Női időtöltések száz évvel ezelőtt

Utolsó frissítés: Tue, 22 May 2007 14:39:59 GMT

Előző oldal

Nyomtatás

Google keresés Web

Kerikata.hu

Női időtöltések száz évvel ezelőtt (Valóság, 1997/3. 36-44. o.) © 1997 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens

A forrásokról Egyszerre könnyű és nehéz a történész dolga, ha a nőtörténet egyes korszakait kutatja. Könnyű, mert nagyon sok forrás áll rendelkezésére: a hagyományos történeti forrásokon kívül felhasználhatja a szociológiai, művészet-, divat- és irodalomtörténeti, a pedagógiai, a jogi, gazdasági tárgyú dokumentumokat. A multidiszciplináris kutatásokat azonban nehezíti az a tény, hogy a források egyenetlenek. A múlt század utolsó felének magyar nőiről elsősorban a korabeli – nagyon gazdag – sajtóból, a magánlevelekből, naplókból és önéletírásokból, illetve az akkori színes könyvtermésből meríthetünk adatokat. Kiegészítésként szolgálnak a szórványos levéltári források (egyleti ügyekről, tanügyi témákról, perekről szóló dokumentumok), tárgyi emlékek és a korabeli jogalkotás szövegei.

A szabadidő eltöltéséről A dualizmus korában Magyarországon is – hasonlóan Európa más országaihoz – fokozatosan megváltozott a nők társadalmi-gazdasági helyzete és életmódja. A reformkorban indult törekvések hatására egyre inkább kiszélesedtek a lánynevelés színterei, és a századvégre kibontakozó iparosodás következtében megnőtt a munkába álló nők száma. Az urbanizáció hatására nők tízezreinek teljesen megváltozott az élete a korábbi generációk asszonyaihoz képest. A századvég polgári családjaiban élő nők kirándulásokkal, bálozással, színházlátogatással, olvasással, sportolással, hímzéssel, zenéléssel töltötték k i szabadidejüket, a főúri rétegek nőtagjaihoz hasonlóan. A századvégre a városlakó munkás- é s cselédlányok is kialakították saját szórakozási szokásaikat és színtereiket – általában jól elkülönülve a gazdagabb rétegektől.

Séták, kirándulások Az utazás, a kirándulás, a séta volt az egyik kedvenc időtöltése a korabeli nőknek a források szerint. A kevésbé tehetősek településük divatos főutcáján vagy erdőjében, parkjában sétáltak, a gazdagabbak pedig nagyobb (külföldi) utazásokat tettek. Ehhez persze hozzájárult Magyarországon is a gőzhajózás, a vasút és a városi tömegközlekedés nagyarányú fejlődése. Nagy Ivánné, akinek 1883 é s 1895 között írt naplója ránk maradt, bejegyzései szerint nagyon sokat utazott férjével és rokonaival együtt. Gyakorta mentek Verőcéről hajóval Pestre, Bécsbe. Kirándulásokat tettek a Felvidékre, Esztergomba, Vácra, Balassagyarmatra, híres fürdőhelyekre. Naplójának néhány sora tanúskodik arról, mit csináltak egyes helyeken: „...1887. ápr. 2. Voltunk a Somossy Orpheumba a törpéket megnézni, mind igen csinos kis teremtések voltak – de bizony, azt elég egyszer megnézni. 3. jöttünk haza. (...) 1887. máj. 2 7 . ... megnéztük a krasznahorkai várat s láttuk Serédi Sofia holttestét üveg koporsóba, és ebédeltünk Váralján Erdősi igazgatónál. (...) 1888. jún. 5. mentünk Váczra... és Iván Pestre ment és délután vissza jött a hajón s miis mentünk a hugommal Esztergomba – a hol igen rossz éjszakám volt – 6-a megnéztük a nagy templomot a primási kincstárt, palotát, képtárt é s kupolát – délután haza jöttünk vasuton Verőczéig.” [1] Bár a naplóból kiolvasható, hogy szerzőjének nem voltak anyagi gondjai, mégis ő maga nézett a gazdaság dolgai után. Figyelemmel kísérte a tehenek, lovak szaporodását, ő maga ültette meg a kotlósokat, fát hozatott és vágatott, vaskályhát és egyéb dolgokat vásárolt. Mindennapi munkái mellett pedig vendégeket fogadott, bálokba járt, a bécsi Praterban mulatott. Rá valószínűleg illett Beniczky korabeli véleménye, mely szerint az utazás „a legnagyobb szellemi élvezetek egyike azok számára, kik értelemmel bírnak a természet szépségeinek felfogására.”[2] A szaporodó utazgatások, a z átalakuló városi közlekedés miatt egyesek aggodalmukat fejezték k i a z újságok és illemtankönyvek hasábjain, attól féltek, hogy az utcán sétálgató vagy nyilvános járműveken utazó lányok, nők erkölcsei megromlanak. Különösen azt tartották többen felháborítónak, hogy más országokban kezdtek a lányok, nők egyedül (kíséret, felügyelet nélkül) járni. A „Magyar Háziasszony” című lapban például 1882-ben azt írták, hogy bár az USA-ból a szabadelvűség beszivárgott Európába, azért nem volna jó, ha Magyarországon is (miként Angliában) egyedül járkálnának a lányok. Így érvelt az újságíró: „Nálunk nincs szüksége a lánynak arra az önállóságra, melyet amerikai nővérei igénybe vesznek...”, és hozzátette még, hogy ez különben is veszélyes, mert a magányos nőt inzultálhatják, meg aztán a magyar nők természete is ellenáll ennek a liberális szokásnak.[3] A századfordulóra azonban sok minden megváltozott, a szaporodó fürdőhelyeken, strandokon lazultak a szigorú viselkedési szabályok. Trencséntepliczre, Pöstyénbe vagy a Balatonhoz a nők akár egyedül is elutazhattak egy kis „vízkúrára”... A séta, kirándulás mellett a mozgásnak más formái is elterjedtek: a „Vasárnapi Újság” 1880-ban kuriózumként közölte a francia hölgyek körében akkoriban terjedő időtöltést, a vadászatot.[4] A legtöbb sportág esetében, mely a nő k körében elterjedt, a közvélemény (főként a férfiak) eleinte rosszallásukat fejezték ki. A nőknek ezért szinte minden egyes sportág és mozgásforma esetében meg kellett vívniuk a maguk „emancipációs küzdelmét”, ugyanúgy, mint az élet más területein, a jogban

