változásaival magyarázni a keresés csillapíthatatlan éhségét, de a Bibliát olvasó keresztények tudják (annak ellenére, hogy sok igazság van ezek nézeteiben), a valós választ mégis sokkal régebbi korokban kell keresni. A bennünket életünk minden területén körülvevı változások csak egyre inkább kiteljesedı következményei a fent említett, valahol, valamikor bekövetkezett egzisztenciális kataklizmának. Mi volt ez a kataklizma, mikor történt, és milyen következményekkel járt? Errıl szól a következı fejezet.
33
