Nincs még egy bolygónk! Nemes akarat az ösztönök fölött

REFORMÁTUS MAGAZIN • Kiadja a Debreceni Református Egyházmegye

Az vagy, amit megeszel (?!)

Nincs még egy bolygónk!

• Lemondok a javadra! • Vásárolok, tehát vagyok

Nemes akarat az ösztönök fölött

2010 / 1.

Hitvallásunk terei: • Egy vegyész és egy ﬁzikus • Szűkös költségvetés • Nagycsere-Haláp, Józsa, Szepes, • Debrecen – gyülekezeteink

TARTALOM „…de a növekedést az Isten adta.” (1Kor 3,6) A logó magyar református hagyományaink alapján jel-képes beszéddel él, mesél, működik. A tojás könnyen áttekinthető rajzolatának alsó részében megszületik egy piros magocska, Krisztus maga. Fejlődése során két oldalról összefonódó ívei által szív alakot formáz. Hitünk lényegéről, a krisztusi szeretetről szól e közismert forma. Ebből alakul aztán még tovább-feljebb a rajzolat, s egy élő-lebegő szárnyas forma születik meg egyszer csak előttünk, maga a Lélek. Testet ölt a Szeretet! Van, lehet látni, nézni, kérdezni tőle, tanulni általa. Közösség: itt van újra a lehetőség, éljünk vele! Debrecen, 2009. ősze

3

Beköszöntő – Vad Zsigmond esperes

4

Kustár Zoltán: „…aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik”

6

A zene és a szó – Az oratórium születése

10 12

Felelős kiadó: Vad Zsigmond esperes Dr. Csabina Sándor főgondnok Szerkesztőbizottság: Berkesi Sándor, Dr. Gonda László, Dr. Kustár Zoltán, Dr. Korsós Bálint, Dr. Oláh Szabolcs

Bukáné Zakar Zsuzsanna: Mértéktelenség a testvérszeretetben

20

Szabadi István: Egyházi irataink az idők viharában

22

Végh László: A gondviselés védőgátjai

24

Gyülekezeti tükör: Nagycsere-Haláp, Szepes, Cigánymisszió, DRHE, Kerekestelep, Kossuth utca, Nagyerdő

28

Kustár Gábor: Ne hagyd magára, segíts rajta!

29

Kustár Gábor: A többi csak homok

8 Beidek Adrienn:

Buka László tervező, rajztanár

KÖZÖSSÉG Református Magazin A Debreceni Református Egyházmegye lapja

Dr. Gonda László: -1 = +1 Böjt a felelős élet kultúrájáért

18

14 16

Fekete Csaba: Könyörgésünk támasza Szirák Péter: A mértékletesség lázadása Korsós Bálint: Szám / vetés Ember-közelben Csabina Sándor

30 Salánki: Mondd (?!), te kit ? 31 • Tóthné Szerencsi Erika: Gerald G. May: Függőség és kegyelem • Egyházmegyei ifis nap

Főszerkesztő: Tóth Tamás Grafikus és tördelőszerkesztő: Lente István Olvasószerkesztő: Tóth-Mihala Veronika Munkatársak: Bukáné Zakar Zsuzsanna, Hadházi Tamás, Kustár Gábor Szerkesztőség: 4026 Debrecen, Kálvin tér 17. E-mail: [email protected] Nyomda: Litográfia Nyomda Felelős vezető: Vécsei Tibor Fotóillusztrációk: Profimédia, www.profimedia.hu

2 Fotóillusztráció: Profimédia

beköszöntő

Böjt: lehetőség a többre Böjt van. Fújnak a böjti szelek. Nem véletlenül kapták ezt a jelzőt ebben az időszakban az időjárásra olyannyira jellemző hideg szelek. A böjti elnevezés igen találó. A szél ereje csodákra képes: kifújja a szmogot, a füstöt, a port a szennyezett levegőjű városok utcáiról. Felfrissíti a természetet, sőt az embert is. S amikor megérinti az arcunkat, ott van benne a tavasz ereje, az új élet ígérete. A Lélek friss szele tisztít, és az Isten közelébe segít. Nem véletlenül emlegették eleink a friss böjti szeleket, hiszen ennek az időszaknak akkor van értelme és szépsége, ha valami kitisztul és eltűnik az életünkből, ami korábban csak nehezítette napjainkat, és ártott nekünk. Fotóillusztráció: Profimédia

A böjt nem csupán valaminek a megvonása, nem valamitől való elfordulás, valamitől való tartózkodás (étel, ital, nemi élet stb.), vagy önmegtartóztatás, hanem sokkal inkább alkalom és lehetőség a többre, a jobbra, a szebbre, a teljesebbre. Igen, a böjt felszabadulás a többre. Mi az a több? Felszabadulás a böjti időben a több csendre. Jézus maga is negyven napos böjttel készül a messiási szolgálatra a pusztában, ahol különösen nagy csend van. Az ember életében - ma is - a döntő jelentőségű dolgok csendben fogalmazódnak meg. Csendben jut el az ember olyan felfedezésre, amely embertársai javát szolgálhatja. Csendben csendül fel egy dallam valakinek a lelke mélyén, amelyből sokakat megörvendeztető zenemű lesz. Személyes életünkben

is az életre szóló döntések csendben történnek. Az Örökkévalóval csendben találkozhatunk, akkor hallhatjuk meg bíztató szavát. Márai írja: „Meg kell tanulni hallgatni, s talán ez a legnehezebb. Az ember mindig többet beszél egy szóval.” Valóban, ha azt az egy szót megspórolnánk, nem mondanánk ki, megböjtölnénk, akkor közelebb kerülnénk a csendben Istenhez. Mire szabadít még fel a böjt? A boldogságra. Jézus szavai árulják el a boldogság titkát: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” A böjti időszak nagy lehetősége és óriási kihívása számunkra, hogy találjuk meg a boldogságot azáltal, hogy adunk: több időt, több energiát, több fáradságot, több megértést, több odafigyelést. S ha ezzel a lelkülettel tudunk odafordulni

egymás felé, akkor boldog böjti időszakot élhetünk. S végül mi az a több? Több szeretet. Sokan egy kis szeretetre is ki vannak éhezve, egy piciny szeretetet is koldulnak, hiszen ebben a farkastörvények által uralt világban legmélyebben a szeretet hiánya sebzi meg lelkünket. Akkor lesz igaz böjti időszak az életünkben, és akkor lesz szép húsvétunk, ha a Lélek szele megajándékoz több csenddel, több boldogsággal és több szeretettel. Tapasztalják meg a „Közösség” magazin olvasói, hogy a böjt a közösséget is erősíti, hatalmas erő rejlik benne. Éljünk jól ezzel a lehetőséggel! Vad Zsigmond esperes

3

kiáltó szó

„…aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” Semmi kétség, hogy a Biblia ismeri a böjt szokását. Izráel a bűnbánatát juttatta vele kifejezésre, a nagy engesztelés ünnepére készült fel vele, otthon pedig a könyörgéseiknek igyekeztek vele nyomatékot adni. A böjt Jézus korában is a vallási élet nemes szokásaihoz tartozott. Maga Jézus is negyven napos böjttel készül a küldetésére, és bár vándorlásai alatt már nem tartott böjtöket, ő maga is ajánlotta az aszkézisnek ezt a formáját az imádság megerősítésére (Mt 17,21).

4

Ha nem vigyázunk, a böjtölés könnyen elhiteti velünk, hogy kihúzhatjuk magunkat a hajunknál fogva a vízből, az önzés és a szeretetlenség mocsarából. És innen már csak egy lépés, hogy elhiggyük: csak akaraterő kérdése az egész, és az ember jobbá, nemesebbé varázsolhatja önmagát, és saját erejéből betöltheti az Isten akaratát. Fotóillusztráció: Profimédia

Ám Jézus a hegyi beszédben figyelmeztet bennünket arra, hogy a böjtölés veszélyes is lehet. Mert felfuvalkodottá és vakká lehet tőle az ember (Mt 6,16–18). Az önfegyelem gyakorlásának e különleges formája hajlamos ugyanis elhitetni velünk, hogy saját kezünkbe vettük az uralmat a vágyaink felett. Hogy meg tudjuk fékezni a bennünk lappangó önzést, és mi magunk legyőzhetünk minden kísértést és a lelki gyengeségeket. Ha nem vigyázunk, a böjtölés könnyen elhiteti velünk, hogy kihúzhatjuk magunkat a hajunknál fogva a vízből, az önzés és a szeretetlenség mocsarából. És innen már csak egy lépés, hogy elhiggyük: csak akaraterő kérdése az egész, és az ember jobbá, nemesebbé varázsolhatja önmagát, és saját erejéből betöltheti az Isten akaratát. Jézus korában is sokan beleestek ebbe a hibába. Böjtöltek, de rosszul. Nekik mesélte el Jézus az alábbi történetet: „Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol

állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18,9-14) Ez a kis példázat csakis rólunk szól. Mind a két szereplője mi magunk vagyunk. A gőgös törvénytudó, aki vallási teljesítményeivel Istent, a többi embert és önmagát is igyekszik megtéveszteni – és a megvetett vámszedő is, akinek nincs a lelke mélyén semmi, amivel Isten előtt el lehetne dicsekednie. Valójában milyen gyengék vagyunk! A jót talán áhítjuk, de nem tudunk még csak a saját normáink szerint sem élni. És bár az éhséget legyőzzük ideig-óráig, néhány napra vagy hétre lemondhatunk szenvedélyeinkről, attól a szeretet még nagyon gyenge bennünk. A hit éppen csak pislákol, a remény szárnyaszegett, a mások iránti felelősségről pedig oly könnyen megfeledkezünk! Isten nélkül, egyedül, az önzés és a reménytelenség menthetetlenül elnyelne bennünket. Nincs mivel kérkednünk. Nincs mivel dicsekednünk. Isten előtt legalábbis. Előtte nem. Azt mondják, az alkoholisták gyó

gyulásának első és legfontosabb lépése az, hogy őszintén beismerjék önmaguknak a függőségüket. Hogy kimondják: „Igen, bajban vagyok, egyedül nem megy. Szükségem van mások segítségére.” A böjti időszak értelme és haszna ugyanez. Segít felismerni, hogy saját erőmből nem futja semmire. Segít, hogy én is kimondjam, akár a bűnös vámszedő: „Isten, segíts, mert nélküled megmaradok annak, aki vagyok: jóra képtelen, elveszett bűnösnek.” Csak ha idáig eljutunk, lesz csoda a Húsvét. Ha nem önmagunkban bízunk, hanem abban, aki képes volt meghalni másokért. Aki legyőzte a földre rántó vágyakat, átvészelte a legszörnyűbb próbákat, és magára hagyva is kiállta a kísértéseket. Azért, mert ő nem csak ember volt, hanem Isten Fia is egyben. Ő, a feltámadott tehet jobbá, nemesebbé bennünket. Ő adhat erőt igazán szeretni. A szava, a lelke, a példája. A benne hívők lelki közössége. Csak ő tehet alkalmassá vágyaim korlátozására, a másokért való szelíd áldozatra. Ő segít kincseket találni az erkölcsi jóságban. És ő az, aki segíthet nekem, halandó embernek, önmagamon túlmutató, isteni célokra lelni... Kustár Zoltán teológiai tanár

5

szempontjaink • HÉTKÖZNAPI TEOLÓGIA

Fotóillusztráció: Profimédia

„Vegyél még egyet! – Hányszor találkozunk ezzel a mondattal napjainkban? Jó magyar szokás szerint kínáljuk egymást, szelíd erőszakkal, a fehér asztal mellett: „vegyél még egyet!”. Gyerekünk húzgálja a kabátunk ujját a boltban: „apa, anya - vegyél még egyet”. És legfőképpen: utcán, plakáton, tévében, interneten szinte bombáznak bennünket: ételből, ruhából, játékból, telefonból, ékszerből, autóból és házból: „vegyél még egyet”.

1=+1 Böjt: a felelős élet kultúrájáért

„Irgalmasságot akarok és nem áldozatot…” (Mt 12,7)

6

Van amikor persze ellenállunk. Elhárítjuk a kínálást, meggyőzzük a gyerekünket, hogy nincs is szüksége a hetedik „icike-picikére”, átlátunk a szitán, amikor reklámok győzködnek bennünket és persze – válság van – a pénztárcánk is kijelöli határainkat. De az is előfordul, hogy hagyjuk magunkat elsodortatni: jobb belátásunk ellenére veszünk még egyet a süteményből, nincs energiánk lebeszélni a gyerekünket a játékról, inkább megvesszük neki, és kis lépéssel vagy nagy ugrással átlépjük pénztárcánk határait, és azon vesszük észre magunkat, hogy már meg is vettük a „még egyet”.

