NIETZSCHE ROMANTIKUS KORSZAKA ÍRTA WILDNER ÖDÖN HARMADIK KIADÁS GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA BUDAPEST, IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16

NIETZSCHE

ROMANTIKUS KORSZAKA

ÍRTA

WILDNER ÖDÖN

HARMADIK KIADÁS

1909. GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA BUDAPEST, IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

Rothberger és Weisz könyvnyomdája, Budapest.

Oszkárnak, a fénykeresőnek a Szerző.

ELŐSZÓ Ezt a munkát Jászi Oszkár, annyi nemes mozgalom szikraindìtója és tüzének táplálója kezdeményezte, ő hìvott meg arra a feladatra, hogy a „Társadalomtudományi Könyvtár‖ részére ismertessem Nietzsche életét és műveit. Sohasem tekintettem magam tudósnak, s ìgy e tudományos könyvtárban is vendégjogon kérek elnézést. Műfajom az essay; s most sem irtain nagyobb igényű dolgot, mint egy essayt, a mihez szeretve tisztelt öreg mesterünk okvetlenül hozzátenné: egy „úgynevezett‖ essayt. Néhány éve már, hogy munkába fogtam. Az volt a tervem, hogy Nietzsche egész életéről és minden müvéről beszámolok hazai közönségünknek, nem ólomlábon járó, hanem könnyebb lépésű, de azért alapos dolgozatomban. Előmunkálataimat ennek megfelelöleg folytattam.

II

Eleinte egy nagy kommunitás sinekurája – halványan emlékeztetve Vandervelde államképére – megengedte, hogy gyorsabban haladhassak, de utóbb életem körülményei úgy alakultak, hogy lefoglalt időm hézagai egyre gyérültek, s a lélekzetvételnek mind kevesebb percét fordìthattam kedvére feladatomra. Az otium-ból, a mely nélkül nem születik mélyebben járó munka, édes-kevés jutott osztályrészemül s be kellett látnom, hogy tervemet akképen, a mint eredetileg megrajzoltam, egyhamar nem vihetem ki, pedig megbìzóm és kiadóm – szelilen és épp ezért kötelező kényszerrel – sürgettek. Viszont már sokkal jobban benne voltam a munkában, semhogy egészen visszavonulhattam volna. Jogosan-e, vagy sem, az olvasó fogja eldönteni, de sajnáltam volna tabula rasa-t csinálni. Ezért elhatároztam, hogy kiadom munkám első, önálló egészet tevő részét, s a többi, a mennyire szabad perceim megengedik, később következzék. Erre a lépésre bátorìtott az is, hogy Nietzsche romantikus és heroikus korszaka nálunk még igen ikevéssé ismeretes, pedig igen érdekes, sőt megragadó szìnjátékot tár elénk nemcsak a genie egyénijeégének fejlődése, hanem műve evolúciója szemezőigéből is. „Zarathustra‖ egyedül még nem Nietzsche

III

s Zarathustra sublimis magasságait is jobban megértjük, ha göröngyös, tövises, majd szédületes vándorútja kezdeteiből, a völgyből emelkedünk fölfelé. A völgyből, a „tarka tehén városa‖-ból, a mikor még a piaci csőcselékkel vitatkozik, süket füleknek beszél, s hátán holttestet cipel a hegyekbe. *

*

De kell-e nekünk egyáltalában Nietzsche? Irodalmunk khinai falának egyik főkapuőre, a ki előtt e mű tervét szóba hozták, szomorú bátorsággal már eldöntötte a kérdést: Isten óvjon tőle. - monda – minek terjeszszük Nietzsche szellemét, a mikor társadalmunkban már úgyis annyi a Nietzsche irányára való veszedelmes hajlandóság! - Uram Isten, mi értelme lehet e mély kijelentésnek, – töprengtem. Milyennek ismerheti a aietzscheizmust, s minőnek a magyar társadalmat? Annyi bizonyos, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat, – s talán: sem az egyiket, sem a másikat nem ismeri olyannak, a minő valójában, mert akkor nem félne Nietzschét beereszteni, hanem kész örömmel tárna kaput neki. Dacosan elhatároztam, hogy ìtéletét megfeleb-

VI bezem a magyar közönséghez. Azaz a magyar közönség ama kicsiny, de egyre szaporodó részéhez, a mely szereti a verőfényt, az acélosìtó friss levegőt, a sas szárnyalását és látóhatárát, a szabad, bátor ihangot (még ha egészségesen goromba is). Ez a közönség – erős a reményem – úgy jár, mint én. Testvérére talál ebben a jó európaiban, a kinek – egyelőre csak ifjúkori – alakját iparkodtam a nagy emberek iránt köteles szerető bensőséggel elevenen és életnagyságban – nem a „hősök‖ nagyìtásával – kidomborìtani. Olyan testvérére, a kivel legmélyebben harmonizálhat, ha gyakorta nem is ért vele egyet. Ahogy én sem titkolom, hogy sokszor nem értek vele egyet. S mégis ellenállhatatlanul vonz; mégis bámulom és szeretem. Hogy miért? Nem kell bővebb okát adnom azok előtt, a kik őt eredeti müveiből ismerik, de – ha igyekezetem sikert arat – azok előtt sem, a kik munkámból ismerik meg először. Ha ez utóbbiak kedvet kapnak a közelebbi ismeretségre, – nemcsak jutalmazva lesz fáradságom, hanem ösztönzést is merìtek ebből tanulmányom további, mentől jobb, folytatására. *

*

V Iparkodtam, hogy munkám közben tárgyilagos maradjak, s többet beszéltessem Nietzschét, mint önmagamat. Okultam a Nietzsche-irodalom árján. Mennyi beszéd, mennyi felfútt szìnes szappanbuborék, mennyi ökörszemrepülés egy sas szárnyai alatt - s egy királyságot egy okos szóért! Utóvégre is Nietzschét kellett ismertetnem, nem magamat. Budapesten, 1906 szeptember havában. A szerző.

SZÁRMAZÁSA. GYERMEKKORA, (1844-1858.)

Nietzsche Frigyes Vilmos 1844. október 15-én Röckenben, Lützen mellett, Poroszország szász tartományában született. Atyja Nietzsche Károly Lajos lutheránus lelkész, anyja Oehler Franciska, Pobles, Merseburg közelében fekvő helység papjának leánya volt. Családjáról csak az újabb időkből tudunk bizonyosat; eredete a mende-monda ködébe vész. A Nietzschék között gyökeret vert az a hit, hogy Lengyelországból, a Nietzky grófoktól* származnak, a kik 1716. körül protestáns hitük miatt * Első hallásra, miként én, bizonyosan más is kérdi, nincs-e összefüggés Nietzsche családja és a magyar Niczky-család közt, a mely a Ják-nemzetségből származott, s a Dunán tul virágzott. Kérésemre Fejérpataky László úr szorgosan kutatott úgy a hazai, mint a lengyel nemesi családokról szóló genealógiai segédkönyvekben, de nem talált nyomra. Később, a mikor Foerster-Nietzsche asszony fivére életrajzának (Das Leben Fr. Nietzsche's Leipzig. C. G. Naumann) 1904-ben megjelent kötetében (II. k. 486. ο.) azt találtam, hogy családjuk, a „Nicki‖ „Niecki‖ család, a „Radwan‖ családtól származik, a melynek cìmere birtokukban van, az az ötletem támadt, hogy hozhatók-e a Radvánszky nemzetséggel összeköttetésbe. A Radvánszkyakról rendelkezésemre álló adatok, cìmerük közlésével kérdést intéztem tehát ez iránt Foerster-Nietzsche asszonyhoz. Válaszában, a melylyel az ő, egészen elütő cìmerüket is megküldötte, ő sem tudott pozitìv támpontokat nyújtani, csak sajnálatát fejezte ki, hogy a Radvánszky-család cìmere nem az övéké, holott az véletlenül sokkal jobban illett volna fivéréhez. Ε cìmerben ugyanis a belső részt egy farkába harapó kigyó vagy sárkány veszi körül. A kigyó pedig Nietzsche-Zarathustra kedvenc állata volt, s a farkába harapó kigyó, mint egyik saroktana: az örök visszatérésnek jelképe szerepel műveiben.

4 kénytelenek voltak Thüringiába kivándorolni. Ott lakott a család egészen Nietzsche Károly Lajos atyjáig; azután átte-* lepedett a szász provinciába. Nietzsche Frigyes mindig ragaszkodott lengyel ás főrangú származása mondájához, de a családi hagyomány való alapját nem tudta kikutatni s be kellett látnia, hogy az a családtörténet, a melylyel neki egy lengyel ismerőse 1883-84. telén Olaszországban kedveskedett, ugyancsak puszta költemény.* Nem mintha merő rangkórságból és külföldieskedésből hìzelgett volna neki ez a lehetőség; lényének mélyebb gyökérszálait látta benne. Különösen ifjabb éveiben. 1883ban irt emlékezéseiben ezeket mondja: „Nem tagadom, hogy ifjúkoromban nem kis büszkeséggel töltött el lengyel származásom; a mi bennem német vérből van, egyedül anyámtól, az Oehler-családból, s atyám anyjáéból, a Krause-családból való, s úgy tetszett nekem, mintha minden lényegesben mégis lengyel maradtam volna. Hogy külsőm egész mostanáig lengyel tìpusú, ennek elég sok bizonyságát tapasztaltam. A külföldön, mint Svájcban és Itáliában, sokszor lengyelül szólìtottak meg; Sorrentóban, a hol egy telet töltöttem, a lakosság il polacco-nak hìvott; s különösen, Marienbadban nyaralván, többször feltűnően em* 1884-ben Nizzában azt mondja dr. Paneth bécsi természettudósnak, hogy ő lengyel; neve Nicki vagy Niecki. azaz a „megsemmisìtő‖, „nihilista‖, a „szellem, a mely mindig tagad‖, s ez örömet okoz neki. (Paneth egykorú levelei menyasszonyához, közölve Foerster-Nietzsche asszony idézett müve II. k. 481-493. lapjain.) Önéletrajza vázlatában is, a melyet Brandes György számára 1888-ban irt, szilárd hittel hivatkozik lengyel őseire, s arra, hogy fejének tìpusa előfordul Matejko képein. {Menschen und Werke. Essays von Georg Brandes. II. Aufl. Frankfurt a. M. Hütten u. Loening. 1895. 138. o.)

5 lékeztettek lengyel természetemre. Lengyelek jöttek hozzám, lengyelül köszöntek, s összetévesztgettek valamelyik ismerősükkel. Egyikük, – a mint előtte váltig tagadtam lengyel voltomat, s úgy mutatkoztam be, hogy svájci vagyok, hosszasan, szomorúan nézett rám, s végre ìgy szólt: „A faj még a régi, de a szìv, tudj’ Isten hová fordult!‖ Egy kis füzet mazurkára, a melyet gyermekkoromban komponáltam, ezt ìrtam jelmondatnak: „Őseinkről emlékezvén‖ – s mily igazán ápoltam emléküket nem egy ìtéletemmel és előìtéletemmel. A lengyeleket a legtehetségesebb és leglovagiasabb népnek tartottam a szláv népek közt. A szlávok tehetségét nagyobbra tartottam, mint a németekét, sőt úgy vélekedtem, hogy a németek csak a szláv vérrel való erős keveredés révéi) léptek be a tehetséges nemzetek sorába. Jól esett a lengyel nemes jogára gondolnom, hogy egyszerű veto-jával a gyűlés határozatát megdönthette, s úgy vélekedtem, hogy a lengyei Copernicus e jogával csak a leghatalmasabb és legméltóbb módon élt, a mikor minden más ember határozatával és hiedelmével szembe szállott. A lengyelek politikai féktelensége és gyengesége, épúgy mint kicsapongásuk, szerintem inká-bb tehetségük mellett bizonyìtott, semmint ellene. Chopinben különösen azt tiszteltem, hogy a zenét a német befolyás, a rúthoz, nyomotthoz, nyárspolgárihoz, otrombához, fontoskodáshoz való hajlam alól felszabadìtotta: a szellem szépségét és nemességét, s kivált a lélek előkelő derűjét, pajkosságát és pompáját, nemkülönben az érzés délies tüzét és mélységét előtte még senki sem fejezte ki különb módon.‖* * Növ. 153. 1. is.

i.

életrajza

I.

k.

10-11.

o.

–

L.

Nietzsche

Werke

XII.

k.

6 Ha a Nietzschék főrangú származását nem tudjuk megerősìteni, talán alaposabb az a föltevés, hogy ereikbe csakugyan vegyült szláv vér. Kikkel és mikor, az kérdés, de többen utalnak magára a szlávos hangzású névre, valamint arra, hogy az a környék, a hová a család, különösen később, elágazott, a szász provincia és a szász királyság területe, nagyon érezte a szláv behatást.1 Ennek épúgy, mint a germán és szláv fajok keveredésének minduntalan világos nyomaira akadunk ma is a szász nép fiziognomiájában, viseletében, családneveiben, nyelvében, szokásaiban, jellemében. De utalnak Nietzsche némely, csakugyan szlávos jellemvonására is, mint pl. a fanatizmusra, szenvedélyes apostolkodásra, a melylyel Richter szerint Tolsztojt, 2 vagy a nemes nihilistákat juttatja eszünkbe, s kivált a nagyon szeszélyesen csapongó kedély- és hangulatvilágnak tipikus túlsúlyára szemben az intellektussal. Ezekhez, Lichtenbergerrel3 tartva, csak az arisztokráciára való, későbbi bölcseletére oly jelentős hajlamot veszem, a mely a lengyelségben épp oly erős, mint a magyarságban. De hagyjuk a fajkérdést, a melyet biztos nyomok nélkül fürkészni kalandos vállalkozás s lássuk be, hogy a szláv Mulatságos a mikrologusokat munkában látni. ìgy pl. Möbius P. J. {Ueber das Patologische bei Nietzsche, Wiesbaden, Bergmann. 1902. 11. ο.) azt hiszi, sokat bizonyìtott, ha egyszerűen megállapìtja, hogy lipcsei 1902. évi cìm- és lakjegyzékben 3 Nietzsche, 5 Nietzsche, 4 Nietzschke, 18 Nietzschmann, 15 Nitsche, 95 Nitzsche és Nitzschke szerepel, de azután nem kutatja, mi közük ezeknek Nietzsche Frigyeshez. 2 Fr. N. Sein Leben und sem Werk. Fünfzehn Vorlesungen, gehalten an der Universität zu Leipzig von Raoul Richter, Privatdozent an der Universität Leipzig – Leipzig. Dürr. 1903-14. o. 3 La philosophie de Nietzsche. Par Henri Lichtenberger professeur de la littérature étrangère à l'Université de Nancy. VII. e. édition. Paris. F. Alcan. 1903. – 5. o. 1

7 vérkeveredéssel éppen csak felületesen tudjuk megmagyarázni azt a kétségtelen tényt, hogy Nietzsche Frigyes egyénisége, természete, tehetsége igazán nagyon sokban eltér a fajnémet természettől, a mint ennek leginkább szembeszökő vonásait hamarosan tìpussá rójjuk össze, s hogy ő maga is élete legnagyobb részében idegennek érezte magát nemzete közt, a melyet nem egyszer vérig sértett heves kritikájával, lángoló támadásaival. A biztos adatok szerint Nietzsche Frigyes családja úgy atyai, mint anyai részről nagyon tiszteletreméltó és műveit, de szerényen polgári család volt. Valóságos papi család. Lutheránus pap volt apja, superintendens ennek az apja, 1 lelkész volt anyjának az apja, superintendens – Herder székében, Weimarban, – nagyanyjának a testvére és ìgy tovább. A papi hivatás, erő, egészség,2 termékenység és 1 (1756-1826.) Foerster-Nietzsche Erzsébet bátyja életrajzában (I. k. 8. o.) idézi műveit, bizonyságául, hogy nemcsak vallási, hanem kultúrbölcseleti kérdésekkel is foglalkozott; pl. Beiträge zur Beförderung einer vernünftigen Denkungsart über Religion, Erziehung, Unterihanenpflicht und Menschenleben. 2 Möbius, mint egyike a lángész és elmekor szükségképi kapcsolatáról szóló, nem valami új, csak újra divatos, bár tudományosan még ma sem eléggé megalapozott és igazolt tan hìveinek, már emlìtett művében (7-13. o.) buzgón szimatolja az elfajulási tüneteket Nietzsche őseiben, mert abból indul ki, hogy miként a teljes virág nem származhatik vadon növő cserjéből, „épp úgy a sajátságos Nietzsche sem származhatik normális emberektől.‖ Ámde hosszas és mulatságos ide oda imbolygás után ő sem tud egyebet kiderìteni, mint holmi mendemondák alapján azt, hogy a Nietzsche-család több tagja szenvedett néha migraine-ben s apró küìöncségekben. Ezzel szemben állnak azok a biztos hagyományok, hogy a Nietzschék javarészt 70-90 éves kort értek, testileg, szellemileg nagy erejűek voltak. Az, hogy közülük többeknek erő3 egyéniségük s tudományos, költői s zenei hajlamuk volt, talán csak nem degenerációs tünet? Möbius, a ki régebben Schopenhauerre, s több jogon Kousseaura, sőt újabban Goethére is rásütötte az elfajultság bélyegét, úgy látszik minden nem filiszteren hajlandó ezt megállapìtani, miközben tovább sekélyesìti a Lombroeoék nem éppen mély és megbìzható tneonáit. Esetleges migraine-ben s apró különcségekben filiszterek is

8 nagy kor mellett – úgy látszik – bizonyos lelki vonások is örökletesek a családban: a tudományok, irodalom és zene szeretete, a vallásos és erkölcsi problémákkal foglalkozás, a derült kedély – ez különösen az Oehler-ágban, – összetartás, igazságszeretet, a szertartásos s még otthon is megőrzött méltóságos és udvarias modor s a mit Nietzsche Frigyes is őt jellemző módon a „nietzschei fődolog‖-nak mond – az individualizmus, a büszkén önmagára támaszkodás. Frigyes születésekor atyja 31 éves volt. Épp egy évvel azelőtt nősült meg. A hallei egyetemen tanult, kitűnő eredménynyel, majd nevelő lett az altenburgi hercegi udvarban. Növendékei: Teréz, Erzsébet, utóbb oldenburgi nagyhercegné és Alexandra, utóbb Konstantin orosz nagyherceg neje, később is szìves viszonyban maradtak vele és utódaival. A tudós, istenfélő és szerény kandidátus azután el is nyerte a magas pártfogás gyümölcsét: IV. Frigyes Vilmos porosz király parancsára megkapta a röcken i plébániát. Oda vitte akkor 17 éves nejét, a kit a kortársak későbbi éveiben is nagyon friss és derült, költői kedélyű nőnek rajzolnak, s Goethe anyjához, a „Frau Aja‖-hoz hasonlìtanak. Röckenben született első fiuk, éppen IV. Frigyes Vilmos születése napján, s ezért az apa Frigyes Vilmosnak kereszteli. Másik fiuk, József, két éves korában elhalt, ezenkìvül még egy gyermekök született 1846-ban: Erzsébet, a hercegnők keresztleánya, a ki később dr. Foerster Bernát felesége szenvednek, a nélkül, hogy a Möbiusok génieknek = elfajultaknak találhatnák. Különben Möbius is kénytelen bevallani: nem hiszi, hogy Nietzsche elméjében megzavarodott volna, hanem fejlődik ki benne fertőzésen alapuló agybetegség. Ennélfogva a leszármazás vázlatában alapos adatok hìjján a terheltség kérdését számìtáson kìvül kell hagynunk.

9 lett. Máig is él; neki köszönhetjük hìressé vált bátyja kimerìtő életrajzát, s ama kiadványok nagy részét, a melyekkel tragikus véget ért fivére emlékét a szeretet túlzásaiban is megható kegyelettel ápolja. Röcken, a hol Nietzsche Frigyes első éveit töltötte, kedves kis helység. Különösen a paplak feküdt idilli környezetben. Mögötte szép kert és gyümölcsös terült el tavakkal. A kis fészekbe egészen beleillett a Nietzsche-család egyszerű, békés és benső élete. Nietzsche első éveiről csak annyit hallunk, hogy nehezen, harmadféléves korában tanult meg beszélni. Annál könnyebben sajátìtotta el az ìrás-olvasás mesterségét. Mint négyéves már ért a betűvetéshez. Kissé dacos és lobbanékony természetű volt, de már korán nagy önuralomra tett szert. A legtöbbször csöndes és magábavonuló gyermek egyáltalában nem vett részt a többiek pajkosságaiban. 1848. augusztus végén súlyos csapás érte a családot. Nietzsche atyja néhány barátjával egy este hazatérőben volt, a mikor a lépcsőn kis kutya szaladt lába alá, mitől megbotlott, hanyatt esett és több lépcsőfokon legurult. Agyrázkódást szenvedett, minek következtében agylágyulás fejlődött ki. Majdnem teljes évig kìnlódott, a folyton terjedő bénulással küzdve, mìg 1849. július 28-án kiszenvedett. Halála előtt egy héttel meg is vakult. Korai halálának fekete és nyomasztó árnya évekig ránehezedett elárvult családjára. A fiatal özvegy 1850. tavaszán a kis Frigyessel és Erzsébettel Naumburg városába költözött, elhunyt férje anyjához. Ugyanott élt a megboldogultnak még két, nagy művelt-

10 ségű nővére. Jó szìvvel voltak a kis árvákhoz és szeretettel vettek részt nevelésükben. Hangsúlyoznunk kell, mily nagy szerepet játszott a gyermekek nevelésében az, hogy a környezetükben csupa nő volt. Ez kivált a kis Frigyest korán igen finommá, de egyszersmind rendkìvül kényes és érzékeny, könnyen áradozó lelkűvé tette. Mily szenvedéseken kellett keresztül mennie, mìg kimondta a Zarathustra-szót: „Legyetek kemények!‖ Naumburg városa az Unstrut és Saale folyók összefolyásánál fekszik. Vidéke festői; hegyek, erdők és várromok teszik változatossá. Maga a város, ma 20.000 lakosú, élénk iparú hely, akkor még nagyon régies volt. Várfalak övezték, s esténként a becsapódó várkapuk egészen elzárták a külső világtól. Benne erős kasztszellem uralkodott. Az első szerepet a hivatalnoki arisztokrácia játszotta, a sok mindenféle tanácsos ur, a titkos tanácsosokon kìvül a tartományi főtörvényszéki, törvényszéki, járásbìrósági, városi tanácsosok, azután a hadi, kereskedelmi, egészségügyi, épìtési, kamarai, szám-, adó- és irodai tanácsosok; s ezzel még nem merìtettük Id a tanácsosi cìmeket, a melyekben a németek oly annyira leleményesek, s a melyek viselői Naumburgban is fölös számmal voltak. Ez a bürokrata-arisztokrácia volt a hangadó a társadalmi életben. Erősen loyalis, konzervatìv, és vallásos szellemének ridegségét enyhìtette az irodalom, zene és tudomány szeretete. A jövevényeket szìvesen fogadták a városban. A huszonhárom éves viruló özvegy két apró, hosszú szőke hajú, sötét, nagy, komoly szemű árvájával nagyon megindìtó látvány volt. Frigyes nem egészen hat éves korában a népiskolába

11 került. Társai eleinte meglehetősen idegenkedtek az ünnepélyes és nagyon udvarias gyermektől, amìg megmelegedtek vele. Elkezdték csipkedni komolysága s rátartóssága miatt. Utóbb azonban nagy tekintélyre tett szert a nebulók között, úgy hogy előtte nem is mertek illetlenkedni. Bibliai mondásokat és egyházi verseket oly mély kifejezéssel tudott előadni, hogy társai sìrni szerettek volna. Elnevezték a kis lelkipásztornak. Gyermekkorából megmaradt apró jegyzetei is tanúskodnak kenetes, pasztorialis kifejezésmódjáról. Kitűnt korai önfegyelmével; a hideget, meleget, testi szenvedéseket stoikus nyugalommal tűrte. Egyszer zuhogó záporesőben lassan és méltóságosan lépdelt hazafelé, s a mikor megkérdezték, miért nem siet, ezt felelte: „Mert ìrva vagyon az iskolai törvényekben, hogy a gyermekek az iskolából kimenet ne ugráljanak és rohanjanak, hanem csendben és illedelmesen térjenek haza.‖ Így tisztelte akkoriban a felsőbbséget. Ennek példáját látjuk föl jegyzésében is, amelylyel IV. Frigyes Vilmos naumburgi látogatásáról pathetikus hangon emlékezik. Már gyermekkorában undorodott úgy a fizikai, mint az erkölcsi szennytől. Nem füllentett, mert azt szokta volt mondani, hogy ez nem illik a Nietzky-grófokhoz. A természetet már akkor nagyon szerette s szìvesen kereste a magányt, a hol zavartalanul átengedhette magát álmainak. Ámde azért korántsem volt mogorva természetű. Családján benső szeretettel csüngött s otthon játékait épp oly buzgalommal űzte, mint az iskolában tanulmányait. Nagyanyja s anyja, a kiknek nagy mesélő kedvük, találékonyságuk volt, bevezették a mesék világába s először ismertették meg avval a nagy emberrel, a kinek alakja bölcseletére szinte

12 az előkép erejével hatott: Napóleonnal. Nagyanyja megtanìtotta régi-módi gavotte-táncokra, ländlerekre. Megható az a szeretet, a hűség, a melylyel a két kis testvér egymáshoz vonzódott. A nővér később, válságos időkben, majd a katasztrófa lecsapása után egyetlen támasza marad a mindenkitől elhagyatott, a mindenkit elhagyott szerencsétlennek. Nietzsche Erzsébet bevallja bátyja életrajzában, hogy minden jó és nagy percének Frigyes volt a kútfeje. S csakugyan már ekkor ritka szoros és harmonikus a viszonyuk. Frigyes, – mint idősebb, fejlettebb és mint fiúsan erősebb, bátrabb, – mentora kis nővérének. Nemcsak mulattatásáról gondoskodik s gazdag fantáziával szövi tovább a mama meséinek aranyszálait a hősökről, tündérekről, I. Mókus ő felségéről, s egyéb állat-potentátokról, hanem bevezeti a tudományokba is. Megnyitja neki Homeros világát s a csöpp leány harciasan szavalja Achilles dühét s kesergi Ilion elestét. Bátyja – akár csak egy nevelő – ellenőrzi viseletét, ìrásait, olvasmányait, zenegyakorlatait. Megleckézteti, kerülje stìlusában a sok nőies „ah‖-ot, „óh‖-ot és fölkiáltást. Irodalmi és utóbb tudományos tanácsadója. Bizonyos fegyelmet visz gondolkozásába. Ez utóbb nagy előnyére válik Erzsébetnek, a mikor bátyja irodalmi hagyatékának gondja reá háramlik. A nélkül a nagy tisztelet és szeretet nélkül, a melylyel fivérére már akkor föltekintett, bizonyára nem volna annyi érdekes apró adatunk az akkori Nietzscheről. Erzsébet bátyján sok mindent megfigyelt, a mi iránt mások közömbösek voltak; sok mindent megőrzött, a mit bátyja kezéből nagytakarìtások és autodafék alkalmával megkaparìtott. Nietzschének ugyanis, mint minden teremtő

13 s folyton előbbre fejlődő, magasabbra törekvő léleknek, megvolt a sajátsága, hogy korábbi, már kifejezett, meghaladott vagy továbbfejlesztett eszméi, gondolatai s ezek emlékei, iratai iránt keveset érdeklődött.* Szokása volt Sylvester estéjén s születésnapján, „a mikor a lélek csöndesen áll s mi saját fejlődésünk egy-egy szeletét áttekinthetjük, a mikor határozó föltevések születnek‖, – az öreg lim-lom közt nagy mustrálást végezni. A mi nem kapott kegyelmet, azt a kis nővéri Boswell mindenféle furfanggal megmentette a tűzhaláltól, fölszedegette, öszszegyűjtötte, eltette. Ha Nietzsche sohasem volt pajtáskodó természetű, annál jobban ragaszkodott azokhoz a kevesekhez, a kiket nem pajtásainak, hanem barátainak válogatott. Két gyermekkori barátjának nevét ismerjük. Az egyik Pinder Vilmos, a másik Krug Gusztáv. Mindketten a főkormánytanácsosságig vitték föl. Ezekkel együtt került Weber kandidátus gymnáziumi előkészìtő iskolájába, 1854-ben pedig a naumburgi gymnázium quintájába. A fiuk rajongtak érte, különösen mert Nietzsche vezette játékaikat, amelyeket többnyire maga eszelt ki. Ezek javarészt az akkor folyó orosz-török háború körül forogtak. Megépìtik Sebastopol várát és kikötőjét, ostromolják pléhkatonákkal, egész könyveket állìtanak össze a hadicselekről, hadi szótárt szerkesztenek stb. Nietz* Némely embernél egészen a betegségig fokozódik ez a sajátsáig. Zola panaszkodik, hogy a Rougon Maequart cyklus megìrásánál szüksége volna előbbi regényeinek némely aprólékos adataira, de képtelen korábbi regényeit elolvasni, oly kìnokat okoz ez neki. Bezzeg máskép van ez a nagyobb hiúsággal megáldott kis ìróknál, a szìvesen kérődzők osztályánál.

14 sehe oroszbarát. Ifjonti észszel nem vette észre, hogy ez különös tőle, a ki családi hagyományok alapján lengyel származásúnak hiszi magát, de érthetőbb az ellentmondás, ha annak a nagy eseménynek friss hatását veszszük, hogy atyjok egykori neveltje, Konstantin orosz nagyherceg neje csak az imént tüntette ki Nietzschééket Altenburgban látogatásával. Ám a kis Frigyes fegyverbarátsága sem mentette meg az igazi Malakoff-tornyot; Sébastopol elesett. Frigyes ennek hìrére nem tud ebédelni s keservét versben sìrja el. A kis barátok együtt tanulnak korcsolyázni, úszni. Nietzsche mindig szenvedélyesen szerette a testgyakorlatot és testedzést, szerette haját a szélnek, keblét az árnak kitenni, - később többször éjszaka is a Saale-be veti magát, – szerette a nagy sétákat, különösen gabonaföld barázdái között. Együtt barangolják be a környék szép helyeit, kirándulnak Schönburg, Goseck, Freyburg, Rudelsburg, Saalèck tájára, s várromjaik közt hazafias dalokat énekelnek, lovagi tornákat rendeznek. A fiuk egymást ösztönözték a komolyabb foglalkozásokra is, de Nietzschére társaságukon kìvül még nagyban hatott a két fiú apja. Gusztáv atyja – titkos tanácsos különösen zenei tehetségével fejlesztette az ő igen korán jelentkező és sokáig annyira minden máson uralkodó muzsikus-hajlamait. Már a tìz éves gyermek meg-megvonul az ősi székesegyház egy homályos zugába s az elragadtatástól megborzongva „angyali kórusként‖ hallgatja Haendel Hal lelujá-ját vagy a Requiem-et. Nagyon korán tanult zongorázni és már tìz éves korában kedvet kapott, hogy ő maga is komponáljon. Ekkor

15 szerzett nagyanyja számára egy motettot, s karácsony estéjén bibliai szöveggel előadta. Tizenharmadik születésnapjára kìvánságai jegyzékében szerepel: Mozart C-dur szimfoniá-ja a fugával, Mendelsohn Fingal barlangjá-nak s Beethoven Egmont-jának ouverture-je, Haydn Es dur szimfoniá-ja partiturában. Krug papa szeretettel ápolta a zenét s közben a kis Nietzsche ily irányú hajlamait. Jó barátja volt Mendelssohnnak és vendégszerető házában gyakran nagy zeneestélyeket rendezett. A kis Nietzsche olyankor, a mikor nem volt hivatalos a nagyok közé, legalább a lakás ablakai alá sompolygott, s lélekzetét visszafojtva hallgatta Beethoven fönséges muzsikáját. Ebben az időben, s elég sokáig, csak a klasszikusokat és az egyszerűségében magasztos templomi zenét kedveli: Bach, Beethoven, Haydn, Mozart, Schubert, Mendelssohn voltak csodálatának tárgyai. Tizennégy éves korából való az a kis kompozìció (Mondschein auf der Puszta), a melyet nővére az életrajzban közöl. Igénytelen kis fantázia, inkább vallásos énekhez hasonlatos; korai emléke Nietzsche hajlamának a kevéssé kötött, a hangulat árját szabadon követő fantáziálás iránt.* Érdekesek aforizmái is, a melyeket ez időtájt a zenéről papìrra vetett. A zenét – úgymond – isten adta, hogy a magasba vezessen. A zene fölemelhet, földerìthet bennünket, megszelìdìtheti a legvadabbat is, de kivált az a célja, hogy fölemeljen és meghasson. Hibáztatja a csak durva mulatozásra szánt * Mint előadó is különösen a zongorán való szabad fantáziálásában tűnt ki, a mi – úgy látszik – apai örökség. Későbbi barátnője Meysenbug Malvida irja capri-i emlékezéseiben, hogy Nietzsche 1877-ben svajcban a rosenlaui fürdőben ezzel nagy csodálatra ragadta a brazìliai császárt, s játékát Wagner Kozima asszony is nagyon szerette hallgatni.

16 zenét, s bűnösnek és károsnak mondja a mutatós, hatásvadászó, homályos, különködő modern zenét, s a „Zukunftsmusik‖-ot, Lisztet és Berliozt. Mennyire távozik később ettől a felfogástól Wagner hatása alatt! Elég az ahhoz, hogy a zenét már akkor nagyon komolyan fogja föl: „A zene isten legistenibb ajándéka; legyen kìsérőm egész életemen át.‖* Gusztáv atyja tehát zenei hajlamait fejlesztette. Éppigy fejlesztette költői és irodalmi hajlamait másik barátjának, Pinder Vilmosnak atyja. Ez bìró volt a felebbezési törvényszéknél, s szabad óráiban nagy irodalom-barát. Nagyon szeretett a gyermekeknek a német klasszikusokból, különösen Goetheből felolvasni, s ő javìtgatta Nietzsche stìlusa első vackorait. Nietzsche már tìz éves korában verselgetett. Mosolygásra készt nagy buzgalmával, a hogyan hatalmas thémákba fog, tengeri háborúk, viharok festésébe; majd természetesen Karthago romjai közt – a szerencse forgandóságáról elmélkedik. De idilli tárgyai is vannak: az édes otthon, a május, a tavon úszkáló hattyú stb. Minthogy azt találja, hogy bajos rìmeket találni, s mert a Herz-Schmerz, Ferne-Sterne s az efféle rìmeket nagyon kopottaknak tartja, úgy segìt magát, hogy elhagyja a rìmeket, 1858-ban határozatilag kimondja, hogy minden este csinál egy verset. Ez a föltevése persze utóbb csak jószándék maradt. Ugyanekkor megjósolja, hogy a modern zene mintájára fog kialakulni a jövő költészete is. „A költők a legsajátságosabb képekben fognak beszélni, zavaros gondolatokat homályos, de fönségesen hangzó kifejezésekbe fognak öltöztetni, à la Faust II.,

* Növ. életr. I. 74. o.

17 de annak eszméi nélkül.‖ A kis Pinderrel együtt két szìndarabot is ir; egyiket az Olympus isteneiről, másikat Orkadal cìmmel, valami kìsérteties rablódrámát, a melyben pazarul váltakoztak dáridók, gyilkosságok, szellemjelenések és egyéb csodák. Apró versei, a melyek ebből a korból megmaradtak, nagyon egyszerű semmiségek; hangjukon azonban meglátszik a költők, s különösen Uhland tanulmánya. Hogy mennyire komolyan épìtgetett önmagán, mi sem bizonyìtja jobban, mint az a korai szokása, hogy már most időnkint magába száll, szigorúan és lehető tárgyilagossággal boncolja lényét és változását s számot vet haladásával. 1858-ban összefoglalja életrajzát, a mit jellemzőleg ìgy indokol: „Hisz mindig tanulságos az ész és szìv fokozatos képzését és benne isten mindenható vezetését szemlélni.‖ Ε mondatban is kifejezésre jut a vallásosság, a mely a Nietzsche-családban már legtöbb férfitagja hivatásánál fogva is természetes. Ha Lou Andreas-Salome jól emlékszik,, maga Nietzsche úgy nyilatkozott később, hogy az atyai ház kereszténysége belső lényéhez mint „egészséges bőr, simán és lágyan‖ illeszkedett, s hogy a vallási parancsokat oly könynyen követte, mint fajának hajlamait. 1 Kiemelte „tehetségét‖ a vallásosságra. Kedélyének és elméjének későbbi fejlődését más irányba utóbb fejtegetjük; itt csak szelleme korai elmélyedésének egyik példájaképen utalunk arra, hogy saját állìtása szerint2 már 13 éves korában tépelődött a „gonosz‖ eredetén. Ennek a kérdésnek szentelte, oly korban, „a mikor

1

Fr. N. in seinen Werken. Von Lou Andreas-Salome. Wien, Carl Konegen 1894. 48. ο. 2 Zur Genealogie der Moral. Vorrede. 3.

18 félig gyermekjáték, félig isten van szìvünkben‖, első irodalmi „gyermekjátékját, bölcseleti stìlusgyakorlatát, s a kérdés megoldásával, „a mint illik‖, istent tisztelte meg s ìgy őt tette „a gonosz atyjá‖-vá. Egyáltalában sokat elmélkedik. Némely reflexiója megdöbbent, mint valami jövő-sejtés megrezdülése. Mint például: „Az ősz mindig arra a helyzetre emlékeztet, a melyet majd talán a jövőben a világban elfoglalok; mert akkor az ifjúságnak gyümölcsözni is kell; – de borzasztó gondolat nekem, hogy csak akkor élvezzem, a mit egykori fáradságom hazahordott. Lelkemnek örök tavaszában kell állania, mert ha a rózsás virágzás kora elmúlt, életem is elmúlt. Mily nehezemre esik a földi tavaszt nélkülöznöm, de sokkal keservesebb lenne amannak nélkülözése.‖ Szegény gyermek, érezted-e már akkor, hogy úgy lesz, a mint te akartad? Életed minden korában – váltig, – az örök ifjúságot, változást, rügyfakadást, a virágaival folyton megújhodó tavaszt keresed, kikeleti vágyak forró-hideg lázában égve a férfikor nyarában is és sohasem érsz szélcsendes, aranysárga őszt, a mikor a jó gazda nyugodt örömével szakaszthatnád, betakarìthatnád, élvezhetnéd, kìnálhatnád gyümölcseidet, a pirosakat, hamvasakat, éretteket, ìzeseket, – az új gondolatok, tettek élettermő magvait rejtőket...

II. PFORTÁBAN. (1858-1864.)

1858. őszén válnia kellett övéitől. Naumburgtól egy órarásra, Erfurt és Lipcse között, a Saale mentén fekszik orta (Schulpforta) hires királyi országos iskola. Korányzóját figyelmessé tették Nietzsche tehetségére, minek övetkeztében megkìnálta az özvegyet ingyenes helylyel fia ámára. Nietzschené, bár nagyon ragaszkodott fiához, elogadta az ajánlatot, egyrészt, mert fia nagyobbra törekvését látta, másrészt, mert ezt könnyebb volt az ilyen kitüntetésszámba menő segìtséggel kielégìteni. Nitzscheék agyán semmiben sem szenvedtek szükséget, de szerény vagyoni helyzetben voltak, különösen, mìg a nagynénék nem hagyták pénzecskéjüket a gyermekekre. Pforta egykor hìres cisztercita kolostor volt. 1136-ban alapìtotta Uto, naumburgi püspök s ez időtől fogva az okleelekben „Monasterium Sanctae Mariae Porta‖, vagy „... ad ortam‖ és „Goenobium Portense‖ néven szerepel. A zárdát 543-ban Szász Móric herceg, a későbbi választófejedelem ercegi országos iskolává változtatta. Gyökeresen átalakult, niikor 1815-ben porosz fönhatóság alá került. A magas, zárt falak közt, a melyek közé nem hatolt nagyvárosi szórakozások kìsértése, kiváló tanárok vezetése alatt kétszáz serdültebb tanuló nevelkedett s készült az egye-

22 temre. Kemény, edzett, férfiúi jellem nevelése, alapos tanultság és módszeres munka elsajátìtása volt a főcél s nem egy hìres név tanúskodik arról, hogy Pforta rendszere bevált. Innen került ki Klopstock, Fichte, a két Schlegel, Ranke, Willamovitz-Moellendorf stb. Különösen a filológia és történelem tanìttattak kitűnően, bár káros túlsúlyban a természettudományok fölött. A tanulmányok és szórakozások rendje szigorúan meg volt szabva. Nyáron reggel ötkor, télen hatkor keltek s ima, bibliaolvasás és reggeli után déli tizenkét óráig folyt a tanìtás. Ekkor háromnegyed kettőig ebéd és játék, majd négyig újra előadás, ezután uzsonna, utána hétig felsőbb osztályok felügyelete alatt ismétlés, héttől kilencig játék következett; kilenckor mindenki ágyban volt. Nyári délutánokon a tanìtást bölcsen helyettesìtette fürdés a Saale hűs habjaiban. Nietzsche igen jó úszó volt; a tornában és egyéb sportban ekkor már nagyon akadályozta igen erős rövidlátása, a melyet részben a naumburgi lakás és a pfortai helyiségek sötétségeiben szerzett. A finom női környezetben érzékenynyé nevelt gyermekre sokban jó hatással volt ez az új rendszer. Megedzette testét és jellemét; kidomborìtotta lényének heroikus vonásait, a melyekre majdan oly szüksége lesz. Bár vasárnaponkint találkozik övéivel a kies Almrich kiránduló helyen, azért haza-haza vágyódik. De honvágyát zárkózott nyakassággal elfojtja vagy leküzdi egy-egy verssel és elmélkedéssel. Társai magános, kemény, valóságos római jellemnek tartják. Egyszer Mucius Scaevolát utánzandó, karját derekasan megégeti. Az iskolai becsületet, ünnepélyeket csakúgy, mint a kamaszcsìnyeket, nagyon komolyan veszi. Jellemző,

23 mennyire bántja, a mikor egyszer carcerbe zárják. Nem szerette a naumburgi savanyú bort, egyszer mégis becsìp s illetlenül viselkedik, a miért rámérik a józanìtó büntetést. De ennél sokkal jobban megviseli szégyene; csaknem jellembevágónak tartja kis botlását. Az uniformizáló fegyelem elől önmagába zárkózik, s ìgy menti meg egyéni hajlamait, művészeti kultuszát. Új barátságot nem igen köt. Kivétel két ifjú. Az egyik Deussen Pál, az utóbb kiváló kiéli indológus ós metafizikus és báró Gersdorff Károly, később sziléziai és szászországi nagybirtokos. Deussen 1901-ben érdekes emlékezéseket adott ki Nietzscheről.* Ezekben ìrja, hogy benne a nagy és szép iránt „pislogó szikrát a mindennapi érintkezés Nietzschével a minden eszményi iránt való egyoldalú lelkesedés lángjára lobbantotta.‖ Kiemeli Nietzsche mély komolyságát már Θ korban, hogy rossz szavaló volt, mert „minden szìnészszerűtől – korholó, valamint dicsérő értelemben – teljesen távol állott.‖ Kiemeli végül Nietzsche előkelő modorát, mely társaival szemben néha a hopmesterkedés sokszor kellemetlenül tapasztalt túlzásáig ment. Nietzsche iskolás értelemben nem volt kitűnő tanuló. Nem a jó kalkulusokért, hanem mindig csak a maga hajlamainak izmosìtása végett tanúi. Tudja, hogy az iskola kánai kényszere tömeghatásra számit s ezért az egyénnel kelleténél hidegebben és felületesebben bánik. Ez visszavezeti tagára. Sokat elmélkedik az iskolai nevelésről. Főszabálynak mondja, hogy az ifjú egyenletesen képezze ki a test

1

Erinnerungen an Fr. N. Leipzig. F. A. Brockhaua. 1901.

24 és szellem erőit, nemcsak a tudományokban, hanem a művészetekben és ügyességekben is. Sokat kell olvasni, még pedig, hogy a nyelv szabályainak s a jó stìlusnak mintáit lássuk, történeti tartalmat és szempontot sajátìtsunk el, világnézetre tegyünk szert. A klasszikusok, történelem, földrajz, mennyiségtan, fizika és zene ennek fő-fő eszközei. „Így pompás gyümölcsök nőnek az igazság fáján, egy szellemtől lelkesìtve, egy naptól bevilágìtva.‖ 1859-ben ìrja, hogy a megismerés, az egyetemes műveltség roppant vágya fogta el, s hogy ezt Humboldt keltette fel benne. Egész rendszeres tervet ró össze azokról a tárgyakról, a melyekkel foglalkoznia kell, s e rendszer koronájává a vallást teszi, a mely „minden tudás erőssége és talpköve.‖ Egyszerre több nyelv tanulásába fog, küzködik az olaszszal (Dante révén), a franciával (Athalie segìtségével), a zsidóval. Sokat olvas. Születésnapjára fölìrja kìvánságait s Sterne Tristram Shandy-je, Nagy Sándor élete, a Don Quixote, Rellstab uti rajzai az Orinokoról, Gaudy olasz utazása jól megférnek lajstromában a torta, dió, szőlő szomszédságában. Sternét és Gervantest nagy életbölcsesége, az emberi ész és szìv megkapó boncolása, Nagy Sándor történetét kitűnő tragoedia-anyaga, Gaudyt szìnes leìrásai miatt szereti, a melyek „mint repkény fogják át a melancholia korhadt oszlopcsarnokait.‖ Kedvence még Jean Paul virágos stìlusáért, gyöngédségéért és szatirikus humoráért. Utóbb Shakespeare, a Niebelung-ének és az Eddák, Tacitus, Aeschylos, Aristophanes, s Plato kedves olvasmánya. Bölcseleti né-

25 setéire azonban az amerikai idealista: Emerson gyakorolta legkorábban a legszembetűnőbb hatást. Pinder Vilmossal és Krug Gusztávval, a kikkel néhanéha találkozik, de gyakrabban levelez, föntartja a régi barátságot. 1860. nyarán kirándulnak Schöniurg várához, s ennek falain vörösbor áldomás mellett megalapìtják a „Germania‖ nevü irodalmi kört. Kötelezik magukat, hogy havonkint egy-egy maguk készìtette verset, korkérdésekről szóló értekezést, épìtési tervet, zenedarabot szolgáltatnak be kölcsönös bìrálatra. Kis havi befizetéseikből könyveket vesznek, s járatják a Zeitschrift für Musik-ot, a mely akkor még egyedül mert Wagner igazáért sorompóba lépni. Tudnunk kell ugyanis, hogy Nietzsche Kruggal együtt immár lelkes wagnerianus. Tristan-nal megismerkedni és a mesterre esküdni nekik egyet jelent. A szünidőben naphosszat azt játszszák énekkisérettel. Óriási zajt csapnak, de a hangok zűrzavarából még nem tudják kicsalni a melódiát, a mit persze csak a környezet füle tapasztal sajnosán. Nietzsche humoros krónikája szerint a megállapodás javarészt megállapodás maradt s a kör tagjai kénytelenek voltak a fennállás három éve alatt egymásnak lustaság cìmén amnesztiát adni. De azért Nietzsche adalékainak sorozata elég tekintélyes. Értekezik Byron Két Foscarfc-járól, Manfréd-jévol, Marino Fafóm-jéről és Sardawapal-járól, III. Napoleon elnökségéről, az Ermanarich-mondáról s a zenei daemonizmusról. Schumann hatása alatt magyar rajsofe-at, ezenkìvül magyar indulókat, szerb dalokat komponál, költeményeket szerez Siegfriedröl a. Niehélungenlied nyomán.

26 Ezenkìvül drámákat próbál Prometheusról, Ermanarichról, operavázlatokat készìt stb. Ε dolgozatok némely töredékét ismerjük. Találunk bennök egy pár helyet, a mely nagyon jellemző az akkori Nietzschere, mint a későbbi Nietzsche ősére. ìgy pl. sokat foglalkozik a nagy ember, a genie mivoltával. A III. Napokon mint elnök c. fragmentumában kimondja, hogy „a lángész magasabb és más törvényektől függ, mint a közönséges ember; oly törvényektől, a melyek az erkölcsi és jog általános elveinek látszólag ellentmondanak, de alapjukban véve azonosak velük, bár a legszélesebb körű nézőpontból fölfogva. A lángész a természet és szellem harmóniájának tetőpontja, a honnan az ember tehetsége lefelé sülyed a vad népek majdnem állati nyerseségéig.‖ De látja, érzi egyszersmind a nagyság átkát is. Egy 1863-iki szabad dolgozatában ìgy ìr: „A géniek titokzatossága, nagy terveik sejtelme, eredetiségük apró dolgokban is, az embereket izgatja, függőségi viszonyba juttatja. Hát még, ha legsajátosabb lényüket föltárják, ha elveik vakmerő következései világos fényben tűnnek elő: akkor az emberek mintegy elvakìtva elfordulnak; a sötétség kedvesebb nekik, mint a fényes nap. S itt következik be az eset, hogy a szellemi nagyságok hirtelen elhagyatva s magánosságban jelennek meg; hogy belebonyolódnak a harcba a mindennapival és közönségessel, s e harcból ritkán kerülnek ki győztesen: mert a közönséges súlya a legjelentékenyebb egyén hatalmát is majd mindig lebìrja.‖ A nagy, kiváló, finom ideális szellemeknek ez a tragikuma a reális világban hol lágy búsongásra ragadja, hol heroikus szembeszállás kemény és dacos érzelmeit tüzeli föl

27 benne. Szentimentálisabb perceiben a rokonság ösztönévei vonzódik némely szerencsétlen romantikushoz. Védelmébe veezi különösen Hölderint,1 a kinek lelkét Diodimaja, Gontard Susette, frankfurti bankámé iránt támadt szerelme 37 éven át, haláláig kinzó őrületbe borìtja. Magasztalja e költő Empedoklesről irt drámai töredéket, a melynek bánatos hangjaiból a szerencsétlen költő jövője, az évek során át tartó őrültség hangzik ki, de nem zagyva, hanem a legtisztább sophoklesi beszédben, a mély értelmű gondolatok végtelen gazdagságával.‖ Hyperion 2 hasonló benyomást tesz rá, mint az izgatott tenger hullámverése. „Valóban ez a próza zenev lágy olvadó hangok, fájdalmas disszonanciáktól megszakìtva s végre elhalva sötét kìsérteties sìri dalokban.‖ Visszhangot keltenek benne már akkor azok a félig mélabúsan panaszkodó, félig hevesen metsző szavak, a melyekkel Hölderlin a német barbárság, filiszter kortársai ellen fordul éppen nem hazafiatlanságból, hanem a legmélyebb hazaszeretetből.* 1 2

H. Frigyes 1770-1843. Hyperion oder Der

Eremit

aus

Griechenland.

Tübingen

1797-*

1799. 3

Hyperion végén: „Mesterembereket látsz, de nem embereket, gondolkozókat, de nem embereket, papokat, de nem embereket, urakat, szolgákat, ifjakat és élemedetteket, de nem embereket.‖ A kortársak érzéktelenek a szép élet iránt, rajtok az istentől elrugaszkodott természetellenesség átka s bélyege. „Nincs szent, a melyet ez a nép meg nem szentségtelenitett volna . . . Szìvettépő, ha az ember költőiket, művészeiket látja, s mindazokat, a kik a géniuszt még tisztelik, a szépet szeretik és ápolják. Úgy élnek a világban, mint idegenek a maguk házában. Szeretettel, szellemmel, reménynyel teljesen nőnek föl: hét év múltán mint árnyékok némán és hidegen ődöngenek, s ha beszélnek, Rajonganak; a ki érti őket, az az ostromló titáni erőben, Proteus-alakoskodásaikban csak a kétségbeesett harcot látja, a melyet megzavart szép lelkök barbárokkai harcol. A hol a nép a szépet szereti, a hol a lángészt tiszteli művészeiben, ott az élet, közszellem lehellete fuval; ott megnyìlik a bátortalan lélek, az önhittség szerteolvad, minden szìv jámborrá, nagygyá válik s a lelkesedés hősöket teremt. – De a hol az isteni természetet

28 S vele ő is érzi a honvágyat a német klasszikusoktól s különösen Schillertől annyira idealizált Görögország után. Majd azonban úgy látja, hogy a lágysággal semmire sem mehet a nagy ember, s előképekként bámulja a nagy herosokat és heroinákat, a kik majdnem kilépnek az emberiből, ìgy pl. dicsőìti Krimhildát: „Ez a daemoni hatalom, a mely egén, poklon át, a szerelem és gyűlölet mélységein keresztülragad s rikìtó ellentétekben tova viharozva majd a legmagasztosabbat rombolja le, majd a legmerészebbet valósìtja meg.‖ A nagy egyének problémáján kìvül, a melyre mindenesetre Emerson tanulmányozása is viszi, egyéb mély kérdéseken is töpreng az ifjú. Tizennyolc éves korából való a „Végzet és történelem‖ (Fatum und Geschichte) c. elmefuttatása, a mely érdekesen mutatja lelkének első, bátortalan, ha még nem is egészen önálló, de mindenesetre már nem iskolás szárnypróbáit. Bizonyára nem szigorú tanáraitól hallotta az olyanféle nézeteket, a minőket e dolgozatában félénken és kissé zavarosan, de mégis meg mer kockáztatni, s a minők iskolai dolgozatban mindenesetre kárhozatos eretnekség számba mentek volna. Bevezetéskép kimondja, hogy ha a keresztény tanìtást és egyháztörténetet szabad, elfogulatlan szemmel nézhetnők, sok nézetet kellene nyilvánìtanunk, a melyek a közgondolkoúgy megsértik, ott, ah, az élet legjobb kedve elmúlt, s minden csillag jobb a földnél. Sivárabbak, mind kietlenebbek lesznek az emberek, pedig mind szépeknek születtek. Λ rabszolga-szellem nő, vele a durva bátorság, a mámor, a melylyel a gond, – a bujaság, a melylyel az éhség és megélhetés félelme jár együtt. Átokká válik minden év áldása, s minden isten elmenekül. S jaj az idegennek, a ki szeretetből jő ily néphez, s jaj annak, a ki mint én, fajtámnak koldusaként jő ily néphez.‖

29 zással ellentétben állanak. Minthogy azonban a szokás és előìtéletek első napjainktól kezdve leigáznak minket s gyermekkorunk benyomásai szellemünk természetes fejlődését akadályozzák és temperamentumunk képződését meghatározzák; csaknem bűnnek tartjuk szabadabb nézőpontot választani, hogy onnan pártatlan és a korhoz illő ìtéletet mondhassunk a vallásról és kereszténységről. Tudatában van, hogy az ily kìsérlet nem néhány hét, hanem egész élet műve; hogy két évezred tekintélyét, minden idők legokosabb embereinek tanuságát, a mely szerint e nézetek teszik csak az embert emberré, nem lehet ifjonti töprengés eredményével megsemmisìteni; hogy fantáziákkal és éretlen eszmékkel nem lehet magunkat túltenni a vallásfejlődésnek a világtörténetbe mélyen belevágó jajjain és áldásain. Vakmerőség természettudományt és bölcsészetet egyesìteni, a nélkül, hogy mindkettő alapvető eredményeit ismernők. Bevallja, hogy a terméketlen spekuláció után a végtelen eszmeóceánból vissza-visszavágyott a száraz és biztos földre: a történelem és természettudomány talajára. Csak erre lehet a spekuláció várát épìteni. Az eddigi bölcsészet az ő szemében olyan, mint a bábeli torony épìtése. Az égbe tör, de eredménye a nép eszméinek végtelen zűrzavara. De még nagyobb fölfordulást várhatni, ha a tömeg egyszer fölfogja, hogy az egész kereszténység föltevéseken alapszik, s hogy az isten léte, a halhatatlanság, a biblia tekintélye, az inspiráció mindig problémák maradnak. „Megkìséreltem, hogy mindent tagadjak: óh, lerontani könnyű, de fölépìteni! S még lerontani is könnyebbnek látszik, mint a minő. Gyermekségünk, szüleink, nevelésünk mélyen gyökerező előìtélete-

30 ket ültetnek belénk, a melyek észokokkal vagy puszta akarattal ki nem téphetők. A megszokás hatalma, a magasabb dolgok szükséglete, a szakìtás minden fönnállóval, a kétség, vájjon az emberiséget nem vezette-e félre immár két ezredév óta valamely délibáb, a magunk vakmerőségének érzete: mindez eldöntetlen harcot vìv bennünk, mìg végre fájdalmas tapasztalatok, szomorú események szìvünket ismét vissza nem vezetik a régi gyermeki hithez. S annak a benyomásnak a megfigyelése, a melyet az ily kételyek a kedélyre gyakorolnak, mindenkinek adalék saját művelődése történetéhez.‖ Az egyéni vajúdás e rajza után az emberi megismerés és erkölcs fejlődése felé fordìtja tekintetét. Az erkölcs az emberiség általános fejlődésének eredménye. A mi világunkra érvényes összes igazságok summája. Meglehet, hogy a mi világunk s a többi egyes világok igazság-eredményeiből megint egyetemes igazság fejlődik! Hisz alig tudjuk, vajjon az emberiség nem egy lépcsőfoka, korszaka-e csupán az általánosnak, a fejlődőnek, nem önkényes megjelenése-e istennek, hogy az ember nem fejlődött-e kőből, a növény, állat médiumán át? Elérte-e már tökéletes befejezését, s nincs-e már ebben is történet? Nincs-e soha vége ennek az örökös levésnek? Mi hajtja ezt a nagy óramüvet? Rugói elrejtvék, de azonosak a történelemnek nevezett nagy órában működőkkel. Az óra lapján vannak az események. Óráról-órára tovább halad a mutató; tizenkettő után újra kezdi pályáját, új világkorszak nyìlik meg. Belső, immanens humanitás-e a rugó, avagy magasabb szándék és terv? Eszköz-e vagy cél az ember? Ezt mi nem láthatjuk. Csak azt látjuk, hogy képződ-

31 nek, mint közös forrásból, a humanitásból külső benyomások alatt az eszmék; mint nyernek életet, alakot, mint válnak közjavakká: lelkiismeretté, kötelességérzetté; mint gyúrja újjá anyagukat az örökös alkotó ösztön; mint alakìtják az életet, kormányozzák a történelmet, s mint lépnek elő új alakulatok ebből a keverékből. A legkülönbözőbb áramlatok küzdelme, hullámzása, ár-apálya mind az örök óceán felé tart. Minden rengeteg, mind szélesebbé váló körökben mozog; az ember egyike a legbelsőbb köröknek. Ha a szélső körök kilengéseit akarja megmérni, önmagából s a hozzá legközelebb fekvő köröktől még távolabbakra való elvonásokkal kell dolgoznia. Ezek a legközelebbi szélesebb körök a nép, társadalom, emberiség története. Minden körlengés közös középpontját, a végtelen kis kört keresni: a természettudomány föladata. Minthogy azonban az embert magát is elragadja a világtörténet köreinek mozgása: az egyéni akarat küzd az egyetemes akarattal. Itt merül föl az egyénnek a néphez, a népnek az emberiséghez, az emberiségnek a világhoz való viszonyának kérdése, itt a végzet és történelem alapviszonyának: kérdése is. Mi határozza meg életünk boldogságát? Vajjon az eseményeknek köszönhetjük-e, a melyek örvénye magával ránt? Vagy inkább temperamentumunk minden eseménynek szinezője, tükre? Nem függ-e az események ránk ható ereje főleg temperamentumunktól? „Kérdezz meg okos orvosokat‖ mondja Emerson – „mennyit nem dönt el a temperamentum a mit nem dönt el egyáltalában.‖ S mitől függ a temperamentum, a kedély, az egyéniség? Ágy- vagy hátgerincképződés, szüleink állása, természete,

32 mindennapi viszonyaink, környezetünk, szülőföldünk behatásai, megszokásaink, – mind végzetesekké válhatnak reánk nézve. Mindez ismétlődik, csak magasabb mérvben, a népek történetében. A népeknek is különböző a temperamentumuk s ezért érhették őket ugyanazok az események, de mégis különbözőkép hatottak reájuk. Ennélfogva korlátoltság, ha valaki az egész emberiségre az állam vagy társadalom valamely speciális formáját mintegy stereotipice akarja rányomni: minden szociális és kommunista eszme ebben a tévedésben leledzik. Ha pedig lehetséges volna erős akarattal az egész világ múltját halomra döntenünk, rögtön független istenek sorába lépnénk. Az ember, mintegy álom szìnjátékának látná a világtörténetet, gyermekmódra játszanék a világokkal; gyermek volna, a ki a reggeli nap kigyúlásakor fölébred s mosolyogva törli homlokáról az éj borzalmas álmait. A szabad akarat mint rakonca-nélküliség, önkényesség jelentkezik; a szellem végtelen szabad csapongása. De a fatum szükségszerűség, hacsak nem hisszük, hogy a világtörténet álomban való tévelygés, az emberiség mondhatlan jajjai képzelődés, mi pedig képzelődéseink labdái vagyunk. A végzet mindig ezt az elvet prédikálja: „Az események határozzák meg az eseményeket.‖ Ha ez egyedül igaz alapelv volna, akkor az ember a sötétben működő erők játéka, felelőtlen hibáiért, mentes az erkölcsi különbségektől, egy lánc szükséges szeme. „S lehet, hogy valamint a szellem csak a végtelen kis szubsztancia, a jó csak a gonosz legszubtilisabb fejleménye, a

33 szabad akarat is csak a végzet legmagasabb hatványa. Világtörténet akkor az anyag története, a szó végtelen tág értelmében. Mert kell, hogy még magasabb princìpiumok legyenek, a melyek előtt minden különbség egy nagy egységgé folyik össze, a melyek előtt minden csak fejlődés, sorban-következés, minden egy végtelen óceán felé áramlik, a melyben a világ fejlődésének minden emelője újra megvan, egyesìtve, összeolvadva, egyetemesen.‖ Ugyanezt a kérdést vizsgálja folytatólag az „Akaratszabadság és végzet‖ (Willensfreiheit und Fatum) cimü, 1862. húsvétkor irt dolgozatában. Mily viszonyban áll az akaratszabadság a végzettel? Az akarat, épúgy mint a gondolat, korlátok közt mozog; az eszmekör a tapasztalatok bővülésével bővülhet ugyan, de a korlátjait át nem lépheti. Ε korlátokat végzetszerüleg az agy alkata, s az események láncolata határozza meg minden egyénre. Az eseményeket, körülményeket azonban az ember, ha cselekszik, maga is teremti – tudatosan vagy tudattalanul – tehát bizonyos mértékben megint saját maga határozza meg egyéni végzetét. S az ember cselekvése nemcsak születésével kezdődik, hanem már az embryoban, s ki tudja, nem-e már szüleiben, nagyszüleiben? Mert mindenkinek, a ki a lélek halhatatlanságában hisz, a lélek megelőző létezésében is hinnie kell, s ezért igaza van a hindunak: a végzetet azok a tettek teszik ki, a melyeket létünk valamely előbbi állapotában vittünk véghez. Tetteink öröktől fogva s mindig megfelelnek tudatunknak. Lelkünket csak oly hang érheti, a melynek

34 megfelelő húrja van bennünk; agyunk csak oly benyomást fogadhat be, a melynek befogadására hajlamosìtva van. Szabad akarat alatt az öntudatos cselekvés képességét szoktuk érteni, végzet alatt a minket tudattalanul cselekvésre indìtó körülményeket, külső benyomásokat. De hát úgy az öntudatos, mint a tudattalan cselekvés emelő, indìtó erői összefolynak az egyéniségben. Az egyén egyrészt el akar szakadni az összességtől, akaratát szabaddá akarja tenni, de másrészt tapasztalja végzetszerű szerves összefüggését az egyetemes fejlődéssel. Ha ez nem ìgy volna, az ember istenné válnék (ha t. i. teljesen szabad akarata volna,) vagy automatává (ha t. i. nem küzdene a reá ható végzet ellen). Ily kérdéseken tépelődött már akkor a bölcsészettel vegyrokon szelleme. Természetes, hogy magasabb hajlamai eltérìtették az iskolai tanulmányoktól, s a felső osztályokban gyengébb tanuló lett. A mathematikát ki nem állhatta, s az érettségi vizsgálaton is csak kitűnő görög, latin és német nyelvi s irodalmi tudására és jó viseletére való tekintettel eresztették át. Érettségi dolgozata is mutatja szelleme hajlandóságát: tárgya a megarai Theognis, moralista gnómák szerzője, a tömeg a κακοί uralmát megvető arisztokrata, s az isten igazságosságát kétségbevonó pessimista, a kinek „nemes, arisztokrata‖ = „jó‖, „nem nemes‖, = „rossz‖, akárcsak később Nietzsche Herrenmoral-jának etimológiája szerint. A mikor Pfortát elhagyja, még nem tudja, mi lesz belőle? Csak annyit tud, hogy nem lesz a hivatások rabszolgája („Berufsthier‖). A kenyérstudiumoktól visszaborzad, azon-

35 ban azzal is tisztában van, hogy igazi tudós is csak úgy lehet, ha választ a tudomány ágai közt, s valamelyikben elmélyed. De oly nehezére esik a választás; érdeklődése százfelé szóródik szét. Mit vessen a tengerbe élete hajójáról? Hátha legkedvesebb gyermekeit áldozza föl?

