Kós Károly emlékezete Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában 1932-ben jelent meg Kós Károly Kalotaszeg című kötete. „Nehezen bocsátom ezt az írásomat útjára” – írja az előszóban az akkor 49 éves Kós, majd így folytatja: „Nagyon félek, mi lesz a sorsa, mert úgy érzem, hogy ez az írás nem elég erős és nem elég érett az önálló életre. Pedig legtovább dédelgetett és legkedvesebb gyermekem. Talán azért is nem tudtam éretté nevelni, mert nem az eszemmel, de szívemmel neveltem. Nem látom hibáit és nem látom gyengeségeit, nem tudom kritizálni, csak szeretni. De talán az életem, amit a sors még számomra kiszabott, rövid lenne arra, hogy Kalotaszeg méltó könyvét megírhassam. Talán nem tudnám akkor sem, ha hos�szúra nyúlna is életem. Tehát elmesélem azt, amit a szívem diktál róla és adom úgy, ahogy tudom ma: tökéletlenül, egyenetlenül, rendszertelenül, de szeretettel. Sztána, 1932. március havában.” A könyvet olvasva, főleg Erdély eme tájegységének históriáját bemutató fejezeteit, egyértelműen érezzük, hogy nem történelmi tanulmányt tartunk a kezünkben. A kötetben sorakozó írások egyenetlenségét pedig mi sem igazolja jobban, mint az, hogy a kronologikus sorrendben következő történelmi jellegű írások között, a szerző korhoz kötődő historikus novellái is helyet kaptak. Vagyis a kötet teljes anyaga nem egyszerre íródott, hanem e tájról keletkezett, vagy ide kötődő korábbi Kós- művek is bekerültek ebbe a dédelgetett kötetbe. Mint például a Budai Nagy Antal históriája című. A kiadványt Kós saját színes linómetszeteivel illusztrálta, s tette vonzóbbá az igényes olvasók számára. Szóval a könyvet forgatva – az írója szerint is bevallott tökéletlensége, egyenetlensége és rendszertelensége ellenére – szinte átéljük azt a szellemi izgalmat, amellyel szerzője sok éven át szeretettel,
dédelgetve alakította ezt a kiadványt, mely végül egy csodálatos lírai vallomás Kalotaszegről, a földtekénk eme darabja iránt érzett szeretetről, melyről azt írja Kós Károly: „És érzem, hogy itthon vagyok végre, hogy ilyen otthon még nem voltam sehol”. A 130 évvel ezelőtt született Kós Károly egész életművét – az építőművészetétől, az írásain keresztül, a grafikai alkotásaiig – áthatja Kalotaszeg és népe iránt érzett mélységes szeretete, tisztelete és alázata. Kalotaszeg népe is hasonló érzelmekkel élt iránta. Mai napig előttem áll az erdélyi magyarság ama néma tüntetésének a képe, amellyel 1977 augusztusában utolsó földi útjára kísérte a kolozsvári Farkas utcai templomból a Házsongárdi temetőbe a Kiáltó szó szerzőjét, s végeláthatatlan sorban kalotaszegi népviseletbe öltözött nők és férfiak kettesével vitték a koszorúkat. Mert ekkor Kalotaszeg népe is gyászolt. Ez a nép ünnepelni is tudta „fogadott fiát”. 1933 decemberében, Kós Károly ötvenedik születésnapjára különleges albummal lepte meg a sztánai Varjúvár urát. Ez az egyetlen példányban készült, Kalotaszeg népe által szerkesztett kiadvány, jelenleg Kós Károly családi hagyatékában van. Az albumot nagy műgonddal állították össze, a kiadvány nyomdagépet nem látott, ellenben sok száz kéz simíthatta végig, míg az ünnepelt megkapta. Borítója vörös színű kalotaszegi varrottas, ráhímezve: „Az ötvenéves Kós Károlynak a kalotaszegi magyarok”. Az album első oldalán a kalotaszegi emberek szeretetének lírai vallomása olvasható: „Kós Károlynak. 1933. december tizenhatodika van. a vénséges Vlegyásza újra fejére húzta fehér kristályból szőtt millióesztendős sipkáját s letekint a hallgató Kalotaszeg fehér takaróba burkolt rónáira és dombjaira, falvaira és házaira
.
A Kós Károly 50. születésnapjára készült album első lapja
és kunyhóira – ahogyan ezt már milliószor tette. a kelő nap sugarai szikrázva, mint táncos tündérek kékesfehér mezben, leheletfinom csipkében lebegnek és suhannak és játszanak a fehér takarón, ahogyan ezt annyi milliószor tették már, hangtalanul, szellemek módján. csönd csendesül, hang nem hangzik – úgy, amint ez annyi milliószor volt, mintha mi sem változott és mi sem történt volna. de íme: hirtelenül zengeni és csilingelni kezd valami a Kalotaszeg falvaiban és házaiban és kunyhóiban, előbb halkan, aztán teltebben, harmonikusan és melodikusan. Kalotaszeg magyar szívei csilingelnek és zengenek. A szeretet fehér selyemfonalán húzza ezernyi ezer magyar kéz. mert ma másképpen van, mint ahogyan ezelőtt milliószor volt: ünnep van: Kós Károly ma ötvenéves! hallgasd meg ezt a csilingelő kórust: szebb minden Beethoven-szimfóniánál, mert zenészei a kalotaszegi magyarok szívei! hallod-e, hallgatod-e, Kós Károly? Neked csilingelnek.” Majd az albumban következnek a kalotaszegi emberek aláírá-
. . .
. . .
3
A Kós Károly 50. születésnapjára készült album borítója (a reprókat Szebeni Szabó Róbert készítette)
sai, falvanként. Tizenkilenc település közösségeinek tagjai írták be nevüket személyesen ebbe a
csodálatos, lélekkel összeállított könyvbe. A települések: Bánffyhunyad (438 személy), Damos (51), Farnas (61), Jákótelke (50), Kalotaszentkirály (72), Ketesd (54), Kispetri (51), Körösfő (78), Középlak (39), Magyarbikal (120), Magyargyerőmonostor (45), Magyarókereke (160), Magyarvalkó (334), Sárvásár (80), Sztána (84), Váralmás (88), Zentelke (47), Zsobok (101). Összesen 1953 személy. A magyarvalkóiak néhány külön sorral is kedveskedtek: „Kós Károly úrnak, Kalotaszeg kiváló nagy fiának 50-ik születésnapja alkalmából, őszinte tisztelettel kér áldást Istentől élete további munkájára is magyarvalkói tisztelői serege. Magyarvalkó 1933. dec.” Zsobokon az iskola tanulói is aláírták. Sajátos lehetett az album ös�szeállítási, szerkesztési módja. Minden bizonnyal a települések református papjai segítettek ebben a közösségeket lelkileg is megmozgató tevékenységben.
Az album kötésének technikája arról árulkodik, hogy az oldalnyi papíríveket egyenként illesztették össze. Mert valószínű az azonos méretű íveket eljuttathatták az egyes településekre, ahol az emberek, talán istentisztelet után, egyenként járulhattak az Úr asztalához, hogy aláírják. Mert minden aláírás eredeti és egyedi. A kalotaszegiek ragaszkodása Kós Károlyhoz mind a mai napig tart. Az idén október 13-án a sztánai református templom előtt leplezték le Erdélyország híres építőjének mellszobrát, Gergely Zoltán alkotását. A szobor éppen azt a büszke pillantású, kemény arcvonású, negyvenes évei felé közeledő Kós Károlyt ábrázolja, akit e nép azzal a csodálatos albummal ünnepelt és köszöntött félszáz éves születésnapján, aki később féltő gonddal és nagy-nagy szeretettel indította útjára Kalotaszegről írt lírai monográfiáját.
Dáné Tibor Kálmán
„A közösségéért tevő embernek akarok szobrot állítani” Interjú Gergely Zoltán szobrászművésszel
4
– Úgy tudom, hogy csíki vagy. Miért szobrászat és miért nem jégkorong? – Alcsíkban nem volt olyan nagy hagyománya a jégkorongnak, mint Felcsíkban, legalábbis úgy tudom, valószínűleg ezért. Csíkkozmáson születtem 1973. december 13-án, az 1-4. osztályt ott végeztem. Kozmáson a halottas menet mindig a mi osztályunk ablaka alatt ment el, s bármilyen óra volt, félbeszakadt, egyféle tiszteletadásként megálltunk az ablaknál, és végignéztük a menetet. Egy ilyen halottas menet után az osztály és a tanító néni arra eszmélt, hogy míg ők az ablakban nézelődtek, én az egészet felrajzoltam a táblára, halottaskocsival, lovakkal, baldachinnal, angyalokkal. Gondolom, hogy tetszett a tanító néninek, mert szólt a szüleimnek, hogy adjanak képzőművészeti iskolába. Tehát
Csíkszeredában végeztem el az 5-8. osztályt a művészeti gimnáziumban, 1985-től 1988-ig, és nagybátyámtól, Gergely István szobrászművésztől vártuk, hogy na, most akkor ő támogat satöbbi. És érdekes módon nagybátyám azt mondta, hogy: háát… inkább ne ezt a pályát… Nagyon gerinces és nagyon egyenes ember volt, nem köntörfalazott. Miért mondta ezt? Azért, mert ez az 1980-as évek legsötétebb korszakában volt, képzőművészeti szempontból zsákutcában. Saját alkotás nem lehetett, mindenbe beleszólt a pártpolitika, állami támogatás nem létezett, szóval meglehetősen sötét időszaka volt ez általában a kultúrának és ezen belül a képzőművészetnek. Ennek ellenére Csíkszeredából hárman a marosvásárhelyi képzőművészeti középiskolába felvételiztünk, sikeresen. Tehát Marosvásárhe-
lyen tanultam tovább a művészeti iskolában a szobrászat szakon. Sokan megkérdezték tőlem, hogy azért lettem szobrász, mert nagybátyám is az volt? Számomra ez nem egyértelmű. Egyszerűen így alakult. Marosvásárhelyen Kiss Levente volt a tanárom, majd 1992-ben felvételivel bejutottam Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémiára. És nagybátyám 2008-ban bekövetkezett haláláig támogatott. – Mi volt az első alkotásod? – 1998-ban végeztem Kolozsváron. Kibéreltem egy lakást, plaketteket, ilyesmiket rendeltek tőlem, elvoltunk. Aztán kisebbnagyobb megszakításokkal 2003ig Magyarországon dolgoztam, Osgyáni Vilmos restaurátor műhelyében sokat tanultam. Budapesten egy felújítás alatt álló belvárosi épületre készítettem hat szobrot, tulajdonképpen a meg-
Gergely Zoltán és legújabb munkája, a Kós-mellszobor Sztánán semmisült eredetieknek a mását, ezt nem nevezném alkotásnak. A szatmárnémeti Árpád-házi Szent Erzsébet szobrot tartom legelső köztéri szobromnak. – Gyönyörű alkotás. Egyértelműen az a törékeny édesanya áll előttünk, aki nagyon fiatalon, húsz-huszonegy évesen özvegy maradt, de egész életét a gyermekek, a betegek, az elesettek istápolására áldozta… – Köszönöm, ha így látod. Az ő élete az én legyőzéséről, a másokról való gondoskodásról, az önzetlenségről szól. – A nemrég Sztánán felavatott mellszobron nem azt az idős Kós Károlyt mintáztad meg, aki ezerráncú, öreg, bölcs arcával maradt meg az emberek emlékezetében, hanem a fiatal, az életerős, tettre kész alkotót. Miért? – Szándékosan választottam így. Én azt vallom, és ezután is e szándék szerint szeretnék dolgozni, hogy a tartalomnak kell hordoznia a formát. Tehát azért döntöttem a fiatalabb Kós mellett, mert először is ő fiatalon jött Sztánára. És talán ennél is fontosabb, hogy milyen üzenetet lehet megfogalmazni vagy közvetíteni egy kis mellszoborral. Annak a Kós Károlynak szerettem volna emléket állítani, aki úgy döntött, hogy harmincegynéhány évesen hazajön Erdélybe, otthagyja a már beinduló fényes építészi
pályát, ismertséget, egyetemi állást, tehát a biztos és fényes megélhetést, s hazajön. És az itthoni megélhetése annál is nehezebb, mert nyilvánvaló, hogy – főleg az első világháború utáni Erdélyben – távolról sincs annyi lehetősége építészi tehetségének kibontakoztatására, mint lett volna Magyarországon. Én a hazatérő, itthon tenni akaró, a közösségéért itthon felelősséget vállaló fiatal, lendületes embert szerettem volna megörökíteni, a mai tenni akaró fiataloknak is üzenve. – Ráadásul Sztána igen kedvelt és látogatott hellyé vált főleg azt követően, hogy egy másik hazatérő ember, a mostani szoborállítást gyülekezetével kezdeményező Papp Hunor református lelkész felélesztette a Kós Károly által 1914-ben szervezett és Móricz Zsigmond részvételével lezajlott emlékezetes farsangolást, s ennek köszönhetően két-háromszázával érkeznek vendégek az alig száz lelket számláló kicsi faluba… – Így van, Sztánára télen-nyáron nagyon sok fiatal ellátogat, nekik sem mindegy, hogy milyen szoborral néznek szembe. Úgy érzem, hogy már rég túl kellett volna tennünk magunkat a búsuló, búskomor, kocsmában okoskodó erdélyi magyarságtudatunkon, az effajta hozzáálláson, és tisztán kell látnunk: ha valaki ide született, itt él, akkor tegyen valamit, építsen közösséget, házat, családi fészket, de építsen. Mindez nem azt jelenti, hogy én az idős Kós Károlyt nem tisztelném és nem szeretném, csakhogy e mellett a gondolati irány mellett döntöttem. Nagyon sokan mondták és mondják, Kós Károly öregkori bölcs s ráncos arca tulajdonképpen az erdélyi magyar sors tükörképe, s hogy az milyen szép és grafikus. Ez mind igaz, de egy fiatalkori Kós arcra, az abból sugárzó erőre, biztatásra és önbizalomra is szükségünk van. – Erdélyben nem csak a gondoktól barázdált arcú emberek vannak, hanem gyermekek és fiatalok is… – …tehát előre kell nézni és építkezni kell! – Amikor ilyen gondolatok mentén tervezed a munkádat,
egyes-egyedül döntesz vagy a külső jelzésekre is adsz? Magyarabbul: a megrendelő-felkérő beleszól, hogy milyen legyen az alkotás vagy teljesen rád bízza? – Eddig sem a szakmabeliek, sem a laikusok részéről nem kerültem olyan helyzetbe, hogy másként kelljen megformálnom az elképzelésemet. Például, amikor a szatmári római katolikus püspökségtől kaptam megbízást Szent Erzsébet egészalakos szobrának az elkészítésére, megalkottam a makettet és mellékeltem hozzá egy egyoldalas magyarázó leírást. Elfogadták. Elkészült. Ez 2008-ban volt. Utána Erdődi Bakócz Tamás mellszobrának az elkészítésére kaptam megbízást, 2009-ben. Eddig ő volt az egyetlen magyar, aki közel állt ahhoz, hogy pápává válasszák, csak pár szavazaton múlt, hogy 1513-ban ő legyen a pápa. Egyszerű családban született, mégis sokra vitte. A sikeres kor emberét akartam megmutatni, ezért a reneszánszos alakját igyekeztem megmintázni. Az esztergomi székesegyház Bakócz-kápolnájának egy része tardosi vörös márványból épült – nem is vörös márvány az tulajdonképpen, hanem vörös mészkő –, és arra gondoltam, hogy az erdődi Bakócz-mellszobor talapzata is ugyanabból a kőből készüljön. A szatmári püspökségen ezzel az ötletemmel is nyitott kapukat döngettem, az avatón Erdő Péter bíboros meg is jegyezte: „Külön öröm számunkra, hogy a talapzat ugyanabból a kőből készült, mint a kápolna”… – És utána következett a Márton Áron-szobor Gyulafehérváron… – Pontosan egy évvel ezelőtt, december közepére kellett leadni a pályamunkát, karácsony előtt volt az eredményhirdetés. Nagyon szép karácsonyi ajándékot kaptam… – És adtál is a római katolikus székesegyház udvarán álló, pontosabban ülő szoborral… – Hát… remélem. Kritikus vagyok önmagammal szemben. Úgy érzem, hogy az ügyintézés bonyodalmaiból származó időszűke miatt, a rendelkezésemre álló két hónap alatt nem tudtam úgy kidolgozni annak minden részletét, ahogyan szerettem vol-
5
Márton Áron szobra Gyulafehérváron. na. Hajrás volt a munka, nem tudtam a gondolataimban, az elképzeléseimben megpihenni,
szünetet tartani, egyet kirándulni, újragondolni és kivitelezni bizonyos dolgokat. – Ehhez képest, vagy ennek ellenére jó elidőzni a szobor társaságában. És jó leülni Márton Áron püspök úr mellé a kőpadra. Jó eltöprengeni mellette és jó erőt meríteni tőle. Elnézést, hogy ennyire kisarkítom, de hosszú és nehéz évtizedeken át Márton Áron volt az egyetlen gerinc a magyar történelemben… – Bizony, így van! Ő volt a lámpás. Azért ábrázoltam őt így, ülve is egyenes gerinccel, mert ő tiszta volt, és ráadásul nem elérhetetlen magasságban, hanem az övéi között élő emberről van szó, aki mint minden házigazda, hellyel kínálja a hozzá betérőt. Azt akartam érzékeltetni, hogy ő itt volt és itt van közöttünk, ő közülünk való. A lényeg, hogy nem egy közönséges turistapadra ülhetünk, hanem ugyanolyanra, mint ő,
leül mellénk, mi pedig odaülhetünk melléje, közösséget vállalva vele, az ő szellemi örökségéből részesedve. – Látom, hogy az elvontabb, absztrakt szobrászattal is kísérletezel… – Igen, ezek ötletek. De arra kell gondolni, hogy a klasszikus, úgynevezett historizáló szobrászat mégiscsak rendelkezik olyan hagyományokkal, amelyekből érdemes átvenni a pozitív részleteket és üzeneteket. Érthető az Erdélyben 1990 óta tapasztalható szoborállítási törekvés, de ezzel együtt a klasszikus és igényesen megmunkált alkotásokban hiány van. Lehet ugyan bátrabban hozzányúlni a témákhoz, van helye a kísérletezésnek, de a mércét a nagy klasszikusokhoz, a Fadruszokhoz, a Zalákhoz és a közösség iránti tisztelethez kell igazítani.
