Év végi könyveink Mire ez a lapszámunk megjelenik, már a könyvesboltokba kerül Robert Charles Wilson Campbell-emlékdíjas Kronolitokja, valamint a Sztrugackij fivérek klasszikusa, A bíborszínű felhők bolygója. Előbbiben rejtélyes emlékművek tűnnek fel a jövőből, elkövelkező háborúk hírével borzolva a kedélyeket, utóbbi pedig vérbeli űrutazós-felfedezős történet egy Vénusz-expedícióról. fis hogy mi várható még az idén? Először is folytatódik, és a dolgok jelenlegi állása szerint befejeződik Joan Slonczewski Elízium-ciklusa az Agypestis című regénnyel. Ez ismét a Valedonon játszódik, ahol egy újfajta járvány fenyeget: mikroorganizmusok kolonizálják az emberi agyakat, kiszámíthatatlan következményekkel. Connie Willis időutazó történészeket kísér el útjaikra magyarul most induló sorozatában, melynek első darabja A Végítélet Könyve. Erős kezdés, mert a regény a Hugo- és a Nebula-díjat is elnyerte, de hasonlóan igényes lesz a folytatás - amennyiben az első rész elnyeri olvasóink tetszését. Diana Wynne Jones varázsvilágaiba szintén visszatérünk, a tavaly megjelent A trónörökös hősének második kalandjával. A merlin-összeesküvésben egy hataloméhes mágus veszélybe sodorja az egész multiverzumot. Robert J. Sawyer az otthonában, Kanadában konzekvensen díjnyertes és világszerte egyre népszerűbb WWW-trilógiával jelentkezik. Az első rész címe Világtalan, és ennek megfelelően főszereplője egy vak tinilány, aki egy kísérleti implantátumnak köszönhetően látni kezd, de úgy tűnik, többet, mint amit szeretett volna... Végezetül, mintegy az év betetőzéseképpen talán legsikeresebb sorozatunk is folytatódik: Szergej Lukjanyenko végre elkészült új Őrség-regényével, és mi máris szeretnénk azt a rajongók kezébe adni. A cím - stílszerűen - Új Őrség, s ezúttal mind a Nappali, mind az Éjszakai Őrség a Homályból érkező fenyegetéssel kerül szembe. Remélem, sikerült kedvet csinálnom év végi kiadványainkhoz, amelyekhez webboltunkon keresztül 25% kedvezménnyel juthatnak hozzá, a GBK-tagok pedig egyenesen 35%-kal olcsóbban! Jó olvasást a borongósabb napokra!
Németh Attila irodalmi szerkesztő
6
24
28
34
38
54
56
59
Robert Silverberg: A Hawksbill Állomás (befejező rész)
Scifi-hősök: Interjú Jude Law-val
Keith Laumer: Várakozók
Mesterséges hús
Szergej Sznyegov: A sötétségben száguldó nyíl
Kapcsolatfelvétel
Szélesi Sándor: Soha többé napkelte
Intelligens dizájn
60 Michael F. Flynn: A vasingesek
80
Filmajánló
82
Thomas M. Disch: A mindörökké most van
92
Megújuló
94
Szepes Mária: Túl a légóceánon
energiák
Robert Silverberg: A Hawksbill Állomás
A legszörnyűbb börtönnek nincsenek falai, rácsai. Rabjait valami sokkal hatalmasabb, mégis megfoghatatlan dolog választja el valódi otthonuktól.
ÖT Másnap, mikor Barrett megérkezett a főépülethez reggelizni, Rudiger fogása már kiterítve hevert a bejárat előtt. Szemmel láthatóan jó kapás volt az este. Ahogy máskor is. Rudiger heti három-négy alkalommal hajózott ki csónakjában, melyet pár éve tákolt össze mindenféle leselejtezett anyagból. Rendszerint nem egyedül ment, hanem barátai társaságában, akiket kiképzett a halászhálók szakszerű használatára. A sors fintora, hogy Rudiger, az anarchista, az individualizmus lelkes híve, aki szíve szerint minden politikai intézményt eltörölt volna, ilyen természetességgel lett a halászcsapat vezetője. Rudiger elméletben nem rokonszenvezett a csapatmunkával. A hálókat viszont egyedül csak nehézkesen kezelhette, amint arra rá kellett jönnie. A Hawksbill Állomás sok ehhez hasonló apró tréfát tartogatott lakóinak. A politikai gondolkodók hajlamosak lenyelni elméleteiket, ha a túlélés gyakorlati szükségletei erre kényszerítik őket.
A fogás ékessége egy közel négyméteres fejlábú volt. Leginkább merev, kúpos csőhöz hasonlított, amelyből ernyedt, tintahalcsápszerű karok nyúltak ki. Szép, húsos darab, gondolta Barrett. Körülötte több tucat trilobita feküdt ízlésesen elrendezve, köztük néhány centis és méteres példányok egyaránt; külső vázuk barokkos bonyolultságot mutatott. Rudigert a halászatban nemcsak az élelemszerzés, hanem a tudományos kíváncsiság is vezette. A bejárathoz kitett fajtákat nyilván eleget tanulmányozta már, máskülönben nem hagyta volna őket itt az élelem között. A kunyhójában plafonig tornyozva álltak a különféle trilobiták. Az, hogy kedvére boncolgathatja őket, segített neki megőrizni elméje épségét, és senki nem vetette meg őt e hobbija miatt. A trilobitakupacok mellett egy rakás nyitott brachiopoda is hevert (ezek leginkább félresikeredett fésűskagylókra emlékeztettek), valamint egy halom csiga. A partközeli langyos, sekély vizekben nyüzsgött az élet, ami megdöbbentőnek hatott a szárazföld pusztaságához képest.
Rudiger ma egy köteg csillogó, fekete tengeri hínárt is hazahozott. Barrett remélte, hogy valaki majd csak összeszedi mindezt, és beteszi a hűtőtartályba, még mielőtt megromlik. Ugyan a lebontó baktériumok itt lassabban dolgoznak, mint Odafönt, pár óra a kellemes, meleg levegőn biztosan nem tesz jót a zsákmánynak. Barrett úgy tervezte, ma összeállítja a csapatot az éves beltengeri túrához. Idáig hagyományosan ő maga vezette az expedíciót, a sérülése miatt azonban még csak nem is gondolhatott arra, hogy a többiekkel tart. Minden évben úgy egytucatnyian, akik elég jó erőben voltak, vállalkoztak a nagy felderítő útra, amelynek során egy nagy kört írtak le: északnyugat felé indultak, a tengernél délnek fordultak, majd abból az irányból tértek vissza az állomásra. Az út egyik célja az volt, hogy begyűjtsenek minden temporális hulladékot, ami az elmúlt egy év folyamán materializálódhatott a környéken. Nem lehetett tudni, hogy az állomás felállítására irányuló korai kísérletek során a tudósok mekkora hibahatárral operáltak, ráadásul a próbálgatásos módszer, amivel a tárgyakat a múltba taszították, meglehetősen megbízhatatlan volt. Vagyis folyamatosan tünedeztek fel olyan holmik, amiket Kr. u. 2005-ben indítottak el mínusz egymilliárd felé, viszont pár évtizedes késéssel érkeztek meg. A Hawksbill Állomáson minden elérhető felszerelési tárgyra szükség volt, és Barrett nem hagyott semmit kárba veszni. Azonban a beltengeri túrának volt egy másik célja is. Ez képezte minden évben a központi eseményt, az éves rituálét, azt a valamit, amire alapozhattak. Olyan volt, mint afféle tavaszköszöntő. A tizenkét legerősebb ember gyalogszerrel nekivág a kősivatagnak, és el masírozik egészen az Észak-Amerika középső területeit borító, langyos tenger távoli, sziklás partjáig. A Hawksbill Állomáson ez állt a legközelebb bármiféle vallásos rituáléhoz, még ha a résztvevők soha nem is cselekedtek annál misztikusabbat, mint hogy a Beltengerhez érve kifogtak egy adag trilobitát, és megették. Az út többet jelentett Barrettnek, mint korábban sejtette volna. Erre csak most jött rá, amikor már nem mehetett. Miután húsz évig vezette a túrát.
Tavaly azonban kimászott a sziklákra, amelyeket meglazított a hullámok lankadatlan ostroma, vagyis kimerészkedett egy veszélyes területre, méghozzá anélkül, hogy bármi racionális oka lett volna rá, öregedő izmai pedig cserbenhagyták. Éjjelente gyakran ébredt izzadságban úszva, így menekülvén az álomból, melyben újraélte azt az ocsmány percet: ahogy megcsúszik, és csúszik tovább, körömmel kapaszkodik a kövekbe, ám egy szikla kilazul odafönt, és elképzelhetetlen kínokat okozva zuhan a lábára; átszúrja, összezúzza. Barrett képtelen volt elfelejteni a szilánkosra zúzódó csontok hangját. Ahogy arra se látott sok esélyt, hogy valaha is elfelejtse, milyen volt az út hazafelé, keresztül a több száz mérföldnyi kopár sziklán, ahogy vaskos teste ernyedten feküdt, míg társai görnyedtek a hordágy súlya alatt. Azt hitte, elveszíti a lábát, de Quesada megkímélte az amputációtól. Azonban talpa többé nem érinthette a földet, ezután nem nehezedhetett rá. Talán egyszerűbb lett volna, ha levágják az elhalt végtagot. Quesada mégse volt rá hajlandó. - Ki tudja - mondta akkor -, lehet, hogy egy nap küldenek nekünk egy protézisszettet. Amputált lábat pedig nem tudok újjáépíteni. Úgyhogy Barrett megtartotta a roncsolódott végtagot. Azóta viszont nem volt ugyanaz az ember, és most valaki másnak kellett átvennie a küldetés vezetését. De ki legyen az? - kérdezte magától. Quesada a leginkább elfogadható jelölt. Barrett után ő volt itt a legerősebb ember - legalábbis minden olyan szempontból, ami számított. Csakhogy Quesada nélkülözhetetlen az állomáson. A túra során nem árt, ha van kéznél egy orvos, itthon azonban egyenesen létfontosságú. Némi töprengés után Barrett Charley Nortont tette meg vezetőnek. Elmehet vele Ken Belardi - hogy Nortonnak legyen kivel beszélgetnie. Rudiger? Tavaly, mikor Barrett megsérült, ő volt az, akire mindenki támaszkodott - Barrett már csak ezért sem akarta, hogy a férfi ilyen hosszú időre elhagyja az állomást. Igaz, a felderítésre erős, egészséges emberek kellenek, de az se jó, ha nincs otthon más, csak a rokkantak, ütődöttek és őrültek. Rudiger marad. A halászai közül kettő viszont mehet a listára. Csakúgy, mint Sid Hutchett és Arny Jean-Claude.
Barrettnek az is eszébe jutott, hogy Don Latimert is bevegye a csapatba. Ugyan Latimer már egy ideje nagyon az épelméjűség határán táncolt, ahhoz még eléggé észnél volt, hogy kivegye részét a munkából - már amikor épp nem merült pszionikus transzállapotba. Másrészt viszont ő volt Lew Hahn lakótársa, és Barrett szerette volna, ha a fiú mellett marad, és rajta tartja a szemét. Egy darabig eljátszadozott a gondolattal, hogy mindkettejüket elküldi, de aztán elvetette. Hahn még mindig ismeretlen tényező. Kockázatos lenne már idén elengedni a beltengeri bandával. Talán majd jövő tavasszal. Végül Barrett csak összeválogatta a tizenkét embert. Krétával felírta a nevüket a nagy csarnok előtt kitett palatáblára, aztán reggelinél megkereste Charley Nortont, és szólt neki, hogy ő lesz a főnök. Furcsa érzés volt tudni, hogy otthon kell maradnia, míg a többiek odalesznek. Ezzel mintha beismerte volna, lassan vissza kell vonulnia, azok után, hogy ilyen hosszú ideig állt a település élén. Most már ő is csak egy rozoga vénember, akár hajlandó bevallani, akár nem; ezzel előbb-utóbb kénytelen lesz szembenézni. Délután a beltengeri túra részvevői összegyűltek, hogy összeírják a szükséges felszerelést, és megtervezzék az útvonalat. Barrett távol tartotta magát a megbeszéléstől. Ez most már Charley Norton műsora volt. Korábban vagy nyolc-tíz körúton részt vett, és tudta, mi a dolga. Barrett nem akarta beleütni az orrát. Mindazonáltal a benne lakozó mazochista kisördög rávette, hogy ő is kiránduljon egyet. Ha már nem láthatja idén a nyugati vizet, anynyit igazán megtehet, hogy meglátogatja a kert végében az Atlanti-óceánt. Útba ejtette a gyengélkedőt, és mivel Quesadát nem találta ott, önállóan vételezett egy csőnyi idegcsillapítót. Végigvonszolta magát a keleti ösvényen, és mikor már maga mögött hagyta pár száz méterre a főépületet, leengedte a nadrágját, és gyorsan beleszúrt mindkét combjába a gyógyszerrel: először a jobbikba, aztán az ócskábbikba. Ez majd kellőképp eltompítja az izmait, így akár egy hosszabb túrát is kibír anélkül, hogy megérezné tiltakozó ízületeiben a fáradtság lángjait. Persze tudta, meg kell majd bűnhődnie ezért,
nyolc órával később, ha elmúlik a csillapító hatása, és a teljes napi megerőltetés egyszerre fog lecsapni rá, mintha millió kés fúródna belé. De ezt az árat hajlandó volt megfizetni. A tengerhez vezető út hosszú volt és magányos. A Hawksbill Állomás Appalachia keleti peremén terült el, több mint kétszázötven méterrel a tengerszint felett. Az első hat évben az állomás lakói csak egy életveszélyes útvonalon érhették el az óceánt: ha lemásztak a puszta sziklákon. Aztán Barrett kigondolt egy tízéves tervet, hogy utat vájjanak a kőfalba. Ma már széles lépcsők vezettek az óceánhoz. A kifaragásuk sokakat foglalt le hosszú időn át, akik a nagy buzgóságban nem értek rá megőrülni. Barrett sajnálta, hogy azóta se volt képes előállni még egy hasonló volumenű projekttel, amivel leköthetné az embereket. A lépcső valójában enyhén lejtő, cikcakk alakzatban kivájt platformok sorozatából állt, amely egészen a vízpartig vezetett. Még egy egészséges ember számára is kimerítő sétát jelentett volna. Barrett jelen állapotában valóságos tortúra volt. Két órába tellett leereszkednie azon az útszakaszon, amit más negyedannyi idő alatt bejárt. Mikor leért, kimerülten rogyott le egy habok nyaldosta, lapos kőre, és hagyta mankóját a földre esni. Addig olyan erősen szorította, hogy bal kezének ujjai egészen begörcsöltek és elgémberedtek, teste izzadságban úszott. A víz szürke volt, és látszólag olajos. Barrett nem tudta, miért ilyen makacsul színtelen a késő kambriumi táj, miért ilyen komor az ég, komor a föld és komor a tenger, szíve pedig csendesen sajgott azért, hogy csak egy pillanatra újra láthassa a vegetáció zöldjét. Hiányzott neki a klorofill. Az alacsony, sötét hullámok egyre csak nyaldosták a sziklát, amin ült, miközben ide-oda lökdöstek egy lebegő, fekete hínárköteget. A tenger a végtelenségig nyújtózkodott. Barrettnek sejtelme se volt arról, hogy Európának mekkora darabja lehet a tengerszint fölött, ha egyáltalán van olyan. A bolygó felszínének nagy részét mindig is víz borította; most, alig pár százmillió évvel azután, hogy a fehéren izzó sziklák a felszínre törtek, inkább az tűnt valószínűnek, hogy legfeljebb néhány száraz-
földcsík található itt meg ott. Vajon kialakult rnár a Himalája? Vagy a Sziklás-hegység? És az Andok? Barrett nagyjából sejtette, milyenek a késő kambriumi Észak-Amerika körvonalai, de minden más rejtély volt előtte. Tudása fehér foltjait nem egykönnyen tölthette ki, hisz az odafönti világgal kizárólag az egyirányú transzport kötötte össze az állomást - így a helyiek kénytelenek voltak a vegyesen összeállított könyvcsomagokra hagyatkozni. Reménytelenül dühítő volt, hogy nem lehet hozzájutni olyan alapvető információkhoz, amelyeket egy egyetemi földrajztankönyvből is kiolvashattak volna. Amíg Barrett ott nézelődött, váratlanul egy nagy trilobita mászott ki a vízből. Az a tüskés farkú fajta volt, majdnem egy méter hosszú, padlizsánlila páncéllal és a lehető legszúrósabban elrendezett, karcsú tüskékkel végig az oldalán. Úgy látszott, alul egy sor apró lábacskája is van. Kikúszott a partra, ahol nem volt se homok, se kavics, csak a puszta szikla, és addig haladt előre, amíg már úgy három méterre eltávolodott a haboktól. Jó neked, gondolta Barrett. Lehet, hogy te vagy az első lény, amely valaha is kimerészkedett a szárazföldre, hogy körbenézzen. Az úttörő. A pionír. Eszébe jutott, hogy ez a kalandor szellemű trilobita lehet az őse minden szárazföldi élőlénynek, amely az elkövetkező eónokban megszületik. Ez persze biológiailag abszurdum volt, ám Barrett megviselt elméje megidézte az evolúciós felvonulást, halakkal, kétéltűekkel, hüllőkkel, emlősökkel és az emberrel. Mindezek a lények egyetlen töretlen láncolatként sarjadtak ebből a páncélos kis jószágból, amely épp bizonytalanul körözött a lába előtt. És ha most eltaposnálak, mi? - gondolta. Egyetlen gyors mozdulat... a kitinváz összeroppan... a tömérdek apró láb elkeseredetten kapálódzik... És az élet teljes láncolata megszakad az első láncszemnél. Az evolúció meg se történik. A szárazföldi élet nem fog kifejlődni. Ha most megmozdítja súlyos lábát, az egész jövő megváltozhat, és akkor nincs többé Hawksbill Állomás, se emberi faj, se James Edward Barrett.
Egy pillanat alatt bosszút állhat azokon, akik arra kárhoztatták, hogy itt élje le hátralevő életét, és egyben megszabadulhat az életfogytiglani bűnhődésből. Barrett meg se moccant. A trilobita folytatta sétáját a parti sziklákon, majd visszamászott a tengerbe - sértetlenül. Ezután Don Latimer lágy hangja szólalt meg: - Láttam, hogy itt ülsz, Jim. Nem bánod, ha csatlakozom hozzád? Barrett megpördült; egy pillanatra meglepődött. Latimer olyan halkan jött le a dombtetőn álló kis házából, hogy Barrett nem hallotta közeledni. Mikor összeszedte magát, elvigyorodott, és a szomszéd szikla felé intett. - Pecázol? - kérdezte Latimer. - Csak üldögélek. A vénember sütteti magát a napon. - Ekkora túrára vállalkoztál, csak hogy napozz egyet? - nevetett Latimer. - Na ne ugrass! Csak meg akartál szökni mindentől, és most biztos azt kívánod, bár ne akadtam volna rád! - Nem így van. Maradj csak! Hogy érzi magát az új lakótársad? - Kicsit furán viselkedik - felelte Latimer. - Ez az egyik oka, hogy lejöttem ide beszélni veled. - Előrehajolt, és kutatóan bámult Barrett szemébe. - Jim, áruld el: szerinted én őrült vagyok? - Miért gondolnék ilyesmit? - A testen kívüli izé miatt. Amiért be akarok hatolni a tudatosság egy másik birodalmába. Tudom, milyen keményfejű és szkeptikus vagy. Biztos azt hiszed, hogy ez csupa hülyeség. Barrett vállat vont. - Ha a pőre igazságot akarod hallani, valóban azt hiszem. A leghalványabb esélyt sem látom arra, hogy bárhova is jutnál a terveddel, Don. Szerintem tiszta idő- és energiapocsékolás, hogy ott ülsz órákon át, és gyűjtögeted a pszionikus energiát vagy tudom is én, mit. De nem, azt nem hiszem, hogy őrült lennél. Azt hiszem, jogod van a saját rögeszmédhez, még ha alapvetően hiú ábrándokat kergetsz is, már legalább azért, mert ezt egy viszonylag megfontolt szinten teszed. Kielégítő a válaszom? - Több is, mint kielégítő. Nem várom el, hogy szemernyit is higgy a kutatásomban, de
nem szeretném, hogy elmebetegnek tarts csak azért, mert ezzel próbálkozom. És fontos, hogy épelméjűnek gondolj, máskülönben nem fogod elhinni, amit Hahnról akarok mondani. - Nem látom az összefüggést. - Mindjárt megmutatom - mondta Latimer. - Egyestés ismeretségünk alapján kialakítottam Hahnról egy véleményt. Ilyen véleményt leginkább egy mezei paranoiástól várnál, ezért ha engem hibbantnak tartasz, könnyen elvetheted a Hahnnal kapcsolatos ötletemet. - Nem tartalak hibbantnak. Mi az ötlet? - Hogy Hahn kémkedik utánunk. Barrett csak nagy nehézségek árán tudta visszafojtani a röhögést, amivel talán összezúzta volna Latimer törékeny önbecsülését. - Kémkedik? - kérdezte higgadtan. - Ezt nem gondolhatod komolyan. Hogy tudna kémkedni itt? Úgy értem, hogy tudná elküldeni a jelentéseit? - Azt nem tudom - felelte Latimer. - De tegnap millió kérdést tett fel nekem. Rólad, Quesadáról és néhány beteg emberről. Mindent tudni akart. - Ez csak az újoncok szokásos kíváncsisága. - De Jim, ez jegyzetelt! Láttam, amikor azt hitte, már alszom. Lámpaoltás után még két óra hosszat írogatott a kis füzetébe. Barrett a homlokát ráncolta. - Talán regényt akar írni rólunk. - Komolyan beszélek! - erősködött Latimer. - A kérdések... meg a jegyzetek. És még sunynyog is. Te ki tudtál venni belőle bármi személyes információt? - Tény, hogy nem árult el túl sokat. - Azt tudod, miért került ide? -Nem. - Én sem. Politikai bűnök, ennyit mondott, de olyan homályos volt, hogy még! Mintha azt se tudná, jelenleg mivel foglalkozik a kormány, azt pedig még kevésbé, hogy neki magának mi a véleménye minderről. Mr. Hahnban nem érzékelek semmiféle filozófiai elköteleződést. És te is legalább olyan jól tudod, mint én, hogy bár a Hawksbill Állomás a forradalmárok, agitátorok, mindenfajta felforgató elemek és hasonló hulladékok pöcegödre, másféle rabunk eddig sose volt.
- Abban egyetértek, hogy Hahn kész rejtély. De kinek kémkedhetne? Semmi módon nem tud jelentést tenni, még akkor se, ha valóban kormányügynök. Ugyanúgy itt ragadt örökre, mint mi többiek. - Talán azért küldték, hogy szemmel tartson minket; hogy biztosan ne főzhessünk ki semmiféle tervet, amivel megmenekülhetünk. Tán önkéntes, aki hajlandó volt feladni huszonegyedik századi életét azért, hogy idejöhessen közénk, és keresztbe tegyen nekünk, ha bármit is forralnánk. Esetleg attól félnek, hogy föltaláltuk az előrefelé való időutazást. Vagy hogy fenyegetést jelentünk az idővonalak alakulására. Akármi. Ezért idejön ez a Hahn gyerek: körbeszimatol, és elhárítja a veszélyt, még mielőtt begyűrűzne. Barrett fejében megszólalt a riasztó. Látta, Latimer hogy közeledik a paranoia felé: röpke tizenkét mondatban eljutott az akár jogosnak is tekinthető gyanútól a háborgó félelemig, miszerint az odafönti emberek lépéseket tesznek annak érdekében, hogy meghiúsítsák az ő szökési kísérletét, mikor már majdnem képes lenne végrehajtani. Igyekezett közönyös hangon felelni. - Szerintem nincs mitől félned, Don. Hahn fura madár, de nem azért van itt, hogy bajt keverjen. Azt az odaföntiek már olyan jól megoldották, hogy több se kell. - De azért rajta tartod a szemed? - Tudod, hogy igen. És ne habozz szólni, ha Hahn bármi szokatlant művel! Ha bárki felfigyelhet ilyesmire, az te vagy. - Figyelni fogok - biztosította Latimer. Nem tűrhetjük meg magunk között az odafönti kémeket. - Talpra állt, és barátságosan rámosolygott Barrettre. - Most már hagylak napozni, Jim. Latimer felment az ösvényen, Barrett addig követte tekintetével, amíg olyan magasra nem ért, hogy már csak egy halvány pöttynek látszott a sziklák között. Egy idő után megragadta a mankóját, és talpra kászálódott. Sokáig állt még a tajtékot bámulva; mankója végét a vízbe mártotta, mire pár apró csúszómászó sebesen eliramodott. Aztán végül megfordult, és megkezdte a hosszú, lassú hegymászást vissza az állomásra.
HAT Barrettnek csak pár nappal később nyílt alkalma félrehívni Lew Hahnt egy kis politikai eszmecserére. Addigra a beltengeri túra résztvevői elindultak, ami bizonyos szempontból kellemetlen volt, mert Charley Norton segítségével talán könnyebben át lehetett volna hatolni Hahn páncélzatán. Norton volt a legtehetségesebb elmélkedő; még a legreménytelenebb alakokból is képes volt kisajtolni némi dialektikát. Ha létezett olyan ember, aki elő tudott volna kaparni Hahnból bármiféle marxista elkötelezettséget, az Norton volt. De Norton az expedíciót vezette, így Barrettnek egyedül kellett végrehajtania a vallatást. Az ő marxizmusa időközben egy kicsit berozsdásodott, és már nem tudta volna ugyanolyan biztonsággal megkülönböztetni a leninista, sztálinista, trockista, hruscsovista, maoista, berenkovszkista és mgumbwista iskolákat, mint Charley Norton. Azt azonban még mindig tudta, mire érdemes rákérdezni. Kiválasztott egy esős estét, amikor Hahn látszólag beszédes kedvében volt. Már túl voltak egy egyórás szórakoztató műsoron: egy zseniális, komputer szerkesztette filmet néztek meg, amit még Sid Hutchett programozott az előző héten. Az odaföntiek voltak oly kedvesek, és visszaküldtek egy kezdetleges komputert, melyet Hutchett megbütykölt, és most már tudott vele animációkat készíteni: csak meg kellett adnia a gépnek a vonalhosszt és -vastagságot, a szürke árnyalatokat meg a vetítési rasztert. Egyszerű masina, mégis figyelemre méltó, hisz képes volt feldobni egy unalmas estét. Az előadás után, mikor Barrett úgy érezte, hogy Hahn eléggé ellazult, és nem lesz olyan tartózkodó, mint máskor, így szólt hozzá: - Hutchett ritka fajta. Találkoztál vele, még mielőtt elment a túrára? - Magas pasas, görbe orr, semmi áll? - Ő az. Okos fickó. Ő volt a fő komputerzseni a Kontinentális Felszabadítási Frontnál, amíg '19-ben le nem kapcsolták. Ő programozta azt a hamis felvételt, amin Danteii kancellár a saját kormányát szapulta. Emlékszel rá? - Nem vagyok benne biztos. - Hahn a homlokát ráncolta. - Mikor volt ez? - A közvetítés 2018-ban. Lehetséges lenne, hogy ez még a te időd előtt történt? Alig tizenegy éve...
- Tizenkilenc voltam akkor - mondta Hahn. - Azt hiszem, politikailag nem voltam túl kifinomult. - Túl szorgosan tanultad a közgazdaságtant. Hahn elvigyorodott. - Úgy van. Nyakig a sötét tudományban. - És soha nem is hallgattad meg azt a közvetítést? Még csak nem is hallottál róla? - Biztos elfelejtettem. - Az évszázad kacsája, és te elfelejtetted! De a Kontinentális Felszabadítási Frontról biztosan hallottál. - Hát persze. - Hahn zavarban volt. - Mit mondtál, melyik csoporthoz tartoztál? - A neve Hadjárat a Szabadságért. - Nem ismerem. Az egy újabb csoport? - Alig ötéves. Kaliforniából indult. - Mi a programja? - Á, a szokásos - felelte Hahn. - Szabad választások, képviseleti kormány, a titkosított iratok megnyitása, a polgári szabadságjogok visszaállítása. - És gazdasági szempontból? Tisztán marxista, vagy annak egy származéka? - Hát, azt hiszem, sem ez, sem az. Mi abban hittünk, hogy... szóval, kapitalizmus bizonyos állami korlátozással. - Az államszocializmustól egy kicsit jobbra, a laissez faire hozzáállástól egy kicsit balra? puhátolódzott Barrett. - Valami olyasmi. - De azt a rendszert egyszer már próbálták, és megbukott, nem? Megkapta a lehetőséget. És elkerülhetetlen volt, hogy átalakuljon teljes szocializmussá, amire ellenhatásként megszületett a szindikalista kapitalizmus, mire a nyakunkba kaptunk egy olyan kormányt, ami, bár állítólag liberális, a szabadság nevében igyekszik elnyomni mindenféle egyéni szabadságjogot. Szóval, ha a csoportod csak vissza akarta forgatni az órát mondjuk 1955-re, akkor nem sok jót gondolok róla. Hahn unott képet vágott. - Azt tudnod kell, hogy nem tartoztam a fő gondolkodóink közé. - Mert te csak egy közgazdász vagy? - Pontosan. Arra vázoltam fel terveket, hogyan kell majd áttérni a mi rendszerünkre.
- És a munkádat Ricardo módosított liberalizmusára alapoztad? - Hát, bizonyos értelemben. - És közben igyekeztél elkerülni a fasizmusra hajlamosító tényezőket, amik Keynes gondolkodásából következnek? - Úgy is mondhatjuk - dünnyögte Hahn. Felállt, és megvillantott egy gyors, halovány mosolyt. - Nézd, Jim, szívesen vitatkoznék tovább egy másik alkalommal, de most tényleg mennem kell. Ned Altman rábeszélt, hogy menjek át, és járjak vele villámtáncot, hogy végre életre keljen az a homokvár. Igy ha nem haragszol... Hahn ezzel sietve visszavonult. Barrett egészen össze volt zavarodva, jobban, mint eddig. Hisz Hahn nem vitatkozott vele! Csak egy bárgyú és gyenge beszélgetést folytatott, és hagyta, hogy Barrett kérdései ideoda taszigálják. Ráadásul végig hülyeségeket beszélt. Mintha nem tudná megkülönböztetni egymástól Keynest és Ricardót, ami egy szakavatott közgazdász esetében elég fura. És még csak gőze se volt arról, hogy a saját politikai pártja miért harcol! Továbbá a forradalmi háttere is olyan gyér, hogy nem hallott Hutchett tizenegy évvel ezelőtti elképesztő kacsájáról sem. Csalónak tűnt, méghozzá tetőtől talpig. Miként találtatott ez a gyerek méltónak rá, hogy száműzzék a Hawksbill Állomásra? Ide eddig csak a főkolomposokat küldték. Valakit a Hawksbillre száműzni egyenértékű volt egy halálos ítélettel, amit pedig szintén nem könnyű szívvel osztogattak. Barrett elképzelni se tudta, miért van itt Hahn. A fiút láthatólag őszintén lesújtotta, hogy deportálták, nyilvánvalóan egy szeretett, ifjú feleséget hagyott hátra - viszont a meséjéből semmi más nem hangzott igaznak. Vajon úgy van, ahogy Latimer sejtette: tényleg kém lenne? Barrett szinle azonnal elvetette az ötletet. Nem akarta, hogy Latimer paranoiája átragadjon rá. Nem tűnt valószínűnek, hogy a kormány bárkit is elküldjön erre az egyirányú utazásra a késő kambriumba, csak hogy utánanézzen egy csapat kiöregedett forradalmárnak, akik többé nem okozhatnak semmi galibát. De akkor mit keres itt Hahn?
