Megjelent: Tomori Pál Fıiskola. In: Tudományos mozaik 8. 2011. pp. 195-200.
Öngondoskodás és tudatosság Szakirodalmi áttekintés Süge Csongor fıiskolai adjunktus Tomori Pál Fıiskola Ez a tanulmány áttekintést ad azokról a kutatásokról, amelyek azt vizsgálták, hogy vajon mennyire tudatos az egyének részérıl a megtakarítási tevékenység, hogyan vélekednek annak szükségességérıl, és röviden tárgyalja az életpálya-modellt, amely a megtakarítási képesség változását írja le az egyes életszakaszokban.
Kulcsszavak: megtakarítás, öngondoskodás, pénzügyi kultúra, életpálya-modell Bevezetés: Az öngondoskodás területei Az öngondoskodás célja, hogy felkészüljünk a jövıben várható eseményekre, más szóval, hogy ne érjenek bennünket váratlanul az egyes élethelyzetek, amelyek egy része elıre látható, másik része pedig nem. Elıre látható például, hogy minden ember életének különbözı szakaszaiban eltérı a jövedelem-termelı képessége. Jellemzıen a nyugdíjas kor életszakasza kritikus ebbıl a szempontból, tehát az öngondoskodás egyik legfontosabb kérdése, hogy milyen módon és mértékben tudunk tartalékokat képezni erre az idıszakra. Többé-kevésbé elıre látható továbbá mindenki számára, hogy tervezi-e ingatlan, autó, vagy más, nagyobb értékő tartós fogyasztási cikk vásárlását. Ezekre a célokra ismét érdemes jó elıre takarékoskodni. Az elıre látható élethelyzetek tehát azt az igényt vonják maguk után, hogy aktuális jövedelmünk egy részét helyezzük el a célnak megfelelı megtakarítási formában. Ide sorolható eszközök a nyugdíjelıtakarékosság, a lakáskassza, az értékpapírok és a bankbetétek. Az elıre nem látható élethelyzetek köbbé-kevésbé váratlanul, elıre nem tervezhetı módon jelennek meg az életünkben. Ezeknek tehát egyrészt bizonytalan a bekövetkeztének ideje, de bizonytalan az is, hogy egyáltalán bekövetkeznek-e a mi életünkben. Ezekhez az eseményekhez valamilyen valószínőséget rendelhetünk, aminek segítségével kifejezhetı azok kockázata, s így számszerősíthetı azok hatása. Az ilyen jellegő kockázatok kivédését biztosítások kötésével valósíthatjuk meg. A leggyakoribb biztosítási konstrukciók az életbiztosítások, az ingatlanokra köthetı biztosítások, a felelısség-biztosítások, de a biztosítási termékek sokszínőségének csak a fantázia szab határt. A biztosítások kötésénél ugyanakkor szem elıtt kell tartani, hogy mégsem biztosíthatunk mindent, hiszen így a fizetendı díjak az egekig emelkednének. Meg kell tehát választani azokat a kockázatokat, amelyeket nem szeretnénk vállalni, és ezekhez meg kell keresni a legelınyösebb biztosítói ajánlatok egyikét. Átmenetet képez a két terület között az emberi egészség kérdése. Nem tervezhetı ugyanis, hogy mikor, és milyen egészségügyi problémákkal kell majd szembenéznünk, még az is lehet, hogy sosem lesznek komolyabb egészségügyi problémáink. Az egészségbe való befektetés ugyanakkor a legjobb befektetések egyike, így az egészség-megırzı programok akár elıre tervezhetıek is lehetnek. Az öngondoskodás komplex rendszerében így mindkét eszköztípusból hozzárendelhetünk megoldásokat a kérdéshez. Elıtakarékossági formában az egész-