Benkő Levente
Civil élet a végeken A Hollósy Simon Művelődési Egylet
6
A Hollósy Simon Művelődési Egylet, mint annyi másik hasonló szervezet, a kilencvenes évek elején kelt életre Máramarosszigeten maréknyi tenni vágyó ember önfeláldozó munkája nyomán. Azokban az években még csak indulófélben volt a magyarság Magyarországra történő kivándorlása, és volt még közönsége a civil kezdeményezésnek. Először egy kórus alakult meg, a Hollósy Simon Vegyeskar. A kommunizmus romboló munkájának évtizedeit megelőzően nagyon sok ember még egy olyan világban nevelkedett, amelyben természetes volt a kórusmozgalom. Az emberek óvodás koruktól öregkorukig valamilyen kórus, éneklő csoport, dalárda tagjai voltak. A kommunizmus bukása után sok ember természetesen igényelte, hogy ismét tagja legyen egy kórusnak. A máramarosszigeti kórus sikert sikerre halmozott, annak is köszönhetően, hogy tagjai közt több kiváló képességű zenetanár volt, akik nem csak jól énekeltek, hanem jelentős pedagógiai munkát is folytattak. Ezekben az években kezdtek beindulni a különféle pályázati rendszerek, melyek feltétele volt egy jogi személyiséggel rendelkező intézmény léte. Többek között ez váltotta ki az igényt egy civil szervezet létrehozására. Így alakult meg a Hollósy Simon Művelődési Egylet. Ez a kezdeti években a helyi RMDSZ- székházban működött, és az énekkar
Hollósy Simon mellszobra Máramarosszigeten is itt folytatta próbáit. Azonban a későbbiekben sikerült egy székházat megpályázni, melyben napjainkig működik. A székház megvásárlása egybeesett az úgynevezett Magyar Ház Programmal, ennek szerves részét képezi. A program fő gondolata az, hogy szórvány vidékeken hiányoznak azok az infrastrukturális kellékek, amelyek a helyi magyarság kultúrájának megőrzésében elsődleges fontossággal bírnának. Míg a tömbvidékeken magától értetődik, hogy a kultúrházban nyugodtan lehet magyar rendezvényeket vagy különféle képzéseket tartani, ez szórványban néha nehezen vagy egyáltalán nem oldható meg. Így tehát egy magyar ház hiánypótló. Azáltal, hogy az egylet saját székházat kapott, gyakorlatilag új korszak kezdődött életében. Eddig a pontig az egylet tevékenysége majdnem azonos
volt a kóruséval, ezután viszont egyre nagyobb kihívásokkal kellett szembenéznie. A vegyeskar idővel kiöregedett, fogynak a tagok, viszont az egyletnek működnie kell. Ezért hat évvel ezelőtt újraélesztettük azokat a kórustáborokat, amelyeket a szervezet még az 1990-es években rendezett, és ahova ös�szegyűjtötte a környék szórványban élő iskolásait. A kezdeményezés páratlan sikernek örvendett, már a nyári táborok új korszakának első évében, 2007-ben mintegy 30 gyermek iratkozott be. A legnagyobb létszám közel 50 óvodás és iskolás volt. Az 1990-es évektől eltérően a táborok alapeszméje és felépítése is változott valamelyest. A zenéről, az énektanulásról a hangsúly átkerült a magyar néptáncra, valamint a kézműves foglalkozásokra. Annak ellenére, hogy Máramarosban nem alakult ki az idők folyamán sajátos magyar néptánc, mi ragaszkodunk ahhoz, hogy az itt élő gyermekek is megismerjék, és majd a későbbiekben felismerjék a magyar vonatkozású taktusokat. A táborok annyira népszerűek, hogy az utóbbi időben kéthetesre bővítettük a rendezvényt, külön szerveztünk óvodás és kisiskolás tábort, és külön csoportban érkeztek a gimnazista diákok. A táborokat rendszerint élőzenés táncház zárja. A táborok és a néptánc sikerén felbuzdulva idén nyáron megalakítottuk az egyesület saját néptáncegyüttesét, a Sziget Táncegyüttest, amely az első fel-
lépésén is túl van. Első meghívásunk a Nagybányai Magyar Napokra szólt, ahol a visszajelzésekből ítélve nem vallottunk szégyent, annak ellenére, hogy a koreográfiánkat csak egy hétig gyakorolhattuk. Farsangkor további táncházat tervezünk, szintén élőzenével. Ezenkívül fontosnak tartjuk a kézműves napok megszervezését is a gyermekek számára. Hagyományossá váltak a karácsonyi, farsangi valamint a húsvéti kézműveskedések. Ezekre is rendszerint mintegy 25-30 szülő hozza el csemetéit. A székházat természetesen lehetőségeinkhez és anyagi forrásainkhoz mérten próbáljuk rendben tartani, csinosítani. A viszonylag nagy udvar mellett egy még nagyobb kertet tudhatunk magunkénak. Itt is különféle szabadidős programokat szervezünk, néhányan zöldség- és gyümölcstermesztéssel is foglalkoznak a székház kertjében. A kinti programok és természetesen a táborok alatt a gyermekek és a felnőttek egyaránt élvezhetik a frissen beért gyümölcsök zamatát. Az egyesület alkalmazkodni próbál a folyamatosan változó körülményekhez – melyek a szórványban talán sokkal dinamikusabban zajlanak le, mint tömbvidékeken –, és addig akar dolgozni, amíg igény mutatkozik rá.
Zahoránszki István
Szórványban – a határ mellett Arad megye szórványnak számít magyarság szempontjából vagy sem? A kérdés érdekes. Mert egyrészt öt főváros van közelebb Maros-parti városunkhoz, mint Bukarest (Budapest, Bécs, Pozsony, Belgrád és Zágráb), másrészt 20 kilométerre van az anyaország határa, Székelyföld négyszáznál többre. A megye a maga alig 11 százalékos magyarságával, statisztikailag szórvány. Mégis – néhány hasonló arányú megyéhez képest – itt több helységben élnek tömbben a magyarok. Kisiratos, Nagyzerind, Feketegyarmat, Simonyifalva, Bélzerind, Ágya, Majlátfalva, Szentpál, Zimándújfalu, Kispereg – csaknem száz százalékban magyarok lakta települések (ezekben a helységekben csak magyar iskola és óvoda működik), a román nyelvet tanórán sajátítják el a gyermekek. Ezek tehát a tömbök a szórványban. De Nagyiratos, Pécska vagy Erdőhegy is (még) meg tudta tartani a maga nyolcosztályos anyanyelvű oktatását. Ez a nagyon vegyes (szórvány) Araddal együtt 2800 gyermeket jelent a magyar oktatásban, óvodától a tizenkettedik osztályig. Sokat járunk, sport-, matematika-, szavalóversenyekre, tapasztalatcserékre Csongrád és Békés megyékbe. De mintha a tömb elfelejtett volna bennün-
ket. Délben beülünk négy gyermekkel egy pedagógus személykocsijába, másfél óra múlva Szegeden matekverseny, este itthon vagyunk. A rendezvény, a kedves fogadtatás, a régi-új ismerősökkel való találkozások élménye hatalmas. Gyermekek – kérdeztem meg száz magyar tanulót, ki járt már Szegeden, Békéscsabán, Gyulán? Csaknem mindenki. Megkérdeztem ugyanazt a száz magyar tanulót: ki járt már Kolozsvárott, Sepsiszentgyörgyön vagy Székelyudvarhelyt? Csaknem senki. Sokba kerül egy nagy út, átszaladni a szomszédba mindig olcsóbb. Mégis érettségi előtt csak olvastak Mátyás szülőházáról, bár Zágonban, Csomakőrösön, a Gyimesekben vagy Farkaslakán sem jártak. Mutatjuk interneten, a képeket letöltjük, de nem töltődik fel a magyarságtudat, amit érezni csak helyszíneken lehet. Talán nekünk, a határszélekre szorult szórványbelieknek is elkelne egy Székelyföld-program. Két ünnepség árából kitelne. Szép is lenne… aradi, temesvári, nagyváradi, szatmári, máramarosi gyermekek a Hargitán, Háromszéken vagy Erdély fővárosában. Táncházakban, népdalkörben – anyanyelvünk szeretetében.
Matekovits Mihály
7
„Lángot adok, ápold, add tovább…” Húszéves a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet
8
Ünnepi rendezvénysorozatot szervezett 2013. november 14-15-én a muravidéki magyar kultúra alapintézménye, a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, fennállásának 20. évfordulója alkalmából. A magyar államhatárokon kívül élő Kárpát-medencei magyar közösségek egyik legkisebbje a szlovéniai, ám intézményei, szakemberei és elkötelezett polgárai révén az anyanyelvű kultúra megőrzésében, átörökítésében, fejlesztésében kiemelkedő szerepet játszik. E folyamatok töretlenségéről gondoskodik 20 évvel ezelőtti megalapítása óta az MNMI, ahogy közkeletű nevén beszélnek róla. Előzmény nélküli utat választottak két évtizede az intézményesüléssel, mert ebben látták biztosítékát annak, hogy a műkedvelő csoportokban, családokban megőrzött nemzeti identitás megerősödjék, s az egész muravidéki közösséget összetartó erővé váljék. Intézményük követendő mintává vált a Kárpát-medencei közösségek közművelődési ernyőszervezeteinek körében. Példájukra alakultak meg egy évtizeddel később, a 2003 és 2008 közötti időszakban a vajdasági, a felvidéki, a közép-erdélyi és a kárpátaljai magyar művelődési intézetek. Az intézetek és ernyőszervezetek együttműködésének is meghatározó szereplőivé váltak, és hagyományosan jól megszervezett, magas színvonalú a kapcsolatuk Zala, illetve Vas megye önkormányzataival, szakintézményeivel is. Mindennapi tevékenységük során oltalmazzák és ösztönzik a közösségi művelődés hagyományos tevékenységeit: a népdaléneklést, a népi táncot, a népi hímzést, a színjátszást, a versmondást, a hangszeres népi zenét; a folyamatos működésen túl bemutatókkal, versenyekkel, alkalmi rendezvényekkel, vendégszereplések megszervezésével gondoskodnak életképességükről. A közösségi művelődés pártfogásán túl a muravidéki magyar tudományosság támogatásában is részt vesznek: tudományos ülésszakok, értekezletek megszervezésével, tudományos könyvek kiadásával. Eleven kapcsolatot ápolnak a kortárs képzőművészettel: kiállításokkal, kiadványokkal jelenítik meg a regionális teljesítményt, amely közösségi tereiknek a hétköznapokon is keretet, hátteret ad. Újraélesztették és magas színvonalra emelték a színjátszást: az Egy & Más Vándorszínház produkcióinak minősége hamarosan szétfeszíti az amatőr kereteket. A jubileumi ünnepség előestéjén éppen a társulat Kabaré című tehetséges, szuggesztív előadását tekinthették meg a vendégek a kapornaki művelődési ház színháztermében. Az előcsarnokban pedig az újjáélesztett hetési hímzés legszebb darabjai várták a látogatókat. November 15-ét az ünneplésnek és az együttgondolkodásnak szentelték a szervezők. A délelőtt folyamán Eredmények és jövőképek a magyar kul-
túrában címmel ünnepi ülést tartottak a lendvai városháza dísztermében. Az ülésen a Magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága képviseletében részt vett Prityiné Szabó Judit főosztályvezető asszony, aki Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár levelével köszöntötte az intézetet. Jelenlétével megtisztelte és üdvözölte a tanácskozást Anton Balažek, Lendva város polgármestere és Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke is. Az ülést Kepe Lili, a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet igazgatója vezette. A korábbi, alapító igazgatónak, Göncz Lászlónak az erre az alkalomra készített áttekintő tanulmányát az intézet munkatársa olvasta fel. A tanulmány megtalálható az intézet által az ünnepi alkalomra kiadott kis kötetben, amelynek a rendezvénysorozat mottójául is választott Reményik Sándor-idézet a címe: „… lángot adok, ápold, add tovább…” Az ünnepi tanácskozáson részt vettek a muravidéki oktatási-kulturális intézmények, a Kárpát-medencei partner szervezetek és magyarországi közművelődési-kulturális intézmények képviselői, akik felszólalásaikban rendre megfogalmazták az MNMI kivételes szerepét, sokszínű, szerteágazó tevékenységét, hatékony kultúrapártoló magatartását és az ehhez szükséges emberi tényezőket: a hitelességet, a magas rendű ízlést, a teherbírást, a nyitottságot és a toleranciát. Az alapítók közül Bence Lajos költő, szerkesztő emlékeztetett arra, hogy a muravidéki magyarság „egyház és iskola” nélkül kezdte meg kisebbségi életét, a „nem lehet kihalni” parancsára, amelynek tudatosodása formálta a muravidéki magyar értelmiség küldetéstudatát. Megszólaltak a muravidéki magyar köz- és felsőoktatás, a könyvtárügy, a média és a református egyház képviselői. Hangsúlyozták az MNMI létének, munkája minőségének értékét, kisugárzását, amely a többi terület működésére is jótékonyan hat. A Kárpát-medencei partner szervezetek vezetői elismerésüket és jókívánságaikat fejezték ki. Dudás Károly, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke arra a Németh László-i gondolatra emlékeztette a jelenlévőket, hogy egy nemzeti kisebbségi közösség akkor tud életben maradni, ha elitté válik. A szövetség elismeréseképpen átnyújtotta Kepe Lilinek a VMMSZ aranyplakettjét. Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója a közösségerősítés példamutató tettének nevezte az MNMI tevékenységét, külön kiemelve, hogy a fiatalokat is be tudta vonni a közösség önmagára eszmélésének folyamatába. Bárdos Gyula, a Csemadok Országos Tanácsának elnöke, Görföl Jenő, a tanács főtitkára a felvidéki közművelődési szervezetek köszöntését, üdvözletét adták át. Huszár László, a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet igazgatója a Kárpát-medencei magyar közművelődés egységét, a közös gondol-
A lendvai Bánffy Központ kodást, a közös felelősséget hangsúlyozta. Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület új elnöke bejelentette, hogy az EMKE díszoklevelét áprilisban a történelmi egyesület közgyűlésén, Kolozsváron, az erdélyi magyar közösség körében kívánják átadni Kepe Lilinek. A horvátországi magyar szervezetek nevében Juhász Sándor, a Magyar Egyesületek Szövetségének elnöke és Sipos Zsivics Tünde, a Baranyai Júlia Népfőiskola igazgatója szólalt fel. A tartalmas délelőtti program hátralevő részében magyarországi intézmények és szervezetek jelen levő képviselői köszöntötték a jubiláló intézetet. Az ünnepi rendezvénysorozat központi, hivatalos eseményére aznap este a Makovecz Imre tervezte Lendvai Színház- és Hangversenyteremben került sor. A műsor előtt rövid beszédekkel köszöntötték az intézetet L. Simon László, a Magyar Országgyűlés Kulturális és Sajtó Bizottságának elnöke, illetve dr. Aleš Črnič, a szlovén kulturális tárca államtitkára. Mindketten hangsúlyozták a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet tevékenységének hatékonyságát, amely messze fölülmúlja a maroknyinak mondott muravidéki magyarság létszámát.
A kiválóan megszerkesztett ünnepi műsorban a helyi műkedvelő csoportok és amatőr művészek legkiválóbbjai mutatkoztak be: nagy létszámú alkalmi népdalkórus, néptáncosok, versmondók, énekes és hangszeres előadó. Az ünnepi műsort fogadás zárta. A rendezvénysorozat két napja alatt a vendégeknek barátságos otthont jelentett a Bánffy Központ, amely Lendva Fő utcáján kávézójával, magyar könyvesboltjával szemlátomást „belakott” helye a magyar közösségnek. Akárcsak Kapornakon, itt is a helyi hímzésekből készült alkalmi kiállítással kedveskedtek a vendégeknek. Mind a 20 éves tevékenység, mind pedig a kétnapos program értékelésében szeretettel és tisztelettel kell megemlítenünk Göncz László és Kepe Lili nevét. Göncz László az alapítástól 2008-ig volt az MNMI igazgatója, azóta a szlovéniai magyar kisebbség parlamenti képviselője. Kepe Lili, a korábbi igazgatóhelyettes pedig 2008 óta vezeti az intézményt. Kivételes szereplői a Kárpát-medencei magyar kultúrának. Ahogy Kepe Lili jó pár évvel ezelőtt találóan fogalmazta meg: nem végvár az övék, hanem a magyar kultúra fellegvára. Nem véletlen, hogy az elismerő szavakban megbúvó képek mind a fényhez, a tündökléshez kapcsolódtak. Áttekintő tanulmányában Göncz László maga is „fényesen tündöklő drágakőnek” nevezte saját életében az intézetet. Ahhoz, hogy ez így legyen, mindkettejük küldetéstudatára, ügyszeretetére, műveltségére, ízlésére, jó kapcsolatteremtő képességére, teherbírására volt szükség. Szükség volt arra a csapatra is, amely követte és követi őket: Patyi Zoltánra, Bači Zsuzsannára, Gönc Štiblar Renátára, Vida Simonára, Bogatec Gomzi Brigittára, Simon Mónikára, Farics Doriszra, Horvat Damjanra, Visočnik Józsefre, Golubič Teréziára és Balaskó Enikőre, az MNMI munkatársaira.
Kálóczy Katalin
Nyitott szemmel II. Én elmentem Afrikába fél pénzzel… Laczkó Vass Róbert: Említetted, hogy nagyon szerény életkörülmények között élnek ezek a nagyszerű emberek. De azt már a gyerekek is tudják, hogy van lehetőség a felemelkedésre. Kórusban zúgják az iskolában az Education is the key c. versikét. Halmen Balázs: A Sargy Education Center Samuel Okomo kezdeményezése, aki egy köztiszteletnek örvendő ember a szigeten. Árváknak, félárváknak és szegény gyerekeknek szánt magániskola, jelenleg kb. 150 gyerek tanul itt, mivel az állami oktatás már telítve van a szigeten. A magániskolát viszont fenn kell tartani valamiből, ezért a gyerekek havi 3 eurónyi összeget fizetnek be, ebből tudják étkeztetni őket pooridge-dzsal, ami egy tápanyagokban szegény, barnás színű, savanykás kukoricakása-főzet. LVR: Nem egészen puliszka...