De számít ez? Mit árthat az a plusz egy? Eltekintve attól a – sajnos, nem ritka – esettől, amikor messze tovább nyújtózik az ember, mint ameddig a takarója ér (lásd: a magyar társadalom végzetes eladósodottsága problémáját), mit árthat az, hogy néha megengedünk magunknak egy kis pluszt, pusztán a fogyasztás öröméért? Vagy az egyház azt akarná ma is, hogy vonjunk meg magunktól mindent, ami jó és tekintsük ezt a világot siralomvölgynek? A húsvét előtti nagyböjt idején – bármennyire kevéssé is van jelen református hagyományainkban, hogy ezzel fog-

lalkozzunk – érdemes feltennünk magunknak a kérdést, hogy van-e értelme ma bármiféle önkorlátozásnak. A böjtölés ugyanis önként vállalt önkorlátozást jelent: azt a döntést, hogy valamit nem teszek meg (nem veszek meg…), amit egyébként megtehetnék (megvehetnék). Mindez nagyon idegennek tűnik attól a világtól, ami körülvesz bennünket, ahol minden éppen azt sugallja, hogy a korlátlan fogyasztás élményét kár lenne megvonnunk magunktól, ha megtehetjük. És valóban nagyon rossz emlékek és rossz élmények kapcsolódnak az öncélú önsanyargatásra való biztatáshoz, amit – néha joggal, néha alaptalanul – az egyház tanításával szoktak azonosítani. A dilemma persze nem új keletű. Az evangéliumokban is többször találkozunk azzal, hogy Jézust és a tanítványait a böjti szokások vagy étkezési tilalmak megszegésével vádolják. Egy ilyen összefüggésben utal Jézus arra, amit Hóseás próféta mond Istenről: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot” (Mt 12,7). A krisztusi életszemlélettől tehát távol áll minden olyan böjtölés, amitől az ember valamilyen vallási érdemet remélne. Ugyanakkor – ahogy a Szentírás sok helyen tanúskodik erről – a lemondás és az önkorlátozás kérdése a zsidó-keresztyén hagyományban valójában az irgalmasság gyakorlásának az összefüggésében nyer értelmet. Annak a böjtnek van értelme és létjogosultsága, ami a másik ember javát szolgálja. De hogyan áll mindez összefüggésben fogyasztási szokásainkkal? Kinek teszek jót azzal, ha nem veszem meg azt a „még egyet”? A választ globális összefüggésekben érdemes keresnünk. Közismert tény ugyanis, hogy a ma élő 6,75 milliárd ember közül kb. 1,1 milliárdan fogyasztjuk el a Föld nevű bolygó össztermelésének mintegy háromnegyed részét. „Fogyasztjuk” – fogalmaztunk, hiszen Magyarország – bár ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni – a világ kiváltságos részei közé tartozik, a globális javak elosztásából magas arányban részesül, tehát hazánk „gazdag” ország. Ugyanakkor jelen van a

Földön egy másik egymilliárd ember, akik naponta küzdenek az éhezéssel ma is. Naivitás lenne persze azt gondolni, hogy a javakból való botrányosan egyenlőtlen részesedés problémáját megoldja az, ha eggyel kevesebb süteményt veszünk a cukrászdában. Egy másik összefüggésben azonban igen sok múlik a „plusz egyről” való lemondásunkon. A Földön ugyanis az egyenlőtlenség nem csak a javakhoz való hozzáférés terén van jelen, hanem abban is, hogy egy-egy ember milyen arányban veszi igénybe a bolygó erőforrásait a saját életfenntartása érdekében. Ezt a problémát az ökológiai lábnyom fogalmával szokták érzékeltetni. Ma egy észak-amerikai polgár ökológiai lábnyoma több mint tízszerese egy indiai embertársunkénak. Ha mindenki olyan fogyasztási szokásokat követne, mint egy átlagos amerikai polgár, akkor éppen két Föld bolygóra lenne szükségünk az igények kielégítéséhez. Ez a „plusz egy” – egy másik bolygó – jelenleg azonban nem áll rendelkezésünkre. Az emberiség jövője múlik tehát azon, hogy hogyan bánunk a ma még rendelkezésünkre álló és a természet rendjéből fakadóan korlátozott forrásainkkal. Egyes számítások szerint a mai magyar lakosság kb. 40 %-kal fogyaszt többet, mint amennyi erőforrással rendelkezik a globális arányokat figyelembe véve. S ha úgy is érezzük, hogy fogyasztási szokásainknak anyagi lehetőségeink épp elegen-

dő gátat szabnak, mégis igaz, hogy mi is tettestársai vagyunk a Föld erőforrásaival való felelőtlen visszaélésnek, mellyel agressziót követünk el a jövő nemzedékek ellen. A református ember annak tudatában él, hogy „az Úré a föld és annak teljessége” (Zsolt 24,1), tehát hisszük, hogy személyes felelősséget hordozunk a Teremtő felé azért, hogyan gazdálkodunk a bolygó javaival. A nem létszükségletet jelentő „még egy” fogyasztásáról való önkéntes lemondással tehát nem kevesebbet teszünk, mint a magunk felelősségi körében hozzájárulunk a Föld erőforrásaival való visszaélés csökkentéséhez. Úgy is fogalmazhatunk, hogy azzal, hogy magunk részéről csökkentjük a teremtett környezetre nehezedő terhelést (kevesebb energiát és nyersanyagot használunk, kevesebb hulladékot termelünk), gyakoroljuk a bibliai értelemben vett irgalmasságot: gyerekeink és unokáink nemzedéke felé. S ha még szükséges – és örömünkre szolgáló – fogyasztási gyakorlatunkban is a környezettudatos megoldásokat választjuk, akkor is, ha ez némi külön erőfeszítést igényel, szintén lépéseket teszünk egy felelősségteljesebb – tehát irgalmasabb – kultúra megvalósulása felé. Így lehet az önkorlátozás „mínusz egye” – az igazi böjt fényében – a felelősségteljes élet „plusz egyévé”. Gonda S. László teológiai tanár

Egyes számítások szerint a mai magyar lakosság kb. 40 %-kal fogyaszt többet, mint amennyi erőforrással rendelkezik a globális arányokat figyelembe véve.



szempontjaink • MŰVÉSZETEK ÉS ZENE

A zene és a szó Az oratórium születése A 16-17. század fordulójának embere újra felfedezte és birtokba vette a zenét, amely képes hordozni és célba juttatni az isteni szó üzenetét. S még ennél is több történt: ez a felfedezés találkozott az Úristen közelsége után sóvárgó ember vágyaival, egy közösség odaszánásával. Így történhetett meg, hogy az ajándék az Ajándékozó arcára irányíthatta a figyelmet. Rátalálunk-e erre az útra, amelyben Isten megajándékozhatja közösségeinket Önmagával, hogy mondhassuk: „Így vette kezdetét az oratórium”?

8

André Maugars, francia utazó 1639ben járt Itáliában. Beszámolójában elragadtatott és leplezetlen lelkesedéssel számol be Rómában szerzett zenei élményeiről. A legmélyebb benyomást az a zenés előadás tette rá, melynek a római San Marcello templom mellett működő Arciconfraternita del Crocifisso kolostor imatermében lehetett fültanúja. „Ez a csodálatraméltó és magával ragadó zene csakis a böjti idő pénteki napjain hangzik fel, délután 3 és 6 óra között. A templom maga nem olyan nagy, mint a párizsi Saint-Chapelle; a kórus-empórium meglehetősen tágas, és ugyanitt található egy igen lágy hangú orgona is. A templom két oldalán egy-egy emelvény látható az egészen kitűnő hangszerjátékosok számára. Az énekesek egy motetta-módra komponált zsoltárral kezdtek, amire az összes hangszer pompás szimfóniája válaszolt. Ezután az énekesek az Ótestamentum egyik történetét adták elő, vallásos színjáték módjára. Minden énekes a történet egy-egy szereplőjét személyesítette meg, és minden egyes szót nyomatékkal hangsúlyozott. Ezután a leghíresebb prédikátorok egyike mondott beszédet, ennek befejezése után az aznapra rendelt evangéliumi részt adta elő a zeneegyüttes. Az énekesek nagyszerűen szólaltatták meg a különböző személyeket, akiket az Evangélista említett. (…) Nem tudom eléggé dicsérni ezt a recitativ zenét.” Maugars méltató szavait olvasva nem csak az utazó zenéhez való viszonyáról, hozzáértéséről kaphatunk képet, hanem bepillanthatunk a korabeli római egyház nagyböjti kegyességének gyakorlatába is, melyben nélkülözhetetlen szerep jutott a zenének. Ugyanakkor kérdéseink is támadnak: nem túlzás ez a pompás, gazdag zenei együttlét böjtben? Kik látogathatták ezeket az alkalmakat? Milyen előzménye, lelki és zenetörténeti útja lehetett az így kialakult zenei gyakorlatnak? Azt, hogy Maugars pontosan milyen ószövetségi témát feldolgozó zeneművet hallott 1639-ben, nem tudhatjuk. Az azonban bizonyos, hogy egy latin nyelvű oratórium előadását hallgathatta végig a


római imateremben. A bibliai történeteket dramatikus formában, színpadi kellékek nélkül feldolgozó zenei műformát, mely az előadás helyszínéről, az oratorio-ról kapta nevét, ez időben kezdték oratórium névvel illetni. A történetet elbeszélő, recitativikus éneklési mód, és az érzelmeket, indulatokat híven kifejező monodikus, vagyis szólisták által előadott éneklés a szöveg addig ismeretlen mértékű és erejű kifejezését tette lehetővé. Az 1600-as években szöveg és zene között új minőségű és mindent megváltoztató kapcsolat állt elő. Megérteni, átélni az énekelt szöveget, s ezáltal együttlétezni a megjelenített szereplővel: a mindenkori zene, és – szélesítsük ki – zenében Igét hallgató elementáris igényévé lett. Érthető tehát, ha böjtben sem mondtak le a zene meggyőző, lélekemelő vagy lecsendesítő, Isten fenséges dolgai körül forgolódó és értelmező erejéről. A fenti idézet kapcsán elmondtuk, hogy ezek a nagyböjti zenei-igei alkalmak nem a templomban és nem csupán a gyülekezet részvételével zajlottak. A templomok mellé épített, gyakran a szent térrel ablakok segítségével összekapcsolt imatermek, ún. oratóriumok adtak helyet az összejöveteleknek, ahol a város tekintélyes polgárai, arisztokratái, az ott működő diplomaták, a városba érkező, vagy azon áthaladó zarándokok, de a város szegényebb rétegei is részt vehettek. A templomi szertartáson kívüli, imatermekben tartott ájtatossági alkalmak évtizedek óta hagyományosan működtek Rómában, nem csak a böjti időben. 1536-ban érkezett a városba Filippo Neri (15151595), akit mi leginkább Néri Szent Fülöp néven ismerünk. Miközben teológiai tanulmányokat is folytatott, az utcán kallódó gyerekek, fiatalok, a kórházakban és árvaházakban lévő lelkek apostolaként fejtette ki rendkívüli szolgálatát. A mindig kedves, jámbor, de megalkuvást nem ismerő férfit 1551-ben szentelték pappá azokkal a hittestvéreivel együtt, akik szolgálatában közösséget vállaltak vele. Megalapították kongregációjukat, melynek bárki – világi és egyházi személy