ségpénztárakban elhelyezett összeg, valamint annak állami kiegészítése használható fel különféle egészség-megırzı programok, gyógykezelések, akár üdülések finanszírozására, míg a biztosítóknál megtalálhatóak a legkülönfélébb egészséggel és betegségekkel összekapcsolt biztosítási formulák. 1. Tudatosság, vagy kényszerő választás? A közgazdasági modellekben az egyén jól informált és racionális döntéshozóként jelenik meg, azonban a társadalom vélhetıen nagy részére ez nem igazolható. A kiindulópont tehát az, hogy léteznek olyan széles rétegek, amelyek esetében igenis az államnak kell kikényszerítenie az öngondoskodást és az elıtakarékosságot, különben hamarosan olyan nyugdíjasok tömegei jelennek meg, akik komoly megélhetési nehézségekkel fognak szembenézni idıs korukra. A Tárki 2006 júniusában bonyolította le azt a telefonos kérdıíves felmérést, amely eredményeként igyekeztek meghatározni, hogy az életkor, iskolázottság, foglalkoztatottság hatásainak függvényében milyen öngondoskodási formákat milyen szinten alkalmaz a budapesti 1862 év közötti lakosság. A 449 fı megkérdezett 13,1% nem említ egyetlen öngondoskodási formát sem, míg spontán módon 52,8% a saját megtakarítást, 31,6% az életbiztosítást, 27,2% a magánnyugdíjpénztárakat említi. Az önkéntes nyugdíj-, egészség-, vagy önsegélyezı pénztárak tagjai ugyanakkor jellemzıen nem említik öngondoskodási formaként azt, amelyiknek éppen tagjai, vélhetı tehát, hogy munkahelyi ajánlás, vagy egyéb pénzügyi kedvezmények motiválták a tagságukat, és nem az elıtakarékosság igénye. Logisztikus regresszióval becsülték a nem, életkor, egészségi állapot, anyagi helyzet, családi állapot, gyermekek száma és a munkaerı-piaci státus hatásait. A pénztárak tagsága jellemzıen középkorú, a jobb egészségi állapotúak inkább tagjai a magánnyugdíjpénztáraknak, ám az egészségi állapot nincs összefüggésben az önkéntes és az egészségpénztári tagsággal. Kimutatható, hogy a gyermeket nevelık és a jobb vagyoni helyzetben lévık nagyobb eséllyel tagok valamely önkéntes nyugdíjpénztárnál, míg a társas kapcsolatban élık nagyobb valószínőséggel tagok valamely magánnyugdíjpénztárban. Jellemzı továbbá, hogy az alkalmazottak nagyobb valószínőséggel tagok mindhárom pénztárban. A tagság ténye valamely pénztártípusban valószínősíti, hogy az egyén tag lehet más típusú pénztáraknál is. Belátható, hogy a nyugdíj elıtt álló generáció számára 1998-ban nem éri meg belépni a magánnyugdíjpénztárakba, mert a felosztó-kirovó rendszerben nyugdíjuk nagyobb hányadát veszítik el, mint amennyit a második pillér pótolni tud. Ellenben megérné a belépés az önkéntes pénztárak valamelyikébe, tekintetbe véve a komoly állami támogatást. A válaszok mégis azt mutatják, hogy ez a generáció az önkéntes pénztári tagság helyett inkább életbiztosítást köt elıtakarékossági célzattal. A kutatásban azt is vizsgálták, hogy mennyire tekinthetı önálló döntésnek a pénztárválasztás, amely kérdésre a rövid válasz: egyáltalán nem tekinthetı annak. Az egyes pénztárformáknál eltérı mértékben ugyan, de meghatározó a munkáltatók és a könyvelık ajánlása (44,4471,43%), míg az önálló adatgyőjtés mindössze a válaszadók mintegy 10%-ánál volt mérvadó. A vállalkozók esetében a tudatosság nagyobb, amely csoportnál magasabb volt az egyénileg megszerzett információk hatása. A válaszok alapján megállapítható, hogy a megkérdezettek az átlagos havi nettó jövedelmük 95%-át szeretnék, de úgy vélik, hogy csak 60%-át fogják megkapni nyugdíjként, ezért a nettó bérük 35%-át kell nyugdíj-kiegészítés céljával felhalmozniuk. Érdekes, hogy az elvárt nyugdíj mértéke mindhárom vizsgált korcsoportnál nagyjából azonos volt, ám a szerintük ténylegesen várható nyugdíj összege a fiatalabb korosztálynál sokkal inkább alatta maradt az idısebb korosztály által várt mértéknek. Másképp fogalmazva, az idısebb korosztályok magasabb mérté-