vagy a gazdaságban. A „Vasárnapi Újságban” például e g y férfi mé g 1909-ben i s gúnyolódva és lekicsinylően szólt a női vadászokról, akiknek szerinte még elnevezést sem lehet találni, olyannyira alkalmatlanok eme „sport” művelésére. Szerinte a nők hiába vadászgatnak, mert nem értenek az effélékhez; soha nem tudnak csendben maradni; nincs bennük szenvedély; alkalmazkodásra hajlóak; csak a fess vadászruha érdekli őket; nem mennek el egyedül vadászni; azt sem bánják végeredményben, ha elmarad a vadászat.[5]

A női sportok A vadászathoz hasonlóan a nők által művelt biciglizés, teniszezés, úszás, a vívás és a tornagyakorlatok társadalmi szintű elfogadása is lassú folyamat volt; általában a századvégig váratott magára. E sportágak művelésének természetesen a ruhadivat is jelentős korlátokat szabott. A fűzők, abroncsos és turnűrös szoknyák, a tö b b méternyi kelmét tartalmazó ruhaköltemények eltűnése és egyszerűsödése tette csak lehetővé a női test szabad mozgását. A korcsolyázás az egyik első olyan sporttevékenység volt, amely a magyar társasági életben már az 1870-es évekre polgárjogot nyert. A sporttörténeti szakkönyvek a z európai korcsolyázás kezdeteit a XIII-XIV. századra teszik, amikor i s a németalföldi lakosság sportolás vagy téli közlekedés céljából lábára csont, majd később vas é s fa kombinációjával készült korcsolyát kötött.[6] Magyarországon egészen az 1860-as évekig a korcsolyázás nem volt divatos sportág, a nők körében pedig különösen nem. Az 1860-as évek végén – vélhetőleg a bécsi korcsolyázó-egyesület megszervezésének hírére – a magyar fővárosban i s szervezkedni kezdett néhány fiatalember, hogy e sportágat meghonosítsa, elterjessze magyar földön (azaz jégen) is.[7] A nők és ifjú leányok számára eleinte kifejezetten károsnak vélték eme testmozgás elsajátítását és gyakorlását. Persze, nem a korcsolyázó-egyesület alapítói, hanem egyes nevelők, akik úgy gondolták, hogy a leányok letérnek az erény útjáról, ha lábukra korcsolyát csatolnak. Voltak orvosok is, akik azt harsogták, hogy a fiatal női szervezetnek árt a korcsolyázás, meghűlés és egyéb betegségek okozója lehet e sport, vagyis az egészségre ártalmas, ezért lányok számára kerülendő szórakozás.[8] A városligeti tavon azonban „megtört a jég”, egyre többen és többen merészkedtek a befagyott víztükörre. A korabeli újságok tudósításai szerint Eötvös József bárónak és két leánykájának is szerepe volt abban, hogy más nők i s korcsolyát csatoltak: a miniszter és gyermekei ugyanis jó példával jártak elől, gyakorta látogatták a jégpályát. Eleinte a példa é s a kiváncsiság inkább a férjes asszonyokat vonzotta a jégre, főként az arisztokrata hölgyek köréből. 1872-ben viszont a „Vasárnapi Újság” egyik száma már arról számolt be, hogy a korcsolyasport a nők körében teljesen elterjedt. A z újságíró szerint valószínűleg azért, mert ez a mozgásforma könnyű és kellemes időtöltés.[9] Emellett biztosan több dolog is szerepet játszott abban, hogy a nők egyre nagyobb számban keresték fel a jégpályákat. Egyrészt az egyesületek, pályák fejlődése, kiépülése, a korcsolya tökéletesedése ( a Halifax-rendszerű fémkorcsolyát felváltotta a vékony pengéjű acélkorcsolya), és a műjéggyártás korszerűsítése.