HB: Nekem azt mondták, puliszkalisztből van, de szerintem semmi köze hozzá. Néha kapnak mandazit, amolyan ízletes pánkófélét. Mivel Rusinga halászfalu, otthon többnyire halat esznek, ezért nem tűnnek csontsoványnak, de bizony rendszeresen éheznek. Van, akinek csak annyi jut, amennyit az iskolában adnak. A háziállatok is éheznek, a kecskéket leszámítva, mert azok a legnagyobb szárazság idején is lerágnak valahonnan valamit. LVR: Laci, te elmondhatod magadról, hogy halásztál is a Viktória-tóban. Fogtál valamit...? Somai László József: Maradjunk annyiban, hogy voltam halászni. Kértük a helyi halászokat, vigyenek magukkal egy hálós halászatra. Kivittek csónakon egy öbölbe, ahonnan a félmeztelenül mosó asszonyokat és gyerekeiket is látni lehetett. (Gye-
9
A keresztszülő-program szórólapja
10
rek mindenütt van, bárhová nézel, apró fehér szemeket látsz körben, mind egyformák, csak Balázs tudja megkülönböztetni őket.) És kivetettük a hálót, aztán fél órán keresztül ráncigáltuk kifelé, négy-öt muzungu, három halász és egy rakás gyerek. Izomlázas, kemény munka volt, mindössze fél kilónyi halért. Az egyik halász elmesélte, hogy ezt naponta tízszer kell végigcsinálni, hogy el lehessen tartani a négy-öt feleséget a gyerekeikkel együtt. A hal pedig egyre kevesebb a tóban, az ökoszisztéma felborult, és ennek egyenes következménye az éhezés. LVR: Balázs, neked igazi keresztfiad is van Rusingán, aki a te nevedet viseli, hiszen már te is nagy tiszteletnek örvendesz a szigeten... HB: Az iskola igazgatója közölte velem, amikor visszatértem a szigetre, hogy második feleségének fia született, Balázsnak nevezték el – nem is értettem, miért – és szeretnék, ha én lennék a keresztapja. Meghatódtam, és azonnal elvállaltam, így egy okkal több lett, amiért vissza kell menni a szigetre, hiszen elköteleztem magam! Még arra is gondoltam, hogy itt kellene iskoláztatni, Erdélyben... LVR: A kis fekete Balázs akkor most székely legyen vagy magyar? HB: Jó kérdés. A magyar nyelvű altatóra akkor még nem aludt el... LVR: A Van egy téglám Kenyában c. projekted arról szólt, hogy fel kell építeni Rusingán egy iskolát – adományokból. Az iskola azóta tető alá került, most pedig jelképesen örökbe lehet fogadni egy-egy gyereket, és hozzá lehet járulni a taníttatásukhoz... HB: Úgy találtuk: hiába húzunk fel egy iskolát, ha nem támogatjuk a gyerekeket, akik ide járhatnának, legalább addig, ameddig létre nem jön egy program, ami profitot is termel nekik. Sokszor megkérdőjeleződött az iskola sorsa, hiszen az oktatók kevesellték a fizetésüket. Ezért hoztuk létre a keresztszülő-programot, hogy havi 15 eurónyi összeggel támogathasson egy ottani gyereket az, akinek ilyesmire futja. Személyessé váltak a kapcsolatok – és működik az iskola! A pénzt nem konkrétan a gyerekek kapják, hanem az iskolához megy, és ők osztják le úgy, hogy annak is jusson belőle, akit még nem fogadtak úgymond örökbe. Más része a tanárok fizetését adja, a maradékból tanfelszerelést, ruházatot vásárolnak. LVR: Adódik a kérdés: ha nálunk is van – márpedig van – szegény sorú gyerek vagy keresztszülő-
program, miért kell nekünk Afrikáig menni, hogy támogathassunk valakit? Csak a Patarétre kellene kimenni egy kis felszámolni való nyomorúságért... SLJ: Nyilván a Pataréten is lehet jótékonykodni, viszont ott nem lehet zsiráfot látni. Kalandvágy is volt benne, hiszen kíváncsi voltam Afrikára, de az első perctől tudtam, hogy az adományozó expedícióból ki kell vennem a részem. Itt is vannak szűkölködők, ott is. Mindenkinek ott és aszerint kell lépnie, ahol és ahogyan érzi. LVR: Sokféle tárgyi adományt vittetek Rusingára, de mégis elsősorban pénzt. Miért? SLJ: Téglát azért mégsem vihetsz a hátizsákban, csak szimbolikusan, de jobb, ha az igazit ott vásároljuk meg pénzzel. Voltak, akik e logika ellenében értették félre az expedíció lényegét. Ajánlotta valaki, hogy szívesen jönne önkéntesnek, ha kifizetjük az útiköltségét. Abszurdum, hiszen a repülőjegy árából két évig foglalkoztathatnánk egy helybélit, hogy építsen fel egy iskolát! Persze sokat jelent, ha látják, hogy a muzungu kétkezi munkával is hozzájárul, nemcsak adományokkal! Két éve csak a tanítónak volt olyan ceruzája, amelynek radírgumi volt a végén, jelentkezni kellett érte, ha valamit elrontottak a gyerekek az egyetlen füzetükben. Mi megegyeztünk, hogy a légitársaság által engedélyezett súlymennyiség felében maximáljuk a személyes holminkat, a többit pedig tanszerekkel, egyenruhákkal, édességekkel töltjük fel. Volt olyan vállalkozó, aki szívesen adományozott, az expedíciót viszont már nem vállalta, pedig állítom: nagyon sokat jelent a személyes kapcsolat, nem is tudnék ennyire lelkesedni, ha nem éltem volna át! LVR: Meséljetek a gyerekekről, hiszen mindketten fociztatok is velük, igazi rongylabdával! Állítólag még egy Beckham is volt közöttük! HB: A kenyai emberek nagy focirajongók! Mikor először voltam ott, éppen Afrikában rendeztek világbajnokságot! Ez megkétszerezte a focirajongást Rusingán is! Volt, hogy én is beálltam a felnőtt csapatba, de csak loholtam utánuk, aztán hamar lerúgtak, mert vadul és véresen komolyan veszik a focit. A gyerekek nagy lehetőségekről álmodoznak, hogy egyszer egy nagy európai klubcsapatban fognak játszani! Szentül hiszik, hogy a tanulás mellett a sportolással is ki lehet törni a nyomorúságból, mert látják a sok pozitív példát! LVR: Aki Rusingára megy, annak biztosan megváltozik az Afrika-képe, legalábbis ez derül ki számomra mindabból, amit meséltetek. Hiszen ott éltetek közöttük, ettétek a főztjüket, élveztétek a vendégszeretetüket és hozzájárultatok valamivel a közösség fejlődéséhez. Milyen gondolatokkal tértetek haza Európába? HB: Sokat hallottam arról, hogy szerelembe lehet esni Afrikával, de mivel egyedül voltam, sok nehézségem is akadt, így az első négy hónapom Rusingán inkább az elköteleződésé, legfőképpen a személyes kapcsolatok miatt! Eleinte nehéz volt megkülönböztetni az igazi barátságokat az érdek szülte barátságoktól, hiszen ilyen is volt bőven. Úgy jöttem haza, hogy voltak, akik valóban a barátaim lettek, akik meg nem, azokat már megértettem, hogy miért nem. Ha a helyükben lennék, én is ugyanúgy
Education is the key! Somai László József felvétele
Rusinga FC. Csiszér Balázs felvétele
viszonyulnék egy muzunguhoz, mint ők hozzám. SLJ: Én kaptam egy kis faragott csónakot, amelyen a nevemet írja, meg azt, hogy Sargy School 2012. Ilyen apróságokról szól az élet. Afrikát már csak ezért sem lehet elfeledni. Az embernek egy kicsit ott marad a szíve. Afrikának a hangja nagyon más, mint Európáé, az emberi kapcsolatok mélysége is nagyon más, mint a fehér embereké. LVR: És persze ott van a szafari élménye is, amit Rusingáról szerveztetek a Masai Mara Nemzeti Parkba, ahol többek között azzal szórakoztatnak borsos áron a maszáj harcosok, hogy melyikük tud nagyobbat ugrani... SLJ: A körbe épített kunyhókból álló hagyományos maszáj faluba nem lehet csak úgy bekocsikázni, mert amikor megérkezik a turistadzsip, rögtön jönnek az euró vagy a dollár napi árfolyamán követelőzni. Ha személyenként kiegyezel velük, megnézheted a falut, ahol együtt élnek a háziállatokkal, aztán megmutatják a tűz csiholását és ugrálnak is neked egy sort. A végén kirakodnak, alkudoznak és az eredeti ár ötödéért a nyakadba sózzák a szuveníreket! A Masai Marában ennél sokkal nagyobb kaland, ha beleesel egy hangyabolyba. Mire föleszméltem, már anyaszült meztelenül üvöltöttem segítségért és csápoltam le magamról a hangyakolóniát! LVR: Mi az a Big Five? SLJ: Az öt legnehezebben vadászható állat a szavannán. Ezek: az oroszlán, a leopárd, az elefánt, a kafferbivaly és az orrszarvú. Aki mind az ötöt meglátja egy szafarin, annak az élete kiteljesedik. LVR: Orrszarvút látni s meghalni? SLJ: Orrszarvút látni nagyon nagy dolog, szerencse kell hozzá. A helyi vezetők ügyességén is múlik, de igazából ők sem tudják, hol keressék. Nekünk bejött. Egy orrszarvú-faj már teljesen kipusztult a Masai Marában, az általunk látott fajta is kihalófélben van. Bozótos helyeken kódorognak. Abban egyeztünk a többiekkel, hogy mindenki kémleli a szavannát a terepjárójából, és aki lát egy állatot, rögtön szól a többieknek, hátha óvatosan sikerül megközelíteni egyet. Aztán láttunk két órával az elutazás előtt egy kafferbivalyt, amiről kiderült, hogy elefánt és mire fölemelte a fejét, már orrszarvúnak bizonyult. Nagyon lassan közelítettük meg és resz-
kető kezekkel fotóztuk a behemót modellt. Nem telt bele öt perc, és a rádiós hívásra már vagy 30 különböző kategóriájú terepjáró araszolt be mellénk. LVR: Némelyikben állítólag hűtőláda is dukál az extramuzungunak. SLJ: Kenyában annyira fejlett a szafariturizmus, hogy nem is kell afrikai emberrel találkoznod, ha meg akarod nézni a Big Five-ot. Majdnem vörös szőnyegen gurulsz be a szavannára, nyeled a hideg söröket, aztán ülsz egy medence szélén, majd vis�szaülsz a repülőre, otthon pedig elmeséled, hogy voltál Afrikában... LVR: Térjünk vissza még egy gondolat erejéig Rusingára, hiszen ez a kis luo közösség egy muzungut már valamelyest a sajátjának tekint, és ez komoly eredmény, kedves Balázs. De mennyit tudnak rólad igazából? Tudják-e, hogy fehér ember és fehér ember között is nagy különbségek vannak, akárcsak feketék és feketék között? Tudják-e, hogy Európában a fehér emberek sok-sok törzse között van egy nagyon kicsi törzs a Kárpát-medencében, a székelyek, amilyen te magad is vagy...? HB: Hát... éppen így próbáltam elmagyarázni nekik, de nem sok sikerrel. Volt, aki mégis megértette. Viszont találkoztam olyan emberrel, aki Ceauşescuról tartott nekem előadást, egy másik pedig Gheorghe Hagiról értekezett focialapon. Érdekes kifejezésekkel élnek: „the green land of Europe”, „the green land of America”. És ez azt sugallja, hogy egyfajta paradicsomnak képzelik ezt a két kontinenst. LVR: Nekem a kolozsmonostori lakótelepről, ahol élek, határozottan más képzeteim vannak... SLJ: Ugyan miért csodálkozunk azon, ha nem tudja egy afrikai, milyen törzs a székely, amikor legutóbb egy amerikai kiruccanásom idején a brit utastársamnak sem tudtam elmagyarázni, hogy magyar vagyok-e vagy román, Pista pedig, a parajdi csoportból, amikor meglátta a szavannát, csak an�nyit reagált: hát ez egy nagy kaszáló... LVR: Tulajdonképpen az. Csak le ne kaszálja valaki!
Laczkó Vass Róbert
11
Kolozsvár – a jövő művészetének városa Beszélgetés Szakáts Istvánnal
12
Az angliai The Huffington Post szeptemberben ismertette az Art Cities of the Future című albumot, amely a Phaidon kiadónál jelent meg. Ez az album 12 helységet jelölt ki a jövő művészetének városaiként, amelyek a 21. században felrázzák a világ művészetét. Kolozsvár egyike e 12 városnak, a kincses város művészetét a brit Jane Neal kurátor elemzi. A teljes lista: Delhi, Bogota, Kolozsvár, Isztambul, Johannesburg, Szingapúr, Lagos, Bejrút, Szöul, San Juan, Sao Paulo, Vancouver. Hogy Kolozsvár ezen a listán lehet, abban elvitathatatlan érdeme van az Ecsetgyár kortárs összművészeti központnak, amelyben kísérletező alkotók képzőművészeti és előadóművészeti programokkal vívták ki maguknak a helyi és nemzetközi közönség érdeklődését és elismerését. Az egykori kolozsvári ipartelepen, egy gyár épületében működő kortárs művészeti létesítmény-együttes alkotóműhelyek, képzőművészeti galériák, valamint a kortárs táncművészet, zene és színház világához tartozó kulturális programoknak biztosít teret. Az itt alkotó és bemutatkozó művészek az Ecsetgyár programjain keresztül kapnak lehetőséget a nemzetközi művészeti piacra való kijutásra. Mindezekről Szakáts Istvánnal, az AltArt Alapítvány egyik vezetőjével, az Ecsetgyár vezetőségi tanácsának tagjával beszélgettem. – A The Huffington Post cikke szerint meglepő, hogy Kolozsvár is felkerült erre a listára. Innen nézve is meglepő, vagy várható volt? – Ez egy hosszú folyamat, és nem egydimenziós. Meg kell nézni, hogy ki írta az Art Cities of the Future című könyvet, és hogy milyen perspektívából írta. Ez a perspektíva inkább a művészet piacának a perspektívája. Itt emiatt nem annyira hozzáadott társadalmi értékről beszélünk, mint inkább hozzáadott piaci értékről, ami gyűjtőket, galériákat
és befektetőket jelent. Nyilván a művészetnek megvan a maga társadalmi hozadéka is, de nem kell elfelejteni, hogy ezt a könyvet olyan emberek írták, akik a művészet piacán dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy Kolozsváron létezik egy nagyon erős kortárs művészeti vonulat, amelynek egyre jobb a piaca. Azok a művészek, akik feltűntek az utóbbi hétnyolc évben: Victor Man, Adrian Ghenie, Şerban Savu, Marius Bercea, Ciprian Mureşan és társaik, nagyon jó piaci növekedési vektorral rendelkeznek. Azok szerint pedig, akik ezt a könyvet írták, ezek a művészek piaci trendsetterként is jelentkeznek – azaz körülöttük még meg tudnak jelenni más művészek is, akik egy piaci vonulatot fognak megjeleníteni. Lehet, hogy ez így túlságosan merkantilista és cinikus, nem is mondom, hogy az igazságnak nincs sok más dimenziója is, de akkor is: ezt a könyvet nem azok írták, akik a művészet társadalmi emancipációs szerepét próbálják elsősorban górcső alá venni. – Időben másfél évet visszakanyarodnék. Tavaly áprilisban a budapesti Műcsarnokban megnyílt egy kiállítás Európai Utasok címmel, kortárs kolozsvári képzőművészeket vonultatott fel. Angel Judit, a budapesti kiállítás kurátora akkor jelentette ki, hogy az ezredforduló utáni kolozsvári képzőművészet nemzetközi szintű színvonalat képvisel. Hogy Kolozsvár jelentős kortárs művészeti centrum, már korábban is megfogalmazódott. Mi a véleményed, mégis miért csak most ébredt fel a nemzetközi érdeklődés Kolozsvár iránt? – Azt hiszem, nem egy széles átfogású jelenséget kell abban feltételezni, hogy most észrevettek, hanem egyszerűen csak kritikus tömegek megjelenését. Mihai Pop annak idején a Képzőművészeti Egyetem Ataş nevű galériájának a kurátoraként kezdett működni. Később megalapította Adrian Gheniével együtt a Plan
B-t, nagyon tartalmas és következetes művészetpolitikával próbáltak saját értékeket nevelni. Nálunk sohasem az volt a divat, hogy most hívjunk meg külföldi nagy neveket, akiket kirakjunk, hanem hogy helyi értékeket próbáljanak létrehozni, amelyek utóbb, egy nagyobb kontextusban is értéknek bizonyulnak. Ahogy Mihai Pop galériájának a pályája felfelé ívelt, egyre rangosabb kiállításokon tudott részt venni, egyre rangosabb gyűjtők tudták megvenni az általa bemutatott munkákat. És ahogy ő láthatóvá vált, a környezete is kezdett láthatóvá válni. Emellett meg létezett egy valamivel tágabb kontextus, az ún. „kolozsvári iskola”, amit Victor Man és társai kezdtek el 12-13 évvel ezelőtt, amely enyhén posztmodern, színeiben lepusztított realizmust képvisel, egy olykor szinte fájdalmasan részletekbe menő látvány- és kifejezésvilágot. Ehhez még hozzátevődik az is, hogy a művészet piaca tolódik el nyugatról kelet felé. A nyugaton futó allegorikus esztetizmus kezdett kifulladni mint piaci érték, és a gyűjtők, vagy a trendspotterek egyre inkább kelet felé kezdtek kacsingatni. Nem véletlen tehát, hogy meglátták Mihai Popot és társait. Emellett persze léteznek más galériák, például a Sabot vagy a Bázis, amelyek a maguk hálózatában szintén hozzájárultak ahhoz, hogy láthatóvá váljanak a kolozsvári művészeti törekvések, a kolozsvári trendek, melyeket most Kolozsvár dicsfényének tartunk. – Az Ecsetgyár kortárs művészeti központ 2009 októberében nyílt meg, azóta is teret biztosít a kolozsvári alkotóknak a munkára és a bemutatkozásra. Az induláskor Mihai Pop, a Plan-B galéria kurátora azt a tervet vázolta fel, hogy a közönség egy helyen találkozhasson az alkotók egész nemzedékével, amely képes megváltoztatni Kolozsvár kulturális arculatát. Változott az elmúlt négy évben ennek a tervnek megfelelően
Cîmpan István designer alkotóműhelye. Stefan Jammer felvétele Kolozsvár kulturális arculata? – Igen, nagyon sok szinten változott. Amikor ezt elkezdtük, több mint negyvenen voltunk, akik végeérhetetlen beszélgetések során próbáltuk kitalálni, hogy mit is akarunk. Ami nagyon változott, s ami az én szívemnek a legkedvesebb változás: a közönségek átjárhatósága. Induláskor a Plan B galériának volt egy nagyon szűk, többnyire művészekből álló, endogén műértő közönsége, amely jelen volt minden kiállításukon. Nekünk, azaz az AltArtnak volt egy másik sajátos közönségünk. Miki Braniştéék a Temps D’Images-zsal egy harmadik közeget szólítottak meg, Mihaela Panainte a színházával megint másokat. Ezek a közönségek lassan elkezdtek tudni összejátszani, egymásra hatni, ezáltal pedig bővíthették a horizontjukat. Képesekké váltak többet megismerni, mint amennyire a megszabott közösségi kereteikben hivatottak voltak. Azt hiszem, hogy az Ecsetgyár egyik legnagyobb érdeme most a kultúrafogyasztó mikroközösségek jobb átjárhatóságának megteremtése. Ez persze megnyilvánul abban is, hogy kb. másfél éve az Ecsetgyárban végre elkezdtek tényleges, interdiszciplináris együttműködésen alapuló projektek születni, például festők és színházasok között. – Kicsit még elidőznék a 2009es évi indulásnál. Akkoriban öt
galéria, hét kulturális civil szervezet és tizennyolc egyéni vagy közös műterem kapott helyet az Ecsetgyárban. Hogyan működtek együtt a közös térben az alapító szervezetek, milyen szélesebb érdeklődésre számot tartó egyéni projektek váltak be, sikerült-e jól kihasználni a rendelkezésre álló tereket? Megmaradtak-e mindazok a kezdeményezések, amelyek az induláskor jelen voltak? – Ez egy nagyon érdekes, napról napra építkező, napról-napra változó viszony volt az épületbe beköltözők között. Amikor bekerültünk, akkor például fel kellett újítani a kibérelt teret. Mi felvállaltuk a belső felújítást, a tulajdonos pedig az épület külső felét újította fel. Amíg eldöntöttük, hogy mi hol lesz, hol mi lesz, és ehhez mit és mennyit kell befektetni – ez már önmagában egy nagyon erős közösségformáló folyamat volt. Persze, azért nem maradt meg mindenki. Elsőként Miklós Szilárd és Miklósi Dénes váltak ki, aztán még mentek el mások is, például Mihaela Panainte, és ki kellett találnunk, hogy azok helyett, akik elmentek, kiket lehet verbuválni. Létrehoztunk egy föderációt, közgyűléssel és igazgatótanáccsal – feltaláltuk magunkat mint közösség. Most hetente tartjuk az igazgatótanácsi gyűléseket, minden évben bemutatjuk az évi jelentést, vannak pályázataink, van mene-
dzserünk, adminisztrátorunk, kezdjük ténylegesen leosztani a szerepeket. Ma az Ecsetgyár egy nagyon komplex mikropolitikai ökoszisztéma, amelyet érdekek, barátságok, ellenségeskedések, taktikai koalíciók működtetnek. – Mit gondolsz erről „a jövő művészetről”? Milyen trendek képviselhetik ezt, és melyek lehetnek a megjelenített témák, milyen kérdéseket tárnak fel, egyáltalán mi lehet az, ami kolozsvári kortárs alkotásként a világ bármely pontján, nemzetközi viszonylatban is mérvadó? – Ha erre tételesen válaszolnék, akkor nagyon nagy imposztor lennék. Egyszerűen nem tudom, és nem tudhatom követni sem a művészetnek egy nagyon nagy részét, hát még, hogy trendeket tudjak előrevetíteni. Amit tudok, ami a saját területem, és amiben merek előrevetíteni: létezik ugye az európai politikai identitás válsága. Számolnunk kell azokkal a tényezőkkel, amelyek ezt előidézték, és ezek között azokkal is, akik a válságra megoldást keresnek. Az establishment politikai divatja újabban a kultúrát tartja a megoldást nyújtó fő szervezőerőnek, és ez a következő 5-10 évben még egy erős, politikailag támogatott társadalomszervező erőt fog jelenteni. Emiatt azok a művészeti és kulturális kezdeményezések, amelyek társadalmi hozzáadott értékkel bírnak, és amelyek egyre inkább elmozdulnak a humanista kultúra irányából az antropológiai értelemben vett kultúra felé, amelyek egyre inkább a társadalom szövetére festenek és nem csupán egy dolog reprezentációját, hanem magát a „Dolgot” hozzák létre, azoknak egyre több terük lesz. Magam is ezen a területen mozgok, úgy érzem, hogy itt még van, amit mondjunk, új kutatási és megnyilvánulási területek vannak kiaknázatlanul. Ezekben egyrészt eredményt mutatunk fel ma is, és új eredmények felmutatására törekszünk a következő években is. – Jane Neal kurátor a kolozsvári művészek munkáiban a kommunizmus tapasztalatait, a
13
14
múlt személyes megélését és feldolgozását emeli ki. Név szerint is megemlít néhány művészt: Victor Man, Adrian Ghenie, Şerban Savu, Marius Bercea, Mihai Pop. Azt mondja róluk, hogy e művészek tisztában vannak azzal, hogy tenniük kell itt és most valamit, fel kell dolgozniuk azt, amihez személyesen kötődnek, de ugyanakkor, amit létrehoznak, annak nemzetközi szinten is érvényesnek kell lennie... – A Ceauşescu-rezsim bukása utáni nagy felszabadultságban megjelent a romániai kortárs művészetekben egy nagyon erős politikai töltetű, társadalmi kritikát produkáló dimenzió. A festészet akkori állásfoglalásában a társadalomkritika kevésbé jelent meg, viszont sokkal erősebbé vált a más, a festészet inherens esztétikai vonásait mellőző művészetek hangja. Akkor indult újra az új performansz, a flashmobok, a stencilek stb. A romániai–erdélyi–kolozsvári művészeti világ egy nagyon erős vonulatában jelentkezett a taktikai kritika, a humorérzék, a frivolitás, a hecc. Ha megnézed például Vlad Nanca vagy Mircea Nicolae munkáit, ezek az emberek olyan hangot hoznak, ami nyugaton már-már kiveszőfélben van, amióta ugye agyonnyomta őket a posztmodernitás mindent és mindeneket elrelativizáló súlya. Mi még merünk elkötelezettek lenni, talán azért is, mert a posztmodernitás csak később jött a nyakunkra. – Úgy tűnik, pár törekvő művésznek és néhány civil kezdeményezésnek köszönhetően a világ szeme felfigyel arra, hogy mi történik Kolozsváron a kortárs művészetek terén. Számomra kétséges azonban, hogy a kolozsváriak viszonyulása a művészeti kezdeményezésekhez problémamentes lenne. Egy alkalommal azt nyilatkoztad, hogy jobb hírnévnek örvendenek külföldön az Ecsetgyár-projektek, mint itthon. A helyi befogadók vizuális nevelése további hosszabb tervezést igényel, talán több közösségi kezdeményezésre lenne szükség. Az AltArt Alapítvány több lépést is tett a „látható város” elneve-
zésű köztéri művészeti projekt révén annak érdekében, hogy a kolozsvári társadalom szélesebb rétegeit megszólítsa. Van elképzelésed arról, hogyan lehetne az alkotók üzenetét eljuttatni a szélesebb rétegekhez? – Ez nagyon bonyolult kérdés. Azt hiszem, hogy elsősorban nem vizuális nevelésről van szó, hanem politikai tudatra való nevelésről. Az AltArt vonalán az esztétikai élmény gyakran másodlagos, az esztétikumot inkább csak afféle majonézként használjuk, hogy könnyebben csússzon a munka. A problémafelvetésünk mindig társadalmi és szinte mindig politikai. A Látható Város nagyon jó példa erre, az idén már négyszer jelentkeztünk vele. Tavaly a kiállított kilenc munkából hatot 48 óra alatt összetörtek, megrongáltak vagy elloptak. Igyekszünk minden évben változtatni a koncepción, és próbáljuk megkeresni, hogy hogyan másképp. A válaszunk sohasem az, hogy a közönségünk barbár, paraszt, analfabéta vagy bunkó, hanem az, hogy a köztér az elvitathatóság tere. Amikor a művészet szuverenitását felhozva kiállítok valamit a köztéren, akkor kénytelen vagyok azt is elismerni, hogy a polgár esetleg azzal nem ért egyet, elutasítja, meg akarja szüntetni. Emiatt az idei év témája az adoptálás. Megpróbálunk olyan munkákat létrehozni, amelyeket a közönség adoptálhat. Amit megpróbálunk elérni ezzel: hogy a polgár megtanuljon viszonyulni a munkához. Nem azt próbáljuk elmondani, hogy hogyan viszonyuljon, hanem hogy dolgozza ki a saját viszonyulási taktikáit, stratégiáit. – Kolozsvár képzőművészetének ez a mostani kisugárzása, úgy gondolom, egyfajta előrelépést jelenthet a 2021-es terv, azaz a kulturális főváros irányába. Ugyanakkor azt tapasztalhatjuk, rosszul állunk még a képzőművészeti alkotások archiválása, az itt alkotók életművének feldolgozása, bemutatása és megőrzése tekintetében. Mire tevődne a hangsúly egy ilyen kulturális fővárosi projekt megnyerésekor,
megoldódik esetleg néhány régóta égető probléma is? – Az archiválás nagyon komoly kérdés. Nekem ez nem szakterületem, ezelőtt kb. egy évvel azonban részt vettem Bukarestben egy nemzetközi konferencián, amelynek témája pontosan a megőrzés volt. Az én szempontomból ott az volt a legfontosabb, hogy a megőrzést mint értékmegőrzést és értékteremtést határozták meg, vagyis mint politikai gesztust. Én pedig, aki alkatomnál fogva sans-culotte vagyok, hajlamos vagyok elvitatni a megőrzést eldöntő közpolitikai szereplők létjogosultságát. Amikor ezek a közpolitikai szereplők előállnak, hogy valamit meg kell őrizni, ezáltal értéket teremteni és azt a politikai státusukat továbbörökíteni, amelyet én épp megváltoztatni akarok – akkor az én alapállásom, hogy ne őrizzük meg. De nem azért, mert nem látok benne potenciális értéket, hanem azért, mert nem támogatom csak úgy valamely politikai státus továbbörökítését. Számomra emiatt a kérdés inkább úgy tevődik fel, hogy mit nevezünk élő hagyatéknak. Valamit megőrizni csak azért, mert érték volt, de már nincs értéke – azaz a jelen társadalomformáló diskurzusnak már nem része, számomra értelmetlen. Azt hiszem, el kell fogadjuk, hogy vannak dolgok, amelyeket nem őrzünk meg. Amikor az ember nagytakarít, bizonyos dolgokat igenis kidob. Tudom, hogy ez brutálisan hangzik, és tudom, hogy több olvasó, aki értékmegőrzéssel, hagyományőrzéssel foglalkozik, erre majd felhördül. Lelkük joga, és én ezt is politikai gesztusként fogom olvasni. Én akkor is azt a politikai álláspontot képviselem, hogy a művészet élő és releváns kell hogy legyen. Emiatt, amikor valaminek a megőrzését eldöntjük, akkor azokat a dolgokat őrizzük meg és archiváljuk, mutatjuk fel értékként és hozunk létre múzeumot számára, amelyeknek létezik kapcsolata, vagy legalábbis egy lehetséges kapcsolata az élő jelennel.