kő nyugdíjat valószínősítettek maguknak, olyat, amelyik sokkal közelebb van az elvárt 95%os szinthez. Ez az információ különösen abban a tekintetben érdekes, hogy a fiatalabb korosztály ugyan még kevéssé érdekelt a témában, ugyanakkor az ı nyugdíjazásuk idejére válik egyre fenyegetıbbé és kiszámíthatatlanabbá a nyugdíjrendszer állapota, amennyiben folytatódnak a jelenlegi trendek. Ehhez kapcsolódóan tették fel a munkában töltött idı alatt szükséges megtakarításra vonatkozó kérdést. Ennek értékelése során azonban egyszerősítı feltevésként azzal éltek, hogy a megkérdezettek jövedelmi összetétele nem változik, a reálbérük változatlannak tekinthetı, ahogyan a megtakarításaik is bankbetétben megırzik a reálértéküket. Mindenki 62 évesen meg nyugdíjba, amikor a férfiak esetében a várható élettartam még további 14,76, nık esetében 18,96 év. A számítások azt igazolták, hogy a fiatalabbak átlagosan többet takarékoskodnak annál, mint ami szükséges, míg pontosan az idısebb korúak általában kevésbé látják fontosnak ezt. Az átlagok körül ugyanakkor erıs szóródás tapasztalható, a megkérdezettek háromnegyede az átlagtól legalább 10%-nyit eltér. Nem mutatható ki azonban, hogy a nık többet takarékoskodnának, holott náluk a nyugdíjban töltött évek száma érzékelhetıen magasabb. A felmérés összességében leginkább azt igazolja, hogy az elıtakarékosság sokkal inkább állam, vagy munkáltató ajánlása/kényszere alapján valósul meg, és a lakosságra egyébként kevésbé jellemzı az öngondoskodásra való hajlam. (Ágoston (2007)[1]; Ágoston(2007)[2]) 2. Öngondoskodás és pénzügyi kultúra Az öngondoskodás kérdései ugyanakkor az általános pénzügyi kultúra keretein belül is elıkerülnek. A Budapesti Corvinus Egyetemen 2006-ban végeztek egy ilyen kutatást, amelyben 1400 fıs, az országos városi népességre reprezentatív mintán vizsgálták a pénzügyi kultúrát igen széles skálán. A kutatás legfontosabb kérdéskörei a következık voltak: Személyes és háztartási bevételek és pénzügyi helyzet, annak idıbeli változásai és az azokkal kapcsolatos várakozások, megtakarítási szokások: célok és megtakarítási formák, eladósodottság és banki hitelfelvétel, banki kapcsolatok, pénzügyi szakkifejezések ismerete, internet-használat és e-banking, szubjektív indikátorok: kockázatvállalási, megtakarítási, hitelfelvételi attitődök, a társadalomba és az intézményekbe vetett bizalom. A fenti kérdéskörök fedik a társadalom legfontosabb jellemzıit a pénzügyi kultúra területérıl. Az öngondoskodás kérdéskörében természetesen a megtakarítási szokások, célok és formák jelentenek fontos kérdést. A válaszadók több mint fele úgy gondolja, hogy a megtakarítások a biztonságot szolgálják, és szükségesek az elıreláthatatlan helyzetek miatt. A háztartások kétharmada rendszeresen vagy esetileg megtakarít, ám átlagosan igen alacsony, havi 10 ezer forint alatti összeget. A válaszok alapján kimutatható, hogy a háztartások jövedelmének növekedésével a megtakarítások nagysága is növekszik, ahogyan az is, hogy az átlagosnál alacsonyabb jövedelmő háztartások fele sosem takarít meg. A megtakarítók kétharmada alapvetıen a váratlan eseményekre győjt, míg egyharmad a nyugdíj-elıtakarékoskodók aránya. A válaszadók 50%-a szerint a legkedveltebb megtakarítási forma az ingatlanvagyon, amely sokáig megırzi az értékét és kellıen biztonságos is. A második legkedveltebb megtakarítási
