Nemzetiségek és nemzetiségi törvények Magyarországon

University of Miskolc

Állam-és Jogtudományi Kar Alkotmányjogi Tanszék

SZAKDOLGOZAT

Nemzetiségek és nemzetiségi törvények Magyarországon Név: Domina Viktor Igazgatásszervező Nappali tagozat

Konzulens: Hallók Tamás egyetemi adjunktus

Miskolc 2013

University of Miskolc Faculty of Law Department of Constitutional Law

National minorities and national minority laws in Hungary

Tamás Hallók Assistant professor

Made by: Viktor Domina Consultant:

Miskolc 2013

Tartalomjegyzék Bevezetés .................................................................................................................................... 2 1. Történelmi bevezetés: Magyarország nemzetiségei ............................................................ 4 2. Középkori kiváltságlevelek ................................................................................................... 8 2.1 A szászok kiváltságlevele, az Andreanum ..................................................................... 8 2.2 A székelyek, a kunok és a jászok kiváltságai ............................................................... 11 3. Nemzetiségek és 1848 viszonya, az 1849. évi nemzetiségi törvény................................. 13 4. A nemzetiségek helyzete 1867-1918 között ....................................................................... 17 4.1 A horvát-magyar kiegyezés ........................................................................................... 18 4.2 Az 1868.évi nemzetiségi törvény.................................................................................. 22 4.3 A magyarosítást elősegítő törvények ............................................................................ 25 5. Nemzetiségek 1920-1945 .................................................................................................... 27 5.1 A Numerus Clausus ....................................................................................................... 27 5.2 Az első zsidótörvény...................................................................................................... 29 5.3 A második zsidótörvény ................................................................................................ 31 5.4 A harmadik zsidótörvény .............................................................................................. 33 6. A rendszerváltás utáni nemzetiségi törvények összehasonlítása ...................................... 35 Összegzés .................................................................................................................................. 42 Irodalomjegyzék ....................................................................................................................... 44 Felhasznált jogszabályok ......................................................................................................... 46

1

Bevezetés Szakdolgozat témájának azért ezt a témát választottam, mivel apai és anyai felmenőim között találhatóak nemzetiséghez tartozók, főleg sváb nemzetiségűek. Szüleim felmenői a közeli Rakamazról származnak, ahová III. Károly uralkodása alatt telepítették be az ottani németetek (svábokat). Úgy vélem, hogy az Európai Uniós csatlakozás után fontossá vált, hogy a hazánkban élő nemzetiségek kulturális autonómiája és politikai jogai biztosítva legyenek. Véleményem szerint ez adja országunk kulturális és vallási sokszínűségét, hiszen nagyon sok olyan világhíres magyar állampolgár van, akinek felmenői nem magyar nemzetiségűek voltak. Például: Liszt Ferenc, Petőfi Sándor, Hunyadi Mátyás, Zrínyi Miklós horvát bán, Vukovics Sebő, Damjanich János, Knezić Károly, Aulich Lajos. Magyarország és a környező országok kapcsolata nem igazán jó, hiszen területeik egy része országunkhoz tartozott, az ott élő nemzetiségekkel is. Mivel országunk nem megfelelően viszonyult az ott élő nemzetiségekhez, így ezek a sérelmek, amiket okoztunk nem tűntek el, hanem felerősödtek az évek folyamán, amik kihatnak a mai politikai viszonyokra is. Nem csak Magyarországnak vannak hasonló problémái a szomszédos államokkal, hanem pl.: Szerbiának, Bosznia-Hercegovinának, Oroszországnak. Ezek az országok vehetnének példát olyan államoktól, ahol megoldottak ezek a problémák, a nemzetiségek békésen élhetnek, és használhatják garantált jogaikat. Erre példa pl.: Olaszországban Dél-Tirol, ahol jelentős számú német nemzetiségű él vagy Finnország autonóm területe az Åland-szigetek, ahol a lakosság többségét svédek alkotják. Úgy gondolom, hogy az ilyen jellegű problémák megoldásához szükséges a nemzetközi jogi kötelezettségek betartása, ezáltal a nemzetiségek jogainak biztosítása. Európa sokszínű kulturális kontinens, ahol az utóbbi 100 év alatt történt háborúk hatására megváltoztak a határok, így fontossá vált a nemzetiségi jogok képviselete és ennek alkalmazása, amelyet nagyon sokáig nem igazán tartottak be. Az Európai Unió egyik feladata ennek a kulturális sokszínűségnek a megtartása és a hagyományok megóvása. Fontos tehát az, hogy békességben éljünk a szomszédos népekkel, hiszen e békesség nélkül nem valósítható meg az Európai Egyesült Államok terve, félre kell tennünk a gyűlölködést és az évszázados haragtartást. Ha Európa gazdaságilag, politikailag és kulturálisan erős akar maradni, akkor szüksége van arra, hogy a tagállamok között az ellentétek elsimuljanak és a jogi szabályozások közelítsenek egymáshoz. Ezért is akartam

2

ezt a témát választani, mivel aktuális és megmutatja azokat a viszonyokat, amelyek alakították a környező országokkal való kapcsolatunkat. Vizsgálatom célja, hogy bemutassam azokat a tényezőket, amelyek hatottak Magyarország

és

nemzetiségei

közötti

kapcsolatra.

Bemutassam

azokat

a

dokumentumokat, jogszabályokat, amelyek jellemezték az akkori politikai irányvonalat, és azt hogy ez hogyan hatott a nemzetiségekre.

3

1. Történelmi bevezetés: Magyarország nemzetiségei Mielőtt lezajlott volna a honfoglalás, már azelőtt is éltek más népek a Kárpátmedence területén. A honfoglaló magyarság a Kárpát-medence középső, sík részein telepedett le. Az itt élő főleg szlávok a medence északi hegyes vidékein, a Felvidéken (ma Szlovákia) illetve az medence déli peremén éltek. Keleten Erdélyben (ma Románia) főleg a hegyvidéki területeken a vlahok éltek. 1091-ben a horvát király halálakor Árpádházi I. (Szent) László meghódította Horvátországot, így az szerves része maradt a magyar koronának egészen az I. világháború végéig. Horvátország autonóm területe volt az országon belül, élén a király által kinevezett bánnal. II. András idején szász érkeztek a Szepesség (Felvidék) területére, Barcaságba illetve Fogarasi medencébe (Erdély), akik kiváltságos helyzetbe kerültek. A szászok által lakott területeket székekre osztották. A tatárjárást hatására (1241-1242) az Magyarország lakosságának jelentős részét vesztette el, így az ország akkori uralkodója Árpádházi IV. Béla (1235-1270) hozzálátott az ország újratelepítésére. A kunokat letelepítette a Duna-Tisza közére illetve a mai Jász-NagykunSzolnok megye területére, Kárpátaljára ruténok érkeztek, a városokba főleg nyugatról érkeztek telepesek. Mátyás király ideje alatt az ország lakosságának kb. 85%-a volt magyar nemzetiségű. A maradék 15%-ba tartoztak a szerbek, akik a déli határterületeken éltek, a horvátok, szászok, vlachok. A mohácsi csata hatására az ország 3 részre szakadt, amely országrészek folyamatosan hadat viseltek egymással, így a harcterületeken élő magyarságot vagy lemészárolták, vagy menekülésre késztették az ország nyugodtabb területeire. Az elhagyott területekre az északi hegyes területekről szlovákok érkeztek, addig a déli területekre szerbek. A török kiűzése majd a Rákóczi szabadságharc leverése után az akkori uralkodó III. Habsburg Károly magyar király és német-római császár hozzálátott az elnéptelenedett területek benépesítéséhez. Ekkor hatalmas sváb (német) betelepítés folyt az ország területeire, akik főleg katolikus vallásúak voltak. A svábságot főleg Dél-Dunántúlra (Baranya vármegye és Tolna vármegyék területeire), a Bánság és a Bácska területeire, illetve Szatmár vármegyébe telepítették. A letelepedők adómentességben részesültek így toborozták őket. A szlovákság a déli területekre telepedett le főleg, Békésbe és az alföldi részekre a Felvidéken. A románok és a szerbek nagy hullámokban érkeztek az ország területeire. A szerbek főleg Szlavóniába, Bánság nyugati és déli területeire és Bácska területén telepedtek le. A

4

románság főleg Erdélyben és a Partiumi területeken telepedtek le nagy számban továbbá a Bánságban. A telepítések Mária Terézia királynő uralkodása alatt is folytatódtak. A telepítések hatására a Mátyás korabeli 85%-ról a magyarság aránya II. József uralkodására 45%-ra esett vissza, így a Magyar Királyság egy soknemzetiségű állammá vált. A reformkori országgyűléseken került terítékre először a magyar nyelv kérdése, amit 1844-ben hivatalos nyelvvé tették az országban, aminek a nemzetiségek és a nemzetiségi vezetők nem fogadtak szívesen. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc alatt kiéleződött a magyarság és az ország területén élő nemzetiségek közötti viszály, főleg a délvidéken a szerbek és Erdélyben illetve a Partiumban a románok között továbbá a horvátokkal is Josip Jelačić Bužimski horvát bán vezetésével is, aki nem fogadta el a forradalmi magyar kormányzatot és kirobbantotta a fegyveres konfliktust az uralkodó és az ország között. A bécsi kormányzat ezt az ellentétet használta ki, hogy gyengítse a forradalmi kormányt ezzel azt akarván elérni, hogy hamarabb verjék le a szabadságharcot illetve a forradalmat. Kossuth Lajos vezette magyar kormányzat túl későn vette észre, hogy igenis békülni kell az ország területén élő nemzetiségekkel, ám 1849 augusztusában az egyesített osztrák-orosz seregek előtt a honvédség letette a fegyvert. A katonai kormányzat után 1850-ben osztrák polgári közigazgatás jött létre az országban Alexander Bach vezetésével, ezt a korszakot nevezik Bach-korszaknak a magyar történelemben. Az ország területeit kerületekre osztották, mint annak idején II. József idején, hogy megtörje a magyar nemességet a vármegyék területén. Az ország területéről leválasztották a Katonai határőrvidéket, Erdély és Horvátországot, így jött létre a 9 kerület. A Bach korszakot követően megindult az uralkodó Ferenc József császár-király puhatolózása Deák Ferencnél a kiegyezés ügyében, amelynek eredményében 1867-ban hivatalosan is királlyá koronázták Ferenc Józsefet és királynévá feleségét Erzsébet királynét. 1868-ban Magyarország és Horvátország kiegyezése is megtörtént, melyben Horvát-Szlavónország a Magyar Királyságon belül autonóm tartománnyá vált, ami belpolitikailag független, élén a király által kinevezet bánnal. Ugyanebben az évben fogadta el az Országgyűlés az Eötvös József miniszter nevével fémjelzett nemzetiségi törvényt, amely az első nemzetiségi törvény volt Magyarországon, ami nagy engedményeket tett a nemzetiségeknek, mint kulturálisan, mint közigazgatásilag. A törvény rendelkezéseit azonban nem tartották be, megpróbálta az akkori magyar politikai elit a magyarosítást, amelynek tetőfoka az 1906-ban elfogadott Lex 5

Apponyi volt, ami kötelezővé tette az általános iskolától kezdve a magyar nyelv használatát. A választási körzeteket úgy határozták meg, hogy azokban magyar többség legyen. Az első világháború utolsó éveiben a monarchia „recsegett-ropogott” 1918 nyarára világossá vált, hogy darabjaira hullott szét a területén lévő nemzetiségek függetlenné akartak válni a dualista monarchiától. Különböző nemzetiségi tanácsok alakultak meg, amelyek 1918. október-novembere között kinyilvánították függetlenségük: a Magyar Nemzeti Tanács, Szlovák Nemzeti Tanács, amely napokkal később egyesült a Cseh Nemzeti Tanáccsal. Jászi Oszkár Radikális Párti politikus dolgozott ki egy kantonizált Magyarországot képzelt el Svájc példájára, de már késő volt. 1920. június 4-én a magyar kormány képviselői aláírták a Trianoni békediktátumot, amely megcsonkította az országot területileg. A megmaradt „csonka ország” területét 90%ban magyarok alkották, majd legnagyobb nemzetiségként a németség maradt meg, amely főleg Dél-Dunántúlon összpontosult, ezen kívül Békésben illetve Nyíregyháza környéki bokrok és településeken szlovákok éltek. Mészáros Árpád – Fóti János így ír erről: „A század eleji népszámlálások is jelzik, hogy a ma honosnak tekintett kisebbségek egy részének létszáma már akkor is elenyésző volt, s a lakosság közel felét kitevő magyar anyanyelvű népesség mellett elsősorban német, román és szlovák anyanyelvűek számosságát kell megemlíteni.”1 A békediktátum eredményeként 3,3 millió magyar nemzetiségű került át az újonnan alakult országokba. 1938-ban az első bécsi döntés következtében újra megnövekedett a nemzetiségek száma, mivel Magyarországhoz csatolták a Felvidék déli főleg 85%-ban lakott sávját, illetve Csehszlovákia felbomlása után egy nappal 1939. március 14-15 között Magyar Királyi Honvédség megszállta Kárpátalja területét, ahol egy autonóm területet próbáltak létrehozni, amelynek neve Kárpátaljai Kormányzóságnak hívtak és székhelye Huszt volt. 1940-ben a második bécsi döntés következményeként a Román Királyságnak át kellet adnia Észak-Erdélyt illetve Székelyföldet. A terület lakosságát többségében magyarok illetve románok alkották, kisebb részben szász, németajkú lakosok. Az utolsó terület illetve népességnövekedés az ország életében a Jugoszláv Királyság darabokra esésekor következett be. A magyar királyi honvédség ezek után szállta meg a Bácskát, a baranyai háromszöget és a Muravidéket 1941 áprilisában. 1942-re az ország ismét 1

Mészáros Árpád – Fóti János: Nemzetiségek, etnikai csoportok a 20. századi Magyarországon Regio Kisebbség, politika, társadalom 1995. VI. évfolyam 3. szám 3 oldal.