Lőrincz Ildikó
Művelődés 2013
Tartalom és névmutató Közművelődés, riport
Ábrám Zoltán: Kelemen Ferenc laudációja 7:4; Megemlékezés a Don-kanyari áldozatokról 2:4; (Honismereti) Népfőiskola Erdélyben 11: 3 Bakó Botond: Szórványsziget Nagyenyeden 10:14 Balogh Zsuzsa–László Miklós: Kolozsvárról Stuttgartban 7:6 Bartha András: Pusztinai Közösségi Magyar Ház 9:17 Bartha Bálint: Flóriska Attila 5:14 Benkő Levente: Az együttműködés mindig jó. Interjú Magdó Jánossal, Magyarország kolozsvári főkonzuljával 8:3; Az evangéliumos építő köszöntése 2:3; Főhajtás a hősök emléke előtt 9:15; Háborús sírok a magyarvistai temetõben. Vészterhes idõk anyakönyvek és szemtanúk emlékezetében 1:4; Lett ágyú! 1848-as emlékhely Erdővidéken: Bodvaj 3:3; Mentõövet kell nyújtani a szórványmagyarságnak. Az EMKE évi közgyûlése 5:3; Színes tartalom könyvben, filmen és a valóságban 10:3 Benkő Judit: Találkozások – dallal, múlttal, egymással, önmagunkkal 3:6; Tóth Guttman Emese 5:9 Bocsárdi László: Pálffy Tibor 5:11 Bodó Barna: Szekernyés János 5:14 Bodor Pál: Csép Sándornak mindannyian fontosak voltatok. Egy erdélyi jellem emlékére 3:9 Boldizsár Zeyk Imre: 125 éves a tordaszentlászlói kórusmozgalom 8:14 Csávossy György: Ez a ház olyan, mint embernek a szíve 10:15 Dáné Tibor Kálmán: Beköszöntő 7:3; Hogyan tovább, Művelődés? 9:3; Kós Károly emlékezete 12:3; A Magyar Népfőiskolai Társaság 11:3 Dávid Lajos: Közművelődés a szórványban. A nagybányai Teleki–Magyar Ház 8:6 Demeter Mária: Fogyatékkal élő gyermekek napja Baróton 11: 6 Dukrét Géza: Húszéves a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 10:8 Dupka György–Zubánics László: Ötéves a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet 10:17 EMKE-közgyűlés 5:3 EMKE-díjak 5:4 EMKE-laudációk 5:4 Füzesi Magda: Újságírás határok nélkül. „A közös fészek melege” 9:11 Gaal György–Maksay Ádám–Albert Ferenczy Eszter: A Kelemen Lajos mûemlékvédelmi díj szabályzata 4:8 Gergely Gyula: Díjalapítás és tárlatnyitás. A Kelemen Lajos Mûemlékvédõ Társaság közgyûlése 4:6 Felhívás a Kárpát-medence kórusaihoz 4:10 Hadnagy Jolán: Új közművelődési létesítmény a Székelyföldön. A Tamási Áron Alkotóházról 10:16 Hajnal Jenő: A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet 8:12 Házy Bakó Eszter: Felhívás a XX. Bartalis János versmondó versenyre 10:7 Huszár László: A civil világból a szakmaiba. A Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet 11:10
Kálóczy Katalin: „Lángot adok, ápold, add tovább…” Húszéves a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet 12:8 Kántor Lajos: Karácsonyi Zsigmond 5:6 Katona Gyöngyi: Anyaországi szemmel az erdélyi közművelődési szigetekről 8:9 Kerekes Hajnal: Valóra vált merész álom a nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház 10:10 Keszeg Vilmos: Szõcs Levente 5:7 Kiss Olivér: Túra, kultúra és számítástechnika. Gyalogtúrán Kolozsvártól Sztánáig 9:13 Kocsis Tünde: Verssel élők. Az ŐszinTE versszínház és a Versben élő találkozások 10:5 Kónya-Hamar Sándor: Közművelődésről a közművelődésért 9:7 Kötõ József: Mi, Bethlen Gábor. In memoriam Csép Sándor 5:15; Rekita Rozália és Jancsó Miklós 5:10 Kurta József: Emõdi András 5:13 Kuti Márta: Irodalom két damasztszalvétán. Az Igaz Szó megjelenésének 60. évfordulójára 2:6 Laczkó Vass Róbert: Nyitott szemmel I. 11:18; II. Én elmentem Afrikában fél pénzen... 12:9 László Györgyi: EKE–EMKE–Művelődés 9:13 Maksay Ádám: Öt pontban az erdélyi mûemlékvédelemrõl 4:8 Máriás József: „Sors, nyiss nekem tért…” Beszélgetés Hitter Ferenccel 7:8 A Maros megyei EMKE díjazottjai 7:4 Márton Attila: Népnevelõk a népfõiskolán. Moldvai csángó oktatók Lakiteleken 5:16 Matekovits Mihály: Bencze Mihály 5:8; Szórványban – a határ mellett 12:7 Mátyus Aliz: Együttműködési lehetőségek 9:10 Murad Betty: Művelődés 2013. Tartalomjegyzék és névmutató 12:15 Neményi József Nándor: A schengeni vakvágány (1.) Esélyeink és kilátások egy sorsdöntõ évben 4:3; A schengeni vakvágány (2.) 5:23 Németh Júlia: Székely Géza 5:12 Nyisztor Ilona Európai polgári díja Brüsszelben 11:15 Pávai István: Györfi Erzsébet 5:6 Péter István: Merre tovább, Művelődés? 9:8 Plesa Róbert: Báthory Erzsébet – a mûfajteremtõ musicalopera. Beszélgetés Gombár Annamáriával 1:10 Rácz Levente: Gondolatok a Magyar Közösségi Házról 10:12 Sándor Ferenc: Kerekasztal-beszélgetés a folyóirat jövőjéről 9:4 Sebestyén Mihály: Száztizenhárom sor Nagy Miklós Kundról 7:5 Szabó Zsolt: Évforduló csemeteültetéssel. Húszéves a torockói Tóbiás ház 11:15; Hatvanöt éves a Mûvelõdés 1:3; Obsit 6:3 Szarvas Anita: Az idősképzés társadalmi szerepe és módjai 11:13 Széman Emese: Huszadszor is elsõk. Két évtizede alakult a szilágysomlyói Báthory István Alapítvány 1:7
15
Széman Rózsa: Közművelődés a szilágysági Somlyó aljában. A szilágysomlyói EMKE–Magyar Házról 11: 8; Szilágysomlyótól Nagyajtáig. Összefonódott a Szederinda és az Áfonya 5:18 Szikszai Mária: Kultúratudomány szak indul a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen 8:11 Takács Gábor: Egy kiállítás margójára 4:9 Visky András: Panek Kati 5:11 Zahoránszki István: Civil élet a végeken. A Hollósy Simon Művelődési Egylet 12:6
Galéria
Báthori Gábor: A testvérváros tisztelete 3:13 Benkő Levente: „A közösségéért tevő embernek akarok szobrot állítani”. Interjú Gergely Zoltán szobrászművésszel 12:4 D. Makkai Réka: M. Makkai Piroska fametszetei 12:19 Forró Miklós: Akár egy nagy családban. Látogatóban Márton Árpád festőművésznél 7:12 Kiss László András: Jakab Ilona színvilága 10:20 Kolozsi Gergely István: Emberek és embersorsok. Egy művész élete és halála: Reschner Gyula (1891– 1974) 6:22 Lőrincz Ildikó: Kolozsvár – a jövő művészetének városa. Beszélgetés Szakáts Istvánnal 12:12 Orbán István: Balázs Ernő kolozsvári belvárosi sétái 6:4; Jóbarát (1925–1940). Egy katolikus ifjúsági folyóirat képanyaga 4:1; Kalotaszegi kompozíció 9:18; Portrévázlat Suba László tordai szobrászművészről 11: 22 Szabó Zsolt: Makrai Zsuzsa Báthory-címerei 3:12; Miklosovits László és Babits Mihály négykezese 8:17; Orbán István 60 éves 1:17 Szekeres Attila: Címerében három farkasfog 3:13 Takács Gábor: Szekernyés Márton emlékére (1924– 2004) 5:20
Vadrózsa
Kósa László: A Vadrózsák második kötetének budapesti bemutatója 12: Nagy Zsolt: Egy vidéki muszáj-Herkules néprajzi gyűjtőtevékenysége. Fülöp Dénes 1976-os kézirata 7:14; Orbán Balázs és a székely gyümölcskultúra 4:16 Seres Bálint: Adatok a kopjafa értelmezéséhez 1:13
Enciklopédia
16
Bakó Botond: Egy életmű feltámadása. Elekes Károly (1844–1922) 3:24 Bartók Katalin–Farkas Zoltán–Svoboda Szilárd: Váczy Kálmán emlékezete 7:20 Benkő Judit: A polihisztor és a barátságos zenei élet 6:11 Benkő Levente: A csendesen dolgozó emlékére 2:14; A lehetetlen védelem. Váczy Kálmán és a szilágysági magyarok népbírósági pere 7:25; Amiről a levéltári iratkilométerek nem beszélnek. Sára Sándor Magyar nők a Gulágon című filmje kapcsán 11: 25 Csávossy György: Édes iskola 3:20 Demeter Vincze Tekla: Az erdélyi kortárs zenéről 8:20 Fazekas Lóránt: Katonasorsok az első világháborúban. A szatmárnémeti Szabó testvérek a vérzivatar forgatagában 2:19; Katonasorsok az első világháborúban. A vetési Vlád Endre emlékezete 8:23
Gaal György: Ahogy őseink örököltek 12:27 H. Szabó Gyula: Helikonos találkozó Marosvécsen 10:24 Hajdu Attila: Megpróbáltatásom stációi 2:14 Kónya-Hamar Sándor: Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhöz 6:19; Vita Sándor 3:18 Krajnik-Nagy Károly: Szakrális természetélmény Reményik Sándor Nagykõhavas-ciklusában („Szemeimet a hegyekre emelem”) 4:25 Kuti Márta: Híres erdélyi magyarok (1000–1990). Januári–februári évfordulók 2:27; Márciusi évfordulók 3:28; Áprilisi évfordulók 4:27; Májusi évfordulók 5:30; Júniusi évfordulók 6:29; Júliusi évfordulók 7:28; Augusztusi évfordulók 8:28; Szeptemberi évfordulók 9:28; Októberi évfordulók 10:28; Novemberi évfordulók 11:29; Decemberi évfordulók 12:29 László Bakk Anikó: És a cselló életre kelt 6:7 Lászlóffy Csaba: Jelenések – Jékely Zoltán 10:27; Megtisztulás (avagy a nyelv logikája). Esszérészletek Márairól 8:21 Mezey Katalin: Pályázati kiírás 2:31 Miklosovits László: Nehéz az út… 8:18 Molnár B. Lehel: Brassai Sámuel, a százzal haladó 6:8 Oláh-Gál Róbert: Ifj. báró Kemény Simon 9:25 Pomogáts Béla: A költészet felszabadító ereje. Száz esztendeje született Jékely Zoltán 10:25 Sas Péter: „Egy emberbõl az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad”. Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal (3.) 1:23; Kelemen Lajos és a Hun Szövetség 12:25; Kelemen Lajos ismeretlen testamentumai 1910-ből és 1925-ből 9:22; Kelemen Lajos lemondása (Ismeretlen életrajzi forrás 1907-bõl) 5:28 Szász István Tas: Hetvenöt éves a Vásárhelyi Találkozó (2.) 1:27 Takács Gábor: Kõbe faragott Biblia a mediterrántérségben 4:23 Vincze János: A katyńi tömeggyilkosság és Orsós Ferenc igazsága 6:27 Vincze Zoltán: Adatok Kós Károly sztambuli tanulmányútjához 4:20; Üzenet egy másik fekete kolostorból 6:14
Könyvesház
Ábrám Zoltán: A szabadság terhe 4:30 Balázs Imre József: A megszelídített sárkány 8:26 Demény Péter: Ki látja meg a túrós csuszát? 11:28 Erdõs Zoltán: Egy autonóm közösség mindennapjai a 17. századi Erdélyben 5:27 Gaal György: A világjáró grafikus 8:27; Templom a Főtéren. A kolozsvári Szent Mihály-templom képben és szóban 2:8 Kósa László: Könyv a Hunyad megyei református magyarságról 8:25; Templom jobbágya, megye zsellére 5:26 Kovács Eszter: Civil szervezetek idei kiadványai 8:27 Máriás József: Elek György kérdez 9:28; Erdélyi magyar népművészek 2:9
Vendégoldal
Kassai Figyelő Skultéty Csaba: „Európa felé?” A Kassai Figyelő tízéves jubileumán 2:11
Illusztrációk
Ábrám Zoltán 11:3 Adorjáni Réka 9:3 Albert Júlia 5:4 Aubermann Péter 4:13 Babits Mihály 8:28 Balaskó Nándor 11:24 Balázs Ernő 6:4–7, 11, 13 Balla Zoltán 11:19 Bedő Ágnes 3:7 Bencze Mihály 5:4 Benkő Levente 10:13 Berek István 1:8 Bíró Vencel 4:13 Boros Zoltán 11:15 Botár Edit 1:19 Brósz Ilona 4:13 Cîmpan István 12:13 Cziráki Zsuzsanna 5:27 Csávossy György 3:20 Csép Sándor 3:9; 5:4 Csirák Csaba 11:4 Csiszér Balázs 12:11 Csűrös István 7:26 Csűrösné Káptalan Margit 7:26 Dáné Tibor Kálmán 7:3; 9:4; 11:3 Darabont Lili 11:15–17 De Martin Lajos 9:15 Demeter Zoltán 3:4 Dózsa György 11:24 Egyed Emese 3:8 Elekes Károly 3:24 Emődi András 5:5 Essig József 9:20, 31 Essig Kacsó Klára 9:20 Farkas Melinda 9:18 Fazakas Tibor 9:20 Fekete László 1:20 Flóriska Attila 5:5 Fülöp Gábor 3:7 Gergely János 7:26 Gergely Zoltán 12:4–6 Guttmann Szabolcs 3:8 Györfi Erzsébet 5:4 Hajdu Attila 2:14 Halmen Balázs 11:19 Hantz Lám Irén 2:9 Hitter Ferenc 7:8 Hollósy Simon 12:6 Horváth László 8:3 Iszlay Szilvia 11:7 Jakab Ilona 10:7, 10, 15, 20–24, 26, 27, 30, 31 Jammer, Stefan 12:13 Jancsó Hajnal 9:3 Jancsó Miklós 3:8; 5:4; 9:3 Jékely Zoltán 10:24 Józsa Miklós 10:13 Kántor Lajos 7:7 Karácsonyi Zsigmond 5:4 Kató Béla 2:3 Kelemen Ferenc 7:4 Kemény Simon 9:25 Kis Eszter 1:20 Kiss András 1:22 Kiss Gábor 9:4 Kollár Gusztáv 4:11 Kolozsi Tibor 8:3
Koncz Münich András 9:21 Koncz Münich Judit 9:21 Kós Károly 12:3–5 Kovács Attila 7:26 Könczey Elemér 10:13 Kusztos Endre 8:3 Laczkó Vass Róbert 11:18 László Miklós 2:9 Lészai Bordy Margit 9:21 Lezsák Sándor 5:18 Lőrincz Lehel 1:17 Magdó János 1:8; 3:12; 8:3, 4; 10:4 M. Makkai Pirodka 12:20–23 Makrai Zsuzsa 1:7; 3:12 Márton Áron 12:6 Márton Árpád 7:11–13, 18, 28, 30 Miklosovits László 8:11, 13, 16–19, 22, 28, 31; 9:4 Miklóssy Gábor 4:12 Mohácsi László Árpád 10:6 Müller Csaba 1:6 Nagy Imre 10:24 Nagy Miklós Kund 7:4 Nyisztor Ilona 11:15 Orbán István 1:17–20; 9:19 Pálffy Tibor 5:5 Panek Kati 5:5 Pomogáts Béla 10:18 Rácz József 4:13 Reischel Artúr 4:13 Rekita Rozália 3:8; 5:4; 9:3 Reschner Gyula 6:22–25 Rethofer Jenő 4:11 Rohonyi D. Iván 8:4; 9:4 Rózsa József 4:13 Scheitz Vilmos 4:13 Sára Sándor 11:26 Sipos Gábor 3:12; 8:4 Skultéty Csaba 2:13 Somai László József 11:20, 21; 12:11 Soó Rezső 7:26 Starmüller Géza 8:3 Suba László 11:22–24 Szabó Árpád 2:20 Szabó István 2:20 Szabó Zsolt 3:12; 9:4; 10:13 Szathmári Ferenc 2:9 Szebeni Szabó Róbert 12:3 Szeitz Uracs Ildikó 8:9,10 Székely Géza 5:5; 9:20 Szekernyés János 5:5 Szekernyés Márton 5:20–22 Széman Emese Rózsa 10:5 Széman Péter 1:7, 8; 3:12 8:4; 10:4 Szopos Sándor 4:11 Szőcs Levente 5:4 Takács Gábor 8:27 Tamási Ágnes 10:17 Tasnádi József 1:18 Teleki Anna 9:26 Tibori Szabó Zoltán 9:4 Tornay Krisztina 9:18 Tóth Guttman Emese 3:8; 5:4 Ţurcaş, Septimiu Cătălin 1:8 Váczy Kálmán 7:20, 22, 24–26 Váczy Kálmán, id. 7:21 Váczy Kálmánné 7:24
Várady Ilona 3:6 Varga Elek 6:22 Varga Péter 3:9 Vass Erika: 8:25 Vlád Endre 8:23 Wayne, John 5:22 Wesselényi Miklós 11:23 Wildt József 4:13
Névmutató
Ábrám Zoltán 2:4; 4:30; 7:4; 11:3 Adorjáni Réka 9:3 Albert Ferenczy Eszter 4:8 Albert Júlia 5:4 Aubermann Péter 4:13 Babits Mihály 8:17, 28 Bakó Botond 3:24; 10:14 Balaskó Nándor 11:24 Balázs Ernő 6:4–7, 11, 13 Balázs Imre József 8:26 Balla Zoltán 11:19 Balogh Zsuzsa 7:6 Bartha András 9:17 Bartha Bálint 5:14 Bartók Katalin 7:20 Báthori Gábor 3:13 Bedő Ágnes 3:7 Bencze Mihály 5:4, 8 Benkő Judit 3:6; 5:9; 6:11 Benkő Levente 1:4; 2:3, 14; 3:3; 5:3; 7:25; 8:3; 9:15; 10:3; 11:25; 12: Berek István 1:8 Bíró Vencel 4:13 Bocsárdi László 5:11 Bodó Barna 5:14 Bodor Pál 3:9 Boldizsár Zeyk Imre 8:14 Boros Zoltán 11:15 Botár Edit 1:19 Brassai Sámuel 6:8 Brósz Ilona 4:13 Cîmpan István 12:13 Cziráki Zsuzsanna 5:27 Csávossy György 3:20; 10:15 Csép Sándor 3:9; 5:4, 15 Csirák Csaba 11:4 Csiszér Balázs 12:11 Csűrös István 7:26 Csűrösné Káptalan Margit 7:26 D Makkai Réka 12:19 Dáné Tibor Kálmán 7:3; 9:3, 4; 11:3; 12:3 Darabont Lili 11:15–17 Dávid Lajos 8:6 De Martin Lajos 9:15 Demény Péter 11:28 Demeter Mária 11:6 Demeter Vincze Tekla 8:20 Demeter Zoltán 3:4 Dózsa György 11:24 Dukrét Géza 10:8 Dupka György 10:17 Egyed Emese 3:8 Elek György 9:28 Elekes Károly 3:24 EMKE-díjak 5:4 EMKE-közgyűlés 5:3 EMKE-laudációk 5:4
17
18
Emõdi András 5:5, 13 Erdõs Zoltán 5:27 Essig József 9:20, 31 Essig Kacsó Klára 9:20 Farkas Melinda 9:18 Farkas Zoltán 7:20 Fazakas Tibor 9:20 Fazekas Lóránt 2:19; 8:23 Fekete László 1:20 Flóriska Attila 5:5, 14 Forró Miklós 7:12 Fülöp Dénes 7:14 Fülöp Gábor 3:7 Füzesi Magda 9:11 Gaal György 2:8; 4:8; 8:27; 12:27 Gergely Gyula 4:6 Gergely János 7:26 Gergely Zoltán 12:4, 5 Gombár Annamária 1:10 Guttmann Szabolcs 3:8 Györfi Erzsébet 5:4, 6 H. Szabó Gyula 10:24 Hadnagy Jolán 10:16 Hajdu Attila 2:14 Hajnal Jenő 8:12 Halmen Balázs 11:19 Hantz Lám Irén 2:9 Házy Bakó Eszter 10:7 Hitter Ferenc 7:8 Hollósy Simon 12:6 Horváth László 8:3 Huszár László 11:10 Iszlay Szilvia 11:7 Jakab Ilona 10:7, 10, 15, 20–24, 26, 27, 30, 31 Jammer, Stefan 12:13 Jancsó Hajnal 9:3 Jancsó Miklós 3:8; 5:4, 10; 9:3 Jékely Zoltán 10:24, 25, 27 Józsa Miklós 10:13 Kálóczy Katalin 12:8 Kántor Lajos 5:6; 7:7 Karácsonyi Zsigmond 5:4, 6 Kató Béla 2:3; 8:3 Katona Gyöngyi 8:9 Kelemen Ferenc 7:4 Kelemen Lajos 5:28; 9:22; 12:25 Kemény Simon 9:25 Kerekes Hajnal 10:10 Keszeg Vilmos 5:7 Kis Eszter 1:20 Kiss András 1:22, 23 Kiss Gábor 9:4 Kiss László András 10:20 Kiss Olivér 9:13 Kocsis Tünde 10:5 Kollár Gusztáv 4:11 Kolozsi Gergely István 6:22 Kolozsi Tibor 8:3 Koncz Münich András 9:21 Koncz Münich Judit 9:21 Kónya-Hamar Sándor 3:18; 6:19; 9:7 Kós Károly 4:20; 12:3–5 Kósa László 5:26; 8:25; 12:23 Kovács Attila 7:26 Kovács Eszter 8:27 Kovács Kis Gyöngy 12:27