Szöveg és zene között új minőségű és mindent megváltoztató kapcsolat állt elő. Megérteni, átélni az énekelt szöveget, s ezáltal együttlétezni a megjelenített szereplővel: a zenét hallgató ember elementáris igényévé lett. egyaránt – tagja lehetett, fogadalom nem kötötte őket. A kongregáció először Fülöp házában, majd később a San Girolamo della Carita templom oratóriumában gyülekezett napi rendszerességgel. Miután a pápától megkapták a Congregazione dell’Oratorio elnevezést, 1575-től a római Santa Maria in Vallicella nevű templomban működhettek. A Fülöp körül egyre növekvő közösség a betegápolásban, a szegények istápolásában, árvák nevelésében forgolódott. Alkalmaikon nagyon fontos szerepet kapott a zene, mely ké-

sőbb az összejövetelek legnagyobb vonzerejévé vált. Fülöp életrajzírója, Giovanni Forti így rögzítette imaóráiknak menetét: „Először egy vallásos könyvből olvastak fel, majd Fülöp félbeszakította a felolvasást, kommentálta, magyarázta az elhangzottakat, esetleg kikérte a jelenlevők egyikének véleményét. Így számos vallásos problémát világítottak meg kérdés-felelet formájában az összejövetel során. (…) Az összejövetel végén egyházi énekeket énekeltek. Így történt ez minden hétköznapon. Így vette kezdetét az oratórium.” Vajon milyen énekeket énekelhettek ezeken az oratóriumi órákon? Hogyan születik meg ebből az 1639-es híradásban olvasott nagyböjti oratórium-előadás? Természetesen, mint minden zenei forma, így az oratórium nagyon tágan értelmezhető műfajának esetében is sok apró részletet, előzményt kellene most számba vennünk ahhoz, hogy erre a kérdésre kielégítő választ adhassunk. A legvalószínűbb, hogy Néri Szent Fülöp közössége a XII-XIII. században keletkezett laudákhoz hasonló énekeket énekelt, melyek olasz nyelvű, strófikus szerkezetű, többnyire lírai hangú vallásos énekköltemények voltak. Mivel szövegük párbeszédes formában épült fel, lehetőség nyílott arra, hogy a dalokban különböző szereplők keljenek életre, hogy beszélgessen egymással a halál és a bűnös lélek, a hívő és Teremtője, Jézus és az őt kérdező. A párbeszédeken kívül „személytelen”, elbeszélő vagy kommentáló versszakok is megszólalhattak. Innen már csak egy lépés, hogy a dialogizált lauda versszakainak egy csoportját a kórus és különböző szólisták vegyék át. Ennek a folyamatnak bölcsője és otthona volt a Néri Szent Fülöp által elindított lelki és imádságosan szolgáló közösség. Az első tulajdonképpeni oratórium a kongregáció Vallicellatemplomának imatermében hangzott el 1600-ban. Emilio de’ Cavalieri korszakhatárt jelentő művének címe: a Test és a Lélek párbeszéde. Beidek Adrienn teológiai tanár

9

szempontjaink • KEGYESSÉG GYAKORLÁSA

Könyörgésünk támasza Böjti idő, böjti úrvacsorázás miért van, ha mi reformátusok nem böjtölünk? A reformáció kegyességéhez hozzá tartozott, a gyülekezeti–népi kegyesség szintjén századokig megmaradt, hogy van református és bibliás böjt. Kántorböjtkor (a quatuor = negyed latin szóból: negyedévente) és péntekenként legalább húsfélét nem ettek sokan egész életükben. Nagypénteket a huszadik században is egész napos böjttel szentelte meg a református ember. Azt találjuk az istentiszteleti rendről Kolozsvárott 1670 körüli megjelent füzetke végén, hogy alkalmanként egész napot tölt együtt a gyülekezet böjttel, énekléssel, könyörgéssel, prédikáció hallgatásával, bibliai fejezetek olvasásával. Nem terülj-asztalkám, nem is szeretetvendégség volt elengedhetetlen a református ünnepléshez, hanem böjt és könyörgés. Atyáinknak zsinaton is. Könyörgést és böjtöt hirdetett az egyházmegye vagy az egyházközség vészterhes időkben, pestisvészben. Debrecen városa, Budai Ézsaiás püspökkel és a városi tanáccsal az élen így járt el az 1831. évi pestisjárványkor, talán akkor utoljára. Nem vitaminokkal feldúsított és bőséges táplálkozást meg minél több pihenést javasolt. Bibliai példák lebegtek előttük. Jézus nem felvilágosult módra viselkedett. Kezdvén prófétai szolgálatát, elvonult böjtölni és könyörögni az élettelen hegyvidékre, ahol napok alatt elpusztul a kegyetlen vidékhez nem szokott ember. Mózes meg Illyés is elvonult. Böjttel, könyörgéssel készültek hadifogságból haza indulók rabló hordáktól fenyegetett és kegyetlen megpróbáltatásokkal járó útjukra Babilóniából Ezsdrás

idején. Nem hizlalták fel testüket, mint dorbézoló és elpuhult népek Ámós idején. Így szemlélte a világot, az ember belső világát, a lélek, a személyiség, a szándék legbelsőbb rejtelmeit a Biblia embere. Ma nincs semminek böjtje? Orvosi tanácsra, egy bizonyos állapotban, ha életben akar maradni, akkor a beteg ember megválogatja ennivalóját, korlátozza táplálkozását. Az istenes ember böjtje nem végső kényszer, mikor minden veszni tért, nem önkínzás, nem érdemszerző cél. Nem kifelé mutatott, befelé megtagadott elhatározás. Nem színes dolog, azaz nem más a felszín, a látszat, mint a belső, a valóságos és lényeges elhatározás. Szíves devócióról, szívbéli odaszánásról szólott Tótfalusi Kis Miklós, amely többet ér, mint egy egész ország immel-ámmal való igyekezete. Szólott, mert egymaga összekereste azt a pénzt, amit egy ország nem tudott összeadni évtizedekig, hogy kinyomtassák a magyar nyelvű Bibliát. Maga pénzén megtette, szegény legényként. Amilyen alávaló étellel lehetett, mondta, olyannal élt. Akkoriban valaki kapott ebédre egy fél tyúkot meg egy liter bort. Ő, amint vallja, volt úgy hogy egy



Nem testünk megvetése és sanyargatása, hanem önmagunk fegyelmezése, uralkodás belső szándékainkon: ez ma is az igazi böjt. hónapig nem ivott egy korty bort sem. Pedig megesett, hogy talicskán tolták a pénzt szállására. És az Aranyas Biblia megjelent 1685-ben. Önmagunk fegyelmezése, uralkodás belső szándékainkon, nem testünket megvetve és sanyargatva, ez ma is az igazi böjt. Helvét hitvallásúak vagyunk. Mit mond hitvallásunk?! „A böjt a szentek imádságának és minden erénynek támasza.” Nem tetszett Istennek (mint láthatjuk a próféták könyveiben) az olyan böjt, melyben az ételtől, nem pedig a vétkektől tartóztatták meg magukat a zsidók. — Magános böjtöt bárki vállalhat közülünk, ha úgy érzi, hogy lelki életétől elvonják a testi dolgok. — A negyvennapos böjt mellett szólnak a régiek bizonyságai, de … nem kell és nem

is szabad rákényszeríteni a hívekre. Az bizonyos, hogy régente a böjtnek különféle formái vagy szokásai voltak. — Úgy véljük, hogy böjtben mindazt meg kell vonni a testtől, aminek következtében nem lehet vele bírni, és amiben kelleténél jobban gyönyörködik. Ide tartoznak a testnek kedveskedő táplálékok, akár hal, akár hús, akár fűszerek, akár csemegék, vagy finom borok. Egyébként tudjuk, hogy Isten minden teremtményét az emberek használatára és szolgálatára rendelte — Minden tiszta a tisztáknak (Tit1,15). — Mert Isten az ételeket hálaadással való élvezésre teremtette a hívőknek és azoknak, akik megismerték az igazságot. Fekete Csaba lelkész, könyvtáros

Kőrösi Mihály debreceni református prédikátor 1739-ben kiadott konkordanciájának, „Az új Testamentomra Mutató Táblá”-nak „böjt” címszava.


11

szempontjaink • NYELV, IRODALOM, MENTALITÁS

A mértékletesség lázadása Diogenész jegyezte föl, hogy mikor az athéni piacon az áruk roppant tömegét szemlélte Szókratész, gyakran ezt mondta magában: „Mennyi mindenre nincsen szükségem.” A fogyasztás túlzásaiban, az élvezetek mértéktelen hajhászásában már az antik bölcselő is a méltó emberi élet veszélyeztetőjét látta, s éppen a habzsolás távoztatásában fedezte fel szabadságát. Közismert, hogy Arisztotelész szélsőségek közötti középutat hirdető etikájának első számú erénye a mértékletesség volt, mint ami az igazságossággal karöltve biztosítja a nemes akarat uralmát az ösztönök fölött. A mérték megtartása nem jelenti az élvezetek megtagadását, mely élvezetek az életszeretet és a személyiség egyensúlyának alapjai, de jelenti azok kordában tartását: ne legyenek az egészségre ártalmasak, ne sértsék az „erkölcsi szépet”, s ne igényeljenek túlzott anyagi kiadásokat. Ez az erénytan a középkor keresztény világképében is továbbél: azokban a dolgokban is mértéket kell tartani, amiket Isten az ember használatára és élvezetére teremtett. Mint minden emberi világban, a mohóságra, falánkságra, dölyfre és kevélységre jócskán akadt példa ekkortájt is, ám – mint azt a kiváló történész, Hajnal István megírta – a középkori társadalmi berendezkedés tartóssága éppen azon az anyagi és szellemi-erkölcsi egyensúlyon alapult, amely a túlzás, a mértéktelenség állandó megfékezéséből, visszatartásából származott. Mai napság még nagyobb a kísértés: a fogyasztás profán templomai, az árubő-

12

ség és a reklámok kecsegtető illúziói egy hatalmas piaccá alakították a világot. Régen indult folyamat betetőzését látjuk: a természetet leigázni akaró, a végtelent, az evilági halhatatlanságot ostromló újkori európai ember társadalma vakon hisz a határtalan gazdasági fejlődésben és egyéni gyarapodásban. Megbomlott az egyensúly a természet és a technika között, nincs arányosság a teljesítmény és a boldogulás, az erény és a megbecsültség között. Az észak-atlanti világból kiinduló globalizáció mindenütt ugyanazt a mértéktelenséget terjesztette el. A mértékhez, a mércéhez, a mérséklethez a modernitásban mindinkább negatív kép-

zetek társultak, s az ember ott vesztette el a szabadságát, ahol elnyerni remélte: előbb eltávolodott a természettől, utóbb elkezdte megsemmisíteni azt, az áruk világába helyezte magát és a fogyasztás rabjává vált. Előbb önmaga mértékévé, majd a mértéktelensége foglyává. A mértékletesség jelképe a korsó, melyet az erények allegóriái között szépséges női alak tart a kezében. A mértékletesség kapcsolatban áll a gyöngeséggel és a gyöngédséggel, a gondoskodással és az állhatatossággal. Annyi, ami éppen elég, nem csordul túl, de nem is folyik szét. A mértékletesség a helyes arány a jogok és kötelességek, a beszéd és a hallgatás, a


tevékenység és a pihenés, a munka és az imádság, a táplálkozás és annak mulasztása között. Ahogy Aquinói Tamás Arisztotelésszel egybehangzóan írja: az okosság és a bátorság kevésbé, a mértékletesség nagyon is függ az egyéni akarattól. Tanítható és begyakorolható, ezért fönnmaradásában és elterjesztésében elsőrangú szerepe van a nevelésnek. Ám a mértékletesség nem érhető el külső, intézményi korlátozás által, mert az nem más, mint a belső rend megteremtése és kívül helyezése. Lassú, töredelmekkel, visszavonásokkal és konfliktusokkal teli folyamat. A lélek, s ez által a világ csinosodása. S ahogy a nevelés nem csak egyéni tö-

rekvés kérdése, úgy a mértékletesség elérése sem az. Valaha, a középkorban és a kora-újkorban magától értetődő gazdasági-szociális norma volt: az ember csak annyit vett el a természettől, csak annyira vette igénybe embertársa munkáját, amennyire feltétlenül szüksége volt. Valaha az ínség, a nincstelenség is mértéktartásra bírt, s a világ más, szegényebb tájain ez ma is így van. A termelékenység növekedése, a természet erőforrásainak hatékony kiaknázása – mondhatni kifosztása – azonban kitörölte az erények sorából a mértékletességre törekvést. Sokan gondolják úgy, hogy a napjaink világválsága ráébreszti majd az embert lehetőségeinek

határosságára. Hogy szembenéz végre a mértéktelenség katasztrofális ökológiaiegészségügyi következményeivel. Hogy ellenáll végre a túlfogyasztás ösztönzésének, a túlevés tunyaságának és a tudatmódosító szerek időleges, önpusztító mámorának. A mértékletesség, a környezettudatos élet, a józanság, a romlás fékezése ma nem más, mint szembeszállás a trendi, bolond világgal. „(…) ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával…” (Róm 12, 2) Megváltozik egy, s majd megváltozik mind a többi. Szirák Péter irodalomtörténész

13

műhely

Szám/vetés „Az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm.” (Róm 14,17) Böjtelő havában (február) hótól roskadoznak az öreg fák ágai, varjúkárogás hallatszik a csukott ablakon át. Jellegzetes téli városi tájkép ez, még Brughel korcsolyázó, fakutyázó gyermekseregét képzelhetnénk a síkjeges udvarra. A zajos évbúcsúztatás után csendesebb, vegetatív ütemű évkezdet. Az elmúlt évvel való számvetésé, és az újesztendő tervezésére szánt idő… Intézményeinkben ez az éves költségvetések összeállításának ideje. Nem csak kívül gyűlnek redős dombokká a szélfútta hókupacok, hanem homlokunkon is sokasodnak ilyen tájban a gondok fodrozta ráncok. Honnan, melyik rovatból vegyünk el a szűkös tavalyihoz képest még szűkösebbnek ígérkező idei év tervezésekor. Mire, illetve kikre jut még kevesebb? Nem könnyű, s nem is derűt fakasztó kérdések ezek. A szűkösség, ha nem kimondottan szűkölködés, még nem feltétlenül az ördögtől való. A mögöttünk lévő évben sokszor szinte szuggerálták a médiumok, hogy válság van, tehát kötelező rosszul érez-

