Németh Attila irodalmi szerkesztő

Beléptünk hát harmincadik, jubileumi évfolyamunk harmadik hónapjába, és a tavaly megkezdett előkészítő munka lassan tettekké, konkrét eseményekké érik. Először is ejtsünk s/ót két fontos online történésről: egyrészt e hónapban nyitja meg virtuális kapuit a Galaktika webbolt (ga1aktikabolt.hu), ahol különleges kínálattal és akciókkal várjuk a vásárlókat a nap 24 órájában, másrészt pedig elindul kiadónk, a Metropolis Media Group blogja (metropolis.freeblog.hu), melyen az érdeklődök elsőként olvashatnak majd minden újdonságot könyveinkkel, más kiadványainkkal és eseményeinkkel kapcsolatban! Mire ez a lapszám A7 Önök kezébe kerül, már érdemes lesz a könyvesboltokba (vagy épp a mi internetes áruházunkba) is ellátogatni, mert megjelenik két első idei könyvünk, a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában David Brin regénye, a Dettók, valamint a megújult Metropolis Könyvek köteteként Elizabeth Moontól A sötét sebessége, mely nem annyira fantasztikus, mint amennyire fantasztikusan jó olvasmány (ez akár amolyan szlogenje is lehet ennek a második sorozatunknak, ami külsejében is eltér a GFK-tól). Ami még fontos ebben a hónapban (előfizetőinknek nyilván nem kell mondanom, hiszen rnár szembesültek vele), hogy mostantól magazinunk előfizetői példányait a posta fóliázva szállítja, így azok nagyobb eséllyel érnek sértetlenül célba. Mivel korábban sokan jelezték felénk igényüket erre, reményeink szerint immár az eddig ódzkodók is bátran előfizetnek a Galaktikára. Németh Attila irodalmi szerkesztő

6

16

18

22

30

32

Larry Niven: Az alakváltó fegyver (második rész)

Filmajánló

Richard Matheson: Csatornák

A tévé jövője

C. M. Kornbluth: Eljövetel a 12-es csatornán

Tintaszív

34

Theodora Goss: Abora hegyéről dalolt

46

Ilja Novak: Másik hely

62

John Updike-megemlékezés

63 John Updike: A szemérmes planéta

66

Watchmen: Az Őrzők

68

Szélesi Sándor-interjú

70

80

Szélesi Sándor: Vér és verejték

Megvalósult sci-fi

82

Kir Bulicsov: A répa

86

Édes anyanyelvünk - Lol, thx, bb

88

Kate Wilhelm: Nagy voltál, bébi!

Larry Niven: Az alakváltó fegyver

A Galaktikus űrháborúkat már számunkra fölfoghatatlan fegyverekkel fogják vívni. Ám egyszer előkerülhet egy olyan fegyver is, amit maguk a harcoló felek sem értenek.

CHUF-KAPITÁNY egy állandóan fagyott billenőkapcsoló. Maga a markolat ellenben ugyanolyan maradt. domb tetején állt, és a látóhatárt fürkészte. - Chuft-Kapitány, nagy erejű energiakisülést jelCélpontnak kinézett néhány fekete sziklát a zett a műszer. Nyau! Mi történt? távolban. - Megváltoztatta az alakját. Most mit csináljak? A fegyver sehogyan sem állt kézre, mégis sikerült Masztatanonc elvette tőle a tárgyat, és alaposan az egyik ujját a feltételezett elsütőbillentyűre helyezmegszemlélte. Ő is szívesen kipróbálta volna, ám ehnie. Célba vette a messzi köveket... és lőtt. hez csak a vezérnek volt joga. Természetesen a kocNem történt semmi. kázatot is a vezér vállalta. Közelebbi pontra célzott, felválta megnyomta - Próbálja átállítani a kapcsolót! - javasolta. majd elengedte a gombot. Aztán egy darabig leAmint a kapcsoló a másik állásba billent, a pinyomva tartotta. Még mindig semmi. ros dudor felizzott, majd nagyot szökkenve elvált a - Chuft-Kapitány, nem jelez a mérőműszer. csőtől, és lebegni kezdett a jégtakaró felett. Chuft- Lehet, hogy nincs is energia. Kapitány kísérletképpen meglóbálta a fegyvert a - Az is lehet, Chuft-Kapitány. De az is lehet, hogy markolatánál fogva. A piros pötty, ami közben foa fogantyún állítható az erősség. A tolóka pedig most lyamatosan távolodott, a hengeres csővel szinkrona nullán van. ban lengett fel-le és jobbra-balra. Amikor csak egy Chuft-Kapitány egy rovátkával arrébb csúsztatta piros pont lett belőle úgy ötven méternyire, Chufta tolókát. Egy pillanattal később majd hogy meszKapitány megállította a kapcsolóval. szire nem hajította a fegyvert ijedtében. A tükrös - Változó-kard - dünnyögte. Célpontot keresett. felületű gömb tekeredett-csavarodott, akár egy élőFelcsillanó szemmel vett észre egy piszokfekete jéglény, váltogatta az alakját, mint valami hagymázas vagy sziklacsúcsot a közelben. rémlátomás. Megnyúlt és elkeskenyedett: hosszúChuft-Kapitány mindkét szőrös mancsával makás hengerré változott, a cső végén megjelent egy rokra fogta a tárgyat, mint egy nehéz horgászbotot, piros kitüremkedés, a markolat mellett pedig egy

és a jégcsúcs mögé irányította a piros fényt. A fegyver először nem akart elsülni, de végül mégiscsak engedelmeskedett. A jégcsúcs ezernyi aprócska szilánkra robbanva derékba tört. - Ez egy változó-kard - ismételte meg. - De nem a rabszolgatartók fejlesztették ki. Masztatanonc, találkozott már olyan fegyverrel, amelyik megváltoztatja az alakját? - Nem, Chuft-Kapitány, nem találkoztam, és nem is hallottam ilyenről. - Akkor valami olyat találtunk, amit előttünk még senki. - Szenzációs! - sziszegte elégedetten a kzinek vezére hegyes fogai közt. - Már csak ez hiányzott - mondta Anne-Marie. Tényleg fegyver. Jason megpróbált bólintani. A rendőrhálóban ez sem volt könnyű. A többi kzin is kijött, és felcaplatott az emelkedőn. Immár négy kzin fújtatott egymásra, kinézetre mint négy kövér ember, hangjuk akár a civakodó kandúroké. - Ezek szerint az első rovátka volt a semleges állás - szólalt meg Nessus. - Most arra próbálnak rájönni, mire való a többi. - Változtatja az alakját - mondta Anne-Marie. - Ez elég baj. - Az bizony - helyeselt a bábos. - Most az a legfontosabb, hogy valahogy megszerezzük. Jason hirtelen elvigyorodott. A bábosról az eszébe jutott egy karikatúra: két szakállas, szutykos halálraítélt lóg egy méter magasan, a lábukon vasláncok. Az egyik épp azt mondja: „Van egy jó tervem..." Először is ki kellene szabadulni a rendőrhálóból. Utána... A kzin kapitány ismét arrébb tolta a csúszkát. A fegyver felvette eredeti, fogantyús-gömb alakját, aztán megint átváltozott valami mássá, de ilyen messziről nem lehetett kivenni, mivé. A kzinek vezére láthatta csak. Lecammogott a dombról, nyomában a társai. A kzinek egyenként az emelkedő tetejére vonszolták a foglyokat, méterekkel a tűzvonal mögé, de a rendőrhálóból még mindig nem engedték ki őket. A kzin vezér megvetette a lábát, és újból célzásra emelte a fegyvert.

A kettes számú pozícióban parabolikus tükörré vált a fegyver, középen ezüstös gombbal. ChuftKapitány újból megcélozta a sziklát, de semmi sem történt, noha Masztatanonc szerint ezúttal is jelezte az energiakisülést a műszer. A kapitány eltűnődött, majd váratlanul Nessust vette célba. A bábos a földiek nyelvén szólalt meg: - Magas frekvenciájú sípolást hallok. - Megjelent egy újabb vezérlőlap - bökött Masztatanonc a fegyverre. - Négy fokozattal. Chuft-Kapitány bólintott, és tett egy próbát a másodikkal. Ez sem volt hatással a bábosra. Miként a harmadik és a negyedik sem. - Chuft-Kapitány, most próbálja meghúzni a ravaszt! - Masztatanonc óvatosan átsandított a parabolikus tükör peremén. - Hrrr. Igazam volt. Vibrál a közepén a gomb. A kettes számú beállítás tehát egy szonikus pisztoly, méghozzá igen erős, ha a bábos a majdnem-légüres térben, a vastag űrruhán át is hallja. - De meg sem kottyant neki, amikor rálőttem vele. - Chuft-Kapitány, lehet, hogy csak a maszták idegrendszerére van hatással, talán eleve úgy is tervezték. - Lehet. - Chuft-Kapitány a tolókát a hármas pozícióba állította. Miközben a fegyver ismét alakot váltott, hozzátette: - Valami újat találtunk. A szonikus pisztolyokat és változó-kardokat mindenki ismeri. - Az alakváltó fegyvereket viszont nem. - Háborút nyerni nem lehetne velük, bár sokat segíthetnének. Hrrr. Most éppen lőfegyverre hasonlít. Itt vannak a sztázisdobozban talált lövedékek? - Itt, Chuft-Kapitány. A cső alatti tölténytár kinyílt. Belefért mind a két fajta lövedék. Chuft-Kapitány ismét megcélozta a sziklát, ebben most egy újonnan formálódott távcsöves irányzék is segítette. Az első lövéssel lyukat fúrt, pont oda, ahová célzott. A másik lövedékkel leadott második lövés az egész sziklát pozdorjává zúzta. Chuft-Kapitányt kivéve mindenki hasra vetette magát. - Vajon kiürítsem a tölténytárat, mielőtt elcsúsztatom a tolókát?

- Chuft-Kapitány, nem hiszem, hogy bármit is számítana. Elvileg persze nem árt kivenni a lövedékeket, de a tnaktipok is biztosan tudták, hogy erre nem mindig lesz alkalom. Viszont ha megbocsát, én kérdeznék valamit. - Mivel az ön dolga a kérdezés, és érti is a dolgát, megbocsátok. - Chuft-Kapitány még arrébb állította a tolókát. A fegyverben maradt lövedékek maguktól kipattantak az alakváltozáskor. A tárgy ismét fogantyús-gömb lett, aztán pedig... fogantyús-gömb is maradt. Csakhogy ezúttal kisebb, mint a semleges beállításban. Rózsás színárnyalata lett és sima, olajos felülete, amit ezúttal nem csúfítottak lövegirányzékok vagy pót-vezérlőlapok. Az elsütőbillentyű most nem csinált semmit az égvilágon. - Kezd már lassan elegem lenni abból, hogy sosem történik semmi. - Chuft-Kapitány, energiakibocsátást jelez a műszerem. - Remek! - A kapitány gyorsan a bábosra lőtt vele, lövegirányzék híján egyes-egyedül mesterlövész ösztöneire hagyatkozva. A bábosnak azonban kutya baja sem lett. Az embernősténynek sem. Chuft-Kapitány hirtelen haragjában arra gondolt, hogy következőnek Telepatát célozza meg, aki ott ácsorgott a közelben, látszatra teljességgel ártalmatlanul és hasznavehetetlenül. Aztán rájött, hogy most sem történne semmi, csak még jobban felzaklatná őt. Az ötödik bemetszéshez csúsztatta a tolókát. A fegyver csöve megtekeredett, s az így kialakult tömpe henger végében megjelent egy nyílás, a két oldalán pedig egy-egy széles és lapos, fémszínű kiszögellés. Chuft-Kapitány, mint egy vicsorgó nagymacska, visszahúzta az ajkát egyenletesen sorakozó tűhegyes fogairól. Biztató volt a látvány. Egy sötét folt a jégen - mostanra ennyi maradt az eddig célpontnak használt sziklacsúcsból. A kzin célba vette, és lőtt. A fegyver hatalmasat rántott a kezén. ChuftKapitány megperdült, igyekezett megvetni a lábát és visszanyerni az egyensúlyát, s mint a tűzoltó a locsolótömlővel, úgy hadakozott a fegyverrel. Hiába engedte el az elsütőbillentyűt, nem maradt abba a fehéren izzó plazmakitörés. Csak akkor szűnt meg, amikor újra megnyomta. Chuft-Kapitány megköny-

nyebbülten pislogva körülnézett, hogy szemügyre vegye a pusztítást. Látta, hogy a megolvadt jég kanyargós csíkot húzott, mint amilyet egy LSD-től kábult földigiliszta túrna a földbe. Telepata a sisakmikrofonjába üvöltözött. Sikolya nyugtalanító módon egyre elhalóbb lett. A többi kzin lélekszakadva vonszolta bajtársát a légzsilip felé. A pórul járt Telepata szkafanderéből vékony, jeges ködpermet szivárgott, ebből arra lehetett következtetni, hogy a fegyverből kicsapó lángcsóva szitává luggatta az elvileg hőálló anyagot, és minden bizonnyal az irháját is a nyomorultnak. Az embernőstény a hajója felé rohant. A kapitány futó pillantást vetett a többi fogolyra, és nyugtázta, hogy azok még mindig a rendőrhálóban vergődnek. Telepata, miközben megpróbált kitérni a tűzsugár útjából, alighanem kitaszította az asszonyt az őt fogva tartó erőtérből. Alig lehetett észrevenni a vékony jégen rohanó aprócska alakot. Chuft-Kapitány leadott rá egy kábítólövést, majd komótosan érte cammogott. Mire Pilóta és Masztatanonc visszatértek, a nő már a hálóban volt megint. Telepata még élt, ám az állapota válságosra fordult. Testét beszuszakolták a fagyasztókapszulába, hogy majd odahaza, a Kzinen elláthassák a sebeit. A tnaktip relikvia ötödik fokozatát illetően Masztatanonc a következőképp vélekedett: - Ez egy rakétahajtómű. Felhasználható persze rövid hatótávolságú fegyver gyanánt is, bár a legalkalmasabb egyszemélyes sugárhatású motornak. Pontosabban egytnaktiposnak, kétlem ugyanis, hogy nagyobb gravitációban képes lenne egy magunkfajta kzint a levegőbe emelni. A kétoldalt található lapos kiszögellések pedig szerintem lábtartók. A tnaktipok kistermetű lények voltak. - És ezt hamarabb nem tudta volna mondani?! - Chuft-Kapitány, beismerem, hogy hibáztam. A kapitány kész volt elnézni kzinje baklövését. A többiek előtt nem szívesen ismerte volna be, de ő is hibázott: nem tartotta veszélyesnek a nőt. Az emberi lényeknek a nőstényei is értelmesek voltak, nem csak a hímjei. Tudta, hogy ezt most már egy életre megjegyezte. A hatos fokozaton lézersugarat bocsátott ki a tnaktipok hagyatéka. Ez is több volt, mint pusztán fegyver. Az oldalán megjelent a távcsöves irányzék,

a végén pedig egy mikrofon rácsozata. A kívánt célpontra fókuszálva máris létrejön a hangösszeköttetés. - Ez is igen praktikus funkció - lelkendezett Masztatanonc. - Ebből megtudhatjuk, milyen volt a tnaktipok hangja, és mekkora a hallótávolsága. - Attól hatékonyabb fegyver lesz belőle? - Nem, Chuft-Kapitány. - Akkor tartsa meg magának a haszontalan információit! Lehet, hogy magát szórakoztatja a tanulás, de nekünk vajmi kevés előnyünk származik belőle. - Chuft-Kapitány a hetedik bemetszéshez tolta a csúszkát. - Drágám? Anne-Marie nem mozdult. Rongybabaként kucorgott a rendőrhálóban. Mellkasa alig észrevehetően emelkedett és süllyedt, csukva volt a szeme, arcizmai elernyedtek. - Ügyes kis próbálkozás volt - dicsérte meg Jason. - Nem hallja önt - mondta Nessus. - Tisztában vagyok vele! - Akkor miért...? Na mindegy. Mire emlékeztette magukat az iménti rakéta-beállítás? - Rakétára. - Milyen üzemanyag hajtotta? - Fontos ez? - Jason, én mit sem értek a hadviseléshez vagy a fegyverekhez, de a népem már jó ideje készít és használ gépeket. Ha ez lőfegyver, miért nem maradtak benne a saját lövedékei? Miért potyogtak ki alakváltoztatáskor? - Hm. - Jason elgondolkodott ezen. - Igaza van. Ezek szerint nem használ saját üzemanyagot. Nessus, ez lökhajtással működik. Kell lennie egy szívónyílásának is valahol, csak senki sem vette észre. Várjunk csak egy percet! Akkor viszont az űrben nem lehet használni. - Hacsak egy üzemanyagpatront nem erősítünk a szívókához. - Hm. Csakugyan. - Ráadásul nem minden bolygó légköre tartalmaz éghető gázokat. Ebben az esetben viszont mi hevíti fel az üzemanyagot? - Lenne egy beépített akkumulátor a markolatában? Aligha, hiszen azzal sem tudna elég energiát termelni, hacsak nem tartozik hozzá egy... Igen,

csakis erről lehet szó. Résen kell lennünk, Nessus. Lehet, hogy a kzinek most is hallgatóznak. - Hallgatózzanak csak, nem érdekes. Előbb-utóbb ők is mindent tudni fognak a fegyverről. Egyedül a kapitánynak áll érdekében minél többet megtudni róla, hogy aztán a saját felettesei ellen fordíthassa. - Jól van. Szóval az akkumulátor szerintem teljes anyag-átalakítót használ. - Össze tudna rakni egy olyan kicsi fúziós motort, hogy elférjen a markolatban? - Ehhez ön ért jobban. Ön meg tudná csinálni? Adna elég energiát? - Nem hinném. A markolatba sok egyéb szerkezetet is be kell még zsúfolni, amelyek az alakváltoztatásért felelősek. - Közvetlenül meg lehetne csinálni - szőtte tovább a gondolatait Jason. - A reakcióban részt vevő gáz egészét át kell alakítani energiává. Iszonyúan forró égésterméket kapunk cserébe. Nessus, él olyan faj az ismert űrben, amelyik képes a teljes anyag-átalakításra? - Ilyen fajról én még nem hallottam. - Vajon a tnaktipok képesek lehettek rá? - Sejtelmem sincs róla. Síri csend állt be. A kzinek csak bámulták az alakját váltogató fegyvert. Vezérük nem szólt egy szót sem; lehet, hogy odafigyelt ellenségei diskurzusára, de az is lehet, hogy nem. Anne-Marie nyöszörögni kezdett. Kinyitotta a szemét, és megpróbált felülni. Vaskos káromkodásban tört ki, amikor rájött, hogy a háló kényszeríti erre a görcsös testhelyzetre. - Ügyes kis próbálkozás volt - ismételte meg Jason. - Köszi. Mi történt? - Rögtön meg is válaszolta a saját kérdését; a hangja rideg volt és keserű. - Ja persze, el lettem kábítva. Miből maradtam ki? A hetedik fokozat jellegtelen, lapos végű hengert eredményezett, a hátulsó résznél sűrű dróthálóval. Irányzék nélkül. Amikor Chuft-Kapitány az elsütőbillentyűre kattintott, nem reagált. Akkor sem történt semmi, amikor lenyomva tartotta, és akkor sem, amikor felváltva nyomkodta ki meg be. Sem a célpontnak használt sziklával, sem a bábossal, sem

az emberekkel nem történt semmi említésre méltó. Egyedül Masztatanoncra volt hatással, a kzin ugyanis csüggedten csak annyit jegyzett meg újból: - Chuft-Kapitány, megint jelzett az energiakimenet-mérő. - Tehát működött, csak éppen nem volt semmi eredménye. Parancsoljon, Masztatanonc. Bírja működésre valahogy! Én addig várok. Úgy is tett, ahogy mondta: kényelmesen elnyúlt a fagyos talajon, a szkafandere nem engedte tíz centiméternél közelebb férkőzni a hideget. Nézte, ahogy fürkésző tekintete alatt Masztatanoncon egyre jobban úrrá lesz az idegesség. - Miből maradtam ki? - Nem sok mindenből. Közben rájöttünk, hogy a hajtómű, aminek a szabadulásodat köszönhetted, energiává alakítja át az anyagot. - És az baj? - De mennyire hogy az. - Jason meg sem próbálta elmagyarázni. - A hatodik beállítás pedig egy többé-kevésbé közismert lézeres jeltovábbító. - A hetedik fokozat meg nem is működik - tette hozzá Nessus. - Ezen mérgelődik most a kapitány. Jason, most először sajnálom, hogy sohasem érdekeltek a fegyverek. - Ön a bábos társadalom tagja. Miért kellett volna, hogy... - Jason nem tartotta érdemesnek befejezni a mondatot. Valami eszébe jutott a fegyverrel kapcsolatban. Nem a fegyver valamelyik alakjáról, hanem minden alakjáról, összességében. - A tudásnak sohasem fordíthat hátat egy értelmes lény. Főleg nem egy bábos. Mi nem arról vagyunk híresek, hogy elzárkózunk a nekünk nem tetsző dolgok elől. Jason csöndben maradt. Valami nem tetszett neki. Szeretett volna elzárkózni előle. Nessus az imént azt mondta neki, hogy nem érdekes, hallgatózik-e a kzinek vezére. Tévedett. Jason ezt az egyet nem merte hangosan kimondani. Nessus viszont megszólalt: - A maszta-szakértő megpróbál kommunikálni a fegyverrel. Most kapta meg az engedélyt. Mindjárt felveszi a kapcsolatot.

- Azt meg hogyan? - csodálkozott Anne-Marie. - A hetedik fokozaton megjelent egy mikrofon. Jason, értenek a kzin katonák a kézikomputerek használatához?

Jason megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát a bőrében. A fegyver újból kígyózni kezdett, felkészült, hogy átalakuljon a legutolsó fokozathoz.

- Ez a kzin... - nem is katona! akarta mondani Jason, de inkább elharapta az utolsó szavakat. Minden bizonnyal - csak ennyit bökött ki.

Rengeteg mindent szeretett volna mondani, de nem merte. A kzin vezér nem tudhatja meg, mi van készülőben.

A maszta-szakértő időközben visszatért, kezében a tnaktip fegyverrel. Jason a Zsigereiben érezte a talált tárgyból áradó végzetes vonzerőt. Ha beigazolódik a sejtése az előző tulajdonosával kapcsolatban, már nem kell azon spekulálnia, hogyan vehetné fel a kapcsolatot a kzinek Pátriárkájával. Bőven elég lesz, ha szép csendben marad, hiszen perceken belül ő is, Anne-Marie is és Nessus is halottak lesznek.

A fegyver most az eddigieknél is furcsább alakot vett fel. - De ismerős... - szólalt meg Nessus. - Mintha már láttam volna ilyesmit. - Akkor maga az egyetlen - mondta AnneMarie. - Már azt is tudom, hol. Differenciáltopológia előadáson mutatott a tanárunk egy sorozatgörbét; azt ábrázolta, miként lehet egy gömböt kifordítani. Természetesen semmi összefüggés nem lehet a...

Masztatanonc közben beszámolt a felfedezéséről: - Jól gondoltam én. Az idegen tárgy ismeretlen nyelven válaszolt nekem. - Akkor ez is egy... - újabb jelzőkészülék, akarta mondani a kalózkapitány. Ha viszont az, akkor a tnaktipoknak kellett hogy jelezzen eredetileg, a tnaktipok pedig már ezer éve kihaltak, a szerkentyű mégis válaszolt! Chuft-Kapitány érezte, hogy önkéntelenül is felpúposodik a háta, mintha harcra készülne. A kzineknek is voltak kísértethistóriáik...

A kzin kapitány ismét lövő pozícióba helyezkedett. Jason felkészülten várta, hogy eljöjjön a vég. Ami ezek után történt, arra végképp nem számított. Öntudatlanul nekidőlt a rendőrháló erőterének. Elveszítette az egyensúlyát, és elzuhant, mint egy zsák. Nagy nehezen talpra kecmergett, de még nem fogta fel, mi történt. Aztán összeállt a kép. Megszűnt a rendőrháló erőtere. Nagyot sózott Anne-Marie fenekére, majd az Udvari Bolondra bökött, és látta, hogy a nő bólintással jelzi: mindent ért. Azt már nem várta ki, ahogy a neje futásnak ered; azonnal nekilódult, hogy a kzin vezérre vesse magát.

- Chuft-Kapitány, énszerintem ez egy komputer. Egy katona számára igen hasznos lehet egy hordozható számítógép. Kiszámíthatja vele például azt, milyen szögben lője ki mondjuk a robbanólövedékeket. Vagy akár... - Jó. Mi tudjuk használni? - Mi nem. Hacsak meg nem tanítjuk neki a Hősi Nyelvet. - Lépjünk inkább tovább a nyolcas fokozatra! Chuft-Kapitány a legalsó bemetszéshez illesztette a tolókát. Lövegirányzék ezúttal sem jelent meg. Márpedig a komolyabb fegyverek többsége rendelkezett célzószerkezettel vagy legalább egy távcsővel. ChuftKapitány összevonta a szemöldökét, de ismét kézbe vette a fegyvert, és megint a távoli, szétlőtt sziklára célzott vele.

Valami nagy sebességgel elsöpört mellette. Nessus. A bábos ahelyett, hogy menekülőre fogta volna, inkább rohamra indult a földi ember oldalán. Jól sejtettem hát, gondolta Jason. Az elmebaja mániás szakaszába ért. Chuft-Kapitány lenyomta az elsütőbillentyűt. Nem történt semmi. Ez már neki is sok volt. Mozdulatlanul állt egy pillanatig, közben végiggondolta, mit fog mondani Masztatanoncnak. Itt a kezében egy mindeddig ismeretlen fegyver, csak épp működni nem hajlandó. Bárhogy állítgatja, szinte mindig csütörtököt mond!

Ahogy megfordult, már érezte, hogy valami nincs rendjén. Vészjelző ösztönei szinte dalra fakadtak az idegeiben. Egyéb intő jelet nem kapott. Azt sem látta, ahogy kialszanak a hajóban a fények. Nem hallotta a karmos lábak dobogását. Annyi tűnt csak fel neki, hogy mintha egy kicsit közelebbről hallaná valaki lihegését... Futni kezdett, amikor az oldalába csapódott valami. Olyan érzés volt, mintha egy páncélos lovag rontott volna neki egy legömbölyített végű lándzsával. Fájt. Chuft-Kapitány elvesztette minden önuralmát, elakadt a lélegzete is; amennyire tudott, megpróbált elhajolni, ám ekkor kiszaladt a lába alól a talaj. Látta, hogy az egész világ oldalra fordul, és mindenre kékes köd ereszkedik. Látta az embernőstény kilátástalan küzdelmét Masztatanonc szorításában; látta, hogy Pilóta célzásra emeli, majd elsüti kábítópisztolyát. Látta, hogy két alak, egy ember és egy bábos, lélekszakadva a másik hajó felé rohan. Pilóta kábítólövedéke hatástalannak bizonyult. Az ember pedig, az ember ott szorongatta a kezében az értékes tnaktip leletet. Lassan visszanyerte a lélegzetét, de ha nagyobb levegőt vett, belenyilallt az oldalába a fájdalom. Alighanem el is törte néhány bordáját a kapott ütés; nagyon nem mehetett mellé, a kzinek bordái ugyanis törzsük egész hosszában végighúzódtak. Leginkább mintha egy bábos rúgta volna meg! De hát az ki van zárva. Ilyen nem lehet. Egy bábos, aki megrúg egy kzint? A bábos jóval hamarabb ért a hajóhoz, mint lomha ember társa. Megállt egy pillanatra, majd megfordult, és ügetni kezdett a dimbes-dombos fehér tájon. Az ember is megállt a hajó bejáratánál, aztán a bábos nyomába eredt. Pilóta ott loholt a sarkukban. Chuft-Kapitány háta mögött még mindig homályosak voltak, ám fokozatosan életre keltek a hajó fényei. Amikor elesett, mintha kialudtak volna... Az előbb a kábítópisztolyok is felmondták a szolgálatot. A rendőrhálók pedig... Egyszerre mindent megértett. A fegyver nyolcas fokozatra kapcsolva magába szívott a környezetéből minden csepp energiát. Nem új találmány, ilyen kis méretűről viszont még csak hallani sem hallott eddig. De mitől esett el? Sziszegő hang ütötte meg a fülét, eddig észre sem vette. Nem lélegzés hangja volt. Csak nem kilukadt

valakinek a szkafandere? De hát meg sem támadtak senkit. Hacsak nem... Chuft-Kapitány villámgyorsan a hóna alá csapta a kezét. A hirtelen mozdulat annyira fájt, hogy felordított, de kitartóan szorította a tenyerét az oldalához, amíg a másik kezével csillagtapasz után kotorászott. Miközben a tapaszt fölhelyezte, megkockáztatott egy gyors pillantást a keze alá. Négy kis lyukat vett észre a szkafanderén. Ugyanolyan elrendezésben, mint egy bábos űrcsizmáján a karmok. A kzin kalózkapitány megvetette a lábát, és célzásra emelte a fegyvert. Jason lélekszakadva loholt feléje. Muszáj megkaparintania a fegyvert, mielőtt a kzinek rájönnek, mi történt. Nessus úgy süvített el mellette, mint egy élő rakéta. Amikor a kzinhez ért, kifarolt, közben a két mellső lábára ágaskodott, a hátsóval pedig kirúgott. Jasonnek megvonaglott az arca, szinte még neki is fájt. A bábos nagyobbat rúgott, mint egy ló! Ha ember kapja, minden bizonnyal leszakad a tüdeje, szilánkokra hasad minden bordája és eltörik a gerince is. Ezt senki sem élte volna túl. Az őrült bábos meg sem állt, rohant tovább, egyenest az Udvari Bolond felé. Jason felkapta az elejtett fegyvert, majd tüstént fel is pattant, és sarkon perdült. Az egyik kzin utolérte Anne-Marie-t. Abból ugyan nem eszel! - gondolta Jason, és ujjai már a fegyver tolókájánál tapogatóztak. Csakhogy a másik kzin célba vette a kábítópisztollyal. Abban a pillanatban, hogy a tnaktip fegyver alakot vált, minden bizonnyal el is süti. Márpedig akkor mindennek vége. Hallotta, ahogy Anne-Marie dulakodás közben sírva szitkozódik. Aztán egyszer csak tisztán és érthetően felkiált: - Rohanj már! Jay, rohanj! Jason agyán átvillant, hogy odadobja a fegyvert Nessusnak, aztán a felesége segítségére siet. Csakhogy akkor őt is elkapják, a bábos túl messze van... és különben sem beszámítható. Egy bábost, aki megrúg valamit, ami akár vissza is rúghatott volna, elmekórtani esetnek tekintenek még a saját fajtársai is. Anne-Marie bőszen kalimpált a lábával és könyökével az idegent csépelte. Nagydarab fogvatartójának

A férfi megfordult, és futni kezdett. Látta, hogy Nessus elhagyja a Bolond bejáratát, és lohol tovább. Sejtette, mit fog találni, mégis meg akart róla győződni. Jól gondolta, az ajtó légmentesen le volt zárva.

- Igen. Merre van? - Nem tudok pontos helymeghatározást adni, Jason. Vagy tíz kilométert rohantam kelet felé. - Remek. Valahogy meg kell találnunk egymást. - Miért kéne, Jason? A férfi meghökkent. - Azt hiszi, nagyobb biztonságban van egyedül? Szerintem téved. Meddig képes életben maradni az űrruhájában? - Akár több szabvány évig. De addig úgyis ideér a segítség.

Lézerre kapcsolva a fegyver kiolvasztotta volna az acélajtó hegesztését. Csakhogy közben a harmadik kzin a kábítópisztollyal a nyomába eredt. Jason futott tovább. A bábos egyre kisebb pont volt a messzeségben. Jason követte a pontot a hósivatagban, amit egy tüzes félkörív világított meg, a közepén egyetlen fénylő folttal.

- Ezt meg honnan veszi? - Amikor a kzin pilóta eltűnt a nyomásfüggöny mögött, azonnal riasztottam a népemet. - Tessék? Hogy csinálta? - Bár a népemnek mostanában nem kedvezett a hadiszerencse, ezt azért még sikerült titokban tartani.

- Pilóta, azonnal térjen vissza az űrhajóhoz! - Chuft-Kapitány, itt kell lennie valahol. Elintézem, higgye el! - Vagy ő intézi el magát. Jöjjön vissza! Megváltoztak a játékszabályok.

Telepátia? Vagy rejteget valamit a cókmókjai közt, netán beültettek a bőre alá egy jeladót? A bábosok értettek a titoktartáshoz. Arra sem jött rá soha senki, miként tudnak fájdalommentesen végezni magukkal, amikor csak kedvük tartja. Most az számított a legkevésbé, hogyan értesítette őket Nessus.

mindez mintha meg sem kottyant volna. A kzin kalózkapitány görnyedten feküdt, mint egy garnélarák, és úgy sajgott az oldala, hogy azt hitte, ott hal meg rögtön. A harmadik kzin azonban meg sem moccant, még mindig a képzeletbeli kábítósugárban fürdette Jasont.

A kzin eltűnt. Jason keresgélte egy ideig, miközben a hüvelykujját az energiabeszívó funkcióra állított fegyver kioldóján tartotta. Ha meglátja az ellenséges idegent anélkül, hogy az észrevenné őt... a változókarddal, ami egy sztázismezőbe burkolt hajszálvékony sugárnyaláb volt, kettőbe hasíthatta volna. Erre azonban nem került sor; a kzin nem mutatkozott, neki pedig eszében sem volt visszamenni a lény saját űrhajójához. Most összekuporodva feküdt az üregben, amit a rakéta-beállítás segítségével ásott ki. - Jay! - hallotta Anne-Marie hangját. - Gyorsan kell beszélnem, mert mindjárt leveszik a sisakomat! Kutya bajom, csak nem engednek el. Most száll föl a hajó. Ásd el a fegyvert valaho... Elhalkult majd teljesen elenyészett a hangja. Néma volt a nyilvános csatorna. Nessus hangja törte meg ezt a némaságot. - Jason, váltson át privát csatornára! Most már csak arra kellett rájönnie, melyik privát csatornára gondolt Nessus. Harmadszori próbálkozásra sikerült is megtalálnia. - Most hallani?

- Visszafordulnak önért az Androméda-ködtől? - Nem egészen, Jason. - Meséljen csak! - Gondoltam, hogy tudni akarja. Az enyémek a galaxisnak még mindig ebben a régiójában vannak, a hatvan fényéves tartományban, amit önök ismert űrnek neveznek. Még csak tizenkét év telt el az indulásuk óta. Tudja, Jason, az én fajomnak esze ágában sincs visszatérni ebbe a galaxisba. Ennélfogva teljesen mellékes, mennyi objektív idő telik el az utazásuk alatt. Normál hajtóműveket használva sokkal rövidebb szubjektív idő alatt el tudják érni az Andromédát. A mi hajóink sebessége igen közel van a fénysebességhez. Másrészt csakis a normál űrben mernek közlekedni, a hiperűrt igen veszélyesnek tartják. Kiszámíthatatlan és kényelmetlen, ők pedig bármikor készek akár évtizedeket is utazgatni, ráérnek. - Nessus, magának az egész népe őrült. Hogy képesek ilyesmit titokban tartani? Mindenki azt hiszi, hogy félúton vannak az Androméda-köd felé. - Még szép. Ki bukkanna rá a flottánkra a csillagközi űrben? Az összes ismert faj a hiperűrben utazik

a csillagrendszerek között... a Kívülállókat kivéve, akikkel üzleti kapcsolatban állunk. Egyszóval akármikor el tudom érni az enyéimet. Hatvan nap múlva ide is ér egy felderítőcsapat. Nekik vannak hiperhajtóműveik. - Akkor csak jól el kell bújni, és nem lesz semmi baj. - Mennydörgés mennykő, gondolta Jason. Csak magára számíthatott. Egyedül kellett eljátszania a rettenthetetlen dalia szerepét. - Hát, sok szerencsét Nessus. Nekem most muszáj... - Ne jelentkezzen még kü Mi a terve? - Olyanom nekem nincsen. Csak meg szeretném akadályozni, hogy a kzinek visszaszerezzék a fegyvert, és ki akarom szabadítani Anne-Marie-t is. - A fegyver fontosabb. - Nekem a nejem az első. Különben is, miért érdekli magát a fegyver? - Ha a kzinek rájönnek a tnaktip fegyver működési elvére, az egész ismert űrt az uralmuk alá hajthatják. Márpedig az enyémek is az ismert űrben lesznek még huszonnyolc földi évig. A kzineknek könnyű és sebezhető célpont lenne a flottánk. -Aha. - Együtt kell működnünk. Ön milyen sokáig marad életben az űrruhájában? - Amíg éhen nem halok. Nem tudom pontosan, mennyi időre elegendő a levegőm és a vizem. Legföljebb harminc napra, és akkor még sokat mondtam. - Butaságnak tartom, hogy a népe a létfontosságú felszerelésen próbál spórolni, Jason. Mert így mire ideérnek az enyémek, ön meghal. - Ha odaadnám a fegyvert, akármeddig el tudna rejtőzni vele? - Igen. Ráadásul ha megjelenne a hajó, lézerre állítanám a fegyvert, és le tudnám lőni. Azt hiszem legalábbis. Ha nagyon erőt veszek magamon... Mondja, Jason, vajon a kzinek is hívnak majd erősítést? - Már hogy az ördögbe ne hívnának! És többen már magát is igen könnyen megtalálják. Akkor mitévők leszünk? - Be tudunk jutni az Udvari Bolondba? - Be, csak épp elvitték a kulcsomat. Sem a hajtóművet, sem a rádiót nem tudjuk bekapcsolni, de még a rakteret sem tudjuk kinyitni. - A lézer segítségével behatolhatunk a raktérbe. - Az jó. - Vannak fegyverek a fedélzeten? - Nincsenek. Egy darab sincsen.

- Akkor csak arra jó az Udvari Bolond, hogy onnan adjuk meg magunkat. Több ötletem nekem sincs. - Chuft-Kapitány, a nyolcadik funkció minden bizonnyal az újratöltés. Nem hasonlít fegyverre. - De lehet fegyverként használni. Amint azt láthattuk is. Egy kicsit hagyjon most magamra, Masztatanonc! - Chuft-Kapitány nagyon iparkodott, hogy nyugodt maradjon a hangja. Tudta, a harag a fájdalom kísérője, és ezzel Masztatanonc is tisztában volt. Szóba sem hozta egyikük sem, milyen görnyedten közlekedik Chuft-Kapitány. A világért sem tették volna szóvá. A kzin kapitány még csak be sem tudta kötni magát; bár odafönt, az űrben már bemehetett az orvosi szobába, hogy a helyükre illeszthesse a törött csontokat. A legnagyobb kár Chuft-Kapitány önbecsülését érte. Vajon a bábos tudatosan tette, amit tett? Apró, karmos lába a kapitány több bordáját is szilánkokra zúzta. Chuft-Kapitány egy nap talán Chuft, a hős lehetett volna, aki olyan fegyvert talált, amellyel az egész emberi társadalmat térdre kényszeríthetik. Most meg ő lesz Chuft, akit oldalba rúgott egy bábos. - Chuft-Kapitány, megérkezett Pilóta. - Végre. Pilóta! Vonszolja be most már a farkát, és vigyen innen minket, de szaporán! Pilóta villámgyorsan elsasszézott a kapitánya mellett. Masztatanonc becsukta utána a légzsilipet, segített Chuft-Kapitánynak bekötni magát, és éppen a saját övével bajlódott, amikor Pilóta megkezdte a felszállást. A hajó opálosan fénylő kristályszemcséket szórva, kékesfehéren világító farrésszel lassan kiemelkedett a jégből. A Béta Lyrae füstös ívén a vakító pont a zenithez ért. Soha meg nem szűnő fátyla mögött a két csillag távolabb került egymástól, és a meghatározhatatlan színű fényesség most narancsos árnyalatot öltött az egyik oldalon, zöldet a másikon. - Valami mégiscsak van a kezünkben - elmélkedett Jason. - Maga a fegyver. - Ez igaz. Van egy lézerpuskánk, egy lángszórónak használható rakétánk, valamint egy pajzsunk rendőrségi kábítópisztolyok ellen. Csak épp nem egyszerre.