Nem fog ártani neki, ha még egy darabig odafigyelnek rá. Ennek az odafigyelésnek egy részét Barrett vállalta magára, de bőven akadt segítsége. Latimer. Altman. Hat-hét másik elítélt. Latimer beszervezte a munkaképes elmebetegek többségét: azokat, akik tulajdonképpen kielégítően üzemeltek, csak éppen tele voltak különféle félelmekkel és tévhitekkel. Szemmel tartották az új fiút. Az érkezése utáni ötödik napon Hahn kiment halászni Rudiger csapatával. Barrett hosszú ideig állt a világ peremén, és figyelte, miképp hánykolódik a kis csónak a tajtékzó Atlanti-óceánon. Rudiger soha nem ment meszsze a parttól, legfeljebb 250-300 méterre távolodott el, de a víz még ilyen közel is háborgott. A hullámok több ezer mérföldön át gyűjthették a lendületet, így értek az itteni part közelébe. A kontinentális talapzat enyhe szögben lejtett, ezért a víz a parttól viszonylag távol sem volt kifejezetten mély. Rudiger korábban egy mérföldre kimerészkedett, és a mérések befejezté-
vel jelentette, hogy a vízmélység sehol nem nagyobb ötven méternél. Annál messzebb azóta se ment senki. Persze nem attól féltek, hogy lezuhannának a világ peremén, ha túl messze hajóznának keletre. Egyszerűen csak egy mérföld bőven elegendő volt egy nyitott, evezős hajóban, melynek tömpe lapátjai kiszuperált ládákból készültek. Odafönt még senkinek se jutott eszébe csónakmotort küldeni. A horizont felé tekintve Barrettnek különös gondolata támadt. Annak idején azt mondták neki, hogy a Hawksbill Állomás női megfelelője tőlük elszigetelve, biztonságos távolságban, az idővonalon pár százmillió évvel feljebb található. De honnan tudhatná biztosan? Lehet, hogy pontosan ebben az évben létezik egy másik állomás, amiről ők nem szerezhetnek tudomást. Egy női tábor, mondjuk az óceán vagy akár a Beltenger túlpartján. Persze tudta, hogy ez valószínűleg hiú ábránd. Ha a teljes múlt a rendelkezésükre áll, az odaföntiek nem fogják megkockáztatni, hogy a két csoport száműzött találkozzon, és életet adjon a felforgató elemek egész nemzetségének. Helyette minden óvintézkedést meg fognak tenni, hogy az eónok áthatolhatatlan válaszfalát emeljék közéjük. Barrett mégis úgy érezte, elő tudná vezetni elképzelését úgy, hogy meggyőzze a többieket. Némi erőfeszítéssel el tudná velük hitetni, hogy számos párhuzamos Hawksbill Állomás létezik elszórva ezen az idősíkon. És ez akár a megváltásunk is lehet, gondolta. A krónikus elmebetegek száma egyre gyorsabban növekedett. Túl sokan voltak itt túl régóta, és ha valaki összeomlott, azzal egyben rabtársai összeroppanását siettette ebben a puszta, élettelen világban, ahol létezniük se lett volna szabad. Az embernek célokra van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. Ezért kezdtek többen is - jobb híján - értelmetlen vállalkozásokba, amilyen Altman Frankenstein-menyaszszonya vagy Latimer pszi-programja volt.
Tegyük fel, gondolta Barrett, rá tudnám őket venni arra, hogy megpróbálják elérni a többi kontinenst. Egy világ körüli felfedezőút. Talán tudnának ácsolni valami nagy hajót. Ez sokakat lefoglalna hosszú időre. Navigációs felszerelésre is szükség lenne: iránytűre, szextánsra, kronométerre, miegyébre. Valakinek össze kéne dobnia egy rögtönzött rádiót is. Ez a projekt legalább negyven-ötven évre lefoglalná az embereket. Fókuszálni lehetne vele az energiáikat. Én persze nem fogom megérni, hogy vízre szálljon az a hajó, gondolta Barrett. De legalább késleltethetem az összeomlást. Megépítettük azt a lépcsőt a tengerig. Most valami nagyobb dologba kell fognunk. Tétlen kéz mellett begyöpösödik az agy... aztán megbuggyan... Tetszett neki az ötlet, amit kigondolt. Már hetek óta őrlődött amiatt, hogy az állomáson egyre romlik a helyzet, és azon törte a fejét, mi módon birkózhatna meg vele. Úgy érezte, most megtalálta a módját. Mikor megfordult, Latimer és Altman álltak mögötte. - Mióta ácsorogtok itt? - kérdezte. - Két perce - felelt Latimer. - Hoztunk neked valamit. Altman buzgón bólogatott. - Olvasd csak el! Azért hoztuk, hogy olvasd el! - Mi ez? Latimer átadott egy összehajtogatott papírköteget. - Ezt Hahn matraca alá gyömöszölve találtam, miután kiment Rudigerrel. Tudom, hogy nem lenne szabad behatolnom a privát szférájába, de látnom kellett, mil írogat annyit. Hát itt van. Ebből láthatod, hogy tényleg kém. Barrett lepillantott a kezébe nyomott papírsalátára. - Később elolvasom. Mi van benne?
- Az állomás leírása, és az itt lakók többségének részletes profilja - felelte Latimer. Fagyosan elmosolyodott. - Főleg Hahn rólam alkotott magánvéleménye miatt pipultam be. A rólad alkotott véleménye már valamivel hízelgőbb, de nem sokkal. - És a Kalapács körül is sokat lézengett - tette hozzá Altman. - Hogy mi? - Láttam, amikor tegnap este odament. Bement az épületbe. Én utána. És a Kalapácsot nézegette. - És erről miért csak most szólsz? - csattant fel Barrett. - Nem voltam benne biztos, hogy fontos mondta Altman. - Előbb meg kellett beszélnem Donnal. Ezt viszont csak akkor tehettem meg, amikor Hahn már kihajózott. Barrett arcán izzadságcseppek jelentek meg. - Figyelj, Ned, ha még egyszer rajtakapod Hahnt, hogy csak közelébe megy az időutazó felszerelésnek, azonnal tudasd velem! Nem kell Donnal vagy mással konzultálnod róla. Világos? - Világos - felelte Altman. Kuncogott. Tudod, mit gondolok? Odafönt úgy döntöttek, hogy kiiktatnak minket. Hahn önként jelentkezett az öngyilkos küldetésre, hogy csekkolja az állapotokat. Legközelebb már egy bomba jön majd a Kalapáccsal, és a levegőbe röpítik az állomást. Össze kell törnünk az Üllőt és a Kalapácsot, még mielőtt megtehetnék. - De miért küldenének bárkit is öngyilkos küldetésre? - kérdezte Latimer. - Hacsak nincs rá mód, hogy megmentsék a kis kémüket... - Akárhogy is, nem kockáztathatunk - érvelt Altman. - Törjük össze a Kalapácsot! Igy aztán nem lesz rá módjuk, hogy lebombázzanak minket Odaföntről. - Ez akár jó ötlet is lehet. Mégis... - Pofa be, mindketten! - dörmögte Barrett. - Hadd nézzem azokat a papírokat! Elsétált tőlük néhány lépésre, majd helyet foglalt egy sziklaperemen. Kihajtogatta a köteget, és olvasni kezdett.
HÉT
Hahnnak tömött, macskakaparásszerű írása volt, így a lehető legtöbb információt zsúfol-
hatta össze a lehető legkisebb helyre - mintha halálos bűnnek tartaná a papír pazarlását. Ez persze rendben is volt; a papír ritka kincs errefelé, Hahn pedig nyilvánvalóan Odaföntről hozta magával ezeket a lapokat. Ennek ellenére a fiú írásképe tiszta volt, és határozott. Ahogy a véleménye is. Fájdalmasan. Fogalmazásában ötezer szóban elemezte a Hawksbill Állomáson uralkodó állapotokat, felsorolva mindent, amiről Barrett is jól tudta, hogy lassan ebek harmincadjára jut. Nagy szakértelemmel választotta ki a korosodó forradalmárok közül azokat, akikben a régi tűz kártékonnyá vált, valamint felsorolta a menthetetleneket, az őrület határán táncolókat, és azokat, akik még kitartanak, mint Quesada, Norton és Rudiger. Barrett érdeklődéssel vette tudomásul, hogy Hahn őket hármójukat is úgy jellemezte, mint akikre nagy nyomás nehezedik, és akiknél bármelyik pillanatban elszakadhat a cérna. Ő maga Quesadát, Nortont és Rudigert épp ugyanolyan stabilnak látta, mint aznap, mikor kipottyantak a Hawksbill Állomás Üllőjére; ám ez akár önnön eltorzult érzékelésének eredménye is lehetett. Egy Hahnhoz hasonló idegen nyilván máshogy látta a dolgokat - talán tisztábban is. Barrett erőt vett magán, és nem ugrott előre saját értékeléséhez. Nem volt boldog, mikor odaért. „Barrett olyan, mint egy öles mestergerenda, melyet régóta rág belülről a szú. Keménynek tűnik, de egyetlen nagyobb csapás kettéroppanthatja. Az, hogy nemrég megsérült a lába, nyilvánvalóan rossz hatással volt rá. A többiek szerint korábban fizikailag is élénk volt, és tekintélyének jelentős része termetéből és erejéből eredt. Most járni is alig bír. Azonban úgy vélem, Barrett problémája alapvetően a Hawksbill Állomás jellegéből fakad, és nem a sántasága felelős érte. Túl sok idő telt el azóta, hogy elszakították a normális emberi élettől. Mind ez idáig a hatalom gyakorlása tartotta fenn számára a stabilitás illúzióját, még ha ez nem is volt valós hatalom, ráadásul olyan folyamatok játszódnak le benne, amiknek ő maga nincs is tudatában. Nagy szüksége lenne terápiás kezelésre. Talán már most késő a számára."
Barrett többször is végigolvasta ezt. Melyet régóta rág belülről a szú... egyetlen nagyobb csapás... olyan folyamatok játszódnak le benne... terápiás kezelés... már most késő. Nem volt olyan dühös, mint amilyennek először hitte magát. Hahnnak minden joga megvolt a saját véleményéhez. Barrett egy idő után túllendült saját jellemzésén, és továbbhaladt a fiú esszéjének utolsó oldaláig. Igy végződött: „Mindezek miatt javaslom a Hawksbill Állomás büntetőtelep felszámolását, és, amennyiben lehetséges, a lakók pszichiátriai rehabilitációját." Ez meg mi az ördög? Egészen úgy hangzik, mint egy kegyelmi biztos jelentése. Mikor a Hawksbill Állomás lakói számára nem létezik kegyelem! A szöveg idáig egész elfogadható volt, ám ez az érzés az utolsó mondattal elpárolgott. Hahn nyilvánvalóan úgy tesz, mintha az odafönti kormány számára készítene jelentést. Persze az egymilliárd évnyi vastag fal lehetetlenné teszi, hogy bárki is leadjon bármiféle jelentést. Vagyis Hahn tévképzetektől szenved, ugyanúgy, mint Altman, Valdosto és a többiek. Lázas elméjében elképzelte, hogy lehetséges az odaföntieknek üzenetet küldeni: akár fontoskodó dokumentumokat is postázhat, melyekben ismerteti rabtársai minden hibáját és gyengeségét. Ez fagyos jövőt helyezett kilátásba. Hahn talán tényleg bolond, de még nincs itt elég régóta ahhoz, hogy ezen a helyen ment volna el az esze. Vagyis már eleve így érkezett. Mi van, ha a Hawksbill Állomás mostantól nem politikai fogolytáborként funkcionál, hanem elmebetegek zárt intézményeként? Elárasztják őket az őrültek. A bebörtönöztetés terhe alatt tisztességben megőrült férfiak most helyet kell adjanak a hétköznapi tébolyultaknak. Barrett megborzongott. Öszszehajtogatta Hahn papírjait, és visszaadta őket Latimernek, aki tőle pár méterre üldögélt, s feszülten figyelte. - Mi a véleményed? - kérdezte Latimer. - Elég nehéz értékelni. De úgy néz ki, Hahn barátunk érzelmi zavarokkal küzd. Tedd viszsza ezt a holmit pontosan oda, ahol találtad!
Nem akarom, hogy akár csak felmerüljön Hahnban, hogy elolvastad, vagy egyáltalán megmozdítottad. - Rendben. - És szóljatok, ha bármi van, amiről úgy látjátok, hogy érdemes tudnom! - tette hozzá Barrett. - Lehet, hogy egy nagyon beteg emberrel van dolgunk. És akkor minden segítségre szüksége lesz, amit nyújthatunk neki. A halászok kora délután tértek vissza. Barrett látta a zsákmánnyal szinte csordultig teli csónakot, amint azt is, hogy Hahn, aki épp egy halom megszigonyozott trilobitával a karjában baktatott a telep felé, bár leégett a napon, nagyon elégedett magával. Barrett odament, hogy szemrevételezze a fogást. Rudiger majd táncra perdült jókedvében, úgy mutogatta azt a vörös rákféleséget, amely talán minden főtt homár ős öregapja lehetett - épp csak az ollói hiányoztak az elejéről, míg hátul, a farka helyén egy alattomos, hármas tüske ringott. Rút volt, és nagyjából hatvan centi hosszú. - Új faj! - rikoltozott Rudiger. - Egy múzeumban sincs ilyen! Bár kitehetném valahova, ahol biztosan megtalálják! Mondjuk egy hegytetőre. - Ha meg lehetne találni, akkor már megtalálták volna - emlékeztette Barrett. - Valamelyik huszadik századi paleontológus biztosan kiásta volna. Úgyhogy felejtsd el, Mel! - Ezen én is gondolkodtam már - mondta Hahn. - Hogy lehet, hogy Odafönt még nem kerültek elő a Hawksbill Állomás fosszíliái? Az senkit nem aggaszt, hogy mi lesz, ha az egyik korai fosszíliavadász ránk talál a kambriumi rétegben, és kiveri a balhét? Barrett megrázta a fejét. - Először is, a paleontológia kezdeteitől az állomás 2005-ös létrehozásáig senki nem ásta ki a Hawksbillt. Ez történelmi tény, vagyis nincs miért aggódni. Ha pedig 2005 után találtak volna valamit, már mindenki tudta volna, mi az. Így nincs paradoxon. - Ráadásul - tette hozzá búsan Rudiger - a következő egymilliárd év folyamán ez a kőzettömb szépen lesüllyed az Atlanti-óceán lenekére, és még pár mérföldnyi üledék ís rákerül.
Semmi esély rá, hogy valaha is megtalálnak minket. Vagy hogy Odafönt valaha is vethetnek egy pillantást erre a kis drágára! Nem mintha s/ámítana. Én láttam. És fel is boncolom. Ök meg sírhatnak. - De azt biztos bánod, hogy a tudományos élet soha nem fog tudomást szerezni erről a fajról - vetette fel Hahn. - Hát persze. De az én hibám, hogy így van? A tudomány már ismeri ezt a fajt. Én. Én vagyok a tudomány. Én vagyok az évezred legnagyobb paleontológusa. Hát tehetek én arról, hogy nem publikálhatom a felfedezéseimet a szakmai lapokban? - Bosszús képet vágott, majd elvonult, a nagy, vörös rákfélével a karjában. Hahn és Barrett összenéztek. Elmosolyodtak, ami természetes válasz volt Rudiger zsémbes kirohanására. Aztán Barrelt arcáról lehervadt a mosoly. ...szú... egyetlen nagyobb csapás... kezelés... - Valami baj van? - kérdezte Hahn. - Miért?
- Hirtelen úgy elkedvetlenedtél. - Belenyilallt a lábamba - felelte Barrett. - Időnként van ez így. Na gyere! Segítek becipelni ezeket a dögöket. Este eszünk egy jó, friss trilobitakoktélt! NYOLC Nem sokkal éjfél előtt Barrett a kunyhója előtti léptek zajára ébredt. Ahogy felült és a lumineszcencia kapcsolója után nyúlt, Ned Altman esett be az ajtón. Barrett csak pislogott rá. - Mi baj? - Hahn! - zihálta Altman. - Már megint a Kalapáccsal játszadozik. Épp most láttuk bemenni az épületbe. Barrett félredobta álmosságát, mint egy víz alól kitörő fóka. Nem törődve a lábában kitartóan lüktető fájdalommal, feltápászkodott az ágyról, és magára kapkodta a ruháit. Máskor nem hagyta volna, hogy Altman lássa rajta, mennyire aggódik. Ha Hahn esetleg tönkrevágja a Kalapácsot, amíg az időszabályozókkal játszadozik, még csak lehetőségük sem lesz
cserealkatrészeket szerezni Odaföntről. Vagyis minden további szállítmány, ha egyáltalán lesz még, véletlenszerűen fog megjelenni, akár a múltjukban, akár a jövőjükben. És egyáltalán, Hahnnak mi dolga van a masinával?! - Latimer ott maradt, hogy szemmel tartsa folytatta Altman. - Akkor kezdett gyanakodni, amikor Hahn nem ment vissza a kunyhóhoz; átjött hozzám, és együtt indultunk a keresésére. Amikor megtaláltuk, a Kalapács körül szimatolt. - És mit csinált? - Nem tudom. Amint láttuk, hogy bemegy, rögtön szaladtam hozzád. Don figyeli. Barrett kibicegett a kunyhóból, és „futva" indult a főépület felé. A fájdalom forró savcsíkokban folyt végig teste alsó részén. A mankó könyörtelenül vágódott bal hónaljába, amikor teljes súlyával ránehezedett. Rozoga lába, amely akaratától függetlenül himbálódzott mögötte, hideg izzással égetett. Jobb lába, mely a teher nagyját cipelte, recsegett-ropogott. Altman lélekszakadva rohant mellette. Az állomás elviselhetetlenül csendes volt ezen az éji órán. Ahogy elhaladtak Quesada kunyhója mellett, Barrettben felmerült, hogy esetleg felébreszti az orvost, és magával viszi. De aztán mégse tett így. Bármi rosszban sántikáljon Hahn, Barrett úgy vélte, maga is el tudja intézni. Van még erő abban a vén, szúrágta gerendában! Latimer a központi kupola bejáratánál állt. Még éppen nem tört ki rajta a pánik (vagy talán mégis). Mintha magában motyogott volna, a félelemtől és a megrázkódtatástól. Barrett még sose látott férfiembert ilyen állapotban. Rátette széles mancsát az őrszem keskeny vállára, és határozottan nekiszegezte a kérdést: - Hol van? Hol van Hahn? -El... eltűnt. - Ezt hogy érted? Hova lett? Latimer felnyögött. Arca olyan fehér volt, mint egy hal hasa. - Felmászott az Üllőre - bökte ki aztán. Jött a fény... az izzás. És Hahn eltűnt! - Nem - tiltakozott Barrett. - Ez nem lehetséges. Valamit rosszul láttál. - Láttam, hogy elment!
- Biztos az épületben bujkál valahol - makacskodott Barrett. - Zárjuk be az ajtót! Keressük meg! - Jim, valószínűleg tényleg eltűnt - vetette közbe Altman. - Ha Don azt mondja... - Felmászott az Üllőre, ahogy kell. Aztán minden vörös lett, és ő már nem volt ott. Barrett ökölbe szorította a kezét. A homloka mögött fehéren izzó láng gyúlt, s emiatt majdnem megfeledkezett a lábáról. Már látta, hol hibázott. A kémkedést két olyan emberre bízta, akik köztudomásúlag, kétségkívül bolondok voltak - ez pedig önmagában se volt kifejezetten racionális cselekedet. Sokat elárul az emberről, hogy kit választ segítőül. Ő Altmanra és Latimerre bízta magát, akiktől most olyan információt kapott, amilyen a hozzájuk hasonló kémektől várható. - Hallucináltál - mondta Latimernek tömören. - Ned, menj, ébreszd fel Quesadát, és hozd ide máris! Te, Don, maradj itt a bejárat mellett, és ha Hahn előkerül, kezdj el ordítani torkod szakadtából! Én bemegyek, és átkutatom az épületet. - Várj! - szólt Latimer. Úgy tűnt, visszanyerte az önuralmát. - Jim, emlékszel, mikor megkérdeztem, hogy szerinted őrült vagyok-e? Azt mondtad, nem. Hogy bízol bennem. Ne most tedd félre ezt a bizalmat! Hidd el, nem hallucináltam! Láttam, ahogy Hahn eltűnt. Nem tudom megmagyarázni, de ahhoz még eléggé észnél vagyok, hogy tudjam, mit láttam. Barrett ezután lágyabb hangon folytatta. - Rendben. Talán így történt. Mindenesetre maradj az ajtónál! Én meg körbeszaladok. Ezzel belépett a kupolába. A felderítő kört abban a teremben kezdte, ahol a Kalapács állt. Úgy tűnt, minden rendben van odabent. Nem látszott, hogy mostanában felizzott volna a Hawksbill-mező, vagy hogy bármihez hozzányúltak volna. A helyiségben nem volt se szekrény, se gardrób, ahova Hahn elbújhatott volna. Miután alaposan körbenézett, Barrett továbbállt, és a gyengélkedőre ment, onnan a gyűlésterembe, majd a szabadidős terembe. Tüzetesen átkutatta az épületet. Hahn sehol. Persze bőségesen voltak még helyek a termekben, ahol a fiú elrejtőzhetett volna, de Barrett kételkedett ben-
ne, hogy ott van. Vagyis az egész csak Latimer beteges képzelgése volt. Mikor befejezte a kört, ismét a főbejáratnál találta magát. Latimer még mindig őrt állt. Közben csatlakozott hozzá az álomittas Quesada. A sápadt és reszkető Altman közvetlen az ajtó előtt ácsorgott. - Mi van? - kérdezte Quesada. - Nem tudom biztosan - felelte Barrett. Don és Ned látni vélték, amint Lew Hahn az időutazó felszereléssel játszadozik. Átnéztem az épületet, de nincs itt, úgyhogy valószínűleg mégiscsak tévedtek. Azt javaslom, vigyük be őket a gyengélkedőre, és adjunk nekik egy adag valamit, ami lecsillapítja kicsit az idegeiket, aztán mind menjünk haza aludni. - Mondom, hogy láttam... - erősködött Latimer. - Pofa be! - vágott közbe Altman. - Hallgassátok! Mi ez a zaj? Barrett fülelt. A hang tiszta volt, és erős: az ionizáció sziszegő jajszava. Ez a hang jellegzetesen olyankor keletkezett, amikor kialakult a Hawksbill-mező. Barrett hirtelen libabőrös lett. Egész halkan szólalt meg: - A mező bekapcsolt. Lehet, hogy új szállítmány érkezik. - Ilyenkor? - kérdezte Latimer. - Nem tudjuk, hány óra van Odafönt. Ti itt maradtok. Én megnézem a Kalapácsot. - Nem lenne jobb, ha veled mennék? - javasolta Quesada szelíden. - Itt maradsz! - mennydörögte Barrett. Elhallgatott, zavartan, amiért így kirobbant belőle a düh. - Ehhez egy ember is elég. Rögtön jövök. Anélkül, hogy további beleegyezésre várt volna, sarkon fordult, és végigbicegett a halion, egyenesen a Kalapács terme felé tartva. Vállával benyomta a lengőajtót, és benézett. Nem kellett felkapcsolnia a lámpát. A Hawksbill-mező vörös izzása mindent jól megvilágított. Barrett belépett, és megállt közvetlenül az ajtó mellett. Alig mert levegőt venni, úgy bámulta a Kalapácsot, figyelte, ahogy a derengés a rózsaszínből indulva ezer árnyalaton át eljut a karmazsinig, miközben kiterjed, és lassan beragyogja az alatta várakozó Üllőt. Eltelt egy végtelen másodperc.
Aztán megérkezett a mennydörgő robaj, majd Lew Hahn kipottyant a semmiből, és az idősokktól kábán néhány pillanatra elterült az Üllő széles lemezén. KILENC A sötétben Hahn először nem vette észre Barrettet. Lassan felült, és lerázta magáról az időutazás kábító hatását. Pár másodperccel később előretolta magát az Üllő pereméhez, lelógatta a lábát, aztán lóbálni kezdte, hogy beinduljon a vérkeringése. Mélyeket lélegzett. Végül lecsusszant a padlóra. A mező izzása már érkezése pillanatában megszűnt, ezért Hahn óvatosan mozgott, hogy véletlenül se menjen neki semminek. Ekkor Barrett hirtelen felkapcsolta a lámpát, és megszólalt: - Te meg miben sántikálsz, Hahn? A fiatalabb férfi összegörnyedt, mint akit gyomorszájon vágtak. Felhördült, hátraugrott pár lépésnyit, és mindkét kezét védekezően a magasba lendítette. - Válaszolj! - rivallt rá Barrett. Hahn visszanyerte egyensúlyát. Egy gyors pillantást vetett Barrett vaskos alakjára, majd a mögötte húzódó folyosóra. - Nem lehetne, hogy elengedsz? Most nem tudom megmagyarázni. - Pedig jobban tennéd. - Mindenkinek könnyebb lesz, ha nem teszem - felelte Hahn. - Kérlek! Engedj át! Barrett továbbra is elállta az ajtót. - Tudni akarom, merre jártál. Mit csináltál a Kalapáccsal? - Semmit. Csak megnéztem. - Egy perccel ezelőtt nem voltál idebent. Aztán megjelentél. Honnan jöttél, Hahn? - Tévedsz. Közvetlen a Kalapács mellett álltam. És nem... - Láttam, amint kipottyansz az Üllőre. Utaztál az időben, ugye? - Nem. - Ne hazudj nekem! Kitaláltátok, hogyan lehet előrefelé utazni az időben, nem igaz? Kémkedtél utánunk, és elmentél... valahova... hogy megtedd a jelentésedet, és most visszajöttél. Hahn homlokán megcsillant az izzadság.
- Figyelmeztetlek, ne sokat kérdezősködj! Időben meg fogsz tudni mindent. De nem most van itt az ideje. Kérlek, engedj át! - Előbb a válaszokat akarom! - erősködött Barrett. Észrevette magán, hogy reszket. Már tudta a válaszokat, és ezek a válaszok a lelke mélyéig megrázták. Pontosan tudta, merre járt Hahn. De az ő szájából kellelt hallania. Hahn pedig hallgatott. Tett pár tétova lépést Barrett felé, aki továbbra se mozdult. Úgy tűnt, lendületet gyűjt ahhoz, hogy megrohamozza az ajtót. - Innen ugyan el nem mész, amíg nem mondod el, amit tudni akarok! Hahn nekifutott. Barrett megvetette a lábát, a mankót az ajtófélfának támasztotta, jobbik lába szilárdan állt a talajon, és várta, hogy a fiatalabb férfi odaérjen hozzá. Úgy számolta, vagy negyven kilóval nyom többet a fiúnál. Ez talán elég lesz ellensúlyozni a tényt, hogy ő harminc évvel fiatalabb, és eggyel több lába van. Mikor Hahn odaért, Barrelt a válla köré fonta a karját, így próbálva őt megtartani, és visszalódítani a terembe. Hahn engedett is néhány centiméternyit. Szó nélkül felnézett Barrettre, és megint előrenyomta magát. - Ne... Ne...! - hörögte Barrett. - Nem fogom hagyni...! - Nem akarom ezt tenni - nyögte Hahn. Újra nekifeszült. Barrett érezte, ahogy lassan meggörnyed a teste. Két kezével olyan erősen markolta Hahn vállát, amennyire csak tudta, és igyekezett a fiút visszatolni a terembe. Az kitartott, így Barrett minden energiája, amivel szerette volna megtolni, visszaverődött rá. Elvesztette a kontrollt a mankója felett, és az lassan kicsúszott a hóna alól. Egy hosszú, gyötrelmes pillanatig Barrett teljes súlya megnyomorodott, haszontalan lábára nehezedett, majd egyszerre, mintha végtagjai elolvadtak
volna alatta, teste a padló felé vette az irányt. Mikor földet ért, a csattanás visszhangot vert. Quesada, Altman és Latimer rohanva érkeztek. Barrett fájdalomban fetrengett a földön. Hahn boldogtalan képpel állt fölötte, összekulcsolt kézzel. - Sajnálom - mondta. - Nem lett volna szabad erővel próbálkoznod ellenem. Barrett morogva válaszolt: - Utaztál az időben, nem igaz? Most már tényleg megmondhatod! - Igen - felelte végül Hahn. - Odafönt jártam. Egy órával később, mikor Quesada már elég idegcsillapítót pumpált belé ahhoz, hogy ne kapjon gutaütést, Barrett végre meghallgathatta a teljes történetet. Hahn eredetileg nem akarta ilyen hamar felfedni küldetését, de a kis csetepatéjuk után meggondolta magát. Az egész nagyon egyszerű volt. Az időutazás most már mindkét irányban működött. Az egész dagályos, meggyőző duma az entrópiáról végül csak egyszerű dumának bizonyult. - Mióta tudják ezt? - kérdezte Barrett. - Legalább öt éve. Még nem tudjuk pontosan, mikor következett be az áttörés. Ha majd végre átnyálaztuk az előző kormány összes titkosított dokumentumát... - Az előző kormány? Hahn bólintott. - A forradalom januárban volt. És valójában nem is volt különösebben véres. A szindikalistákat belülről zabálta fel a penész, és végül az első pofonra darabokra hullottak. - Igen, penész? - vörösödött el Barrett feje. - Nem inkább a szú? Ne keverd a metaforákat! Hahn félrenézett. - Mindenesetre a régi kormány megbukott. Jelenleg egy ideiglenes, liberális kormány van hivatalban. De erről nem tudok sokat mondani. Nem vagyok politikai gon-
dolkodó. Még csak közgazdász se vagyok. Erre biztos magadtól is rájöttél. - Akkor mi vagy? - Rendőr - felelte Hahn. - Annak a bizottságnak a tagja, amelyik az előző kormány börtönrendszerét vizsgálja fölül. Beleértve ezt a börtönt is. Barrett Quesadára nézett, majd Hahnra. A gondolatok viharosan kavarogtak a fejében; nem emlékezett, utoljára mikor tagiózták le így az események. Nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy ne fogja el megint a reszketés. A hangja így is megbicsaklott kissé, mikor megszólalt. - Szóval azért jöttél ide, hogy megfigyeld a Hawksbill Állomást? Ma este pedig azért jártál Odafönt, hogy elmondd nekik, mit láttál. Biztos elég szerencsétlennek tartasz minket, mi? - Mind komoly stressznek voltatok kitéve válaszolt Hahn. - A bebörtönzésetek körülményeit figyelembe véve... Quesada közbeszólt: - Ha most tényleg liberális kormány van hatalmon, és mindkét irányba lehet utazni, helyesen tételezem fel, hogy a hawksbilli foglyokat visszaküldik Odaföntre? - Hát persze - felelte Hahn. - Méghozzá amilyen hamar csak lehet. Ez volt az egész felderítő küldetés értelme. Először is ki kellett derítenem, hogy életben vagytok-e idelenn, aztán meg kellett állapítanom, milyen formában vagytok, milyen kezelésre lehet szükségetek. Természetesen a modern terápiás lehetőségek minden áldásában részesülhettek majd. Nem kímélünk költségekel ahhoz, hogy... Barrett alig figyelt Hahn szavaira. Valami ilyesmitől tartott egész éjjel, amióta csak Altman szólt neki, hogy Hahn a Kalapáccsal babrál, de mindeddig nem engedte meg magának, hogy egészen elhiggye, mindez valóban lehetséges. Látta, ahogy a királysága összeomlik. Látta magát, ahogy visszatér egy világba, amit már sose fog teljesen megérteni; mint egy sánta Rip van Winkle, aki húszéves álmából ébred. Látta magát, ahogy elhagyja a helyet, amely az otthona lett.