forma a készpénz, bár a válaszadók is tudják, hogy az sem biztonság, sem a hosszú távú értékállóság szempontjából nem a legelınyösebb. A megtakarítók egyharmadának van betétkönyve vagy bankbetétben elhelyezett pénze. Érdekes, hogy a válaszadók mindegyike biztonságosnak és átlagon felüli hozamúnak véli az állampapírokat és a banki értékpapírokat, ám a válaszadók mindössze 5-6%-a rendelkezik ilyennel. Az emberek különösen bizonytalanok a nyugdíjpénztárak és a nyugdíjbiztosítás kérdései kapcsán. Ebben a tekintetben a leginkább bizonytalan csoportok az alacsony végzettségőek, a 60 éven felüliek és a nık. A banki befektetések iránti bizalmatlanság alapvetıen az információk hiányából származik. Ezt mutatja az is, hogy a válaszadók háromnegyede gondolja, hogy a szerzıdési feltételek túl bonyolultak, átláthatatlanok. Mivel a válaszadók négyötöde kockázatkerülı, így a banki termékek az ı köreikben nem lehetnek túlzottan kedveltek. (Husz (2006)[3]) 3. Az életpálya és az öngondoskodás A fentiekben felsorakoztatott információk, kutatások és modellek mindegyike sugallja vagy egyenesen megköveteli az egyéni megtakarítások, másképp fogalmazva az öngondoskodás szükségességét. A kérdést ugyanakkor megközelíthetjük még egy oldalról az egyén vagyonának, életvitelének és tudatosságának függvényében is. Értelmezhetjük ezt az egyéni életpályára épített tudatos és céltudatos stratégiaként, vagy a háztartás kasszájába be- és kiáramló öszszegek mérlegének függvényében. Ebben az esetben az a nyilvánvaló kérdés, hogy az egyének képesek és hajlandóak-e olyan összegő megtakarításokat felhalmozni eseti vagy rendszeres aktusok során, amelyek garantálhatják az általános biztonság mellett az olyan hosszú távú célok megvalósíthatóságát, mint például a tisztes nyugdíjkor, egy új ingatlan vagy tartós fogyasztási cikk megszerzése, vagy éppen a gyermekek iskoláztatása vagy támogatása önálló életük megkezdésekor. A háztartás aktuális állapotának pillanatképét adhatja a vagyonmérleg, amelyet a vállalati mérlegekhez hasonlóan állíthatunk össze. Az eszközök között mutatjuk ki a különféle pénzeszközöket, pénzügyi befektetéseket, de az autót, az ingatlant, vagy a pénzzé tehetı szerzıi jogokat is. A mérleg forrás oldalán a különféle hitelek és tartozások, valamint a tiszta saját vagyon pénzben kifejezett értéke jelenik meg. A háztartások esetében is készíthetünk eredménykimutatást, amelyben adott idıszak bevételeit vetjük össze egyazon idıszak kiadásaival. Amennyiben a kiadásoknál több volt a bevétel, úgy gyarapodott, fordított helyzetben szegényedett a háztartás, amely változás az idıszak eleji és végi vagyonmérlegek alapján is nyomon követhetı. A kimutatások rendszeres elkészítésének általános áttekintı szerepén túl nagyszerő eszközként adódik, ha a háztartás cash-flow kimutatást készít havi bontásban, ami a háztartás esetében tulajdonképpen megegyezik a fent említett eredménykimutatással. A rövid távú terv kiemelt elınye ugyanakkor, hogy annak alapján vizsgálható a havi kiadások szerkezete is. Egy