- Hátha van még egy funkció, amit nem vettünk észre. - A bábosok, Jason, nem ismerik a hiú ábrándokat. - A fegyvereket meg végképp nem. Nessus, miféle fegyver ez? Összességében, nem külön-külön. - Éppen az imént célzott rá, hogy nem értek semmit a fegyverekhez. - Nem hiszem, hogy ez egy harci fegyver. Szerintem nem katonák használják, sokkal inkább kémek. - Mi a különbség? Mert ha így mondja, akkor biztosan van. Jason megállt, hogy összeszedje a gondolatait. Szorosan két marokra fogta a fegyvert. A tolóka azóta is a nyolcas fokozatnál állt, a tárgynak még mindig az a sajátos, kitekeredett alakja volt, ami Nessust a differenciáltopológiából ismert grafikonra emlékeztette. A történelmet tartotta a kezében, egy másfél milliárd éve kihalt faj hagyatékát. Valamikor régesrégen egy zömök kis kétlábú ezt a fegyvert fogta olyan lényekre, akiknek a feje labda alakú volt, egyetlen hatalmas szemmel, tenyerük puffadt, mint Miki egéré, a talpuk terebélyes, a bőrük enyhén páncélozott, széles szájuk szegletében fürtszám fityegtek a pucér-rózsaszín csápok. Mire gondolhatott, amikor elrakta ezt a fegyvert az utókornak? Megfordult-e a fejében, hogy tizenötmillió évszázaddal később valaki ezeken a kérdéseken fog agyalni? - Nessus, mit gondol, többe kerül egy ilyen szerkentyűt előállítani, mint nyolc különfélét ugyanarra a célra? - Gyanítom. És nehezebb is. Cipelni viszont könnyebb, mint külön-külön a nyolcat. - És könnyebb elrejteni is. Hallott-e valaha olyan feljegyzésekről, amelyekben a rabszolgatartók alakváltoztató fegyvert emlegetnek? - Nem. A tnaktipok nyilván titokban akarták tartani, és ez érthető. - Magam is így gondolom. Mennyi ideig lehetne titokban tartani, ha milliószám gyártották volna őket? - Hát, sokáig nem. Csakhogy a kémkedés elmélete is sántít. Jason, mégis hogyan lehetne egy tnaktipból kém? Mert masztának nem tud beöltözni, az is biztos. - Annak nem, de egy gyéren lakott világon meghúzódhatna észrevétlenül, vagy esetleg eljátszhatná,

hogy tnaktip rabszolga. Csak annyit kellene elérnie, hogy a masztáknak ne legyen hatalmuk fölötte. - Erre való a sztázisdobozban talált bura? Valami védősisak lenne? - Vagy bármi más, valami, amit akkor viselt, amikor a maszták elkapták. - Jason, eszembe jutott valami. A Kívülállók egy hideg, levegőtlen világban találták a dobozt, ahol mind a mai napig ősi, nyomástartó épületek állnak. Meglennének még ezek az épületek, ha ott régen ütközetek folytak? - Maszta épületekről van szó? - Azokról. - Ha a maszták győztek volna, igen. De akkor legalább egy ilyen fegyvert biztosan megszereztek volna. - Már ha több is volt belőlük. Kezdem elismerni az érvelését. A fegyver gazdája egy magányos kém lehetett. - Jó. Akkor most... - De ebben miért olyan biztos? - A sokoldalúsága miatt. Egy átlagos sereget eltipornak, miközben a katonák a fegyverüket állítgatják. Aztán ott van a szonikus kábító, ez élő foglyok ejtéséhez használható. Vannak talán más funkciók is, amelyekkel félelmet vagy fájdalmat idézhetünk elő az ellenségben. A rakéta-üzemmódot ostobaság lenne fegyveres harcban használni; lelőnék a katonákat, miközben a harcmező körül repkednek. Egy kém ellenben észrevétlenül leszállhat vele valahol. - Értem. De miért fontos ez? - Mert akkor valahol egy önpusztító funkciónak is kell rajta lennie. - Ugyan minek...? Ja! Hogy titokban maradhasson az alakváltó fegyverük. Csakhogy mi az összes beállítást kipróbáltuk. - Én azt hittem, a nyolcas fokozat lesz az. De nem. Ha az lett volna, már rég nem élnénk. Ha egy titkosügynöknek nincs más választása, csak az önpusztító-gomb, akkor sok minden nem maradna utána. Nessusnak erre elakadt a lélegzete. Jason szinte észre sem vette. - Itt lesz valahol az a beállítás is, csak jól el van dugva - dünnyögte. (folytatjuk) Kollárik Péter fordítása

A jövő hírnökei

Pater Sparrow 1 és Vranik Roland Adás című sci-fije új életet lehelt a sokáig tetszhalott állapotban lévő magyar SF-moziba. HOGY A SCI-FI a magyar filmgyártásban

mostoha műfaj, köztudott. Az okok természetesen a pénz hiányában keresendők - ahhoz, hogy a rendező hiteles képi világot teremtsen, és elkerülje a „szegényszagú" vizualitás, a nevetségesség vagy a dilettantizmus vádját, csillagászati összegeket kell költsön a díszletekre, az utómunkálatokra. A magyar film történetéből éppen ezért alig tudunk olyan alkotásokat felsorolni, melyek ehhez a zsánerhez tartoznak (1917-ből A Tryton, 1943-ból a Szíriusz, 1969-ből Az idő ablakai, esetleg a Meteo 1989-ből). Az utóbbi években azonban felnőtt egy műfaji filmeken, videojátékokon és a kibertérben szocializálódott rendezőgeneráció, mely természetesnek veszi, hogy gondolatait, életfilozófiáját tudományos-fantasztikus köntösbe csomagolva ossza meg a világgal, mi több, megszállottan keresi azt a formát, a zsánernek azon megnyilvánulásait, amelyek belegyömöszölhetők még a soványka büdzsébe. Kisfilmek készülnek (A mázlista, 639. baba, Uno stb.), az utómunkáknál tart az „első magyar sci-finek" címkézett Sorsvonalak, az idei szemlén pedig két olyan produkciót láthattunk, melyek akár tudományos-fantasztikus filmeknek is nevezhetők.

Pater Sparrow 1 és Vranik Roland Adás című filmjei egyaránt disztópiák (antiutópiák), vagyis olyan jövőbeni társadalmakat tárnak elénk, melyekben talán jobb volna nem élni. Mindkettő középpontjában a média által meghatározott és uralt világ áll, és mindkettő rákérdez a képek erejére (ezért talán közelebb is állnak a kiberpunkhoz, mint a klasszikus értelemben vett sci-fihez). Bár Sparrow filmjében van egy jól körülhatárolható, elmesélhető alapsztori, az / lényege mégis a néző elbizonytalanítása, a realitás definiálhatatlanságának bemutatása. A történet szerint valamikor a jövőben, egy könyvesboltban bizarr bűntény történik: zárás után nyoma vész a raktárkészletnek, helyesebben minden könyv helyére az 1 címre keresztelt mű példányai kerülnek. A bűneset párját ritkítja, ezért kiszáll a helyszínre a „Valóságvédelmi Hivatal". A tetthelyet lezárják, az egyik ott ragadt, titokzatos vevő azonban kijuttat a külvilágba egy példányt a műből, mely tökéletes káoszt okozva terjed el a Földön. Sparrow - aki Stanislaw Lem esszéjét, Az emberiség egy percét használta filmjéhez alapanyagul - annak az anarchiának a bemutatásával, ami a könyv nyomában jár, azt próbálja érzékeltetni, hogy a média vagy egy tota-

litárius rendszer által ránk erőltetett valóságkép nem egészen ugyanaz, mint a realitás. Alternatív valóságok is létezhetnek a „hivatalosnak" elfogadott mellett - ráadásul minden embernek más a saját valósága: párhuzamos sorsokat élünk párhuzamos világokban. A lét/valóság valamiféle finoman megalkotott, bonyolult mintázatú szövet, melyet a múltunk, a tudattalanunk, az álmaink, a vágyaink, az isteneink, a másik emberrel folytatott interakció állandó kölcsönhatása, egymásra vetülése határoz meg. Nem véletlen, hogy a „hivatalos" valóság elfogadtatására, annak megőrzésére és átörökítésére hivatalt kell szervezni - a szubjektumok viszonylagosságából adódó anarchiát csak egy diktatúrával lehet elkerülni. Vranik Roland Adás című filmje mintha ezt a feltevést gondolná még tovább: ha megszűnik a „hivatalos" valóság, vagyis nincs „adás", nem működik a tévé, a rádió, a net, az egyben a civilizációnk, az emberi értékeink végét is jelenti? A film - a maga szerény anyagi kereteihez mérten - szuggesztív látványvilágot teremt: egy tengerparti kisvárosban járunk, igazi apokaliptikus vízió tárul elénk; a kihalt utcákon kígyózó sorok, unatkozó, céltalanul bóklászó emberek, fellógatott, félig kibelezett allatok, eltűnt családtagok képei a Ground Zero kisvárosi mása körül. Vége a jólétnek, ez már a konzervek, az előre csomagolt áruk ideje. Nyilvánvaló, hogy a tévé töltötte be eddig a „Valóság védelmi Hivatal" szerepkörét, ez kontrollálta az embereket, ez adott útmutatást, viselkedésmintákat arra nézve, hogyan éljünk, miként viszonyuljunk a világhoz és egymáshoz. Ha nincs „adás", semmi sincs, csak anarchia és nihil: a filmben többször visszaköszön a brutális

erőszak, az emberek önzővé, amorálissá, egykedvűvé válnak, a családok széthullnak - már csak fizikai síkon létezik az ember, a szellemi, érzelmi része tökéletesen elhalt. Ami persze azt is jelenti, hogy a szellemi/érzelmi sík mentehetetlenül öszszeforrt már a technológiával: a szereplők nosztalgikus húrokat pengetve emlékeznek vissza arra, hogy „Zabálni volt a legjobb a tévé előtt". A technikának kiszolgáltatott ember nem más, mint drogos, nem képes „adás" nélkül értelmesen leélni az életét, mint ezt az a BBC dokumentumfilm is bizonyítja, mely inspirációként szolgált Vranik Roland filmjéhez. A tévéműsor azt mutatta be, hogy miután egy angol családtól megvonták a televíziót, a nő gyógyszerfüggő lett, a férj alkoholista, a gyerekek pedig elszökdöstek otthonról. Az Adás ennél is messzebbre megy: a film szerint olyan szinten nem tudjuk ki- és eltölteni a rendelkezésünkre álló időt kibervalóságok nélkül, hogy - mint az alkoholista, aki szesz hiányában már a kölnire is ráfanyalodik - a szereplők egy falat húznak a házuk és a tenger közé, amibe egy ablakot vájva nézhetik a pszeudo-tévé „élő" adását. Pater Sparrow és Vranik Roland alkotásai bizonyítják: a magyar sci-fi mind formai, mind tartalmi szempontból elindult a felnőtté válás útján. Ha az elénk tárt jövő nem is a leghízelgőbb, de - eleget téve a műfaj íratlan, de egyik szent szabályának - benne a múltunkra és a jelenünkre is könnyűszerrel ráismerhetünk. Hunger Tímea A mai magyar SF filmekről és irodalomról bővebben a filmvilág áprilisi számában olvashatnak.

KATT

Srrrsrrrsrrr Elindult, őrmester? El. Oké. A felvétel készítésének ideje január tizenötödike, huszonhármas körzet... Srrr ... jelen van James Taylor nyomozó és, ööö, Louis Ferazzio őrmester.

Kapcsolja ki egy percre, őrmester! Rögtön. Katt Katt Srrr Rendben, fiam. Most jobb? I-igen. De hol...? Hány éves vagy? Ti-tizenöt. Akkor, ööö, hol voltál este hat után, mielőtt hazamentél? A... a moziban. Anya adott... adott pénzt. Miért nem maradtál otthon tévézni a szüleiddel? Csak. Mert... Igen? Le-Lenottiék átjöttek tévézni. Gyakran mentek át?

Talán nincs is modern szülő, aki ne riogatta volna még a csemetéjét a tévé káros hatásaival. Ilyesmire azonban még ők se gondolhattak... Srrr Neved? Hm? Mi a neved, fiam? A nevem? Gyerünk, fiam, mi csak segíteni szeretnénk. Srrr L-Leo. Vezetéknév? Ne-nem... Leo. Mi a vezetékneved, fiam? Vo... Vo... Semmi baj, fiam. Nyugodj meg! V-Vogel. Tehát Leo Vogel? Igen. Címed? J-jé sugárút hu-huszonkettő-harminc. Korod? Már... majdnem... Hol van... anya? Srrrsrrr

N-nem. Most jöttek át... először. Aha. Ezért édesanyád elküldött moziba. Iigen. Őrmester, hozzon a kölyöknek abból a kávéból! És próbáljon meg keríteni egy plédet! Máris, főnök. Szóval... fiam. Hánykor jöttél ki a moziból? Hánykor? Nemtom hánykor. Mondjuk fél tíz körül? Asszem. Nemtom... mikor. Csak... Igen? Semmi. Csak egy előadást láttál, ugye? Srrr Mi? Csak egy előadást. Nem két filmet láttál, ugye? Nem. Nem, csak egyet. Oké. Ennyi elég lesz. Ööö... Srrr ...vagyis kábé fél tízkor jöttél ki a moziból. Rögtön hazamentél?

Igen... Vagyis nem. Megálltál valahol? Vettem egy kólát a... a közértben. Értem. Azután hazamentél. Ige... Srrr ...igen, hazamentem. A házban sötét volt? Igen. De... mindig leoltották a villanyt, ha tévéztek. Aha. Bementél? Í-igen. Idd meg a kávét, fiam, mielőtt kihűl! Semmi baj, semmi baj! Meg ne fulladj! Úgy. Jól vagy? Igen. Rendben. Szóval... á, nagyszerű! Terítse a vállára, őrmester! Így, ni! Jobb? Ühüm. Oké. Folytassuk, jó? Hidd el, fiam, ez nekünk legalább olyan rémes, mint neked! Mi is láttuk. Anyát akarom! Anya... Kérem, szeretnék... Huh. Mit is... Kapcsolja ki, őrmester! Nesze, kölyök! Itt egy zsebkendő. Tessék! Kikapcsolta már, őrmester? Ó. Máris. Srrr katt Katt Amikor bementél, nem tapasztaltál semmi... különöset? Mit? Azt mondtad, valami fura szagot éreztél az este. Igen. Olyan... olyan... fura szag volt. Miféle szag? Mi? Hasonlított bármilyen szagra, amit ismersz? Nem. És nem is volt erős... Az előtérben nem. Rendben. Akkor bementél a nappaliba. Nem! Nem. Felmentem... Anya... Szeretnék... srrr srrr Gyerünk, fiam, essünk túl rajta! Tudjuk, hogy nem volt valami jó napod. Szeretnénk segíteni. srrr srrr srrr Szóval, ööö, nem mentél be a nappaliba. Eszedbe se jutott, hogy szólnod kéne a szagról? Ha-allottam, hogy megy a műsor, és...

Műsor? A tévé. Aszittem... Azt hittem, még nézik. És? És anya nem szereti, ha... ha rájuk török. Úgyhogy felmentem a szobámba, hogy ne... Tudja... Hogy ne zavarj. I-igen. Oké. Meddig voltál odafenn? Hát... Nemtom, meddig. Talán egy órát. És? És... Lentről nem hallatszott semmi hang. Semmi. Ja. Semmi. És ezt nem találtad gyanúsnak? De. Mert... gondoltam... nevetniük kéne... vagy hangosan beszélgetni... vagy... Néma csend. Igen. Néma csend. És akkor lementél? K-később. Amikor lefeküdtem. Gondoltam... Szerettél volna jó éjszakát kívánni. Igen. És... srrr Lementél, és benyitottál a nappaliba? Igen, és... igen. Mit láttál? Hogy... hogy... Hé, szálljon má le... Anyát akarom! Haggyon békén! Anya! Kölyök! Fogja le, őrmester! Nyugodj meg! srrr srrr Sajnálom, kölyök. Nagyon fáj? Le kellett nyugtassalak. Tudom... tudom, mit érzel, Leo. Mi is láttuk. Mi is rosszul vagyunk. Mi is rémesen érezzük magunkat. srrr Csak még pár kérdés, és elviszünk a nénikédékhez. Szóval. A tévé. Be volt kapcsolva? Igen, be. És te... nem éreztél valami szagot? De. Ugyanazt, mint az előtérben. Csak rosszabb volt. Sokkal rosszabb. Erősebb. Az. Bűzlött. Rémesen bűzlött. Mint egy rakás döglött. .. vagy rohadt... Nemtom. Szemét. Egy rakás. És nem beszélgettek?

Nem. Csend volt. Csak a tévé ment. Mi ment rajta? Már mondtam. Tudom, tudom. Mondd el még egyszer! A jegyzőkönyvnek. Szóval... ahogy mondtam... csak betűk voltak. Nyomtatott nagybetűk. Milyen betűk? T...ööö...T-0-L-T. T-Ö-L-T? I-igen. Nagy, olyan ákombákom betűk. Már láttad őket korábban is. Igen. Már mondtam. Állandóan ezt mutatta a tévé. Nem állandóan. De sokat. A szüleid nem furcsállották? Nem. Aszitték... azt hitték, valami reklám. Tudja. De amit láttál. Nemtom. Anya szerint... gyerekeknek való. Valami. .. Vagyis... Mit láttál? srrr srrr srrr Mint a... szájak. Nagyok. Szélesek. Szélesre tátva. Mind. Egyik sem emberi. srrr Milyen volt? Úgy értem, mert nem tudod, mi volt az. Nem. Vagyis mind olyan volt... mint a bogarak, vagy... vagy a férgek. Nagyok. Csupa tátott száj. Rendben. srrr És, ööö, azt mondtad, felvillantak a betűk, aztán eltűntek, és megláttad a... szájakat, és aztán megint a betűket? Igen. Kábé. Minden este ez ment? Igen. Ugyanabban az időben? Nem. Mindig máskor. Két műsor között? Nem. Akármikor. Mindig ugyanazon a csatornán? Nem. Mindig másikon. Mindegy, melyiket néztük... ez mindig ott volt. És...

El akarok menni. Szeretnék... Anya! Hol van? Látni akarom. Látni akarom! Srrr katt Katt Még pár kérdés, Leo, és kész vagyunk. Szóval azt mondtad, a szüleid soha nem nézették meg a készüléket. Nem, már mondtam. Aszitték... Rendben van. srrr Bementél a nappaliba. Mintha azt mondtad volna, megcsúsztál, hm? Igen. Azon az izén. Mizén? Nemtom. Csúszós volt. Mint a meleg zsír. Irtó büdös volt. És akkor... megtaláltad... srrr Megtaláltam őket. Anyát. És apát. És Lenottiékat. Mind... Jaj, szeretnék... Leo! És mi volt a tévével? Mi volt vele? Hm, mi? A képernyő. Valamit mondtál róla. Hát, igen... Hát... A betűkkel kapcsolatban, vagy nem, Leo? Igen, igen. A betűk. A nagy ákombákom betűk. Ott voltak. A képernyőn. Láttam őket. És... és... Mi? Az Ö betű. Valahogy... megváltozott. Lassan... átalakult. Mivé, Leo? Egy másik betűvé. E-vé. srrr srrr srrr Vigye el a nénikéjéhez, őrmester! És a képernyő elsötétült... Elég lesz, Leo. Az őrmester majd haz... elvisz a nénikédékhez. És felgyújtottam a villanyt. Elég lesz, Leo! Felgyújtottam a villanyt! Anya! ANYA! katt Sarkadi Zsuzsanna fordítása

A tévé jövője

Itt a digitális forradalom. 2012-re megszűnik az analóg adás, jön a műsordömping. De mi lesz utána?

A TELEVÍZIÓBAN N A P J A I N K B A N legalább akkora váltás folyik, mint amikor a feketefehér technológiáról átálltunk a színesre. A készülékek képátlója egyre nő, újabb és újabb hangrendszerek jelennek meg. A csatornák száma exponenciálisan a végtelen felé tendál. ]ó ez nekünk?

Igen is, nem is. Tömegszórakoztatást kínál, de bezár minket otthonainkba, a négy fal közé. Kevesebbet mozdulunk ki, kevesebbet találkozunk barátainkkal, már moziba sem járunk „majd megnézzük a tévében" felkiáltással. A mozi hajdani királyi szerepét átvette a televízió. De újabb trónkövetelő érkezett, az internet. Valóban egy új világ jön el, vagy csupán platformot váltunk? A mozi és a tévé háborúja tovább tart. A filmszínházak megpróbálják visszacsábítani nézőiket.

Az új jelszó a digitális mozi és a 3D film. Budapesten az Imax mellett két további teremben található 3D vetítőrendszer. Vidéken is megnyílt az első 3D terem Szegeden. A következő 1-2 évben több nagyváros is csatlakozik a szűkös kínálathoz. A digitális mozira még sokat kell várnunk, mert a technológia eszméletlen drága, a mai csökkenő nézőszámok mellett nagyon csekély az esély a megtérülésre. De a tévé visszavág.

Technológia A tévé is keresi az új utakat. Az LCD- és a plazmatechnológia is túl van már a tizedik generációján, kiheverték gyerekbetegségeiket. Az LCD tévék már jól láthatóak szinte bármely szögből, fényességük is megközelítette már a vetélytársukét. A

Színorgia L A S S A N A T É V É G Y Á R T Ó K lehúzzák az utolsó bőrt is, amit a HD technológiáról le lehet. De merre menjen tovább a fejlesztés? A jelek szerint a következő irány a színfelbontás.

Színmélység, vagyis egy képernyő hányféle színárnyalatot képes megjeleníteni. Jelenleg a True Color szabvány az általánosan elterjedt. Ez 24 bites tárolást jelent, vagyis a kék, a vörös és a zöld szín 8-8 biten kerül tárolásra. Ez színenként 256 árnyalatot jelent, vagyis összesen 16,7 millió tónus érhető el. Mivel a szemünk elméletileg kb. tízmillió megkülönböztetésére képes, ez több mint elegendőnek tűnik.

plazmaképernyő sem ég be már évek óta, élettartamukat 50-60 ezer órára tervezik. De 100 centi felett még mindig a plazma az úr. Évek óta várunk az OLED kijelzőre, amelynek paraméterei messze meghaladják a jelenlegi technológiákét. A Sony már bemutatta első ilyen tévéjét, de az mindössze 27 centi képátmérőjű, és elképesztően drága. A válság miatt nem is várható pár éven belül a bevezetésük. Hasonló a helyzet a hajlékony kijelzővel is. Régóta ígérik, de csak nem látjuk az üzletek polcain. A jövő kétségtelenül a háromdimenziós tartalmaké. Az első használható prototípusok már elkészültek, a gyártók szerint már idén megjelenhetnek a tömeggyártott készülékek. Tavaly az egyik Pest közeli hipermarketben már látható volt egy demópéldány. A 3D program szemüveg nélkül is élvezhető volt. Ha még csak prototípusok szintjén is, de már léteznek holografikus kijelzők. Minőségük meghaladja R2D2 kivetítőjének lehetőségeit. Attól azonban még nagyon messze vagyunk, hogy ez mindennapi gyártásra alkalmas legyen. Az az idő még nem is látszik, amikor szobánk egyik sarkát üresen kell hagynunk, hogy az élethű holofilmet legyen hova vetíteni. Azonban csaknem bizonyos, hogy szagos tévé sosem lesz. Mert illatokat előállítani még viszonylag könnyű lenne, de azzal a problémával nem tudnak megbirkózni, hogy a szagok eltűnjenek

A fejlesztők azonban már 30 bites rendszerekben gondolkodnak, ami bő egymilliárd árnyalat létrehozását jelenti. Ez azért kell, mert a különféle képpontokkal kapcsolatos matematikai műveleteknél kisebb lesz a kerekítésekből adódó hiba, és nem torzulnak a színinformációk. A grafikai munkáknál, a digitális fotó- és filmmunkálatoknál ennél még nagyobb, akár 48 bites jelfeldolgozást is alkalmaznak. Az igazi szempont azonban a szem egyik furcsa tulajdonsága, amelyet így jobban le tudnak modellezni. Ugyanis a szem a megvilágítástól és a környező színektől függően nagyon finom árnyalatokat is képes megkülönböztetni (pl. sok optikai trükk is ezen alapul). A 30 bites feldolgozás ilyen apróságokat is hűen vissza tud adni.

Szélesvászon MIKOR VÉGRE beszerezzük első 16:9 arányú tévénket, nagyon gyorsan rá kell ébrednünk arra, hogy még így is meg kell küzdenünk egy vékony fekete csíkkal alul és felül. Ugyanis a mozifilmek jelentős része 2,39:1, vagyis 21:9 arányú képpel dolgozik. Gondosan megvásárolt új tévénk sem képes megküzdeni ezzel a valódi moziszélességgel. Ez az arány nem véletlenül alakult ki, nagyjából megfelel az ember periferi- a jelenetváltásnál. Furcsa volna, ha a rózsát tartó kus látómezejének. hölgyről a kép átváltana egy autószerelő műhelyA Philips már ki is rukkolt az első 21:9 ará- be, de mi még percekig a rózsa illatát éreznénk. És nyú tévéjével. A stílszerűen Philips Cinema ki lenne kíváncsi egy éttermi konyha olajszagára, 21:9 nevet viselő készülék ötvenhat colos, va- egy szeméttelep bűzére vagy éppen arra az illatra, gyis száznegyvenhat centiméteres átmérőjű. Az amikor a szereplő belelép a kutyaürülékbe? ultraszélesvásznú LCD tévé elképesztően szélesEgy-két éve próbálnak minket rábeszélni a nek tűnik. A készülék képpontjainak száma füg- mobiltelefonos tévére, egyelőre még egész Eurógőlegesen megegyezik a Full HD televíziókéval, pában csekély sikerrel. Az emberek ellenállása vagyis 1080 pixelt tartalmaz, vízszintesen azon- érthető, ki akar 5-7 centis képernyőkön tévét nézban nem 1920, hanem 2560 képpont látható. ni, a csatornakínálat is szegényes, ehhez függőnek vagy megszállottnak kell lenni. Szűk közönségre pedig nem lehet piacot alapozni. A szolgáltatást a holtpontról két technológia tudná kibillenteni. Sikerült ugyanis a projektorokat annyira lekicsinyíteni, hogy a méret mindössze akkora, mint egy fél gyufásdoboz. Ez már beépíthető akár egy telefonba is; idén várható az első ilyen készülékek megjelenése. Ezekkel a kis projektorokkal a tévé képét már ki lehetne vetíteni a falra, utazás közben a metró oldalára, vagy éppen a szomszéd utas hátára. Így már élvezhető lehetne a szolgáltatás.

A filmélményt fokozza a cég által kifejlesztett Ambilight Spectra hangulatvilágítás, amely a kép tartalmának megfelelő színű és intenzitású fényt vetít a szoba falára. A rendszer képes arra, hogy a készülék jobb és bal oldalán eltérő színárnyalatot és eltérő fényerőt hozzon létre, ezzel is fokozva az élményt. Az Ambilight csökkenti a szem káprázását és fáradtságát, megnöveli a vizuális kényelmet, kevésbé fárasztja az agyat, megnöveli a kikapcsolódás mértékét, és érzelmileg jobban bevonja a nézőket a látványba.

A másik lehetséges megoldás a szemüvegbe épített kijelzők használata. Egy, a szem előtt lebegő egy négyzetcentiméteres kép akkorának látszik, mint egy száz centis tévé két méterről. A kép színhelyes, éles és tökéletesen látható. (Egy ilyen készüléket a 81. oldalon mutatunk be.) Természetesen még létezik egy lehetőség, a kép vetítése közvetlenül a retinánkra. Ez a lézeres technológia is létezik már, néhány katonai kísérleti alkalmazása ismert. De a közeljövőben nem várható az elterjedése.

Tartalom

A technológia változása magával hozza a tartalomhoz jutás megváltozásának kérdését is. Ma

már mindenkinek szembe kell néznie azzal, hogy fékezhetetlenül terjed az internetes letöltés. A tartalom egyre inkább átköltözik a virtuális térbe. Már manapság is felbukkannak olyan epizódok, amelyek csak az interneten láthatóak. Ezek vagy kifejezetten erre a közegre készült rövid kiegészítő epizódok, vagy a tévétársaság az alacsony nézettség miatt leállította a sorozat vetítését, és a be nem mutatott részek itt lettek elérhetőek. Van a szürke része is a feltöltésnek. Ezt jelenleg még a rajongók teszik, akik a tévében bemutatott filmet vagy sorozatepizódot feltöltik, és mindenki számára elérhetővé teszik. A folyamat egyszerű. Este lemegy az epizód a tévében, másnap reggel már letölthető a netről. Újabb 24 órán belül rnár elkészül hozzá a feliratfájl is. A rajongók a világ bármely pontján élvezhetik, a bemutatóval gyakorlatilag egy időben. Ebböl adódóan rögtön felmerül a kérdés: nem kellene ezt inkább másoknak megtenni? Nem lenne célszerűbb egy olyan rendszert kidolgozni, amely ezen a módszeren alapul, és pénzt is termel a gyártóknak? Miért ne tehetné maga a gyártó letölthetővé a saját tartalmát? Nézzünk egy példát. Adott egy sorozat, amely a tévében sikeres, azonban egy idő után

a nézettsége visszaesik, a csatorna nem akar több részt bemutatni. Mondjuk számára hirdetési szempontból kevés az egymilliós nézettség. A gyártónak azonban hatszázezres nézettségig a sorozat hasznot hajt. Neki megéri, hogy a nézői bizonyos ellentételezésért cserébe letöltsék az elkészült részeket. Amíg számára megfelelő a nézettség, addig újabb és újabb epizódokat gyártana. A gyártónak érdeke a színvonal fenntartása is, hiszen úgy megtermeli a szükséges bevételeket, a néző pedig megkapja a kedvelt sorozatát. Mindenki jól jár. A gyártók bevállalhatnák olyan sorozatok gyártását is, amelyekben ők fantáziát látnak, de a tévétársaságok visszadobták. Megjelenhetnek a rétegsorozatok, akár a kamaradarab szintű, mikro-költségvetésű művek,

melyek csak igen szűk körű kulturális igényeket elégítenének ki, de gyártásuk rentábilis lenne. Ezt a lehetőséget továbbgondolva megtalálnák a helyüket a piacon a videotékák utódai, amelyek egyfajta központi videobankként működnének. A különböző gyártókkal szerződést kötve lehetőséget biztosítanának ügyfeleiknek, hogy ebből a jelentős választékból csemegézhessenek. Egy ilyen szájt előnyös lehet mindenki számára. A néző könnyebben megtalálhatja az őt érdeklő műsorokat, nem kell a sok gyártói oldalt egyenként felkeresnie, és nem kerülheti el a ügyeimét néhány apró, de színvonalas műsorkészítő cég. Ez egyúttal újfajta kereső és ajánló honlapok születését is el fogja hozni. Napjaink keresőihez hasonlóan, ezek a programok leikutatják a neten publikált videoműsorokat, segítenek a megfelelő kiválasztásában, a nézői igények alapján ajánlatokat készítenek. Mindehhez többféle fizetési konstrukció képzelhető el. Például egy átalánydíjért tetszőleges menynyiségű tartalomra lehel előfizetni, hasonlatosan a mai kabeltévé-elöfizelésekhez. Vagy a letöltött műsoridőért kell fizetni, például az adott hónapban 34 órányi tartalmat töltöttem le, ez 34-szer X forint. Másik esetben minden egyes tartalom egyedi árral rendelkezik, amit a letöltők fizetnek. Egy vetélkedő tíz forint, egy sorozatepizód ötven, egy film száz, egy régi mozi csak húsz forint lesz. A jogdíj alá nem eső tartalmak ingyenesen nézhetőek. De fennmarad a reklám is. A műsorok ingyenesek lesznek, de ezért reklámot kell néznünk. Például a műsor előtt, vagy éppen egy felugró ablakban látjuk meg az ajánlott terméket. Az is

elképzelhető, hogy megmarad a műsort megszakító reklámblokk, de ez rnár nem valószínű. Elképzelhető, hogy a filmet ingyen nézhetjük meg, mert egy szponzor terméke annyiszor bukkan lel hangsúlyozottan benne. El tudom képzelni, hogy a műsor előtt én magam választhatom ki egy listából, melyik 2 3 reklámot akarom megnézni. Ennek a megoldás nak többféle előnye is lenne. Egyrészt nem látna a néző olyan reklámot, amely termék abszolút nem érdekli, vagy nem tartozik a célcsoportba. Például egy férfi nem választaná az intimbetét hirdetést. Másrészt mivel a néző dönti el, melyik ajánlatra kíváncsi, meg is fogja nézni, mert valamilyen szempontból érdekli. Épp készül valami ilyesmit vásárolni, hamarosan jön a karácsony vagy egy névnap, és célzottan ajándékot keres. Esetleg éppen csak érdekli az adott termék. Ezért a reklám a hirdetőnek nem veszne kárba, a célközönséghez juthatna el. Hatása meghatványozódna, jól járna vele a néző, a szolgáltató és a hírdetö is. A netes klikkelési hirdetésnek lehelne ú| alternatívája.

Betiltják a plazmatévét? felröppent a hír, hogy a Európai Unió be akarja tiltani a plazmatévéket, mert túl nagy a fogyasztásuk, ezért károsak a környezetre. Hamar kiderült, hogy a hír csak kacsa, az EU kénytelen volt hivatalos állásfoglalást kiadni. Eszerint az nem kíván olyan korlátozásokat bevezetni, amelyek egyes technológiák tiltásával kizárna a gazdasági versenyből bizonyos szereplőket, illetve arra kényszerítené őket, hogy a konkurencia technológiáját kelljen megvásárolniuk . Az azonban valóban igaz, hogy az EU mérsékelni szeretné az elektromos készülékek étvágyát, de ez az összes készülékre vonatkozik, nem csak a tévékre. A plazmatévék elméleti fogyasztása valóban nagyobb, mint egy LCD készüléké. Sőt bizonyos típusok valóban olyan sokat fogyasztának, hogy a tervezett EU tiltás alá esnek. De mire a törvény életbe lép, ezek a készülékek már nem lesznek forgalomban. AZ ÉV LEGELEJÉN

Ezek a kérdések óhatatlanul felvetnek egy következőt: szükség lesz-e egyáltalán a televíziós csatornákra? Hiszen eddig a televízió volt az a közeg, amely a gyártótól eljuttatta az alkotásokat a nézők otthonaiba, mindeközben megteremtve a saját bevételeit, a reklámidő eladásából és/vagy az előfizetői díjakból. De már megszületett az újabb közeg, az internet, és ez sokkal rugalmasabb lehetőséget biztosít a nézőknek. Az interneten keresztül akkor nézhetem meg a műsort, amikor

akarom. Nem vagyok sem kezdési időponthoz, sem csatornához kötve. Nem kell későig fennmaradnom ahhoz, hogy megnézzem a csak akkor bemutatott filmet. Nem maradok le róla, mert épp nem vagyok otthon. Nem kell este várnom az engem érdeklő műsorra, csak azért, mert épp egy szappanopera vagy egy vetélkedő megy. És lenne még egy nagy előnye: megszűnnének azok a töltelékműsorok, amelyeket csak az adásidő kitöltésére használtak. A közeg átalakul, akkor ülök le tévézni, amikor akarok, és azt fogok nézni, amihez csak kedvem van. Így rnár nincs szükség a televíziós társaságokra. Mivé alakulhat át mindez? A gyártók egyúttal műsorszolgáltatók lesznek, a hagyományos csatornák megszűnnek. Nincs szükség mai értelemben vett, vegyes műsorokat szolgáltató kereskedelmi A gyártók maguk is törekednek az áramfo- vagy közszolgálati csatornákra. Nem lesz szükség gyasztás visszaszorítására, ez már a legújabb fej- videotékákra sem. Sőt maga a CI), DVD, és bármilesztésekben is megmutatkozik. Szoká szerint lyen egyéb platformhoz kötött kiadás is eltűnik. De ezekre a kérdésékre még senki sem tudja a a piaci igény kitermeli a szükséges eszközöket. Azonban vélhetően itt nem a környezetünkért választ, még a televíziós csatornák vezetői vagy való aggódás jelenik meg, hanem a készülékek] a filmkészítők sem. Egyelőre rejtély, mi várható ára már annyit esett, hogy a kispénzű vásárlók- nemhogy tíz, de öt év múlva. A jövőt a technológia nál a fogyasztás lehet az egyik legfontosabb fogja felrajzolni. döntő s z e m p o n . t Kovács „Tücsi" Mihály

C. M. Kornbluth: Eljövetel a 12-es csatornán

Megjelenése óta a televízió befolyása egyre nö életünk fölött. Egy elképzelt abszurd jövőben ez akár vallásos méretekel is ölthet. De valóban abszurd ez az ötlet?

a költségvetési év harmadik negyede, a Szövetségi Jegybank Kormányzótanácsa megemelte a visszleszámítolási kamatlábat, és a pénz megfogyatkozott a földön. Ekkor egyes, New Yorkban székelő bankárok egy írást küldtek Hollywoodba, Ben Graffisnek, amely így szólt: A pénz megfogyatkozott a földön, engedd hát periszkópmagasságba Puki Pandát, és nyiss tüzet az elülső torpedó vetőkből. Mire Ben Graffis ekként nyögött fel: Ó, bankárok, Puki Panda mintha a gyermekem lenne, hús a húsomból, de ti mindent fölfaló sárkánynyá változtattátok. Valamikor elégedett voltam a stúdiómmal és az animátoraimmal, amikor még tizenkét Puki Pandát csináltunk évente; átkozott legyen a nap, amelyen fölvettem azt a New York-i kölcsönt. Utasítottatok engem, hogy egészestés rajzfilm-eposzokat készítsek, és én engedelmeskedtem, és ezek a produkciók valóban szenzációs bevételeket hoztak a Paramountnak, és azóta is be-bemutatjuk őket újra a kisebb mozikban, évről évre, vég nélkül. Utasítottatok, hogy forgassak le élőszereplős rövid kalandfilmeket, és én engedelmeskedtem, és a vágószobában azóta ördögien szeletelünk, kockázunk és forgatjuk a negatívokat, kameráinkkal hamis tanúságok tevői-

vé válva, és az emberek megnézik élőszereplős rövid kalandfilmjeimet, és azt mondják: Nézzétek! Ezek a barmok és szárnyasok hozzánk hasonlóan nevetnek, esnek szerelembe, tréfálkoznak és veszekednek. A ti utasításotokra váltam sarlatánná, és építettem meg Puki Panda-parkot, ahová az emberek betérnek gyermekeikkel, ezüstjeikkel és józan eszükkel, majd távozásukkor ezek közül már csupán gyermekeikkel rendelkeznek, a többit kisajtolta belőlük az ezernyi vásári mutatvány; még ebben is engedelmeskedtem. Utasítottatok, hogy Puki Panda tűnjön fel minden hétköznap öt és hat között a televízióban a Puki Panda Pereputtya adásában, és én még ebben is engedelmeskedtem, noha Puki Panda mintha a tulajdon gyermekem lenne. De ó, bankárok, eme legutóbbi parancsotoknak soha nem engedelmeskedhetek. Mire a bankárok, akik New Yorkban székeltek, újabb írást küldtek neki, mely így szólt: Akárhogy is, engedd föl Puki Pandát periszkópmagasságba, és nyiss tüzet az elülső torpedóvetőkből, és még hozzátették: Ne feledd, fiú, nálunk az adósleveled. És Ben Graffis engedelmeskedett. Összehívta animátorait és rendezőit és operatőrjeit és íróit, s bár fájó szívvel, de negédesen ekként szólt hozzájuk:

Ékelődve agymosóknak nevezitek egymást, arra utalva, hogy heti öt órában masszírozzátok a gyermekek tudatába az igényt támogatóink termékeinek megvásárlására. Betöltöttétek a jóslatot, mert hisz nem azt írja-e az Űrkereskedők Könyve, hogy az egymásrautaltságnak kölcsönösnek kell lennie? Így a Puki Panda Pereputtya reklámozza a Puki Panda Magazint, a Puki Panda Magazin reklámozza a Puki Panda-parkot, a Puki Panda-park pedig reklámozza a Puki Panda Pereputtyát. Megkérdeztétek a Motivációs Kutatásról a fiúkat, hogyan foghatnánk meg a kis gazembereket, és ők elmondták nektek, ti pedig megvalósítottátok. Kiértétek, hogy a tehetségtelen néző gyermekek azonosuljanak a tehetséges gyermekszínészekkel, Mulya úr személyében megalkottátok a kigúnyolható, csetlő-botló apafigurát, Pacsi janiéban ugyanakkor az idealizált bátyuskát a fiúknak es az álompasit a koraérettebb kislányok számára. Agyonajnározzátok a nézőket, azt mondjátok nekik, hogy övék lesz a huszonegyedik század, nem osztva meg velük, hogy a valódi hatalom azok kezébe kerül majd, akik leckét írnak tévénézés helyett. Megalkottátok a kezdő zsoltárok és záró áldások liturgiáját, és mindezek fölött ott lebeg Puki Panda szelleme, egyre arra noszogatva és ösztökélve a nézőket, hogy vásárolják támogatóink termékeit. És Ben Graffis mély lélegzetet vett, és nem a szemükbe nézett, amikor tovább beszélt: Hát nem venné ki jobban magát, ha Puki Panda többé nem noszogatna és ösztökélne, hanem úgy parancsolna, mint egy isten? És az animátorok és rendezők és operatőrök és írók döbbenten álltak, és azt suttogták egymásnak: Ez itt a vég, basszus, a New Yorkban székelő bankároknak teljesen elment az eszük. És egyikük, egy öreg animátor így szólt Ben Graffishez remegve: Ó, főnök, ha tudtam volna, milyen lapokat osztanak nekünk, sose loptam volna el Puki Panda figuráját a Micimackó-illusztrációkból huszonkilencben, mire Ben Graffis kirúgta őt. Ekkor egy másik, egy rendező így szólt Ben Graffishez: Ó, főnök, a dolog megoldható egy kéthetes bevezető kampánnyal, és Ben Graffis végigsimított az ő arcán, és azt mondta: Legyen hát!