6

többnemzetiségű országgá vált. A második világháborút követően az ország határait visszaállították a 1938. január 1-jei határokkal, így elvesztek a visszacsatolt területek. A hazai kisebbségek közül a németséget érte a legnagyobb veszteség, hiszen az akkori politikai vezetés rávette a nagyhatalmakat, hogy a hazai németség nagy részét hasonlóan a Szudéta - vidéki némettel telepítse ki az ország területéről, ekkor történtek meg a lakosságcserék főleg Romániával és Csehszlovákiával. A rendszerváltozás követően került elő újra témaként a magyarországi kisebbségek helyzete. Amit az akkori kabinet (AntallBoros kabinet) hozott létre 1993-ban. Ez volt a 1993. évi LXXVII. törvény. A törvény rendezte a nemzetiségekkel kapcsolatos jogokat. 2002-ben felvetődött a törvény módosítása, erre Kaltenbach Jenő az akkori nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa hívta fel a figyelmet. Így nyilatkozott az origonak: „…Ma politikailag is érett a helyzet a kilenc évvel ezelőtt elfogadott törvény alapvető megváltoztatására. Utalt arra, hogy a reformra már volt kísérlet az előző parlamenti ciklusban, de végül az Országgyűlés kisebbségi albizottsága eredmény nélkül fejezte be munkáját, mert született ugyan egy tervezet, ám az nem került még a kormány elé sem. 2” Az igazi változás a 2010. évi országgyűlési választások után következett be. 2011-ben végre megalkotta az Országgyűlés az új nemzetiségi törvényt, a 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól. A törvény sokkal részletesebben szabályozza a nemzetiségek jogait és nem csak keretjellegű. A törvény 1. § (1) bekezdése meghatározza, hogy mely népek tartoznak Magyarországon elismert nemzetiségnek.

2

http://www.origo.hu/itthon/20020610szukseges.html Szükséges a nemzetiségi törvény reformja (MTI)

7

2. Középkori kiváltságlevelek 2.1 A szászok kiváltságlevele, az Andreanum Az államalapítást követően is maradtak a Magyar Királyságon belül olyan területek, amelyek még nem népesültek be, ennek hatására a magyar uralkodók igyekeztek ezeket a területeket benépesíteni különböző nemzetiségű telepesekkel (hospesekkel). Így ír erről Blazovich László: „E vendégek akár városlakóként, akár másképpen egy-egy meghatározott vidékre, területre érkeztek, kezdetben a királytól kapott jogok és kiváltságok csak saját közösségeikre és azok tagjaira terjedtek ki…„3 Az első nagyobb telepítése akció II. Géza királyunkhoz fűződik, amikor is német telepeseket telepített Erdély lakatlan déli illetve keleti részeibe. A telepesek magukkal hozták kultúrájukat, nyelvüket, szokásaikat és törvényeiket is. A német ún. szász telepesek főként kereskedelemmel, bányászattal és állattenyésztéssel foglalkoztak. A szászokat kezdetben az ún. Altland-i területeken telepítették le Erdély déli részén, ez ma a Nagyszeben központú terület, amelynek nyugati határa Szászváros volt, keleti határa pedig Barót. Később kiterjesztették a telepesek által benépesített területek határait. II. András idején született meg 1222-ben az Aranybulla, majd később 1224-ben a Szász Aranybulla az ún. Andreanum is, amely első nemzetiségi törvénynek is tekinthetünk. Az Andreanum keletkezési körülményeiről így ír Blazovich László: „Az erdélyi szászok kiváltságlevele, az Andreanum megszületésének körülményeit fedő homályt ma már nem lehetséges teljesen eloszlatni éppen a korabeli hírforrások hiánya miatt. Az oklevélben leírt kiváltságokat az erdélyi német hospesek (fideles hospites nostri Theutonici Ultrasilvani universi) kapták. A szász elnevezés később alakult ki, talán véletlenül, amint a török idők után Magyarországra érkező németek sváb elnevezése, mivel a szászok mellett a Német Birodalom számos szögletéből érkeztek bevándorlók. Az oklevél kiadásának körülményei sem tisztázhatók pontosan.” 4 Ezzel ellentétes véleményt képvisel Harald Zimmermann, aki a következőket írja: „Mindamellett az oklevelek az első erdélyi német telepeseket Flandrenses néven illeték

3

Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori Magyarországon Erdélyi Múzeum 2005 LXVII. Kötet 3-4. füzet, 6 oldal. 4 Uo. 6 oldal.

8

még a szász elnevezés megjelenése előtt, ami természetesen megint csak egy általánosító megjelölés lehet a keleti német telepesekre vonatkozóan.” 5 Ez a bulla rögzítette a szászok jogait, jogállását és gazdasági helyzetüket is. Az Andreanum először rögzítette a szászok által lakott területeket, ezáltal az adományozott földeket is a szászok igazgatták és művelhették. A király azért ezeket az erdélyi határos vidékeket adományozta a szászoknak, hogy védelmezzék a határt. Ekkor jött létre rengeteg vártemplom és várerőd a Kárpátok ezen a részén. Közigazgatásilag is függetlenedett a magyar uraktól és a vármegyéktől, a területet a szebeni ispán irányította. Az ispán felettese a mindenkori erdélyi vajda volt, aki Erdély területén képviselte a magyar király akaratát és hajtotta végre is azt. II. András rendelkezett arról is, hogy a szászok szabadon választhassák bíráikat és tisztségviselőiket. Így nem tartoztak engedelmességgel a magyar nemesek előtt, így autonómiával rendelkeztek. Erről a következőket írja Blazovich László: „A cikkelyben a fellebbezési formák (király, szebeni ispán) mellett arról is szó esik, hogy ha – nyilván megegyezés nyomán – más bírói fórum elé járulnak, akkor sem szabad rájuk csak a szokásos bírságot kiszabni. Ez utóbbi rendelkezés már az eljárásjog területéhez tartozik, amint a következő is, amely szerint pénzbeli ügyben tanúkat csak saját vidékükről állíthatnak, mivel őket a király mindenki másnak a joghatósága alól kivette. Ha a rendelkezés hatályát nem szűkítjük le az abban szó szerint leírt pénzügyekre (causa pecunialis), hanem kiterjesztjük azt vagyonjogi ügyekre, amire lehetőséget ad számunkra egy, igaz, később kori oklevélbeli megállapítás, akkor a rendelkezés a szászok helyzetének az őket körülvevő hűbéres világtól eltérő magánjogi elismerését fejezi ki.” 6 További kiváltságaik közé tartozott a szászoknak, hogy szabadon választhatták a plébánost, de azzal a feltétellel, hogy a plébánost be kell mutatniuk. Erről így ír Blazovich László: „A szakirodalomban vita alakult ki a felől, hogy a szabad plébánosválasztás jogát a magánegyházak kegyurainak plébánosállítási jogából lehetséges-e levezetni, vagy pedig a magyar király főkegyúri jogából, melyet, mint Szent Istvánnak, a magyar egyház alapítójának az utódai gyakoroltak Magyarországon. Dietrich Kurze hosszú tanulmányt szentelve a kérdéskörnek Timon Ákos nyomán és azon gyűjtés alapján, amelyben a királyi adományleveleket vizsgálta e szempontból, arra a következtetésre jutott, hogy esetünkben az utóbbi elv érvényesült.” 7 Ezek után a kiváltságlevél rátér a gazdasági jellegű 5

Harald Zimmermann: A német-magyar kapcsolatok a 12. század közepén és az erdélyi szászok betelepítése AETAS XX. Évfolyam 2005 4. szám 125 oldal. 6 Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori Magyarországon Erdélyi Múzeum 2005 LXVII. Kötet 3-4. füzet, 7-9 oldal. 7 Uo. 7-9 oldal.

9

kiváltságokra. A szászok felmentést kaptak a vámok megfizetése alól. Ez azt jelentette, hogy a szász kereskedők szabadon vihették áruikat. A szászok így főként a kereskedelemmel foglalkoztak, ami jó hatást gyakorolt a magyar gazdaságra egyaránt, mint a szászok gazdaságára. Erről így vélekedik Blazovich László: „A német hospeseknek a gazdasági erejét és fejlettségét, iparuk és kereskedelmük élénkségét fejezi ki e cikkely, ebből fakadt ugyanis, hogy bevehették kiváltságlevelükbe a vámszabadságról szóló szabályt, amelyet a legtöbb etnikai autonómiát megalapozó privilégium nem tartalmaz.„8 Ezen kívül kiegészült még a só árusításának jogával is felruházta a kiváltságlevél a szászokat, viszont csak néhány időszakban tehették meg ezt. A só kereskedésének joga egyedül az egyházat illette meg ebben az időben, így ez egy nagyon fontos gazdasági kiváltság volt. Ezeket a kiváltságokat a szászok hosszú ideig megőrizték. Erről így ír Harald Zimmermann: „Habár az erdélyi szászok a késő középkorban és azon túl a 17. századig önkormányzatuk e legjelentősebb dokumentumának minden egyes szavát szinte valamennyi magyar királlyal megerősítették…” 9 Megállapítható, hogy ez a kiváltságlevél nem tekinthető még nemzetiségi törvénynek, hiszen csakis egy nemzetiségre vonatkoztak ezek a rendelkezések. Nem rendelkezik a kiváltságlevél a nemzetiségek egyéni és közösségi jogaival, csakis bizonyos gazdasági és politikai jogokat biztosít csak számukra, ezen kívül saját maguk rendelkeztek területi igazgatásukkal is.

8

Uo. 7-9. oldal. Harald Zimmermann: A német-magyar kapcsolatok a 12. század közepén és az erdélyi szászok betelepítése AETAS 2005 XX. évfolyam 4. szám 124 oldal. 9

10

2.2 A székelyek, a kunok és a jászok kiváltságai Székelyek voltak a másik nép, amelyek a szászokhoz hasonlóan kiváltságokkal rendelkeztek a Magyar Királyságon belül. A székelyek a magyarokkal együtt érkeztek a Kárpát-medencébe, feladatuk a határok védelme volt. Majd a XII. századtól telepítették át a nyugati határról a keleti határra a székelységet. Azt viszont pontosan nem lehet tudni, hogy vajon a székelyeket vagy a szászokat telepítették be hamarabb Dél-Erdélybe. Erről Blazovich László így ír: „Máig nem eldöntött kérdés, hogy a székelyek vagy a szászok telepedtek-e be előbb Dél-Erdélybe. A magunk részéről Kristó Gyula legújabban kifejtett álláspontját elfogadva úgy véljük, a II. Géza király idején érkező szászok megelőzték a székelyeket, akik már 1199-ben Dél-Erdélyben tartózkodtak, mert ekkor erősítette meg III. Ince pápa tisztségében a kézdi főesperest, akinek székhelye ekkor még Szászkézden volt, ahonnan – a helynevet is magukkal vitték – került át a székelyekkel együtt a háromszéki medencébe.” 10 A székelyek kiváltságai a katonai szolgálatra épültek, a szászok kiváltságaival ellentétben. További hasonlóságot mutat a területi autonómiájuk is. Itt is székekre voltak osztva a területi egységek, hasonlóan a szászoknál. Területeikre idegenek nem telepedhettek le. Viszont a kiváltságai között nem szerepeltek gazdasági kiváltságok, szemben a szászokéval. Erről így vélekedik Blazovich László: „…hiányoznak azonban a székelyek kiváltságainak katalógusából a gazdasági szabadságjogok, amelyek a kereskedelemre terjedtek ki, aminek legfőbb oka az, hogy a szászokénál fejletlenebb, illetve más jellegű gazdasági viszonyok között éltek.” 11 Továbbá megemlíthetjük még két kiváltságos helyzetű nemzetiséget is a középkori Magyar Királyságban, ezek: a kunok és a jászok. Mindkét nép a XIII. században települt be az ország területére. Mindkét nép a katonai szolgálataiért kapta meg kiváltságaikat, hasonlóan a székelyekhez. Viszont e két népcsoportot nem a határokra telepítették, hanem az ország belső területeire, főként a Duna-Tisza közére, illetve a Maros-Tisza közti területre a kunok telepedtek meg, a jászok a Zagyva folyó menti területekre telepedtek le. E két népcsoport azonban szemben a székelyekkel folyamatosan szerezte meg azokat a kiváltságokat, amiket a szászok birtokoltak, azonban ezek jóval később következtek be. Erről így ír Blazovich László: „Amíg a szászok egy privilégiumlevélben nyerték el azokat, addig a kunok a fentieken túl számosat később szerveztek meg. Csak később nyerhették el 10

Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori Magyarországon Erdélyi Múzeum LXVII. Kötet 2005 3-4. füzet, 11.oldal és 13. oldal 11 Uo. 13. oldal

11

a szabad plébánosválasztás jogát, hiszen a kun törvény idején még a kereszténység felvétele volt a számukra kitűzött feladat…Tehát az idők folyamán a kunok és jászok, mint katonai szolgálatot teljesítő nép, megszerezték azokat a kiváltságokat, amelyeket a szászok kaptak az Andreanumban, csak jóval hosszabb idő alatt nyerték azokat el, mint az előbbiek.” 12 A magyar uralkodók többször is újra fogalmazták ezeket az okleveleket, hogy megerősítsék az előző oklevelek foglalt kiváltságokat. Erről így ír Botka János:„Aligha véletlenül visszhangzik V. István, IV. László és III. András okleveleiben a királyi szerviensek közé emelés, illetve a nemesítés indokaként az a megfogalmazás: azért teszik ezt, hogy a hadakozók száma növekedjék. Az uralkodók e cél elérése érdekében az itt élő idegen etnikumokra (kunokra, tatárokra, erdélyi szászokra) támaszkodtak seregépítésük során. Különösen fontos volta kunok katonai erejének biztosítása.”13 Ezek a kiváltság levelek is mérvadóak voltak a maguk idejében, hiszen bizonyos jogokat garantáltak e két nemzetiségnek, viszont cserébe katonáskodással kellet foglalkozniuk. Nem biztosított azonban sok jogot a kunoknak és a székelyeknek ez a dokumentum.