IIΙ. EGYETEMI ÉVEI. KATONÁSKODÁSA. ELŐKÉSZÜLETEI A TANÁRSÁGRA. (1864-1869)

A tizennyolcéves ifjú ekkor testileg-lelkileg valóban érett volt. Erős, szélesvállú fiatalember, a kinek testén abnormis alakulás nem mutatkozott.* Napbarnitotta egészséges arcát hosszú, dus sötétszőke haj vette körül, szemének erős és rövidlátása miatt erőlködő tekintetéből élénk szellem és látnivágyás, nagy önállóság és elszántság sugárzott, önállósága s lelke röpte a gyermekét gyöngéd szeretettel féltő anyát bizonyára aggasztotta egy keveset. Erre mutat a következő kis eset. Ez időtájt Nietzsche nővérével együtt sétálgatott a piacon, a hol egy ember apró szìnes léggömböket árult. Egyszerre szél kerekedett s a léggömbök nekirugaszkodtak a magasnak. Gazdájuk váltig erőlködött, hogy fékentartsa őket. „ìme, a mi jó anyánk‖ – monda rámutatva Frigyes. Ε percben egy-két ballon mégis elszabadult s felröpült a levegőégbe. Nietzsche ujjongott: „Lám, a minek szállnia kell, mégis felszáll!‖ 1864. október 16-án Bonnba ment barátjával, Deussennel. Egyelőre különféle szakokat hallgatott az egyetemen: * Magassága 171 cm. volt, de katonás tartásával magasabbnak látszott. Ép oly magas volt, mint Goethe, miként ezt a frankfurti Goetheházban a költő egy megörökìtett mértékén maga állapìtotta meg.

40 Sybeltől politikát, Ritschltől filológiát, Jahntól archaeologiát, Springertől művészet- és irodalomtörténetet és Schaarschmidtől bölcsészettörténetet. Már akkor legjobban megragadja Ritschl, nemcsak tudományával, de lelkes temperamentumával is. Ezenkìvül 1865. húsvétig theologiára is járt, mert azt hitte, hogy a vallástörténelem és az új testamentomi forrásmunkák némely vallási és bölcseleti kérdésre közvetlen feleletet adnak majd neki. A kutatás, a megismerés, a kritika a vallásban is: ez a fő előtte. Emancipációja a hagyományos vallásosság alól, a melyben a pfortai tanerők erős kriticizmusa is elősegìtette, úgy látszik, e korban már befejeződött. Mert korántsem papi család átörökìtett hitének tenorja hangzik ki e, nővéréhez intézett soraiból: „Vajjon az-e a fontos, hogy az istenről, világról, kiengesztelésről oly nézetekre jussunk, a melyek mellett az ember a legkényelmesebben érzi magát, avagy nem inkább közömbös-e az igazi kutatásra nézve kutatásának eredménye? Vizsgálódásaink közben nyugalmat, békességet, boldogságot keresünk-e? Nem, csak az igazságot, s ha még oly elijesztő és rút is!... Ha lelki békét és boldogságot akarsz, ám higyj, de ha az igazság tanìtványa akarsz lenni, akkor kutass! Ε kettő közt van egy csomó félálláspont, de a főcél a fő.‖ Még sokkal szabadabb kitételeket tartalmaz a kereszténységről 1865. végén vagy 1866. elején irt gondolatfragmentuma.* * L. nővérétől irt életrajza I. k. 328. s köv. lapjait: „. . . Borzadással gondolunk a középkor u. n. barbárságára. Hogy magunk is valaha pogányok voltunk, az is utálatos. Ezzel a névvel összefoglalják mindazt, a mi nem zsidó-keresztény. Sokkal ridegebben beszélünk a pókanyókról, mint a hogyan a görögök barbárjaikról beszéltek. Megtaga-

41 Tanulmányai közben kivált a zene és a görög tragédia foglalkoztatja, a melynek viszonya egymáshoz később első könyvének tárgya. A zenében, bár a középiskola utolsó éve alatt muzsikusi élettervéről végkép letesz, gyakorlatilag is tovább fejleszti magát. Tagja a városi daloskörnek. Azt is halljuk, hogy Petőfi több dalát, mint pl. a Te vagy, te vagy, barna kis lány, s a Reszket a bokor, mert cìműeket megzenésìti. Eleinte a diákság forgatagában nagyon jól érzi magát. dunk tőlük minden morált és magasabb megismerést, mert az a hit uralkodik, hogy őket csak az „értelem fénye‖ világosìthatja. Az értelem fénye azonban nem vezet az egy istenhez, tehát ők erkölcstelenek, tehát szükséges hozzájuk misszionáriusokat küldeni. A kereszténységen kìvül álló népeknek a szegény, nyomorult pogányok fogalma alá összefoglalásában majdnem nevetséges barbárság van. Alapja az a roppant gondolathiba, a mely a theizmust és moralitást azonosìtja, s általában a morált függővé teszi az istenről való nézetünktől. A fogalmak ily zűrzavara már most kétélű szablyává válik a papok kezében. Részben maguk is e zűrzavar áldozatai, minthogy önálló gondolkozásukat az egyház szolgálatába adják, s ezzel elvesztik az erőt, hogy moráljukat más valamire alapozzák, mint a theizmusra. Fenyegetésekkel és jutalmakkal kell iparkodniok elérni, a mit okokkal már nem tudnak. Ezért már az okok keresését is theizmusukba való belenyúlásnak nyilvánìtják s ezért nekik bölcselkedés, hitetlenség, erkölcstelenség egy és ugyanaz. Ámde mégis szükségét látják, hogy a kinyilatkoztatott hitük kényszerìtő voltát bebizonyìtsák; ennek eszköze az inspiráció tana, a melylyel egy emberfölötti eredetű könyvre utalnak. Ha a végső tan alapvetését tudakoljuk, ez irás öntanúskodására mutatnak. Ha már most egyáltalában tagadjuk ennek erejét, az út háromfelé szakad. Vagy egyszerűen hitetlennek bélyegeznek, vagy egy u. n. vallásbölcseletre utalnak, a mely a legnagyobb biztonsággal bizonyìtja be mindig azt, a mit akarunk, vagy végre segìtségül hìvják a keresztény államot. Nagy költők és gondolkozók – az Ő szemükben – burkolt pogányok. Minden személyiség értékét hitvallása fokán mérik. – Szóval a keresztény papság ugyanabban a fanatizmusban szenved, a mely a világon még minden papság lelkét eltöltötte. Logikátlan ok, követelőző betolakodás minden viszonyba, iskolába, államba, művészetbe, hatalmi szózatok okok ellen, a papok szertelen önhittsége, mintha az •emberek üdvössége csak hozzájuk fűződnék stb., mindezt mindenütt újra meg újra megtaláljuk s haladásról, sőt fokbeli különbségről ( a múlthoz képest) szó sem lehet. A papság mindenha csak kifejezése a magát «gyedül jogosultnak elismerő, önelégült voltának. Hogy mi e vallás anyaga, az a dologra közömbös.

42 Társai szeretik kedélyességét, zenei készségét – „Gluck‖ volt a gúnyneve, – de kedélyessége nem mindenkinek lehetett ìnyére, mert egyik diáktársa azt ìrja róla, hogy egy kicsit szeszélyes, magát és másokat csipkedő és kifigurázó. A Bursch-életben nem a nagy kényszerű ivások, hanem a szellemek általános szárnyalását kedveli, bár az élet harcias követelményei: a mérkőzések és bajvìvások alól sem vonja ki magát, minek bizonysága egy, élete végéig megmaradt forradás orra tövében, a szemüveg nyerge helyén. Az újság szemfényvesztő ingere azonban nem sokáig hat reá. A csalóka délibáb szétoszlik. Csakhamar megcsömörlik a „sörmaterializmus‖-tól, a kiállhatatlan pipázástól – ő nem volt dohányos; – bántja társai, a Scliwarzrothgoldjünglinge nagyhangú politizálása, hallatlan elbizakodottságuk, a melylyel „en masse‖ elitélik az embereket, s a „pumprendszer‖, mely széltében dìvik köztük. Ily élet mellett lehetetlen a szellemnek azt a finomságát és világosságát megőrizni, a mely nélkül nem tudjuk a világ rejtélyeit megragadni. – Nem neki való ez a lármás tömeg. Most veszi csak észre, mily önálló és zárkózott individummá fejlődött Pfortában, a katonás tömegnevelő irányzat ellenére. Csak egy-két baráttal vigasztalja magát, a velők való szorosabb viszonynyal s ha ez megvan, többi társát „az ember fűszernek veszi, egyiket borsnak, a másikat sónak, másrészüket cukornak, a többit – semminek.‖ Ingerlékenynyé válik, kerüli a társaságot, a melyben még nem tud ügyesen mozogni. Könyvből, hallomásból ismeri az életet, de a való élet mégis oly idegenszerű és kellemetlen neki.

43 Mély lehangoltságában végre 1865. őszén kereket old, s Berlinbe megy. Itt pesszimista hangulatának szabad folyást enged s éppen nem gyógyult ki belőle, a mikor október 17-én Lipcsébe ér. Odakerült időközben Bonnból a Jahn Ottóval való összezördülés után szeretett tanára, Ritschl is, s ez vonzotta különösebben Lipcsébe. Felfrissìtő, jó előjelnek veszi, hogy ugyanaz nap iratkozik be az egyetemre, a melyen 100 éve fordult, hogy nagy előképe, Goethe nevét a lipcsei egyetem matrikulájába bevezették. Ekkor ismerkedik meg, merőben véletlenül, azzal a szellemmel, a ki oly nagy hatással volt egész életére és bölcsészeiére, a kinek eleinte oly hü fegyverhordozója, később legjobb ellensége lett: Schopenhauerrel. Egy antikvárius könyvei közt turkálva kerül kezébe Schopenhauer főműve: Die Welt als Wille und Vorstellung. Valami benső szózat vitte rá, – ìrja később, – hogy szokott óvatosságától eltérve, azonnal megvegye a munkát. „Akkor éppen fájdalmas tapasztalataimmal s csalódásaimmal támogatás nélkül lógtam a levegőben; elvek, remények, nyájas emlékezés nélkül. Reggeltől estig az volt a törekvésem, hogy magamnak sajátképen illő életet ácsoljak. Hozzá még eltörtem az utolsó támasztékot is, a mely még bonni múltamhoz erősìtett; eltéptem a kapcsot magam és ama szövetség* között. Lakásom békés elkülönültségében sikerült magam összeszednem, s ha barátokkal összejöttem, ezek Mushacke és Gersdorff voltak, a kik maguk is hasonló szándékokkal voltak eltelve. Képzeljék el már most, mikép kell hatnia ily állapotban Schopenhauer főművének.‖ * A „Franconia‖-Burschenschaft.

44 Odahaza a megvett kincscsel egy pamlag zugába vetette magát s hagyta, hogy ez az erélyes, komor genius reá hasson. „Itt minden sor lemondást, tagadást, rezignációt kiáltott; itt tükörbe néztem, a melyben a világot, az életet, a magam kedélyét borzasztó nagyszerűségében láttam. Itt rámnézett a művészet nyìlt, érdeknélküli napszeme, itt láttam betegséget és gyógyulást, számkivetést és menedéket, poklot és eget. Az önismeret, igen, az öntépelődés szükséglete erővel megragadott; ennek a fordulatnak tanúi ma is a nyugtalan, búskomor naplólapok abból az időből, tele hiu önváddal, kétségbeesett föltekintéssel az ember egész lénye megszentelése és átgyúrása felé. Azáltal, hogy minden tulajdonságomat és törekvésemet a komor önmegvetés ìtélőszéke elé idéztem, keserű, igazságtalan és féktelen lettem a magam ellen fordìtott gyűlöletben. Testi sanyargatások sem hiányzottak.‖ ìgy egymásután tizennégy nap csak éjjel két órakor fekszik le s már reggel hat órakor kel. Ideges nyugtalanság vett rajta erőt s „ki tudja, mily fokára léptem volna az őrültségnek, ha az élet hiúságai s a szabályos tanulmányok kényszere nem hatottak volna ellentétesen.‖ Tanulmányai, a melyeket a lipcsei egyetemen 1867. nyaráig folytat, annyiban határozottabb irányt vettek, hogy most minden erővel a filológiára veti magát. Mi vitte őt erre a stúdiumra? Részben hajlam, részben a pfortai nevelés iránya, ottani sikerei. Világot vet erre a kérdésre a következő napló jegyzete: „. . . Kìvánkoztam ellensúly után eddigi változatos és nyugtalan hajlamaim ellen; egy tudomány után, a melyet higgadt józansággal, logikus hidegséggel, egyenletes munkával lehet ápolni, a nélkül, hogy eredményeivel

45 rögtön a szìvet érné. Mindezt pedig akkor a filológiában véltem föllelni. Ε stúdium első föltételeit szinte kezére játszszák a pfortai tanulónak . . . Néha specialis filológiai feladatokat tűznek ki ... A tanulók közt is a görög és római irók megfeszìtett olvasása a jó tónushoz tartozik. Kitűnő filológustanárok, nem szűkszìvű, békavérű mikrológusok, a kik a tudományból csak a tudományos port ismerik‖ stb. Az egyetemen előmozdìtja munkáját néhány jó tanár (Ritschl, Curtius Ernő) és jó barát. Ez utóbbiak között életében nevezetes szerepet játszik Rohde Ervin, később kiéli egyetemi tanár (1845-1899.), a Psyche s Der griechische Roman c. művek szerzője. Ez a hamburgi származású, kissé kemény, durva és szögletes, de mély szellemű ifjú – mint Nietzsche mondja – egész lényével erősìtő és acélosìtó hatást gyakorol reá, viszont Rohdenek rendkìvül jól esett Nietzsche szeretete és gyöngédsége. Évekig tartó intim viszonyuk tanújele levelezésük (1867-1887.) (Fr. Nietzsches Gesammelte Briefe II. Bd. Schuster u. Loeffler), „Áldás és szerencse nekem a közeliéted‖ irja Rohde Nietzschenek, ez pedig érzi, hogy érverésük is teljes harmóniában van. Ideáljaik is ugyanazok e korban: Schopenhauer és Wagner. Együtt alapìtanak egy filológiai társaságot, itt 1806. január 18-án tartja Nietzsche első előadását a Theognis töredékek utolsó redakciójáról.* Kitűnő tanára, Ritschl, erről azt az ìtéletet mondja, hogy három szemeszteres diáktól még * Később ugyancsak előadásokat tartott Suidas életrajzi forrásairól, az euobaeai dalnokversenyről stb. Egyéb filológiai szakmunkái Simonides Danae-daláról, Diogenes Laertius forrásairól, Homeros és Hesiodos versenyéről stb., később a Ritschl-féle Rheinisches Museum-ban jelentek meg.

46 sohasem látott valami hasonlót a szigorú módszer és a kombináció biztosságát illetőleg. Viszont Nietzsche nagy tisztelettel és szeretettel vonzódott Ritschlhez, kinek tudománya, de kivált szabad szelleme maradandó hatást gyakorolt fogékony tanìtványára. Ellenben a kiadási üzletekben élelmes Dindorfról s a szemfényvesztő modorú paleografus Tischendorfról minden tudós hìrük ellenére nem sok jót mond. S miként egykor a napóleoni háborúk alatt Goethe, s minálunk Kazinczy, úgy most Nietzsche is bebizonyìtotta, mennyire nem hallgatnak a múzsák a harci zaj közepette. Miközben hadba induló csapatok veszik körül s tőle nem is messze dörögnek a hazájának új világtörténeti korszakát jelző königgraetzi ágyúk, ő filológiai stúdiumaiba temetkezik, s éppen nem terméktelenűl. Nem mintha érzéketlen lett volna a nemzeti szìnjáték nagyszerű jelenetei iránt! Sőt belelát a jövő fejleményekbe is. Bámulja a nemzeti programm kivitelét, „a mely nemcsak papiroson van meg, hanem legnagyobb erélylyel kerül végrehajtásra, óriási pénz- és véráldozattal, még a nagy francia csábìtó: Louis le diable ellen is.‖ Reméli, hogy a német egység létrejön Franciaország ellen. Ennek előzményekép látja Austria bukását; látja a főbenjáró események szìnmüvét (Haupt- und Staatsaction), a mely korántsem morális, de a nézőnek meglehetősen szép és épületes. Tudja, hogy nemzeti törekvéseink nem fogják kikerülhetni az európai állapotok felforgatását, vagy azt, hogy legalább megkìsértsék e felforgatást. „Ha ez nem sikerül, – ìrja Gersdorff bárónak, – remélhetőleg mindkettőnknek lesz szerencsénk francia golyótól találva a csatamezőn elesni.‖ Bismarck „mérhetlen

47 gyönyörűséget okoz‖ neki. „Úgy olvasom beszédeit, mintha erős bort innék: nyelvemmel tartom vissza, hogy ne igyam túlgyorsan, s hogy az élvezetem jó sokáig tartson.‖ Azt érthetőnek találja, hogy az ily természet ellen minden kicsinyes, szűkkeblű, pártoskodó bornìrt ember élethalálharcra kel.1 I. Vilmosnak a béke után tartott trónbeszéde föllelkesìti, s a sebesültek javára rendezett hangversenyen „kétszerte szépen‖ énekel. Nyelvészeti tanulmányainak újabb gyümölcse egy latin dolgozat Diogenes Laertius2 forrásairól. Megnyeri vele az egyetem pályadìját, s Ritschl kiadja a Rheinisches Museum-ban. A bìrálat kiemeli bő forrástanulmányát, egészséges, érett ìtélete finomságát, éleslátását, szorgalmát és jó stìlusát, valamint azt, hogy a mű a görög filozófusok teljesebb megismerésére vezet. Egyáltalában mindjobban összeolvasztja magában a filológiát a filozófiával s mindkettőt a zenével. Egészen új csapáson indul: a filológiát csak eszköznek fogja használni arra, hogy a görög gondolkozást és kultúrát helyesebben megismerje, a tündöklő görög világot közelebb hozza saját korához, s frigyesìtse a hellén szellemet ifjú lelke bálványaival: Schopenhauerrel és Wagnerrel.3 Meglátjuk majd, mily sikerrel. Kedélye az előbbi tétovázástól menekülve, még jobban meggyógyul egy váratlan esemény folytán, 1867. októberben 1

Gersdorffhoz (Br. I. 98.) A Kr. u. 3. században élt. Megìrta az antik bölcsészek történetét, mely egyedül maradt teljesen reánk. 3 Meiningenben összekerül egy pár lelkes wagnerianussal, s örvendve látja, mily szenvedélyesen vetették magukat Schopenhauerre. 2

43 beveszik katonának. Előbb erős rövidlátása miatt fölmentették, de ekkor új szabályzat lépett életbe, a mely szerint e baja ellenére is alkalmasnak találták a katonai szolgálatra. Bevonul a naumburgi lovastüzérekhez. Emlìtettük már, hogy mindig szerette a férfias sportokat s most sem sopánkodik, hogy könyveit egy időre be keli csuknia, sőt jóìzűen élcelődik, hogy reggeltől estig igénybe veszi a szolgálat. „Oly pattantyús, a ki demokritosi problémákon töri a fejét, elég gyakran a kaszárnyaszobában, piszkos zsámolyon sutyorogva, a mìg csizmáit subickolják, oly paradoxon, a kire gúnynyal tekintenek le az istenek.‖ Dicséri a katonadolgot, mert az folytonos hivatkozás az ember energiájára, s jólesik, mint antidotum, a bénìtó skepsis ellen. „Dolgozni kibontott vitorlákkal, testileg-lelkileg, a lovardában s az eszmék tornájában, az ágyú mellett s a logika lövegeivel, a gyakorlótéren s a régiek gondolatiskolájában!‖ – ìrja Deussennek. Neveti, mint vigasztalja magát a drill közben Schopenhauer parergáival. Tisztjei kedvelik a kemény tudóst, a ki ötven regruta közt a legkülönb lovas. 1868. márciusban azonban súlyos baleset éri. Hibásan ugrik a lóra s a nyeregkápán elrepeszti egy mellcsontját. Sebe negyedévig gennyed, a mi nagy lázt és kìnokat okoz neki, s képtelenné teszi a további szolgálatra. Ε kényszerű szünet alatt ismerkedik meg a materializmus klasszikus történetìrójának, Lange Frigyes Albertnek, továbbá Bahnsen, Dühring és Franenstaedtnek bölcsészeti műveivel; belekezd egy értekezésbe Demokritosról s egy száraz munkába a Das Rheinische Museum c. filológiai folyóirat 24 évfolyama indexébe.

49 1868. októberében visszatér Lipcsébe, a hol az egyetemtől félrevonulva készül a görög irodalomtörténet és bölcsészet magántanárságára. Most sokat jár társaságba is, a szellemes asszonyok, szép szìnésznők, neves ìrók és politikusok körébe.* Ebbe az időbe esik nevezetes megismerkedése Wagner Rikárddal, a ki pályájára oly végzetes hatást volt gyakorlandó. Emlìtettük már, mily lelkesült hìve volt Wagner zenéjének kora ifjúsága óta. 1868-ban ezeket ìrja barátjának, Rhodenak: „Nemrég olvastam először Jahn Ottó értekezéseit a zenéről, s a Wagnerről szólókat is. Kell hozzá egy kis lelkesedés, hogy ily ember iránt igazságosak lehessünk, mìg Jahn ösztönszerű ellenszenvvel viseltetik iránta, s félig betapasztott fülekkel hallgatja. S mégis sokban igazat adok neki, különösen abban, hogy Wagnert egy modern, minden művészeti érdeklődést magába szìvó és megemésztő dilettantizmus képviselőjének tartja: de éppen ebből a szempontból nem lehet eléggé csodálni, mily jelentékeny ebben az emberben minden egyes művészi tehetség, mily elpusztìthatlan energia párosul itt sokoldalú művészi talentumokkal, mìg a „műveltség‖, mentől tarkább és átfogóbb szokott lenni, rendesen bágyadt szemmel, megrogyó lábakkal s elgyengült lágyékokkal lép föl. De azonkìvül Wagnernek olyan érzelmi sphaerája van, a mely Jahn Ottó előtt teljesen rejtve marad. Jahn ugyanis a Grenzboten hőse, egészséges ember, a kinek a Tannhäuser-monda és a Lohengrin-légkör elzárt világ. Ne* Ε tájt hallunk első ideáljáról: Ez Suschen Klemm, a városa szìnház tagja. Nietzsche és Rohde Γλανκίδιον néven rajonganak iránta. Az ártatlan barátkozásnak nem lett folytatása.

50 kem pedig az tetszik Wagneren, a mi Schopenhaueren tetszik: az ethikai levegő, a Faust-illat, kereszt, halál és sìrbolt.‖ Egy másik levelében pedig, ugyancsak Rhodenek, ezeket ìrja a „Tristan‖-ról és a „Meistersänger‖ nyitányáról: „Nem tudom szìvemre venni, hogy kritikailag viselkedjem ezzel a zenével szemben. Hallatára minden idegrostom rángatódzik; még soh'sem volt oly tartós érzetem a másvilágba ragadtatásról.‖ – Másszor ìgy jellemzi a wagneri muzsikát: „... ez a Schopenhauer i zenetenger, a melynek legtitkosabb hullámcsapásaival is együttérzek, úgy hogy Wagner zenéjének hallgatása nekem ujjongó intuìciót, sőt bámuló magamratalálást jelent.‖1 Rhode Ervinnel való barátságának tüzét is nem kevésbbé élesztette az a körülmény, hogy a közvélemény ellenkező hangjai ellenére sikerül őt is Wagner bűvös és „minden trivialitástól mentes‖ körébe terelni, a mikor barátja már a másik bálványnak, Schopenhauernek is lelkes hive. 2 Képzelhetjük tehát, mily örömteljes izgalommal lépett Nietzsche először Wagner szìne elé. Brockhaus tanárnál, Wagner sógoránál találkoznak. Wagner már tud Nietzscheről; beajánlották neki, mint lelkes interpretátorát. Nietzsche pár meleg szóval hódol Wagnernek, a ki viszont szìvesen kérdezősködik Nietzsche dolgairól. Igen élénk beszélgetésbe elegyednek különösen Schopenhauerről, Wagner még inkább megnyeri Nietzschét filozófus-mestere dicséretével: „ő az egyedüli filozófus, a ki a zene lényegét megértette.‖ Wagnernek szemlátomást jól esik hallani, hogy Nietzsche

1 2

Levele Rohdehoz, 1868. dee. 9. (Br. II. k. 105. ο.) , L. Ronde 1868. nov. 4-én kelt levelét hozzá. (II. Bd. 78. old.)]

51 mily buzgó előharcosa az ő zenéjének a lipcsei társaságban, s ezért barátságosan meghìvja magához svájci otthonába. Nietzsche ekkor még nem sejtette: mily hamar nyìlik alkalma, és pedig tartósan, a viszontlátásra. Egyelőre szövi a hìmes tervet, hogy a „hivatás nagy hamvazószerdája‖ előtt még egyszer élvezi a „kimondhatatlan gyönyört, hogy csak nézője, nem aktora az életnek‖. Úgy tervezi, hogy barátaival Parisba megy „az élet egyetemére, filozofus-flaneur-nek‖. Már-már indìtványozza, hogy dobják a filológiát a hová való, nagyapáik lomtárába s tanuljanak a francia fővárosban kémiát. Ámde ekkor, 1869. kezdetén, atyai jóakarója, Ritschl tanár nagy meglepetést szerez neki. A 24 éves fiatal embert, a ki még nincs sem doktorrá avatva, sem magántanárrá képesìtve, a baseli egyetem klasszika-filológiai tanszékére ajánlja, a mi 3000 frankkal volt javadalmazva. Ajánlatában azt mondja, hogy Nietzsche mindent fog tudni, a mit akar. A lipcsei egyetem elengedi neki a doktori vizsgát s eddigi irodalmi működése alapján a filozófia doktorává avatja. Basel erre rögtön meghìvja, s Nietzsche büszke meglepetéssel elfogadja a meghìvást. De azért nem könnyű szìvvel foglalja el állását. Nagyon jellemző emléke ennek az a levele, a melyet 1869. április 13-án Gersdorffhoz ìr: „Kedves barátom, elérkezett a végső határnap, az utolsó este, a melyet hazámban töltök: holnap reggel távozom a széles világba, új, szokatlan hivatásra, kötelesség és munka nehéz és nyomasztó légkörébe. Újra búcsút kell vennem: oda, visszahìvhatlanul odavannak a szabad és korláttalan tevékenység, a souverain jelen napjai, a melyeken a

52 művészetet és életet mint az akcióban nem érdekelt, vagy legalább kevéssé érdekelt néző élvezhettem; most egy szigorú istennő: a napi kötelesség lép uralomra. Bemooster Bursche zieh' ich aus. Hisz ismered a megkapó diákdalt. Igen. Most nekem is filiszternek kell lennem! Valamiben mindig igaza van e mondásnak: az ember nem visel büntetlenül hivatalt és méltóságot; csak az a kérdés, hogy a kötelékek vasból vagy cérnából vannak-e? S van még merszem, hogy alkalomadtán széttépjem a köteléket, s máshol és máskép kìséreljem meg az aggályos életet. A professzorok köteles puklijából még semmit sem érzek. Hogy filiszter legyek, ανδροπος αμονσος, csordaember, – ettől óvjanak meg Zeus és minden muzsákì S nem is tudnám, hogy legyek ilyenné, ha most nem vagyok az. A filiszterium egy fajához ugyan közeledtem, t. i. a „szakember‖ specieséhez; nagyon is természetes, hogy a napi teher, a gondolkodásnak a tudomány határozott területére és problémáira való óránkinti összpontosìtása kissé eltompìtja a szabad fogékonyságot s gyökerében megtámadja a bölcsészeti érzéket. De elhitetem magammal, hogy ennek a veszélynek mégis több nyugalommal és biztossággal nézhetek elébe, mint a legtöbb filológus, mert a filozofikus komolyság már túlmélyen gyökerezik bennem, s az élet és gondolkodás igazi és lényeges problémáit a nagy mystagóg: Schopenhauer, túlságos világossággal jelölte meg előttem, semhogy attól kellene tartanom, hogy szégyenletesen elpártolok az „eszmétől‖. Tudományomat ezzel a friss vérrel áthatni, hallgatóimra átvinni azt a schopenhaueri komolyságot, a mely e fenkölt férfiú homlokára van vésve – ez a kìvánságom, merész reményem: egy kicsit több szeretnék lenni, mint derék filológusok nevelője; a jelen ta-

53 nitó nemzedékért, az utána növő sarjadékért való gond, ezek lebegnek lelkem előtt. Ha már egyszer át kell élnünk életünket, kìsértsük meg úgy felhasználni, hogy mások azt, mint értékeset áldják, ha mi már szerencsésen megválhattunk tőle!‖ Hogy szaktudománya, a filológia iránt abban az értelemben, a hogyan közönségesen felfogják és művelik, egyáltalában nagy skepsissei volt eltelve, arra nézve egész sereg nyilatkozatát idézhetnők. Sokszor, különösen epés hangulatában, a legnagyobb megvetéssel beszél a nyüzsgő filológus-fajzatokról, vakondok-túrásaikról, telt pofazacskóikról, vak szemeikről, örömükről, ha valami férget ejtenek zsákmányul, s már-már kétségbeesik, hogy e csúnya társaságban tud-e majd élni? Nyugodtabb és objektìvebb perceiben azután sokat tépelődik azon a kérdésen, vajjon megérdemlik-e a filológia mai céljai, hogy az ember életét és szellemi erőit szolgálatukra fordìtsa? Arra az eredményre jut, hogy e célokat magasabbra kell tűzni. 1866-tól 1868-ig kelt följegyzéseiben azt mondja, hogy a filológia túlságosan elmerült a holt anyagban, folyton kérődzik a lomtárba való ócskaságokon, pedig a múlt, a történelem csak a jelennel összehasonlìtva, a jelenre vonatkoztatva ér valamit. A munkások gyári munkások lettek, a kik mind csak egy-egy részt, csak egy-egy srófot állìtanak elő, s szem elől vesztik az egész üzem áttekintését. Filológusaink inkább tanuljanak meg nagyban ìtélni, s az egyes helyeken való veszekedést cseréljék fel a bölcsészeti megfontolással. Új kérdések föltevéséhez kell érteni, ha új feleleteket akarunk kapni. – A múlt korszak végre módszeresen helyreállìtotta szövegeket. Ez segédmunka volt. A jelennek többet

54 kell tenni, mint csak a korrektort játszani. Bámulatos a nyelvhasonlìtás haladása. Itt törvényeket fedeztek föl, s ezzel beléptek a természettudományokba. Itt visszamentek minden kultúra kezdetéhez, s utakat kerestek a gondolkozás problémáihoz, úgy hogy egész tág filozófiai perspektìva nyìlik meg a szemnek. De még sok a teendő. Az összehasonlìtás által kell megkapni az irodalomtörténet törvényeit. A tudományos tanulmányoknak is vezérlő elve legyen az embertársaink javára való munkálkodás. Hogy pedig új eredmények elérésére, új utak törésére, az elemek kombinálására, egészszé alkotására itt sem elég a száraz szaktudomány, ennek a belátásáról tanúskodnak a következő nyilatkozatai: „A filológiában többet segìt előre a leleményesség, rejtett analógiák újra összehasonlìtása, a paradox-kérdések föltevésének képessége, mint a szigorú methodika, a mely csak akkor van mindenütt helyén, ha a fődolgot már elvégeztük.‖ – „A költői erőnek és a teremtő ösztönnek köszönhetni a legjobbat a filológiában. – A legnagyobb hatást gyakorolta egy pár szép tévedés.‖ Ezekben a kérdésekben is teljesen egy vele barátja és „világnézet-testvére‖, Rohde.* És bár egy csomó filológiai dolgozatából láthatni, s szigorú tanárai is nem egyszer bizonyìtották, hogy ő a szaktudós aszkezisével, önmegtagadó szorgalommal tudott bìbelődni a legszárazabb nyelvészeti apróságokkal is, ez „előjáték‖ eme hangjai jelzik a következendőket, azt, hogy nem fog a szakstudium jármában maradni. Elsárgult poros pergamenek * L. különösen ennek 1868. november 24-én és 1869. február 15-éa kelt levelét. (Briefe II. k. 96. és kör., 131. s köv. oldalain.)

55 helyett majd az élet eleven ìrását lapozza; szenvedélyes talánykereső, talányfejtő lesz mindig, de majdan nem ócska palimpsestusok rongált és homályos szövegeire: hanem az emberi élet, az emberi lélek homályaira és rejtélyeire alkalmazza találékony és mély szelleme konjekturáit; kérdéseket tesz föl és feleleteket kìsért meg, de nem az ablativus különböző használatáról Tacitusnál, vagy a és szócskákról, hanem az emberi lét és gondolkozás legsúlyosabb, kérdésre és feleletre legméltóbb problémáiról.

IV. TANÁRSÁGA. (1869-1879.) 1. A KATHEDRÁN.

Egyelőre csak kétes tünetek jelzik szelleme végzetes és viharos fordulását: tompa dübörgés a koronkint elégedetlen lélek mélyéből, távoli villanásai a még erőtlen, a kisülésre még nem eléggé összegyűlt lélekenergiának. Ma is csak az érti, mit jelentettek a kétes dübörgések és villanások, a ki a következendőket ismeri. Akkor senki sem tudta; a látszat még azokat a keveseket is tévedésbe ejtette, a kiknek ez a zárkózott lélek bensőséggel nyilatkozott. A látszat számára a filológus-prológus egészen úgy folyt, mintha az utána következő játék végig szakasztott mása volna. A fiatal tudós legalább oly komoly határozottsággal és vasszorgalommal fog a hivatásához, mintha csakugyan sìrig tartó élethivatása lenne. 1869. április havában foglalja el a kathedrát. Tüzes lelkesedéssel lát neki, hogy elfoglalja a baseliek szìvét is. Ez nem egészen könnyű dolog. Basel akkoriban még sokkal inkább, mint ma, várszerüen zárt közület volt, félszázezernél alig több lakossal. Ezekben igen nagy volt a konzervativizmus, mereven kifejezett a büszke, helyi individualizmus. „Aristokratisches Pfahlbürgenhum” – ìgy fejezi ki ezt

60 Nietzsche Ritschlnek. „Itt az ember kigyógyulhat a republikanizmusból.‖ * A polgárságban igen erős a nemzetiségi, családi tagoltság és összetartás, minek érdekes tüneménye, hogy vasárnap az egész nemzetség együtt vonul a templomba, hogy a cselédeket apáról fiúra s unokára örökìtik stb. Régiek és erősen gyökeresek a többi szokások és erkölcsök is; a múlt eleven gyakorlatban él bennök. Érthető az autochtonok idegenkedése minden új jövevénynyel szemben. Keményen megmustrálják, mìg igazán befogadják. Nietzsche azonban sikerrel kezdi az ostromot. Idegen származásán kìvül ellene szól nagy fiatalsága: alig van túl a huszonnégy éven. De öreges szabású ruhát, örökösen kürtőkalapot hord tekintélye külső emelésére, s ez a baseli izlés szerint való. Eleinte nem igen igazìtják útba, „nem nyitják ki szájukat‖ – panaszolja Ritschlnek – de ő makacs önállósággal lép föl s csakhamar imponál. Imponál azzal, a mivel Baselt, – dicséretére legyen mondva, – könnyebben lehetett megnyerni: tudásával, kultúrájával s kulturprogrammjávai. Mert Basel, az Erasmus, ifjabb Holbein és Boecklin városa, igazán müveit és a műveltséget és tudást méltányló város. Gazdagságából örömmel áldozott és áldoz közintézményeire, β különösen nevelésügyére. „Megszégyenìti ezzel a nagy államokat‖ – irja Nietzsche,2 – „s a hol ezekért oly sokat tesznek, ott bizonyosan ép annyival többet gondolkoznak is róluk.‖ 1

Briefe III. 64. old. Az üeber die Zukunft k.) kiadatlan bevezetésében. 2

unserer

Büdungaanstalten

(Wecke

IX.

61 Május 28-án tartja megnyitó beszédét zsúfolt aula előtt, „Homeros és a klasszika-filológia‖ (Homer und die dassteche Philologie) cimmel. Érdekes ez a székfoglaló, nem annyira filológiai szempontból, mint tág perspektìvájánál fogva. Bevezetőleg azt fejtegeti, mik az okai, hogy a filológiáról való nézetek olyannyira eltérnek? A filológia sokféle tudományból kölcsönöz; azonkìvül van művészi, esztétikai és erkölcsi eleme, a melyek egymás ellen harcolnak. Van benne történelem, mert sok népegyéniség nyilvánulásával foglalkozik, s a tünemények futó tömegének törvényeit igyekszik megállapìtani; természettudomány, a mennyiben az ember legmélyebb ösztönét, a nyelvösztönt, s a nyelvbeli alakok morfológiai törvényeit kutatja; esztétika, mert a régiségek sorából az u. n. klasszikus régiséget, ezt az eltemetett ideális világot ássa ki, s állìtja a jelenkor elé örökké mintaszerű tükörül. Ezeket a különböző elemeket látszólagos monarchiává egyesìti a pedagógia saját jogara alatt: kiválasztja belőlük a tudásra legérdemesebb s a képzést legjobban előmozdìtó elemeket. Sokan végtelenül gúnyolják ezt a filológiát s művelőit: a vakondokat, ezt a fajzatot, a mely ex professo nyeli a port, 8 tizenegyedszer is föltúrja a tìzszer fölszántott rögöt.2 De veszedemesebb ellenségek azok, a kik minden ideáltól félnek és fáznak, azok a modernek, a kik énjük boldog bámulatában

1

L. Werke 1896, kiadás IX. kötet. 1-24. old. Mint láttuk, ezek közé a gúnyolódok közé tartozott már előbb maga Nietzsche- persze csak keserűbb perceiben s nem mindennemű filológiával szemben, a mi mégis csak különbség. 2

62 önmaguk előtt leborulnak,1 a kiknek a hellén világ túlhaladott, tehát nagyon közömbös álláspont. Ezekkel szemben a filológusoknak mindig számìtaniok kell a művészekre és művészlelkű emberekre, a kik érzik, mint függ mindenki feje fölött a barbárság pallosa, ha szem elől veszìtjük a hellénség mondhatatlan egyszerűségét és nemes méltóságát. Sem a technika és ipar még oly fényes haladása, sem a még oly korszerű iskolai intézmények, sem a néptömegnek bármily széleskörű politikai átnevelése nem védhetnek meg Ízlésünk nevetséges, skythiai eltévelyedésének átkától, ha nem véd meg ettől a klasszicizmus borzasztóan szép Gorgo-feje. De éppen az ó-kor művészbarátai tekintik a filológusokat az ó-kori ideálok tulajdonképeni ellenségének. Schiller szerint ők tépték szét Homeros koszorúját, Goethének is van kemény szava ellenök. Vádolják őket, hogy azért nincs bennük kegyelet, mert nincsenek bennük művészi képességek és érzelmek, a melyekkel az ideált fölérhetnék, s mert sok bennök a tagadás és képrombolás szelleme. Ezek az aggodalmak. a melyek nemcsak a nemes és művészlelkű emberekben, hanem minden becsületes klasszika-filológusban is megfogamzanak, nem vonatkozhatnak e tudomány egészére. „Mert ennek a különös kentaurnak egész tudományos-művészi mozgása roppant erővel, de kyklopi lassúsággal odatörekszik, hogy áthidalja az ideális ó-kor és a reális jelen közti szakadékot, – ez a törekvés talán csak legszebb virága a germánok szerelmi vágyának a Dél iránt – hogy ellenséges és erőszakosan összehozott alapösztöneit egységbe foglalja.‖ 1

Értve alattok – mint leveleiből tudjuk – a Strauss Dávidokat, a Freytag Gusztávokat, s a Grenzboten hazafiait.

63 Egy példán akarja bizonyìtani, hogy a klasszika-filológia legjelentősebb lépései nem vezetnek él az ideális ó-kortól, hanem hozzávezetnek. A homerosi kérdés, azaz Homeros személyének valósággal kultur-históriai jelentőségű kérdése ez a példa. A modern kor ugyanis Homeroson próbált ki egy új szempontot, hogy t. i. a régibb korok látszólag konkrét alakjában csak a néplélek bizonyos hitbeli s erkölcsi állapotainak összesűrìtését, megszemélyesìtőit kell látnunk. Vázolja ezután a homerosi kérdés történetét az ó-kortól kezdve (alexandrinus grammatikusok, khorizontok, Aristoteles stb.) Wolf Ágost Frigyesig. A kérdés mindig a körül forgott, hogy egy élő, létezett személyből lett-e fogalom, vagy egy fogalmat alakìtottak-e át személylye? Hogy egy genialis ember művei-e a homerosi költemények, vagy „a legszerencsésebb nép, legszerencsésebb korszakában, képzeletének legmagasabb röptében s legteljesebb költői alakìtó erejében‖, tehát a néptömeg, néplélek, népköltészet szülte-e őket? De ez a probléma megint visszavezetendő egy esztétikai kérdésre: van-e jellemző különbség a genialis individuum és a költői néplélek nyilvánulásai közt. Szerinte a modern esztétikának legveszélyesebb és legtévesebb eljárása, hogy szembeállìtja a népköltészetet az egyéni (mű-) költészettel. Ez nem egyéb, mint a néplélek fölfedezésének visszaütése és babonája. Elismeri, hogy az akarat, a tettek világában csakis a tömegösztönök hoznak létre valóban nagyot, de az intellektuális és művészi-eszmei világban nem uralkodik a nagyobb tömegegység törvénye. „Sohasem hìzelegtek jobban a rút és bölcsészetnélküli tömegnek, mint mikor tar fejét a génius koszorújával övezték!‖

66 tal, evvel a szellemes különccel, a kinek csodásan szakadozott és merész fordulatokban gazdag görög történeti előadásait hallgatja, Overbeck szabadelvű egyháztörténészszel és Schönberg nemzetgazdával. Ezekkel a szellemes és bátor emberekkel valószìnűleg csipkedhette is a többieket, mert tanyájukat a Gifthütte névvel tisztelték meg. De ők mégsem voltak az igaziak. Erre mutat nagy vágyódása az akkortájt Itáliában kutató Rhode, mint eszmegerjesztő társ után: „Hihetetlenül nélkülözlek; üdìts fel hát jelenléteddel... Az t. i. mégis új érzés nekem, hogy senkim, de senkim sincs a helyszìnén, a kinek az élet legjavát és legnehezebbjét elmondhatnám. De nincs egyetlen igazán rokonszenves kollégám sem Barátságom irántad ily körülmények közt valóban némi pathologikus vonást ölt fel; úgy kérlek, mint egy beteg kér: jer Baselbe.‖* Majd ismét: „a magános sétát a virtuozitásig űzöm.‖ Ez évek folyamán, a mint egyénisége is kartársai meglepetésére és rémületére mind merészebben és merevebben kibontakozik, még rosszabb lesz. Az egyedüllét lesz Nietzsche igazi tragikuma. De nem bölcső-ajándéka-e ez minden géniének? Ő azonban heroizmussal kezd hozzászokni végzetéhez és természetéhez. „Valószìnű, hogy nem születtem boldogságra.‖ Zarathustra ezt majd ìgy fejezi ki: „Avagy boldogságomra törekszem-e? Művemre törekszem!‖ Most is művére törekszik, bár egyelőre még kerülővel, Előképzettsége kitűnő, mégis igen sokat kell készülnie, hogrv az önmaga elé szabott kemény követeléseknek megfeleljen. * (Br. II. 180. o.)

67 Elfoglaltsága akkor is meglehetős lett volna, ha csak a mindennapi lecke ledarálásában látja hivatását. Egyetemi előadások és seminariumok, órák a paedagógiumon – egy az egyetem és középiskola közé iktatott intézeten, – nemsokára helyettesìtések a kiérdemült Maehly és Vischer tanárok helyett heti 20 órán túl igénybe vették. Már reggel 7 órakor előadott. Ehhez járultak a vizsgálatok és egyéb adminisztratìv teendők. Ezenkìvül vele szerkesztettek programmcikkeket, latin üdvözlő iratokat stb. ő mindezeket a teendőket nemcsak látszatra iparkodott elvégezni. Szigorú bìrája volt önmagának. Valójában csak magát igyekezett kielégìteni; maga akart elsősorban haladni. Hallgatósága a legtöbbször sem számra, sem minőségre nem volt kiváló. A baseli egyetem összlétszáma 200 körül járt ebben a korban, de neki csak egyszer volt 19 hallgatója. 1876-ban, mikor Platóról beszélt, különben sohasem több, mint 13, a theológusokkal együtt. Néha azonban csak 3, s „ezek is ostobák‖. Theológusok azért hallgatták, mert tárgyaiban szerette a vallási vonatkozásokat. Hallgatósága nagy tisztelettel bánt az alig idősebb tanárral. (Gyakran bizony az examinandus idősebb is volt, mint az examinator.) Egyik volt tanìtványa beszéli, hogy őt sohasem figurázták ki, mint némely más professzorukat, „hisz ő megvetett volna bennünket.‖ A filológusok szorgalmával maga is meg volt elégedve, soha senkit nem büntetett, „mert nála a leglustábbak is szorgalmasabbak voltak.‖ ő azonban jobb szerette volna, ha filozófiai dolgai, a melyekre mind nagyobb súlyt fektetett, méltóbb és fogékonyabb fülekre találnak. Itt

68 azonban már a tanìtványok tehetségére is hivatkozott, úgy látszik kevesebb sikerrel. Mindazonáltal nem vesztette kedvét s nem kereste a kényelmet. Ötvenkét kollégiumot tartott egész tanársága alatt, de csaknem mindég más és más tárgyról, úgy hogy folyton, de folyton új dolgokra kellett készülnie, s egy kicsit von der Hand, in den Mund kellett élnie, mint maga mondja, Előadásainak sorozatából látnivaló, hogy különösen a görögség érdekelte szemben a római világgal, kivált annak Plató előtti kora, s abban is első sorban a bölcsészet, tragédia és lira, valamint filológiai segédtudományaik.* Nyilvánvaló, hogy önönmaga látókörét akarta szélesìteni akkor is, a mikor praktikus kötelességét teljesìtette. S csakugyan halljuk, hogy ez időtájt mindég szeme előtt lebegett egy nagy cél, a görög világnak valamilyen nagy kultur- és bölcsészettörténete, a melyet egészen eredeti alapnézetből, új szempontokból, a tudományos és művészeti felfogás különös frigyével készült megìrni. A nagy mü nem épült meg, de egyes alapköveit, állványait látjuk, s ezek a készülődések is érdekesek. Legnevezetesebb emlékük „A filozófia a görögök tragikus korában‖ (Die Philosophie im tragischen Zeitalter der Griechen); sajnos, torso. (Werke X. k. 1-157.) Ebben Thaies, Anaximander, Heraklitos, Parmenides, Empedokles, Demokritos, a pythagoreusok és Sokrates essay-szerű művészi jellemzését adja. E filozófusok egynémelyike, mint különösen Heraklitos, kitörölhetetlen nyomot hagyott a saját filozófiáján. * Karl Joel: Nietzsche 2903.) 289. és 363. oldal.

und

die

Romantik.

(Eugen

Diederiehs,

63 A művészt más gondok más helyekre, más munkákhoz szólìtották, de a klasszikus világgal való beható foglalkozás félreismerhetetlen jelleget kölcsönöz későbbi, egészen másfajta épìtő-stìlusának is. A hivatásával járó teendők árja reázúdult, azonban időt kellett szakìtania magának – nem külső, de belső szükségből – irodalmi alkotásokra is. Mint Gersdorffnak ìrja: „egy hìdon épìtek, hogy a belső vágy és külső szükség közt öszeköttetést hozzak létre,‖ * Nem emlìtve görög és latin tárgyú filológiai dolgozatait Ritschi2 számára, tanárkodása idején – bár nem mind Baselben – keletkeztek: „A tragédia születése a zene szelleméből‖ (Die Gehurt der Tragoedie aus dem Geiste der Musik. 1871.), négy a „Korszerűtlen elmélkedések‖ (Unzeitgemässe Betrachtungen. 18731876.) közül, az „Emberi, nagyon is emberi dolgok‖ két kötete. (Menschliches, Attzumenschliches. 1878.) Ezek csak az általa kiadott müvek, de korántsem az összes anyag, a mely szellemét foglalkoztatta. Hisz művei II. csoportjában a IX., X. köteteket s a XI. kötetnek majd felét töltik meg azok a majd csaknem egészen kidolgozott, majd csak vázlatos följegyzések, a melyek részben az emlìtett kiadott műnek előmunkálatai, azok nem értékesìtett, vagy levált töredékei, foszlányai, részben egészen más tárgyak tervezetei és fragmentumai. Kidolgozásuk testes kötetekké sok minden okból elmaradt. 1

1869. ang. 4.-én kelt levele. (Br. I. 142.) * A Rheinisches Museum-ba. s αz Acta socictatis philogicar Lipsiensis-be, melyet Ritschi nem is akar megindìtani, csak ha Nietzsche ìrja az első, bevezető dolgozatot.

70 Tekintetbe kell még vennünk, hogy benne az esz~ mék rendkìvül könnyűséggel és gazdagságban fogantak meg, de megtestesìtésük, formulázásuk és stilizálásuk annál hosszabb vajúdást jelentett, mert Nietzsche átdolgozásait újra meg újra megismételte, kifejezéseit folyton csiszolgatta. Már most, bármily nagy munkaerő volt is, sokszor csak erőszakos stimulanciákkal tudta kifáradt szervezetét munkára kényszerìteni. Silsi háziurától hallottam, – neki beszélte Nietzsche, – hogy Baselben hosszabb időn át az éjjelt is nappallá tette, s ha álom nehezedett szemére, hideg vizbe mártotta lábát, hogy csak ébren maradjon.* Sokszor nagyon kimerültnek érezte magát, s bizonyára nem tévedett, ha később súlyos betegsége első csiráit szeme, feje e nagy megerőltetésében keresi. De a tudás vágya s a közlés vágya hevesebb erejű, mint az értelem mérsékletre intő szava. Az alkotásnak valóságos furor-a, a velőtemésztő, vérrel-ìrás oly súlyos időkben, mikor orvosai teljes tétlenséget javasoltak, lesz később is, végig a katasztrófáig, tragikumának megint egyik alkotó eleme.

* Dürichs als marial Gemeindepräsident úr szìves adata.

2. A TRIBSCHENI IDILL. Nietzsche baseli barátságairól szólván, szándékosan mellőztünk egy nagy nevet. Külön fejezeteket érdemel, nem, könyveket érdemelne, Nietzscherel kapcsolatban is, mert ennek nemcsak ifjúkorán, hanem egész életén páratlanul mély nyomokat hagyott. Ez a név: Wagner Rikárd. Nem először ötlik lapjainkra. Láttuk, mily messze viszszanyúlik Nietzsche csodálata, rajongásig menő tisztelete Wagner iránt; láttuk, mint növelte ezeket az érzelmeket a mesterrel 1868-ban történt személyes ismeretsége. Most, hogy a körülmények a vierwaldstätti tónál lakó Wagner közelébe hozzák, e viszonyuk kétoldalúvá, kölcsönössé, igen bensővé, Nietzschere, mint ìróra és gondolkozóra pedig sokáig határozó befolyásúvá válik. Egyelőre csak a külsőségeknél maradunk. Futólag vázoljuk a tényezőket, a melyek életük külön bolygó hajóját egy közös kikötőbe terelték, egy hosszú, szép, békésen verőfényes idilli ünnepre, hogy azután a mindenható szükségszerűség más és más pályákon különböző tengertájé-

72 kokra, külön égaljakra hajtsa őket, az egymástól újra idegeneket . . . Nietzsche arcképét már ismerjük e korból· Mintaképe az idealizmussal, nemes törekvésekkel eltelt német ifjúnak a Schiller fajtájából. Bár tudománya már sok, gondolkodása még nem önálló. Szeme sokat nézte a világot, de a Schopenhauer sötét szemüvegén. Látta a realitás, az élet szennyes áradatát, de a bátorságot, az irányt, vele megküzdeni, még kìvülről várta. Schopenhauer már halott és némo volt: könyvek elvonásává hidegült, s neki bátorìtó szózatú, fleven példa és mester, ideális és ideálisan élő ember kellett. Tiszta arcát föl, feljebb emelte s szorongva, de mégis hittel révedez tekintete a vezércsillagot, a jelt keresve, a melyben győzhet. Egyszerre heves fölindulással, lénye rázkódásával fölujjong; hiszi, tudja, hogy megtalálta: Wagnerben. „Benne oly embert találtam – ìrja Gersdorffnak* – a ki mindenkinél jobban kinyilatkoztatja nekem a Schopenhauer geniejének képét, a ki át meg át van hatva attól a csodálatosan bensőséges bölcsészettől, öt nem ismeri senki, s nem is Ítélheti meg senki, mert mindenki más alapon áll s légkörében nem otthonos. Benne oly föltétlen idealitás, oly mély és megható humanizmus, oly fenkölt életkomolyság van, hogy közelében úgy érzem magam, mint az isteni közelében.‖ Mit olvasunk e sorokból? Először is: Nietzsche kora ifjúságától bálványozta a nagy egyént, a geniet, a hogy Emerson és Schopenhauer jellemzik. Most rátalál egy ki-

*1869. aug. 4-iki levele. (Br. T. 141. s köv.)