átlagos háztartás bevételeinek egy részével sosem tud elszámolni a hó végén, mert az olyan ad-hoc döntések során kerül elköltésre, amelyek sem nem tervezettek, sem nem emlékezetesek a döntéshozók részérıl. Ezek az elıre nem tervezett kiadások ugyanakkor a havi költségvetés mintegy 30-40%-át is kitehetik. A kimutatás elkészítése arra mindenképp megfelelı, hogy annak alapján a háztartás felülvizsgálja viselkedését, és képes csökkenteni a nem nevesített kiadásokat. Ezek általában olyan napi rutinhoz kapcsolódnak, mint például egy kávé vagy üdítı, amelyek költségei egy tudatosabb tervezés alapján csökkenthetıek lennének, s ez által a rendszeres megtakarítás összege növelhetı lenne. Az életpálya-modellek leírják a tipikus életszakaszokat is. Leegyszerősítve, gyermek- és nyugdíjas korban jövedelemszerzés tekintetében passzív az ember, a szülık, gyermekek, vagy
az állam biztosítja a számára a megélhetést, ami kiegészülhet a korábbi felhalmozásokból származó jövedelemmel vagy azok értékesítésébıl származó bevétellel. (Kuti (2006)[5]) Vizsgálatunk tárgya szempontjából a legnagyobb jelentıséggel Donald E. Super elmélete bír, hiszen az ı modellje a pályaválasztás alkalmasságpszichológiai vizsgálata helyett kifejezetten a pályafutás általános leírására törekszik. Alapfeltevésként kezeli az élethosszig tartó szakmai fejlıdést, amelyre építve az életpálya öt különbözı szakaszát vázolja fel. Elmélete szerint a növekedés stádiuma 14 éves korig tart, amely idıszak legfontosabb feladata az önmegfogalmazás kifejlıdése a családban és az iskolában. Az életszakasz a megtakarítások szempontjából teljesen irreleváns. A fejlıdés második szakasza a felfedezés stádiuma, amelyet 15-tıl 24 éves korig definiál. Ebben a korban a cselekvı már kipróbálja magát különbözı szerepekben, önképe kezd irányítottan és reálisan fejlıdni, így lassanként képessé válik valamely pálya felé való orientációra, amely az életszakasz végére ki is alakul. Ebben az életszakaszban, bár elképzelhetı, hogy különféle tevékenységekbıl egyszeri vagy folyamatos bevételekre tesz szert, azonban alapvetıen eltartottként viselkedik, tartós megtakarításra jellemzıen nem képes. A harmadik életszakasz a megállapodás stádiuma, amely 25-44 éves korig tart. Az ember az idıszak elején igyekszik tartós állást szerezni, státuszt építeni, majd stabilizálni helyzetét a munkaerı-piacon. Itt már kirajzolódnak a választott pályán adódó reális lehetıségek, az egyéni munkabírás, és az is, hogy milyen tevékenységet képes tartósan végezni. A tartós megtakarítások szempontjából már releváns idıszakról beszélhetünk, bár a nyugdíj-elıtakarékosság szükségessége még nem nagyon kerül elıtérbe, hiszen itt a köztes célok elérése, úgymint saját ingatlan, autó, tartós fogyasztási cikkek beszerzése fontosabbnak tőnik. Az idıszakra tehát viszonylagosan alacsony nyugdíj-célú megtakarítási szint jellemzı, amely megtakarítások azonban magasabb kockázatú eszközökben is elhelyezhetıek. A negyedik életszakasz a fenntartás stádiuma, amely 45-tıl 64 éves korig értelmezett. Az idıszakra pályamódosítás már nem jellemzı, a már ismert, vagy ahhoz kapcsolódó területeken lehetséges a kisebb elırelépés, változtatás. Ugyanakkor, a szakterületen már tapasztalt munkavállalóról van szó, aki vélhetıen stabil pozíciót tart, és egyik legfontosabb feladata ennek