.

12

Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori Magyarországon Erdélyi Múzeum LXVII. 2005 Kötet 3-4. füzet, 13 oldal. 13 Botka János: A jogállás és katonai szolgálat kapcsolata a kunok és jászok török hódítás előtti történetében Zounuk : a Szolnok Megyei Levéltár évkönyve 1996 11. szám 67 oldal.

12

3. Nemzetiségek és 1848 viszonya, az 1849. évi nemzetiségi törvény A reformkorban kezdődött el országunk a polgári átalakulás útjára lépni. Ezeket a lépéseket lassú reformok sorozatával akarták végrehajtani. Ekkor kezdődött meg a harc a magyar nyelvért, amit 1844-ben sikerült hivatalosan nyelvvé tenni, a korábbi latin helyett. Erről Szász Zoltán így ír: „A reformkor a még százezer ember számára sem használatos latin helyett bevezette a magyar igazgatási nyelvet, ami önmagában véve nagy előrelépést jelentett, de megbolygatta a nemzeti öntudatra ébredés fejlődési stádiumába elérkezett magyarországi népek közötti kényes, immár átpolitizálódó egyensúlyt. Mert célkitűzéseiben — s egyáltalán nem valóságosan — belenyúlt az egyházi és iskolai életükbe is, az oktatás megálmodott magyarosításával a nemzetiségi értelmiség

előtt

népiségük

eltűnésének,

de

legalábbis

nemzetté

alakulásuk

megakadályozásának rémképét villantotta fel.” 14 A reformkorban nem csak a magyarok ébredtek nemzeti tudatra a XVIII-XIX. századra, hanem az országban élő valamennyi kisebbség is. A magyar igazgatási nyelvet azonban a nemzetiségi vezetők elutasították. Erről így ír Szász Zoltán: „A nemzetiségek vezető értelmisége a központi szervek magyar nyelvűségét — “a magyar diplomáciai nyelvet” — történeti és reálpolitikai megfontolásokból elfogadta, a magyarosodás erőltetett ajánlatát, annak realitását persze jócskán túlbecsülve, mereven elutasította.” 15 1848 januárjában kezdődtek a polgári megmozdulások egész Európában, először az Olasz csizmán, majd a februári párizsi forradalomban érte el csúcsát, aminek következtében egymás után robbantak ki forradalmak Európa nagyvárosaiban: Velencében, Milánóban, Bécsben és Pesten is március 15-én. A forradalmi lelkesedés nem csak a magyarokat töltötte el, hanem a hazánk területén élő kisebbségeket is. Erről így az író: „1848 márciusa először még a magyarok és nem magyarok egyetértését ígérte. Az európai forradalmakat és a pesti forradalmat, az alkotmányosságot mindenki örömmel fogadta. A román vezérpublicista Bari1 könnyezett a hírre, élete nagy, örömteli pillanatának tekintette, néhol szászok és románok éltették a pesti 12 pontot, uniópárti román röpirat is készült. Szlovák lelkészek Kossuthért lelkesedtek, a szerbek 14

Szász Zoltán: A nemzetiségek és az 1848-as magyar forradalom. Történelmi szemle, XL. Évfolyam 1998. 3-4. szám, 193 oldal. 15 Uo. 194 oldal.

13

rokonszenvtüntetéseket tartottak, Stratimirovic magyar kokárdával jelent meg az újvidéki szerb gyűlésen...” 16. Azonban a kezdeti lelkesedés a következő hónapokban kezdett elmúlni, helyette a nemzetiségi vezetők önmaguk szervezésével kezdett foglalkozni, hogy minél nagyobb politikai súly legyen a magyar belpolitikában. A nemzetiségek közül elsőként a szerbek tartottak egy nemzeti gyűlést Karlócán, ahol kinyilvánították területi autonómiájukat, ennek hatására a déli országrészben kezdődtek a katonai akciók. Erről így ír Szász Zoltán: „Április 14-én, majd május közepén egy karlócai szerb nemzeti gyűlésen a szerbek külön kormányszervezetet (odbort) választanak, s az egész délvidékre kiterjedő szerb vajdaságot követelnek. Rajasic érseket metropolitának, Suplikác ezredest vajdának nyilvánították, “helyreállítva” ezzel a 17. század végi szerb kiváltságokat. A szerb nemzetiségű határőrezredek csatlakozásával megszületett a sajátnak érzett haderő.” 17 Majd ezt követte a szlovákok május 10-én tartott gyűlése Liptószentmiklóson, majd május 15-én a románok Balázsfalván tartott nemzeti gyűlése. A magyar kormányzat viszont egyedül a horvátok autonómiaköveteléseit tekintette jogosnak és ismerte el, hiszen Horvátország mindig is autonómiával rendelkezett a Magyar Királyságon belül. Azonban a horvát politikai vezetés és Jellasic horvát bán miatt egészen máshogy alakultak az események. Erről így ír Szász Zoltán: „Azonban Jellasic 1848-ban oly mértékben a bécsi ellenforradalmi körök szövetségébe vitte a horvátokat, hogy a konfrontáció már nem tette lehetővé az “elszakadás” tárgyalásos lebonyolítását.” 18 Ezeken a gyűléseken hasonló követelések hangzottak el, mint a március 15-én lezajlott forradalom 12 pontos követelései voltak. Erről így nyilatkozik Szász Zoltán: „A nemzetiségi nagygyűlések általában demokratikus hangvételben követelték a jogegyenlőséget,

a

jobbágyfelszabadítást,

a

nemzetőrséget,

a

szólás-

és

sajtószabadságot, a papság és az oktatás állami dotációját, mintha ezek nem is lennének a magyar kormányprogramban, vagy már a pozsonyi törvényekben. Még a pesti 12 ponttal megegyező, a magyarral közösnek látszó célkitűzések, társadalmi igények is az elkülönülési folyamatban fogalmazódnak meg. Mert nem csak “ajándékként”, hanem a társadalmi reformokra saját “nemzeti vívmányként” is szükségük volt, külön nemzeti egységük megteremtése, a népi rétegek megnyerése céljából.” 19

16

Uo: 197 oldal. Uo: 198 oldal. 18 Uo. 198 oldal. 19 Uo. 200 oldal. 17

14

A politikai helyzet a nyár folyamán folyamatosan eldurvult. A bécsi kormányzat szeptember folyamán folyamatosan elutasította a magyar küldöttséget. Hiszen ekkora sikerült megszilárdítani a hatalmát a bécsi udvarnak Észak-Itáliában, ehhez hasonlóan a nemzetiségi követeket a magyar kormányzat is elutasította. Így a nemzetiségi vezetőket sikerült a magyar kormányzatnak maga ellen fordítani. Erről a következőt írja Szász Zoltán: ” Pest csak liberális racionalizmussal tudott reagálni, egyes konkrét követeléseket

akart

megvizsgálni,

Karlócát,

Balázsfalvát,

Liptószentmiklóst

tárgyalópartnernek nem fogadhatta el. A kétféle jogi-szimbolikus gondolkodásmód nem, vagy csak hosszú, békés tárgyalássorozattal volt összeegyeztethető, ehhez pedig nem maradt idő, türelem.” 20 Ezek után 1848 szeptemberében megkezdődött a szabadságharc is. A nemzetiségek főleg a bécsi udvart támogatták, ez sokat rontott a magyarság és a nemzetiségek viszonyán. A kormányzat megpróbált a nemzetiségekkel tárgyalni, sőt maga az Országgyűlés is foglalkozott olyan javaslatokkal, amelyek érintették a hazánk élő nemzetiségeket. Ruszoly József szerint: Ami a nem magyar népelemek közjogi helyzetét illeti, noha az alapvető liberális állásponton nem változtattak, fontos részletkérdésekben a realitásokat tudomásul véve, s azokkal számolva az 1844:II. tc.-re alapított, merev állásponttal készek voltak szakítani. Ezt törvénytervezetek is bizonyítják, amelyek egy részét a Ház illetékes szervei is megtárgyalták. 21 1849 nyarára a szabadságharc utolsó hónapjaiban a Szemere kormány megalkotta Magyarország első nemzetiségi törvényét 1849. VII. 28-án, Szegeden az 1849. évi VIII. törvényt, ami nem tekinthető törvénynek a formaisága miatt, csak országgyűlési határozatnak. 1849 júliusában sikeresen megegyezett a magyar kormány és a román nemzetiségi vezetés. A törvény garantálta az anyanyelvük szabad használatát. Írásában így fogalmaz Szász Zoltán: „Az 1849. július 14-i szegedi magyar–román egyezmény, a Projet de pacification a román túlsúlyú megyékben garantálta az anyanyelv használatát, akárcsak a nemzetőrségben, minden iskolában, bíróságon; s a legfontosabb az, hogy elismeri: a románok “külön nemzetiséget képeznek”. Egyik egyházuk, a görögkeleti, teljesen függetlenné, patriarchátussá válik. Ezek a pontozatok együtt — kimondatlanul

20

Uo. 200 oldal. Ruszoly József: Az 1849. július 28-i nemzetiségi törvény és a közép-európai alkotmányfejlődés Jogtörténeti szemle: az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszékének közleményei, 2007. IX. évfolyam 1. szám 58. oldal 21

15

— a területi autonómia alapját jelentették.” 22 Az ún. 1849-es nemzetiségi törvény lehetővé tette a nemzetiségeknek hogy, a vármegyékben az igazgatásban is használhassák az anyanyelvüket illetve hivatalos ügyek intézésénél is. Továbbá a törvény utolsó pontjában rendelkeztek arról is, hogy aki leteszi a fegyvert, az amnesztiában is részesül. Erről a következőt írja Szász Zoltán: „Ez a határozat volt az a maximum, ameddig a szorongatottság kényszere és az önvizsgálat következményeként a szabadságharc politikai vezérkara önmaga feladása nélkül eljutott. Jelentőségét növeli, hogy hiányzanak belőle a politikai képmutatás elemei, s összeurópai vonatkozásban is példamutató alkotás. Megvalósítására már nem volt idő, de azért hivatalosan is közismertté vált.” 23 Ebben az időszakban született meg a zsidók emancipációjáról szóló törvény, amely csupán néhány paragrafusból állt. A törvény értelmében a zsidó vallású személyek szabadon házasodhattak, ugyanazokkal a jogokkal rendelkeztek, mint bármely más állampolgár az országban. Fontos még a törvényben, hogy a vallási ügyeket, a zsidó főpapok konferenciája fogja végezni. Szász Zoltánnak a törvényről a következő a véleménye: „Ez a törvény sem volt tökéletes alkotás, nem mondta ki az izraelita vallás bevett felekezeti jellegét, de ez is egy fordulatot jelzett a forradalom és a szabadságharc

megpróbáltatásait

átélő

társadalom

elitjének

gondolkodásában.

Reformkori adósságot törlesztett, s az utókornak mutatott irányt. Valójában abba a reformkorban kialakított jogkiterjesztő és asszimiláló nemzeti-liberális politikai célkitűzésrendszerbe illeszkedett, amelyet az 1848–1849. évi polgárháború, a nagy nemzetiségek (szlovákok, románok, szerbek) önállósodása ugyan nem engedett realizálódni, de a kisebb etnikumok esetében, a svábok, zsidók vagy a szórványban élő szlovákok, románok körében a magyarsággal való politikai-érzelmi azonosulás, egyfajta homogenizáció, a liberálisok által várt módon megindult-végbement.” 24 Az 1849. évi VIII. törvény a szabadságharc vége miatt sosem lett hatályos és alkalmazott jogszabály, viszont megteremtette a későbbi korok nemzetiségi törvényeinek alapját. Biztosította volna a magyarországi nemzetiségek szabad nyelvhasználatát, jogaik tiszteletben tartását. E törvény alapján született meg a kiegyezéskor 1868-ban az Eötvös József nevével fémjelzett nemzetiségi törvény. 22

Szász Zoltán: A nemzetiségek és az 1848-as magyar forradalom. Történelmi szemle, XL. Évfolyam 1998. 3-4. szám, 200 oldal. 23 Uo. 201 24 Uo. 203 oldal.