[10] A korcsolyázás külön ruhadivatot hívott életre. Az újságokban a korcsolyasporttal összefüggő írások tetemes részét teszik ki azok a rajzos tudósítások, melyeket a női olvasók számára írtak a párizsi, bécsi és pesti korcsolyázóruhákról. Türelmetlen hölgyek követeltek újabb és újabb modelleket a z újságoktól, melyek olvasói levelekre válaszolva vadonatúj ruhák rajzait közölték.[11] M é g a századvégen is gyakorta olvashatunk efféle híradásokat az újságokban, és az Ignotus által írt levelekből még 1893-ban is kiolvasható, hogy a jégpálya megnyitására külön toilettet csináltattak az asszonyok, az „Emmához” hasonló polgárfeleségek is.[12] A nők számára a korcsolyázás több volt, mint holmi sport. A fiatal lányok a jégpályán találkoztak hódolóikkal, a férjes asszonyok számára a jégpálya a társasági élet és a „divatbemutató” egyik színtere volt a múlt század végén. A századvég Magyarországán feltűnt az új sportág, a kerékpározás, melynek hívei ugyanolyan akadályokkal kellett, hogy megküzdjenek, mint 20-25 évvel azelőtt a korcsolyázás hódolói. A férfiak körében a kerékpározás hamar elterjedt, ám nők számára ezt veszedelmes, az illemmel összeegyeztethetetlen sportnak tartották. Több ellenző úgy vélte, hogy a nők csak azért akarnak kerékpározni, hogy lobogó ruháikat mutogassák és gavallérokat szerezzenek. „A Kerékpáros Hölgyek Lapja”, mely a Pécsen szerkesztett „Kerékpár-Sport” című kétheti újság melléklete volt 1897-től, egyik számában azt ajánlotta, hogy a hölgyek inkább biciglizzenek „egyelőre” szoknyában, mivel a nadrágot sokan nem nézik j ó szemmel. Ám annyit megengedhetőnek tartottak az újság készítői, hogy a szoknya „a rendesnél 8-10 cm-rel rövidebb legyen, szélessége 3 méternél több ne legyen”, és sapka helyett szalmakalapot hordjanak a sportos hölgyek.[13] Jellemző azonban, hogy még e szaklap írói sem haboztak a kerékpározó hölgyek elleni gúnyt illetően. Több cikkben is arra utaltak, hogy a sportos hölgyek csak férjre vadásznak, és nem a testmozgás érdekli őket. Erre utaltak például az ilyesfajta viccek: „Czéltalan: Kerékpáros: – Kisasszony pompásan kerékpározik. Ugyan, miért nem lép be egyletünk tagjai közé? Hölgy: – Miért lépjek be, hiszen valamennyien nősek.”[14] Mások a zt emelték ki, hogy a kerékpározás káros az egészségre, illetve arra figyelmeztettek, hogy a leányok nagy veszélyben vannak a kerékpáron, hiszen nem tudja őket elkísérni az anyjuk vagy a gardedámjuk. Több cikk alapján jól látható, hogy főleg a férjes asszonyok kerékpározását helyeselték (persze, abban az esetben, ha házastársuk is kerekezett...)[15] Akadtak azonban néhányan, akik megértően és támogatólag viselkedtek a sokak által csak hóbortnak tartott kerékpározó hölgyekkel szemben. Például az a Herendi H. Artúr nevű alkalmi rímfaragó, aki egy hosszas költeményét e sorokkal kezdte: „Kerékpár most a szivek mozgatója, Azon oldódik minden probléma. Azért talán oly lelkes hódolói: Asszony, leány, anyós és nagymama.”[16] A franciáktól és angoloktól átvett sport a századfordulóra már számos követőre talált a magyar hölgyek körében is, ám nem