14

nünk magunkat. Úgy komplett egészként: mindannyian. Holott biztos sokan tartottak esküvőt, ünnepeltek családi öszszejöveteleken, sokunknak volt alkalma és oka az örömre is. Megkockáztatom, talán mindannyiunknak egyszer-egyszer. Nem akarom most felelőtlenül átfordítani holmi örömködésbe ezt az írást, de leszögezem, hogy 2009-ben a Dóczy Református Gimnáziumnak, a tiszántúli egyházkerületünk egyik legújabb középfokú iskolájának nem ment rosszabbul a sora, mint a válság előtt. A következő év viszont nyilvánvalóan szűkösebb lesz. Tekinthetjük-e böjtnek ezt is? Egyáltalán mi is a böjt reformátuséknál? Lemondás valamiről valami, valaki(k) érdekében. Skót presbiteriánus testvéreinknél az ünnepi asztalra mindig raknak egy üres terítéket, amelyet az asztalnál ülők töltenek föl a legfinomabb falatokat átrakva abba a saját tányérjukról, hogy ennek a tálnak a tartalma aztán valaki szűkölködőt lakasson jól. Krisztusi módon azért szegényítik

meg magukat, hogy más ez által gazdagodjék. Intézményünk alkalmazottainak és diákjainak főként csak gesztusokra futhatja, esetleg a szükséget átélve még inkább együtt érezhetnek majd a rászorulókkal, de ettől kinek lesz jobb? Valljuk, hogy lélekben mindkét oldalnak, s ezért ezekre a találkozásokra törekednünk kell. Egyáltalán ölbe tett kézzel nézzük lehetőségeink szűkülését? Távol legyen! Talán úgy járunk el helyesen, ha mi az evangéliumi derűlátástól vezérelve bizalommal nézünk a jövőbe, s a szü(ű)kség idejében a tágasságra/bőségre készülünk föl. A krízisről szóló közgazdasági lecke is válság idejére a leendő növekedés előkészítését indítványozza. A Dóczy tetőtérbeépítési és akadálymentesítési pályázat benyújtásával nem csak épületét, hanem lehetőségeit is igyekszik tágítani. Ezzel a mi dolgunkat a böjtös évben is elvégezve, van mire áldást kérni. Korsós Bálint igazgató

Iskolánk diákjai és tanárai a Kossuth utcai templomban

A Varázskuckó természettudományos játszóház ifjú tudósai

Gimnáziumi életkép

Karácsonyi hangverseny

Megemlékezés Dóczy Gedeon sírjánál

Ki-mit-tud

Szabó Magda egykori iskolájában

Diák színielőadás: A kabai meteorit

15

ember-közelben

Egy téli estén, az adventi gyertya fényénél kezdtem beszélgetni Csabina Sándorral, egyházmegyénk gondnokával. Az első kérdés után csak hallgattam a mesélőt: Amerikáról, kosárfonásról, kutatásairól, családjáról… Szavaiban önmagától fonódott a mese szála, s történetté kerekedett.

Összhangban a sorsunkkal és önmagunkkal 16

Fotó: Kőszeginé Pótor Erika

Életed során alig voltál távol Debrecenből, minden életszakaszod helyszíne ez a város. Iskoláidat hol végezted? Általános iskolába a Simonyi útra, középiskolába a Vegyipari Technikumba jártam. Nekem sosem volt gond a pályaválasztás. Édesapám laboráns volt az Orvostudományi Egyetemen, én pedig az Egyetem óvodájába jártam. Amikor édesapámnak véget ért a munkaideje, akkor fölhívta az óvodát, hogy Csabina Sanyit haza lehet engedni. Akkor átballagtam édesapám munkahelyére. Elkápráztatott a munkája, műszerekkel dolgozott, kémcsövekkel, lombikokkal, s anélkül, hogy értettem volna, hogy ő mit csinál, én már óvodás fejjel elhatároztam, hogy az leszek, ami Ő. Így kerültem a Vegyipari Technikumba, onnan pedig a Kossuth Lajos Tudományegyetem (KLTE) vegyész szakára, ahol 1975-ben kaptam diplomát. Hogyan alakult vegyészként a pályád? A diploma megszerzése után két évig a KLTE Fizikai-kémiai Tanszékén, majd 17 éven át a Debreceni Orvostudományi Egyetemen dolgoztam. Ez alatt az idő alatt megszereztem az egyetemi doktori címet, ami után két évet tölthettem az Egyesült Államokban Chicagóban. Hazaérkezésem után továbbra is az egyetemen folytattam a munkámat. Chicagoi kutatásaim eredményeit kandidátusi disszertációmban foglaltam össze, aminek sikeres megvédése után kaptam meg az orvostudomány kandidátusa fokozatot. Jelenlegi munkahelyem 1994 óta a Teva (korábban Biogal) Gyógyszergyár. Mikor kerültél kapcsolatba az egyházaddal, már gyermekkorodban, vagy felnőtt fejjel? Egyáltalán nem gyerekkoromban. Bár református szülők gyermeke vagyok, mégsem részesültem református nevelésben. 1951-ben születtem, gyermekkoromban szüleimnek gyakran kellett „felvilágosító” szemináriumokra járni. Középiskolai osztályfőnököm az iskolának a párttitkára volt, aztán a katonaságnál is folyamatosan kaptuk az úgynevezett ideológiai továbbképzést. Ezek után nem csoda, hogy nem voltam egy hitben élő fiatalember. Akkor te éppen ahhoz a korosztályhoz és társadalmi réteghez tartozol, akiket a legnehezebb az egyháznak ma elérnie.

A végső lökést az amerikai tanulmányút adta meg. Ott ugyanis a munkatársaim szokása volt, hogy templomba mennek, és egyszerűen nem értettem, hogy miért kell oda járni. Annál tanulságosabb, hogy a hátráltató körülmények ellenére hogyan lettél aktív gyülekezeti tag. Az egyház és vallás felé fordulásom talán igazán az egyetemi éveim alatt kezdődött, de ez inkább egyfajta intellektuális érdeklődés volt. Vannak hívő, komoly természettudósok, akik nagyon szép hitvallást tettek a hitükről – erről azért olvastam egyetemista koromban is. De a végső lökést az amerikai tanulmányút adta meg. Ott ugyanis a munkatársaim szokása volt, hogy templomba mennek, és egyszerűen nem értettem, hogy miért kell oda járni. Akkor kezdtem el komolyabban még nem is a református hit, csak a vallás felé fordulni. És miben nyilvánult meg ez az első odafordulás? Például olvastad a Szentírást? Amerikában még nem, hanem inkább elbeszélgettem a munkatársaimmal, érdekelt, hogy miben élik meg ezt a gyakorlatot, hogy egy gyülekezetnek a tagjai. Mi ragadott meg azokból a beszélgetésekből? Ami nyilvánvaló volt az a diakóniai érzékenység. Amerikában sem minden fenékig tejfel, a nagyvárosok ott is vonzzák a hajléktalanokat. Éreztem a munkatársaimban, hogy fontosnak tartják, hogy a sokszor önhibájukon kívül nehéz helyzetbe sodródott embereket valahogyan támogassák. Mikor hazajöttem, akkor erősödött meg bennem az elhatározás: templomba kell járnom. Mivel gyermekkoromban megkereszteltek, így reformátusnak tartottam magam. Szüleim a Pápai József utcán laktak, ami pár száz méterre van a Bólyai úti református templomtól, így oda mentem el vasárnap délutánonként. A gyülekezeti életem ott kezdődött. Mindehhez azért az is hozzá-

járul, hogy az amerikai tanulmányutam együtt járt családom felbomlásával: amíg kint voltam, addig a feleségem talált egy barátot magának, ennek végül az lett a következménye, hogy elváltunk. Sajnos, ez egy elég gyakran előforduló, banális történet. Tehát egy válságos élethelyzet is hozzájárult ahhoz, hogy megnyílj Isten felé? Azért az mellbe vágott, hogy igyekeztem a szakmai karrieremet építeni (ez akkor egyfajta anyagi megerősödést is jelentett), elmentem tanulmányútra Amerikába, és ezek az általam nemesnek ítélt célok végül is oda vezettek, hogy a családom tönkrement. De aztán egy baráti konspiráció következtében megismertettek a jelenlegi feleségemmel. Jött az ötlet, mi lenne, ha szerveznénk egy vadkempingezést a Tisza parton. Elmentünk, vittük a gyerekeinket is, s elkezdtem udvarolni Izabellának. Úgyhogy az idén ünnepeljük a 20 éves házassági évfordulónkat. Szerintem jó szemmel szúrták ki a barátaink, hogy mi illünk egymáshoz. Hogyan kerültél a Nagytemplomba? A feleségem barátai a Nagytemplomhoz kötődtek, így mi is elkezdtünk a Nagytemplom alkalmaira járni. Közben a gyerekeink 12-13 évesek lettek, így beírattuk őket a Nagytemplomba konfirmáció előkészítő kurzusra. 1990-ben került Vad Zsigmond a Nagytemplomhoz, és láttuk azt az óriási változást, amit az ő hivatalba lépése jelentett. Teljesen megpezsdült a gyülekezeti élet, úgyhogy szívesen vettünk részt minden általa szervezett dologban: eljártunk a korosztályos bibliaórákra, beléptünk az akkor induló énekkarba. S aztán végül, hogy ilyen intenzíven bekapcsolódott a családunk is a gyülekezet életébe, 1992-ben presbiter lettem, s így kerültem a gyülekezeti munka sűrűjébe.

17

Tizennyolc év egyházi szolgálat után hogyan látod az egyház jövőjét? Milyen változtatásokat javasolnál? Fontosnak tartom a presbiterképzést, jó lenne, ha képzettebbek lennének a presbitereink, és komoly munkatársai lennének a lelkészeknek, mert mind a mai napig lelkész centrikusak a gyülekezeteink. Ez nyilván azért is van, mert nem biztos, hogy tudnak a lelkészek a presbitereikre minden területen számítani, tehát szükség lenne jól átgondolt, szervezett presbiterképzésre. Egyházmegyei gondnokként alakíthatsz a jelenlegi helyzeten. Ha a családod, munkád, szolgálatod mellett marad még szabadidőd, akkor mit szeretsz csinálni? Citerázni. A 70-es évek elején - ekkor voltam egyetemista- a táncház mozgalom nagyon népszerű volt, a népzene megfertőzött mindenkit, aki egy kicsit is fogékony rá, így kezdtem el én is citerázgatni, de aztán ez abbamaradt. Pár éve újra kedvet kaptam és egy kis baráti társasággal - Szabadi Istvánnal, aki a Kollégium levéltárát igazgatja, a fiával és a feleségemmel - négyen szoktunk muzsikálni. Érdekelnek még a népi kismesterségek, amit kipróbáltam az a kosárfonás. A csúcs, amit eddig csináltam egy piaci kosár, illetve a feleségemnek egy szép nagy ruhás kosár. A kosárfonáshoz kell a mester irányítása, de a citerázás az olyan, hogy azt magam is tudom gyakorolni a saját kikapcsolódásomra, és ha esetleg ez mások gyönyörűségére is szolgál, akkor az meg külön öröm. Tóth-Mihala Veronika

kézfogás • TESTVÉRGYÜLEKEZETEK

Mértéktelenség a testvér szeretetben Hajdúbagos-Nagytemplom testvérgyülekezetek Magazinunk e számában a mértékletességre tesszük a hangsúlyt. Mégis jó, ha bölcsen állunk ehhez a kérdéshez: miben kell, jó és hasznos a mértékletesség, s mi az, amit számolgatás nélkül, mértéktelenül adhatunk egymásnak? A fenti cím máris választ ad!