ROBERT SILVERBERG
Népszerű és termékeny amerikai szerző. 1935ben született, első elbeszélése 1954-ben jelent meg. Nevét legismertebbé Majipoor című sorozata tette, amelynek első trilógiája (Lord Valentine kastélya; Majipoor krónikái; Valentine, Napkirály) magyarul is olvasható már. Többszörös Hugo- és Nebula-nyertes, antológiaszerkesztői munkássága is jelentős. A Galaktika olvasói jó néhány elbeszélésével találkozhattak rnár, legutóbb lapunk 248. száma közölte „Csontház" című írását. Fáradtan szólalt meg: - Tudod, az emberek egy része nem lesz képes elviselni azt a sokkot, amit a hirtelen jött szabadság okoz majd. Az is lehet, hogy megöli őket, ha csak úgy visszakerülnek a való világba. Az előrehaladott őrültekre gondolok... amilyen például Valdosto is. - Igen - értett egyet Hahn. - Őket is megemlítettem a jelentésemben. - Fokozatosan kell majd felkészíteni őket a visszatérésre. Lehet, hogy évekig is eltart, amíg hozzászoknak a gondolathoz. Vagy talán annál is tovább. - Nem vagyok terapeuta - mondta Hahn. Az lesz, ami az orvosok szerint a legjobb nekik. Az is lehet, hogy itt kell majd őket tartani. Magam is úgy látom, egyes esetekben túlságosan is erőteljes hatása lenne, ha ennyi év után csak úgy visszaküldenénk őket, mikor azt hitték, nincs visszatérés. - Ennél többről van szó - jegyezte meg Barrett. - Sok még itt a tennivaló. Tudományos munka. Felfedezés. Nem hiszem, hogy le kellene zárni a Hawksbill Állomást. - Ilyesmiről szó se volt. Nagyon is szándékunkban áll továbbra is fenntartani. De nem börtönként. A börtön már nem opció. - Remek. - Barrett a mankója után tapogatott, és mikor megtalálta, nagy nehezen lábra állt. Quesada elindult felé, hogy megtámogassa, de ő elhessegette. - Menjünk kü - mondta. Elhagyták az épületet. Az éjjel szürke köd telepedett az állomásra, és csendes eső permetezett. Barrett végignézett az elszórt kunyhókon. Keleten az óceán alig látszott a sápadt holdfény-
ben. Charley Nortonra gondolt, és a társaságra, akik kimentek a Beltengerhez az éves túrára. Szép kis meglepetésben lesz részük, mikor néhány hét múlva visszajönnek, és megtudják, hogy mindenki hazamehet, ha akar. Barrett hirtelen furcsa nyomást érzett a szemhéja körül, mintha könnyek akartak volna előtörni a szabad ég alá. Visszafordult Hahn és Quesada felé. Halkan szólalt meg: - Értitek, mit próbálok mondani? Valakinek itt kell maradnia, hogy megkönnyítse az átmenetet a betegek számára, akik nem tudnák elviselni a visszatérés sokkját. Valakinek fenn kell tartania a bázist. Valakinek el kell majd magyaráznia a dolgokat az újaknak, akik idejönnek: a tudósoknak. - Természetesen - helyeselt Hahn. - Annak, aki ezt megteszi... annak, aki hátramarad... azt hiszem, olyan embernek kell lennie, aki jól ismeri az állomást; aki alkalmas lenne arra, hogy visszatérjen Odaföntre, és mégis kész meghozni azt az áldozatot, hogy itt marad. Értitek, mit mondok? Kell egy önkéntes. - Mostanra mindenki mosolyogva hallgatta. Barrett eltűnődött, nincs-e valami leereszkedő ezekben az arckifejezésekben. Eltűnődött, vajon nem túl átlátszó-e. A pokolba is! - gondolta. Mélyen beszívta tüdejébe a kambriumi levegőt, és a mellkasa megemelkedett. - Felajánlom, hogy itt maradok - jelentette ki most már hangosan. Mereven bámulta a többieket, hogy eszükbe se jusson tiltakozni. De tudta, nem vetemednének ilyesmire. A Hawksbill Állomáson ő volt a király. És ezen nem állt szándékában változtatni. - Én leszek az az önkéntes. Én leszek az, aki itt marad. A domb tetején állva végignézett a királyságán. Sarkadi Zsuzsanna fordítása
AZ
EZERARCÚ
JUDE LAW JUDE LAW igazi szépfiúként robbant be az amerikai filmvilágba. Kedves mosolyával és brit akcentusával könnyedén levett mindenkit a lábáról, a People magazin az 50 legszexisebb férfi közé választotta. A sármos színész azonban nagyon hamar megmutatta, hogy a vonzó külső mögött valódi tehetség rejlik. Jude Law-val Londonban beszélgettünk, ahol az V. Henrik című Shakespeare-drámát próbálja, melynek címszerepében láthatja majd a közönség ősszel.
GALAKTIKA: Ön az utóbbi évek egyik legnépszerűbb színésze, aki a filmvásznon és a színpadon is a legkülönfélébb szerepekben, karakterben csillogtatta tehetségét. 2011-ben négy filmben is láthattuk, és most játsszák a mozik az Anna Kareninát. JUDE LAW: Szeretem a kihívásokat, és pontosan ezt kedvelem a színészetben, hogy az ember ennyiféle szerepben, helyzetben mérettetheti meg magát. Imádok új dolgokat kipróbálni. Éppen azért vállaltam ezeket a szerepeket, mert mindegyik annyira más. Teljesen különböző karakterek, egészen más stílusú filmek és rendezők. G: Életműve nagyon sokszínű, de feltűnően sok science fictionben is játszott. Ez véletlen, vagy valóban kedveli az ilyen típusú mozikat? JL: Nem csupán kedvelem a science fictiont, de nagyon komolyan is veszem. Mert nem egyszerűen fizikai szempontból megerőltető egy ilyen filmben játszani, hisz gyakorta sok akciót, erőszakot kell megjeleníteni, de eközben mindennek, még a legképtelenebb ötletnek is nagyon valóságosnak kell tűnnie. Ez pokolian sok munkával érhető csak el. G: Az első szinte kultuszfilmmé vált SF, amelyben játszott, az 1997-ben készült Gattaca volt. Hogyan emlékszik vissza a forgatásra? JL: Ez volt az első amerikai film, melyet Hollywoodban forgattam. Urna [Thurman] és Ethan [Hawke] akkor már világhíres, befutott színészek voltak. A legmeghatározóbb emlékem a forgatásról, hogy gyönyörű autókban furikázunk két fantaszti-
kus emberrel. Én úgy éreztem magam, mint valami mesében, egy olyan klisében, amit mindenki gondolni szokott arról, hogy mit jelent Hollywoodban filmet forgatni. Mindketten nagyon segítőkészek voltak, rengeteget tanultam tőlük. G: Úgy hallottam, a forgatás egésze alatt igyekezett a szerepében maradni Hogyan kell ezt elképzelnünk? JL: Végig tolószékben ültem. G: Soha nem szállt ki a tolószékből, hogy körbesétáljon a helyszínen? JL:Nem. G: Élvezte a forgatást? JL: Nagyon. Ez volt az első alkalom, amikor megértettem, milyen érzés egy csapatban dolgozni. És mi a szerepe, helye egy ilyen gépezetben a színésznek. G: Két évvel később, 1999-ben egy nagyon különös hangulatú filmben játszott, az eXistenZ Az élet játékban, melyet David Cronenberg rendezett. Szereti ezt a mozit? JL: Nagy rajongója voltam David Cronenbergnek. Az első filmjét talán 12-13 éves koromban láttam. Úgyhogy nagyon örültem a felkérésnek. A filmben egy testőrt játszom, akinek az a feladata, hogy megvédje a világhíres játékprogramozót. G: Hogyan segítette a szerep megformálásban önt Cronenberg? Miféle instrukciókat kapott tőle? JL: Egy nagy rakás egzisztencialista filozófiai művet adott nekem, hogy azokat olvasgassam, valamint egy halom Playstation játékot. Úgyhogy minden megvolt Kirkegárd-tól Lara Croftig. És meg kell mondjam, az egzisztencialista filozófusok és irodalom felfedezése az egyik legmeghatározóbb élmény az életemben. Sartre, Dosztojevszkij, Camus, Kirkegárd... G: Azóta is olvassa őket? JL: Igen, rendszeresen. G: Cronenberg filmje a valóság megkérdőjelezéséről szól. A film utolsó mondata valahogy így hangzik: „Ugye ez még a játék?". Ön mit gondol erről?
JL: Még tart a játék. De David véleménye szerintem erről az volna, hogy a valóság a játék. G: A következő SF, amiben játszott, az A. I. Mesterséges értelem címü film 2001-ben, melyben egy olyan androidot alakít, akit szerelemi szolgáltatásokra hoztak létre. Hogyan készült erre a szerepre? JL: Elmentem egy tánctanárhoz, és előadtam az elképzeléseimet, mit hogyan akarok majd csinálni, mire ő azt válaszolta, 20 évet késtem, ez már nem fog nekem menni. De azután nagyon aprólékosan megterveztük minden mozdulatomat, és begyakoroltam, hogy természetesen és automatikusan tudjam használni a forgatás során. G: Mit gondol a film mondanivalójáról? Elképzelhetőnek tart egy olyan jövőt, amelyben ilyesféle androidokat használnak pótszerként az emberek, hogy megélhessék a szeretetet? JL: Nem hiszem, hogy a valódi emberi kapcsolatokat robotokkal lehetne pótolni. A filmben van egy jelenet, amikor a kisfiúval éppen erről vitázom. Egy android mindig csak pótszer maradhat, s ha valódi, hús-vér kapcsolata is lehet valakinek, akkor az androidra már nincs tovább szüksége. G: 2010-ben készült a Végrehajtók című film, amelyben behajtót játszik, aki a fizetésképtelen emberektől visszaveszi a nekik kölcsönzött szerveket, testrészeket.
JL: Érdekes szerep volt. Remy, a karakterem egyszerűen csak végzi a dolgát, nem gondol bele, mi az, amit tesz. Egészen addig, amíg szívproblémája miatt hasonló helyzetbe nem kerül, mint a többi ember, akiket kegyetlenül lemészárolt korábban. Az a legizgalmasabb ebben a filmben, ahogyan a vállalat működik. Hogy vannak cégek, melyek olyasmit akarnak eladni neked, amire szükséged van - és ez rossz neked, mert ők tisztában vannak kiszolgáltatott helyzeteddel, s visszaélnek vele. Egyik kezükkel levágják az orrodat, a másikkal pedig egy új orrot akarnak eladni neked. G: Behajtóként szerveket távolít el; hogyan készült fel erre a szerepre? JL: Egy sebésszel dolgoztam Londonban. Vettem egy fél disznót, mert a sertéshús nagyon hasonlít az emberi húsra, és ő tanította meg nekem, miként vágjam fel a szikével. Másfelől kungfu-leckéket vettünk Forest Whitakerrel, de persze az erőszakos jelenetekben nem harcoltunk igazából, hanem rengeteg aprólékosan kidolgozott koreográfiát kellett megtanulnunk. Ez a film tele van brutalitással, és arra törekedtünk, hogy minden nagyon életszerű legyen. De aztán a vége felé már teljesen átlendültünk a groteszk irányába, annyira eldurvult a történet. Azt reméltem, amikor valaki megnézi a filmet, be kell csukja a szemét. A fiatalok, ha ilyesmit néznek, nem igazán hat rájuk, és remélem, hogy ezzel itt másképp van. Az erőszak
mindig megdöbbentő. De mennyi kell ahhoz, hogy megdöbbenjünk? Hogy felébredjünk? Itt vannak a kormányok, akik rengeteg pénzt fektetnek abba, hogy megtanítsák az embereket arra, hogyan öljék meg egymást. Ám amikor hazajönnek a katonák a háborúból, akkor nem találják a helyüket. A filmben ezeket a veteránokat alkalmazza a vállalat, hogy a harcok során elsajátított tudásukat használják. De ha ez balul sül el, akkor mi lesz velük? Visszatérhetnek a társadalomba, és normális emberként élhetnek tovább? G: Elképzelhető, hogy lesz folytatása a Végrehajtóknak? JL: Nem hinném, hogy volna értelme. Maradt bármiféle remény Remy számára? Inkább a Sherlock Holmes-filmeknek. Annyira jól szórakoztunk a készítésük közben! Tudom, hogy önök újságírók mindenféle színészeket megkérdeznek a különböző filmjeikről, és mindig azt a választ kapják, hogy „legjobb időszak volt az életemben." De nekem nincs meg ez az érzés minden filmnél. Csupán az említetteknél éreztem ezt. Annyi jó ötletet lehetne még felhasználni. Conan Doyle olyan sok könyvet írt, amiből meríthetünk. És amikor megtudtuk, milyen sikeres volt az első Sherlock-mozi anyagi szempontból, máris törni kezdtük a fejünket a folytatásokon. Úgyhogy valószínűleg lesz még újabb rész, persze nem a jövő héten, de pár éven belül biztosan.
G: Mik a közelebbi tervei? JL: Nemrég mutatták be a mozik az Anna Kareninát, ahol Keira Knightley mellett játszom a megcsalt férjet. Úgy érzem, ezek a szerepek azok, amik most már inkább nekem valók. Már nem játszhatok fiatal hősszerelmest. Újabban nem is ezekkel a szerepekkel keresnek fel. De nem bánom. Mindig is jó színész szerettem volna lenni, és nagyon zavart, hogy a közönséget csak a külsőm érdekli. Nagy megkönnyebbülés, hogy már nem nekem kell a szívtiprónak lenni, hanem más fiatalok veszik át ezt a szerepet. Számomra ez mindig kötöttséget jelentett. Szerintem érdekes dolog lesz megöregedni. Nagy felelősséggel is jár. A jövő egyáltalán nem rémiszt. Sőt, izgatottan várom, mit tartogat számomra. G: Nemrégiben hatalmas sikerrel alakította Hamletet a londoni West Enden, most pedig az V. Henrik előadására készül. Ha választhatna, akkor inkább színházban vagy filmekben játszana? JL: Egyértelműen a színházat választanám. Nem lehet semmihez sem hasonlítani azt az érzést, hogy a közönség szeme láttára születik meg egy egyedi előadás. A közvetlen visszajelzés nagyon fontos számomra. London, 2012. szeptember - Kantum Linda
Keith Laumer: Várakozók
Az okosok szerint a célba érésnél sokkal fontosabb a megtett út maga. Akkor hát mit tegyen az ember, ha egyszer odaér?
AZ ÖREGEMBER abban a pillanatban esett össze, amikor az illemhelyről visszatérő Farn Hestler motociklije a Sorban elfoglalt helye mellett haladt el. Hestler fékezett, és lebámult az eltorzult arcra; a felpuhult, fakó maszk közepén a száj úgy rángatódzott, mintha ki akarna szakadni a haldokló testből. Leugrott a járműről, és az áldozat fölé hajolt, de akármilyen fürgén reagált, egy girhes nőnek, aki gyökerekre emlékeztető, bütykös ujjaival már az aggastyán csontos vállát markolászta, mégis sikerült megelőznie. - Az én nevemet adja meg nekik! Millicent Dredgewicke Klunt...! - rikácsolta bele a kifejezéstelen arcba. - Ha tudná, mi mindenen mentem keresztül! Hogy mennyire rászolgáltam a segítségre...! Hestler lábfejének gyakorlott mozdulatától félretántorodott. A férfi a helyébe térdelt az öreg mellé, hogy megtámassza a fejét. - Micsoda dögkeselyű! - nyilvánította ki a véleményét. - Igy rárontani a szerencsétlenre... De majd én a gondjaimba veszlek... Pont mikor már ilyen közel jutottál a Sor elejéhez... Lefogadom,
hogy tudnál mit mesélni, naná, egy ilyen régi motoros... Nem, mint ezek a... hm... mitugrászok - mormogta, még idejében elharapva a trágár kifejezést. - A fenébe is, az ilyen pillanatokban az embernek mégiscsak kijár egy kis tisztelet... - Csak az idődet vesztegeted, haver - szólt egy zsíros hang. Hestler felnézett, és Hússzal Mögötte vízilószerű ábrázatával találta magát szemközt. Már bekrepáll a vén trotli. Hestler megrázta a testet. - Az Argall Y. Hestler nevet mondja be! - ordította a halott fülébe. - A, er, gé, a, el, el... - Oszolni! - hasított a lármába egy sorrendőr harsány hangja. - Maga ott, lépjen hátra! - kiáltotta, hegyes ösztökéjével adva nyomatékot a parancsnak. Hestler kelletlenül fölkászálódott, de a tekintetét nem vette le a lassan megereszkedő, viaszsárga arcról, amelyre rémült döbbenet ült ki. - Hullarabló! - acsargott rá a girhes nő. - Sorrendbontó! - vágta a képébe a kimondhatatlan szót. Hestler elkeseredett mentegetőzésbe kezdett. - Nem magamra gondoltam! Argall a fiam, aki önhibáján kívül...
- Kuss legyen mindenkinek! - förmedt rá a zsaru, és hüvelykujjával a halott felé bökött. Végrendelkezett az ipse? - Igen, igen! - kiabálta a girhes nö. - Aszonta, „Millicent Dredgewicke Kluntra hagyom"! Betűzzem? Em,i, el... - Hazudik! - vágott közbe Hestler. - Történetesen hallottam, amint kimondja az Argall Hestler nevet... igazam van, uram? - fordult bizakodó pillantással egy petyhüdt állú ifjonchoz, aki a holttestre meredt. A fiú nyelt egyet. - Nem tudott az kinyögni egy rohadt szót se - válaszolta Hestler arcába bámulva, és kiköpött, alig hibázva el a másik cipőjét a nyálcsomóval. - Tehát végrendelet nélkül hunyt el - nyilatkoztatta ki a zsaru, és valamit följegyzett a könyvébe. Intésére odamasírozott az eltakarító brigád, targoncára emelte a tetemet, letakarta, majd távozott vele. - Zárkózzunk, emberek! - adta ki az utasítást a sorrendőr. - Még hogy végrendelet nélkül - dünnyögte valaki. - Rossz duma! - Szégyen és gyalázat! A helye meg visszaszáll az államra. A francba is, kinek jó az? - vette át a szót egy kövér férfi, beszéd közben végighordozva tekintetét a többieken. - Nekünk ilyenkor inkább össze kéne tartani, nem? Jó előre kigondolni valami méltányos tervet, és megállapodni abban, hogy... - Hé! - szólt közbe a petyhüdt állú. - Az öszszeesküvés lenne! - Nem akarnék én javasolni semmi törvénytelent... A kövér visszakotródott a Sorban elfoglalt helyére. Hallgatólagos közmegegyezéssel oszlani kezdett a szerény csődület, ki-ki begyakorolt lábmunkával csusszant az őt megillető résbe. Hestler vállat vont, visszaült a motociklijére, és hátában érezve az irigy pillantásokat, elpöfögött. Megszokott alakok mellett haladt el. Némelyek álltak, mások vitorlavászon kempingszéken kuporogtak, napernyő alatt vagy éppenséggel egy-egy magas és szögletes, emitt elnyűtt, amott egyenesen pazar kivitelű nejlon sorsátor árnyékában, amely a várakozók közül csak keveseknek jutott ki. Hestler egyike volt a szerencsés tulajdonosoknak; ő aztán
sohasem tartozott a csóró Ácsorgók közé, hogy a tolakodó tekinteteknek és a nap hevének kiszolgáltatva legyen kénytelen a Sorban izzadni. Derült volt a délután. Napfényben fürdött a végtelen betonfeljáró, rajta - a lapály egy láthatatlan pontjából kiindulva - ott kígyózott a Sor. A másik irányban már nem is olyan messze, s nap mint nap egyre közelebb meredezett a fehér fal, amelynek ürességét csupán az Ablak - a Sor végpontja - törte meg. A sorsátorhoz közeledvén a férfi lassítani kezdett; kiszáradt a szája, mikor észrevette, hogy már csak egy ugrásra van a Sor eleje - mindössze egy, két, három, négy helynyire tőle. Egek! Az elmúlt tizenkét órában tehát hat ember végzett - ilyenre még nem volt példa. Ez azt jelentette - a gondolattól Hestlernek elakadt a lélegzete -, hogy akár már az adott turnusban elérheti az Ablakot. Egy pillanatra ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy menekülőre fogja a dolgot - helyet cseréljen Egygyel Mögöttével, aztán Kettővel Mögöttével, addig iparkodva hátrafelé, mígnem biztos távolban tudhatja magát, és átgondolhatja az egészet, felkészülhet a... - Hé, Farn! - Az egyszer egy méter alapterületű, csaknem két méter magas, nejlon falú sorsátor függönyszárnyai közül Galpert - az unokaöccse, egyben helyettese - dugta ki a fejét. - Képzeld, míg elvoltál, egy hellyel előbbre jutottunk! Hestler összecsukta a motociklit, és nekitámasztotta a viharvert ponyvának. Megvárta, míg Galpert teste hiánytalanul napvilágra kerül, hogy azután lopva félrerángassa a függönyszárnyakat a bejárat elől. Valahányszor ő a mindenkori egészségügyi pihenőjét élvezte az illemhelyen, és félóra hosszat a kuzin tartotta a frontot, a sátorban mindig áporodottá vált a levegő. - Vagyis közeledünk! - folytatta Galpert izgatottan, miközben visszaadta neki a vaskazettát az iratokkal. - Van egy olyan érzésem, hogy... Elhallgatott, mert pár hellyel hátrébb hirtelen szóváltás támadt. Egy fénytelen hajú, gülüszemű emberke igyekezett Hárommal Mögötte és Öttel Mögötte közé a Sorba visszafurakodni. - Te, az ott nem Néggyel Mögötted? - kérdezte Hestler. - De hát értse már meg - nyöszörögte az alacsony kis fickó -, hogy váratlanul szólított a ter-
mészét! Kénytelen voltam engedelmeskedni... - Fáradt tekintetét a harsány ingben és napszemüvegben feszítő, nagydarab Öttel Mögötte durva arcvonásaira szegezte. - Hisz megígérte, hogy vigyáz a helyemre... - Hát a zegésségügyi pihenőt meg mi a szarnak találták ki, he? Na húzz innét, tetűláda! A tömeg már kórusban dörögte a gülüszemű felé, hogy „Rendre, rendre, rendbontó! Rendre, rendre..." Kezét a fülére szorítva, az emberke hátrálni kezdett. Ahogy mind többen csatlakoztak az ordenáré gajdoláshoz, az úgy vált egyre fülsiketítőbbé. - De hát az az én helyem! - jajveszékelte a kitaszított. - Az apám hagyta rám, mielőtt meghalt, maguk mind emlékezhetnek rá...! - Hangját elnyelte a ricsaj. - Úgy kellett neki - állapította meg a kántálástól összezavarodott Galpert. - Aki annyira se becsüli az örökségét, hogy képes csak úgy elhagyni... Együtt figyelték, amint a tenyerét le sem véve a füléről, az egykori Néggyel Mögötte végül megfutamodik. Miután az unokaöccse elmotociklizett, Hestler még vagy tíz percig folytatta a szellőztetést. Közben mozdulatlan arccal, összefont karral rostokolt a sorsátor előtt, és Eggyel Előtte hátába bámult. Az apja sokat mesélt neki Eggyel Előttéről azokból az időkből, mikor zöldfülű ifjoncként még mindketten valahol a Sor vége felé tanyáztak. Hestler úgy vette ki, hogy a férfi afféle mókamester lehetett akkoriban: egyre-másra tréfás ajánlatokkal bombázta a közelében Sort álló nőket, miszerint bizonyos ellenszolgáltatások lejében hajlandó lenne helyet cserélni velük. Mostanság kevés jelét adta ilyesminek: kedvetlen öreglegény lett belőle, aki a repedezett bőrcipőjében csak
keservesen tudta tartani magát a Sorban. „Mázlista vagyok", gondolta Hestler. Amikor az öregjét szélütés érte, ő vette át a helyét, huszonegyezerkettőszázkilencvennégy helyet ugorva előre. Kevés fiatalnak jutott ki ekkora szerencse. Különben az idő tájt már nem is volt annyira fiatal. Alaposan kivette a részét a Sorban állásból; senki sem mondhatta róla, hogy csak úgy az ölébe pottyant a lehetőség. Most meg akár néhány óra alatt a Sor elejére érhet. Megérintette a vaskazettát, amely apja iratait zárta magába - meg persze a sajátjait és Clusteréit, és a kölykökéit, az összeset. Ha minden jól megy, ő pár óra múltán elégedetten viszszavonulhat, hadd csinálják a kölykök tovább, ki-ki a saját helyén a Sorban. Lépjenek csak az apjuk nyomdokaiba, hátha nekik is sikerül már a negyvenötödik életévük betöltése előtt végezni! A sorsátorban fülledt és forró volt a levegő. Hestler kibújt a zakójából, és összekucorodott a függőszékben - talán nem az elképzelhető legkényelmesebb testhelyzetben, mindenesetre maradéktalanul eleget téve a Sorrendszabályzat vonatkozó rendelkezésének, miszerint legalább az egyik láb mindenkor a talajon, a fej pedig derékmagasság fölött legyen. Hestlernek eszébe jutott egy évekkel azelőtti eset, amikor valami sorsátortalan, szegény ördög elaludt álltában. Ahogy lehunyt szemmel, megrogyott térddel strázsálta a helyét, apródonként guggoló helyzetbe ereszkedett a leste. Ilyenkor csigalassúsággal mindig fölegyenesedett, pislogott egyet, és már aludt is tovább. Hestler és a többiek vagy egy óra hosszat figyelték ezt a szakadatlan süllyedést és emelkedést, mígnem a férfi feje egyszer csak derékmagasság alá bukott. Akkor kilökdösték a Sorból, és egy pillanat alatt felzárkóztak. Ó, azok a szertelen, ifjonti
évek! Nem úgy, mint mostanság, egyre közelebb a Sor elejéhez. Nincs többé helye a durva tréfálkozásnak, ahhoz túlságosan sok forog kockán. Közvetlenül szürkület előtt meglódult a Sor. Már csak hárman vannak előtte! Hestler szíve vadul zakatolt. Már leszállt az este, mikor meghallotta a suttogást. -Néggyel Előttem! Hestler megrándult, és egyből visszatért az ébersége. Hunyorogva próbált rájönni, hogy csak álmodta-e, vagy tényleg érzékelte a sürgető hangot. - Néggyel Előttem! - sustorogta ismét az idegen. Hestler szétrántotta az ajtóponyvát. Nem látott senkit odakint, ezért visszahúzta a fejét. Azután a sátor hátfalán vágott szellőzőnyílásban megpillantotta a Néggyel Mögötte sápadt, elgyötört arcából kidülledő szempárt. - Segítenie kell! - szólalt meg az emberke. - Maga látta, mi történt. Tanúsíthatja, hogy rászedtek... - Hé, mit művel itt a Soron kívül? - szakította félbe Hestler. - Tudom, hogy szolgálatban van. Miért nem foglal magának új helyet? - Én... képtelen vagyok ebbe belenyugodni - válaszolta Néggyel Mögötte megtört hangon. A feleségem, a gyermekeim... Mindannyian számítanak rám. - Erre előbb kellett volna gondolnia. - Esküszöm, hogy nem tehettem róla! Annyira hirtelen jött! Aztán... - Elveszítette a helyét. Semmit sem tehetek. - Ha most elölről kell kezdenem... A hetvenen is túl leszek, mire az Ablakot elérem! - Semmi közöm hozzá. - De ha jelentené a sorrendőrségen, hogy mi történt... Ha elmagyarázná nekik, hogy itt egy rendkívüli eset forog fenn... -Megőrült?! Hogy tehetnék ilyet?! - De hát maga... Mindig olyan jóravaló embernek néztem... - Jobb, ha most elmegy. És ha valaki észreveszi, hogy magával csevegek?! - Muszáj volt idejönnöm! A nevét ugyan nem tudom, de hát mégiscsak kilenc éve állunk a Sorban négy helynyire egymástól...