ez volt az utolsó olyan sportág, amely műveléséhez a nőknek ki kellett vívniuk maguknak a jogot. A tornázás i s a franciáktól „terjedt”, és nagyon lassan hódított tért Magyarországon, annak dacára, hogy a korabeli nevelésügyi lapok (pl. Néptanítók Lapja, a Nemzeti Nőnevelés stb.) é s nevelési szakkönyvek rendszeresen foglalkoztak e témával. A testneveléshez azonban alkalmas sportterek és tornatermek kellettek, ezek pedig – a tanfelügyelői jelentések szerint – az 1870-es 90-es évek között még jórészt hiányoztak. A századelőről már számos olyan pillanatfelvétel maradt ránk, melyek tornázó kisleányokat mutattak be a a korabeli újságolvasóknak. Például egy 1909-es cikkben, mely egy budapesti vívóés tornaiskolát mutatott be, kisleányokat láthatunk fiúkkal együtt tornázni. Az újságíró szerint ez javára válik a lánykák testi fejlődésének, mozgásalakulásának.[17] A lap egy másik cikkében ugyanebben a z évben a fővárosi Szent Angelina görögkeleti szerb leánynevelő intézetet mutatták be, ahol a növendékek svéd tornatanárnő vezetésével edzették testüket. A képeken matrózruhás leányok kapaszkodnak a bordásfalakon (!), és botos gyakorlatokat mutatnak be.[18]

Bálok, mulatságok A mozgásnak egy másik formáját jelentette a tánc, mely a nők és lányok szabadidejének egyik érdekes színfoltja volt. A farsangi szezonban rendezett bálok, az egész éven át látogatott táncestélyek és tánciskolák a társasági élet és az illemtanulás fontos színterei voltak. Még – az egyébként kissé maradian gondolkodó – Beniczky Irma is ajánlotta egyik korai könyvében a táncot, d e kiemelve, hogy nem fűzőben és szűk cipőben illik járni.[19] A táncoló hölgyek azonban mé g a századvégen is gyakorta fűzővel ügyeltek alakjukra, mely ruhadarab akkorra már szélesebb körben a gúny tárgyát képezte. A Veréb Jankó című pécsi vicclapban például ez az anekdota jelent meg: „Tánczközben – Nemde uram, ön is tagja a pécsi atletikai klubnak? – Honnan sejti ezt nagysád? – Nagyon erősen tud szoritani. – Óh bár én szoritanám; de azt tartom,hogy más atléta szoritja kegyedet. – Más atléta? Miféle más atléta? – No ne jőjjön mindjárt zavarba. A derékfűző.”[20] A bálozás, a táncvigalmak, a z ezekkel járó „felhajtások” és előkészületek, valamint a tetemes anyagi kiadások gyakorta arra ösztönözték a férfi újságírókat, hogy a bálozó nőket nevetségessé tegyék. 1879-ben a „Vasárnapi Újság”-ban például egy „boldogtalan apa” tollából származó gúnyos, jó humorral megírt cikk jelent meg a bálokról. Szerinte a mulatság semmi jót nem hoz a leányoknak és nőknek, hiszen egész éjjel ugrálhatnak, szétbomlik a frizurájuk, elszakad a ruhájuk, cipőjük, ráadásul kényelmetlenek is ezen öltözékek, bál után pedig nem lehet kocsit kapni, és a nagy mulatozást másnap fejfájás követi.[21] (Hogy mennyire nem túlzott az „apa”, azt jól mutatják azok a kiállítási tárgyak – széttaposott selyemcipellők, szoros míderek és elszakadt ruhák –, melyek az Országos Széchényi Könyvtár kiállításán szerepeltek.)