Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. Szolnok, 2012 Hima Gabriella1
NEVETSÉGES-E AZ IDEGEN? AZ INTERKULTURALITÁS NEVETÉSELMÉLETI ASPEKTUSA2 Előadásomban egy irodalmi példán próbálom meg szemléltetni, hogyan észleljük és definiáljuk utazásaink során az Idegent. Kosztolányi Dezső „Esti Kornél”c. elbeszélés-ciklusának XII. fejezetében a főhős a német kultúrát észleli és definiálja. A német mentalitást komolysággal, azaz a humor hiányával szokták jellemezni. Azok a hasonló típusú poénok, amelyeket más országokból érkező utazók mesélnek a németekről, a német nemzet kulturális imagológiájának állandó részévé váltak. Ugyanakkor maguk a németek nem nevetnek saját magukon, mert nevetni általában azon szoktunk, amit definiálni tudunk. A definíció csak más kultúrákkal való összehasonlításból születhet meg. A definíció a humor lényege, az a villanófény, melyben a váratlan felismerés nevetést vált ki. Kosztolányi poentírozó elbeszélésének nem a német kultúra egésze a tárgya, hanem a magyar és esetenként a francia könnyedség ütköztetése a német komolysággal. LAUGH-THEORETICAL ASPECTS OF INTERCULTURALITY In my paper I am trying to show the way how the main figure of Dezső Kosztolányi’s short story-collection Kornél Esti defines German culture in his fictional journey report (The sleeping President baron von Wüstenfeld, 12th Chapter). German humor in general is supposed to be the absence of the humor at all. Jokes that other nations tell about the Germans refer to those cultural characteristics which iterative occurring makes the notGerman-born people smile. However, Germans cannot laugh at their own culture because one cannot laugh at what one cannot define. Definition is a relation-based notion that means it is only possible in comparison with other cultures. Definition is the essence of humor; it is the flash of unexpected recognition that evokes laughter. German culture as whole is not the subject of Kosztolányi’s joke but the crash of Hungarian and, partly also French sense of humor against German thoughtfulness.
A filozófia Arisztotelész óta felfigyelt a nevetés jelenségére, de komolytalannak tartotta ahhoz, hogy vizsgálati tárgyként kezelje. Míg a nevetséges mindig is a társadalmi-esztétikai érdeklődés része volt, a nevetés csak marginálisan fordult elő a filozófiai tanulmányokban. Mi több, a zsidó-keresztény kultúra egyenesen bizalmatlan volt a nevetéssel szemben, esetenként még szankcionálta is. Csak a 20. század keltette fel a nevetés iránti elméleti érdeklődést. A számos nevetéselméleti vizsgálat között találunk fiziológiai, pszichoanalitikus, antropológiai, életfilozófiai és kulturális megközelítésűt.3 Társadalmi-szociológiai szempontból a filozófiai és kulturális nevetéselméletek a legfontosabbak, közülük is a két legismertebb a francia Henri
egyetemi tanár, Szolnoki Főiskola,
[email protected] Lektorálta: Dr. habil. Huszár Ágnes témavezető, Pécsi Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskola,
[email protected] 3 Herbert Spencer fiziológus a nevetést ideges energiák kontrollálatlan kitörésének tartja. Ebben követi őt Freud, aki szerint a nevetés a pszichés izgalmi állapot levezetése, amelyben az elfojtó és elfojtott ütközik egymással. Az antropológus Helmuth Plessner a nevetés felszabadító aktusában testi folyamatok emancipációját látja. Henri Bergsons életfilozófiai, pszichoanalitikus und antropológiai elmélete a nevetést „társadalmi gesztusként”, und Mihail Bahtyin viszont szubverzív ellenkultúraként definiálja. 1 2
489