Könczey Elemér 10:13 Kötõ József 5:10, 15 Krajnik-Nagy Károly 4:25 Kriza János 12: Kurta József 5:13 Kusztos Endre 8:3 Kuti Márta 2:6, 27; 3:28; 4:27; 5:30; 6:29; 7:28; 8:28; 9:28; 10:28; 11:29; 12:29 Laczkó Vass Róbert 11:18; 12:9 László Bakk Anikó 6:7 László Györgyi 9:13 László Miklós 2:9; 7:6 Lászlóffy Csaba 8:21; 10:27; Lészai Bordy Margit 9:21 Lezsák Sándor 5:18 Lőrincz Ildikó 12:12 Lőrincz Lehel 1:17 M. Makkai Piroska 12:20 Magdó János 1:8; 3:12; 8:3, 4; 10:4 Makrai Zsuzsa 1:7; 3:12 Maksay Ádám 4:8 Márai Sándor 8:21 Máriás József 2:9; 7:8; 9:28 Márton Áron 12:6 Márton Árpád 7:11–13, 18, 28, 30 Márton Attila 5:16 Matekovits Mihály 5:8; 12:7 Mátyus Aliz 9:10 Mezey Katalin 2:31 Miklosovits László 8:11, 13, 16–19, 22, 28, 31; 9:4 Miklóssy Gábor 4:12 Mohácsi László Árpád 10:6 Molnár Lehel 6:8 Murad Betty 12:15 Müller Csaba 1:6 Nagy Imre 10:24 Nagy Miklós Kund 7:4, 5 Nagy Zsolt 4:16; 7:14; Neményi József Nándor 4:3; 5:23 Németh Júlia 5:12 Nyírő József 6:19; Nyisztor Ilona 11:15 Oláh-Gál Róbert 9:25 Orbán Balázs 4:16 Orbán István 1:17–20; 4:1; 6:4; 9:18, 19; 11:22 Orsós Ferenc 6:27 Pálffy Tibor 5:5, 11 Panek Kati 5:5, 11 Pávai István 5:6 Péter István 9:8 Plesa Róbert 1:10 Pomogáts Béla 10:18, 25 Rácz József 4:13 Rácz Levente 10:12 Reischel Artúr 4:13 Reithofer Jenő 4:11 Rekita Rozália 3:8; 5:4, 10; 9:3 Reményik Sándor 4:25 Reschner Gyula 6:22–25 Rohonyi D. Iván 8:4; 9:4 Rózsa József 4:13 Sándor Ferenc 9:4 Sára Sándor 11: 25 Sas Péter 1:23; 5:28; 9:22; 12:25 Scheitz Vilmos 4:13
Sebestyén Mihály 7:5 Seres Bálint 1:13 Sipos Gábor 3:12; 8:4 Skultéty Csaba 2:11, 13 Somai László József 11:20, 21; 12:11 Soó Rezső 7:26 Starmüller Géza 8:3 Suba László 11:22–24 Svoboda Szilárd 7:20 Szabó Árpád 2:20 Szabó István 2:20 Szabó Zsolt 1:3, 17; 3:12; 6:3; 8:17; 9:4; 10:13; 11:15; Szakáts István 12:12 Szarvas Anita 11:13 Szász István Tas 1:27 Szathmári Ferenc 2:9 Szebeni Szabó Róbert 12:3 Szeitz Uracs Ildikó 8:9, 10 Székely Géza 5:5, 12; 9:20 Szekeres Attila 3:13 Szekernyés János 5:5, 14 Szekernyés Márton 5:20–22 Széman Emese Rózsa 1:7; 10:5 Széman Péter 1:7, 8; 3:12; 8:4; 10:4 Széman Rózsa 5:18; 11:8 Szikszai Mária 8:11 Szopos Sándor 4:11 Szõcs Levente 5:4, 7 Takács Gábor 4:9, 23; 5:20; 8:27 Tamási Ágnes 10:17 Tasnádi József 1:18 Teleki Anna 9:26 Tibori Szabó Zoltán 9:4 Tornay Krisztina 9:18 Tóth Guttman Emese 3:8; 5:4, 9 Ţurcaş, Septimiu Cătălin 1:8 Váczy Kálmán 7:20, 22, 24–26 Váczy Kálmán, id. 7:21 Váczy Kálmánné 7:24 Várady Ilona 3:6 Varga Elek 6:22 Varga Péter 3:9 Vass Erika: 8:25 Vincze János 6:27 Vincze Zoltán 4:20; 6:14 Visky András 5:11 Vita Sándor 3:18 Vlád Endre 8:23 Wayne, John 5:22 Wesselényi Miklós 11:23 Wildt József 4:13 Zahoránszli István 12:6 Zubánics László 10:17 Összeállította
MURAD BETTY
Galéria
M. Makkai Piroska fametszetei Medve Makkai Piroska óriási életművet: festmények, fametszetek, dúcok, grafikák, írások, 1930-tól haláláig rendszeresen vezetett naplók tucatját és gazdag dokumentációt hagyott hátra. Célunk, hogy újra a köztudatba emeljük emlékét és megismertessük sajátos képi világát a számára mindig a hazát, a bölcsőt jelentő Erdélyben, de Magyarországon és szerte a világban is. „Csak a sikerről kellett lemondanom. Az élet nem kényszerített vakságra, ezért hálás vagyok Neki, hogy fél évszázadon keresztül kínoztak az összeütközések. A jelenség mindig ellentmondott a lényegnek, az érzés a formának, a valóság az áhítatnak. De a fekete nálam egyensúlyban maradt a fehérrel. Magam alázkodtam, hogy ne alázzanak, szegény maradtam, hogy ne raboljanak ki. Be kellett látnom, hogy egy élet alatt olyan sötétségből, a bánya mélyéről nem juthatok a csúcsra. A napsütésre. A gyermekeim és unokáim folytatják utamat. Azért jöttek a világra” – vallja a művész életrajzsorozata befejező képéhez írt kísérőszövegében. Nos, mi ezt megértettük és eszerint cselekszünk. Sok művésznél látjuk, hogy önmagukat keresve, életük során rengeteg önarcképet festenek. Medve Makkai Piroska nem önarcképeket festett, hanem életrajzsorozatokat metszett. Ezekből ismerjük meg életét, művészetét, világképét és világlátását. Medve Makkai Piroska élete regénybe illő, sok drámai fordulattal, tragikus elemekkel, ismert helyszínekkel és hősökkel. Dományban született, egy Zsil-völgyi bányatelepülésen, 1910-ben, akkor még Magyarországon. Kisgyermekként élte meg az első világháború borzalmait, amelyek mély képeket hagytak lelkében. Édesapja bányász volt, akit politikai nézetei és agitátori magatartása miatt bebörtönöztek, majd tüdőbajban meghalt. Piroska korán félárván maradt három testvérével. De ez a bányászsors, ez a bátor kiállás a társak felemeléséért, a harc a körülmények javításáért, a kemény munka a szegény sorból való kiemelkedésért – ez vált az M. Makkai példaképévé egész életére. A művészet vonzása már kisgyermek korában jelentkezett, mindig festeni akart, pedig egy nagyon szegény képi világba született. Festményt csak cseperedő leány korában látott a zárdában, a templomokban, ott is szentképek formájában. Benne viszont dúltak a képek, a víziók, amelyek kikívánkoztak. Ugye, azt mondják, hogy a művészethez kell egy kis tehetség és annál több megfeszített munka. Ez
19
20
igaz, de tehetség hajtja a művészt. Hogyan kerülhetett volna másképp egy fiatal, életének 18. évét még be sem töltött leány az eldugott, szegény bányavidékről Kolozsvárra, a Szépművészeti Akadémiára, ha nem kivételes tehetsége folytán, ahová előképzettség nélkül, minden szabályt mellőzve egyetlen rajza alapján vették fel a román művész-tanárok. 1933-ban a végzősök kiállítását méltatva, sokan Makkai Piroskát látták a legtehetségesebbnek és legígéretesebbnek. De rajztanári állást nem kapott, hanem a kolozsvári Irisz gyárban lett porcelánfestő. Az 1934-1935-ös tanévre viszont ösztöndíjat kapott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Varga Lajos Nándor grafikai osztályába került. Tőle, a legjobb mestertől tanulta meg a fametszés technikáját, és bejárta Európa fontos művészi központjait: Párizst, Rómát, Berlint. Rajzban és írásban mindvégig naplót vezetett. Óriási élmény volt számomra, amikor korai naplóit forgatva ráakadtam a szamár motívumra. Ezt az Életrajz-sorozatában, mint a Művészet megtestesítőjét látjuk, ahogy trónol és várja az áldozat-bemutatásokat. Ez a szamár a párizsi katedrális egyik oszlopáról nézett le, és döbbenetes hatással lehetett rá, hisz ennek a magasan trónoló szamárnak a képe kísérte és kísértette végig a továbbiakban: az elérhetetlen tökéletessége a művészetnek,
amit lehetetlen kielégíteni, elvárásainak lehetetlen megfelelni, amely a végén csak rávigyorodik a művészre, és annyit mond: nem elég. 1935 őszén rajztanári kinevezést kapott a nagyváradi leánygimnáziumba. Ott volt első egyéni kiállítása is: egyetlen éjszakára állította ki akvarelljeit az újságíróklubban, s reggelig minden képét megvásárolták. Majd férjhez ment és három gyermeknek adott életet. Eközben folyamatosan festett, tanított, fametszeteket rajzolt-vésett, alkotott. 1943-ban megjelent Kolozsváron Az asszony című, 26 metszetet tartalmazó albuma az „örök Mellékszereplőről”, ahogyan az előszót író Szabédi László nevezi a megértéssel és szeretettel ábrázolt fáradhatatlan anyákat, feleségeket. Makkai Piroska életében és munkájában központi szerepet tölt be az Asszony. Nem a nő, ahogy azt a férfiak művészetében látjuk, hanem az As�szony: a fáradhatatlan anya és feleség. Ebben a szerepükben az asszonyok egyenrangúak, megértik egymást, közös nyelvük van: a szeretet. Ezt a sajátos asszonyi vonást a férfiak sosem fogják tudni megérteni, mert ebben az asszonyi szerepben nem számít a származás, a rang, a külsőségek, mert a gondok, a felelősség és a cél közös. Makkai Piroska nem csak művészetében állított örök emléket az Asszonynak, hanem a közéletben is aktív szerepet vállalt értük: asszonyszövetséget alapított, a háború dúlta világban, a szegény sorban iskolát hozott létre magyar és román gyermekek számára, akiket ő tanított írásraolvasásra, és ajtaja mindig nyitva állt asszonytársai előtt. „A föld újra friss vért kíván” – fűzi magyarázatként Életrajz-sorozatának következő képéhez, a második világháború kitörésére utalva. Az értelmetlen háború elvette tőle fiatal férjét. Három gyermekének édesapját szibériai fogságba hurcolták, és évekig nem kapott róla hírt. 1944-ben, a háború kényszerítette menekülés végállomásaként Nagybányán telepedett le, ahol megkapta Thorma János műteremlakását. Többedmagával újraszervezték a nagybányai festőiskolát, festeni tanította a tehetséges magyar és román fiatalokat – több tanítványából lett ismert, neves művész –, itt talált rá újra a festés örömére. Rendszeresen kiállított Nagybányán, Erdély nagyvárosaiban, Bukarestben országos tárlatokon. Állami megrendeléseket kapott – és persze kultúrpolitikai irányítást a szocialista realizmus szellemében, aminek mérsékelt sikerrel volt képes eleget tenni. Naplójában olvastam, hogy mennyire boldog volt egyik nagyszabású állami megrendelésével, mivel abból új cipőket vásárolhatott gyermekeinek. Számos egyéni tárlata közül talán legnagyobb örömére szolgált, hogy a Zsil-völgyi Lupény városában, ahol hajdan aknász volt az édesapja, 1954-ben ő rendezhette a legeslegelső kiállítást, s a látogatók között akadtak, akik még emlékeztek a családjára, s arra a kicsi lányra… 1955-ben értesítést kapott: halottnak tudott férjét rehabilitálta a Szovjetunió a kolimai rabtáborból
mint magyar hadifoglyot, és hazahozták Magyarországra. 1956-ban gyermekeivel Budapestre utazott, kérték és megkapták a magyar állampolgárságot, s megadatott az újraegyesült családnak az egyetlen kegy a sorstól: részesei lehettek az 1956-os forradalom világ csodálta élményeinek. Nagyon érdekes, hogy Életrajzaiban mindig eddig a pontig ért el, utána talán belső emigrációba került, sosem érezte teljesen otthon magát, pedig tanított, publikált, rendszeresen kiállított, díjakat kapott. De ő nem erre az elismerésre vágyott. Számára az erdélyi ember, az erdélyi tájak jelentették az otthont. A legnagyobb örömöt számára nem az jelentette, hogy Budapesten állíthatott ki, hanem hogy Lupényban, ahol gyermek volt, egy eldugott kicsi bányászvárosban szervezhette meg az első kiállítást. Makkai Piroska mindig festő szeretett volna lenni, nagyon szerette a színeket. De belső képi világához a legjobb kifejezőeszköznek a fametszés bizonyult. Ebben tudta adni őszintén és zseniálisan önmagát, a fába tudta leginkább belevésni fájdalmát és néha örömeit is. Nem tehetem meg, hogy ne említsem meg: az európai művészettörténetben létezik még egy ilyen asszonyművész, akit a szenvedés, a lelki fájdalom és a belső intenzív képek ugyancsak a fametszés művészetéhez vezettek. Käthe Kollwitz ő, azzal a különbséggel, hogy neki Berlinben emlékháza van. Miért épp a fametszés? Ennek több oka is van. A fametszés az egyik legrégebbi művészeti eljárás. Fa mindig akad, kicsi, kéznél van, bárhol, akár a háború borzalmai előli menekülés közben is művelhető, nem szükséges hozzá tágas, világos műterem. Ugyanakkor igazi mesterség, pontosságot, odafigyelést, magas szintű szakmai tudást, kitartást és kemény munkát jelent. És a fából kiindulva születik meg a kép. Minden fafelületnek vannak rejtett képei, erezete, vannak bogok rajta, az avatott művész pedig ezeket ajándéknak veszi, és felhasználja képeiben. A fára felrajzolják a képet, majd szépen, lassan, egyre mélyebbre haladva kivésik. A vésett vonalat már nem lehet javítani. Akár az életben: ami megtörtént, már nem lehet visszafordítani. Erre a kifaragott dúcra viszik fel rolnival a festéket, majd ráhelyezik a papírt, és kanállal préselik. Hosszadalmas eljárás és nem tudni, mi a vége. „A metszett fán a nyomás után minden fordítva jön ki. Jelképnek láttam, ez a világ igazsága” – mondja egy vele készült interjúban a művész. Ez a szamár fintora. Ugyanakkor a fekete-fehér világa az állandó és feloldhatatlan kontrasztja miatt hihetetlenül kifejező. A megadott fa véges, ebbe kell beszorítani egy egész mondanivalót. Képei, akár Bartók művei, szigorúan megszerkesztett formába öntött motívumok és gondolatok kavalkádja. Látszatharmóniába öntött diszharmónia. A megérthetetlen, öntörvényű világ, kis emberi lét rendbe szorítása. Művészi egyensúlyozás a szétbomlás határán. Makkai Piroska témaként sokszor a fájdalmában egyedül maradt zsenit, a szenvedő alkotót jeleníti
meg. Életüket boncolgatva, magyarázva önmaga kérdéseire keresi a választ. Makkai Piroska hagyatékában kutakodva találtam rá Csoóri Sándornak a Fájdalmak ürügyén c. rövid eszmefuttatására, ami találó kulcs Makkai Piroska művészetéhez, és művészi létéhez is: „Van fejfájás, gyomorfájás, idegfájás, lelki fájdalom, világfájdalom. Csak én-fájdalom nincs, holott minden szaggatást, hasogatást, ájulásba döntő szenvedést az egyén visel el. Fájok, tehát vagyok, írja egyik verse alá Illyés Gyula átalakítva a racionalista Descartes jelmondatát. Tudom, hogy sem a descartes-i, sem az illyési nem kizárólagos igazság, de számomra az illyési a súlyosabb. A gondolat lehet akkora, mint a világ, de a fájdalom még nagyobb is lehet. Az igazi éleslátók tehát nem a logikus elmék, akik agyukkal, hanem a szenvedők, akik egész létükkel gondolkodnak. Önismeret nélkül pedig a világ homályban marad. A legnagyobb önismeretre pedig a fájdalom tanítja meg az embert, mert átháríthatatlan, s egyetemességével együtt is mindig személyes.” Makkai Piroska művészetét egyetlen stílusba sem lehet besorolni, mert mondanivalója függvényében lavíroz az absztrakt és a realista megjelenítés között. Erről a kettősségről így vall egy vele készült interjúban: „Általában kényelmesebb nem elvonat-
21
koztatni, hanem élvezni a kitermelt dolgokat. De művészet nem jöhet létre absztrakció nélkül. Minden művészet absztrakt. Az elvont gondolat ad formát még az egyszerű tárgyaknak is. S a piramisok sem emelkedhetnek az ég felé, ha nem az absztrakt matematikai számítások tartanák egyensúlyban”. Makkai Piroska művészete túlnő erdélyi mivoltán, képi nyelvezete univerzális, témái, annak ellenére, hogy konkrét erdélyi vagy magyar témák, mégis az egyetemes ember, művész témái. Éppen ezért, reméljük elég idő eltelt ahhoz, hogy megszeressük, emlékét felelevenítsük. Makkai Piroska intellektuális művész volt, mindig jól megszerkesztett sorozatokban gondolkodott. A vándorkiállításán pár sorozatából adunk ízelítőt. Látható az Életrajz, az Asszony, az Apa és a Fiú, illetve a két Bolyai, a Bartók-sorozat egy része és egy absztrakt munkáiból egy válogatás. Az első állomáson, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Györkös Mányi Albert Emlékházában, Kolozsváron 2013. október 2-a és 22-e között volt látható a kiállítás. A következő állomás 2013. december 10-e és 2014. január 10-e között a nagybányai Teleki–Magyar Ház, majd a Zsil-völgye, ahol másik unokahúgának, Gáspár Barra Rékának adjuk át a stafétabotot. És szeretnénk, ha itt nem érne véget, hanem a kiállítás gyarapodna és bejárna országot-világot. Elhatároztuk, hogy az M. Makkai Piroska hagyatékában fennmaradt dúcokból nyomatokat készítünk. Erre létrehoztunk egy honlapot, ahol a Makkai Piroska művészetét kedvelők fametszetet rendelhetnek (www.facebook.com/M.Makkai.Piroska/info).