megırzése. Feltételezhetı, hogy erre a korra már biztosítottak a kiegyensúlyozott élethez szükséges anyagi feltételek, a megtakarításokat leginkább a gyermekek támogatása ırli fel, ezen túl már a nyugdíj-elıtakarékosság kerül elıtérbe. Mivel ebben az életkorban már a nyugdíjazás viszonylag korán bekövetkezik, a szakasz elején közepes kockázatú, a végén alacsony kockázatú megtakarítások a célra vezetıek. Az életszakasz ugyanakkor alkalmas arra, hogy az egyén döntése értelmében viszonylag nagy arányú rendszeres megtakarítást tudjon képezni. Az ötödik életszakasz a hanyatlás stádiuma, amely 65 év felett következik el. Az idıszak során eleinte a munkateljesítmény csökkenése, késıbb a munka teljes feladása következik be, ami maga után vonja a megszerzett jövedelem csökkenését, majd megszőnését. Az idıszakban a korábbi életszakaszokban felhalmozott vagyon felélése a jellemzı. (Kiss (2009)[4] pp. 17-23.) Super modellje a kortárs szerzık által némiképp megváltoztatásra, és az elszegényedésvizsgálatok kapcsán kiegészítésre is került. A legfontosabb kiegészítések egyike, hogy az aktív életszakasz megszakításra kerülnek, amikor az ember átmenetileg vagy tartósan kiszorul a munkaerıpiacról. Különösen súlyossá válik a helyzet, és az elszegényedés reális veszélye merül fel abban az esetben, ha valaki tartósan munkanélkülivé válik, vagy rokkantnyugdíjas státuszba kerül. A modellt ugyanakkor módosítják az 1990-es évek felsıoktatási expanziója, a nyugdíj-korhatár emelése, a gyermekgondozási szabadságról a munka világába visszatérı nık
elhelyezkedési nehézségei, vagy a rendszerváltás után kialakult gazdasági rend társadalmi hatásai is. (Monostori (2006)[6])
Irodalomjegyzék [1]
ÁGOSTON KOLOS CSABA–KOVÁCS ERZSÉBET [2007]: A magyar öngondoskodás sajátosságai. Közgazdasági Szemle, LIV. évf., június (560–578. o.) http://epa.oszk.hu/00000/00017/00138/pdf/3agoston-kovacs.pdf
[2]
ÁGOSTON KOLOS - KOVÁCS ERZSÉBET - KOVÁCS GYULA [2007]: Az öngondoskodás formái. Biztosítási szemle, 0133-221X. 2007. 53. évf. 1. szám http://www.biztositas.hu/Hirek-Informaciok/Biztositasi-szemle/2007-januar/Azongondoskodas-formai.html
[3]
HUSZ ILDIKÓ [2006]: Pénzügyi kultúra Magyarországon – A lakosság pénzügyi kultúrájának vizsgálata. Kézirat, Budapesti Corvinus Egyetem Szociológiai és Társadalompolitikai Intézet
[4]
KISS ISTVÁN [2009]: Életvezetési kompetencia – Észlelt életvezetési énhatékonyság mintázat elemzése tanácsadási szolgáltatásokat igénybe vevı felsıoktatási hallgatók mintáján. PhD disszertáció, Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Pedagógiai és Pszichológiai Kar, Pszichológia Doktori Iskola http://pszichologia.phd.elte.hu/vedesek/2009/PHD_tezisek_Kiss_Istvan.pdf
[5]
KUTI MÓNIKA [2006]: Az öngondoskodás elvének felértékelıdése avagy háztartásunk pénzügyei. Tudásmenedzsment VII. évfolyam 1. szám pp. 112-116. http://feek.pte.hu/tudasmenedzsment/full/71szam.pdf
[6]
MONOSTORI JUDIT [2006]: A szegénység és az életciklus összefüggései az aktív korú idıs korosztályoknál. Statisztikai szemle, 84.évfolyam 4. szám. http://www.ksh.hu/statszemle_archive/2006/2006_04/2006_04_354.pdf
Self-Care and Awareness This study reviews the research about the awareness of savings, what society thinks about its necessity. The study presents the career model too, which shows the savings-ability in the stages of life.