Történt pedig, hogy a kéthetes bevezető kampányt követő pénteki napon, a Puki Panda Pereputtya utolsó negyedórájában egy különleges film került levetítésre, amely szerves egészként ötvözte az élőszereplős és animációs eszközöket. És ebben a különleges filmben Puki Panda glóriásan tűnt fel, és a tehetséges gyermekszínészek imádták őt, és Mulya úr oly buzgón térdelt le elé, hogy elbotlott a saját lábában, Pacsi Jani pedig férfias és őszinte bölcsességgel hirdette valamennyi Puki Panda-rajongónak széles tévéföldön, hogy cselekedjenek hasonlóképp, és a glóriás Puki Panda így szólt szeretetreméltó, morgós hangján: Puk-puk-puki. És harminchétmillió lélek áldása szállt feléjük. Így esett, hogy Ben Graffis az adás után összehívta animátorait és operatőrjeit és rendezőit és íróit az irodájában, és azt mondta nekik: Határozottan tévétörténelmet írtunk, majd átsétált a bárszekrényhez. Ekkor egy rendező Őrá nézett, aki az asztal, Ben Graffis asztala mögött ült, és így szólt Ben Graffishez: Ó, főnök, ez hatalmas poén, de hogy csinálták az effektes fiúk a glóriát? És Ben Graffis döbbenettel telve nézett Őrá, aki az asztala mögött ült, és valamennyien köré gyűltek, és ujjaikkal megbökdösték Őt, mire Ö így szólt szeretetreméltó, morgós hangján: Puk-puk-puki, mind a többiek pedig hallgattak. És bizonyos tisztátalanok, akik hitetlenül fordultak el képernyőiktől, azt mondták: Szent Kleofás, de rémes ez! És egyikük, aki marionettekkel bábozott, menedzseréhez fordult, s így szólt: Öregem, ha Graffisnek bejön ez, nekünk végünk. Mire egy távoli, mélyen zengő hang azt felelte: Puk-puk-puki, és ez így volt jól. Puki Panda napjai pedig hosszúra nyúltak a földön. Hibakontroll P.P. 36. jan. 18. Zsinat a szűrésről és a beszüremlésről Mulya ú., P. P. P. Pacsi J., P. P. P. Németh Attila fordítása

Tintaszív A következő nagy fantasy-mozitrilógia NAGY REGÉNYT akarsz írni? Végy először egy nagy ötletet, azután szorgos aprómunkával dolgozz ki mindent, ami abból következik. Figurákat - minél színesebb, változatosabb, meglepőbb csapat, annál jobb -, helyszíneket, fordulatokat; és végül keress egy befejezést, amely az alapötletből következik, mégis váratlan. Ha ez megvan, nincs más dolgod, mint megírni még két kötetet, azután hátradőlni, várni a világsikert és a megfilmesítést. A Tintaszív címü könyv írójának, Cornelia Funkénak valaki megsúgta a titkot. A Tinta-trilógia elsö kötete már 37 nyelven jelent meg, és mindez talán a nagy ötletnek köszönhető: történetének hőse ugyanis bármit hangosan olvas, az megelevenedik, kilép a lapok közül, és a valós világ része lesz. De hogy az univerzum egyensúlya fennmaradjon, valaki innen, közülünk bekerül a regény történetébe. A varázsnyelvű Mo maga is csak akkor jön rá, mit tud, amikor lánya születik, és esténként felolvas neki. Egy Kaprikornusz nevű középkori rablólovag pottyan át hozzá, a hős felesége pedig eltűnik - megy a regénybeli középkorba. Ettől kezdve párhuzamos világok közti utazások, üldözések és nyomozások története a könyv. A Warner Bros. produkciójában márciusban mozikba kerülő filmben Brendan Fraser játssza a könyvkötőt, aki immár kamaszlánnyá cseperedett gyermekével keresi annak a regénynek egyetlen megmaradt példányát, amelyben a feleségét elvesztette: a Tintaszív címü kalandos középkori mesét. A stáb Olaszországban, Liguriában forgatott, és a rendező, a Cambridge legpatinásabb egyetemén,

a Queen's College-ban végzett Iain Softley döntése alapján a legtöbb látványelemet nem utólag, digitális trükkel helyezték a szereplők mögé: a filmben felbukkanó különlegességeket, a rablólovag várát, vagy a - borgesi gazdagságú - képzelt allatok istállóját mind felépítették. A nagy fináléban támadó óriási árnyékember, az Árny már természetesen a digitális technikának köszönheti létét: az utómunkálatok és a belső felvételek a legendás londoni Shepperton stúdióban készültek. A szerző állítólag eleve Brendan Frasert képzelte maga elé, amikor hősét megírta. A filmesek azonban legalább olyan büszkék lehetnek arra, hogy a titokzatos, és hatalmas könyvtárral rendelkező nagynéni szerepére Helen Mirrent nyerték meg, a misztikus tudású vándor tűznyelő, Porkéz figuráját pedig Paul Bettany kelti életre. Azt már csak azok veszik észre, akik igazán figyelnek, hogy Porkéz feleségét Bettany saját felesége játssza: Jennifer Connelly nem szerepel a stáblistán, de a filmben és ez a lényeg - ott van. A Tintaszívben minden benne van, ami egy igazi mozihoz szükséges. Alkotói a fantasy legjobb hagyományait és saját gazdag fantáziájukat meg játékosságukat a legmodernebb filmes technikákkal egyesítették, hogy életre keltsék azt, ami eddig csak papíron létezett - pont úgy, ahogy egy varázsnyelvű tudná.

S Z Á Z Év ELŐTT a vak hangszerkészítő, akit csak úgy ismertek, Álem Dasz, vagy Álem mester, készített egy cimbalmot, melynek hangja édesebb volt, szenvedélyesebb és vágyakozással teltebb, mint bármely valaha készített hangszeré. Az egészet egyetlen darabból faragta ki, egy mandulafa törzséből, mely Al Mezeret kertjében állt, az ezer termű palotáéban. Ezt a helyet választotta ki Nazren császárné, hogy itt töltse özvegységét. A palota kapui a holdat formázták, ablakai pedig a csillagokat. Az éjszaka palotája volt ez, és a császárné minden éjszaka végigjárta ezer termét, tején a fátyollal, melyet aznap viselt, hogy feleségül ment a nagykánhoz. Ha a szakácsok, akik időnként megpillantották a konyhában, nem tudták volna, ki ő, könnyen szellemnek nézhették

- Nekünk, sárkányoknak nincs lelkünk - mondta a Felhősárkány, egyre csak tekergetve testét, mint egy macska. - Mert ti, sárkányok lelkek vagytok - felelte Álem Dasz, és megkérte unokahúgát, hogy énekelje el az egyik dalt, amivel éjszakánként szokta enyhíteni Nazren császárné bánatát. Kamora pedig énekelt, és a Felhősárkány már nem tekergette testét. Ehelyett lefeküdt a lány lába elé, mely eltűnt a ködben. Amikor a dalnak vége szakadt, a sárkány így szólt: - Rendben, hangszerkészítő. Tiéd lehet a bajuszom, de csak egy feltétellel. A húgodnak, Kamorának hozzám kell jönnie feleségül. És ha elkészült a cimbalom, minden éjjel lelkem titkairól kell dalolnia nekem. Kamora tudta, hogy néz ki

Sokan a fantázia szárnyain próbálnak menekülni a mindennapok elől, de ki tudja, talán valóban van menekvés. Elvégre a lehetséges világok száma határtalan. volna. A cimbalom húrjai a Felhősárkány bajuszából készültek, aki Abora hegyének lankáit szokta testével koszorúzni. Kora reggel mindig ott időzött, ezért ekkor indult el az ösvényen Álem Dasz, unokahúga, Kamora karjára támaszkodva. - Mit akartok? - kérdezte a sárkány. - A bajuszod, ó, fényességes! - felelte Álem Dasz. - A bajuszom? Akkor biztos te vagy az a hangszerkészítő. Már hallottam rólad. Te vagy az oka, hogy unokatestvéremnek, a Folyami Sárkánynak nincs többé tüske a hátán, és hogy másik unokatestvéremnek, a Főnixnek nincsenek többé farktollai! Miért kellene neked adnom a bajuszom? - Mert ha elkészül a cimbalom, húgom, Kamora eljön hozzád, hogy játsszon neked, és eldalolja neked lelked titkait - felelte Álem Dasz.

a Felhősárkány éjszaka, amikor emberi alakot ölt, ezért ezt mondta: - Hozzád megyek, ha a császárné megengedi. És ez az első énekem. El sem tudjátok képzelni, milyen hideg télen Boston - nem olyasvalakinek való, aki lényegesen melegebb klímához szokott. A lakásomban olyan közel ültem a radiátorhoz, amilyen közel csak lehetett - időnként a hátamat is nekitámasztottam. Az egyetemi könyvtár melegebb volt, de az ottani székek fából készültek, kemények voltak, így nem sok választásom maradt: a kényelmes lakás, ahol ujjaimat folyamatosan kamillateás bögrék falán kell melengetnem, vagy a meleg, de kényelmetlen könyvtár. Abesszíniában születtem, bár most Etiópiának hívják, és olyan sok

helyen nőttem fel, hogy felsorolni se tudom - Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban. Végül is itt kötöttem ki, a hideg, csillogó Észak-Amerikában, ahol amint anyámnak is mondtam, a világ legjobb egyetemei találhatók. És a legjobb egyetemek legjobbja Bostonban van. Anyám meseszép. Bár helyénvalóbb lenne azt mondanom, hogy egy szépség, ugyanis a szépség számára nem tulajdonság, hanem állapot. A szépség a művészete, a hivatása. Nem úgy értem, hogy olyan közönséges lenne, mint egy modell, vagy akár egy színésznő. Nem, ő egyszerüen csak szép, így az élet megadott neki mindent, amit a szépeknek szokott: lakásokat Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, egy repülőgépet, amivel ingázhat köztük, valamint egy Vörösbegytojás nevű gyémántot, amely akkora, mint egy vörösbegy tojása, és ugyanolyan kék. - Jaj, Sabra - mondogatja -, mihez kezdjek veled? Pontosan ugyanolyan vagy, mint az apád. - És ez így is van. A régi fényképeken egy olyan férfi arcán láttam viszont az orrom, a járomcsontom és az állam, aki elég gazdag volt ahhoz, hogy ne kelljen jóképűnek lennie. De a vagyona nem mentette meg az életét. A forradalom idején megvásárolhatta volna a szabadságát, mégis hűséges maradt a császárhoz. Meghalt, amikor lelőtték a repülőgépét, fedélzetén a császárral, épp mielőtt kiértek volna az ország légteréből. Ez már azután történt, hogy a katonai vezetők magukhoz ragadták a hatalmat, és lezárták a határokat. Ekkor anyám és én már úton voltunk Olaszországba, a Vörösbegytojással az ő melltartójában. - A hűség nem jelent semmit - mondogatja anyám. - Ha apádnak több esze lett volna, ma is velünk lehetne. A hűség egy sóhaj. Annyit sem ér, mint a gyűrű az ujjamon. - De volt bátorsága - felelem. - Ugye, hogy volt bátorsága? - Bátorsága, persze, az volt. Végül is a férjem volt. De a gyémánt többet ér. A szépsége kegyetlen gyakorlatiasságot és leírhatatlan bájt kölcsönzött anyámnak. - Olyan vagy, mint ő, Sabra. Folyton a fellegekben jártok. Mikor akarsz végre férjhez menni? Mikor akarsz végre normális életet élni? - Szerinte ostobaság annyira ragaszkodnom hozzá, hogy a saját jövedelmemből éljek, de örül neki, hogy irodalmat

tanulok, amely igen cifra tudomány. - Az a Samuel Coleridge, akinek a versét felolvastad nekem - mondogatja -; biztos vagyok benne, hogy jóképű férfi volt. Ragaszkodtam hozzá, hogy a magam lábára álljak, és egy olyan városba költözzek, amely az ő számára túl hideg, mert így megmenekülhettem a bűbáj elől, mellyel maga körül mindent eláraszt. Akaratlanul is elbűvöl mindenkit, ahogy a pók is ösztönösen gyűjt legyeket. A többség önként repül a hálójába. Ha jelen van, muszáj szeretni, feltétel nélkül. Én pedig büszke vagyok a függetlenségemre, ha másra nem is. Hadd daloljak nektek Kamora és a Felhősárkány frigyéről! Nazren császárné összes szolgálója közül egy sem volt olyan okos, mint Kamora. Ismert minden éneket, melyet valaha énekeltek, amióta csak világ a világ. Amikor énekelt, dala a császárné kertjébe édesgette a csalogányokat, melyek a mandulafák ágaira telepedtek, és úgy kísérték őt. Minden éjjel követte úrnőjét a palota ezer termén át, dalait zengve. Csak Kamora tudta enyhíteni Nazren császárné bánatát, mikor az összeroskadt a kert kövein, és arcát kezébe temetve zokogott a vihar fékezhetetlenségével. Aznap éjszaka, hogy Álem Dasz meglátogatta a Felhősárkányt, Kamora így szólt a császárnéhez: - Úrnőm, kinek arca oly tündöklő, mint a hold, nincs semmi a világon, mi oly csodálatos lenne, mint az, hogy téged szolgálhatlak, kivéve az, ha feleségül mehetnék szívem választottjához. És tudod, mekkora boldogság ez, hisz te is ismerted az ilyen házasság örömeit. A császárné, aki abban a székben ült, melyet Álem Dasz faragott neki a Leviatán szarvából, hirtelen felegyenesedett, hogy a szék eldőlt, és Noé alakja letörött a sarkáról. - Kamora, hát te is magamra akarsz hagyni, ahogy a nagykán is magamra hagyott a csillagok között bolyongva? Egy éjszaka, talán épp ma, visszajön értem. De addig az éjszakáig nem hagyhatsz el engem! - És Kamorára bámult; tekintete zaklatott volt, némiképp dühös, majdhogynem őrült. - Asszonyom, kinek szeme oly fekete, mint az éjszaka - folytatta Kamora lehető legcsitítóbb hangján -, tudod, hogy a nagykán Abora hegyén pihen, sírjában. Magad építetted azt fehér márványból, kőről kőre, és mielőtt helyére illesztetted az utolsót, megcsókoltad az ajkát. Gondolod, hogy férjed elhagy-

hatja az ágyat, melyet te vetettél neki? Nem tilthatod meg, hogy nőül menjek ahhoz, akit szeretek. A császárné sarkon fordult, és elindult ki a teremből, be egy másikba, majd egy másikba; végigjárta a palota mind az ezer termét. Kamora követte, de ezen az éjszakán nem dalolva, hanem némán. Mikor a császárné elérkezett a palota utolsó termébe, egy éléskamrába, ahol a főszakács úrnője rózsasziromlekvárját tartotta, így szólt: - Nos, jól van. Feleségül mehetsz a Felhősárkányodhoz. Ne légy ennyire meglepődve, amiért tudom, kit szeretsz! Nem vagyok én olyan érzéketlen! De előbb teljesítened kell egy feladatot. Ha teljesítetted, feleségül mehetsz, akihez csak akarsz. - Mi a feladat? - kérdezte Kamora. - Keress valakit, akiben nagyobb örömem lelhetem, mint benned! Michael volt az, aki összeismertetett Coleridgedzsel. - Ezt hallgasd! - mondta. „Kublai kán tündérpalotát építtetett Xanaduban, hol roppant barlangokon át örök éjbe veti magát 1 az Alph, a szent folyam." - Nem tudom elhinni, hogy még sosem olvastad! Mármint én ezt középiskolában tanultam. - Ki ez a Michael Cavuto, akiről folyton mesélsz? kérdezte anyám a telefonban. - Hová valósi? - Ohióba - feleltem. Anyám erre hallgatásba merült, mintha csak az mondtam volna, hogy a Hold túlfelére. Együtt voltunk tanársegédek. A diákok dolgozataiból olvastunk fel egymásnak. „A csalogány egy madár, ami éjszaka röpül, és Keats írt hozzá egy ódát." „William és felesége, Dorothy hosszú éveken át éltek együtt a nő haláláig, ami után a férfi sokat siránkozott." „Coleridge rengeteg ópiumot szívott, és ez sok mindent megmagyaráz." Nevettünk, és együtt pontoztuk a fogalmazásokat, majd egy nap, amint épp a könyvtárban ültünk és vizsgakérdéseket gyártottunk, a családjainkról kezdtünk beszélgetni.

- A tied sokkal érdekesebb, mint az enyém mondta Michael. - Szívesen találkoznék az édesanyáddal. Hát nem fogsz, jegyeztem meg magamban. Kedveltem Michaelt, a tüskés hajával, mely mindig felállt, akárhogy is próbálta lezselézni, a szögletes tagjaival, amelyek miatt olyan esetlennek tűnt, mintha ízületei nem egymásnak teremtettek volna, és a humorával. És nem akartam, hogy reménytelenül szerelmes legyen. Hisz az ég szerelmére, az a nő ötvennégy éves! Épp megint Olaszországban időzött, ezúttal egy brit rocksztárral. Egy huszonhét éves rocksztárral. Már két éve voltak együtt. Anyámon láttam, hogy kezd unatkozni. - Nincs senki, aki Coleridge-hez fogható - mondta Michael. - Majd meglátod. Már mondtam: Kamora okos lány volt. Hallgassátok hát, mennyire volt az! Így szólt a császárnéhoz: - Elhozom neked, amit kívánsz, de adnod kell nekem egy hónapot, hogy megtaláljam, valamint egy tarisznyát kenyérrel, sajttal, aszalt sárgabarackkal és egy csupor mézzel. - Nos, jól van - mondta a császárné. - Megkapod mindezt, Kamora, bár hiányolni foglak. De ha a hónap letelik, visszatérsz hozzám, nem igaz? - Ha a hónap leteltével sem találok senkit, akiben nagyobb örömed lelheted, mint bennem, visszatérek hozzád, és addig maradok, amíg csak óhajtod - felelte Kamora. A császárné így szólt: - Akkor most már nyugodtan alhatok, mert tudom, örökre velem maradsz. Másnap Kamora hóna alá vette tarisznyáját. - Őszintén kívánom, járj szerencsével! - mondta a főszakács. - Nem lehet egyszerű minden éjszakát Őháborodottságával tölteni. Bár azt sem igen értem, miért szeretnél hozzámenni egy sárkányhoz. Kamora elmosolyodott, de nem válaszolt, csak megfordult, és kisétált a palota kapuján egy szem aszalt sárgabarackot majszolva. Kamora bácsikája, Álem Dasz háza felé vette az irányt, mely a palotát övező fal tövében állt. A lány a padló kövén ülve találta őt, amint épp egy madarat faragott a Folyami Sárkány legkisebb leányának, mely, ha egy kulccsal felhúzták, magától énekelt. - Bácsikám - kezdte Kamora -, azt mondják, okos vagyok, de tudom, hogy te még nálam is oko-

sabb. Szép szavaiddal kicsaltad a Leviatántól a szarvát, és egyszer Bilkisz, a nap is neked adott hármat aranyló hajszálai közül. Kiben lelheti a császárné nagyobb örömét, mint bennem? Álem Dasz ült és gondolkodott. Kamora volt a kedvenc unokahúga, és nem akart neki csalódást okozni. - Elhozhatnád neki a Kacagó Kopót, aki a hátsó lábán táncol, szamáron lovagol, és egész nap csak mókázik, vagy a Mesefát, melynek levelei a titkokat susogják, melyeket tudóik nem akarnak felfedni. De előbb-utóbb biztos ráunna ezekre. Te, kedvesem, minden éneket ismersz, melyet valaha is énekeltek. Ha a császárné ráun az egyikre, egyszerűen csak másikba kezdesz. Ha bánatos, megfésülheted a haját a fésűvel, melyet neked faragtam, betakarhatod egy takaróval, és mellette ülhetsz, amíg álomba nem merül. Nem lesz egyszerű olyasvalakit találni, akiben nagyobb örömét lelheti, mint benned. Kamora mélyet sóhajtott. - Azt reméltem, te segíthetsz nekem. Jaj, bácsikám! - és most először Kamora hangjában bizonytalanság csengett. - Tudod, mennyire szeretem őt! - Én nem vagyok elég okos, hogy segítsek neked - mondta Álem Dasz -, de tudom, ki az. Kamora, elárulok neked egy titkot. Ha felkapaszkodsz Abora hegyének tetejére, magasabbra, mint ahol a Felhősárkány tanyázik, ott találod a Kőasszonyt. Ő mindenek között a legöregebb, és úgy hiszem, ő tudna neked segíteni. De nem árulhatod el senkinek, hol él, és nem engedheted, hogy bárki is kövessen, mert nagyra értékeli a háborítatlanságot. Ha besötétedik, vedd elő a főnixtollat, amit a tizennegyedik születésnapodra kaptál. Az majd megvilágítja utad a hegytetőre. - De bácsikám, miért segítene nekem a Kőaszszony? - Vedd ezt a dobot! - mondta Álem Dasz. - A Tengeri Kígyó évente levedli bőrét, ezt abból készítettem. A Kőasszony öreg, és az öregek szeretik az ajándékokat. - Köszönöm, bácsikám! - hálálkodott Kamora, és csókot nyomott a férfi mindkét orcájára. - Tényleg nincs a világon senki okosabb tenálad! Kamora keresztülment a városon egy szem aszalt sárgabarackot majszolva. Átgyalogolt a dombokon, egészen Abora hegyének lábáig. A hegy lábánál, ahol az ösvény meredekké válik, az odafentről le-

ereszkedő, lejjebb pedig az Alphba torkolló patakok partjáról szedett egy csokor liliomot. A virágokat a nagykán sírjánál hagyta, aki kislány korában mindig cukrozott mandulát adott neki. Aztán elindult felfelé a hegytetőre vezető úton. Félúton megette ebédjét: a sajtot, kenyeret és pár szem aszalt sárgabarackot. Megmosta kezét az egyik patakban, hóna alá vette tarisznyáját, és folytatta útját. A hegytető előtt megállt, hogy elmondhassa a Felhősárkánynak, milyen feltételt szabott a császárné. - Nos, sok szerencsét kívánok! Ha bárki más lennél, bizonyos volnék bukásod felől, de úgy hallottam, te majdnem olyan okos vagy, mint a bácsikád. - Nem fogok elbukni - jelentette ki Kamora, és olyan pillantást küldött a sárkány felé, melynek hatására az felhőpamacsokra olvadt, azok pedig körbetáncolták a hegyet. £5 ezt a nőt fogom én feleségül venni? - gondolta a sárkány. Mibe keveredtem? A palota tövében álló házban Álem Dasz az unokahúgára gondolt, és elmosolyodott. Azt mondta magában: - Időnként túlságosan is okos ez a lány. Először a Főnix farktollait kérte el, aztán pedig az Óriás Teknőc páncéljából faragott fésűt. És most nekiadtam azt a dobot. Vajon tényleg azt hiszi, hogy rászedett? Jaj, Kamora! Valóban itt az ideje, hogy férjhez menj! Nem tudom biztosan, mikor kezdtünk járni. Fokozatosan vált barátomból „a" barátommá. Jól éreztük magunkat együtt, sőt mi több, olyan jól illettünk egymáshoz, mint a kirakós két darabja. De vajon mivé áll majd össze a kirakós? Ezt még nem tudom. Egy pénteki napon történt. Azért emlékszem, mert épp akkor adtunk le egy adag frissen osztályzott fogalmazást. Még voltak óráim, és úgy döntöttem, hogy a romantikaórámra, melyet ugyanaz a profeszszor tartott, aki mellett tanársegédkedtem, az utolsó házidolgozatot Coleridge-ről írom. Ez könnyű lesz, gondoltam magamban. Michael és én rengeteget beszéltünk róla. A lakásomban ültem. Hideg volt. Olyan hideg, mint egy jégkunyhóban. És egyszer csak ott találtam magam. Coleridge versének Kubla kánja nem a történelmi Kubilaj kán, a Jüan-dinasztia alapítója, Xanadu pedig nem Sandu. Mindkettő álom, hallucináció. Ha tüzetesen megvizsgáljuk, miképp írja le Coleridge a palotát, észre kell vennünk, hogy nem áll össze, amit

mond. Az Alph folyó, melyet az Abora hegyén eredő patakok táplálnak, furcsa dolgot művel: eltűnik a sziklahasadékokban, és addig folyik a kövek között, míg egy föld alatti tóba nem ömlik. Az, hogy Coleridge a tavat „örök éjhez" hasonlítja, illetve „halott óceánhoz", nyilvánvalóan költői túlzás, amint azt a példám is mutatja. A palota pont ott fekszik, ahol a folyó a föld alá bukik, így az egyik oldalról nézve az építmény látszólag a víz felszínén lebeg. A másik oldalról nézve azonban hatalmas kert övezi, melyben a kán fantasztikus fajok példányait gyűjtötte össze: növényeket Atlantiszról, a Hiperboreusok országából, és Thuléról. A palota kőből épült, és az alatta fekvő kőzetből emelkedik ki, ezért minden sziklakiszögellés azonnal sziklafallá változik. Noha Coleridge „jégbarlangokról" beszél, ez ismét csak költői túlzás. Úgy érti, mivel a palota kőből épült, a termek még nyáron is hűvösek, olyan hűvösek, hogy mindvégig fáztam, amíg ott voltam. A palota üres volt. A padlón sárkányokkal és narancsfákkal hímzett selyempárnák hevertek, de senki sem ült rajtuk. Az asztalokat tulipánok, gazellák és sakktáblák díszítették, de senki sem játszott mellettük. A napfényt megszelídítő függönyök, melyek az ajtók fölött lebegtek, a folyó lélegzetével együtt mozogtak. Más azonban nem lélegzett, sem semmi más nesz nem hallatszott, csak a folyó szakadatlan csobogása, amint keresztülzubogott a talpam alatt elterülő barlangokon. Ahogy sétáltam, lépéseim hangja kongott, és tudtam, hogy a padló rohanó víz és üres tér fölött függeszkedik. Mint építészeti teljesítmény, a kán palotája lehetetlen. Mindenütt víz volt: a szökőkutakban, melyekben díszes fehér, narancs és fekete foltos halak úszkáltak, és a medencékben, melyekben a lakók, ha lettek volna, megmoshatták volna a kezük. A levegőben a napfény és a víz tiszta, különösképp elhagyatott illata terjengett. - Már körbenéztem. Nincs itt senki, csak mi ketten. A férfi a tőle elvárható ruhát viselte: térdnadrágot és mellényt egy látszólag túl bő vászoning fölött. Sűrű, barna haja volt, vékony arca, fürkésző tekintete, a keze pedig idegesen matatott. Az ifjú költő - és máris függő. Nem igazán tudtam, mit feleljek. - Régóta vagy itt?

- Már órák óta, és be kell vallanom, kezdek megéhezni. Kell hogy legyen itt egy konyha! Megkeressük? A konyha is üres volt, de az éléskamra teli. Cukrozott mandulát ettünk, és mazsolás túrót, valamint szárított halat, ami jobbnak bizonyult, mint a kinézete alapján hittük. Találtunk egy bort, aminek mézíze volt. - A Sabra szép név - mondta. - Az enyém, a Samuel nem olyan szép, de én nem is vagyok olyan szép, mint te. - Egy szalvétával megtörölte a szája szögletét. - Itt vagyunk, mi ketten, Samuel és Sabra, a kán palotájában. Azon gondolkodom, hol lehet a kán? Talán vadászik, vagy valamelyik másik kastélyában időzik? Ha visszatér, lehet, hogy kivégeztet minket, amiért itt vagyunk. Erre gondoltál már, Sabra? Hisz tulajdonképpen mi birtokháborítók vagyunk. - Nem is tudom - feleltem. - Nem érzem magam birtokháborítónak. És akárhogy is, most nincs itt. - Ez igaz - egyezett bele Samuel. - Kéred az utolsó mandulát? Én annyira nem rajongok érte. - Végigdőlt az egyik párnán, haja szétterült egy virágzó sárgabarackfán, melynek ágai között egy főnix üldögélt. Dalolsz nekem, Sabra? Fáradt vagyok, és úgy érzem, hiábavalóságokat fecsegtem. Van ott egy hangszer az asztalon. Mit gondolsz, tudsz rajta játszani? - Igen - feleltem, miközben kezembe vettem a hangszert: egy cimbalmot. Amíg az iskolai barátaim fociedzésre jártak, én azt tanultam, hogyan kell cimbalmon játszani. Ez is anyám egyik bűbájos, lehetetlen óhaja volt. - Akkor dalolsz nekem, ugye, szép Sabra? Olyan fáradt vagyok, és a fejem is megfájdult, nem értem, miért. Igy tehát félretettem az utolsó cukrozott mandulát, kezembe vettem a cimbalmot, és énekelni kezdtem. Kamora érezte a formálódó vízhólyagokat a lábán, ahol a saru kidörzsölte a bőrét, de azért csak ment tovább, egyre feljebb. Késő délután volt, és a nap már egész messzire leereszkedett nyugaton, mikor a lány elérte a hegy tetejét. A Kőasszony már várta. Szürke kendőbe burkolózott, és háta meghajlott az évek súlya alatt, ezért úgy tűnt, ő is a hegy része. - Hát ismét eljöttél? És megtaláltad már az igaz szerelmedet, akinek arcát a tükrömben láttad? - Megtaláltam, úrnőm, ki bölcsebb vagy, mint a csillagok - felelte Kamora. - De most ki kell érdemelnem.

- Hagyd a hízelgést, ha velem beszélsz, kislányom - mondta a Kőasszony. - Pontosan tudom, milyen bölcs vagyok. Ezúttal mit adsz nekem a segítségemért? Kamora elővette a dobot tarisznyájából. A Kőasszony elismerően méregette a hangszert. - Á, ez jobb, mint a többi holmi, amit tőled kaptam! Habár a Főnix farktolla, amit azért adtál, hogy megtanítsam neked a valaha énekelt összes éneket, egész éjjel világít, így nyugodtan szőhetem a szőnyegeim. És minden reggel használom az Óriás Teknőc páncéljából faragott fésűt, amit azért adtál, hogy megmutassam a tükrömben a Felhősárkányt, és a hajam sohasem kócos. - Ezt mondván végigfuttatta fél kezét földig érő, ősz hajfonatán. - De ez! - Egy ujjával megütötte a dobot, és Kamora hallotta a visszhangot, mely nemcsak a dobból szólt, hanem a körülöttük lévő sziklákból, a szélben hajladozó, bozontos cédrusokból, sőt a levegőből is. Ügy tűnt, végighullámzik a hegy erdős lankáin, az alatta elterülő dombokon - melyek egyikén ott állt a nagykán sírja fehéren, mint a felkelő hold -, és a távolba vész a síkságokon. - Mi ez? - kérdezte Kamora. - A bácsikád nem mondta el? Ez a hang a világ ritmusa, mely mindent kormányoz, még a szíved

lüktetését is, és ezzel a dobbal felgyorsíthatom vagy lelassíthatom, játszhatom búsabban vagy vidámabban. Senki sem képes olyan hangszereket készíteni, mint a te Álem bácsikád, de azt hiszem, ez a mesterműve. Nem csoda, hogy azt akarta, hozd el nekem. Én vagyok az egyetlen, akinek a kezében biztos helyen van. Gondolj csak bele, lányom, mihez kezdene egy férfi, aki meg tudná változtatni a világ ritmusát? És azzal, hogy veled hozatta el, megspórolt magának egy utat a hegytetőre! Okos ember a te bácsikád. És most, itt a vacsoraidő, én pedig éhes vagyok. Hoztál nekem valami ennivalót? Kamora elővette tarisznyájából a mézet, melyről tudta, hogy a Kőasszony végtelenül szereti. - Jó kislány! Hát, akkor gyere be, és meséld el szépen, ez alkalommal mit szeretnél! A Kőasszony barlangjának falait szőnyegek borították. Az egyiken az látszott, ahogy Lilit megteremtette a világot, aztán a Tengeri Kígyóval való esküvője, melyen csillagokból szőtt fátylat viselt. Egy másikon a nagy özönvíz volt látható, mely akkor keletkezett, mikor együtt háltukkor túl hevesen hánykolódtak, és amelyben sokan elmerültek az első teremtmények közül - például a hatalmas sárkányok, melyeknek olyan szarva volt, mint a I.eviatánnak, és rubintból vagy smaragdból volt a szemük, vagy az

óriási teknőcök, melyek hegyeket cipeltek a hátukon, és időnként kisebb tavakat is. A világ egész története ott volt, és az egyik szőnyegen, melyet korábban nem látott, Kamora megpillantotta Abora hegyét, és Nazren császárnénak, a Folyami Sárkány legkisebb leányának esküvőjét a nagykánnal, a háttérben virágzó sárgabarackfákkal. A Kőasszony letelepedett egy párnára, és kinyitotta a mézes csuprot. Belemártott egy fakanalat, megízlelte a mézet, és megnyalta a szája szélét. - Nagyszerű, igazán nagyszerű! Nos, ez alkalommal mit szeretnél? Kamora tudta, hogy most nem okosnak, hanem egyenesnek kell lennie. - A császárné, kinek karja úgy mozog, mint a gerlék, nem engedi, hogy férjhez menjek, míg nem találok számára valakit, akiben nálam nagyobb örömét lelheti. - Vagy úgy! - morogta a Kőasszony. - Nem mehetsz hozzá a Felhősárkányhoz, amíg őfelsége meg nem engedi, és nem fogja megengedni, amíg nem talál valakit helyetted. Túl okos voltál, Kamora. Amikor arra kértél, tanítsam meg neked a valaha énekelt összes dalt, hogy a császárné téged is cselédei közé válasszon, hogy szolgálhasd őt és a palotásban élhess, arra nem gondoltál, hogy örökké maga mellett akar majd tartani? Látod, nem mindig jó, ha teljesül a kívánságod! - Ha nem tanulom meg az összes valaha énekelt dalt - felelte Kamora -, a Felhősárkány sem akarna feleségül venni. Én pedig szeretem őt. Nem tudom nem szeretni, amióta csak megláttam, hogy néz ki éjszaka, amikor ember. Talán nem kellett volna belenéznem a tükrödbe, és azt kérnem, hadd lássam az igaz szerelmem, de hát láttam, milyen boldog volt a császárné a nagykánnal... - Könnycsepp csordult végig a lány orcáján, de letörölte a kezével. - Jaj, okos Kamora! Tehát szerettél volna szeretni, és szeretve lenni! Ezek szerint neked is van szíved mondta a Kőasszony. - Csak azt ne feledd, az okosság nem elegendő, hogy megtarts egy nálad kevésbé okos férfit, még ha maga a Felhősárkány is az! Meg kell mutatnod neki, hogy szíved is van! Figyelmez-

tettem, hogy ne válasszon túl okos feleséget! De hogyan tudnék neked segíteni? Kamora így felelt: - Már én is gondolkodtam ezen, amint éjszaka a császárnéval sétáltam a palota ezer termén át. Miben lelheti valaki nagyobb örömét, mint egy olyan személyben, aki ismeri a valaha énekelt összes dalt? Csakis olyasvalakiben, aki képes új dalokat alkotni. Csakis egy költőben. - Ha magad is tudod a választ - mondta a Kőaszszony -, mihez kellek én neked? - Hogy készíts nekem egy költőt. Nem olyan költőt, aki a piacon üldögélve árulja rímeit, melyeket a katonák, vagy bárki, akinél akad egy ezüstkrajcár, elénekelhet a császárné szolgálóinak... persze hamisan! Egy igazi költőre van szükségem, aki olyan dalt tud írni, melyet még soha nem énekeltek! - Egy költőt? - töprengett a Kőasszony. - És hogy tudnék neked én költőt készíteni? - Ugyanúgy, ahogy a világot is teremtetted, Lilit. Kamora és a Kőasszony meredten bámultak egymásra. Végül a Kőasszony így szólt: - Ugyanolyan okos vagy, mint a bácsikád. Hogy jöttél rá, ki vagyok? Kamora elmosolyodott. - Ki más ismerhetné a valaha énekelt összes dalt? Ki más tarthatná az Igazság Tükrét egy barlangban, Abora hegyén? És mikor a nagykánt a sírjába fektették, a császárné mézzel kente be férje ajkát, hogy megcsókold, mikor a holtak országába ér. Még a világ teremtéséről szóló énekek is említik, mennyire szereted a mézet. Te alkottad a Tengeri Kígyót, a Nap Oroszlánját, ki Bilkiszt viszi a hátán, és ki égi lépteivel melengeti a földet, s az Ezüst Szarvast, ki a halottak országába szólítja az embereket... csak te alkothatsz igazi költőt! - Nos, jól van - mondta a Kőasszony. - Teremtek neked egy költőt, Kamora. De csakis azért, mert kedvellek. Legyen ez a nászajándékom, és egyben az utolsó dolog, amit tőlem kapsz. Igy három ajándékot kaptál tőlem, és ez bárkinek elég. - A Kőaszszony ezzel felállt, és eltöprengett. - Már régóta nem teremtettem igazi költőt. Remélem, még emlékszem rá, hogy is kell.