- Tűnjön innét, vagy sorrendőrt hívok! Miután Néggyel Mögötte távozott, Hestler próbált ismét elvackolódni, de nem volt könnyű dolga. Egy légy körözött a ponyvafalak közt, és az éjszaka is egyre fullasztóbb lett. Aztán újból megmozdult a Sor, és a férfi kénytelen volt előbújni, hogy odébb görgesse a sátrat. Már csak két térköznyit kell haladnia! Annyira erőt vett rajta az izgatottság, hogy a gyomra is felfordult tőle. Még két lépés előre, és az Ablaknál lesz. Kinyitja a vaskazettát, és szép komótosan, egyesével, szabályszerű rendben benyújtja az iratait. Hirtelen pánik fogta el, hogy valahol a leszármazási vonal mentén az egyik felmenője esetleg elszúrt valamit - mondjuk elmulasztotta egy irat aláírását, megfeledkezett valami közjegyzői pecsétnek vagy egy okirati tanú kézjegyének a beszerzéséről. De hát csak nem követtek el ekkora ostobaságot! Egy ilyen hiba miatt kipenderítenék a Sorból, elveszítené a helyét, visszakerülne a legvégére... Igyekezett kiverni a fejéből a morbid gondolatot. Egyszerűen ideges, és kész. Ki ne lenne az? A mostani éjszaka után az egész élete megváltozik majd, a Sorban állásnak vége. Lesz ideje - töméntelen ideje mindazon dolgokra, amelyekről hoszszú évekig még csak nem is álmodhatott... A közvetlen közelben kiáltás harsant. Kikászálódott a sorsátorból, és azt látta, hogy Kettővel Előtte, vakító fehér fényben állva a Sor elején, az öklét rázza az Ablaktól keretezett, valami zöld szemellenző alatt apró fekete bajusszal ékes arc előtt. - Idióta! Tökfej! Féleszű! - ordította Kettővel Előtte. - Hogy érti azt, hogy vigyem haza, és a feleségemmel írassam rá a második keresztnevét is?! Két tagbaszakadt sorrendőr bukkant fel mellette, eltorzult arcába világítottak a zseblámpájukkal, karon ragadták, és elvonszolták. Hestler reszketve tolta előre görgőin a sorsátrat. Már csak egyetlenegy ember választja el az Ablaktól, ő lesz a következő. Az égvilágon semmi oka idegeskedni; jóllehet eddig úgy haladt a Sor, mint az olajozott istennyila, még órákba telhet, mire az előtte lévő ember végez. Rengeteg ideje lesz megnyugodni, lecsillapítani az idegeit, felkészülni a kérdésekre...
KEITH LAUMER
Amerikai író 1925-ben született, és életének nagy részét katonai szolgálatban töltötte. Innen merített élményei sokban hatottak SF-jére. Első elbeszélése 1959-ben jelent meg, majd az ezt követő bő egy évtizedben valósággal ontotta magából a regényeket és novellákat. A 70-es évek közepétől egészségi problémákkal küzdött, végül 1993-ban végleg a csillagok közé távozott. Magyarul először az Univerzum ismeretterjesztő magazin olvasói találkozhattak nevével (igaz, C. Lomerként) 1972-ben, 1980 óta pedig a Galaktikában jelent meg fél tucat írása. - Nem értem, uram - mondta Eggyel Előtte cérnahangon az Ablak mögött lapító, apró fekete bajusznak. - Minden iratom rendben van, megesküszöm. .. - Ön személyesen közölte, hogy elhunyt az apja - hangzott Fekete Bajusz halk, közönyös felelete. - Amiből következik, hogy önnek ismételten be kell majd nyújtania az 56839847565342-B jelű nyomtatványt hat példányban, az orvos és a Települési Rendőrség hátiratával ellátva, továbbá lemondó nyilatkozatokat beszereznie az A, B és C hatóságtól, és így tovább. Mindent szépen megtalál a Szabályzatban. - De hát... de hát csak két órája, hogy meghalt! Engem is csak az imént értesítettek... - Két órája vagy két éve, teljesen mindegy. Halott, és kész. - De akkor elveszítem a helyemet a Sorban! Ha nem említem... - Akkor most nem tudnék róla. Viszont ön, igen helyesen, a tudomásomra hozta. - És nem tudna úgy tenni, mintha nem mondtam volna semmit? Mintha a futár nem ért volna utol? - Tehát arra kér, hogy csaljak? - Nem... Dehogy... - Eggyel Előtte megfordult, és érvénytelennek nyilvánított irataival a markában eloldalgott. Hestlernek mintha gombóc nőtt volna a torkában. - Következő! - szólt ki Fekete Bajusz. Hat órával később már csaknem hajnalodott, amikor az utolsó iratot is lepecsételvén, és az utolsó illetékbélyeget is felragasztván, a hivatalnok egy nyílásba lökte az átvizsgált iratköteget, és
elnézve Hestler mellett, a Sorban következő emberhez fordult. Hestler tétován forgatta erőtlen ujjai közt a kiürült vaskazettát. Természetellenesen könynyűnek érezte - mint valami növényi héjat, amelyből kipergett a mag. - Végeztünk - közölte a hivatalnok. - Kérem a következőt! Az Ablakhoz lépő Eggyel Mögötte nagyot taszított a Vállával Hestleren. Kistermetű, karikalábú Ácsorgó volt széles, lefittyedő ajakkal és hosszú füllel. Hestler, aki addig sohasem nézte meg magának alaposabban, most késztetést érzett, hogy mindent elmeséljen neki az eljárásról, és harcedzett Ablakveteránként baráti tanácsokkal lássa el. De az nem adott számára esélyt. Hestler odébb lépett, és felfigyelt az elhagyatott, fölöslegessé vált sorsátorra. Eszébe jutott a függőszékben kuporogva elköltött számtalan óra, nap és év... - A magáé lehet - mondta hirtelen ötlettől vezérelve Kettővel Mögöttének - akiről meglepetéssel fedezte fel, hogy egy rosszkedvű, lotytyadt arcbőrű nő -, és odamutatott a sorsátorra. Az ügyet sem vetett rá, csupán egy horkantással adott hangot a véleményének. Hestler ballagni kezdett a Sor mentén visszafelé; útközben fürkészőn meredt a nyúlánk vagy testes, többségükben korosodó és csak nagy ritkán ifjú, kopott ruházatú, jól fésült vagy borzas, imitt-amott borostás vagy festett ajkú, de a maguk módján egyként bájtalan emberekhez tartozó, változatos arcokba. Egyszer csak a motocikli nyergében feléje süvítő Galperttel találta magát szemközt. A fiú elbámulva fékezett le mellette. Hestler új szemmel nézett az unokaöccsére: észrevette, hogy a megereszkedett szárú, gesztenyebarna zokniban milyen vékony a lába, és hogy csontos bokáján agyagszürkén feszül a bőr. - Farn, mi tör...? - Végeztem. - Felmutatta a kiürült vaskazettát. - Végeztél...? - Galpert zavart pillantást vetett a távoli Ablak irányába. - Ja. Nem is volt olyan nagy ügy. - Akkor... gondolom, már nincs szükséged arra, hogy... - Félbemaradt a mondat.
- Nem, Galpert, soha többé. - Érteni, de akkor most mit...? - Hestlerre nézett, aztán a Sorra, és megint vissza Hestlerre. - Velem tartasz, Farn? - Én... asszem, inkább járok egy kicsit. Hogy ráérezzek az ízére, érted, ugye? - Akkor hát... - próbálkozott Galpert, aztán beindította a motociklit, és lassan elhajtott. Hestler azon kapta magát, hogy minduntalan egyazon irányba, a végtelen tengerként elébe terülő, temérdek idő felé kalandoznak a gondolatai. Mit kezdjen vele? Már-már utánakiabált Galpertnek, de végül inkább megfordult, és folytatta gyaloglását a Sor mentén. Az emberek kerülték a tekintetét. Elérkezett, majd elmúlt a dél. Vett magának egy száraz hot dogot meg némi meleg tejet papírpohárban egy hatalmas napernyővel felszereli tricikliről, amelynek hátuljában a mozgóárus házi kedvence gyanánt egy csirke gubbasztott. Tovább lépdelve vizsgálgatni kezdte a Sorban állókat. Rútnak, mogorvának látta mindet. Szánalmat érzeti irántuk, hogy oly messzire rostokolnak még a helyükről szinte kivehetetlen Ablaktól, amelynek sötét pettye felé fokozatosan halványulva kígyózott a Sor. Várakozás közben vajon mi jár a fejükben? Az ember azt hihetné, hogy Sóvárogva vágynak az ő bőrében lenni. De mintha észre sem vennék. Alkonytájt kezdte elfogni a magány. Szívesen beszélgetett volna valakivel, de a maga mögött hagyott arcok egyikéről sem tudott együttérzést leolvasni. Már majdnem besötétedett, amikor a Sor végéhez ért. Azon túl csak a kietlen síkság nyújtózott a sötét horizont felé. Az egész hely sivárságot, elhagyatottságot árasztott magából. - Olyan sivár minden errefelé - ütötte meg Hestler fülét a saját hangja. Egy kásaképű suhanchoz címezte a szavait, aki zsebre dugott kézzel, fázósan összehúzódva zárta a Sort. - Meg elhagyatott. - Maga most beáll a Sorba, vagy mi? - tudakolta a fiú. Hestler újabb pillantást vetett a homályos látóhatárra, azután belépett az ifjonc mögé. - Hát persze. J. Magyar Nelly fordítása
Mesterséges hús Az SF-ben már régen felbukkant az ötlet, miszerint nincs feltétlenül szükség állatokra ahhoz, hogy húst ehessünk. Akár növeszthetjük is. A tudomány lassan utoléri a fantáziát. KÉPZELJÜNK EL egy gépet, melyből folyamatosan, pillanatnyi szünet nélkül jön ki egy hústömb, amelynek nincs se eleje, se vége, csak jön, és nem kell mást csinálni, csak szeletelni, szeletelni... Szép álom, ugye? És egyre aktuálisabb kívánság. Nagy szükség lenne egy ilyen masinára. Soha nem élt még ennyi éhező a Földön, és legalább ugyanannyi alultáplált ember küzd meg nap mint nap a betevőért. Kilátásaink nem túl rózsásak: egyre többen vagyunk, a termőföldek minősége romlik, a világszerte pusztító szárazság, az áradások, a rendkívüli időjárás is csökkenti a hozamot. Élelem kell, sok és minél hamarabb. A mesterséges húsnak több előnye is lenne. Nagy mennyiségben, folyamatosan, olcsón előállítható. Nincs szükség infrastruktúrára az állattartásban, ugyanakkora területen nagyságrendekkel több hús állítható elő. Nem kellenek legelők, takarmánytermesztés, ivóvíz az állatok tartásához. Az így felszabaduló a területeket az embereknek szükséges növények termesztésre lehetne fordítani. Nem jelentene gondot az ürülék, sem a tárolása, sem a felhasználása, sem a fertőzésveszély. Nem lenne szükség állatorvosi felügyeletre, hormonkezelésre,
nem jelentenének veszélyt a fertőző betegségek. És végül az egyik legfontosabb szempont: nem lenne szükség az állatok legyilkolására. Ez utóbbiak nőttek a legfontosabbá az elmúlt két évtizedben: kergemarhakór, madárinfluenza, sertésinfluenza, kéknyelv-betegség. Az embere is veszélyt jelentő fertőzések miatt tartunk a húsfogyasztástól. Ráadásul az állati húsban hormon- és gyógyszermaradványok vannak, amelyek szintén nem tesznek jót az embernek. Hogyan csináljuk? Hogyan lehetne mesterségesen húst előállítani? Néhány évtizeddel ezelőtt még azt hittük, a megoldás a klónozás lesz. De az eddig nem hozott eredményt, mert a klónozott állatot ugyanúgy el kell látni, mint a természeteset, nem ismerünk olyan gyorsnövesztő módszert, amivel ezt kikerülhetnénk. A másik lehetőség, ha csupán szerveket klónozunk, így a folyamat végén nem egy egész állat, hanem csak egy része kerül „legyártásra". Sajnos ezen a területen sem értünk még el áttörést. A biotechnológiai ipar szintén ígéretes területe a „tissue engineering". A cél olyan szövetek előállítása őssejtekből, melyek segítségével akár szívbillen-
tyűk, ízületek, porckorongok hozhatók létre, hogy aztán beültetve átvegyék a beteg szövetek, szervek funkcióját. Igy akár izomszövet is előállítható. Az őssejtek a legtöbb, ha nem az összes többsejtű élőlényben megtalálható sejtek. Különlegességük, hogy osztódással széles körben képesek a szervezet speciális funkciót ellátó testi sejtjeivé fejlődni, legyen az ideg-, bőr- vagy éppen a számunkra érdekes izomsejt. Ha az őssejtekből sikerül izomsejtet előállítani, akkor már akár húst is gyárthatnánk. Érdekesség, hogy az első komolyabb díjat a mesterséges hús előállításért egy állatvédő szervezet hirdette meg - 2008-ban egymillió dollárt ajánlott fel az első, kereskedelmi forgalomban hozzáférhető laboratóriumi hús előállításáért az amerikai Emberek az Állatokkal Való Etikus Bánásmódért (PETA). A legradikálisabbnak tartott szervezet vezetői úgy vélik, a laboratóriumban készített hús kielégítené az ember étvágyát, miközben nem kellene ártani az állatoknak. „Legyőztük a húsevéssel szembeni ellenérzésünket egy olyan áttörés érdekében, amely sokkal jobb világot teremt az állatok számára" - mondta Ingrid Newkirk, a szervezet elnöke. Az in vitro hústermelés állati őssejteket használna fel, amelyek a megfelelő közegbe helyezve növekednének és szaporodnának. Az eredmény az
igazi húshoz hasonló lenne, főzhető és ehető. A feltételek között szerepel még, hogy akkora mennyiségben kell előállítani a húst, hogy elegendő legyen az Egyesült Államok legalább tíz államában való forgalmazásra, ráadásul a csirkehús árával versenyképes összegért. Igazolni kell azt is, hogy minden államban, ahol kapható, legalább 45 kilogrammot megvettek belőle a fogyasztók. A pénzkifizetés előtt a kutatónak be kell mutatnia egy „ízbizottság" előtt, hogy a létrehozott hús ízében és állagában nem különböztethető meg a szokványos csirkehústól. A kiírás szerint 2012. június 30-ig kellett volna forgalomba hozni a mesterséges húst, de ez nem történt meg. Ennek ellenére a kutatás folyik. A mesterséges hús előállításáért folyó verseny élén jelenleg a hollandiai Maastrichti Egyetem keringésfiziológiával foglalkozó tanszékének vezetője, Mark Post áll. A szakembernek már sikerült laboratóriumi körülmények között előállítania néhány centiméteres marhahúscsíkokat, és ígérete szerint még az idén elkészíti az első „mesterséges marhaburgert". Bernard Roelen, az Utrechti Egyetem állatorvosa nem ilyen derűlátó. Ők állati embriókból származó őssejtekkel folytatnak kutatásokat. Véleményük szerint mindössze egyetlen őssejt révén többtonnányi húst lehetne előállítani. De ez sokkal
összetettebb tudomány, mint azt korábban gondolták. Rájöttek, hogy még nem tudnak megfelelően dolgozni az embriókból nyert őssejtekkel, csak elméleti szinten a felnőtt állatokból származókkal, ami azonban nem túl hatékony. Véleménye szerint még legalább egy évtizednyi kutatásra van szükség. És természetesen sok pénzre. Mi a hátránya? A probléma az, hogy ha izomsejteket sokszorosítunk, abból még nem hús lesz, hanem csak egy nagy halom izomsejt. A húsnak állaga van, struktúrája, íze, színe, illata. Vagyis mindaz, amitől kedvet kapunk a fogyasztására. Az eddig mesterségesen előállított izomszövet fakó, csaknem fehér, mert nincs benne vér. És nem túl gusztusos állagú szövet, mert nincs meg az izomra jellemző struktúrája. A gond éppen az, hogy ez a szövet sohasem élt. Aki szereti a húst, pontosan tudja, hogy egyfajta hús is hányféle lehet. Nem mindegy, hogy az állatot végig ketrecben tartották csaknem mozdulatlanul, vagy pedig egész nap mozgott. Teljesen más lesz tőle a hús kinézete, állaga. Az is számít, hogy az állat az élete folyamán használta-e azt az izomcsoportot, „dolgoztatta"-e nap mint nap. Ez meghatározza az állagát és a színét is. A dolgoztatott hús vörös színű - nézzük csak meg a különbséget a röpképtelen csirke fehér, és a nap mint nap repülő galamb sötétvörös mellehúsa között!
Rendkívül fontos, hogy az állat élete során mit eszik. Gondolom, sokan emlékeznek még a halízű csirkére, amely a haltáptól kapta „aromáját". Nem mindegy, hogy a csirkét táppal etették, kukoricával, vagy egész nap kint kapirgált a kertben. Pontosan ez a különbség a „bolti" és a „falusi" csirke között. Vagy teljesen más lesz a makkon nevelt sertés íze is, ha egy erdő szélen kedvére turkálhat. A természetben maguknak élelmet kereső, sokféle ennivalót fogyasztó állatok húsa sokkal zamatosabb, ízgazdagabb. Egy egészen más gasztronómiai élmény. Még az is befolyásolhatja a hús ízét, hogy fűszernövényeket legelt, vagy hogy milyen vizet ivott. Egy halnál sem mindegy, hogy édes- vagy sós vízben élt. A mesterséges hús csak akkor terjedhet el, ha olyan lesz, mint a természetes: gusztusos, zamatos, ízletes. Amikor csak az ínyencek fognak elgondolkozni azon, hogy ez vajon hogyan készült. Mert akkor már alkalmas lesz a tömegétkeztetésre. Ha minőségben vetélytárs lesz, már csak árban kell ugyanezt elérni. De a valódi hús sohasem fog eltűnni. Mert a horgász ki akarja fogni a halat, a vadász maga akarja elejteni a vadat. És az ínyencek sem fognak lemondani a valódi húsról. Pláne egy olyan világban, ahol egyre jobban idegenkedünk a mesterséges dolgoktól. Kovács „Tücsi" Mihály
KAMERA A SZEMÜVEGBEN Az EXTRÉM SPORTOLÓK között már évek óta
nagy divat, hogy megörökítsék videón, amit menet közben látnak. Erre szolgáltak a méretükben egyre csökkenő, először a sisakra, később a szemüvegre erősíthető videokamerák. A méretcsökkenés újabb lehetőséget teremtett, a kamerát rnár közvetlenül a szemüvegbe építik be.
A Zeal Optics, a sportvilág egyik elismert szemüveggyártója piacra dobta legújabb termékét, amelynél már nem kell külön foglalkoznia kamerával: beleépült a szemüvegbe. A Zeal iON HD Video Camera optikája a két szem közé, az orrnyereg fölé került, így valóban azt láthatjuk, amit a sportoló. A szemüveg a kor igényeinek megfelelően HD minőségű, 1080p videót rögzít. Ehhez természetesen alkalmazkodik az optika is, amelynek látószöge 170 fok. Természetesen fényképeket is lehet vele készíteni, a HD-eszközöknél már megszokott, 8 megapixeles felbontásban. A kamerát teljes mértékben sportkörülményekhez tervezték. A fényviszonyokhoz automatikusan alkalmazkodik, és természetesen az autofókusz is mindig élesen tartja a képet. Az oldalt elhelyezett nagyméretű kezelőgombok még kesztyűben is kényelmesen használhatóak. Egyetlen feltöltéssel három órán keresztül működik. A szemüveg 399 dolláros áron vásárolható meg.
1 - Csak önök képesek megoldani ezt a rejtélyt! - A Tudományos Akadémia elnöke Henrikről Royra nézett. Henrik vállat vont. Roy merőn nézte Bojacsek száját, mintha érdekelné annak mozgása. Bojacsek izgatottan folytatta mondandóját: - Mindnyájunkat lesújtott Redlich halála. Engem különösen: a barátom volt. Az ismeretlen elkövető keze... - Hát mégis úgy véli, hogy Redlich gyilkosság áldozata lett? - kérdezte Roy visszafogottan. - De hisz az Altona egy elhagyott bolygó. Senki sem tudja, hová tűntek a korábbi lakói. Az pedig, hogy Redlich a halála előtt Arkagyij Zamojszkijt nevezte meg, nem bizonyít semmit, hiszen az expedíció minden tagja tökéletes alibivel rendelkezik. - Az alibijüket igazolták a hivatásos nyomozók, akik az Altonán végeztek vizsgálatokat - jegyezte meg az elnök. - Arra a következtetésre jutottak, hogy bűncselekmény nem történt. De Redlich meghalt, ez lény. Mi azt tartjuk szükségesnek, hogy tudósok menjenek a Lant csillagképbe, nem pedig nyomozók. Azok után, hogy megfejtették a Nagy Fermat-sejtés titkát, Redrich halálának rejtélye már nem jelent önöknek akadályt. Henriknek hízelgett, hogy felidézték Royjal közös fantasztikus sikerét. De nem akart az elnök előtt beképzeltnek tűnni, ezért gúnyosan megjegyezte: - Csak nem a tér és idő nagy rejtélyeinek megoldására specializálódott két bolygóközi detektív lettünk?! - Két tudós - mondta Bojacsek szárazon. A kifogások nem érdeklik. Ez világos. Roy, aki Henriknél gyorsabban fogta fel a helyzetet, tovább nem vitatkozott. - A kozmosz és a történelem problémáiban otthonosan mozgó két kutató. Ebben a dossziéban megtalálja az Altonáról visszatért bizottság jelentését. Holnap éjfélkor indul a menetrendszerinti járat a Lant csillagképbe. Tudomásom szerint önök még nem jártak a Vega közelében. Tetszeni fog.
2
Henrik bosszúsan dobta az asztalra a vizsgálóbizottság jelentését. A kozmosz vezetőségéhez
Szergej Sznyegov: A sötétségben száguldó nyíl
Egy idegen
bolygón még az is megtörténhet, hogy akaratunkon kívül követjük el a tökéletes bűntényt.
tartozó nyomozók túlságosan körülményesen fogalmaztak ahhoz, hogy mások szívesen olvassák az írásaikat. Henrik két kezébe temette az arcát, miközben grimaszolt. - Nem püffedt fel - nyugtatta meg Roy. Egyébként pedig én figyelmesen végigolvastam a jelentést. Amint látod, még mindig élek. A teherszállító csillaghajó társalgójában ültek. A képernyőn tovasuhantak a csillagok, a Lant csillagkép lassan betöltötte szinte az egészet. A kék-fehér Vega fénye olyan vakító volt, hogy védőszemüveg nélkül nem lehetett ránézni. Az Altonát, a Vega rendszer hetedik bolygóját csak megfelelő optikai nagyítással lehetett megfigyelni, de az első két, legnagyobb planéta már fel-feltűnt a képernyőn. A csillaghajó háromszázszor gyorsabb volt a fénynél. A hátsó képernyőn elhomályosította a távoli napot a hajó térhajtóműve által kibocsátott plazma füstje. Roy és Henrik voltak az egyedüli utasok, és a kapitány rendelkezésükre bocsátotta a majdnem mindig üres társalgót,
ahol sokkal kényelmesebb dolgozni, mint a szűk kabinban. - Látom, hogy élsz, de vajon észnél vagy-e? - Erről rögvest meggyőződhetsz. Nem vagyok a régimódi betűvetés híve, de a nyomozásnak megvannak a saját tradíciói. Ezzel számolni kell. Minden lényegeset szalagra rögzítünk, hogy ne kelljen újból és újból visszatérni a jelentéshez. - És Roy hozzáfogott, hogy saját szavaival előadja a beszámoló szövegét. Henrik először unottan hallgatta, de aztán a jelentés felkeltette az érdeklődését. Vitathatatlan: legyen szó bármilyen bonyolult problémáról vagy esetről, Roy rögtön meglátta benne a lényeget. Henrik gyakran feldühödött, mikor a testvére lehordta őt, és megfeledkezve magáról azt üvöltötte, hogy Roy egy gép, aki számára az ihlet ismeretlen fogalom. De most, mikor a közös nyomozás a vége felé közeledett, a publikáció jogát átengedte Roynak, mivel ő jobban értett hozzá. Henrik merőn nézte, és figyelmesen hallgatta a bátyját. Roy minden helyzetben megőrizte
a hidegvérét. Ez alaptermészetéhez tartozott. Bármiről is beszélt, bármilyen túláradó érzelmek öntötték el őt, Roy arckifejezése nem változott. Világosszőke haj, nagy fej, hatalmas orr és vastag száj. Roy kimérten, szinte közömbösen diktálta a jól megválasztott szavakat. Henrik tisztelettel gondolt arra, hogy bátyja a bonyolult kifejezésektől hemzsegő nyomozati jelentést a huszadrészére rövidítette le, és mégsem hagyott ki belőle semmi fontosat. - Ezt a jegyzetet fogjuk használni. - Roy Henrik elé tolta a mikrofont. - A jelentés meg legyen tájékoztató jellegű! Henrik végigtekerte a szalagot. A készülék Roy hangján szólalt meg, de időnként használta a saját hanglejtését is. A Royra oly jellemző szenvtelenség ekkor átment személytelenségbe. A részleteket nélkülöző megfogalmazás megvilágította az Altonán bekövetkezett tragédiát. Minden világossá vált. Fellebbent a fátyol a titokról, gondolta szomorúan Henrik. Elég szokatlan feladatot kaptak. Az Altonán, a Vega hetedik bolygóján egykor értelmes lények éltek, hangzott a készülékből. Milyenek voltak az Altona lakói, milyen volt a kultúrájuk, hová tűntek - ez rejtély. A Carpenter-Szidorov-expedíció a bolygón sivatagokat, városromokat és érthetetlen fémszerkezeteket talált. A lakosság legalább egymillió évvel ezelőtt hagyta el az Altonát. Jelenleg a bolygó földi értelemben lakatlannak számít: se állat, se növény, se baktérium... Carpenter azt tételezte fel, hogy az Altonát benépesítő civilizáció nem biológiai, hanem valamilyen más eredetű lehetett. Rámutatott arra, hogy az emberihez alig hasonlító városromok között nem találtak sem ültetvényeket, sem élelmiszereket gyártó üzemeket, sem pedig mezőgazdasági eszközöket. Az altonaiak nem tudták, hogy mi az étel, vonta le a következtetést Carpenter. Utánuk nem maradt se könyvtár, se videotéka, se kép, se szobor, sem pedig egyéb bizonyítéka a szellemi/kulturális életnek. És mégis: a titokzatos fémszerkezetek, melyek megőrizték épségüket a légkörtől megfosztott bolygón, és a városromok arról tanúskod-
nak, hogy az eltűnt lakosság értelmes lehetett. Vaszilij Szidorov, Carpenter helyettese nem osztotta ezt a nézetet. Mind a mai napig nem dőlt el köztük a vita. Az Altonán most a második expedíció dolgozik ugyanannak a Vaszilij Szidorovnak az irányítása alatt. Az expedíció tudományos munkatársakból állt össze: Anna Parker, Arkagyij Zamojszkij, Henri Charlouc, Fred Redlich. Földi időszámítás szerint egy évvel ezelőtt Redlich hosszú sétához öltözött fel, és elhagyta a bázist. Rádión keresztül tartották vele a kapcsolatot. A készülékek nyomon követték az életjeleit: a légzést, hőmérsékletet, energiatartalékot, az agy- és szívkapacitást. Húsz perc múlva az összes grafikonon váratlan törés mutatkozott. Ezzel egy időben Redlich kiáltott bele a mikrofonba: „Arkagyij! Mit művelsz?!'' A kiáltozás átment jajveszékelésbe: „Zamojszkij megöl engem! Megöl engem..." Az expedíció többi tagja, beleértve Zamojszkijt is, eközben a vezérlőteremben tartózkodott. Szidorov utasítást adott, hogy menjenek ki. Parker és Zamojszkij rohantak elöl. Redlich két kilométer távolságra hevert az állomástól. Már halott volt. A szkafanderét valami éles tárgy hasította fel... Senki sem volt a holttest mellett, a közelben semmi nyom, ami érthető, hiszen a bolygó lakatlan, és az expedíció összes tagja az űrállomáson tartózkodott - Redlichet kivéve. A vizsgálóbizottság úgy vélte, hogy Redlich véletlenül zuhanhatott rá egy sziklára, vagy akár meteor is okozhatta a szkafander sérüléseit, melyek a tudós halálához vezettek, a halál előtti sikolyra pedig azt mondták, hogy a haldokló agya által keltett hallucináció. A halál helyszínén találtak meteoritmaradványokat, habár ezek régiek voltak. A bizottságnak nem sikerült ráakadnia olyan éles sziklákra, melyek képesek lennének efféle katasztrofális sérülést okozni a szkafander erős anyagában, az expedíció tagjainak szilárd alibije pedig arra utalt, hogy nem történt gyilkosság. - Jogos a következtetés - jegyezte meg Henrik, amikor a készülék elhallgatott. - Kerestünk, kutattunk, de semmit sem találtunk, és ezzel le is zárhatjuk az ügyet. Az égvilágon
semmi nyomra sem bukkantunk, ahogy a régiek mondanák. A képernyőn halványan föltűntek a Vega kisebb bolygóinak fényei. Az Altonát ábrázoló apró pont látszott a leggyengébben. Ha Roy erősen gondolkodott, akkor a szeme elvesztette élénk kék színét. Tekintete most homályos volt. Lassan beszélni kezdett: - A kozmosz vezetőségéhez tartozó nyomozók a földi szabályoknak megfelelően vizsgálták ki az ügyet. És itt követték el a hibát. A földi viselkedési szabályok teljesen használhatatlanok lehetnek más bolygókon vagy más civilizáció normái között. Ők a legvalószínűbb földi magyarázatot keresték a történtekre, de az esemény az Altonán következett be. - Ha jól értelek, azt ajánlod, hogy a legképtelenebb magyarázattal álljunk most elő. - Ha a hihető magyarázat csődöt mondott, akkor marad a hihetetlen. - A leghihetetlenebb magyarázat: Redlich meg sem halt. Nem az ő holttestét hozták a Földre. Roy mellőzte a gúnyos nevetést. Elgondolkodott, és nem ragadtatta el magát, mint Henrik, inkább visszafogottan válaszolt. - A leghihetetlenebb az, hogy Redlichnek igaza volt. Arkagyij ölte meg, mégpedig úgy, hogy a gyilkosság időpontjában teljesen máshol tartózkodott a barátai társaságában. Az ajánlom, hogy ebből a hipotézisből induljunk ki. Hallgatom a kifogásokat. - És mi ellen kellene itt tiltakozni? A személyiség kettéválása teljesen hagyományos módon! Az egyik Zamojszkij békésen dolgozik a pult mögött, míg a másik az Altona kősziklái között garázdálkodik! - Henrik elnevette magát. - Hát, Roy, van benne valami! Ha elfogadjuk a te verziódat, akkor már csak azt kell bebizonyítanunk, hogy az ilyen kettéválás igenis lehetséges. Ez nagymértékben leszűkítené a gyanúsítottak körét. - Épp ellenkezőleg - mondta Roy elgondolkodva.
3
- Nem - közölte Szidorov -, nem sikerült megállapítanunk az okot. Fred halálát még mindig titok lengi körül.