73 váló példányára, – s intuìcióját mi sem dicséri jobban, mint az, hogy ma a legtárgyilagosabb kritikus is kénytelen megállapìtani, hogy akkortájt Németországnak csakugyan Wagner volt legnagyobb művész-genieje. Nietzsche fölismerte oly korban, a mikor Wagnert sokkal többen tartották bolondnak1 vagy legjobb esetben Hanslick Edével tartva, tehetségtelen és ìzlés nélküli kontárnak, semmint igazi, úttörő művésznek. A mikor Wagnernek még igen kevés barátja s csak egy fejedelmi patrónusa volt. A mikor őt vallani még nagy bátorság kellett, hisz IL Lajos védnökségét majdnem forradalommal fizette meg a kedélyes bajor nyárspolgárok között. Ez a genie azonban megfelelt Nietzsche szemében a másik főkelléknek is. Nem űzi el a régebbi ideál képét: a Schopenhauerét, sőt „át meg át van hatva attól a csodálatosan bensőséges bölcsészettől‖, ő „a schopenhaueri filozófiai gyakorlati kurzusa.‖ „Benne oly föltétlen idealitás, oly mély és megható humanizmus‖ stb., stb. Ez már a fanatikus hìvő és szerető szem nézése, makulátlan látása. A kritikus, a Wagner életét egészében ismerő itt már kételkedik s bizony éles emberi, nagyon is emberi foltokat lát Wagneren. Hajlandó az idealitást nem föltétlennek, a humanizmust nem mindig oly mélynek és meghatónak venni. De megint el kell ismernünk, hogy Wagner ekkor csakugyan igen szerencsés korszakát élte: „mint egy szigeten s mintegy elválva minden korábbi viszonytól.‖2 1865. decemberében az ellene zúduló közvéle1 Egy dr. Puschmann nevű orvos ezt tudós könyvben bizonyìtgatta, a miért Nietzsche egy zenei folyóiratban nevetségessé tette. Nietzsche Brandeshez. (Br. idézett müve 139. o.)

74 menytől hajtva s védnöke II. Lajos király kérésére a vierwamstätti tó istenáldott környékére, a Pilatus lábához, Luzern mellé a tribscheni villába vonul s e békés révben marad egészen 1872-ig, a mikor a bayreuthi mű ismét a világ hullámaira szólìtja. Ez az ideje igazán a szélcsend, a tisztulás és elmélyedés, a „befelé fordìtott szem‖ kora, a hiú és keserű külső harc, ádáz ellenségeskedés annyi méltatlan, piszkos mindennapja után. A fölkavart személyeskedő szenvedélyek elpihentek, s csak a nagy életcélért, a műért való csendes, de elszánt küzdelme, a munka, alkotás nemesìtő tüze lobogott a nagy művész lelkében. Wagner ekkor a hatvanas évek felé közeledik, de testi s lelki ereje, alkotó kedve még mindig bámulatos delelőjén áll:* a Meistersänger befejezése, a Niebelungen-tetralógia gigászi munkája ennek bizonyságai. Ekkor veszi el a Planer Vilma nyűgének levetése s a Wesendonckdráma után, a hozzá igazán méltó nőt: Gosimát, Liszt Ferencz és Agoult grófnő (Adolphe Stern) gyermekét, Hans Bülow, a leglelkesebb wagnerianus elvált feleségét. Ekkor születik Siegfriedje stb. Megannyi boldog körülmény, a mely megnyitja Wagner szìvét a fiatal rajongó: Nietzsche számára is. Azután: érintkezésük szellemi kapcsai, Nietzsche zeneszeretete, nagy zeneértése, s legnagyobb zeneértékelése. Mindkettőjüknek valóságos religiójuk a zene s – alatta mint Gesammtkunstwerk alatt értve – az összes művészet, mint az emberiség kultúrájának egyetemes alapja és emelője. A 31 évnyi különbség ellenére is teljesen megértik egymást a bölcsészetben: a Schopenhauer égisze alatt, bár en-

* „Im tippigsten Gefühle seiner Kraft‖

– úgymond Nietzsche.

75 nek nirvánáját s pesszimizmusát az emberiségnek a művészet által lehetséges regenerálódásába vetett optimizmussá fejlesztik. Ennek az újjászületésnek művében Wagner ez időtájt még nem hangsúlyozza annyira a vallási, különösebben a keresztényi elemek hatalmát, mint később pl. Parsifal-ban. Ε korban még egyetérthetett vele ebben is a pogány Nietzsche. Megértik egymást a zenében: itt Wagner a jelszó. Meg végre a filológiában, az antik kor és a régi germánság csodálatában. Itt ugyan Nietzsche a tekintély, bár Wagner, a drezdai Kreuzschule egykori kitűnő diákja, az Odysseia fordìtója, a germán mythosok szorgalmas kihámozója, e tudományokban szintén otthonos. S Wagner barátsága még nagyobb lesz, a midőn látja, hogy a fiatal tudós tettél is kész bizonyìtani érzelmeit, hogy sìkra akar szállani érette, s egy tudományos műben akarja párosìtani az ő művészetével a művészet eddig elért legmagasabb példányait: a hellénvilág remekeit. (Hogy ebből a párosìtásból csoda-kentaur lett, hogy a propaganda e neme mennyire sikerült, erről a Geburt der Tragödie fejezetében lesz szó.) Nietzsche 1869. májusában, pünkösdkor tette az első kirándulást Wagnerek tündéri hegyes-tavas magányába, s ettől fogva elköltözésükig (1872.) huszonháromszor látogatja meg őket. Az első látogatásról Rohdenek valóságos päant énekel: „tékozlóan gazdag, nagy szellem, energikus jellem, bűvös-bájos kedves ember, a tudás leghevesebb ösztönével‖ stb., stb.* Ezentúl a szombatokra és vasárnapokra menekül

* 1869. jurinsban kelt levele. (Br. II. 1440. o.)

76 az ő „Itáliá‖-jába.* „Leìrhatatlan, a mit tanulok és látok, hallak és megértek. Schopenhauer és Goethe, Aischylos és Pindaros élnek még, hidd el.‖ Majd Jupiterhez hasonlìtja Wagnert, termékeny, dus és megrázó életét nézvén, a mely egészen eltérő és hallatlan a mai közepes halandók között: „. . . Itt áll, önerejével győztesen, személyével mindig fölül emelkedve minden ephemairen; korszerűtlenül a legszebb értelemben.‖ Még egy jellemzése: „Hihetetlen a komolyság és német elmélyedés világnézetében és művészeti felfogásában, a mely minden hangjából kitör; ez persze borzadály a mi „jelenkorunk‖ legtöbb emberének, valamint Schopenhauer aszkézise és akaratmegtagadása. A mi zsidóink, – s tudod, mily messze megy ez a fogalom – Wagnernek kivált idealisztikus nemét gyűlölik, a miben Schillerrel a legrokonabb: ezt az izzó fenkölt harcot, „hogy végre fölvirradjon a nemes napja‖ röviden a lovagit, a mely a mi plebejusi politikai napilármánkkal a lehető legellentétesebb.‖ „Egy pár évig közös volt közöttünk minden nagy és minden kicsi; határtalan bizalom uralkodott közöttünk‖ ìrja Brandesnek. Nietzsche mintegy tagja lesz a családnak, a gyermekek kedvenc játszótársa. Mosolyognunk kell, a mikor olvassuk, mily buzgósággal jár el a gyakorlatiatlan professzor, hogy a karácsonyi meglepetéseket Wagnerek végnélkuli cédulái szerint a maga ajándékaival együtt beszerezze. A karácsonyfa alatt azután őt is megajándékozzák kedvenceìvel: Montaigne-nyel és Stendhal Promenades dam Rome-jával. Beavatják a mester még kiadatlan önéletrajzába; résztvesz nagy alpesi sétáikon. Első könyveit Wag* Célzás arra, hogy Rohde akkoriban Itáliában élt

77 nerék olvassák, s mindketten beható levelekben beszélik meg. A mìg utaik szét nem válnak, nem győzik magasztalni Nietzschét. Cosima például ìgy ìr a Sokrates und die griechische Tragödie (1871.) alkalmából: „A zarándoklat, a melyet az Ön vezetése alatt az emberiség legszebb napjaihoz tettünk, oly jól hatott reánk, hogy a mester másnap reggel Siegfriedjével a legpajzánabb violinfigura kìséretében fúvatja a Rajnánál vidám témáját, a minek hallatára a Rajna sellői vidám reményben, szélesen és nagy erővel hangoztatják motìvumukat.‖* Wagner még tovább megy: „Senkit sem vehetek most oly komolyan, mint Önt, kivévén az egyetlent.‖ (T. i. Cosimát.) Buzdìtja, maradjon filológus, a kit zene dirigál, épp úgy, mint a hogy ő zenész, a kit a filológia dirigál, ő, mint abszolút muzsikus, hihetetlen számlomban dolgozik, ezért segìtse nyelvtudományával oly renaissancera, a melyben Plato Homerost öleli, s Homeros, Plato ideáival eltelve, épp a legnagyobb Homeros lesz. Ez a szép és kölcsönösen termékenyìtő barátság utóbb – látni fogjuk, hogyan – örökre megbomlik, sőt elszomorìtó ellenségeskedéssé is fajul. De azért Nietzsche olyankor, mikor szemét lénye legbensőbb rejtekeibe fordìtotta, mikor szenvedélyektől mentesen megvonta életének summáját, még mindég mély meghatottsággal beszél arról az időről, a mikor hajóik egy hosszú, szép, békésen verőfényes idilli ünnepre egy közös kikötőben horgonyoztak. 1888-ban, röviddel összeroskadása előtt az Ecce Homo-ban ìrja: „Itt, a mikor életem üdüléséről beszélek, alig tudom szóval kifejezni hálámat azért, a mi legeslegmélyebben és szìvem bensejében * A Gotterdamerungban.

78 felüdìtett. Ez kétségtelenül a Wagner Rikárddal való intim érintkezésem volt. Olcsón odaadom többi viszonyaimat az emberekkel, de semmi áron nem adnám oda tribscheni napjaimat, a bizalom, a vidámság, a fenséges véletlenek s a mély pillanatok napjait. Nem tudom, mi volt mások éleinénye Wagnerrel: a mi egünkre sohasem borult felhő.‖

3. A HÁBORÚ. Ε csöndes időket, a melyeknek alig van külső történetük, hatalmas esemény szakìtja félbe. 1870. július 19-én III. Napoleon megüzente a háborút Poroszországnak s azonnal megkezdődött a német csapatok mesés mozgósìtása. Basel, mint forgalmi csomópont, olyan lett, mint a méhkas; mindenfelől özönlöttek a Svájcban időző franciák és németek haza, katonának. Nietzschenek, a mikor 1869-ben tanár lett, el kellett magát bocsáttatni a porosz állam kötelékéből, svájci polgár lett. Ez kizárta, hogy háborúban tényleges részt vegyen. Semleges maradt tehát, de belsőleg nem az. Az első háborús hìrekre ìrja anyjának: „Még oly vidáman éltünk a béke alkonyata pìrjában. S most kitör a legborzasztóbb vihar . . . Végre engem is szomorúság fog el, hogy svájci vagyok. Kultúránkról van szó, s itt nincs oly áldozat, a mely elég volna! Ez az átkos francia tigris Γ A Maderanerthalban, a világtól elzárva dolgozik értekezésén a dionysosi világnézetről, a mikor a weissenburgi és

80 wörthi győzelmek hìrét veszi. „Bátyám egészen belesápadt‖ — ìrja nővére, mint szemtanú. – Hosszabb ideig némán föl és alájárkált Mosengel hamburgi festővel, végre ünnepélyesen nővéréhez lépett: „Mit tennél Lisbeth, ha most férfi volnál?‖ — „Természetes, hogy elmennék a háborúba. S te Fritz?‖ Zokogás volt a felelet. De ha már katonának nem engedik, legalább elmegy betegápolónak. Felettes hatóságához intézett kérvényében ezeket mondja: „Habár igen jól tudom, mi a kötelességem Baselben: Németország óriás hìvó szózatával szemben, hogy mindenki tegye meg német kötelességét, Basel csak kìnosan erőltetve s valódi érték hìján tarthatna vissza kötelékeivel.‖ Meg is kapja a kért szabadságot, de csak ápolói célra. Augusztus 12-én Mosengellel Erlangenben gyors szamaritánus kiképezésen megy át, s azután friss tettvágygyal siet a csataérre. Mennél közelebb ér hozzá, annál borzasztóbbá válik környezete. Megerőltető menetelések után végig kell keresgélnie Weissenburg, Wörth véres csatatereit; Hagenaun, Lunevillen, Nancyn át föl Metzig tábori postás, segélyzőpénz-kézbesìtő teendőit végzi. Ars sur Moselleben egy sebesültszállìtmányt bìznak rá, hogy vigye Karlsruheba. Három napot és három éjét tölt együtt hat súlyosan sebesülttel csukott társzekérben, naponta hat óra hosszat kötözgetvén őket. Éjjel sincs percnyi pihenése „a betegek emberi szükségletei miatt.‖ Vérhas és difteritisz dúl bennök, s neki szenvednie kell borzasztó kigőzölgéseiket s még borzasztóbb jajveszékelésüket. Mikor Karlsruhebe érkeznek, már őt is megfertőzték; súlyos vérhas és torokdifteritis döntik ágyba. Csak igen gyökeres kúra, opium- és tanninbeöntések, erős lapisozások után van annyira, hogy hazamehet Naumburgba.

81 A tapasztaltak még jobban megrázzák lelkét, mint testét: „...Ehhez járul‖ – ìrja a harcoló és a vaskeresztet kiérdemlő Gersdorffnak, – „hogy éleményeim atmoszférája sötét ködként nehezedik reám: egy ideig folyvást szűnni nem akaró jajkiáltást hallottam. Szándékom, hogy újra a háború szìnhelyére menjek, ezzel meghiúsult. Most meg kell elégednem azzal, hogy a távolból nézzem (a harcolókat), s velük szenvedjek.‖1 Majd tovább: „Óh, édes barátom, mily áldó szavakat küldjek feléd! Tudjuk mindketten, mit tartsunk az életről. De élnünk kell s nem magunkért! Élj, élj tehát, legkedvesebb barátom, s élj jól! Ismerem hősi természeted.‖ Ε korból való levelei mind igen szomorúak. Folyton a téma körül forognak: „Mindnyájan súlyosan szenvedünk az élet nyűge alatt.‖ „Ily nyomorult az életünk, mindenünnen felónk tátong a romlás ós borzalom.‖ De végre is megnyugszik filozófiájában, – azaz még mindig a Schopenhaueréban. „Nékem is ezek a hónapok oly időt jelentenek, a melyben azok az alaptételek mélyen – gyökeresen helyt állottak: meg lehet velők halni; ez több, mintha az ember azt mondaná róluk: lehet velők élni.‖2 „Ha egyszer, mint most is, megnyìlnak a lét borzasztó mélységei, ha kiárad a szenvedés egész végtelen gazdagsága, akkor jogunk van, hogy mint tudók járjunk rajta végig. Ez bátor, rezignált hangulatot eredményez: az ember kitartja vele, s nem válik sóoszloppá.‖ 3 Túlságosan hamar hagyja ott a kórágyat és siet vissza Mvatásához, új megerőltető tanulmányokba ölvén keservét* 1

1870. október 20-án kelt levele. (Br. I. 170. 3 köv.) * Előbb idézett levele Gersdoffhoz. 1870. nov. 7-én Gersdorffhoz. (Br. I. 174.)

82 Pedig éppen nincs jól. Persze akkor még nem sejtette, hogy „ez a betegség volt első és egyetlen oka későbbi rossz állapotának.‖ (Nővére nyilatkozata.) Ilykép eleget tett hazafias kötelességének. Vajjon csakugyan hazafi volt-e? Itt vetődik föl ez a kérdés, mely még föl fog vetődni később is. Ha ezt a szót idézőjel közé fogjuk, s ezzel megadjuk neki azt a mindennapi, értéktelen értelmet, a melyet minden nemzet teleszájú sovinistái, patrióta-spekulánsai és terroristái képviselnek, úgy azt felelhetjük, hogy sohasem volt az. Ha ellenben hazafiság alatt azt a szeretetet értjük, a mely szìvünk mélyén rejtve lángol valamely föld és népe, nemzete iránt, ha benne több az aggodalom a haza jövője, kultúrájának igazi előremenetele iránt, mint a hiú elbizakodás s az élősködés a – meglehet – ragyogó múlton; ha inkább nyilvánul néma, de előbbre vivő tettekben, mint lármás, dicsekvő, hiúságlegyezgető, de haszontalan szóvirágokban: úgy bìzvást megadhatjuk Nietzschenek is a hazafi nevet. Azt a másik idézőjeles fajtát mindig utálta, s nem egyszer üdvös korbácsütésekkel illette. Láttuk ezt diákkorában; utóbb is folyton korholja a szájas és önelégült sovinistákat. De még érdekesebb lassú fejlődése e korban, mihelyt a német fegyverek győzelmei nyomában a véres malterrel épìteni kezdik az új császárság kolosszusát. Látja az épület roppant méreteit, de vajjon a német kultúra temploma lesz-e, s nem inkább egy óriás kaszárnya? A kard és kereszt átkos szövetsége? „A készülő kulturállapotokkal szemben a legnargyobb aggodalmat táplálom. Félő, hogy roppant nemzeti sikereinket túldrágán fizetjük meg oly régióban, a hol legalább

83 én semmiféle áldozatra nem vagyok hajlandó. Köztünk legyen mondva: én a mostani Poroszországot a kultúrára rendkìvül veszélyes hatalomnak tartom. Az iskolaügyet egyszer később nyilvánosan akarom leleplezni; más próbálkozzék meg a vallási üzelmekkel, a melyek most Berlinből a katholikus egyházi hatalom érdekében folyamatban vannak. – Néha napján igen nehéz, de mégis elég filozófusoknak kell lennünk, hogy az általános mámorban józanon maradjunk – hogy ne jöhessen a tolvaj és el ne lophassa vagy fogyaszthassa, a mit a legnagyobb katonai tettekkel, sőt még minden nemzeti lelkesedéssel sem mérhetek össze. – A következő kultúrkorszaknak harcosokra van szüksége: ily énekül kell most magunkat megőriznünk.‖ ìgy ìrja már 1870. november 7-én Gersdorffnak.1 Valamivel később pedig Rohde előtt ìgy nyilatkozik: „Benne‖ – t. i. a jövőben – „burkolt középkort vélek látni. – Láss hozzá, hogy abból a fatális kultúrellenes Poroszországból kikerülj, a hol gombamódra nőnek a lakájok és csuhások, s kigőzölgéseikkel nemsokára egész Németországot elsötétìtik.‖ 2 A hű barát teljes mértékban osztja aggodalmait; ő azonban nem a középkor visszatérésétől fél – a melyhez hiányzik már a bensőbe temetkező elmélyedés és miszticizmus, s az egyesnek naivitása az egyetemesség árjában, – hanem a rémìtően művészietlen, áhitatnélküli, száraz, folyton szemtelenebbé és mohóbbá, vadabbá váló, a merő czélszerűséget hajhászó jelenkortól.8 A mi har1

Br. I. k. 176. o. 1870. nor. 24-iki levele. (Br. II. k. 208.) 3 Br. II. köt. 210. s köv. o. Ugyanaz az álláspont, a melyet Nietzsche az első korszerűtlen elmélkedésben fog képviselni. Nem mulaszthatjuk el, hogy kortörténelmi dokumentumkép ne 2

84 cunk még előttünk van – ezért élnünk kell! Ezért bìzom abban, hogy te is védve vagy; a golyók, a melyek rendeltetése, hogy minket halálosan megsebezzenek, nem puskákból és ágyukból lövetnek!‖ – konstatálja végül Nietzsche.* S még jobban nő benne az oppozìció szelleme, a mikor kedves, atyai tanára Ritschl ellen Lipcsében utálatos hajszát indìtanak. hivatkozzunk itt még egy nagy ellenzéki tanura: Ibsenre. Drezdában lakik ekkor. Körülnéz a győztes Németországban; körülveszik „vastag német frázishősök, kik hencegve elrekednek Az örökös Wacht am Bhein-ben.‖ Látja a militarizmus berendezkedését az egész vonalon s ezeket ìrja Brandesnek: „Az állam az egyén átka. Mivel vásárolta meg Poroszország állami erejét? Azzal, hogy az egyén politikai és földrajzi fogalomba olvadt. A pincér a legjobb katona.‖ Ekkor irja a „Ballonlevél‖ c. hosszú, gondolatterhes versét, s abban e sorokat: „A haladás fejlődése Örök törvény szerint olyan, Mint meredek csigalépcső. Buja tájra – pusztaságok; Végtelen út megyén rajtok, Össze-vissza, mint a háló. Örökös vágy, sóvárgás közt Örökösen emelkedünk, Pharaôknak magaslatán Állunk mostan ép megint: Borzadályos merevséggel Ül királyi büszke trónján A szakállas istenség; Az egyén meg elmerül mind Gyülevész nép tömegében, A mely hìr és név nélkül Töpreng, harcol, követ hurcol, Lót-fut és az összeségben Csak egy számot képvisel. Megint mindenki törekszik Égbenyúló piramist Épìteni hetyke dicsben, S vérfolyamok, tedeum-ok, Könnyek árja, jajnyöszörgéa Tanúi, hogy mint emelik Isten – Király emlékére A dicső Mauzóleumot.‖ * Gersdorffhoz 1870. dec. 12-én (Br. I. 179. o.)

85 Ritschl 1860-1865. közt, a mikor elvállalta III. Napoleon császár Julius Caesar-ja német fordìtásának revìzióját, élénk levelezést folytatott a császárral, valamint Mme Hortense Cornuvel, a kinek közoktatásügyekben nagy befolyása volt Napóleonra. Ezt a levelezést Paris ostromakor meglelték, s nagy hűhóval kiadták a Preussische Jahrlücher-ben. Nosza kész volt a hazaárulás vádja, annyival igazságtalanabbul, mert az 1866-iki háború óta, a mikor sejteni lehetett, mi lesz a világpolitika sorja, szegény Ritschl már megszakìtotta Napóleonnal az érintkezést. De hiába, ilyenkor mindennél ritkább a higgadt értelem s a józan ìtélet. Történelmünkben is fölös a példája, mily végzetes könnyelműséggel sütjük valakire a hazaárulás stigmáját, a melyet azután csak a port újra felvevő elfogulatlan nemzedékek moshatnak le valamelyest a martìri homlokokról. Arról a hatásról szólván, a melyet a háború Nietzsche lelkére gyakorolt, végezetül idézzük még egy jellemző levelét, a melyet néhány hóval a commune után (1871. jun. 21-én) ìrt a háborúból visszatérő Gersdorffnak: „ìgy hát szerencsésen és integer tértél haza a roppant veszélyek közül. Végre békés foglalkozásra és föladatokra gondolhatsz, s azt a borzasztó háborús epizódot életed komoly, de letűnt álmának tekintheted. Most új kötelességek várnak reánk: s ha azt óhajtjuk, hogy valamink megmaradjon abból a vad háborús játékból, az az a hősies, de egyszersmind józan szellem legyen, a melyet meglepetésemre, szép és váratlan fölfedezéskép, frissen és erőteljesen, régi germán egészségben találtam hadseregünkben. Erre lehet épìteni: újra remélhetünk! A mi német missziónknak még

86 nincs vége! Bátrabb vagyok mint valaha: mert még nem minden ment tönkre a francia-zsidó ellaposodásban és „eleganciádban s a „jelenkor‖ mohó tülekedésében. Van mégis vitézség és pedig német vitézség, a mi lényegileg más valami, mint sajnálatra méltó szomszédaink élan-ja. A nemzetek harcán túl megrémìtett az a nemzetközi hydrafej, a mely hirtelenül oly borzasztóan jelentkezett, mint egészen más jövőbeli harcok hìrnöke. Ha egyszer élőszóval kibeszélhetnők magunkat, megegyeznénk, hogy modern életünk, igen, tulajdonkép az egész vén keresztény Európa és állama, kivált pedig a most mindenütt uralkodó latin civilizáció éppen ama jelenséggel árulja el világunk roppant gyenge oldalát: mennyire hibásak vagyunk mi mindnyájan egész múltunkkal együtt az ilyen napfényre bukkanó rémitő jelenségben úgy, hogy óvakodnunk kell, hogy ne tudjuk be büszke önérzettel egyedül ama szerencsétleneknek a kultúra elleni harc bűntettét. Tudom, mit jelentsen ez: a kultúra elleni harc. A mikor Paris égéséről értesültem, néhány napra teljesen megsemmisültem könnyek és kétségek között: az egész tudományos és filozofikus-művészi existencia botorságnak tűnt fel előttem, ha egyetlen nap megsemmisìtheti a legpompásabb műemlékeket, s kitörölhet egész művészeti korszakokat; * komoly meggyőződéssel folyamodtam a művészet metafizikai értékéhez, hogy a művészet nem létezhet a szegény emberek kedvéért, hanem magasabb missziói vannak. De legmélyebb fájdalmam mellett sem tudtam követ dobni ama tettesekre, mert őket csak egy oly általános bűn hordozóinak tartottam, a melyről sokat kell gondolkozni.‖ * Célzás a Lonure égésére.

4. INCIPIT TRAGOEDIA . . . A háború után kezdődik Nietzsche életének tragédiája, majdnem harminc évi folytonos betegeskedése, elkeseredett vìvódása az egészségért, még keservesebb lelki szenvedései, függetlenségi harcai, támadó hadjáratai, s ezek nyomában kiközösülés korából és baráti környezetéből, magános és veszedelmes küzdelme eszméiért, az igazság elepesztő szomja, a művészi alkotás kìnjai, s ez események és élemények gyászos végperspektivája: összeroskadása. Maradjunk a kezdetnél, betegsége keletkezésénél. Nietzschén, egész férfikoráig, egyetlen kivétellel nem mutatkozik feltűnőbb rendellenesség. Sem a szervezetben, sem működésében. Úgy atyai, mint anyai ágról egészséges, hosszuéletű családból származott. Egyedüli, atyjától öröklött gyöngesége a rövidlátásra való hajlam, a melyet erős myopiává fejlesztett a naumburgi lakás és gyermekszobája, valamint a pfortai tantermek sötétsége. Hozzá Nietzsche korán valóságos könyvmoly volt, s nem kìmélte a szemét. Tizenkét éves korában Schillbach jenai tanár megállapìtja, hogy félszeme gyöngébb, mint a másik, úgy hogy egyenlőtlenül végzik a munkát, s a pupillák sem mindig egyformák. A dolognak azonban nem tulajdonìtottak nagyobb jelentőséget; elintézték egy szemüveggel. Egyetemi foglalkozása, szakstú-

88 diuma is bizonyára öregbìtette baját, a mely már gyakori fájdalmakkal is járt. Ócska, elhalványult görög palimpstek, kisbetűs kéziratok leggondosabb kibetűzése, összevetése, a Rheinisches Museum 24 kötete apróbetűs indexe korrektúrájának olvasása sokszor éjszakákon át: nem ilyen szemnek való. Tanári pályáján azután majdnem egész az időnkinti vakságig tovább érleli a szembetegségét folytonos megerőltetése, úgy hogy elsősorban még megmaradt látóerejét akarja menteni, mikor 1879. húsvétján elhagyja a kathedrát. Orvosai nem derìtették föl kétségtelen módon, mily összefüggésben állott e szembaj betegségének egyéb nyilvánulásaival, kivált fejfájásaival, hogy ok volt-e vagy okozat? Graefe, a hìres hallei tanár előbbi nézetet vallotta. A hetvenes évek vége felé tartott vizsgálat után azt mondta Nietzschenek: „Szeme ép oly világos, mint elijesztő példája annak, mennyire elronthatják a tudósok szemöket. Tulajdonkóp csak azt kellene tanácsolnom: Évekig ne olvasson és ne ìrjon egy szót sem! Persze ez annyit jelentene, mintha a lélekzéstől tiltanám el.‖ – Nietzsche maga viszont a felé hajlott, hogy szembaja csak koronkinti általános kimerülésének következménye; hogy életereje minden gyarapodásával látóereje is visszatér. Mint mondottuk, egyéb szervezeti vagy funkcionális abnormitást nem örökölt és sokáig nem is szerzett. Legalább a rendelkezésünkre álló források szerint nem; mert az ilyenekre vadászó Möbius roppant erőltetett és zavaros pathologikus zsákmányának nem tulajdonìtunk súlyt. * * Pedig Ő mindenbe kapaszkodik, ha csak egy percre is. Nietzsche kis füleibe (jobb füle 5.8 cm., a bal 5.6 cm. volt.)

Így pl. „Igen kis

89 Derék, erős testalkatú gyermek volt. Arca szìne mindig egészséges barna, pirospozsgás, mint valami parasztgyereké. Ha nincs olyan gondolkozó nagy szeme, ha nem viselkedik oly öntudatosan, senki sem sejtette volna benne a nagytehetségű, a közönségestől annyira elütő későbbi embert. Tömött szőke haja, a mely festői fürtökben hullott vállára, szintén enyhìtette megjelenése robustusságát. Fejlődésében sem volt csodagyerek nagy ugrásokkal, hanem szépen, lassan érő. Anyja a természetes gyógymód és homöopathia hìve volt. Gyermekeinek sohasem adott orvosságot, hanem hideg-meleg borogatásokkal, fürdőkkel, sétával, levegőzéssel gyógyìtgatta őket, ha gyöngélkedtek. Táplálékuk is észszerű volt. Sok zöldség, gyümölcs, kevés hus; szeszes ital soha. Láttuk, mennyire szerette Nietzsche a testgyakorlatokat. Eképpen erőscsontú legény lett. A szerelem ingerei nem kìnozták. A nők iránt mindig csak mérsékelt, gyöngéd, hamar barátságba hajló szeretet érzett. Voltak ugyan ideáljai (mint pl. Lipcsében Γκσκι&ον egy kis naiva, utóbb Bayreuthben egy francia nő, a kivel levelezett is), de lángolása nem volt állandó és emésztő tűz. S még távolabb állott a vulgaris szerelemtől. A tivornyákat egyetemi évei alatt is kerülte, s körülbelül bizonyos, hogy 21 éves koráig nem ismerte tapasztalatból a nemi életet.* fülek az elfajultság jelének volnának tekintendők.‖ (Ez rossz élére ingerel, hogy a nagy fülek is azoknak.) De mindjárt elismeri, hogy Netzsehe fülei kicsik voltak nagyon, de nem feltűnően kicsik; kicsinységük a fényképeken sem tűnik föl. Fölemlìti továbbá a koponya csekély kerületét, (57 cm.), de ez onnan eredt, hogy Nietzsche homloka fenségesen ki volt fejlődve, mìg a fej hátsó része keskenyebb volt, méltón csekély érzékiségű és nagy gondolkozó mivoltához, * 1865-ben – Deussen tanúsága szerint, – Nietzsche kirándul

90 Az, hogy egész életében tartózkodott volna a nőktől, valószìnűleg legenda, de bizonyos, hogy mindig rendkìvül megtartóztató életet élt. Ha bizonyìtékok alapján teljes hitelt adhatnánk ifjúkori barátja, Deussen szavainak: „. . . hajlandó vagyok azt hinni, hogy reá alkalmazhatók e szavak: . . . mulierem nunquam attigit”, – jobban megértenők Nietzsche némely állásfoglalását és ìtéletét.* ìgy hát fiatal korában csak úgy sugárzott az erőtől és egészségtől, s Ritschl felesége élcelődött is, hogy szellemes ember létére túlságosan egészséges a szìne. Munkakedve és munkabìrása folyton igen nagy volt, úgy hogy nagyon elbìzta magát és szellemét mértéken felül igénybe vette. A háború évétől kell kelteznünk Nietzsche egészségének végzetes megrendülését. A háború annyira megviselte,, hogy sehogysem tud erőre kapni. Úgy látszik, Basel levegője sem vált javára. Hozzájárul az új megerőltetés („nincs ideje betegnek lenni‖ – monda sokszor), valamint a sok-sok orvossággal való kìsérletezés. Ideges gyomorbaj, bélhurut, aranyér, sárgaság kìnozzák; majd minden két-három hétben erős migrain, szemfájás, álmatlanság jelentkeznek. Már

Kölnbe, ott egy hordárral mutogattatja magának a látnivalókat, a végre egy vendéglő után kérdezősködik. A közszolga e helyett nyilvános házba vezeti. „Egyszerre körülvéve láttam magam‖ – beszélte Deussennek – egy féltucat csillogó fátyolba öltözött megjelenéstől, a kik várakozással teljesen néztek reám. Egy percre némán állottam, azután ösztönszerűleg odamentem a zongorához, a mely az egyedüli lelkes lény volt e társaságban, s kivertem egy pár akkordot. Ezek föloldottak bénulásomból s kiszabadultam.‖ * A mikor Sils-Mariában volt házigazdájától kérdezősködtem Nietzsche ottani életmódja felől, azt a feleletet nyertem, hogy ott nőkkel egyébként mint szellemileg nem közlekedett. „Egészen más dolgokon járt az ő esze; egyebekkel volt ő teljesen igénybe véve‖ – monda kisse szégyenlős őszinteséggel a derék öreg úr.

91 az 1871. év elején abban kell hagynia a Geburt der Tragödie kidolgozását. Hat hétig a luganói tónál üdül, a mi jót tesz neki, úgy hogy környezete biztosan veszi teljes gyógyulását. Csalóka remény! Nietzsche élete annalesében ezentúl alig van néhány lap, a melyen ott ne sötétlenék a betegség és testi-lelki szenvedések fekete keresztje. Több évi hullámzó egészségi állapot után 1875-től nagyon súlyos idő kezdődik. Ez év nyarán a Fekete-erdő Steinbadjában egy hìres specialistával állapìttatja meg baját. Ez, a diagnózis szerint, krónikus gyomorhurut, a gyomor jelentékeny, jobb felé való tágulásával, a mely túlságos savképződést és erős vértolulásokat okoz. Folyton több napos, szünetlenül heves főfájás kìnozza; az epe és nyálka miatt órákhosszat hány, a nélkül, hogy evett volna. Ha föl is kelhet, a nagy bágyadtság szinte támolygóvá teszi; szeme káprázik, igen gyönge, rendkìvül érzékeny és fájós a leggyöngébb megerőltetésére s minden fénynyel szemben. Újra járják a lapisoldatok, chininek , . . Megtenne mindent, hogy egészségét visszanyerje, a legszigorúbb, sokszor éhségig menő önmegtartóztatást gyakorolja az étkezésben, stb.* De egyre nem képes: agya lázas munkálkodását meggátolni, – hisz esze még legszörnyűbb kìnjai között is folyvást dolgozik, vajúdik, teremt. 1875. végén már azt hiszi, hogy vége van. Karácsony napján valósággal összetörik. „Nem kételkedhetem már, hogy 1

A Götterdaemmerung-ban panaszolja, hogy a 99 évet ért Carnaro dietetikai könyvecskéje (Discorsi délia eohria. Padova 1558.) csábìtott sok embert erre az éhezésre. Pedig: „Napjaink tudósa, idegerejének rohamos elhasználása mellett Cornaro régiméjével tönkretenné magát. Ordo experto.”)

92 komoly agybántalom kìnoz, s hogy a gyomor és a szem csak a centrális hatás folytán szenved. Atyám 36 éves korában agylobban halt meg: lehet, hogy ez nálam még gyorsabban megy.‖ * 1876. tavaszán a genfi tónál, Ferneyben és Ghillcnban, Voltaire és Byron klasszikus tanyáin keres üdülést, de – mint látni fogjuk – ez inkább lelkére gyakorol mély befolyást. Még beteg, mikor a bayreuthi ünnepnapokon résztvesz, s nyilvánvaló, hogy nem kis részt betegsége is okozza, hogy e napoknak csak izgalmait és keserveit érzi, nem pedig örömeit. Szenvedésének további története a következő korszakok lapjaira tartozik. Itt csak az a kérdés merül föl, mi volt tulajdonképeni baja és mi okozta azt. Ε kérdésekre, sajnos, nem felelhetünk kellő tudományos biztossággal és szabatossággal. A kezdet migrainre mutat, a vég valami szokatlan alakú paralysis progressiva-ra; a kettő közti összefüggés és fejlődés homályos és vitás az orvosi Nietzsche-irodalomban, a melynek ide-odabeszélésére klasszikus példa Möbios könyve. A betegség okai felől ugyanaz a tapogatózás folyik. Fokozza még a nehézségeket, hogy a Nietzsche-féle mimózaemberek betegségére rendkìvül befolyással vannak merőben psychikai, tehát még rejtettebb tényezők is. „Mi sohasem szenvedünk csak testileg‖ – monda ő maga teljes joggal öreg barátnőjének, Meysenburg Malvidának. Pedig az emésztő lelki harcokból és szenvedésekből már e korszakában is ugyancsak kijutott neki. Itt van először 1872-ben a válás a tribscheni idylltől Wagneréket a nagy mű Bayreuth-be szólìtja; Nietzsehé-nek * 1876. jun. 18-án Gersdorffhoz (Br. I. 363.).

93 ez igen nehezére esik. Az utolsó napon mintha romok közt járkálna. Este fantáziál a zongorán s megkapó melódiába önti minden fájdalmát, félelmes sejtését, hogy most valami pótolhatatlant vészit el. Csakugyan úgy volt. Május 22-én megtörténik a bayreuthi alapkőletétel; kicsi, de odavaló társaság jelenlétében. Nietzsche elviszi legjobb barátja, Gersdorffot és Rohdet is. Itt ismerkedik meg a finom szellemű Meysenburg Malvidával, akit anyaként szeretett. Újra boldog napok ezek. A levegőt reménynyel terhesnek érzi s azt tartja, hogy a nagy élemény, egy új német kultúra hajnalpirkadása, acélosìtja a jövő harcaira. A harcok elkezdődnek. Szaktudós kollégái közt első könyvével, „A tragédia születéséivel, nagy botrányt támaszt. Legjobb akarói is csak azt a reményüket fejezik ki, hogy visszatér régi, tudományos eljárásához és hátat fordìt Zukunftmusik- és Zukunftsphilologie-ának. Úgy látszik, még a .diákokat is óvták tőle, mert 1872-73. telén összesen csak két hallgatója van, ezek közül is az egyik jogász, a másik germanista. De az egyik legalább oly lelkesen imádja vigasztalja magát a tanìtványtalan tanár, – hogy „ép oly kedvvel tisztìtotta volna a cipőimet, mint a milyennel rhetorikai leckéimet hallgatta,‖ Bár ìgy hűvösödik körülötte a levegő, azért mégis ragaszkodik Baselhez; meghìvást kap Greifswaldba és Dorpatba, de ő mindkettőt visszautasìtja. Közben nyilvános fölolvasások, s belőlük könyvek, könyvtöredékek; utazások, kirándulások a svájci hegyóriások közé. Ez mindig fölfrissìti. „Úgy látom, hogy született hegymászó vagyok‖ – mondta egyszer Baumgartner Má-

94 riának. A hegyi levegőben vidáman, emberszeretettől teljesen, sokszor fenségesen és vakmerően vagyok hangolva.‖ Olaszországot azonban ekkor még nem szereti „utálatos lágy levegő‖-je miatt. Később kétlaki lesz, Svájc mellett második hazája Itália. Azután: sok-sok belső, szinte földalatti eszmei munka. Régi, megszokott szellemi utak elhagyása, újak vájása, törése. Bálványok alkonyata. Rabláncok letevése, önmagának tövises keresése . . . Ezek teszik ki Nietzsche életének első szakaszát.

V. ELSŐ KÖNYVEI. 1. A TRAGÉDIA SZÜLETÉSE.

1871. december végén jelent meg Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik. Az első mű Nietzsche tollából, a mely nemcsak a filológus-szakembereknek, hanem a nagyközönségnek is szólt, s egyszersmind az első, a melyet ő és kiadója* szélesebb körökben terjesztett. Előbbi dolgait, a mennyiben nem szakfolyóiratban jelentek meg, csak barátai számára nyomatta, vagy kéziratban ismertette meg velük. Emlìtettük, hogy a klasszikus tanulmányai közben folyvást egy nagy mű lebegett szeme előtt, a mely a görögség valamely új és egyetemes fölfogását testesìtette volna meg. Ε nagy műnek egyelőre csak egyes részeibe fogott. Ezek közül is csupán A tragédia születésé-t dolgozta ki s adta át maga a nyilvánosságnak. A többi töredék, előmunkálat, első följegyzések halmaza maradt, a melyeket csak 25 év múlva (1896) adtak ki munkái IX. kötetében. De ez az egy kész mü is elég jellemző próbája akkori fölfogásának, álmainak, eszményeinek. Elég jellemző, de nem kimerìtő próbája. * Fritzsch E. W. Lipcsében; egyszersmind Wagner Rikárd kiadója is. Nietzsche azt kìvánta, hogy műve még külsejében is elárulja Wagnerhez tartozását; ennek Bestimmung der Oper c. munkáját választott mintául.

98 A Geburt der Tragödie merész tett, sìkraszállás Wagner érdekében. Művészi meggyőződéstői és vágytól indìttatva Nietzsche tudományos munkában több mint kétezer év szakadékán át hidat akar verni minden művészet szerinte legmagasabb formájától, a hellén művészettől Wagner új művészetéhez. Ez az iparkodása természetesen nagy lelki fájdalmakkal járt. Bármily lelkes hìve volt is még ebben az időben1 Wagnernek, hìve volt az igazságnak is. Tapasztalta, hogy művészi egészben látott föladatát, intuìcióját a levezetni, átvezetni, elemezni, összetenni, érvekkel beigazolni tartozó tudós lelkiismertességével s egyben úgy, hogy szìve kìvánságának és – Wagneréknek is eleget tegyen: csak nehezen tudja teljesìteni. A mikor művét befejezi, ezt ìrja Rohdenek: „Senkinek sincs fogalma arról a módról, a hogy egy ilyen könyv keletkezik; arról a fáradságról és kìnról, hogy az ember a minden oldalról föltoluló más nézetektől ily fokig tisztán tartsa magát; a koncepció bátorságáról, a kivitel becsületességéről s talán legkevésbbé van fogalma arról az enormis föladatról, a mely Wagnerrel szemben reám hárult, s a mely bensőmben valóban sok és súlyos constristatio-t okozott.‖ * Folyton keresnie kellett a megegyezést, a kapcsolatot a görög művészet és Wagner közt s elkerülnie azt, a miben homlokegyenest ellenkeztek. A mi más nézet már most tudatába tolult, az a sok kérdőjel, a mely igent mondó műve célzatát s összhatását zavarta volna, azt kiküszöbölte kettős panegyrikusából. Később, Schopenhauer-Wagner eszme1 2

A munkán 1809. őszétől 1871. novemberig dolgozott. 3872. febr. 4-én kelt levele. (Br. II. k. 288. o.).

99 körétől való emancipációja után, bizonyára nem tette volna. (Látni fogjuk első művéről 1886-ban irt önkritikájából.) Nincs okunk kétségbevonni, hogy a mit dolgozatából kiadott, akkoriban teljesen megegyezett alapmeggyőződésével, de ma már azt is látjuk, hogy műve nem egészen hű tükre fölfogásának. Meggyőződésének csak alaphangját adja, azokat a hangokat, a melyek együtt zöngének. A disszonanciák kimaradtak belőle. Meghagyta kézìrásnak. Ezeket adják följegyzései a IX. kötetben. Megannyi értékes adat Nietzsche fejlődéséhez. Tanúsìtják, hogy Nietzsche akkor sem volt egészen rab, a mikor láncait rózsák füzéreként dionysosi örömmel mutogatta. Jellemtelenség, kétszìnűség volt-e ez? ìtéljék annak a kategorikus erkölcsbìrák. Mi e helyett úgy tartjuk, hogy eljárásában inkább nyilatkozik a hìvő, a ki rajongó hűségében minden ellentmondást elhallgattat, még a magáét is; a hìvő, a ki önkéntes elvakultsággal követi mesterét és bátortalanságában szédül a maga útját járni. * Maga a kész mű a következő gondolatmenetben halad: A művészet eredete, célja, továbbfejlődése kétnemű, egymással folytonos ellentétben és harcban álló, csak koronkint kibékülő s párosuló ősösztönökhöz van kötve. Ezt a két ősosztönt a görögség példázza legvilágosabban istenvilágának ké kimagasló alakjával: Apollo-val, a képzőművészetek istenével s Dionysos-szal, a zene istenével. Hogy ez a két ösztön * Az egyes számok Nietzsche fejezetszámait jelzik. idézésük megkönnyìti az utánaolvasást.

Úgy

véljük,

100 ősösztön, ezt bizonyìtja, hogy nemcsak a művészetben, hanem az egész természetben, nemcsak a művészetben, hanem minden emberben uralkodik. Valójuk legmélyéből elő-előtör, s közvetlenül, a művészet közvetìtése nélkül kielégìti magát. Az egyik ösztön analógiáját, de némileg nyilvánulását is fölleljük az álomban, a másodikét a mámorban. Az álom mintegy magasabb élet, magasabb igazság. Az álom világosabban tükrözi, mintegy közvetlenebbül elénk hozza az élet alakjait, jobban megérteti velük eseményeinek kapcsolatát, mint a hézagos, napi való, – benne nincs semmi közömbös és szükségtelen. Alomban elvonul előttünk az élet egész isteni szìnjátéka, nemcsak kellemes és nyájas képeivel, hanem inferno-jával együtt komoly, borús, bús mozzanataival, az élet hirtelen akadályaival, a véletlen incselkedéseivel, a szorongató várakozással stb. De az ember nemcsak nézője ennek az álomvilágnak, maga is benne szerepel, él, örül és szenved, bár megvan benne az a halavány érzés, hogy álmodik; az álomvilágon mintegy átcsillámlik, hogy az egész csak látszat. (Schein.) De oly látszat, a mely szemünket az életnek jobban megnyitja, igazságait mintegy megjósolja, az élettől sebzett valónkra ìrül szolgál, s lehetségessé teszi, hogy ezt az életet éljük. Ezért szereti minden ember az álmot, de különösen szereti a művészileg izgatható ember, a képzőművész és költő. A képzőművészetnek és a költészet felének előfeltétele az álomvilág szép látszata s mint Wagner a „Meistersänger”-beli Hans Sachs ajkára adja: „Minden költészet csak az igaz-álom magyarázata.‖ * * „Mein Freund, das grad' ist Dichters Werk; dass er sein Träumen, deut und merk».

101 Apollo alakjában mindezek az elemek kifejezésre jutnak, ö a ragyogó látszat, a fény istene, ö uralkodik a belső képzeletvilág szép látszatán is; ő a képzőerők istene. Egyszersmind ő a jóstehetség istene, s istene a gyógyìtó és segitő álomnak is. De benne egyúttal felső fokon nyilvánul a princípium individuationis, az egyéni lét csalóka elve. Nyugodtan, fenségesen ül isteni fényében, mert benne megingathatatlan a bizalom az egyénítettség iránt; benne legfőbb fokon megvan a mértékteli elhatároltság, a vad ösztönöktől való mentesség, a bölcseség és nyugalom. Az apollói ősösztönnel szemben áll a dionysosi ősösztön. Ennek analogonja a mámor, a melyet akár narkotikus italok, akár a tavasz hatalmas, az egész természetet átható közelgése ébreszt föl bennünk. Ez magasabb fokon már énünk teljes feledésére vezet.* De ugyanez a dionysosi ösztön vesz az emberen erőt, ha a tünemények szokott megismerési formáiban valami zavar áll be, ha az ok törvénye valamely megjelenésében kivételt látszik szenvedni, s ezzel az egyén énét fenyegeti. Az egyén előbb megborzad, azután lelke mélyéből kitör az öröm, hogy a lelkét békózó princípium individuationis széttörik, s helyét valami misztikus egységérzet váltja föl, annak az érzete, hogy akarata az egyetemes, az örök világakarattal azones. Ε behatás alatt ember emberhez, s mindnyájan a

Glaubt mir des Menschen warster Wahn wird ihm im Traume aufgethan: all Dichtkunst und Poeterei ist nichts als Wahrtraumsdeuterei.‖ * Így látunk sokszor egész népeket ily mámorba esni. tánc, babyloni sakaeus-menetek. )

(Sz. Vitus-

102 természethez simulnak. „Az idegenné vált, ellenséges vagy leigázott természet megüli ismét kibékülése ünnepét elveszett fiával, az emberrel, önként kìnálja a föld ajándékait s a sziklák és sivatag vadjai békésen közelgenek. Virágokkal, koszorúkkal van Dionysos kocsija teleszórva: jármában lépked a párduc és tigris , . . Most a rabszolga szabad ember, most leszakadnak mindazok a kemény, ellenséges határfalak, a melyeket szükség, önkény vagy vakmerő divat emeltek ember és ember közt. Most a világharmónia evangéliumánál mindenki nemcsak egyesìtve, kibékìtve, összeolvadva, hanem Egy-nek is érzi magát . . . Dalolva és táncolva mutatkozik az ember mint magasabb közösség tagja: elfeledte a járást és beszédet, s már-már táncolva föl, a levegőégbe repül. Taglejtéseiből szól a varázslat. A mint most az állatok beszélnek, s a föld tejet-mézet ad, belőle is valami természetfölötti hangzik: istennek érzi magát, s most ő maga is anynyira elragadtatva és fölemelkedve jár-kel, mint a hogyan álmában isteneit látta. Az ember nem művész többé, műremek lett: az egész természet művészi hatalma nyilvánul itt a mámor borzongásai közt az Ős-Egy legmagasabb gyönyöre kielégìtésére . . .‖ 2. A mi már most a művészetnek e természeti ösztönökhöz való viszonyát illeti, úgy velők szemben minden művész utánzó, még pedig vagy apollói álomművész, vagy dionysosi mámorművész. A görög tragédiában ez a két művésztermészet egyesül. A tragédia művészét olyformán kell képzelnünk, hogy ő dionysosi mámorban és misztikus önkìvületben, félrevonulva a rajongó kórustól, lerogy és most

103 apollói álombehatás folytán előtte saját egysége a világ legbelső okával hasonlatszerű álomképben nyilvánul. A görögökben mind a két ősösztön megnyilvánult. Álomviláguk, szemük hihetetlenül biztos plasztikus tehetségénél fogva, annál a derűs és őszinte örömüknél fogva, a melylyel a szìnekben gyönyörködtek, – bizonyára szintén logikus vonalú és körvonalú, szìnű és csoportokból álló, legjobb relifjeikhez hasonló jelenetsorokból állott, s tökéletes volt, mint Homeros képei. A dionysosi elem tulajdonkép idegen behatás folytán terjedt el közöttük. Megismerkedtek azokkal a durva mámoros ünnepélyekkel, a melyek Rómától Babylonig mindenütt dìvtak, s melyekben a nemi féktelenség, a kéj és kegyetlenség ronda vegyüléke játszotta a főszerepet. Ezeket a vad ünnepélyeket azonban a fenséges és tartózkodó dór szellem egy ideig nem fogadta be. majd a midőn a hellén lélek legbenső mélyéből kitörő ösztönei folytán be kellett őket fogadnia, egészen átalakìtotta világmegváltási s tisztulási napokká. A mámoros ösztön náluk művészileg úgy alakúit, hogy a legmagasabb örömből egyszerre kihallott a rémület kiáltása, vagy valami pótolhatatlan veszteség okozta vágyó panaszhang. Az apollói zene a kythara megpendìtett hangjaival s a ritmus hullámcsapásaival csak apollói álomképeket fejezett ki, a dionysosi zene ellenben az igazi zene lett, mert éreztette a hang megrázó hatalmát, a melos egységes folyamát s a harmónia hasonlìthatatlan világát. A dionysosi dithyrambusban az ember önfeledten minden, legrejtettebb érzelmét is jelképezni akarja, de különösen szimbolizálja egységérzetét a természettel, a fajjal Ε szimbolizálás

104 eszközévé szegődik a test, a száj, arc, szó, tánclejtés, s a zene ritmikája, dinamikája, harmóniája. Mily csodálattal kellett néznie az apollói görögnek a dithyrambusi, dionysosi mámorban rajongó társát? Oly csodálkozással, a melybe az a borzongató érzet vegyült, hogy ez nem is oly idegen tőle, hogy ezt a dionysosi világot tulajdonkép apollói kultúrája s öntudata csak fátyolként takarja. 3. Ez az apollói kultúra, a melyet mi annyira csodálunk a görögökön, nem mindig uralkodott náluk. Az olympusi istenvilág, a melyben minden buja, vidám, diadalmas létet mutat, a melyben minden meglévő istenìtve van, akár jó, akár rossz, egy más világ romjain épül föl. A görög népbölcseség más alaptermészetről regél. A midőn Midas király egyszer kergeti és megfogja az erdei istent: Silenost, Dionysos kìsérőjét s kérdi: „Mi az emberre nézve a legjobb?‖ – Silenos hosszas vonakodás után rekedten kacag: „Nyomorult kérészfajzat, a véletlen és verejték szülötte, miért kenyszeritsz megmondani, a mit nem hallanod a legüdvösebb volna? A legeslegjobb elérhetlen neked: nem születned, neni lenned, semmi se lenned. A második legjobb pedig: hamar meghalnod.‖ ìme megnyìlik az olympsi bűvös hegy és megmutatja mélységeit: A görög, ez a magasfokúan ingerlékeny, érzékeny, hevesen kìvánó, szenvedésre oly páratlanul képesìtett nép, ismerte, érezte – százszor jobban mint más nép – a lét borzalmait és rettenetességek, és hogy egyáltalában élhessen, szüksége volt egy művészi középvilágra, a mely ragyogó glóriától, isteni derűtől övezett álomképeivel, vìzióival elleplezte a borzalmas valót szemei elől. A művészet itt is a létnek

105 a továbbélésre csábìtó kiegészìtésévé, az akarat tisztìtó tükrévé lett. A homerosi görög már annyira rabja lett ennek a szép illúziónak, hogy most már az szolgált legmélyebb fájdalmára, hogy ebből az életből, a melyet élni istenei is méltónak tartottak, távoznia kell, s korán kell távoznia. Az erdei isten bölcsesége akkor ìgy fordult: A legrosszabb hamar meghalni. Ha panasz szól, az a rövidéletű Achilleusről, az emberi nem falevél-hullásáról, a heroikus világ lehanyatlásáról szól. Így tehát az a görög harmónia, az ember naivitása, egysége a természettel, a melyre a modern ember oly vágyódva tekint, éppenséggel nem valami őseredeti állapot, mint Rousseau képzelte, – a melyet minden kultúra küszöbén, az emberi nem paradicsomaként föl kell találnunk. Az csak legmagasabb hatása az apollói kultúrának, a melynek előbb titánbirodalmát kellett megdöntenie, szörnyetegeket megölnie. A természetnek a legerősebb illúziókkal kellett a világnézet borzasztó mélységein és legérzékenyebb szenvedőképességén győzedelmeskednie. Az apollói illúzió teljes győzedelmet jelenti Homeros, a naiv álomművész. 4. De az apollói kultúra, a mely az individuációt istenìtette, s a melynek főtörvénye az önismeret, s az ezen alapuló mértéktartás és szép összhang (mìg a szertelenség és öntúlbecslés pl. a Prometheuse, és Oidiposé* titáni és barbár dérnek) nem maradt mindenütt és mindenkor győztes. A látszatra épìtett, mesterségesen korlátok közé szorìtott vilá-

* Tanúsìtják ezt a titánok borzalmas világáról, a könyörtelen végzetről (Moira), a Promotheus, Oidipos, az atridák szörnyei sorsáról szóló hit ée mondák is.