22
D. Makkai Réka
Vadrózsa
A Vadrózsák második kötetének budapesti bemutatója A Kriza János Néprajzi Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság Folklór Szakosztálya és az MTA Határon Túli Magyarok Titkársága közös rendezvényeként 2013. november 18-án került sor Kriza János Vadrózsák című gyűjteménye, Olosz Katalin gondozásában napvilágot látott második kötetének és a Kriza-kutatás nemrég megjelent, Szakál Anna budapesti doktorandusz értékes, új eredményeit magába foglaló Az ismeretlen Kriza János és ismeretlen gyűjtői című könyvének a bemutatójára. Az eseménynek az MTA budapesti székházában működő Akadémiai Könyvtár biztosított helyet, különös tekintettel arra, hogy Kriza János a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, és hagyatékának nagyobb részét éppen ebben a könyvtárban őrzik. Kedves gesztusként a könyvtár munkatársai a bemutató idejére üveg alatt tárlóban kiállítottak néhány Krizadokumentumot. A rendezvényt Bárth Dániel, a Magyar Néprajzi Társaság Folklór Szakosztályának elnöke és Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke köszöntötték. Utóbbi röviden ismertette a Társaság jelenleg folyó balladaprojektjét is. Ezután Kósa László akadémikus a Vadrózsák II. kötetét, Szilágyi Márton egyetemi tanár (ELTE) pedig Szakál Anna könyvét mutatta be. A méltatásokat Olosz Katalin és Szakál Anna előadásai követték Kriza-hagyaték a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában, illetőleg Az ismeretlen Kriza János és ismeretlen gyűjtői címmel. Alább Kósa Lászlónak a könyvbemutatón elhangzott a szövegét közöljük. Kriza János könyve, a Vadrózsák I. kötete „székely népköltési gyűjtemény” alcímmel 1863 ele-
jén látott napvilágot Kolozsvárott. A felölelt műfajokat tekintve – bár regionális – ez az első teljesnek mondható magyar népköltési gyűjtemény. A munkája során Krizát leginkább buzdító és sürgető Gyulai Pál már a megjelenéskor megjósolta, hogy a mű utóéletében a magyar művelődés becses és jelképi erejű alkotása lesz. Az is lett. Később – 1911 és 2001 között – még négy kiadást ért meg. Nagy lendületet adott a magyar folklorisztika kibontakozásának. A magyar népköltészet klasszikus hazájává avatta a Székelyföldet. Darabjai bekerültek a közoktatás ismeretanyagába, és állandó helyük van a folklórantológiákban. Nem utolsósorban példájáról máig gyakran nevezzük a legszebb népköltési szövegeket virágoknak. A kellő önbizalmat nélkülöző és óvatoskodó Kriza János több mint húsz évig foglalkozott a Vadrózsák előkészületeivel. A kiadás elhúzódása még sem jelentett föltétlenül késedelmet. Bizonyára lelkes fogadtatásban részesül akkor is, ha a szabadságharc előtt jelenik meg. Amikor végül napvilágot látott, megváltozott közhangulat fogadta. Még nem múlt el a vereség okozta letörtség, de a társadalom már reménykedett, mert jól érezte, hogy az önkényuralom a vége felé jár. A szépirodalom tekintélye időközben még inkább emelkedett. Ennek részeként a balladaírásnak divatja támadt. A nemzeti kultúra minden újabb jeles teljesítménye társadalmi várakozást elégített ki. Különösen így volt a székelyek esetében, mert akkoriban már széles közvélemény tartotta őket számon mint az egyik legősibb és legkülönlegesebb magyar népcsoportot. A szabadságharc alatti hősi magatartásuk tovább fokozta irántuk a figyelmet.
A Vadrózsák történetéhez hozzátartozik a Vadrózsa-pör is. Arany János nevezte el így azt a vitát, amit Iulian Grezescu Pesten élő román újságíró vádja indított el, aki állította, hogy Kriza románból plagizált és hamisított. A durva támadás nemcsak Kriza becsületébe vágott, hanem sértette az ünneplő olvasó közönséget is. De nemcsak visszautasítást váltott ki, hanem bizonyítási törekvést is, és serkentette a kutatást. Az összehasonlító folklorisztikában eredetkérdéseket firtató újabb és újabb magyar–román ütközések követték, hatása a 20. század második feléig tartott. Érdemes lenne alaposan földolgozni historiográfiáját, de nem egyenlőségjelet téve a felek közé, amire mi magyarok hajlamosak vagyunk, pedig ezt a vitát valóban nem a magyarok kezdték. A hatástörténetre utalva említem meg a „kis vagy második vadrózsa-pör”-t, amit a Vadrózsákra visszautalva, száz évvel ezelőtt folytattak egymás között a magyar folkloristák a népköltési szövegek lejegyzésének és közlésének szabályairól. A Vadrózsák első kötete megjelenésének fölidézése után rátérünk a második kötetre. Olosz Katalin csaknem kilencven oldalt kitévő bevezető tanulmánya 1862vel veszi fel a történet fonalát. Kriza, aki ekkorra unitárius püspök lett Kolozsvárott, végre elhatározta, hogy sajtó alá rendezi és nyomdába adja gyűjteményét. A kiadást gróf Mikó Imre mecénási támogatása is segítette. A kézirat ívenként került sajtó alá, és a munka során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tervezett terjedelem nem elegendő, szükség lesz második kötetre. Kriza annyira komolyan gondolt rá, hogy válogatott az anyagából, ugyanakkor újabb gyűjtéseket kezdeményezett, újabb munka-
23
24
társakat keresett. Az első kötet nagy visszhangja a Vadrózsa-pörrel együtt néhány hónapig ugyan lassította a munkáját, de 1863 nyarán már ismét tervezte a második kötet – elképzelése szerint – közeli kiadását. Igyekezett újabb földrajzi területeket és más felekezeteket is bevonni, ugyanis az első kötet szövegeinek zömét székelyföldi unitárius lelkészek és tanítók küldték el neki. Amint Olosz Katalin fölhívta rá a figyelmet, közben óvatos magatartása is változott. Az újabban hozzá került anyagból a második kötet mutatványaként egyre többet publikált lapokban, folyóiratokban. Az új kötet készítése azonban egyre késett. 1875-ben váratlanul meghalt Kriza János. Gyulai Pál és Toldy Ferenc néhány hónap múlva Budapestre hozatták a hagyatékát. Gyulai azonban hamarosan elfeledkezni látszott a második kötetről. Elindult a magyar folklór első reprezentatív sorozata, a Magyar Népköltési Gyűjtemény. Ennek székelyföldi népköltést tartalmazó harmadik számába válogattak be Kriza gyűjtéseiből. A sorozatszerkesztő Arany László és Gyulai Pál elkövették azt a hibát, hogy az anyag kiválogatását és gondozását a filológiában járatlan, de annál ambíciózusabb fiatal Benedek Elekre bízták. Benedek éppúgy átírta a szövegeket, mint a sajátjait. Az évek múlásával azután a Kriza-hagyaték sok más kézirattal együtt a sorozatot kiadó Kisfaludy Társaság iratai közé vegyülve a második kötet ügyével együtt hosszabb időre elfelejtődött. Senki sem kereste. Amikor 1911-ben Kriza születésének centenáriumára ismét megjelent a Vadrózsák, az első kötet jelölés már elmaradt róla. Olosz Katalin tanulmányában igen aprólékosan és részletesen tárja fel a hagyaték történetét. Csakis a legnagyobb elismerés illeti ezért a filológusi teljesítményért. Egy könyvismertetés keretében azonban lehetetlen teljességgel bemutatni munkáját, amivel szétválogatta az összekuszálódott szálakat, tisztázta a félreértéseket, és végül megszerkesztette a Vadrózsák második kötetét. Három forrásból dolgozott. Az
elsőt a még Kriza életében különböző folyóiratokban megjelent mutatvány-szövegek képezik. A második forráscsoport ma az MTA kézirattárában található. Ez a hagyaték nagyobbik része, ami 1949-ben hátborzongatóan véletlen körülmények között bukkant elő sok évtizedes lappangásából. Az MTA székházának pincéjéből az épületet javító munkások hordtak elő igen rossz állapotban lévő papírkötegeket, hogy eltüzeljék. Gergely Pál könyvtáros ismerte föl a Kisfaludy Társaság elveszettnek hitt anyagát, benne a Kriza-gyűjteményt, ami gondos rendezés után került mai őrzési helyére. Majd 1956-ban Kovács Ágnes munkája eredményeként megjelent belőle kétkötetnyi, és tervezték a Vadrózsák kritikai kiadását is. Az ismert események elsodorták a terveket. A harmadik forrás a hagyaték kisebbik része, a budapesti Néprajzi Múzeum adattárában lelhető föl. Története szintén kalandos. A Magyar Népköltési Gyűjtemény illetékes sorozatszerkesztőjénél, Sebestyén Gyulánál volt sok más népköltési gyűjtés társaságában, amikor ő 1919-ben kényszerűen távozott a néprajzi közéletből, magával vitte. Halála után (1946) Balatonszepezdről sikerült a még meglévő valószínűleg a nagyobb részt megmenteni és közgyűjteménybe szállítani. Olosz Katalin elfogadhatóan indokolja, hogy a most megjelent második kötet nem biztosan azt az anyagot tartalmazza, amit a hajdani szerkesztő oda szánt. Már azért sem, mert tervezet nem maradt fenn. De százötven év után nagy valószínűséggel mégis sikerült a rekonstrukció. Most örülhetünk a munkának, még ha Olosz Katalin a könyv előszavában szerényen mentegetőzik is, hogy nem volt a kutatásra elég ideje. Az a figyelmeztetése inkább megszívlelendő, hogy föltehetően lappanghatnak még kiadásra váró kéziratok, melyek föltárása a jövő kutatóira vár. Távlatosan érdemes a harmadik kötetben is gondolkodni, hiszen a mesegyűjtések kéziratai továbbra sem kaptak helyet a mostani, vaskosra nőtt kötetben. Az öröm mellett azonban a
magyar folklorisztika önkritikus számvetése is helyén való. Vajon nem lett volna elkerülhető a másfélszáz éves késedelem? Nem tagadható a neves elődök sorozatos mulasztása és feledékenysége. Sajnálatos, hogy klasszikus folklórgyűjteményeinknek máig nincs kritikai kiadása. Olosz Katalin hangsúlyozza, hogy ő sem ezt nyújtja, bár sok esetben közel jár követelményeihez. Tartozunk még annak felsorolásával, miből áll a Vadrózsák második kötetének több mint 500 oldalas szövegközlése: balladák és epikus énekek; dalok; táncszók, mondókák, rigmusok; találós mesék; közmondások, szólások; ünnepi szokások; hiedelmek, babonák; „népsajátságok” (azaz különböző nyelvi fordulatok, tájszók, hely- és családnevek); „magyar népcsoportok Erdélyben” (dél-erdélyi magyar szórványok és nyelvszigetek leírása). A kötetet nagy terjedelemben jegyzetek, forrás- és irodalomjegyzék, mutatók és kéziratokról készült fénykép-illusztrációk zárják. Végezetül hadd idézzük a Vadrózsák első kötetének Kriza János által írott előszavából, amint romantikus és biblikus képpel fokozza az olvasó áhítatát: „És már mint hajdan az égő csipkebokorból a választott nép istenének szózata, hangozzék e szerény vadrózsa-bokorból is a magyar hongéniusz szava, bizonyságot teendő arról: hogy a székely föld is – amelyen mostan az irodalom saruját levetve állunk e jelen munkánkkal – az élő magyar nyelv egyik klasszikus földrésze” (vö. 2Móz. 3). Bízunk benne, hogy ha a Vadrózsák másfél század után is égőn, de el nem enyészve világítanak, még hos�szú időn át a magyar kultúra értékei lesznek.
Kósa László Kriza János: Vadrózsák. II. kötet. Erdélyi néphagyományok. Kriza János és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. A Kriza János Néprajzi Társaság kiadása, Kolozsvár, 2013. 770 l.
Enciklopédia
Kelemen Lajos és a Hun Szövetség Elöljáróban csak megismételni tudom egy korábbi forrásközlés során leírt mondatomat: Kelemen Lajos megismerhető, közgyűjteményben őrzött hagyatéka feldolgozatlansága okán sok ismeretlen, becses adalékot nyújthat az erdélyi művelődéstörténet kutatóinak, valamint a honi kultúra és művelődés iránt érdeklődőknek. Kelemen Lajos pályaválasztásában s egész életében meghatározóak voltak azok az esztendők, melyeket szülővárosa nevezetes Református Kollégiumában töltött. Kedves latintanára, nagysolymosi Koncz József – aki „mindenkori jóakarója” megszólítással fejezte be leveleit – még inkább elmélyítette benne a történelem iránti érdeklődést. A múlt megismerésére olvasmányélményein kívül anyai nagyapja, albisi Csomoss Miklós volt 48-as honvéd visszaemlékezései – Kelemen Lajos sajátos, nyelvújítás kori szóhasználatában „éleményei” – tovább ösztönözték. A múlt iránti érdeklődését elmélyítette Kőváry László egyik máig ható alapműve, az Erdély régiségei című munkája és Orbán Balázs szülőföldbibliája, A Székelyföld leírása. Fiatalos hevületében a „legnagyobb székely” Marosvásárhelyen felállítandó szobrára gyűjtött adományokat. A Kelemen Lajos kézírásában fennmaradt forrásközlés keletkezési ideje 1902. július hó. Életének és munkásságának ismeretében elmondható, hogy 1901-ben végezte el a Ferenc József Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem–földrajz szakát. 1902-ben Gidófalvy István királyi közjegyző ajánlására jutott be napidíjasként az Erdélyi Múzeum Könyvtára helyszíni katalógusa munkálataihoz. Időben elhelyezve ekkor születhettek a rejtélyesnek tűnő Hun Szövetséggel kapcsolatos szövegek: az eskü, a hitlevél, valamint a szervezeti és működési szabályzat. Sem naplójában, sem levelezésében nincs semmilyen nyoma, hogy kapcsolatban állt volna az egyes feltételezések szerint a magyarok ősének számítható népcsoport emlékét őrző szövetséggel, vagy annak tagjaival. A fennmaradt szövegek többféle feltételezésre adnak alkalmat. Kelemen Lajos lemásolta, vagy esetleg a szövetség titkáraként őrizte azokat. Az sem zárható ki, hogy szerzőjük, megfogalmazójuk volt, az egész Hun Szövetség eszméje az ő hamvába holt elmeszüleménye. A székelység őstörténetének, szellemi emlékeinek, a rovásírásnak – saját szóhasználatában a „hun-székely írás”-nak – kutatása során alakulhatott ki szűkebb környezete tagjaiban, vagy éppen benne igény egy ilyen jellegű szövetség megalapítására. A megfogalmazásban némi szabadkőműves
gondolatvilág, szimbólumrendszer-hatás is felfedezhető. Ennek eredője Gidófalvy István közjegyzővel való szoros kapcsolata lehetett (hasonnevű fiának volt a nevelője), aki a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy tagjaként hatást gyakorolhatott akkori gondolkodásmódjára. Akárhogyan is van a dolog, a Hun Szövetség eszméje Kelemen Lajos életétől immár elválaszthatatlan fogalom és munkássága egészébe beillesztendő kuriozitás. Az „állandó műveltség” fejlesztése fontosságának kihangsúlyozása a kolozsvári Társadalom elnevezésű társaskör felvételi követelményeként 1900. március 9-én megírt önéletrajzában olvasható, világlátása és életcélja alaposabb megismeréséhez nyújt rendkívül becses adatokat. „Érintkezzünk a néppel, s a magyar fajt igyekezzünk míveltebbé tenni a többinél. Az érintkezés természetesen magánúton vagy csoportosan történhetik, s az utóbbinál leginkább az University Exstensiont és a kirándulásokat választhatjuk.” Az általa használt angol kifejezés olyan lelkes, eredetileg angol mozgalmat jelölt, amely az egyetemi tudományoknak olyan körökben való terjesztését tűzte ki célul, ahol korábban nem volt alkalom a főiskolai tanulmányok elvégzésére. A most közreadott kéziratos anyag különleges témája miatt méltán tarthat igényt szélesebb figyelemre. Közreadásával nem ér véget a történet, a kérdés iránt érdeklődőknek még sok lehetőséget nyújt rejtélyesnek, feldolgozatlannak tűnő témája hátterének teljességre törekvő kikutatása, majd bemutatása. (A közölt kéziratos anyagok lelőhelye Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága, Fond 593.)