18

Hajdúbagos református temploma Fotó: Ekhardt Júlia

Tavaly év elején születtek meg az egyházmegyénken belüli testvér-gyülekezeti kapcsolatok. Azzal a céllal történt ez, hogy ismerjük meg jobban egymást, s vállaljunk nagyobb felelősséget egymásért. Ne legyen mindegy az, hogy vannak, lehetnek hozzánk egészen közel is gondokkal küzdő, segítségre szoruló, bátorítást, útmutatást váró gyülekezetek. A

A Református Könyvesbolt ajánlata Balla Péter Gyermekek és szülők kapcsolata

Az elmúlt évtizedekben megnőtt az érdeklődés az ókori családi kapcsolatok kutatása iránt. (...) Általában elmondható, hogy a szülő-gyermek kapcsolatot elsősorban a szülő szemszögéből tárgyalták. A kutatások jelenlegi irányvonalától eltérően ez a könyv a gyermek szempontjából kívánja megközelíteni a szülő-gyermek kapcsolatot a következő kérdések mentén: Hogyan élték meg és miként teljesítették a szüleik irán-

ti kötelességeiket? Más szóval: Hogyan tisztelték a gyermekek szüleiket? (...) Jóllehet a jelen kutatási terület számára jelentőséggel bíró újszövetségi szövegek elsősorban nem azzal a céllal íródtak, hogy bemutassák a családi viszonyokat, mégis képet adnak az első keresztyének köreiben fennálló szülő–gyermek kapcsolatról. Ebben a tanulmányban azért fogom a Biblián kívüli családi etika és gyakorlat összefüggéseiben vizsgálni az újszövetségi szövegeket, hogy a következő kérdésekre választ találjak: Menynyire illeszkedett a kora keresztyénség saját környezetéhez? Milyen sajátos jellegzetességei voltak a Jézust követő első nemzedékeknek? Célom eléréséhez tanulmányoznom kell a „környezetet”, még ha csak azon a jól körülhatárolt területen is, ami a szülők iránti tisztelet elvárását jelenti. (Részletek a Bevezetőből)

célok között az is ott van, hogy tanuljunk bátran egymástól a közös alkalmakon, a közös szolgálatban. Így jött létre a Hajdúbagos–Nagytemplom testvéri kapcsolat is. Egy „kis falusi” és egy „nagy városi” közösség barátsága. Még 2009 őszén találkozott a két gyülekezet. Nem, nem a Nagytemplomban, Hajdúbagoson. A „kicsi” fogadta a „nagyot”. Nem is akárhogyan. Megelevenedett az ige: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked.” (ApCsel 3,6). Valóban nincs ezüstje és aranya Bagos református gyülekezetének. De van kedves, lelkiismeretes, hűséges lelkipásztor asszonya, szolgáló gondnoka és presbitériuma, van vendégszeretete és készsége a befogadásra. Amim van, azt adom: a vendégeket fogadta Gyenge István helyi polgármester úr. Megtekinthették a település helyi nevezetességeit: Fehér Imre Kölcsey-díjas festőművész galériáját, Szabó Károly díszítő-fafaragó művész otthonát. Amim van, azt adom: közös istentisz-

teleti alkalmon vehettek együtt részt a templomban, ahol L. Szabó Gizella lelkipásztor nő köszöntötte a vendégeket. Ez a látogatás hétköznap volt, csütörtök délután. Ez is jelzés arról, hogy a testvérszeretetnek teljesen természetesnek, hétköznapinak, mindennapinak kell lennie. Amim van, azt adom: a Nagytemplomból harmincnégyen indultak testvért látogatni. Közülük tizenhatan fiatalok, ifisek. Az igei szolgálatot Szász Barnabásné lelkészasszony végezte nagy szeretettel. Vad Zsigmond esperes úr köszöntőt mondott. A fiatalok is készültek: énektanítással, gitárszóval, énekekkel. Mindkét gyülekezet gondnoka, Bakos Károly és Csabina Sándor is beszélt gyülekezete életéről. Amim van, azt adom: szépen megterített asztal várt minden résztvevőt a gyülekezeti teremben, szíves invitálással és vendéglátással, jó hangulatú beszélgetésekkel. Erre az alkalomra egy kedves emléklapot kapott mindenki, melyen a 133. zsoltár üzent a nap lényegéről: ”Íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt la-

Az Újszövetség tanítása kortörténeti kontextusban Fordította: Mucsi Zsófia Kálvin Kiadó; 2100 Ft

Ez a könyv átfogóan vizsgálja a szülők és a gyermekek egymás iránti kötelességét az ókorban, a zsidóságban és az őskeresztyénségben. Aki újszövetségi családi etikával foglalkozik, nem kerülheti meg ezt a tanulmányt, amely ezt a mindenki számára fontos témát érthető, de minden tudományos igényt kielégítő módon tárgyalja. (Gerd Theissen)

koznak az atyafiak.” Ezt tudták még adni a bagosiak. Az emberi szív hajlamos arra, hogy azt is el kezdje méricskélni, amit nem kellene. Például, hogy hányszor is kell megbocsátanom a másiknak, a felebarátnak. Vagy azt, hogy mennyire kell szeretnem az embertársat, mennyire és hogyan kell kimutatni a szeretetünket. A böjti időszak lényeges üzenete: most ne a testre koncentrálj! Miközben mértéket tartasz a testi táplálékban és a test kényeztetésében, törekedj arra, hogy a lelki értékek növekedjenek benned és körülötted! Nem kell mérni és számolni, vagy azt latolgatni, hogy megéri-e! Mert tudnunk és éreznünk kell, csak ez éri meg! Örülünk, hogy ezt az egyszerű böjti igazságot be tudtuk mutatni két gyülekezet találkozása által. Mit is kívánhatnánk nekik? Azt, hogy legyen még sok gyümölcsöző, teljes és örömteli találkozásuk! Mindannyiunknak pedig azt kívánjuk, hogy kapjunk kedvet a testvérszeretethez! Bukáné Zakar Zsuzsanna

19

kézfogás • KÜLKAPCSOLATOK

Egyházi irataink az idők viharában Az elmúlt év szeptemberében szervezte meg egyházmegyénk az immáron hagyománnyá vált Határmenti Lelkésztalálkozót. A határ két oldalán élő és szolgáló mintegy 100 lelkipásztor a partiumi Bihari és Érmelléki, valamint a magyarországi Bihari, Debreceni és Hajdúsági egyházmegyékből érkezett Debrecenbe. Az 1992 óta évenként megrendezett találkozók mindig az egység jegyében zajlottak, mégis ez a debreceni összejövetel volt az első, amelynek résztvevői a megvalósult egységnek örvendezhettek, hiszen 2009. május 22, az egységes Magyar Református Egyház alkotmányának elfogadása után került rá sor. A találkozó résztvevői közül többen hangsúlyozták: május 22-e 9 évtizedes (Trianonnal kezdődő) sérelmeket orvosolt. Dr. Szabadi István, a Debreceni Református Kollégium Levéltárának igazgatója a levéltáros szemével vázolja fel ennek a 90 esztendőnek a lelkésztalálkozó egyházmegyéit érintő történelmét.

20

A trianoni döntés, azaz 1920 után Romániához került a történelmi Tiszántúl partiumi és a bánsági része, Máramarostól le egészen Orsováig 183 anyaegyházban és a hozzájuk tartozó filiákban mintegy 250.000 református lélekkel. Az új helyzetben az egyház megszervezésére 1921ben került sor, megalakult a nagyváradi székhelyű Királyhágómelléki Református Egyházkerület, első püspöke Sulyok István volt bihari esperes lett. Az új kerület püspöki hivatala a nagyvárad-újvárosi parókia épületében működött 1936-ig, amikor elkészült a püspöki palota, és az új egyházkerület gyarapodásnak indult levéltári anyaga is ide került át. Az iratanyag kezelésében, rendezésében és mentésében a két háború között meghatározó szerepe volt Csernák Béla esperes, kerületi főjegyzőnek. Az első és második bécsi döntés következtében a Partium reformátusságának zöme visszakerült az anyaországhoz, egyházközségeik pedig 1942. január 1-től hivatalosan is újra a Tiszántúli Református Egyházkerület testébe épültek be. A volt királyhágómelléki egyházkerület iratainak elhelyezése egy ideig kérdéses volt. Sulyok István szerint az egyházkerület irattárát azon a helyen kell tartani, ahol vannak, azaz Nagyváradon. Révész Imre debreceni püspök viszont a visszacsatolt területek ügyeinek zavarmentes továbbvitele érdekében megbízza Csernák Bélát, hogy a rendtartási könyveket (iktató, betűsoros mutató,

A Határmenti Lelkésztalálkozó résztvevői

postakönyv, stb.) szállíttassa át Debrecenbe. A mai napig, tehát 2010-ben is fennáll ez a helyzet: míg a püspöki hivatal két világháború közötti iktatói Debrecenben vannak, a hivatalban keletkezett iratok tetemes része Nagyváradon maradt. Átkerültek viszont az egyházközségek 1919-1941 közötti iratai (86 kötet és 195 doboz), ennek fele betűrendes egyházközségi irat- és adattár. A Partium 1944-es orosz megszállása után az egyházigazgatást illetően a Királyhágómellék továbbra is Révész Imrét ismerte el püspökének. Csernák Béla mint Révész Imre megbízottja járt el például a lelkészek és tisztviselők purifikálása (politikai igazolása) ügyében. Csernák 1945. május 31-én még így írt Révész Imrének: „Midőn…főtiszteletűséged helyetteseképpen a közigazgatással járó teendőket átveszem, abban a reményben cselekszem ezt, hogy a megbízatást rövidesen visszaadhatom a tiszántúli egyházkerület Elnökségének”. A háború és a megszállás okozta pusztításokról Révész Imre körlevelében kért áttekintő képet az egyházközségektől, egyházmegyéktől. A jelentésekben olvashatunk az emberek elhurcolása, az atrocitások mellett az egyházi, iskolai irattárak, levéltárak, anyakönyvek állapotáról is. A jelentést küldő 165 egyházközség közül 109-ben a károsodás csekély, 53-ban súlyos, az anyakönyvek vagy azok legnagyobb része megsemmisült vagy eltűnt 16 egyházközségben, a levéltár elpusztult hét

Csernák Béla önéletírásának előszava (1945. június 17.)

egyházközségben. A történelmi helyzet kényszerűsége folytán ismét hivatalosan is darabjaira hullott a Tiszántúli Egyházkerület: 1946-ben megalakult a Nagyváradi Református Egyházkerület (ennek püspöke előbb rövid ideig az idős Csernák Béla, majd Arday Aladár lett). A két csonka - Tiszántúli és Nagyváradi - kerület központi levéltáraiban egyformán anarchikus állapotok uralkodtak. Debrecenben a rendezés, pontosabban a helyreállítás az 1950-es években indult meg, az iratanyagról segédletként levéltári leltárak készültek, majd 1974-84 között Kormos László vezetésével megtörtént az iratanyag fondokba, állagokba rendezése. Nagyváradon az iratanyag elhelyezése is csak nagy sokára oldódott meg. Az egykori püspöki palotát 1952-ben a kommunista állam kisajátította, a levéltár pedig a hivatallal együtt visszaköltözik a nagyvárad-újvárosi parókiára. Közben 1969-70-ben a nagyváradi egyházkerületi levéltárból kiemelik az értékesebb okiratokat, adományleveleket, jegyzőkönyveket, s azokat a váradi várban lévő állami levéltárban helyezik el. Egy 1977-es törvényerejű rendelet után újra nagyobb mennyiségű egyházi anyag került állami levéltárak raktáraiba. A levéltár újjászervezése 2001-ben kezdődött meg, miután a meglévő állományt, mintegy 180 iratfolyómétert, többszöri költöztetés után az egyházkerület székházának két helyiségében helyezték el. Ma már ren-

dezetten, segédletekkel ellátva várják a kutatókat. Szabadi István

Jó tudni, hogy egyházi irataink -múltunk dokumentumai- ékes, szép rendben végre a helyükön vannak. Ugyanilyen ékes, szép rend megalapozója volt 2009. május 22-e. Építsünk erre az alapra, mert „ahol nincs rend, ... a fény is olyan, mint a sötétség” (Jób 10,22).

Szabadi István 1964-ben született, történelem-latin szakon szerzett egyetemi diplomát. A doktori ösztöndíjas évek után 1992-ben került a Debreceni Református Kollégiumba, ahol előbb könyvtáros-kézirattárosként dolgozott. A Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltárának 1996 óta az igazgatója. Két évtizede tanít teológus és történész egyetemi hallgatókat.

21

élő kövek

A gondviselés védőgátjai Akkor mondható, hogy hiszek valamiben, ha az érzésem és az értelmem ugyanazt mondja róla. Ha az értelmemmel szeretnék hívő lenni, de a bensőm nem akar tudni az Úrról vagy ha bár a lelkem mélyén szeretném az Urat, de az értelmem tiltakozik ellene, nem vagyok hívő. Úgy hozta a gondviselés, hogy hiszek Istenben.