106 got megbontotta a dionysosi ösztön kitörése. A dionysosi ünnepeken fölszìnre került a természet minden szertelensége, öröme, ujjongása, s fájdalmas megismerése. A daemoni mámoros karénekből kihallott a megismerés igazsága, Silenos jajszava. A szertelenség lepleződött le mint igazság; az ellenmondás, a fájdalomszülte gyönyör. A hol és a mikor az apollói elem lebìrta a dionysosit, ott és akkor annál merevebb és fenyegetőbb fenségben uralkodott, minek példája a dórok dacosan kemény, zárkózott művészete, nevelése, kegyetlen és kìméletlen állama. A fejlődés menete tehát ez: az érckorszak titáni harcai és érdes népbölcsészete után az apollói szépségösztön hatása alatt kialakul a homerosi naiv világ, ezt elnyeli a dionysosi elem betoluló folyama, s ezzel szemben kifejlődik a dór művészet és világnézet merev fensége. Az utolsó fejlődési fokon azután az apollói és dionysosi elem kibékül, egyesül a lìrában, a mikor az eredeti érzelmi, zenei elem: a melódia valamely szöveget szül, annak képeiben ömlik, sugárzik ki, abban párhuzamos objektivációt, megtestesìtést keres. * De az apollói és dionysosi elem békeünnepének legjelentékenyebb mozzanata a drámai dithyrambus s ebből kifejlődve az attikai tragédia. 7. A görög tragédia ős magja okvetlenül a kórus, s ennek megint ősformája a satyrkórus. Oly természeti lények kara, a kik mintegy minden művelődés mögött kitörölhetett * Ennek első példája a műlìrában Archilochos. A modernebb irodalomból Nietzsche Schiller tanúságát idézi e fejlődésre: „Nálam az érzelem eleinte határozott és világos tárgy nélkül való; ez csak később alakul ki Bizonyos zenei kedélyhangulat előzi meg, s csak erre következik azután nálam a költői idea.‖

107 lenül élnek s a nemzedékek s a történelem minden változásának csúfjára örökké ugyanazok maradnak, ők fejezik ki dionysosi rajongásukban először a későbbi tragédiák vége által fölidézett metafizikai vigaszt, hogy az élet a dolgok fenekén, a jelenségek minden változása s az egyén megsemmisülése dacára elpusztìthatatlanul hatalmas és örömmel teljes. Ε vigasz nélkül a mély elméjű, éles szemű, legérzékenyebb hellén a történelem pusztìtó folyamába s a természet kegyetlenségébe pillantva s hamleti utálattal eltelve, bizonyára az akarat buddhisztikus megtagadása után vágyódott volna. Ettől megmenté a művészet, s a művészet által megmentődött az élet. A művészet a lét borzasztó és abszurd voltán érzett utálatot elaltatja, oly fenséges és nevetséges képzetekké alakìtja, a melyek az életet lehetővé teszik. 8-10. A satyrok a görögöknél a természetes megismerés és kultúra által még át nem alakult ősember csodált, fenséges mintái, ők a természet legmagasabb, legerősebb ösztöneit, rajongó, résztvevő érzéseit, az ölébe rejtett igazságokat fejezik ki, s nemi mindenhatóságát jelképezik. Ε satyrok Dionysos isten kìsérői; hü szolgái, küzdelmeinek bajtársai, szenvedéseinek megosztói. Kezdetben csak a satyrok kórusa szerepel a szìnen. Dionysos nem is jelenik meg, csak a kórus képzeli el és fejezi ki himnuszával, énekével alakját és tetteit, szenvedéseit, a melyekben saját állapota apollói befejezését látja visszatükrözve. Később Apollót is megérzékìtették, reálisan szìnpadra hozták, valamint még később maszkjait, Promotheust, Oidipost stb. A kórus énekének ősforrása elveivel mindig vìziója Dionysos individual

108 dójáról, egyénbe való feldarabolásáról, 1 s ebből eredő szenredéséről. A szìnpad világa, a drámában szereplők játéka tehát apollói vìziója a magát beleélő, vele egyesülő kórusnak. Viszont a satyrkórus vìziója a dionysosi izgalomban epidemikusan átragad a nézők tömegére. Az egyén beleolvad egy idegen természetbe. A néző egyesül a kórussal s ennek révén — mert később az a kórus szerepe, hogy a nézőkben dionysosi hangulatot, a vìzióra alkalmas hangulatot gerjeszszen — utóbb a dráma aktoraival. 2 Átváltozik, mintegy varázslatban elfelejti egyéniségét, polgári létét, társadalmi állását, mindennapi dolgait, belemerül a vìzióba, „a látszat ősi kedvével.‖ Az individuáció békója megtörik, az egyén megismeri, az ősfájdalmat és ősellenmondást a természetben, megismeri, hogy az individuáció minden baj ősforrása, hogy minden létező egy, hogy a megváltás, a melynek reményével a művészet kecsegtet, csak az egység helyreállásával lehetséges. s A tragikus, dionysosi szellem aztán birodalmának meghódìtotta az olymposi-homerosi mythos egész világát is, s

1

Zagreus – a titánok által gyermekkorában feldarabolt, 8 ìgy különféle helyeken tisztelt Dionysos. 2 Nietzsche itt finoman utal ez egyesìtés egy technikai segédeszközére. A görög szìnház koncentrikus ìvekben menő terrász-épìtésmódja folytán minden néző elnézhetett a szìnpadra az őt környező reális világ fölött, s e szemlélet is egyesìthette amaz ideális kórusvilággal. – Ezt a technikai fogást alkalmazta utóbb Wagner is Bayreuthben. 1 Nietzsche szerint ép abban különbözik a dráma az epikai műfajoktól, hogy a kórusban és nézőben ezt a dionysosi megismerést, egységérzetet, idegen természetbe átvarázsolást hozza létre, mìg az eposok rhapsodjai sohasem egyesülnek tárgyaikkal, képeikkel, hanem azokat mindig mint magukon kìvül állókat, mint látszatot szemlélik, akárcsak a festő.

109 annak mezét új mély tartalommal töltötte el, alakjait saját megismerése, saját igazságai symbolumaivá tette. Hy módon virágzott a tragédia, mìg egy bizonyos korban elkezdődött hanyatlása, a mely valóságos öngyilkosság. 11-12. A tragikus szellem elaggulásának, elfajulásának főképviselője: Euripides, ő viszi a szìnpadra, a hol eddig csak istenek és félistenek jelentek meg, a nézőt, a köznapi embert, a középszerűséget. Az örök helyett a jelen pillanat; a fenséges komolyság, a titáni lázadás helyett az önelégültség, könnyelműség, éle, szeszély és csalafintaság válik uralkodóvá.1 Ezzel uralomra jut az ötödik rend, a szolgák rendje, legalább gondolkodást s érzületet tekintve. Euripides azért nem lehetett többé igazi tragikus, mert benne túlságos volt a kritikai érzék, ő már nem hisz a mythosban; a tragédiával összeférhetetlennek tartja a dionysosi elragadtatást, a zenei elemet. Mint józan, sajnos túljózan gondolkozó, a dionysosi mámor és apollói vìzió helyett arra törekszik, hogy mindent észszerűen alakìtson. Csak ha a nyelv, jellemzés, a cselekmény felépìtése, kórus minden észszerű, akkor szép. Új izgatószerül használja egyrészt a hideg, paradoxszerüen kihegyezett gondolatokat, a dialektikát, másrészt a tüzes effektusokat, s a pathetikus nagy jeléneteket, ö mutatja az „esztétikai sokratizmus‖ teljes diadalát. 13-15. Mert Sokrates a mestere.2 Az ó-kornak ez a 1

Már Aristophanes komédiája is Euripidest és Sokratest okolja a tragédia elfajulásáért. A hagyomány szerint Sokrates segìtett Euripidesnek a drámairásban kerülte a szìnházat ő csak Euripides darabjait látogatta. A delphi-i jósda szerint bölcseségre első Sokrates, második Euripides. 1 „S e befolyásnak tudandó be, hogy a görög ókor századokon át élő fölfogása majdnem legyőzhetetlen szìvóssággal ragaszkodik a hal-

110 „legkétesebb jelensége‖ megtagadta a görögség lényegét, a melyet Homeros, Pindaros, Aischylos, Phidias, Perikles, a Pythia és Dionysos alakjai fejeztek ki. Rengeteg ész, a ki mindenekfölött csak a belátást tekinti értékesnek, s az ösztönt (daemon) csak mint leintő hangot, mint akadályozót veszi figyelembe. Mìg a teremtő embereknél az ösztön alkotó, affirmatìv erő, s az öntudata kritikai, a leintő, fékező erő: addig Sokratesnél az öntudat az alkotó, az ösztön a kritikus. Ε sajátságnál, logikája túltengésénél fogva hiányzik belőle a misztikus képesség. Szemében sohasem lobogott a művészi lelkesedés bájos őrületének tüze; soha sem pillantott bele a dionysosi mélységbe, ő a költészetet, a melyben okok okozat nélkül, s okozatok ok nélkül tűnnek föl, a gyöngébb értelműek számára berendezett veszedelmes hìzelgő szemfényvesztésnek tartotta, a mely csak a kellemest mondja, nem pedig a hasznosat, a melyre az értelmes embernek szüksége van.* Sokrates a tudást teszi mindenek fölé. Ebben optimizmusa nem ismer határt. Szerinte az erény is tudás; bűnt csak tudatlanságból lehet elkövetni; a boldogtalanság is csak az erénytudás hiányából folyik. Ennélfogva az ő hatása alatt a tragédia megoldása az Aischylos-féle transcendentalis igazságszolgáltatás helyett a „költői igazságszolgáltatás‖

ványpiros „derültség‖ szìnéhez, – mintha sohasem létezett volna VI. század a tragoedia születésével, mysteriumaival, Pythagoras- és Herakleitosával, igen, mintha a nagy idő műremekei nem is volnának; pedig ezek egyike sem magyarázható ki az ilyen elaggott és rabszolgaszerü letörőmből és derültségből» egészen más világfölfogásra utal, mint létének okára.‖ * Az ő hatása alatt égeti el tanìtványa, Plato tragédiáit s új egyetemes műremeket alkot dialógusaiban. Ez előképe egy új műfajnak: a regénynek, s merőben szolgálója a dialektikus filozófiának. Középutat követ elbeszélés, lira, dráma, próza s költemény közt.

111 lapos princìpiumává aljasodik, s eszköze a „deus ex machina‖ lesz. A régi tragédia lényege, oka: a kórus, a dionysosi állapotokat, egyetemes érzéseket általánosan kifejező zenei elem, a mely egyszersmind megérzékìtésére nagy és magasztos álomképeket, mythosokat, isteni és félisteni typusokat szült, most háttérbe szorult, esetlegessé, könnyen nélkülözhetővé vált. Helyére lép a teljes realitásra törekvő drámai cselekmény és a dialektikus dialógus. Az új dráma hősei már a mindennapi emberhez nagyon közel hozott, teljesen egyénileg jellemző emberek, – hideg józansággal okoskodnak, syllogizmusokkal dolgoznak. Ez a józanság kerüli és megveti az elragadtatást és egészen más szerepre sülyeszti a zenét is. Pedig az igazi zenei szellem eltűnésével a tragédia épp oly bizton tönkremegy, meghal, mint a hogyan csakis ebből a szellemből születhetik meg. 16. A zene, mint már Schopenhauer kifejtette, a világ lényegét képező akaratot minden törekvésével, izgalmával, nyilvánulásával, minden emberi érzelemmel együtt közvetlenül, legáltalánosabban, testetlenül, de legérthetőbben fejezi ki; mìg a többi művészet csak a külsőségek, a jelenségek képe. A zene azonban egyszersmind kiválóan alkalmas arra, hogy minden jelenséget, a dolgok lényének bizonyos nyilvánulási formáját, a leghatározottabban kommentálja, azt legmagasabb jelentőségében kiemelje. A zene ingerel arra, hogy a dionysosi egyetemességet és örökkévalóságot hasonlatszerű képekben szemléljük, a mely képek azután az ő kìsérete folytán legvilágosabbakká válnak. A zene szüli a mythost, s épp

112 a tragikus mythost, a mely a dionysosi megismerésről, t. i. arról szól, hogy az akarat örök élete még az akarat legmagasabb fokú megjelenésének, a hős egyénnek megsemmisìtésén túl is tart; hogy az akarat örökké alkotja, örökké a létre és· szenvedésre kényszerìti az egész világot, ámbár, még helyesebben, mert megjelenési formái, a jelenségek örökösen aláhanyatlanak. 17. „A dionysosi művészet ekkép a lét örök kedvéről akar meggyőzni, csakhogy azt a kedvet nem a jelenségekben, hanem a jelenségek mögött kell keresnünk. Meg kell ismernünk, hogy mindannak, a mi keletkezik, el kell készülnie a szenvedéssel teljes aláhanyatlásra; kénytelenek vagyunk beletekinteni az egyéni lét borzalmaiba – s mégsem kell megdermednünk: metafizikai vigasz ránt ki hirtelen e tűnő alakok közül. Egy pár pillanatra maga az őslény vagyunk s érezzük féktelen életszomját és életkedvét; a harc, a kin, a jelenségek megsemmisìtése most szükségesnek tűnik föl előttünk az életbe toluló és tülekedő létforma számtalan sora, a világakarat pazar termékenysége láttára; e szenvedések nyilaló tövise ép abban a percben döf át, a mikor a lét mérhetetlen őskedvével mintegy egygyéváltunk s a mikor elpusztìthatatlanságát és örökkévalóságát dionysosi elragadtatásban sejtjük. Félelem és részvét ellenére is a legboldogabb élők vagyunk, nem mint egyének, hanem mint az egy élő, a melynek nemzőkedvével összeolvadtunk.‖ A zenének a dionysosi világnézetet kifejező ezen szelleme a görög lira kezdeteitől egész az attikai tragédiáig fokozódva vajúdott, hogy képeket és mythosokat szüljön és azok-

113 ban nyilvánuljon. De legfőbb virágzását elérve, egyszerre hanyatlásnak indult. A zene – mint már emlìtettük, a cselekmény és szódialektika elől háttérbe szorult. Losülyedt (mint az újkorban az opera sillo rapresentativo-jával) merő szó- és hangrhetorikává, bizonyos emberek, helyzetek, szenvedélyek, cselekmények, egyszóval puszta jelenségek utánzásává. Megszűnt a belső lényeget, az akaratot, örök igazságokat, egész világnézetet kifejezni. Pl. megelégedett azzal, hogy egy háborút, tengeri vihart utánozzon külsőségeiben, lármás hangjaival. Ezzel elvesztette mythos-szülő erejét, megszűnt a dionysosi tragikus világnézetet kifejezni. S ezzel meghalt e világnézet legmagasztosabb kifejezése, a tragédia is. A régi tragédia tönkrement, a tudás terjedése, de még inkább a tudomány optimizmusa folytán. A theoretikus ember, a tudós ugyanis azt hiszi, hogy a természetet fenékig kikutathatja, s tudásával a lét minden baját orvosolja. Ez a sokratesi s ezzel minden alexandrinus és theoretikus-kor üluziója, 18. Vajjon örökre eltemette-e a dionysosi szellemei Semmiképen. A modern korban akadtak nagy szellemek (Rant, Schopenhauer), a kik szembeszállva a theoretikua optimizmussal, tagadják a tudomány egyetemes érvényét és célját, s azt, hogy lehetséges volna a kauzalitás segélyéve? a dolgok legmélyebb értelmét fölfejteni, ők az úttörői a modern tragikus kultúrának. Ez a kultúra, megismervén a tudás határait, belátván a világ örök szenvedéseibe, visszahőkölvén a tudomány következéseitől, kielégülést nem találván: az optimisztikus meg-

114 ismerésvágyból és önelégültségből átcsap a rezignációba, hősi önmegtagadásba s szomjúhozza a művészetet, mint a látszat által megváltó, metafizikai vigaszt nyújtó orvosszert. A ki pedig megmarad a theoretikus, alexandrinus kultúránál: örökké éhes, öröm és erő nélküli kritikus marad, a ki alapjában véve csak könyvtárnok és korrektor, s könyvek porától, sajtóhibáktól nyomorultul megvakul. Eddig, sajnos, még a minden magasabb szellem szemében poros, sivár, megdermesztő, elepesztő theoretikus kultúra, s ezzel karöltve a felületes zsúrnaliszta-kult ura az uralkodó. 19-20. Ennek a kultúrának jellemző kedvtelése a zenében a recitáló opera, amely pusztán külsőségeket, jelenségeket s nem lényeget reprezentál, s minden áhìtatos elmélyedésre képtelen. Az opera egészen művészietlen irányzatból született. A zeneietlen, theoretikus, de szórakozásszomjas ember azon szükségletből, hogy a zenei mű is elsősorban az értelmi fölfogást foglalkoztassa a szöveggel, s a félig-meddig énekelt pathetikus beszéddel. A tulajdonképeni zenei elem csak azáltal érvényesül, hogy a költő az énekesnek alkalmat ad pusztán lirai interjectiókra, szavak és sententiák ismétlésére, a melyeket azután már nem kell érthető szöveggel énekelni, hanem merőben zeneileg.* Az opera hallgatója nem képes a tiszta zene dionysosi mélyébe hatolni, nem képes abba, mint a világ tükrébe pillantani, nem képes vìziókra: * Nietzsche itt azutánmerész hipothezissal az opera keletkezését egyszersmind összeköti az emberek fölébredt vágyának az emberiség állìtólagos romlatlan, természetes kora. az idill iránt, a mikor e jó lények, pásztorok mindenike egyszersmind művész is volt, a mikor énekelve beszélt, mikor minden affektus-dalra vagy fuvolázasra indìtotta.

115 a gépésznek és dekoráció-művésznek, valamint a hangfestésnek kell úgy, a hogy segìtenie. De az ily hallgató a zenei apperceptiónak legfeljebb előcsarnokába ért. Az opera célja is, miként a tudományé: megerősìteni az embereket optimisztikus tévedésükben, a jelenségeket csalóka mázzal bevonni, s elfordìtani a dolgok való, bár rettentő lényegétől. Vajjon újra fölébred-e még a dionysosi szellem. Már némely biztató jel mutatkozik, új, szép remények ébresztője. Ilyen az új (Kant- és Schopenhauer-féle) német filozófia, a mely a megismerés határait igen élesen megvonván, eltérìt a theoretikus optimizmustól, s a mely elmélyìti az etikát és esztétikát. Vele párhuzamosan ugyanolyan komoly és mély célzatokat követ és hatásokat ér el a Bachon és Beethovenen át Wagnerhez vezető német zene. A fejlődés analógiát mutat a görögség fejlődésével, de megfordított irányt követ, mint az. Mi visszamegyünk az alexandrinus-korból a dionysosiba, a tragikusba, őshazánkba. A tragédia újjászületik a zene igazi szellemében. 21-25. A zene-tragédia újra fölemelkedik a világkép jelentőségére. Wagner „Tristan und Isolde‖-je, a melynek III. fölvonását Nietzsche mesterien jellemzi, ilyen példája az apollói és dionysosi elem újólagos összeolvadásának s a tragikus mythos ujjáébredésének. Az új zene-tragédia hatása alatt azután a néző is átalakul. A szem elfordul a merő jelenségek világától, a jelentől az örök lényeg felé; nem nézi, értékeli többé a dolgokat, sub specie saeculi, hanem sub specie aeternitatis. Ha már most ez a hatás, mint egykor a görögöknél, az egész

116 népéletre kiterjed, ennek roppant következményei vannak. Nemcsak az esztétikai érzék megy tisztìtó tűzön keresztül, banem az esztétikai behatás folytán az egyéb kulturális, erkölcsi, társadalmi, állami legmagasabb hatóerők is megtisztulnak, fölfrissülnek, meghatványozódnak. Ily remények – a tragikus kultúra reményei – fűződnek a tragédiának a zene szelleméből való újjászületéséhez, a tragédia és zene újólagos összeolvadásához. Nietzsche e munkájára többször alkalmazta a „kentaur‖ szót. S valóban nagyon sokféle elütő s nem egyszer ellentmondó elemből alakìtotta, a mi nemcsak neki, az alkotónak okozott fejtörést, hanem megnehezìti az igazságos kritikus munkáját is. A tragédia keletkezését és igazi lényegét akarja levezetni. Ε célból kapcsolatba hozza e műfaj legrégibb remekét, a görög tragédiát a zenével, sőt az előbbit merész esztétikai és bölcsészeti hipothezissel ez utóbbiról származtatja. Ε fejlődés rajzát, s az ahhoz fűződött igen fontos világnézetbe vágó következtetéseket már most csak olyasvalaki ìtélhetné meg helyesen, a ki egyszemélyben klasszika-filológus, kultúrhistorikus, a régi és a mai zene, a régi és a mai dráma alapos ismerője, a zenei és drámai alkotás és hatás fiziologusa és psychologusa, a schopenhaueri és wagneri világnézet beavatottja, az élet-művészet-tudomány összefüggéseinek búvára és – végezetre, de nem legkevésbé Nietzsche lelki fejlődésének tudója, sokszor rejtett szándékainak sorok közt olvasója. A ki sokoldalú tudós, de egyben zenész, költő és misztikus, a ki intuìcióval próbálja a

117 mtivet továbbfejteni, a hol tudományos érzékszervei, műszerei, módszerei cserben hagyták. Ε kellékek és nehézségek megállapìtása egyszersmind absolutio-kérés véleményünk következő nyilvánìtásáért. Nézzük először a probléma filológiai és kultúrtörténeti oldalát. Nietzsche a tragédiát a zenéből, még pedig a satyrkórus dithyrambusából származtatja. Ez a tétel tudtommal megfelel úgy a régi hagyományoknak (Aristoteles, Plutarchos stb.),1 mint az újabb kutatásoknak (0. Müller, Jebb, Burckhardt stb.). Megegyezés van abban, hogy eredeti magja nem mimikai, utánzó, hanem zenei, „Nem a szìnész- és dialógus itt az első, a hogyan egyébként lennie kellene, hanem eredetileg a kórus minden, s minthogy a régi előzményekhez valódi görög módra mély komolysággal ragaszkodtak és osak lassan alakìtották át azokat, az még a dialógus mellett is megmarad . . .‖ stb.2 Megegyezés van a dithyrambusnak a satyrkórusssal és ennek a Dionysos-ünnepekkel való kapcsolatára nézve. Körülbelül megegyezés van arra nézve is, hogy a Dionysoskultus volt a kardalhoz jóval utóbb, mint hyporchema? fűződő dráma első és egyedüli forrása is, s hogy a karvezető által ábrázolt vagy általa hirdetett Dionysos volt első, sokáig egyedüli hőse, tettei és szenvedései pedig első, sokáig egyedüli tárgya.4 Csak később hódithatta meg a 1

Aristoteles Poétika-ja 4. fej.: „(A tragédia) a dithyrambus előénekéseitől indul ki ( .) Már pedig a dithyrambus Dionysosról szóló dal volt. 2 Jakob Burkhardt: Qriehische Kulturgeschichte (Speemann, Berlin) II. kiadás, III. kötet, 207. és köv. o. 3 Ε szóval azt jelezték, hogy az énekben leirt cselekményt a karból előlépő egyes személyek egyszersmind mimikailag ábrázolták. 4 Ennek ugyan némileg ellentmond Péterfy Jenő (A görög tragédia keletkezése. Összegyűjtött munkái. I. k. 366. o.) Nem hiszi, hogy

118 költészet az isteni és hősi mythos egyéb személyeit és cselekményeit a dráma alakjaiul és anyagául. Persze az már merőben Nietzsche föltevése, – többi, bölcsészeti hipotheziseihez szabott, de be nem igazolt föltevése, – hogy ezek az egyéb alakok: Prometheus, Oidipos stb. csak Dionysos maszkjai volnának. A tragédia további fejlődése Aischylos, Sophokles-, Euripidesen át az epigónokig megint egyezik ismereteinkkel, bár e költők és műveik értékelésében Nietzsche élesen szubjektìv. De mindezek csak külsőségek, a melyek igazolják, a mit Nietzsche akart, hogy csakugyan: kezdetben vala a zene. Ám nála még ez sem lényeg. A lényeg, hogy a tragédia és vele a tragikus kultúra nemcsak külsőleg kapcsolódott a zenéhez, hanem egyenesen a zene szelleméből született. Itt azután csupa föltevéssel van dolgunk, a melyek – elismerjük – merészek is, sokhelyt finomak is, de tudományosan beigazolva semmikép sincsenek. Hihetünk bennök, különösen, ha a Schopenhauer és Wagner zenetheoriájában hiszünk, de tudni e dolgok felől alig tudhatunk valamit. Hogy a zene szülné a tragikus mythost? Hogy az első drámai cselekvény merőben a dionysosi mámorban elaléló satyrkorus apollói vìziója volna? Hogy a skéné-n történő

a drámai Dionysos isten tetteinek, halálának mimeléséből keletkezett volna; ez szerinte c&ak a keresztény misztériumból elvont nézet. „Dionysos-Zagreus szenvedései és halála... orphikus termék, melyet a Pisistratidák korszaka elé nem is tehetünk. A tragédiának a Dionysos-ünneppel való kapcsolata megmarad, ha nem is származtatjuk a eultusnak (tulajdonképp nem is létező) szent cselekményéből.‖ A Pisistratidák, a kik a nagy Dionysiákat alapìtották, végleg 538-510 K. e. uralkodtak, az első olyan drámákat, a melyekben az első szìnész (az α. η. σποκριτής) már „kivált a karból mìmelés végett, Thespistől származtatják. (536 Kr. e.) úgy, hogy mégsem oly lehetetlen, sőt közelfekvő, hogy a tulajdonképpeni drámák Dionysos ábrázolásai voltak.

119 dolgok merőben a zenének, mint a világakarat, a világ lényege adaequat kifejezőjének jelenségekbe objectivatiója volnának? Hogy a zene mint dionysosi elem a princípium indu viduationis békéit széttöri és borzalmas betekintést engedvén a reálisnak látszó világ lényegébe, a szenvedésekbe, egyszersmind felébreszti az igazi lényegével, az egyetemes és elpusztitbatlan világakarattal való egységünk érzetét és e megrendìtő betekintés megsemmisìtő hatásával szemben életmentő illúzióul szemünk elé varázsolja a látszat apollói szépségképeit? Megannyi kérdés, a mely kérdés marad. Kérdés mi ránk, mai emberekre nézve, a kikben a zenei és drámai művek oly differenciált, szinte egyénileg más és más esztétikai és lélektani hatásokat tudnak kiváltani, de még nagyobb kérdés a régi görögökre nézve, a kiknek lelki életéről e részt alig tudunk valamit. Annyi azonban bizonyos, hogy bennünk, a kik keresztülmentünk a Schopenhauer és Wagner iskoláján, mindenesetre inkább mehet végbe a Nietzschevázolta folyamat, mintsem a görögökben, a kik e speciális filozófia suggestioitól még távol állottak. De Nietzsche szerint nem állottak egészen oly távol oly betekintésektől, a melyek ama filozófiára vezettek. Hisz ők is pesszimista faj voltak, a kik azért fejlesztették ki az apollói művészeteket, mert azoknak megváltó látszata näkül nem tudták volna élni a realitásában borzasztó életet. Annyi már most igaz, hogy a görögök csakugyan nem voltak vakok a lét sötét oldalai, ezernyi gyötrelme, szenvedése, veszélye és az egyéni lét hiúsága és múlandósága iránt. Bizonyìtják ezt mythosaik, költőik és filozófusaik: de bizonyìt-

120 ják szokásaik, némely intézményeik is (gyermekölés, öngyilkosság, a „polis‖ felügyelete alatt stb.) Burckhardt például egész sorozatát szedi össze az erre vonatkozó adatoknak. 1 Vele együtt, valamint a mi Schwarcz Gyulánkkal együtt Nietzschenek is érdeme, hogy segìtett megdönteni a Winckelmann, Goethe és Schiller2 kora után lábrakapott és iskoláinkban is tanìtott mesét, mintha a görög világ csupa verőfényből, csupa isteni mosolygásból, derűből és boldogságból állana. Ez a rózsaszìnű szemüveg nem mutatja a dolgokat valóságukban, de nem volna-e épp oly hibás optikai műszer a fekete szemüveg? A görögök ismerték az életnek úgy szépségeit, mint borzalmait és sem egyoldalú optimizmust, sem pedig egyoldalú pesszimizmust nem lehet rájuk bizonyìtanunk.3 Ők élték az életet, a milyen az akkor volt, 1

Lásd Griechische Kulturgeschichte II. k. 373-422. ο. L. Schiller megható naivitású költeményét: Die Götter Griethenlands. Pedig Schiller nemcsak költő, hanem történetìró is volt. 3 Joel, a ki sok párhuzamos helylyel mutatja az ifjú Nietzsche rokonságát a romantikusokkal, idézett munkájában figyelmeztet, hogy Schlegelek is úgy tekintették a görög fajt, mint a melyben a túlságos érzékenység, abnormisra nőtt ideg- és cerebrális élet, az akarat heve és szenvedélyessége elnyomja a józanságot. Ugyanő szépen fejti ki, hogy Kietzsche a görögökben sokkal jobban érti, a mit legyőztek, semmint azt, a mit győzelemre vezettek; jobban a Titánt, Gygast, Gorgot, Erinnyseket, maenadokat, semmint az aegistartó olympusit. S rokonszenvez a gigászok Örökösével: a zsarnokkal. Legnagyobb kora a perzsa háborúk előtti zsarnokkor, a hússá-vérré vált államfogalom. „Gorgok, erinnysek, maenaok, satyrok, eksztatok gygasok és tyrannisok: ezek a Nietzsche görögjei; mind a szenvedély szülöttei; lobogó fáklyák és tüzes nyelvek. A görögöket értelmük, mértékük, plasztikájuk nélkül fogja föl (ez utóbbit: a világosat felszìnesnek veszi.) Görögökről van-e még szó?‖ „Nietzsche Hellast Athén nélkül, sőt Athén ellenére fogta föl – Hellas marad-e még? Solon, Sokrates, Phidias, de Perikies, Plato, Aristoteles ellen is fogja föl – ebben az utóbbiban természetesen az „aflfektusok középszerűsìtését‖ gyűlöli, – egy szóval, ő fölfogja Hellas középkorát és renaissance-át, az egész Hellast, mielőtt Hellas-szá lesz; mindent fölfog Hellason, csak azt nem, a mi klasszikus. – Az ő Hellasa a kelet (lydek, perzsák, egyptomiak) által korrumpált Hellas, „a mikor a kelet nyilt kapuinál fekvő jónkolóniák vezetik a görög kultúrát, a mikor görög 2

121 a milyen az mindig, teljességében és bátran, mint testben és lélekben kemény, egészséges és harmonikus emberekhez illik. A princípium individuationis-rol annak széttöréséről, a világakaratba olvadásukról s egyéb ilyenfajta buddhizmusról pedig bizony legfeljebb, ha egy-két legkiválóbb szelleműéknek lehetett halavány sejtelme, de nem annak a huszhuszonötezer görög nézőnek, a kikre e nélkül is legnagyobb hatást gyakorolta a tragédia. Kellett nekik a tragédia, de nem a Nietzsche-vázolta folyamatnál fogva, a melyet bennök kétségbevonunk. Hát mire kellett és miért kellett? Korántsem dicsekszünk azzal, hogy erre kimerìtő feleletet adunk. Legfeljebb hozzávetéseket. Szükségük volt rá oly okokból és olyan végre, mint a modern világnak, azután meg oly okokból, a melyek ma már gyöngébben vagy sehogysem működnek. Miért nézett és néz az ember tragédiát? Ez a kérdés belecsábi tani az esztétikai szükségletek tanai útvesztőibe, da mi a felületesség vádja árán is tartózkodó mérsékletet gyakorolunk. Beszéljünk csak a görög tragédia szerepéről. A görögöknél a tragédia valóságos közügy, mert vallási és nemzeti életszükségletük. Eredete világosan mutatja, hegy úgy a kardalt és kartáncot, mint a később hozzáfűzött mimikai cselekményt és dialógust át- meg áthatotta kereskedők és zsoldosok, bölcsek és kutatók mélyen a keletbe merülnek, a görög tyrannysok hìzelgik körül és másolják a kelet uralkodóit.‖ nGenialis barbárok a Nietzsche görögjei; görögök ethos és mérték nélkül, ìrtelem és plasztika nélkül, a norma és forma, a fogalom és véső által batároltság tulajdonképi görög művészete nélkül. A határtalan kultúra a barbárok Ösztöne, a kelet kultúrája, a romantikusok és Nietzsche ideálja.‖ (L m. Nietzsche und die Antike c. fejezete 279-343. o.).

122 a vallásos mythos. A tragédia előadása a vallás cselekményeinek, ünnepélyeinek, az istentiszteletnek konstitutìv eleme, egyik szertartása. A belőle kiindult emóciók tehát eleinte mindenesetre a vallásos áhìtattal rokonok voltak. De később is, amikor a tragédia összefüggése a vallási gyakorlattal elhalványult, a mikor formája és tartalma egészen feledtette már Dionysos apaságát, rendezése még mindig a „polis‖ elsőrangú ügye, valóságos nemzeti ügy. A tragédia nem sülyedt mindennapi mulatsággá, megmaradt monumentális, óriáspompáju, ritka ünnepélynek,* amely az akkori viszonyokhoz képest roppant, húsz-harmincezertiyi tömegeket egyesitett fenséges hangulatban, elragadtatásban. Ε tömegeknek uralkodó érzelme most már valószìnűleg nem a vallásos áhìtat volt, hanem világiasabb, emberibb érzelmek léptek lelkében előtérbe. Elsősorban kollektìv érzelmek, a közös lelkesedés, rokonszenv a „polis‖ mythikus alapìtói, faistenei, hősei, uralkodói iránt; az érdeklődés a „polis‖ – akár történeti, akár mythikus, de mindig idealizált – múltja, viszontagságos sorsa, ellenséges istenekkel, ellenséges közületekkel vìvott küzdelmei iránt. Ne feledjük a görögök agonalis alaptermészetét, hogy éltek-haltak a versenyért, a verseny alakjába szelìdìtett harcért. Tragédiák nemcsak nagy nemaeti ünnepélyek alkalmával a költők közt a babérért vìvott versenyek voltak, de tárgyuk is ilyen £γών, harc, párviadal volt istenek, félistenek és emberek között. S ha a hős, az ő hősük, el is bukott: sorsa, hogy úgy dacolt, hogy úgy küzdhetett, hogy oly küzdelemben dicsőn bukhatott el, irigységgel vegyes büszkeséggel, elragadtatással töltötte el a nézőket és * Évenkint kétszer-háromszor a Dionysiák idején volt előadás.

123 hallgatókat. A solidaritás érzetének leghatalmasabb forrása volt a fenséges tragédia. A „polis‖, s az alapját képezett faj egységérzete, de nem a „világakarattal‖ való egységérzet! De a görög nemcsak a „polis‖ polgára volt. hanem ember is. — Nem tagadom, bár első sorban „polgár‖ volt, a kin a „polis‖ zsarnokoskodott. — Nos, akkor a tragédia bizonyára ébresztett benne oly hatásokat is, a melyeknek nincs közük a „polis‖-hoz. — Nem merem kétségbevonni, mert rögtön rámolvassák az Aristoteles „katharsis‖-tanát. Óvakodni fogok azonban e tan vitatásába merülni: kötetek kellenének a Lessing, a Goethe, a Schlegel, a Vischer, a Bernays stb. egymás elleti harcoló érvelésének követésére. Elvont és meddő okoskodások helyett én csak emberileg veszem a dolgot: akkor is keilett a tragédia bizonyos élettani és psychikai folyamatokra, bizonyos ösztönök kielégìtésére, ingerek levezetésére, érzetek ébresztésére. Ide sorolom első sorban a vad és kegyetlen ösztönöket, mert nem átszellemült, étheri kulturembert, hanem primitivebb, animálisan egészséges, vad és kegyetlen embert veszek alapul. A tragédia az ilyen embernek mulatsága és gyönyörűsége volt. — A tragédia mulatság? Hisz az mindig szomorú. Hisz oly keserves sìrásra indìthatja az embert. — Mégis azt mondom, hogy mulatság. Hát nem legkedvesebb mulatsága-e a tömegnek ma is a véres látvány, a borzasztó szenvedések spektákuluma a bikaviadaltól kezdve a villamos elgázolásig, a korcsmai késeléstől a kutyapecér hajszájáig, vagy az akasztásig? Vagy egy háború véres ese-

124 menyei nem a leggrandiózusabb emóciói-e a tömegnek? Az igaz, hogy az ilyen cselekményektől a tragédiáig valamint Θ naiv vérengző kìváncsiságtól a tragédia keltette esztétikai élvezetig nagy út vezet, de a kiinduló-pont egy és ugyanaz: az ember vad és vérengző alaptermészete, a melynek jól esik legalább látnia a borzalmakat, a vért, a szenvedést, ha már maga nem is idézi föl bestiális teltekkel.1 — De hisz a néző sir is; megesik a szìve merő önzetlen részvétből. — Hagyjuk az önzetlenség kétes kérdését, s a részvétet, mert megint az Aristoteles félelme és szánalma labyrinthusába tévedünk.2 Elismerem, hogy van a nézők közt is önzetfen, jó szìv, a mely megesik, de a többség sìr, mert szeret sir ni, mert jól esik neki koronkint a sìrás, mint bizonyos észrevétlenül fölgyülemlett villanyosság: ingerek, elfojtott szenvedélyek, idegfeszültségek levezetése. Mentől erősebb, egészségesebb, vérmesebb valamely egyén, vagy faj, annál nagyobb szüksége van az ilyen ártatlan levezetésre. A görögség is, kivéve legraffináltabb és legsensitivebb, dekadens korszakait és emberpéldányait, nemcsak hogy gyakorolta és elbìrta a szenvedést, hanem szìvesen látta is, a művészet ideális köntösében is. Micsoda kemény szìvre, kegyetlenségre, de erőfölöslegre is vallanak nemcsak történelmi tettei, de mi-

1

Ε theoriát vallja Herkenrath, gröningeni lìceumi tanár {Problèmes aesthetique et de norale), valamint Emile Faguet la (Drame ancien, drame moderne 180S) c. műve bevezetőjében. 2 Jól fejti ki Faguet, hogy ha igazi részvét volna a tragédianéző szìvében, nem keresné föl a szenvedés látványát, hanem kerülné. De szeret tragédiát látni, mert ott ő biztonságban van, s ott neki nem kell segìteni, ott elég sìrni.

125 thoszai, költeményei és tragédiái is! Micsoda borzasztó dolgok halmazai szolgáltak esztétikai élvezetei forrásául. De korántsem gondoljuk, hogy ezekkel eléggé magyarázzuk a tragédia élvezetét és szükségletét. Tlyen magyarázatul kìnálkozik még sok egyéb. Ilyen elsősorban a zene- és szépszókedvelő görögöknél: a fül gyönyöre a muzsika és szavalat ritmusában és harmóniájában, a szemé a skéné szìnpompájában, a kórus táncaiban. Ilyen; az utánzás ősi kedvének kielégìtése, a mely annyi művészetnek alapja, úgy a műalkotóban, mint a műélvezőben. Ilyen: hogy a dráma is, mint minden művészet, a reális élet gazdagìtása, a lét korlátainak kitolása. Fokozza, hatványozza a lét erőit. Foglalkoztatja az igazságkereső értelmet. Szárnyakat ad a képzeletnek. Mozgásba hozza az emocionális életet. Mindenesetre kiemel a mindennapi életből, feledteti, meghatványozza, idealizálja azt. Ez gyönyörűség, melyben megvan a képlátás apollói eleme is. (Mind a kettő lélektanilag nem is ellentét, hanem egy tünemény: az illúzió, elragadtatás tüneménye, inkább csak fokbeli különbséggel.)* Ez a gyönyörűség az ember esztétikai szükségletei közé tartozik, melyet, mint a művészet általában, annak egyik ága, a tragédia fokozottabb mértékben koncentráltabban elégìt ki. De egy szóval sem mondjuk, hogy a művészet és a tragédia valami utolsó mentsvára a különben élni nem tudó embernek, s még kevésbbé mondjuk, hogy ilyen ópium- vagy belladonna-szerül, életmentő metafizikai vigaszul használta e realitás súlya alatt összeroskadó görög, a pesszimista * L. 88-117. o.

Julius

Zeitler: Nietzsches

Aesthetik.

Leipzig.

Seemann 1900.

126 görög! Ismételjük: a tragédia kellett a görögöknek, de aligha schopenhauer-wagner-nietzschei okokból. Fejlődése későbbi fokán Nietzsche is belátta ebbeli tévedését. 1886-ban e műve második kiadásához új előszót, önkritikát1 irt, a melyben ifjúkori művét sokban túlságos szigorral, de a szóban forgó kérdésben egészen helyesen itéli meg. Panaszkodik, hogy keserves verejtékkel igyekezett schopenhaueri és kanti2 formulákkal idegen és új értékeléseket kifejezni, a melyek Kant és Schopenhauer szellemével és ìzlésükkel gyökeresen ellenkeztek és hogy modern dolgok belekeverésével elhomályosìtotta s elrontotta a nagy görög problémát. Ez a probléma tulajdonkép egész sorozata a problémáknak: „Vajjon a pesszimizmus szükségszerűen a hanyatlás, tönkremenés, az elfáradt és elgyöngült ösztönök jele-e? – mint az volt az indusoknál s minden látszat szerint az nálunk „modern‖ embereknél és európaiaknál? Vagy van erőből folyó pesszimizmus is? Intellektuális hajlam a lét kemény, borzasztó, gonosz és problematikus oldala iránt jóiéitól túláradó egészségből, a lét teljességéből? Szenvedhetünk-e talán az erő teljességétől is? Van talán oly érdes és vakmerő tekintet, a mely a borzasztót követeli, mint ellenséget, mint méltó ellenséget, a melyen erejét kipróbálhatja, a melyen a félszet tanulni akarja? Mit jelent a tragikus miihosz a görögöknél épp a legjobb, legerősebb, legbátrabb korszakukban? S a dionysosinak roppant jelensége? S a mi fcelőle született, a tragédia? – És megint: az, a mi a tragé1 2

Werke. I. k. 1-14. „Bìzvást hozzátehetjük: „wagneri‖.

127 diát megölte, a morál sokratizmusa, a theoretikus ember dialektikája, elégedettsége és derűje, – nem volt-e éppen ez a sokratizmus a hanyatlás, a kimerültség, a megbetegedés, az ösztönök anarchikus bomlásának jele?... S a tudomány maga, a mi tudományunk, – mit jelent egyáltalán, mint az élet tüneménye, minden tudomány? Mi végre van, sőt még gonoszabbul kérdezve, honnan ered minden tudomány? Hogyan? A tudományosság talán csak a pesszimizmustól való félelem és elbújás? Finom védőgát az igazság ellen?‖ Mindezeknél a kérdéseknél Nietzsche egy tendenciát követett: a tudományt a művész optikájával, a művészetet pedig az élet optikájával akarta látni és vizsgálni. Ezzel a tendenciával, ezzel az optikával azután természetes, hogy az élet kormánypálcáját nem a tudománynak, nem az értelemnek, nem a józanságnak adja. hanem a művészeinek, az ösztönöknek, az álomnak és mámornak. ìgy például neki* a tragédia természetszerű kifejtése, racionalizálódása, s realizálódása, nem haladás, hanem hanyatlás, ë tetőpontját abba a korba helyezi, a mikor még nem evolválódott a zenéből, a mely a legkevesebbet szól az értelemhez, legtöbbet az affektusokhoz, a tudattalan ösztönélethez. ìme első korszakában ugyan az alapelve jelentkezik, mint utolsó korszakában: a racionalizmus, a „kis értelem” lenézése; az ösztönélet, a „nagy értelem” túlbecsülése. Középső korszaka e kezdettel s e véggel homlokegyenest ellenkezik, úgy hogy vigyázva kell majd vizsgálnunk: melyik Jelelt meg igazi természetének, hogy utolsó periódusának gondolat- ás érzelemvilágára nem illik-e a naturam expellas furca ... – mondás? * Miként Wagnernek is már 1849-ben ìrt művében.

128 Annyi bizonyos, hogy ez az első mű, bár kétségtelenül nyújt tudományosan értékes adatokat is: egész szellemében, egész módszerével nem tudományos munka, hanem inkább igen érdekes művészi vìzió. A fölvetett problémák csakugyan megérdemelnék a tudós munkáját, de Nitezsche nem hideg, mikroszkóppal felfegyverzett, hanem művészi elragadtatásban káprázó szemmel nézte őket. Látománya azért tulajdonkép nem is való a tudomány bonckése alá; gyönyörködjünk benne inkább, mint Nietzsche akkori lelke kivetìtett szìnes képében. Nem ismerjük meg belőle igazán sem a görögöket, sem a görög művészetet, sem egyáltalában a tudomány és művészet szerepét az életben, de megismerjük a lelke akkori ideáljaiért lándzsát törő, hittől, reményektől ragyogó szemű, bátor és erős Siegfriedet: a fiatal Nietzschét. Hitét a múltból merìti, reményét a jövőhöz fűzi. Nem a jelen embere; ez a mű a jelenkor problematikus kultúrája ellen intézett tüzes és hosszú hadjáratának első harci riadója, a melyet nyomon követ az Unzeitgemässe Betrachtungen harsonája. A múltból merìti reményét: lehetséges az igazi kultúra, hisz eleven és páratlanul ragyogó példánk van erre a görög világban. A „görögségnek reánk nézve ugyanaz az értéke, mint a szenteknek a katholikusokra nézve.‖ Ez az első tétele „a görög zenedrámáiról szóló töredékeinek. * Minthogy az alexandrinus, tudákos, művészietlen, félmüveit jelent – egy kivétellel – elveti, reményét a jövőhöz fűzi. A múlt és jövő közti hìd neki nem az egész jelenkor, de mégis a jelenkor egy óriás és kivételes tüneménye: Wagner. *

Werke IX. k. 34. ο.

129 „Én az élet egyetlen formáját a görögökében ismerem meg, Wagnert pedig a legmagasztosabb lépésnek tekintem arra, hogy az a német szellemben újraszülessen.‖* Wagner föléleszti a tragikus mithoszt, s ezzel megnyeri a világot a tragikus kultúrának, az élet egyedül méltó formájának. Tudása és sejtése, gondolatai és érzelmei szertelövellő, szerteszökellő sugarait azután kissé erőszakosan ebbe az egyetlen nézőpontba, mint gyújtópontba próbálja koncentrálni. Később keserű reakció következik be nála Wagner ellen, s ekkor megint hevesen túllő a célon. A mily kevéssé volt objektìv reményei sugallata alatt, ép oly kevéssé az a kiábrándulása után. „Hogy reményeket fűztem ahhoz, a hol nem volt mit reményleni, a hol minden túlérthetően a végre mutatott! Hogy én a legújabb zene alapján a „német lényeg‖ről kezdtem mesélni, mintha az épp most kezdené magát felfedezni és megtalálni! – S ezt tettem abban a korban, a mikor a német szellem, a melyben nemrég még megvolt az Európa fölött való uralom akarata, az erő Európa vezetésére, éppen végkép lemondott, s egy birodalom-alapìtás pompázó ürügye alatt átment a középszerűsödésre, a demokráciára és a „modern eszmék‖-re. A való pedig az, hogy időközben megtanultam reménytelenül és elég kìméletlenül gondolkozni erről a „német lényeg‖-ről, valamint a mostani német muzsiIcáról, a mely tetőtől-talpig romantika, és a legkevésbé görög minden lehető műforma között, ezenfelül azonban elsőrangú idegrontó, kétszerte veszélyes oly népnél, a mely az italt szereti, s a zavarosságot, mint erényt tiszteli, t. i. kettős tulajdon* U. o 87. ο.

130 ságánál fogva, mint mámorosìtó, β egyben elhomályosìtó narkotikumot.‖ Ezt Wagner megint nem érdemelte meg; rátérünk majd bővebben. Itt csak ennyit. Tudománytalan eljárás egész egyetemükben elsülyedt rég letűnt korok szellemének* népéletének, kultúrájának újra ébresztését egyetlen egyéntől várni, bárki legyen az, bármily nagy ember legyen az. Az csak egy, a genie-kultuszt túlhajtó romantikusnak juthat eszébe. A lángész szerepének ilyen mindenhatóságát realista szemmel, a szociológia tanulságainak világánál nézve, merő fantáziának látjuk. A kultúra egész sereg, elsősorban materiális, s azután ideologikus erőknek rezultánsa, nem egy művész vagy egy műfaj szülötte. A görög világ létföltételei rombadőltek s visszavonhatlanúl elsöpörtettek; a fejlődés egészen más irányt vett. Szép világ volt, – mi is gyönyörködtünk benne – de meghalt s újra föl nem támasztható. Ezért meddő dolog belekapaszkodni a haladás előre forgó kerekébe, s megkìsérlem annak mesterségesen visszafelé forgatását. Ezt tette Nietzsche és csak természetes, hogy keservesen csalódnia kellett. Müvének nem lehetett eredménye abban az irányban, hogy győzelemre segìtette volna a kultúra egyedül Wagnertől várt regenerációját, de az az érdeme megmarad, hogy mély intuìcióval nyitja meg szemünket nagy problémák számára, s magasztos ideáloktól eltelve tárja föl a jelenkor törekvéseinek hibáit, kinövéseit, árnyoldalait.

131 Milyen hatást tett ez a mű a kortársakra? Éppen nem maradt észrevétlenül, sőt nagy port vert föl. Barát és ellenség megmozdult, jeléül annak, hogy nem vették közönyösen. Nem lehet célunk e helyt a panegyrikusokba és polémiákba belemélyedni, csak egy pár jellemző tényt és nyilatkozatot idézünk. A munka nem volt ugyan párt- vagy propagandairat, – ezt Nietzsche tudományos lelkiismerete nem engedte volna meg – mégis erősen inspirálva volt attól, a kinek mint „fenkölt előharcosának‖ szerzője ajánlotta, Wagnertől. Nietzsche az előszóban bevallja, hogy művében mint valaki jelenlevővel közlekedett Wagnerrel, úgy érezte mindig, hogy csak az ő jelenlétének megfelelőt volt szabad leìrnia. Wagner a hű tanìtvány buzgalmának teljes elismeréssel adózott. – „Szebbet, mint az Ön könyve még nem olvastam. Nagyszerű! Most csak futva ìrok, mert az olvasmány túlságosan fölizgat, s előbb meg kell várnom a józanságot, hogy becsületesen olvashassam.* Cosimának azt mondtam, hogy ő utána rögtön Ön következik: azután soká senki, egész Lenbachig, a ki megkapóan jó képet festett rólam! . . .‖ Majd ismét: „S most kiad egy művet, a melynek nincs párja. Minden befolyás, a mely esetleg Önre hatott, e dolgozat egész jellege által semmire vezettetik vissza: a mi könyvét minden mással szemben kitünteti, az a befejezett biztosság, a melylyel legmélyebb elméjű sajátossága nyilvánul. Hogy is teljesedhetett volna máskép leghőbb vágyunk, hogy egyszer lássunk már valamit kìvülről hozzánk lépni, a mi teljesen hatalmába ejtsen bennünket! Mi könyvét kétszer olvastuk át, reggel mindketten egyedül, este együttesen; – sajnáljuk, * L. Növ. életrajz. II. k. 68. s köv. lapjait.

132 hogy nem rendelkezünk még az ìgért kettős példánynyal. Az egyért versengünk. Még mindig szükségünk van rá, hogy a reggeli és dolog közt az igazi hangulatba hozzam magam, mert olvasása óta megint komponálok utolsó fölvonásomon. Akár egyedül, akár együtt vagyunk, olvasmányunkat mindig fölkiáltások kìsérik. Magam részéről nem tudom fölfogni, hogy volt szabad ilyesmit megérnem.‖ Wagner Cosima asszony is superlativusokban dicsér: „Mily szép a könyve. Mily szép és mily mély, mily mély és mily merészt ... Ε könyvben oly szellemeket igézett meg, a melyekről azt hittem, hogy csak mesterünknek engedelmeskednek; két világra, a melyek egyikét nem látjuk, mert nagyon távol vanr a másikat nem ismerjük meg, mert nagyon közel van hozzánk, ön a legvilágosabb fényt vetette, úgy hogy fölfogjuk a szépet, a melyben sejtelmesen gyönyörködtünk, s föl a rutát, a mely majdnem agyonnyomott, s vigaszszal teljesen lobogtatja fáklyáját a jövőbe – a mi szìveinknek jelen, – úgy hogy reménységgel esdhetünk: Győzzön a jó! Nem tudom Önnek elmondani, mily fölemelőnek tartom könyvét, a melyben létünk tragikumát oly egyszerűen és igazán megállapìtja; s mily jól sikerült Önnek a szemléletesség a legnehezebb kérdésekben! Mint valami költeményt olvastam ezt azt irást, pedig a legmélyebb problémákat tárja föl s épp oly kevéssé tudok tőle megválni, mint a mester, mert feleletet ad bensőm minden tudattalan kérdésére. Bizonyára elképzeli, mennyire megragadott a Tristan és Isolda emlìtése; a zene okozta megsemmisülést, s a dráma által való megváltást – a hogy ezt Ön festi – e páratlan műben a leghatalmasabban éreztem ugyan, de sohasem tudtam magamnak megmondani,

133 úgy hogy életem leghatalmasabb benyomását Ön szintén fölvilágosìtotta bennem.‖ stb. A Wagner-táborból egyáltalában szép levelek jöttek. Liszt, Bülow, gróf Schleinitz miniszter neje, Hagen berni tanár, Edouard Schuré francia kritikus, báró Balligand, II. Lajos kamarása mind hìzelgőén nyilatkoztak. Ránk nézve igen érdekes Liszt Ferencz Pesten, 1872. február 29-én kelt levele, amelyben többek közt ìgy ìr: „(könyvében) hatalmas ezellem pezseg és lángol, a mely legbensőmben megragadott. De megvallom, hogy nem rendelkezem az első ismeretekkel műve teljes méltánylására, mert a görögség, a bálványozás, a melyet vele a tudósok űznek, meglehetősen idegenek maradtak tőlem; az athenaeiek legmagasabb szellemi tettének magasztalom a Oeo ignoto ajánlott oltár fölállìtását, a melyen az egész Olympus ìzzé-porrá tört, mihelyt szent Pál az ismeretlen istent hirdette; s nem szerte a Parnassuson és Helikonon jártatom szemeim, hanem annál jobban szegeződik lelkem a Táborra és Golgothára.‖ Azután magasztalja a, részleteket, bámulatos világìtású exegeziseit, pompás nyelvét. Idézi lelkében visszhangzó szavait stb. Bülow lelkesedésében Nietzschenek ajánlja Leopardi, „fordìtását s utazásain széltében osztogatja a Nietzsche művét. Wagnerek révén München, Genf, Berlin, Firenze, Moszkva főrangú társasága érdeklődik a fiatal német tudós iránt. Ám annál mélyebben hallgatnak a filológusok. Pedig nagy volt közöttük a megütközés. Hisz a fiatal baseli professor ezzel világosan kimutatta, hogy nem tekinti magát közéjük valónak, hogy félvállról nézi munkájukat és mód-

134 szereiket. Jól jósolta: „Most kezdődik részemre a megbotránkoztatás korszaka, miután egy ideig eléggé tetszettem, mert a régi jó, ismerős papucsok voltak rajtam.‖ Utóbb megszólaltak az ellenséges kritikák. Egy egyházi lapban valaki tanát a „zenébe fordult darwinizmusnak, az ösnyálka devellopizmusának, azaz tökéletes őrültségnek‖ nevezte el. Majd sikra szállt a filológiának egy Nietzschenél is jóval fiatalabb képviselője Willamowitz-Moellendorf Ulrik, az egykori pfortai diák, ma a berlini egyetem nagyhìrű graecistája, s Zukunftsphilologie, eine Erwiederung auf Friedrich Nietzsche's Geburt der Tragödie (1872.) c. művében igen heves modorban tárta föl a mű filológiai hiányait. Bármenynyire igaza lett volna szakszempontból – Rohde kimutatta, hogy itt is sok a tévedése, – mint egyoldalú filológus nem lehetett igazságos kritikusa ennek a filológiából, filozófiából és muzsikából összealkotott „kentaur‖-műnek. Nietzsche maga teljesen alkalmatlannak érezte magát a polémiára. Panaszkodik, hogy absurd módon ingerlékeny a kis szúrások iránt., tehetetlen minden kicsinyességgel szemben. Azt tartotta, ez a képtelensége onnan ered, hogy minden alkotó tett rendkìvül meggyöngìti a defenzìv erőket. Mennyire megvolt azonban hatva, a mikor maga Wagner vette védelmébe a Norddeutsche Allgemeine Zeitung egy nyìlt levelében. * Willamovitz támadását egyszerűen a filológuskaszt bosszújának tekinti, a mely megharagudott, hogy Nietzsche más szavakat és hangokat használ, mint e bráhmánok szoktak. A Willamowitz-fajta filológusok soha sem lehetnek a nemzetnek ne-

* Lenyomatva Wagner művei IX. kötetében.

135 velői, hanem csakis a Nietzsche-félék az ő mély természetességükkel, legnemesebb céljaikkal. Ez olaj volt a tűzre. Most már a szakvilág nem átallotta Nietzschét tiszta Wagner-lakájnak kikiáltani. Hiába fogott tollat Nietzsche tudós kebelbarátja, Rhode: Afterphüologie, zur Beleuchtung des Pamphlets „Zukunftsphilologie” Sendschreiben eines Philologen an Richard Wagner c. füzetében igazat ad Nietzsche fölfogásának, 1 s szakszempontból is keményen rendreutasìtja Willamowitzot, a ki erre új pamfletben felel. Nietzsche valóságos boykott alá került, még diákjai is elmaradtak egy időre; úgy látszik óvták őket a wagnerianus Zukunftsphilologie-től. Egykori mestere: Ritschl, a ki mindenesetre kiváló filológus volt, de formalista filológus, először hallgat, majd sürgetésre ily bölcs mérséklettel nyilvánìtja véleményét:2 „Ha kìvánsága ellenére is, munkája oly beható megbeszélésére, a melynek Önre nézve valami értéke lehetne, még most is s valószìnűleg a jövőben is képtelennek érzem magam, úgy meg kell gondolnia, hogy nagyon is öreg vagyok arra, hogy még egészen új élet- és szellemirányokat keressek. Egész természetem szerint lényegileg oly határozottan a történelmi irány és az emberi dolgok történeti szemléletének hive vagyok, hogy sohasem láttam a világ megváltását ebben vagy abban a filozófiai rendszerben, úgy hogy valamely kor vagy jelenség természetes elvirágzását sem nevezhetem öngyilkosságnak; hogy az élet individualizációjában nem lát1 Rohde föl fogásinak a Nietzsche-ével valö meglepő, sőt ominózus egyezését már a Br. II. k. 23G. oldalán olvasható levél is előre jelzi 2 Briefe. III. k. 140-143.