Láttad már a sziklabarlangokat Kubilaj kán palotája alatt, akit „a kiskánnak" is neveznek, mert minden palotája ellenére sem vehette fel a versenyt nagyapja, „a nagykán" hódításaival? Ahol a kő elvékonyodik, áttetszővé válik, így a barlangot különös, kísérteties fény tölti be. A sötét vízben, mely miután a folyam a föld alatti tóba ömlött, megszűnt rohanni, s mozdulatlan áll, világító halak úszkálnak. Amikor a felszín közelébe érnek, úgy fénylenek, mint megannyi csillag. Samuel levetette nadrágját, és egy szál ingben merült a sötét vízbe. Én a parton ültem, a cimbalmot pengettem, és azon töprengtem, melyik dal tetszene neki. Hanyatt fekve lebegett, haja úgy fonta körbe arcát, mint a hínár. - Úgy érzem, itt nem létezik idő - mondta. - Otthon épp Porlockból vártam valakit. De úgy érzem, itt semmiféle porlocki pasas nem talál rám. Az idő megállt, és már soha nem fog történni semmi. Csak te fogsz továbbra is énekelni, Sabra. Mert ugye továbbra is énekelni fogsz? Énekelj arról, hogyan teremtette meg a Kőasszony a költőt! De akkor nem fejeztem be az éneket. Később a palotát övező kertben sétáltunk. - Ez még jó tíz mérföld - mondtam. - Honnét tudod? - kérdezte Samuel, de nem feleltem. Meleg volt, még a mandulafák árnyékában is, és a rózsák, melyeket hatalmas költségek árán hoztak Ninivéből, az estébe hintették illatuk. - Azt hiszem, örökre itt tudnék maradni! - sóhajtott. - Elfelejteném az átkozott adósságaim. Elfelejteném... a házasságom. Soha többé nem írnék... soha többé nem írnék semmit! Egyébként sem megy valami jól. Soha nem fejezek be semmit. - Lilit nem ezt mondta, mikor megalkotott. - Ezt meg hogy érted? - Lilit agyagból formázta meg a költőt. Kamora figyelte, miképp mintázza meg az asszony a férfialakot: a törzset és a vonásokat. Későre járt. Odakinn már télkelt a hold, és besütött a barlang nyílásán, így sápadt fénye egybeolvadt a Főnix farktolláéval. Kamora a földön ült, és figyelt, de olyan fáradt volt, hogy le-lecsukódott a szeme, és valahogy, egyik szempillantásról a másikra, a férfi elkészült. Magas volt, arányos testalkatú, és szürke, mint az Alph fenekéről származó iszap. A szája nyitva volt, mintha máris verset szavalna.

- Most már csak fel kell ébresztenünk - mondta Lilit. - Én az egyik irányból járom körbe háromszor, te pedig a másik irányból járod körbe háromszor. Azután mézzel kenem meg ajkát, neked pedig mézet kell öntened a szájába, hogy szavai mindig éltetőek és édesek legyenek. Kamora felkelt. Olyan fáradt volt, hogy megmegbotlott, ahogy járt, de azért háromszor körbebotladozta a költőt, és mikor végzett, elvette a csuprot Lilittői, s mézet öntött a teremtmény nyitott szájába. - Kész - jelentette ki a Kőasszony. - És komolyan úgy hiszem, ez alkalommal felülmúltam önmagam. Ő lesz a valaha élt legnagyobb költő, és minden éjjel addig soha nem hallott verset ír majd Nazren császárnénak. Olyan lesz, mint az Alph, melyet újra meg újra megtöltenek az Abora hegyén eredő patakok. - A költő már nem volt agyagszínű. Helyette barna haja vállát verdeste, tejfehér bőrét egyenetlen, barna szőr fedte. Lilit levette szürke kendőjét, és a férfi derekára tekerte. - Szólj, költő! Hadd halljuk első költeményed! A költő erre feléje fordult, és így szólt: „Ismertem egy lányt valaha, látomás lehetett: Abesszinia lánya volt. Abora hegyéről dalolt 2 s cimbalmot pengetett." - Ennyi elég mára - mondta Lilit. - Látod, Kamora, a költőd működik. Most vidd el őt úrnődhöz, és menj feleségül a Felhősárkányodhoz! De ne próbálj ismét meglátogatni, mert legközelebb nem találsz itt! - És valóban ő lett a legnagyobb költő? - kérdezte Samuel. A folyóparton ültünk, ahol az Alph kezd eltünedezni a sziklahasadékokban, és mindentélé rózsaillat terjeng. A nap lenyugvóban volt, és a palota fala fehérről aranyszínűvé változott, majd indigóvá. Nem láttam a barátom arcát, de hangja szomorú volt. - Nazren császárné palotájában az volt - feleltem. - Minden éjjel új verset költött úrnőjének, aki írnokokat gyűjtött maga köré, hogy lejegyezhessék és lemásolhassák azokat, s minden faluba eljuthassanak. Megzenésítették őket, ahogy az akkoriban szokás volt, és minden vásárban énekelték. Mikor

pedig a császárné követei külországba utaztak, fehér elefántjaik hátán mindig magukkal vitték versesköteteit, szám szerint tizennégyet, ahány csillagkép is van, hogy megajándékozhassák velük a szultánokat, kalifákat és cárokat. - De máshol, a nárciszok, az ürühús és az eső országában? Mert azt hiszem, Sabra, te is ezen az álmon kívülről jöttél, ahogy jómagam. - Abban az országban olyan költő volt, aki nem tudta befejezni a költeményeit, és aki évekig egyetlen sort sem írt. De hogyan is írhatott volna, mikor minden éjszakát a császárné palotájában töltött, és új verset írt csakis az ő számára? Mi maradt benne ezek után? - Talán. Igen, talán igazad van. És akkor meghallottuk: villámlás mennydörgött végig a palotán, indigókékről ismét fehérre festve a falakat. Egyszer, kétszer, háromszor. - Megjött - jelentette ki Samuel. - Megjött a porlocki pasas. - És hirtelen eltűnt a szemem elől. A számítógépem monitorát bámultam, melyre azt írtam: „Coleridge versének Kubla kánja nem a

történelmi Kubilaj kán, a Jüan-dinasztia alapítója, Xanadu pedig nem Sandu." Ismét hallottam a három kopogást lakásom ajtaján. - Sabra, odabent vagy? Michael vagyok. Felkeltem, és kimentem ajtót nyitni. - Ti, pasasok! - morogtam, amint Michael besétált, két szatyor holmival, amit a közértben vásárolt. - Ezt meg hogy érted? - kérdezte zavartan. - Ti porlocki pasasok, mindig félbeszakítotok! Megcsókolt, és az asztalra tette a zacskókat, amiket hozott. - Gondoltam, csinálok curryt, bár... biztos ettél már jobbat is, mint amilyet én tudok. Ugye nem fogod kinevetni a currymet? - Soha nem nevetném ki a currydet! Erre nekiállt kipakolni a szatyrok tartalmát. - Szóval min gondolkodtál el annyira, hogy nem hallottad a kopogásom? - Coleridge-en. Hogy soha nem fejezett be semmit. És hogy nem biztos, hogy be akarom fejezni a doktori programot. Michael, mit szólnál hozzá, ha író lennék?

- Részemről oké, feltéve, hogy híres leszel... és gazdag, hogy olyan életstílust biztosíthass nekem, amihez nem vagyok hozzászokva. Később, a vacsora után, mely nem is volt olyan katasztrofális, mint vártam, felhívtam anyám. - Nazren Makedával szeretnék beszélni. - Egy pillanat! Makeda asszony, a lánya van a vonalban! - Sabra! Milyen jó hallani a hangod! Bécsben vagyok Ronnie-val. Édesem, annyira unatkozom! Nincs kedved meglátogatni a te szegény édesanyád? El sem tudod képzelni, milyenek ezek a rock and rollerek! Nincs bennük semmi kifinomultság! Nem lehet velük beszélgetni. - Anya, szeretném, ha eljönnél Bostonba, hogy találkozz Michaellel. - Az ohióival? Jaj, Sabra! Nos, végül is nem irányíthatjuk, kibe szeretünk bele. Apáddal is ugyanez volt a helyzet. Ő az egyetlen férfi, akit valaha szerettem, pedig alacsonyabb volt nálam három hüvelykkel, és az az orr... kár, hogy te is örökölted, bár a füled az enyém, hála az égnek! Persze az igazat megvallva akkor is hozzámentem volna, ha nem gazdag. Ö olyan ember volt. Akkor megyek, és megnézem a te Michaeled. Odarepülhetek Ronnie gépén. Van olyan időszak, amikor meleg van Bostonban? Majd akkor megyek. Lehet, hogy Michael beleszeret. De időnként megéri vállalni a kockázatot. Kamorának a Felhősárkánnyal való esküvőjére a császárné költője, Samuel új verset írt, melyet korábban senki se hallott. Igy kezdődött: Kérded, mit mond a madár? Fecske, gerle zeng, s rigó, kenderike: „Szeretek, szeretek!" Maga Álem Dasz énekelte a cimbalmot pengetve, melynek húrjai a Felhősárkány bajuszából készültek, s melynek hangja édesebb volt, szenvedélyesebb és vágyakozással teltebb, mint bármely valaha készített 1: Szabó Lőrinc fordítása 2: Szabó Lőrinc fordítása

hangszeré. Mikor a végére ért, Nazren császárné tapsolt, és Kamora a császárné esküvői fátylában férjéhez fordult, s elpirult. Ugyanaznap éjjel a Felhősárkány barlangjában férje így szólt Kamorához: - Talán túl okos vagy ahhoz, hogy a feleségem légy. Kamora végigsimította férje ezüst haját, és tűnődve bámulta sápadt vállát, mert kicsit megszeppent annak emberi formája előtt. - Te meg talán túl szép vagy ahhoz, hogy a férjem légy. - Akkor jól összeülünk - felelte a Felhősárkány -, mert így a világon senki sem okosabb és szebb, mint mi ketten. És most, én okos feleségem, megcsókolod végre a férjed? Azon az éjszakán Abora hegyének tetejét felhők koszorúzták. Nazren császárné látta ezt, amint a palota kertjében sétált, és meg is említette a vak Álem Dasznak, aki mellette lépdelt. - Tudtad, öreg barátom, hogy ez lesz a vége? Álem Dasz felnevetett a sötétben. - Sejtettem, egész attól a pillanattól fogva, hogy Kamora kijelentette, a cimbalom húrjai csakis a Felhősárkány bajuszából készülhetnek. Mindig is okos lány volt, bár, legalábbis szeretném ezt hinni, nem olyan okos, mint a bácsikája. - Tehát a húgod boldog - szögezte le a császárné. - Jó, hogy ilyen boldog, bár mi, öregek, tudjuk, milyen tünékeny is a boldogság. - Ezt mondván halkan, zaklatottan sóhajtott. - Igen, úrnőm - felelte Álem Dasz. - De ma éjjel rózsáid nyílnak, és hallom a szökőkutak csobogását. Valahol a palotában költőd épp a vendégeknek szaval, kik megmámorosodtak a mézbortól. Mi, öregek pedig emlékezhetünk, milyen volt fiatalnak, bolondnak, boldognak, és elégedettnek lenni. - És a holdfényben tovalépdelt a hangszerkészítő és a császárné. Galambos Dalma fordítása

Ilja Novák: Másik hely

Bármilyen igyekezettel pusztítjuk is bolygónkat, ez mind semmi ahhoz képest, amit némi külső segítséggel érhetnénk et. - A következő novellát csak erős idegzetű olvasóinknak ajánljuk.

/ A fény, áttörve az összesűrűsödött légkörön, piszkossárga lett, szinte rozsdás. Ködös fátyolként lebegett a levegőben, és már nem megvilágította, hanem kifakította a térből kiragadott egyes tárgyakat, elmosva minden másnak a körvonalait. - Dolgozni akarok! Engedjenek el, én tudok dolgozni! - A hang fiatal volt, erős és csengő. A pán nem mozdult. Inkább matt fémöntvényre, mint értelmes lény szemére emlékeztető fekete gömbökből két vékony sugárban fehér szikrák spirálja lövellt ki. Az eleven targonca összerándult és megállt, amikor a pán alsó végtagjával megbökte. - Engedjenek el! Odahallatszott a hernyótalpas rabszállító vinnyogása. A ködben feltűnt egy sötét tömeg, amely lassan közeledett a barakkok porózus falaival övezett széles földúton. A barakkoknak nem volt ajtajuk, csak különböző formájú és méretű nyílásaik, amelyeken a kiáltás hallatán félmeztelen emberek néztek ki. Szótlanul követték tekintetükkel a hernyótalpast, amely lassan haladt a ködben, mint a komp a folyón. A pán megmozdult, a targonca megremegett a fájdalomtól.

Lágy, rózsaszín testének vékony vesszőkből font háló adott az utasa számára kényelmes formát. A három kitinkerék elfordult, és a pán tekintete az út felé irányult. Két brigádvezető kísérte (Bra településen így nevezték őket): egy lábszárcsonttal felfegyverzett, vörös szakállas férfi és egy hosszú fekete hajú, magas, szikár nő. - Nem akarom, ezt nem lehet! A lánctalpas széles hátán, amelynek belső peremét durva felületű csontlemezek fedték, annyi ember zsúfolódott össze, hogy csupasz, mocskos testük szinte összeolvadt, közös, mozdulatlan tömeggé tapadt össze. Egy fiúnak azonban sikerült átmásznia a peremen, és leugrania. Talán nagyon napbarnított, talán nagyon mocskos bőrén a borotvaéles peremtől származó vékony karmolások kígyóztak. A fiú elesett, felállt, és sántikálva megindult az úton. A lassan távolodó lánctalpasról a rabok egykedvűen nézték. A szakállas felé indult. A fiú botladozva és el-elesve megközelítette, arccal lefelé a földre vetette magát, és ezt suttogta: - Én még tudok dolgozni. Dolgozni fogok.

A brigádvezetőnő a pánra nézett, pillantását végigfuttatta a szemgolyói közt lévő lemezen, és ütésre emelte a lábszárcsontot. A pán testén halk kattanással megnyílt, majd össze is zárult ráncos, reszelős ajka, amelyből szinte láthatatlan, nagyon vékony, szürkés szál cikázott végig a levegőben, és a férfi brigádvezető felkiáltott. A hátán, a farkcsontja fölött élénkvörös kelésszerű folt jelent meg, gyorsan növekedett, majd vérezve télfakadt. Mint a széthasadt zsákvászon, felnyílt a bőre, majd alatta a hús, kilátszott a gerince. A szakállas összeesett, néhányszor összerándult, majd elcsöndesedett. A ráncos ajkak megint megnyíltak, a következő köpet a fiú vállát találta el. A pánok képesek voltak változtatni a ragacsos méreg koncentrációját, így ez jóval gyengébbnek bizonyult. A fiú télordítva összeesett, vállát a földhöz dörzsölte. A fénytablón lassan színes jelzések foltjai úsztak végig. A brigádvezetőnő arca dühös volt, de megrázta a haját, és félelemtől rekedt hangon fordította: - A kis termetű egyed útvonala korrelál a pán útjával. Eközben a rabszállító lánctalpas elkúszott mellettük, és befordult a nagy barakkhoz, amelynek falán széles nyílás tátongott. A barakk tetején zöldes lepedékkel borított kémények meredeztek és tűntek el a ködben. A lánctalpas szorosan a nyílás elé állt, behúzta testébe a borotvaéles lemezeket, és megdőlt, hogy az emberek befelé zuhanjanak. - Neved? Az asszony öltözékéül mindössze egy rövid és mocskos ing szolgált. Bal bokáján jókora élénkvörös folt éktelenkedett. A fiú feltérdelt, alulról felfelé nézve a pánra. -Jan. - Neki ez mindegy. Én kérdeztelek, Bagir. - Az asszony óvatosan megérintette lábujjaival a megégett gerincű férfi oldalát. - Tudni akarom, kinek köszönhetem Samson halálát. A nagy barakk felől halk kiáltozás hallatszott. A nyílás bezárult, a hernyótalpas átható nyüszítést hallatva visszaindult. Jan hol a pánra, hol saját vállára pillantott, amelyen az út mocska vérrel keveredett, nyirkos barnás kásával borítva a méreg okozta égési sebet. - Azt mondta, velünk jössz. A pán alatt összerándult az eleven targonca, és halkan surrogó kerekekkel továbbindult. A brigádvezető-

nő a nyomukba eredt. Ellenkező irányban elkúszott mellettük a hernyótalpas. A barakkból a vastag falak által tompított zúgás hallatszott - megkezdődött az égetéssel egybekötött elgázosítás. Igy maradt életben Jan, a sötét bőrű fiú, akinek apjáról még az anyja is alig tudott valamit, az anyja, aki már rég elpusztult Bra település egyik női barakkjának nyirkos bűzében. Bra peremén, ahol a városba vezető út kezdődött, magasodott a pánok pihenőállványa, mellette ablaktalan gerendaház és egy faágakból, félig rothadt deszkákból összetákolt fészer. A házban a brigádvezetők laktak, a fészerben Jan és egy kóbor öregember telepedett meg, s éjszaka megjelent köztük az úton lévő pán targoncája is. Azon az estén a fészerhez érve a fiú megpillantott odabenn egy foltos fejű embert, és elvesztette az eszméletét. Reggel azt tapasztalta, hogy sebeit piszkos textilcsíkokkal bekötözték. Jan körül ugrándozva, táncikálva tüsténkedett egy nyurga, sovány öregember, akinek fejét sötét foltok borították, köztük hosszú ősz hajtincsek lógtak. Szemöldöke, alul összecsomózott szakálla és bajusza is ősz volt. Botot szorongatott a markában, amelynek fém vége nem hegyes volt, hanem úgy kalapálták meg, hogy a vaslemezke cikcakkos legyen. Az öreg felkiáltott: - Én Necki! Tisztogató! Zöldtelenítő! Tegnap fekete bőrűt hozta brigádvezető. Az a dühös asszony. Ki vagy? - Jan - felelte a fiú. Itt nem voltak priccsek, amilyeneket a telepesek eszkábáltak össze maguknak a barakkokban, csak száraz fűvel hintették fel a földet. A sarokban az eleven targonca álldogált. Amikor meglátta, Jan feltápászkodott. - Ez kié? Necki a targonca felé fordult. Botjának végén a cikcakkos fémdarab bonyolult figurát írt le a levegőben. - Omnibossé. Omniboss: pán. Necki az ő tisztogatója, ez meg az ő targoncája. Jan miért fekete? - Én... nem tudom. Ilyen a színem. És ki a gazdájuk? Az öreg odalépett a targoncához. - Ne kiabálj, Fekete Jan! Fekete Jannak nagyon erős a hangja. Omniboss... ő fontos, igaz, Világszép Jelena? Omniboss fontosabb a bolygó összes többi pánjánál.

- Ez a neve? Omniboss? - A pánoknak nincs nevük, Fekete Jan talán ezt sem tudja? A pánok nem társalkodnak. - Az öreg hangja hirtelen megváltozott, behízelgővé vált, mintha egy másik, a belsejében rejtőző okosabb és nyugodtabb ember beszélt volna. - Az értelemmel felruházott lény egy másik értelmes lényt üdvözölve értésére adja a másiknak, hogy azonosította és tudomásul vette jelenlétét a belátható térben. A pánok számára az üdvözlés értelmetlen dolog. A szemük, Jan. Nem látnak. Nem úgy érzékelik a teret, ahogyan mi. Az öreg testében rejtőző ismeretlen végigdarálta ezt az értelmetlen szöveget, és elhallgatott, Necki pedig cikcakkja végével hirtelen oldalba bökte a targoncát. Az összerándult, és nyikorogva a falhoz lapult. - Ez fáj neki! - lökte félre Jan az öreget. A veszszőfonattal körülfogott rózsaszín hús gyengének és védtelennek látszott. A fiú óvatosan a targonca meleg oldalára tette a tenyerét. Sem szeme, sem füle, sem orrlyuka... a targoncák mégsem csupán elevenek voltak, hanem értelmes lények, bár az emberek szemében még furcsábban festettek, mint a pánok. Az érintéstől a targonca megremegett, de gyorsan megnyugodott, és kitinkerekein lassan ingadozni kezdett jobbra-balra. - Jelenának hívnak? - kérdezte Jan. - Neked is fáj, igaz? - Megérintette saját oldalán a borotvaéles perem okozta vágást. -Nekünk most nincsenek targoncáink, a mi pánjaink maguk járnak. Itt fogtok éjszakázni? Jelena meleg oldala megfeszült, felpúposodott, majd lelapult, és a targonca sűrű, rózsaszín folyadéksugarat bocsátott maga alá. A pajtát maró szag öntötte el. Jan visszahőkölt, nehogy a pempőszerű folyadék megégesse a lábát. - Ezt nem itt kellene csinálni, inkább az utcán. - Jön a haragos brigádvezető - szólalt meg az öreg, és Jan megfordult. - Bagir? - Bagir-Rosszbagir. Igen, az. Amelyik tegnap Fekete Jant idehozta. A pajtába belépve Bagir nyomban megragadta Jant a tarkóján göndörödő fekete üstökénél fogva. - Magadhoz tértél, te undormány? Takarodj! A küszöbön állva megmerevedett, kitágult orrcimpákkal beleszimatolt a levegőbe, és megkérdezte Neckit: - A targonca pempője?

De az öreg már nem volt a pajtában; a brigádvezető a hajánál fogva az utcára cibálta Jant, és a pánok éjszakai pihenőállványához vonszolta a fiút. Elhaladtak a telepesek tenyésztette, sárban hempergő disznók mellett, elhagyták az elgázosító barakkot. Neckitől eltérően, aki úgy mozgott, mintha valamennyi izülete már régen felmondta volna a szolgálatot, kiugrott volna a helyéből, Bagir nagyon céltudatosan haladt, nem ment, hanem menetelt. Minden mozdulata, gesztusa, arcjátéka valahogy lázas benyomást keltett - mintha a brigádvezető testében beteges feszültség tombolt volna, és az asszony állandóan visszafogná, iszonyatos erőfeszítést fektetve ebbe. A szélső barakkot a csontmező követte, ahová azt szórták ki, ami az elgázosítás után megmaradt, majd következett az éjszakai pihenőállvány. Necki már ott volt - Omniboss körül mászkált, és botját maga elé nyújtva a cikcakkal letakarította a pán kitinjéről az éjszaka folyamán ráülepedett zöldes lerakódást. Néhány, állandóan Brában élő pán még nem hagyta el a pihenőállványt. Mozdulatlanná dermedve időztek egy nyirokkal borított kerámiacsövekből álló, bonyolult konstrukción, a csövek függőlegesen álló vége mélyen belemerült a testükbe. A pánok „éjszakáztak" - vagyis egy időre mozdulatlanná merevedtek, ez akár két teljes napig is eltarthatott. Soha senki nem látott olyat, hogy egymagukban „éjszakáztak" volna, mindig legalább ketten voltak együtt. Ilyenkor összekapcsolódtak, csőszerű végtagjaikat a kitinjükön feltáruló nyíláson keresztül beszívták egymás testébe, ám eközben nem végeztek afféle ritmikus mozgást, amilyet Jan a barakkban látott néha, a priccsen éjszakázó felnőttektől. Brában néhány száz telepes, vagy tucatnyi brigádvezető és hat pán élt. Közülük most négyen gyűltek össze a pihenőállványon. Összefonódva megmerevedtek, ettől úgy festettek, mintha nem élőlények lennének, hanem egyetlen érdes barna fából faragott szobor, amely a ködtenger fölé magasodik. Omniboss szemgolyóin fehéres spirálok siklottak. Jan megértette, hogy őt nézik. Vagy talán „azonosítják és tudomásul veszik jelenlétét a belátható térben". Bagir hangosat nyelt, és vállon veregette a fiút. A pán fénytablóját villanások világították meg, és a brigádvezető lassan fordította: - Jelek továbbítása. Te... te leszel... a szócsöve. Szócső - ismételte meg elgondolkodva. - Aha, te Szócső vagy, mostantól ez a neved. Megfelel neki... hm,

az általad keltett hanghullámok intenzitása. Te fogod megmondani... kihirdetni a közleményeket, érted? - Nem - mondta Jan. - Mit nem értesz? - Bagir megráncigálta Jan üstökét. - Erős a hangod. Ha ki kell hirdetni valamit, én vagy egy másik brigádvezető megmondjuk neked, te pedig teleüvöltöd vele egész Brát. Mázlid van, fekete pofájú, egyszerüen mázlid van... A Világszép Jelenának nevezett targonca odagördűlt Omnibosshoz. Necki befejezte a reggeli toalettet, a pán feltelepedett a targoncára. Tablója megint felfénylett. - A férfiak takarítsanak ki az elgázosító barakkból mindent, ami nem égett el, az összes megmaradt csontot! - fordította Bagir. - A pán azt akarja, hogy a csonthamut gyűjtsék zsákokba. Szócső kiállt az út közepére, és kikiáltotta a parancsot. A Világszép Jelena nyergében ülő Omniboss ott volt mellette, és a fiú nagyon igyekezett - csengő hangja betöltötte egész Brát. Azután a brigádvezetők bejárták a települést, és kihajtották a legegészségesebb férfiakat, felfújt csinkehólyagokat osztottak szét köztük, és az elgázosító barakkhoz küldték őket. Esténként a föld fölött függő zavaros légréteg öszszesűrűsödött, a hangok elmerültek, elhaltak benne, nem tudtak előtörni a szájból. Jan igyekezett, torkaszakadtából ordította: „Öt erős férfi a csontmezőre! Még tíz zsákot meg kell tölteni!" - és kiáltását meg hallva sötét alakok vánszorogtak a ködben a mező felé, ahová az elgázosító barakkból kiszórták az elégetettek maradványait, vonszolták magukat, hogy a csontok porával, hamujával és salakjával megtöltsék a csinkehólyagokat. Omniboss Brába érkezésével lázas tevékenység vette kezdetét. Másnap reggelre bekúszott a teherszállító hernyótalpas, és a teli hólyagokat elszállították, nem tudni, hova. Este, miközben a kiáltozásba belefáradt Szócső Neckivel együtt a pajtában levesét kanalazta, az öreg azt magyarázta, hogy a targonca pempőjét, ha kihűlt, meg lehet inni. Jan összerándult az undortól, és azt mondta, a világ minden kincséért sem tenné meg ezt, Necki pedig botját rázva ezt kiáltotta válaszként: - Az a moslék összezavarja az értelmet és égeti a gyomrot! Azt, hogy a targonca pempője megzavarja az elmét, a fiú látta a pajtába belépő Bagir szemén. Odabent sötét volt, csak a sarokban ténylett tompán a kihűlt pempő olajos felülete, és Világszép Jelena

kerekének pereme csillogott alig érzékelhetően. Jan végezve levesével lefeküdni készült, amikor a beviharzó brigádvezető megragadta a hajánál fogva, és homlokát a földhöz verdeste. - Miért nem tudlak megölni? - visította. - Az elgázosító barakkba kellett volna kerülnöd, miért élsz még? - Veríték és hamu!- kiáltott fel Necki, és botjával Bagir felé sújtott, de a brigádvezető félreugrott, és úgy beleöklözött a mellébe, hogy az öreg elesett. Valamit motyogva a fal mellé kúszott, és ott elcsöndesedett.

mondtam, éget, de nem így értettem. Nemcsak lerészegít, hanem rombolja a neuronpályákat is. Reggel Szócső felfedezte, hogy megkopaszodott. Koponyája olyan sima volt, mint a polírozott fekete fa, s a fiú hosszan és értetlenkedve dörzsölte a tarkóját. Necki, aki fel-alá mászkált a pajtában, és botjával a füvet csapkodta, azt mondta:

A brigádvezető egy bögrével merített a pempőből, kiitta, és kiköpte a szájába került fűszálat. - Szerencséd volt, de nem tart sokáig, Szócső. Az ilyenek, mint te, nem élnek sokáig. Erről én gondoskodom. - Még egyszer rávert Janra, és imbolyogva kiment. Kintről, az elgázosító barakk felől elnyújtott, mély hang hallatszott. Szócső feküdt a sötétben, mozdulni sem mert, vérző orral hüppögött. Valami végigsimította a fejét, összerezzent, körülnézett. Közvetlenül mellette halványan fénylettek a targonca kerekei. Jelena halk surrogással visszament a fal mellé. Jan óvatosan megérintette a haját, és valami meleg ragacsot érzett rajta. Az iszonyodástól fulladozva füvet tépett a földről, és a fejét dörzsölte vele. Necki megváltozott hangon szólalt meg: - Milyen különös szimbiózis! Valamikor azt feltételeztem, hogy a targoncák a pánok által kifejlesztett biorobotok, de aztán megtudtam, hogyan is van ez a dolog. A targoncák amorfok. A pánok hálóba csomagolják őket, hogy megfelelő formájuk legyen, és lovagolhassanak rajtuk. Kerekeket raknak rájuk. A targoncák teste nagyon érzékeny, csak be kell tanítani őket. Olyan ez, mint a lovakkal. Tudod, mi az a ló, Jan? Egy bökés a sarkantyúval a bal oldalába, egy a jobb oldalába, meghúztad a gyeplőt, és a ló oda ment, ahová te akartad. - Bekente a fejemet a pempővel! - suttogta Szócső. - Minek kent össze? Azt mondtad, hogy ez a piszok éget! Leégeti az egész fejemet? - A bőrödet? Nem, aligha. De a nyálkahártya nehezen áll neki ellen. Nem került az orrodba? Azt

A pihenőállványnál, míg Necki Omnibosst tisztogatta, Szócső az utasításokra várva mellette állt. A csonthamuval teli hólyagok körül összegyűltek a férfiak és néhányan a legerősebb nők közül. Bagirral az élen odamentek a brigádvezetők is, de Jan rájuk sem hederített - fejét hátravetve fölfelé bámult, oda, ahol zavaros áramlatok közt csinkék repültek a város felé. Smaragdzöld, duzzadt hasukat szarupáncél borította, télig áttetsző bőrükön keresztül látszottak sötét belső szerveik, oldalukon vaskos nyúlványok lebegtek a szélben. Ezeken a nyúlványokon levegővel teli hólyagok csüngtek. Szócső tátott szájjal figyelte őket, míg Bagir hasba nem vágta. A fiú még nagyobbra tátotta a száját, térdre esett, levegő után kapkodva. A brigádvezető megkérdezte:

- Világszép Jelena megszerette Fekete Jant. - Hogyhogy megszeretett? - csodálkozott Jan. - Jelena látta, hogyan tépi Rosszbagir Fekete Jan haját, és úgy döntött, segít a fiúnak. A maga módján.

- Hova lett a hajad? - és kezét törölgetve odébb lépett. Mögülük halk vinnyogás hallatszott, mindenki megfordult - a ködben egy hernyótalpas kúszott feléjük. A lehető legszélesebbre kinyitott, borotvaéles lemezek között azok álltak, akiket Gor településről Brába irányítottak át. Kerekeivel surrogva Világszép Jelena Szócső mellé állt. Necki a mozdulatlan Omnibosst tisztogatta, a brigádvezetők és a telepesek a hernyótalpast figyelték. A targoncához hajolva a fiú odasúgta neki: - Köszönöm. Jelena megbillent, majd odagördült a lepedéktől megtisztított pánhoz. A borotvaéles peremek között zömmel öregek voltak, de amikor a hernyótalpas továbbgördült, Jan meglátta, hogy a szállító hátsó része gyerekekkel van

teli. A hangos sírást meghallva Szócső Bagirra sandított. Az asszony mellette állt, nehezen lélegzett, cs pislogás nélkül meredt a gyerekekre. Szócső igyekezett nem zajt csapni; oldalazva eltávolodott tőle, és a hólyagok mellett állt meg. A csonthamut, amivel teli voltak, az utóbbi néhány napban gyűjtötték össze sietve a Bra egész területéről kirendelt telepesek. A munka nem bonyolult, inkább fáradságos volt - némelyik csont nem égett el, ezeket ki kellett válogatni a hamuból, nehogy bekerüljenek a hólyagokba. Biztonságos távolságban állva, Jan Bagir arcát figyelte. Amikor a hernyótalpas odaért az elgázosítóhoz, és oldalt dőlve behúzta pereme egy részét, az asszonyt elöntötték az érzelmek. Bagir egész testével előredőlt, és kezét ökölbe szorította. Szeme helyéből csaknem kiugorva a gyerekekre meredt, akiket a lánctalpas bezúdított a barakkba. Ajka szétnyílt. Bagir valamit suttogott. Az elgázosító barakk különbözött a többi építménytől, amelyek falait sárral és agyaggal betapasztott ágakból építették tél a telepesek. Ezt a barakkot a pánok hozták és állították fel. Kezdetben kicsi volt, talai puhák, de fokozatosan megnőtt és megszilárdult. Merev bőrelemekből állt, amelyek szorosan egymáshoz tapadtak, nyílásaiból kiindulva hajlékony csövek kígyóztak a város felé. A lánctalpas kiborította az utolsó embereket is, majd átható hangon félvisított. A bőrelemek elmozdultak, lezárva a nyílásokat, és a nyálkával borított csövek megfeszültek, fölemelkedtek, bezúdítva az égő gázt. Bagir szemét összeszorítva rekedt kiáltást hallatott abban a pillanatban, amikor a barakkból elértek hozzájuk a bőrfalak által tompított, alig hallható sikolyok. A megszokottól eltérően a hernyótalpas nem indult vissza azonnal Gorba, hanem megállt a csontmező mellett, teljesen behúzva borotvaéles peremét. Amikor Omniboss felvillantotta a parancsot, Bagir lefordította, Szócső pedig kikiáltotta; a telepesek felpakolták a hernyótalpas kemény és széles hátára a csonthamuval teli hólyagokat. Aznap este Bagir, miután háromcsészényit megivott a targonca váladékából, megpróbálta elkapni Szócső üstökét. Mikor nem találta, a brigádvezető kificamította a fiú bal csuklóját, és elment. Necki fel-alá mászkált a pajtában, zörgette a szalmát, cikcakkjával az alacsony mennyezetet bök-

döste, és folyamatosan mormolt magában, Jan pedig a sarokban fekve nyöszörgött. Jelena odagördült melléje, megérintette a feje tetejét. Szócső meglátta, hogy a háló szemei közt kinőtt két egészen kicsi kezecske, olyanok voltak, mint egy csecsemőé, rövid, pufók ujjacskákkal. Jan először megrémült, de a kezecskék teljesen ártalmatlannak látszottak. Megérintette az egyiket. Tapintásra rendkívül lágy volt, nem borította bőr - egyszerűen sűrű rózsaszín hab volt, amely emberi kéz formáját öltötte. - Hogy csináltad ezt? - kérdezte Szócső. Jelena kissé imbolyogva megsimogatta az arcát. - Hűvösödik - szólalt meg egy hang. Jan összerezzenve Neckire pillantott. Az öreg most nem járkált a pajtában - leguggolva két tenyere közt görgetett egy kis hengert a kihűlt pempőből. A földön, egy széles és lapos kő mellett halomban hevert még néhány henger. Necki fogott egy másik követ, és néhányszor rájuk csapott vele. A pajta homályát szikraeső világította be. Az egyik pempőhenger lángra lobbant, ettől meggyulladt a többi is, és a földön rövidesen halványrózsaszín fényű kis tűz égett. - Folyékony állapotban még jobban ég a pempő mondta Necki. A tűztől meleg áradt szét a pajtában. A puha kezecskék megérintették Szócső homlokát, megsimogatták a fülét, az arcát. - Honnan lett ez neki? - ismételte meg a kérdést a fiú. - Mi? - Necki felemelte a fejét, végignézett Jelenán. - Eléggé amorf szubsztancia, nem igaz? Még sosem láttad, hogy csinálják ezt? - Brában már régóta egyetlen targonca sincs. - Hát igen, ez a légkör gyilkos az ő számukra. A pempőjük... azt hiszem, normál körülmények között nem választják ki. Itt lassan elfolyatják, és végül meghalnak. A targoncák képesek ilyen kézszerű szerves manipulátorokat növeszteni. Ismertem egyet, amelyik megtanult beszélni. Sok mindent mesélt nekem... Szócső föltámaszkodott, és a tűz fényénél megnézte Jelenát. A háló szálai mélyen bevágódtak a húsába, és nyilván állandó fájdalmat okoztak neki. A targonca ismét megsimogatta, majd a kezek lassan elvesztették formájukat, és visszahúzódtak. - A háló fájdalmat okoz neki? - kérdezte Jan, közelebb mászva a tűzhöz. - Az egész életük merő fájdalom ezen a bolygón. Hallgatva melegedtek.

- Van még körülöttünk valami? - kérdezte a fiú. A településeken kívül? Necki lábát maga alá húzva letelepedett. A botját maga mellé tette, és átkarolta a saját vállát. - Van még a város. Hallottál már a városról... A pajta rozoga falain kívül honoló sötétségből elnyújtott, mély búgás hallatszott. - Ez a ti gázosító barakkotok - magyarázta Necki - a többi kéménnyel vált szót. Vagy talán jelet ad Tamberlognak. Tamberlogról tudsz? Nem, ne is kérdezz, róla most nem mesélek. Ott áll... vagyis ott lakik a város szélén. - És mi van még ott? - A városban? Most semmi jó. Romok, a pánok tették lakályossá maguknak. Nem sok évet éltél meg, nem tudod, hogyan volt régebben. De akik öregebbek, emlékeznek... emlékeznek másik helyekre. Ott a városban voltak múzeumok. Szobrok, képek... Ha egyszer eljutsz majd az egyikbe, megláthatod, hogy néztek ki más helyek. Jan már megértette, hogy az öreg belsejében két különböző ember lakozik. Az egyiket Neckinek hívták, ő összefüggéstelen mondatokat óbégatott, mindenfelé a botjával mászkált, és a pánját tisztogatta. Necki nem volt gonosz, de túlságosan jó sem, cikcakkjával gyakorta belebökött Jelenába, ha elment mellette. A másik, akinek nevét Jan nem tudta, és akit magában csak Bácsinak nevezett, jobban tetszett a fiúnak - ő nem volt olyan közömbös, mint Necki. És ő válaszolt a kérdésekre, bár a felelete gyakran tartalmazott érthetetlen szavakat. Nappal mindig Necki volt, Bácsi csak sötétben jelent meg, késő este vagy éjszaka. Bár másnap váratlanul fényes nappal bukkant elő, amikor Szócső Brán keresztül a csontmezőhöz igyekezett Neckivel. Nagy, sáros pocsolya állta útjukat, amelyben disznók hevertek. Az apraja hempergett, röfögve bökdösték az orrukkal egymást és a gyerekeket, akiket most alig lehetett megkülönböztetni a malacoktól. Necki eddig megszokott hanyag módján poroszkált, de hirtelen megmerevedett, és tágra nyílt szemmel bámulta a játékot. Szócső is megállt. Kificamított kezét, amely még mindig fájt, a melléhez szorította. Egy aprócska kislány felkapaszkodott az egyik disznó hátára, és visongva hempergett rajta, négykézlábra állt, és a sarat köpködve felnevetett. -Vége az emberi nemnek - mondta a Bácsi hangja Necki szájával. - A nagy Pán isten meghalt. Disznók... Miben különbözik az ember az állatoktól?

|an ránézett, és értetlenül mosolygott. - Abban, hogy az állatokat nem foglalkoztatja ez a kérdés. Az öreg szünetet tartott, mintha arra várna, hogy Jan felfogja a mondottakat, majd dühösen megszólalt: - Te legalább az empátiára képes vagy, de egyébként. .. ugyanolyan ostoba disznó vagy. Mindannyian olyanok vagytok most, mint a disznók. Mint bármelyik állat... a következő nemzedék ugyanolyan, mint az előző volt. A gyerekeid, ha egyszer lesznek majd, ugyanolyanok lesznek, mint te. És egyik télnőtt sem érti ezt, még a brigádvezetők sem. Antropológus voltam. De Bagir... azt hiszem, egyedül ő érti. És ennyi. Csak mi ketten az egész településen, de én hamarosan elmegyek. Ezért is lett olyan dühös. Egyetlen látó a vakok százai közt. A pánok megsemmisítettek minden jelképrendszert. Eltűnt a nemzedékek közti kapcsolat, az ősöktől ránk maradt örökség. Néhány évvel ezelőtt még akadtak, akik igyekeztek megtanítani a gyerekeket írni-olvasni, de őket elgázosították. Az emberek most már csak barakkokat képesek csinálni agyagból, meg evőtálakat. Nincs semmiféle kézművesség, semmiféle művészet. Eltűnt az írásbeliség. Még a kiszáradt agyagba sem karcol senki rajzocskákat. A pánok számára ez a legfontosabb: lerombolni a nemzedékek kapcsolatait. Jan, aki egy szót sem értett az egészből, megkérdezte, ami elsőként az eszébe jutott: - Miért gonoszok a pánok? - Gonoszok? - Az öreg vicsorgott, fejét hátravetve rámeredt a Bra települést körbelengő mocskossárga porfelhő végtelen áramlásaira, amelyeken keresztül lassan húzott a város felé a csinkék hólyagokkal megrakott raja. - Gonoszok! A pánok nem gonoszok és nem kegyetlenek. Számukra az emberek egyszerűen csak véletlen hullámok a kalibrált mező megszokott szimmetriájában. Az ember talán sajnálja az agyagot, amikor gyúrja, hogy felépítse a barakk falát? Amikor odaértek a csont mezőhöz, a hamuval és elszenesedett maradványokkal teliszórt mocskosszürke térséghez, a Bácsi megszólalt: - Érthetetlen. Minek kell a pánoknak ennyi csonthamu? Valami történik, de egyelőre képtelen vagyok felfogni, mi az. A Bácsi eltűnt, átadta helyét Neckinek, aki botjával hadonászva és valami olyasmit kiabálva, hogy „bűzölgő bőrvér", elrohant.