[22] Számos foglalkozási csoportnak, társadalmi rétegnek megvoltak a saját báljai, erre jól utalnak a korabeli újsághíreken és meghívókon kívül a táncrendek formái, pl.: jogászbálon paragrafus alakú, gyógyszerészeknek patikamérleg stb. dukált. Mint F. Dózsa Katalin írja, a farsangi bálok egyaránt fontosak voltak vidéken és Pesten. „Az évad a legtekintélyesebbnek tartott jogászbállal kezdődött. Utána következett a technikus-, a Magyar Gazdasszonyok Egyesülete, a Nőképző Egylet, a protestáns, a medikus-, a bölcsőde- és mentőbál – általában mindegyik jótékony célú volt. 1873-ban rendezték meg az első athléta-, a XX. század elejétől pedig az igen elegáns Széchényi- és Izabella-bálokat. A legelőkelőbb az időnként Budapesten is megtartott udvari bál volt. A farsangot a kissé bohém, jelmezes művészbál zárta.”[23] Látható tehát, ho g y tö b b b á lt i s n ő i szervezetek rendeztek, és a bevételeket jótékonyságra fordították. A lányok 14-15 éves korukban kerültek először bálba, és férjhezmenetelük után bálanyák lehettek (azaz egy-egy bál fővédnökei). Az „Új Idők”-ben egy újságíró humoros formában számolt b e e g y bálanya napirendjéről, akinek tengernyi elfoglaltsága ellenére a legfőbb gondja, hogy leányát jól férjhez adja, és legszentebb kötelessége, hogy e leányt mindenütt állandóan szemmel tartsa.[24] Kisleányairól a fentebb már idézett „boldogtalan apa” ezt írta: „Miczike... tizenöt (éves). Ez már inkább chloroformot szagol be, semhogy itthon maradna, s Muczika, a ki még csak tizenkét tavaszt látott, világfájdalmat érez, hogy itthon kell maradnia, keservesen panaszolja, hogy milyen boldogtalan egy lény ő , s készül kolostorba.”[25] Nagymama korú hölgyek is jártak bálokba, erről vall például az „Új Idők” egyik írása, amelyben báli legyezők beszélgetnek.[26] Nem csupán a farsangi szezonban rendeztek mulatságokat; különböző jótékonysági estek, táncünnepélyek egész évben voltak, gyakran éppen egy-egy helyi nőegyesület szervezte é s rendezte ezeket. 1893-ban például a Pécsi Jótékonysági Nőegylet szervezett egy kocsi-virágkorzót, melynek teljes programja és lefolyása ránk maradt a korabeli sajtótermékek lapjain. A rendezvényen a város közép- és felsőbb rétegéhez tartozó családok vettek részt, de szemlélője volt a kocsifogatoknak és egyéb látványosságoknak a város apraja-nagyja. Az eseményt lövésekkel nyitották, és a díszes fogatok a Széchenyi térről vonultak f e l a Tettyére. O t t hagyományos szórakozási formákkal mulattatták az összegyűlteket, volt céllövészet, léggömberegetés, kifli-evés-verseny, zsákbanfutás és karikadobálás, este pedig természetesen bál. Az est fénypontja azonban az akkori kor legnagyobb szenzációja volt: 8 ”villamos ívlámpával” kivilágították az esti Tettyét, mely látványosság a források szerint sok nézőt vonzott.[27] A társasági élet és művelődés színterei voltak még a színházak, a hangversenytermek.