SAS PÉTER
Hun Szövetség A Hun Szövetség esküje Esküszöm a Mindenható és Mindent tudó Istenre, saját emberi értékem és becsületemre, a hunok becsülésére, hogy a Hun Szövetség céljait, törvényeit, melyekre nézve hun kezeseim kioktattak – s ezt aláírásommal elismerem – megtartom, ezeknek, valamint az ezek által rendelt főnököknek engedelmeskedem, a szövetséghez, céljaihoz és hun testvéreimhez hű leszek, sem a szövetséget, sem annak szellemét, sem titkait, sem hun testvéreimet soha el
25
nem árulom. Isten engem úgy segéljen, úgy legyen emberi jogom és hun becsületem. Kolozsvár, 1902. július
Kelemen Lajos
Hitlevél Mai napon a hunszövetségi esküt letettem és arról kiadom a jelen hitlevelemet, mely szerint elismerem, hogy a Hun Szövetség célját, szabályait, törvényeit, szervezetét s titkaiból azokat, melyeket az engem oktató hunok s egyúttal kezeseim velem közöltek – ismerem. Eskümön kívül becsületszavammal is kötelezem magam, hogy a Hun Szövetség szabályait, törvényeit, szervezetét, a szövetség nevét és titkait soha el nem árulom; hogy szabályainak, törvényeinek, a szervezet által rendelt főnökök rendeleteinek magamat mindenben és minden téren (kivéve az anyagiakat) ellentmondás nélkül alávetem, és benső buzgalommal engedelmeskedem; hogy a szövetség céljait minden téren, minden alkalommal és minden hatáskörben teljes erőmmel szolgálom és előmozdítom; hogy a reám bízott feladatot vagy megbízást hűséges lelkiismeretességgel teljesítem, és ebben semmi akadályt el nem ismerek; hogy hun testvéreimhez hű és odaadó leszek. Mely hitlevelem nagyobb erőssége okából ezt saját kezűleg írtam, aláírtam és kiadtam azon hun testvérek előtt, kik ezen hitlevelemet kezességi záradékkal is ellátták, s kiket ezennel felhatalmazok és általuk minden hunt (játot), hogy esküm, becsületszavam vagy hitlevelem megszegése esetén akár külön, akár a szövetség erejével engem megsemmisíthessenek. Kelemen Lajos Kolozsvár, 1902. július
A Hun Szövetség szervezeti és működési szabályzata Címe 1. §. Attila hunjai és Árpád magyarjainak leszármazói, a tiszta faj, vagyis „utódok”. 2. §. A későbbi beolvadások által gyarapodott utódok a magyarok, vagyis az államot alkotó mai magyar nemzet. 3. §. Minden magyar, ki a jelen szabályok szerint a szövetségbe lép, egyúttal az „utódok” nemzetségének is tagja lesz. 4. §. A szövetség neve Hun Szövetség, a szövetségben levő utódok a hunok.
26
Tartama 5. §. A Hun Szövetség, míg az elődök által elfoglalt területen van magyar és lesz „hun”, örök és felbonthatatlan.
Székhelye 6. §. A Hun Szövetség székhelye ott van, ahol a szövetséget kormányzó legmagasabb és láthatatlan főnök székel. Pecsétje 7. §. A láthatatlan, legmagasabb kormányzó főnök saját kormányzati idejére maga állapítja meg a nagy pecsétet, vagyis ő határozza meg azon pecsét alakját, rajzát, amely kormányzata idejére érvényes. Célja 8. §. Az elődök által elfoglalt földet az utódok számára igazán visszafoglalni és megtartani, a földön az utódok uralmát és szellemét kiterjeszteni, biztosítani, az e földön élő idegen elemek beolvasztását előmozdítani, az utódok politikai és társadalmi egységét létrehozni és szilárdítani, az utódok szellemi és anyagi erejét gyarapítani, a nemzeti tudományt, a nemzeti irodalmat, a nemzeti művészetet, a nemzeti közművelődést, a nemzeti mezőgazdaságot, a nemzeti ipart és kereskedelmet ápolni, erősíteni és fejleszteni, viszont minden téren nemzetivé tenni mindent és gyomlálni, üldözni mindent, ami idegen. 9. §. A Hun Szövetség pártoskodást nem ismer, azt nem is tűri. 10. §. A Hun Szövetség a Pragmatica Sanctio alapján áll, ennek megfelelően a magyar alkotmányos állami szervezet keretén belül működik és annak oltalma alatt. Akár a Pragmatica Sanctiot, akár a nemzeti állam alkotmányos szervezetét érje bárhonnan jövő támadás: a hunok tábora mindkettőt egyaránt védi. A Hun Szövetség meghallgatása és a nagy tanács javaslatára a legmagasabb láthatatlan főnök mondja ki, mikor és melyik forog veszélyben. Eszközei 11. §. Köz- és magánéletben, köz- és magánszolgálatban, a felekezetben és családban kimondott célok szerint élni és cselekedni, minden dologba ezen célok szellemét bevinni. A szövetség nevéhez kapott megbízást, utasítást, rendeletet ellentmondás nélkül, buzgón és híven teljesíteni. 12. §. Hűség, odaadás a szövetséghez, titkok megőrzése, kitartás és buzgó megjelenés a hunok táborában, amikor és ahová a nemzetség vagy törzsfőnöki meghívás arra felhív. A hunok szellemében való állandó fegyelmezés és önművelés. 13. §. A hunok legtökéletesebb testvériessége egymás között és a legerősebb együvé tartozandóság, vagyis egy valamennyiért és valamennyi az egyért mindenkor és mindenütt, valahol csak szükséges, helytállani tartozik. Anyagiak 14. §. A hunok által önmagukon beszedendő díjak, melyek sohasem terjedhetnek e szabályzaton túl, ezenkívül mindaz, amit adományok útján vagy más módon a Hunok Szövetsége szerez.
A szövetségbe lépés feltételei 15. §. A Hun Szövetségbe beléphet, s ezáltal utóddá lehet minden magyar, kinek jelleme kristálytiszta, erkölcse és tisztessége kifogástalan, fajszeretetéhez kétely nem fér, és valamely bevett keresztyéni felekezethez tartozik. 16. §. Két hunnak kezességét magának biztosította. 17. §. A szövetségbe történt felvétel pillanatától mindenki utód, s mint ilyen, származásra nézve egyenlő minden más hunnal. Kötelezettség 18. §. A Hun Szövetségbe történt felvételkor öt koronát fizet, ezentúl minden héten 20 f[orinto]t tartozik a szövetség céljaira adni haláláig, vagy amíg hun jellegétől megfoszttatik.
19. §. A vagyon kezelése, hová fordítása, gyümölcsöztetése, a kezelés ellenőrzése, a szövetségbe való fölvétel, a hun jellegtől való megfosztás, a jelleg felfüggesztése, a Hun Szövetség szervezete, kormányzata és annak rendszeréről külön-külön törvények intézkednek, amelyek titkot képeznek. Közölhető tartalom 20. §. Azzal, ki a Hun Szövetség kötelékébe felvétetni akar, illetve óhajt és arra méltó, saját felelősségére a hun jelen szabályzatok 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 17. és 18. §-ait közölheti, de nem szó szerint, s nevezetesen nem úgy, hogy a szövetség, avagy a szövetségesek itt meghatározott neve: vagyis a hun név előforduljon. Jelen szabályzat kelt a Hun Szövetség vezéreinek tanácsában, megerősítette a legmagasabb láthatatlan hun, a hunok főnöke az alapítás évében.
Ahogyan őseink örököltek Napjainkban országos törvények szabályozzák az örökösödést, az árvák jogait, a vagyonelosztást. Többnyire közjegyzői vagy éppen törvényszéki tárgyalás dönt a javak sorsáról. Nem így volt ez tájainkon az újkor hajnalán. Akkoriban a városi hatóságoknak kellett gondoskodniuk az örökség méltányos elosztásáról, az árvák jogainak érvényesítéséről. Mindegyik város maga teremtette meg az ezekre vonatkozó törvényeket s választotta a végrehajtói testületet. Az azonban természetesnek tekinthető, hogy figyelemmel voltak a más városokban érvényes hasonló törvényekre valamint a középkori szokásjogot összegző, országossá tevő Werbőczy-féle Hármaskönyvre. Kolozsvár 1405. július 2-án kapta meg a szabad királyi városi rangot Zsigmond királytól. Ettől fogva önálló törvénykezéssel rendelkezett. A kolozsvári bíró ítéletét Beszterce bírájánál lehetett megfellebbezni, majd pedig Szeben bírájához fordulhatott a panaszos. Mátyás király 1481-ben kiiktatta Besztercét, úgyhogy egyenesen a szebeni bíró ítéletét lehetett kérni felülbírálatként. Ami arra is utal, hogy a városnak többé-kevésbé a szász városok jogrendszeréhez kellett
igazodnia. A szász városok közül Szebenben és Brassóban már az 1570-es években szabályozták az örökösödést, a vagyon elosztását. Évente választottak osztóbírákat, akik a vagyonelosztást végezték, sőt munkálataikról jegyzőkönyvet is vezettek. Kolozsvárt az 1580as évekig a szokásjog alapján történt az örökösödés, de ebből sok elégedetlenség, perpatvar fakadt. Úgyhogy ismételten felmerült az egységes rendszabály iránti igény. Végül 1603. január 24-én a városi nagytanács, a százférfiak gyülekezete intézkedik, hogy a tekintélyes férfiak közül nyolc osztóbírót válasszanak, akik az örökség elosztásával foglalkozzanak. Valószínűleg rövidesen elkészült a városi szokásjogra épülő, de a szász városok törvényeiből is merítő, két részből és tizenkét fejezetből álló kolozsvári örökösödési szabályzat. A két rész arra vonatkozik, hogy az örökösödés lehet törvény szerinti vagy végrendeletre alapozott. A szabályzat néhány érdekesebb kitételét érdemes szemügyre venni. A házastársak vagyona eggyé lett, de egyikük meghalása esetén a férjet kétharmad, a nőt egyharmad illette meg. Illetve ilyen arányban részesültek az örökösök. Gyermektelen házastársaknál a férfi, illetve női ágon
lévő rokonok örökölhettek. A végrendelet csak az egyénileg szerzett vagyonra vonatkozhat, az ősöktől származóra nem. Így próbálták megakadályozni, hogy a városon kívüli tulajdonosok kezébe kerüljön a vagyon. Az örökösök nélküli vagyon a városra szállt. Az apai ház mindenkor a legkisebb fiút, vagy ennek hiányában a legkisebb leányt illette meg. Ez a törvény intézkedett az árvák és örökrészük feletti gyámkodásról is. A vagyonelosztás és örökösödés szabályszerű végrehajtására a százférfiak tanácsa 1603-tól kezdve négy szász és négy magyar osztóbírót választ, de ezeket nem cseréli évente, mint a legtöbb
27
28
tisztségviselőt, hanem mindaddig funkcióban hagyja, amíg más tisztségbe választás vagy betegség/halál miatt megürül helyük. Itt ugyanis szükség volt állandó tapasztalatra, folytonosságra. A nyolc osztóbíró egyike volt a prefektus, az elöljáró. Az elhunyt túlélő társa, rokona rendszerint a várostól kérte osztóbírók kiküldését. A város a prefektust szólítja fel a szükséges osztóbírók kiküldésére (rendszerint kettőt jelölt ki). Ezek aztán megjelentek az illető háznál, megeskették az örökség birtokában lévőt, hogy minden vagyontárgyat, regestrumot előad, semmit sem titkol el. Aztán az asztalterítés következett, vagyis egy asztalra minden értéket kitettek, s azokról a bírák intézkedtek. Majd az ingatlan vagyont is a megfelelő arányban elosztották. Valószínűleg nem minden osztozkodásról készült osztálylevél, de ott, ahol kiskorú örökösök is voltak, akik nem tudták átvenni az örökséget, írásba foglalták a teljes elosztandó vagyont, minden tárgy és ingatlan értékét is felbecsülve, s hogy mi kit illet. Még azelőtt számba vették az elhunyt esetleges adósságait, s azok kiegyenlítéséről is intézkedtek. Kolozsvárt ezeket a határozatokat nem vezették be egységes nyilvántartásba. Úgyhogy csak maguk a fennmaradt adósságlevelek tanúskodnak az ez irányú tevékenységről. A fennmaradt ilyen – és hasonló tárgyú – leveleket valamelyik rendezéskor a városi levéltárban két csomóba gyűjtötték Régi divizionális levelek címmel. Mindkét köteg száz-száz levelet tartalmazott. Az utóbbi csomagot még később előkerült levelekkel is kiegészítették. A legrégebbi 29 osztálylevél a szabók céhéhez került jegyzőkönyvben maradt fenn együtt az örökösödési szabályzattal. Ezekben a gyűjteményekben összesen 136 tényleges osztálylevelet azonosított Kovács Kiss Gyöngy. Ezek 1603. február 5. és 1733. április 9. közötti időszakban keletkeztek. A most megjelent kötet* 130 levél teljes szövegét közli. Az osztályleveleknek idővel kikristályosodott a sajátos szerkezete. A keltezést követően az osz-
tóbírák neve következik, akik az érdekeltek tudtára adják a levélben olvashatókat. Megnevezik, hogy kinek a hívására, hova szálltak ki, kinek a hagyatékát osztják el és kik az örökösök, különösen a kiskorúak, árvák. Ezután következik az ingó és ingatlan vagyonok felsorolása. Ez eléggé kötött sorrendben történik. Előbb az adósságokat veszik számba, s törlesztésükről intézkednek. Majd következik a fennmaradt készpénz, arany- és ezüstholmi, ruházat, ágynemű, ón-, réz- és „faszerszámok” (értsd: -holmik), fegyverek, könyvek, bor, búza, végül a ház, major, kert, szőlő és szántóföld felsorolása, ezek elosztása. Az osztálylevelet a divizorok aláírásukkal és gyűrű-pecsétjükkel hitelesítik. Az osztálylevelek végén nemegyszer utólagos szöveg is olvasható, mert az első elosztás ellen lehetett fellebbezni a prefektushoz, s végül a városi tanácshoz is. Gyakran a gyám elszámolása a vagyon átadásakor szintén rákerült a lapra. Az osztálylevelek a városi polgárok élet- és vagyonkörülményeinek rendkívül értékes forrásai. Már eddig is néhányan felhasználták anyagát. Szabó T. Attila nyelvezetükért, Jakó Zsigmond, B. Nagy Margit tárgyi vonatkozásaikért folyamodott hozzájuk. Megtaláljuk bennük a korabeli városlakókat és rokonságuk felsorolását. Vagyoni helyzetüket. A legtöbbször lakhelyük illetve házuk pontos megjelölése (utca, annak melyik sora, s kik a szomszédok) is olvasható. Aztán következnek a vagyontárgyak, amelyek egy-egy polgári lakásban előfordultak. Ékszerek, bútorok, ruhadarabok, képek leírása, könyvek felsorolása. Legtöbbször az érték megjelölésével. Aztán a ház leírása, gyakran szobánként, állapotának megjelölése. A város környéki területek, dűlők, erdők megnevezése, ahol a birtok feküdt, utalással az ottani szomszédokra. Néha még a gazdaságban tartott állatok felsorolását is olvashatjuk. Egy levél szövege néha egy oldal, de a gazdag embereknél több tíz oldalas is lehet. Viczei Máté vagyonának felsorolása 30, a Stenczel Imréé 18 oldalt igényel. Nyelvük alapjában magyar,
de számos latin kifejezést, néha egész mondatot tartalmaz. A kiadvány kétségtelenül rengeteg munka eredményeként született meg. Kovács Kiss Gyöngynek bizonyára már a régi szövegek átírása is nagy gondot okozhatott. Jól tette, hogy a szöveg helyesírását, központozását a mai szabályokhoz alkalmazta, csak a család- és helynevek írásában őrizte meg az eredeti betűkombinációkat. A rövidítéseket feloldotta. Úgyhogy a nyelvtörténetben nem túl jártas személy is gond nélkül olvashatja. Minden levél elé regesztát iktat az okirat tárgyáról. A szövegben való keresgélést egy személynévmutató és egy helynévmutató is segíti. Ez utóbbi a megyék, országok, országrészek, vidékek, folyók, patakok, dűlők, határok, városrészek, fertályok és utcák neveit tartalmazza. Az irodalom felsorolása és rövidítésjegyzék található a kötet végén. Kovács Kiss Gyöngy bevezető tanulmánya három részre oszlik. Először a kolozsvári örökösödési szabályzat és eljárás kialakulását, forrásait mutatja be, s a fennmaradt dokumentumok típusát, őrzési helyét, eddigi vizsgálatát jellemzi. Külön tárgyalja az osztóbírói intézmény kifejlődését és kolozsvári szabályzatát, végül az osztálylevelek szerkezeti felépítéséről tájékoztat. Úgy tűnik, mindhárom önálló tanulmányként is megállja helyét. (Pár sorral arra is kitérhetett volna, hogy 1733 utánról miért nem maradt fenn egyetlen levél sem, esetleg hogyan változott az örökösödési gyakorlat.) A bevezető végén az 1603 és 1733 között működő 107 osztóbíró nevét olvashatjuk működési éveik megjelölésével. A hatodfélszáz lapos forrásközlés Kolozsvár történetének további kutatását segíti elő. Bizonyára szakdolgozatok sorának nyújt majd feldolgozandó tényanyagot.
Gaal György *A kolozsvári osztóbírói intézmény és a kibocsátott osztálylevelek. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Kovács Kiss Gyöngy. Korunk–Komp-Press. Kolozsvár, 2012. 568 l.