- Hé, suvickos képű! - Bagir ment oda Szócsőhöz, rámeredt a pempőtől vörös szemével. Eltorzult arca lángolt a nehezen féken tartott feszültségtől. - Holnap ez a pán meg a tisztogatója elmegy innen. A meleg szél aprócska légörvényeket kergetett a csontmezőn. Alig meginogva a széllökésektől néhány csinke lebegett alacsonyan a föld fölött. Bagir a telepesekre pillantott, akik a hamuval megrakott hólyagokat erősítették fel a csinkék nyúlványaira, a rájuk felügyelő brigádvezetőkre és Neckire, aki a targoncán terpeszkedő Omniboss körül táncolt. Az asszony, fogai közt szűrve a szót, azt mondta: - Te velük mész. A rózsás fényű kis tüzecske alig pislákolt. Bagir merev, nehezen hajló lábbal átvágott a helyiségen, és megállt Jan fölött, belekortyolva bögréjébe. - Holnap elmentek. Jan hallgatott, jobb kezével bal csuklóját babusgatva. Bagir imbolyogva nézte vörös szemével. A targonca valamivel halkan neszezett a sarokban. - El akarsz menni Brából? - kérdezte a brigádvezető kifejezéstelen hangon. Szócső arra gondolt, hogy Bagir, aki teleszívta magát a targonca pempőjével, egyáltalán semmit sem ért. Megrázta a fejét, tudván, hogy az ő csengő hangján kiejtett bármelyik szó, jelentésétől függetlenül, feldühíti a brigádvezetőt. - Ilyen kicsi volt - súgta hirtelen Bagir, és szabad kezével visszakézből fejbe vágta Jant. - Volt azon a településen néhány tehén, kevés tejet adtak, de táplálni tudtam... Térdre esett, kortyolt a bögréből, másik kezével bele akart markolni a fiú hajába, elfelejtve, hogy Jan most kopasz. A fiú visszahőkölt, megpróbált felállni, de a brigádvezető megragadta a fülét, és erővel magához rántotta. Szócső megérezte az erjedt pempőnek a nő szájából áradó bűzét. - A pánok akkor mindenféle kísérletet végeztek... - A nő hirtelen egész testével előredőlt, homlokával betörve Jan orrát. A fiú feljajdult, egy pillanatra minden elsötétedett a szeme előtt. Bagir kortyolt egyet, szabad kezével átfogta a fiú nyakát, és szinte gyengéden

a mellére vonta a fejét. - Összeterelték a targoncákat, azok meg nagy pocsolyát eresztettek maguk alá. Öt elvették tőlem, és belerakták. - Bagir egyre erősebben szorította magához a fiú fejét, Jan orrából az asszony mellére folyt a vér. - Az elején sikított, kezecskéjével, lábacskájával kapálózott. Teljesen rózsaszín lett. Felé rohantam, de ráköptek a lábamra, elestem, de feléje másztam. Piros lett, összegömbölyödött, elhallgatott. Aztán teljesen feloldódott a pempőben. Meggyújtották, és elégett... Szócső felordított fájdalmában, úgy érezte, az orra benyomódik a koponyájába. A brigádvezető ellökte magától, háttal a földre taszította, és Jan látta maga fölött az asszony elsötétedett arcát. - Gyűlölöm a gyerekeket! - kiáltotta Bagir a fiú fölött rázva az öklét. - Te meg nem mész sehova! Inkább megöllek, szétverem a koponyádat, és kész, jobb lesz... - A brigádvezető kifulladt az üvöltéstől, fejét hátravetve mohón szájához emelte a bögrét. Szikranyaláb villant fel. Bagir, még mindig szájánál a bögrével, meglepődve megfordult. A targonca, magába szíva egy tűzből kiálló bot végét, felemelte, és nekiiramodva a bot tüzes végét beledöfte a brigádvezető halántékába. A pempő sisteregve fellobbant, a rózsaszín tűz elárasztotta a bögrét, Bagir azt szorongató kezét és a száját. A bögre végiggurult a földön, az asszony felhördült, és az oldalára dőlt. Megfeszült arcbőrét belülről bíbor fény világította meg. A brigádvezető teste összerándult, nyakát megfeszítette, hangosan felordított, majd ismét és ismét, nagyokat nyelt, tulajdon testébe bevezetve a tüzet. A targonca lökdösni kezdte Jant, végigtaszigálta a földön a fal mellé. Reggel Jan rosszul érezte magát, és nagyon félt a pánok haragjától, akik majd megbüntetik a brigádvezetők főnökének haláláért. De a Bácsi, egy pillanatra felbukkanva a nappali nemlétből, azt mondta, hogy a pánoknak az ember olyan, mint Schrödinger macskája, van, ugyanakkor nincs is, csupán a pánok mindenségének mennyiségi tévedése, úgyhogy Bagir halála számukra közömbös. Ezt követően a Bácsi eltűnt, átadva helyét Neckinek. Az öreg Jelenával együtt elment, Jan pedig még sokáig feküdt a pajta homályában, és Bagir fal mel-

lett fekvő testét nézte. Végül kiment, és a pihenőállványhoz közeledve megpillantotta Omnibosst, amint mozdulatlanul áll egy nagy, sötét, piszkos tócsa fölött. Necki és Jelena kissé távolabb ácsorgott, és amikor Jan megjelent, az öreg feléje suhintott a botjával, hallgatásra intve őt. Jan olyan közel ment, amennyire félelme engedte. A fekete gömbökben lassan keringtek a spirálok, a pán enyhén ingadozva állt kissé behajlított, fatuskóra emlékeztető, sötétbarna hátsó végtagjain. Körülnézve a fiú gyors nyüzsgést látott meg a pocsolyában - rengeteg fakó féreg cikázott ide-oda, lemerültek a fenékre, és felúsztak a felszínre. Omniboss egyik, mozgékony bajuszkákkal lepett, csőszerű végtagja belelógott a pocsolyába. Az egyik nagy fehér féreg odakúszott hozzá a vízben, feltekeredett az egyik bajuszkára, és egy Jan számára láthatatlan nyíláson keresztül hirtelen bebújt a cső belsejébe. Követte egy másik féreg, majd egy harmadik. A spirálok keringeni kezdtek a szemgolyókban, s a pán lassan hátrált, majd ismét megdermedt. Szócső hányingerrel küszködve, tanácstalanul nézett Neckire. Az öreg elmélyülten figyelte Omnibosst. A pán felvillantotta a parancsot, és Jelena odagördült hozzá. Omniboss dermedtségéből kilépve rátelepedett a targoncára. II A településtől a városig vezető utat egy nap alatt tették meg. Fejük fölött végeláthatatlan sorban húztak a csonthamuval teli hólyagokkal megpakolt csinkék; néhányszor megrakott hernyótalpasok dübörögtek el mellettük, de más élőlényt nem láttak. - Valami készül - mormogta Necki. - Verejték és hamu, valami készül! Fújt a szél, a levegőben lebegő durva por nedves áramlatai sötét lepelként inogtak hol teljesen elrejtve a környezetet, hol szétoszlottak, megmutatva a mocsaras völgyteknőket, a széles utat, elöl a házak körvonalait. Közeledett a város - a félig leomlott felhőkarcolók és az őket összekötő függőfolyosók meg hidak mind világosabban rajzolódtak ki a ködben. Szócső, aki nem szokott hozzá a hosszú gyalogláshoz, roskadozott a gyengeségtől, de vánszorogva követte a targoncát és Neckit.

Váratlanul fényes nappal felébredt a Bácsi. Jan észrevette, hogy az öreg kihúzta magát, felemelte fejét, a járása is megváltozott. A fiú felzárkózott mellé, és a pán apró pörsenésekkel borított hátát nézve halkan megkérte: - Mesélj más helyekről! - Milyen más helyekről? - kérdezett vissza a Bácsi. - Azt mondtad, régebben voltak más helyek. Mi az, hogy más hely? Mit jelent ez? Nem olyan, mint mindegyik, mint most? A Bácsi hosszú hallgatás után szólalt meg. - A pánok átalakítják a bolygót a maguk használatára. Tudod, egy bolygón élünk, amelyet régebben Földnek neveztek. Hogy is magyarázzam meg egy gyereknek... - Legyintett. - Ezt az egész világot, ezt mind együtt nevezik bolygónak. A kozmoszban van. A kozmosz pedig fekete térség fenn, az égen túl. - Mi az az ég? - kérdezte Jan. A Bácsi fintorgott, és megrázta a fejét. - Az, ami régebben fenn volt. Nagy, mély... Sötét- vagy világoskék. Égszínkék! Nem ismered ezt a színt? A kozmoszban sok bolygó van. Ennek a lakói az emberek. A pánok egy másik bolygóról jöttek, és ők lettek itt az urak. Azt mondom, „pánok", de nem egészen róluk van szó. Ök most átalakítják a helyi létfeltételeket. Észrevetted, hogy az utóbbi időben fogynak a targoncáik? Kihalnak. De nélkülük a pánok nehezen mozognak a mi gravitációnk mellett. Lehet, hogy éppen ezzel függ össze... Mialatt beszélt, odaértek a szélső épülethez. Jan szeme kimeredt, mikor érzékelte annak valódi nagyságát, és megértette, hogy ez egy hatalmas lakóbarakk. - Tamberlog - mondta a Bácsi, és Neckivé változott. Kurjongatva, táncikálva előresietett Jelenához, aki megállt. Különös hang hallatszott, hasonló ahhoz, amilyet Brában lehetett néha hallani éjszakánként, csak mélyebb és erősebb volt, mintha maga a föld adná ki; végigzengett az egész környéken, visszaverődve a házak faláról, visszhangot verve a boltívek és a hidak alatt. Forrása két felhőkarcoló között terpeszkedő, kupola alakú lény volt, úgy festett, mint valami bőrsátor,

amely egy hatalmas, lomha szervezetet rejt. Se füle, se orra, se keze, de mély ráncokkal barázdált sötétbarna felülete szem nélküli arcra emlékeztetett - mintha magának a városnak lenne az úton közeledők felé fordított, küklopszi méretű arca. Tamberlog végtagjait megszámlálhatatlan hajlékony cső pótolta, amelyek az alapjától kígyóztak szét mindenfelé. Ismét felhangzott a földmélyi moraj, mintha a kilométeres, több száz köbméter belső gázt kibocsátó belek görcseit kísérné. Tamberlog kúpos teteje fölött forró pára remegett, az egészből forróság áradt, a csövek megfeszültek, felemelkedtek a földről. A házak falát zöldes lepedék borította. Ez kezdetben puha volt, de idővel páncéllá változott, olyan smaragdszín, méregzöld, kemény, csillogó felületté, hogy ha sokáig nézte valaki, belefájdult a szeme. A Bácsi most nem volt jelen, Necki viszont nem akart felelni a Tamberlogra vonatkozó kérdésekre, és Ian csüggedten baktatott a többiek mögött, a csinkéket nézte, amelyek zajtalanul úsztak a magasban az épületek falai között. Nem volt sem meleg, sem hideg, a föld felett egyenletesen szétömlő mocskos fény nem adott árnyékot; a falakról visszhangosan visszaverődő hangok feloldódtak benne, és lassan elhaltak a távolban.

Jan nemsokára megpillantott egy felhőkarcoló teteje alatt megtapadt pánt. Jóval nagyobb volt a Brában élőknél - teste hatalmas fekete foltként rajzolódott ki a fal hátterén. Kicsit távolabb látszott egy másik, egy harmadik, egy negyedik... A pánok, nem tudni, hogyan kapaszkodva, a falakon függtek, lassan kúsztak egyik helyről a másikra vagy „éjszakáztak", egész fürtöket alkotva azokon a helyeken, ahol a résekben kilátszottak a valaha vízvezetékként szolgáló csövek. Elöl széles sugárút tárult fel, úgy húzódott a felhőkarcolók között, mint a hegycsúcsok közti hasadék. Szócső megszaporázta lépteit, nehogy lemaradjon, valamiféle védelmet látva a megszokottan iszonytató Omnibossban. A füle mellett zümmögés hallatszott. Jan félreugrott. A járda fölött, sebesen csapkodva átlátszó szárnyaival, a hernyótalpas lárvája lebegett, hegyes pofájú, hosszú fullánkú mozgékony, tekergő lény. Ilyen lárvák időnként Brában is megjelentek, a telepesek ilyenkor jobbnak látták ki sem lépni a barakkokból - a fullánkjuk mérgezett volt. Jan télordított, rohant előre, a lárva pedig áthatóan zümmögve utána vetette magát. - Veríték és hamu! - üvöltött föl Necki, botjával hadonászva. A lárva megpróbálta megcsípni Jant, aki elesett, es Jelena kerekei alá került. Valami szárazon

reccsent, cuppanás hallatszott. Ismeretlen, nagyon halk hang súgta: „Ne félj!" Oldalát dörzsölgette Jan felállt. A lárva a földön fekve vergődött. Teste felhólyagosodott, gyorsan feloldódott Omniboss mérgében. Jelena odébb gördült, a sugárút felé. Necki körülnézett, aztán botjával hadonászva utánuk sántikált. A földből kiállt a fullánk - hengeres, vastag a tövénél, és vékony, fogazott, zöldes nyálkával borított a vége. Ahol a nyálka a földre csöppent, maró, szürkés füstpamacs gomolygott. Jan a távolodó pánra pillantott, mindkét kezével megragadta a fullánkot, és kihúzta, ügyelve, hogy keze hozzá ne érjen a nyálkához. Mire utolérte őket, besötétedett. Jan és Necki fölnéztek - utóbbi egyébként, megváltozott mozgásából ítélve, most Bácsi volt. A sugárút fölött egy híd ívelt át, amely két felhőkarcolót kötött össze. A hídon néhány pán kúszott lassan. És még följebb, a város tetői fölött, ott, ahol az atmoszféra összesűrűsödött, és zsíros kásává vált, a légáramlatok kénye-kedvének kitett, nedvességgel átitatott, kaotikusan mozgó darává, koloszszális méretű, elnyújtott test lebegett. Valami mozgott a felületén, vaskos fonatok tekeregtek, a vörös izomcsomók hol kidudorodtak, hol visszahúzódtak, és úgy tűnt, hogy lassú, ütemes lüktetésüktől függ az eleven zeppelin mozgása. - Agy - mondta a Bácsi rekedten, és Jan megértette, hogy az öreg is most látja először ezt a dolgot. Nagy Fej. Az egyik űrhajójuk! A sugárút romokban végződött, mellettük néhány pán állt. Omniboss lemászott Jelenáról, és feléjük indult. A targonca jókora pocsolyát engedett maga alá, majd egész testében reszketve félregördült. Teljesen elgyötörtnek látszott. Jan megragadta az öreg kezét, és félrevonva odasúgta neki: - Beszélt velem! - Ki beszélt? - kérdezett vissza Necki, bár lehet, hogy ez a Bácsi volt, Jan most nem tudta felfogni, ki áll előtte. - Jelena, azt mondta nekem, hogy ne féljek. Nagyon-nagyon halkan. Hallottam! Az öreg a pánokra pillantott. Bár itt nem volt semmiféle pihenőállvány, nekiláttak „éjszakázni" - szorosan egymás mellé álltak, és végtagjaikat egymásba dugták.

- Na és? - mondta a Bácsi. - Mondtam már neked, hogy képesek megtanulni beszélni. Talán valahol a hasa alatt növesztett nyelvet, nehogy a pán észrevegye. Csalódottan, hogy az öreg ilyen nyugodtan fogadta ezt az újságot, Jan leguggolt, és megkérdezte: - És az mi volt ott fönt? Mi az a hajó? - Emlékszel, hogy meséltem neked a kozmoszról? Ez a kozmoszban való mozgásra szolgál. Szóval... olyan, mint egy nagy, repülő barakk. Egyik bolygótól el tud menni a másikig, és a belsejében pánokat vagy másvalakiket szállíthat. A kozmoszban nincs levegő, amit mi belélegzünk. A csillaghajó megfelelő környezetet teremt azok számára, akik benne repülnek, és táplálja őket. Valamikor az embereknek is voltak saját hajóik, csak mi megcsináltuk azokat, nem tenyésztettük. Úgy, ahogyan most barakkokat csinálunk agyagból meg ágakból. De a pánok nem megcsinálják, csak felhasználják őket. Még csak nem is tenyésztik... ha organikus szerkezetek volnának, nem is lenne olyan szörnyű. Nem, ez itt még annál is rosszabb: értelmes lényeket változtatnak géppé, érted? A hajójuk értelmes lény. Ez egy hatalmas agy, amelynek a belsejében élni lehet. Rejtély számomra, hogyan mozog. Talán valahogyan elgörbíti a teret... a gondolat erejével? Nevetségesen hangzik, igaz, Jan? Valahol ezek mögött a romok mögött szállhatott le. Gyere, nézzük meg! A mozdulatlan pánokat megkerülve, az öreg és a kisfiú bevették magukat a romok közé. Ez az épület különbözött a többi háztól - félig leomlott falai világos, pirossal erezett kőből épültek. Sok faajtó és hosszú folyosó volt benne. A falakon szögletes keretek függtek. - Múzeum - mondta az öreg, gyorsan vezetve Jant egyre tovább. - Itt megláthatod, hogyan festettek más helyek. Átvergődve egy szeméthalmon, tágas, széles ablakú szobába kerültek. A múzeum valaha a városi park szélén állt, de most a félig füstbe burkolt felhőkarcolók között egy laposan mélyülő kráter látszott az ablakból. Necki felugrott a párkányra, és a kizuhanást megkockáztatva előredőlt, hogy jobban szemügyre vehesse az elébe táruló képet.

A kráter közepén egy húsból és bőrből való fa állt. A masszív, zsírhurkás törzs görbe, duzzanatokkal, csurgásokkal, repedésekkel borított ágakat hordozott. Az ágakat pókhálószerűen borító, ragadós, fehér köteleken pánok és hernyótalpasok mozogtak. A vaskos gyökerek között, amelyek mintha egy, a bolygóba markoló óriás ujjai lettek volna, nyílások sötétlettek - ott mozgott valami, eltűnt a törzs belsejében, majd kimászott belőle. Az ágak közt, apró léghajókként, megszámlálhatatlan mennyiségű csinke repkedett. Némelyik meg volt rakva felfújt hólyagokkal, mások már ledobálták; a kráter falát és a fát szürke por borította be, amely a hólyagokból szóródott szét, amint a földhöz csapódva bombaként felrobbantak. A csillaghajó vörösesfehér törzse a kráter pereme fölött lebegett rézsűt, mint valami kövér hasú, ritka betegségtől felpuffadt hal, amelyik táplálékot keresve száját belemélyeszti az óceán fenekébe. Attól a helytől, ahol alsó része a földdel érintkezett, barna tócsa terjedt szét lassan. Alaposan megnézve Jan megértette, hogy ezek pánok - százával, talán ezrével, amint éppen elhagyják a csillaghajót. Az egyik ágba zöld villám csapott bele, a fehéres kötelek megremegtek, az ágat éles fény öntötte el, majd kialudt, a fa magába szívta az energiát. Nyomban felvillant egy másik cikcakk. Ahová a villámok becsaptak, a még meg nem szilárdult szürke por szétszóródott, lemeztelenítve a vörös, rángó húst. Azonnal odarepült ehhez a helyhez egy csinke, és ledobott egy hólyagot. A száraz, repedezett bőrrel borított húsból való ágak és a fa, valamint a hajó, amelynek burkolatát gigászi izmok és ízületek alkották, eltakarták az ég felét. A kráteren túl erős, egyenletes szél fújt, a sárgásbarna daraáradatokban alig látható, megrogygyant felhőkarcolók előterében a pánok eleven gépei egzotikusan furcsa, a földi gravitáció és a földi okokozati viszonyok közepette elképzelhetetlen képet nyújtottak. Jan kimeredt szemmel bámult, szinte alig hallotta Neckit, aki valami érthetetlen dolgot mormolt. - Ez az expanzió utolsó szakasza. Nézd, mennyien vannak! A pánok atmoszféragyárat szállítottak ide. Látod a villámokat? Ez energetikai irrigáció. Mindenhonnan begyűjti az energiát. - Necki télnyögött, ügyetlenül lemászott az ablakpárkányról, és visszafelé iramodott.

Jan kiugrott a szobából, hallotta az előtte távolodó lépéseket, az öreg után lódult, át egy tágas helyiségen, egy folyosón... és belerohant valami átlátszóba. Egy falba vágott, üveggel fedett négyszögletes nyílásba. Az üveget széles repedés szelte át, mögötte egy dioráma, alatta tábla hirdette: A KAINOZOIKUM NEGYEDKORA (ANTROPOGÉN) Ott belül fűvel benőtt dombok sora húzódott a horizont felé, a kék égen gomolyfelhők úsztak, a nap fényes labdája hol eltűnt mögöttük, hol újra megjelent - és a dombokon, a napsugarakban fürdő ligeteken túl, a fénylő távolban egy folyó kék kígyója csillogott. Jan mozdulatlanul állt, nem is pislogott. Nem látta a kék stukatúrral borított mennyezetet, a felhők képét rávetítő berendezést, a rejtett ventilátort, a farostlemezt, a kartont és a műanyagot - szeme előtt csak a nap volt, a fű, a dombok, a folyó és az erdő, a másik hely. Szíve megremegett, majd fájdalmasan elszorult, mintha egy pán dugta volna bele végtagját a mellébe, összeszorítva Jan szívét. A fiú kirohant a folyosóra, hogy nyomban visszafusson, kezében egy kőfigurával. Kecskeszerű lény szobrocskája volt előrenyújtott pofával, hegyes szarvacskákkal, farokkal. Jan addig verte vele az üveget, míg be nem tört. A szobrocska megrepedt, a feje lerepült. Jan ledobta a padlóra, és belépett a másik helyre. III Mikor Necki kirohant a romok közül, a sugárúton csak Omnibosst találta, és Jelenát. Meg sem állva, botját előreszegezve, mint valami kopját, az öreg száguldott, és cikcakkját üvöltve beledöfte a nyílásba, amelyet Omnibossnak még nem volt ideje lezárni a többi pánnal való összekapcsolódás után. A bot félig belemerült a testébe. Necki forgatni kezdte, igyekezve áttörni a kitint. Csikorgás hallatszott. A pán kitért, magával vonszolva az öreget. A fehér spirálok gyors forgásba kezdtek, a csőszerű végtag előrelendült, eltakarta Neckit. A pán páncéljának egyik eleme meghajlott, pereme félrehúzódott, feltárva, ami alatta van. Omniboss felemelte Neckit, szemgolyóihoz vitte, és egyenesen az arcába köpött. Az öreg felüvöltött. A targonca hátulról Omnibossnak rohant, erősen meglökte behajlított hátsó végtagjait; a pán ettől rázuhant, és szinte agyon-

nyomta. Omniboss ismét köpött, az ember hasára. Necki összegörnyedve beleharapott a szemgolyóiba. Az öreg felmordult, összerándult, sötét rést hagyva a kitinen, és a szemgolyót egyenesen beleköpte a fénylemezbe, olyan erővel, hogy betörte azt. A pán megragadta Neckit, a bordáinál fogva megfordította, és földhöz vágta, ősz fejét széttörve a járdán. Alig lépett ki Jan a romok közül, a csőszerű végtag elkapta, és megszorította. Omniboss felemelte a fiút, mind szorosabban markolva; lassan összeroppantotta a bordáit. Jan közvetlenül a szeme előtt meglátta a ráncos, fekete ajkat. Amikor kinyílt, Jan beledöfte a lárva fullánkját. A fullánk feléig belefúródott a pánba, és az félrenyelte az idegen mérget. A csőszerű végtag elgyengült, Jan a hátára esett. Szűkölve kúszott odébb, a kitinpáncél elemei közti rést nézve, ahol valami feketés-zöldes, porózus dolog látszott, ami a fejszével széthasított tuskó belsejére emlékeztetett. A ráncos kis ajkak heves szívó mozgást végeztek, és a fullánk teljesen eltűnt. Necki, akárcsak Jelena, mozdulatlanul feküdt, a fiú és a pán sem mozdult. A forgó spirál szétesett, mintha centrifugális erő szórná szét a gömb fekete felületén, majd kihunyt. A sugárút fölött honoló mély csöndben a pán alsó végtagjai hangos ropogással kiegyenesedtek, fölemelve a grandiózus testet, amely aztán a járdára zuhant. Omniboss az oldalára esett, így a kitinjében tátongó rés Jan szeme elé került. Valami megmozdult a páncél alatt. Ennek a mozgásnak az ütemében megrándult az egyik végtag, majd a másik. Előtűnt egy féreg. Teste hosszú volt, gyerekkar vastagságú - olyan, mint valami finom, nyálkás burok borította húshenger -, színe meghatározhatatlan, szivárványos: kék, smaragdzöld, sáfrány és bézs olvadt össze rajta. A féreg lassan kúszott kifelé. A végén szűk nyílás volt, amelyet rövid szőrszálak vettek körbe. A féreg teljesen kimászott a páncél alól, és nyílásával az ember télé fordult. Szemét le nem véve róla, Jan oldalra nyújtotta a kezét. A nyílás körüli szőrszálak megmozdultak, a féreg feje közeledett. Jan lendületből rávágott Necki törött botjával. A szilánkos felület éles széle átvágta a féreg fejét. A fiú eldobta a botot, és hasra fordult. Tenyerével a járdára támaszkodva odamászott Neckihez, szeme sarkából mozgást látva ott, ahol a targonca feküdt. Az öreg még élt. Szeme körül a bőr elszenesedett, szemöldöke és szempillája leégett, orra vörös du-

dorrá vált két lyukkal. Széthasadozott, fel repedezett, fekete ajkai mozogtak, és a Bácsi fojtott hangja mintha nem a szájából, hanem egyenesen a levegőből szólt volna: - Azok a nagy pánok, amiket a falakon láttunk, azok az ő városaik. Mindegyikben sokan élnek... - Láttam a másik helyet - szakította félbe Jan, öklével szétmázolva arcán a könnyeit. - Ezek szimbionták - hörögte a Bácsi. - Amikor a pánok „éjszakáznak", a férgek átmásznak egyik testből a másikba. - A másik hely, oda akartam menni - zokogta Jan. - Bementem, de összetört. - Meg lehet állítani ezt. Hívd ide Jelenát! - Ott minden kicsi... Eltörött a másik hely. Bele akartam menni örökre, ott jó. - Hívd ide... Jan zokogott, fintorgott, a bordáit dörzsölgette. Necki mozdulatlanul feküdt, tenyerével takart hasának méreg által szétmart bőre alól kilátszottak belső szervei. A megnyomorított Jelena nyikorogva odagördült hozzájuk. Rózsás húsa kidudorodott a vesszőhálóból, kerekei jobbra-balra imbolyogtak. A targonca megállt az öreg mellett, valamit suttogott. Halkan tárgyaltak, de Jan a másik helyről mesélt, nem hallgatta, amit mondtak. - Nem maradt több másik hely? - kérdezte, és lassan felállt. Bordái annyira fájtak, hogy nem tudott mély lélegzetet venni. - Most nincsenek másik helyek - mondta a Bácsi. - Soha többet nem látom őket? - Nem. „Soha már." Nem lesz jobb, csak rosszabb, Jan. - Oda akarok menni! - Láttad, a hajón sok új pán érkezett. Férgek... - Férgek - kiáltott fel Jan. - Kik ezek? Miért... - Endoparaziták. Korábban, amikor a pánokról beszéltem, a férgekre gondoltam. Azt hiszem, a pánokat valamikor szintén az uralmuk alá hajtották. Csak a legegyszerűbb reflexeiket hagyták meg. A férgek számára a pánok szerves, az ingerekre egy sor reflexszel reagáló szkafanderként szolgálnak. A fa pedig a targoncák bolygójáról való. Ott félig folyékony hélium-

ból áll a légkör. A targoncák ugyanabból az anyagból vannak, mint a környezet, amelyben élnek. Értelmes koncentrátumok, egyszerűen csak sűrűbbek, mint a környezetük. Képesek úszni benne, elkeveredni vele. A férgek hálóba zárják őket, és kerekeket raknak rájuk. Az ő szemükben a targonca a pánok mobil kiegészítése. De a targonca számára az élet egy szilárd világban... képzeld el, hogy egy olyan házban élsz, ahol csak keskeny, görbe folyosók vannak. A falak és a padlók csupa éles pengéből állnak. Olyanokból, mint a hernyótalpas éles lemezei. Körös-körül csupa penge minden, és te közöttük mozogsz. - Necki megnyalta feldagadt ajkát. - A targoncák életének alapját a fák jelentik, ez az ő vizük és levegőjük. Ahogyan a mi növényeink oxigént termelnek, úgy választják ki ezek a fák az atmoszferikus héliumot. Bizonyos időszakokban sűrűbb héliumcsomókat hoznak létre. Targoncákat szülnek. A férgek képtelenek alkotni, de képesek másokat megváltoztatni. Ezt a fát úgy alakították át, hogy örökmozgó lett, biogyár, amely héliumot termel, és abból azonnal targoncaklónok jönnek létre. A klónoknak nem lesz agyuk, vakon engedelmeskednek. A hernyótalpasok, a csinkék, a barakkok valamikor mind értelmes lények voltak. Most az embereken a sor. Egyelőre megengedik, hogy szaporodjanak, de később őket is tenyészteni fogják. Megakadályozod ezt, Jan? Jelena azt mondta, tudja, hogyan lehet. A férgek nem törődnek veletek, egyszerűen észre sem vesznek. Más a pszichikumuk, nem alkalmaznak biztonsági intézkedéseket, ahogyan az emberek csinálnák. Csak az a fontos, hogy ne kerüljetek a pánok útjába... - Necki elhallgatott, a targonca pedig oldalba bökte Jant, mintha megnyalta volna, rózsaszín foltot hagyva a bőrén. A csontpor, beivódva a nedves felületbe, kéreggé szilárdult, amely megvédte a fát a légkör hatásától. Mindenütt por volt, Jelena kerekei girbegörbe nyomot hagytak benne. A kráter fölött örvénylő tölcséreket kavarva fújt a szél, tompán zúgott az olajos kötelek hálójába font ágak között, körbenyalta az eleven csillaghajó izmos oldalait. Az ágak végén időnként hólyagok jelentek meg, és leválva rózsás

felhőcskeként vitorláztak lefelé - a fa héliumcsomókat választott ki. Jan Jelenára támaszkodva elhaladt a pánok és hernyótalpasok mellett. Nem figyeltek rá, és ő sem figyelt senkire. Egy másik kép tűnt át az őt körülvevő világén: zöld fűvel benőtt, lankás dombok, az égen fehér felhők és a nap, a folyó. A targonca lassan elszivárgó rózsaszín teste hosszú nyomot hagyott maga mögött. Kerekei úgy dülöngéltek, hogy félő volt, mindjárt lerepülnek. Az űrhajó alja a földet érte, az oldalai nehezen emelkedtek-süllyedtek. A széles rámpán, amely mögött nyálkás falú, élénkvörös, ferde folyosó - az organikus csillagközi hajó eleven belsejébe vezető garat - nyílt, az utolsó pánok ereszkedtek le. Jan megbotlott, két kézzel kapaszkodott Jelenába. - A Bácsi azt mondta, hogy ez... ez a hajó el tud repülni valahova messze. Bemehetek, és én is elrepülhetek? - kérdezte, s a targonca nem nélküli hangja azt suttogta válaszként, „igen". A fa tövénél, a földön szerteágazó, száraz porral borított gyökerek között rések tátongtak. Belülről forróság áradt. Fent csattogtak a villámok, surrogtak a légkörben keringő durva szemű részecskék áramlatai, de itt lenn csönd volt. - Menjünk! - suttogta Jelena. Mellettük széthasadt egy hólyag, az egyik csinke dobta le. A szürke por lustán szétszóródott a gyökerek alá. Jan köhögni kezdett, aztán eszméletét vesztette a bordáiba és mellébe hasító fájdalomtól. Ezt követően hol magához tért, hol megint a másik helyre került. A fűvel benőtt dombok között kóborolt - látta az eleven folyosók ütemesen mozgó boltozatát, fürdött a kék folyóban -, és a targoncán feküdt, arcát a fa forró belsejébe lassan egyre beljebb gördülő, meleg, nedves testhez szorítva; sütkérezett a nap fényében és érezte a fa belsejének forróságát. A hőségtől a targonca felhólyagosodott, és egyre olvadt. Azután Jan meglátta a napot - de nem azt, amely sugaraival a másik helyet árasztotta el. A fa szívében, indigószín ágak fészkében aprócska, gonosz fényű, élénk narancsszín, vörösesen pettyezett nap virított. Jelena Jan fülébe súgta, mit kell tennie. A fiú összetörte az ágakat, és a kis nap csillámpatakocskákra bomolva szétfolyt, színe

elhalványult, narancssárgából rózsaszínű lett, ugyanolyan, mint a targonca; a patakocskák szétfutottak a folyosókon, egyre tovább és tovább, az ágak végéhez s ott leváltak, héliumfélhőbe burkolva a koronát. Jan könnyeit nyelve kilépett a hatalmas gyökerek közti nyíláson. A kráter oldalán nyugtalanul nyüzsögtek a pánok, az ágak és olajos kötelek közt csinkék röpködtek, igyekezve kitérni a rózsaszín áradatok útjából. Melléhez szorítva az ágakból font hálót - mindössze ennyi maradt meg az elpusztult Jelenából -, Jan visszatért a múzeumba. Megkereste azt a folyosót, és átlépve a kecskelábú isten széttört szobrocskáján, belépett a diorámába. A kék égen vékony repedés keletkezett, az egyik dombot pedig az ő lába gyűrte meg és szakította be, de Jan ezt nem látta. Rálépett a susogó fűre, hallgatta a madarak énekét és a folyó zúgását. A napsugarak melege és a szélfúvás nyomában elindult előre. A rózsaszín felhő szétáradt az ágakról, és hamarosan elborította a múzeumot. A pánok hajójának vörös torka lázasan összerándult, mintha öklendezne. A grandiózus test izmait megfeszítve elszakadt a földtől, és eltűnt a szennyes egekben. A hélium hullámai néhány óra alatt szétterültek a városban. Körülbelül egy hónap kellett ahhoz, hogy maga alá gyűrje a környező településeket, fél év múlva az egész vidéket beborította, három év múlva pedig Eurázsiát mindenestül. Öt év alatt a hélium elterjedt az óceánok fölött, és a vízzel elvegyülve leszállt a mélybe. A körkörös hullám tovább terjedt, át a partokon, a kiszáradt folyómedreken, a síkságokon és a hegyeken. A hélium elnyelte Amerikát és a japán szigeteket, ráborult Afrikára és Ausztráliára, átkelt a tengereken a sarkvidékekig - és huszonhárom év múltán a kör bezárult. Addigra egyetlen ember sem maradt a bolygón, senki és semmi, aki vagy ami oxigénnel teli légkörben élhetne. A pánok is eltűntek, a világot elborító héliumóceánban csak az értelem szikrájától fénylő őssejtek úsztak. Az Északi-sarkon megjelent még egy fa csírája. Addigra Jan már egy egészen más helyen volt. Weisz Györgyi fordítása

John Updike (1932-2009)

Az AMERIKAI és a világirodalom ki-

emelkedő fontosságú alakja távozott nemrég az élők sorából, az a John Updike, aki a nagyközönség számára kétszeres Pulitzer- és O. Henry-díjas szerző volt, a Nyúlés a Bech-regények írója. Egy Galaktika-olvasónak azonban minden valószínűség szerint mást jelent e név. Updike keze alól került ki ugyanis jó néhány olyan mű, ami valamilyen szinten a fantasztikum kategóriájába sorolható. E megemlékezésben felidéznék közülük néhányat, hogy mindenki számára világossá váljon, aki most elment, hozzánk is tartozott. Már rögtön az 1959-ben megjelent első regénye, a Szegényházi vásár egy világégés utáni közeljövőbe helyezte cselekményét, és így vizsgálta az idősebbek helyét a társadalomban. 1963-ban a Kentaur mitikus lények személyiségét vetítette rá egy hétköznapi történet szereplőire. Az 1978-as Konspiráció egy elképzelt ország kormánya ellen kitervelt és végrehajtott puccsról szólt. Életműve fantasztikus szeletének talán legfontosabb, de mindenképpen legismertebb darabja Az eastwicki boszorkányok 1984-ből. Ebben egy természetfölötti hatalommal felruházott férfi forgatja föl fenekestül a címszereplő kisváros lakóinak életét, különös tekintettel három, szintén varázstehetséggel rendelkező nőre. A szerző utolsó, tavaly megjelent regényében (The Widows of Eastwick) vissza is tért népszerű antihőseihez, ezúttal a boszorkányság témájába némi kvantumfizikát vegyítve. Az 1986-os Így látja Roger központi figurája a számítástechnika segítségével keresi Isten létezésének bizonyságát. A Brazília című 1994es regényben a szerző a mágikus realizmus irányába tett egy kis kitérőt, Trisztán és Izolda történetének újramesélésével. Három évvel ké-

sőbb pedig ismét vegytiszta SF-fel jelentkezett, Az idő vége felével. A történet szerint Kína és az USA között háború tör ki, amelyben atomfegyverek is bevetésre kerülnek. A túlélők aztán egy olyan Amerikával szembesülnek, ahol a központi kormányzat és a nemzeti valuta rnár nem működnek, s a civilizáció utolsó védőbástyájának szerepét a Federal Express futárhálózat vállalta magára. Ennyiből is látható, milyen sokoldalú író volt John Updike. De akár a kisvárosi mindennapokat választotta ki témájául, akár a világvégét, történetei középpontjában mindig az ember állt, és az emberi esendőség. Egy fantasztikus szerző távozott közülünk, a szó minden értelmében. Németh Attila

John Updike: A szemérmes planéta

Minél idegenebb egy földönkívüli életforma a mieinktől, annál nehezebb kapcsolatot teremteni vele. Mégis ráakadhatunk meglepő közös vonásokra.