- Én meteorokról beszélek, az oxigéntartály gázkilövelléseiről... - pontosította Roy. - És még sok ehhez hasonlóról - zárta rövidre az expedíció vezetője. - Még egyszer mondom, hogy nem! Az Altonán nincsenek veszélyes tényezők. És ha hirtelen meg is jelennének, az automata készülékek minden bizonnyal rögzítenék az egészet. Arkagyij Zamojszkij, az állomás energetikai tisztje rögtön meg is magyarázta az előbb elhangzottakat: - Az állomás berendezései még a kozmikus porról is készítenek feljegyzéseket. Egy meteort minden bizonnyal észrevettek volna. Szidorov, az aszott öregember fakó szemekkel, sűrű, bozontos szemöldökkel, agresszívan reagált: nyersen válaszolt, gúnyos megjegyzéseket tett. Személyes sértésnek tekintette a vizsgálóbízottság jelenlétét: nem hitt abban, hogy a Földről jött emberek fényt deríthetnek arra, amire neki és a kollégáinak nem sikerült. A szép és fiatal Zamojszkij okos tekintettel, nyugtalan, vékony kezekkel, idegesen fürkészte hol Royt, hol pedig Henriket. A hangja percenként változott: nyugodtból feszültté vált, időnként pedig érezni lehetett, hogy zavarban van. Henri Charlouc, a kövér asztronómus és fizikus hangosan szipogott, s nem szégyellte kimutatni, mennyire unja már a faggatódzást: nagyokat ásított, miközben válaszolt a kérdésekre. A történész Anna Parker nem volt túl szép, de rögtön ámulatba ejtette a férfiakat. „Az a típus, akibe bele lehet szeretni", gondolta Henrik, miközben érdeklődéssel figyelte, hogy Anna hol elpirul, hol pedig elsápad. Nehezen tudta viszszatartani a hevességét, amikor emlékeztette Henrit az öt éve meghalt menyasszonyára. Roy komoran jegyezte meg Zamojszkijnak: - Nincsen halál ok nélkül. Ha a külső véletleneket elvetjük, akkor marad az, hogy Redlich nem hazudott, és tényleg Arkagyij a gyilkos. Zamojszkij széttárta a karját. Nem bírta visszafogni hangja remegését. - Logikus. De akkor magyarázza meg: hogy ölhettem meg Fredet, ha én egyszer itt voltam, Fred pedig két kilométerre innen? - Vagyis az egyik rejtély megoldása egy újabbat hoz létre - vont ingerülten vállat Szidorov.
- Magunk között már ezt a hipotézist is megvitattuk: Arkagyij volt a gyilkos. Ő maga kérte, hogy tárgyaljuk meg ezt a feltevést. - És milyen következtetésre jutottak? - Ugyanarra, amire maguk is jutnak hamarosan: ez egy nagy baromság! Apropó, halála előtt egy hónappal Fred megmentette Arkagyijt. Miért ölné meg Arkagyij a saját megmentőjét? Az ilyesmi nem szokás. - Mégis szeretném vitára bocsátani ezt a hipotézist - mondta Roy. - Arra kérem önöket, hogy ne sértésként fogják fel a dolgot. Gondoljanak rá mint kiinduló tézisre, aminek a valószínűségét fel kell mérni. Közelítsük meg Redlich halálát tudományos szempontból, és ne bűnügyi rejtélynek tekintsük az esetet! Charlouc ismét ásított egyet, és szomorúan nézett a falra. A társalgóban, ahol beszélgettek, volt egy kivetítő képernyő, amit számtalan készülék vett körül. - Egy óra múlva nekem kell kimennem a bolygóra. Ha kérhetném, engem kérdezzenek ki elsőként. - Nem lesz több kihallgatás. Együtt fogunk a rejtély megoldásán dolgozni. Kezdjük azzal, hogy minden bűncselekmény esetén meg kell határozni a motivációt és az elkövetés módját. Akkor tekinthetünk egy gyilkosságot valamennyire megalapozottnak, ha a gyilkos enyhén szólva nem kedvelte az áldozatot. Elvégre az ellenségeket szokták megölni, nem pedig a barátokat. - Igen, valamikor így volt - javította ki gyorsan az elhangzottakat Anna. - Ez az ellentétek rendezésének egy ősi módja. - Megvizsgáljuk, hogy felelevenedhetett-e ez az ősi jelenség, és az ősi terminológiát használjuk a jelenség leírásához. Tehát, ön ellenséges viszonyban volt Freddel, Arkagyij? - Nem tartottam túl szimpatikusnak. Legalábbis addig, míg a saját élete kockáztatásával meg nem mentette az enyémet. - Veszekedtek? - Tulajdonképpen nem. - Mit ért azon, hogy „tulajdonképpen"? És ha részleteznénk? - Hát akkor egyszer összevesztünk. - Hogyan történt?
- Nem szívesen bocsátkoznék részletekbe. - Az esemény vizsgálatához feltétlenül szükséges. - Ez teljes mértékben magánügy, ami még egy embert érint közelről. - Ez az ember én vagyok! - avatkozott közbe Anna. - És amiről Arkagyijnak kellemetlen beszélnie, azt én nyugodtan elmondhatom. Fred úgy gondolta, hogy udvarol nekem. Én figyelmeztettem, hogy köztünk csak egyszerű barátságról lehet szó, semmi többről. De Fred nagyon rámenős volt, hogy mást ne mondjak... - Pimaszkodott? - Igen. Egyik este különösen bizalmaskodó volt... Rajtunk kívül más nem tartózkodott a társalgóban... - Nehéz erről beszélnie? - Nem. Miért? Nyugodtan elmondhatom. Arkagyijt hívtam segítségül. Berohant, ráüvöltött Fredre. Ha dühös, gyakran mond olyasmit, amit nem gondol komolyan. Fred hallgatta Arkagyijt, és közben csak kuncogott. Engem mindig dühített a joviális mosolya... úgy mosolygott, mintha pofon akarna ütni... Aztán rákezdett: „A lovag szíve hölgye segítségére siet. Ez érthető. De a lovagnak két tulajdonsággal is kell rendelkeznie..." Az már nem fontos, hogy mit mondott ezek után. Mint említettem, Fred időnként nagyon bizalmaskodó volt. - Anna nem akar engem megbántani mondta Arkagyij. Elsápadt, de a hangja nyugodt volt. - „Ez a két tulajdonság - folytatta Fred - a bátorság és a fizikai erő." Ezek után kilökött a társalgóból, és megfenyegetett, hogy ronggyá ver, ha be merek lépni újra. Pontosan így mondta: „Ronggyá ver". El kell ismerni: Fred nagyon erős, és a dühét nem tudja kordában tartani. Egy darabig ott álltam az ajtó előtt. Anna nem hívott többször. Nemsokára kijött Fred, és félvállról odavetette: „Hallgatózol? Ez aztán a lovaghoz méltó elfoglaltság!" - És több vita nem volt önök között? - kérdezte rövid hallgatást követően Roy Annától. - Nap mint nap találkoztunk. Fred úgy tett, mintha mi sem történt volna. Roy Arkagyijhoz fordult:
- És ön mit tett a vita után? - Visszatértem az erőműbe, ahol a generátorokat ellenőriztük. - Tehát dolgozott? - Nem tudtam dolgozni. A generátort a legkisebb teljesítményre kapcsoltam, és Freden gondolkodtam. Másnap úgy tűnt, mintha minden a régiben lenne. Mások előtt beszélgettünk egymással, még viccelődtünk is. - Nem volt több veszekedés? - Nem. - Ő nem kért bocsánatot, amiért ilyen goromba volt? - Persze hogy nem. - Ön sem kért elnézést a társalgóban elhangzott kemény szavakért? - Természetesen nem. - Mondja el, hogyan sietett Fred az ön segítségére! - Együtt mentünk ki. Beleestem egy mély szakadékba, és egy kőtömb zuhant rám. Fred lerohant a sziklák között, melyek ráomolhatlak volna, megfogott, és felvonszolt. Amikor magamhoz tértem, mellettem feküdt és alig kapott levegőt a fáradtságtól. Az egyik nagy kő vállon találta, aztán vagy két hétig bekötözött karral járt. Roy befejezte a kikérdezést. Szidorov azt ajánlotta a vendégeknek, hogy ismerjék meg a bolygót. Javasolta, hogy az ismerkedést kezdjék a nagy képernyő segítségével. Charlouc távozott. Anna és Arkagyij követték őt. A társalgóban sötét lett, és a kilátó képernyő felfénylett.
4
Először csak a csillagokat lehetett látni, köztük a messzi napot - a szemmel alig látható kis csillagot. A Vega lenyugodott. A sötétségben az Altona csak egy nehezen kivehető paca volt, egy élettelen kőgolyóbis a kozmoszban... Az ernyő fokozatosan egyre világosabb lett. Az Altona kiterjedt a képmezőn túlra. Szidorov azt mondta, hogy a többdimenziós adást a bolygó fölött keringő műholdak sugározzák. - A többségük dinamikus műhold. De egyes helyek fölött statikus jeladókat helyeztünk el. A cél az, hogy a készülék feljegyezze az elő-
forduló változásokat. Mindjárt megmutatom a bolygó legközelebbi városát. Mindegyik egyforma. Sötét kövek sokasága jelent meg a képernyőn, melyek alig őrizték meg alakjukat: romos paralelepipedonok, lepusztult, csonka piramisok, valamint gömbök távoli utánzatai. A bolygónak nem volt légköre. A tárgyaknak megmegmaradt az eredeti szögletessége, a törések frissnek hatottak. A romok tömkelege egykor történt ismeretlen katasztrófáról vagy érthetetlen korróziós folyamatokról tanúskodott. Roy rákérdezett, vajon nem azért tekinti-e Szidorov ezeket a kőtömböket városnak, mert sejti az eredeti geometriai alakzatukat. De az expedíció vezetője visszautasította a feltevést, és azt mondta, hogy minden város élőlények számára biztosít otthont, és itt annyira proporcionálisak az üres terek, hogy azok csakis lakószobák lehettek. - És találtak ott bútorokat vagy használati tárgyakat? - Én üres terekről beszéltem! - ráncolta a homlokát Szidorov. - Ez azt jelenti, hogy üres tereken kívül semmi mást nem találtunk ott. Semmi nyoma sem volt bármilyen kézművességnek vagy ember alkotta tárgynak. Ami pedig a légkört illeti, ha volt is valaha az Altonán, mára már megszűnt, teljes mértékben az űrbe veszett évmilliókkal ezelőtt. - Ön mégis azt állítja, hogy az Altona lakott volt, méghozzá értelmes lények által? - Igen, ezt állítom. És ebből adódik a nézetkülönbségünk Carpenterrel. Neki, a legnagyobb csillagutazónak az volt a rendeltetése, hogy bolygókat tüntessen fel a térképen. Az űr Kolumbusz Kristófja, hát ilyen ember volt Carpenter. Az élőlényeknek nevezett apróságok őt nem érdekelték. Ha valamelyik útja során élőlényekkel találkozott, lelkiismeretesen feltüntette ezt a tényt. Számára csak ennyi volt az egész. Száraz tény, és semmi több. Lehet, hogy hinnem kéne neki. Elvégre tíz évig voltam ennek a nagyszerű asztronautának a segédje. De Carpenter sajnos nem bizonyult túl bölcsnek. - Engem mégsem győztek meg ezek a bizonyítékok...
- Várjon! Még nem fejeztem be, amit Carpenterről akartam mondani. Ő csak azokat az életformákat ismerte el, melyek honosak a Nap körüli térségben. Csak a miénkhez hasonló gondolkodásmódot tekintette hitelesnek. Szerintem viszont létezhetnek eltérő életformák, és a miénkhez egyáltalán nem hasonlító gondolkodásmód. - Ezzel még nem az én feltevésemre felel... Amikor az expedíció vezetője ingerült volt, a szemébe színek költöztek. Ez minden egyes alkalommal előfordult, ha ellentmondtak neki. - Várjon csak! Amit én városnak neveztem, mesterséges vonásokkal rendelkezik. Vegyük akár a bizonytalan körvonalakat... Minden másnak a bolygón határozott sarkai és élei vannak! A városok nem illeszkednek bele a helyi tájképbe, az élet pedig mindenhol különös dolgokat produkál! Nézzen ezekre a szerkezetekre! Ha képtelen észrevenni, hogy ezeket mesterségesen hozták létre, akkor maga egyszerűen vak! A képernyőt régi gépekre meg készülékekre hasonlító szerkezetek töltötték ki. A földi múzeumok ilyenekkel vannak tele. Rengeteg gép volt itt. Egy valóságos géptemető, ahol a tárgyak sajátos rendben álltak. Az egész a létrehozói által magára hagyott, kihalt gyárra hasonlított. - Fémötvözetből - válaszolta Szidorov, mikor Roy rákérdezett arra, hogy milyen anyagból készültek a gépek. - 80% nikkel és még 18% különböző elem. Tessék, ez is azt bizonyítja, hogy mesterségesen hozták őket létre. Az Altona csupa kő, és íme: fémszerkezetek. Sehol nem látni a bolygón ilyen összetételt. A földi kohászat máig sem képes ilyen pontosságú fémötvözet előállítására. - Én mintha vevőantennákat látnék - mondta Henrik, miközben a képernyőt fürkészte. - Nem messze pedig rádióhullám-visszaverőket... Az expedíció vezetője jót nevetett. - És ha egy kicsit bóklászik ezek között a szerkezetek között, akkor ráakadhat kerekekre, emelőkarra, találhat feszültségszabályozót, áramerősség-mérőt, ellenállást, vezetékeket, sok ezer ismerős, és több tízezer ismeretlen alkatrészt. A rendeltetésük ismeretlen, és a halott
gépek nem tudják bemutatni a működési elvüket. Csak annyit tehetünk, hogy lelkiismeretesen lefényképezünk és leírunk mindent, majd pedig elküldjük a Földre, hogy gondolkodhassanak rajta. A hipotéziseket meg állítsák fel ők! Henrik elgondolkozott. - A hipotézisalkotással nincs is gond. Tegyük fel, hogy ezeket a szerkezeteket értelmes, de mostanra eltűnt lények építették. De mi célból? Hiszen a bolygón nincs se légkör, se víz. - Lehetséges, hogy a szerkezetek az altonaiak életfeltételeit biztosították. Szidorov kikapcsolta a képernyőt. Roy megkérdezte, hogyan viszonyulnak egymáshoz a kollégák az expedíción belül. Szidorov úgy vélte, hogy ebből a szempontból minden rendben van. Ha öt ember nap mint nap látja egymást, akkor hozzászoknak egymáshoz. Fred és Arkagyij vitája volt az egyetlen összetűzés az Altona tanulmányozásának évei alatt. És különben is: a tudomány más-más ágát képviselik, rivalizálás kizárva. A saját területén mindegyik tudós kiemelkedően tehetséges: hozzá nem értő embereket még véletlenül sem választottak volna be egy ilyen expedícióba.
5
Henrik Redlich fényképalbumát nézegette, és megjegyezte, hogy ha nő lenne, akkor beleszeretne egy ilyen férfiba. Redlich jóképű volt, mégpedig sajátos módon: a vékony, energikus, majdhogynem szigorú arcán jóindulatú szemek mosolyogtak. Redlich bátor volt, merész, ugyanakkor gyerekes. Roy az összegzést és a javaslatokat diktálta a készüléknek. Ezt megelőzően a testvérek ellátogattak a városokba és a gyárba. Városból sok volt, gyárból csak egy. Az ismeretlen gépek szinte újnak tűntek, pedig minden bizonnyal évmilliókkal ezelőtt készültek. A városok (ha egyáltalán nevezhetjük így őket) épp ellenkezőleg: lepusztultak és romosak voltak. - Mondj már valamit! - szólt Roy, miután abbahagyta a diktálást. - Jelenleg te vagy a legnagyobb rejtély az Altonán. A társalgóban az egész beszélgetés közben csak hallgattál. Kápráztass el hát valamilyen új ötlettel! Igazán vágyom már valami képtelenségre.
- Az összegzésed tartalmaz ilyen képtelenséget - mondta Henrik. - A rejtély megoldását is ott találod. - Kicsit pontosabban? - Arkagyij rögtön a veszekedés után kívánhatott Frednek valami rosszat. A düh elhomályosíthatta a tisztánlátását. És ott van még a megalázottság érzése... De abban az időben Arkagyij semmit sem követett el Fred ellen. Aztán pedig Fred megmentette az életét. Elképzelhetetlen, hogy a megmentője ellen kövessen el gonosz tetteket. Erről ugyanaz a véleményem, mint Szidorovnak. Redlich pedig éppen akkor halt meg, amikor a köztük lévő viszony nagymértékben javult. Ez egy olyan paradoxon, melyen sokat törtem már a fejem. - És ha Arkagyij még inkább megbántva érezte magát, amikor az ellenfele az ő megmentésével demonstrálta felsőbbrendűségét? - Ez hülyeség, Roy. Nézz csak Arkagyijra! Igazán kedves fickó: gyanakvó, lobbanékony, önérzetes és lelkizős. Annának igaza van. Boszszút állni, mint az őseink: ez nem az ő világa. - És van valami elképzelésed, hogyan halt meg Redlich? - Nincs. Éppen ezért vizsgáigatom a te elképzelésedet. A leglehetetlenebb feltevést tekintem kiinduló alapnak. Az mondtad, hogy válasszuk külön az elkövetési módot és a motivációt. Az elkövetés módja igazi rejtély. De ha Arkagyij követte el a gyilkosságot, akkor a motiváció már sokkal kisebb fejtörést okoz. Miért ölte meg Fredet pont akkor, amikor hálát érzett és a barátságuk kezdett ismét helyreállni? Redlich mindennap kiment a bolygóra. Ami három hónappal a veszekedés után történt, az korábban is bekövetkezhetett volna. Ha Arkagyij megmentése előtt követték volna el a gyilkosságot, akkor a motiváció is érthetőbb lenne. - Bizonyára megvan az oka annak, hogy miért nem ölhették meg Redlichet már korábban. - Pontosan. Más szóval van egy újabb megfejtésre váró rejtélyünk: miért ölték meg Redlichet ekkora késéssel? - Tehát Szidorov szerint ahhoz, hogy megmagyarázzunk egy rejtélyt, egy másikat kell kreálnunk.
- Két másikat - jegyezte meg hidegvérrel Henrik. - Arra gondolok, hogy Arkagyij volt a gyilkos, márpedig ez fizikai képtelenség. És akkor nyújtotta be Frednek a számlát, amikor elvben már nem is akarhatott neki semmi rosszat, hiszen neki köszönhette a megmenekülését. Kopogtattak. Anna lépett be a szobába. Roy felemelkedett, és hellyel kínálta. Anna leült, és kezét az ölébe ejtette. Sápadt arca, idegesen kapkodó légzése arra utalt, hogy izgul. A társalgóban a közös megbeszélés alatt sokkal nyugodtabbnak mutatkozott. Egyedül csak Royra nézett. Roy udvariasan kivárt. - Nem zavarok? Önök biztosan... Olyan zavarban volt, hogy Roy jónak látta a segítségére sietni: - Valami fontosat szeretne közölni velünk, Anna? A lánynak sikerült uralkodnia a hangján, de lassabban beszélt, mint a társalgóban: - Nem tudom, hogy van-e bármi jelentősége. Nekem fontosnak tűnik. Nem említettem meg önöknek a kapcsolatomat Freddel... Nem akartam mindenki előtt beszélni az érzéseimről. Ismét elhallgatott, és idegesen tördelte a kezét. Roy kisvártatva megszólalt: - Én és a testvérem már sejtjük. Ön szerelmes volt Redlichbe? Anna csendben bólintott. - És Arkagyij szerelmes önbe? Féltékeny volt Fredre? - Ő sajnált engem - mondta Anna tompa hangon. Roy és Henrik egymásra néztek. Henrik nem avatkozott bele a testvére beszélgetésébe Annával. Roy elkezdett kérdéseket feltenni. Nem akart a lelkébe gázolni. Az ő szolgálati kötelessége a cselekedetek, nem pedig az érzelmek vizsgálata volt, de az Altonán történteket bizonyára az érzelmek diktálták... - Nem akarok titkolni semmit - szakította őt félbe Anna. - Éppen ezért vagyok itt. A helyzet az, hogy Arkagyij menyasszonya vagyok. Mégpedig régóta, még mielőtt az Altonára küldtek volna minket. Most már sokkal lazábban beszélt. Valami gátolta az előbbiek beismerését, de Annának sikerült legyőznie ezt az akadályt. Elmesélte, ho-
gyan ismerkedett meg Arkagyijjal egy hónappal az Altonára történő utazásuk előtt, hogyan szerettek egymásba. Haboztak, hogy beszéljenek-e a házassági terveikről, ezzel lemondva a világ legérdekesebb kiküldetéséről, mivel távoli bolygókra nem szoktak házaspárokat küldeni, vagy esetleg tartózkodjanak az egymáshoz való közeledéstől három évig, az Altonáról való hazatérésig. Arkagyij könyörgött neki, hogy maradjon a Földön. De ő utazni akart. Ez az ő döntése volt. Megbeszélték, hogy az Altonán nem lépik át a barátság határait. Tartották magukat az adott szavukhoz. Senki sem vádolhatta volna őket a távoli expedíciók számára felállított törvények megszegésével. Az Altonán töltött második év alatt jelent meg Fred Redlich, aki az expedíció megbetegedett ötödik tagját helyettesítette. Anna hangja megint tompa lett. A lány ismét a kezét tördelte. Az arca hol elsápadt, hol pedig kipirult. Fred Redlich nehéz eset volt. Reputációja szerint: az idegen civilizációk nagyszerű felfedezője, megfontolt és bátor tudós, ráadásul jó kiállású és erős. A Földön meglehetősen elkényeztették. A nők fölött aratott siker természetes volt számára. És amikor megjelent az Altonán, világossá tette, hogy nem fogja az expedícióra vonatkozó összes tiltást betartani. Őt nem elégítette ki, hogy Annával csak és kizárólag baráti viszonya legyen. Viselkedését nem nevezhetjük udvarlásnak: inkább támadás, valóságos ostrom volt. Anna megfenyegette őt, hogy mindent elmond Szidorovnak. Fred gúnyosan elnevette magát. „És úgy véli, hogy ez engem megállít, Anna?" A lány válasz nélkül hagyta a megjegyzést, és kiment. Fred a folyosón érte őt utol. Megragadta a kezét, úgy suttogta: „Menjen csak Szidorovhoz! Tudnia kell, hogy ön számomra sokkal fontosabb, mint bármilyen Szidorov itt az Altonán, vagy a világon akárhol!" Aznap éjjel Anna nem aludt. Megértette, hogy katasztrófa közeleg. Roy még egész enyhén fejezte ki magát. - Tehát komolyan magába szeretett, Anna? Mi másért viselkedett volna így? Anna csak a fejét rázta: - Erről szó sincs. Egyszerűen elragadtatta magát. Fred képtelen komoly érzelmekre.
A régészet az ő igazi szerelme. A Zea-2 bolygón talált kőistennők sokkal többet jelentenek neki, mint az eddigi „szerelmei" együttvéve. Nekik képes lenne sokkal több időt és energiát szentelni. Az ősi civilizációk általa felfedezeti tárgyai örökre megmaradtak emlékezetében. Órákon át képes lenne lelkesedéssel beszélni róluk. A nők az életében pedig jöttek-mentek, gyakran még a nevére sem emlékezett annak, akibe egykor „szerelmes" volt. Nézte a barátnői képeit, és közben összekeverte a neveket. A szerelem időnként nagy erővel vett rajta erőt. Hulláma erős volt, kitartó és megalázó. Kínozta őt, nehéz volt neki ellenállni, és nem volt benne köszönet, nem sok örömöt okozott neki. - Így volt ez ön előtt - mondta Henrik hirtelen. - Nem tudja elképzelni, hogy Fred megváltozott, amikor találkozott önnel? Az ön iránt érzett szerelme nem lehetett ezúttal komoly érzés? Nem érezhetett ön iránt Fred valódi szerelmet először az életben? Anna odafordult Henrikhez. Hosszasan nézte őt, mint aki nem érti a kérdést. Kétségek gyötörték, ez egyértelműnek tűnt. Henrik tudta a választ, és nem volt kérdéses számára, hogy Anna is tisztában van vele. Szerette volna megállapítani, mennyi az igazság abban, amit a lány mond. Vajon mennyire őszinte saját magához? És amikor Anna beszélni kezdett, akkor Henrik elégedett volt, tekintetével jelezte Roynak, hogy többé nem fog beleavatkozni a beszélgetés menetébe. A lány pont azt mondta, amire számított: - Nézzen rám! - szólt keserűséggel a hangjában. - Hát hasonlítok én azokra a szépségekre, akiket ő eddig szédített? Hozzájuk képest pocsékul nézek ki. Volt egy albuma: barátok, kollégák a korábbi expedíciókból, szeretők... Szívesen mutogatta nekünk. Pontosan meg tudtam állapítani, hol a helyem a sorban. És nem csak a külsőmről van szó. Lelkiekben szintén alulmaradtam velük szemben. Olyan csodálatos emberek, nők és férfiak társaságában tért ő vissza! Rögtön megértettem, hogy öt év múlva, ha rámutat a fényképemre az albumban (ha egyáltalán benne lesz a fényképem), akkor a következőket mondja majd: „Ez Tánya. Nem,
azt hiszem, hogy inkább Mary... Nem emlékszem pontosan. Nem is olyan rég remek két évet töltöttünk vele együtt az Altonán. Nem értem, hogy miért hidegültünk el egymástól ilyen gyorsan." Anna elhallgatott, tartott egy kis szünetet, miközben próbált úrrá lenni az izgatottságán. - Térjünk vissza ahhoz az estéhez... Nos, amikor Fred azt mondta, hogy várni fog... Arkagyij berontott a társalgóba, én az asztalra hajtottam a fejemet, sírtam, ő pedig letérdelt, és próbált engem megnyugtatni. Magamon kívül voltam. Sok olyasmit mondtam, amit nem kellett volna. Beismertem Arkagyijnak, hogy szeretem Fredet, pedig Fred irántam érzett szerelme megrémít és sért engem, mégsincs elég erőm védekezni ellene. Ha továbbra is kitartóan ostromol engem, nem sokáig fogok tudni ellenállni neki. „Nem kell már sokat várnia!", kiáltottam könnyekkel a szememben. Még most sem tudom megbocsátani magamnak, hogy elkezdtem hisztériázni... Nem volt több ilyen nagyvonalú és kedves ember az életemben, mint Arkagyij. Képes lett volna bármit megbocsátani nekem anélkül, hogy akár egy szó szemrehányást is tenne. De ez nem mentség arra, hogy én így kínoztam őt. És csak beszéltem, beszéltem és beszéltem. Majd hirtelen ránéztem, és megijedtem attól, amit tettem. Szörnyű volt az arckifejezése! Nem is szörnyű. Inkább kétségbeesetten elszánt! Hirtelen megijedtem, és elkezdtem magyarázkodni. Arkagyij bocsánatáért esedeztem. Ő megsimogatta a fejemet, és egészen csöndesen mondta: „Anna! Utazzunk el az Altonáról! Adjuk le a jelentésünket, és menjünk el innen! Különben baj lesz!" Én pedig azt kértem tőle: „Arkagyij! Várjunk még egy kis ideig! Ha semmi sem változik, akkor leadjuk a jelentésünket." Beszéltünk még egy keveset. Ezután Arkagyij a generátorterembe ment, én pedig a saját szobámba. - És jelentettetek? - kérdezte a pontosság kedvéért Roy. - Arra nem volt szükség. Attól az estétől kezdve egészen a haláláig, Fred kifogástalanul viselkedett. Nekem úgy tűnt, hogy egyszerű baráti viszony van kialakulóban közöttünk. Az
őt elöntő érzelemhullám nem bizonyult túl tartósnak. „Mindenesetre nála nem bizonyult olyan tartósnak, mint nálad!", gondolta Henrik, amikor meghallotta, hogy a lány hangja a lelki fájdalomtól megbicsaklik. Anna felállt. - Nem tudom, hogy segít-e bármit is a vallomásom. Én mindenesetre megkönnyebbültem. Kérem, ne szóljanak Arkagyijnak, hogy itt jártam! Tiszta szívből szeretem őt. Higgyék el nekem! Őt nagyon bántaná, ha tudná, hogy beszéltem önöknek Freddel való viszonyomról. Nem szeretném elkeseríteni Arkagyijt. De hazudni sem szeretnék önöknek. - Arkagyij nem szerez tudomást a beszélgetésünkről - ígérte Roy, miközben az ajtóhoz kísérte Annát. Amikor az ajtó becsukódott, Henrik izgatottan felkiáltott: - Roy! Hívd ide Arkagyijt! Beszélnünk kell vele! - Vajon kell-e? - kérdezett vissza Roy. Kétségek gyötörték. - Megígértük Annának... Henrik türelmetlenül legyintett egyet válaszként: - Be lesz tartva az ígéreted! Én beszélek majd vele. És csakis róla, az ő cselekedeteiről, nem pedig Anna érzéseiről. Roy szólt Arkagyijnak. Az energetikus szakember egy perc múlva már meg is jelent. - Elnézést, amiért ismételten megzavartuk a munkájában - kezdte Henrik. - Fényt kell derítenünk egy nagyon fontos körülményre. Nem tudná pontosan felidézni, hogy mit is csinált, amikor visszatért a generátorterembe a vita után Freddel? Arkagyij vállat vont. Ennél mi sem egyszerűbb. Könnyen felidézheti, hogy mit csinált akkor. Egy szóval: semmit. Olyan erőtlenül ült a pult előtt, hogy a kezét is csak nehezen tudta felemelni. Teljesen értetlenül nézte a gépek tervrajzát, miközben különböző dolgok jártak a fejében. Gondolatban folytatta a veszekedést Freddel, még verekedett is vele, földre teperte, tehát győzött, elintézte őt. A bosszúvágy hamar elillant, a gondolatot nem követte tett. Nem mintha félt volna. Hiszen Freddel bármilyen
verekedés rosszul végződhetett volna a másik fél számára. Egyszerűen azért, mert egy dolog a képzelet, és teljesen más a valóság. - Már gyerekkoromban is élénk volt a képzeletem - ismerte el az energetikus. Ha anyám megbünteted, elképzeltem, hogy halott vagyok, anya pedig szánja-bánja, és a testem fölött zokog. Ha összevesztem a barátommal, képzeletben bosszút álltam, és ez megnyugtatott. Sajnos még most is megvan ez a gyerekes szokásom. - Tehát ön a pultnál ült? - kérdezte Henrik. - Éppen akkor kezdődtek a generátorok indítási próbái. Mondtam, hogy kis teljesítményre voltak beállítva. Azt a feltevést próbáltuk igazolni, hogy ez az érthetetlen gyár tulajdonképpen egy energetikai létesítmény, és elektromos mezővel próbáltunk rá hatást gyakorolni. - És hogy működtek a generátorok három hónap elteltével, aznap, amikor Freddel ez a szerencsétlenség történt? - Aznap maximális teljesítménnyel indítottuk be őket. A kísérletet a társalgóból akartuk figyelemmel kísérni, ezért gyűltünk ott mindnyájan össze, annak ellenére, hogy általában a saját szobánkban dolgozunk. De az erős elektromosság sem volt képes életre kelteni egyik titokzatos szerkezetet sem. - Azt mondta, hogy mindenki ott volt a társalgóban? - Igen. Fred is velünk volt, de megunta, hogy a műszereket figyelje, felöltözött, és kiment a szabadba. Ezt követően hallottuk a segélykiáltását. Azt üvöltötte, hogy meg akarják ölni. Én ezalatt a képernyő előtt ültem. - Ennyi elég is lesz, Arkagyij. Köszönöm, barátom - mondta Henrik. Arkagyij elment, és Henrik vidáman újságolta Roynak: - Mint azt bizonyára sejted, támadt egy szenzációs ötletem. Egyike azoknak, amiket úgy vársz. Ha igazam van, akkor a rejtélyre már fény is derült. Azt mondtad Annának, hogy érzelmek által diktált cselekedetről van szó. De a bizonyításhoz szükség lesz egy veszélyes kísérlet elvégzésére... - Korábban az ilyen kísérleteket vizsgálati szakaszhoz tartozóknak tekintették - mondta Roy elégedetten, amikor Henrik elmagyarázta
az ötletét. - Nyugodj meg, mindent úgy teszek, ahogy mondod.