16

4. A nemzetiségek helyzete 1867-1918 között A 1848-as forradalom és szabadságharc után mind a magyarok, mind az ország területén élő nemzetiségek, melyek segítették az osztrák császári hadakat vagy nem, a bécsi udvar nem teljesítette követelésüket vagy csak részben. Az országot újra darabokra osztották, semmisnek tekintették Erdély és Magyarország unióját. Egyedül a horvátok illetve a szerbek követelése teljesült. Horvátország és Szlavónia különálló autonóm terület maradt, mint a forradalom előtt, illetve Ferenc József császár és király létrehozta a szerbek számára egy autonóm területet, a Szerb Vajdaságot és Temesi Bánságot 1849-ben. 1850-ben a katonai kormányzatot Alexander Bach nevéhez fűződő Bach-korszak, amely polgári kormányzat volt, megszüntette a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság területi függetlenségét, és a terület a magyar közigazgatás szerves részét képezte. Az osztrák katonai kudarcok után kezdődött meg a bécsi udvar felől a tapogatózás, hogy előkészítsék az osztrák-magyar kiegyezést, amire 1867-ben került sor, miután az uralkodó, Ferenc József kinevezte az id. gróf Andrássy Gyula (18231890) vezette Andrássy kormányt, majd még ugyanezen évben magyar királlyá koronázták Ferenc Józsefet és királynévé Erzsébet királynét. Mindezek után kezdődhetett meg az országunk területén élő nemzetiségekkel a megbékélés.

17

4.1 A horvát-magyar kiegyezés

1. kép Horvát-Szlavonország területe (http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/4/48/Croatia-Slavonia-Kingdom-of-Hungary.png)

Az Andrássy kormány egyik legjelentősebb sikere a kiegyezés tető alá hozása után a horvát-magyar kiegyezés megszervezése volt. A horvátok az 1848-as szabadságharc és forradalom idején a horvátok Josip Jelačić vezetésével Magyarország ellen fordult. A horvát nemzet mindig is egyfajta autonómiával rendelkezett a Magyar Királyságon belül, élén a király által kinevezett bánnal. Horvátország 1091-ben került magyar fennhatóság alá, miután a horvát király meghalt, és nem hagyott hátra törvényes örököst. Árpádházi Szent László (1046-1095) elfoglalta egykori sógora helyét, és királlyá koronáztatta magát. Horvátország területe nem volt azonban egységes, a nyugati részét nevezték Horvátországnak, a keleti felét Szlavóniának, illetve a déli és nyugati területeken a török hódoltság után határőrezredeket állítottak fel, amelyet Határőrvidéknek neveztek, illetve volt még Dalmácia területe, amely akkor osztrák fennhatóság alatt volt, nem a magyar szent korona felségterülete volt. A horvátok célja a Monarchián belül egy önálló horvát állam létrehozása volt, amely egyesítette volna ezeket a területeket. Már a kiegyezés előtt is megkezdődtek a tárgyalások a magyar és horvát fél között, erről így ír Ress Imre: „A cenzúra ellenőrzésétől lassan megszabaduló nyilvánosság a mérvadó politikusok mind magyar, mind horvát oldalon az állami különállást, a nemzeti autonómiát biztosító régi történelmi 18

alkotmány és az 1848-ban elért államjogi vívmányok életbe léptetése mellett foglaltak állást.”25 Az osztrák-magyar kiegyezést követően megkezdődött a magyar és a horvát fél tárgyalása. Mind a magyar, mind a horvát fél magáénak követelte Fiume városát, a fontos kikötővárost, illetve a magyar fél igényt tartott Szlavóniára. Szlavónia területének nagy részén a török hódoltság előtt magyarok éltek, de az előrehatoló törökök vagy elűzték innen az itt lakókat vagy lemészárolták. A területet később főleg horvát és szerb telepesek népesítették be a karlócai béke után (1699). Végül a felek megállapodtak abban, hogy a Magyar Királyság lemond Szlavónia területéről, viszont Fiume a Magyar Királyság része marad, mint különálló terület, élén a mindenkori kormányzóval. Az 1868. évi XXX. törvénycikk tartalmazta Horvát-Szlavónország és a Magyar Királyság közjogi viszonyát. A törvény preambulumában megfogalmazódik, hogy Magyarország és Horvátország egy közös államot alkotnak, ezáltal egységesek és elválaszthatatlanak: „Miután Horvát- és Szlavonországok századok óta, mind jogilag, mind tettleg, Sz.-István koronájához tartoztak, s a sanctio pragmaticában is ki van mondva, hogy a magyar korona országai is elválaszthatatlanok egymástól”. Az első három paragrafusban a közjogi viszonyok vannak szabályozva. Az államfő a mindenkori magyar király és osztrák császár, akit a Szent koronával koronáznak. Rendelkezik még a koronázási oklevélről is, miszerint nem csak magyarul kell kiállítani, hanem horvát nyelven is. Mindezek után a 32.-49. §-ban a királyság autonómiájáról van szó, meghatározza tovább, hogy a Budapesten székhelyű közös Országgyűlésbe 29 képviselőt delegálhat, továbbá az Országgyűlés Főrendiházába 2 képviselőt delegálhat. Mindezek mellet a kormányban lenni kell egy Horvát-szlavón tárca nélküli miniszternek is. Ezek után a királyság legfontosabb közjogi méltóságáról a bánról esik szó az 50.-55. §-ban. A bánt a magyar kormány javasolja és a közös uralkodó nevezi ki, aki a horvát országgyűlésnek felel és a budapesti országgyűlés főrendiházi tagja lesz. Az 55.-60. § között a nyelvhasználatról esik szó, ahol meghatározásra került, hogy a törvények horvát nyelven hozandóak, illetve a felküldött törvényeket a mindenkori uralkodó (osztrák császár, magyar király) szentesítése után horvát nyelven kihirdetendő. Szó esik a közös minisztérium által küldött beadványokról is. Meghatározza a törvény, hogy a minisztérium és a horvát-szlavón kormány azt a nyelvet használja, amelyet a másik szerv használt. A 61.-64. § esik szó a nemzeti 25

Ress Imre: Horvát-magyar összecsapás és kiegyezés (1848-1868) : Nemzeti érdekek és Habsburgközpontosítás História, XXXI. évfolyam 2011.évi 5-6. szám 50 oldal.

19

lobogóról, a nemzeti címerről. Szó esik ezeknek alkalmazásáról is, hogy mikor kell és hogyan használni a horvát-szlavón lobogót illetve a címert, illetve a közös pénzeken is fel kell tüntetni Horvát-Szlavónország királyi címét is. A 65.-66. § –ban a területről esik szó, amely felett az államalakulat rendelkezni fog. A törvény felsorolja, mely területeket csatolják Horvát-Szlavónországhoz, illetve szó esik Dalmáciáról is. Dalmácia ekkor az Osztrák Császárság egyik koronatartománya volt. A törvény készítői figyelembe vették azt az lehetőséget is, hogyha Dalmácia SzentIstván koronája alatt akar majd egyesülni Horvát-Szlavónországgal. Erről így rendelkezik a 65. §: „Horvát-Szlavonországok területi épségét Magyarország elismeri s annak kiegészitését előmozditani igérkezik. Különösen sürgetni fogja ezentul is, hogy a határőrvidék azon része, mely Horvát-Szlavonországhoz tartozik, s a határőrvidéken levő katonai községek ez országokkal, valamint törvényhozási, ugy közigazgatási és törvénykezési tekintetben is egyesittessenek, s mint eddig is számos izben felszólalt ez ügyben, ezentul is követelni fogja a magyar szent korona jogán Dalmatia visszacsatolását, követelni fogja annak Horvátországhoz kapcsolását. E visszacsatolás föltételeire nézve azonban Dalmatia is meghallgatandó." A 66. §-ban meghatározza a törvény, hogy mely területek alkotják az államalakulatot: „Az előbbi szakasz értelmében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok területéhez tartozóknak ismertetnek el: 1. Mindazon terület, mely jelenleg Buccari városával és kerületével együtt Fiume vármegyéhez tartozik, Fiume város és kerülete kivételével, a mely város, kikötő és kerület a magyar koronához csatolt külön testet (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus) képez, s a melynek, mint ilyennek, külön autonomiájára s erre vonatkozó törvényhozási és kormányzati viszonyaira nézve, Magyarország országgyülése s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok országgyülése és Fiume városa közt, küldöttségi tárgyalások utján, közös egyetértéssel lesz megállapodás eszközlendő. 2. Zágrábmegye, Zágráb és Károlyváros városokkal és a turmezei szabad kerülettel; 3. Varasdmegye Varasd várossal; 4. Körösmegye Körös várossal; 5. Pozsegamegye Pozsega várossal; 6. Verőczemegye Eszék városával; 7. Szerémmegye; továbbá a következő határőrezredek: 1. likkai, 20

2. ottocsányi, 3. ogulini, 4. szluini, 5. első báni, 6. második báni, 7. varazsd-körösi, 8. varazsd-szentgyörgyi, 9. gradiskai, 10. broodi, 11. péterváradi; végre a mostani Dalmatia. Az utolsó 3. §-ban dekralálja a törvény, hogy ezzel a jogszabállyal nem lehet egyik korábbi vagy későbbi jogszabály ellentétes, ezek érvényüket vesztik a törvény kihirdetése után. Viszont amely jogszabályokat nem érinti a törvény hatálya, azok hatályban is maradnak. A 70. §-ban a törvény kimondja, hogy ez a Magyar Királyság illetve HorvátSzlavónország közös alaptörvénye, ezt egyik országgyűlés se tárgyalhatja külön-külön illetve nem is mondhatja fel, s változtathatja meg. A törvény rendezte így a horvátmagyar közjogi helyzetet, ám nem teljesen oldotta meg azt. Erről így ír Magyar Zoltán: „Az osztrák–magyar-kiegyezés alszerződéseként történt a horvát–magyar-kiegyezés is. A történészek egyetértettek abban, hogy a horvátok számára ez nem volt kielégítő, mert az elismert nemzetiségi autonómia dacára, gazdaságilag és pénzügyileg Zágráb Budapesttől függött.”26 A horvátok külön államalkotó nemzetnek való elismerése, az első komoly lépés volt hazánk nemzetiségi politikájában. Egyedül a horvát nemzet kapott olyan jogosultságokat a Magyar Királyságban, hogy belső autonómiával rendelkezett, amibe Magyarország nem szólhatott bele. Ezt az ír vezetők ebben az időszakban követendő példának vették, hiszen szerették volna, ha Írország hasonlóan Horvát-Szlavónországhoz egy belső autonómiával rendelkezhetett volna, azonban ez nem valósult meg. Ez a törvény példaként szolgálhatott más nemzetiségek számára szerte Európában, akik azért küzdöttek, hogy elismerhessék őket és autonómiával rendelkezhessenek.

26

Magyar Zoltán: Horvát-magyar viszonyok, 1102-1918 Klió: történettudományi szemléző folyóirat 2006. XV. Évfolyam 2006. évi 2. szám 36 oldal.

21

4.2 Az 1868.évi nemzetiségi törvény A horvát-magyar kiegyezés után a magyar kormány vallás- és közoktatási minisztere Eötvös József (1813-1871) vezetésével megkezdődött az ország területén élő nemzetiségekkel való megbékélés. Ennek jegyében alkotta meg az 1868. évi XLIV. törvénycikket, amely tartalmazta a nemzetiségek jogait, kötelezettségeit valamint a szabad nyelvhasználatot is. Eötvös-féle törvény nagyon liberális törvény volt és Európa szerte meghatározó is. Erről így ír Demeter Attila: „Eötvös javaslatának sajátossága abban áll, hogy az önkormányzatiság intézményesítésében és a nyelvkülönbségek fenntartásában nem apellált volna a nemzeti vagy nemzetiségi elvre.” 27 A törvény elején kifejezésre van juttatva az, hogy az összes magyar állampolgár nemzetiségi kilététől függetlenül az egységes magyar nemzet tagja: „Minthogy Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja;”. A törvény 1-6.§ között a törvényhozói illetve a közigazgatási szervek (helyhatóságok) nyelvhasználatáról rendelkezik a törvény. Dekralálja a törvénycikk, hogy törvényeket csakis a hivatalos államnyelven hozhatja meg: „A nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar levén, a magyar országgyülés tanácskozásai s ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar; a törvények magyar nyelven alkottatnak, de az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén is hiteles fordításban kiadandók; az ország kormányának hivatalos nyelve a kormányzat minden ágazatában ezentúl is a magyar.” Meghatározza, azokat az esetköröket, amikor a nemzetiségek használhatják nyelveiket, így ott lehetséges az államigazgatásban használni a nemzetiségek nyelvét, ahol minimum 20%-a kéri ezt a 2. § tartalmazza: „ A törvényhatóságok jegyzőkönyvei az állam hivatalos nyelvén vitetnek; de vitethetnek e mellett mindazon nyelven is, a melyet a törvényhatóságot képviselő testület vagy bizottmány tagjainak legalább egy ötödrésze jegyzőkönyvi nyelvül óhajt. A különböző szövegekben mutatkozó eltérések eseteiben a magyar szöveg a szabályozó.” Ezzel a törvény megteremti annak lehetőségét, hogy a magyaron kívül akár saját anyanyelvüket is használhassák hivatalos ügyek intézése során a nemzetiségek. A 7-13.§ között a bírói gyakorlatban tehát az igazságszolgáltatás nyelvhasználatát szabályozza a törvény. Meghatározza azokat az eseteket a törvény itt is, 27

Demeter Attila: Nemzet és nemzetiség Eötvös József felfogásában Pro minoritate 2006. Tél 116 oldal.