2099-BEN az űr felfedezői észrevették, hogy a Jupiter meleg és szilaj, félig folyékony, roppant terjedelmében aprócska, igen kellemes bolygó forgolódik. Égboltja argon, csillogó tengerei olvadt berilliumból állnak. Az új világ partjait elérő első földi látogatókat megdöbbentette a bolygólakók szégyentelen meztelensége. A lakosok nemcsak csupaszok voltak - hengerszerű testük némileg gömbölyded, hosszirányban barázdás, mint az ecetes uborka, melybe a mozgás céljából hat, fogpiszkáló vastagságú végtagot szúrtak, illetve egy bojtszerű hetediket, mely az idegi funkciókat volt hivatott ellátni -, hanem úgy tűnt, nincsen nemi különbözőség sem közöttük. És valóban, nem volt. A szaporodás az úgynevezett „bimbózás" közvetett folyamatában öltött testet, és a Minerva - ahogy a Kínai-Amerikai Űrügynökség (KAÜ) egyik klasszikus gondolkodású tisztviselője a bolygót elkeresztelte - lakói nem is törődtek vele. Amikor az egymást fedő lábnyomok - vagy inkább döfések, mert a mozgásuk által hátrahagyott jelzések inkább a síbotok kérges hóban visszamaradt nyomait idézték - matematikailag elegendő mennyisége hatást gyakorolt az elegyedett

nikkelből és azbesztből álló porózus talajra, lassan új uborkakezdemény sarjadzott vagy „bimbózott". A családtól és a nemzés vágyától megfosztatva, miután fejlődési periódusa három minervai évét követően - mely öt földi hétnek felel meg - teljesen megérett (földi mértékegységben kifejezve mintegy 45 centiméteres lett), az új élőlény buzgón lerázta gyökereiről a nikkelt, majd elfoglalta helyét a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem és a kormányzás gyümölcsöző munkamenetében, mert csakúgy, mint a Földön, látszólag a Minerván is ezek uralták az életet. A földi felfedezők, majd a légzőkészülékek tökéletesítését követően a nagykövetek, kutatók és kereskedő telepesek erotikus érdeklődése meghökkenést és félreértést szült a minervaiak között. A nemi erőszak korai kísérletei alig voltak sikeresebbek a későbbieknél, amikor az új világ néhány, kereskedelmi szempontból csekély jelentőségű őslakosa megpróbálta áruba bocsátani magát. A kielégítő érintkezés hiánya azonban nem akadályozta meg a kivándorolt földieket, hogy beleszeressenek minervaiakba, ezzel a szonettek, álmatlan éjszakák, kimerítő levelek, féltékenységi rohamok, érzelmektől túlfűtött álmok

szokásos hulladékát termelve. Az apró, uborkaszerű őslakosok - bár sem Pocahontas, sem Melville Fayawaye nem emelkedett ki közülük, hogy csillapítsa az idegenek bámulatos hevességét - le voltak nyűgözve. Hogyan képes a rövid, mechanikusnak leírt esemény - mely nem különbözik annyira attól, amit a kutatók közöttük megfigyeltek, tudniillik saját földjük véletlenszerű előkészítésétől a „bimbózáshoz" - ilyen hatalmas mennyiségű idegi energiaráfordítást generálni? - A szerelemért élünk - győzködték őket az emberek. - Űrhajóink, felhőkarcolóink, tőzsdéink csak ezen alapvető ösztön kilengései. Ruháink, étkeink, művészeteink, közlekedési módjaink, még háborúink is a szerelem ügyét szolgálják. Egy földi csecsemő azonnal magába fogadja a szerelmet, mikor először veszi szájába anyja emlőjét, a haldokló zihálását is ez az érzés borítja be. Minden más csak színlelés, álcázás és hiábavaló munka. Az emberi kolóniák lassan nőkkel is kiegészültek. Ez az alfaj lágyabb és gömbölydedebb volt, támadásai komplikáltabbak, kisugárzása önelégültebbnek mutatta. A minervaiak soha nem győzték le a nők iránti ellenszenvüket, akik ráadásul puhánynak és illatosnak, emellett élősködőnek tűntek a csillogó alufólia páncélzatba burkolt, korai űrfelfedezők kiváltotta első, nagyszerű benyomást követően. Ezek a nők ráadásul még mélyebben hódoltak a szerelem erejének. - Az ember jól vesztegette el az életét, ha a szerelem egyetlen igaz pillanatát megtapasztalta. Szerelmet vagy halált! Haldoklásunk mindössze aprócska folt az erósz folytonos, mindent átható fensőbbségében. A szerelem mozgatja a csillagokat, melyeket ti nem láthattok. Ez készteti a madarakat, melyek nálatok nincsenek, az éneklésre. A minervaiak elképedtek, örvénylő, argontól fényes égboltjuk alatt nem tudtak a halálnál hatalmasabb erőt vagy jelenlétet elképzelni. A halált nyelvükön ugyanaz a szó fejezte ki, mint a csendet. Aztán az embernők kellemetlen és egyedi módon fordítanak a kíváncsiság játékának menetén. - És ti? - kérdezik apró termetű, mezítelen hallgatóiktól. - Mi mozgat titeket? Áruljátok el! Kell

legyen itt valami rejtély, máskülönben Freud csak falusi jós volt. Áruljátok el, miről álmodtok, amikor hat szemeteket lehunyjátok? És aztán zöldeskék pirulás fut végig a minervaiak bibircsókos, barázdás, színtelen hámrétegén, úgy kuncognak és susognak, mint egy parcella articsóka, majd karcsú, erős lábukon elinalnak, és elő nem bújnak gondosan kidolgozott üregeikből, csak az éjszaka leple alatt, mely éjszaka a földi érzékek számára olyan gyors és ismétlődő, mint a pislogás. Az első áruló jel a reménytelenül szerelmes űrhajósok által szavalt szonetteknél jelentkezett. Hiába fordították le ugyanis a verseket a minervaiak nyelvére, számukra mégis mind értelmetlen maradt. A szavalás maga mindazonáltal fenntartotta érdeklődésüket, és úgy látszott, ritmusa elbűvöli őket. A telepesek naplóinak tanulmányozói nem egy alkalommal feljegyezték, hogy mielőtt a prostitúcióval mint kivitelezhetetlen gyakorlattal felhagytak volna, a leendő kurtizánok testük mélyéről félénk, fojtott Zümmögést produkáltak, egyfajta a kínaihoz hasonló dallamos beszédet. Aztán a robot telenézegetőket hatékonyan miniatürizálták ahhoz, hogy manőverezni tudjanak a minervaiak szövevényes üregeiben. A föld alatti helyekről visszasugárzott halvány, remegő képek mivel a nikkel miatt szörnyű volt az elektrosztatikus töltés - némelyikén méret szerint durván sorrendbe rakott rudak, illetve más, valószínűleg üreges rudak látszottak, melyek egyik vége kiöblösödött, vagy oldalirányban ki voltak lyukasztva. A telenézegető, mint kiderült, őrizetlen „bordélyházba" botlott, ahol a tárgyak természetesen a xilofonok, trombiták és furulyák durva minervai megfelelői voltak. Mikor végül számos magánüreg mélyére is eljutottak, hasonló tárgyakat fedeztek fel - diszkréten elrejtve oda, ahol az újonnan kisarjadzottak nem találják meg -, valamint hárfakezdeményeket, látszólagos hegedűket, és rendeltetésüket tekintve bizonyára ütőhangszereket. Mikor a kúszó telenézegetőket audiokészülékekkel is felszerelték, kiderült, hogy az otthonnak számító alagutak és a kereskedelmi komplexumok némelyik kamrája is bővelkedik az állandó, titkos zenében. Erre a jelenségre az egyetlen

minervai szó, olybá tűnt, ugyanaz, mint amit az „élet" kifejezésére használtak. Ezen felfedezésekkel egyidejűleg a KAÜ idegenkutatóinak csapata számos minervait meggyőzött, hogy pszichoanalízisnek vesse alá magát. Az álommunka sémája, létrák, szelepek, szinuszgörbék és üreges, cizellált formák szimbólumaival teletűzdelve, emellett az alanyok gyógyszer hatása alatt mutatott hajlandósága a beszédképesség dallamos gügyögéssé torzítására, valamint az egyik, az úgynevezett „zümmögés" kényszeres betegségében szenvedő minervai - a pszichiátriai személyzet által Dórának becézett alany - kulcsfontosságú esete mind ugyanazon következtetés felé mutattak, mint a telenézegetők vizuális bizonyítékai. Ezek szerint a minervaiak nemtelen, tompa bolygójukon a zenéért éltek, melyről viszont csak a legprimitívebb sejtelmük volt. Az ezen bepillantást követő kizsákmányoló rohamban több tonnányi nikkelt cseréltek el egy dalért. Kémeket toboroztak földi szolgálatra, hogy megvesztegetéssel megszerezzenek egy műanyag szájharmonikát; kormányok és vállalati bizottságok egészét rontotta meg a klarinétfogásokat ábrázoló diagramra vethető futó pillantás ígérete, vagy pedig a „Muskrat Ramble" lejátszása régi, 78-as fordulatszámú bakelitlemezen. Brahms „Negyedik e-moll szimfónia" címü művének első nyilvános közvetítésénél, ahogy a húrok átadták a zenei témát az oboának, a minervaiakból álló közönség elragadtatott vonaglásba kezdett, és kétségtelenül tömeges pusztulás lett volna a vége, ha a hangmérnök kegyesen nem emeli meg a tűt, és vált a Fred Waring hangszerelte „American Patrol" indulóra. Ennek ellenére a meggyalázott ártatlanság eme korszakában számos minervai halt szörnyet a zenei túladagolástól, még többen gyónásnak megfelelő cikkeket írtak, liberális politikai pártokat alapítottak, és néha kiábrándító eredménnyel, csoportos zenehallgatásba fogtak. A földiek értelmét jócskán meghaladta az, amit a zene a minervaiaknak jelentett. A dobbanások, nyikkanások és csilingelő csengők ismétlődő egyvelege - a művészet annyira mechanikus formája, hogy Mozart a legjobbikát is könnyedén lefirkantaná biliárdozás közben - nekik talán olybá tűnt,

mint az összes rezgést felölelő vibráció, a legbelsőbb, egzisztenciális antagonizmus ígérete, egyfajta egyesítő interfész - ahogyan sugallták - azbeszt földjük nem létező, és argon égboltjuk nagyfokú vezetőképessége között. Azonban még azt követően is maradt valamiféle igényes, kiegyensúlyozott és óvatos jelleg a minervaiak muzikalitását illetően, hogy alaposan kihasználták és telhetetlen módon kitágították azt. Egy zavaros, ősi mítosz a zenének a Tiltott rezonanciáját kölcsönözte. Mennyországukban - azon a helyen, melyet kegyesen sötétnek írtak le - a zene hangszerek nélkül született meg, mondhatni hangtalanul. Egy idős, az életéről megemlékezni kívánó minervai majdnem kizárólagosan csak az általa hallott vagy előadott zene révén idézné azt meg. Amikor az első minervaiakat a Föld felé vitték, a látogatókat megrázkódtatásként érte a mindenütt jelen lévő, nyilvános zene. (Útjuk magában is epikus volt. A kifelé tartó utazás a Jupiter vaskos külső burkát alkotó, több ezer mérföldnyi sűrű hidrogénen át. A kirobbanás az űrbe és az első pillantás a csillagokra. A fekete univerzum. Visszapillantás a gáznemű csíkokra és a dühöngő vörös foltra, ahogy egyre zsugorodnak mögöttük. Végül a parabolikus zuhanás a Naprendszeren keresztül, amelynek során a minervaiak - elkápráztatva annak fényességétől - összetévesztették a Vénuszt úti céljukkal, megszállóik otthonával, az alattuk elterülő vizes, barna gömbbel.) Az éttermek falából szivárgó, a landolás során a repülőgépekbe vagy ütköző autókba sugárzott, templomtornyokból csengő-bongó, gyakorlóterekről dübörgő, lakásfalakon átcsendülő, az utcákon kis fekete dobozokban szállított, a sivatag és erdőség - ahol az autós mozik lehangoló musicaleket játszanak - nyugalmát is megzavaró zene először elborította, majd szórakoztatta, később undorította, végül untatta a minervaiakat. Eltávolították a füldugókat, melyek eredendően megvédték őket a gyönyör túl intenzív dózisától. Csömör fogta el őket, majd teljesen elvesztették hallóképességüket. A minervaiak felfedezték az impotenciát. Németh Magdolna fordítása

Watchmen: Az Őrzők EGY MÁSIK valóságban, egy

másik Amerikában, egy másik 1985-ben furcsa világot találunk. A „Végítélet Óra" - amely az USA és a Szovjetunió közötti feszültséget méri - folyamatosan éjfél előtt öt percen áll. A jelmezes szuperhősök részei a társadalom mindennapi szövetének. Amikor az egyik egykori társukat meggyilkolják, a kimerült, de még elszánt álarcos igazságosztó, Rorschach elhatározza, hogy leleplezi az öszszes múltbéli és jelenlegi szuperhős megölésére és lejáratására szőtt konspirációt. Amint kapcsolatba lép egykori bűnüldöző csapatával - nyugdíjas szuperhősök szedett-vedett bandájával, akik kö/ül csak egynek van igazi szuperereje -, Rorschach egy széleskörű és sokkoló összeesküvésre bukkan, amely kötődik a hősök közös múltjához és katasztrofális következményei vannak a jövőre nézve. A küldetésük, hogy őrizzék az emberiséget... de ki őrzi az Őrzőket? Igazi reneszánszukat élik újra a képregényfilmek. Azonban a korábbi mesés kalandokat

felváltották a borongósabb, a mindennapokhoz és a valósághoz közelebb álló alkotások. A világ sötétebb lett, a jók kevésbé jók, a gonoszok sokkal gonoszabbak. Jellemük árnyaltabb, szándékaik sötétebbek Ez az összetett, sokrétegű, izgalmas kalandfilm azon kevés adaptáció egyike, amely a különlegesen igényes, nem a tömegszórakoztatásra szánt, komoly művészi értékekkel bíró képregényekből készült. A Watchmen alkotója a Szövetség, a Constantine és a V mint Vérbosszú írója, Alan Moore. Ez az egyetlen képregény, amely szerepel a Time magazin „A 100 legjobb angol nyelvű regény 1923-tól napjainkig" listáján. A minden idők legjobb képregényeként számon tartott, kultikus Watchmen adaptációja a 2009-es év egyik legjobban várt legizgalmasabb filmes vállalkozása. Rendezője Zack Snyder, aki a 300 című remekművel bizonyította, nem kerüli méltatlan kezekbe a képregény.

"A fönököm néha túl megengedÿ"

Interjú Szélesi Sándorral GALAKTIKA: Kezdésként mesélnél valamit a családi hátteredről? SZÉLESI SÁNDOR: Nagyon szerencsés vagyok, mert szerető családban nőttem fel, ráadásul egy csendes kisváros, Veszprém szélén. A házunk a város utolsó háza volt, mögötte a kiserdő, el lehetett látni a szobám ablakából egészen a Bakonyig. Ma már szinte a belvárosban áll a ház, egy húszezres lakótelep takarja el a kilátást. Kissrácként rengeteget kóboroltam, persze ameddig engedtek, vagy ameddig el mertem menni. Apai nagyapám kemény kezű ember volt, hat gyereket nem is lehet máshogy felnevelni. Anyai ágon a nagymamám dominált, nos, ő aztán mindent megengedett nekem, én meg voltam kellőképpen rossz és pimasz, hogy ezt ki is használjam. Apai ágról a munka szeretete és becsülete jött, anyai ágról genetikailag egyfajta bohémság vagy életművészet... anyai dédnagyapám ugyanis sikeresen elkártyázta minden vagyonát a két világháború között. Mindkettő jellemző rám, gyerekkorom óta: amennyire jó gyerek voltam hétéves koromig, annyira rossz tizenegyig. Aztán megint váltás következett: jöttek a könyvek, s azokat bújtam minden délután és este. G: Hogyan jelentkezett benned a vágy az írásra? SZ. S.: „Amikor az első csillag az égre lép", ez volt az első versem címe és első sora hétévesen. Meséket értelemszerűen az olvasmányaim vagy a mesefilmek alapján írtam, két-három oldalas szösszeneteket. Harmadikos koromban kezdtem bele első regényembe, amely három fiú egy kalandjáról szólt: hőseim az Amazonas dzsungelében különleges, történelem előtti állatokra

bukkannak. 1979-et írtunk - már meg nem mondanám, hogy az ötletet Sir Arthur Conan Doyletól kölcsönöztem-e, vagy máshonnan. Tizenhat évesen csúnyán összevesztem a szüleimmel, amikor kijelentettem, hogy író akarok lenni. Azt mondták, válasszak tisztességes foglalkozást. Én úgy éreztem, mintha a falnak beszélnék, amikor megpróbáltam előadni, hogy ebből igenis meg fogok élni, és ezt akarom csinálni... G: Mennyire kanyargós út vezetett az első publikációhoz? SZ. S.: Nemes Istvánnal a klubmozgalomból ismertük egymást. Miután 1991-ben létrehozta a Cherubion kiadót, egyszer csak megkért, adjak le valamit egy fantasy antológiába. Én addig csak egy-két, többé-kevésbé amatőr kiadványban vagy kérészéletű magazinban jelentem meg SF-novellákkal. Abszolút nem foglalkoztam a fantasyvel, fogalmam sem volt, mit és hogyan írjak. Végül kicsavartam a tematika sablonjait, és megszületett Monas apónak, a mackótermetű varázslónak a karaktere. G: Mikor váltál főállású íróvá? És milyen annak lenni? Rendszeresen, mindennap írsz? SZ. S.: Eleinte ezer mást is kellett csinálnom, az írásból képtelen voltam megélni. Tanítottam két évig történelmet, voltam kereskedő, oktatásszervező, újságíró, aztán kiadói művészeti vezető, szerkesztő... Főállású íróvá akkor váltam, amikor túléltem az első olyan évet, hogy semmilyen egyéb munkám nem volt. Nem könnyű, mert a főnököm néha túl megengedő, és persze ha sztrájkolok, semmire nem megyek vele... A határidő a legjobb motiváció, ameddig fejben meg lehet oldani a dolgokat, addig fejben írok, csak amikor már megijedek, hogy jön a leadás dátuma,

akkor ülök le gép elé. Akkor viszont fegyelmezetten és rendszeresen dolgozom, máshogy nem is megy. G: Hogy döntöd el, mikor írsz fantasyt, space-fantasyt, SF-et? Van esetleg kedvenc témád? SZ. S.: Az irodalmi tematikák közül az SFet kedvelem a legjobban, az ugyanis határtalan. Bármit meg tudok tenni benne, és bármit elmondhatok általa. Van pár tervem, amivel szeretnék újítani, meglátom, mennyire lesz időm és energiám a közeljövőben velük foglalkozni. A York Ketchikan-féle űrfantasy-történetek viszont engem is szórakoztatnak, az írásuk külön élmény... G: Hogyan született, alakult a munkakapcsolatod Fonyódi Tiborral? Jelenleg is együtt dolgoztok? SZ. S.: Tiborral Salgótarjánban a Hungaroconon találkoztam először. Két évvel később, amikor már az ő Brett Shaw-sorozata és az én York Ketchikan-sorozatom is futott, felötlött benne, hogy illesszük össze a két űroperett-világot. Ezt egy levélben fejtette ki, amit a mai napig őrzök. .. Akkor leültünk, és kidolgoztuk az alapokat. Hosszú, kreatív éjszakák voltak azok, és persze sok mindent hozzá kellett tenni azóta is, de megszületett a Mysterious Universe. Ez a barátság nem szakadt meg, később írtunk közösen egy ősmagyar kalandsorozatot, és volt számos más ötletünk is. Jelen pillanatban a Tűzvonalban című tévésorozatban dolgozunk együtt: ő a vezető forgatókönyvíró, én meg az epizódokat írom. G: Mit szabad elmondani a Galaktika kiadásában megjelenő új regényedről? SZ. S.: Ez a regény a klasszikus SF vonalába tartozik, a középpontjában egy apa és egy fiú kap-

csolata áll. Egy idegen bolygón élnek és a kolonizációt készítik elő, az apa információkat gyűjt a bolygóról, pontosabban szólva a bolygó növényzetének genetikai térképét készíti el. Aztán amikor megérkezik a telepesek első hulláma, és az itt élő, primitívnek látszó őslakosokat munkára akarják fogni, a férfi hirtelen szembekerül a kolóniával. Felül kell bírálnia magában addigi életét, gondolkodását, és a végén komoly erkölcsi probléma elé kerül. Mindeközben az idegen lények civilizációja - nem akármilyen civilizáció ez - is feltárul az olvasók előtt, és a végén nagyon fontos szerephez jut a történetben. G: Mik a további terveid? SZ. S.: Rengeteg tervem van. Befejezni a Városalapítók sorozatot és az ősmagyar kalandtörténetet, folytatni a Mysterious Universe világát. Szeretnék gyerekregényeket írni, három éve tervezek egy sorozatot, és imádnám látni, hogy Tamás fiam, miután szeptembertől tanulja a betűvetést, az apja meséjét olvasgatja. De van számos, önmagában is megálló regény- és kisregényötletem. Egyszóval... nem fogok unatkozni a közeljövőben. az interjút Szentesi Ágnes készítette

Szélesi Sándor: Vér és verejték

Zsugorodó világunkban egyre tágabban értelmezzük az otthon fogalmát, hiszen mind gyorsabban eljuthatunk a legtávolabbi helyekre. De vajon nevezhetünk-e egyszer majd otthonunknak egy idegen bolygót?

S igaz, hogy szerte fenn az égen szélszínű postát kézbesítenek? (Pablo Neruda)

1. Roberto Tessarosa egy kis farmon élt Milwaukeeban, a Földtől harmincezer fényévre, a lakott részek peremvidékén túl egy olyan bolygón, amelynek háromnegyedét sivatag borította, a negyedét pedig szikes talajon kapaszkodó száraz bokrok és kékesszürke gazcsomók. Robertónak volt háromszáz hold megművelt földje, amin évről évre szívós munkával dolgozott, szálas, kemény izmokkal és szilaj kitartással, mert a talaj errefelé nehezen adta meg magát: alig termett meg benne valami. Nem használtak a régi földműves technikák, és nem számítottak a modern eszközök sem, amelyekből Milwaukee-ban persze nem sok akadt, ám annyi igen, hogy a hely megcsúfolja a technikai fejlődést. A nyári nap alatt csak a Földről hozott háromezer éves makacs emberi természet, a kitartás, és a verejtékezés számított. Ez a bolygó nehezen fogadta be az embert. Nem kímélte sem a munkabírását, sem az eszközeit, és teljesen kiszipolyozta kreativitását és hitét. Maga a város egy kétezer fős település volt, az egyetlen ezen a bolygón. Az itt élő idősebb telepesek mind egy csillaghajó katasztrófájának túlélőiként

kerültek ide, s miután nem tudtak elmenni, kis közösséget alapítottak, amely maximálisan kiaknázta a bolygó szűkös lehetőségeit. A katasztrófa közel három és fél évtizede történt, ezalatt a csillaghajó megmaradt részei lassan beépültek a településbe, járművei traktorokká alakultak, kutatóeszközei, fegyverei pedig egyszerű szerszámokká. Nem volt könnyű itt élni, a napszámos munka és a nem ritkán tizenhat órás kemény földtörés, a helyi gazok kigyomlálása a kék és felhőtlen égbolt alatt sötétbarnára cserzette a férfiak bőrét, a házimunkák keménnyé edzették a nők markát. A kétkezi robot megváltoztatta a gondolkodásukat is: az elején menekülni akartak, mára már azonban csupán megpihenni. Sok minden jó volt ebben az életben: leginkább az, hogy a mindennapi megfelelési kényszer eltűnt, s vele együtt a felelősség is. Eltűntek a mondvacsinált értékek, a hangos fogyasztói társadalom, s maradt a lélek tisztasága és a természet csendje. Lelassult, szinte megállt a világ, s amikor az ember hozzálassul a világhoz, két-három évtized elmúltával már a vére is csak megfontoltan hömpölyög medrében... ezt már nem lehet felpörgetni. S ha van család, van új felelősség, ha pedig van otthon, az már minden... Robertónak két gyermeke volt, mindkettő fiú. Az egyik, Alessandro, tizenhat éves, a másik,

Massimiliano huszonöt. Alessandro örömteli ráadás volt, amikor a világra jött, és persze kevesebb nyűg, mert Massimiliano elég nagy volt már, hogy foglalkozzon vele. Ugyanakkor Mariának - ki nem mondottan - mindig is Alessandro volt a kedvence, a torzonborz hajú kis kölyök, aki komoly és kötelességtudó bátyjával ellentétben gyakran folyamodott meg nem engedett dolgokhoz. A fiúk felnőttek, Alessandro nyelvelő, öntudatos tinédzser lett, de még így is tisztelettudó maradt, és ismerte kötelességeit. Roberto közben hallgatag, magába forduló felnőtté vált, aki hajnalban kelt, és estig dolgozott. Ezt az életet ismerte, s ezt szerette. Mert nem volt más. Maria gyakran töprengett el azon, jól van-e így, de nem adott hangot kételyeinek. Neki jó volt, s tudta, a többi hajótöröttnek is jó, mindannyian otthonra leltek itt, még ha ez a világ minden kis örömöt földöntúli erőfeszítésért adott csak, és sok-sok áldozatot kívánt. De a fiúk... A fiúknak lehet, hogy meg kellene adni a választás esélyét. Nem mintha lenne választásuk. Milwaukee-nak ugyanis semmi kapcsolata nem volt a külvilággal. A csillaghajó felderítő volt, és olyan távolságra jött el, ahol a kommunikáció már csak hónapos csúszásokkal működött, a legszélső emberi gyarmatvilággal is. A csodálatos technika, amely ide eljuttatta őket, már a baleset előtt is magányossá tette a felfedezőket, s bár ezt sokan jelzésként élték meg, feldolgozni nem volt könnyű. A baleset pedig visszataszította őket a középkorba, amelyben helyt kellett állniuk. És ők helyt álltak, kitartással és becsülettel, szeretettel és törődéssel egymás iránt. A kötelék, ami összefűzte őket, erősebb volt mindennél: a közös sors, az egymásrautaltság és a becsület. A legjobbak, amik az ember lelkében lakoznak. Sokan voltak persze a fiatalabbak közül, akiket érdekelt a távoli, az elhagyott civilizáció, s gondolataik között úgy élt a hajótöröttek világa, mint valami tündérország. A fiúk felváltva ügyeltek a megfigyelőtoronyban, ami egyszerre volt csillagvizsgáló, kommunikációs központ és a csend háza. Harmincnégy éve azzal állították fel, hogy a környező űrre figyeljen, és felerősítse a bolygón a rádióforgalmazást. Ez aztán lassan leállt: amikor már nem volt mit felfedezni, akkor nem is volt miért beszélni napközben. Az emberek az igát húzták, verejtékezve törték a földet, kimeríthetetlen energiával irtották a szívós folyondárokat és aprólékos figyelemmel gondoztak minden egyes

gabonaszálat, minden egyes palántát, minden egyes növényt, ami a fennmaradásukat biztosította. S ezek után csendesen ültek a kezdetben sörözőnek nevezett kocsmában, vízzel hígított gabonapálinkát ittak, néha játszottak. Beszélni azonban egyre kevesebbet beszéltek. A torony persze állt tovább is, és figyelt a világűrre, teljesen feleslegesen. Csupán millió, milliárd éves bolygó- és holdpályákról és kisbolygókról szedett össze információt. Amikor azonban az öregek feladták, mert vagy belefásultak, vagy beletörődtek a megváltoztathatatlanba, s elfogadták sorsukat, akkor jöttek a fiatalok. Valaki mindig figyelt, ha dologidő volt, akkor a legkisebbek közül kettő-három, akik a földeken úgysem tudtak volna segíteni, mert ahhoz is gyengék voltak, hogy azt a makacs gazt kitépjék a földből. Robertót a város polgármesternek választotta, s ő két évtizede látta el ezt a feladatot. Ám semmiben nem különbözött a többiektől, amikor kellett, a reggeli nap a földeken találta, s a csillagok is ugyanott leltek rá este. Fogta az ásót, amikor az öntözőcsatornát tisztították, rakta a falat, amikor új család született a közösségben, s vitte a testet, amikor valaki elment. Annyiban volt több, hogy őneki még oda kellett állnia a halott fejéhez, s elmondani a búcsúztató beszédet, mielőtt a sekély sírba belehelyezik a testet, persze koporsó nélkül, mert a fa ezen a vidéken olyan ritkaságszámba ment, mint az arany. Abban az évben már túl voltak az aratáson és a silók, raktárak feltöltésén, de még innen a vetésen. E csendes időszakban végre kicsit lehetett pihenni. Volt pár szabad nap, kis mulatság, nevetés és fények alkonyat után. Színesre festett kőgúlák, mozaikképkirakó verseny, ünnepi vacsora és tánc. De már ez is a végéhez közeledett, egy-két nap, és megjön az enyhe idő, amikor könnyebb vetni, és érdemesebb is. Ilyenkor az utolsó estéken már csendes pihenés, felkészülés folyik. Roberto és Maria házában esti kártyaparti. Hat öreg ült az asztalnál és kártyáztak, kártyáztak órák óta. Maria már az elején elmenekült, besétált a főutcára a szatócsboltba, nem vásárolni, mint inkább beszélgetni és múlatni az időt. Vitte magával Alessandrót, aki persze elvált tőle a bolt előtt, és a házak mögötti téren játszott labdajátékot a korabeli fiúkkal. Massimiliano a toronyban ügyelt, így aztán a házban csend volt, és a hat öreg nyugodtan játszhatott.

Roberto azonban lélekben máshol járt a kártyaparti alatt, már az elkövetkező évszak munkálatait tervezte. Ez alaposan meg is látszott: a tétként használt kukoricaszemek közül alig három tucatnyi volt már csak a keze alatt - mindenki más előtt sokkal több feküdt. - Hol jár az eszed, Roberto? - kérdezte Tom Sedrick vigyorogva. - Másutt - vallotta be az öreg komolyan. - Nem tudok lazítani. )önnek a munkák, már ott jár az agyam. - Járjon ott, ha elindulsz reggel... addig meg figyelj a kártyára, mert megkopasztunk. - Nem megy az így, parancsszóra - morogta Roberto. - Ha nem tudom kikapcsolni, hát nem tudom kikapcsolni. Inkább örüljetek, hogy nyertek! - Így nem dicsőség - ingatta a fejét Steve Lawrence. - A győzelem az győzelem. - De nem olyan az íze. - Nektek semmi sem jó. Lawrence a pohara után nyúlt, és felhajtotta a pálinkát. - Ha velünk vagy, légy velünk! - mondta Powell is. - Különben akár abba is hagyhatjuk. - Sosem voltam annyira jó játékos - mondta Roberto, és hátratolta a faszéket. Felállt, és egy oldalsó kis pultról leemelt egy egyszerű üveget, amelyből aztán töltött mindenkinek, majd a palackot a földre állította. Sedrick közben kevert és osztott. - Ez igaz, de a holnap a holnapra tartozik. Ma este pedig még ma este van. Ezt megtanulhattad már. - Akkor osszál! - Azt teszem. - A ma estére! - mondott köszöntőt Lawrence a kelleténél komorabban. - Ami hajnalig tartani fog. Mielőtt felvették volna a lapokat, felhajtották az italt. Massimiliano a következő körnél esett be az ajtón. Akkorra Roberto már a kártyára figyelt, és nyerésre állt, először ezen az estén. Sedrick megint ivott egyet, és tompult a figyelme, a többiek meg nem bánták, ha végre Tessarosa is nyer. Átérezték, mi nyomasztja, ő nemcsak a saját földjéért felelt, hanem a közösségért is. Maximilano kipirult, lihegett, és az első fél percben nem is jutott szóhoz. A falnak dőlt, és nézte az öregeket, akik csak odapillantottak, és játszottak to-

vább. Massimiliano majd szétrobbant a feszültségtől, de ezt a kártyaasztalnál ülők észre sem vették. A fiú a toronyból futva jött haza. - Apa - kezdte, amikor már kapott levegőt. Apa, láttam valamit. Roberto felpillantott. - Az jó, mert az azt jelenti, hogy van szemed. - Apa! - Roberto ellépett az ajtótól a kártyaasztal felé. - A toronyból láttam valamit. Azt hiszem, egy űrhajó volt. Csillaghajó. Az öregek letették a kártyát. Robertóra pillantottak, aki a kezét nézte. Rekedt volt a hangja, amikor megszólalt. - Hiszed? - Láttam. Csend fogadta a szavait. Massimiliano körbenézett az asztalnál ülőkön, apján és az öregeken, akik némák maradtak. Sedrick elkezdte összeszedni a lapokat, csak ez hallatszott: ahogy a kártya csusszant a fán. - Menjetek haza! - vetette oda Roberto a többieknek. - A játéknak vége. Lawrence a fiúra nézett, majd az apára, és feltápászkodott. A többiek követték példáját, és egy szó nélkül összeszedelőzködtek. Közben Roberto is felállt, és a fia szemébe nézett, mereven, az érzelmek legkisebb jele nélkül. Massimiliano nem értette, mi történik. Nem számított nagy érzelmi kitörésre, az öregek mindig is szűkszavúak voltak, ritkán beszéltek arról, mi munkál bennük, talán soha. Errefelé nem voltak nagy összeborulások, a fiúk is gyorsan kinőtték az ilyesmit, ha már kikerültek a földekre: minden energiával takarékoskodtak. És az érzelmek sokat kivettek az emberből. Az öregek elköszöntek, s Massimiliano kettesben maradt az apjával. - Apa? - kérdezte óvatosan. - Nem hiszed el, amit mondtam? Csak erre tudott gondolni. - Hinnem kellene? - Roberto összeszedte a poharakat az asztalról. - Néha azt látjuk, amit nagyon szeretnénk. Néha azt hisszük, amit szeretnénk. Becsap minket az agyunk. - Ez nem így van... - Mióta is jársz ki az eget kémlelni a toronyhoz? Hétéves korod óta? - Igen, de ez nem számít. Most... Most ott van.

- Én is szerettem volna a legelején, ha ott lett volna... Nem is tudod, fiam, mennyit néztük a csillagokat. Sokszor kint aludtunk a szabad ég alatt... Űrhajókkal álmodtunk, míg a negyven fokos reggeli nap fel nem ébresztett minket. Míg a valóság el nem űzte az álmainkat. Massimiliano összezavarodott. Az apja elé állt. - Ez nem álom volt. Tisztán láttam az űrhajót. - Persze, Max. Az élet kis csodák sorozatából áll, nem pedig nagyokból. - Apa, elmehetünk innen. Érted? Visszamehetünk a Földre! Roberto kikerülte a fiát, és kiment a konyhába. Beletette a poharakat a mosótálba, s a pálinkásüveget vissza a helyére, a kisszekrénybe a tűzhely fölött. - Apa... Ezt mindenkinek el kell mondanunk. Örülj már egy kicsit! - Minek is? - Mit minek? - Minek örüljek? Massimiliano körbemutatott a lakáson. Kereste a szavakat, és sejtése sem volt, hogy az apja miért nem örül vele. - Itthagyhatjuk ezt a földet, ezt a nyomort, és visszatérhetünk a civilizációba! - Ez is civilizáció! - lépett vissza Roberto, és kemény volt a tekintete, akárcsak a hangja. - Ez is civilizáció. Köztünk nőttél fel, nem állatok és vademberek között. Amit itt felépítettünk, az egy csoda... Anyád és én neveltünk, és a legjobbat tanítottuk neked. - Igen, de... - Mi megtanítottunk mindenre, amit tudni kell. Mindenre, amit a világról a túléléshez tudni kell, és ezen túl még kitartásra és becsületre... A fiainkat és a lányainkat megtanítottuk becsületesen élni. Ez neked nem civilizáció? - Apa, tudod, hogy értettem. - Hogy értetted? - É n . . . én... Roberto egy ingerült mozdulattal elvágta a szabadkozást, amire a fiú készült, s ami aztán valószínűleg amúgy sem lett volna szavakba öntető. Aztán fogott egy rongyot, megvizezte a csap alatt, és visszatért a kártyaparti színhelyére. Nekiállt letörölgetni az asztalt, majd a székeket is. Maximilano megkerülte az apját, és nézte, amit csinál.

Elfogytak a szavai. Nem értette, miért nem hisz neki az apja. Vagy hisz neki, csak nem akarja elfogadni? Miért hallgat? Roberto lassan, körkörös mozdulatokkal törölte le a székeket, megdöntve őket, aztán visszavitte a rongyot a konyába, kiterítette az ablakdeszkára, s egy söprűt hozott ki a kamrából. A fiú mély levegőt vett. - Apa... Itt van, amire mindenki várt. - Én nem vártam rá - tiltakozott Roberto, és ömleni kezdett belőle a szó. Massimiliano még sosem látta ilyen feszültnek. Ám eddig nem beszéltek a múltról, és tudomása szerint más gyerekek sem beszéltek erről a szüleikkel. Az öregek kerülték a témát. - Az elején, a baleset után csak vártunk. Nappal aludtunk a roncsok között, és éjjel mindennel, amivel csak lehetett, az eget fürkésztük. Görcsösen, remegve bámultuk az űrt, és ha láttunk valami fénylő pontot megmozdulni fent, eufória lett úrrá rajtunk. Aztán amikor kiderült, hogy üstökös, akkor veszekedtünk, egymásnak estünk. Mint a vadak. Kezdett kifogyni a készlet, s mi még mindig nem csináltunk semmit, még mindig vártunk a civilizált világra, mert biztos kutatnak utánunk, hogy megmentsenek minket. Lassan jöttünk rá, hogy hiába reménykedünk. Páran öngyilkosok is lettek. Preece, Williams... Mi meg tanácsot ültünk, s először megkerestük a bűnösöket. Eljátszottunk egy bírósági tárgyalást, milyen nevetséges volt! Már majdnem akasztottunk is, de... de szerencsére megjött a józan eszünk... - Roberto hazudott. De valakit meg kellett büntetniük! Valakinek bűnhődnie kellett! Az emlék hatására a férfinak egy másodpercre elakadt a szava, de Massimiliano ezt nem vette észre. - Mennyi csalódás és mennyi önmarcangolás kellett ahhoz, hogy megtanuljunk imádkozni! Tudod, milyen volt, fiam? Egy kereszt volt az első, amit összeeszkábáltunk és felállítottuk ennek a bolygónak a földjén. Aztán leültünk, fogtuk egymás kezét, és imádkoztunk. Kéréseket címeztünk istennek, gondolatokat a többi embernek. Ez volt az első lépés ahhoz, hogy közösség legyünk, igazi közösség, nem pedig egy csillaghajó alá- és fölérendelt állománya. Ezt nem lehet... elmondani... De aztán vége lett. - Ugyan, apa... Te sem hiszed... - Vége lett - ismételte meg konokul Roberto. Rájöttünk, hogy itt kell élnünk. Ez a mi világunk.