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. Bergsoné és az orosz Mihail Bahtyiné. Mind Bergson, mind Bahtyin nevetésfogalma homogén, vagy legfeljebb belülről differenciált társadalmakhoz kötött, ennél fogva csak korlátozottan alkalmazható a kulturális idegenség jelenségére. Ezért ebben a tanulmányban megkísérlem az ő nevetés-koncepciójukat interkulturális értelemben kiterjeszteni. Az interkulturalitás jelensége, az interkulturális élmények, tapasztalatok lényegesen szélesebb teret biztosítanak „nevetésalkalmakra”, mint amiket ők intrakulturálisan vizsgáltak. Elemzésem konkrét tárgya egy irodalmi mű: Kosztolányi Dezső (1885–1936) Esti Kornél c. elbeszélésciklusának 12. fejezete, melyben a főhős saját diákkori németországi tanulmányútjáról tudósít. Az elbeszéléskötet darabjai mintegy hét év alatt, 1925–1932 között keletkeztek, és csak a főszereplő figurája kapcsolja őket össze, nem pedig valamely történéssor. Vannak köteten kívüli Esti Kornél történetek is, melyek tematikusan szintén különbözőek. Mind a kötetben szereplő, mind a köteten kívüli elbeszélések között több turisztikai beszámolóként olvasható. A 12. fejezet németországi tanulmányútról szóló beszámolója érinti a német nyelvet, a német irodalmat, kultúrát, de alapvető tárgya a német mentalitás, az ún. német „habitus”.4 Hogy az idegen komikus hatást képes kiváltani, közismert jelenség, általános emberi tapasztalat. Ennek oka azonban nem magában az „idegenségben” rejlik, hiszen az „idegen” önmagában nem komikus. Az alteritás- és interkulturalitás-kutatások alapjául szolgáló jelenségek vizsgálata abból a feltevésből indul ki, hogy az idegen nem valamely a világban fellelhető szubsztanciális adottság, hanem viszonyfogalom: nem eleve észlelhető vagy megtapasztalható, hanem kizárólag akkor, ha saját magunk és a másik, az ismeretlen között kapcsolatot teremtünk, vagyis ha valamilyen viszonyba kerülünk az idegennel. Nem maga a különbség tesz valamit nevetségessé, hanem a különbség institucionalizálása, azaz intézményesítése, ami a különbség észlelését egyáltalán lehetővé teszi. A különbséget az észlelő fogalmazza meg, és ez a definiált különbség már jelentéstulajdonítás, azaz nem semleges, hanem minősítő. Az úti beszámolókat éppen ezért sokszor humoros elbeszélésekként is olvashatjuk, hiszen legtöbbször a narrátor az, aki a különböző kultúrák egymásra találását komikusként éli meg,5 és magát a különbséget választja elbeszélése stratégiájául. Jelen elemzés tárgya nem egy valóságos, hanem egy fiktív úti beszámoló, amelynek azonban valós utazások, az író személyes ifjúkori élményei szolgálnak alapul. Az Esti Kornél ciklus fejezetei számozva vannak, alattuk egy hosszú alcím a fejezet rezüméjét foglalja össze, de nem informatív, inkább poentírozó módon: TIZENKETTEDIK FEJEZET, melyben az elnök Baron Wilhelm Eduard von Wüstenfeld, az ő német diákéveinek halhatatlan alakja és az ő atyamestere, az egész fejezeten át csak alszik.6 Ez az epizód az útregények kedvelt műfaji változatát, az ún. fejlődés- vagy nevelésregényt idézi fel, mégpedig szó szerint. Az utazó és egyben elbeszélő főhős kifejezetten abból a célból megy Németországba – a tökéletes individuumok országába –, hogy tanul-
Pierre Bourdieau Panofsky nyomán a habitust mindenkori sémák olyan összességeként fogja fel, amiket egy individuum saját kultúrája különböző intézményeiben (iskola, közmédia, film, színház stb.) a kollektív örökségből elsajátít. Noam Chomsky grammatikai terminológiájában a habitust elsajátított mintázatok olyan rendszereként határozza meg, melyek lehetővé teszik egy kultúrán belül az összes tipikus gondolat, észlelés és cselekvés mindenkori előállítását vagy reprodukcióját. 5 Nem véletlen, hogy a német „komisch” szó jelentése – különös, sajátos – etimológiailag összefügg a komikummal (leegyszerűsítve: ami vidámságra hangol, bohózatba illik, amin nevetünk). 6 Kosztolányi Dezső: Elbeszélések, Magyar Helikon 1965. 696–720. 4