22

hogy mikor használhatják a nemzetiségek anyanyelvüket. A 7. § a következőket mondja ki: „ Az ország minden lakosa azon esetben, a melyekben ügyvéd közbejötte nélkül akár felperesi, akár alperesi, akár folyamodó minőségben, személyesen, vagy megbizott által veszi és veheti igénybe a törvény ótalmát, és a biró segélyét: a) saját községi birósága előtt anyanyelvét; b) más községi birósága előtt saját község ügykezelési, vagy jegyzőkönyvi nyelvét; c) saját járási birósága előtt saját községének ügykezelési vagy jegyzőkönyvi nyelvét; d) más biróságok előtt, akár legyenek azok saját törvényhatóságának, akár pedig más törvényhatóságnak

biróságai, azon törvényhatóság jegyzőkönyvi nyelvét

használhatja, a melyhez az illető biróság tartozik.” A törvény továbbá meghatározza a bírói intézkedést is azokban az esetekben, ahol a fontosabb iratok olyan nyelven vannak vezetve, ahol a szembenálló felek nem ismerik, nem értik az adott nyelvet: „Szintúgy tartozik a biró a felek előtt megmagyarázni s illetőleg tolmácsoltatni a per fontosabb okmányait is, ha ezek olyan nyelven volnának szerkesztve, melyet a perben álló felek egyike vagy másika nem ért.” A törvény kitér továbbá az egyházi bíróságokra is, miszerint az egyházi bíróságoknak szabad nyelvhasználatot biztosít, tehát bármely nyelven folytathatják le az ügyeket: 10. § Az egyházi biróságok maguk határozzák meg ügykezelési nyelvöket”. Viszont a magasabb rendű egyházi ügyeket intéző testületeknek használniuk kell a magyar államnyelvet is: „15. § A felsőbb egyházi testületek és hatóságok önmaguk állapítják meg a tanácskozás, a jegyzőkönyv, az ügyvitel és egyházközségeikkel való érintkezés nyelvét. Ha ez nem az állam hivatalos nyelve volna: az állami felügyelet szempontjából a jegyzőkönyvek egyszersmind az állam hivatalos nyelvén is hiteles fordításban felterjesztendők. Ha különböző egyházak s egyházi felsőbb hatóságok érintkeznek egymással, vagy az állam hivatalos nyelvét, vagy azon egyháznak nyelvét használják, amellyel érintkeznek„. Ezután a 17-19.§-ban az oktatási intézményeken belüli nyelvhasználatról esik szó. A tanítási nyelv meghatározása az állami alapfokú oktatási intézményeknél a mindenkori vallás- és közoktatási miniszter feladata volt, akkor, ha erről jogszabály (törvény) nem rendelkezett. Meghatározza az állami célt is a nyelvhasználat gyakorlásában a 17.§-ban: „…De a közoktatás sikere, a közművelődés és közjólét szempontjából az államnak is legfőbb czélja levén; köteles ez az állami tanintézetekben a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általok lakott vidékek közelében anyanyelvökön 23

képezhessék magukat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik.” Ezáltal a nemzetiségek használhatták és tanulhatták saját nyelvüket azokon a területeken, ahol éltek. Ennek köszönhetően virágzásnak indulhatott a nemzetiségek kultúrája, irodalma és művészete valamint politikai élete. A közép illetve felsőoktatásban is használhatták nyelvüket a diákok illetve a hallgatók, viszont az egyetemeken a magyar volt a használatos nyelv. A törvény 26. §ben a nemzetiségek számára lehetőséget biztosít, hogy alap- és középfokú oktatási intézményeket hozhassanak létre, ezáltal is erősítve a kulturális és nyelvi autonómiájukat, erről így ír a 26. §: „Valamint eddig is jogában állott bármely nemzetiségű egyes honpolgárnak épen úgy, mint a községeknek, egyházaknak, egyházközségeknek: úgy ezentúl is jogában áll saját erejökkel, vagy társulás útján alsó, közép és felső tanodákat felállítani. E végből, s a nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, iparés kereskedelem előmozdítására szolgáló más intézetek felállítása végett is, az egyes honpolgárok az állam törvényszabta felügyelete alatt társulatokba, vagy egyletekbe összeállhatnak, és összeállván szabályokat alkothatnak, az államkormány által helybenhagyott szabályok értelmében eljárhatnak, pénzalapot gyüjthetnek, és azt, ugyan az államkormány felügyelete alatt nemzetiségi törvényes igényeiknek is megfelelően kezelhetik. Az ilyen módon létrejött művelődési és egyéb intézetek - az iskolák azonban a közoktatást szabályozó törvény rendeleteinek megtartása mellett, - az állam hasonló természetű s ugyanazon fokú intézeteivel egyenjogúak. A magán intézetek és egyletek nyelvét az alapítók határozzák meg.„ A 27. §-ban a nemzetiségi anyanyelvűek hivatalt is tölthettek be, nem volt kizáró ok, sőt a nemzetiségi nyelvet beszélőket kell alkalmazniuk a helyhatóságoknak illetve vármegyéknek, hogy az ügyintézés még könnyebben és hatékonyan működjön. A 29. §-ban a törvény dekralálja, hogy e törvény hatálya nem terjed Horvát-Szlavónországra, mivel ugyanebben az évben a horvát illetve magyar nemzet kiegyezett, ezzel létrehozta a belső autonómiával rendelkező államalakulatot a Magyar Királyságon belül. Ez a nemzetiségi törvény volt az első igazán jelentős nemzetiségi törvény Magyarország életében, hiszen garantálta a nemzetiségek saját anyanyelvének használatát bizonyos megkötéssel, mégis korszakalkotó volt a törvény. Alapja a 1849. évi VIII. törvény volt, amely túlkésőn született meg, így nem volt idő a tényleges alkalmazására. Maga a kor legnagyobb politikusa, Deák Ferenc is támogatta a törvényt. Erről így ír Gángó Gábor: „Deák a nemzetről mint politikai közösségről beszél, ám ezt nem fejti ki. Bevonta a magyar politikai közösségbe a nem magyar ajkú lakosságot, és 24

fenntartotta annak a lehetőségét, hogy a nemzetiségek külön kulturális identitással rendelkezzenek.”28 A törvény rendelkezéseit azonban, a későbbi idők politikai vezetése nem tartotta be. A politikai vezetés megpróbálkozott az erőszakos magyarosítással, hogy a magyarság lélekszáma minél nagyobb legyen. Ha a törvény rendelkezéseit az Eötvös József utáni politikai vezetés betartotta volna, akkor a hazai nemzetiségekkel is sokkal szívélyesebb kapcsolatot tudtunk volna kialakítani. Akár a Trianoni békeszerződés sem lett volna ilyen mértékű, ha megfelelő lett volna a viszonyunk nemzetiségeinnek.

4.3 A magyarosítást elősegítő törvények A politikai helyzetben változások álltak be, ennek hatása az 1879. évi XVIII. törvénycikk a magyar nyelv tanításáról a népoktatási intézményekben. A törvény bevezette a magyar nyelv kötelező oktatását a népiskolákban és meghatározta, hogy milyen óraszámban kell oktatni a magyar nyelvet. A törvény a következőt mondja ki az 1. §-ban: „1. § Minden, akár felekezeti, akár másnemű oly tanitó-képző intézetben, a melyben a tanitás nyelve nem a magyar, a magyar nyelv, mint már az 1868: XXXVIII. tc. rendelete szerint is ez intézetekben köteles tantárgy, oly óraszámmal tanitandó, hogy azt az egész tanfolyam alatt minden tanitójelölt beszédben és irásban elsajátithassa.” Ez volt az első lépés a magyarosítás felé vezető úton, amelyben próbálták a nemzetiségek létszámát csökkenteni. A magyar politikai vezetés úgy gondolta, hogy ha az iskolákban kötelezővé teszik a magyar nyelv tanítását, akkor a nemzetiségi gyermekek előbb-utóbb el fognak magyarosodni. A törvény, így ellent mond az Eötvös József által vallott liberális nézetekkel, helyette a nacionalizmus felé fordul a magyar politika és a nemzetállam koncepcióját próbálta megvalósítani. Erről így ír Szarka László: „Ennek megfelelően Apponyi – a Deák–Eötvös-féle felfogás híveként – biztosítani kívánta a nem magyar nemzetiségek nyelvi-kulturális jogait, de elutasította a kollektív jogok, a külön közjogi státus iránti igényeiket. A Tisza-korszak módosult nemzetiségpolitikai súlypontjait és a liberális magyar nacionalizmus régi nyelvpolitikai törekvésének felerősödését jelezte viszont a már 1892-ben előtérbe került magyar államnyelvi program.” 29

28

Gángó Gábor: Az 1868. évi nemzetiségi törvény és következményei Korunk, 2009. XX. Évfolyam 5. szám 13 oldal. 29 Szarka László: Modernizáció és magyarosítás Korunk XVIII. évfolyam 12. szám 30. oldal

25

A magyarosítás azonban nem a legjobb ütemben haladt, a századfordulóra se emelkedett meg a magyarság aránya, hogy a nemzetállami koncepciót megvalósítsák, így 1907-ben az Országgyűlés elfogadta az ún. Lex Apponyi névre hallgató törvény, amely kötelezővé teszi a magyar nyelvű oktatást minden iskolában függetlenül, hogy állami vagy egyházi esetleg magánkézben van az oktatási intézmény. Erről a törvény 19. § esik szó, hogy milyen követelményei vannak a törvénynek: „19. § A nem magyar tanitási nyelvü elemi iskolákban, akár részesülnek állami segélyben, akár nem, a magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában a vallás- és közoktatásügyi

minister

által

a

hitfelekezeti

iskolafentartó

meghallgatásával

megállapitott tanitási terv szerint és kijelölt óraszámban oly mérvben tanitandó, hogy a nem magyar anyanyelvü gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és irásban érthetően ki tudja fejezni.„. Azaz a nemzetiségi gyermekekből „próbálták kiverni” a nemzetiségi tudatot. A törvény nagyon fontosnak tartotta, hogy a magyar nyelvet ismerjék az oktatási rendszerbe bekerülő diákok, így ha nem megfelelő módon tanították a magyar nyelvet vagy elmulasztották, a tanító tanár ellen fegyelmi eljárást is lehetett kezdeményezni, erről így rendelkezik a törvény.: „Ha a fegyelmi vizsgálat során megállapittatik, hogy a magyar nyelv tanitásában tapasztalt eredménytelenségnek nem a tanitó szándékos mulasztása, hanem képességének fogyatékos volta az oka, ezen esetben az illető tanitó, a mennyiben az orsz. tanitói nyugdijintézetnek tagja, nyugdijazandó, illetőleg végkielégitéssel látandó el. Ha pedig nem volna tagja az orsz. tanitói nyugdijintézetnek, az iskolafentartó köteles a tanitó mellé törvényes képesitéssel biró segédtanitót alkalmazni.” A világháború előestéjén 1912-ben jelent meg egy cikk a Nyugat című folyóiratban, Jancsó Károly írta, A vármegye és a nemzetiségek címmel. Az akkori nemzetiségi politikát a következőképpen írja le:” Magyarországon pedig a mai viszonyok között a vezetők nemzetiségi politikája, bár annak eredménytelenségét be kell látnunk, más nem lehet. Két oka van e körülménynek. Egyik, mert az ország politikailag még mindig a feudális szervezet korát éli, az uralkodó földbirtokos osztálynak pedig az egész világon mindenütt ilyen volt a nemzetiségi politikája. Másik oka pedig, hogy a nemzetiségi nép nagy részében még igen elmaradt gazdasági és kulturális viszonyok közt él. Nemzetiségi öntudata a tömegnek alig van, mely őt a szervezettség révén jogainak

26

számottevő harcosává tenné.” 30 Jancsó Károly a feudális viszonyokat és azt ezt támogató földbirtok arisztokráciát, aki a politikai hatalmat gyakorolta tekintette ennek a politikának a fő bűnbakjának. Mint később kiderült, hogy igaza volt. Ha nem ezt az erőszakos asszimilációt folytattuk volna, akkor a hazai nemzetiségekkel is jobb lett volna a viszonyunk.

5. Nemzetiségek 1920-1945 5.1 A Numerus Clausus

2. kép A Trianoni béke következménye (http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/d3/Trianon_consequences.png)

A világháborút követően Magyarország politikai anarchiába süllyedt és katonailag is megtépázott lett. 1918-1920 között több kormány próbálta és több politikai csoport próbálkozott az országot stabilizálni, egyedül Horthy Miklós vezette erők és az általa vezetett Nemzeti Hadseregnek sikerült ez a feladat. 1920 januárjában megtartott választások után megkezdődhetett a békekötés az antanthatalmakkal. Végül országunk

30

Jancsó Károly: A vármegye és a nemzetiségek Nyugat 1912. V. évfolyam, 9. szám 778 oldal.