136 hatok visszaesést, s nem hihetem, hogy a természet és történeti fejlődés által ritka módra megáldott, úgyszólván privilegizált nép szellemi életformái és tehetségei absolute irányadók lehetnének minden népre és korra, a mily kevéssé volt elég és lesz elég egy vallás különböző népegyedek számára. Lehetetlen, hogy ön tőlem, alexandrinustól és tudóstól várja, hogy a megismerést elìtéljem és csak a művészetben lássam a világot átalakìtó, megváltó és megszabadìtó erői A világ mindenkinek más és más: s minthogy mi éppoly kevéssé győzhetjük le individuációnkat, mint a mily kevéssé térhet vissza gyökerébe a magát levelekbe és virágokba individualizáló növény, ennélfogva a nagy életgazdaságban minden népnek képességei és különös küldetése szerint fog kelleni magát kiélnie.‖ Bevallja, hogy talán, ha a schopenhaueri filozófiát ismerné, háborìttatlanabbul örvendhetett volna a sok szép és mélyelméjű gondolatnak és gondolaìvizióknak. „Hogy nézeteit új nevelés alapjául lehet-e értékesìteni, hogy ifjúságunk nagy tömege nem vezettetik-e a tudomány éretlen megvetésére, a nélkül, hogy ezt becserélné a művészet iránti fokozott érzékkel, – hogy ezáltal, a helyett hogy költészetet terjesztenénk, nem tárunk-e mindenoldalú dilettantizmusnak tág kaput: ezek oly aggályok, a melyeket meg kell bocsátania egy öreg pedagógusnak, a kinek azért még nem kell magát „Zuboly mester‖-nek éreznie. Hogy nekem éppúgy, mint Önnek, a görögség a világkultúra örökké csörgedező forrása, a melyhez mindig eleven fogékonysággal kell visszatérnünk, e felől Önt nem kell biztosìtanom. Hogy azonban azért ugyanazon formákhoz kell-e visszanyúlnunk,

137 ez oly kérdés, a melynek megoldását valószìnűleg az egész emberiség vállalja el.‖ – stb. Nietzsche kissé ingerülten felel: . . . „Később szándékomat világosabban fogja látni, ha az iskoláink jövőjéről szóló ìrásom megjelen. Addig is kifejezem meggyőződésemet, hogy a filológusoknak kell egy pár évtized, a mìg egy ily esoterikus és a legmagasabb értelemben tudományos könyvet megérthetnek.‖ Ritschl válasza megint nemes és méltóságos: ... „Ha ön és barátai más utakon találják meg üdvüket, úgy törekvésük komolysága és ideálitása iránt mindég meg fogom őrizni legpártatlanabb elismerésemet; de sohasem fogok önnel megegyezni abban, hogy csak a művészet és a filozófia az emberiség tanìtói; az én számomra odatartozik a történelem is és speciálisan annak filológiai ága.‖ Az öreg úr nemsokára kap még egy kis filológiai dolgozatot Nietzschétől, s ezért örömmel üdvözli őt: „. . . . hogy megint a régi otthonos és rokonszenves vizeken‖ látja. De csalódott. Nietzsche a filológia számára elveszett ember volt. Rohde persze mint filológus is meghatóan kitartott mellette, pedig az ő professzúrájának is ártott ez az állásfoglalása. A nevesebb szaktudósok közül – mint Rohde tudósìtja Nitzschet – Ribbecknek tetszett az ìrás: „Csupán bizonyìtékokat, egy tanúságot kìvánt, hogy csakugyan a dionysosi elragadtatásban lévő kórus varázsálmából tükröződnek viszsza a skéné idegenszerű képei.‖ – „. ... A ki nem érez és lát rögtön, annak hiába prédikálnak‖ – mentegeti nem bizonyìtó barátját Rohde, – „Fogja föl, a ki tudja, logikus appretìv-művészeteket ne várjon itt senki.‖ * * 1871. aug. 1-én kelt levél a kézirat olvasása után. Briefe II. k. 254. o.

138 Vigasztalhatta még Nietzschét Bernays Jakab kijelentése, hogy a könyvben kifejezett nézetek az ő nézetei is, csak erősen túlozva vannak. A baseli kollégák közül melléje állt Overbeck és különösen Burckhardt, a ki görög kultúrtörténetének illető fejezeteit erősen a Nietzsche fölfogása szerint szìnezte. Nietzsche a legkisebb nyilatkozatot is szìvére vette» „Roppant komolyság ragad meg minden szónál, a mit róla hallok, mert az ilyen hangokból kitalálom annak a jövőjét, a mit tervezek. Ez az élet még nagyon nehéz lesz.‖ – ìrja Rohdének. De ő nem fél. Ám legyen „harc késhegyre vagy ágyukra!‖ – se levél aláìrása: „a lovas tüzér a legnagyobb ágyúval.‖ ö nyugodt műve sorsa iránt. „Számitok nyugodt, lassú pályájára évszázadokon át; legerősebb meggyőződésemként mondom ki ezt. Mert bizonyos örök dolgok itt először vannak kifejezve, ennek tovább kell hangoznia!‖* „Íme, mily korán jelentkezett Nietzsche nagyzási hóbortja‖ – mondják erre ellenségei. Lehet, hogy az, feleljük, de akkor e nagyzási hóbortban szenved minden nagy alkotó, ha nem is mutatja gyöngéjét ily őszintén és leplezetlenül. Ha már minden aktivitásunk, cselekedetünk föltétele az önmagunkba és a sikerbe vetett bizalom, mennyivel inkább feltétele minden nagy alkotásnak a genie megingathatatlan és magasra csigázott hite önmagában. Volna-e e nélkül kedve az alkotásnak nekifogni? Volna-e az ily lelki velejáró nélkül ereje a mű elkészìtésére? Ez a, talán túlzott, önbizalom hatványozza az- idegerőt, mámorosan magasra feszìti a lelket. Nem változtat a dolgon, ha ez erős emelkedést ideig-óráig * 1872. jan. 28-iki levele. Briefe II. k. 285. ο.

139 elernyedés, sőt kétségbeesés hangulata szakìtja félbe, a miről az alkotók oly sűrűn panaszkodnak.) Az önmagában és müvében hìvő lélek mámoros lendületének kirezgései azután egy ideig a mű elkészülte után is tovább tartanak, s okozzák^ hogy a szerző értékelése túlnő az objektìv ìtélet méretein. Konzerválja és sokszor dacosan fokozza ezt a részvétlenség és félreértés – minden új mű kikerülhetetlen sorsa* Nem, az ilyen „gyermekes és hóbortos‖ önkritikákon csak nevessen az, a ki az alkotó lélektanával, a genie hullámzó psychejével nem ismerős. A ki csak egy kicsit beletekintett, az ezt az önbizalmat természetes és szükséges erőnek ismeri el, s nem is mosolyog rajta. A mint nem mosolyog semmiféle nemző, versenyző vagy harcos önbizalmán. Annál kevésbbé fogja kinevetni Nietzschét. Hisz neki a szokottnál is nagyobb rész jutott a közöny és félreértés keserű falatából. Hisz ez az – elismerjük, mindinkább fokozódó és betegessé fajuló – önhit tartotta lábon a legsúlyosabb körülmények közt, s egyszersmind egyedüli vigasza lehetett neki, a ki körül a sivatag folyton félelmetesebbem növekedett . . .

2. A KORSZERŰTLEN ELMÉLKEDÉSEK. A „Tragédia születésé‖-vel Nietzsche odadobta a keztyűt korának s a modern kultúrának. A kihìvást elég gorombán fogadták, de δ nem hátrált. Most már rendszeres hadjáratot indìtott, szóval és ìrásaival, 1872. elején a baseli Akademische Gesellschaft meghìvására előadás-ciklust tartott az iskolák jövőjéről, 1873. augusztusban pedig kiadta az első „korszerűtlen‖-t, Daviä Straussról, a melyet ugyanazon év végén követett „A történelemnek az életre való hasznáról és káráról‖ szóló. 1874. szeptemberben jelent meg a „Schopenhauer mint nevelő‖, 1876. júliusban a „Richard Wagner Bayreuthben‖ cìmű elmélkedés. Ma tudjuk, hogy ezekkel Nietzsche korántsem tekintette feladatát kimerìtettnek. De egy csomó nyila betegség, lehangoltság, egyéb munka, sok kényszerű elterülés következtében puzdrájában maradt. Husz-huszonegy hasonló irányú elmélkedést tervezett, s egészen 1884-ig ezekkel akart foglalkozni, feogy azután negyvenes éveit a görögöknek, ötvenes éveit pedig az „emberiséghez intézett beszédekének szentelje. Támadta volna többek közt a sajtót, a filológusokat, a német szó elcsúfìtóit, a katonai kultúrát; elmélkedései tárgyaiul szolgál-

141 tak volna a vallás, a nemzetek, osztályok, a szociális válság, a város, a szabadság útja. De mindebből csak egy pár töredék készült el,* a többi tollban maradt vagy beleolvadt későbbi műveibe, különösen az „Emberi, nagyon is emberi‖ cìműbe. A korszerűtlen elmélkedések motìvumát egy 1874. márciusban ìrt levele adja: „Hogy kifakadásaim elég dilettánsak és éretlenek, jól tudom, de mindenáron ki akarok magamból előbb vetni minden polemikus-negatìv anyagot; előbb kitartással le akarom énekelni ellenségeskedésem egész hanglétráját, föl és le, szépen félelmetesen, hogy a boltozat visszhangozza. Később, öt év múlva, hátravetek minden polémiát a egy jó művön gondolkodom. De most mellemet csupa undor és szorongás nagyon elnyálkásìtja, s expektorálni kell magara, mindegy akár illedelmesen vagy illetlenül, csak ha véglegesen.‖ Első ilynemű művei csakugyan inkább negatìvok. Az új Josuának az a félkeze, a melylyel az ellenség ellen hadakozott, erősebb volt a másiknál, a melylyel ugyanakkor az új templom tégláit kellett volna leraknia. Ezt mutatja mindjárt az „Ueber die Zukunft der Bildungsanstalten” c. ciklus. Támadja a nevelésügy terén manapság uralkodó kettős irányzatot. Az egyik a műveltséget lehetőleg széles körben akarja elterjeszteni, a másik kevesbìteni és gyöngìteni kìvánja. Az előbbinek forrása a jelenkor egyik kedvenc nemzetgazdasági dogmája, a mely szerint a főcél: lehetőleg több * L. művei XI. kötetét.

142 boldogság, ennek eszköze lehető legtöbb szükséglet és termelés, s ennek eszköze lehető legtöbb tudás és műveltség. Tehát a műveltség célja lehető legtöbb haszon, nyereség, pénz. A nevelés feladata, lehetőleg „currens‖ embereket szolgáltatni, mindenkit természetéhez képest annyira kiművelni, hogy tudásából a lehető legtöbb hasznot és boldogságot merìtse. Az intelligencia és vagyon „szövetsége‖ mintegy erkölcsi követelés. Minden műveltség gyűlöletes, a mely magánossá tesz, a mely pénzen és kereseten túl szegzi céljait, a mely sok időt használ el. Az efféle művelődési irányzatot a mai kor „magasabb önzés‖, „erkölcstelen művelődési epikureizmus‖ bélyeges néven tárgyal le. Néhol az a nemzetgazdasági célzat nem lép előtérbe, de azért meg van ugyanez a törekvés, mint korábbi vallási elnyomás ellen való védekezés vagy az állameszély kifolyása, a mely engedelmes és használható hivatalnok- és katonatiszt-sereget akar tenyészteni. A másik irányzat: a műveltség megszorìtása, abban leli magyarázatát, hogy a tudományok rendkìvüli kiterjedtsége folytán csak az viheti valamire, aki egy szakra adja magát, s a többivel nem törődik. Az ilyen szaktudós aztán szakjában ugyan a vulgus fölött áll, de egyebekben egészen hozzátartozik; olyan mint az egész életen át csak bizonyos munkával foglalkozó munkás, a ki virtuóz lehet a srófkészitésben, de egyébként ügyetlen. Az igazi műveltségtől való eltévelyedés e szomorú tényét azután a németek valóságos erkölcsi tüneményként ünneplik, mint a „kicsihez való hűséget‖, mint „taligás hűséget.‖ * * Célzás a Schiller Kant-xeniájára: haben die Kärrner zu tun*.

„Wenn die Könige baun,

143 A műveltség ilyen megszorìtása ma már arra vezetett, liogy a komoly általános kérdésekben és a legmagasabb bölcseleti problémáknál a tudós nem is juthat szóhoz, mert csupán szaktudós. Helyébe lép a hézagokat beragasztó zsurnalista általános, de álműveltségével. A száraz, mikrologikus tudálékosságot vagy pedig a zeurnalista felületességet eredményező nevelőintézetek központja és tìpusa a gimnázium, a mely prétendait céljai közül sem a klaszikus, sem a formális, sem a tudományos művelést nem éri el. Főoka ennek a tanáranyag s a tanìtványanyag rosszasága. A gimnázium oly igényeket emel kiváló tehetségekre, hogy lehetetlen a sok intézetet ilyen tanerőkkel ellátni. Ép ìgy vagyunk a tanulóifjúsággal: a zöm válogatlan, összeverődött, hitvány anyag; ez adja meg az intézetek jellegét, s ez átlaghoz kell alkalmazkodnia, lefokozódnia a kiválóbb tanulóknak, s a kiválóbb tanároknak is. S még folyvást, gombamódra szaporìtani akarják e tanintézeteket. „A népműveltség terjesztése, a tömegművelés‖ a jelszavuk, pedig az igazi műveltség arisztokratikus természetű. Ám ők arra törekszenek, hogy a tömegeket a nagy geniális egyének uralma alól fölszabadìtsák, az irántok való engedelmességből és hűségből fellázìtsák. Nietzsche célja ellenben nem a tömeg nevelése, hanem az egyes kiváló, a nagy és maradandó művekre felfegyverzett ember nevelése. A népműveltséget közvetlenül csakis külsőleg és durva módon lehet úgy a hogy elérni (kötelező elemi oktatással): mélyebb régiókban, a hol a nép vallásos, erkölcsi, jogi, nyelvi stb. ösztöneit rejti, nem lehet máskép előmozdìtólag működni, mintha megóvjuk a népnek üdvös öntudatlanságát, egészséges alvá-

144 sát, a mely ellenszer nélkül semmiféle kultúra nem élhet meg,, oly sorvasztók feszültségei és izgalmai. A ki a népet öntudatra, okosságra akarja nevelni, az intellektus birodalmában uralkodó természetes rangsorozatot forgatja föl, szétrontja a nép öntudatlanságából előtörő legmagasabb és legnemesebb képzőerőket, a melyeknek anyai hivatása a geniust szülni, gondozni, nevelni. Csak ìgy, a nép öntudatlanságának anyai ölében születhetik a genius, csak ìgy tükrözheti a nép sajátos erejét, nyilvánìthatja legmagasabb hivatását. A mai nevelőintézetek másik faja: a reáliskola, megint csak az életszükség, a kenyérkereset s nem a műveltség isikólája. A műveltség iskolája alatt ő olyan intézményt ért, a mély megőrzi a kiváló egyeseket a zárt hadsorokban nyomuló tömeg áradata ellen, megóvja korai kimerüléstől, elfajulástól s attól, hogy nemes és magasztos feladataikat szem elől téveszszék. „Az egyesek végezzék be művüket, ez közös intézményük értelme – és pedig oly művüket, a mely mintegy a szubjektum nyomaitól megtisztult s az idők viszontagságos játékain túlvitt, a dolgok örök és változatlan lényegét tisztán tükröző legyen. S mindazok, akik ez intézményben részt vesznek, együtt fáradozzanak, hogy a szubjektumtól való iry tisztìtás által a genius születését és műve teremtését előkészìtsék. Sokan a másod és harmad sorban álló tehetségek közül is hivatva vannak az ily segìtésre‖ stb. Ehhez persze heroizmus, önfeláldozás kell, s a genius fegyelme alávetés. De erről a mai középiskolában szó sincs. S nincs az egyetemen sem. Az ifjú itt egyszerűen sza-

145 bad hallgató. A tanár beszél, a hallgatók raja egyszerűen hallgat. Kit és mit, teljesen szabadságára van bìzva. Ép egy oly korban, a mikor az élet problémái eléje tolulnak, igazi filozófia helyett elétálalják a filozófiai rendszereket agyonhistorizálva, agyonfilologizálva. A művészeti gondolkozás terjesztése, a legfontosabb nemzeti művészeti tervek előmozdìtása teljesen idegen az egyetemtől. Az antik kultúra szentélyébe sem tud az egyetem bevezetni (mert csak filológusokat nevel a gimnáziumok számára), már pedig az antik világ minden kultúra teste-lelke, kategorikus imperativusa. Sehol nincs vezetés, sehol a praestabilált összhang vezető és vezetett közt. Pedig minden nemes ifjú szomjúhozza a vezetést, s legvégzetesebb reá nézve, ha önállóságra ingerlik oly korban, a mikor nagy vezérek iránti odaadás és a mester utainak lelkes követése a természetes és legsürgetőbb szükség. A magára hagyott ifjú azután mester, módszer, társak nélkül legtöbbször zátonyra kerül: kétség, remény, kétségbeesés közt vergődik, mìg valamely szaktudományba, vagy a zsurnalisztikába, vagy mindennapi teendők árjába menekül önmaga elől. Ezzel megszakad az öt előadásból álló ciklus. Befejezését nem mondhatta el Nietzsche, mert közben erősen meghűlt, de talán még inkább azért, mert nem tudta magát elhatározni, melyik tervét hajtsa végre. Az egyik optimisztikus volt: egy oly kultúra képét varázsolta volna elő, a melynek életteljes virágzása páros gyökérből hajtott volna ki. Egyik gyökere a filozófia (értsd: a schopenhaueri), a másik a művészet (lehetett volna más, mint a wagneri?). A másik terv pesszimisztikus végett adott volna: az öreg bölcset, a kinek beszélgetései

146 platói mintára a ciklus keretéül szolgálnak, háttérbe szorìtja és elhallgattatja a mai napi műveltség képviselője, s a léha ifjúság lármája. Milyen legyen hát a jövő iskolája? Erre Nietzsche már ismertetett alapelvein kìvül csak kétes homályban tartja töredékes nézeteit. Hisz nem várunk tőle, – nem is ìgért, – tabellákat, új órarendeket, de a ki ily gyökeresen rombol, annak kötelessége az új épületnek legalább vázlatrajzát adni, ha épìtőmesternek akar tartatni. Igen szépek az oly általános mondások, hogy a műveltség célja „a legnemesebb kortársak megértése és előmozdìtása, minden jövendő előkészìtése‖, vagy „népünk s az emberiség legnemesebb törekvéseiben élni és halni, – népünket s korunkat megszabadìtani a torzvonaloktól s ideálképet szem előtt tartani‖, vagy még: „a legmagasabb szellemeket halhatatlanokká tenni, s az ő szellemükben élni nagy célokért‖,* de még szebbek lennének, ha az ideák magasságaiból leszállnának áthatni a reális életet; ha látnók, mily intézmények és módszerek testébe akarta lélekül önteni ez eszméket Nietzsche. A mit fragmentumaiban erre nézve mond (IX. k. 340347.), éppen nem kielégìtő, ügy látszik, azt akarta, hogy csak sokkal később, mint ma történik, döntessék el az egyénre az a kérdés, vajjon magasabb műveltséget akar-e? Tizenöt éves korig mindenki egyenlő oktatásban részesüljön, azután következzenek a szakiskolák. A gimnázium egyeztessék össze a reáliskolával, s az egyetemen is szigorúan szakoktatás adassék. Ε célból a bölcsészeti fakultást ki kell onnan választani. A szakoktatás az élet szükségleteinek ekkép teljesebb mér* „Das groese Nachleben, um es vorzuleben.**

147

lékben fog eleget tenni, mint ma. S csak ezután következzenek (a 20, évtől a 30-ig) a képzőintézetek, elsősorban a leendő tanárok, de azután egyéb szellemi arisztokraták számára is. Sajnos, ezekről azután még kevesebbet hallunk, csak azt, hogy mintegy együtt tanuló, egymást erősìtő, nemesìtő testvéresülések legyenek. Érdekes, hogy Nietzsche sokat tépelődött egy ilyen szellemi arisztokrata-testvéresülés tényleges megtelepìtésén is. Ugyanakkor, a mikor ezeket az előadásait tartotta, Flimsben (Graubünden) nővérével együtt húsz-huszonötezer frankért meg akart venni egy kastélyt tudós- és művésztelep számára. A testvéresülés rendes tagjai lettek volna rajta kìvül Rohde, Gersdorff, Deussen és Overbeck, vendégtagjai pedig Wagnerek, Ritschlék, Meysenburg Malvida és Burckhardt Jakab. A terv maradt. Később a tagok névsora is változott volna. Láttuk, hogy Nietzsche szerint a mai oktatási rendszer egyik oka a hamis kultúrának. Egyik oka, de éppen nem egyedüli. A Bayreuther Horizont-Betrachtungen c. töredékében mintegy csapatszemlét tart a német kultúra ellenségei fölött, a kikkel szembe kell szállania. Odasorolja: a sovinizmus és a harci dicsőség paroxizmusának hangos képviselőit, (Treitschke) a szentimentális és puha „vén kisasszonyok‖-at (az irók közül Riehl, Gervinus, Jahn, Freitag; a művészek közül Schwind); a „blazìrt, historikus aggastyánok‖-at (Ranke, Mommsen, Bernays), a kik „mindenen túl vannak már‖; az újságìrókat, az „örökös gimnazistáikat (Gottschall, Lindau, Gutzkow, Laube), a falusi hitetlen philisztereket (ü. Strauss stb.). Az ellenség közé tartozik még: Auerbach, H. Grimm, Lübcke, Kuno Fischer, Lotze, Hanslick stb. A régeb-

148 biek közül valóságos szerencsétlenségnek tartja Hegelt és Heinét. Ezekkel szemben a leendő kultúra támaszai: Schopenhauer, a ki a Goethe-Schiller kultúráját elmélyìti, s Wagner, a ki teljes betekintést nyújt az élet és művészet összefüggésébe. Az ő tanaik és működésük a regeneráció forrása, ők tűzik ki az igazi célokat és jelölik meg az eszközöket. Ezek, a mai történelmi szempont helyett: a mythosképző erő; a filiszteri puhaság helyett: a metafizikai részvét; a tudálékosság helyett: a tragikai bölcseség; az esztetikátlan pathologikus művészet helyett: a szabad játék; a tudományos kasztrendszer helyett: a műveltség tribunal ja; a sok ìrás helyett: több gondolkozás és beszéd; a dogmatika helyett: a filozófia. Továbbá: a vallás tisztántartása, a fényűzés ázsiai túlzásainak leküzdése, a nyelv és zene szentültartása. Ily sokoldalú támadásra Nietzschenek utóbb természetesen se ideje, se kedve. Kénytelen volt ellenségeit jobban egy kalap alá vonni, tìpusokká róni. Egyik ilyen tipus lett aztán az, a kit igen szerencsésen Bildungsphilister-nek keresztelt el. Ε tipus képviselőjévé pedig David Friedrich Strausst tette, de nem azon korbeli Strausst, a mikor még a „Jézus élete‖-t ìrta, hanem az elvénültet, a „A régi és új hit” szerzőjét. Lássuk az első korszerűtlen (David Strauss, der Bekenner und der Schriftsteller) velejét. * 1. Németországban a közvélemény majdnem megtiltja, hogy valaki a győzedelmesen befejezett háború rossz és veszélyes következményeiről beszéljen. Annál szìvesebben hall-

149 gatja az oly ìrókat, a kiknek szemében nincs fontosabb vélemény, mint a közvélemény, s a kik ennélfogva versengve dicsőìtik a háborút és hatásait az erkölcsiségre, kultúrára, művészetre, ö ezekkel szemben kimondja, hogy a nagy győzelem nagy veszély; veszélyesebb, mint a vereség; könnyebb kivìvni, mint úgy viselni, hogy ne származzék belőle nagyobb vereség. A legutóbbi háború nyomában járó minden rossz következmény közt a legrosszabb, egy általánosan elterjedt, közvéleménynyé vált tévedés: hogy abban a harcban a német kultúra is győzött. Ez a káprázat fölötte kárhozatos; nemcsak, mert káprázat – van sok nagyon üdvös és áldásos tévedés, – hanem mert a győzelmet teljes vereséggé változtathatja; a német szellemnek vereségévé; sőt egészen kiirthatja azt a „német birodalom‖ javára. Még ha föl is teszszük, hogy az a háború két kultúra háborúja volt, a győztes dicsősége nagyon kérdéses. Tudni kellene, mit ért az a leigázott kultúra, – lehet, hogy nagyon keveset. Ekkor nem sok ok volna a triumfusra. De a jelen esetben a legegyszerűbb okokból szó sem lehet a német kultúra győzelméről; hisz a francia kultúra épp úgy fennáll, mint annak előtte, s a németek épp úgy függnek tőle, mint annak előtte. A fegyvereket sem a kultúra tényezői segìtették diadalra, hanem a szigorú harci fegyelem, bátorság, kitartás, a vezérek fölénye, a vezetettek egysége, nyugodt engedelmessége, nagyobb tudása; mindezen elemeknek semmi közük a kultúrához.* Sőt azon lehet csodálkozni, hogy az a valami, a mit Németországban most kultúrának hìnak, nem * Ugyanezen tulajdonságok révén győztek a lìthatatlanul műveltebb görög hadakon.

macedónok a hason-

150 bénìtotta meg ezeket a katonai követelményeket. Talán azért, mert az az ú. n. kultúra ez egyszer jobbnak látta, hogy a katonai követelmények szolgálatába szegődjék. De nem szabad hagyni, hogy ez a „kultúra‖ elhatalmasodjék, győzelmi mámorban elburjánozzék, mert különben elöli a német szellemet. Pedig ez a „műveltség‖ meg van önmagával elégedve sőt, mi több, fölfuvalkodva áradozik az ujjongó boldogságtól, a mint ezt a német újságìrók s regény-, tragédia-, dal- és történetgyárosok viselkedése mutatja. Ez a teljesen együvé tartozó kompánia mintegy összeesküdött, hogy a modern ember szünóráit és emésztési óráit, azaz „kultúrmomentumait‖ hatalmába ejtse, hogy őt ezekben a percekben nyomtatott papirossal elkábìtsa. Ε társaság a német kultúra ily „sikerei‖ által nemcsak szentesìtve látja magát, hanem mintegy szentnek és sérthetetlennek. Ezért ünnepélyesebben beszél, szereti a szózatokat a német néphez, klasszikusok módjára össze« műveket ad ki, s a szolgálatára álló világlapokban valóban új klasszikussá, mintaìróvá is proklamálja némely tagját. Azt kellene hinni, hogy a sikerrel való ilyetén visszaélést a művelt németek józanabb és avatottabb része fölismeri s kineveti a korcsot, a mely mint valami kényes kakas feszeng a tükör előtt és csodáló pillantásokat vet saját képére. De ezek a tudósok önmagukkal vannak elfoglalva, s az ő műveltségük az „új német klasszikusok‖ ama diadalt ülő műveltségétől csak a tudás mennyiségében különbözik. A német „műveltség‖ ma egységes mindenben, a mi által a kultúra az életben megnyilatkozik, s ez győzött volna Franciaországon? Lehetetlen. S az elterjedt közvélemény csak azt mutatja, hogy Németországban kiveszett a kultúra tiszta fogalma.

151 Mert kultúra elsősorban a művészi stíl egysége a nép minden életnyilvánulásában. Sok tudás és tanulság pedig se nem szükséges eszköze, se nem jele a kultúrának, sőt szükség esetében igen jól megfér egy gyékényen a kultúra ellentétével, a barbársággal, azaz a stìltelenséggel, minden stìlus khaotikus összevisszaságával. Ebben él a mai német, és sehogysem veszi észre magát. Pedig minden pillantása ruhájára, szobájára, házára, minden sétája városa utcáin, minden betérése a mű és divatkereskedők raktáraiba, modora és mozdulatai a társas érintkezésben, szìnháza, hangversenyei stb. kedvtelései: szóval minden kitanìthatná a minden lehető stìlus groteszk egymásimellettiségéről, egymásra halmozódásáról. Minden idők és földövek formái, szìnei, termékei és különösségei valóságos vásári tarkaságban hevernek a mai német körül, s ezt a tumultust a tudós mint a modernség magánvalóját (Moderne an sich) nyugodtan szemléli ós formulázza. „Az ily kultúrával azonban, a mely utóvégre is csak flegmatikus érzéketlenség a kultúra iránt, nem lehet ellenséget lebìrni, még kevésbé oly ellenséget, mint a franciát, a kinek igazi, termékeny kultúrája van, – bármily értékű is az s a kit eddig mindenben, s még hozzá többnyire ügyetlenül, utánoztunk. Ha valóban megszűntünk volna a franciákat utánozni, ezzel még nem győztük volna le őket, hanem csak felszabadultunk volna alóluk. Ha eredeti német kultúrát erőszakoltunk volna reájuk, akkor lehetne szó a német kultúra diadaláról. De mindeddig nincs eredeti német kultúra, s ma a német ép úgy függ a forma minden dolgában Paristól, mint annak előtte. Ezt

152 mindenkinek tudnia kellene, annyival inkább, mert már Goethe is megmondta.* 2. De mily hatalom rejti el az emberek szeme elől annak a megismerését, hogy Németországban nincs igazi alkotó és egységes összhangzó kultúra? Ez a hatalom a Bildungsphilister uralomra jutása. A philister szó a diáknyelvből véve olyan embert, nyárspolgárt jelent, aki életfelfogásra, életmódra ellentétben áll a múzsák fiával, a költővel, művészszel, a kultúremberrel. De a „Bildungsphilister‖ olyan philister, aki azt képzeli magáról, hogy muzsafi és kultúrember, az igazi kultúra képviselője. Ebből a rögeszméből nem józanodik ki, mert környezetében hasonló bélyegű embereket lát s oly intézményeket (iskolák, művészeti akadémiák, szìnház), a melyek a philister-rendszerű kultúrát, helyesebben a megrögzìtett barbárságot testesìtik meg. Konvenció folytán csodás egyhangúság uralkodik a vallás, művészet, irodalom, tudomány dolgaiban; kirekeszti és megtagadja az igazi stìlus minden művészi produktìv formáját és követelményét. Ε kultúraellenes tagadásokból előáll egy egység, a kulturátlanság egysége, a melyet pedig a „Bildungsphilister‖ kultúra-egységnek tart és csodál. Minden nem hasonszőrű embert gyűlöl, legjobban pedig azt, aki szemébe vágja az igazságot, hogy ő „az erősök és alkotók akadálya, a kételkedők és eltévelyedettek labirintusa, az elbágyadtak ingoványa, a magas célra futók békója, a friss csirák mérgező ködé, a * Eckermannhoz: „Wir Deutsche sind von gestern; wir haben zwar seit einem Jahrhundert ganz tüchtig kultivirt, allein es können noch ein paar Jahrhunderte hingehen, ehe bei unseren Landsleuten so viel Geist und höhere Kultur eindringe und allgemein werde, dass man von ihnen wird sagen können, es sei lange her, dass sie Barbaren gewesen.‖

153 kereső és új életért epedő német szeltem elsorvasztó homoksivatagja.‖ Mert ez a német szellem keres, s a philister épp azért haragszik rá, mert még keres, s nem hiszi el neki, hogy már meg van, a mit keres. Hiába vonultak el a németek előtt heroikus alakok, a kik minden mozdulatukkal, egész arckifejezésükkel, kérdő hangjukkal, lángoló szemükkel csak egyet árultak el, hogy keresők voltak, az igazi német kultúra keresői, a kik nyomorult idők és szűk viszonyok vadonjain és bozótjain keresztülgázolva, végül mint keresők tűntek el szem elől. A philister azonban nem tartja őket keresőknek, a kiknek nyomába lépni s munkájukat rettenthetetlenül, fáradhatatlanul folytatni kellene, hanem találóknak, klasszikusoknak, a kik a német kultúrát minden időre megalapìtották. Szerinte ma az epigonoknak nincs egyéb teendőjük, mint a klasszikusok munkájának gyümölcseit idilli önelégültségben élvezni; örülni az élet kis örömeinek, az édes otthon kényelmének, a parasztegészségnek, a mindennapiságnak. A philisterek szolgálatukba hajtották az irodalmat, művészetet, tudományt, (kivált a történelmet, bölcsészetet, filozófiát). Történelmi álláspontra helyezkednek, s ìgy akarják megóvni magukat a lelkesedéstől, a fanatizmustól és türelmetlenségtől. Pedig épp ìgy, eltompultságokban gyűlölik és üldözik az uralkodó geniust, az igazi kultúrkövetelmények tirannisát. Kiadták ellenök a jelszót és segìtségükre volt az a filozófia,* a mely a mindennapiságot istenìtette, a mikor minden létezőt észszerűnek vallott. Megengedték, hogy kutassanak, esztétizáljanak, kivált költsenek, zenéljenek, képeket és egész filozófiákat * A Hegelé.

154 gyártsanak, de kimondták, hogy az isten szerelmére maradjon minden a régiben, a hogyan van, tehát a hogyan észszerű s tegyünk különbséget egyrészt „az élet komolysága‖ azaz a hivatás, üzlet, család, másrészt a „tréfa‖, azaz a művészet közt. Az oly művészettől, a mely maga is eltelik az élet komolyságával, követeléseket támaszt, a melyek a philktor keresetét, üzletét, szokásait, azaz philister komolyságát érintik: a legidegenebbül elfordul, s azt beteg-ként, exaltáltként kárhoztatja. A Bildungsphilister-tìpus képviselőjének tekinti Nietzsche David Friedrich Strauss-t. Müve „A régi és új bit‖. (Der alte und der neue Glaube) valóságos vallomása a „Bildungsphilister‖-ségről. 3. Nietzsche, miután csodálatát fejezte ki azon a cinikB* vakmerőségen, hogy egy ilyen unalmas és lapos szellem hitvallást mer a világ elé tálalni, három kérdés szempontjából boncolja a művet, mint hitvallást s ìrói munkát: a) milyen az új hitvalló menyországa, b) mily bátorsággal tölti el őt új hite, s c) mit ér az ìró? 4-5. A menyország, Strauss szerint, ezentúl a földön keresendő. Tudós, ìrói, művészi, hivatalnoki, katonai, iparos,, földbirtokos, kereskedő, stb. hivatásunk mellett – úgymond – lehetőleg megőrizzük érzékünket az emberiség minden magasabb érdeke iránt. Az utolsó években eleven részt vettünk a nagy nemzeti háborúban s a német állam megalapìtásában, s e dolgok jobb ismeretébe kalauzolnak népszerű történelmi tanulmányaink. Természeti ismereteinket is bővìtik a népszerű segédeszközök. Végre nagy költőink és zenészeink

__

155 művei kedélyt és szellemet, fantáziát úgy ösztönöznek, hogy jobban se kell! Így élünk mi boldogan! Nietzsche szerint ezt szìnezés nélkül ìgy kell valódi értékére vezetni: Népszerű történelmi tanulmányok a politikai újjáalakulásról = újságolvasás; eleven résztvevés a német állam megalapìtásában = mindennapi látogatás a sörházban; a természeti ismeretek bővìtése = séta az állatkertben, stb. S a nagy művészek és költők műveinek élvezését sem tekinti Strauss egyébnek, mint az élet szennyét lemosó fürdőnek. Hiába lelkesedik irántuk, lelkesedése nemezpapucsban csoszog, limonades szájjal szónokol, s teljes meg nem értést árul el. A Strauss philistere olyan, mint a kukac, a mely a nagy költök és zenészek műveibe befúrja magát s abból él, hogy rág; csodál, miközben fal; imád, miközben emészt.* 6. Épily kevéssé érti Strauss realista optimizmusában a nagy idealista gondolkodókat: Kantot és Schopenhauert, mert agyát már ifjú korában megmételyezte Hegel és Schleiermacher. Nem érti meg Jézust és a vallási rajongókat. 7. A mi már most Strauss bátorságát illeti, úgy az merőben arcátlanság és gorombaság mezébe öltözött, alkalmazkodó gyávaság. Nagy hangon beszél, de elveinek következéseit levonni már nincs mersze. ìgy pl. megvallja ugyan, hogy ő már nem keresztény, de másokat azért nem akar zavarni s esztelenségnek tartja egyesületet alkotni, egy egyesületet, az * Haydn-t levesnek („ehrliche Suppe‖), Beethovent „Confeet‖nek, a 9. symphoniát „problematikus produktumának nevezi Strauns, a mely csak azoknak tetszhetik, a kiknek a bárok = zseniális, az alaktalan = fönséges stb.

156 egyház megdöntésére. Durva kedvteléssel veszi magára a majom-genealogusok lompos ruháját, s Darwint az emberiség egyik legnagyobb jótevőjének magasztalja, de etikáját nem meri világfölfogására alapìtani. Itt el kell vala válnia a közvéleménytől s a bellum omnium contra omnes-ből és az erősebb kiváltságaiból bátran levezethette volna az élet erkölcsi szabályait. Ő ettől visszariad, mert a valódi és komolyan keresztülvitt darwini etika ellene fordìtotta volna a philistereket, mìg kegyüket megnyerte azzal, hogy egyszerűen kirohanásokat intézett a csuhások, a csoda és a föltámadás „világtörténeti humbug‖-ja ellen. Moráljának főszabálya: „Percre se feledd, hogy ember s nem merő természeti lény vagy; hogy a többiek is emberek, azaz minden egyéni különbségeik ellenére is ugyanazok mint te, hasonló szükségletekkel s igényekkel‖ szöges ellentétben áll a darwini tannal. Hisz az ember Darwin szerint teljesen természeti lény, a ki épp az által fejlődött föl az emberségig, hogy minden percben elfelejtette, hogy a többi hasonfajú lények épp oly jogosultak; az által, hogy erősebbnek érezte magát, s a gyengébb fajú példányok fokonkinti tönkremenését idézte elő. Épp ily következetlenség, a mikor Strauss nem éri be a világ föltétlen törvényszerűségével, hanem azt absolut észszerűnek és absolut erkölcsösnek mondja, máshol megint magasztalja azt, hogy az ember folyvást keresi az igazságot. 8-12. Strauss mint tudós és ìró is teljesen a kor gyermeke. A lét legmélyebb kérdéseiről ijesztően, tapasztalatlanul, zsurnalisztikái módon ìtél; az igazi belátást irodalmi reminiszcenciákkal, a gondolat bölcseségét és érettségét affektált mérséklettel és öreges okoskodással pótolja. Theologiát és

157 természettudományt bárok módon kever. Könyvét nem tudja jól fölépìteni. Prózája is rossz, nehézkes, száraz és ìzléstelen, művészietlen, tehetetlen mindennapi próza, tele nyelvhibákkal és kuszált monstruozitásokkal. Ezekből egész csomó próbát gyűjt Nietzsche marokba. Nietzsche támadásaira és sértéseire az akkori tudományos világ felszisszent. A lipcsei Grenzboten, a melynek zöld füzeteit Nietzsche állandóan csipkedte, hevesen nekirohant, mint a német birodalom ellensége s az Internationale hivére jóakaratulag fölhìvta a tanhatóságok, kollégák stb. ügyeimét, s azt a várakozását fejezte ki, hogy az összes egyetemek példájára még Basel, ez a „zugegyetem‖ is leszámol vele. Strauss maga Zellernek egyszer ezeket mondta Nietzscheről: „Nekem ez a fickó csak mint psychologiai probléma különös. Hogy gerjedhet valaki ily dühre egy ember ellen, a ki sohasem vetődött útjába. De hagyjuk a torzalakokat, s fordìtsuk szemünket a szép és jó mintaképei felé.‖ Nietzschénck utóbb aggályai támadtak hevessége miatt, s Strauss nemsokára bekövetkezett halála hìrére (1874.) egy barátja előtt kifejezte azt a reményét, hogy az elhunyt nem tudott meg könyvéről semmit, s nem keseredett el miatta. Ma már tudjuk Strauss nyilatkozatából, hogy Nietzsche késői gyöngédsége hiábavaló volt. De akadtak megint védői is. Természetes, hogy Wagnerek, Bülow stb., de újak is: Hoffmann würzburgi professor, a filozófus Bruno Bauer, a Firenzében élő Hillebrand, a finom essay-iró.* Ezt a kis munkát a legjobb német polemikus * L. Zeiten, Völker und Menschen c. kötetét.

158 iratnak, forduló pontnak jelezte, a melylyel a német komolyság és szenvedélyesség a szellemi dolgokba való igazi visszatérést ünnepli. Opitz, Petőfi fordìtója sonettet ìr hozzá stb. Nietzsche 1888-ból való emlékezéseiben önmagára nagyon üdvösnek ìtélte ezt az iratát. Ennek tulajdonìtja, hogy azontúl egész életében nem mertek belekötni. „Hallgatnak rólam, komor elővigyázattal bánnak velem Németországban: évek óta föltétlen szólásszabadsággal éltem . . . Paradicsomom „pallósom árnyékában‖ van. Alapjában véve egy Stendhal-féle maximát alkalmaztam azt tanácsolja, hogy a társaságba egy párbajjal lépjünk be. S hogy kiválasztottam ellenfelem! az első német szabadgondolkozót! Valóban ezzel egy egészen újfajta szabadgondolkozás először fejeződött ki stb.‖ Ha már most tárgyilagosan, s Nietzsche többi műveivel kapcsolatban nézzük ezt az iratot, úgy nyilvánvaló, hogy benne nem a Strauss ellen való személyeskedés a fődolog. A lényeges heves elégületlenség a modern kultúrával, a melylyel a csecsemő német birodalom jövőjének indul; mély aggodalom e jövő iránt; düh és elkeseredés azon, hogy a német igazi szellemi vezéreit, óriásait nem ismeri meg s nem ismeri el, a hogyan a múltban sem tette. Ezek az érzelmek mind nemes fényt vetnek Nietzscheié, s a következések után igazat is kell neki adnunk. Nemes tüzében azután túlhevesnek tetsző személyes támadásra is ragadtatta magát, a mikor egy érdemes öreg ember gyöngeségét oly könyörtelenül állìtotta pellengérre. Strauss nevét mindenesetre megőrzi a fölvilágosodás XIX. * Nővérétől ìrt életrajza II. k., 134. s köv. o.

159 századbeli bátor bajnokai lajstromában úgy a „Jézus élete‖, mint néhány műve a felvilágosodás nagy alakjairól. (Hutten, Voltaire stb.) Nietzsche erről megfeledkezett, a mikor egyedül az új művet csépeli le, a mely aggastyáni marasmus torzìtásában tünteti föl Strauss emberi s tudós-egyéniségének gyöngeségeit. Ha a régebbi Strausst feledjük, Nietzsche támadását már nem is látjuk oly igazságtalannak. „A régi s az új hit‖ valóban furcsa szövedéke a hegeli és schleiermacheri metafizikának, a talmudista okoskodásnak, a túlzott és sivár racionalizmusnak, a modern természettudományi megismerésnek. Ellenszenvessé válik előttünk, mint ama német ìrók túlzó és hangos, a mellett bornìrt év türelmetlen fajtája, mely Darwin tanait a 60-as és 70-es években siet világgá kürtölni. Ε „népszerűsìtők‖ kis adagokban mérvén ki a darwinizmust, azt ellaposìtották, elferdìtették s hol szellemtelen racionalizmussal, hol otromba materializmussal vegyìtették össze, s gyönge alapjaikra oly messzemenő következtetések merész és dülékeny kártyavárait épìtették, a melyeknek terveit a downi remete, a tudomány oly óvatos épìtőmestere, sohasem ìrta volna alá. Ε kártyavárak azóta csakugyan összedőltek, mìg a darwinizmus alapjain tovább épìtenek ma is, csakhogy szolidabb ós szerényebb módon. Nem tehetünk róla, de e művével az öreg Strausst is oda kell számìtanunk a Büdinerek, Vogtok, Moleschottok közé, bármily furcsán veszi is ki magát e legalább igazán harcos radikálisok közt ide-oda kancsalìtásával, szepegésével, a melylyel a darwinista világnémet gyakorlati következményeit fejtegetvén, majd „mértékre imbolyog a beszédje rúdja‖, majd visszahőköl a modern „vö-

160 rös‖ eszméktől, s alkalmazkodik a konzervatìv, sőt reakciós szalonok és tudósszobák falaihoz és korlátaihoz.* A mi pedig a német költőkről és zenészekről szóló „ráadás‖-ait, valamint stilvirágait illeti, ebben Nietzsche esztétikai finom érzékének és fölháborodásának megint igazat adunk. Ezentúl csakugyan a földön kell keresnünk paradicsomunkat, de ennek kifestésére különb Dantét kìvánunk, mint a minő a fantázia- és lendületnélküli Strauss volt. Azóta akadtak is különbek. Egyiknek neve: Nietzsche Frigyes. Ismételjük azonban, Nietzschenek nem is a Strauss személye volt a fontos és kárhozatos, hanem az általa képviselt irány. Az önelégült, lapos és hig tudományos optimizmus, a melyet a kultúra egyik rákfenéjének tartott. Irtó kését azután rátette egy másik elharapózott modern bajra: a túlzott historizmusra. A második korszerűtlenről (Vom Nutzen und Nachtheil der Historie für das Leben.) a következőkben számolunk be. *

*

A dolgozat – bevezetője szerint – azt akarja megmutatni, hogy korunkban a történelemnek gyűlöletessé kell válnia, mert tudásfölösleg és fényűzés, mert megszakìtotta összeköttetését az élettel és tettel, sőt az önző élet, a gyáva, * L. különösen műve IV. fejezetét (Wie ordnen wir unser Leben?), a melyben közhelyekből élő szimplista és maradi voltát több nagy gyakorlati probléma (pl. a házasság, háború, köztársaság, a társadalmi osztályok, a munkásosztály mozgalma, az általános szavazati jog, a halálbüntetés eltörlése stb.) ötletéből sokszor igen mulatságosan teszi nyilvánvalóvá.

161 rossz tett szépìtőjévé lett. Tudja, hogy ez az elmélkedése is korszerűtlen, minthogy a történelmi műveltséget, a melyre pedig éppen a mi korunk oly büszke, a kor kárának, hibájának, lázas betegségének, túltengésnek tünteti föl. De ép azért, mert korszerűtlen, azaz a kor ellen fordul, reméli, hogy majd a korra hat s a jövőnek javára válik. 1. Az elmélkedés a következőkből indul ki: Az ember az állattól s a gyermektől abban különbözik, hogy mìg ezek gondtalanul és történeti folyamat tudta nélkül (unhistorisch) egészen a jelennek élnek, az embert jelen létezése közben lenyűgözi, majd agyonnyomja a múlt emlékezetének terhe. Az teszi képmutatóvá és habozóvá is, gondolatban és tettben; hasonlatossá az álmatlanságban szenvedőhöz, vagy a folytonosan csak kérődző állathoz. Az a határ, a melynél okvetlenül feledni kell a múltat, hogy ne ássa meg a jelen és jövő sìrját, valamely ember, nép, kultúra plasztikus erejétől függ. Ez az erő önmagából teremt, múltat és idegent átalakìt, bekebelez, sebeket gyógyìt, elveszettet pótol, tört formákat újjáönt, olyant pedig, a mit a múltból nem tud megemészteni, vérébe fölszìvni, egyszerűen elfelejt. Minden igazi telt föltétele bizonyos fokú szakítás a múlttal, annak elhanyagolása, vakság és süketség vele szemben, bizonyos történettelen igazságtalanság és lelkiismeretlenség s csak a jelenre és jövőre való szenvedélyes törekvés. A történelem, mint puszta tudomány az élettel való leszámolásra vezet, mert minden történelmi jelenségben fölismerjük a hóbortot, igazságtalanságot, a vak szenvedélyt. ìgy a végletekig vitt történelmi megismerés nem lehet souverain uralkodó, ha az egyén vagy nép élni akar.

162 Mikép és mily mértékben, mily határig válik tehát mégis oly tényezővé, a mely az életre üdvös, a mely az élet szolgálatában áll? 2. Ily tényezővé lehet a történelem: a) Ha mint monumentális történelem a cselekvőnek és hatalmasnak a maga, népe s az emberiség érdekében vìvott harca közben előképeket, mestereket, vigasztalókat ad, a kiket kortársai közt s a jelenben nem talál; ha ébren tartja benne az egyéniség és emberiség örök nagyságának, haladásának, összetartozásának, a lobogó fáklya kézről-kézreadásának, az önfeláldozó alkotó tett örök nyomának s mindezek lehetőségeink eszméjét és érzelmét. De a történelem csak akkor válik ilyen monumentálissá, ha nem ragaszkodik szolgailag a rideg valósághoz, hanem idealizál; ha az események közt válogat; hasonlótlan dolgokat egymás közelébe hoz, általánosìt; ha a motìvumok és alkalmak, körülmények különbségeit elhalványìtja; ha az okokat háttérbe szorìtja az eredmények javára. Mert ha ezt nem teszi, okvetetlenül azt a törvényt ismerjük meg a múltból, hogy a jövő és véletlen kockajátéka sohasem veti ki még egyszer teljesen ugyanazt, a mit a múlt kivételt, hogy tehát a múltból egyáltalában nem menthetők előképek, a melyek a jelenben cselekvőt nagy dolgok utánzására ösztönözhetnék, neki a nagyot a múlt által újból lehetőnek tüntetnék föl. De még az igazi monumentális história is veszélyessé válik, ha nem valóban nagy, tetterős, alkotó ember kezébe kerül. Ugyanis fegyverré válhatik a gyengék, tunyák és tehet flének kezében a jelen és jövő nagyság agyonütésére. Ezek a nagyvomású, idealizált múlttal s azzal: „ìme a nagy már meg-

163 történt‖ koruk hatalmas alakjait és alkotásaikat kicsinyük ie, s irigyen, gyűlölettel telten rakoncázzák meg nagyrafutásukat. 3. A történelem: b) mint antikvárius-történelem azé, a ki hálásan tisztelve őrzi eredete, múltja emlékeit, hagyományait, s azokat a föltételeket, a melyek közt ő tett, fent akarja utódai számára is tartani. Így szolgál az életnek. Az apróságok, a korlátozott, a korhadt, elavult dolgok az által lesznek tisztesek és érinthetetlenek, hogy az antikváriusember megőrző és tisztelő lelke beléjök költözik s bennök mint nyájas otthonban fészkel. „Városa történelme a maga énjének történetévé válik; megérti a falat, a tornyos kaput, a tanács rendeléseit, a népünnepet, mint ifjúságának szìnesképű naplóját s mindezekben megleli önmagát, erejét, szorgalmát, örömét, ìtéleteit, balgaságát és illetlenségét, itt lehetett élni, – mondja önmagának – mert lehet élni, és a jövőben is lehet majd élni, mert mi szìvósak vagyunk, nem lehet bennünket egy éj fordulóján derékon törni. Ezzel a „mi‖-vel tekint el a múló, furcsa egyes-élet fölött s önmagát a ház, család és város szellemének érzi. Néha hosszú, sötét és zűr-zavart okozó századok tömkelegén át köszönti népe lelkét, mint a magáét; átérzés és megsejtés, szimatol ή s elmosódott nyomokon, a még annyira át meg át ìrt mull ösztönszerű helyesen-olvasása, a palimpsestek, sőt polypsestek gyors megértése: ezek adományai és erényei.‖ Ennek példája Goethe a strassburgi dóm elölt, a renaissance olaszai, a kik Burckhardt szerint az ősrégi lant hangjait csodálatos módon tovább hangoztatták. Legnagyobb értéke azonban az aféle szellemnek akkor van, ha szerény, nehéz, szűkös viszo-

164 nyok közt élő embereket is az öröm és megelégedés megható érzelmével, hazájuk és otthonuk iránti szìvós ragaszkodással tölt el. Ekkor ezek olyanoknak érzik magukat, mint a fa, a mely örvend gyökereinek, a mely boldog tudni, hogy léte nem egészen önkényes és esetleges, hanem a múlt utódja, virágja-, gyümölcseként nő és él tovább. Ez az érzelem valósággal odarögzìti őket, s meggátolja, hogy kalandos kivándorlás, és a szünetnélküli kozmopolita válogatás és keresés kockázatának tegyék ki magukat. Ámde ennek a fölfogásnak is meg vannak\a maga veszélyei a tudományra. Szemhatára nagyon szűk; a legtöbbet nem veszi észre s a mit lát, azt is túlságosan közelről és elszigetelten látja. Nem tud mérni, s ezért könnyen megesik, hogy mindent egyformán fontosnak, tiszteletreméltónak vesz. Azután mindazt, a mi nem részesìt tiszteletben a régiségeket, azaz az újat és keletkezőt, ellenséges indulattal elutasìtja. Nem szolgálja már az életet, nem konzerválja, hanem múmiát csinál belőle. Az élet már nem élteti, nem tölti el lélekkel a történelmet; tudósai önzőén, száraz lélekkel, vakon, szüntelen gyűjtik, hordják egy rakásra az egyszer megvoltat, s kéjjel szìvják még a bibliografikus quisquillák porát is. De még ha nem fajul is el ennyire, még akkor is veszélyes az antikvárius-történelem. Az a veszélye mindig megvan, hogy mivel csak megőrizni tudja az életet, nem pedig teremteni is: mindig lebecsüli a keletkezőt (das Werdende); nincs ez iránt megsejtő, kitaláló ösztöne, mint pl. a monumentális történelemnek. Ennélfogva gátolja az új dolgokra való izmos elhatározásokat, megbénìtja a cselekvőt, a ki cse-

165 lekvése közben mindenkor szükségképen megsért bizonyos pietásokat. Az a tény, hogy valami régi lett, hogy valamin az ősök, nemzedékek kegyeletének egész summája halmozódott össze, azt a követelést szüli, hogy annak halhatatlannak kell lennie. Az ilyet megsérteni a még kevés kegyelet-summával felékesìtett jelen és jövő nevében vakmerőségnek, szinte bűntettnek látszik. 4. ìmhol kiviláglik, mily szükséges – még pedig ép az élet kedvéért – a monumentális és antikvárius fölfogás mellett a harmadik: c) a kritikai történetfelfogás. Kell, hogy az embernek ereje legyen a múltat időről-időre széttörni, föloldani, hogy élhessen. Ezt eléri, ha ìtélőszéke elé hurcolja, szigorú vallatás alá vonja és végre elìtéli. S minden múlt, mint emberi erőszakból és gyengeségből eredő dolog megérdemli, hogy elìtéljék,* nem az igazság, nem is a kegyelem nevében, hanem az élet, e sötét, űző-hajtó, örökösen önmagát szomjúhozó hatalom nevében, mert élni és igazságtalannak lenni egy dolog. Ha pl. tudatára jönnek, hogy egy kiváltság, kaszt, dynastia léte igazságtalan és megszüntetendő, ez intézmények múltját veszik kritika alá, gyökereire teszik a fejszét és kegyetlenül gázolnak minden kegyeleten. Ez mindig veszedelmes eljárás és oly emberek és korok, a kik és a melyek olyképpen szolgálják az életet, hogy valamely múltat elítélnek és megsemmisítenek, mindig veszedelmes és veszélyben forgó emberek s korok. Mert mi is előbbi nemzedékek eredői vagyunk, egyszersmind tévedéseik, szenvedélyeik, sőt bűneik * „Denn Alles, was entsteht, ist werth dass es zu Grunde geht D'rum besser war's, dass nichts entstünde.‖ (Faust).

166 eredői is, s lehetetlen ebből a láncból egészen kikapcsolódni Legjobb esetben is eldöntetlen csatát vìv bennünk az átöröklött természet és a kritikai belátás, az új szokás, az új ösztön, az új természet első, átöröklött természetünkkel, s csak egy különös vigaszunk lehet: annak a megismerése, hogy az az első természetünk is valamikor régen második volt, s az új, győztes második természetünk is valamikor majd első lesz, a mely ellen megint egy új harcol. 5. ìme ezek a történelem szemléletének különböző módjai: Mind a háromnak azonban egyeznie kell abban, hogy a múlt ismerete csak az élet, a jelen és jövő élet erősìtésére, formálására szolgáljon. Ámde ezt a természetes viszonyt a történelem és élet közt megzavarta napjainkban az a követelés, hogy a történelem tudománynyá váljék. A modern embert elözönli a múltak khaotikus áradata. Nyeli minden idők és emberek tetteinek, szokásainak, bölcsészeiének, vallásának, művészetnek történelmét, de nem emészti meg, Történelmi „műveltsége‖ belsejében marad, nem lesz tettek indìtékává, nem sugárzik ki a külvilágba. Az ily emlékezetet és gyomrot túlterhelő álműveltség a realitás, a jelen és jövő elhanyagolására, az ösztönök, az erős személyiség elgyöngìtésére, a belső tartalom és külső forma barbár ellentétére vezet. Ez pedig, t. i. az egységes művészi stìlus hiánya valamely nép minden életnyilvánulásában: valójában a teljes műveletlenség.* 6. Ha valamely kor túlságosan sokat foglalkozik a tör* Itt elmés és nagyon heves ellenzése következik a német ember formahanyagságanak, a minek nem annyira a konvenciók megvetése és a „bensőség‖ ápolása, mint gyöngeség, lustaság, rendetlenség és invencióhiány az oka.