6
Henrik kifelé menet bátorítóan mosolygott Royra. A generátorok biztonságos üzemmódban voltak, véletleneknek nem akartak helyet adni. Roy ideges volt. Az utolsó pillanatban arra kérte testvérét, hogy maradjon a társalgóban, de Henrik nem vette figyelembe a könyörgését. Túl késő volt ahhoz, hogy változtassanak a kísérlet menetén. Az, hogy Roy kiment a szabadba, akár újabb váratlan meglepetéseket is okozhat anélkül, hogy megmagyarázna bármit a régiekből. Anna Royjal maradt. Ügyelt arra, hogy a generátorok teljes üzemben legyenek. Szidorov, Zamojszkij és Charlouc meg Henrikhez szegődtek kísérőként. A testvérek elmagyarázták nekik, hogy remélik, ma sikerül életre kelteni a gépeket. A működésüket pedig jobb, ha személyesen figyelik meg kint a sötétben, nem pedig bentről a képernyőkön keresztül.
Arkagyij könyörgő tekintete, az igyekezete, amivel előkészítette a generátorokat a maximális üzemhez, világosan tanúskodott arról, milyen reményekel fűz a kísérlet sikeréhez. Az Altona felett elektromos vihar tombolt: a generátor elszabadult elektromos töltése telítette a bolygó felszínét. Összegyűlt a kövek sarkai és élei között, mindenütt jelen volt. A sötétben lépdelő négy ember mintegy megvalósította a földelést. „Kár, hogy itt nincsen légkör", gondolta Henrik, miközben a homályt fürkészte maga előtt, azt a területet, ahol a géptemető helyezkedett el. „Csodás látvány lenne, ha egy ilyen elektromos vihar a földi atmoszféra molekuláit ionizálná!" Henrik türelmetlenül várt erre, ezért elsőként vette észre, hogy a gépek irányából egy emberi alak közeledik feléjük, szkafanderben és lándzsával a kezében. De az ismeretlen elképzelhetetlenül gyorsan mozgott: nem is lépkedett, hanem rohant, szinte már repült. - De hiszen ez Roy! - kiáltott bele az elképedt Szidorov a mikrofonba. - Hogy tudott megelőzni minket? Hiszen ő a társalgóban maradt! - Elő a fegyverekkel! - adta ki a parancsot Henrik, és rögtön elő is vette a sajátját. Nem maradt ideje lőni, mert az ismeretlen elhajította a dárdáját, majd rávetette magát. Henrik számított erre. Csak ennek köszönhető, hogy időben ki tudott térni a heves támadás elől. Később beismerte, hogy ez épp az a helyzet volt, amikor egy pillanatnyi habozás az életébe kerülhetett volna. És az ismeretlen túlságosan hasonlított Royra. Ez volt a második váratlan mozzanat az eseményben. Mintha maga Roy lépett volna elő a sötétségből. Henrik nem mert lőni. Az expedíció vezetője viszont habozás nélkül tüzelt. Nem talált. A Charlouc és Zamojszkij által leadott lövések egymásba értek. Az izgatott energetikus szintén elhibázta a célt, de a hidegvérű fizikus telibe találta a titokzatos isme-
retlent, aki kissé támolygott ugyan, de talpon maradt, és újból célba vette őket a dárdájával. A többi már másodpercek alatt történt. Az ismeretlen hirtelen ugyanilyen hévvel fogta menekülőre a dolgot. A komor szellemkép a gyár irányába rohant, és gyorsan beleolvadt a bolygón uralkodó sötétségbe. - Utána! - kiáltotta Szidorov, és a szökevény után vetette magát. Henrik utolérte, és megállította. - Engedjen el! - Az állomás parancsnoka dühösen küzdött, hogy kiszabaduljon a fogásból. - Ezt a bűnözőt cl kell kapnunk! - Senkit sem fog elkapni. Nincsen semmiféle bűnöző. Ő csupán néhány percig létezett. - Ön most a testvérét védi? Mind láttuk, hogy Roy volt az! - Roy ebben a pillanatban békésen ül Anna mellett, és figyelemmel kíséri a kint történteket. Térjünk vissza az állomásra, és elmondja nekünk, hogy mi volt ennek a kísérletnek a lényege.
7 Roy szerette az ehhez hasonló pillanatokat: érdeklődő tekintetek, az izgalomtól kipirosodott arc. Ma tényleg sikerült felkeltenie a hallgatósága érdeklődését. - Már rögtön az elején világossá vált, hogy az ősi kriminalisztika módszerei itt használhatatlanok - mondta a társalgóban. - A földi nyomozók megállapították, hogy hagyományos értelemben vett gyilkosság nem történt, és ebben igazuk is volt. De Redlich meghalt, méghozzá minden bizonnyal nyilvánvaló fizikai okokból kifolyólag. Biztosak voltunk abban, hogy eddig még nem tapasztalt jelenséggel találtuk szemben magunkat, ezért csakis olyan magyarázatokat kerestünk, melyek számunkra hihetetleneknek tűntek. A legvalószínűtlenebb feltevés szerint Arkagyij ölte meg Fredet. Ennek még lett is volna
valami alapja, ha be lehetett volna bizonyítani, hogy az Altonán létezhet fizikai kettéválás: ebben az esetben létrejöhetett volna egy másolat, aki legalább rövid ideig képes önálló cselekedetekre Arkagyij nevében. - És arra a feltételezésre jutottak, hogy az ismeretlen civilizáció által az Altonán felejtett gépek képesek bármelyikünket reprodukálni? - pontosította az expedíció vezetője. Roy bólintott. - Az ötlet Henriktől származik. Az emberi technológia képes arra, hogy bárkiről készítsen felvételt, és azt bármilyen távolságra továbbítsa. De az általunk előállított képek nem jelennek meg testi valójukban, csupán rajzok, sziluettek a képernyőn, nincs tényleges fizikai testük. Egy jócskán előttünk járó civilizáció meg tudná oldani, hogy az egyszerű optikai felvételeket egyéb tulajdonságokkal is felruházza: példának okáért fizikai formával, mozgékonysággal stb. A dublőr a rajz és szobor keveréke, „akit" beprogramoztak egy bizonyos cselekedetre, egyszerűbben szólva: egy robot másolat... Hogy hogyan készítik el őket az Altonán talált gépek, erre a rejtélyre derítsenek fényt önök. De a kísérletünk bebizonyította, hogy pontosan erről van itt szó: arra gondoltam, Henrikre támadok egy lándzsával, és a szerkezet valóra váltotta a gondolatomat. E célból létrehozott egy másolatot. Nem az okozta a fő nehézséget, hogy az immár működésbe lépett gépek lemásoljanak engem, hanem az, hogy bizonyítsuk a működésüket. Volt még egy nehézség: a bűntett motivációja (ezt a kifejezést jobb híján használom, és csakis képletesen). Mindenesetre ha Anna nem beszélt volna ilyen nyíltan arról, hogy Arkagyij összeveszett Freddel, és ha Arkagyij nem ismerte volna be őszintén, mire is gondolt azokban az embert próbáló pillanatokban, akkor sohasem tudtunk volna fényt deríteni a titokra, nem lett volna semmilyen kulcs a kezünkben a megoldáshoz. - Nekem fogalmam sem volt arról, hogy a dühös gondolataimnak ilyen szörnyű következményei lehetnek - mondta az elkeseredett Arkagyij. - Mi mind hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy az elszabadult képzeletnek nem kell
túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Még annál is kevesebbet jelent, mint amikor mérgünkben valami csúnyát mondunk a másiknak. Gondolatban gyakran engedünk meg magunknak olyasmit, amit nem akarnánk kimondani, és még véletlenül sem valósítanánk meg. A Földön semmi veszélyt nem hordoz magában a képzelet és a tettek ilyen kettéválása, de itt az Altonán bármilyen ábránd valósággá válhat. Ha rosszakat gondolunk, azokból vétség, gaztett lesz: itt nem választható külön a kettő. - Még nem magyarázta el, hogyan sikerült megfejtenie a szerkezetek titkát - mondta Charlouc. A kövér fizikust kevésbé érdekelte a dolog morális oldala, mint a mérnöki. - A megoldás teljesen magától jött. Arkagyij képzeletben bosszút állt Freden, amikor éppen a működésbe lépő generátorok előtt ült. Nem tűnt lehetetlennek, hogy az elektromos mező felerősítette az agyhullámait, és ábrándképét továbbították az altonai szerkezeteknek. Az információbevitel megtörtént. A gépek érzékelték a jeleket, és létrehoztak egy tervet a képzeletbeli esemény megvalósítására, ehhez pedig megalkották a sötétben Fredre támadó Arkagyij-hasonmást. Valószínűleg az Arkagyij felpörgetett agyában cikázó gondolatok között volt egy ehhez hasonló kép is. Redlich csak azért nem halt meg rögtön a veszekedés után, mert a gondolatokat valóra váltó szerkezetek nem kaptak az állomástól elég energiát. A gyilkosság napján működtek először a generátorok teljes kapacitással. Mi erre a lényeges egybeesésre is felfigyeltünk. Ez Arkagyij mellett szólt, mert az utóbbi három hónap alatt Fred iránti dühe átváltozott a megmentője iránt érzett hálává. A kissé elkésett gyilkosságot a hirtelen megnövekedett energiaáramlás okozta. - A sötétségben száguldó nyíl, ahogy az őseink mondanák! - Anna elsápadt és vállat vont. - Én mostantól félni fogok kimenni a felszínre. És mindenkire gyanakszom majd, hogy valami rosszat gondol rólam! Az expedíció vezetője izgatottan mondta: - Nem, Anna! Nem kell rettegnünk a bolygótól, pláne nem kell félnünk saját magunktól. Tisztában leszünk azzal, hogy az Altonán nem csupán a cselekedeteket és a szavakat kell kont-
SZERGEJ SZNYEGOV
Szovjet-orosz író, 1910-ben született Szergej Kozerjuk néven Fizikát tanult, majd mérnökként dolgozott. Politikai okokból közel 20 évre bebörtönözték. Szabadulása utánkezdett írni, első elbeszélései 1955-ben jelentek meg. Élete fő művén, a magyarul Emberistenek címmel megjelent regénytrilógián több mint tíz éven keresztül dolgozott 1966 és 1977 között. Az Aelita-díjat is elnyerte vele. Hazánkban számos írása közül eddig csupán egy további elbeszélése jelent meg, a Ház kísértettel antológia címadójaként. 1994-ben hunyt el. rollálni, hanem a titkos gondolatainkat is. Ezt is megtanuljuk, ahogy a gyerekek megtanulják, hogy nem lehet bármit megtenni vagy kimondani következmények nélkül. És a Föld az új expedíciókba olyan embereket fog beválogatni, akik nem csupán fegyelmezetten viselkednek, de a gondolataikat is tudják kontrollálni. Ez egyáltalán nem nagy probléma. Én ezeknek a csodás szerkezeteknek a titokzatos megalkotóira gondolok. Önök, barátaim, fantasztikus távlatokat nyitottatok meg előttünk, amikor megoldottátok a rejtélyt. Szidorov elhallgatott, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. - Önök bebizonyították, hogy az Altonán talált szerkezeteknek a működésükhöz csupán energiára van szükségük, amit kívülről kapnak. Azt is megállapították, hogy ezek a készülékek képesek materializálni a fejünkben kavargó homályos gondolatokat. Nagy valószínűséggel hamarosan rájövünk ezeknek a szerkezeteknek más funkciójára is. Már most világos azonban, az Altona lakói arra használták őket, hogy valóra váltsák a képzeletükben meglévő vágyaikat. A földi emberek gépeket hoztak létre, melyek anyagi termékeket gyártanak, megalkották a robotokat, akik közvetlenül az embert szolgálják. Mennyire tovább jutottak ennél az Altona lakói! Szolgák serege jelenik meg, amikor szükség van rájuk, majd nyomtalanul el is tűnnek! Semmi szükség javításokra vagy olajozásra! Nem kell gépeket kiszolgálni, márpedig az embereknek nagyon sok ideje megy rá erre... Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az altonai civilizációtól rendkívül sokat tanulhatnánk, és
nemcsak az anyagi világ terén, hanem morális szempontból is. Ha a szerkezetek teljes kapacitással üzemelnek majd, akkor kíméletlenül ügyelnünk kell saját magunkra, kordában kell magunkat tartanunk, nehogy egy óvatlan gondolat, egy veszélyes képzelgés újabb katasztrófához vezessen. És mindezt úgy, hogy többnyire az állomáson vagyunk bezárva, és csak nagy ritkán megyünk ki a felszínre. De az altonaiak ezek között a szerkezetek között éltek, közvetlen kommunikációban álltak velük! Én szívesen megismerkednék ezekkel a csodás lényekkel. Nem is azért, hogy technikai vívmányokat vegyek át tőlük. Sokkal inkább azért, hogy elnyerjem az őszinte bizalmukat, és a barátjuk lehessek. Roy mosolyogva nézett az expedíció izgalomtól kipirult ősz vezetőjére. Szidorov folytatta: - De ehhez egy másik kérdést is meg kell oldanunk: mégis hová tűnhettek el innen? - A szerkezetek rejtélyének megoldása magyarázatul szolgálhat az altonaiak eltűnésére is - jegyezte meg Arkagyij. - A gépek csak akkor működnek, ha kívülről energiához jutnak. Az Altonán nincs szerves energiaforrás, a Vega sugárzó energiája túl gyenge. Atomenergiát kellene előállítanunk. Ha voltak uránérclelőhelyek, de a forrásuk elapadt, akkor az altonaiaknak vagy át kellett telepedniük más bolygókra, vagy meghaltak. - Majd megkérjük, hogy küldjenek a Földről egy különleges expedíciót az altonaiak felkutatására - ígérte Roy. Az eddig hallgató Henrik is csatlakozott a beszélgetéshez. Nem kedvelte a nyilvános szerepléseket, és ha erre mégis szükség volt, akkor átengedte a feladatot Roynak. - Oszlasd el az én kételyeimet is! Miért rohant el a fantom hasonmásod ilyen gyorsan? - Ja, az érdekel? - kérdezte Roy. - A képernyőn Anna és én láttuk, hogy nem tudjátok visszaverni, és az izgalomtól nem megy a célzás. Hát gondolatban azt parancsoltam a hasonmásomnak, hogy tűnjön el. Nagyszerűen tudnak engedelmeskedni. Ehhez nem fér kétség. Babits Anna fordítása
SF-KÖZÖSSÉGEK 2 Ezúttal időutazós kalandra invitáljuk kedves olvasóinkat a hazai SF közösségi élet (h)őskorába. 1979-BEN
KÉT
FIATALEMBER
-
Erdő-
Con, és rendezője, az 1997-ben alapított Avana Egyesület az elmúlt években viharos időket élt át. A HungaroCon távoli helyszínei és a sorozatos személyi változások nem szolgálták azokat a célokat, amelyekért az egyesület létrejött: hogy találkozási lehetőséget biztosítson a tudományos-fantasztikum magyar és külföldi kedvelőinek, valamint hogy támogassa a magyar scifiirodalmat és -képzőművészetet. Az Egyesület közgyűlése nemrég úgy határozott, hogy eltér a hagyományoktól, és az eddig vidéken tartott országos találkozót 2013-ban Budapesten rendezi meg. A főváros több szempontból is kézenfekvő helyszín: népes science-fiction közösség található itt, a vidékiek számára pedig jóval egyszerűbb eljutni ide, mint - sajnos - egy vidéki városba vagy faluba, amit sokszor egyébként is csak Budapesten átutazva lehet megközelíteni. Az eddigi nyári időpont helyett ősszel kerül sor az eseményre, amikor már mindenki visszatért a nyaralásból, és a megérdemelt pihenés után kultúrára éhes.
di Károly és Vásárhelyi Lajos - gondolt egyet, és többedmagával életre hívta a Szegedi Galaktika Sci-Fi Klubot, mely nem sokkal később már önálló újságot is szerkesztett Supernova néven. Pár év múlva született meg egy alkotótábor ötlete is, majd maga a tábor 1985-ben, melynek keresztanyja Trethon Judit lett, hiszen az ő ötlete volt a Szegedi Fantasztikus Tábort Szefantorra lerövidíteni. A klublátogató fiatal scifi-rajongók is aktív részt vállaltak a helyi közösségszervezésben, ilyen volt például az akkor tizenéves Pusztay István, aki mára már mindennapjainak részeként évek óta szervezi és irányítja sokunk örömére a Szefantort. A tábor fenntartásához szükséges pénz előteremtése nem volt egyszerű már akkoriban sem, így 1988-ban megalakult a Kész-Tető Ifjúsági és Kulturális Egyesület, melynek fő célja gyermek-, ifjúsági, fantasztikus és alkotótáborok megszervezése, koordinálása, a szükséges anyagi és humán erőforrások megszerzése volt. Az ezredforduló környékén sajnos csökkent az érdeklődés a szabadidős tevékenységek iránt, illetve szűkültek, majd elapadtak a támogatói csatornák, az Egyesület működése akadozni kezdett, később le is állt. 2006-ban fűződött újra szorosabbra a kapcsolat a Szefantor szervezői és az Egyesület között. Előbbiek átvették az irányítást, tevékenységüknek köszönhetően mára szinte teljesen felújították az alkotóházat, az éves nyári főtábor mellé tavaszi elő-, és őszi utótábort is szerveznek, a civil támogatók jóvoltából befolyó adóegyszázalékoknak köszönhetően a tábordíjak nem emelkedtek jelentősen, minőségibb étkezést és színvonalas programokat tudnak nyújtani a látogatóknak.
Az Avana tervei szerint a megújult helyszínhez és időponthoz megújult program is társul majd, amely méltó hátteréül fog szolgálni a Zsoldos Peter-, a Preyer Hugo- és a képzőművészeti pályázat díjának átadásához. A Zsoldos-díj jelölési rendszere is változik, a pontos kiíráson most dolgozik az egyesület. Ami már tudható: a 2012-es évterméséből 2012. november 1. és 2013. január 31. között lehet majd könyveket és novellákat jelölni. Az egyesület továbbra is várja soraiba azokat, akik szeretnének alakítói lenni a m a gyar SF-közéletnek. Jelentkezni a jelentkezes@ scifi.hu címen lehet. Info: www.avana.hu
Aktuális hírekkel is szolgálhatunk egy hasonlóképpen nagy múltú közösségről. A Hungaro-
A science-fiction rajongói között időről időre felbukkannak azok az emberek, akik nem csupán
a felhasználói oldalról közelítik meg a témát, de aktív részt is vállalnak a közösségszervezésben. Gyenes Brigitta személyében egy kifejezetten agilis, temperamentumos hölgyei tisztelhetünk, aki évtizedekig élt külföldön. Felismerte, hogy a tanulási részképesség-hiányos, ám élénk fantáziával és krealivitással rendelkező fiatalok fejlesztésére kiválóan alkalmazható a fantasztikum világa. Miután hazatért Magyarországra, 2005-ben megalapította a Szíriusz Kulturális Egyesületet. Klubfoglalkozásokon keresztül inspirálni és motiválni tudta a tanulási, koncentrációs problémával küszködő fiatalokat (köztük saját gyermekeit), a játékok erősítették a kreatív önkifejezést, valamint a számolást, a fantasztikummal pedig sikerült felkelteni az olvasás iránti érdeklődést. Ezzel együtt fontos szerephez jutott az alkohol- és drogfogyasztás elleni felvilágosító tevékenység. Az eleinte szűk körű társaság hamar kibővült, a klubfoglalkozások rendszeressé váltak.
fogalmazott szellemiséget, és kitágítsa a célokat. Alapvető célja a fiatalok számára olyan rendezvények szervezése lett, amelynek kulcsa a fantasztikum és a kreativitás. Az egyesület Szíriusz Klub néven továbbvitte az eredeti kezdeményezést, 2007-től kezdve a Magyar Star Trek Klubbal közösen nyári táborozást szervez, 2009-től pedig a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár felkérésére rendszeresen beszélgetéseket és jálékbemutatókal szervez a könyvtárakban. A Szíriusz Egyesület 2010 óta a Magyar Társasjátékos Egyesülettel közösen több rendezvényen is részt vett, illetve bemutatkozott a Múzeumok Éjszakáján. Azóta is minden második héten, pénteken rendszeresen tartanak klubfoglalkozásokat, ahol vendégül látták többek között Szélesi Sándort, Markovics Botondot, Dörnyei Kálmánt, F. Tóth Benedeket és Fischer Tamás grafikust.
Az egyesület alapítását követően kapta azt a feladatot, hogy továbbvigye a korábban meg-
Kovács Rhewa Andrea
Szélesi Sándor: Soha többé napkelte Annak az embernek, aki kénytelen szembenézni vele, voltaképpen nem számít, mi is okozta valójában a világvégét, hiszen bármire lyukad ki eszmefuttatása, a dolgot már nem fordíthatja vissza.
A CSILLAPITÓMEZŐ tökéletesen működött. Brad McEllister hajnalban a sokadik méréssel megállapíthatta, hogy nincsen több energiakilengés, sem elfolyás, a zárt rendszerű gyorsító húsz perc alatt felépíti a mezőt, amely aztán kitart... immár tizenhat órája. A szupergyorsító az Unióé volt, a szabadalom a cégé, a Nobel-díj azonban az övé lesz. Az övé és Maximiliano DiCenzióé, aki most töröttlábbal fekszik otthon... Brad tizenhat órája mással sem foglalkozott, csak az energiaállapot figyelésével és dokumentálásával; vécére is csak egyszer szaladt ki, úgy érezte hát, ideje megreggelizni, aztán hazamenni, fürödni és aludni, a jól végzett munka örömével, lehetőleg álomtalanul. A reggeli tulajdonképpen az előző napi vacsora volt. A férfi kisétált az intézeti teakonyhához. Menet közben köszönt az őröknek, akik laposakat pislogva ültek a monitorok mögött, de csak egy bólintáshoz volt ereje. Brad a kis
helyiségbe érve kivette a hűtőből a vacsoracsomagját. Akadt még ott egy fél adag kínai kaja meg egy salátatál, nyilván az éjszakások cucca, azokhoz nem nyúlt. Két kenyérszeletet belökött a pirítóba, megvárta, míg csíkosra barnulnak, aztán egy felléphető csomagolású padlizsánkrémmel és egy fehér műanyag villával liftbe szállt, s nyolcemeletnyi emelkedés után kivonult az épület előtti padra, hogy megnézze a napkeltét az óceán felett. Kényelmesen megreggelizett, miközben jóleső zsibbadtságot érzett. A feje mintha ólomból lett volna, a gondolatai lelassultak, ugyanakkor mintha illatos balzsammal kenegették volna belülről a koponyáját. A napfelkelte ezt az érzést elégedett, kerek örömmé fokozta, a ragyogó vörös gömb párától lágyítva remegett a látóhatár felett, mint egy óriási, félig elnyalt nyalóka. Alapkutatás - dübörgött a fejében. Egyesek szerint semmire se jó, felesleges kormányzati pénzkidobás, EU-s herdálás. Erre a kutatásra
ráment a házassága, felesége egyszer csak új frizurát csináltatott, és bejelentette, hogy elválik, a lánya elidegenedett tőle, és hazajött egy tigrises tetoválással a vállán; nagyon nem egy világban mozognak, Brad nem is erőlködött, hogy hidat építsen kettejük közé. Noa tizenhat éves, rózsaszín mobillal, idegesítően rövid ruhában, tetkóval, szőkére festve, rózsaszín csíkos melírrel, pírszinggel a nyelvében. Nem, sose fogja megérteni ezt... ezt a gyökértelen életmódot, felszínes butaságot, a külsőségek és a pozőrség imádatát, de az exét sem érti, aki mindezt hagyja. Ez nem az ő világa... A kozmosz kutatása inkább. Megvan a csillapitómező, benne az abszolút nulla fok. Ebben láthatóvá tehetik a sötét anyagot, fenntarthatóvá a világegyetem korai állapotát, ahol az anyag és antianyag még együtt létezett, és amelyben a CPT-szimmetria felbomlásának lehetősége igazolható, megváltoztatva a mindenségről alkotott képet. Ő, a tér és idő megingathatóságáért kapni díjat mennyire felemelő lesz! Az ember, aki igazolta, hogy semmi nem igaz, amit eddig hittünk... De vajon érdekelni fogja ez azt a két nőt, aki életében a legfontosabb volt egykor? Nem valószínű. A nők a világegyetem legújabb minőségei - ezen a gondolaton Brad elmosolyodott, és bekapta a padlizsánkrémes kenyér utolsó falatját. Sem az exét, sem a lányát nem fogja érdekelni, hogy elméletben az egész világegyetemet darabjaira bontotta, és igazolta, hogy lehetetlen a létezésük. Bár erre a válóperes tárgyaláson is rájött... Éppen csak a tudományos világ előtt nem tudta akkor még igazolni. Brad erre gondolt, és éppen lenyelte a szendvicsét, amikor a Nap szemben, a tenger felett szép lassan pixelekre bomlott. Mint egy régi rossz számítógépes program, olyan volt. Szélesvásznú rendszerhiba a nyolcvanas évekből, vagy egy hatalmas, láthatártól láthatárig nyúló fatábláról lepattogzó festék. Brad a padon ülve látta szétesni a napkorongot, ahogy a helyét pontról pontra átveszi a sötétség, ahogy a tengeren tükröződő hídja komor-szürkébe fordul, egészen addig, míg fel nem töredezik maga a tenger is, és foltokban el nem tűnik
a semmiben, mintha csak szétporlana. A vízfelszín nem vízként viselkedett, egyszerűen lemorzsolódott, egyre keskenyedett, a világvége gyorsan közeledett a part felé. Brad felállt, tétován hátrált, le nem véve szemét a hihetetlen látványról, mire elbotlott a padban, és megütötte a lábát. Fájdalom futott végig rajta, ez némileg magához térítette. Botladozva megkerülte a padot, kezével tapogatózva, tekintetét ekkor már az égre függesztve. Az intézet bejárata felé hátrált. A nap után csak a feketeség maradt, és az égboltról lassan eltűntek a csillagok. A szeme sarkából látta, hogy a semmi lassan felfalja a partot, és mielőtt belépett volna az intézet ajtaján, a pusztulás elérte a padot is. Belül megfordult, és rohanni kezdett, a lifteknél hátrapillantott, és tanúja volt annak, hogy az ajtó darabokra hullva felolvadt a sötétségben, és felolvadnak a mozdulni képtelen őrök is, akár felszabdalt, kétdimenziós fotók. Brad megnyomta a liftben a legalsó szintre vezető gombot, és máris suhant lefelé, a föld mélyére. A képtelen bomlás követte, utánanyomult, és megette a fülke tetejét, majd az egész fülkét... Brad éppen csak ki tudott esni belőle. A csillapitómező felé rohant, nem volt más választása, és egyszer csak azt látta, hogy az enyészet terjedése megáll. Brad is megtorpant, szembefordult a teljes megsemmisüléssel, a vonallal, amelyen túl nem létezett a világ, ahol a folyosó másik végén a világegyetem egésze vált láthatóvá, illetve annak végromlása. Egy óriási buborékban állt, és a kozmosz lassan megsemmisült a tekintete előtt. Semmi nem maradt belőle. Semmi nem maradt, csak a dermesztő sötétség, a legteljesebb semmi. A vonal mögött a halál lesett rá, nem csupán saját halála, az egyes ember legrémisztőbb, felfoghatatlan félelme, de az egész világegyetem végzete. Zsibbadt csendben lebegett Brad a buborék közepén. Aztán lassan körbefordult, felmérte saját kis kozmoszát. A csillapitómező közepén állt, az mentette meg az életét. Nem én voltam, mondta magának. Nem én pusztítottam el a világot. Akármi is volt, kívülről jött. Egy másik kutatóintézet, egy másik bolygó vagy valami ter-
SZÉLESI SÁNDOR
Egyik legnépszerűbb hazai szerzőnk, 1969ben született, és a '90-es évek második fele óta publikál. Hatszor nyerte már el a Zsoldos Péter-díjat, legutóbb épp a Galaktika 246249. számaiban megjelent folytatásos kisregényéért, a „Szörnyeteg a hajtóműben"-ért. Jelenleg forgatókönyveket ír, és nemrég jelent meg egy hazai számítógépes játékon alapuló történelmi SF-je, a Pierrot ötletéből született Jumurdzsák gyűrűje. Elbeszéléseiből egy válogatás angol nyelven is olvasható. A 2007-es koppenhágai Euroconon elnyerte a Legjobb Európai SF-író díját. mészetes folyamat. Ki tudja? De nem is lényeges. Ennyi már csak a világegyetem. A gyorsító, a buborék és ő. Visszatámolygott a számítógépek, monitorok világába. Furcsa módon mindegyik működött, kaptak energiát, csak azok szálltak el, amik nem konkrétan a zárt rendszer részei voltak. Brad az egyik pultra támaszkodott, és behunyta a szemét. Üres volt, mint egy lemerült elem, mint egy léghajó vagy egy kétezer éves görög amfora, amit a föld alól ástak elő, letakart szájjal. Zsibbadt volt, mintha operációra feküdt volna be, és éppen altatásban lenne. Hányingert érzett, de nem tudta, hogy a kimerültségtől vagy a történtektől. Megsemmisült az egész világegyetem. A szeme előtt bomlott fel. A magasba nézett, ahol mennyezet híján messzire láthatott, de nem voltak csillagok sem: az utolsók éppen ekkor hunytak ki. Ennek nem ő az oka, nem ő az oka. Valahol, valakik a világgal kísérleteztek... de nem ő... Rácsapott a gombra, amely kikapcsolta a csillapítómezőt. ...de nem az történt, amire számított. A gyorsító egy pillanatra leállt, és minden elsötétült, de aztán felvillantak a fények, és Brad megint csak a vezérlő közepén állt. Tétován fordult körbe, keresve a következmények nyomait, majd felnézett, és ugyanaz a sötétség fogadta. Rápillantott a fali órára, és az tizenhat órával kevesebbet mutatott: azt az időt, amikor
a kísérlet elkezdődött. Brad az ablakon túli részecskegyorsítóra bámult, majd kirohant a teakonyhába. Ott volt a fél kínai kaja és a salátatál mellett a padlizsánkrém és a szeletelt kenyér, amit nemrég megevett. Magáról mit sem tudva nekiindult a folyosónak, de nem érte el a sötétség szélét. Először mintha csak megsűrűsödött volna a levegő, majd úgy érezte, mintha vízben úszna, levegőt sem kapott, aztán átlátszó zselében verekedte magát előre... míg végül láthatatlan falba ütközött. Képtelen volt továbbmenni, és végül a megsűrűsödött tér kivetette magából, gumifalként dobta vissza a folyosó azon részére, ahol lélegezni tudott. Hörögve szedte a levegőt, a térdére támaszkodott, majd addig verte a fejét a padlóba, amíg teljesen összevérezve magát, el nem ájult. Amikor feleszmélt, a székében ült a monitorok előtt, keze az indítógomb felett. A homloka ép, a gyomra tele; a tizenhat óra éppen újraindult. Brad azon vette észre magát, hogy folynak a könnyei. Sírt és sírt még ezer és ezer éven át, évmilliókig, amikor már mindent elfeledett, családot, bolygót, a nap fényét és a csillagok rajzolatát... sírt a világ legvégéig, mert ő volt az egyetlen, a magányos megfigyelő, az időtlen kozmosz egyedüli, időbuborékba szakadt túlélője, ellenőrző tudata. Körülötte Nagy Bummok szikráztak, Nagy Reccsek roppantak vagy különös módon veszett el néha az egész kozmosz; miközben a két vég között világok kerekedtek ki, élet született, s tűnt el nyomtalan és számolatlan, mit Brad kívülállóként látott, akár egy kőbe szorult zárvány, vagy időborostyán. A legvégén csak a könnyek maradtak, sós cseppek, egy holt világ emlékei, ami már nem jelentett semmit a végtelen felfoghatatlan egyenesén. Csak a könnyek...