És amit itt csináltunk, az több volt, mint amire az ember képes. Mindannyian többet adtunk magunkból, mint ami lehetséges volna. És ezért lehetsz te most itt... - Igen, itt vagyok - lépett közelebb Massimiliano. - Itt vagyok, és nem csak én. És most... most itt a lehetőség is, hogy lássuk a Földet. Hogy végre urai legyünk a sorsunknak. - Azt sem tudod, milyen a Föld - tört ki Robertóból a harag és a tehetetlenség. - De láttam. Láttam a képeken, olvastam róla. - Az más. Az más! Az volt az igazi nyomor, ami ott volt, nem ez. Szellemi és erkölcsi nyomor. De ti ezt nem tudhatjátok. - De meg akarjuk tudni! - Massimiliano elvesztette a türelmét és felemelte a hangját. Soha nem beszélt még így az apjával. - Mi is tudni akarjuk. Látni, szagolni, ízlelni... Olyan életet akarunk, mint a másik többmilliárd emberi lény. Nem a földön kúsznimászni, mint a férgek. - Megtiltom neked, hogy így beszélj! - üvöltötte Roberto, és levágta a rongyot, amit egyre görcsösebben szorongatott, az asztalra. - Megtiltom! - Nem tiltasz meg semmit - kiabálta vissza Massimiliano, megrészegülve a hangjától, s attól, hogy szembeszállt apjával. - Nem teheted! - Ne üvölts, te gyerek! Nem üvölthetsz apáddal! - Nem üvöltök, és dolgozom úgy, mint te. Régen nem vagyok gyerek! Huszonöt vagyok, és nem is emlékszem már, mióta dolgozom a földeken. Választhatok, mert kivívtam ezt a jogomat! Roberto hirtelen arcul ütötte. Keményen, lendületesen. A fiú megdöbbent, hátralépett, arcához nyúlt. Elhallgatott. - Ezt nem... Ezt... - mondta aztán. - Hallgass! - intett Roberto. - Hallgass! Massimiliano megtörölte a homlokát. Lihegett, mintha kilométereket futott volna. - Ezt nem teheted. - Mindent megtehetek... Roberto közelebb lépett, és megint ütött, de a fiú elkapta a kezét, és ellökte magától az apját. Roberto hátratántorodott, arcából kifutott a vér. - És most... - mondta a fiú kimérten - kimegyek, és mindenkinek elmondom, hogy jön egy űrhajó. Egy hosszú másodpercig farkasszemet nézett döbbent apjával, majd lassan elindult, és elment mel-

lette. Lépett kettőt, hármat... érezte apja Verejtékes testszagát, s hirtelen feltűnt, hogy mennyire kopott az ing, amit hord. Ezt eddig nem látta. A fiú azonban nem állt meg, ment tovább. Lépések... Kettő, három, négy... Elérte az ajtót. Roberto ekkor felragadta az egyik széket, és Massimiliano mögött termett, majd lesújtott rá. A szék széttört a fiú hátán, Massimiliano pedig összeesett. Roberto ott állt egy törött háttámlával a kezében, amelynek egyik szára hegyes volt, mint a karó. Massimiliano a hátára gördült, Roberto meg a fa hegyét bámulta. Majd széthúzta a karfát, s az ék a kezében maradt. A fia mellé zuhant, s annak rémült tekintetétől kísérten döfésre emelte a karót. - Roberto! A sikoltás úgy hasított bele a fülledt melegbe, mint egy jéghideg penge. Maria állt az ajtóban, Alessandróval az oldalán. Roberto zavaros szemmel nézett föl, s nem értette, hogy lehetnek itt, amikor az előbb még zárva volt az ajtó. - Mit csinálsz? - ugrott hozzá Maria, s lefogta a kezét. - Mit csinálsz?... - Mindent... tönkre akar tenni - suttogta Roberto. - Mi ez? - sírta el magát Maria, s a férje mellé zuhant a földre. Elvette tőle a karót, s átölelte a férfit. - Roberto... jaj, Roberto... A férfi is elsírta magát, és belekapaszkodott a feleségébe. Együtt térdeltek és sírtak, mialatt Massimiliano feltápászkodott, és elszaladt, el, ki az éjszakába.

2. Reggelre mindenki tudta. Gyerekek és felnőttek, férfiak és nők. Milwaukee egész lakossága. Nem csupán azt, hogy a közelben jár egy csillaghajó, hanem hogy a fiatalok elküldték neki üzenetüket, s hajnalban már látható volt, hogy amaz módosított pályáján, és errefelé tart. A városházán tíz éve nem zsúfolódott össze anynyi ember, mint most. De fiatal arcot egyet se lehetett látni, mind csak öregek voltak. A lezuhant űrhajó életben maradt utasai. - Az egész a te bűnöd - mondta Powell a szemközti, foghíjas sorok közül Roberto Tessarosának. -

Meg kellett volna fognod a fiadat. Megparancsolni neki, hogy hallgasson. Milyen apa vagy te? - Amilyen te is! - vágott vissza Roberto. - Én ha megparancsolok valamit, az úgy is van. Roberto kurtán felnevetett. - Tehát megengedted a lányodnak, hogy kint legyen a többi gyerekkel a toronynál? Powell dühödten ugrott fel. - Nincs jogod, hogy sértegess!... - Hagyd már! - morogta Lawrence, és visszahúzta a férfit a székre. - A baj megtörtént. - Én maradok - válaszolta Powell sötéten. - Engem nem visznek el. Meg kell ölniük, hogy menjek. Mindannyian hallgattak. - Te beteg vagy, Benjamin Powell - harsant fel egyszer csak Maria Tessarosa hangja. - És azt teszel, amit akarsz. - Dönthetünk - szólt közbe Sedrick. - Megyünk vagy maradunk. Jogunk van hozzá. És én is maradok. - Te pedig bolond vagy, Tom - riposztozott a felesége. - Nincs miért maradni. - Ez a mi világunk - vágott vissza Sedrick. - Az enyém. Ezzel a két kezemmel építettem fel, formáltam olyanná, amilyen. Igaza van Bennek! Nem adom fel. Roberto nézte a vitatkozókat, akik olyasvalamiről próbáltak dönteni, ami már régen kicsúszott az irányításuk alól. Aztán arra gondolt, hogy kis híján megölte a fiát. Majdnem gyilkolt - még egyszer! És a saját vérét. Úristen! A saját gyermekét! Maria, aki a dobogón mellette ült a másik öt tanácsnokkal együtt, hozzá hajolt. Belelátott a férje fejébe, szinte hallotta a gondolatait. - Nem tudják... nem tudhatják. - Nem - ingatta fejét Roberto. - De ez nem számít. - Massimiliano nem árulja el senkinek, hogy mi történt. - Nem. Talán nem. De én tudom, és ez elég... Maria, hogyan juthattam el odáig? Én... Én nem akartam bántani, és mégis... Az asszony két keze közé fogta Roberto balját. Bátorítóan megszorította. - Mindannyian tudjuk, milyen az, amikor elveszítjük a fejünket...

Minden a baleset után történt. A kétségbeesés és a düh időszakában. Amikor bűnbakot kerestek. Megtalálták, mert különben nem nyughattak meg. Peter Horton volt az, a főgépész. Törvényesen kitárgyalták, elítélték a kapitány és másik harmincegy társuk haláláért, majd végrehajtották az ítéletet. Aztán a bolygó megkönyörült rajtuk, mintha csak véráldozatra lett volna szüksége, és három évig rendszeresen, a kellő időben és a kellő mennyiségben esett az eső. A föld befogadta a magvakat, amik szárba szökkentek, és senki nem éhezett. Tudtak enni és vetni együttesen, ez maga volt a csoda. Három évig... Ezután kezdődött az igazán kemény élet, de akkor már közösség voltak. Senki nem panaszkodott. Vezeklés volt kétszer annyit dolgozni, háromszor annyit robotolni és izzadni a földeken - kimondatlanul is tudták. - Ez nem teszi könnyebbé. A közös bűn... mondta Roberto. Körülöttük a vita egyre inkább elfajult. A férfiak maradni akartak, a nők némelyike menni szeretett volna. Ki azért, hogy elkísérje a gyermekét, ki azért, hogy ismét láthassa az emberi világot. - Félek - vallotta be Roberto a feleségének halkan. - Miért félsz? - kérdezte a nő. - Nem akarok menni, Maria... És nemcsak azért, mert nem lenne ott már helyem, hanem mert... a bűnünk a fejünkre száll. Ha hazamegyünk, és valamiképpen kiderül, mit tettünk, akkor sem fognak megbüntetni. Tudod, miért? Mert az emberi világ alapvetően bűnös, és úgy épül fel, hogy védelmezi a bűnösöket. Mi itt, a sivatagban felépítettünk valami mást. Valami nagyszerűt... Azért félek, mert nem fogunk bűnhődni. - Roberto levegő után kapkodott, mint a partra vetett hal. Érted te ezt? - Roberto... Ne marcangold magad! - Oly sok mindent átgondoltam az éjszaka. - Itt az ideje a megbocsátásnak. - Nem... Nem akarok erről vitázni. Nem megyek. Vajon mi várna otthon minket? A semmi. Ennél is sivárabb és kietlenebb valóság, ami maga alá gyűrne. Te menj csak, Maria... nem tartalak vissza, menj csak! Én nem tudnék erős maradni... Roberto megszorította Maria kezét, s talán még egy mosoly is átszaladt arcán. Aztán felállt, és meg-

köszörülte a torkát. Nem figyeltek rá, így erőt gyűjtött, és az asztalra csapott. A teremben ülők elhallgattak. Roberto végignézett az öregeken. A teremtőkön, akik létrehozták ezt a világot. Ott ültek, ijedtek voltak, tehetetlenek. Leplezni próbálták, és hangoskodtak, nem takarékoskodtak erejükkel, de akkor is látszott rajtuk a félelem. Nem is a múltjuktól féltek, hanem az ismerős ismeretlentől. És Roberto is ettől félt. Ez a világ jól szervezett volt, azt adta vissza csupán, amit kapott. Jót vagy rosszat. Az emberi világ nem ilyen volt. Mindig többet kért, többet és többet. Mohó volt, mint valami folyton éhes ragadozó. Mint valami energiavámpír. - Most mit csináljunk, Roberto? - tette fel a kérdést valaki a hallgatóságból. - Megmondom, mit csinálunk - biccentett Roberto. - Máris késtünk egy napot. Kimegyünk a földekre, és elvégezzük azt, amit évtizedek óta mindig az évnek ebben a szakában. Senki nem szólt. - És mi lesz a csillaghajóval? - kérdezte Lawrence halkan. - Mi megyünk, és dolgozunk. Nincs más választásunk. És másnap reggel a nap a földeken találta őket.

3. Aztán eljött a pillanat. Az öregek dolgoztak, a fiatalok a torony körül lebzseltek. Az öregek a munkába menekültek, a fiatalok a saját közösségükbe. Az öregek éltek, ahogy eddig, megvonták maguktól az ételt és az italt, korán reggel keltek, és dolgoztak napestig; a fiatalok mulattak, hanyagolták a munkát, elfeledkeztek mindennapi feladataikról... És megérkezett az űrhajó. A torony mellett szállt le, a városból csak szürkéskék teste látszott. Roberto - bármennyire is kellemetlen és kényszerű volt - kötelességének érezte, hogy kimenjen, s fogadja őket. Ám mire odaért, a zsilipajtók nyitva álltak, a rámpák pedig lenyúltak a földig. A fiatalok eltűntek, bementek az űrhajóba... Roberto ácsorgott egy keveset, majd megfordult, s hazament. Ha keresték is az érkezők, nem érdekelte. Nem akart beszélni velük. Nem akarta látni, megismerni őket. Massimiliano és Alessandro alkonyatkor érkeztek haza. Maria azon az estén fasírozottat készített,

helyi rizsből, fűszerekből és kis tyúkfehérjéből. A gombócokat barnamártással öntötte le, és rozskenyérrel tálalta. A kenyeret is frissen sütötte, ujjnyi szeletekre vágva ott illatozott az asztal közepén. Még a vékony gőzcsíkokat is lehetett látni, amelyek felszálltak a szeletek közül. Az asszony négy tányért készített ki, amelyből kettő érintetlen maradt. Amikor a fiúk megérkeztek, Maria és Roberto már vacsoráztak: csendben törték meg a kenyeret, és mártogatták a szószba. A fiúk is csendesek voltak. Lágyan, hangtalanul mozogtak, mintha féltenék felzavarni a nyugalmat. Elővettek egy-egy ruhászsákot, és megtömték, miközben a szüleik az asztalnál ettek. - Nem hiszem, hogy sok minden kellene -jegyezte meg szárazon Roberto, miközben villájával elnegyedelte a fasírozottat. - A Földön nyilván mindent megkaptok... Vagy ha nem, hát megszerezhetitek. - Ne félj! - mondta szárazon Massimiliano, s minden egyes szavát bántásnak szánta. - Nincs is innen mit elvinni... - Nem félek, fiam. Arra nektek több okotok lenne...

- Roberto! - Maria halkan szólt férjére, miközben letette a villát, és az ujjait nézte. - Készen vagyok - jelentette be Alessandro, és felegyenesedett a ruhásszekrény mellől. Az anyjára pillantott. - Anya?... Maria le nem vette volna tekintetét az ujjairól. Két férfi között őrlődött. Az egyik a férje volt, hosszú évek óta életének társa. A másik a fia. A fiai. - Anya? - kérdezte még egyszer Alessandro. - Te nem jössz? Maria az asztallapra tette a kezét, s igyekezett leplezni a remegését. - Alessandro... - mondta elcsukló hangon. Alessandro... A fiú közelebb lépett. - Anya... gyere velünk... Van hely mindenkinek. Neked és... apának is. Nem értem, miért maradnátok? Igazából Max sem tudta elmondani... Roberto összeszorította ajkát. Maria könnyes szemmel nézett a fiára. - Figyelj, Sandro... Figyelj, kisfiam! - Remegett a hangja. - Szálljatok fel arra az űrhajóra! Mi itt elle-

szünk, nekünk nem kell már több, mint ami itt van Milwaukee-ban. Szállj föl, és légy boldog! Ígérd meg, hogy boldog leszel! - Tizenhat vagy - morogta Roberto oldalt. Megtilthatnám, hogy menj. Még a földi jog szerint is a szüleid mondják meg, mit tegyél... - Majd én vigyázok rá - mondta keményen Massimiliano. - Hogyne. Te érett ember vagy, el is felejtettem. - Roberto! - Anya? - Alessandro tétován emelte fel kezét, s megérintette anyja karját. - Csomagolj! - Menj! - suttogta Maria. - Menj már! Alessandro közelebb lépett, és adott egy könnyes csókot anyja arcára. Majd megállt apja mellett. - Apa? Nem kísértek ki? Nem is... búcsúztattok el minket? Roberto üres aggyal és szívvel nézte a fiait. - De igen - tört ki a zokogás Mariából, és hirtelen felállt, magához vonva előbb Alessandrót, majd Massimilianót is, aki most nem vonakodott. - De igen. Gyalog mentek. Elöl a fiúk, hátul Roberto és Maria összekapaszkodva. Olyanok voltak, mint az árnyak. Milwaukee lakosai mind elkísérték gyermekeiket a felszálláshoz. Tétován lépdeltek, csendesen, mint a szellemek. Párosával kísérték fiaikat és lányaikat a csillaghajóhoz, amely idegen testként ült meg a síkságon, s úgy magasodott az égbolt felé, mint valami hatalmas bálvány. Tom és Amanda Sedrick Tessarosáék mellé sodródott. - Ez a büntetésünk - mondta Amanda komoran. - Elveszítjük a gyermekeinket. Ez a mi büntetésünk, mert megöltünk valakit, aki közénk tartozott. - Ez nem büntetés - mondta Maria. - Nekik megadatik az az élet, amit tőlünk elvett a baleset. - Nem biztos, hogy ez kell nekik - morogta Roberto. - Itt... itt lehet élni. Nehezen, de becsületesen lehet élni... Kint mivé lesznek? - Mindegy - szorította meg a karját Maria. - El kell engednünk őket... - Én semmit nem értek - mondta Összetörten Tom Sedrick. - Semmit... A fiúk lassan sorjáztak fel a rámpán. Volt, aki hátranézett, volt, aki intett is. Massimiliano egyiket sem tette meg. Alessandro zokogva dobott csókot anyjának. Aztán eltűnt a komp belsejében.

- Menj, ha akarsz! - mondta halkan Roberto a feleségének. Úgy érezte, fel kell oldania a láncokat, amik összekötik őket. A férfi nem sírt, a szeme száraz és forró volt, mint a homok, melyet műveltek évtizedek óta. - Nem ezért a világért maradtam - válaszolta Maria. - Hanem mert szeretlek. Mit kezdjek én nélküled a Földön? Roberto átölelte. - Én is szeretlek. - Tudom. - Mégiscsak jó világot építettünk fel itt... - Ebben senki nem kételkedett. - Akkor miért mennek el? - Mert ők még nem tudják, mi a jó és a rossz között a különbség. Ezt minden gyereknek magának kell felfedeznie. - Álmokat kergetnek. - Mindannyian azt csináltuk valaha. - Nem... Nekünk nem voltak álmaink, csak sorsunk volt... Maria némán sírt, miközben a hatalmas csillaghajó felemelkedett a földről. Roberto ölelte, aztán csak álltak. Egyszer azonban haza kellett menni, s a munka sem várhatott. Senki nem tért vissza a gyerekek közül a bolygóra. Eltelt tizennyolc év, s Maria ágynak dőlt: a diagnózis szerint rákkal. Roberto végig mellette volt, s a többiek dolgoztak helyette is a földeken, bár maguk sem bírták már úgy, mint régen. - Azért ugye szép volt? - kérdezte Maria az utolsó reggelen. - Szép volt... - Kemény, de szép - bólintott Roberto, s miközben lezárta felesége szemét, arra gondolt, hányszor álmodott az évek során egy véres faékkel. Egy véres, törött széklábbal, melyet a fia szívéből húzott ki, és aztán meggyújtott, s a vér égett, mint a benzin. Az égő fáklyával aztán ment, és felgyújtotta a tornyot. S miközben a torony lángolt, mindenki köréje gyűlt, a családok, öregek és gyerekek, s táncoltak, búcsúztatták az évet, köszöntötték az új vetést. Mellette ott volt Maria és Alessandro, s a végén - mivel egy álomban minden lehetséges - valahogy Massimiliano is odakeveredett. A család. Együtt jóban és rosszban.

Figaro, a robot A MICROCHIP NEVŰ AMERIKAI félvezetőgyártó cég tavaly elindította egy Microchip Design Challenge nevű versenyét. A nemzetközi megmérettetésen bárki indulhatott, az egyetlen feltétel az volt, hogy olyan eszközzel kellett nevezni, amely az általuk kifejlesztett, új, 32 bites mikrokontrollerrel működött. A megmérettetésnek magyar résztvevője is van, Kis Levente a legjobb nyolc közé is bekerült, így részt vehet a márciusban megrendezésre kerülő döntőn.

Kis Levente Figaro névre hallgató hatlábú, rovarszerű robotjával indult. Figaro „szája" helyén egy kis fűnyíró penge van elhelyezve. A robot ezzel le tudja vágni a füvet, sőt tetszőleges mintát (feliratot, ábrát, alakzatot) tud vágni bele. A robot „lelke" egy P1C32MX mikrokontroller. Ez végzi a lábakban lévő 18 szervómotor vezérlését, kiszámítja a lábak végpontjainak koordinátáiból a motorok beállítási szögét. Ha pl. egy láb megakad, és emiatt a robot elfordul, a kontroller automatikus iránykorrekciót hajt végre. A robot a következő lépéssel visszafordul a helyes irányba. További fontos feladata a kontrollernek a robot helyzetének meghatározása, amely utrahang szenzorokkal történik. A füves terület két sarkában elhelyezett markerek jelét veszi a roboton található ultrahangvevő. Ezt a robot forgatni is tudja, hogy mindig a markerek felé irányuljon. Figaro háromszögeléssel számítja ki pontos pozícióját a füves területen.

A fűbe nyírandó alakzatot Corel Draw szoftverrel lehet megrajzolni, a kimeneti fájlt egy konvertálással SD kártyára kell felírni. A robot közvetlenül a kártyáról olvassa ki a bejárandó útvonal koordinátáit. A robot elején egy fűnyíró penge található. Ezzel nagyjából 10 cm átmérőjű felületet tud egyszerre levágni. A forgó penge magasságát folyamatosan lehet változtatni, a füvet különböző magasságúra vágja le a robot, és így egy alakzatot - akár domborművet is ki tud alakítani Fűnyíró fej helyett egyéb szerszámokkal is fel lehet szerelni a robotot. Pl. egy tollal Figaro nagyméretű rajzokat tud készíteni a padlóra. De lecserélhető egy felmosó tárcsára is, és automatikusan felmossa a padlót a háziasszonyok legnagyobb örömére. Fejlesztés alatt áll egy miniporszívó adapter. A robot a lábait nemcsak járásra, hanem zongorázásra, illetve táncra is képes használni. Ezzel tovább bővül Figaro alkalmazhatósága. Hogy ki lesz az első 3 helyezett, nem csak a zsűri döntésétől függ, hanem a látogatók szavazataitól is. Rövid regisztráció után bárki szavazhat a verseny honlapján: www.mypic32.com

Vuzix

Wrap HIRTELEN ÖSSZE SEM lehet

számolni,

hány filmben láthattunk már olyan szemüveget, amely a külvilág számára láthatatlanul monitorként is működött. Évek óta többször is felbukkant olyan fejlesztés, amely ezt a célt szerette volna elérni, de az eredmény több mint lehangoló volt. Egészen mostanáig. A Vuzix Wrap 920AV az első sikeres megvalósítás. A mindössze kilenc dekagrammos szerkezet első látásra mindössze egy divatos napszemüveg, azonban valódi monitorként 640x480 pixeles felbontásban képes megjeleníteni a videotartalmat. A

kép a színezett lencséken jelenik meg, de eközben természetesen továbbra is jól látunk magunk elé. Monitorként nincs beépített lejátszó benne, de vezetékes és Bluetooth kapcsolaton keresztül is tud képeket fogadni, legyen az tévéadás, film vagy egyéb videoanyag. Összeköthető egy MP3 vagy MP4 lejátszóval, mobiltelefonnal vagy PDA-val is. Kapcsolódik hozzá egy fülhallgató pár is, amely tetszés szerint el is távolítható a készülékről. A készüléket nemrég Tom Hanks mutatta be. Ára egyelőre ismeretlen, megjelenése az üzletekben még ebben az évben várható.

AZ. ÖREG FELHAJTOTTA matrózinge ujját,

felakasztotta a nyírfára a teletranzisztort, nehogy lemaradjon a futballközvetítésről, és épp mikor nekiveselkedett volna a répaföld felásásának, a törpemagnóliás kerítés mögül meghallotta szomszédja, Iván Vasziljevics hangját: - Szervusz, öreg! A kiállításra készülsz? - Miféle kiállításra? - kérdezte az öreg. - Nem hallottam róla. - Hogyhogy? Hobbikert-tulajdonosok kiállítása lesz. Területi. - Ugyan mit állíthatnék ki? - Amid van. Emilia Ivanovna kék dinnyét nemesített. Vologya Zsarov a tövis nélküli rózsáival fog büszkélkedni. - És te? - kérdezte az öreg.

van. A töviseket nyesegesd le, mert azok nem ehetők. Az öreg nem volt elragadtatva illattól. Elbúcsúzott a szomszédtól, és elindult a házba, megfeledkezvén a nyírfára akasztott teletranzisztorról. Így szólt az öregasszonyhoz: - Mi viszi rá az embert vénségére, hogy töviseket nemesítsen? Most mondd meg, minek? Mivel az asszony tudta, miről van szó, gondolkodás nélkül rávágta: - A Marsról küldték neki egy csomagban azokat a kaktuszokat. A fia ott gyakornok. - „A fia, a fia" - morgolódott az öreg. - Fia bárkinek lehet! A mi Várjánk bármikor lepipálja, nem igaz?

Kir Bulicsov: A répa

Aki azt hiszi, klasszikus meséink menthetetlenül elavultak, nagyot téved. Elég csak új köntöst adni rájuk, mondjuk az SF-ét, és máris frissebbnek hatnak, mint új korukban. - Én? Hát, van ugyan egy hibridem... - Azt mondod, egy hibrid? - Az öregnek kellemetlen érzése támadt, és hirtelen haragjában lábával arrébb penderítette a minden különösebb ok nélkül feléje futó kedvenc kiberét, aki az „Egérke" névre hallgatott. - Nem is tudtam, hogy hibridizációval múlatod az időt. - A sáfrányos pepint a Mars-kaktusszal kereszteztem. Érdekes eredmények születtek. Még cikket is készülök írni róla. Várj csak, megmutatom. A szomszéd eltűnt, csak a bokrok surrogását lehetett hallani. - Íme - mondta aztán, mikor visszaért. Kóstold meg, öreg, ne félj semmit! Érdekes illata

- De, de - hagyta rá a mámika. - Elkapattad te azt a leányt. Várja volt az öreg kedvenc unokája. A városban lakott, a Biológiai Intézetben dolgozott, de nagyapjáról és nagyanyjáról nem feledkezett meg soha, és a szabadságát mindig náluk töltötte a távoli, csendes szibériai falucskában. Most is nagyszülei szerény házikójának szoláriumában aludt, és nem hallotta a két öreg dicsérő szavait. Az öreg sokáig ült a lócán, az orrát lógatva. A szomszéd szavai nyugtalanították. Már régóta, vagy húsz éve folyt közöttük a verseny, amióta mindketten nyugdíjasok lettek. Ám a szomszéd egy lépéssel mindig előtte járt. Hol a városból ho-

zott egy kiberkertészt, hol beszerzett egy elektromos gombakeresőt, hol nekiállt hirtelen bélyeget gyűjteni, amiért aztán Pozsonyban ki is tüntették. Fáradhatatlan tag volt. Most meg még ez a hibrid is. Az öregnek azonban nem volt egyebe a répafödjén kívül. Kiment hát a veteményeskertbe. A répák vidáman terpeszkedtek, erősnek és édesnek ígérkeztek, amúgy semmi rendkívüli nem volt bennük. Értelmetlen lett volna kiállításra vinni őket! Az öreg annyira elgondolkozott, hogy észre sem vette, mikor az alvás nyomaitól gyűrött arcú unokája nyújtózkodva odabotorkált hozzá. - Mit lógatod az orrod, nagyapó? - kérdezte. - Zsucska kutya megint lerágta a kiber lábát lódította az öreg. - Nem győzök szégyenkezni az emberek előtt e miatt a haszontalan jószág miatt. Az öregnek nem akaródzott bevallani, hogy a letörtség oka az irigység. Ám unokája enélkül is rájött, hogy valójában nem a kutyáról van szó. - A kiber miatt nem kámpicsorodnál el így! mondta. Ekkor az öreg felsóhajtott, és félig suttogva elmesélte a lánynak az egész történetet a kiállításról meg a szomszéd hibridjéről. - Tényleg nincs semmid, amivel előhozakodhatnál, nagyapó? - kérdezte csodálkozva az unoka. - Nem elég, ha beválogatják az embert egy kiállításra. Az igazi kihívás a legjobb helyezést elérni. És nem Marsról küldött bigyókkal, hanem hazai, nálunk termett zöldséggel vagy gyümölccsel kellene előrukkolni. Érted? - No és a répáid? - kérdezte az unoka. - Aprócskák - válaszolta az öreg -, és még jóindulatúan fogalmaztam. Várja semmit nem felelt, sarkon fordult, és bement a kunyhóba. Foszforeszkáló tunika-overallja kellemes, könnyed illatfelhőt hagyott maga után. Az illat még ott lebegett, mikor a lány visszatért, kezében egy nagy injekciós tűvel. - Tessék - mondta. - Ez az új biostimulátor. Az intézetben három hónapig kínlódtunk vele. Az egereket láthatóan teljesen kikészítettük. Igaz, még nem zártuk le a kísérleteket, de már most el lehet mondani, hogy döntő hatással bír az élő szervezetek növekedésére. Épp készültem növényeken kipróbálni, és máris itt van az alkalom! Az öreg nem sokat konyított a tudományhoz. Úgy alakult, hogy séfként vagy harminc évet le-

húzott a Hold-Jupiter személyszállítón. Most mégis fogta a tűt, és saját kezűleg döfött bele egy teljes adagot a legközelebb lévő répa aranyló oldalába. Leveleit összekötözte egy vörös ronggyal, majd elment lefeküdni.

pedezett, mintha igyekezne a felszínre lökni ezt a hatalmas testet, melynek teteje az öreg térdéig ért. A korai órák ellenére az utcán összeverődtek a járókelők, oktalan kérdezősködéssel fogadták az öreget, meg elismerő szavakkal.

Reggel aztán a vörös rongy nélkül is könnyedén felismerte az oltványozott répát. Egy éjszaka alatt észrevehető volt a változás, sőt még le is hagyta pár társát. Megörült az öreg, és a biztonság kedvéért adott neki még egy oltást.

A törpemagnóliás kerítés mögött a lesújtott szomszéd sertepertélt. „No - mondta magában az öreg -, ideje kihúznom téged, drágaságom. Egy óra múlva megérkezik a kiállítás szervezőbizottságának a kocsija." A tövénél fogva elkezdte húzni a répát. Az meg sem moccant. Az utcán valaki felnevetett. - Anyjuk! - kiáltott az öreg. - Jer ide, segíts már kihúzni ezt a répát! Az asszony kipillantott az ablakon, eltátotta a száját, és egy perc múlva, unokája és Zsucska kutyája kíséretében csatlakozott az apóhoz.

A kiállításig három nap volt hátra, igyekeznie kellett. Annál is inkább, mert Iván Vasziljevics éjszakákon át nem aludt. Az elektro-madárijesztőket állította be, hogy a varjak ne csipkedjék le a termést. Eltelt még egy nap. A répa már dinnye méretűre nőtt, és a levelei az öreg derekáig értek. Ekkor óvatosan kikapálta körülötte a többi növényt, és megöntözte a három öntözőkannányi, szerves műtrágyát tartalmazó vízzel. Azután, hogy a gyökérrendszer szabadabban lélegezhessen, körülásta a répát. Semmi pénzért nem bízta volna másra ezt a munkát. Se az asszonyra, se az unokájára, se a robotokra. A szomszédja is épp szorgoskodás közben találta. Iván Vasziljevics széthajtotta a magnólia leveleit, és ámélkodva megkérdezte: - Mi a csuda ez, öreg? - Titkos fegyver - válaszolta az, nem minden kajánság nélkül. - A kiállításra készülök, hogy elbüszkélkedhessek az eredményeimmel. A szomszéd sokáig kétkedőn ingatta a fejét, de végül elment, varjakat hessegetni a hibridjei mellől. A nagy napon az öreg korán felkelt, kivette a ládából az űrhajós egyenruhát, krétával kifényesítette az űrben megtett 10 milliárd kilométerért járó érdemrendet, kipucolta a mágnespatkós bakancsát, majd teljes díszöltözetben kisétált a veteményesbe. A szeme elé táruló látvány igéző volt, mi több, szinte már mesés. Az utolsó éjszakán a répa még tízszeresére nőtt. Levelei egyenként akkorák voltak, mint egy kétszemélyes lepedő, és lustán ringatóztak a nyírfa ágaival összefonódva. A föld a répa körül úgy megre-

Ám a répa csak nem akarta megadni magát! Húzta az öreg, az asszony, a lányunoka, még a Zsucska kutya is húzta - de mindhiába, elfogyott az erejük. Vászka kandúr, aki a család életében nemigen vett részt, a szolárium tetejéről egyenesen az öreg vállára ugrott, és úgy tett, mintha maga is erőlködne. Valójában csak lábatlankodott. - Hívjuk ige az Egérkét! - javasolta az öregaszszony. - Hisz a leírása alapján 72 lóerős is megvan. Odahívták az Egérke névre hallgató kiberüket. A répa megmoccant, levelei pedig hangosan susogtak a fejük felett. Ekkor Iván Vasziljevics, a szomszéd a kerítésen átugorva, a bámészkodók pedig az utcáról rohantak be segíteni. Az időközben megérkezett szervezőbizottsági peronmobil a vonókarját vetette be... Igy aztán, mind együtt: az öreg, az asszony, az unoka, a Zsucska, a Vászka, az Egérke névre hallgató kiber, Iván Vasziljevics, a szomszéd, a járókelők, a vonókar - kihúzták a földből a répát. Végezetül csak annyit: a hobbikertészek területi kiállításán az öreg egy érmet nyert, az első helyezettnekjáró díjat. Milka Kornél fordítása

Édes anyanyelvünk - Lol, thx, bb Kedvenc kifejezéseink, a mindennapokban beszélt nyelv sok mindent elárul rólunk: megmutatja, kik vagyunk, hova tartozunk, milyen korúak vagyunk, mi a hobbink, érdeklődésünk. és öntudatlanul is saját kedvünkre alakítjuk, önmagunkat fejezzük ki benne. A tudományos-fantasztikus irodalom művelői és kedvelői hagyományosan nagy szerepet vállalnak a nyelv megújításában. NYELVÜNKET TUDATOSAN

A 21. században, valahol Magyarországon: „- Lol figyi, de zsír! - De milyen dpst tol már ez a kocka? - Kajakra sztem egész király, csak pvpben gagyi a sok interrupt miatt. - LolxD a noob tauren belaggolt, milyen kicsi lett az fps-e. - Rofl ezt a lúzert!..." A fenti párbeszédben használt kifejezések a többség számára értelmetlennek tűnnek. Ugyanakkor egy csoportnak ez mindennapos, érthető és világos. Hogy mit jelent? Azt hogy nyelvünkön keresztül képesek vagyunk kifejezni önmagunkat, közösségeket képezünk saját kifejezésekkel, elkülönült nyelvezettel. Kedvünk szerint formáljuk és változtatjuk a nyelvet, nyelvünk pedig ezáltal élővé válik és napról napra megújul. A nyelv állandóan változik kortól, időtől, társadalmi csoporttól függően, megszámlálhatatlanul sok tényező alakítja, formálja folyamatosan. Az utóbbi évtizedek technikai fejlődése, az internet térhódítása pedig még erre is rátett egy lapáttal. A megnövekedett információmenynyiségből rengeteg idegen kifejezést építünk be nyelvünkbe. A felgyorsult világban szükségszerűnek tűnik az egyszerűsítés, a rövidítés, legyen szó

itt akár egy sms-ről, akár az MSN-en való társalgásról. Ma már senki sem lepődik meg, ha úgy köszönnek el tőle, hogy cya, bb, ha a kérleket lerendezik egy plz-zel vagy a köszönömöt egy thxszel. A fiataloknak egyre több lehetőségük nyílik arra, hogy önálló, elkülönült kifejezéseket, nyelvet alakítsanak ki, amelyet nem csak a szüleik, de a néhány évvel idősebbek is alig értenek. Arról, hogy ez jó irány vagy káros, a nyelvet megtépázó folyamat-e, rengeteg, és állandó vita folyik. Maga a nyelvújítás, a nyelv tudatos átalakítása azonban nem újkeletű folyamat. A 250 évvel ezelőtt született Kazinczy Ferenc volt az a nyelvművelő, aki a 18. század végén kezdődő tudatos nyelvújító mozgalomban meghatározta a magyar nyelv megújulásának alapjait. Kazinczy szervező munkájával, kötetekre

rúgó levelezésével vezéralakja lett a nyelvújításnak, és szellemi központtá tette a Zemplén megyei Bányácskát (amelynek ő maga adta a Széphalom elnevezést). A nyelvújítás kifejezései hihetetlenül gyorsan elterjedtek, és tartósnak bizonyultak. Mindmáig több mint 10 ezer olyan szót használunk, amiket ekkor találtak ki írók, költők, nyelvészek, nyelvművelők. Maga Kazinczy gyakorlati nyelvújító is volt. Nélküle nem lenne az a kifejezés hogy a „kedvenc évszakom". Nevéhez fűződnek sok más mellett az alak, hölgy, ácsorog, árny, légyott szavaink. Nehéz elképzelni, hogy nem léteznek ezek a kifejezések, vagy olyan neveket nem használunk, mint a nyelvújítók által a magyar nyelvbe visszaemelt Béla, Zoli, Gyula. Ha nincsenek Kazinczy és a köré szerveződő reformerek, ma nem tudjuk azt mondani, hogy lazíts már, a legnagyobb emlős nem a bálna, nem építkezünk, nem tanulmányozunk, nincs szenvedély, cukrászda, újonc, szálloda és vizsga (ezt sokan nem bánnánk). A tudományos és fantasztikus írók mindig is élen jártak a nyelvújításban. A különböző megálmodott világok köré természetesnek tűnt, hogy saját, a világra, korra jellemző kifejezéseket, szavakat hozzanak létre. A legemlékezetesebb példa talán |. R. R. Tolkien és Középfölde mesés világa (igen, innen kiderül hogy a cikk írója is kezd vénülni). Hisz nemcsak egy egész világot hozott létre fajokkal, birodalmakkal, hősökkel, valákkal, önálló történelemmel, de egy teljesen önálló, komplett nyelvet is kidolgozott részletes nyelvtannal, ragozással, helyesírással. Tolkien mellett nagyon sok, fantasztikus irodalommal foglalkozó író hozzátett egyedül-

álló és emlékezetes kifejezéseket nyelvünkhöz. Ilyen például Fehér Klára A földrengések szigete című regénye, amelyben az omniszkóp meggyógyítja betegségeinket, az eternométer telefont és iránytűt egyaránt tartalmazó óra, a televifon képes telefon, a quintobusz pedig 6-800 km/h sebességgel közlekedő autóbusz, de ha kell, repülőként, helikopterként, hajóként vagy tengeralattjáróként is alkalmazható. A mára oly elterjedt mesterséges intelligencia pedig evolvátor néven már 1962-ben szerepelt Botond-Bolics György Az Orbitron-terv című regényében. Anyanyelvünk meghatározó szerepet tölt be életünkben. Nyelvünkön keresztül valósítjuk meg önmagunkat, mutatjuk meg, milyenek vagyunk, hova tartozunk. Idén, 2009-ben több alkalmunk is lesz a magyar nyelvet ünnepelni. A tudományos-fantasztikus irodalom művelői és kedvelői megmutathatják, e világ kifejezései, sajátosságai gazdagítják a magyar nyelvet, részei anyanyelvünknek, részei életünknek. Addig is mindenkinek viszlát, namárié, ishnu-alah és persze az erő legyen veletek! Bálint László

Kate Wilhelm: Nagy voltál, bébi!

Merre fejlődhetnek tovább vajon korunk valóságshow-i? Mi a következő logikus lépés? Talán az emberi agy közvetlen bekábelezése?

JOHN LEWISOHN úgy érezte, hogy ha még egy

ajtó becsapódik, még egy csengő megszólal vagy még valaki megkérdi, jól van-e, szétrobban a feje. Miután laboratóriumából kilépett, a szőnyeggel borított halion át a lifthez ment, mely zajtalanul tárult ki, hogy bebocsássa; finoman leereszkedett kétemeletnyit, ahol több ilyen szőnyeges terem várt rá. Az ajtón, melyet betaszított, szerény kis tábla hirdette: MEGHALLGATÓ STÚDIÓ. Bent a fogadószobán három lány vezette keresztül, akik elég jól ismerték ahhoz, hogy hallgassanak, amíg ő meg nem szólal. Csodálkoztak, hogy látják, hiszen hét vagy nyolc hónapja nem járt itt. A belső szoba, amelyben megállt, be volt sötétítve, s első pillantásra üresnek látszott, csak akkor vehette észre, hogy más is van bent, miután szeme hozzászokott a homályos megvilágításhoz. John, még mindig szó nélkül, leült a Herb Javits melletti székre. Herb sisakot viselt, s egy széles képernyőre meredt, amely valójában egy irányban áteresztő üveglap volt; azon keresztül láthatta a szomszéd szobában folyó meghallgatást. |ohn egy másik sisakot eresztett le a fejéhez. Kényelmesen illett rá, és rögtön érintkezésbe került a koponyáján levő nyolc előkészített ponttal. Mihelyst bekapcsolta, magáról a sisakról megfeledkezett. Egy lány lépett be a másik szobába. Lélegzetelállítóan szép volt, hosszú lábú, mézszőke, ferde zöld szemmel, bőre, mint a barack. A szobát nappalinak

rendezték be, két heverővel, néhány székkel, asztalkákkal és dohányzóasztallal, mindez ízléses és élettelen, mint egy bútort reklámozó kiadványban. A lány megállt az ajtóban, és John érezte idegességtől és félelemtől erősen átfűtött határozatlanságát. Külsőleg higgadtnak és várakozásteljesnek látszott, nyugodt arca a fenti érzelmek egyikét sem mutatta. Habozó lépést tett a dívány felé, s ekkor egy drót tűnt elő, melyet maga után húzott. A fejéhez volt rögzítve. Ugyanekkor kinyílt egy másik ajtó. Fiatal férfi rohant be, becsapta maga mögött az ajtót; vad volt és izgatott. A lány meglepetést és növekvő idegességet jelzett, maga mögött a kilincs után tapogatózott, majd megtalálta, s megpróbálta újra kinyitni az ajtót. Zárva volt. John semmit sem hallott abból, amit a szobában beszéltek, csak azt érezte, hogyan reagál a lány a váratlan eseményre. A vad tekintetű férfi közeledett a lányhoz, kezével a levegőben hadonászott, szemével állandóan követve mozdulatait. Aztán hirtelen lecsapott a lányra, magához húzta, s durván csókolgatta az arcát és a nyakát. A lány néhány másodpercre megdermedt a félelemtől, aztán valami más következett, afféle édeskés, semmilyen érzés, amely unalommal vagy túl nagy önbizalommal szokott együtt járni. Amint a férfi keze a hátán a blúzához tapadt, és leszakította róla, ő hevesen átölelte, s az arca olyan szenvedélyt mutatott, amelyet sehol az agyában vagy a vérében nem érzett.