Végh László 1948-ban született Ártán don. Nős, három gyermeke van. 1986 tavasza óta gyülekezeti tag. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett fizikus diplomát és 1972 óta az MTA Atommagkutató Intézetében dolgozik. Három hónapos vagy annál hosszabb idejű tanulmányutakon Svédországban, a Szovjetunióban, Japánban, az Egyesült Államokban és Németországban járt. A Debreceni Egyetemen, a korábbi Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1973 óta oktat, a fizika és a természettudományok újabb eredményeit népszerűsítő, valamint a fenntartható fejlődéssel és a természettudomány és a vallás kapcsolatával foglalkozó féléves előadássorozatait 1993 óta tartja, ezeknek a jegyzetei a www.atomki. hu/kornyezet helyen találhatóak.

22

Érzem a létezését és életem során már gyermekkoromtól fogva több olyan jelet kaptam, oly dolgokat éltem át, amelyek után nehéz volna kételkednem. Egy ilyen eseményt a mellékelt történetben ismertetek. Mint fizikus, tudom jól, mit jelent a véletlen, de azt, ami akkor és utána történt velem, nem tudom véletlenként felfogni. Hiszem, éppen akkor mentem át a titkárságra, több mint két évtizede, pont abban az öt percben, amikor az egyetlen embert, aki megjelenthette a kéziratomat, ott és egyedül találom, megismerem és zavartalanul beszélgethetek vele. Miután a munkám az Élet és Tudományban megjelent, hatni kezdett, és újabb hasonlók írására kértek fel. Kön�nyen ment a megírásuk, ezen a területen minden akadály elhárult előlem. Egy idő-

ben viszont más területeken, ahol nagyon természetes módon haladhattam volna, váratlan események hátráltattak. Mintha minden arrafelé mozgatott volna, hogy az Isten, az ember és a természet dolgain való gondolkodás, ezek eredményeinek a továbbadása az elsődleges feladatom. Ezt kell teljesítenem és bármi történjék, nem szabad csüggednem, elkeserednem, lankadnom. Ahogyan telik az idő felettem, egyre világosabban érzem, hogy sok minden, amit annak idején felesleges erőfeszítésként, gyümölcstelen fáradozásként éltem meg, nem hiába történt meg velem. Arról, amiről évtizedekkel ezelőtt azt gondoltam, kár volt a vele töltött munkáért, most már látom, milyen jó, hogy azzal is foglalkoztam. Ezek készítettek fel későbbi fel-



adataimra. Lassan kezdem átlátni életem rendszerét és megértem, hogy amit anynyira rossznak tartottam, azokat is át kellett élnem. Velük egyfajta védőoltásokat kaptam, védőgátakat emeltek bennem, megakadályozták, hogy életem későbbi évtizedeiben ilyen vagy olyan kísértés, tévút félrevigyen. Nem is igen folyhatott volna másképp az életem. Másként nem tehettem. Ami jó van bennem, azzal nem dicsekedhetem, nem rajtam múltak, mindent kaptam. Nem mondhatom, hogy mindabból, ami nekem jutott, a legtöbbet, a legjobbat hoztam ki. Sokat töprengtem a talentumok példázatán. Nem ámíthatom magam azzal, hogy oly sok mindent tettem és ezekre mutatva bizonyosan megállhatok majd az Úr előtt. Mások, akik kevesebbet

A hetvenes-nyolcvanas években több ismeretterjesztő közleményem jelent meg. Két komolyabb ismeretterjesztő folyóiratot tartottak akkor számon, a Természet Világát és az Élet és Tudományt. A Természet Világa pályázaton díjazott munkaként közölt két írásomat. Miután a nyolcvanas évek közepén megismertem az világegyetem emberarcúságának elvét, elhatároztam, erről írnom kell. Csakhogy kényes területnek számított, értelmezése sértette az anyag mindenekfölöttiségét való marxista felfogást. 1987-ben alaposan átgondolva, a világszemléleti megfontolásokat kerülve fogalmaztam meg a kéziratot és beküldtem a Természet Világa éves pályázatára. Nem kaptam érte elismerést, az első díjat egy vidéki tanárképző főiskola oktatója kapta, aki arról írt, mekkora képtelenség egyes fizikusok antimarxista felfogása. Nem bánkódtam különösen, éreztem, nem

hiába írtam meg a kéziratot. Pár hónap telt el. Egy délelőtt benéztem az intézetünk igazgatói titkárságára. Ritkán fordultam ott meg, de már régebben meg szerettem volna valamit érdeklődni, és mivel épp ráértem, átmentem. A titkárnő ugyan nem volt bent, de egy ismerősnek tűnő nő épp ott várakozott. Gajzágó Éva volt, 15 évvel korábban Budapesten, a Központi Fizikai Kutató Intézetben többször találkoztunk. Éva az Élet és Tudomány rovatvezetőjeként érkezett Debrecenbe és az igazgatóra várt, hogy megbeszélje, milyen debreceni eredményekről lehetne írni az Élet és Tudományban. Elmeséltem neki, mint jártam a Természet Világával, és kértem a tanácsát. Megtetszett neki a tárgykör, elkérte a kéziratot és mondta, meglátjuk, mit tehet. 1988 június 10-én, két héttel azután, hogy Kádár Jánost leváltották, az Élet és Tudomány közölte a munkámat.

kaptak, jobban hasznosíthatták azt. Azzal, hogy többet kaptam, többel is kell elszámolnom. Ezért nem nyugodhatom, amíg csak tehetem, igyekszem többet kihozni a lehetőségekből, jobbat, teljesebbet adni mindabból, amit kaptam. Tudom, és számos esetben meg is mondják nekem, hogy ne hajtsam magamat annyira, ne vállaljak fel oly sok mindent. Ám, nem mérhetem magam világi mércével, mindenek előtt Istennek kell számot adnom. Kezdem érteni, hogy Isten az eget és a földet együtt teremtette. Ne távolinak, másviláginak gondoljuk a mennyek országát, Isten a mennyek leképeződése, kiábrázolásaként teremtette meg a földet. Itt van közöttünk, bennünk a mennyország, nekünk, Isten képmásainak éppen

az lenne a feladatunk, hogy az égi birodalmat nyilvánvalóvá, láthatóvá tegyük tevékenységünkkel, életünk egészével. Nem egyszerű a feladat. Folyamatosan követem tudományos ismereteink fejlődését, hogy minél jobban érthessem, mint működik a világ, miért viselkedik úgy az ember és az emberiség, ahogyan most teszi. Igen örvendek, amikor valamit sikerül megértenem, korábban összefüggéstelennek látszó dolgokat egymással kapcsolatban lévőnek találnom. Nagyjából már értem, mi hajtja a világot, és mi történhet velünk belátható időn belül. De nem esem kétségbe, bizakodom, bizakodhatunk, hogy Isten meghallgatja könyörgésünket és megsegít bennünket.. Végh László

23

gyülekezeti tükör Asztalaikra rakták mindenüket (Lk 21,4) A Tiszántúli Református Egyházkerület Cigánymissziója nevében egy csodálatos megtapasztalásról szeretnék beszámolni: az Ünnep vége felé járva, Karácsony második nap délutánján végiglátogattuk azokat a cigány testvéreket, akiknél bizony nem csupán ajándékokra, de némely esetben még karácsonyfára sem tellett. Ezek a cigány testvérek a maguk egyszerűségével – tudván, hogy “kántálók” jönnek – megterítették asztalaikat szerény hajlékaikban. Amilyük volt, mindent kiraktak az asztalokra szeretettel, semmit sem várva viszonzásként. Csodálatos volt megtapasztalni ezek között az egyszerű emberek között, hogy Krisztus valóban megszületett és számukra az Ünnep igazi értelmét Jézus Krisztus adja.

Gyermekünk született „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” /Zsolt 127, 3/ Az élet Isten ajándéka. A legnagyszerűbb dolog a földi életben az, ha egy új lélek születik erre a világra. Az Úristen kegyelméből nemrég egy új taggal gyarapodott a Kossuth utcai gyülekezet. Február 7-én megszületett Kerekes Lili, gyülekezetünk zenész házaspárjának kislánya, akinek az érkezését szülein és családtagjain kívül mi, a gyülekezeti testvérek, barátok és ismerősök is nagyon vártuk. A várandósság hónapjai alatt mindvégig

Ezek az emberek semmilyen ajándékra sem számítottak, így még nagyobb ereje volt annak, amikor kimondhattuk azt, hogy annak a Jézus Krisztusnak a nevében hoztuk adományainkat – néhány cipős dobozban –, Aki több mint kétezer évvel ezelőtt megszületett, és Aki sok-sok kedves embert arra indított, hogy ne csak magukra gondoljanak, hanem azokra is, akiknek semmi sem jut. Szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik az ajándékozás szokását kiterjesztették oly módon, hogy adományaikkal számukra ismeretlen és nehéz körülmények között élő embereknek is Jézus szeretetét adták tovább, így megadva az Ünnep igazi értelmét. Immánuel – Velünk az Isten! Köszönettel és áldáskívánással a TREK Cigánymissziójának önkéntes munkatársa, Baranya Imre

szeretettel gondoltunk a kismamára és kisbabájára, ha nem is a szívünk alatt, de mindenképpen a szívünkben hordoztuk őt. Az utolsó hetekhez, napokhoz közeledve egyre jobban izgultunk, hogy vajon mikor fog világra jönni a kisgyermek. Kértük a családot, hogy mindenképpen jelezzenek, ha beindul a szülés és így elindulhat az imalánc. Egy igen nagy csapat gyűlt össze ugyanis imádkozó háttérként, és amikor jött a telefonhívás, mindannyian egy lélekkel tudtuk, hogy mi a feladatunk, mi az, amit a háttérben tehetünk. Kezdeti nehézségek után néhányan úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a barátainkhoz a Szülészeti Klinikára, hogy bíztató szóval élőben is bátorítsuk az édesapát és rajta keresztül az édesanyát.

Úgy mentünk be hozzájuk, mint ahogy Jonatán ment el Dávidhoz, hogy erősítse az Istenbe vetett bizalmát akkor, amikor Dávid az erdőben bujkált Saul haragja elől (1Sám 23, 16). Mi is bátorítást és reménységet szerettünk volna közvetíteni, valamint növelni testvéreink élő Istenbe vetett hitét. Sikerült is egy percre találkozni az édesapával, váltani vele pár emberi szót, és bíztatni őt. Ezt követően hazamenve tovább izgultunk és imádkoztunk értük, amikor egyszer csak érkezett a telefonhívás: megszületett a gyermek! Mindenki nagy örömére egy életerős és egészséges kisbaba lett a jutalma barátainknak és a gyülekezetünknek is. A boldogságot, amit éreztünk szinte leírni sem lehet. Ezzel a bizonyossággal - a gondviselő Isten nap, mint nap ránk áradó kegyelmét átérezve - várom én is első gyermekünket, és készülök világra hozni őt azzal a reménységgel, hogy Isten minket is megsegít, hiszen: „erőm és pajzsom az Úr, benne bízik szívem.” (Zsolt 28, 7) Seregné Dr. Zsófi Katalin (A cikk szerzője azóta egy egészséges kisbabának, Domonkosnak adott életet. – a szerk.)

24

Gyermeknevelés: Hiszti A Debrecen-Kerekestelepi kismamakörben beszéltünk róla… Isten gyermekeként és pedagógusként sokszor rácsodálkozom arra, hogy másfél éves Máté fiam hogyan fejezi ki nemtetszését. Hisztizik! Rebeka lányom már megfogalmazza, ha valamit másként lát, mint mi, Máté viszont toporzékol, nem utolsó sorban ordít, hisz beszélni még nem tud. Mégis, milyen látványosan megérteti magát! Ekkor sejlik fel bennem a nagy kérdés: Mit csinálok rosszul? A gyermeknek joga van szüleitől eltérő akaratát kifejezni. Ennek formája nagyban függ tőlünk. A Biblia is ír arról, hogy az ember olyanná válik, mint a környezetében élők: „A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!” 1Kor 15,33. A kérdés: Milyen társaság veszi körül gyermekünket? Talán elsősorban szüleitől tanulja a hisztit? Mutassunk példát! Először nekünk kell leszokni sokszor dühös,

A felsőjózsai református templom

tehetetlen kirohanásainkról, csak ezután jöhet a gyermek átnevelése. Először is szeretettel közeledj hozzá, figyelj arra, hogy ha pl. a kedvenc meséjét nézi, akkor hagyd és kérd meg, hogyha véget ér a mese, vagy már nincs kedve nézni, akkor pakolja el a játékokat. Ha a mese után mégsem kezd hozzá, ne kezd el a hisztit! Elég, ha szépen emlékezteted a feladatára. Ha ezek után sem akarja elkezdeni, dicsérd egyik munkáját – ezzel növeled az önbizalmát és meghozod a kedvét. Ha még ezek után is dacos marad, akkor helyezz kilátásba egy olyan büntetést, ami egyenes arányú a helyzet súlyosságával, nehogy túl- vagy alulbüntess! Ha ezek után sem engedelmeskedik, ne húzd fel magad, hajtsd végre a beígért büntetést, így tapasztalja meg a gyerek, hogy a szülő nem hisztivel oldja meg a problémát. Megérti majd, hogy sokkal jobb az első vagy a második szóra engedelmeskedni. Kedves Szülőtársaim! Kérjünk Istentől

bölcsességet! Gondoljunk arra, Mennyei Atyánk hogyan nevelget bennünket napi hisztijeink során, és kezdjünk el változni mi szülők, hogy a jó példa ott legyen gyermekeink előtt. Biróné Czirják Erzsébet

Témához ajánlott könyv: Balla Péter: Gyermekek és szülők kapcsolata – Az Újszövetség tanítása kortörténeti kontextusban (a szerk.)