27

1920. június 4-én megkötötték a Trianoni békeszerződést. A trianoni békediktátum következtében hazánk elvesztette lakosságának több mint 50%-t és területének 2/3-t. Ez hatalmas csapást jelentett az ország gazdaságának, moráljának és magának a társadalomnak is. Az új határok által létrejött ún. „csonka Magyarország” lakosságának döntő többségét magyarok alkották, kisebb részben főként németek, románok, szlovákok, szerbek és horvátok. A határok azonban nem voltak igazságosak, hiszen még így is több mint 3,5 millió magyar nemzetiségű került az új határok mögé. Azért foglalkozok szakdolgozatomban a zsidóságokat érintő törvényekkel, mert a 32. oldalon lévő táblázatban, a zsidóságot is önálló nemzetiségnek tűntették fel 1941-ben. Másrészt a trianoni határok beálltával úgy vélem az 1868. évi XLIV. törvény alkalmazásait nem volt célszerű használni, a 2. kép jól mutatja, hogy országunk nemzetállam lett. Ebben a helyzetben nem volt szükség új nemzetiségi törvényt készíteni, hiszen országunk lakosságának kb. a 90%-a magyar anyanyelvű volt és nem voltak összefüggő nemzetiségek által lakott területek a csonka országban. A két világháború közti időszakban inkább a zsidóságot lehetne nevezni így nemzetiségnek, akiket az ún. zsidótörvények hátrányosan érintették, hiszen korlátozták alkotmányos jogaikat, mint például a munkához való jogukat vagy az oktatáshoz való jogukat. 1920-ban a gróf Teleki Pál vezette első Teleki kormány alkotta meg az ún. „numerus clausus” vagyis magyarul Zárt szám nevezetű törvényt, amit a felsőoktatási intézményekbe felvételizőket érintette, legfőképpen a nemzetiségeket és az izraelita vallású honpolgárokat. Erről az 1920.évi XXV. törvénycikk 3. § így rendelkezik: „…Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.” Ez azt jelentette, hogy az egyetemek bizonyos karain csak meghatározott létszámban lehettek jelen. Ebben az esetben a nemzetiségek csak bizonyos %-kát tehették ki az egyetemi létszámban. Új fogalom is került a törvénybe, mégpedig a „népfajok”. E kategória alá esett a magyarországi zsidó lakosság. A zsidó lakosságot az 1880-as években emancipálták, így a népszámlálásokban is csak, mint vallási felekezet jelentek meg. Ezzel ellentétben a mint látjuk a ’20-as évekre már újra mint „népfaj” kerül kimutatásra. Továbbá a törvény 1. § meghatározza, mely karokat érinti a törvény: „A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920/21-ik tanév kezdetétől csak 28

oly egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók és csak oly számban, amennyinek alapos kiképzése biztosítható.” A kvótát végül 1928-ban a gróf Bethlen István vezette kormány eltávolította. Véleményem szerint ez a törvény megalkotása és végrehajtása nem volt európai, hiszen korlátozta a nemzetiségek, de elsősorban a zsidók felsőoktatásba való bekerülését, hogy kvótát állított fel. A törvény rendelkezései nem állnak összhangba a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény illetve a nemzetiségek jogairól szóló törvénnyel, hiszen ez szűkítette a nemzetiségek, de legelsősorban a zsidók oktatáshoz való jogát. Diszkriminálta is őket, hogy nem engedte őket, hogy felsőoktatási intézményben tanulhassanak. A törvényt végül megváltoztatták, így újra szabadon felvételizhettek főleg a zsidók.

5.2 Az első zsidótörvény Az 1929-es nagy gazdasági világválság a világ összes országát érintette, mint politikailag, mint gazdaságilag, így Magyarországot is. Gömbös Gyulától kezdve a politika folyamatosan jobbra tolódik, ez akkor erősödött meg még jobban, amikor 1936ban a náci Németország bekebelezte Ausztriát, így közvetlenül határos lett országunk Németországgal. Azért tárgyalom szintén ezt a törvényt, mert ez már nyíltan a zsidóság ellen irányuló jogszabály volt, nem úgy, mint a Numerus Clausus, ez csak a zsidóságot érintette. A magyarországi nemzetiségeket a törvény nem érintette, nem rendelkezett róluk. Ladányi Andor erről így ír: „A memorandum hangsúlyozta, hogy Magyarország történelmi céljait csak gyors fegyverkezéssel lehet elérni, és sürgette a zsidókérdés megoldását. Az utóbbival kapcsolatban követeléseik között szerepelt a zsidó befolyás visszaszorítása a gazdasági életben és olyan törvény meghozatala, amely véget vet a zsidó befolyásnak a sajtóban, a színházi életben, a filmgyártásban és más kulturális tevékenységek terén.” 31 Az első zsidótörvényt is ebben az időben alkották meg. Ez volt az 1938. évi XV. törvénycikk. Ez a törvény a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról

szóló

törvény

volt,

amelyben

először

bizonyos

munkák

és

munkakörökben állapítottak meg egy kvótát, hogy mekkora arányban lehet zsidó 31

Ladányi Andor: Az első zsidótörvény megszületése (tanulmány) Múlt és jövő 2010. XXI. évfolyam 2. szám 102-121. oldal

29

vallású személyeket alkalmazni. Ez főleg a művészeti dolgozókat érintette, illetve a sajtótermékek előállításában részt vevőket és a filmiparban dolgozókat, továbbá az ügyvédi tevékenységet folytató, mérnöki tevékenységet folytató és orvosi pályán lévő zsidó vallásúakat. A törvény 3. § meghatározza, hogy hol nem alkalmazhatnak zsidó vallású személyeket: „3. § A sajtókamarának, úgyszintén a színművészeti és filmművészeti kamarának tagja csak magyar állampolgár lehet. A tagság egyéb feltételeit a m. kir. minisztérium rendeletben állapítja meg.” A 4. §-ban a törvény meghatározza, hogy mennyi lehet maximum a zsidók létszáma illetve hogy ki minősül zsidónak: „4. § A sajtókamara, úgyszintén a színművészeti és filmművészeti kamara tagjaiul zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húsz százalékát ne haladja meg. Ebbe a húsz százalékba nem lehet beleszámítani: a) a hadirokkantat, a tűzharcost, továbbá hősi halált halt szülőnek gyermekét és a hadiözvegyet; b) azt, aki az 1919. évi augusztus hó 1. napja előtt tért át valamely más bevett felekezetbe és megszakítás nélkül ugyanennek a felekezetnek a tagja; c) a b) pont alá eső szülőnek olyan leszármazóját, aki nem az izraelita felekezet tagja.” Tehát itt csakis a zsidó vallású embereket tekintik zsidóknak, nem sorolja ide a törvény azokat, akik kikeresztelkedtek, továbbá nem számítanak bele a hősi halált halt szülők gyermekei, és akik 1919. augusztus 1-je után keresztelkedtek ki. A kvótákat minden esetben a mindenkori magyar királyi vallás- és közoktatási miniszter állapította meg rendelet alapján. A 7. §-ban esik szó az orvosi, mérnöki és ügyvédi munkakörökben alkalmazható zsidók létszámáról: „7. § Ügyvédi, mérnöki, orvosi kamarák tagjaiul a 4. § első bekezdése alá eső személyeket csak olyan arányban lehet felvenni, hogy számuk az összes tagok számának húsz százalékát ne haladja meg. Mindaddig, amíg az egyéb kamarai tagok arányszáma az összes tagok számának nyolcvan százalékát el nem éri, a 4. § első bekezdése alá eső személyt a kamara csupán az újonnan felvett tagok öt százaléka erejéig vehet fel. Az illetékes miniszter a kamara felterjesztésére indokolt esetben közérdekből kivételt tehet. A 4. § második bekezdését a jelen § esetében is meglehetősen alkalmazni kell.” Minden esetben a betöltött munkakörökben a zsidók a 20%-t tehették ki maximum. Az első zsidótörvény volt a kezdete a magyarországi zsidóságnak az alkotmányos jogaiktól való megfosztásának. Eltérően a Numerus Clausus-tól itt már nemcsak a felsőoktatásban vezettek be kvótát. A törvény meghatározta mely szakmákban hány 30

százalék lehet a zsidók aránya. A jelenlegi alkotmányunkkal (Alaptörvény) ellentételesek voltak ezek a rendelkezések, hiszen csorbította a zsidóság alkotmányosan garantált jogait. Ez főként a nácizmus erősödésének következményeként jöhetett létre ilyen törvény Magyarországon.

5.3 A második zsidótörvény Egy ével később megszületett a világháború árnyéka előtt az ún. második zsidótörvény. Ez a törvény sokkal jobban szélesítette a zsidók körét, továbbá korlátozta munkavállalásukat is sokkal jobban, mint az előző évben meghozott ún. első zsidótörvény. Ez volt az 1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról. A törvény az 1. §-ban megállapítja, hogy ki minősül zsidónak

a

törvény

rendelkezéseit

tekintve:

„A

jelen

törvény

alkalmazása

szempontjából zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga, vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait.” Majd ugyan itt felsorolja azokat az esetköröket, amikor a törvény paragrafusai nem vonatkoznak. Ezek ugyanazok, mint az egy évvel korábbi törvényben megállapított mentességek. Szűkítette a zsidó polgárok állampolgársághoz való jogát is a törvény, ezáltal a zsidóság jogait a törvény egyre jobban szűkítette. Erről így rendelkezik a 3. §: „Honosítás, házasságkötés vagy törvényesítés által zsidó magyar állampolgárságot nem szerezhet.”. A 4. § és 5. §-ban a zsidók állami szereplését korlátozza a törvény e szerint zsidó nem lehet tagja az Országgyűlés Felsőházának illetve nem vállalhat munkát az államigazgatás területén. Erről így rendelkezik a 4. § és 5. §: „4. § Zsidót nem lehet az országgyűlés felsőházának tagjává megválasztani, kivéve az izraelita hitfelekezet képviseletére hivatott lelkészeket. „Tisztviselőként vagy egyéb alkalmazottként zsidó nem léphet az állam, törvényhatóság, község, úgyszintén bármely más köztestület, közintézet vagy közüzem szolgálatába. Ez a rendelkezés a társadalombiztosító intézetek szerződött és ideiglenesen megbízott orvosaira is irányadó. A biztosító intézet elnöke az intézet zsidó szerződött orvosainak szerződéses jogviszonyát egy évi felmondással megszüntetheti.” Ezt írja le az 5. §. Továbbá újra kvótát állítanak a felsőoktatásba jelentkező zsidók 31

számára, amit 1928-ban kivettek már a 1920. évi XXV. törvénycikkből. „Az egyetemek és a főiskolák első évfolyamára zsidót csak olyan arányban lehet felvenni, hogy a zsidó hallgatók (növendékek) száma az egyetem vagy a főiskola illető karára (osztályára) felvett összes hallgatók (növendékek) számának hat százalékát.” Ezt írja a 7. §. A törvény nem csak a közéleti szerepléseiket, államigazgatási feladatokból való kizárásról, az egyetemi felvetéli kvótával nehezítette meg a magyarországi zsidóságokat, hanem gazdasági helyzetüket is. Erről így ír a 14. és 16. §: „14. § Ipar gyakorlására zsidónak iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt mindaddig nem lehet kiállítani, amíg az illető községben a zsidóknak kiadott iparigazolványok és iparengedélyek együttes száma a községben fennálló összes iparigazolványok és iparengedélyek számának hat százaléka alá nem csökken. A kereskedelem- és közlekedésügyi, illetőleg az iparügyi miniszter közérdekből kivételt tehet. 16. § Zsidót az egyébként fennálló korlátozásokra tekintet nélkül lehet összes mezőgazdasági ingatlanának tulajdonul vagy kishaszonbérletek céljára átengedésére kötelezni.” Megállapítható tehát, hogy újabb jogaikat korlátozták a zsidóságnak, mint például a saját tulajdonhoz való jogukat, mivel megfoszthatták anyagi javaiktól is akár. Kiderül az is, hogy a zsidóság e törvényben foglaltak alapján teljesen megfosztottál jogaiktól, kirekesztette őket a törvényrendelkezési. A törvény rendelkezései ellentétesek a jelenlegi nemzetiségi törvénnyel, sőt magával az Alaptörvénnyel is.

32

5.4 A harmadik zsidótörvény 1941-ben született meg végül a zsidóságot érintő ún. harmadik zsidótörvény. Ez a törvény a házassági jogról szóló törvény kiegészítése 1894. évi XXXI. törvénycikk volt az 1941. évi XV. törvénycikk. A törvénynek IV. fejezetében foglaltak szerint megtiltja a zsidó és nem zsidó személyek között a házasságot. A törvény tovább tágítja a zsidók fogalmát. „A jelen § alkalmazásában zsidó az, akinek legalább két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született, úgyszintén - tekintet nélkül származására - az, aki az izraelita hitfelekezet tagja. Az, akinek két nagyszülője született az izraelita hitfelekezet tagjaként, nem esik a zsidókkal egy tekintet alá, ha ő maga keresztény hitfelekezet tagjaként született és az is maradt, s e mellett mind a két szülője házasságkötésük idejében keresztény hitfelekezet tagja volt. Az ilyen személynek azonban nemcsak zsidóval, hanem olyan nemzsidóval is tilos házasságot kötnie, akinek egy vagy két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született.„így a zsidó kategóriába még többen kerültek bele, mint az előző két törvényben meghatározott esetkörökből fakadóan. Továbbá a törvény kimondja, hogy keresztény vallású nem köthet házasságot zsidó vallásúval, ezáltal a zsidó vallású állampolgároknak a házassághoz való jogaikat is megnyeste a törvény. „Az izraelita hitfelekezetbe a jelen törvény hatálybalépése után áttért olyan személy, akinek a jelen § értelmében tilos volna áttérése előtt zsidóval házasságot kötnie, ha az izraelita hitfelekezet tagjaként zsidóval köt házasságot, a zsidókkal egy tekintet alá eső személy marad akkor is, ha utóbb ismét keresztény hitfelekezet tagjává lesz.” A törvény azonban biztosít kivételt is ezen rendelkezés alól, amelyet a 9. §-ban állapít meg a jogszabály. „Az igazságügyminiszter különös méltánylást érdemlő okból kivételesen felmentést adhat a jelen §-ban foglalt tilalom alól nemzsidó és olyan zsidó között kötendő házasság tekintetében, akinek csak két nagyszülője született az izraelita hitfelekezet tagjaként s ő maga keresztény hitfelekezet tagjaként született, vagy élete hetedik évének betöltése előtt keresztény hitfelekezet tagjává lett s mind a két esetben az is maradt. Ezt a rendelkezést a házasságon kívül született gyermekre is megfelelően alkalmazni kell.„ Miután a háború kimenetele a Sztálingrádi csata után megfordult, a magyar külpolitika is kezdett szűkölni, ami végül a náci csapatok megszállása szűkítette be véglegesen 1944 márciusában, ezután kezdődött a vidéki zsidóság deportálása, egyedül a budapesti zsidóságot sikerült megmenteni a pusztulástól a kormányzó Horthy Miklós közbenjárása révén. 1944 októberében a sikertelen kiugrási kísérlet után a nácik által 33

támogatott Szálasi Ferenc vette át a hatalmat, amelynek célja a hazai zsidóság felszámolása és a háború további folytatása volt. 1. Táblázat: Magyarország nemzetiségei 1920 és 1980 között. Nemzetiség Magyarok