167 ténelemmel, ez az életre ötféle tekintetben válik veszélyessé: a) ez a túlság hozza létre a bensőség és külsőség imént emlìtett ellentétét, a mivel gyöngìti a személyiséget; b) ez hiteti el a korral, hogy az igazságosság, a legritkább erény, nagyobb mértékben van meg benne, mint más korokban; c) ez zavarja meg a nép ösztöneit, és hátráltatja a nép és az egyén inegérését; d) ez plántálja a korba azt a mindenkor káros hitet, hogy az emberiség már vén, és a jelenkor embere késői, epigon unoka; e) ez tölti el a társadalmat az önmaga iránt való irónia veszedelmes, és a cinizmus még veszedelmesebb hangulatával, a mely hangulatba mindjobban belemerül a józan, önző gyakorlatban, ez bénìtja meg az élet erőit, s végre is elpusztìtja. A modern ember, miként a császárság rómaija, az egyéniség meggyöngülésében szenved. Történetìró-művészei folyton világkiállìtás ünnepségét tárják elé és ő élvezve járkáló nézővé válik, a kin még nagy háborúk vagy forradalmak is alig tudnak egy csöppet változtatni. A háború még be sincs fejezve, s máris százezer telenyomtatott papiros szolgál a történelem-szomjasok fáradt ìnyének ingerlőül. Azaz a legnagyobb, a legcsodálatosabb, a legfönségesebb legfeljebb úgy hat, mint valami hirtelen ütés, s nem mint robogva dörgő égzengés. A ki abban a pillanatban érteni, számìtani, hidegen fölfogni akar, a mikor hosszas megrendüléssel kellene az érthetetlent, mint fönségest megragadva tartania, az lehet, értelmes, de csak olyan, mint az, a ki nem lát egynémely dolgot, a melyet a gyermek is lát, nem hall egynémely dolgot, a melyet a gyermek is hall; pedig ez az egynémely a legfontosabb. Vagyis elpusztìtotta és elvesztette ösztönét, a

168 mely biztosan vezetné, ha esze ingadozik. Eképpen az egyén kishitüvé, tétovázóvá válik, visszasülyed önmagába, „bensőségébe‖, azaz a tanult dolgok összehalmozott tömkelegébe, – a mely nem működik kifelé, – tehát az életté nem vált tanultságba. Senki sem meri már személyiségét kockára tenni, hanem a művelt ember, a tudós, a költő, a politikus, a megtestesedett kompendium maskaráját ölti föl. Így manapság a polgári egyetemesség mezébe félősen beburkolt alakokat látunk. Olyan ez a nemzedék, mint az eunuchok serege, a történelmi világhárem bejáratánál, a mely őrködik, hogy a történelemből csak éppen apró történetkék, nem pedig történő nagy dolgok juthassanak napvilágra, hogy az egyéniségek a történelem által valamiképp föl ne szabaduljanak, azaz ne váljanak igazakká önmagukkal és másokkal szemben, szóval és tettel. A mai viszonyok közt még a legigazabb tudomány, a bölcsészet is a legmesterkéltebb s a legméltatlanabb helyzetbe kerül: az erőltetett vagy a magánosan sétáló tudós monológjává, vagy egyesek véletlen vadász-zsákmányává, vagy tudóscellák rejtett titkává, vagy az akadémiák aggastyánai és gyermekei között folyó ártatlan fecsegesse válik. Senki sem él a bölcsészet szerint, mint egykor a tanai mellett minden körülmény közt férfias hűséggel kitartó stoikus. Minden modern bölcselkedés politikai és rendőri szempontból kormány, egyház, egyetem, emberi erkölcs és gyávaság által a tudományosság látszatára van korlátozva; legfeljebb ha azt szabad sóhajtani „bárcsak úgy volna‖ vagy megtanulni, hogy „volt egyszer.‖

169 Gondolkodunk, ìrunk, nyomtatunk, beszélünk, s tanìtunk is filozófiát, ez körülbelül szabad; csak ne cselekedjünk, éljünk szerinte mertcselekedni és élni csak egyfélekép szabad, t. i. a hogy előíratott. A történelmet csak erős személyiségek, a kik saját egyéniségüket bátran mérhetik a múltakhoz, bìrják el veszélytelenül, mìg a gyenge személyiségeket a történelem teljesen kivetkőzteti énjükből, szìnészekké teszi. Szerepet játszanak, a legtöbbször sok szerepet s épp ezért mindegyiket rosszul. Mindenbe belemarkolnak szentségtelen kezükkel. Kis kotnyeles fickók ügy elbánnak a rómaiakkal, mintha hasonszőrű pajtásaik volnának, s a görögök maradványai közt úgy turkálnak, mint boncolásra szánt nyomorult tetemekben. Mindig az objektìv ember szerepét játszszák; subjektivitásukat teljesen elvesztették. Bármi nagy dolog történik, pl. költészetben, zenében, a modern „Bildungsphilister‖ nem engedi, hogy a mű reá mélyen hasson, a művet elhanyagolja s mindjárt a szerző történetét, eddigi s további fejlődésmentét kutatja; őt más szerzőkhöz méri; tárgy választását, kidolgozását szétszakgatja, újra összevarrja, s végre egészében meginti és rendreutasìtja. Bármi csodálatos mű szülessen is, nyomban megszólal a visszhang, de mindjárt mint kritika, nem pedig mint hatás, s a kritika sem tesz hatást, hanem maga is kritika tárgyává válik. S megegyezés van a felől, hogy sok kritika nagy hatást, kevés kritika nagy kudarcot jelent, pedig alapjában ìgy is, úgy is minden a régiben marad. Egy ideig újat fecsegnek, majd megint újat, közben azonban tenni mindig azt teszik, a mit azelőtt tettek. Kritikusaink történelmi műveltsége összes tehetetlen szószátyárságával

170 megakadályozza valamely nagy mű igazi, azaz cselekvést és életet irányìtó hatását, tehát gyöngìti a személyiséget. 6-7. Nietzsche ezután a modern kornak azt az illúzióját iparkodik szétszakgatni, hogy éppen történelmi műveltsége révén igazságosabb, mint más korok voltak. Igazságosnak lenni nincs is bátorsága, nincs is a kellő akaratereje; szempontjai sem elég emelkedettek. Ennélfogva nincs is joga ìtélkezni; minthogy ìtéletet csak az mondhat, ki fölötte áll valakinek, vagy valaminek. Vélt igazságossága legfeljebb tárgyilagosság, de nem a művész-lélek alkotó és aktìv tárgyilagossága, a mely a múltnak adatait összeszövi, kiépìti, hanem csak a passzìv szemlélő és élvező tárgyilagossága. Sőt érdeknélkülisége sokszor egyenesen részvétlenséget, unalmat jelent, már pedig a múltakat nem értheti meg, irántok nem lehet igazságos az, a kinek semmi köze hozzájok. Csak a nagyerejű jelen embere értheti meg a múltat, csak ilyen ìrhat igazi történelmet. Csak a ki nagy dolgokat élt meg, a ki nagy dolgokat tapasztal a jelenben és nagy reményeket vet a jövőbe, nagy célok érdekében fárad, értheti és értelmezheti a múltakat, mint a jövő jósszavát, teljes igazságossággal. Csak a ki a jelenben a jövőhöz vezető hidat épìti, jogosult a multakat megìtélni. Már pedig korunk ily emberekben igen szegény, s ìgy tévhit az, hogy az igazságosság erénye nagyobb mértékben van meg benne, mint más korokban. A történelmi műveltség és a történetìrás továbbá azzal a túlhajtott törekvésével, hogy mindent elemezzen, szétboncoljon, mindent élesen megvilágosìtson, már túlkorán kitépi a modern lélekből a minden nagy dolog teremtéséhez és mérlegeléséhez szükséges erős illúziók, hitek és ösztönök, rejtve, homályban,

171 élő, szövődő, izmosodó növényének gyökér szál ait. A modern ember praktikus pesszimistává lett, a ki a múltak vélt ismerete által hitét vesztette a jövő iránt és teljes nembánomsággal éli napjait. 8. Ez a nembánomság a magasabb műveltségűekben ironikus világnézettel párosul. Felismerik a történelmi műveltség túlságának helytelenségét, de – ìgy folytatják szkepsissel – jó ez nekünk késő unokáknak, az egykor hatalmas és vidám nemzedékek utolsó satnya hajtásainak, a kik, – mint Hesiodos jósolta – mindjárt koravénen, ősz hajjal születtünk a világra. Megvénültnek tekintjük az emberiséget és magunkat, 8 aggastyán-szemmel foglalkozunk a dolgokkal. Folyton visszanézünk; összeszámìtjuk s lezárjuk a mérleget, vigaszt keresünk a múltban, emlékekben. Ámde az emberiség szìvós és tartós; nem szabad korát évezredekre sőt százezrekre sem szabni, s már most korosnak tartani. Hogy ezt teszszük, az csak a középkori keresztény-theologia öröke bennünk. A memento mori, a memento vivere-vel szemben; az a nézet, hogy a világ vége, a szorongva várt utolsó ìtélet már-már bekövetkezik. A kereszténység az emberi életből épp az utolsót a legfontosabbnak, minden élőt arra kárhoztat, hogy a tragédia ötödik felvonásában éljen. Ez bizonyára felkölti a legmélyebb és legnemesebb erőket, de egyúttal ellensége minden újonnan-ültetésnek, bátor kísérletnek, szabad vágynak, az ismeretlenbe való szárnyalásnak, mert oda nem terjed szeretete, nem reménysége. S ha mégis fejlődik valami, azt mint a létre csábìtót, mint a lét értékének hazug magyarázóját, félrelöki és föláldozza. Minden földi, minden megtör-

172 tént, történő és történendő dolog értéktelen, megéri, hogy elitéljük. A hogyan szoros kapcsok fűznek a kereszténységhez, ép ìgy visszanyúlnak szellemünk gyökerei az alexandrinrómai, s még tovább a görög kultúrába. S ha csakugyan el is ìogadjuk azt, hogy a modern ember csak utódja, növendéke az ókornak, fogjuk ezt fel a legnemesebb értelemben: legyen a nagy, természetes emberi s mindenfölött nem hisztorikus szellemű ó-görög világ tanìtványa, mert mint ilyen nagy cselekedetekre lenne képes, a ki a maga jövőjét épìti. De a fájdalmas és ironikus epigonhitnél van valami még veszélyesebb. Az a szemérmetlenség: hirdetni, hogy a mai nemzedék jelenti a tetőpontot, hogy a mai minden koïabbi történés, a „világfolyamat‖, a „világìtélet‖ igazi célja és betetőzése. Ε nézetnek Hegel az apja, ő istenìtette a „történet hatalmát‖; ő tőle ered az „esemény‖ az „eredmény‖, mint az észszerű szükségszerűség, az eszme, a logika győzelmének bámulata, a „tényekkel‖ való számolás minden emberi tettnél, s a bármely hatalom (kormány, közvélemény, számmajoritás) előtt való, khinai módú mechanikus igent-mondás, fő- és térdhajtás. 9. Hartmann Ede a Hegel eszmemenetét fejleszti tovább ad absurdum. Mellőzve itt azt a polémiát, a melyet Nietzsche a „világfolyamat‖ ellen folytat, csak azt emeljük ki, a miben a Hartmann konklúziójától élesen különbözik. Hartmann ezerint az ember rendeltetése, hogy személyisége a közös világ-folyamatba, céljába teljesen beleolvadjon, az élet árjával úszszék, s mint az élet szőlőjének munkása, igent mondjon az életre, viselje el fájdalmait is s ne mondjon le gyáván

173 az életről, s ne húzódjék tőle vissza. Tehát mindig a világfolyamatot, az emberiséget, a tömegeket nézi. Nietzsche ellenben mitsem törődik a világfolyamattal, az emberiséggel a tömeggel. Csak az egyént kell nézni; a nagy egyéneket, a kik mintegy hidak magaslanak ki a létesülés (Werden) zagyva folyama fölött, ők nem részei a folyamatnak, hanem a korok különbsége nélkül együtt, egyidejűleg élnek a lángész-köztársaságban, a melyről Schopenhauer beszél: „Egy óriás az idők sivár hézagain keresztül szólìtja a másikat, s a szellemek fenséges társalgása folyik, meg nem zavarva a nyüzsgő, lármázó törpefajzattól, a mely lábuk alatt elmászik.‖ Az emberiség célja nem lehet más, mint legmagasabb példányait létrehozni. S ìgy az a kérdések kérdése: te egyes, minek vagy itt, s ha nem tudod léted értelmét megmondani, igazold azt, mintegy a posteriori az által, hogy célt, egy „azért”-ot, magas és nemes „azért”-ot tűzesz magad elé. És ha tönkre is tesz, – nem tudok jobb életcélt, mint a nagyon és lehetetlenen, (animae magnae prodigus) tönkre menni. Ha ellenbew a souverain létesülésröl, minden fogalom, faj és nem folyékonyságáról, az ember és állat közt való minden kardinális különbség hiányáról szóló tanok – oly tanok, a melyeket én igazaknak, de halálosaknak tartok – a most szokásos tanítási dühhel még egy nemzedéken keresztül a nép közé dobatnak, senkise csodálkozzék, ha a népet az önző kicsinységek és nyomorúságok, az önzés megcsontosodása teszi tönkre, azaz a nép először szétesik s megszűnik nép lenni, s helyéhe a jövőben talán egyes egoizmusok, a nem testvérek rablóvágyú kizsákmányolására alakult testvéresülések s az utilitarius közönségesség hasonló alkotásai lépnek majd föl.

174 Csak folytassák, – ez alkotásokat előkészìtendő, – a történelmet a tömegek szempontjából megìrni, s azokat a törvényeket kutatni, a melyek e tömegek szükségleteiből levezethető, azaz a társadalom legalsó vályog- és agyagrétegei mozgásának törvényeit. „A tömegek szerintem csak három szempontból érdemelnek egy szempillantást: először mint nagy emberek elmosódó másolatai, rossz papíron és elkopott lemezekkel készítve, azután mint a nagyok ellen gyakorolt ellentállás, s végre mint a nagyok eszközei: Egyébként vigye eket az ördög és a statisztika!” Hogyan, a statisztika bebizonyìtaná, hogy torvények uralkodnak a történelemben? Törvények? Igen, bebizonyìtja, mily közönséges és utálatosan egyforma a tömeg: vajjon törvényeknek nevezzük-e az ostobaság, majmolás, szerelem és éhség nehézségei erőinek hatását. Jó, elismerjük, de ezzel azután az a tétel is áll, hogy a mennyiben vannak a történelemben törvények, sem a törvények, sem a történelem nem érnek semmit. De most a történelemnek ép az a faja van közheesülésben, a mely a nagy tömegösztönöket veszi a történelemben főfontosságúaknak, s az összes nagy embereket csak legvilágosabb kifejezésüknek, mintegy látható hólyagocskáknak a vìz özönén. A tömeg állìtólag magából szüli a nagyot, a khaos tehát a rendet, s végezetül persze hymnusra gyújtanak, dicsőìtvén a szülő tömeget. Nem annyi ez, mint összetéveszteni a mennyiséget és minőséget? Ha az otromba tömeg valamely eszmét, például vallási gondolatot nagyon megfelelőnek (adaequat) talált, azt szìvósan védi, századokon át cipeli magával, akkor azután, de csak akkor ama gondolat teremtője is nagy ember. Ugyan miért? A legnemesebb és

175 legmagasabb nem is hat a tömegekre...‖ Példa rá Krisztus. A kereszténység csak később terjedt el és vált maradandóvá, „történelmi hatalommá‖, a mikor szenvedélyek, tévedések, hatalom és becsszomj, az „impérium romanum‖ továbbható erői földi ìzt és salakot kevertek bele. „A nagynak nem szabad a sikertől függnie, s Demosthenes nagy volt, ámbár nem voltak sikerei.‖ De a mai kor a sikert istenìti, s ezzel az egoizmust. Rájöttek, hogy minden időben minden történelmi mozgalom emelője az egyesek, csoportok, tömegek egoizmusa volt és lesz. A jövőt tehát okos egoizmusra kell alapìtani, s az állam hivatásául tekintik, hogy katonai és rendőrhatalmával az okos egoizmust megvédje az oktalan egoizmus borzasztó kitöréseitől. Ép e célból a történelmet is, még pedig állati és emberi történelem formájában, a veszélyes, mert oktalan, néptömegekbe és munkásrétegekbe is gondosan belekeverik, hogy a durva és vak ösztönöket és vágyakat megtörjék s finomìtott önzés útjára tereljék. A történelmi szellem kicsapongásait szándékosan előmozdìtják, bátorìtják és fölhasználják az ifjúság megrontására, megvénìtésére. A történelem túlságával elölik az ifjúság legerősebb ösztöneit: tüzét, dacát, önfeledését, szeretetét, jogérzetét, érzülete becsületességét és bátorságát; kiirtják belőle legszebb előjogát, az hogy túláradó hittel ültessen s még nagyobbra növeszszen lelkében nagy eszméket. Ily körülmények közt az ifjú nagyhirtelen koravénné, olyanná érlelődik, hogy „lehet vele beszélni, számolni és kiegyezik a tényekkel, nem gerjed föl, hunyorgat, s tudja, hogy keresse a maga, vagy pártja hasznát idegen haszonban vagy kárban…

176 10. Ekképen protestál Nietzsche ifjonti ösztönével a modern ifjú történelmi nevelése ellen s követeli, hogy az ember mindenekelőtt tanuljon meg élni, s csak a megtanult élet szolgálatában használja a történelmet. A mai ifjúságnak, hogy a jövő nemzedékek meggyógyuljanak, ki kell vetnie magából azt a balhitet, hogy ez a történelmi műveltség az egyedül üdvözìtő, hogy egyáltalán üdvözìtő. Felejtenie kell; el kell fordìtania a szemét a történelemtől, a létesülés folytonos folyamától s keresnie kell az ellentétes hatalmakat, azt a mi a létnek örök és egyforma jelentésű jelleget ad: a művészetet és vallást. Ez a történelem túlságának gyógyszere: a történelemnélküliség és történelemfelettiség. A mai kultúra szempontjából persze: műveletlenség. Miként a görögök úgy szabadultak a sok külföldi (sémi, babyloni, lyd, egyptomi) befolyás khaosától, hogy szervezték e khaost, azaz újra eszméltek igazi szükségleteikre, s elvetették látszólagos szükségleteiket: ép úgy eszmélnie kell a mai kornak magára. Mindenkinek tusakodnia kell az ellen, hogy mindig csak valaki után beszéljen, tanuljon, utánozzon s a kultúrát csak ámìtó, édesìtő méznek használja. Meg kell szűnnie a „külső‖ és „belső‖ közti különbségnek, a konvenciónak. Az igazi kultúra érdekében szükséges, hogy a jövőben egyb ehangzás jöjjön létre élet, gondolkozás és akarás közt, azaz uralkodjék az igazság minden téren, a művelődés terén is. * Ez a második „korszerűtlen‖ nagy és mély gondolatokkal terhes. Mindaz, a mit az élet és történelem természetes viszonyáról, a történelem különféle fajtáinak hasznáról és

177 veszélyeiről megállapìt, klasszikus igazságok benyomását teszi. A történelem valóban csak egy esetben érdemli meg az „élet tanìtója‖ nevét, ha csatornái a jelen és jövő élet folyamát táplálják. Ha a múltak ismeretét, belátását a jelen és jövő élet fennállására és erősìtésére fordìtjuk. Mert egyébként, mint merő ismerethalmaz, haszontalan ballast, a mire joggal lehet alkalmazni Goethe mondását – Nietzsche is idézi jelmondatul: ,,.... minden gyűlöletes nekem, a mi csupán oktat, a nélkül, hogy tevékenységemet öregbìtené, vagy közvetlenül életet öntene bele.‖ Nietzschenek azonban vannak szempontjai, a melyek nem a mi szempontjaink, s a melyekből, úgy véljük, csak ferde képet nyerhetünk. Ezek: kizárólagos heroskultusza, s a történelmi folyamatok és fejlődéstörvények megtagadása. Ismerjük már heves invektìváit a tömegek, a statisztika, mint a tömegélet törvényeinek tudománya, s a világfolyamatokkal foglalkozó történettudomány ellen. Ezek a támadások sehogysem tudományosak. Ha nem a heroskultuszban elfogult művész szemével, hanem sociologue szemmel nézte volna a dolgokat, az élei, a múlt, jelen és jövő gépezetében meglátott volna ezer meg ezer apró részecskét, srófot, rugót, kis kereket, ö csak a nagy lendìtő kerekeket látta, s talán azt hitte, hogy immanens erőnél fogva végzik hatalmas lendìtő munkájukat. S a történelmet nem tekintette volna a „hősök‖ zsákmányának, hanem azt találta volna, hogy igenis a nagy tömegek és a kivételes egyének, kimagasló vezérek sokszerű, majd egymást segìtő,

178 majd egymás ellen harcoló materialis és psychikai ereje működik a történelemben, mint eszmék és tettek folyamatában, a mely épp az erők eredőjeként jelentkezik. ìgy azonban legszélső genieimádatában nemcsak megvetette a tömegeket, hanem ki is nullázta reális jelentőségükből, s az utált statisztika birodalmába utasìtotta. Pedig épp ez a statisztika nyithatta föl tudós szemét, ha nem akarta volna azt a tények előtt, a melyek, – lehet, hogy káprázatosabb – álmait háborgatták, erővel behunyva tartani. A statisztika egyik forrása ama tapasztalatunknak és meggyőződésünknek, hogy igenis az életben, legnagyobb és legkisebb jelenségeiben, uralkodnak törvények. Hisz olvashatta az akkor igen divatos Buckleben annak példáit, hogy a látszólag legszeszélyesebb és legönkéntesebb jelenségek is törvényszerűek. Ε törvények uralkodnak ma, s minthogy minden „ma‖ ,;tegnap‖-pá és „tegnapelőtt‖-té és múlttá válik, uralkodtak tegnap, tegnapelőtt s a múltban mindig, azaz hogy vannak a történelemben is törvények. A törvényszerűség elismerése azonban nem jelenti szükségkép azt, hogy Hegel princìpiumát elfogadva, most már minden megtörtént és létező dolgot észszerűnek, avagy morálisnak glorifikáljunk. (Ezt csak az teszi, a ki nemcsak hitelvként, hanem tudományos elvként is elfogad egy, a dolgok fölött álló, azokat kormányzó legfőbb eszmét, a melynek racionális emanációja minden létesülés.) Észszerűséget és moralitást a történelembe belevinni nekünk ép oly tudománytalan antromorfizmus, vagy hit- és érzelemszülte optimizmus, mint a milyen tudománytalan ennek a fölfogásnak visszája, a melyet Nietzsche, a Schopenhauer-tanìtvány táplál, hogy t. i. a történelem-

179 ben csak hóbort és esztelenség, vak eset és gonoszság nyilvánul. Ez megint hit- és érzelemszülte szubjektìv és gyakorlati pesszimizmus. Csak egy tudományos és tárgyilagos nézőpontot ismerünk el: ez a minden dolog közti okság törvénye uralmának következetes elismerése. S e végtelen kauzális láncolat, az összes kis és nagy erők, tényezők egyetemes kapcsolata perspektìvájából másként, s úgy hiszszük, a valóságot jobban megközelìtve, fogjuk értékelni a nagy egyéneket is, a tömegeket is, mint Nietzsche értékeli. Közöttük is megállapìtjuk az oksági összefüggést, mindkettőjükön uralkodni látjuk az okságot. A nagy egyéneket nem fogjuk oly absolut, környezet, idők és létesülés fölött álló souveraineknek tekinteni, mert keressük, látjuk gyökereiket a tömegben, műveik, tetteik függését a milieutől. S értékitéletünkben is domináns tényezővé válik hatásuk a tömegre, nagyobb embertömegek javára, haladására, előbbrevitelére. Ezzel egyben a tömeg szerepét és jelentőségét sem fogjuk annyira semmisnek vagy gyűlöletesnek tekinteni, mint Nietzsche. Ép azért a történetìrás ez időszerinti ideáljául sem fogjuk a nagy egyének monumentális és idealizált biográfiáit, emberfölötti domborműveit odaállìtani, a hogy nem állìthatjuk oda a részletekbe fúló antikvárius és anekdotizáló, vagy a Nietzsche által élesen kiszìnezett, különbségeket el nem ismerő kritizáló (helyesebben: lekritizáló) történeteket sem. Ellenben ideál az olyan történelem, mely az emberi lét, az egyének, társadalmak és tömegek életének alapjaiul és rugóiul szolgáló, úgy anyagi, mint szellemi viszonyok, szükségletek, berendezések, érdekek, erők, eszmék ok- és okozatszerű műkö-

180 dését és harcát, átalakulását, fokozatos fejlődését az adatok tömegéből lehetőleg egyszerű és átfogó törvényekre, közöa nevezőkre hozva tünteti föl; a mely az egyéneket, társadalmakat, tömegeket, mint e viszonyoknak épúgy szülötteit mint továbbszülőit, e szükségletek, érdekek, erők alanyait tényleges jelentőségükhöz hìven tartott méretekben, tehát igazán életnagyságban rajzolja meg és domborìtja ki. Az ilyen történelemtől azután nem kell félteni senkit, hogy agyonnyomja a múltak terhe, mert ez a történettudomány élettel teljes, életet adó, tápláló tudomány. Még egy tévedésre akarunk röviden rámutatni. Nietzsche a túlságos historizmus elől való menekülésül a történelemnélküliséget és történelemfelettiséget ajánlja. Szerinte ezen asylum a vallás, vagy a ki erre már nem képes, a művészet. Ám sem a vallás, sem a művészet nem történelemnélküli és történelemfeletti dolgok, hanem igenis alá vannak vetve az evolúció történelmi törvényének. Merő tévedés azt mondani, hogy az életnek egyforma és örök jelleget adnak. Ezzel a dolgozattal, a melyet barátai ugyan dicsértek, de jelentőségében, úgy látszik, még sem méltányoltak eléggé.* Nietzsche egyelőre lezárta a tisztán polemikus korszerűtlen elmélkedések sorát. A negatìvumoktól positivumok felé fordult: oltárt emelt amaz eszményképeinek, a kikhez, szerinte, a kultúra regenerációjának fűződnie kell. Ezek, mint már előzőkből jól tudjuk: Schopenhauer és Wagner. Velők foglalkozik a harmadik és negyedik „korszerűtlen.‖ * Wagnerek, Burckhardt, Hildebrand stb. nyilatkozatait lásd Foerster-Nietzsche Erzsébet életrajzi művének II. k. 144-148. lapjait.

a

181 A „Schopenhauer, mint nevelő‖ a filozófusnak, mint az étet vezérének ideálját állìtja föl. Mély eszmemenetét halványan tükrözi a következő kivonat: 1. Az emberek félelemből s lustaságból elrejtik igazi ábrázatukat konvencionális szokások és nézetek mögé, s ìgy mint egy nyájban lebilincselve, egyformán önállótlanul gondolkoznak s cselekszenek. Ki akarják kerülni azokat a kényelmetlen kellemetlenségeket, a melyekkel a föltétlen becsületesség, az egyéniség meztelensége mindig karöltve jár, s inkább válnak unalmas gyári áruvá, mint műremekké. Kivált a mai kor az, a mely üdvét a közvéleményben, azaz a magánlustaságokban keresi; ez által válik a csaló látszat, sivárság, élettelenség korává. Reményt csak az érezhet, a ki nem érzi magát a jelenkor polgárának. A ki e helyett ifjú lélekkel érzi, hogy föl kell szabadìtania magát e korszellem alól, a ki megtalálja magát, maga épìti meg a maga hìdját az élet folyamán keresztül. De hogyan ismeri meg az ifjú lélek önmagát? Nem annyira önnyúzó analìzis útján, mintha visszapillant életére, s fölveti a kérdést: mit szerettél eddig igazán, mi vonzotta lelkedet, mi uralkodott rajta, mi boldogìtotta: „Állìtsd föl magad előtt a tisztelt tárgyakat, s talán megmutatják lényegükkel és sorrendjükkel a törvényt, saját magad alaptörvényét. Hasonlìtsd össze e tárgyakat, a hogy egyik a másikát kiegészìti, kibővìti, fölülmúlja, világosìtja; a hogy lajtorját képeznek, a melyen eddig önmagadhoz fölemelkedtél; mert lényed nincs mélyen elrejtve benned, hanem mérhetlenül magasan fölötted, vagy legalább a fölött, a mit közönségesen én-ednek tekintesz. Igazi nevelőid, formálóid árulják el neked, mi lényed igazi ős értelme

182 és alapanyaga, valami teljesen nem nevelhető, nem formálható, de mindenesetre nehezen hozzáférhető, kötött, bénìtott: nevelőid csak fölszabadítóid lehetnek.” Minden valódi nevelés csak „fölszabadítás, dudva, törmelék, féreg eltakarítása, a mely a növény zsenge csiráit meg akarja támadni; fény és hő kisugárzása, éji eső szeretettel teljes lezuhogása”, a természet betöltése. Nietzsche ezúttal egy ilyen tanìtójáról, fegyelmezőjéről akar emlékezni: Schopenhauerről. 2. Ezután elmondja, mily körülmények közt lett ez mestere. A mikor fiatalon fölismerte, hogy az önnevelés roppant igyekezete és kötelessége nehezedik vállára, mindig vágyakozott egy olyan filozófus után, a ki megkönnyìti a dolgát, a kinek vezetésére föltétlenül rábìzhatja magát, a ki fölfedi neveltje tehetségeinek központi azaz főerejét, irányát, a melyet fejleszteni kell, de nem egyoldalúan, hanem úgy, hogy ez a főerő ne bénìtsa, rontsa meg a többit, hanem minden erő magasabb mechanizmusban harmonikusan játszszék össze. Ε filozófust sokáig nem találta meg. Nem találta sem az alacsonyabb, sem a magasabb tanintézetekben. Hisz az erkölcsi, a magasabb nevelés szükségét ma nem is érzik. A kereszténység, a mely legyőzte és kiküszöbölte az antik erkölcsi ideálokat, ma maga is hanyatlóban van. „A keresztényi és antik közt való ide-oda imbolygásban, az erkölcs megfélemedett vagy hazug kereszténysége és épp oly bátortalan és elfogódott antikizálása közt él a modern ember, s szenved alatta; a természetestől való átöröklött félelem, s 3 természetesnek meg-megújuló ingere, a vágy valamire ìmaszkodni, a megismerés tehetetlensége, a mely jó és jobb

183 közt ide-oda tévelyeg; mindez békétlenséget, zűrzavart teremt a modern lélekben, a mi arra ìtéli, hogy meddő és örömtelen legyen.‖ Nincsenek követendő mesterek; erős, önálló, egyszerű, becsületes nagy egyéniségek, vezérek. De ekkor szorongása közepette véletlenül rátalált Schopenhauerre, s rögtön biztosan tudta, hogy miután első lapját olvasta, minden lapját fogja olvasni, s minden szavára hallgatni fog, a mit egyáltalában mondott. Nagy őszintesége, természetes becsületessége, férfias következetessége, erős, győzedelmes s ezért örökderűjű lelke rabul ejtette, izmosìtotta az ő lelkét, szárnyakat növesztett neki.* 3. Még inkább hatott rá Schopenhauer azzal a ritka erényével, hogy bölcsészetét teljesen megtestesìtette életében, s életével is példát adott. Nem törődött a tudós kasztokkal, az állammal, egyházzal mint Kant: függetlenítette magát mindenkitől, nem félt attól, hogy ellentétbe kerül a fennálló formákkal, hatalommal és renddel, mert csak a benne levő magasabb gond és igazság volt neki fontos. Pedig neki,is keservesen nehéz volt a helyzete környezetében, akárcsak Beethovennek, Goethének, Wagnernek, Az ő arcán is meglátszott az, a mit egy élesszemű diplomata Goethén észrevett: Voilà un homme, qui a en de grandes chagrins. Fájdalmasan meghatva látjuk, hogy kell küzködnie tanainak ismertetése- és elismertetéséért, vagyonkájáért, a mely független bölcselkedését biztosìtotta; hogy csalódott folyvást az emberekben, s hogy tért újra vissza remetelakába * Ε tulajdonságait, ezt a hatását tekintve Nietzsche egy bölcselőt tud Schopenhauer mellé állìtani: Montaigne-t.

csak

még

184 egyedüli hìvéhez, ebéhez. Pedig ez a magánosság iszonyúan veszélyes. „A hol csak hatalmas társaság, kormány, vallás, közvélemény, egyszóval zsarnokság volt, mindig gyűlölte a magános bölcselőt; mert a filozófia az embernek menedéket nyit meg, a hová nem hatolhat zsarnokság, a benső r ség barlangját, a kebel labyrinthusát; s ez bosszantja a zsarnokot. Ott rejtőznek el a magánosok: de ott ólálkodik egyszersmind a legnagyobb veszély a magánosra. Ezek az emberek, a kik szabadságukkal bensőjükbe menekültek, külsőleg is kénytelenek élni, mutatkozni, születés, lakás, nevelés, haza, véletlen, mások tolakodása folytán számos emberi kötelékbe tartoznak; számtalan véleményt tételeznek föl náluk, egyszerűen azért, mert azok uralkodó vélemények; minden arckifejezés, a mely nem tagad, hozzájárulásnak számìt; minden kézmozdulat, a mely nem zúz, helyeslésnek vétetik, A magánosok és szellemben szabadok tudják, hogy valamiben folyvást másnak látszanak, mint a mit ők gondolnak: mìg ők csak az igazságot és becsületességet akarják, körülöttük félreértések hálója van kifeszìtve; s heves kìvánságuk sem gátolhatja meg, hogy tetteiken hamis nézetek, alkalmazkodás, félig-kiegyezés, kìméletes elhallgatás, téves magyarázat köde ne maradjon. Ez a melancholia felhőjét gyűjti homlokukra: mert hogy a látszat szükségszerű, ezt az ilyen természetek jobban gyűlölik, mint a halált; s az állandóan elkeseredés miatt vulkanikusokká és fenyegetőkké teszi őket. Időről-időre bosszút állanak erőszakos elrejtőzésükért, kénytetett tartózkodásukért. Előbúvnak barlangjukból rettentő arccal: szavaik, tetteik akkor explóziók, s lehet,

183 hogy önmagukon tönkremennek,‖ oly veszedelmesen élt Schopenhauer is. Ép az ily magánosoknak van szükségük szeretetre, társakra, a kik előtt, mint önmaguk előtt, nyìltak, s egyszerűek lehetnek, a kiknek jelenlétében az elhallgatás éi álarcozás görcse megszűnik. Vegyétek el ezeket a társakat s növekvő veszélyt teremtetek; Kleist Henrik ezen a szeretetlenségen ment tönkre, s rendkìvüli emberek ellen az a legborzasztóbb szer, őket olyképen mélyen önmagukba hajtani, hogy kijövetelük mindenkor vulkáni kitöréssé lesz . . . Ez a magánosság az első veszély, a melynek árnyékában Schopenhauer felnőtt. A másikat úgy hìvják: kétségbeesés az igazság felől. Ez mindenkit fenyeget, a ki a Kantféte bölcsészetből indul ki, s a kire megrázóan hat az az alaptan: nem tudjuk, hogy az, a mit mi igazságnak nevezünk, csakugyan igazság-e vagy csak annak látszik. Ennek könnyen szétmorzsoló, elégedetlen, bátortalan szkepticizmus vagy kicsinyes relativizmus lehet a veszélyes következménye. Schopenhauer is fölismerte az emberi lét és megismerés korlátozottságát, nyomorúságát, de vigaszul, megváltásul utalt magasabb igazságokra: az élet egyetemességére, az egyénnek önfeláldozására, a legnemesebb szándékok (igazságosság, könyörület) alá vetésére. „Megtanìt, hogy különbséget tegyünk az emberi boldogság valódi és látszólagos előmozdìtása közt: hogy sem a meggazdagodás, sem a tiszteletbenállás, sem a tudomány nem emelheti ki az egyént léte értéktelenségén érzett mély elkeseredéséből, s hogy e javakra való törekvés csak egy magas és felmagasztaló egyetemes cél által nyer értelmet: hatalmat, szerezni, hogy általa a physist támogassuk s balgaságainak, ügyetlenségeinek egy kicsit

186 korrektoraivá legyünk. Elsősorban ugyan csak önmagunk, de önmagunk által végül mindenki számára. Oly törekvés persze, a mely mélyen és bensőleg a rezignációhoz vezet: mert mit és mennyit lehet még egyesen és az egyetemesen egyáltalán javìtani!‖ A harmadik, legsajátosabb veszély, mely Schopenhauert fenyegette, ép ebből folyt: szertelen vágya a szentség után. Minden ember érzi tehetsége, akarata korlátait, s ez melancholiaval és vágygyal tölti el; bűnössége a szent, értelme a tökéletes lángelme után sóvárog. Ε sóvárgás vagy olthatatlanul égeti vagy kihal belőle, s értelmi és erkölcsi megcsontosodásnak ad helyet. Schopenhauerben, bár teljes tudatában volt geniusa erejének, heves vágy élt a szentség, a megismerés és létkibékìtése, az akarat legyőzése után. Ε hármas veszélyt bámulatos erővel és egészséggel küzdötte le, bár korántsem sebek, szenvedés, kedélye elkeseredése nélkül. Ez a három veszély mindnyájunkat fenyeget, s ezért mindnyájunknak szükségünk van oly vitéz harcos-előképre, mint Schopenhauer volt. 4. De egyszersmind tanìtónk, mesterünk a jelenkor dien való harcban. Megismertet e kor minden gyöngéjével, hazugságával, ostobaságával, kultúrátlanságával. Ilyen pl. az, hogy a német birodalom legújabb megalapìtása, a mely a legjobb létet teremtette, halálos csapást mért minden peszszimizmusra. Pedig minden filozófia, a mely azt hiszi, hogy egy politikai esemény a lét problémáját eltolhatja, vagy mi több, megoldja, csak tréfás és talmi-filozófia. A mióta a nlág áll, már gyakran alapìttattak államok; ez régi história.

187 De ki hiszi komolyan, hogy ily politikai újìtás elég, hogy az embereket egyszersmindenkorra boldogokká és vidámakká tegye. Ilyen hazugság továbbá az, hogy az állam iránti kötelességek a legmagasabbak. Pedig vannak ennél is magasabbak: a kultúra iránti kötelességek. Hogy állunk ezekkel ma? Az általános sietség, kapkodás kitépi a szemlélődést és egyszerűséget, minden igazi kultúra gyökerét. ,,A vallás vizei elhömpölyögnek s csak mocsarakat hagynak hátra: a nemzetek újra a legellenségesebb módon szétválnak és szét akarják egymást tépni. A minden mérték nélkül és vad laissez faire-ben űzött tudományok szétforgácsolnak és szétbomlasztanak mindent, a mit szilárdnak hittünk; a művelt osztályokat és államokat nagyszabású, de megvetendő pénzgazdaság ragadja magával. A világ sohasem volt inkább világ, sohasem volt szegényebb szeretetben, jóságban . . . Minden, beleértve a mostani művészetet és tudományt, csak a jövendő barbárságnak szolgál . . . Bizonyos, hogy vannak erők is, roppant erők, de vadak, őseredetüek s teljesen kegyetlenek. Szorongó várakozással nézzük őket, mint a boszorkánykonyha üstjét: minden pillanatban megindulhat és villámolhat, borzasztó jelenségeket hirdethet. Egy évszázad óta csupa fundamentális megrázkódásokra vagyunk elkészülve; s ha újabban megkìsérlik a lerontás és robbanás e legmélyebb modern hajlamával szembeállìtani az úgynevezett nemzeti állam alkotó erejét, úgy hosszú időkre ez is csak általános bizonytalanság és fenyegető veszedelem növelése. Hogy az egyesek úgy viselkednek, mintha mindezekről az aggodalmakról mitsem tudnának, nem ejt tévedésbe: nyugtalanságuk a jele, hogy mily jól

183 tudnak róla; oly mohón és kizárólagosan gondolnak magokra, mint még soha, maguk napjának épìtenek és ültetnek, s a szerencsére-vadászás sohasem lesz nagyobb, mintha a ma és holnap közt kell megejteni, mert holnapután egyáltalában vége minden vadászati időnek. Az atomok, az atomista khaos korszakában élünk . . . Ma a földön majd mindent csak a legdurvább és leggonoszabb erők, a vagyonszerzők egoizmusa és a militarista erőszakkal uralkodók határoznak meg. Az állam, ez utóbbiak kezében, ép úgy, mint a szerzők egoizmusa megkìsérli, hogy önmagából újjá szervezzen mindent, hogy ő legyen minden ellenséges erők kapcsa és békója: azaz megkìvánja, hogy az emberek ugyanolyan bálványimádásban részesìtsék, mint egykor az egyházat. Mily sikerrel? Még megérjük. De biztos, hogy még most is a középkor jégzajlásában élünk; a jég elolvadt és hatalmas pusztìtó árként hömpölyög. Jégtábla tornyosul jégtáblára, az ár minden partot elöntött és veszélyeztet. A forradalom semmikép sem kerülhető el, még pedig az atomista, de vajjon mik az emberi társadalom legkisebb oszthatlan alapelemei?‖ Az emberi egyének. De ezek jellemére, erkölcsére, emberiességére még veszélyesebb a kor. Ki állìtja fel ily körülmények közt az ember képét, mìg mindenki csak az önzés férgét és ebfélelmét érzi magában? Az újkor három embertìpust szolgáltatott ösztönző előképül, mindenki számára: Rousseau, Goethe és Schopenhauer emberét. Az elsőnek van a legnagyobb tüze, ez a legnépszerűbb a tömeg előtt; a második csak nagystìlű szemlélődő természeteknek, tehát keveseknek való, a tömegnek érthetetlen; a

189 harmadikat csak tetterős emberek követhetik kár nélkül: a szemlélődőket elernyeszti, a tömeget elijeszti. A Rousseau emberéből indult ki és indul ki minden forradalom, „mert minden szocialista megrázkódásnál és földrengésnél még mindig a Rousseau embere az, a ki mozog, mint az öreg Typhon az Aetna alatt. Dölyfös kasztoktól, könyörtelen gazdagságtól nyomatva s félig szétzúzva, papoktól s rossz neveléssel megrontva, nevetséges szokásokkal önmaga előtt megszégyenìtve, az ember szükségében segìtségül hìvja a „szent természetet‖ s hirtelen úgy érzi, hogy az nagyon távol van tőle. Imája nem hat hozzá: oly mélyen sülyedt a természetellenesség khaosába. Gúnyosan dobja el magától a tarka dìszt, a melyet kevéssel előbb legemberibb tulajdonának tartott, művészetét, előnyeit, ököllel veri a falakat, a melyek árnyékában olyannyira elfajult, s fény, nap, erdő, szikla után kiált.* S ha ezt mondja: „csak a természet jó, csak a természetes ember emberséges‖ megveti magát s önmagán túl kìvánkozik: oly hangulat, a melyben a lélek borzasztó határozatokra kész, de egyszersmind mélyéből felszólìtja a legnemesebbet és légritkábbat is.‖ A Goethe embere nem ily félelmetes, sőt bizonyos értelemben korrektìvuma és csillapìtója a Rousseau emberén uralkodó veszélyes izgalmaknak. A mìg Faust egy oldalról nézve mintegy legmagasabb képmása Rousseau emberének, – az életet szomjúhozásával, elégedetlenségével, – de más oldalról ez a megismerése nem vezeti forradalomra: gyűlöl minden erőszakot, minden ugrást, azaz minden tettet, s „ìgy a világszabadìtó Faustból csak amolyan világutazó * Kinek ne jutna eszébe a modern Rousseau: Tolsztoj!

190 lesz.‖ Elvonultatja maga előtt az élet és természet, a multak, művészetek, tudományok, mythologiák minden országát, felébred és csillapul benne minden vágy, s végre a mikor elernyed, kevés hìja, gúnyos kìsérője, az ördög martaléka lesz. „Ha a német már nem Faust többé, úgy mindenekfölött félő, hogy filiszterré lesz, s az ördög prédája, a mitől csak égi hatalmak menthetik meg.‖ A göthei ember nagystìlű, sóvárgó szemlélődő, nem tevékeny ember, sőt tevékenységében ügyefogyott. Konzervatìv és megférő erő, mindig közel jár a filiszterhez, mint a hogy a Rousseau embere közel jár a katilinariushoz. Egy kicsit több izomerő, természetes vadság és düh kellene belé, hogy erényei megnagyobbodjanak. Egy kis harag kell az állapotok megjavìtására. Ezt mutatja Schopenhauer embere. Ez az igazság * szenvedését önkéntesen magára vállalja, ezzel a maga akaratát elöli, s egész lényét átforgatja és megfordìtja. Az igaznak ez a kimondása a többiek szemében gonoszságból ered, mert ők az emberiség föladatának tekintik, hogy felemás tulajdonságaikat és komédiáikat konzerválják, s gonoszaknak tartják kis játékaik megrontóit. Pedig lehet tagadni és rombolni a szentség és megváltás iránti vágyból is, a melyről fentebb volt szó. „Minden lét, a melyet tagadni lehet, meg is érdemli, hogy tagadják, s igaznak lenni annyi: oly létben hinni, a melyre egyáltalában nem lehet nemet mondani, a mely maga is igaz és hazugság nélkül való. Az igaz ember ezért azt tartja, hogy tevékenységének értelmét metafizikailag, magasabb életből kell magyarázni, s bármennyire az is a látszatja, * A „Wahrhaftigkeit‖ értelmében.

191 hogy tetteivel az élet törvényeit rontja le, bensőleg érzi, hogy tevékenységével az életet erősìti, arra igent mond . . . Bizonyos, hogy bátorságával megsemmisìti földi boldogságát, szükségkép ellensége még azoknak az embereknek is, a kiket szeret, az intézményeknek, a melyek öléből származott; nem kìmélhet sem embert, sem dolgot, bár megsértésük neki is szenvedést okoz; félreismerik s soká oly hatalmak szövetségesének nézik, a melyeket δ utál; belátásának emberi mértéke következtében okvetlen igazságtalan is, bármennyire törekszik az igazságra: de bátorìthatja, vigasztalhatja magát azokkal a szavakkal, melyeket nagy nevelője, Schoppenliauer egyszer használ: „A boldog élet lehetetlen; a legnagyobb, mit ember elérhet a hősi (heroikus) élet. Ilyent él az, a ki egy vagy más módon és ügyben azért, a mi az összességnek valamikép javára válik, túlságos nehézségekkel harcol, végezetre győz, de a mellett silányan vagy sehogysem jutalmaztatik. Akkor végül, mint a fejedelem Gozzi Re corvojában, megkövül nemes tartással s fenséges kifejezéssel Emléke fönmarad, s mint hősé ünnepeltetik; akarata fáradság, munka, balsiker s a világ hálátlansága által egész éltén át elöldösve – kialszik a Nirvana-ban.‖ Persze ennél az életnél könnyebb, puhább az, ha embertársainkkal szépen, csìnyján bánunk, ha az életet könnyen veszszük, ha közönséges szórakoztató és szórakozó aktorai vagyunk bábszìnházának; arra a kérdésre: „minek élsz?‖ elégülten azt feleljük, „hogy jó polgár vagy tudós, vagy államférfi legyek.‖ 5. De hát lehetséges-e a Schopenhauer ideálját az életbe átvinni, szabályos tevékenységben megtestesìteni? Azaz nevelhet-e Schopenhauer kötelességekre, a melyek nem a ma-

192 gánoséi, hanem a melyek a nagy emberközösséghez kötik? Igen. Nevel arra, hogy magunkban és magunkon kìvül előresegìtsük a természetet megismerő filozófus, a természetet megvilágosìtó művész, s a mindenekkel egygyé lett, az önzetlen, az – önérdekben elfogult, folyton változó és nyugtalan létesüléstől megváltó – szent létrejöttét s ez által részt vegyünk a természet tökéletessé tétele, új kultúra megteremtése, a kultúra akadályainak elhárìtása munkájában. 6. A kultúra harcosaivá először is azzal avatódunk, hogy önön korlátozottságunk, kicsinységünk tudatában szivünket valamely nagy emberhez, a kultúra céljához, emeljük föl, s készek vagyunk e magasabb emberpéldány érdekében önzetlenül élni, neki szeretettel segìteni, szolgálni. De ez önzetlen életet, az igazi kultúrát s célját: a genius megteremtését és fejlesztését ma sok minden akadályozza: csupa önzés. Ilyen a vagyonszerzők önzése, a kik már a nevelést is csak ebből a szempontból rendezik be, 1 az állam s mindazok önzése, a kik a „szép forma‖ mögé akarják bujtatni a modern ember rút és unalmas tartalmát, általános idegességét, végül a terméketlen tudósok önzése, s gyűlölete a termékeny ember, a genie iránt. 2 7. Mit kellene tenni, hogy a filozófus korunkban mégis lehetségessé, hogy behatása kortársaira mégis valószìnűbbé, mélyebbé és termékenyebbé váljék; hogy a természet mun1

Zukunft tettünk. 2

Ennek érvelését Nietzsche majd szószerint átvette as Über die unserer Bildungsanstalten c. ciklusból, a melyet már ismer-

A tudós mély elemzését 1. a Werke I. k. 454-460. lapjain. – A nevelés mai rendszerének és ideális kulturkövetelményeinek szembeállìtása megint az Über die Zukunft unserer Bildungsonstalten e. ciklusból van átvéve.

193 kája, a mely túlságos sok erőt pazarol a filozófus megteremtésére, ne járjon annyi áldozattal? A filozófus, miként a művész „a természet akarata szerint a többi emberek javára alkotja művét, e részt nincs semmi kétség: mindazonáltal tudja, hogy e többi emberek közül soha senki sem fogja művét annyira megérteni és szeretni, mint ő maga megérti és szereti. A szeretet és megértés ama magas és páratlan foka szükséges a természet ügyetlen rendelése szerint, hogy egy alacsonyabb fok létrejöjjön; a magasabb és nemesebb csekélyebb és nemtelenebb létrejöttére fordìttatik. A természet nem gazdálkodik okosan, költségei sokkal nagyobbak, mint az elért hozadék; minden gazdagsága mellett valamikor okvetlenül tönkreteszi magát. Okosabban rendezkedett volna be e szabály szerint: kevés költség, százszoros hozadék; ha pl. csak kevesebb és gyengébb művész volna, e helyett azonban számos befogadó, még pedig erősebb és hatalmasabb fajtából való, mint a művészek: úgy hogy a mű hatása okához viszonyìtva százszorosan erősbült visszhang volna. Vagy nem kellene-e legalább is azt várni, hogy ok és hatás egyenlően erősek legyenek; de mily távol marad a természet ettől az októl! Sokszor olyan szìne van a dolognak, mintha a művész, vagy még inkább a filozófus véletlenül élne egy korban, mint remete vagy odatévedt és visszamaradt vándor, Csak érezzük egyszer jó mélyen, mennyire nagy, tetőtőltalpig nagy Schopenhauer és mily kicsi, mily absurd a hatása!‖ Eleinte az állott útjában, hogy nem olvasták; azután,, hogy első vallói nem voltak hozzávalók; utóbb, hogy gyönge korunkhoz akarták alkalmazni, mint valami metafizikus

194 borsot, úgy hogy a nagy vásári lárma közt is, a mely nevét harsogja, ma is hatástalan remete. 8. Hogy tehát a filozófus megteremtése, létezése és hatása megkönnyìtessék, szükség van egy csapat oly emberre, a ki Schopenhauer példájára hajthatatlan és érdes férfiassággal szembeszáll a korral. A ki, mint ő, sem hivatal, sem tudomány békójába nincs verve, sem anyagi gondok jármába nincs befogva; a ki nincs nemzeti korlátokba elfogódva, a ki az államot nem imádja; a ki korán a maga szemével, eredetien lát, s bátran szemébe néz a semmis életnek, s rettenthetetlenül, kenyérgondoktól függetlenül s kìméletlenül kifejezi azt, a mit igaznak lát. Azaz szabad és igaz ember. De hisz a mai állam pártolja a filozófusokat, biztosìtja szabadságukat! Nincs köszönet benne. A bölcsészet állami támogatása tisztán annyit jelent, hogy az állam egy pár embernek lehetővé teszi, hogy bölcsészetéből mint kenyérkeresetből éljen. Ez a filozófusok, azaz egyetemi tanárok túlnyomó részét az állammal s intézményeivel (kormány, vallás, társadalmi rend, katonaság) szemben meghunyászkodó vá, kìméletessé teszi, az igazság rovására. Különben is az állam megválogatja, kiket pártol; bizonyára nem olyanokat, a kiktől félnie kell, a kik igazmondásukkal ellenségei lehetnek, hanem azokat, a kik neki hasznosak, neki szolgálnak. Már pedig az igazság neki nem szolgálhat, mert senkinek sem szolgál. S van-e mindig elég filozófus, a ki a megszabott számú kathedrára való? Kötelezhetik-e ezek magukat, hogy naponkint megszabott órában tanìtanak előre megszabott bölcsészetet? Hátha nincs mindig mondani valójuk,

195 hátha nincs, a ki gondolataikat hallgatni érdemesnek találja? Vagy elég, ha a filozófus tanár nem eredeti gondolkozó, csak mások utángondolója? Azaz a bölcsészet tudomány, történelmi tudomány legyen. Mintha a bölcsészet egyenlő volna a bölcsészettörténettel! Mintha a sok száz ellentétes nézet zűrzavara nem megölné az önálló nézeteket I Bizony az egyetem nem filozófiára, hanem csak filozófiai vizsgákra, s az ebből kifolyó filozófia undorra vezet. A mai filozófusok, a kik a kathedrákon ülnek, félénkségükkel, tanácstalanságukkal államilag elismert álgondolkozásukkal, nemcsak maguk nevetségesek, hanem kártékonyak is, mert minden filozófiát nevetségessé tesznek. De hátha éppen ezt akarja az állam elérni? Ezért követeli a kultúra, hogy a filozófiát minden egyetemi, akadémiai, állami elismerés alól ki kell vonni. „Hadd nőjjenek vadul a filozófusok, tagadjatok meg tőlük minden kilátást a hivatalokra s polgári foglalkozásnemekbe való besorolásra, ne csiklandozzátok őket zsolddal, sőt üldözzétek őket, ne nézzetek rajok kegyesen – s csodadolgokat fogtok tapasztalni! Szétrebbennek majd, s imittamott födelet keresnek, a szegény látszólagosak; itt megnyìlik egy plébánia, ott egy tanszék; ez egy lap szerkesztőségébe bújik, az tankönyveket ìr felsőbb leányiskolák számára; a legokosabb megfogja az eke szarvát s a leghiúbb az udvarhoz megy. Hirtelen minden üres; a fészek lakói kirepültek: mert könnyű a rossz filozófusoktól szabadulni; csak ne réfizesìtsétek egyszer kedvezményben!‖ Az igazi filozófus ellenben mentes az ilyes gondoktól,

196 függetlenül él és gondolkozik. Filozófiája pedig veszélyes és hatalmas valami, mint a tűzvész, mint az elemek működése. Ezt tanìtja; erre nevel Schopenhauer. Élethű képe ez Schopenhauernek? Bizonyára nem fotográfia, hanem idealizált alakìtás. Nietzsche sok vonást elhagyott, a mi az igazi Schopenhauerben benne volt, viszont sokat egyenesen belekölt, a maga lelkéből, a maga vágyaiból, szorongásából, reményeiből. Úgy láttatja, mintha mindig mesteréről beszélne, de egyszerre csak azt veszszük észre, hogy önmagáról beszél. Mély és benső hangja ilyenkor még jobban megrezdül, érces szava megreszket az intimitástól. Sibi ipsi scripsit; kezünk önkénytelenül ezt ìrja műve sok lapjának margójára. Nemcsak a mikor arról beszél, hogy már ifjúságában ránehezedett annak a roppant fáradozásnak és kötelezettségnek terhe, hogy önmagát nevelje, s hogy mint kereste igazi nevelőit, vezéreit, hanem akkor is, a mikor sorsa megdöbbentő sejtésében megrendìtő erővel és fenséggel rajzolja a magánosságot,1 a mikor a schopenhaueri ember lényegét festi („önkéntesen magára vállalja az igazság szenvedését‖ stb.)2 és sok más helyen érezteti, hogy e sorokat saját vérével irja. Komolysága ilyenkor az olyan ember ünnepélyességévé válik, a kiben mély élemények, nagy elhatározásokat, egész életére döntőket, izmosìtottak meg. Valóban egészen egyénileg magyarázza magának Schopenhauert. Tantételeivel édes keveset törődik. Egyik kiadója, Kögel, helyesen jegyzi meg: „Sohasem ìrtak még dicsőìtő ira1 2

W. I. 406-408. L U. o. 427. és köv. 1.

197 tot egy filozófusra, a melyben ennek filozófiájáról oly kevés ezó esett volna.‖ 1880-ban visszapillantván e művére, maga állapìtja meg, hogy a mikor Schopenhauert nevelőjeként dicsőitette, elfelejtette, hogy annak dogmái közül már régóta egy sem állotta ki gyanakvása próbáját. 1 És mégis mint ideál áll előtte ez az ember, magas ethosával, becsületességével, állhatatos és egészséges erejével, érdes férfiasságával, jupiteri derűjével és fenségével. „Nevelőid nem lehetnek neked – csak felszabadìtóid.‖ Figyeljük meg a különbséget első műve „A tragédia születése‖ és e közt. Amott mennyi még a rablánc! A terminológia is mutatja. Teljesen Schopenhauer alaptételeinek szócsöve. Az akaratnak mint az igazi magánvalónak, a világnak mint képzetnek és akaratnak fölfogása, fölfogása a természetről, mint folyton forrongó, sötét, örökké sóvár s szenvedő, de egyszersmind örökké tettre, szülésre törekvő, titokzatos hatalomról, * Ennek korai emléke a már 1867-ben ìrt kritikai fragmentum (Foerster-Nietzsche Erzsébet életrajzi művének I. k. 343-352. L). Ebben megtámadja Schopenhauert, hogy 1. nem ment túl Kant „Ding an eich'e-én, a mely csak rejtett kategória; 2. kìsérlete az akaratot tenni Kant x-e helyére, csak költői intuìción alapszik; logikai bizonyìtása elégtelen; 3. az akarat praedicatumai (egység, örökség, szabadság, októl mentesség) helytelenek, mert abból az ellentétből vétetnek, a mely állìtólag, de bebizonyìttatlanul a „Ding an sich‖ és a jelenségek világa közt van; e praedicatumok mind a jelenségek világából kölcsönöztetnek antithesis által; 4. a világ magyarázata a „Wille‖? – Kétli. A világ nem szorìtható oly kényelmesen rendszerbe, mint Sch. első feltaláló lelke sedésében hitte; 5. hibás Sch. tétele az intellektus fejlődésről. Sze inte ez a menet: primäir a „Wille‖, mint „Ding an sich‖, ez organizmust teremt megjelenése formájául, nyilatkozása eszközéül (μητηαν), s ez fejleszti ki a megismerő, tudatos intellektust. Ez Nietzsche szerint lehetetlen. Az intellektus fejlődése – Sch. elismeri – teljesen alá van vetve a hely, idő causalitas stb., tehát az individuaciö és materializáció kategóriáinak, s nem származhatik olyasvalamiből, mint az „akarat‖ a mi ezen kategóriáktól teljesen független. (Erre figyelmeztet Ribot Th. is: La philosophie de Schopenhauer. (Alcan, Bibi. de philosophie contemporaine 154. o.).

193 fölfogása a minden szenvedést okozó individuacióról, s a szenvedéstől való megváltás eszközeiről: az akarat, élet egyetemessége érzetéről és a részvétről – ép oly általános schopenhaueri tételek, mint a hogy erre a kútforrásra vezethetők vissza specializált esztétikai és etikai nézetei a zenéről és tragédiáról. Itt ellenben már jóval kevesebb a visszhang; eredetisége öregbedett. Az alapteoriákról mély csend uralkodik, jellemző, hogy a schopenhaueri sarkalatos etikai elvről, a részvétről is – a tudósok természetrajzának, az egyetemi filozófusok maró satirájanak vérrokonsága a schopenhaueri ismert philippikákkal * nem tartozik a lényegre; a stìlus utánzása merő külsőség; a mi a dolgozat veleje, jellemző alapvonása, az már nietzschei alapvonás, faculté maîtresse, hogy Taine mesterszavával éljünk. A konzekvenciákat értem ezzel, a melyeket Nietzsche Schopenhauerből kiolvas, de a melyekkel tőle merőben eltér, „A boldog élet lehetetlen; a legnagyobb, mit ember elérhet a hősi (heroikus) élet.‖ Ezek a szavak, a melyek a fiatal tanìtványt, a melanchóliára hajlót 2 megragadták, ugyan Schopenhauertől erednek, de tőle valók azok a sokkal gyakrabban és nagyobb nyomatékkal hangoztatott tételek is, a melyekre a fenti idézet folyamán is kilyukad az akarat mortifikálásáról, önkéntes elöléséről, a teljes rezignációról, a kedély tengerének nyugalmáról, a passzìv szentségről, a teljes semmiről, mint végcélról.3 1 Parrega und Paralipomena, A Franenstadt-Brockhaus kiadá» (18Ä1) 151-215. lapján: Ueber die Universitäts-Philosophie. 2 „Bármily vidámság mellett is mindig tudatában vagyok léteim mély melancholia jfmak.‖ (Briefe II. 458.) 3 Die Welt als Wille und Vorstellung. A IV. könyv, 71. fejezet hìres végszakasza.