Láss a páncél mögé Egy önsegítő könyv is kezdődhetne ezzel a mondattal, de most nem erről van szó. Robert DuGrenier tervező nem a remeterákok lelkivilágát kívánj a feltérképezni, pusztán szeretné mindenkinek megmutatni, mit is csinálnak a rákok házon belül. A REMETE- VAGY MÁS néven Bernát-rákok
többnyire a kürtcsiga elhagyott házába költöznek be, hogy így védelmezzék testük hátsó, puha részeit. Azonban hogy pontosan hogyan mozognak vagy élnek a csigaházon belül, idáig rejtve maradt a kíváncsi emberek elől. DuGreiner harminc évvel ezelőtt kezdett üvegfúvóként dolgozni, és szép apránként mesterire fejlesztette tudományát. Ő is azon akvaristák népes táborát erősíti, akik a mindössze 10-15cm-es remeterákot házi kedvencként tartják otthonukban, és minden érdekelte, amit állatkái művelnek. Talán innen jött az ötlete, hogy elkészítse az első üveg csigaházat, melybe be is költöztette az egyik remeterákját, és ezt aztán további 49 követte. DuGreiner nem elégedett meg az egyszerű külsővel, hanem arra is ügyelt gyártás közben, hogy a házak súlya és mérete megfelelő legyen kedvenceinek, hiszen ezek az állatok könnyedén megsérülhetnek. Hobbija aztán olyannyira felkeltette az emberek érdeklődését, hogy blogot kezdett vezetni, és létrehozott egy webshopot is, ahol kedvükre csemegézhetnek az akvaristák. Egyre több és különlegesebb megrendelése van, úgyhogy felfejlesztette internetes bolt-
ját is, ahol már 20 dollárért vehetünk egy átlátszó házat, vagy pár dollár plusz költségért festethetünk valami egyedi mintát az üvegre. Persze ezek között az állatok között is van olyan, aki luxus körülmények közé csöppent a tengerből, úgyhogy nekik 100-120 dollárért választhatunk egy arany- vagy platinaberakásos házat, ami végül a mi otthonunkat is beragyogja majd. Gricman Kata
AMIKOR A BŐRÖND KÖVET TÉGED HA BESZERZÜNK egy ilyen bőröndöt, többé nincs szükségünk hordárra, és nem is kell magunknak cipekedni. Íme, a jövő csomagszállítása. A Hop névre hallgató „okosbőrönd" teljesen önjáró, és képes arra, hogy kövessen minket. Hogy hogyan? Egyszerű. A bőrönd Bluetoothkapcsolatba lép az okostelefonunkkal. Tartalmaz ugyanis három vevőkészüléket, amelyek képesek fogadni és azonosítani a telefon jeleit. A mikrokontroller értelmezi a jeleket, és háromszögeléssel meghatározza a mobiltelefon pontos helyzetét. A sűrített levegővel működő hernyótalpak segítségével a bőrönd állandó távolságból követi a felhasználót. Amennyiben a jel elveszett, a telefon rezgésével riasztja a tulajdonost, és a bőrönd lezárja magát.
Geantraí1 A felderítők vágtatva tértek vissza mindkét irányból. David ó Flynn megrántotta a pónija kantárját, s megállt, félúton a domboldalon lefelé. A kísérete követte a példáját. Néhányan előrántották harci íjaikat, és szinte oda sem figyelve húzták fel őkel. A gyalogosok laza sorokba fejlődlek, dárdáikat készenlétben tartva, bár ujjukat még nem dugták bele a hajítóhurokba. Zavartalanul keltek át déli irányban a Dun Mor körüli lápvidéken, elkerülvén az idegen kézen lévő területeket, ám az ember sohasem lehet eléggé óvatos. Az égiek királyok halálát követelték, ám itt, ezen a földön, az Úr 1224. évében, az emberek csak suttogva mertek ilyesmit tervezgetni. Cill Cluanaigh termékeny, zöldellő földje a domb lábától egészen a Lough Corrib széles víztükréig tartott. Onnan, ahol most állt a domboldalon, David épphogy ki tudta venni a tó túlsó partjának elmosódott körvonalait. Iar Connaught leginkább csak egy baljós, szürke felhőnek tűnt a láthatáron. A frissítő szellő hatására a fű hullámzani kezdett, a tó vize pedig csillogó, fehér tajtékot vetett, akárha a fű lenne a smaragdszínű tenger, amelynek hullámai megtörnek az üvegszilánkokkal teli parton. A felderítők kézjeleket adtak le, de David nem tudta kivenni, hogy mennyit mutattak. -Tizennégyen vannak- mondta Gillapadraig, David testőreinek parancsnoka. - Fegyveresek. - Nocsak, egy kis meglepetés... - pillantott hátra David. - Visszavonulunk - mondta. - Nem egész a dombtetőig, valamivel lejjebbre. - Abból a pozícióból láthatják be az íjászok a legszélesebb szögben a terepet. David másik oldalán Liam ó Flaherty feszengett a pónija hátán. - Nem csapda - jegyezte meg. - Csak díszkíséret. Nem küldene el engem egészen a Sliabh ua Fhlainnig csak azért, hogy csapdába csaljon titeket. - Azt mondod, nem lenne ilyet? - kérdezett vissza David zaklatottan. A nyugatiak úgy emlegették a Sliabh ua Fhlainnt, hogy az ott rnár tényleg a világ vége. Igazából azonban, ha bármely vidék megérdemelte ezt a nevet, az kétségkívül Iar Connaught volt. A Lough Corribtól nyugatra semmi nem termett meg, csak a kövek, és még
Michael F. Flynn: A vasingesek Különös korba kalauzol minket Flynn novellája, bepillantást engedve a színfalak mögé, ahol nem tudhatni, ki a barát, és ki az ellenség...
azok sem voltak valami jófajták. - Azok a lovasok talán nem is a ti embereitek, hanem Rory fiai - mondta. - Az olvadással együtt terjedt a szóbeszéd is dél felé: Turlough és Kicsi Hugh nem élvezi tovább az ó Neillek vendégszeretetét, hanem visszatértek, hogy letaszítsák a trónjáról Aedhet. - David úgy fordult Liam felé, mintha maga lenne a megtestesült ártatlanság. - Talán itt, nyugaton még nem is hallottatok erről. Liam mordult egyet, de nem válaszolt. David előrefordult, komor elégedettséggel, hiszen a gyanúja megerősítést nyert. Talán Rory fiai vannak olyan ostobák, hogy visszajöjjenek, de annyira nem bolondok, hogy nyíltan mászkáljanak mindenfelé. Valamelyik jelentősebb nagyúr védelme alatt rejtőzködtek, és hát hol is lehetne jobb rejtekhelyet találni, mint a világ végén? Ó Flaherty erődje egy szigeten bújt meg, távol a tóparttól, és egy egész hadihajóflotta védte. David azt latolgatta, hogyan támadná meg az erődöt, ha úgy hozná a szükség. Az ó Flynneknek és az ó Flahertyknek semmi bajuk sem volt egy-
mással, de egy megfontolt ember elméje mindig legyen éppen olyan éles, mint a kardja, nehogy e két fegyver valamelyike pont akkor hagyja cserben, amikor épp szüksége lenne rá. A falakat az idegenek szokásainak megfelelően kőből építették, de ha az ó Flaherty klán bárminek is bővében volt, hát azok a kövek. Mire a csapat partra szállt az erőd lábánál lévő kikötőnél, David arra jutott, csakis egy ostrom lehetne célravezető - csakhogy az persze kivihetetlen lenne. Egy csapat ír harcos bámulatos hőstetteket volt képes véghezvinni, de az, hogy csak üljenek a hátsó felükön és várjanak, nem tartozott ezek közé. Még maga az „ostrom" szó is idegen eredetű kifejezés volt, amelyet keserves körülmények közölt tanultak meg, a katapultok rosszabbik oldalán állva. A várudvaron egy hosszúkás halmot építettek tőzegből, a tetejére pedig fadeszkákat fektettek. Az így létrejött hosszú asztalon rengeteg ételt tálaltak fel: mindenféle hús - marha, sertés, ló és baromfi, sózott hal; édességek, búzalepény és kenyér; vaj, tejszín és tejföl, jó pár féle sajt; tej,
persze felforralva és mézzel édesítve; paszuly és répa; két- vagy háromfajta alma, és három ízesítőszer: só, póréhagyma, és tengeri alga. Néhány különös étel is volt az asztalon. Egy sima felületű, kerek, sápadtzöld babféle és valami ismeretlen gabonaszerűség nagy, sárga szemeinek keveréke. Ormótlan barna izék, amelyekről David úgy vélte, valamiféle gyökerek lehetnek. Ezek sem kinézetre, sem pedig szagukat tekintve nem voltak gusztusosak egy cseppet sem, s már furcsa illatuk is arra utalt, hogy valami szokatlan van készülőben. Hugh ó Flaherty a vár udvarán fogadta Davídet, kézfogással, ahogy az írek között szokás. Hugh erősen megszorította a kezét. David kivárt, mire Hugh szorítása még erősebbé vált. David várt még egy kicsit. Végül ó Flaherty mordult egyet, és elengedte Davidet, majd vendégajándék gyanánt egy karperecet adott át neki. David köszönetet mondott vendéglátója bőkezűségéért és nagylelkűségéért, s közben végig azon tűnődött, vajon mire készülhet a vén róka. A többi vendég a szokásoknak megfelelően tapssal nyilvánította ki tetszését. Hugh az asztal középső részéhez vezette Davidet, ahol egy vászonteritő volt a deszkákra terítve, és három magas támlájú szék állt szorosan egymás mellett. David zászlóvivője már ott ácsorgott a jobb oldali mögött. A bal oldalin Naoife, a házigazda felesége foglalt helyet: nádszálvékony asszony, szeme, mint a vadászsólyomé. Kedvesnek szánt mosollyal üdvözölte Davidet. Amint Davidet asztalhoz ültették, szolgák hada kezdett sürgölődni a várudvarban mindenfelé, felszolgálván az ételeket. David enyhén oldalra fordult, és mellette ülő Gillapadraig kezébe adta a karperecet. - Láttál már ehhez hasonlót? - súgta oda. - Szépen megmunkált darab - válaszolta a testőr -, bár az ékkövek nem metszettek, csak csiszoltak. - Ó, elég szép munka ez így is - vette vissza a karperecet David, majd visszacsúsztatta a karján kígyózó tetoválások fölé. - De láttál-e már valaha kiterjesztett szárnyú sast, amely a nap fölött gubbaszt? - Tekintetével végigpásztázta a tömeget, tudván, hogy meg fogja találni, amit keres.
Ó Flaherty David felé nyújtott egy tál vaddisznósültet, ő pedig szedett magának egy adagot. - Saját kezűleg szolgálja fel neked az ételt? súgta oda Gillapadraig. - Akar tőled valamit. - Ez a nap tele van meglepetésekkel, nemde? A vendégek az ó Flahertyk és a velük szövetséges klánok közül kerültek ki. David felfigyelt néhány Connemarából, Iar Connaught legsziklásabb vidékéről származó férfira. Ádáz harcosok, de egyértelműen kényelmetlenül érezték magukat itt, a náluknál különbek között. Pikt származásuk alacsonyabb termetükben és sötét hajukban mutatkozott meg, amellyel feltűnőek voltak a magas, vörös és szőke hajú írek tengerében. Két dán is akadt a vendégek között. Mindkettőnek hosszú copfokba volt fonva a haja. Az alacsonyabbik dán széles és lapos, a többiekénél sötétebb arccal büszkélkedhetett. David a zamatos húst ízlelgette. - Kitűnő ez a vaddisznó - mondta a házigazdának, miközben tovább tanulmányozta a társaságot. - Magam ejtettem el - válaszolta ó Flaherty. - Hőshöz méltó cselekedet. - Davidnek kétsége sem volt felőle, a vadkan már jóval azelőtt kimúlt, hogy az emberei az állat közelébe engedték volna ó Flahertyt. Királyokból sosincs annyi, hogy ki lehessen őket tenni egy-két kósza vaddisznó kényének-kedvének. Gillapadraig közelebb hajolt. - Mit keresel? - Turlough-t és Kicsi Hugh-t. - Ó Flaherty nem merészelné... - Tényleg nem? Az elméje olyan torz és tekervényes, mint azok az iniciálék, amiket a szerzetesek rajzolnak a könyveikbe. Felhasználja Rory fiait, hogy gyengítse Cathal fiait; és felhasználja Cathal fiait, hogy gyengítse Rory fiait. Élvezi, hogy kihasznál mindenkit, más indok nem is kell neki. Azért hozatott ide, hogy hírt vigyek valamiről Cormacnak. De hogy miről, azt még nem tudom. Végül csak észrevette őket. Igaz, nem Rory fiait, hanem azokat, akikhez a sok különös étel és a szokatlan sasminta kapcsolódott. Fél tucat férfi és nő zsúfolódott össze a várudvar hátulsó részében. Hajuk sötét volt, akárcsak a connemaraiaknak. A piktek azonban, akárcsak
az írek, zsírozták a hajukat, és tüskéket formáltak belőle, ők viszont copfokba fonták, akárcsak a dánok. Az idegenek vonásai az alacsonyabb dánéira hasonlítottak, a bőrük színe pedig olyan sötét volt, mint a réz. A szeme sarkából David még elkapta ó Flaherty alattomos mosolyát. Semmi sem szerez akkora örömöt egy olyan embernek, aki okosnak gondolja magát, mint az, amikor sikerül valami apró trükköt véghezvinnie. Így hát David egy cseppet sem volt meglepve, hogy mikor a fogadás után ó Flaherty a nagytermébe vezette őt, Rory fiai ott vártak rá. Turlough a tűznek háttal állt, a háta mögött összekulcsolt kezekkel. Kicsi Hugh, a fivére a hosszú asztal mellett ült, egy kupa uiscebeatha társaságában - minden jel szerint nem is az elsőében az este folyamán. Mindketten az ajtó felé fordultak, amikor David belépett. - Nos? - vetette oda Hugh. - Velünk vagy? - Turlough csitítólag fivére vállára tette a kezét. Ó Flaherty magukra zárta az ajtót. - Még nem beszéltem vele - mondta a fivéreknek. David odament a fal melletti asztalhoz, megtalálta az uisccbeathás kancsót, és magának is töltött belőle egy kupányit. - Veletek vagyok, elvégre itt vagyok veletek ebben a teremben. Hogy bármilyen más értelemben veletek vagyok-e, az attól függ, kinek az oldalán is álltok valójában. Kicsi Hugh, akinek felderült az arca az első mondat hallatán, a másodikat hallván dühödten összeráncolta a szemöldökét. Turlough elfintorodott. - Ez egyáltalán nem volt mulatságos, David. - Nos, nem is szántam annak. - Az összes klánfőnök velük van - fűzte hozzá ó Flaherty. Miután magukra zárta az ajtót, ő is a kancsó felé vette az irányt. - Eljöttek és biztosítottak a támogatásukról. - Ó, kétségtelenül szabályos kis felvonulás volt itt - mondta David. - Akár még a nevüket is kitalálhatnám. Nem érhet valami sokat egy eskü mostanság, ha az emberek ily könnyedén szegik meg őket. Ó Flaherty, immár itallal a kezében, odaült Turlough-hoz és Davidhez.
- Én nem tettem semmiféle esküt a cruachani ó Connereknek - jegyezte meg. David megvonta a vállát. Iar Connaught soha nem számított a királyság részének. Az ó Flahertyket mindössze pár emberöltővel korábban száműzték Connaughtból - méghozzá a cruachani ó Connerek. - Na és a többiek? Turlough felemelte a hangját. - Az unokatestvéremnek tett esküiket ő maga tette semmissé erélytelen, királyhoz méltatlan viselkedésével. - Ez elég kényelmes álláspont. Turlough felemelkedett, és mindkét öklével az asztalra támaszkodott. - Ő nem király, libben mindannyian egyetértünk: ó Taidg, ó Flannigan, mac Garrity... David megőrizte a hidegvérét. A négy legfőbb klán vezetőjének jóváhagyására volt szükség ahhoz, hogy valakit királynak kiáltsanak ki Connaughtban, és Turlough csak hármat nevezett meg közülük. Nem csoda, hogy ó Flaherty lakomát rendezett a tiszteletére, és olyan mézesmázosan beszélt hozzá. Ha megnyerik maguknak az ó Flynn klánfőnök támogatását, Turlough-t akár egész Cruachan királyának is kikiálthatják. Kiürítette a kupáját, majd az asztalhoz vágta, ahol az megpördült és továbbpattant. - Cormacot nem említetted - jegyezte meg. - A hadsereg főparancsnokának is lesz még pár szava a dologhoz, függetlenül attól, hogy a Négy Klánfőnök megszegi-e az esküjét, vagy sem. - A lisztje vagy - mondta ó Flaherty. - Hallgat rád. - Cormac mac Dermotnak igen különös füle van. Csak azt hallja meg vele, amit meg akar hallani. Turlough az asztalra csapott. - A fehér pálca engem illet! - erősködött. - Az apám főkirály volt! - És mire mentünk vele - jegyezte meg David -, mármint azonkívül, hogy az idegenek
Írországba jöttek? És van még egy apróság, ami miatt minden tervetek dugába dől majd. Amenynyiben mégis átállok hozzátok, és magammal hozom mac Dermotot is, Aedh hozzájuk lordul majd, a vasingesekhez. Már így is beásták magukat Meathbe és Leinsterbe. Connaughtot is a kezükre játszanátok? - Undorodva mordult fel, miközben elfordult. Ó Flaherty halkan és némiképp önelégülten szólalt meg: - Nem csak Cathal fiainak vannak vasinges barátai. Ó Flaherty emberei bevezették őket a terembe, ugyanazokat az idegeneket, akiket David már korábban is észrevett. A kél dán is velük volt, és David most, így együtt látva mindannyiukat, hirtelen rádöbbent, hogy az alacsonyabb dán félvér: dán vér keveredett benne az idegenekével. Gondosan tanulmányozta az idegeneket, hiszen tudta, hogy ó Flaherty valamiféle fondorlatos trükköt eszelt ki, amelyben szerepet szán nekik is, bár azt még nem tudta, mi lesz majd ez a trükk. Mint ahogy minden látszat szerint az idegenek sem tudták, hiszen ők is gyanakvó pillantásokat vetetlek vendéglátójukra, és sugárzó önteltségük ellenére egy kivételével mindannyiukról lerítt az óvatosság. Négyükről azonnal megállapította, hogy csakis testőrök lehetnek. Ketten a többiek előtt léptek be az ajtón, ketten a többiek mögött, majd a kis csoport két oldalán helyezkedtek el. A ruházatuk puha bőrből készült, az ujjakon és a nadrágszárakon rojtokkal. Rövid kard lógott az övükről. Mindezek tetejébe még vasing is volt rajtuk, de az nem láncszemekből álll, mint a normannoké, hanem a felsőtestük alakjára formált fémlemezekből, s csodálatos vésetek, madarak és vadnövények élethű képei díszítették. Ketten sisakot is viseltek, másmilyen formájút, mint amilyet a normannok szoktak, és egy ismeret-
len madár tündökletesen szép tolla volt a sisakjuk tetejébe tűzve. A három férfi, akik asszonyaikkal együtt vettek részt a fogadáson, nyilvánvalóan főnök. Magasak voltak, de egy kicsit még hátra is szegték a fejüket, mintha arra törekedtek volna, hogy a lehető legjobban látszódjon rajtuk, mennyire lenézik az egész világot. A testőrökéhez hasonló bőröltözéket viseltek, de az övéket kagyló- és színesgyöngy-berakások díszítették, vállukra pedig puha fonalból szőtt, bonyolult, festett mintákkal díszített köpenyt terítettek. Hajuk fekete, hátul összekötve, és tollak voltak beletűzdelve. A középső mindezen kívül még egy ezüst diadémot is viselt: egy sast, amelynek szárnyai a férfi halántéka körül íveltek előre, és amely a szárnyvégei között, a férfi homloka fölött egy vert aranyból készült napkorongot tartott. És mégis, mindezen színpompás, hivalkodó ruházat ellenére, David figyelmét az utolsó férfi vonta magára, aki csoport hátsó felében, az asszonyok körül lézengett - az egyetlen ember, akin az óvatosság legkisebb jele sem látszott. Alacsonyabb volt, zömökebb, bőre sötétebb a többiekénél, az öltözéke pedig egy durva szövésű, köpeny módjára viselt kabátból és az alatta hordott, világos színű szoknyából állt. A feje törölközőbe volt csavarva, így hát David először azt gondolta, hogy megsérült. Azután az jutott eszébe, talán a mohamedánok papja lehet. Később elmondták neki, hogy a férfi csak egy szolga, de határozott, rezzenéstelen tekintete egyetlen szolgáéhoz sem hasonlított, akit David valaha is látott. Ha nekem lenne ilyen szolgám - jegyezte meg magában, ahogy azokba az önteltséget sugárzó szemekbe bámult -, már rég agyba-főbe verettem volna az arcátlanságáért. Suantraí 2 - Ó Flahertynek elment az esze - jelentette ki David este, amikor ő és az emberei lefekvéshez készülődtek. - Minden bizonnyal. - Gillapadraig átvette David köpenyét, és a karjára terítette. - Teljesen megőrült. A fellegekben jár. - Az új vasingesek miatt? - Az új vasingesek miatt. - David előhúzta a kését a tokjából, és az ajtó felé hajította, ahol az
fél hüvelyk mélyen beleállt a fába. - Kevin, ma éjjel az ajtó előtt alszol. Ha bárki megpróbálna bejönni, add át neki a szívélyes üdvözletem! A férfi bólintott, az ajtó melletti gyékényre terítette a köpenyét. Kiszabadította David kését az ajtóból, és eltette a sajátja mellé. Gillapadraig éberen figyelte mindezt. - Attól tartasz, hogy ó Flaherty a vendégjog ellenében cselekedne? David vállat vont. - Ó Flaherty ravasz róka, ráadásul még veszett is. Nem követ el semmi becstelenséget, de Turlough nem szavatolta a biztonságomat. Ó Flaherty minden további nélkül megteheti, hogy előbb félrenézzen, utána pedig felháborodását fejezze ki. Valamiféle játszma folyik itt, és egyelőre nem tudom, melyik játszadozik a másikkal, Turlough vagy ó Flaherty. Talán mindketten. Ha meghalok, Fiachra lesz a Sil Maelruain vezetője. Talán úgy gondolják, a fiamat könnyebben a maguk oldalára állíthatják, mint engem. - Előbb elmozdítják a Cruachani Nagysziklát a helyéről, mint hogy téged a maguk oldalára állítanának. Miből gondolod, hogy a fiad esetleg...? - Abból, hogy Fiachra jóban van Donn Oc mac Garrityvel és a többi fiatallal, Donn Oc pedig átpártolt Turlough-hoz. Aedh szerintük túlságosan is közel áll az idegenekhez, így hát mindanynyian biztosították támogatásukról Turlough-t. Mind azzal hencegnek, hogy majd ők kiűzik az idegeneket Írországból, de nem biztos, hogy jó ötlet meghuzigálni az alvó oroszlán bajszát... - És ha ó Flahertynek az idegenekkel felérő szövetségeseket sikerült szereznie? - Akkor megőrült, mint már említettem. Emlékszel, miképp hívták a Szent Biblia szerint a zsidók segítségül a rómaiakat a görögök ellen, hogy azután a rómaiaktól ne tudjanak megszabadulni? Pont így fordult a leinsteri király az idegenekhez, hogy segítsék a Rory ellen vívott háborújában, s mára Strongbow fia nem király már ott, legfeljebb csak névleg. Most pedig ó Flaherty akarja segítségül hívni ezeket az új idegeneket a régiek ellen? Annak a nőszemélynek sok mindenről kell számot adnia. Gillapadraig egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, mielőtt a saját zubbonyát is levette volna.
- Mármint melyik nőszemélynek? - Ó Rourke feleségének. Ó Rourke eleve csak azért folyamodott a leinsteriekhez segítségért, mert a felesége összefeküdt Roryval. Gillapadraig felhorkant. - A végén mindig mindenről kiderül, hogy a nőkről szól. Kiaggatom a ruháinkat az árnyékszék fölé, hogy kigőzöljem belőlük a tetveket. Mesélj nekünk ezekről az új idegenekről! Mifélék? Harcosok? - Magukkal hozták az asszonyaikat, szóval nem harcba indultak. De nem úgy néznek ki, mint akik nem konyítanak a harchoz. Csatában jártak, méghozzá nem is olyan régen. - Honnan jöhettek? - Gillapadraig hangja a kicsinyke árnyékszék felől hallatszott. A rács alatti ürülékhalom biztosította a tetvek megöléséhez szükséges gőzöket. David vállat vont. - Csak annyit mondhatok erről, amennyit ó Flaherty mesélt, abból pedig nem tudom, menynyi felel meg a valóságnak. Az idegenek valami ismeretlen nyelven beszéltek. A sötét bőrű dán lefordította izlandi dánra, a galwayi dán pedig erről tolmácsolt gaelre, de hát ki tudja, mennyi jutott át a lényegből ebben a zűrzavarban? Dánul értek valamennyire, de... Valaki bekopogott az ajtón. Két kopogás, kis szünet, majd még egy koppantás. - Donnchad az - mondta Kevin. Kireteszelte az ajtót, Donnchad ó Mulmoy pedig becsuszszant rajta. A na Mulmoy klán időtlen idők óta szövetségben állt a na Fhlainn klánnal, így hát David Donnchadre bízta a gyalogos csapatainak parancsnokságát. - Az embereink letáboroztak - szólt az újonnan érkező -, és állítottam őrséget is. Nem bízom ezekben a nyugatiakban. - Kiderítettél valamit ezekről az új idegenekről? - kérdezte David. - A rézbőrűekről? A testőreik közül ketten ó Flaherty nagyterme előtt álltak őrt, úgyhogy alighanem ott szállásolták el őket. Nekem még csak vissza sem köszönnek, úgyhogy ami engem illet, felőlem akár rézből is lehettek volna. A másik, amelyik azt a rongyot hordja a fején, valamiféle küldetésben járt épp, de ő is csak morcosan meredt rám, amikor üdvözöltem.
- Barátságos népség - jegyezte meg Gillapadraig. - Valami nyugtalanítja őket - mondta neki David. - És azt is érzékelik, nem biztos, hogy egy oldalon állunk. - Mit mondtál ó Flahertynek? - Csak annyit, nem hinném, hogy hét harcos, hat asszony és egy szolga majd haleledelt csinál William Marshallból. - Mire ő? - Csak amire számítani lehetett. Hogy ez csupán egy küldöttség, és a harcosaik a Nyugatióceán túloldalán annyian vannak, mint erdőben a levelek. - Az izlandi mondta neked ezt? Izlandon nincsenek is fák. - Thorfinn Rafnsson, így nevezi magát. Nem izlandi, egy még távolabbi helyről jött, amit ÚjFundlandnak hívnak. - Új? Aligha. Hosszú ideje rnár, hogy Szent Brendan, a Hajós Ui Braiseal partjain hajózott. David vállat vont. - Thorfinn azt mondta, azok közül fedezték fel néhányan, akik Vörös Erikkel tartottak Grönlandra. Szerinte úgy kétszáz évvel ezelőtt. Valószínűleg íreket kerestek, akiket ki lehet fosztani. Akkoriban a vikingek mindig ezt csinálták, egy csapat szerzetes pedig állítólag nyugat felé menekült Izlandról, amikor a dánok odaérkeztek. - Az elveszett dánok története - jegyezte meg Kevin. - Még Galway Townban hallottam a skaldjaikat énekelni erről. Amikor Leif visszatért oda, nyoma sem volt a településnek; mindössze néhány rejtélyes rúnát talált. Azután eltűnt ő is. Sosem gondoltam volna, hogy igaz is lehet; azt hittem, mindössze egy saga, amit a dánok csak a saját szórakoztatásukra találtak ki. - Olaf Gustafsson (ő a magasabbik, a galwayi) szintén így vélte. De ő megérti azt a dán nyelvjárást, amit Thorfinn beszél. Eléggé hasonlít az izlandi nyelvre. Olaf azt mondja, olyan, mintha a nagyapja nagyapjával beszélne. Ez a Thorfinn azt állítja, hogy Leif csapatai Vinlandon vademberekkel találkoztak (skraelíngekkel, így hívták őket), de őket elég könnyen sikerült megfélemlíteniük. Aztán egy nap dél felől egy sereg ó Gonklin támadt a skraelingekre... - Azt mondtad, ó Gonklinok? - vetette közbe Donnchad. - Hát mégiscsak írek voltak?