490
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. jon, művelődjön, képezze megát. Ezért az úti beszámoló súlypontja nem az egész német életvilág, hanem annak csak egy eleme, a kultúra, a művelődés, a tanulás. A címben kiemelt alvó elnök bizonyos értelemben az egész német művelődést megtestesíti. Erre utal a városi művelődési egyesület neve, amelyet Wüstenfeld báró elnököl: „Germania”. Esti nem önszántából utazik Németországba. Atyai parancsra hagyja el korábbi tartózkodási helyét, ami nem a hazája, hanem egy másik idegen tér, voltaképpen kedvenc országa, Franciaország. Azért kell Németországba mennie, hogy egy új kultúrába, mentalitásba, nyelvbe, nevezetesen a németbe fészkelje be magát. Az új idegen világ arra készteti, hogy újból definiálja saját identitását. Az „idegen”, mint a „saját” konstitúciós elve, a narráció logikájává lesz. A keretelbeszélés, amelyben az ábrázolt síkján mindjárt az ábrázoló síkja is megjelenik, a közvetlen tapasztalat fikcióját teremti meg. Hogy minden megértésen és értelmezési lehetőségen túlmutató fantasztikus eseményekről számot tudjon adni az elbeszélő, a személyes emlékezés eszközét veszi igénybe. Az emlékezés egyfelől kiegyenlíti az időbeli különbséget a történés és az elbeszélt között, másfelől a személyes hangnem révén megteremti annak feltételét, hogy az idegenség fantasztikuma és provokatív alteritása egyáltalán hihetőként, hitelesként hasson. A csodás dolgok lenyűgöző ereje, a fölöttébb elképesztő megfigyelések és állítások épp a személyes tónus révén hangzanak autentikusként. A főhős Németországba érkezve először egy kis fürdőhelyen száll ki a vonatból, hogy lemossa magáról az út porát. Senkitől sem kell kérdezősködnie, merre van a tenger, mert a „Tenger” feliratú útjelző táblák tízméterenként szegélyezik az utat. A partra érve azonban az utazó valósággal „elhűl”: „A fövenyparton, a víztől egy méternyire, egy valamivel magasabb, de a többihez teljesen hasonló oszlop keltette föl figyelmem s azon egy valamivel nagyobb, de a többihez teljesen hasonló fehér zománctábla, ezzel a szöveggel: A tenger.” (K. D. kiemelése, 698) A latinosan könnyed világból – Franciaországból – idezarándokolt magyarnak először mindez „fölöttébb fölöslegesnek” tűnik: „Hiszen előttem tajtékzott a háborgó végtelenség s nyilvánvaló, hogy az Északi tengert senki sem téveszti össze egy köpőládával vagy egy gőzmosodával.” (698) Erre az elhamarkodott ítéletre azonban – a német habitushoz való visszacsatolás révén – hamarosan következik a ráébredés, amelynek során Esti kajánul belátja, hogy ifjúi bohóságában bizony tévedett: „Éppen ebben volt a németek igazi nagysága. Ez maga volt a tökéletesség. Bölcseleti hajlamuk követelte, hogy lezárják a tételt s az eredményre rámutassanak, amint a számtantudós is gyakran írja egy levezetés közben 1 = 1-gyel, vagy a logikai bizonyításban is gyakran megállapítják, hogy Péter = Péter (és nem Pál).” (698) A főhős az új kultúrát nem önmagában, hanem a sajáttal és a már sajáttá asszimilált idegen kultúrákkal (mindenekelőtt a franciával) szembeállítva észleli, miközben ő is ki van téve az idegen szemeknek, őt is észlelik. A kölcsönös észlelés leggyakoribb formája a meglepetés, a csodálkozás. A darmstadti kádármesternél, ahol később diákként szobát bérel, szintén „egy sor meglepetés” várta. A kádármester apja, aki „nyilvánvalóan egyszerű viszonyok közül származott”, minden