1920

1930

1941

1949

1960

1970

1980

7 155 973 8 000 335 11 881 455 9 076 041 9 786 038 10 166 237 10 638 974 80.9%

98.6%

98.2%

98.5%

99.3%

550 062 477 153

533 045

22 455

50 765

35 594

11 310

6.9%

3.6%

0.2%

0.5%

0.4%

0.1%

141 877 104 786

175 550

25 988

30 630

21 176

9 101

1.8%

1.2%

1.2%

0.3%

0.3%

0.2%

0.1%

23 695

16 221

1 051 026 14 713

15 787

12 624

8 874

0.3%

0.2%

7.2%

0.2%

0.2%

0.1%

0.1%

–

–

–

–

–

–

58 931

47 337

12 346

20 423

33 014

17 609

13 895

0.7%

0.5%

0.1%

0.2%

0.3%

0.2%

0.1%

17 132

7 031

213 585

5 158

4 583

12 235

2 805

0.2%

0.1%

1.5%

0.1%

0.1%

0.1%

0.02%

6 087

5 464

20 336

4 473

4 205

1 731

0.1%

0.1%

0.1%

0.1%

0.04%

0.01%

6 989

7 841

76 209

21 387

25 633

34 957

6 404

0.1%

0.1%

0.5%

0.2%

0.3%

0.3%

0.1%

26 123

18 946

29 210

14 161

14 534

17 462

16 369

0.3%

0.2%

0.2%

0.1%

0.1%

0.2%

0.2%

Zsidók

–

–

–

–

–

–

Összesen

7 986 875 8 685 109 14 679 573 9 204 799 9 961 044 10 322 099 10 709 463

Németek

Szlovákok

Románok

Ruszinok

Horvátok

Szerbek

Szlovének

Cigányok

Egyéb

89.6%

92.1%

5.5%

547 770 3.7%

139 041 0.9%

–

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_n%C3%A9pess%C3%A9ge

34

6. A rendszerváltás utáni nemzetiségi törvények összehasonlítása A második világháború utáni időszakban Magyarországon nem beszélhetünk nemzetiségi törvényekről, hiszen az Országgyűlés nem alkotott a témával kapcsolatos jogszabályokat. Továbbá az országban élő nemzetiségek egy részét kitelepítették az országból, mint például a hazai németséget. A szlovákokat és a románokat lakosságcserével telepítették ki, helyükre a szomszédos államokból hoztak magyarokat. A kommunizmus alatt a magyarországi nemzetiségeket elnyomták, jogaikat nem érvényesíthették. Ezeknek a tényeknek köszönhetően a magyarországi nemzetiségek száma jelentősen csökkent az ország lakosságának viszonyához képest. A rendszerváltozás után Magyarországon újra napirendre kerülhetett a nemzetiségek kérdése, amely a kommunizmus időszaka alatt tabutéma volt. Nagy szükség volt szabályozni ezt a kérdést, hiszen ekkorra már több nemzetközi szerződés is garantálta a nemzetiségek alkotmányos jogait. Az akkori Alkotmányunk módosításába is bekerült a nemzetiségek védelme, erről a 68. § rendelkezik. Ezek tudatában az első szabadon választott Országgyűlés megalkotta 1993-ban a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló 1993. évi LXXVII. törvényt (továbbiakban Ntv1.). Azonban ez nem hozta meg a várva várt eredményeket Gángó Gábor szerint, aki erről így ír: „A nemzetfogalom alakulásáról, a törvénykezés mögött meghúzódó, változó előfeltevésekről tanúskodnak a rendszerváltozás utáni azon törvények is, amelyeket nemzetiségi ügyekben hoztak. Az 1993. évi LXXVII. tv. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól nem néz szembe a nemzetállam

problémájával.

Mivel

szándékai

szerint

„a

magyar

történelem

legnemesebb hagyományait és értékeit” folytatja, egyúttal a múltra nézve is félretolja a kérdést.”32 A preambulumról így ír Gángó Gábor: „A strasbourgi egyezmény nem definiálja a kisebbséget, mert olyan megoldást kínál, ami változó meghatározások és módosuló számarányok mellett is megállja a helyét. Azért kell viszont hozzátenni a magyar kisebbségi törvényben, hogy „etnikai és nemzeti” kisebbségekről van szó, mert nem

32

Gángó Gábor: Az 1868. évi nemzetiségi törvény és következményei Korunk, 2009. XX. Évfolyam 5. szám 15 oldal.

35

ugyanabban az értelemben használja a „nemzeti” szót. Az 1993. évi LXXVII. törvény egy identitásukhoz ragaszkodó, létükben fenyegetett kisebbségekből álló világot tükröz.” 33 A törvény megalkotását követően többször merült fel a jogszabály módosítása és pontosítása, amire csak 2011-ben nyílt lehetőség. 2011-ben alkotta meg az Országgyűlés A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvényt (továbbiakban Ntv2.). Az új alkotmányba, Magyarország Alaptörvényébe is úgyszintén bekerült a nemzetiségek védelme, erről a XXIX. cikkben esik szó. Legelőször érdemes a törvény preambulumával foglalkozni, mint láthatjuk, ez teljes mértékben megegyezik. Ennek oka, hogy a törvény alapvető célja nem változott, hiszen az Országgyűlés azért alkotta meg ezeket a törvényeket, hogy a nemzetközi szerződéseket figyelembe véve biztosítja a hazánk területén élő valamennyi kisebbség illetve az Ntv2.ben foglaltak szerint a nemzetiségek jogait, kulturális és nyelvi szabadságát. A törvények felsorolják, mely nemzetközi szerződéseket vette figyelembe a jogalkotó a törvények

megalkotásakor:„…Magyarország

nemzetközi

dokumentumokban

foglaltakra,

aktív

közreműködésével

különösen

az

Egyesült

megalkotott Nemzetek

Szervezetének a Polgári és Politikai Jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmányára, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet keretében végzett munkára, a Koppenhágai Dokumentumra, az Európa Tanácsnak az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Védelméről szóló Egyezményére, valamint a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek

Európai

Kartájában

és

a

Nemzeti

Kisebbségek

Védelméről

szóló

Keretegyezményben megfogalmazottak széleskörű érvényesítésére…”. A Ntv1. első fejezetében az általános rendelkezésekről esik szó, itt definiálja a törvény a kisebbség fogalmát: „1. § (2) E törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség (a továbbiakban: kisebbség) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.” Az Ntv1.-nek a hatálya kiterjed a Magyar Köztársaság területére. A Ntv2.-ben a fejezet címe eltér, hiszen itt Alapvető és Értelmező rendelkezésekről beszél. A Ntv2.-ben a definiált fogalom teljesen megegyezik a Ntv1.-ben foglaltakkal, azzal a különbséggel,

33

Uo. 15 oldal.

36

hogy a törvény hatálya nem a Magyar Köztársaság területére terjed ki, hanem Magyarország területére. Ennek oka, hogy 2012. január 1.-től lépett hatályba Magyarország Alaptörvénye, amiben az ország hivatalos megnevezése Magyarország lett szemben az eddig használt Magyar Köztársasággal szemben. A Ntv2. nem csak a személyi és földrajzi hatály kerül definiálásra. Mint pl.: nemzetiségi közügy, nemzetiségi önkormányzat, nemzetiségi kulturális autonómia. A második fejezet a Ntv1.-ben az egyéni kisebbségi jogokról szól, ezzel ellentétben, az új jogszabályban a Nemzetiségek alapvető jogairól esik, ahol a törvény meghatározza a Magyarország területén élő valamennyi kisebbség alapvető jogait pl.: Ntv2. 4. § (2) bekezdésében: ”A nemzetiséghez tartozó személynek joga van mind az óhaza és a nyelvnemzetek állami és közösségi intézményeivel, mind a más országokban élő nemzetiségekkel való kapcsolattartásra.” Az új törvény így, sokkal logikusabb felépítést kap, mivel először a nemzetiségek alapvető jogairól rendelkezik, majd az egyéni és legvégül a közösségi nemzetiségi jogokról. A Ntv1.-ben ez a fejezet nem található meg. Minimális eltérés mutatkozik az egyéni nemzetiségi jogok között is. A Ntv1.-ben és a Ntv2.-ben meghatározza azokat az elidegeníthető jogokat, amelyekkel az egyének élhetnek, mint pl.: szabad nyelvhasználat, egyesületek alapítása, kisebbséghez vagy nemzetiséghez való kötődés. A Ntv2.-ben viszont bekerült a kettős állampolgárság kérdése, amelyet a

törvénynek

a

12.

§

(2)

bekezdése taglal:

„Más állam

állampolgárságának felvételéhez a magyar állam hozzájárulása nem szükséges, kizárólag nemzetközi szerződés vagy az adott állam jogszabálya irányadó.” A következő fejezet a közösségi

jogokat

taglalja,

amelyben

a

törvények

kinyilatkoztatják,

hogy

a

nemzetiségeknek illetve kisebbségeknek milyen közösségi jogaik vannak, mint pl.: anyanyelvi oktatás biztosítása oktatási intézményekben, alapfokú-, középfokú oktatási intézmények fenntartása, kulturális intézmények fenntartása. A Ntv1.-ben még megtalálható egy régebbi intézmény is, a nemzeti és etnikai jogok országgyűlési biztosát, amely a kisebbségeket képviseli a magyar törvényhozásban. Erről a törvény 20. § (2) így fogalmaz: „Az Országgyűlés megválasztja a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosát. Az ügyvitel és előkészítés teendőit az Országgyűlési Biztos Hivatala látja el. A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosára egyebekben az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény rendelkezéseit kell alkalmazni.” A Ntv2.-ből ez a képviselte kikerült, mert időközben megszüntette ezt a posztot az Országgyűlés beolvasztotta az alapvető jogok biztosának a hatáskörébe. A következő fejezet a Ntv1.-ben a nemzetiségi önkormányzatról 37

szól, az új törvény viszont a nemzetiségek oktatási, kulturális és média jogairól illetve a nemzetiségek oktatási önigazgatásáról szól. Ezzel a résszel gazdagodott az új törvény, az előző törvényben erről nem esett szó konkrétan fejezeti címen, hanem más fejezetekben szerepelt és nem ilyen részletesen, mint az új törvényben. A 22. § (1) bekezdése meghatározza a nemzetiségek által használt nyelveket: „E törvény értelmében nemzetiségek által használt nyelvnek számít a bolgár, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a roma/cigány (romani, illetve beás), (a továbbiakban együtt: roma), a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán nyelv, továbbá a roma és az örmény nemzetiség esetében a magyar nyelv is.” A 22. § (3) szó esik a romákról is, ahol a Ntv2. azt mondja ki, hogy a romák oktatása magyar nyelven valósulhat meg, de ha a szülők kérik, akkor oktathatják anyanyelvükön: „ 22. § (3) A nemzetiséghez tartozó gyermek – a szülője vagy gyámja (a továbbiakban együtt: szülő) döntésétől függően – anyanyelvű, nemzetiségi két tanítási nyelvű, nemzetiségi nyelvoktató vagy roma nemzetiségi köznevelésben vehet részt. A roma nemzetiségi nevelés, nevelés-oktatás folyhat kizárólag magyar nyelven, de a szülők igényei alapján az intézményfenntartó köteles biztosítani a roma nyelv (romani, illetve beás) oktatását is. A 14. életévét betöltött, nem cselekvőképtelen gyermek esetében a szülő e választási jogát gyermekével közösen gyakorolja, a köznevelési intézménybe történő beiratkozáskor.”