- Elég! - mondta Herb Javits csendesen. A férfi visszalépett a lánytól, és szó nélkül otthagyta. A lány üres tekintettel nézett körül, blúza eltépve lógott a csípőjén, egyik vállpántja elszakadt. Nagyon szép volt. Belépett a meghallgatás rendezője, utána egy öltöztető egy köpennyel, amit a lány vállára terített. Ő rémülten állt, aztán őrjöngésig fokozódó düh hullámai öntötték el, miközben kivonszolták. A szoba üresen maradt. A két figyelő férfi levette a sisakot. - Eddig a negyedik - morogta Herb. - Tegnap tizenhat, tegnapelőtt húsz... és mind semmi. - Kíváncsian pillantott Johnra. - Mi kergetett ki a laborodból? - Ezúttal Anne - mondta John. - Egész éjjel és egész délelőtt telefonálgatott. - N a és? - Azok az átkozott cápák. Mondtam neked, hogy ez túl sok lesz a múlt heti repülőszerencsétlenség után. Ezt már nem sokáig bírja. - Várj egy percet, Johnny! - intette le Herb. - Végezzünk előbb a hátralevő három lánnyal, és azután megbeszéljük. - Székének karfáján megnyomott egy gombot, s ismét a képernyő mögötti szoba kötötte le figyelmüket. Ezúttal a lány egy kissé kevésbé volt szép, alacsonyabb, gödröcskés arcú, barna, nevető kék szemmel és pisze orral. Johnnak tetszett. Megigazította a sisakját, és vele érzett. A lány izgatott volt; a meghallgatás mindig felizgatta őt. Volt benne egy kis félelem és idegesség, de nem túl sok. Valószínűleg az foglalkoztatta, hogy sikerül a meghallgatás. A vad fiatalember berohant, s a lány elsápadt. Semmi egyéb nem változott. Izgalma fokozódott, de nem kényelmetlenül. Mikor a férfi megragadta, az egyetlen érzelem, amit jelzett, az idegesség volt. - Elég! - mondta Herb. Egy ragyogóan hosszú lábú, barna lány következett. Nagyon hűvös volt, valódi profi. Míg a jelenet újra lejátszódott, mozgékony arcán az elvárható érzelmek egész sora tükröződött, de belülről érintetlenül hagyta minden. Millió mérföldnyire volt az egésztől. A következő lány villámcsapásként érte Johnt. Lassan jött be a szobába, kíváncsian nézett körül, ideges volt, mint mindnyájan. Fiatalabb, kevésbé kiegyensúlyozottnak tűnt, mint a többiek. Halvány aranyszőke hajának tincseit gondosan a feje tetejére tornyozva viselte. Szeme barna volt, bőre szépen

lesült. Amikor a férfi belépett, érzelmei hirtelen félelembe, majd rettegésbe csaptak át. John nem is tudta, mikor hunyta le a szemét. Ő maga volt a lány, telve kimondhatatlan rémülettel; szíve a torkában dobogott, adrenalin lüktetett az idegrendszerében; kiáltani akart, de nem tudott. Pszichéjének sötét, elérhetetlen mélységeiből valami más érzés hullámzott elő, mely úgy keveredett a rémülettel, hogy a kettő egyetlen lüktető, doboló, követelő érzéssé olvadt egybe. Megrándulva kinyitotta a szemét, és az ablakra meredt. A férfi már lelökte a lányt az egyik heverőre, mellette térdelt a padlón, keze a lány meztelen testén játszott, arcát a bőréhez szorította. - Elég - mondta Herb, hangja megrendült volt. Alkalmazzuk. A férfi felkelt, a lányra pillantott, aki most már sírt, aztán gyorsan hozzáhajolt, és megcsókolta az arcát. A lány hüppögése fokozódott. Aranyhaja lebomolva keretezte az arcát, olyan volt, mint egy gyerek. John letépte magáról a sisakot. Verítékezett. Herb felállt, felkapcsolta a szobában a villanyt, mire az ablak elhomályosult, és láthatatlanul egybeolvadt a fallal. Nem nézett Johnra. Amikor megtörölte az arcát, a keze remegett. Gyorsan a zsebébe rejtette. - Mikor kezdtétek ezeket a meghallgatásokat? kérdezte John pár percnyi csend után. - Néhány hónapja, meséltem neked róla. A pokolba is, ezt kellett csinálnunk, Johnny! Ez a hatszáztizenkilencedik lány, akit kipróbáltunk! Hatszáztizenkilenc! Egy kivételével mind hamis! Nyaktól felfelé halottak. El tudod képzelni, milyen sok időnkbe tellett ezt kideríteni? Órákat töltöttünk mindegyikkel. Most már csak percek kérdése. John Lewisohn sóhajtott. Tudta ő ezt. Valójában ő javasolta, amikor azt mondta: gondoljatok ki egy alapvető izgalmi szituációt a teszthez. Nem akarta tudni, mit talál ki Herb. Igy szólt: - Na jó, de ez még csak gyerek. Mi lesz a szüleivel, a törvénnyel, meg minden? - Elintézzük. Ne aggódj! Mi van Anne-nel? - Tegnap óta ötször hívott. Az az ügy a cápákkal túl sok volt. Ma délután látni akar minket, mindkettőnket. - Ne viccelj! Most nem mehetek el innen. - Dehogyisnem. Nem viccelek. Azt mondja, nem kapcsol be, amíg nem jelentkezünk. Gyógyszert vesz be, és addig alszik, amíg oda nem megyünk.

- Te jóisten, ezt nem meri megtenni! - Már megvettem a jegyeket. 12:35-kor indulunk. - Még egy percig némán bámultak egymásra, aztán Herb vállat vont. Alacsony ember volt, nem kövér, de zömök. John hat lábnál magasabb volt, izmos, olyan temperamentummal, melyen tudta, uralkodnia kell. A többiek attól féltek, hogyha szabadjára eresztené, utána holttestek hevernének körülötte - de uralkodott rajta. Valaha fizikai erőfeszítés és akaraterő kellett a megfékezéséhez, de most már annyira automatikusan csinálta, hogy nem is emlékezett olyan esetre, amikor fellángolással fenyegetett. - Nézd, Johnny, ha elmegyünk Anne-hez, hadd vegyem kézbe én az ügyet! Rendben? - kérdezte Herb. - Röviden elintézem. - Mit akarsz csinálni? - Jól beolvasok neki. Ha kihoz a sodromból, úgy pofon vágom, hogy megemlegeti. - Boldogan vigyorgott. - Eddig övé volt a világ. Tudta, hogy nincs helyette más, ha elkezd nyűgösködni. Próbálja meg most! Csak próbálja meg! - Fel és alá járkált, gyors, döcögős léptekkel. John döbbenten ébredt tudatára, hogy gyűlöli a zömök, vörös arcú férfit. Ez az érzés új volt, majdnem olyan, mintha ízlelné az utálatot, amit érez, s az íze szokatlan volt és kellemes. Herb megállt, és egy percre rábámult. - Miért hívott téged? Miért akarja, hogy te is elmenj? Tudja, hogy a dolognak ezzel a részével nem foglalkozol. - De tudja, hogy én tökéletes partner vagyok mondta John. - Igen, de itt most nem arról van szó - vigyorodott el Herb. - Azt hiszi, még mindig odavagy érte, igaz? Tudja, hogy egyszer meginogtál az elején, amikor rajta dolgoztál, hogy a szerkezetet beállítsd. - Vigyorán látszott, hogy most nem tréfál. - Igaza van, Johnny bébi? Erről van szó? - Megegyeztünk - mondta John hidegen. - Te végzed a te dolgodat, én az enyémet. Azért akarja, hogy ott legyek, mert nem bízik benned, semmit nem hisz el többé, amit mondasz. Tanúra van szüksége. - Igen, Johnny, de biztos légy, hogy nem felejted el a megegyezésünket! - Herb hirtelen felnevetett. Tudod, Johnny, hogy néztetek ki ti ketten? Mint egy láng, ami egy jégcsaphoz akar hozzásimulni. 3:30-kor Grand Bahamán voltak, a Skyline Hotelben, Anne lakosztályában. Herb helyet foglalt vissza-

felé New Yorkba a délután 6 órai járatra. Anne csak 4 után volt szabad, így kényelembe helyezték magukat a szobáiban, és vártak. Herb bekapcsolta a nő képernyőjét, odanyújtott egy sisakot Johnnak, aki erre megrázta fejét, és mindketten leültek. John percekig nézte a képernyőt, aztán mégis felvette a sisakot. Anne a tenger messzi hullámait nézte, ahol már hosszúak, zöldek, hömpölygőek, aztán közelebb pillantott a kékeszöld, sebes vizekre, majd végül oda, ahol a hullámok visszaverődtek a homokzátonyokon, tajtékot verve, mely oly szilárdnak látszott, mintha járni is lehetne rajta. A lány nyugodt volt, együtt ringott a csónakkal, a nap izzott a hátán, kezében erősen fogta a horgászbotot. Olyan érzés volt, mintha egy tétlen állat lenne, aki ki van békülve a világgal, aki otthon van a világban, aki egy vele. Néhány pillanat múlva letette a botot, és megfordulva egy magas, fürdőnadrágos, mosolygó férfira nézett. A férfi kinyújtotta a kezét, ő pedig elfogadta. Beléptek a csónak kabinjába, ahol italok vártak rájuk. A lány nyugodt és boldog hangulata hirtelen megszűnt, döbbent hitetlenségnek és riadalomnak adva helyet. - Mi az ördög?... - mormogta John, felerősítve a hallgatót. Erre ritkán volt szükség, amikor Anne volt műsoron. - . . . Brothers kapitány szabadon engedte őket. Végül is még eddig semmit nem csináltak... - mondta a férfi higgadtan. - De miért gondolod, hogy ki akarnak majd rabolni? - Hát ki van még itt egymillió dollár értékű ékszerrel? John kikapcsolta a készüléket, és Herbre kiáltott: - Te bolond vagy! Ezt nem engedheted meg magadnak! Herb felkelt, keresztülment a szobán, a hatalmas üvegablak elé állt, mely a ragyogó fehér parton túl csillámló kék tengersávra nyílt. - Tudod, mi az, amit minden nő akar? Hogy legyen valamije, amit érdemes ellopni. - Kuncogott egyet, mély, örömtelen torokhangon. - Többek között azt is szeretik, ha egyszer-kétszer kegyetlenül bánnak velük, ha térdre kényszerítik őket... Tudod, az új pszichológusunk elég jó. Még sosem vezetett rossz irányba minket. Anne talán tiltakozik egy kicsit, de remekül fog menni. - Nem tud elviselni egy valóságos rablást. - Majd hangosabban, nyomatékkal hozzátette: - Én nem vállalom érte a felelősséget.

- Szinkronizálhatjuk - mondta Herb. - Csak ez kell nekünk, elültetni az ötletet, és a többit szinkronizálni. John a hátát bámulta. El akarta hinni. El kellett hinnie. Érzéketlen hangon szólalt meg: - Nem így kezdődött ez, Herb. Mi történt? Ekkor Herb megfordult. Arca sötét lett a mögötte levő ragyogó fény hátterében. - Jó, Johnny, nem így kezdődött. A dolgok felgyorsulnak, ennyi az egész. Kitaláltál egy szerkezetet, és óriásinak tűnt, ahogy elterveztük, de nem tartott örökké. Megadtuk nekik a szerencsejáték érzetét, a síelni tanulásét, az autóversenyzését, mindent, amiről csak álmodhattunk, de mindez nem volt elég. Hányszor élheted át életed első síugrását? Tudod, az ember egy idő után új izgalmakra vágyik. Számodra ez óriási volt, ugye? Vásároltál magadnak egy ragyogó új labort, és begubóztál benne. Vásároltál magadnak időt és felszerelést, s amikor a dolgok nem mentek rendben, kidobhattad és újrakezdhetted az egészet, senki sem szidott érte. De gondolj arra, öregem, mit jelent ez nekem! Állandóan valami újjal kell előállnom, ami új lökést ad Anne-nek, s

rajta keresztül mindazoknak a kisembereknek, akik szinte nem is élnek, csak ha be vannak kapcsolva. Gondolod, hogy ez könnyű? Anne éretlen gyerek volt. Mindent újnak és izgalmasnak érzett, de most már nem így van, öregem. Jobb, ha elhiszed, hogy ez már nem így van. Tudod, mit mondott a múlt hónapban? Hogy elege van a férfiakból A mi kis tüzes Anninknak! Elege van a férfiakból! John hozzá lépett, és megrázta. - Miért nem szóltál nekem? - Miért, Johnny? Mit tettél volna, amit én nem tettem meg? Én szívósabban kutattam egy neki való pasas után. Te mit csinálnál, hogy új izgalmat okozz neki? Én értük dolgoztam, öregem. Az elejétől fogva azt mondtad, hogy hagyjalak békén. Rendben van. Békén hagytalak. Elolvastál valaha is egy feljegyzést, amit küldtem? Aláírtad őket, öregfiú. Mindketten aláírtunk mindent, amit csináltunk. Ne gyere nekem semmiféle „miért nem mondtam neked" szöveggel! Ez nem megy! - Arca csúnya vörös volt, és egy ér kiduzzadt a nyakán. John arra gondolt, nincs-e magas vérnyomása, nem kap-e gutaütést egyik pillanatnyi dührohamában.

Otthagyta az ablaknál. Elolvasta ő azokat a feljegyzéseket. Herb is tudta, hogy elolvasta. Herbnek igaza volt; ő csupán azt akarta, hogy békében hagyják. Az ő ötlete volt. Miután tizenkét évig dolgozott a laboratóriumban a prototípusokon, megmutatta a... készülékét... Herb Javitsnak. Akkoriban Herb a tévé egyik legnagyobb producere volt; most ő a legnagyobb producer a világon. A szerkezet elég egyszerü volt. Egy ember az agyába illesztett elektródokon keresztül átadhatta érzéseit, melyeket ugyanakkor közvetíteni lehetett, s az adást a közönség érzékelősisakokkal vette. Szavak vagy gondolatok nem áramlottak ki, csak alapvető érzelmek: félelem, szerelem, harag, gyűlölet... Mindez összekapcsolva egy kamerával, mely azt mutatta, amit az illető lát, s egy alákevert hanggal olyan hatást keltett, hogy te voltál az ember, aki az eseményt átéli. Egyetlen fontos különbséggel, hogy kikapcsolhattad a készüléket, ha már túl sok volt. A „színész" azonban nem. Egyszerű szerkezet. Valójában nem is kellett a kamera és a hangsáv, sok néző sosem kapcsolta be őket, hanem hagyta, hogy saját képzelete egészítse ki az érzelmi közvetítést. A sisakokat nem adták el, csak kikölcsönözték rövid beszabályozás után. Az egydolláros havi bért minden elsején begyűjtötték, s már több mint 37 millió előfizetőjük volt. Herb a második hónap után, amikor a több órás adás iránti igény elvonta őt a hagyományos televíziótól, saját hálózatot vett. A hetenként egyórás műsor esténként egy órára emelkedett, most pedig már napi nyolc órát közvetítettek élőben, s további nyolc óra rögzített programot. Ami úgy indult, hogy EGY NAP ANNE BEAUMONT ÉLETÉBŐL, most már egy élet volt Anne Beaumont életéből, s a közönség még mindig telhetetlen. Aztán megjött Anne, körülvéve az élősdiek tömegével, akik naponta körülnyüzsögték - fodrászok, masszőrök, beszabályozók, forgatókönyvírók... Fáradtnak látszott. A tömeget egy kézlegyintéssel kiküldte, amint meglátta, hogy John és Herb ott vannak. - Hello, John! - mondta. - Herb. - Anne bébi, remekül nézel kü - szólt Herb. Átölelte, és erőteljesen megcsókolta. A lány nyugodtan, karját lógatva állt.

Magas volt, nagyon karcsú, haja búzaszínű, szeme szürke. Arccsontja széles és magas, szája határozott és majdnem túlságosan nagy. Sötét, aranyló pirosra sült bőre mellett foga fehérebbnek látszott, mint ahogy John emlékezett. Bár túlságosan erős és határozott volt ahhoz, hogy valaha is csinosnak tartsák, nagyon szép asszony volt. Amint Herb elengedte, Johnhoz fordult, csak egy percig habozott, aztán felé nyújtotta keskeny, napbarnított kezét. Hűvös és száraz volt a férfi tenyerében. - Hogy vagy mostanában, John? Rég nem láttalak. John nagyon örült, hogy a lány nem csókolta meg, és nem szólította drágámnak. Csupán enyhén mosolygott, és gyengéden visszahúzta a kezét. Aztán a bárhoz lépett. - Kivagyok, Herb - mondta. Hangja túlságosan nyugodt volt. Átvett egy száraz whiskyt Johntól, de tekintete Herbön maradt. - Mi baj, édes? Épp most figyeltelek, bébi. Nagy voltál ma is, mint általában. Még most is érted a módját. Nagyszerűen megy, mint mindig. - Mi van ezzel a rablással? Azt hiszem, megőrültél... - Na igen. Figyelj, Anne bébi, esküszöm neked, hogy semmit sem tudok róla. Laughton nyilván a közvetlen értesüléseit mondta el neked. Tudod, megegyeztünk, hogy a hét hátralevő részében csak szórakozol, emlékszel? És így is lesz, bébi. Amikor jól érzed magad, és kikapcsolódsz, 37 millió ember élvezi az életet, és lazít. Ez így a jó. Nem lehet őket állandóan ingerelni. Szeretik a változatosságot... - John szótlanul felé nyújtott egy pohár szódás whiskyt. Herb elvette anélkül, hogy ránézett volna. Anne hidegen nézett rá. Majd hirtelen felnevetett, cinikus, keserű hangon. - Nem vagy te hülye, Herb. Ne próbálj úgy tenni, mintha az lennél. - Újra kortyolt egyet az italából, továbbra is a férfira meredve a pohár pereme fölött. - Figyelmeztetlek, ha bárki megjelenik itt, hogy kiraboljon, úgy fogok bánni vele, mint egy valódi betörővel. A mai adás után vettem egy revolvert, lőni pedig kilenc-tíz éves koromban

megtanultam. Még mindig tudom, hogyan kell. Megölöm. Akárki legyen is az, Herb. - Bébi - kezdte Herb, de Anne félbeszakította: - És ez az utolsó hetem. Szombattal befejezem. - Ezt nem teheted, Anne! - mondta Herb. John fürkészően nézte, a gyengeségnek vagy valami hasonlónak a jelét kereste rajta, de nem látott ilyesmit az arcán. Herb magabiztosságot árasztott. - Nézz körül, Anne, nézd ezt a szobát, a ruháidat meg mindent. .. Te vagy a világ leggazdagabb asszonya, éled az életed, elmehetsz bárhová, bármit megtehetsz...

Herb. Meglátod, megölsz. Meg fog történni, és nem tudod majd megállítani, Herb. Soha többé. Szavait nehéz, várakozásteljes csend követte. „Nem!" - kiáltotta John hangtalanul, képtelen volt arra, hogy megszólaljon. Herböt figyelte. Amaz abbahagyta a járkálást, amikor a lány beszélni kezdett. Valami átsuhant az arcán, meglepetés vagy ijedség, nem lehetett rögtön felismerni. Aztán egészen kifejezéstelen lett, felemelte a poharát, kiitta a szódás whiskyt, és a poharat visszatette a bárasztalra. Amikor újra megfordult, hitetlenül mosolygott.

- Miközben az egész világ figyeli... - Na és? Ez nem zavar téged, vagy igen? - Herb gyors, szaggatott léptekkel járkálni kezdett. - Mindezt tudtad, amikor aláírtad a szerződést. Rendkívüli lány vagy, Anne, szép, érzelmes, intelligens. Gondolj azokra az asszonyokra, akiknek semmijük sincs, csak te. Ha elhagyod őket, mit csinálnak? Meghalnak? Tudod, még az is megeshet. Életükben először képesek úgy érezni, mintha élnének. Azt adod nekik, amit eddig soha senki, amire régen csak könyvekben és filmekben utaltak. Egyszeriben megtudják, milyen érzés izgalommal szembenézni, szerelmet átélni, elégedettnek és boldognak lenni. Gondolj rájuk, Anne, akik üresek, akiknek az életében nincs semmi, csak te, csak amit te adhatsz nekik. 37 millió hétköznapi nő, Anne, aki sosem érzett mást, mint unalmat és reménytelenséget, míg te életet nem adtál nekik. Mijük van ezeknek? Munka, gyerekek, számlák. Te a világot adtad nekik, bébi! Nélküled élni sem akarnának már többé.

- Mi az, ami valójában idegesít, Anne? A trükköket előre kiterveltük, te is tudtál róluk. Az oroszlánok nem csak úgy véletlenül bukkantak elő, ezt tudod. És a lavinát meg kellett valakinek indítani. Ezt is tudod. Mi más idegesít?

A lány nem figyelt oda. Majdnem álmatagon mondta: - Beszéltem az ügyvédeimmel, Herb, és a szerződés érvénytelen. Te már számtalanszor megszegted azzal, hogy mindig megtoldottad valamivel az eredeti egyezséget. Beleegyeztem, hogy sok új dolgot megtanuljak, hogy velem együtt érezhessék őket. Megtettem. Te jóságos ég! Hegyeket másztam, oroszlánokra vadásztam, megtanultam síelni és vízisízni, de most már azt akarod, hogy minden héten egy kicsit meghaljak. .. Az a repülőszerencsétlenség nem rossz, épp elég, hogy megrémítsen. Aztán a cápák. Már tényleg azt hiszem, direkt odahozták őket, amikor síztem,

- Szerelmes vagyok, Herb. Ki akarok szállni, mielőtt sikerül megölnöd. Herb türelmetlenül legyintett. - Megnézted valaha a saját műsorodat, Anne? A nő megrázta a fejét. - Gondoltam, hogy nem. Akkor nem tudhatsz arról a kiterjesztésről, ami a múlt hónapban történt, miután azt az új átadót a tejedbe építettük. Ez a Johnny fiú szorgalmas volt ám, Anne. Ismered ezt a tudóstípust, sosem elégszik meg, mindig javít, mindig változtat. Hol van a kamera, Anne? Tudod egyáltalán, hogy hol van? Láttál-e csak egyetlen kamerát vagy akármiféle rögzítő berendezést az utóbbi néhány hétben? Nem láttál, és nem is fogsz. Most is adásban vagy, kedvesem. - A hangja egész mély volt, majdnem kedélyes. - Valójában csak akkor nem vagy adásban, amikor alszol. Tudom, hogy szerelmes vagy. Tudom, hogy kibe, tudom, mit érzel iránta; még azt is tudom, mennyit keres hetente. Tudnom kell, Anne bébi. Én fizetem. - Minden szónál közelebb jött a lányhoz, mire befejezte, arca már csak néhány hüvelyknyire volt az övétől. Nem maradt ideje, hogy a váratlan pofon elől kitérjen, s mielőtt bármelyikük tudatára ébredt volna, már vissza is ütötte a lányt. Anne hátraesett a székbe, s egy percig megszólalni sem tudott a döbbenettől. A csend nőttön-nőtt, valami csúf és nehéz dologgá változott, mintha szavak születtek és haltak volna el kimondatlanul, mert túl brutá-

lisak voltak ahhoz, hogy emberi lélek elviselje őket. Herb száján kiserkedt a vér, ahol a lány gyémántgyűrűje megvágta. Megérintette, aztán az ujjára nézett. - Az egészet rögzítjük, kedvesem, még ezt is - mondta. Visszament a bárhoz, hátat fordítva a lánynak. Anne arcán nagy folt piroslott. Szürke szeme feketére vált a haragtól, pillantását nem vette le Herbről. - Édesem, csillapodj! - mondta Herb egy perc múltán, hangja lágy és könnyed volt újra. - Ez nem fog zavarni téged abban, amit csinálsz, semmiben. Tudod, a műsor nagy részét nem tudjuk használni, de így a szerkesztők nagyobb anyagból válogathatnak. Már ott tartottunk, hogy a legérdekesebb részletek akkor történtek, amikor nem voltál adásban. Mint a pisztoly vásárlás. Ez remek anyag, bébi. Nem próbáltál eltitkolni semmit, s ez tiszta arannyá fog változni. - Befejezte az italkeverést, megkóstolta, aztán a nagy részét kiitta. - Hány asszonynak kell elmenni fegyvert vásárolni, hogy megvédje magát? Gondolj rájuk, amint érzik a fegyvert, érzik mindazt, amit te éreztél, mikor felvetted, megnézted...

- De mit számít az? - üvöltötte. - Ha egy estélyen mutattalak volna be benneteket egymásnak, nem is gondolnál az egészre. Mit számít az, hogy így csináltam? Tudtam, hogy tetszeni fogtok egymásnak. Okos, akárcsak te, ugyanazokat a dolgokat kedveli, mint te. Egyszerű családból származik, mint te... Minden jel arra mutatott, hogy ki fogtok jönni egymással...

Herb is érezte ezt a vihart a lány nyugalma mögött. Letette a poharát, és odament hozzá, letérdelt a szék mellé, és két kezébe fogta a lány kezét. - Anne, kérlek, ne légy rám olyan dühös! Nagyon kellett már az új anyag. Mikor Johnnynak ez az új ötlete támadt, és tudtuk, hogy akár egész nap rögzíthetünk, ki kellett próbálnunk, és semmire se lett volna jó, ha te is tudsz róla. Úgy nem lehet kipróbálni semmit. Tudtad, hogy beépítjük az átadót...

- Ó, igen - mondta a lány szinte szórakozottan. - Kijövünk egymással. - Hajában turkált, ujjaival a sebhelyeket keresgélve. - Már begyógyultak - mondta John. A lány úgy nézett rá, mintha megfeledkezett volna arról, hogy ő is ott van. - Keresek egy sebészt - jelentette ki felállva, ujjai elfehéredtek a poháron -, egy agysebészt... - Ez egy új folyamat - mondta John lassan -, veszélyes volna beleavatkozni... Anne hosszan nézett rá. - Veszélyes? John bólintott. - Te ki tudnád venni az elektródokat... John visszagondolt a kezdetekre, hogyan nyugtatgatta a lány félelmét az elektródoktól, huzaloktól. Mint egy gyerek, úgy félt attól, amit nem tudott és meg sem tudhatott. Ő időről időre bizonygatta neki, hogy megbízhat benne, hogy nem fog hazudni neki. Akkor nem is hazudott. Még mindig a régi bizalom volt a lány szemében, ugyanaz a rendíthetetlen hit. Hinne neki. Szó nélkül elfogadna mindent, amit csak mond. Herb jégcsapnak nevezte őt, de nem volt igaza. Egy jégcsap elolvadt volna a lány tüzétől. Inkább mint egy cseppkő, amit civilizációk századai formáltak, rétegről rétegre alakult, mígnem elfelejtette, hogy kell hajolni, elfelejtette, hogyan találhatna enyhülést arra a bizsergésre, amit valahol üres, hideg bensejében érzett. A lány megpróbálta, csalódott, megbántva elfordult tőle, de nem tudott nem bízni abban, akit valaha szeretett. Most várt. Ő meg tudná szabadítani és elveszíteni őt újra, ezúttal végleg. Vagy pedig magánál tarthatta egész életére.

- Mióta? - Nem egész egy hónapja. - És Stuart? A ti emberetek? Ő is közvetít? Felbéreltétek, hogy... udvaroljon nekem? Ez igaz? Herb bólintott. A lány visszahúzta a kezét, és elfordította az arcát, nem akarta látni a férfit. Aztán Herb felkelt, és az ablakhoz ment.

A lány szép szürke szemét beárnyékolta a félelem és a férfiba vetett bizalom Az pedig lassan megrázta a fejét. - Nem tudom - mondta -, senki se tudja. - Értem - dünnyögte Anne, a feketeség elborította a szemét. - Meghalnék, ugye? Lenne egy klassz sorozatotok, ugye, Herb? - Hirtelen elfordult John-

- Mióta csináljátok ezt, hogy állandóan adásban vagyok? - kérdezte Anne. John bizsergést érzett a gerince mentén, az izgalom bizsergését. Tudta, hogy most a lány érzéseinek egyre emelkedő hullámai áramlanak ki a miniatűr leadókészüléken. Sima arcán mindennek csak halvány nyoma mutatkozott, de a vad belső gyötrődést hitelesen rögzítették. Nyugodt hangja és nyugodt teste hazugság volt; csak a magnószalagok nem hazudtak soha.

tól. - Persze meg kéne hamisítanotok az eseményeket, de ti nagyon is értetek ahhoz. Egy karambol, sürgős agyműtétre van szükség, minden, amit érzek, kisugárzik a szegény kis szürke asszonyokhoz, akiknek sosem lesz agyműtétjük. Nagyon jó - mondta elismerően. A szeme koromfekete volt. - Valójában mindent felhasználtok, amit mostantól csinálok, ugye? Ha megöllek benneteket, az egyszerűen alapanyag lesz a szerkesztőitek számára, hogy válogassanak belőle. Bírósági tárgyalás, börtön, nagyon drámai. .. Másfelől, ha magamat ölöm meg... John megdermedt; úgy érezte, hideg, nehéz súly tölti be. Herb nevetett. - A történet valahogy így fog festeni - mondta -: Anne beleszeretett egy idegenbe, mélyen, őszintén szereti. Mindenki tisztában van vele, milyen mély ez a szerelem; hiszen tudod, ők is mindnyájan érezték. Meglátja, amint szerelme megerőszakol egy gyereket, egy tíz-egynéhány éves kislányt. Stuart megmondja neki, hogy szakítanak. A fiatal lánykát szereti. Anne szenvedélyében öngyilkos lesz. Máris valódi viharos szenvedélyt közvetítesz, ugye, drágám? Ne is válaszolj, ha visszanézem a jelenetet, úgyis megérzem. A lány hozzávágta a poharát, a jégkockák és narancsszeletek hosszú nyomot hagytak a szobán keresztül. Herb vigyorogva kapta félre a fejét. - Állati jó, bébi! Giccses, de végül is nem kapnak túl sok giccset, nem igaz? Élvezni fogják, miután túljutnak a sokkon, hogy elveszítenek. És túl fognak rajta jutni, tudod jól. Ez mindig így van. Kíváncsi lennék, valóban így van-e azokkal, akik átéltek egy erőszakos halált. - Anne beharapta az ajkát, és lassan újra leült, szemét szorosan becsukta. Herb egy percig nézte, aztán még vidámabban mondta: - Már szereztünk is egy gyereket. Ha adsz nekik halált, egy új életet is adni kell nekik. Fejezd be az egyiket egy csapásra! Kezdj el egyet egy csapásra! A kölyköt Cindynek fogjuk hívni, végül is valódi Cinderella1történet. Öt is imádni fogják. Anne kinyitotta a szemét, már egészen elfeketült; olyan erős volt benne a feszültség, hogy John érezte, saját izmai is összehúzódnak és megfeszülnek. Kíváncsi volt, vajon el tudná-e viselni azt az adást, amit a lány most közvetít. Izgalom hullámzott át rajta, és tudta, hogy végigjátszaná, érezné az egészet, a hihetetlenül féken tartott dühöt, a félelmet, az iszonyatot attól, hogy halált ad a kárörvendő közönségnek, és végül a gyötrődést. Tudna mindent. Amint

Anne-t nézte, arra gondolt, bárcsak még az ő jelenlétében kitörne. De nem. A lány mereven, egyenes háttal felállt, állkapcsán egy izom keményen kidagadt. A hangja határozott volt, amikor megszólalt: - Stuart félórán belül itt lesz. Át kell öltöznöm. Aztán kiment anélkül, hogy visszanézett volna. Herb Johnra kacsintott, és az ajtó felé indult. - Nem akarsz kivinni a repülőhöz, öregfiú? A taxiban így szólt: - Maradj néhány napig a közelében, John! Erősebb reakciója is lehet később, amikor tényleg rájön, hogy megfogtuk. - Újra kuncogott. - Te jó ég! De jó, hogy bízik benned, Johnny fiú! Amíg a króm-márvány pályaudvaron várták, hogy az utasok kiszálljanak a gépből, John megkérdezte: - Gondolod, hogy ezek után még használhatjuk valamire? - Nem tehet ellene. Túlságosan életorientált ahhoz, hogy szándékosan a halált válassza. Belülről olyan, mint egy dzsungel, nyers, vad, érintetlen a civilizációnak attól a vékony rétegétől, amit kívülről mutat. Vékony réteg, fiam, nagyon vékony, harcolni fog az életben maradásáért. Még óvatosabb lesz, még éberebben lesi a veszélyt, izgatottabb lesz és izgatóbb... Darabokra fog hullani, amikor Stuart ma este megérinti. Igazán jól fel van most töltve. Talán át is kell majd dolgozni némileg, hogy egy kicsit letompítsuk. - Boldog volt a hangja. - Megérinti benne az életet, és ő reagál. Igazán vad ez a lány. Ö is az, az új kölyök is az, Stuart... Kevesen vannak, és távol tőlünk, Johnny. Ránk vár, hogy megtaláljuk őket. Isten tudja, mindannyiukra szükségünk lesz, akit csak megkapunk. - Arca elgondolkozó és zárkózott lett. - Tudod, nem is volt rossz az az ötletem a megerőszakolással és a gyerekkel. Ki álmodta volna, hogy 1: Hamupipőke

így reagál rá? Megfelelően kidolgozva... - Rohannia kellett, hogy elérje a gépet. John visszasietett a hotelba, hogy Anne közelében legyen, ha szüksége lenne rá. Remélte, hogy békében hagyja majd. Remegtek az ujjai, amint bekapcsolta a képernyőjét; hirtelen visszaemlékezett a síró gyerekre, és remélte, hogy Stuart csak egy kicsit fogja bántani Anne-t. A reszketés fokozódott az ujjaiban; Stuart 6-tól 12-ig volt adásban, és máris majdnem egy órát elmulasztott a műsorból. Felillesztette a sisakot, és belesüppedt egy mély fotelba. A hallgatót nem tette fel, hagyta, hogy a saját szavai formálódjanak, hogy a saját szavai töltsék be a hiányos részeket. Anne feléje hajolt, csillámló pezsgőt emelt az ajkához, szeme nagy volt és simogató. Beszélt, hozzá szólt, Johnhoz, nevén szólítva őt. Mélyen a bensejében valami bizsergő riadalmat érzett; pillantása lejjebb ereszkedett, hogy a lánynak a kezében pihenő, lebarnult kezén nyugodjon meg, amelyből elektromosság sugárzott keresztül rajta. A lány keze remegett, amint a férfi végigfuttatta ujjait a tenyerén, fel a csuklójára, oda, ahol egy kék ér lüktetett. Az enyhe lüktetés erős dohogássá vált, ami még egyre fokozódott, és amikor újra a szemébe nézett, az sötét volt és nagyon mély. Táncoltak, és érezte a lány testét odaadóan, esedezőn az övéhez simulni. A szoba elsötétült s csak a körvonalai látszottak az ablak hátterében, köntöse lágyan omlott le róla. A sötétség sűrűsödött, vagy ő hunyta be a szemét, és most, amikor a lány teste hozzásimult, már nem állt közöttük semmi, és mindent elárasztott a lüktetés. A mély karosszékben, a sisakkal a fején, John keze ökölbe szorult, kinyílt, ökölbe szorult, újra meg újra. Terstyánszky Krisztina fordítása

Szerzőinkről LARRY NIVEN

Amerikai író, matematikus. 1938-ban született, 1964 óta publikál. Müvei között vannak forgatókönyvek, sőt képregények is. Regényeit, elbeszéléseit előszeretettel helyezi az űropera közegébe, bonyolult univerzumokat, egész történelmeket épít tel, nem ritkán társszerzők segítségével. Leghíresebb, Hugo- és Nebula-díjas kötete, a Gyűrüvilág magyarul is megjelent. Hz a kisregénye is annak univerzumában, az „ismert űr" világában játszódik. RICHARD MATHESON

1926 han született amerikai író, aki egyaránt otthonosan mozog az SF, a fantasy és a horror terepén. Elsö elbeszélése, az 1950-ben megjelent „Férfitól és asszonytól született" - egy szörnyszülött naplója, akit szülei a pincéjükbe zártak - egy csapásra híressé tette őt. Számos írását megfilmesítették, ezek közül leghíresebbek a Legenda vagyok, a Hihetetlenül zsugorodó ember, valamint a Steven Spielberg karrierjét is elindító Párbaj. CYRIL M. KORNBLUTH

Sajnálatosan rövid életű amerikai szerző. 1923-ban született, 15 évesen kezdett írni. Első elbeszélése 1940-ben jelent meg. Szívesen dolgozott társírókkal, legjelentősebb müveit Frederik Pohllal közösen alkotta. Magyarul olvasható ismertebb regényei A Venus-üzlet és a Dr. Gladiátor (mindkettő Pohllal), elbeszélései közül pedig a „Menetelő maflák" és „Az orvosi táska" érdemel kiemelkedő figyelmet. 1958-as halála után Pohl fejezte be „A gyűlés" című elbeszélését, amely Hugo-díjat nyert. THEODORA Goss Magyar származású amerikai író- és költőnő. Elsö verseivel és elbeszéléseivel 2000-ben jelentkezett, azóta pedig már több ízben jelölték különböző dijakra, többek közt Nebulára és World Fantasy díjra. Ez utóbbit tavaly sikerült is elnyernie most közölt novellájával. Jelenleg bölcsészdiplomája megvédésére készül, és közben tanít a Bostoni Egyetemen. 2006-ban tanulmányt írt a magyar tündérmesék mondavilágáról. ILJA NOVAK

Ukrán szerző, 1971 ben született Kijevben. Huszonkilenc évesen kezdett publikálni, és azóta körülbelül 40 elbeszélése jelent meg több

orosz és ukrán magazinban. Ma már több önálló kötetet is tudhat maga mögött, a 2005-ös glasgow-i Euroconon bátorításdíjat kapott. A magyar olvasók most először találkozhatnak művével. JOHN UPDIKE

Amerikai szerző, egyszerre szépíró és bestsellergyáros, a kortárs angolszász irodalom egyik meghatározó alakja volt. Ezzel együtt szívesen ruccant ki olykor-olykor a fantasztikum területére. E műveiről és róla magáról lapszámunk 62. oldalán olvashatnak megemlékezést. SZÉLESI SÁNDOR

Egyik legnépszerűbb hazai szerzőnk, háromszor nyerte már el a Zsoldos Péter-díjat, legutóbb épp a Galaktika 190. számában megjelent, Galileo címü novellájával. Jelenleg forgatókönyveket ír és egy klasszikus értelemben vett SF regényen dolgozik. Elbeszélései immár angol nyelven is olvashatók. A 2007-es koppenhágai Euroconon elnyerte a Legjobb Európai SF Író diját. KIR BULICSOV

Polgári nevén Igor Mozsejko 1934-ben született. Alapvetően novellista volt, de mint azt magyarul megjelent Az utolsó háború címü kötete bizonyítja, idönként regényeket is írt. Dolgozott fordítóként, burmai tudósítóként, keletkutatóként és forgatókönyvíróként. Mesélőkedve csupán az ezredfordulón, nem sokkal 2003-ban bekövetkezett halála előtt apadt el. Magyarul legutóbb a 210. Galaktikában olvashatták egy elbeszélését. KATE WILHELM

Amerikai írónő, 1928 han született. Első elbeszélése 1956-ban jelent meg, önálló kötetként pedig először, 1962 ben egy krimit publikált. A valódi elismertséget egyrészt az hozta meg számára, hogy második férjével, Damon Knighttal közösen részt vett a leghíresebb amerikai írói műhely, a Clarion megalapításában, másrészt pedig 1976-os regénye, a Where Late the Sweet Birds Sung, mely elnyerte a Hugo-díjat is. Az utóbbi időkben eltávolodott az SF-től, közel két évtizede szinte csak bűnügyi történeteket ír.