491
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. este kifaggatta őt: „Nos, fiatalember, mondja el nekem. Mit tapasztalt ma 1. emberileg, 2. irodalmilag, 3. bölcseletileg?” (kiemelés K. D., 698) A diák először összezavarodik a német agy számára olyan természetes kategorizálástól. Pallérozatlan agya majd szétpattant az erőfeszítéstől, hogy aznapi élményeit – kaporszósz a menzán, séta Minnával a parkban és Hegel olvasása a könyvtárban –, amelyek számára „addig egyek voltak”, szétválassza és a megfelelő kategóriákba sorolja. Nemcsak a német filozófiai gondolkodásnak ez a mélysége „lélegzetelállító”, hanem az egész német műveltség általában is káprázatos: „A gimnáziumból az egyetemre mennek, de akkor se fejezik be a tanulmányaikat, s élek a gyanúpörrel, hogy utána valamennyien beiratkoznak a világegyetemre is. A világegyetem miriád csillagjával ott van a számításukban, sőt, előjegyzési naptárjukban is. Még a leányok és asszonyok is úgy emlegetik, mint valami közismert mulatót.” (699) Az ifjú diák számára a német nők is földöntúlian intellektuálisak, és nem kevésbé rejtélyesek, mint a férfiak. Hogy az új tapasztalatokat elsajátítsa, analógiákra van szüksége. Ilyenek után kutatva próbál a francia nőkkel való tapasztalataira támaszkodni. A német nők is „regényesek és romantikusak”, mint a franciák, csak míg a francia nőknek a szemük nagy, a német nőknek inkább a lábuk. Ezen kívül a német nők „borzasztóan roppant őszinték. Hibájukat sem titkolják”: „Egy bájos, elvált asszonyka, alig kezdtem udvarolni neki, a hársfák alatt, egy sárga, őszi délutánon bevallotta, hogy a gyerekszüléstıl aranyércsomót kapott, s emiatt sokat szenved ma is. Mindezt nem az én érdeklődésemre tette, pusztán azért, mert ez őszinte és emberi. Szédületes egy világ ez.” (699) Hol a magyar utazó csodálkozik a németeken, hol a németek a magyar fiatalemberen. A váltakozó rácsodálkozás formája a kölcsönös értetlenség: „Titokzatos nép ez, mondhatom. Nincs nép, mely ennyire titokzatos volna ...” (698) „Ismétlem: kifürkészhetetlenül titokzatos ez a nép ...” (700) Fantasztikus világ ... Sokszor nem értettem, amit ők mondtak. Sokszor ők nem értették, amit én mondtam. Ez a két hiány nem semmisítette meg egymást, hanem növelte.” (700–701) A bérkocsiban a diák bűvöletbe dermedt a német kocsis nyelvi kompetenciája hallatán, aki üvöltözött vele, csepülte őt, káromkodott és még az ostorát is megsuhintotta feléje, mert a diák – egy nyelvi félreértés miatt – valószínűleg túl kevés borravalót nyomott a kocsis markába. Esti nem győz „ámuldozni”, „hogy mily remekül használja a rendhagyó igéket, mily mesterien egyezteti az alanyt az állítmánnyal, mily változatos a szókincse” ... (701) Amikor azonban Esti az „irónja” után kotorászott, „hogy mindezt följegyezze”, akkor a kocsison volt az ámuldozás sora. A szándékolt német humor azonban, mely elsősorban vendéglátói étkezési kultúrájában nyilvánult meg, nem képes Estit megnevettetni. Ellenkezőleg, még az étvágyát is elveszi. A „hosszúkás, rúd alakú, sápadt fehér és igen büdös sajtot”, amelyet vendéglátói viccesen „hullaujjnak” neveztek (Leichenfinger – K. D. kiemelése), jólneveltségből még megkóstolja. Sőt még leöblí492