Híres erdélyi magyarok (1000–1990) Decemberi évfordulók
Ignácz László (Dés, 1868. dec. 1. – Fogaras, 1927. okt. 17.): tanár, református lelkész. Nagyenyeden református teológiát végzett, majd nyelvtanári oklevelet szerzett. Tanári pályáját Szászvároson kezdte, utána Kovásznán első lelkész, az orbai egyházmegye esperese, iskolaszéki elnök, egyházkerületi számvevő. Kovásznán kórházat és művelődési egyletet alapított, az erdélyi református papok nyugdíjintézetének felállítását kezdeményezte. 1918-ban Fogarasra került, itt magyar középiskolát alapított. 1925-től haláláig a román parlament tagja. A magyar nyelvű közművelődés és a békés román–magyar egymás mellett élés harcosa volt. Csiki Endre (Kolozsvár, 1888. dec. 1. – Kolozsvár, 1949. jan. 11.): zeneszerző. Tanulmányait Kolozsváron és Bp.-en végezte, Bp.-en 1912-től Weiner Leó tanítványa volt. 1914–1915-ben Bp.-en és különböző vidéki színházaknál karmesterként működött. 1919-től Désen volt zenetanár. Zeneelméleti, hallásfiziológiai és lélektani kérdések kutatásával foglalkozott. Harsányi Zsolt, Kosztolányi Dezső és más költők verseit zenésítette meg. Versei, novellái, cikkei jelentek meg a Haladás, az Erdélyi Szemle és a Napkelet c. lapban. – Fontosabb művei: A cigány (kísérőzene Szigligeti Ede népszínművéhez, 1935); Idahegyi pásztorok (kísérőzene Áprily Lajos verses drámájához, 1938; ennek zenei anyagából zenekari szvitet is írt 1939-ben). – Irod. Lakatos István: Cs. E. zeneszerző halálára (Világosság, 1949. jan. 12.). Tompa László (Betfalva, 1883. dec. 4. – Székelyudvarhely, 1964. máj. 13.): költő, szerkesztő. A kolozsvári egyetemen végzett jogot, ott szerezte 1907-ben doktori oklevelét is. 1918-ban Udvarhely vármegye főlevéltárosa lett. Az impériumváltozás után otthagyta állását, és ezután csak irodalommal és újságírással foglalkozott. 1920-tól a székelyudvarhelyi Székely Közélet c. lapot szerkeszti. A vásárhelyi Zord Idő, a kolozsvári Ellenzék, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon munkatársa volt. 1945 után is szerepet vállalt a romániai magyar irodalmi életben. Költészetét a puritán egyszerűség és elmélyedő természet- és emberszeretet jellemzi. 1941-ben Baumgarten-díjat kapott. Műfordítói munkássága is jelentős. – Fő művei: Erdély hegyei között (Kolozsvár, 1921); Éjszaki szél (Székelyudvarhely, 1923); Ne félj! (Kolozsvár, 1929); Hol vagy, ember? (Kolozsvár, 1940); Régebbi és újabb versek (Bukarest, 1955); Versek (Bukarest, 1963). Józsa Béla (Hodgya, 1898. dec. 4. – Szamosfalva, 1943. nov. 29.): székely építőmunkás, faszobrász, költő. A Tanácsköztársaság idején vöröskatonaként a tiszai fronton harcolt. A proletárdiktatúra bukása után bekapcsolódott a kolozsvári munkásmozgalomba. Megszervezte a Vörös Segélyt. 1940-ben ille-
galitásba kényszerült. Mint a KMP tagja 1941-től az Erdélyi Területi Bizottságban dolgozott, majd a Békepárt É-erdélyi szervezője volt, 1943-ban letartóztatták, a börtönben meggyilkolták. – Műve a Petőfi és az 1848/49-es magyar szabadságharc (Kolozsvár, 1939). Berkeszi István (Berkesz, 1853, dec. 6. – Temesvár, 1922. ápr. 3.): tanár, történész. Az egyetemet Bp.-en végezte. Ezután 5 évig br. Radvánszky Béla magántitkára volt. 1884-től fehértemplomi, 1885-től bp.-i gimnáziumi tanár. 1888-tól a temesvári állami főreáliskola tanára, majd 1911-től igazgatója. Vezetője volt a városi múzeumnak. 1892-től a Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat titkára. A szakfolyóiratokban és önállóan számos történelmi – Temes megye, valamint Temesvár múltjával foglalkozó helytörténeti – tanulmánya jelent meg. Fontosabb művei: A gróf Haller fiúk iskoláztatása a XVIII. sz.-ban (Bp., 1883); Gróf Hoffmannsegg utazása Magyarországon 1793-94-ben (Németből fordította és bevezette, Bp., 1887); A temesvári könyvnyomdászat és hírlapirodalom története (Temesvár, 1900). Bogáti Fazekas Miklós (1548. dec. 14. – Kolozsvár 1598 és 1607 között): unitárius lelkész, költő. 1575 őszéig Désen tartózkodott, majd néhány évig Tordán tanított, 1578-ban v. legkésőbb 1579 elején Kolozsváron iskolaigazgató lett. 1580-ban Gerenden tanított, majd – az egyházi vezetőséggel támadt nézeteltérése miatt – visszament Tordára tanítani. 1584 végén v. 1585 első felében Homoródszentpálon lett lelkész. 1598-ban még élt, az sem lehetetlen, hogy még 1607-ben is életben volt, és valószínűleg akkor Székelyszenterzsébeten tartózkodott. Fontosabb művei: Három jeles főhadnagyoknak vetélkedések (Kolozsvár, 1576); Az ötödik része Mátyás király dolgainak (Kolozsvár, 1577); Szép história az tökéletes asszonyállatokról (Kolozsvár, 1577); Ez világi nagy sok zűrzavarról való ének (Kolozsvár, 1591); Aspasia asszony dolga... (Kolozsvár, 1591); Az nagy Castriot Györgynek... historiája... (Kolozsvár, 1592). Schönwisner István; Schönwiesner, Schoenvisner (Eperjes, 1738. dec. 15. – Nagyvárad, 1818. szept. 26.): régész, egyetemi tanár, nagyváradi kanonok. 1756-ban belépett a jezsuita rendbe, s miután Nagyszombatban elvégezte teológiai tanulmányait, a bécsi Teresianum prefektusa lett. A rend feloszlatása (1773) után filozófiai stúdiumokat folytatott. 1777től a budai egyetemi könyvtár másodőre, 1780-tól az egyetemen a régészet tanára, 1794-től a könyvtár igazgatója, 1802-től termovai apát és nagyváradi kanonok volt. Latin és német nyelvű munkái máig a mo.-i tudományos régészet alapvetésének tekinthetők; mo.-i érem- és pénzkatalógusai forrásértékűek. Ő végeztette Mo.-on az első tudományos ásatásokat, amelyek során többek között felfedezte Aquincumot. – Fő művei: De ruderibus Laconici Caldarii que Romani. . . (Budae, 1778); Commentarius geographicus In Romanorum iter per Pannoniae… (Budae, 1780); Antiquitatum et historiae Sabariensis…
29
30
libri novem (Pestini, 1791); Notitia Hungaricae rei numariae… (Budae, 1801); Catalogus numorum Hungariae ac Transilvaniae Instituti Nationali Széchenyiani (I – III., Pestini, 1810). Kós Károly (Temesvár, 1883. dec. 16. – Kolozsvár, 1977. aug. 25.): építész, író, politikus, könyvkiadó, grafikus. 1902-ben kezdte tanulmányait a bp.-i műegyetem általános mérnöki szakán, két év múlva átiratkozott az építészetre. 1907-ben szerzett diplomát, s megkezdte építészi tevékenységét: ref. parókia és imaház épülete Óbudán, Zrumeczky Dezsővel, (1908–09); római katolikus templom Zebegényben (1908–09); a bp.-i állatkert épületei (Zrumeczky Dezsővel, 1909–10); bp.-i Városmajor utcai iskolakomplexum (Györgyi Dénessel, 1910); Székely Nemzeti Múzeum Sepsiszentgyörgyön (1911– 12); kispesti munkás- és tisztviselőtelep központja (1912–13); református templom Kolozsvárt (191213); vármegyei közkórház Sepsiszentgyörgyön (1914) stb. Tervező munkájában az erdélyi népművészet (elsősorban a kalotaszegi népi építészet) és történelmi építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni. Erdélyi építészeti kutató-vándorlásainak eredménye Erdély népének építőművészete c. műve. Maga illusztrálta az Atila királról ének c. balladás, históriás éneket (1909). A Magyar Mérnök és Építész Egylet Czigler-érmével tüntették ki Régi Kalotaszeg (1912) c. illusztrált építészeti tanulmányát. 1912 telén Sztánán Kalotaszeg címmel lapot indított. 1916 végén megbízást kapott Károly király koronázása egy útszakasza díszleteinek tervezésére és kivitelezésére. Ezután állami ösztöndíjasként Isztambulba ment tanulmányútra (1917–18). Hazatérte után a bp.-i Iparművészeti Iskola építészeti tanszékére hívták, mégis inkább visszaköltözött Erdélybe, Sztánára. Alkalmi grafikai-nyomdai munkákkal és sztánai birtoka művelésével kereste kenyerét. Első elbeszélését Sebesi Kiss Ádám álnéven a Kalotaszegben közölte Emberek a havas alatt címmel, a kolozsvári Keleti Újságban A Gálok című történeti elbeszélésével díjat nyert. Az erdélyi magyar politikai élet megszervezésében vállalt szerepet Kiáltó szó c. röpiratával (1920), amit Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen írt. Szerepe volt az Erdélyi (későbbi nevén Magyar) Néppárt megalakításában. Megindította és szerkesztette a párt lapját, a Vasárnap c. képes politikai újságot (1921). 1924-ben megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig (1944) igazgatója volt. 1928-tól az Erdélyi Helikon művészeti szerkesztője. Szolnay Sándor festőművésszel együtt megalakította és igazgatta megszűnéséig (1931–44) a romániai magyar képzőművészek szervezetét, a Barabás Miklós Céhet. Regényei és elbeszélései tárgyát legtöbbször Erdély múltjából merítette. Varju nemzetség (1925) c. regénye a 17. sz.-i Erdély krónikája. Legjelentősebb regénye I. István királyról szól Az országépítő címmel (1934). Színpadi változatát először a bp.-i Nemzeti Színház adta elő (1942). Budai Nagy Antal c. színművét (1936)
1937-ben bemutatta a bp.-i Vígszínház. 1940-től a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola tanáraként működött, mezőgazdasági építészetet tanított. Továbbra is foglalkozott építészeti tevékenységgel, tervezett templomokat, lakóházakat és nyaralókat, restaurált középkori épületeket. Tervei szerint kezdték meg Kolozsvárt Mátyás király szülőházának restaurálását (1944). 1944 őszén Kolozsvárra menekült, sztánai otthonát kifosztották, kéziratait elpusztították. Újra politikai szerepet vállalt, a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöke (1945-46) és nemzetgyűlési képviselő (1946–48). Ugyanekkor az újjáalakult Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnök-igazgatója. A Világosság c. kolozsvári lap belső munkatársa volt (1948–49). Nyugdíjba vonulása után (1953) főleg irodalommal foglalkozott. A 14. sz.-i művész testvérpárról, Kolozsvári Mártonról és Györgyről tervezett regényét (részlete megjelent a kolozsvári Utunkban, 1954. 20. sz.) nem fejezte be. Utolsó évtizedeiben kiterjedt levelezést folytatott. Építészként, grafikusként és íróként is maradandót alkotott. Grafikáit, sőt irodalmi műveit is az építészeti szemlélet, szigorú architektonikus szerkesztés jellemzi. Kitüntették a román Augusztus 23. Érdemrend első fokozatával (1974), és a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének első fokozatával (1974). – Fontos művei: Erdély (kultúrtörténeti vázlat, Kolozsvár, 1929); Kalotaszeg (Kolozsvár, 1932); Mezőgazdasági építészet (Kolozsvár, 1957); Hármaskönyv (szépírás, publicisztika, grafika, Bukarest, 1969); Kalotaszegi krónika (r.-ek, színművek, Bukarest, 1973). Incze Gábor (Nagybánya, 1898. dec. 17. – Bp., 1966. szept. 23.): református lelkész. Az I. világháborúban katona (1916–18). A bp.-i Református Teológiai Akadémia hallgatója (1918–21) s a bp.-i tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett, majd a skóciai Aberdeenben ösztöndíjas volt (1921–23). 1923-tól vallásoktató lelkész Bp.-en. Közben helyettes lelkész Tahitótfaluban (1926), ösztöndíjas Strassburgban (1928). A debreceni tudományegyetemen teológiából doktorált (1931). Bp.-i vallásoktatási igazgató (1936–43), lelkipásztor Nagyváradon (1943–44), Bp.-en segédlelkész (1945), majd nyugdíjba vonulásáig lelkész Óbudán (1945–56). A reformáció és ellenreformáció korának evangéliumi keresztyén egyházi írói c. sorozat szerkesztője (1935–48), amelyben számos 16–17. sz.-i hungaricát adott ki újra. Több prédikációs kötetet is szerkesztett és adott ki. – Fontosabb művei: Keresztyénség és jobbágyság (Bp., 1929); A munkás jutalma (Nagybánya, 1932); Keresztyén egyháztörténet (Bp., 1938); Nagybánya (Bp., 1943); A nagyváros uniformizáló és morális hatása (Nagybánya, 1945). Faluvégi Dénes (Székelyszentistván, 1888. dec. 17. – Buchenwald, 1945. ápr.): szerkesztő. Tanítói oklevelet szerzett, majd újságíró és szerkesztő lett. 1922–24-ben ő szerk. az Aranykorszak c. folyóiratot. 1926-tól Kolozsváron az Igazság c. képes társadalmi folyóirat és ennek folytatása, az Erdélyi Képeslap is az ő szerkesztésében jelent meg. Háborúellenes
magatartása és írásai miatt letartóztatták. 1942-ben a haditörvényszék életfogytiglani fegyházra ítélte. 1944-ben a németek elhurcolták, munkatáborban halt meg. – Műve: Új kor küszöbén (Kolozsvár, 1941). Feleky Miklós (Nagygalambfalva, 1818. dec. 18. – Bp., 1902. márc. 16.): színész, rendező. A székelyudvarhelyi református kollégiumban tanult. Szülei papnak szánták, akaratuk ellenére lett színész 1838ban. 1841-ben Pályi Elek társulatához szegődött, 1846-ban maga szervezett társulatot; ezzel Kolozsvárott, Nagyváradon, Aradon, Temesvárott és Torontál vármegyében szerepelt. 1848-ban honvédnek állt. 1852-ben a Nemzeti Színház kötelékébe lépett, melynek nemsokára vezető tagja, 1867-ben rendezője lett. 1858-ban feleségül vette Munkácsi Flórát, aki főképp francia szalondarabokban volt partnere. 1888-ban vonult nyugalomba. Legnagyobb sikereit Feuillet, Sardou, ifj. Dumas drámáiban aratta mint a szellemes és cinikus szalongavallérok alakítója. Sokat tett a színészek társadalmi és anyagi emelkedéséért. – Eredeti drámái hatástalanul tűntek el. Számos külföldi, főleg francia színdarabot fordított magyarra. – Műve: Játékszíni zsebkönyv (Kolozsvár, 1838). Debreczeni László (Marosvásárhely, 1903. dec. 18. – Kolozsvár, 1986. szept. 20.): grafikus, építészettörténész, műemlékvédelmi szakember. 1923-ban végezte el a műszaki technikumot. Az Erdélyi Fiataloknak alakulásától megszűnéséig (1930–1940) munkatársa. Kós Károly, Thoroczkay Wigand Ede, Kozma Lajos hatására a grafikai munka felé fordult. 1925-ben ismerkedett meg Kelemen Lajossal, az ő javaslatára kezdte rajzolni Erdély középkori műemlékeit. Makkai Sándor ref. püspök megbízása alapján feltérképezett 512 erdélyi református egyházi emléket, ebből ízelítőt 1929-ben adott közre Erdélyi református templomok és tornyok című albumában. 1928-29-ben jelent meg Fatornyos hazámból c. cikksorozata, melyben fából készült templomokat, tornyokat, temetői emlékeket, házakat, berendezéseket mutatott be. A mi művészetünk c. munkája 1940-ben jelent meg Kolozsvárott. Lajstromba vette a kolozsvári műemlékeket, s ezt a 272 műemléket a Kelemen Lajos Emlékkönyvben közzétette (1957. Bukarest). Számos műemléktemplomot restaurált, egészített ki. Monay Ferenc (Nagybánya, 1878. dec. 22. – Róma–Vatikánváros, 1964. máj. 5.): minorita pap, tanár, vatikáni magyar gyóntató, történetíró, író. Tanult Egerben és a római Gergely-egyetemen. 1901-ben tanár Szilágysomlyón, 1902-ben aradi segédlelkész, 1903-tól marosvásárhelyi tanár, 1909-től aradi plébános, 1918-tól tartományfőnök, 1922-től a római rendi központban asszisztens, 1924-től tartományfőnök, 1925-től aradi plébános, 1927-től a római Szent Péter-templom magyar gyóntatója, 1958-ban nyugalomba vonult. Szerkeszti az Egyetértés c. napilapot Marosvásárhelyt 1903 – 1904-ben, a Katholikus Egyházi Tudósítót Aradon 1918-ban. Munkatár-
sa volt a Katolikus Lexikonnak. Lefordította Assisi Szent Ferenc összes műveit (Marosvásárhely 1907). – Fő művei: Római levelek (Arad, 1927); A lateráni béke: 1929. febr. 11. (Arad, 1929); Adatok a magyarországi és erdélyi minoriták irodalmi munkásságáról (Róma, 1953); De provincia Hungarica ordinis fratrum minorum conventualium memoriae historicae (Róma, 1953); A római magyar gyóntatók (Róma, 1956); P. Kelemen Didák, a Felső-Tiszavidék apostola (Róma, 1957). Tompa Sándor (Kézdivásárhely, 1903. dec. 22. – Bp., 1969. dec. 18.): színész, Kossuth-díjas (1956), érdemes művész (1953). Kolozsvárott a tudományegyetem orvosi karán tanult, ezzel egy időben Izsó Miklós színiiskoláját is elvégezte. Janovics Jenő szerződtette a Kolozsvári Magyar Színház társulatába (1923), ahol huszonegy évig játszott karakterszerepeket: Öreg legény (Tamási Á.: Énekes madár); Samu bácsi (Tamási Á.: Csalóka szivárvány); Bese Tamás (Kós K.: Budai Nagy Antal); Sírásó (Shakespeare: Hamlet). 1945-ben lett a bp.-i Nemzeti Színház tagja. Alakításaiból humor és drámai erő áradt. A Magyar Rádióban is gyakran foglalkoztatták, a Kincses Kalendárium c. műsorsorozat állandó szereplője volt. 1938-tól filmezett. – Fontosabb szerepei: Csörgheő Csuli (Móricz Zs.: Úri muri); Böffen Tóbiás (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok); Tóth Mihály (Mikszáth K.–Benedek A.: A Noszthy fiú esete Tóth Marival); Bobcsinszkij (Gogol: Revizor); Strázsamester (Illyés Gy.: Az ozorai példa). – I. f. Uz Bence (1938); Semmelweis (1939); Fűszer és csemege (1940); A beszélő köntös (1941); Fráter Loránd (1942); Kerek Ferkó (1943); A színház szerelmese (1944); Hazugság nélkül (1945); Forró mezők (1948); Úri muri (1949); Dalolva szép az élet (1950); Különös házasság (1951); Képzelt beteg (1952, rövid játékfilm); Föltámadott a tenger (I–II., 1953); Fel a fejjel (1954); Rokonok (1954); Gábor diák (1955); Dollár papa (1956); Csigalépcső (1957); Razzia (1958); Pár lépés a határ (1959); Próbaút (1960); Háry János (1964); Aranysárkány (1966); Imposztorok (1969). Molnár Ádám (Jákfalva, 1713. dec. 23. – Brassó, 1780. nov. 8.): orvos, természettudós. Jogi tanulmányokat folytatott a hallei egyetemen. 1738-tól ügyvéd volt Kolozsvárt. 1740-től botanikát, orvostant hallgatott a hallei egyetemen, ahol 1747-ben orvosdoktorrá avatták. 1748-ban rövid ideig Kolozsvárt, majd Brassóban folytatott orvosi tevékenységet, 1748 végétől 1768-ig Bukarestben udvari orvos, majd Havasalföld főorvosa. Ottani működése a román egészségügy és botanika történetében nagyon jelentős. Az 1768-ban kitört orosz–török háború miatt Bukarestet hirtelen el kellett hagynia, s ezután haláláig Brassóban működött. Munkájában a latin és magyar elnevezések mellett a növények román nevét is közölte. – Műve: Nomina vegetabilium (Magy. Könyvház, Pozsony, 1783. II. rész). A Magyar életrajzi lexikon alapján összeállította
KUTI MÁRTA
31