194 Ám a fiatal, küzdő és aktìv Nietzsche szemlátomást nem jutott még ennyire. Benne buzog az élet, a tettvágy: az élet kérdésére harcias kedvvel, heves akarattal igent mond. Mi sem idegenebb tőle, mint az öreges rezignáció és békekeresés. Látja, tudja az élet nyomorúságát, a kor hitványságát, de fölveszi velők a harcot, mert már most hitelve a régi görög mondás, hogy a legszebb dolog a háború, a melyet Zarathustrája oly lelkesen fog dicsőìteni. Távol van tőle, hogy ez élettől, a melyet Schopenhauer szerint csak megtagadni érdemes, viszszavonuljon abban ne cselekedjék, közre ne működjék, jövőjével ne törődjék. Sőt teljes erejével belenyúl, hogy körülményeit javìtsa; fő-főgondja, hogy ép oly magas, mint reális értelmet adjon neki. Ez az értelem – Schopenhauer diabolikusan mosolygott volna semmiségén – harc a nagy egyéneknek, a lét hatalmas törvényhozóinak: a génieknek létrehozataláért, s létrehozataluk megkönnyìtéséért igazi kulturális életföltételek teremtése által. Schopenhauerben ugyan megvolt a congenialis tisztelet az emberiség e legkiválóbb példányaival szemben,* de nem hevült teremtésük, szaporìtásuk iránt, nem hitt oly magasztos, megváltó szerepükben, mint tanìtványa. Ez alaptételeivel ellenkezett volna, ő ezekhez hìven semminek és senkinek nem tulajdonìthatott oly jelentőséget, a mi és a ki ezt az életet megkorrigálhatná, azt az élésre érdemessé, folytatását kìvánatossá tehetné. Szemében az akaratnak, életnek megtagadása az ideál. Útmutatója az élet pályáján nem fölfelé, hanem lefelé int. A tanìtvány ellenben egész életében nem veszti el * Die Welt als Wille stb. II. k. 31. fej. Vom Genie.

195 hitét ideálokban, a melyek magasan és fényesen szeme elotf lebegtek. Ám legyen, hogy ezek az ideálok illúzióknak bizonyultak, változtak, egymást félreszorìtották: valami hite mindvégig megmaradt Nietzschének.* Ha érzi is homályosan, hogy talán álmodik, tragikai bölcsesége s heves akarata ìgy szól az élethez: „Akarlak, mert képed szép; méltó vagy, hogy álmodjalak.‖ A nihilista mester és a hìvő, rajongó tanìtvány itt elválnak. Ha majd a tanìtvány még tovább fejlődik, végleges elszakadása után, s a mikor a nagybeteg mohóságával fog az élethez kapaszkodni, az életösztönre káros dekadensként fogja kárhoztatni egykori filozófus mentorát. * Tétova tollal habozom, a mikor Nietzsche negyedik „korszerütlen‖-éhez, a Richard Wagner in Bayrenth-hez érek, mert tudom, hogy a lélek mély rejtélyeit, látszólagos ellentmondásait, a melyek e műhöz fűződnek, csak nagyon tökéletlenül tudom fölfejteni. Mindenekelőtt jó lesz a mű keletkezése körülményeit megállapìtani. Nietzsche, mint összes levelezéseiből látjuk, nagyon komolyan vette Wagner magas eszméit a szìnház tel* Ezt az alaptermészetét szépen fejezi ki Die fröhliche Wissenschaft-ban: „Szeretem a rövid szokásokat, s megbecsülhetetlen eszköznek tartom, hogy sok dolgot és körülményt megismerjek, s pedig édességeik és keserűségeik fenekéig . . . Mindig azt hiszem, hogy ez mór most tartósan kielégìt – a rövid szokásnak is megvan az a hite, a mi a szenvedélynek, az örökkévalóságba vetett hite – s hogy már most ìrigylésreméltó vagyok, hogy megtaláltam és megismertem: – és ìme tűplűl engem délben és este, s mély elégültséget terjeszt maga körül s bennem, úgy hogy más után nem vágyódom, hogy nem kell összehasonlìtásokat tennem, megvetnem, gyűlölnöm. S egy szép nap betelt az ideje, jó dolog elválik tőlem, nem utálatot gerjesztve – hanem békésen és velem jóllakva, mint én ö vele, s mintha egymásnak hálával tartoznánk s mélabúsan nyújtanánk egymásnak búcsújobbot. S már az új a küszöbön várakozik s vele az én hitem – ez az elpusztìthatatlan botor és bölcs –, hogy ez az új lesz az igazi, az utolsó igazi.‖

201 jes regenerálásáról, s ennek mintaszerű eszközéről, a bayreuthi ünnepi játékokról. Aggódva követte a szép terv nehéz vajúdását, s szóval-tettel minden áldozatra készen segìtette életre kelteni. Ez azonban egyre késett a közönség közönye, sőt ellenségeskedése miatt. Wagner hìvei 1873-ban erősebb propagandára határozták el magukat. Októberben összeültek, s Nietzschét bìzták meg egy, a nemzethez intézett fölhìvás megszövegezésével. Nietzsche ebbe beleöntötte szìve egész elkeseredését az igazi művészet iránt elfásult nemzete ellen, úgy, hogy a pesszimisztikus prospektus inkább vádirat volt, semmint adakozásra ösztönző, megnyerő felhìvás. Ezt maga is belátta, s ő is helyesebbnek találta Stern, drezdai irodalomtörténet-tanár optimisztikusabb szövegét. Ε prospektust 4000 német könyvekereskedőnél helyezik el, de a mozgalom eredménye nevetségesen és szégyenletesen csekély; csak Giessenben jegyeztek pár tallért. A kudarc teljesnek látszik; 1874 ben be kellett szüntetni a bayreuthi épìtkezéseket. Nietzsche le van sújtva, de mint igaz gondolkozó, nem marad a puszta megdöbbenésnél. Az 1874. év elejétől kezdve a legnagyobb hidegséggel kezdi kutatni, miért nem sikerül a vállakózás. „E mellett sokat tanultam és, azt hiszem, most jobban értem Wagnert, mint előbb.‖ * Nietzsche töprengő lelkének ez a kìnos elmélyedése, valóságos aknamunkája azután különös eredményeket hoz napvilágra. Egyrészt megerősìti Nietzschét abban a meggyőződésében, hogy a balsiker oka elsősorban az, hogy Wagner vállalkozása nem illik bele a kor viszonyaiba. Ez a kor a „birodalom‖ berendezése közben, a pénzszerzés hajszája közben, «a folytonos gazdasági válságok közepette lélekzetet sem tud * Rohdehez 1874. febr. 15-én ìrt levele. (Briefe IT. 441.).

202 venni; kegyeletnélküli, kapzsi, alaktalan, bizonytalan alapjaiban, majdnem desperat, csöppet sem naiv, sőt teljesen öntudatos, nemtelen, erőszakos és gyáva. Ha ezeket számbaveszszűk, s szembe helyezzük a politikai és társadalmi körülményekkel Wagner művészetét és eszméit, úgy fölfoghatjuk, mily roppant vállalkozás Wagnertől szilárdan megállani egy teljesen művészietlen kor áradata közepette, s fölfoghatjuk, mily nehezen válhatik úrrá rajta. Ez az elmélyedés azonban még más eredményre is vezette Nietzschét. Jogához jutott mindaz a kétely és kritika, a melyet azelőtt, a teljes Wagner-fascinatio békóiban, mint szentségtörő gondolatot magába fojtott. A mióta Wagner Bayreuthbe távozott és Nietzsche az ő személyes bűvös köréből szabadult, egykori rajongó szeretete a mester iránt nem hűlt, csak szemét nem kápráztatta, nem tévesztette már a varázsszemélyiség. Nietzsche, távolabb a bűvös körtől, egészen a maga lábán kezdett járni. Szüntelen munkája önmagán egyre jobban fölszabadìtotta. Most már elérte azt a távolságot, a mely szerinte, a nagy emberek baráti megértéséhez, nemcsak imádásához hanem igazságos méltánylásához szükséges. Vizsgálódásai után csakugyan egészen más Wagnert látott mint azelőtt. Nem mintha Wagner nagyságát most már tagadta volna; csak meglátta egyéniségének és művészetének erényeivel egyenlő arányban lévő y azaz szintén szertelen árnyoldalait is. Az ellentétes eszmék és érzelmek küzdőterévé lesz érzékeny lelke, a mely annyival kìnosabban szenved e vìvódás miatt, mert átalakulását maga előtt most már nem tudja titkolni, cfe áruiásnak tartaná, ha kifelé is kinyilvánitaná, s kételyeit

203 Wagner kárörvendő ellenségeinek szolgáltatná ki fegyverül.* Kételyeit, a melyek sokszor egészen magukon viselik már a későbbi teljes elszakadás jeleit, följegyzi, de e följegyzéseit gondosan elzárja a nagyvilág elől. Annak csak oly közléseket tesz, a melyek érzülete hűségét bizonyìtják, sőt a melyek Wagnert is teljes mértékben kielégìthetik. Ma már a fiókban tartott följegyzéseket is ismerjük, nemcsak a negyedik korszerűtlent, a mely valóságos dicsőìtő iratnak tetszhetett a kortársak előtt ez ellentmondó széljegyzetek ismerete nélkül. Mi azonban az egész anyag birtokában inkább búcsúlevélnek fogjuk tekinteni, a melylyel istenhozzádot mondott egykori bálványának és kényurának. Lássuk ezek után e nevezetes himnikus irat tartalmát már a mennyire hidegebb gondolatmenetbe és prózai összefüggésbe szorìtható. * 1. Hogy valamely esemény nagy és nagyhatású legyen, két dolognak kell találkoznia: azok nagy lelkének, a kü véghez viszik, s azok nagy lelkének, a kik megélik. A legnagyobb ember is csak úgy nagy, ha szeme kifürkészi azt a pillanatot, a melyben tettére szükség, a mikor iránta fogékonyság van. Wagnerben, a mikor nagy tettére vállalkozott, megvolt e kettős hit. Hitt önmagában, s hitt azok nagy lelkében, a kiket művével meg akart ajándékozni. 2. Ε bevezetés után Nietzsche végigfutja Wagner fej* „Oly sokat éltem meg ez embert (Wagnert) és művészetét illetőleg, egész hosszú passió volt . . . Az itt megkövetelt lemondás, az itt végre szükségessé vált magam ujramegtalalása sorsom legkomolyabb és legmelancholikusabb részéhez tartozik‖. (1882. őszén Lou Saloméhoz ìrt levele. Facsimileben Lou Andreas-Salome asszony „Fr. II im seinen Werken‖ c. művében, 86. ο.)

204 lődését és két alapösztönt vél természetében fölfedezni. Az egyik heves akarat a lélek mélyén, a mely minden úton, barlangon és szoroson át a napvilágra tör és hatalmat, mámoros élvezetet követel. De e sötét, féktelen és zsarnoki hajlamot lelke másik ösztöne hűségesen ellensúlyozza és a fejlődés folyamán teljesen meg is fékezi: ez a szerető, ártatlan, fényes, alkotó ösztön. Ha alakjai hosszú során végigtekintünk: Rienzi, a bolygó hollandi és Senta, Tannhäuser és Erzsébet, Lohengrin és Elza, Trisztán és Marke, Hans Sachs, Wotan és Brunnhilde az erkölcsi nemesedés és emelkedés mind tisztultabb fokát mutatják. Ε tisztulásban minden részt vesz, s azt minden kifejezi; nemcsak a mythos, hanem a zene is a hangulat szent magaslatáig emelkedik (pl. a „Niebelung gyűrűjéében az a jelenet, a mikor Brünnhildet Siegfried fölkelti.) 3. 4. Polyphon-természetéhez azonban hű maradt, s a. mit igen sokoldalú érdeklődése, művészeti, irodalmi, bölcsészeti, históriai, filológiai, mithologiai, vallási tanulmánya, hányatott életsorsa, szenvedései tapasztalatul fölhalmoztak benne, azt lelke mind egyetemes gondolattá és tetté dolgozta föl. A történelem folyamán a hellén kulturvilág erői és kincsei szétszóródtak: Wagner megkisérli e széthullott erőket újra hatalmába ejteni, s egyesìteni, erősìteni. Orvosi kifejtéssel élve: valóságos adstringens ereje van. Az összehordott anyag azonban nem holt anyag, mert új egészszé alkotja össze és lelket önt bele. Eképpen a világ egyszerűsìtői közé tartozik. Ez ellen felhozzák, hogy Wagner legjobb esetben csak a szìnház reformátora. De a dolgok manapság annyira össze-

205 függnek, hogy pl. a szìnművészet regenerálása egyszersmind a közerkölcsök, állam, nevelés és közforgalom regenerálását is maga után vonná. Egy pillantás a szìnművészetnek a mai életben elfoglalt helyzetére meggyőz ennek igazságáról. A szìnészek részéről: a minden áron való mulattatás vágya, tudálékosság, fontoskodás és szinészkedés a művészet komolyságával szemben; a vállalkozók, igazgatók részéről: brutális nyereségvágy; a szìnházlátogatók részéről: léhaság és gondolatnélküliség, nemtörődés a néppel, a melyre csak annyiban vannak tekintettel, mennyi hasznuk van belőle, vagy mennyiben kell tőle félni. Ezek a mai viszonyok. Hogy mennyire természet- és müvészetellenesek, hogy mem kell szükségkép ilyeneknek lenniök, láthatjuk, ha szembeállìtjuk velők a görögség művészeti viszonyait. A többség ugyan a mai viszonyokat egészen normálisoknak tekinti; nem ìgy a kevesek. Ennek bizonyìtéka a bayreuthi vállalkozás is. Itt előkészült, ihletett nézőket találunk, a kik meg vannak hatva, boldogsággal vannak eltelve, s ez lényüket további s magasabb akarásra erősìti. A művészek önfeláldozó odaadással végzik hivatásukat. S elénk tárul a szìnjátékok szìnjátéka: egy oly mű diadalmas alkotója, a mely maga is a diadalmas művészeti tettek egész gazdagságának foglalatja. Ez korunkban mintegy varázslatnak látszik. S nem kell-e azoknak, a kiknek itt szabad segédkezni és látni, már maguknak is átváltozni, megújhodni, s nem szükségszerű következménye-e ennek, hogy majdan az élet más fevein is átalakítók és újítók, lázadók és harcosok legyenek. „Nekünk Bayreuth a harc napjának reggeli áldását, raegszentelését jelenti. Nem bánthatnának meg semmivel

206 sem jobban, mintha azt tennék fel felőlünk, hogy csak a művészettel törődünk; mintha gyógyìtó és mámorìtó szernek tekintenők, a melylyel minden más nyomorúságos állapottól szabadulhatnánk. Mi a bayreuthi tragikus műremekben tükrözve látjuk az egyesek harcát mindazzal, a mi látszólag meggyőzhetetlen szükségszerűséggel szembeszáll velük: a hatalommal, törvénynyel, szokással, konvencióval, a dolgok egész rendjével.‖ A tragédiának a való életet egyszerűsìtő látszata, szimbólumai töltenek el avval az öntudattal, hogy harcaink, törekvéseink, bukásunk fenséges és jelentős valami, az tölt el hittel, a nagy szenvedélyek, áldozatok ritmusának örömével. Az a halálmegvetés, a tragikus érzület, az egyénen és személyen felülemelkedő emberi szolidaritás forrása. 5-7. Wagnernek, valamint az újkori nagy zeneművészek egész sorának nagy érdeme, hogy két dolgot hoztak újra szoros viszonylatba: a zenét és életet, s a zenét és drámát. A zene a mai életben az igaz érzéshez, igazsághoz és őszinteséghez való visszatérést jelenti. A nyelv helyére lép, mert ez elveszìtette naiv, érzéskifejező erejét, abstrakt és konvencionális, teljesen külszines érintkező eszközzé sülyedt. De a zene egyesül a drámával is. Wagner dithyrambikus dramatikus. Minden láthatót hallhatóvá mélyìt és bensősìt, s minden hallhatót látható jelenséggé testesìt meg. 8. Wagner fejlődése több fázist fut meg. Fölismervén, hogy a szìnház annak a helye, a honnan minden művészet a legnagyobb hatást gyakorolja, először, lénye hatalomvágyának engedve, a nagy operával próbálkozik meg. Itt azonban szerencsésebb vetélytársa, Meyerbeer áll útjába; de éppen

207 a betekintés ennek hatásvadászatába, s az ő közönségének, társadalmának hitványságába, utáltatja meg vele ezt az irányt Belátja, hogy ez a cikornyás művészet luxus, s pusztulnia kell, mihelyt fentartója: a luxus-társadalom pusztul. „Épp úgy, a hogy ez a társadalom hatalmának legkeményebb szìvű és legokosabb kihasználása által a hatalomnélküli népet mindinkább szolgálatába hajtotta, lealacsonyìtotta és népiességéből kivetkőztette, hogy belőle a modern „munkás‖ lett: épűgy elvonta a néptől legnagyobb és legtisztább kincsét, a mit legbensőbb kényszerűségből teremtett magának, s a miben mint valódi és egyetlen művész közölte a lelkét: mythosát, dalát, táncát, nyelvérzékét, hogy belőlük leszűrjön egy kéjes szert léte petyhüdtsége és unalma ellen, azaz a modern művészetet.‖ Mikép keletkezett ez a társadalom, mikép szegődött szolgálatába vallás, tudomány, művészet, ezt a revoluciónariussá vált Wagner a történelemben végig követi, s mély megvetéssel fordul el eddigi irányától és publikumától. Igazi közönségét a népben vélte fölismerni, a mint a nép az egyedüli igaz művész is. A német nép eredeti művészetének kezdeteibe tekintve, látta, hogy annak, s különösen mythosának és zenéjének, ugyanaz a szükséglet és vágy ad létet, a mi őt is kìnozza. S a mi amannál csillapìtja s kielégìti a vágyat és szorongást, ugyanaz a művészeti tevékenység vigasztalja őt is. De a népmythos és népzene a fejlődés folyamán áldozatul esett a modern társadalomnak. A mythos egyszerűen gyermekmesévé sülyedt s kivetkőzött komoly és szent, férfias jellegéből, a népzene is hamupipőke-szerepre

208 utaltatott, a luxus-zene túlharsogta s elnémìtotta. Mind a kettőt új életre kellett kelteni. Erre vállalkozott Wagner: drámájával, a mely a mythos és zene határmesgyéjén áll, s mind a két birodalmat esszeköti. Művével azután kereste a népet. „Hol vagytok ti, a kik úgy szenvedtek és szomjúhoztok, mint én? Hol a sokaság, a melyet népül óhajtva-óhajtok? Azon foglak megismerni, hogy ugyanaz a boldogság, ugyanaz a vigasztalás legyen közös miköztünk.‖ Kérdése csak zűrzavaros esztétizálást, felháborodott hìrlapi cikkek özönét eredményezte. Távolról sem értették meg. Ekkor elméletileg fejtegette eszméit. Újabb értelmetlenség s újabb felháborodás. Nem akad közönsége, nem akad népe. Wagner kétségbeesésében politikai forradalmárrá, menekültté lesz s nyomorban tengődik. De sorsának épp ez a válsága, ez a magáramaradása teszi teljesen művészszé és mesterré. A dolgok fenekére tekint, s meglátja a szenvedést minden dolog lényegében, ennélfogva ezentúl, mintegy személytelenebbé válva, némábban viseli a reá eső fájdalom-részt. Hatalomvágya egészen beleolvad művészi alkotásába; művészete által már csak önmagával beszél, nem közönséggel, nem néppel. Önmagával való filozofikus párbeszédére hatalmas és új, saját nyelvet teremt, s nem tesz többé engedményeket a közönségre való tekintetből, mint régibb modorú műveiben megpróbálta. Az emelkedés láncolata vezet „Tristan és Isolde‖-n, a „Meistersänger‖-en át óriás tetralógiájáig. S mìg magánosságában partiturát partiturára halmozott, csodálatos földalatti mozgalom folyt le: barátai, csodálói támadtak, egy jövendőbeli maga-

209 sabbrendü társadalom és nép előhìrnökei. Ekkor látta, hogy érdemes kezük őrizetére bìzni műveit. Közbejött a nagy háború, a mely a német nép csodálatos erényeit napfényre hozta, mint az egyszerű bátorságot és józanságot. Lehet tehát még a néptől remélni. Ez újabb kötelességeket ébresztett benne. Nem elég, ha partitúráit némán az utókorra hagyja: legkevésbbé megértett új stìlusát előadásban nyilvánosan be kellett mutatnia, példákban tanìtania, stilus-hagyományt alapìtania. Erre legsürgősebb szükség volt, mert korábbi műveit tönkrehamisitották, a mai szìnház alkalmas szórakozó cikkeivé, operákká nyìrbálták és toldották. Ezért nem örült ő igazán külső sikereinek, a melyek időközben szinte üldözték, hanem szégyenkezett rajtuk. Most legalább élete legnagyobb művét akarta megmenteni és saját ritmusában odaállìtani minden jövendő kornak példaképen: ìgy keletkezett Bayreuth eszméié, a mely tetté vált. Ez az esemény „mint egy idegenszerű nap verőfénye nyugszik az utóbbi s legközelebbi éveken: egy távoli, még csak lehetséges, de bebizonyithatatlan jövő üdvére kigondolva, a jelennek s a jelen embereinek alig jelentve többet, mint talányt vagy szörnyűséget, a keveseknek, a kiknek szabad volt segédkezniök, jelentve a legmagasabb rendű előre-élv&zést, előre-élést, a mely által arasznyi idejükön túlemelve, boldognak és termékenynek tudják magukat; Wagnernek végül jelentve fáradság, gond, töprengés, bánat felhőjét, az ellenséges elemek megújult dühöngését, de a melyet mégis beragyog és mondhatlan boldogsággá varázsol az önzetlen hűség csillaga.‖ 9. Wagnernek, mint embernek lényegét, fejlődését, éle-

210 tét daemonikus közlékenységgel, a legnagyobb világossággal árulják el művei. „Fellépése a művészetek történetében mintegy a természet egyetemes és osztatlan művészeti tehetségének vulkanikus kitörése, miután az emberiség hozzászokott a művészetek ágakra szakadásához, mint valami szabályhoz. Ezért ingadozni lehet, mi nevet adjunk neki: a költő, képzőművész vagy zenész nevét-e, minden nevet fogalma rendkìvüli kitágìtásával értve, avagy előbb egész új nevet kell számára teremteni.‖ Mint költő mythosokban, a mythos eseményeiben, érzelmeiben, képeiben megérzékìtve gondolkozik, akár a nép. Nyelve is egészen a naiv kép- és érzelemdús, plasztikus és festői, tömör és szabatos, lakonikus és erővel teljes nyelv, a mely azonban minden műve sajátságaihoz igazodva folyton változik. Ε nyelv drámájában a zene s a gesztusok segìtőjévé szegődik. Mìg ugyanis a zene a személyek belsejében élő és hullámzó érzelmeket közvetlenül átviszi a hallgatóság lelkébe, s a gesztusok külsőleg megjelenìtik e belső jelenségeket: a szó egyidejűleg még egyszer megérzékìti, s erősìti őket úgy hogy a megértés és megismerés hasonlìthatatlanul fokozottabb és bensőbb lesz.* „Wagnerről, a zenészről, általában azt kellene mondani, hogy a természetben mindennek, a mi eddig nem akart beszélni, nyelvet adott: nem hiszi, hogy valami is néma lehetne. Belemerül a hajnalhasadásba, erdőbe, ködbe, hegyszakadékba, magaslatba, éjszakai didergésbe, holdfénybe is, s meglesi rajtuk a titokzatos vágyat: ők is hangozni („tönen‖) * Nagyon szépen magyarázza azután Nietzsche, hat a zenedráma a gesztusokra is (W. I. 565-566. o.).

mily

finomìtólag

211 akarnak. Ha a filozófus azt mondja: „Egy az Akarat, a mely az élő és élettelen természetben a létet szomjúhozza, a zenész hozzáteszi: s ez az akarat, minden fokán, hangzó lelet akar. Zenéjében a legnagyobb világosságra törekszik. „A legnagyobb erővel és határozottsággal ragadja meg az érzelem minden fokát és szìnárnyalatát; az érzelem leggyöngébb, legtávolibb, leghalkabb mozdulatát is kézbeveszi, a nélkül, hogy félne, hogy elveszti – s kézbentartja, mint valami keményet és szilárdat, bárha mindenki érinthetetlen pillangót látna benne. Zenéje sohasem határozatlan, hangulatszerü; mindennek, mi általa beszél, embernek és természetnek, szigorúan egyénìtett szenvedélye van; vihar és tüz nála személyes akarat kényszerìtő hatalmát veszik föl. Ε hangzó egyének és szenvedélyeik harca, az ellentétek egész örvénye fölött fenső józansággal lebeg egy tulhatalmas, szimfonikus értelem, a mely a háborúból folyvást a békét és összhangot szüli: Wagner muzsikája, mint egész, a világ képmása, a mint ezt a nagy ephesosi bölcselők értették, harmónia, a melyet a viszály magából hoz létre, mint igazságosság és ellenségesség egységét.‖ Wagner könnyűséggel játszva az óriás nehézségekkel, bebizonyìtotta, hogy különböző irányban futó szenvedélyek többségéből lehet kialakìtani az egyetemes szenvedély nagy vonalát. De könnyűsége nem frivol játék, hanem hosszas, komoly küzdelmek, önfékezés után elért szabadság és mesterség, művészete pedig szükségszerűség. 10. Wagner művészete egy szakában sem akart dogmatikus komponista-iskolát alapìtani. S most is, hogy elismert fejedelme a zenevilágnak, fáradságot és kìnt nem ismerve,

212 csak arra törekszik, hogy az előadás, a stìlus tradìcióit megteremtse és ezzel műveit sértetlenül átszármaztassa egy hálásabb jövő kornak. „Művét nem lehet ìrásbeli feljegyzéssel révbe hozni, mint a filozófus teheti: a művészet tudókat követel átszármaztatóknak, nem betűket és hangjegyeket.‖ Mindazonáltal a tollal is iparkodik a kor közönyét megtörni, s a művészet lényegét megvilágosìtani.* Ezekben azonban Wagner, teljes ellentétben műalkotásaival, nem népies. Művészetét minden más újabbkori művészettől az különbözteti meg, hogy nem egy kaszt műveltségének nyelvét beszéli többé, s egyáltalában nem ismeri már a müveitek és műveletlenek közötti különbséget. Egészen megfordìtja a neyelésről és kultúráról való fogalmainkat, egy oly jövő képéről vonja szét a függönyt, a melyben nem lesz magasabb szellemi kincs és boldogìtás, hanemha mindenek szìvével közös. Azonban nem irtják-e ki reményeinket a mindenütt fenyegető, s látszólag kikerülhetetlen forradalmak? Wagner bìzik a védő erőkben, a német népben, a reformáció népében, annak erejében és irgalmában, bátorságában, a melyek mint védőgátak, „a revolució tengerét az emberiség nyugodtan hömpölygő folyamának ágyába szorìtják.‖ De tekintete túlemelkedik a nemzetiség szűkebb horizontján. „Gondolatai, mint minden jó és nagy németé, németfölöttiek, a művészete „ népekhez‖, hanem emberekhez szól. Persze a jövő embereihez‖ . . . Nem tartozik ehhez a nemzedékhez, s ez a nemzedék nem tartozik hozzá. Ahhoz a * „Beethoven‖, Ueber das Dirigiren, Singer‖, „Staat und Religion‖, „Oper und Drama―.

„Ueber

Schauspieler

und

213 nemzedékhez lesz majd köze, a mely vele közös szükséget és szorongást érez, s vele közös művészettől várja megkönnyebbülését és megváltását. 11. De Nietzsche nem utópista, nem reméli, hogy az emberiség valamikor végleges ideális rendben aranykorban emberfölötti jóságban és igazságossággal fog élni, sőt lehet, hogy az a nemzedék egészben véve gonoszabbnak is fog látszani, mint a mai, – mert jóban-rosszban nyíltabb lesz; lehet, hogy lelke, ha egyszer teljes és szabad hanggal fog megszólalni, lelkünket épp úgy megrázná és megijesztené, mintha valami elrejtett gonosz természeti szellem szólalt volna meg. Hogy is hangzanak ezek a mondások fülünkbe: a szenvedély jobb, mint a stoicizntus és képmutatás; a becsületesség a rosszban is jobb, mint a hagyomány erkölcsősségébe élvesztődni; a szabad ember épp úgy lehet jó, a mint rossz lehet, de a szolga-ember a természet szégyene és sem égi, sem földi vigasza nem lehet, végül: mindenki, a ki fél akar szabadulni, ezt csak önmaga végezheti, mert senkinek se hull ölébe a szabadság mint csodás ajándék. Bármily élesen és félelmetesen hangzanak is ezek: a jövő világ hangjai, a melynek igazán szüksége lesz a művészetre, s a mely tőle igazi kielégülést remélhet; a természet nyelve, a mely ax embert illetőleg is helyreállìttatott.‖ A természet vágya a szeretet által való átalakulás, s ea szolgáltatja Wagner műveinek is a motìvumokat. A „Bolygó Hollandi‖, „Tannhäuser‖, „Lohengrin‖, „Meistersänger‖, „Tristan és Izolde‖ s a „Nibelung gyűrűje‖ e szempontból végig követett művészi parafrázisa zárja be a lelkes dicsőìtő iratot.

214 Nietzsche egyre habozott, kiadja-e s mily formában ezt az iratát. Végre ütött a határozás órája. 1876. július végére tűzték ki a bayreuthi megnyitó, felavató előadásokat. Bayreuth sorsa időközben – csodamódra – biztosìttatott,* s Nietzsche az örömünnepről nem akart, nem tudott távolmaradni, bármennyire távolodott már lélekben Wagnertől és eszméitől. Érezte, hogy a múltakért való háláját még egyszer le kell róni egy ünnepi áldozattal: július közepén sietve megjelentette művét. Ha ezt figyelmesen olvassuk, okvetetlenül föltűnik Benne a hang bizonyos idegensége, sok helyt erőltetettsége, túlzása, mintha Nietzsche a frázis mámoros túlfeszìtésével önmagát is tévedésbe akarta volna ejteni a rajta uralkodóvá vált keserű józanság felől. Bár igyekezete csak félig sikerült, bár a bizonytalan hang sejtethetett valamit, tisztán csak ma, az elhagyott és gondosan elrejtett széljegyzetek közzététele után hallhatjuk akkori disszonanciáit. Legyen elég néhány szemelvény. A mikor Wagnert, mint a teljesen művészietlen korral szemben a művészet igazáért harcolót festi, hátrahagyott jegyzeteiben* ìgy jellemzi Wagner emberfölötti törekvését: „Méreg méreg ellen: minden túlfeszìtés polemikusán nagy, művészetellenes erők ellen irányul. Bevonatnak vallásos, bölcseleti elemek, az idylli után való vágy, minden, minden. Wagner nagyra becsüli a drámai alapozás egyszerűségét, mert legerősebben hat. Minden hatásos elemet összegyűjt, oly korban, a melynek tompultsága miatt nagyon durva és erős *A bajor király 10.000 tallért előlegezett e célra Wagnernek. * W. X. k. 398. o.

215 eszközökre van szüksége. A pompás, mámorìtó, zavarba hozó, a grandiózus, a borzasztó, lármás, rút, elragadtató, az ideges – minden jogába lép. Roppant dimenziók, roppant eszközök. A szabálytalan, a túlterhelt ékités és cifraság a buja gazdagság benyomását teszi. Tudja, mi hat még a mi embereinkre, s e közben „a mi embereinket‖ még idealizálta s nagyon is magasra helyezte.‖ – „A mint Goethe eltévedt festő, Schiller eltévedt szónok, úgy Wagner eltévedt szìnész. Mint szinész az embert csak mint leghatasosabbat és legvalóbbat akarta utánozni, azaz legmagasabb affektusában. Mert extrém természete minden más állapotban csak gyengeséget és hazugságot látott. Az affektus-festés veszélye óriási a művészre nézve. Az ittasìto, az érzéki, ekstatikus, a hirtelen, a minden áron való megindulás – borzasztó tendenciák” – „Wagner, mint német túlszerénytelén; gondoljunk Lutherre, hadvezéreinkre. Ne legyünk méltánytalanok, s ne követeljük a művésztől egy Luther stb. tisztaságát és önzetlenségét. De Bachból és Beethovenből mégis tisztább természet fénylik. Az ekstatikus Wagnernél gyakran erőszakos és nem elég naiv, azonfelül erős kontrasztokkal túlerősen szìnpadias.‖ – „A „hamis mindenhatóság‖ Wagnerben valami „zsarnokit‖ fejleszt. A zsarnok nem hagy más egyéniséget érvényesülni, mint a magáét vagy hìveiét. Ez a veszély nagy Wagnerre nézve, a mikor Brahms-ot, stb. nem ismeri el, vagy a zsidókat.‖ Következnek erős megjegyzések Wagner viszonyáról a politikához,* a zenedráma fogalmában rejlő ellenmondások* Reakcionárius vonásaként bélyegzi meg középkori ségét, viszonyát a fejedelemhez, buddhizmusát, a csodás elemet.

keresztény-

216 ról, ìrói tulajdonságairól, zenéje sajátságairól. Tetőpontjukat érik el e vallomással: „Az utolsó években kétszer-háromszor azt az esztelen kételyt éreztem, hogy Wagnernek van-e egyáltalában zenei tehetsége.‖ Nem folytatjuk ezt a szemlét. Elszomorìt. Nem azért, mintha Chamberlain-nel mindebben csak pathologiát, avagy Nietzsche ellenségeivel ezen is túlmenve, merő jellemtelenséget látnánk,* hanem, mert mindig elszomorìtó és méltatlan látvány az ilyen szakìtás. Az illúziók szertefoszlanak; a benső melegség hül, egyre hül; a barátok elidegenülnek; egy szép napon azután végkép elválnak, s – bármily nagy szellemek – a semmi emberek módjára haszontalan, kicsinyes ürügyet keresnek erre, a minek mélyenfekvő, rejtve munkáló, rejtve bomlasztó igazi okai vannak. Így volt ez a Nietzsche esetében is. Eleinte és sokáig, a mìg ideális és nagyratörő, de még zsenge erejű ifjak módjára szüksége volt lélekemelő, iránytszabó bálványokra: e bálványok egyikét megtalálta Wagnerben, s hìvő rajongással föltétlenül hódolt is neki. Wagner viszont, meghatva ez ideális hódolattól, valóban atyai szeretettel s – atyai önzéssel iparkodott Nietzschét magához láncolni. „Az én Nietzschém‖ – ìgy beszélt mindig ifjú hìvéről. Ez ìgy tart a trihscheni napok végéig. Ezentúl ritkábban látják egymást, 8 mindketten külső és belső átalakulásokon mennek keresztül. Wagner kiragadtatva az idillből, beleveti magát a művészi és üzleti élet árjába, s óriás nehézségekkel, gondokkal

* Sokkal finomabb megértéssel boncolja Nietzsche reszedelmes idealizáló hajlamát és ebből eredő szükségszerű desillusióit Lichtenberger (La philosophie de Ν. S. oldal.).

217 küzködve igyekszik műveit Bayreuth révébe kormányozni Végül diadalmaskodik, de közben a sokszor szennyes harc megviseli. Szeretetreméltó lényében kevésbbé kellemes vonások domborodnak ki: türelmetlenség, kìméletlenség, metsző sarkazmus, nervózus, külső édesség alatt lappangó valódi szász gyanakodás, idegesség, sokszor méltatlan pojácáskodásig menő hamis jókedv és nagy, lármás hang, demagógia. A mindig csendes, finom és arisztokratikus természetű Nietzsche ezt a sokkal ritkábbá vált viszontlátások alkalmával megdöbbenve veszi észre. Szemét egyre élesìti nemcsak fokozódó szellemi felszabadulása, hanem növekvő betegsége is. A beteg folyton analizálja önmagát és a kìvüle állókat, s idegei depressziója inkább hajlamosìtja a bizalmatlan kétkedésre, mint a lelkesült rajongásra. Leveleiben már 1873-ban föl-fölveti fejét egy-egy kétely. „Nem volt-e Wagner soraiban valami hidegség?‖ Ilyen és hasonló töprengés kìnozza. Hallja, hogy Wagnerek egy és más dolgán megütköztek, ìgy pl. hogy nem tehet minden meghìvásnak eleget. „Mondd meg nézetedet – ìrja Gersdorffnak1 – az ismételt megbotránkoztatásról. El sem tuddom gondolni, hogy lehetne valaki hűbb és odaadóbb Wagner iránt minden fődologban, mint én: ha el tudnám gondolni, még hűbb és odaadóbb lennék.2 De kis alárendelt és mellékes dolgokban és bizonyos, a gyakoribb személyes 1

1873. febr. 24-én kelt levele. {Briefe. I. 236.). Így pl. egy társasutazást kellett volna tennie Mendelsohn freiimrgi professzorral, a komponista fiával Görögországba, de amikor felgondolja, hogy Wagner nem állhatja az öreg Mendelsohnt, azonnal lemond tervéről. – Wagner vazalusaként ki-kirohan a zsidók és franciák ellen, holott második korszakában igazán fenkölt lélekkel nyilatkozik róluk. 2

218 együttéléstől való, nekem szükséges és majdnem „egészségügyi‖-nek nevezhető tartózkodást illetőleg szabadságomat meg kell őriznem, de igazán csak azért, hogy azt a magasabb értelemben vett hűséget megtarthassam. Erről persze szó sem eshetik, de érzi az ember – s ilyenkor kétségbeejtő, ha még izetlenség, gyanakvás és hallgatás jár a nyomában. Én ezúttal percre sem gondoltam, hogy ily heves megbotránkozásra adtam okot; s mindig tartok tőle, hogy az ily élemények még félősebbé tesznek, mint a milyen már vagyok.‖ Mily hálás Gersdorffnak, hogy baráti szavával megszabadìtja szemét az előtte „röpködő szúnyogoktól,‖ a melyek néha kìnozzák.1 De ez a megnyugvás utóbb mind rövidebb ideig tart, a félősség és idegesség pedig növekedik. Koronkint már egészen ingerült, a mikor Wagnerek gyakrabban hìvják, s egyéb barátai odacsalogatják: „Hogy jutott eszedbe az a mulatságos ötlet, hogy bayreuthi látogatásom fenyegetéssel erőszakolod ki? Egészen olyan szìne van a dolognak, mintha önként nem mennék oda, – már pedig tavaly kétszer, két éve megint kétszer találkoztam a bayreuthiekkel – Baselből, s nyomorúságos vakációm mellett! Tudjuk mindketten, hogy Wagner természete nagyon hajlik a bizalmatlanságra, – de nem gondoltam, hogy jó ezt a bizalmatlanságot még szìtani is. S végül – gondold meg, hogy magammal szemben vannak kötelességeim, a melyek igen nehezen teljesìthetők nagyon gyönge lábon álló egészséggel. Valóban, senkinek sem kellene engem semmire kényszerìtenie. Mindezt jószìvvel és emberségesen kell fogadni.‖2 1 2

1873. ápr. 5-i levele Gersdorfifhoz. (Br. I. 238.). 1874. jul. 4-iki levele Gersdorffhoz. (Br. I. 279-280.).

219 Itt föl kell emlìtenem két kis eseményt, mert többen egészen ezekre vezetik vissza Nietzsche elpártolását. Az egyik a Brahms „Triumphlied‖-jének históriája. Nietzsche 1874ben ismerte és szerette meg ezt a dalt s ez év nyarán Bayreuthbe vitte zongorakivonatát. Wagnert azonban olyan pillanatban találhatta, a mikor nem volt nagy. Dühre gerjedve hűtötte le Nietzsche lelkesedését, a ki nagyon elszégyelte magát. Némelyek már most ehhez azt a legendát fűzik, hogy Nietzsche e megszégyenüléséért állt volna bosszút Wagneren elpártolásával. Mások, mint pl. Pohl1 tovább menve, azt regélik, hogy Nietzsche e tájt saját kompozìcióit akarta Wagnerrel megbámúltatni, minthogy azonban Wagner ezekről éppen nem táplált nagy véleményt, ezért szakadt el tőle Nietzsche. Mi az egyik történetkét sem tartjuk az elhidegülés igaz okának. Ha rosszul is eshetett Nietzschenek, hogy Wagner más művészek iránt nem épen nagylelkű és méltányos, ezért még nem hagyta volna el. A mi saját szerzői hiúságának megsértését illeti, úgy ma már tudjuk, hogy a saját zenei alkotásai ugyan nagyon boldogìtották, de esze ágába sem jutott túlságosan zokon ve»ni, ha mások nem ismerték el nagyértékűeknek. Ékesen szóló példája ennek a Bülow-val történt levélváltás. 1872-ben egész naiv hittel megküldi Bülownak egy „Manfréd‖ cìmű szimfonikus meditációját, de megjárja, mert ez példátlan őszinteséggel istenigazában lehordja.2 Bámulja a tudomány lángeszűen teremtő képviselőjét,‖ de – in materia musices megszűnik az udvariasság‖ kijelenti, hogy a meditáció „a legszélsőbb fantasz1 2

A Musikalisches Wochmhlatt 1885. októberi 44. számában. Βriefe. III. 351. ο.

220 tikus extravagancia, a legkietlenebb és legzeneellenesebb holmi. Többször kérdeztem magamtól, nem tréfa-e az egész; talán az is a jövő zenéjét akarta parodizálni. Nem tekintve a psichológiai érdeket, – mert az ön zenei lázszüleményéből szokatlan, minden eltévelyedése mellett is distingvált szellem érezhető ki – meditációja zenei szempontból csak oly értékű, mint egy bűntett a morális világban . . . Ha csakugyan szenvedély hajtja, hogy a zene nyelvén szólaljon meg, elengedhetetlen, hogy e nyelv első elemeit elsajátìtsa: egy wagneri hangokra való emlékezésekben tobzódó fantázia nem lehet alapja a teremtésnek . . .‖ stb. S mit felel Nietzsche e kemény beszédre? „Bülow levele megbecsülhetetlen nekem becsületessége révén. Olvasd el, nevess ki, s hidd el, hogy magam is annyira megijedtem magamon, hogy azóta nem merek zongorához nyúlni‖ – ìrja Rohdenek. A Bülowhoz intézett válaszában pedig* rokonszenves szerénységgel és mosolyra késztő bűnbánattal igazolja magát: „Gondolja csak, hogy tehát eddig kora ifjúságomtól fogva a legbolondabb illúzióban éltem, s hogy muzsikám nagyon sok örömöt okozott nekem. ìme láthatja, hogy áll a dolog elmém világosságával, a melyről önnek – úgy látszik – oly jó véleménye van. Probléma marad előttem, honnan ered ez az öröm? Van benne valami oly irracionális ... Ön nagyon segìtett rajtam, ezt a vallomást persze még mindig némi fájdalommal teszem.‖ Nos tehát, a ki ìgy ir, jóllehet Bülow ìtéletét Liszt Ferenc is nagyon desperatusnak jelentette ki, s jóllehet Nietzschenek ez a s többi zenei kompozìciója ma hangver* Briefe. ΙΠ. 353. ο.

221 senyműsorokon szerepel, s szakértők állìtása szerint (Fuchs, Gast stb.) éppen nem értéktelen – az nem szakìthat meg e művek nem tetszése miatt oly barátságot, a minőben Nietzsche Wagnerrel állott. Az elhidegülés főokát sokkal mélyebbről származtatjuk. Nem áll egyébben, minthogy Nietzsche az évek során kifejtett gondolati munka, fejlődés révén egyre nagyobb eszmei ellentétbe került Wagnerrel, a ki a maga részéről szintén továbbfejlődött, Nietzsche szerint visszafejlődött. Nietzsche folyton jobban távolodott nemcsak a kereszténységtől, hanem egyáltalán minden miszticizmustól a szkeptikus racionalizmus felé. Wagner az ellenkező utat tette meg: a Feuerbach egykori hìvéből egyre misztikusabb s jámborabb lett. S néhány év múlva kereszteződik a postán kölcsönös küldeményük, művek, melyek homlokegyenest ellenkező világnézetük kifejezései: Wagner Parsifal-ja és Nietzsche Menschliches, All zumenschliches cìmű, Voltaire szellemének ajánlott aforizmagyűjtemény. „Úgy éreztem, mintha két penge mérkőzött volna össze‖ – ìrja Nietzsche.

VI. A BAYREUTHI CSALÓDÁS.

A fönti sorokkal anticipáltunk, kövessük újra az időrendet. A midőn Nietzsche első korszakát lezárjuk, még csak egy eseményt iktatunk ide, a mely a szakadásra indìtékot adott. Ez Bayreuth megnyitása, 1876. nyarán. Nietzsche évek óta áhìtattal várta ezt az eseményt, s utóbb, a mikor kételyei Wagnerrel és eszméivel szemben növekedtek, mintegy annak próbakövéül tekintette, hogy csakugyan hìve-e még a mesternek, s hogy csakugyan beválik-e várakozása, a melyet e korszakos kulturvállalathoz fűz. A sok várás persze a végletekig fokozza várakozását. Rohdenek ìrja 1875. febr. 5-én: Ebben az évben úgy tűnik föl előttem, mintha minden elégedetlenség ingerét el kellene magamtól tiltanom: mert végre is a nagy istennő részéről nagy kegyet és kedvezést jelent, ha valaki éppen a bayreuthi évek kortársaként élhet. Az ezért való hála érzelmeinek sohasem kellene elhagynia! De te tudod egy ilyen „nem kellene‖ szomorú emberi értelmét. Néhanéha majdnem kételkedem, hogy ezeket az örömünnepeket, a melyek után hőn és túlsoká vágyódtam, valóban kitartom-e nekem már most is, a merő képzeletnél szédül a szìvem; túlsókat és túlsoká nélkülöztem és szenvedtem.* * Br. T. 487.

226 A beteges sóvárgás betelése pillanatában azután merő csalódás kìnjaira váltódott. Nietzsche elutazott Bayreuthbe, a Niebelung tetralógia próbáira, betegen és fáradtan. Ez időtájt igazán nem volt neki való egy Wagner-ciklus, még ha nem is lett volna már félig-meddig hitehagyott. Semmisem tetszett neki Bayreuthben, sem az első próbák, sem a közönség, sem Wagnerek, a kiknek szìves meghìvásait visszautasìtotta. Egyszerre úgy érzi, hogy nem bìrja tovább kitartani. Még az első főpróba előtt úgyszólván szökik a bajor erdőbe, Klingenbrunnba, a honnan ezt ìrja nővérének: „Egész biztossággal tudom, hogy ott nem tarthatom ki, sőt ezt tulajdonképen előre kellett volna tudnunk! Gondolj csak arra, mily óvatosan kellett élnem az utolsó években. Ottani rövid időzésemtől oly fáradtnak és kimerültnek érzem magam, igazában nem is tudok magamhoz térni . . . Minden lelkierőmet össze kell szednem, hogy e nyár határtalan csalódását elviselhessem. Barátaimat sem fogom látni; most minden méreg és bántalom számomra.‖ Testi-lelki gyötrelmeit munkába igyekezett fojtani. A klingenbrunni erdőből származnak első följegyzései az „Emberi, nagyon is emberi‖ c. művéhez. Esze irányt váltott, de szìve visszavágyott egy utolsó kìsérletre. Visszatért Bayreuthbe és mégis meghallgatta a ciklust. Nem használt semmit. Csalódást okozott neki a szìnház, csalódást publikuma. Ő mindkettő iránt sokáig a legnagyobb igényeket támasztotta; egészen eltérő, sokkal magasabb szerepet és jelentőséget tulajdonìtott nekik, mint egy közönséges és eddigi szìnháznak és publikumának.

227 Meghallgatta az első ciklust, – a melynek néhány estéjén I. Vilmos császár is részt vett, – de közönye nem tudott lelkesedés tüzére gyúlni. Ép ezek az esték művészetileg nem sikerültek teljesen, Wagner is többször kénytelen volt elismerni. Az Orchester finom játéka ugyan tetszett Nietzschenek, de az énekesek s a mechanikusok hibái nagyban rontották illúzióját. Még jobban bántotta a környezet. Ünnepi dolgozatában csupa „korszerűtlen‖ hallgatóról álmodott, e helyett maga körül a hiúság vásárát látta. Műértők, a kiknek egyedüli kvalifikációja abban állott, hogy 12 estéért 900 márkát tudtak fizetni; marienbadi nyaralók, a kik ezt a „premiére‖-t sem akarták elszalasztani, hogy hájas jelenlétükkel s gyémántjaikkal tündököljenek; a Wagner-egyesületek torzonborz, csalhatatlan hangon szavaló lármás tagjai; a jó bayreuthi polgárok, a kik inkább érdeklődtek az udvar és a főrangú vendégek minden mozdulata, mint a wagneri istenek drámái iránt: mindezek inkább parodizálták, semmint realizálták a Nietzsche néző-ideálját. Voltak ugyan igazán kiváló emberek is jelen: Liszt, Richter, Menzel, Lenbach, Makart, Angely, Schüre stb. – de elenyésző csekély számban a tömeg között. S ez a tömeg előadásokon, előadásokon kìvül zsibongott a hiúság vásárában, lármázott, intrikált, tolongott az audienciákat és kegyes szókat osztogató Wagner körül. Lehetetlenné tett minden áhìtatos elmélyedést, reflexiót, s lehetetlenné tett minden intimitást – a tribscheni boldog időkre emlékeztetőt – Nietzsche és Wagner között. Pedig ez talán könnyìtett volna Nietzsche nehéz szìvén. Így magába fojtotta minden keserűségét, s a mikor

228 már nem bìrta tovább, az első ciklus után örökre kiábrándultan odahagyta Bayreuthet.* * Érdekesnek tartjuk a bayreuthi napoknak és az akkori Nietzschenek egy szemtanú, Edouard Schüre tollából eredő következő, bar psychologini és aprő ténybeli tévedésektől nem mentes leìrását ideiktatni. (É. Schüre Précurseurs et révoltés 11)04. Paris Librairie Perrin. 140-144. o.). „Je rencontrai Nietzsche à Bayreuth, en 1876, aux premières représentations de l'Anneau du tiibelung. Si ces mémorables fêtes scéniques marquent désormais un point capital dans l'histoire de l'art dramatique, elles furent peut-être aussi l'origine secrète de la nouvelle évolution de Nietzsche. Du moins m'a-il semblé qu'il reçut la les premières atteints du mal qui l'a poussé dans cette voie. En causant avec lui, je fus frappé de la supériorité de son esprit et de l'étrangeté de sa physionomie. Front large, cheveux courts repousses en brosse, pomettes saillantes du Slave. La forte moustache pendante, la coupe hardie du visage lui auraient donné l'air d'un officier de cavalerie, sans un je ne sais quoi de timide et hautain à la fois dans l'abord. La voix musicale, le parler lent dénotaient son organisation d'artiste, la démarche prudente et méditative était d'un philosophe. Rien de plus trompeur que le calme apparent de son expression. L'oeil fixe trahissait le travail douloureux de la pensée. C'était a la fois l'oeil d'un observateur aigu et d'un visionnaire fanatique. Ce double caractère lui donnait quelque chose d'inquiet et d'inquiétant, d'autant plus qu'il semblait toujours rivé sur un point unique. Dans les moments d'elïusion, ce regard s'humectait d'une douceur de rêve, mais bientôt il redevenait hostile. Toute la manière d'être de Nietzsche avait cet air distant, ce dédain discret et voile qui caractérise souvent le aristocrates de la pensée. Pendant les répétitions générales et les trois premières représentations de la tétralogie: Nietzsche parut triste et affaissé. 11 souillait déjA du commencement de ce mal cérébral qui devait l'accabler plue tard, mais il souil'rait plus encore d'une mélancolie profonde et inexprimée. En présence de Richard Wagner, il était timide, gêné, presque toujours silencieux. Celui-ci, lancé dans cette colossale entreprise, où il avait à manier trente-cinq personnages principaux, – dieux et déesses, géants, nains, hommes et femmes, héros et \\ alkyries, sans parler dea choeurs, de la machinerie et de l'orchestre, – joussait en jeune Wotan, malgré ses 63 ans, du triomphe légitime d'avoir créé un monde et de le mettre en oeuvre. Aux courtes heures de repos que lui laissait son travail d'Hercule, il donnait cours à cette gaieté fantaisiste, á cet humeur exubérant qui était comme l'écume de son génie. Devant faire passer son Ame et sa pensée dans ces êtres de chair et de sang, forcé de maintenir en équilibre les ameur-propres, les rivalités et les petites passions de ce îégiment d'acteurs et d'actrices, il se faisait régisseur 6t acteur lui-même. Charmeur subtil et dompteur d'âmes, il arrivait toujours à ses fins avec un mélange de violence et de caresses, de

229 Ez a válás szakának. Vessünk erre egy összefoglaló csak a fővonások kintetünk előtt.

záróköve élete és fejlődése egyik kora korra, s a belőle nyìló új időre még pillantást, – madártávlatból, a honnan és jelentős részletek domborodnak ki te-

colères fauves et de trés sincères attendrissements, sans jamais perdre de vue son but. Vivant dans cet orage assemblé par lui et le dirigeant, il ne pouvait donner qu'une attentions distraite a ses disciples et â ses admirateurs. Devant prodiges d'art qu'il accomplissait chaque jour sous nos yeux, nous avoins tous, non plus Dieu merci! les sentiments, mais quelque chose des étonnements de Mîme en face de Siegfried qui reforge l'épée brisée de son père après l'avoir réduite en limaille et fondue au creuset. L'oigouil de Nietzsche souffrait'-il de cette infériorité? Sa sensibilité suraigue se blessa-t-elle de certaines rudesses familières du maître? Sa conscience de moraliste pointilleux s'ineurgae-t-elle contre certains contrastes inévitables s entre la nature humaine et le génie d'un grand homme? Ne voulut-il pas admettre qu'un créateur de cette envergure, qui réalise un miracle esthétique taxé d'impossible par le monde entier, ne peut guère considérer ses meilleurs amis que comme des instruments de son oeuvre, et cela surtout au moment ou il l'accomplit en pleine lutte, contre vents et marées? Dans sa première intimité avec Wagner, Nietzsche s'était placé avec son maître sur un pied d'égalité. Il lui avait dédié son premier livre comme „a son sublime lutteur d'avantgarde {meinen erhabenen Vorkämpfer.) Il se figurait peut être la réforme de l'Allemagne comme une école de philosophie, d'esthétique et de morale dont Schopenhauer serait l'ancêtre vénéré, Wagner l'artiste et le metteur en oeuvre, mais dont lui, Nietzsche, serait le prophète et le suprême législateur. Il est certain que le Walhalli tourbillonnant de Bayreuth, avec son Wotan impérieux et souverain, ne ressemblait guère a ce rêve de professeur schopenhauerien. L'auteur de la Naissance de la tragédie disparaissait comme tout le monde dans l'apothéose du maître, et celuici, le narguant un peu mais sérieusement indigné et affligé de voir le disciple si morose, n'y comprenant rien d'ail 1er»rs, semblait lui crier comme Loge, le démon du feu, du haut de l'arc-en-ciel qui conduit au palais des Immortels: „l'ourq·)! ces plaintes? lîéjouissez-vous au soleil des dieux nouveaux!‖ Nietzsche assista donc sans enthusiasme aux scènes grandioses de la Walkyrie de Siegfried et du Crépuscule des Dieux, dont il s'était promis tant dejoie. Quand nous partîmes ensemble, aucune critique, aucune parole de blâme ne lui échappa, mais il avait la tristesse résignée d'un vaincu. Je me souviens de l'expression de lassitude et de déception avec laquelle il parla de l'oeuvre prochaine du maître et laissa tomber ce propos: „I m'a dit qu'il voulait relire l'histoire universelle avant d'écrire son poème de Parsifal I . . .'* Ce fut dit avec le sourire et l'accent d'une indulgence ironique, dont le sens caché pouvait être célúiéi: „Voilà bien les illusions des poètes et des musiciens, qui croient faire entier l'univers dans leurs fantasmagories et n'y mettent qu'eux-mêmes!‖

VII. PILLANTÁS VISSZA ÉS ELŐRE.

Tanúi voltunk egy élet első korszakának. Már ez úgy mutatkozik, mint valamely nagyszabású mű ouverture-je. Előttünk áll a gyermek, az ifjú, a férfi, s bármennyire változott is lelki ábrázatuk, bennük ugyanarra az egyénre ismerünk. Mert közös uralkodó erő hajtja, irányìtja, alakìtja ezt a lelket; természetesen a kezdődés, erősödés, uralomrajutás kellő fejlődési fázisait megfutva s mind nagyobb energiával, mind szembeszökőbben jelentkezve. Ez az alapsajátság, uralkodó erő – Raoul Richter helyesen mutat reá* – ellenállhatatlan hajlam az eszmék birodalma iránt, a gondolkodó és bölcselő ösztön. Heves vágy, nem, szenvedély az „én‖, s a külső világ megismerésére, az emberi élet igazi értelmének fölfejtésére. Ezt a gyermeket nem hajtja vágy, hogy játékban, tanulásban vetélkedjék társaival, hogy elsőnek ismertessék el; ezt az ifjút nem tüzeli a szerelem, a hódìtás szomja; ennek a férfinek nem az az ambìciója, hogy gazdag, magasállású ember, boldog családapa, hires szaktudós, nagy államférfiú, vagy népvezér legyen. Csak az a vágy hajtja minden gondolatát, érzelmét, szavát, tettét, hogy az élet khaosába eszmei rendet, a magukban véve * Fr. „Nietzsche. Bein Lehen und sein Werk. Leipzig. Dürr. 1903. (CO. 1.)