„Az utolsó vékony szál, bármikor lehet első szála egy új kapcsolatnak” (Joó Sándor)

Alsójózsa református temploma

A Debrecen Józsai Református Egyházközség 2010. évre elfogadott Misszió Munkatervének alapgondolatát a fenti Joó Sándor idézet adta. A Presbitérium fontos feladatának tekinti, hogy keresse azokat a pontokat, melyek a Józsán élő emberek számára bekapcsolódási lehetőséget biztosítanak a gyülekezetbe. Két irányba szándékozunk elindulni. Egyrészt azok felé, akik reformátusnak vallják magukat, de megszakadt a kapcsolatuk a gyülekezettel. Őket szeretnénk elérni az újrainduló gyülekezeti hírlevéllel, személyes felkereséssel és a konfirmáltak találkozójának megszervezésével. A másik irány az érdeklődők megszólítása „nyitott alkalmak” szervezésével, mely kiinduló pontja lehet egy új kapcsolatnak. Ennek alkalmai a játszóházak, a Józsai Esték – kulturális - és jótékonysági alkalmak, a pünkösdi Nyitott Templom Egyházi Napok, a nyári gyermektáborok, az Ifjúsági- és gyülekezeti kirándulások. Az alábbi képek ezen új kapcsolatok kialakulásának kezdeteit mutatják.

Kaszás Ákos nemezelő kiállítása

Játszóház Az ifi bükkzsérci kirándulása

Gacsályi Zsolt

25

gyülekezeti tükör

Középpontban a házasság „Egyedül nem megy.” A házasság – csakúgy, mint a hit – védőfaktort jelent sokféle civilizációs betegséggel szemben. Biztosíthatja a kiegyensúlyozott családi életet, a felnövekvő generáció harmonikus fejlődését. Ami azonban valamikor életre szóló szövetséget jelentett, mára kölcsönös előnyökön alapuló szerződés lett sokaknak. Olyan, amely bármikor felbontható, ha a nehézségek túlsúlyba kerülnek, ha már „nem szeretem úgy a páromat, mint azelőtt.” Következménye ez annak, ha hiányzik a nehézségeket is felvállaló elköteleződés, ha a másikat nem Istentől kapott ajándéknak látjuk az egész életre szóló „szeretet-kalandban.” Lehet másképpen! Erre hívta fel a figyelmet a Bibliai Házassággondozó Szolgálat és a Nagyerdei Gyülekezet közös szervezésében, a „Házasság hete” nemzetközi ökumenikus kezdeményezéshez kapcsolódó programsorozat február 12-14. között, amelyben áhítatok, vallomások, filmvetítés, beszélgetés, valamint előadások („Hullámzó házasság” és „Intimitás és szexualitás”) szerepeltek. Összesen több mint háromszáz résztvevője volt a programoknak, amelyeket a vasárnap délelőtti istentisztelet zárt. Hasznos volt a hétvége, ha a házasságkötés előtt állók ezután tudatosabban készülnek életük nagy döntésére. Hasznos volt, ha abban segített házaspároknak, hogy tisztábban lássák, hol és merre tart kapcsolatuk, és jobban ismerjék és szeressék egymást. Áldás volt a hétvége, ha hozzájárult ahhoz, hogy életük alkonyán minél többen el tudják mondani: „Európa e szomorú táján / Jó volt az élet teveled, Drágám.” dr. Hodossi Sándor

Szepesi lányok, asszonyok

Mi újság Szepesen? Bemutatkozunk, hivatalos nevünk így hangzik: DebrecenSzepes-Ebesi Református Egyházközség. Ebesről reményeink szerint sokan tudnak: közel vagyunk Debrecenhez, négyezerötszáz lélek él itt, s ebből mintegy ezernyolcszáz vallja magát „valamilyen szinten” reformátusnak. 1997-ben szép, új templomot szenteltünk. De mi újság van Szepesen? Ezen a Debrecenhez tartozó városrészen elég mostoha körülmények között mintegy kétszázhatvan ember él. Közösségi épület nincsen, már bolt sincs, csak egy kocsma. (Érdekes, hogy efféle intézet mindig mindenütt akad). Az istentiszteleti alkalmakat háznál tartjuk. Csoda számunkra, hogy működik a bibliai formula: van, aki befogadja szívébe és házába is az evangéliumot. Hosszú évekig Miklósi Sándorné Erzsike otthona volt a gyülekezeti alkalmak helyszíne. Mióta ő betegséggel küzd, testvére, Kovács Jánosné Éva a gondos házigazda. Három éve, hogy egyházközségünk gondnoka, Megyaszai Sándor kezdeményezte, hogy ne csak az istentiszteleteken legyen alkalom a tanulásra, a közösség gyakorlására, hanem bibliaórákon is. Így, azóta minden hónap utolsó vasárnapján délután egy lelkes kis csapat indul el Ebesről, hisz a bibliaórát a gondnok úr tartja, de lelkes asszonyok, presbiterek is mindig elkísérik őt. Áldássá lettek ezek az alkalmak azok számára, akik részt vesznek rajta. A szolgálattévő Megyaszai Sándor immár tíz esztendeje végzi hűséggel a gondnoki teendőket. Szorgalma nemcsak ebben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy idén már harmadik éves, azaz végzős a Sárospataki Teológiai Akadémia lelkipásztori munkatárs levelező szakán. Így gyarapszik a szolgálati lehetőség és a szent tudomány egyaránt! A szepesi alkalmak mindig kedvesek, meghittek és családiasak, s bízunk benne, hogy még sokáig örvendezhetünk neki. Bukáné Zakar Zsuzsanna

Gondnok úr az ebesi templomban

26

Színes társaság a Teológián Különös, figyelemfelkeltő társaság fordult meg február elején a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. A félévkezdő csendesnapok keretein belül – melynek alapigéje: „Menj, ahová csak küldelek” (Jer1,7) – különböző missziós területekről (tábori lelkészség, börtön-, menekültmisszió, Afrikában végzett orvosi szolgálat) érkező szolgálattevők előadásai igyekeztek teljesebb képet adni a missziói munka sokféleségéről, kihívásairól és szépségeiről. Az előadások között utolsóként dr. Dobos Ágoston békésszentandrási református lelkész a menekültmisszióban végzett szolgálatáról és tapasztalatairól számolt be a teológushallgatóságnak. A debreceni menekültmisszióban mun-

kálkodó lelkészek és önkéntesek mellett bemutatkozott egy elefántcsontparti lelkész, Zenas és afrikai menekültekből verbuválódott kiskórusa is. Elefántcsontparti, etiópiai és kongói származású, különböző felekezethez tartozó emberek, akiket ös�szeköt, hogy Krisztusban hisznek, és jelenleg a Debreceni Menekülttábor lakói. A maroknyi csapat néhány Istent dicsőítő, hálaadó énekkel mutatkozott be, jellegzetesen afrikai módon előadva azokat. Természetesen egészen más temperamentum jellemzi őket, mint a magyarokat vagy az európaiakat általában. Sokkal élén-

kebbek, tüzesebbek, mint mi. Ez a vérmérséklet zenéjükön és istentiszteletükön is meglátszik. A dalok könnyedsége, ritmusossága és lendületessége üdítően hatott az itthon sokszor ellaposodó gyülekezeti énekléshez szokott fülek számára. Jókedvük hamar átragadt a hallgatóságra, előadásuk mindannyiunk arcára mosolyt csalt. A z afrikai menekültek vidám ze nés bizonyságtétele igazán színessé és hangossá varázsolta a félévkezdő „csendes”- napokat. Paczári András

(Gyermek)vár a semmiből? Hogyan lehet semmiből várat építeni? Semmiből valószínűleg sehogy. De ötletből, összefogással és jóakarattal, erős hittel könnyen. Történt nemrég a szegény Nagycsere-Halápi, még az átlagosnál is kisebb tíz-tizenöt fős gyülekezet életében, hogy a lelkész és a gondnok összedugta a fejét, összekulcsolta a kezét, majd elkezdték munkára használni azt. Feltűnt a helyieknek, itt valami megmozdult. Jöttek gyerekek, életerős férfiak, nagymamák, alkalmanként húszan-harmincan, és ritkították az erdőt, égették a gallyakat, kihúzták a gerendákat. A teremtés hat nap alatt egy teljes fa játszóteret eredményezett. A játszóteret felavattuk, kulturális programokat szerveztünk rá: színdarabot, kézműves foglalkozásokat, kiállításokat. A nyári gyermektáborban már száznyolcvan ember fordult meg – Nagycserén százhúszan lakunk. Jöttek a segítők: lelkészek, önkéntes szakácsok, pedagógusok, kézművesek, VISZ-esek, táncosok és kemenceépítők, és persze sok-sok tarka vendég, még Dél-Koreából és Svájcból is kerültek. Ha minden segítő nevét leírnánk, más nem férne a cikkbe. Hála Annak, aki ennyi embert önzetlen segítségre indított. Hisszük, hogy az istentisztelet nem heti egy óra, hanem ezek a kötetlenebb alkalmak is azok. Legújabb örömünk is a tágabb értelemben vett gyülekezet felé való nyitás: az idén indult tanyagondnoki szolgálat, talán harmadikként református fenntartás alatt az országban. Végezetül egyetlen példa a szolgálat szükségességéről. Egy hétgyermekes család négy kilométerre lakik a buszmegállótól, kocsijuk nincs, de még villany sincs a tanyájukon. A gyermekek óvodás koruk óta laknak kollégiumban és szüleiket hétvégenként látják.

A gyerektábor VISZ(!)hangja

Játszótéravató

Gyerekvár, amit minden gyermek vár

Silye Barnabás

27

ifjúság


Ne hagyd magára, segíts rajta! A böjt a mértékletesség időszaka. Mindenből kevesebbet, mert a kevesebb gyakran több. De aki érti a böjt lényegét, az tudja, a felebaráti szeretettel soha sem kell, lehet spórolni. Jézus a szeretet parancsát időben nem korlátozza, a fontos teendők rangsorában nem teszi hátrébb, sem az érintett személyek körét nem szűkíti le, sőt még az ellenségre is kiterjeszti. Arra bíztat, hogy legyünk mértéktelenek a szeretetben. Már az Ószövetségben is megjelent ez a számunkra talán meglepő gondolat. „Ha látod, hogy összeroskad terhe alatt annak a szamara, aki gyűlöl téged, ne hagyd magára, hanem segíts rajta!” (2Móz 23,5)

28

Hogy mennyi önmegtagadással jár ez a fajta szeretet, azt jól érzékelteti az alábbi párbeszéd: – Érthető a törvény. Szegény pára. Ott hagyták egyedül, a súlyos málhával. Természetesen segíteni kell az állatnak. Kön�nyíteni a terhén. – Honnan gondolod, hogy nincs ott a gazdája? – Ja? Akkor is segítenem kell? – Ezt mondja a törvény. – Az állatnak? – Az állatnak, és persze a gazdának. – Neki segítsek? A szamárnak még csak-csak. De egy ilyennek? Aki ráadásul agyonterheli azt a szegény állatot. Az ilyen meg sem érdemli, hogy állata legyen.

– A törvény nem azt mondja, hogy tégy igazságot, vagy oktasd ki az emberséges állattartásról azt, aki gyűlöl téged, hanem azt, hogy segíts neki. – Még szerencse, hogy a rosszakarómnak nincsen szamara. Sőt, égen földön nem látni manapság szamarat. – Mindegy, hogy szamár vagy autó, égő ház, vagy bajbajutott gyermek. Nem ez a lényeg. Hanem a benned lévő lelkület. Hát nem érted? – Huh! De persze, tudom én, hogy nem a szamár itt a lényeg, hanem a lelkület. De csak az enyém számít? Az ellenségem lelkülete senkit nem érdekel? Az ilyen még értékelni sem tudja a segítséget. Biztos azt hinné, hogy megalázkodom előtte, hogy hízelegni akarok. – Ez a néhány sor nem beszél a következményekről. Csak arról, mi a te dolgod ilyen helyzetben. Ne a következményeken okoskodj, hanem segíts. – Ne a következményeken... Könnyű azt mondani. De mi van akkor, ha meg sem köszöni, vagy hála helyett még belém is rúg? – Hát, akkor legfeljebb a két szamár közül csak az egyik lesz hálás.