A következő nagy részben a

nemzetiségek kulturális

önigazgatásáról esik szó, ahol a törvény meghatározza, hogy a nemzetiségi önkormányzat, hogyan vehet részt a kulturális önigazgatásban. Szó esik intézmények és kulturális intézmények átvételének szabályairól, hogy mely esetekben veheti át vagy ruházható át a nemzetiségi önkormányzat részére egy intézmény. Szó esik arról is, hogy állam támogatja a nemzetiségek kultúrájának ápolását, megőrzését. Erre a 42. §-ban foglaltak vonatkoznak: „Az állam támogatja a) a nemzetiségi kultúrák tárgyi emlékeinek gyűjtését, közgyűjtemények alapítását és gyarapítását; b) a nemzetiségek könyvkiadását és időszaki kiadványainak megjelentetését; c) a törvényeknek és közérdekű közleményeknek a nemzetiségek anyanyelvén történő ismertetését; d) a nemzetiség családi eseményeihez kapcsolódó egyházi szertartások anyanyelven történő lebonyolítását, illetve az egyházaknak a nemzetiség anyanyelvén végzett vallási tevékenységét”. Újdonság még az Ntv2.ben, hogy szó esik külön a nemzetiségek médiatartalom-szolgáltatással összefüggő jogairól is. Erről a következőképpen rendelkezik 38

a 44. § (1): „A nemzetiségeknek joguk van az információkhoz való – saját anyanyelvükön történő – szabad hozzáféréshez és azok továbbadásához, a tömegkommunikációs eszközök útján való – anyanyelvükön történő – tájékozódáshoz és tájékoztatáshoz, médiaszolgáltatás és sajtótermék eléréséhez és terjesztéséhez.”. Tehát a nemzetiségeknek, mint eddig is a közmédiában

sugározhatnak

olyan

műsorokat

és

sajtótermékeket,

ahol

saját

anyanyelvükön tájékoztathatják nemzetiségi nézőiket illetve olvasóiakat. Ez Ntv1.-ben is szerepelt, de nem ilyen részletes formában, mint az új törvényben látható. Ezután az új törvényben a nemzetiségi önkormányzattal és annak képviselőivel foglalkozik. Az 50. § ban rendelkezik a törvény, hogy milyen nemzetiségi önkormányzatok jöhetnek létre. E szerint, akárcsak a Ntv1. szerint létrejöhetnek megyékben, városokban, községekben és országos önkormányzatokat is alakíthatnak. Az új törvény 51. § (1) és (2) bekezdésben van meghatározva, hogy hány képviselő lehet a területi nemzetiségi önkormányzatban: „ A települési nemzetiségi önkormányzati képviselők száma a) három fő, ha a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok száma a választás kitűzésének napján a településen kevesebb mint száz fő, b) négy fő, ha a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok száma a választás kitűzésének napján a településen legalább száz fő. (2) A területi nemzetiségi önkormányzati képviselők száma hét fő.„ Az új törvény elég részletesen van kidolgozva a nemzetiségi önkormányzati választások. Az Ntv1. nem tartalmazza a nemzetiségi önkormányzati választások menetét, ez 2005-ben az Országgyűlés megalkotta a 2005. évi CXIV. törvény a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról. Ezek a rendelkezések az Ntv2.bekerült be, így végre az egész szabályozás egy törvénybe került bele. Külön kisebb alcímekben vannak meghatározva a szabályok, hogy hogyan is kell lezajlaniuk a választásoknak. Először a választójog fogalmát tisztázza, hogy ki is minősül választópolgárnak és ki vehet részt a nemzetiségi választásokon, majd a következő alcímben a választókerületekről rendelkezik. Ez a rész is hiányzik a Ntv1.-ből. Ez alapján elmondható, hogy az új törvény 51. § és a 70. § között rendelkezik a nemzetiségi önkormányzati választásról, illetve az ide tartozó minden egyes választással kapcsolatos teendőről pl.: a választókerületek határa, nemzetiségi önkormányzat megszűnése stb. Az Ntv2.-ben a 87. § és a 98. § között részletezi a nemzetiségi önkormányzat működését. Az új jogszabály sokkal részletesebben foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, mint a régebbi jogszabály. A kisebbségi és 39

nemzetiségi önkormányzatok feladat és hatásköre nem változott, ugyanazok maradtak, mint Ntv1.-ben. A Ntv2.-be újdonságként került bele a nemzetségi önkormányzat társulásai, a Ntv1. ezt a fogalmat nem ismerte megalkotásakor. Az országos önkormányzatok feladat és hatáskörei a két törvényben szintén megegyeznek, ehhez a törvényalkotó nem nyúlt bele. Az országos önkormányzatok maguk határozhatják meg jelképeiket, székhelyét stb. Az Ntv2. részletesebben határozza meg a nemzetiségi önkormányzat gazdasági szerepét és vagyonát, mint a Ntv1. Viszont nem tartalmazza az Ntv2. hogy mekkora támogatást is kell kapnia az országos önkormányzatoknak. Ez a régibbi törvényben van benne, azaz a Ntv1.-ben. Erről a törvény 63. § (4) taglalja: „(4) Az országos kisebbségi önkormányzatok működési költségeik biztosítására egyszeri vagyonjuttatásban részesítendők az alábbi megoszlás szerint”: 2. táblázat: Kisebbségi önkormányzatoknak nyújtott egyszeres vagyonjuttatás. cigányok

60 millió Ft

németek

30 millió Ft

horvátok

30 millió Ft

szlovákok

30 millió Ft

románok

30 millió Ft

bolgárok

15 millió Ft

görögök

15 millió Ft

lengyelek

15 millió Ft

örmények

15 millió Ft

ruszinok

15 millió Ft

szerbek

15 millió Ft

szlovének

15 millió Ft

ukránok

15 millió Ft

összesen

300 millió Ft értékben.

forrás: 1993. évi LXXVII. törvény 63. § (4) bekezdésében foglaltak szerint

40

Véleményem szerint jó döntés volt a kormányzatnak újra tárgyalni nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényt és helyette egy új, modern, részletes szabályozást megalkotni. Ezzel a hazánkban élő nemzetiségek még inkább élni tudnak jogaikkal, anyanyelvüket és kulturális értékeit védi. Megteremtette a nemzetiségek számára azokat a lehetőségeket, amelyeket az előző törvény nem érintett, vagy ha érintette, akkor is csak felszínesen. A törvény akkor lett volna igazán megfelelő, hogyha a nemzetiségeknek biztosítva lettek volna az Országgyűlésben és képviselhették volna magukat ott, úgy ahogy Szlovéniában működik. Erre az Alaptörvény 2. cikkének (1) bekezdése tér ki. Erre lett volna jó részben a kétkamarás parlament, amely 2010-2011 között az új alkotmány készítésekor is felmerült, ám később lekerült az asztalról. A nemzetiségek jogai nemcsak ebben a két törvényben jelent meg, hanem a nem hatályos alkotmányunkban az 1949.évi XX. törvényben és az új alkotmányunkban is Magyarország Alaptörvényében is megtalálható. Nagyon fontos, hogy eme rendelkezések megtalálhatóak az Alaptörvényben is, hiszen alkotmányos joga minden embernek, hogy szabadon használhassa nyelvét, védje és őrizze kultúráját. Garantálnia kell ezeket a jogokat az Alaptörvényben, hiszen minden embernek vannak jogai, amiket nem szabad korlátozni. Ezt a nemzetközi szerződések is tartalmazzák. Fontos, hogy országunk megtartsa kulturális sokszínűséget, ami jellemzi, hiszen ettől gazdag országunk, hogy ilyen sokszínű volt mindig is. Véleményem szerint, ha a dualizmus idején a magyar politikai vezetés, nem erőltette volna rá a nemzetiségekre a magyarosítási politikáját, akkor a ma határainkon kívül élő magyar hontársaink is jobb helyzetben lennének. Magyarország adósságát így 1993-ban és legutoljára 2011-ben rendezte le a nemzetiségek felé. Ezek nélkül nem lett volna megvalósítva az Európai Unióhoz való csatlakozás és a szomszédos államokkal való megbékélés sem, ami előfeltétele egy új Európának a megvalósításához a nemzetek fölötti Európa létrehozásáért.

41

Összegzés Magyarország 1920 előtt soknemzetiségű állam volt, amelyben a magyarok csak a lakosság több mint 50%-t tették ki. A nemzetiségek száma a nagy betelepítések időszakában ugrott meg, és emiatt jelentősen csökkent a magyarok aránya az összlakossághoz viszonyítva. A nemzetiségi kérdés emiatt nagyon is fontos volt, hiszen országunk csak úgy tud működni, ha az országunkban élő nemzetiségekkel megfelelő viszonyt tud kialakítani. Mint láthattuk 1849-ben volt az első ilyen kísérlet, hogy a magyarság megegyezzen a nemzetiségekkel, azonban a szabadságharc leverése következtében ez nem valósult meg. Erre csak 1867-es kiegyezés után volt lehetőség a magyar politikai vezető rétegnek. Az Eötvös József által megalkotott nemzetiségi törvény

példanélküli

volt

Európában.

Biztosította

a

nemzetiségek

szabad

nyelvhasználatát és elismerte jogaikat. Azonban nem nagyon tartották be és lassan, de biztosan az ország a magyarosítási politika felé vette az irányt. Ezt bizonyítja az 1879.évi XVIII. Törvénycikk, amely a magyar nyelv tanítását célozza meg. A magyarosítás legszembetűnőbb törvénye az ún. Lex Apponyi féle oktatási törvény volt, amely kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását. Ennek a törvénynek célja, hogy növelje a magyarul értők számát. A nemzetiségek a magyarosítás ellen többször tiltakoztak, ezek közül a leghíresebb az erdélyi románok 1892-es tiltakozása volt. Az országban élő nemzetiségeket így a magyarosítási kísérletekkel sikerült az ország vezető rétegének elidegeníteni. A magyar politikai elit félt a nemzetiségektől. Ezek alapján lettek létrehozva a választókerületi határok úgy, hogy a magyarok legyenek lehetőleg többségben, illetve főként a magyarok vehettek részt a választásokon, mivel mi magyarok voltunk többségében tehetősebbek, ezért alkalmazták a virilista választási rendszert. Úgy gondolom, hogyha más nemzetiségi politikát követett volna a magyar politika rendszer az ún. „Boldog békeidőkben”, akkor nem mérgesedett volna el a magyarság és a területén élő nemzetiségek viszonya. A Trianoni békediktátum után az ország lakosságának jelentős része magyar anyanyelvű volt, a legnagyobb nemzetiség ekkor a német volt. Ennek hatására 1938-ig nem volt nagy szükség olyan jogszabályt hozni, amely a nemzetiségeket érintette volna. Ez a helyzet 1938 után kezdett megváltozni. Először meghozták az első zsidótörvényt, majd meg kezdődhetett a visszacsatolások időszaka is. 1941-re a magyar revizionista politika elérte célját, viszont jelentős számú 42

nemzetiség lett az új határokon belül. Ezeket a területeket a háború után elvesztettük, a magyarországi németeket kitelepítették, és a környező országokkal lakosságcseréket hajtott végre a magyar kormányzat. Ezek után az ország legnagyobb kisebbsége a cigányság lett. A rendszerváltásig nem is született nemzetiségi törvény, csak az első szabad választások után 1993-ban született meg az első nemzetiségi modernkori törvény, amely a nemzetközi szerződéses kötelezettségeit is figyelembe vette. Véleményem szerint az akkori szabályozás az akkori időszaknak tökéletesen megfelelt, ám idővel egy új részletekbe kitérő törvényt kellett volna hozni, ami csak 2011-ben valósult meg. Mint már az előző fejezetben is írtam, a törvény célja jó és világos, de nem szerepel benne a nemzetiségek országgyűlési képviselete. Pedig ez fontos dolog lenne, hogy a nemzetiségek képviselhessék magukat a nemzet házában pártpolitikailag semlegesen.

43

Irodalomjegyzék Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori Magyarországon Erdélyi Múzeum 2005 LXVII. Kötet 3-4. füzet, 6-17 oldal. Demeter Attila: Nemzet és nemzetiség Eötvös József felfogásában Pro minoritate 2006. Tél 111-119 oldal. Gángó Gábor: Az 1868. évi nemzetiségi törvény és következményei Korunk, 2009. XX. Évfolyam 5. szám 10-15 oldal. Harald Zimmermann: A német-magyar kapcsolatok a 12. század közepén és az erdélyi szászok betelepítése AETAS 2005 XX. évfolyam 4. szám 124-136 oldal. Jancsó Károly: A vármegye és a nemzetiségek Nyugat 1912. V. évfolyam, 9. szám 778784 oldal. Ladányi Andor: Az első zsidótörvény megszületése (tanulmány) Múlt és jövő 2010. XXI. évfolyam 2. szám 102-121. oldal Magyar Zoltán: Horvát-magyar viszonyok, 1102-1918 Klió: történettudományi szemléző folyóirat 2006. XV. Évfolyam 2. szám 36 oldal Mészáros Árpád – Fóti János: Nemzetiségek, etnikai csoportok a 20. századi Magyarországon Regio - Kisebbség, politika, társadalom 1995. VI. évfolyam 3. szám 3-33 oldal. Ress Imre: Horvát-magyar összecsapás és kiegyezés (1848-1868) : Nemzeti érdekek és Habsburg-központosítás História, 2011 XXXI. évfolyam 5-6. szám 46-57 oldal. Ruszoly József: Az 1849. július 28-i nemzetiségi törvény és a közép-európai alkotmányfejlődés Jogtörténeti szemle: az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszékének közleményei, 2007. IX. évfolyam 1. szám 52-63. oldal

44

Szarka László: Modernizáció és magyarosítás Korunk 2007. XVIII. évfolyam 12. szám 2535. oldal Szász Zoltán: A nemzetiségek és az 1848-as magyar forradalom. Történelmi szemle, XL. évfolyam 1998. 3-4. szám, 193-203 oldal. http://www.origo.hu/itthon/20020610szukseges.html

45

Szükséges a nemzetiségi törvény reformja (MTI)

Felhasznált jogszabályok 1949. évi XX törvény a Magyar Köztársaság alkotmánya Magyarország Alaptörvénye 1868.évi XXX. törvénycikk a Magyarország, s Horvát-, Szlavon és Dalmátországok közt fenforgott közjogi kérdések kiegyenlítése iránt létrejött egyezmény beczikkelyezéséről 1868. évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában 1879. évi XVIII. törvénycikk a magyar nyelv tanitásáról a népoktatási tanintézetekben 1907. évi XXVII. törvénycikk a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanitók járandóságairól 1920. évi XXV. törvénycikk a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra

és a

jogakadémiákra

való

beiratkozás

szabályozásáról 1938. évi XV. törvénycikk a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról 1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról 1941. évi XV. törvénycikk a házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól

46