234 értelmetlen élet jelenségekbe jelentést hozzon, önmaga, az egyén, a társadalom, az anyagi és szellemi élet értelmét, célját, feladatait megállapìtsa, a lét kérdéseire feleletet találjon, vagy ha nem tud találni, egyre mélyebbre kövesse, kutassa e kérdések rejtett ereit és aknajáratait . . . Külső élete eseményekben elég szegény – később még szegényebb lesz – de a gyér eseményeknek jelentőséget ad az, hogy apraja-nagyja behatással volt eszmevilágára és gondolatai fejlődésére. Más ember ezerszerte többet él át, de a külső események nyomtalanul leperegnek róla, átsiklanak lelkén. A Nietzsche-fajta ember azonban más médium. Nemcsak nagyon érzékeny és impresszionista természet volt, nemcsak passzìv módon engedte lelkébe vésődni a külső benyomásokat, hanem hevesen reagált is reájuk. Lelke kohójában megizzasztotta, megmunkálta a salakot – hol nincs salak? – iparkodott kivetni, s mint igaz ércet lényéhez forrasztani, a mi lényéhez illett. Egyénisége kiformálása, remekbe formálása volt már igen korán eszménye, s az maradt mindvégig, bár ez eszmény terve többször változott. Egyénisége fejlesztése volt gyakorlati életbölcselete, esztétikája, morálja. Halljak csak e szavait: „Jámbor emberek azt hiszik, hogy minden szenvedés és baleset, a mely őket éri, a legpontosabb szándékossággal reájuk van kiszámìtva, hogy általuk ez vagy az a gondolat, ez a jó elhatározás, ez a megismerés ébresztessék föl felkükben. Bennünk hiányzanak az ily hit előföltételei. Ámde hatalmunkban van az, hogy minden eseményt, a kis és nagy baleseteket lényünk javìtására s derekabbá tételére használjuk fel; hogy mintegy kiszìvjuk őket. Az egyén sorsának szán-

235 dékossága nem mese, ha ilykép fogjuk fel. Nekünk kell α sorsot szándékosan kihasználni; mert az események magukban véve üres héjak. Lényünk alkatától függ ez: az eseménynek reánk nézve az az értéke, a melyet mi adunk neki. Gondolatnélküli és erkölcstelen emberek mitsem tudnak a sors ilyen szándékosságáról. Rajtuk az események nem ragadnak. Mi azonban tanulni akarunk belőlük, s mentől jobban öregbedik és válik tökéletesebbé erkölcsi tudásunk, annál inkább fonódnak a minket ért események is erősen zárt körbe vagy inkább ez lesz a látszatuk.‖ * Így azután – korán elfogván őt az „önnevelés roppant igyekezete és kötelessége‖ – élete minden apró és nagyobb eseményéből kivonta a maga személyére való jelentőségük summáját. Ezért igazi méltatója csak az lehetne, számos homályos helyét csak az derìthetné föl, a ki a legaprólékosabban ismerné élete minden óráját, a ki végigkövethetné a külső behatások, a belső forrás, feldolgozás, s az újra kifelé, a müvekbe vetìtés egész bonyolult folyamatát. Mi azonban csak goromba munkát végezhettünk e folyamat vázolása körül. A gyermekkor, a tanulóévek, a professzura, a Wagnerviszony, a háború, a német birodalom megalakulása, a betegség – mindeme külsőségek elbensősìtését és a kohóban kiizzott érc új alakba öntését csak futólag vázolhattuk. Az alaperő iránya azonban – úgy hiszszük – ìgy is nyilvánvaló. A külső eseményeket Nietzsche eszméi szolgálatába hajtja, bármily mostohák is. Erős akarattal, heves szea^ vedéig lyel. Eszméi és problémái egyedüli mohó szenvedélyei, boldogsága, boldogtalansága. * Gersdorffhoz, 1867. februárban (Briefe. I. 68.)

236 Ezeknek szolga minden más intenzivebb érzelme, affektusa. Láttuk családi s még erősebb baráti érzelmeit, ám az elsők egészen eltörpülnek jelentőségükben, ha az igazságkeresés hevéhez mérjük, a baráti érzelmek pedig csak addig erősek, a mìg az eszmékkel összeférnek, példa rá Wagner, vagy később Rohde, Lou Salomé, az ideig-óráig tartó barátok egész sora. Eszméiért, bölcseleti meggyőződéseiért, ezek vélt igazáért állandó izgalomban van. Majd mámorosan lelkesedik, majd kishitüen földhöz sújtva szenved, lelkiismereti furdalásokat érez értük és miattuk.1 Szeret és gyűlöl; dicsőìtő éneket zeng barátaiknak s mérges nyilat ajz ellenségeikre. Nem idealista s nem theoretikus emberek ezt a lelki struktúrát, ezt a fanatizmust sehogysem fogják megérteni. A Nordau szavát fogják rá alkalmazni: „Tobsüchtiger Tollhäusler.‖ Ezért könyvei igazán „átélt‖ könyvek, s ezért hatnak cry erősen szìnes és meleg szubjektivizmusukkal még arra is, a ki objektiv tartalmukat semmibe se veszi. S legérdekesebbek e részt első korszakának művei, a melyek az eszmék és érzeluaek szinte khaotikus összevegyülését, összenövését mutatják. Ifjonti kedvvel látjuk együttes tavaszi csìrázásukat a tudattalan buja talaján. „Les idées encore à l'état des sentiments.‖ CE. Faguet.) Minden forrong benne – tanulmány, tapasztalás, élemény – de a forrongásból már az eszme-anyag határozott 1

„Neki a tudományos és kulturproblémák lelkiismereti problémák‖ Karl Joel: 'Nietzsche und die Romantik. Jena-Leipzig. Diederiche, 1905. 2 Nordau Schopenhauerről.

237 korvonalai kezdenek kialakulni. Határkőnél vagyunk; tekintsünk vissza a megtett útra, foglaljuk össze röviden az ideák eddigi fejleményeit: e korának ismeretelméletét, esztétikáját, etikáját, szociológiáját. * Ismeretelmélete nem dicsekedhetik sem az eredetiség, sem a határozottság s világosság erényeivel. Mélyebb és összefüggőbb kifejtését e korbeli müveiben hiába keressük; ennélfogva egyes töredékeiből, mellesleg elejtett megjegyzéseiből kell összeszerkesztenünk. S e redakció veszélyei nyilvánvalók1 A mi ezekből hozzávetőleges biztossággal leszűrhető, az a következő. Az ifjú Nietzsche nagyban és egészben magáévá teszi Kant kritikai álláspontját. Azt a tanát, hogy a megismerés alapformái merőben ideálisak, azaz, hogy a szemlélet (érzékiség) formái: a tér és idő, s az értelem formái: a kategóriák (mennyiség, minőség, relációk stb.) magának az emberi észnek teremtményei; oly önmagából szükségszerű leg szőtt hálót, a melyek bogaiba minden jelenségről való megismeiésünk belefonódik. Úgy az érzékiség, mint az értelem csak a dolgok felületének, a jelenségek világának megismerésére alkalmas, mìg a „magánvalóu-t (Ding an sich), a dolgok igaz lényegét felfedni képtelen. 2 Hitt-e azonban Nietzsche egyáltalában ebben a „magánvalóbban, azaz túlment-e a merő fenomenalizmuson? 1 E részt kiválóan fontos a már elemzett I. kötetbeli műveken kìvül: Ueber Wahrheit und Lüge im ausser moralischen Sinne. (Werk© X. k.). 2 L. Geburt der Tragoedie. (Werke I. 128. o.) üeber Wahrheit stb. (Werke X. 103. o.)

238 Ε részt álláspontja ingadozó. Esztétikai hitvallása közben többször engedményeket tesz Schopenhauer fölfogásának, hogy a dolgok lényege, a Ding an sich: az akarat, a melyet pl. a művészetek közül legtökéletesebb módon a zene fejez ki. Ámde a schopenhaueri filozófiáról ìrt s már idézett töredékében, a mely legalább kissé szakszerűbb, szemére hányja Schopenhauernek, hogy nem tud szabadulni a Kant-féle Ding ar. sich-től, a melynek ellentéte a jelenségek világával csak állìttatik, de be nem bizonyìttaìik; hogy kìsérlete, hogy az akaratot tegye Kant x-e helyébe, logikailag nincs eléggé bizonyìtva stb. Ε kételyei egy másik nagy bölcselőhöz hozzák közelebb, ahhoz, a ki Kantra is oly hatást gyakorolt. Ez Hume. Már nem is Kant kriticizmusára, hanem Hume gyökeres szkepszisére emlékeztet, a mikor képzeteink és fogalmaink eredetét fejti ki és értéküket mérlegeli. Szerinte minden fogalom szubjektìv műalkotás. A kìvülről reánk ható idegizgalmak legprimitìvebb fokon képeket váltanak ki; e képek az agyban, az emlékezetben mindinkább elvesztik individuális és érzéki vonásaikat. Mihamar elfeledjük azt az egyetlen, teljesen egyénìtett őséleményt, a melynek létüket köszönik. Az emlékezetben az esetek különbségei elhalványulnak. Megkezdődik a fogalomalkotás, a mely mindig az egyenlőtlen dolgoknak egyenlővé tétele által keletkezik.* S ezzel az anyaggal folytatódik az ész minden magasabbrendű működése. * „A mily biztos az, hogy egy levél sohasem teljesen egyenlő egy más-ik levelei, ép oly biztos, hogy ez a fogalom „levél‖ az egyéni különbségek tetszés szerinti elejtése, a megkülönböztető jelek elfeledése által keletkezett s ez azt a képzetet ébreszti föl, mintha a természetben a leveleken kìvül volna valami, a mi α levél volna, pl. egy ősalak, a mely

239 Ugyancsak Hume-ra emlékeztet az az erős kételye, mondhatni, tagadása, mintha az objektumok szubjektumunkban helyesen és okszerüleg, szükségszerűleg fejeződnének ki. Az objektum és szubjektum két különálló szféra, a melyek közt nincs meg a kauzalitás viszonya. Hume-mal egészen rokon, a mikor a kauzalitást igen szűk térre szorìtja, s csakúgy, mint az angol filozófus, a képzetkapcsolatok megszokásából eredő szubjektìv hitre devalválja. S a mint nem fedik a fogalmak még a külső jelenségeket sem, nem fedik a szavak, a nyelvek sem. A szóalkotás, a nyelv terén ugyancsak az (előbbi jegyzetben emlìtett) metaforizálás, elvonás és sematizálás folyik az egyéni és szemléletes rovására. A nyelv is egy-egy nagy temetője a szemléleteknek, tele metafora-sírkövekkel* Egy eszköze a külső realitástól való eltávolodásnak. ìme, minden ismeretünk, egész tudásunk felszìnes, bizonytalan, s korántsem egyetemes érvényű, hanem minden izében relativ s antropomorf. A hová csak mélyebbre nézünk, mindenütt illúziókra bukkanunk. De mi mégis igazságoknak érezzük őket. Miért? Mert az illúziók, metaforák, metonimiák, antropomorfizmusok, a poetikailag és retorikailag fokozott, szerint minden levél szőve, rajzolva, kicirkalmazva, szìnezve, fodorìtva, festve volna de ügyetlen kezektől, úgy hogy egy példány sem sikerült, szabatosan s az ősforma hű másának. Valakit „becsületesnek‖ hìvunk, miért cselekedett ma oly becsületesen, kérdezzük. Feleletünk rendesen így hangzik: becsületessége miatt. Becsületesség! Hisz ez megint: a levél oka a leveleknek. Hisz semmit sem tudunk egy oly lényeges kvalitásról, a melyet α beesületesség-nek hìvnának, de igenis tudunk számos, egyénìtett, ennélfogva egyenlőtlen cselekedetről, a melyeket az egyenlőtlenség elhagyásával egyenlősìtünk, s most becsületes cselekedetekként jelölünk meg; végül kialakìtunk belőlük egy qualitas occulta‖-t e névvel „becsületesség‖. {Oeher Wahrheit stb. Werke X. 167. ο.) * Bővebb kifejtése az Ueber Wahrheit síb. értekezésében.

240 átvitt felékesìtett emberi viszonylatok összege évezredes gyakorlat áìtal megállapodik, majdnem kánoni kötelező erőt nyer, s általánosan az igazság benyomását teszi. „Az igazságok oly illúziók, a melyekről elfelejtik, hogy illúziók.” Ennélfogva mi az értéke az ész működésének? Az igazság megismerése tekintetében bizony semmi. Az ész igazságtartalma = 0. De az észt még máskép is lebet értékelni; nemcsak az igazság fogalmához viszonyìtva. Értékelni lehet úgyszólván működésének biológiai hatásai szempontjából. Az intellektus az egyén létfentartásának eszköze. Az a sajátsága hogy az egyént azzal a páthosszal és illúzióval tölti el, hogy ő a világ centruma. Csupa ámìtó, csalóka, s az egyénnek hizolgö képzeteket és fogalmakat sző, de ezek szükséges erőkké fejlödnek, hoj/y az ember, ez ,,a legszerencsétlenebb, legkényesebb s legmulandóbb lény‖, a létért való küzdelemben egyáltalában megállhasson. „Az intellektus, mint az egyén fentartásának eszköze, főerőit az alakoskodásban fejti ki; mert ez az eszköz teszi lehetővé, hogy a gvengébb, kevésbbé robusztus egyének magukat fentartsák; ok, a kiktől meg van tagadva a létért való harcot szarvakkal vagy a ragadozó-állat éles fogazatával megvìvni.‖ Azaz az ész, bármennyire áltatja is az embert azzal, hogy valami más, magasabb, – nem emelkedik az ösztönök fölé Csakis az életösztönök kifolyása és eszköze. Ez ösztönök az agynak és idegrendszernek nemcsak észbeli és értelmi működését váltják ki, azaz nemcsak a tudás és rendszerezése: a tudomány alapját szolgáltatják, hanem ehhez hasonló, de ennél mélyebbre és magasabbra ható alkotásait is. Ezek: a művészet, a vallás, a filozófia alkotásai.

241 Ezek talán az igazságra vezetnek? Nietzsche a panilluzionizmus álláspontjára helyezkedve, kétségbevonja. S ebben eltér mesterétől, Schopenhauertől, a ki tudvalevőleg felmenő hierarchiát állapìtott meg, tudomány, művészet, vallás és filozófia közt a tekintetben, hogy mily fokon vezetnek az igazságra. Schopenhauer szerint a tudomány áll a rangsorozat legalsó fokán; mindig csak a jelenségekkel foglalkozik és sohasem emeli föl a fátyolt a valóságról. A művészet már látja és mutatja a magánvaló valamely objektivációját a (platói értelemben vett) ideákban. Legtökéletesebb e részt. a zene, mert ez a jelenségvilágra csak az időbeliség korlátjával emlékeztet. Még közelebb jut a valósághoz a vallás, a mely azt allegóriákban fejezi ki, mìg a legmagasabbrendü a filozófia, mert ez már allegóriáktól mentesen fölfedi a valóságot, s a világ metafizikai és erkölcsi jelentését is adja, azaz fölvilágosìtást nyújt az iránt is, hogyan kell az embernek a világ lényéhez állást foglalnia. Nietzsche ugyan hozzájárul ehhez annyiban, hogy a művészetet, vallást, filozófiát ő is magasabbrendűnek veszi, mint a tudományt, azonban korántsem azért, mintha közelebb hoznának az igazsághoz – a melyről való kicsiny véleményét fentebb láttuk, – hanem, mert nagyobb az életre, s a magasabb életműködésre, a kultúrára gyakorolt hatalmuk, mint a tudománynak. Megannyian az életet lehetővé tevő, az életet magasabbra fokozó illúziók. Világkorrektivumok. Nem arra felelnek, milyen a világ, hanem milyennek kell mutatkoznia, hogy az élésre érdemes legyen.* *Werke IX. 25. és köv.

242 Ennélfogva jelentőségüknek súlypontja nem az ismeretelmélet, hanem a kedélyi és érzelmi, az etikai és esztétikai élet szférájában keresendő. Az a fontos, mily vigaszt, mily életerőt, kultureszközöket ad a metafizika, a művészet, a vallás, a filozófia, nem pedig az, hogy mi igazságot. 1 Mert az igazság az életre és kultúrára nemcsak hogy nem föltétlenül szükséges, hanem sokszor fölösleges, sőt legtöbbször egyenesen életellenes, gyilkos hatalom.2 Ez az álláspont magyarázza, hogyan maradhatott oly soká Schopenhauer hìve, holott alaptanait korán elvetette, ő nyújt legtöbb épülést kedé-

1 Egy, 1868-ban Deussenek, irt levelében megismerő képességünk határairól szólván, e jellemző kijelentést teszi: „A ki az idevágó, kivált fiziolőgiai vizsgálódásokat Kant óta szemügyre veszi, annak semmi kételye sem lehet, hogy ezek a határok oly biztosan és csalhatatlanul ki vannak kutatva hogy a theoiogusokon s a filozófia néhány tanárán s a vulgus-on kìvül senki sem képzelődik már e téren. A metafizika birodalma, tehát az „abszolút‖ igazság provinciája, múlhatatlanul egy sorba boroztatott a költészettel és vallással. A ki valamit tudni akar, ma megelégszik a tudás öntudatos viszonylagosságával, – mint pl. minden neves természettudós. A metafizika tehát némely embernél a kedélyi szükségletek területére tartozik, 8 lényegében épülés; másrészt pedig művészet, t, i. fogalomköltészet; de ragaszkodni kell ahhoz, hogy a metafizikának sem mint vallásnak, sem mint művészetnek nincs köze ú. n. magánvaló igazhoz vagy létezőhöz.” (Briefe I. 100-101. ο.) Richter figyelmeztet arra, hogy ez az álláspont a materializmus kiváló történetìrójának, Lange-nek hatására vezetendő vissza. 2 V. ö. nézeteit a túlzott hisztorizmusról, a mely az egészséges ösztönöknek árt, s megbénìtja a jelen és jövő érdekében való aktivitást. (2. korszerűtlen elmélkedésében.) – Sokat ìr az önelemzés ellen. Már l688-ban: „Az önmegfigyelés békóba veri az energiát; szétbomlaszt és szétmorzsol. Az ösztön a legjobb. Tetteinknek tudattalanul kell történniök.‖ (Elisabeth Foerster-Nietzsche: Dass Leben Fr. Nietzsche's I. 309. ο.) – Igen érdekes nézete a darvinizmusról (Werke I. 367.): „oly tanok, a melyeket igazaknak, de halálosaknak tartok.‖ – Művei X. kötetének 210. lapján arról szólván, hogy a fejlődéstan következtében megdől az a hitünk, hogy erölcsi művészeti s vallásos tiszteletünk tárgyai örök érvényűek, megjegyzi: „rettenetes következményei a darwinizmusnak, a melyet különben igaznak tartok.‖ Joel kimutatta, hogy a romantikusok az igazságról ugyanigy gondolkoztak. Novalis szerint pl.: „Minden kétely, az igazság minden szükséglete egyenlő a véggel, a feloszlással‖.

243 elvének, ő izmosìtja legjobban és neveli magasabbra esztétikai és erkölcsi érzékét. Ezt többször nyìltan ki is fejezi, nemcsak korábbi leveleiben,1 hanem a Schopenhauer als Erzieher cìmű korszerűtlen elmélkedésének egész tenorjával is. Ennek megállapìtása átvezet etikai fölfogására. Korán szakìt minden földöntúli hittel, pozitìv vallással, tehát nem törődik a belőlük levezetett autoritativ erkölcsi szabályokkal sem. Egyedül a földi lét alapjára áll. De itt megint nem a földi hatalmak, állami, társadalmi szervezeteknek stb. tekintélyi, hatósági parancsszavát tekinti irányadónak, mert – láttuk és még látni fogjuk – minden alkalommal kifejezést ad az irántuk táplált kicsinylésnek, hanem pusztán a természetet s vele viszonyban az egyéni életet fogadja el erkölcstana normáinak forrásául. Etikai felfogásában is az alapérték és általános értékmérő az élet, életerő, életakarat. Ennélfogva, bár rendszeres morálkodexnek nyoma sincs nála, abból a szemszögből néz minden cselekedetet, körülményt, berendezést, mennyiben szolgál az életnek, mennyiben fokozza az életerőt és az életakaratot.2 Schopenhauer igen mély hatással volt rá abban, hogy megnyitotta fogékony szemét a létnek. Ez a lét – teljesen aláìrja Schopenhauer véleményét – csakugyan telve van kìnnal és szenvedéssel. A természet sötét, vak, abszurd és brutális, könyörtelen, igazságtalan, örökké forrongó, űző-hajtó akarat, Önmagát örökösen szomjúhozó hatalom; a beléje helyezett ember pedig maga is része, részese s cselekvő és szenvedő

1

Briefe I. 49. és 61. o. „Auf die reine Gier zum Dasein gründet sich die Ethik‖ (Werke IX. k. 47. o.). 2

244 alanya a természet és önmaga: az egyetemes és egyénìtetì akarat tökéletlenségeinek, igazságtalanságának.1 Ez tény. De mi következik ebből? Schopenhauer szerint: a passzìvitás, rezignáció, az akarat fokonkinti elölése, a teljes semmi. Ennek eszköze a művészet, a mely az akarattól megszabadulva, merő akarattalan szemlélet; ezt prédikálja, tanìtja a vallás és filozófia; ezt gyakorolja tettleg a szent. Az akarat megtagadása „oly cél, melyet óhajt a kegyes.‖ Nietzsche – hisz kifejtettük már – ugyanabból a pesszimisztikus előzményből, a tragikus megismerésből más következtetéseket von le. Szerinte a merő passzìvitás s az akarat mortifikációja, a nirvana, a „nem-lét‖-re törekvés, a metafizikai őslény öngyilkossága: gyakorlatilag lehetetlen. A világ lényege az akarat, de az akarat lényege viszont a szüntelen akarás, s hiába akarunk abban az irányban, hogy ne akarjunk semmit. 2 Az akarat, a schopenhaueri értelemben is, erő, s az erőnek az a természete, hogy működnie kell, hogy működésre hajt. Abszurd dolog a villámtól követelni, hogy ne vülámoljék. Hogy ennek az erőnek, az akaratnak a kifejtése léptennyomon akadályokba ütközik, hogy sohasem ad tartós kielégìtést, mert ha célját érte, éhes mohósággal keres új célt, hogy ennek következtében folytonos szenvedésekkel gyötri az embert: Schopenhauer e tételét Nietzsche már csak félig teszi magáévá. Hátha ez az erőfejtés, ez az akadályleküzdés, ez a folyton új célra törés, szóval ez a harc és háború – mindegy akár győzelem, akár elbukás a bére – maga is felemelő gyö1 „Élni és igazságtalannak lenni egy dolog‖. len‖-ben. ). * Werke IX. 47. „A nem-lét nem lehet cél‖.

(A 2.

„korszerűt‖

245 nyör, mert az élet teljességének, erejének, egészségének tüzét lobogtatja testünk-lelkűnk minden izében? Nietzsche erre feltétlen igent mond. Öntudatát megnyugtatja az a metafizikai vigasz, hogy „az élet a dolgok fenekén, a jelenségek minden változása s az egyén megsemmisülése ellenére is elpusztìthatatlanul hatalmas és örömmel teljes.‖1 Feleletére nem keres messziről indokokat, nem alapìtja azt objektìv tudományos levezetésre; nézetének forrása csak a maga érzése, temperamentuma. Ez a temperamentum pedig minden akadályon, csalódáson, szenvedésen túltéve magát folyton hevesen akar. Akarja az életet és harcát. De milyen életet? Ezen fordul meg az élet akaratának etikai értéke. Bizonyára nem a tiszta animális életet, szibarita jólétet. Nietzsche e részt legtöbbször hallatlan igénytelenséget mutat, majdnem aszkétaságig szigorú életet él. Életideálját merő haedonizmusnál sokkal magasabbra tűzi. Fokozottabb, emberibb kultúráiét az akarata célja. S azért fordul a művészet és a filozófia felé, mert ezektől finomabb, átszellemültebb, nemesebb s ezzel elviselhetőbb létföltételek megteremtését, magasabb létformák elérését reméli. 2 Kultuszokban, a fegyvereivel való harcban az élet akar at nem hogy megtagadná magát s önmaga ellen fordulna – mint Schopenhauer gondolta – hanem fokozásának s legteljesebb igenlésének diadalát üli. Nietzsche végkövetkeztetését talán ìgy lehetne formulázni: a művészet és filozófia arra valók, hogy előkészìtsenek egy oly szebb és jobb létet – vagy legalább

1 2

L. a Geburt der Tragoedie elemzését. T. ö. Werke I. 202. s 523. ο.

246 hitet ébresztenek iránta, – a melyre egyáltalában nem lehet „nem‖-et mondani. De lehet-e remény egy ilyen jobb létre? Ez attól függ, vajjon az élet egészében megmásìthatatlan-e, avagy vannak megmásìtható dolgai? Nietzsche azt hiszi, hogy nem mindenben örök törvény szerintiek, s ezért axiómája: „a legkìméletlenebb bátorsággal neki fogni annak, hogy a világ megváltoztothatónak fölismert oldalát megjavìtsuk.‖ Etikai főelve ennélfogva: a magasabb Muturéletért folytatandó heroikus harc. Morálja szerint erények azok a tulajdonságok, a melyek a harcost, a hőst, az erőst jellemzik; bűnök és hibák azok a melyek a legyőzöttek, a lemondok, gyengék sajátságai. Az első kategóriába tartoznak: az élet tragikus megismeréséből fakadó rettenthetetlen és halálmegvető bátorság és cselekvés, az egység gondolat akarat és tett közt, tehát az igazság (Wahrhaftigkeit); egyszerűség, önfegyelem, keménység önmaga és mások ellen, sőt bevallott igazságtalanság és kìméletlenség az erősebb jogán. Az utóbbiba: a gyávaság, a magát megadás, passzìvitás, szinváltoztattás, meghunyászkodás, puha részvét és szánalom, hazug szemérem, az élet valóságának optimista illuziófátyolba burkolása stb. A ki azt hiszi, hogy ezzel jóval későbbi nézeteket anticipáltunk, vegye szemügyre azokat a többé-kevésbbé nyilt támadásokat, a melyeket Nietzsche már e korban a narkotizáló kereszténység, vagy a részvétmorál ellen intéz.* * V. ö. 2. és 3. ünzeitgemässe-t Werke I. 348. s köv.; 336. s köv.; X. k. Wir Philologen 235., 316-318., 325-327., 370-371.; a IX. k. 47., 99-100., s különösen 182. ο. Itt ìgy ìr: „Most (t. i. a vallásos korszakot fölváltó művészeti korszakban) tanácsos a vallásos élet ma-

247 Vagy nem látjuk-e nyilván későbbi nézeteinek els5 gyökérszálait az ilyenfajta kijelentésekben: „Álmodom oly emberek szövetségéről, a kik feltétlenek, nem ismernek kíméletet és a kik azt óhajtják, hogy „megsemmisítők”-nek neveztessenek: mindenre ráteszik kritikájuk mérővesszejét, s az igazságnak áldozzák magukat. A rossz és hamis kerüljön napfényre! Nem akarunk időelött építem; nem tudjuk, fogunk-e valaha építhetni s hogy nem a legjobb-e: nem építeni. Vannak lusta pesszimisták, rezignálók – nem akarunk hazzájuk tartozni.”1 Ismeretelmélete és etikája közös alapsajátságaként találtuk a fisiológiai nézőpontot. Ez jellemzi leginkább az előzmények alapján már legismertebb, s ennélfogva itt csak röviden összegezett, esztétikai elméletét is, a mennyiben a schopenhaueri és wagneri műkifejezések burkából kihámozható. Kimutatták, hogy alaptétele teljesen egyezik a német romantikusokéval.2 „Szép az, a mi az élet végtelen teljességének érzetét ébreszti.‖ Ezt Schlegel Frigyes mondja, de ép ®ly joggal alája lehetne irni a Nietzsche nevét is. S mi az, a minek látása, hallása az élet végtelen teljességének érzetét ébreszti? Mindenesetre az erős, hatalmas; az radványait eltávolìtani, mert bágyadtak és terméktelenek, s a sajátképi célra való odaadást meggyöngìtik. Halál a gyöngére! Éppen mert a legmagasabb energikus idealizmust akarjuk, nem használhatjuk a bágyadt vallási velleitásokat. Ezek akadályozzák most, hogy egy ember egész és kész legyen, s hogy képzése és művészeti célja tisztán kitűnjék. Valamìg a legmagasabb világnézetet bitorolja még a vallási szféra, az egyesnek legnagyobb erőfeszìtése és céljai értékükön alól maradnak. ... A ki az embereket komolyakká akarja tenni, annak semmi dolga már az elhalványult vallásokkal. Őrizze meg a szigorúságát, a kötelesség erkölcsi keménységét, másrészt hajlamát, az élet jelenségeit komolyan venni· Rezignáljon mindenre, csak eszményei megvalósìtására ne!‖ 1 Werke. X. 376. * L. különösen Joel idézett művét.

248 intenzìv, a nagyszabású. A művészet legméltóbb tárgya és eszköze szerinte mindaz, a miben az emberi ösztönök és szenvedélyek a legmagasabb fokon és legteljesebben jelentkeznek. Ezért szép a dithyrambikus és tragikus világ, a görög világ bizonyos – szerinte – hamisithatlan korszakaiban. „Az egyedüli forma, melyben élni lehet: a borzasztó a szép maszkjában.‖ Ezért szép a Beethoven és Wagner világa, ezért szép mindenek fölött a hős, a genie (művész, filozófus és szent.)1 Az ily tárgyak és eszközök által fölébresztett igen erős művészi hatás, az álom, illúzió, extázis mintegy fokozza az életet, megérteti velünk magasabb igazságát, s jobban megérteti velünk eseményeinek kapcsolatát. De ezenfelül még sokkal életbevágóbb szerepe van a művészetnek. Nietzsche szinte vallásos szerepet ad neki, miként Wagner is. A lét borzalmaival szemben, hogy egyáltalában élhessünk, szükségünk van egy illúzió-világra, egy művészi középvilágra. „A művészet itt a létnek továbbélésre csábìtó kiegészìtésévé, az akarat megtisztìtó tükrévé lesz.‖ Hogy az ìjj húrja meg ne pattanjan, azért van a művészet.‖ Sőt a világ esztétikai szemlélete az egyedüli, a mely a világot örökké igazolja.2 Még tovább megy. Nem habozik kimondani, hogy „az egész világ csak a művészetért van, létünk folytonos művészeti aktus. A műremek és az ember, mindkettő csak ismétlése az ősfolyamatnak, a melyből a világ keletkezett.‖ 1 Richter (i. m. 143.) találóan figyelmeztet arra, hogy Nietzschét ezen intenzitási esztétikai elmélete arra az ellentmondásra ragadja, hogy a szentet, a vallásos tìpust is szépnek nevezi, ámbár másutt kulturellenesnek bélyegezte. * L. a Gehurt der Tragoedie elemzést. „Nur als aesthetische‖ Phaenemen ist das Daeein, ist die Welt ewig gerechtfertigt.‖

249 Ismétlése az örök teremtésnek, örök célunknak és üdvösségünknek.1 Íme metafizikájának, etikájának s esztétikájának egysége. A mi a dolognak értelmet, etikai és esztétikai értéket ad, az mindig egy: az életre, az életerőre, életakaratra gyakorolt hatás, erő. Ez szabja meg embrionális szociológiáját is. Az emberi együttélés formái, az állam és társadalom célja az élet lehető teljessége és szépsége. Minthogy pedig fiziológiai etikája és esztétikája szerint az élet legintenzìvebben, legértékesebben s legszebben a genieben s alkotásaiban, mint legfőbb élettipusokban jelentkezik, világos, hogy oly állami és társadalmi struktúra lesz az eszménye, a melynek uralkodó központjában van a genie, a mely neki és műveinek a legkedvezőbb létföltételeket biztosìtja. Szociológiai eszményét, de egész fölfogását is a görög állam sajátos fölfogásából s a Plato állameszményéből származtatja.2 A görög államról való fölfogása eltér a közkeletűtől. Ez utóbbi szerint a „polis‖ teljesen abszorbeálta az egyént; öncél volt, a mely minden polgár áldozatát, esetleg föláldozáeát is követelte. Nietzsche ellenben a görög államot és általában az államot nemcsak hogy nem tekinti központnak, öncélnak, hanem egyenesen egyesek eszközévé degradálja, a melynek a nagy egyének, a géniek nemcsak hogy nincsenek alárendelve, hanem ellenkezőleg souverain módon fölötte ál1 „Nem a megismerésben, az alkotásban van üdvösségünk. A legmagasabb látszatban, a legnemesebb pezsdülésben rejlik nagyságunk‖, Werke, X. 215. * Platóban csak azt kárhoztatja Sokrates káros befolyásának tudja be, hogy a művészeket száműzte, holott szerinte a genie három megnyilvánulása: a művész, a szent s a filozófus.

250 lanak. Nietzsche úgy az államot, mint társadalmat, a családot, s az emberi közületek alapsejtjeit az átlagos és alsórendű individiumokat egy központ és cél köré, azaz alá sorakoztatja. Ez az uralkodó központ: egy-egy nagy egyén, a heros, a genius. A mint a természetnek is tulajdonképeni célja és értelme csakis az ő teremtése: az állami és társadalmi tágabb- és szükebbkörű szervezetek s a nagy tömegek célja és értelme is csak az ő megvédése és szolgálata; ők maguk csak az előkészìtői, védő- és segédmechanizmusai. 1 Ε szervezetek között legnagyobb hatalmú: az állam. Az állam leigázza az egyeseket, de nem a maga urasága, hanem a génieké érdekében?! Az állam a nyìlt erőszak, s a jog formájába burkolt erőszak2 vaskorlátaival a tömegeket annak a társadalmi folyamatnak medrébe szorìtja, a mely az osztályok tagolódására, piramisszerű fölépìtődésére, s a géniusban kicsucsoscdására vezet. Kényszerűlt az egoista egyeseket a génius előkészìtésére, az érdekében hozandó áldozatokra, az ő szolgálatára. Az államhatalom tehát az egyesek egy végtelen kisebbsége érdekében rabigába hajtja az emberek óriás többségét Az állami és társadalmi rabszolgaság kegyetlen, de szükségszerű dolog a nagy egyesek létezhetésére és céljuk, művük: a műremekek s összfoglalatjuk: a kultúra fejlesztésére. Hogy a művészeti fejlődésnek széles, mély és termékeny talaja lehessen, szükséges, hogy a roppant többség egy elenyésző kisebbség szolgálatában egyéni szükségletein túl, rab-

Werke I. 442. s köv.; IX. 98. s köv. * „Az erőszak adja az első véve ne lenne uzurpűció, erőszak.‖ IX. 93. 1

jogot,

s

nincs

jog,

a

mely

alapjában

251 szolgaszerűen alávetve legyen az életszükségnek. Az a cél, hogy az ő rovásukra, az ő többletmunkájuk által távolìttassék el s mentessék föl az a kiváltságos osztály a létért való küzdelemtől, hogy a magasabb szükségletek új világát teremthesse meg, s elégìthesse ki.* Ez az új világ a művészet világa, a melyre a természet örökké üz, hogy önmagát műremekekben megtestesìtse. Nietzsche persze észrevette, hogy ez a koncepciója még az ő egyoldalú esztétikai nézésével is csak kivételes korokra és népekre talál: a hellén és némikép a renaissance-világra. A jelenkorban más irányzatok uralkodnak államban és társadalomban, a melyek nemhogy centripetálisok volnának a genie irányában, hanem ellenkezőleg egyenesen genie- és művészetellenesek. A modern állam önző, nemzetközi pénzarisztokrácia kezébe került, a mely azt, valamint a társadalmi osztályokat csak gazdagìtó gépezetének tekinti. Ennélfogva arra törekszik, hogy ez a gépezet lehetőleg ment maradjon minden zavartól, különösen a háborúktól. Minthogy pedig a háborúk a politikai különállásra, különválásra hajtó ösztönök szülöttei, a tőke urai e politikai ösztönök gyöngìtésére törekszenek lehetőleg nagy, egymással szemben jól egyensúlyozott állami testek, birodalmak alakulásának előmozdìtása által. Ugyancsak, hogy a háború és béke s általában a politika felett ne a hatalom egyes birtokosai dönthessenek, a nép, a tömeg alacsony ösztöneire, egoizmusára appellálva, a monarchisz-

* A Geburt der Tragoedie 98. s köv. Egészen mas előzmény Mi a művészet? eimű kötetében.

érdekes előmunkálataiból. Werke ékből Tolsztoj js ily eredményre

IX, jut.

252 tik us ösztönöket gyöngìtik a liberalizmus, általános szavazati jog s egyéb „modern‖ idea által. Ekképpen mindjobban számottevő tényezővé válik az ötödik rend, a szolgák rendje, s e rend durva hangja és önző, az életszükséghez tapadó, tehát alantjáró érzülete még inkább korrumpálja a társadalmat és államot. Ezek mindjobban megtagadják a nagy egyénektől az áldozatot – önfeláldozásról nem is beszélve – sőt irigyen tönkretételére törekszenek, mert a hamis jelszó: „a minden ember, vagy legalább a legtöbb ember boldogsága.‖ A számot, a tömeget, a kvantitást nézik – pedig ez mindig értéktelen – és sohasem az egyént, az egyedül értékes kvalitást. S ez az egyrészt a csupasz továbbélésért, másrészt a mentől nagyobb zsákmányért kemény, lealázó munkára* és harcra, tehát általános kapzsiságra alapìtott pénzgazdasági társadalmi struktúra az igazi, anyagi gondoktól mentes és független művészetet és a kultúrát lehetetlenné teszi. Ebbe a – szerinte – szörnyen prózai, kufár és lelketlenül frivol korba teljesen ellentétes, ideális-romantikus hajlamaival, szenvedélyességével, mindig ünnepélyes, rendkìvüli komolyságával beléhelyeztetve, csak természetes, hogy Nietzsche korszerűtlennek érezte magát, s harcra kelt kora ellen. Hajlamainak, szenvedélyének föláldozta puha nyugalmát, a * A szolgák rendje határozza meg a közfelfogást, s ezért, hogy lealázó helyzetének szégyenét elrejtse a „munka méltóságáéról stb. szónokol, holott első sorban azt kellene nézni, milyen életet szolgál ez a munka. A görögökéi sokkal jobban eltöltötte az ember méltósága, a mikor egész naiv mödon kifejezést adtak annak, hogy a munka szégyen, s a rabszolgák tömegének a dolga, a mely az uralkodó kisebbségnek lehetővé teszi a magasabb kulturéletet. (Werke IX. 95. s köv.).

253 melyet eleinte külső körülmények kedvezése biztosìtott neki, egészségét, a melyet ádáz kór kezdett ki, barátait, a kikhez gyöngéd, résztvevő lélek fűzte. Elvált tőlük, mert náluknál is nagyobb barátja volt a maga vélt igazságának. Elpártolt mestereitől is, de mi, a kik fejlődését legalább nagyjából nyomon követtük, ezt nem bélyegezhettük szeszélyes és háborodott, könnyelmű és hirtelen hűtlenségnek, hanem természetes, lassú, fokonkinti és kìnos emancipációnak ismertük meg. „Minden nemes ifjú szomjúhozza a vezetést‖ mondja valóságos emersoni tónusban, de alább folytatja: „tanìtóid nem lehetnek számodra egyebek, mint fölszabadìtóid.‖1 Inas- és legényévei leteltek. Eszméi és érzelmei heves vajúdásában sóvárogta önmagát, önállóságát. Ich lechze nach mir! – ìrja Baumgartner Máriának.2 1

„Távolról sem hiszem, hogy jól megértettem Schopenhauert, de Schopenhauer révén egy kicsit jobban megismertem önmagamat.” (Werke X. 285.) „Egy pszichológus hozzátehetné, hogy a mit én ifjú éveimben a wagneri muzsikánál hallottam, annak általában semmi köze Wagnerhez; hogy: ha a dionysosi zenét leìrtam, azt irtam le, a mit én hallottam, – hogy nekem ösztönszerűleg az új szellemre kellett lefordìtanom és átalakìtanom, a melyet magamban hordoztam. Ennek bizonyìtéka, – oly élő, a minő csak egy bizonyíték lehet, iratom: „Richard Wagner Bayreuthben‖; – minden lélektanilag döntő helyen csak rólam van szó, – tekintet nélkül mindenüvé oda lehet az én nevem, vagy a „Zarathustra‖ szót tenni, a hol a szövegben „Wagner‖ áll. A dithyrambusi művész egész képe a Zarathusra praeexistens költőjének a képe, mélységesen odarajzolva, s a nélkül, hogy a wagneri realitást csak egy percre is érintené. Magának Wagnernek is volt erről fogalma; már nem ismert önmagára Írásomban. Épúgy „Bayreuth‖ eszméje átalakult valamivé, a mi Zarathustrám ismerőseinek nem rejtélyes fogalom: azzá a nagy déllé, a mikor a választottak választottjai a legnagyobb feadatra avatődnak‖ stb. (1888-ban ìrt emlékezéseiből.) „Az életnek semmi köze a filozófiához, de valószìnű, hogy azt a filozófiát választjuk és szeretjük, a melyet nekünk természetünk leginkább megmagyaráz.‖ (Deussenhez 1870. febr.) „A görögök is, mint Schopenhauer és Wagner is, csak legfényesebb médiumai voltak önmegismerésének‖ irja Joel i. c. művében és ügyesen mutatja ki, hogy teljesen romantikus vonás: magát mindig másban és mást önmagában keresni. 2 Briefe I. 417.

254 Vajjon csakugyan mesterré avatódik-e ezután? Avagy még vándorévek esnek közbe. * Közbeesnek. Közbe kell esniök. Ε korbeli egész életfelfogásán minden genialitás mellett is rajta van a kiforratlanság bélyege. Nem egy Achilles-sarka van, a hol sebezhető. Ellentmondásait, logikai következetlenségeit, teóriái és praxisa szöges elválását nem nehéz kimutatni, mert feltűnőek. Minthogy azonban az egyes műveknél is foglalkoztunk velők, most éppen csak rámutatunk egynéhányra. Ismeretelméletében határozottan túllő a célon, a mikor azt mondja, hogy az ész igazságtartalma = 0; hogy minden percepciónk csal, merő látszat stb. Ez még a kantizmus; a kritikai idealizmus álláspontjáról nézve is téves és arra vezetendő vissza, hogy Nietzsche nem teszi meg az ismeretelméletileg oly fontos különbséget a „látszat‖ (Schein) és „tünemény‖, „jelenség‖ (Erscheinung) között. A kritikai idealizmus szerint is igaz, hogy csak jelenségeket, tüneményeket ismerünk meg, de ezek nem mindig egyenlők a csalóka látszattal, hanem a legtöbbször födik az alapjukat képező, a megismerő subjektumtól függetlenül létező realitást. Azaz nem szemfényvesztők, hanem a realitásnak számunkra hozzáférhető és ellenőrizhető megismerési forrásai.* Ha ìgy fogjuk fel a dolgot, akkor még az ismeretelméleti idealista sem veheti az ész igazságtartalmát semminek, hanem kénytelen megismer őképességünk, a tudós, a tudomány fenség jogát elis* L. erről az ellenőrizhetőségről: W. Jerusalem. Einleitung in die Philosophie e. élvezetes mûvecskéjét. 2. kiad. 61-67. ο.

255 merni egy – bár szerény és korlátolt – területre nézve. S különös, hogy Nietzsche bár az elemzett tévedés rabja, minden ellenkező nyilatkozata mellett is helylyel-közzel elárulja, hogy rejtett tiszteletet táplál a pozitìv és exakt tudományok, kivált a természettudományok iránt, a melyek anyagul éppen csak a megismerhetőt, a jelenségek elhatárolt világát fogadják el. S még különösebb, hogy Nietzsche, a teoretikus ismeretelméleti nihilista, a ki azt mondja, hogy az ész igazságtartalma semmi, a ki végletekig voluntarista, gyakorlatilag ebben a korban is úgy keresi az igazságot, mint a legerősebb meggyőződésű dogmatikus intellektualista. S ugyan mivel keresi? Csak ösztöneivel? Szerencsére nem; különben nem volna filozófus. Hanem iparkodik ő is ösztönszerű sejtéseit, khaotikus érzékié teit az ész és értelem műveleteivel kiegészìteni, rendezni, továbbépìteni, ha nem is mindig kielégìtő sikerrel. Ugyanilyen ellentét elmélete és gyakorlata közt, hogy hevesen ellenzi az önanalìzist, s minduntalan az introspekcio módszerét alkalmazza. Épp oly könnyű kimutatni, hogy voluntarisztikus és egyéni biológiai alapokra épìtett esztétikája, etikája s szociológiája mennyire túlzott, hogy nézése legtöbbször mily roppant egyoldalú. A misztikus „életakarat fokozása‖, szélső individualizmusa, genie-kultusza érdekében elhanyagol egy sereg tényt, realitást. Leginkább a mindent – a geniet is formáló, kormányzó szociális tényezők és viszonylatok, a tömegek interferens erői azok, a melyeket leggyakrabban nem lát, vagy nem akar látni az életerő, életakarat exaltait mámorában, s a hősök elvakult imádatában.

256 Ellenvetéseinket az egyes művek elemzésénél megtettük; itt csak újra hangsúlyozzuk, hogy, ha mint ifjú kevesebbet ábrándozik s az életben jobban szélnéz, ha igazán kora ütőerén ìartja orvos-kezét, ha nem hanyagolja el csaknem teljesen a materialisztikus tényezőket: jobban megértette volna korát, a kor munkáját, a tömegek küzdelmeit, szenvedéseit, gazdasági, kulturális és erkölcsi föltörekvését s a „modern ideák‖-at, a melyeket éppúgy lenéz, mint az általa lenézett „Bildungsphilister‖: David Strauss. Megértette volna, igazságosabb lett volna irántuk. Ekkor azután a genie szerepére, szociológiájára vonatkozó nézetei is közelebb járnának az igazsághoz. Kiforratlanságai lajstromát még a következőkkel bővìtjük: Avult metafizika emlőin növekedve, de a modern természettudományok területébe is bekalandozva, módszere tétova, kifejezésmódja kétlaki. Nem egyszer aggasztó dilemmákba s ellentmondásokba keveredik; ilyenkor nem oldja meg a csomót az elemző tudós lassú türelmével, hanem kettévágja művészgenialitással. Vagy – a mit később oly virtuozitásig fejleszt – egy-egy fényes paradoxonnal, újabb meghökkentő kérdéssel még jobban összebogozza. Gyakran nagyon elhamarkodva általánosìt, önkényesen társìt. Indukciók szilárd alapja nélkül merész kézzel emel káprázatos hipotézis-légvárakat. Nem: Pantheonokat hősei, genie-bálványképei számára. Mindezek menthetők, sőt talán természetesek egy művésznél, de hibák a tudományos gondolkozás és módszerek

257 ellen. Kell, hogy megbosszulják magukat szerzőjükön, a ki tudósnak hitte magát. Megbosszulták magukat azzal, hogy az életfelfogás romantikus és fantasztikus épülete – volt alkalmunk látni – az idők fejlésével a valóságok viszontagságaitól, ostromló viharaitól erős repedéseket kapott. Majd ez, majd az a része töredezett és vált le. Már-már egészében összedőlni készült, úgy hogy a művészi elragadtatásból fölocsúdott épìtőmesternek sietve kellett itt is, ott is támfalakat emelni, ezt is, azt is aládúcolni. Végre meggyőződött, hogy ez a mellett, hogy csúnya, tartósan úgysem segìt. Le a régivel! Új, szilárdabb alapokon, új, szilárdabb épületet kell emelni, de talán felhasználhatja legalább részben a réginek az anyagát. Ez az új épület már nem káprázatos Pantheon a hősök és géniek számára, a hol „mindenek nekik szolgálnának‖, a hol dicsőségüket hirdetné minden. A hősök és géniek, – halandó voltuk fölismertetvén – lesülyesztetnek a pincébe, a katakombába. Ε fölött szerényebb és szűkebb, de szolidabb épület készül, egyszerű ház a tudomány csöndes lakául és műhelyéül. Benne vonul meg és dolgozik elrejtőzve Nietzsche néhány évig, következő, pozitivista korszakában, a mikor még erősen hitte, hogy most már igazán tudós-természetté válik. De egyszerre ismét érezni kezdi, hogy erőszakot tett magán. Hogy a szűk falak nyomják, hogy a tudós-cella józan hűvössége, a melybe nem hat elég verőfény, megdermeszti, hogy a könyvek pora elfullasztia. Nincs maradása. Zarathustra saruját övezi, vándorbotja után nyúl, hìvogatja neheztelve elbujt kedvenc állatait, a sast és a kìgyót. Ki

258 innen, ki a szabad természetbe! Fel a magasba, azúr ég boltozata alá, néma völgyek, fejedelmi, napsugarakban izzó, gyémántos havasi csúcsok, opáltavak, üdezöld legelőszőnyegek közé, hol könnyebb a kebel, himnusz a szó, tánc a lépés, sasként szárnyal a lélek, hegyen, sìkon, tengereken át, túl a jón és gonoszon, mélyen alanthagyva az emberit, nagyon is emberit. De Zarathustra már nem is hősbámuló, hősimádó. Mit neki a tegnap és ma hősei? Gyarló emberek ők is. Lelke röptében, végletekig feszìtett művész-fantáziájával, mámoros látományban magát nézi hősnek, a holnapután ideáljának. Sursum corda! A völgyben ülő kor azonban szédülő tekintettel kiséri röptét a villámok hazájába s borzadva látja hirtelen lebukni az óceánba az örökké magasabbra vágyó, tűztől megemésztett, szárnyaszegett új Ikarust.

HASZNÁLT FORRÁSMŰVEK. Nietzsche's Werke (C. G. Naumann) 8. k. és Nachgelassen* Werke 7 k. Fr. N/s Gesammelte Briefe (Schuster u. Locffler) 3. k. 4 részben. Elisabeth Foerster-Nietzsche: Das Lehen Fr. Nietzsche's 2. k, 3 részben. (C. G. Naumann.) Lichtenberger: La philosophie de Nietzsche. (Alcan.) E. de Roberty: Frederic Nietzsche. (Alcan.) Tlu Ziegler: F. N. (Bondi.) W. Weigand: Fr. N. (Franc.) H. Galwitz: Fr. N. (Reisner.) R. Steiner: Fr, N, Ein Kämpfer gegen seine Zeit, (Felber.) A. Riehl: F. N. der Künstler und der Denker. (Fromann.) J. Bourdeau: Frederic Nietzsche {La pensée contemporaine.\ ( Alcan.) A. Fouillée: Nietzsche et Vimmoralisme. (Alcan.) Brandes: Fr, N. {Menschen und Werke; Rtitten u. Loening.)': Richter: Fr. N, Sein Lehen und sein Werk. (Dürr.) Lou Andreas-Salome: Fr. N. in seinen Werken, (Kongen.) P. Deussen: Erinnerungen an Fr, N, (Brockhaus.) P. J. Möbius: üeher das Patologische bei N, (Bergmann.)' K. Joel: Nietzsche und die Romantik. (Diederichs.) J. Burckhardt: Griechische Kulturgeschichte. (Speemann.f Péterffy Jenő: A görög tragédia keletkezése. {Művei, Franklin^ É. Faguet: Drame ancien, drame moderne. (Colin.) J. Zeitler: Nietzsche's Aesthetik, (Seemann.) D. Strauss: Der alte und der neue Glaube. (Kröner.)‖ H. Fierens-Gevaert: La tristesse contemporaine. (Alcan.) Schopenhauer: Die Welt als Wille und Vorstellung. Parergm gffl8 TaraUpomena. (Brockhaus.) ïh. Ribot: La philosopliie de Schopenhauer. (Alcan.) J. de Gaultier: Schopenhauer et Nitzsche. (La revue des idées)

200 R. Wagner művei. (Fritzsch.) Η. Lichtenberger: Richard Wagner, poète et penseur. (Alcan.) E. Schuré: Précurseurs et révoltés. (Perrin.) W. Jerusalem: Einleitung in die Philosophie. (Braumüller.) Fr. Ueberweg-M. Heinze: Grundriss der Geschichte der Philosophie. (Mittler.) R. Falckenberg: Geschichte der neueren Philosophie. (Veit.) Alexander Bernát bevezetései Kanthoz és Schopenhauerhez. Filozófiai írók tára: Franklin.) Szász Zoltán (Magyar Szemle), Fenyő Vilmos {Figyelő) ath, tanulmányai.

TARTALOM . Előszó ......................................................................................................

VII|

NIETZSCHE ROMANTIKUS KORSZAKA 1-258. (A

A

I. Származása. Gyermekkora. (1844.-1858.) .............................................................. X család. – Főrangú származás? – Szláv vérkeveredés? – örökletes vonások. – Az apa. – Az anya. – A gyermekek. – Frigyes első évei. – Az apa halála. – Női környezet. – Naumburg. – A gyermek jellemvonásai. – Viszonya nővéréhez, kis barátaihoz. – Korai muzsikus és költői hajlama. – Vallásossága. – Korai elmélkedései. ) II. Pfortában. (1858.-1864.) .........................................................................................13 pfortai iskola és rendje. – Nietzsche e környezetben. – Új barátok: Deussen és Gersdorff. – Önképzés. – „Germania‖ irodalmi kör; Nietzsche működése ebben. – A genie lélektana és tragikuma. Hölderlin. Emerson. – A „Végzet é3 történelem‖ és „Akaratszabadság és végzet‖.)

ΙΠ. Egyetemi évei. Katonáskodása· Előkészületei a tanárságra. (1864.-1869.) ...................................................................................................... 87 (Az ifjú fizikuma. – A bonni egyetemen. – Vallási emancipációja. – Zenekultusz. Petőfi dalait zenésìti. – A diákélet. – Lipcsében. Fölfedezi Schopenhauert. Első hatása. – Rohde Ervin. – Ritsch!*

262 – Filológiai tanulmányok és dolgozatok. – Állásfoglalása a nemzeti törekvésekkel szemben. – Bevonul a tüzérekhez. „Pattantyús, a ki demokritosi problémákon töri fejét.‖ – Balesete. – Az obsitos. – Megismerkedik Wagnerrel, már mint elszánt hìve. „Filozofus-ftonettr‖-tervek. – Váratlan végük: meghìvás a baseli professurára. – A programm. – A filológia tudománya; aminő és amilyennek lennie kell.) IV. Tanársága. (1869.-1879.) ...................................................................................... 57 1. A kathedrán. ........................................................................................................... 57 Az akkori Basel jellemzése – Nietzsche székfoglalója. – Hatása. – Viszonya tanártársaihoz. – Overbeck, Burckhardt. – Nagy elfoglaltsága. – Hallgatói. – Előadásának jellemvonásai. – Nagy tervek a görögség új kultúrtörténetéről. – Lázas teremtés. – Ε korbeli műveinek sora.) 2. A tribscheni idill ................................................................................................... 71 Wagner, mint élö példa és a schopenhaueri filozófia gyakorlati kurzusa. – Idealizálás. – Wagner ebben a korban. ♦-Harmóniájuk alapjai. – Nietzsche és Wagner-család. „A bizalom, a vidámság, a fenséges véletlenek s a mély pillanatok napjai‖.) S. A hálom .............................................................................................................79 [(Hazafias gerjedelme. – A harctéren. – Megbetegedése. – „Szűnni nem akarrt jajkiáltás.‖ – Pesszimizmus és heroizmus. – Kételyek a birodalom ellen. „Burkolt középkor‖. – Párhuzam Ibsemnél. A Ritschl-hajsza. – A commune hatása.) 4. Tncipit iragoedia ......................................................................................87 [(Betegségének eredete. – Egészséges alapok. – Mérsékelt azenvedé« lyek. – Mutterem nunquam attigitt – A háború. -· À betegs^ kezdetei és hullámvonalai. – Orvosi zűrzavar. – Válás Tribschentol. – A bayreuthi alapkőletétel. – Hűvösödik körülötte.

A

T. EIso könyvei. ............................................................................................................ 95 1. „A tragédia születése”.........................................................................................95 mű célja, előzményei – Nehézségek éa disszonanciák. – gondolatmenete. – Elemzése. A probléma filológiai és kulturtörté-

A

mű

261 neti oldala. – A zene és a tragikus mythos Összefüggése. – Mindkettő hatása. – A görög pesszimista faj? – Miért kellett neki a tracédia? – Nietzsche önkritikája. – Wagner hìd a múlt és jöv3 között. – Egyes ember nem lehet a kultúra megteremtője. – A mQ hatása a kortársakra; Wagnerek, Liszt stb. nyilatkozatai. – Botrány a filológus táborban. – Willamovitz támadása. Wagner é3 Rohde védelme.Ritschl nyilatkozata. – Nietzsche: „Számìtok nyugodt pályájára évszázadokon át.‖ – Nagyzási hóbort kezdetei?) 2. A „Korszerűtlen elmélkedések.” ...................................................................... 140 Motìvumaik. – A „képzőintézetek jövője‖. – Szellemi arisztokrata testvéresülések terve. – A „bayreuthi horizont-elmélkedések.‖ -. A Bildungsphilister Straussról szóló első „korszerűtlen‖ elemzése. — Hatása Straussra és a kortársakra. – Kritikánk. – Strauss szerepe. – A második „korszerűtlen‖ a történelem hasznáról és káráról. – Gondolatmenete. – Méltatása és bìrálata. – A tömeg és a hős. – A statisztika és az élet és történés törvényszerűsége. – Az oksági lánc és a nagy egyének. – A történetìrás ideálja. – A harmadik „korszerűtlen‖: „Schopenhauer mint nevelő‖. – Tartalma. – Schopenhauer mint előkép, de „nevelőid nem lehetnek neked – csak felszabadìtóid‖. – Nietzsche önálló útja. – A negyedik „korszerűtlen‖: „Wagner Rikárd Bayreuthben‖. – Előzmények. – Hosszas vajúdás. Kételyek. – A himnikus irat vázlata. — Jellemzése. – A mellékzöngék. – A kiábrándulás menete; vélt és igazi okai.) VI. A bayreuthi csalódás. ...................................... , ................................................ 223 (Beteges sóvárgás. – Bayreuth megnyitása – Csalódás. – Szökés. Schüre jellemzése az akkori Nietzschéről. ) VII. Pillantás vissza és előre ............................................................................. 231 (Uralkodó vonásai. – Életcélja. – „Az önnevelés roppant igyekezete és kötelessége‖. – Eszméi egyedüli mohó szenvedélyei. – beli bölcsészetének összefogalása. – Ismeretelmélete. Kantés Hume-hoz. – Az ész igazságtartalma. – Az ész

–

Ε korViszonya. működé-

262 sének biológiai hatásai. – Az illúziók s a vallás, művészet, tudomány, filozófia szerepe az élet háztartásában: Viiágkorrektìvumok. — Etikája. – Párhuzam a Schopenhaueréval. – Nietzsche heroikus következtetései. – Főelve. – Erények, bűnök morálja szerint. – Jövő etikájának hìrnökei. – Esztétikája, – A művészet szerepe. – Szociológiája. Egysége ismeretelméletével, etikájával, esztétikájával. Államfelfogása. – Arisztokrácia és tömegszolgaság. – Kritika. – Kiforratlanságának szükségszerű következményei. — Pillantás a jövőbe: Nietzsche a pozitivista éa Nietzsche-Zarathustra. ) Használt források.................................................................. 250