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. teni is hajlandó azzal a „vörös ragadós váladékkal”, amelynek a céges címke szerint „vérkelevény” (Blutgeschwür – K. D. kiemelése) a neve. Csak azokkal a viccesnek szánt mustártartókkal nem volt képes megbarátkozni, amelyek minden jobb család asztalán helyet foglaltak: „Ez a mustártartó egy pirinyó, fehér porcelán, vízzel öblíthető árnyékszéket ábrázol, a rácsappantható, barna fedődeszkával, csalódásig utánozva mindent, csak fölírása árulja el, hogy: „Mustár” (/Senf/ – K. D. kiemelése). Ebben tartják ők a barna-sárga mustárt ... Ők mulattak rajta ... kéjelegve kotorgatták a benne megalvadt pépet, és mint szenvedélyes csatornatisztítók, ecettel hígították föl.” (700) Az Idegen mint új, elsajátíthatatlan tapasztalat először egy már sajátként realizált, kulturálisan ismerős és meghitt dolgon keresztül nyeri el a kontúrját. A németek „diákosan-egészséges jókedvét” „a montmetre-i tarka-barka színházak minden vastag disznóságaival” és „kétértelműségével” hasonlítja össze. Azt a latinos-franciás humort Esti képes volt élvezni, de ettől a germános tréfától „idegenkedett”. Az inklúzió és exklúzió dialektiája két idegen kultúra vonatkozásrendszerében zajlik, melyek közül a korábban elsajátított – jelen esetben a francia – már úgy működik, mint a saját kultúra. Minden kultúrproduktum, beleértve a humort is, azon kultúra habitusát látszik megjeleníteni, amely azt kitermelte. Az interkulturális kontaktusok folyamatainak területére kiterjesztve ez azt jelenti, hogy egy bizonyos kultúra különféle fenoménjeinek recepciójából vissza lehet következtetni mind a recipiált, mind a recipiáló habitusra. Vagyis a nevetéskultúra területén is felismerhetők bizonyos preferenciák különböző nevetéskultúrák iránt. Esti számára a latin nevetéskultúra meghitt, otthonos – a germán azonban idegen. A szöveg olyan kulturális mintákon és diszkurzív formációkon belül mozog, amelyek „szabályozzák, hogy az idegenről egyáltalán milyen módozatban lehet beszélni, milyen toposzok dominálnak az idegen leírásában, milyen sztereotípiákat alkalmaznak és milyen helyet jelölnek ki a leíró szubjektum számára”7. Kosztolányi szövegében sűrűn vannak elhintve kiélezett sztereotípiák, jelölt (Hölderlin, Bach, Goethe stb.) és jelöletlen (teutoburgi erdő, Kant, Walter von der Vogelweide stb.) mitológiai, filozófiai és irodalmi közhelyek. „Ez a kultúrreflexív elbeszélés együtt jár a magára az elbeszélő folyamatra való állandó reflektálással.”8 A megfigyelő és megfigyelt kölcsönös értékelésének vagy egymásról ítélkezésének alapjául nem igazság-, vagy realitáskritériumok szolgálnak, hanem különböző észlelési minták, mentalitástörténeti diszpozíciók, sőt, akár félreértések is. Esti az alábbi kérdésben összegzi következtetését: „De ki érthet meg egy népet?” (700) Az elbeszélő látszólag elfogadja a németek professzori szerepét, érzelmileg azonban ambivalensen viszonyul hozzájuk – a csodálat és a viszolygás között ingadozva. Mi az, amit az utazó a legjobbnak tart Németországban? Kétségkívül legjobb itt betegnek lenni. Mármint nem ez a legjobb állapot, hanem ha már egyszer betegnek kell lennie, akkor a legjobb, ha ez Németországban történik meg vele. Egyszer például, amikor Esti beteg lett, háziasszonya „anyai szeretettel” és „tudományos szakértelemmel” ápolta. A német orvosoknak pedig egyszerűen „nincs párjuk”:
Münkler, Marina: "Ältere deutsche Literatur", in: Benthein, Claudia/Velten, Hans Rudolf (Hg.): Germanistik als Kulturwissenschaft, Reinbek bei Hamburg: Rowohlt 2002, p. 326 8 Vö. Gutjahr, Ortrud: „Neuere deutsche Literatur”, in: Benthein / Velten (Hg.) 2002, p. 363 7
493