A többi csak homok…


Böjt. Vége a farsangi időszaknak. A csillogásnak, a táncnak. Hozzátartozik az életünkhöz, mint, ahogy a tengerhez is a hullámzó felszín. De a tenger nem csak felszín, hanem mélység is, s köztudott, hogy legértékesebb kincse, az igazgyöngy a mélyben formálódik. A böjt egyet jelent az elmélyedéssel, a dolgok magunk körüli rendbetételével, azzal, hogy számba vegyük életünk fontos, lényeges dolgait: mi tartozik a felszínhez, és mi az, ami az élet igazi kincse lehet.

Egy találó történet szerint: egy tanár azzal kezdte az előadását, hogy fogott egy befőttesüveget, és megt ö l t ö t t e 5 - 6 c m á t m é r ő j ű k ö v e kkel. Majd megkérdez te hallgatóit: „Ugye, tele van az üveg?” „Igen” – hangzott a válasz.

Ezután elővett egy apró kavicsokkal teli dobozt, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Azok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították , hogy az üveg tele van. Ezután homokkal kezdte feltölteni befőttesüveget. A homok természetesen minden kis rést kitöltöt t. „És most – mondta a professzor – vegyék észre, hogy ez az önök élete. A kövek a fontos dolgok, – a családod, az egészséged, a gyermeked, a barátaid – ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amelyek még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok – az az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amelyek igazán fontosak számodra. Állíts fontossági sorrendet. Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetők a boldogságod szempontjából. Először a kövekre figyelj, azokra, amik igazán számítanak. A többi: csak homok.

Megkérdeztünk felsős iskolásokat, hogy számukra mik a kövek, miről gondolják, hogy kavics az életükben, és mi számukra a homok. Kövek: A közel száz megkérdezett gyermek közül szinte mindenki első helyre tette a családot, aztán a barátokat. Sok minden megjelent még: szeretet, biztonság, egészség, tudás, önbecsülés, nevetés, egymásról való gondoskodás, bizalom, háziállatok. A kavicsok: Itt már jóval vegyesebb volt a kép: ház, zene, iskola, állatok, szórakozás, tudás, hobby, képességek fejlesztése, tisztaság, könyvek, zsebpénz, tisztelet, legkedvesebb tárgyaim, játékok, szakkör, erő, bátorság, kirándulás, nyaralás Homok: tv, édesség, telefon, számítógép, divat, plüssállatok, vásárlás, mozi, ruha, ékszer, evés, virágok, hóesés, jó érdemjegy. Mi a tanulság? Talán csak annyi, hogy a gyermekeink nem is olyan értékvesztettek, mint hisszük. Lehet, hogy a homok csak felnőtt korban szorít ki mindent? Kustár Gábor vallástanár

29

ablak

Mondd (?!), te kit?


„Az egyház ne politizáljon!” – halljuk innen is, onnan is egyre gyakrabban, ahogy közelednek az országgyűlési képviselő-választások. „Az egyház álljon ki a nemzet ügye mellett!” – mondják mások.

Ú

gy tűnik, vannak, akik egyes politikai pártok mellett a szószék magasából kampányt folytató papságot vizionálnak, mások pedig épp azzal vádolják az egyház képviselőit, hogy nem foglalnak világosan állást és akár elvtelen kompromisszumokra is hajlandók némely politikai körökkel. Ezeket a kívülről érkező elvárásokat – még ha szöges ellentétben is állnak egymással – valójában akár hízelgőnek is tekinthetjük az egyházra nézve. Mindkét nézet ugyanis abból a feltételezésből indul ki, hogy az egyház ma is meghatározó befolyást gyakorol a társadalomra és formálni képes annak véleményalkotási és döntési folyamatait. A szociológiai realitások ismeretében persze tudjuk, hogy mindez – sajnos – csak megszorításokkal igaz: az egyház bár ma is jelentős véleményformáló tényező, de korántsem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a társadalom többsége az egyházi állásfoglalások mentén alakítja ki személyes politikai értékválasztását. Mindezzel együtt van tétje annak, hogy az egyház hogyan reagál ezekre a kívülről érkező politikai elvárásokra, főként azért

30

mert a kérdés az egyház önazonosságát és a küldetésének lényegét érinti. Az egyházat a politikától óvni kívánó álláspont sokféle tőről fakadhat: a nyilvánvaló antiklerikális indulattól az egyház hitelességét féltő komoly aggodalomig sok minden indíthat valakit arra, hogy eltanácsolja az egyházat a politikai életben való részvételtől. E nagyon is különböző mozgatórugók mögött azonban sokszor ugyanaz a felfogás áll: az egyház foglalkozzon csak a „lélek dolgaival”, hiszen az a feladata. Nem nehéz azonban belátni, hogy ez a nézet egy életidegen emberszemléleten alapul: mintha az emberben különválasztható lenne a „lélek”, amelylyel minden egyébtől függetlenül lehetne foglalkozni anélkül, hogy a „világ” dolgaiba beleavatkoznánk. Mindez egyfajta korlátozott egyházfelfogást jelent: az egyház eszerint nem lenne több mint a lelki dolgok „felelőse”. A harcosabb politikai kiállást szorgalmazók, a másik oldalon, azonban szintén egy csökkentett egyházképből indulnak ki. Ők azt várják, hogy az egyház álljon élére nagy nemzetmentő mozgalmaknak és álljon ki a nagy „ügyek” mellett, prófétai hévvel és elszántsággal. Nem vitatva sokak nemes szándékait ezen a téren, nem lehet nem észrevenni, hogy egy ilyen felfogás hajlamos háttérbe szorítani és elfelejteni az egyház spirituális küldetését, melynek lényege, hogy a Krisztusban való hit közösségébe hívjon minden embert, nemzeti hovatartozásra, bőrszínre, származásra és politikai irányultságra való tekintet nélkül. Aki ezt a szempontot valami más igénynek rendeli alá, szintén nem látja jól az egyház valóságát a maga teljességében. Politizáljon tehát az egyház? A kérdés igazából nem jó. Az egyház ugyanis küldetéséből fakadóan politizál: azaz foglalkozik a helyi és a szélesebb emberi

közösségek ügyeivel. Minden, ami az ember ügye – egyben Isten ügye is: hiszen az Ige testté lett és Krisztus a másik ember szolgálatában jelölte ki az Isten szándéka szerinti élet tartalmát – gondoljunk csak, a Nagyhéthez közeledve, a lábmosás mindennél beszédesebb evangéliumi történetére. Amikor az egyház gondoskodik az elesettekről, a fogyatékkal élőkről, a gyermekekről, amikor iskolákat működtet, akkor közéleti szerepet vállal, és akkor is, amikor felemeli a szavát mindenfajta diszkrimináció, gyűlöletkeltés és társadalmi igazságtalanság ellen, történjék az helyi, országos vagy globális szinten. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az egyháznak egyik vagy másik politikai párt kampányában részt kellene vennie. Azt azonban jelentheti, hogy az egyház képviselői – megfelelő fórumokon – megfogalmazhatják, hogy a jelenlegi pártpolitikai palettán szereplő programok közül melyek állnak közelebb az egyház álláspontjához, pl. egyes etikai kérdésekben. S azoknak, akik attól tartanak, hogy mindez túl messzire vezethet, figyelmükbe ajánlhatjuk a Magyarországi Református Egyház világos szabályozását a lelkészek politikai szerepvállalásáról. A református egyház tagjaiban él s az egyháztagok nem valamiféle agymosás áldozatai, hanem nagyon is különböző nézeteket vallhatnak, akár politikai téren is. S a protestáns lelkiismereti szabadság szellemében élnek is a szabad véleménynyilvánítás jogával. S ha nem kívülről érkező szirénhangokra figyelünk, hanem a küldetésünk lényegére, akkor az egyház hajója nem esik majd áldozatul a politikai érdekek Szkülláinak és Kharübdiszeinek, hanem – mind egyénként, mind közösségként – jól tudunk majd választani, a politikai életben (is). Salánki

könyvajánló

Gerald G. May:

Függőség és kegyelem (Harmat Kiadó) Gerald G. May amerikai pszichiáter több évtizede foglalkozik szenvedélybetegekkel és családtagjaikkal. Saját bevallása szerint megtanulta, hogy „a súlyos függőség korunk szent betegségének számít”- ugyanis az Isten utáni vágy minden embernek vele született tulajdonsága. Ma Magyarországon sokkal többen érintettek a függőségek által, mint gondolnánk, hiszen nem csupán az számít szenvedélybetegségnek, ha valaki szerektől függ – alkohol, nikotin, drog. A teljesítménynek, a munkának, egy emberi kapcsolatnak, a felelősségnek, a segítségnyújtásnak vagy a másokban való rokonszenv felébresztésének éppúgy rabjai lehetünk.

Az ember függő lény. A kérdés csupán az, mitől, illetve kitől teszi magát függővé – mert ez az ember döntése, még akkor is, ha kívülről úgy tűnik, hogy az ember van kiszolgáltatva az őt körülvevő világnak, bizonyos fogyasztási cikkeknek, vagy szokásoknak. „Életben maradni annyi, mint függőségben szenvedni. Élni és függőségben szenvedni pedig nem más, mint kegye-

EGYHÁZMEGYEI IFIS NAP TRANSZFORMÁCIÓ – AZ IGAZI ÁTALAKULÁS 2010. március 27. szombat (Debrecen-Nagytemplom) 08.30 Regisztráció 09.30

Bevezető éneklés - (ÉDEN)

10.00

A találkozó megnyitása / Vad Zsigmond esperes Búzás Dénes (egyházmegyei ifjúsági referens)

10.15

Éneklés

10.30

Előadás I. Transzformáció – Az igazi átalakulás / ifj. Csomós József (Tiszáninneni Református Egyházkerület ifjúsági referense)

11.15

Éneklés

11.30

Előadás II. Transzformáció – Az igazi átalakulás / ifj. Csomós József

12.30

Ebéd (a templom különböző részein)

14.00

Koncert - Boanergész

15.30

Záró gondolatok - Köszönet - Áldás

lemre szorulni” – írja May, és részletesen elemzi, milyen szerepe van az elmének, a testnek és a léleknek a kötődés kialakulásában. Könyve annak a kutatásnak a részeként készült, amely a spiritualitás és az emberi agy összefüggéseinek feltárására irányul, és egy új megvilágításba helyezi magát a szenvedélybetegséget, illetve a szenvedélybeteg embert. A mű bárki számára hasznos lehet – ha valaki érintett, mint szenvedélybeteg, vagy mint hozzátartozó, vagy segítőként szeretne új látást kapni, vagy egyszerűen tájékozódni akar ezzel a túl mindennapi, de mégsem eléggé ismert problémával kapcsolatosan. Egy biztos: lejárt a kora annak, amikor ezt a témát tabuként kezelhetnénk. Ebben segít Gerald G. May könyve. Hasznos időtöltést kívánok! Tóthné Szerencsi Erika lelkipásztor, Kokad

• A találkozó helyszíne: Debrecen, Kossuth tér, Nagytemplom (Templombelső) • A találkozó szombaton délelőtt ½ 10 órakor kezdődik, és délután 4 órakor ér véget. • Akik autóval érkeznek, a templom körüli parkolókban van lehetőség a parkolásra. • Jelentkezni nem szükséges személyenként! Ugyanakkor a csoportok, gyülekezetek jelentkezését (gyülekezet, csoport neve, körülbelüli létszám) feltétlenül várjuk! • Jelentkezni, információt, felvilágosítást kérni Széles Csongortól lehet: 06-30-399-5398, [email protected] • A találkozó mindenki számára ingyenes! • Ebédet mindenki számára biztosítunk! • A találkozón résztvevők számára szükséges a regisztráció. Regisztrálni az alkalom előtt, valamint egész nap lehetséges. Az illető nevére, címére, gyülekezetének nevére van szükségünk. A regisztráció után mindenki fog kapni egy kis névtáblát. • A pontos kezdés és a regisztráció miatt is kérjük, érkezzetek meg időben! Regisztrálni reggel ½ 9 órától lehetséges! • Kérjük, hogy a csoportok, gyülekezetek részvételéről mihamarabb jelezzetek vissza!

31

Nincs még egy bolygónk! Nemes akarat az ösztönök fölött

Recommend Documents