Egyleti élet, női klubok, kaszinók Sok nő vett részt különböző egyletek, társaságok életében. Somogyi így írt erről gúnyos hangnemben: „Ebéd után (a nő) részt vesz egy nő-egylet – mert egy ilyennek szinte választmányi tagja, ha nem elnöknője – választmányának ülésében. Az ülésben köztetszésben részesülő beszédet tart a gazdasszonyi teendők fontosságáról, a z anyagi jóllét emeléséről, vagy a cselédek megjutalmazásáról. Az ülés után meglátogatja egyik vagy másik barátnéját, hol már több rokon lelket együtt talál. Itt egy-egy csésze kávé vagy csokoládé mellett, alapos megbeszélés tárgyát képezik: a cselédek rosszasága, a férfiak zsarnoksága s több efféle.”[28]

A század utolsó éveiben Európa több városában női klubok és kaszinók nyíltak. Egyik korabeli forrás szerint az első ilyen intézményt – régi szalonok hagyományaiból merítve – 1897-ben nyitották Párizsban, ahová csak 2 nő társaságában léphetett be férfi. Az Igric álnév mögé rejtőzött újságíró úgy vélte, ezen intézmény azért jött létre, hogy a nők „megbeszéljék a módokat arra, hogyan küzdjék ki a női nem rég elkobzott jogait.”[29] Más adat szerint Anglia volt a legelső női klubnak a hazája, Zsoldos Benő újságíró cikke szerint már 1884-ben létezett Londonban az Alexandra Club, melynek minden brit „urinő” tagja lehetett, ha udvarképes volt. 1892-ben pedig ugyancsak az angol fővárosban jött létre a Pioneer női klub, és a női írónők klubja.[30] 1899ben Szontagh Emil azt írta, hogy 22 női társas kör van Londonban, közel hetvenezer taggal.[31] A századforduló táján a magyar főváros lapjaiban is többen szóltak a női klubokról, a férfi újságírók tagadták ennek létjogosultságát. Páran kifejtették, hogy a magyar nőnek otthon jobb, nem kell „nők klubja”. Néhányan leírták azt a női időtöltést, mely szintén szemet szúrt a férfiaknak: a kávéházak látogatását. A délutáni órákban a kávéházakban uzsonnázó, kávézgató hölgyeket bűnösnek vélték, azt írták róluk, hogy miközben pletykálkodnak, elhanyagolják a családjukat, a háztartást.[32] Az „Élet” című lapban egy V. S. monogram mögé rejtőző szerző azt írta, hogy sürgető szükség van a női klubokra a kávéházi unaloműzés helyett, mert a nő k minél nagyobb önállósítása ezt megköveteli.[33] Egy másik újságíró is azt írta, hogy érthető az, ha a nők a kávéházakban töltik idejüket, hiszen a középosztálybeli nők nem tudják megvenni a könyveket és képes magazinokat, divatlapokat, a New York, Fiume és Múzeum kávéházakban pedig mindezek a rendelkezésükre állnak. Ô azt javasolta, hogy az egyesületek vagy magánszemélyek alapítsanak könyvtárakat, vagy olyan klubokat, ahol uzsonnát is felszolgálnak az olvasnivaló mellé.[34]