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. „Legkisebbjük is fölér egy külföldi egyetemi tanárral. Nefelejcskék szemük megértően pillant a lázas homlokra, kimondhatatlan tárgyilagossággal és szeretettel. Gyógyszereiktől ... azonnal meggyógyulunk, mihelyt rájuk pillantunk.” (700) Esti Németország-tapasztalatát egy ironikus óhajban summázza: „... csak a németek közt szeretnék beteg lenni és meghalni. De élni lehetőleg másutt szeretnék... (700) Ez a másutt konkrét alakot ölt: ez nem más, mint a saját hely (Magyarország) és a már sajáttá asszimilált idegen hely (Franciaország). Németországot, a tudósok országát, élhetetlen hellyé nyilvánítja, ami már a címszereplő nevében is kifejezést nyer: Wüstenfeld (magyarul kb. anynyit tesz, mint kopár föld, pusztaság). A következő bekezdés bevezetése pedig még egyszer megerősíti ezt az ítéletet: „Én azonban nem is élni mentem oda, hanem tanulni.” (700) Az utazóban épp a németek humortalan oldala – ha úgy tetszik, komolysága – vált ki mosolyt, azaz a német habitusnak, mint nemzeti karakternek tulajdonított perfekcionizmus, absztrakt gondolkodás, rendszeretet (ez utóbbi szellemi értelemben is, mint kategorizálásra való hajlam), az olthatatlan tudásszomj, becsületesség és bölcsesség, míg az ún. német humorral szemben rezisztens marad. A németországi tanulmányúton lévő magyar diák viszonya az ottani kultúrához ambivalens. Ennek a viszonynak az ábrázolása közben az elbeszélő részéről mind a német, mind a magyar öntudatot több közvetett, ám szigorú bírálat éri. Az ábrázolt és az ábrázoló habitusa mind az önleírásnak, mind az idegen leírásának szilárd alkotórésze. Kézenfekvő a feltevés, hogy a megfigyelt jelenségek nem az ún. német habitusra vonatkozó következtetések, hanem inkább olyan előítéletek, amelyek terelik a megfigyeléseket. A narrátor által bevetett komikum, mint eszköz, egy nagyobb funkció-összefüggésbe tagozódik be, amelyben az olyan komoly szempontok, mint az egyes nemzetek civilizatorikus alárendeltsége és fölérendeltsége, a helyükre kerülnek, és a nevetés nem az ártatlan vidámság kifejezése lesz, hanem az idegen nevetségesként való értékelése: a nevetés a másik kinevetése. Az elbeszélés valósággal szemlélteti azt a szociológiai tapasztalatot, mely szerint nevetéskultúránk előítéleteken alapul, amelyek az idegennel való találkozáskor akadályozzák a spontán, elfogulatlan, felszabadult nevetést: az előítéletek ugyanis distanciát teremtenek mind az idegennel, mind a nevetés elemi tapasztalatával szemben. FELHASZNÁLT IRODALOM [1] HAHN, Alois: „Die soziale Konstruktion des Fremden”, in: Die Objektivität der Ordnungen und ihre kommunikative Konstruktion, Walter M. Sprondel (Hg.), Frankfurt a. M., 1994. pp. 140-166, [2] HELLMANN, Kai Uwe: „Fremdheit als soziale Konstruktion. Eine Studie zur Systemtheorie des Fremden”, in: Die Herausforderung durch das Fremde, Herfried Münkler (Hg.), Berlin, 1998, pp. 401-459., [3] LÉVINAS, Emmanuel: „Ist die Ontologie fundamental?”, in: Die Spur des Anderen. Untersuchungen zur Phänomenologie und Sozialphilosophie, Freiburg/München, 1983, pp. 103-119. [4] MÜNKLER, Marina: "Ältere deutsche Literatur", in: Benthein, Claudia / Velten, Hans Rudolf (Hg.): Germanistik als Kulturwissenschaft, Reinbek bei Hamburg: Rowohlt 2002, p. 323-344 [5] GUTJAHR, Ortrud: „Neuere deutsche Literatur”, in: Benthein / Velten (Hg.) 2002, p. 345-370 [6] HIMA, Gabriella: „Haben die Deutschen Humor oder sind sie einfach lächerlich?” In: Carmen Puchianu (Hg.): Kronstädter Beiträge zur Germanistik, Brasov 2010. 16.
494
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. [7] BAHTYIN, Mihail Mihajlovics: Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, Osiris Kiadó, 2002, 591. (9-70.) [8] SCHROEDER, Susanne: Lachen ist gesund? eine volkstümliche und medizinische Binsenwahrheit im Spiegel der Philosophie, e-dok. url: http://www.diss.fuberlin.de/diss/servlets/MCRFileNodeServlet/FUDISS_derivate_000000000659/3_Kap2. pdf?hosts (2012. 10. 2.)
495