Olvasás A nők szabadidős elfoglaltságai mellé tehát a századvégre általánosan felzárkózott az olvasás. Mint a történelem során oly gyakran, a neves és kevésbé ismert személyiségek megpróbáltak tanácsokat adni a fiatal lányoknak és nőknek azzal kapcsolatosan, hogy mit is olvassanak. Az iskolai és népkönyvtárak szervezése vidéken is lehetőséget nyújtott a művelődésre, a növekvő könyv- és lapkiadás pedig szintén a megnövekedett igényeket, illetve az iskoláztatás kiszélesedését, az analfabétizmus visszaszorulását tükrözte.[35] Beniczky Irma már az 1870-es évek elején többször is szomorúan állapította meg, hogy a nők csak a kölcsönkönyvtárak „kívül-belül szennyes” műveit olvassák, szépirodalmi lapokat pedig csak akkor vesznek kézbe, ha divatrésze is van.[36] A folyóiratokban közölt szépirodalmi művek azonban gyakran nem voltak magasszintű, valódi művészi értékekkel bíró alkotások, mint ahogyan azt már 1862-ben a Nővilág című lap is szóvátette, és „emészthetetlen kotyvalék”-nak nevezte a megjelenő verseket és novellákat.[37] Többen károsnak vélték azt, ha a nők válogatás nélkül olvassák az eléjük kerülő műveket, „képzeletet izgató regényeket”,[38] ezért javasoltak olyan alkotásokat, melyeket valóban érzelem- és értelemnemesítőnek gondoltak. Medve Imre például elsősorban a magyar írók és költők műveit ajánlotta a hölgyek figyelmébe, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Eötvös József, Jókai, Fáy András és mások nevét emelte ki, a női írók közül pedig Jósika Júlia, Karacs Teréz, Vahot Sándorné, Ferenczy Teréz és „Emília” nevét.[39] Láthatjuk tehát, hogy a század nem csupán a női olvasók, hanem a női tollforgatók megjelenésének időszaka is volt. (Erről tanúskodik a folyóiratokban megjelent, nőktől származó tetemes mennyiségű írás is.) Több könysorozat darabjait a z alkotók é s kiadók elsősorban nőknek szánták, mi nt például a Vasárnapi könyvtár, az Ismerettár, a Közhasznú Családi Könyvtár és a Magyar remekírók sorozat műveit. Ezek egyes példányait a folyóiratokban is bemutatták, népszerűsítették. A „Magyar Háziasszony” című lapban nem csak azt tették közzé, hogy mit olvassanak a magyar nők, hanem azt is, hogy mit nem ajánlatos. A „francia naturalisztikusok” műveit találták például károsnak, mert a nők „nagyon meg találnák ismerni az életet ezernyi bajával, tömérdek undokságával s visszariadnának a küzdelemtől, mely mindnyájunknak közös rendeltetése.”[40] Sem a realitásokról, sem az ábrándokról szóló regényeket nem tartotta megfelelő olvasmánynak e vezércikk írója, hiszen a franciák mellett a német szentimentalisták műveit is károsnak tartotta, mert „balga ábrándokat” meríthetnek belőlük a nők. Jósika Júlia 1885-ben megjelent könyvében a legátfogóbban megfogalmazta, hogy mi ért kell a művelt leányoknak olvasniuk. Szerinte ez a gondolkodásra és önismeretre nevel, a műveltség megszerzésére szolgál. Ô a hagyományosan felsorolt könyvek mellett ajánlotta az útleírásokat, a művészettörténeti és világtörténeti műveket, sőt a természettudományos írásokat. A lapok közül pedig a Vasárnapi Újságot.[41] Szomaházy István a „Magyar Lányok” című lapban a századvégen hasonló műveket javasolt olvasnivalónak. Legalább napi 1 órát ajánlott olvasásra, és a külföldi könyveket – különösen a „francia rémregényeket” – a magyar határokon kívülre akarta „hajigálni”.[42] (Az újság megjelenésekor a szerkesztő, Tutsek Anna, vezércikkében kifejtette, hogy a z a cél vezérli, hogy a magyar lányok kezébe olyan lap jusson, mely kerüli az idegenszerűséget, és az igazi nemzeti szellem fogja áthatni minden sorát[43] – Szomaházy i s ennek szellemében írta cikkét.) A „Nemzeti Nőnevelés” egyik 1910-es cikke szerint, melyben a polgári iskolák leányainak olvasási szokásairól is szó esett, a szerző kiemelte az ifjúsági könyvtárak szerepét. Konkrét helyszíneket is említett, ahol a lányok sokat olvastak: a nagybányai iskolában például 18 mű elolvasása (legalábbis kikölcsönzése) jutott egy lányra.[44] A szerző azonban felhívta az iskolák figyelmét, hogy jobban válogassák meg, mit adnak a lányok kezébe. A századfordulóra az olvasás, tánc, színház, séta, sporttevékenységek a férfiak rosszallása ellenére széles körben elterjedtek a nők körében, mint a szabadidő eltöltésének lehetséges módjai. Újabb szórakozási formák is megjelentek, mint például a mozi, mely a szegény nők számára is elérhető időtöltés volt. Míg egy-két évtizeddel korábban a nőknek nem illett idegen férfiakkal érintkezniük, mindez a filmszínházak megjelenésével fellazult, hiszen o tt vadidegen férfiak é s n ő kerültek egymás mellé a sorokban (jóllehet, az eltérő helyárak miatt a vagyoni alapú elkülönülés fennmaradt). Ware, amerikai történész a z t í r t a e zze l kapcsolatosan, h o g y mindez ”szimbolizálta a szabadi dő heteroszexuális orientációjának növekedését.”[45] Ahogyan a munkahelyek és a világi iskolák egy részében is megtörtént a századfordulóra a „koedukált” együttlét bevezetése, a szórakozás színterein i s mindez lezajlott. Ahogyan a mozikban is, úgy a városok más helyszínein is elkülönültek egymástól az embercsoportok – így a nők i s – , mindenki a saját társadalmi pozíciójának, családi helyzetének, szerepkörének megfelelő helyekre járt. Az indusztrializáció és urbanizáció, a gazdasági és társadalmi változások tehát a századfordulóra lényegesen megváltoztatták a z addigi uralkodó ideológiákat, é s a nők – elsősorban a városiak – számára kitágultak a lehetőségek. A

középosztálybeli nő k főként szabadidejük növekedése és a háztartásvezetésben kivívott önállóságuk miatt, a munkásnők pedig bérerejük miatt részt kértek a közéletből, é s nyilvános színterekre vágytak. A mezőgazdaságból élő, falusi nők (családok) élete sokkal lassabban változott meg, Magyarországon még a két világháború között is sok helyütt szinte érintetlen volt a paraszti életforma.

JEGYZETEK 1. Nagy Ivánné naplója 1883-1895. OSZK Kézirattár – Oct. hung. 1164. – 23-32. l. 2. Beniczky Irma: A nők hivatása. Heckenast, Pest, 1870. 185. o. 3. Járhat-e a nő egyedül? Magyar Háziasszony, 1882. júl. 30. 2-3. o. 4. Vasárnapi Újság, 1880. okt. 17. XXVII/42. 692. o. 5. Bársony István: Nők a vadászaton. Vasárnapi Újság, 1909. aug. 1. LVI./31. 647. o. 6. Kun László: Egyetemes testnevelés- és sporttörténet. Sport, Budapest, 1984. 107. o. Walter Umminger: A sport krónikája. Officina Nova, Budapest, 1992. 90-91. o. Konrád Géza: A korcsolyázó sportról. Új Idők, 1900. jan. 14. 62. o. 7. „Jeges Medve” cikke: A jégsport bölcsőkorából. Új Idők, 1896. jan. 12. 66-67. o. 8. Uott. 9. ”Korcsolyázó nő” (–á–r–). Vasárnapi Újság, 1872. jan. 7. XIX/1. sz. 4. o. 10. Kun L. i. m. 210. l . 11. Vasárnapi Újság, 1879. jan. 12. XXVI/2. sz. 21. o. Új Idők, 1896. jan. 12. II/3.sz. 60. o. Vasárnapi Újság, 1907. jan. 13. LIV/2. sz. 27. o. 12. Ignotus: Emma asszony levelei. Magvető, Budapest, 1985. 37. o. 13. Kerékpáros Hölgyek Lapja. 1897. júl. 10. I/1. 254. o. 14. Karika-Viczcz. Kerékpár-Sport, 1897. szept. 10. 362. o. 15. Pl.: A hölgykerékpárosok első hirnöke... Kerékpár-Sport, 1896. ápr. 10. 51. o. 16. Herendi H. Artúr: Nők a kerékpáron. Kerékpáros Hölgyek Lapja 1897. júl. 10. I/1. 1. o. 17. Leányok vívóiskolája. Vasárnapi Újság, 1909. dec. 5. LVI./49. 1017. o. 18. A Budapesti Szent Angelina... Vasárnapi Újság, 1909. júl. 18. LVI./29. 608-609. o. 19. Beniczky I.: A nők hivatása i. m. 189. o. 20. Veréb Jankó, 1887. jan. 30. III/V. 39. o. 21. Bál után. Vasárnapi Újság, 1879. jan. 26. XXVI/4. 59. o. 22. „Táncról-táncra” – Bálok és táncvigalmak a kiegyezéstől a negyvenes évekig – A z Országos Széchényi Könyvtár és a Hadtörténeti Múzeum kiállítása, 1996. jan. 22. – márc. 30. 23. F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok 1867-1945. Gondolat, Budapest, 1989. 143. o. 24. Angelo: Egy bálanya napirendje. Új Idők, 1898. febr. 13. IV/7. 151. o. 25. Bál után – Vasárnapi Újság idézett cikke 26. Bál után. Új Idők, 1898. jan. 9. IV/2. 41. o. 27. Június – A Pécsi Jótékony Nőegylet javára Pécsett 1893. Június 18-án rendezett virágkorzó emlékére. Szerk.: Kéry Gyula, Pécs, 1893. 15. o. 28. Somogyi Géza: A nőkérdés hazai viszonyainkra való tekintettel. Igló, 1879. 12. o. 29. Igric: Asszonyok klubja. Új Idők, 1897. márc. 21. III/13. 278. o. 30. Zsoldos Benő: London legelső női klubjai. Vasárnapi Újság, 1909. aug. 8. LVI/32. 668-669. o. 31. Szontagh Emil: A nő kaszinóról. Új Idők, 1899. febr. 12. V/7. 145-146. o. 32. Ilyesmiket írt például Igric és Köris: Nők klubja I-II. című cikkében. Új Idők, 1898. máj. 1. IV/18. 388-390. o. 33. V. S.: Nő-klubok. Élet, 1892. szept. 30. II/17. 610-613. o. 34. Szikra: Nők klubja. Új Idők, 1898. máj. 8. IV/19. 412. o. 35. A korabeli könyvtári helyzet megismerése céljából az alábbi műveket tekintettük át : Iskolai é s Népkönyvtár c. lap, Budapest, 1878. I. évf. Szerk.: Dolinay Gyula; Gőbel János György: Az iskolai és a népkönyvtárak. Székesfehérvár, 1879.; A könyv és a könyvtár a magyar társadalom életében 2. k. 1849-től 1945-ig. Gondolat, Budapest, 1970.; Szabóki Gyöngyi: Mit olvastak a népiskolai tanulók a dualizmus korában? Magyar Pedagógia, 1968/2-3. 254-269. o. 36. Beniczky I.: A nők hivatása... i. m. 181. o. 37. A nőnem közhasznú szakirodalma. Nővilág, 1862. márc. 20. VI/8. 120. o.

38. Beniczky Irma: Gyakorlati széptan. Franklin, Budapest, 1876. 40. o. 39. Medve Imre: A magyar gazdasszony teendői. Heckenast, Pest, 1872. 65-79. o. 40. A regényolvasásról. Magyar Háziasszony, 1882. szept. 17. 1-2. o. 41. Jósika Júlia: Pályavezető fiatal leányok számára. Franklin, Budapest, 1885. 157-159. o. 42. Szomaházy István: Mit olvassanak a magyar lányok? Magyar Lányok, 1895. márc. 3. I/11. 166-167. o. 43. Tutsek Anna: A Magyar Lányokról egy magyar lányhoz. Magyar Lányok, 1894. dec. 16. I/1. 1. o. 44. Relkovic Mira: A polgári leányiskolák 1909-ben. Nemzeti Nőnevelés, 1910. márc. – ápr., XXXI. 172-177. o. 45. Ware, Susan: Modern American Women – A Documantary History. The Dorsey Press, Chicago, Illinois, 1989. 23. o.

Pécsi Tudományegyetem — BTK – Neveléstudományi Intézet – Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszék H-7622 Pécs, Ifjúság u. 6. — Tel: (72) 503-600 / 4366 © Dr. Kéri Katalin tanszékvezető egyetemi docens, 2004 ([email protected])