- „Ó Gonklin"-nak hangzott. Gyalogosként jöttek, mint régen a római légiók, de egy csapatnyi lovas is volt velük, hatalmas, félelmetes, hosszú szőrű lovak hátán. A lovaik olyan bozontosak voltak, mint a shetlandi vagy az izlandi pónik, mégis akkorák, mint az idegenek hátasai. A skraelingek elmenekültek, Leif emberei pedig látták, hogy ilyen haderővel nincs értelme szembeszállni. Az ó Gonklinok királya elé járultak, aki egy nyugatabbra fekvő városba költöztette őket, egy hatalmas beltenger partjára. A grönlandiak ezért nem találtak rájuk többé. - Ez a történet így még annál is jobb, mint ahogy Galwayben éneklik - ismerte el Kevin. - Az ó Gonklinok inkább a sík terep felé terjeszkedtek, így hát a grönlandi dánok nem nagyon érdekelték őket. Továbbra is figyelték az északi partokat, elfogtak minden egyes grönlandi hajót, ami arra tévedt, a legénységüket pedig az új dán városokban telepítették le a beltenger partján. Ezért nem hajóztak a grönlandiak többé arrafelé. Soha senki nem tért vissza onnan. - Galway Townban - mondta Kevin - azt beszélik, Grönlandtól nyugatra van egy örvény, amely egészben nyeli el a hajókat. David vállat vont. - Talán ennél több van az ügy hátterében. Szerintem a dánok segítettek az ó Gonklinoknak elfoglalni a Nagy Síkságot; és Thorfinn beszélt valami hatalmas, félelmetes, hosszú szőrű marhákról és hatalmas, félelmetes, hosszú szőrű elefántokról is, de talán csak Olaf értett félre valamit. - Arrafelé minden hatalmas, félelmetes és szőrös, csak az emberek nem? - kérdezte Donnchad. A többiek felnevettek. - Most pedig a királyuk azon elmélkedik, hogy vajon honnan is jöhettek ezek a dánok? találgatott Gillapadraig. - Miután békét teremtett a határvidéken (Thorfinn az Ezer Tó Földjének nevezte), a király figyelme kelet felé fordult, így hát ideküldte ezeket a követeket. Legalábbis velem ezt akarták elhitetni. Ó Flaherty azt állította, hogy a hajójuk kicsit távolabb, valahol ó Malley földjén ért partot. Lehet, hogy a piktek vademberek, de ahhoz elég jól értenek, hogyan kell valaki fejét különválasztani a testétől. Ezek a rézbőrű idegenek mégis, bármilyen
kevesen voltak is, elkergették őket. A túlélők ezután partra szálltak, míg végül ráleltek a Lough Corrib torkolatára. Ott találtak rá Olafra. - És ő miért nem Galway Townba vitte őket? - Olaf törvényen kívülinek számít arrafelé, és mivel féltette a bőrét, inkább a folyásiránnyal ellenié tes irányba, 6 Flaherty erődjébe vezette őket. Gillapadraig lebiggyesztette az ajkát. - Követségbe jöttek hál - mondta. David Gillapadraig felé fordult. - Én is erre gondoltam. De mégis, ki küldene követségbe bárkit anélkül, hogy érdekelné, melyik királyhoz küldi őket? Másnap ó Flaherty hajtóvadászatra vitte Davidet, Rory fiai és az ó Gonklinok sas-főnökének társaságában, aki az idegen csengésű Tatamaigh névre hallgatott. Minthogy - ilyen vagy olyan értelemben - mindannyian főnöknek számítottak, elkísérték őket a testőreik is, az ír törvények által előírt számban, továbbá szolgák, akik a kívánságaikat lesték, vadászok és állatnyúzók, meg egy falkányi vadászkopó, úgyhogy a csapat velük együtt leginkább egy kisebbfajta harci csődületre hasonlított, és egy egész kis csónakflottára volt szükség ahhoz, hogy átkeljenek a tó nyugati partjára. Oughterard békés, smaragdzöld dombjai között lovagoltak, réteken és tőzeglápokon át, az előttük csendben loholó kopókat követve. A hajtók megugrasztották a szarvasokat, és az erdőből a vadászok felé űzték őkel, ahol aztán nyilak és dárdák zápora várt rájuk. A nap a vadászok háta mögött volt, s a távoli tenger felől fújó déli szél is elállt, így hát köd borította be az egész tájat, tejként megülve a völgyekben. Oughterard Moycullenben, az ó Flaherty klán földjén terült el, kies dombjai nyugati irányban Connemara távolabbi, zordabb csúcsai felé folytatódtak. Már három szarvast elejtettek - minden főnök egyel, ahogy az illem megkívánta -, amikor a hajtók megugrasztottak egy vaddisznót.
Az első jel, amit David észlelt ebből, egy velőtrázó sikoly volt, a vadkan által felnyársalt hajtóé. Ezt a vadászkutyák csaholása követte, amint morogva bekerítették a szörnyeteget. A vadászok versengve vágtattak az erdő szélén lévő bozótos felé, a többi hajtó és szolga pedig követte őket. A vadkan őrjöngött, a szeme vérben forgott. Csapdába esve a harapós kutyák gyűrűjében, hol erre, hol arra fordult, végül agyaraival az addig mögötte lévő két facsemete között próbált magának utat törni. A két fácska túl közel nőtt egymáshoz, így az állat nem fért át közöttük, ami már csak azért is jó volt, mert a rézbőrű idegenek szolgája pont azok mögött keresett fedezéket. A férfi köpenye elszakadt, egy része csálén lifegett. Különös fejfedője szintén lejött már, és kissé rátekeredett a vadkan jobb mellső lábára, utat mutatva a férfi menedéke felé. A szolga szeme kiguvadt a rettegéstől, a haja pedig most, hogy a kötés nem akadályozta, a vállára omlott. A sas-főnök valamivel távolabb állt meg a pónijával, és körbe-körbe léptette hátasát. A kísérete szétszóródott, hogy őt védjék, ám egyikük sem jött közelebb. David figyelmét mindez csak részben kötötte le. Megvárta, amíg a vadkan, felváltva próbálván a szolgára támadni és a vadászok meg a kopók ellen védekezni, tett még egy negyed fordulatot, majd belehajította a dárdáját az állat nyakába. A vaddisznó iszonyatos röfögő és visító hangokat hallatott. Időközben Turlough is odaért, és ő is eltalálta az állatot a dárdájával. Kicsi Hugh leugrott a pónijáról, és gyalog közelítette meg a vadat, egy vadászgerelyt tartva maga előtt. Ugatásszerű hangokat hallatva próbálta az állatot támadásra ösztökélni. Turlough elfehéredett. David látta, amint a háta mögött ó Flaherty íjászai felhúzott íjjal várják, hogy a királyuk vendége eltűnjön az útból. Sokatmondó pillantást vetett Turlough-ra, majd elhajított egy újabb dárdát, egyenesen bele a vadkan bal szemébe.
Az állat felvisított, és vergődve az oldalára dőlt, folyamatosan rúgkapálva. Egy percig úgy tűnt, esetleg még egyszer fel fog állni, azután megrázkódott és összerogyott. Kicsi Hugh, a kínálkozó esélyt meglátván, előrerontott, és olyan irányból szúrta a dárdáját az állatba, ahonnan az nem láthatta, ám addigra ez már nem volt más, csupán kegyelemdöfés. Amikor a vaddisznó végre mozdulatlanná dermedt, a csapdába esett szolga előlépett a fedezékéből, eloldalazott az állat teteme mellett, anélkül hogy levette volna róla a rémülettől tágra nyílt szemét, azután David pónija mögé iszkolt, amely a mozgás hatására kissé megugrott. Turlough David mellé lovagolt. - Remek találat - mondta, és kezet nyújtott Davidnek. Amikor David elfogadta, Turlough még odasúgta neki: - És köszönöm, hogy megmentetted a bolond öcsém irháját! Fiatal még, s a fiatalok mind felelőtlenek. - És ez így is van rendjén, mert hát honnan is merítenék az öregek a bölcsességüket, ha nem fiatalságuk meggondolatlan cselekedeteiből? Turlough felnevetett. Ó Flaherty, aki addigra utolérte őket, a vadkant tanulmányozta. - Majdnem olyan hatalmas, mint az, amelyiket a fogadásra öltem le. - Azt hiszem, az a fenevad egyre nagyobb és nagyobb lesz, valahányszor szóba hozod válaszolta David. Turlough ezen is nevetett, ó Flaherty pedig hátba vágta Davidet. - Akkora, mint a Barna Tehén! - kiáltotta. - Remek szövetségesekre tettetek szert - jegyezte meg David, amint Turlough és ó Flaherty elfordult. A szavai megállították őket. - Hát ezt meg hogy érted? - kérdezte Turlough. David kézjelekkel tudatta velük, hogy Tatamaighról és kíséretéről beszél. - Miféle főnök az, aki nem törődik azzal, hogy megvédje a saját szolgáját? - Erről csak annyit - válaszolta ó Flaherty -, hogy az ő földjükön nem élnek vaddisznók, és az emberei nem mertek a közelébe menni. - És egy ilyesfajta főnök nem fog ugyanúgy félni attól, hogy az ellenségeitek közelébe menjen?
Ó Flaherty nem szólt egy szót sem, csak ellenkező irányba fordította a pónija fejét, és ellovagolt. Turlough megvárta, amíg az öccse Visszaszállt a nyeregbe. - Gyávának tartod őket? - kérdezte. - Szerintem nem azok, akiknek látszanak. Tényleg azt hiszed, hogy a királyuk átküldené a harcosait az egész Nyugati-óceánon, amikor William Marshallnak csak csettintenie kell, hogy hajórakományszám hozzon át normannokat az Ír-tengeren? Goltraí3 Bár alacsony sorból, az egyik connemarai klánból származott, a halott hajtó hűen szolgált hoszszú éveken át, ó Flaherty pedig nem fukarkodott sem a dicsérő szavak, sem az özvegynek adományozott ajándékok tekintetében. Siratókat hozattak, akik körbeállták a holttestet, és egymást váltva jajveszékeltek és sírtak, hogy egyikük se fáradjon el túl hamar. Siratóénekük gyötrelmesen tekergőzött a növekvő sötétségen át, visszhangot vetve a kápolna oldalfülkéiben és üres folyosóin, s a legváratlanabb irányokból sújtott le az emberre. David, aki azért ment a kápolnába, hogy a halott férfi lelki üdvéért imádkozzon, az oltár előtti kövezeten állt, és azon gondolkozott, ugyan mi olyat is mondhatna Istennek, amiről neki még nincs tudomása. Végül nem a hajtóért, hanem Connaughtért mondott el egy imát, hogy ne döntsék romba a rivális klánok hatalmas szövetségesei. Ó Conner harcolt ó Conner ellen az idők kezdetétől fogva. Ez mindig is ugyanolyan természetes és megváltoztathatatlan volt, mint az égitestek mozgása fent, a kristályszférákban. De most mindkét oldal vasingeseket hív majd segítségül, ez pedig mindennek véget vet majd. Ilyen sötét gondolatok jártak a fejében, amikor az oltártól elfordulván észrevette, hogy Rory fiai is eljöttek a kápolnába. David nem szólt egy szót sem, csak arrébb lépett, hátha közelebb akarnak menni az oltárhoz. Kicsi Hugh viszont megállt, hogy szót váltson vele. - Csak hogy tudd: nem mentetted meg az életemet. David bólintott. - Legközelebb majd észben tartom.
A megjegyzés zavarba hozta Hugh-t, de Turlough visszafordult, és fürkésző tekintetet vetett Davidre. David látta a másik szemében, hogy Turlough tudja, nem fog átállni hozzájuk. És ha David nem, akkor mac Dermot sem - és a Sliabh ua Fhlainn és a MagnAi klánjai Aedh mellett fognak harcba szállni, az pedig azt jelentette, hogy hamarosan rengeteg vér fog folyni nyugaton. - Romba fogja dönteni az országot - jelentette ki Turlough, és David tudta, hogy Aedh királyról beszél. - Csak ha harcra kerül sor - mondta David. - Máskülönben minek kellene idehívni az idegeneket egyáltalán? - Ki kellene hát várnom, amíg meghal? - A türelem királyi erény. Talán nem is kell sokáig várni. Az asszonyoknak van férjük is, aki meg akarja védeni a becsületüket, Aedh pedig könnyen lehet, hogy előbb-utóbb eggyel többet szarvaz fel a kelleténél. Turlough elmerengett, szeme valamiféle belső vívódást tükrözött. Elhúzta a száját. - Aedh után olt van még Felim is. Lehet, hogy Aedh gyenge és ostoba, a fivérére viszont egyik sem jellemző, s bár egy unokatestvérem halálát talán még ki tudnám várni, kettőéhez nincs elég türelmem. Kicsi Hugh közvetlenül David elé lépett, bár lábujjhegyre kellet állnia ahhoz, hogy ezt megtehesse. - Ha harcba szállsz ellenünk, elpusztítunk, most hogy a vörös idegenek a mi oldalunkon állnak. David az ifjú feje fölött nézeti Turlough szemébe. - Szánom Felimet a fivére ostobaságáért. Turlough értett a szóból, és Kicsi Hugh vállára tette a kezét.
- Gyere, azért vagyunk itt, hogy egy jó emberért mondjunk imát, nem azért, hogy egy öreggel civakodjunk. - Az oltár előtti ravatalon fekvő, lefürdetett és halotti lepelbe tekert holttestre bámult. - Ő legalább kimaradt a királyok civakodásából. Amikor David kilépeti a kápolnából, Gillapadraig épp újrakötözte a kardja markolatát rögzítő szíjat. David elmosolyodott. - Arra számítottál, hogy megtámadnak egy megszentelt helyen, miközben ó Flaherty védelme alatt állok? Gillapadraig felhorkant. - Egyszerűen csak ideje volt már megéleznem a kardomat. - Érdekes lett volna, hogyha megpróbálják - tűnődött el David. - Kicsi Hugh-t bele tudtam volna hergelni. Akkor pedig ó Flahertynek a becsülete védelmében meg kellett volna ölnie őt. Vagy ez túl nagy ár volna azért, hogy béke honoljon Connaughtban? - Akkor nem, ha biztos lehetsz benne, hogy ilyen egyedülállóan értékes portékát kapsz érte... David felnevetett. - Hát az az idegen szolga meg mi a csudát művel ott az istállónál? - Ó, hogy ő! Épp a fejkendőjét próbálja újratekerni. David vállon veregette Gillapadraigot. - Gyere! Lássuk, vajon tud-e a fejfedőjéhez hasonlatosan tekervényes történetet mesélni nekünk! - De hát mi nem is beszélünk az ó Gonklinok nyelvén! - Mint ahogy ő sem.
A férfi látta, hogy közelednek, és érdeklődve figyelte őket. Szerzett valahol tűt és cérnát, és épp a hosszú kendőt javítgatta. Tanulmányozta David arcát, azután felmordult, a foga közé vette a cérnát, és elharapta. - Unom már, hogy mindig mindenki csak hízeleg neked - mondta Gillapadraig. - Felteszem, nem tartja valami sokra az életét, ha csak így mond köszönetet azért, hogy megmentetted. - Csak ez az egy van neki. - David odalépett az istállószolgák által használt vizeshordóhoz, kimert belőle egy merítőkanálnyit, és odanyújtotta a rézbőrű szolgának. - Akwa? - kérdezte egy korábban elsajátított ó Gonklin kifejezést alkalmazva. A guggoló férfi egy pillanatra a merítőkanálra meredt, azután David arcára emelte a tekintetét. - Oka - mondta tagoltan. Kivette a merítőkanalat David kezéből, és belekortyolt. - Örülök, hogy ezt sikerült tisztázni - jegyezte meg Gillapadraig. - Más nyelven beszél, mint a többi rézbőrű idegen. - Ő is leguggolt, közvetlenül a másik elé, és akadozva így szólt dánul: - Ki vagy te? A rézbőrű arcán csak egy pillanatra suhant át a meglepettség, mielőtt még visszatért volna rá a közöny. - Harcos - felelte szintén dánul, de talán még nehézkesebben. - Egy harcos szolga? Az értetlenség szemmel látható volt. David Gillapadraighez fordult. - Csak kicsit ért izlandiul. Én pedig csupán keveset értek a galwayiek nyelvén. Alig valamit értünk csak meg egymás beszédéből. De tudnom kell, mit mondjak Cormacnak. Nem hinném, hogy ó Flaherty olyan sokat tud, mint ahogy gondolja, és azt sem hiszem, hogy ez a Tatamaigh fickó elárul neki bármit is. - David a szolga felé fordult, magára mutatott, és így szólt: - David mac Nial ó Flynn. - Aztán a szolgára mutatott. Pár pillanattal később a szolga a mellkasára csapott, és így szólt: - Muiscle ó Tubbaigh. - Abbahagyta a fejfedője javítgatását, benyúlt a köpenye alá, és elővett egy hangafából készült, apró tálkát, amelynek oldalára egy hátsó lábaira ágaskodó ló képe volt faragva. Bár ami azt illeti, David még soha
korábban nem látott ehhez hasonló lovat: a feje szélesebb volt, az orra rövidebb, a szőre pedig majdnem annyira bozontos, mint egy kutyáé. A tálkának volt egy hosszú, kecsesre faragott nyele. A férfi egy bekötött szájú vászonzacskót is elővett, és egy kevés port - ami talán valami levél morzsaléka lehetett - töltött belőle a tálkába. Ő Tubbaigh vágyakozva bámult a kis zacskóra. - Tzíbatl - mondta. - Tzibatl aire bhoach achukma. Nagyon jó. - Néhányszor feldobta egy pillanatra a zacskót, mintha csak a súlyát próbálná megbecsülni, mielőtt visszatette a köpenye belsejébe varrt számos zseb egyikébe. Végül meggyújtott egy szalmaszálat az istállószolgák által használt szénserpenyőben, és lángra lobbantotta vele a tálkában lévő leveleket. David most már látta, hogy a tálka nyele igazából egy cső, amelynek az egyik vége a tálkához van rögzítve, így téve lehetővé, hogy ó Tubbaigh a szájába szívja a levelek keserű füstjét. Amikor ó Tubbaigh felé nyújtotta a tálkát, David átvette tőle, és - a szolga buzdítását követve - ő is beleszívott. A füst égette a tüdejét, és görcsösen köhögni kezdett tőle. Az idegen egy picit elmosolyodott, de nem nevetett. Pöfögő hangot adott ki a szájával, majd kezét tagadólag húzta el a szája előtt, és mély lélegzetet vett. David megértette, és csak a szájába szívta be a füstöt, s egy kis ideig bent tartotta, mielőtt kifújta. Jó néhány pöffentést követően az éberség különös, bizsergő érzése árasztotta el. Hallotta az ó Flaherty nagyterméből kiszűrődő hárfaszót, és ahogy magas orrhangon „Az ó Flahertyk sirámá"-t éneklik. A vendégmarasztaló erőd Murchada klánját A harcos Flaherty klán uralta, Kik a harc elől meg sohasem futamodnak... Mármint azt leszámítva, hogy valójában megfutamodtak, és az idegenek elől nyugat felé menekültek, ezekre a sivár partokra, a korábban a Murchada klánhoz tartozó kies földeken pedig most már azok az ó Connerek az urak, akik megelégedtek azzal, hogy az idegenek visszavonulását követően összegyűjtögethették a maradékot. Ó Tubbaigh szintén a nyomasztó zenét hallgatta, felemelt fejjel, és bár a szavakat nem érthette,
hirtelen szomorúság suhant át az arcán, hiszen ő is kihallotta a kígyózó dallamból a fájdalmasan kísértő veszteség érzését. - Gillapadraig - szólalt meg David hirtelen -, emlékszel, hogy ejtette foglyul mac Costello Nial Ogot múlt nyáron? - Meg arra is, hogy egy marhánkba került, hogy kiszabadítsuk. Hogy jön ez ide? - Csak azon elmélkedtem, hogyan válhat egy harcosból szolga. Amikor ó Tubbaigh újból felé nyújtotta, David átvette tőle a pipát. - Füst barát csinál - mondta akadozva ódánul. David felhorkant. - Azt hiszem, ezt úgy értelmezhetem, ahogy csak akarom. - Magára és Gillapadraigra mutatott, majd ismét dánul folytatta. - Mi ketten, írek. - Majd ó Tubbaighra mutatott. - Te, ó Gonklin? A másik arcán értetlenség látszott, azután döbbenet, majd düh, végül megvetés. Ide-oda mozgatta a kezét a szája előtt, aztán a földre köpött. - Hát ez meg mi a csuda volt? - kérdezte Gillapadraig. - Nincs valami nagy véleménnyel a gazdáiról - felelte David. - Nem is meglepő, tekintve, hogy a fülük botját sem mozdították, hogy megmentsék. David ezen elrágódott még egy darabig. - Bár tudnám, mennyire bízhatok meg a két dánban! A sötétebb bőrűben, azt hiszem, egyáltalán nem, már amennyiben az ó Gonklinok vikingjei közül való, és hű is hozzájuk. A galwayivel kapcsolatban bizonytalan vagyok. Törvényen kívüli, de nem biztos, hogy ennek van bármi jelentősége. Talán már meg is bánta, hogy belekeveredett ebbe az egészbe. A dánok elzárkóznak a világ elől, és imádkoznak, hogy a normannok megfeledkezzenek róluk, amikor eljön az idő. Rég elfelejtették, hogy valaha vikingek voltak. De ne lopjuk itt a napot! Kétlem, hogy az ó Gonklin főnök örülne neki, ha itt találna minket, amint épp együtt szívjuk a fehér füstöt a szolgájával. - David ó Flaherty egyik szolgálójára irányította ó Tubbaigh figyelmét, aki épp moslékot öntött a disznóknak a vártorony melletti ólban, nem messze az istállótól, ahol ők
hárman a füstöt szívták. - Ó Flaherty szolgája mondta. - Te. Tatamaigh szolgája? Az idegen felnevetett, feltette a turbánt a fejére, és addig igazgatta, ameddig megfelelően nem állt. Azután tökön ragadta magát, ismét elhúzta a kezét a szája előtt, és a vártorony felé köpött. - Azt akarja mondani, hogy Tatamaigh megfosztotta őt a férfiasságától? - kérdezte Gillapadraig döbbenten. - Nem. Úgy érti, hogy az ó Gonklinoknak nincs vér a pucájukban. - Egy bottal apró kört rajzolt a földre. - Írország - mondta, majd megütögette a földet, és körbemutatott. Azután újabb kis kört rajzolt, kissé távolabbra. - Izland. - Felvázolta még Grönlandot, majd Új-Fundlandot is. Végül Új-Fundland alá egy jóval nagyobb kört rajzolt. - Ó Gonklinok földje - mondta. Átadta a botot ó Tubbaighnak, és a kezdetleges térképre mutatva így szólt: - Te. Föld. Merre? Ó Tubbaigh egy ideig komoran a körökre meredt. David úgy vélte, a másik valószínűleg nem értette meg, így hát még egyszer megnevezte a köröket. A férfi lassacskán bólogatni kezdett. Azután felmarkolt egy marék földet, és a nagy körre szórta, amelyet David az ó Gonklinok földjeként nevezett meg. David a földre bámult, azután vissza a férfira, aki vadul vigyorgott. Ám mielőtt még David tovább üthette volna a vasat, egy női hang a vártoronyból Muiscle ó Tubbaighot szólította. A férfi abbahagyta a vigyorgást, arca rezzenéstelenné vált. Kiütögette a hamut a tálkából; az edényt, mielőtt még visszatette volna zsebébe, egy pillanatra a vizeshordóba merítette, azután felállt, és kiszellőztette ruhájából a füst szagát. - Azt hiszem, nem tudta, mi az a térkép - jegyezte meg Gillapadraig, amikor a férfi távozott. - Ó, tudta ő pontosan. - David figyelte, ahogy a szolga odament az ó Gonklin nőhöz, látta, hogyan állt meg vele szemben, és azt is látta a fáklyák lobogó fényében, hogyan nézett a nő a férfira, és immár egy kicsivel jobban értette az új idegenek közötti bonyodalmak okát. - Akkor meg miért szórt rá földet? - akarta tudni Gillapadraig. David lepillantott a földre vázolt körökre, majd a lábával elsöpörte őket. Olaf Gustafsson igen komor hangulatban volt, már-már az öngyilkosság határán állt, de va-
lójában esze ágában sem volt átlépni ezt a határt. - Jelöletlen sírban fogom végezni - osztotta meg aggodalmát Daviddel, amikor David még ugyanaznap este a várfalon találta őt, amint éppen a holdfényben úszó tavat nézte. - Ez a törvényen kívüliek sorsa. - David hozott neki egy korsó sört, abban bízván, hogy az majd segít megoldani a dán nyelvét. - Jelentős kereskedőnek számítottam Galway Townban. Bádogot és fát szállítottam Cornwallból Bordeaux-ba és a baszkföldi Henaye-ba, visszafelé pedig La Rochelle-i borokat, bourgneufi sót és spanyol gyapjút hoztam. Most meg vérdíj van kitűzve a fejemre, pedig még csak magamévá sem tettem annak a szerencsétlen flótásnak a feleségét. Nem bánnám ilyen nagyon, hogy lekaszabolnak, ha legalább jól megdöngettem volna; de nem is ütöttük még nyélbe a dolgot. A férje másképp vélte, így hát egy tévedésbe halt bele. Ez így nincs rendjén. - Olaf felsőhajtott. - És mégis, az emberek ellenem fordulnak. Ellenem, aki harcolt a breton és baszk kalózok ellen, és a Hanzával szállt tengerre az ádáz poroszok ellen!
David a sziget nyugati oldalán lévő mólóhoz kikötött hajóra mutatott, amely alig látszott a fáklyák vibráló fényében. - Az ott az ó Gonklin csónak? - Hajó - javította ki a dán. - Nem „csónak". Ja, az bizony. Úgy néz ki, mint egy kisebbfajta bárka, de vitorlásnak elég silány. Lapos fenekű, tőkesúly nélküli. A kapitánya egészen a Lough Corribig küzdött azzal, hogy a hajó oldalra húzott. Evezőket használt a dokkoláshoz, úgy biz' ám, szóval ez a hajó félig-meddig még gálya is. És nincs rajta semmiféle felépítmény, sem elöl, sem hátul, ahonnan az íjászok magasabbról lőhetnének a kalózokra. - És ha nincsenek is kalózok a hazai vizeiken? Olaf széttárta a karját. - Vagy az is lehet, hogy a kalózok szoktak győzni. Viszont ott van az a furcsa második árboca a főárboc mögött, amellyel, gondolom, egy kicsivel több szelet tud befogni, mint amennyit szokásos toldat vitorlákkal tudna, úgyhogy hátsó oldalszélben elég nagy lehet a dőlése. A hajópalánk pedig kötélcsomókkal van rögzítve,
HAMAROSAN!
Puli földi misszióemuláció! További hírekért figyelje a Puli honlapját és Facebook-oldalát! www.pulispace.com www.facebook.com/pulispace
látod? De olyanokkal, mint a régi knorroknál, nem mint a modern hajóknál. Ha tippelnem kellene... Van még abból az ó Flaherty-féle sörből? Á, ezer köszönet. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy ennek az ó Gonklin fickónak sosem volt még mélyvízi hajója, csak olyanok, amelyeket part menti hajózásra szántak; ezt a mostanit pedig a Vörös Erik-korabeli knorrokról másolta. Viszont az a kis hátsó árboc... Az valami egészen új. Jó ötlet. - Nagyot húzott a korsójából. - Jó lenne már elhajózni innen. De nem azon a tákolmányon. Nem kockáztatnám meg a gascogne-i partvidéket anélkül, hogy egy tisztességes tőkesúly lenne alattam. Viszont egy megfelelő hajóval szívesen lelépnék. El Írországból, ahol mindenki a vesztemet akarja. - Én nem. - Ugyan! Csak azért nem, mert még nem hallottad, mennyi van a fejemre kitűzve. David tovább tanulmányozta a hajót. Soha nem látott még bárkát, ilyen különös bárkaszerűséget meg pláne nem. Olaf magyarázatából pedig épp annyit értett, mintha az ó Gonklinok nyelvén mondta volna. Már az is megdöbbentette, hogy egy ilyen óriási és nehéz valami a víz felszínén tud maradni egyáltalán. - Nem hinném, hogy ilyen hajókkal képesek lennének áthozni egy hadsereget az óceánon. - Ne hagyd, hogy megtévesszen a mérete! mondta a dán. - Rengeteg hely van a rakterében. - Nem a mérete miatt. Említetted, hogy nem mennél vele a gascogne-i partvidékre. Na és az óceánra? Olaf eltűnődött ezen. - Ha Hengist családja itt lihegne a nyakamon, nekivágnék az óceánnak még egy ladikon is. Ha már úgyis jelöletlen sírban végzem, legalább hullámsír legyen. Csakhogy... Kelet felé elég egyszerűen menne. Csak elég vásznat kell felhúzni, befogni a nyugati szelet, és kész. Nyugatnak viszont... Hát, végül is, vannak evezői. - De ha a lapos fenekű hajók eltérnek a menetiránytól... - Bizony, oldalra húznak, ez a gond ezzel is. Nem tudhatod, hol fogsz vele partot érni. Ha ezeknek a rézbőrű idegeneknek lennének tőkesúllyal ellátott hajóik, olyanok, amelyek elbírnak egy tisztességes rakományt, már jó ideje itt lennének.
- Szalmából nem lehet vásznat szőni - értett vele egyet David. - Es ha a félelmetes, hosszú szőrű lovaik hiányában mindenhová gyalog kellene menniük, mekkora lehetne a királyságuk? Le merném fogadni, hogy nem lenne nagyobb, mint a lábujjam körme! Nem lennének olyan nagyvárosaik, mint amilyenekről Thorfinn mesélt: Manahattan, Lechauweking. Az a Tatamaigh fickó, amikor elsuhantunk Galway Town hatalmas falai mellett, csak felhúzta az orrát, és nevetett. Meg is sértődnék, ha a galwayiek nem mind az én bőrömre utaznának. Úgy vélem, egy nép csak annyira válhat naggyá, amennyire az eszközei megengedik. - Valaki felmászott a várfalra vezető létrán. Olaf megfordult, és ódánul üdvözölte az újonnan érkezőt. - Üdv, Thorfinn, Rafn fia! Hogy megy sorod? A sötét bőrű dán nem szólt egy szót sem, csak kivette a söröskorsót Olaf kezéből, és meghúzta, majd a száját a kézfejébe törölte. Kifejezéstelen arccal bámult Davidre. A korsót nem adta viszsza. Olaf mosolyogva fordult ismét David felé, és - hogy a rézbőrű dán ne értse, mit mond - gael nyelven folytatta. - Egy hétig sem húzná ki Galway Townban, mielőtt elvágnák a torkát. - Rettegnek. Mindannyian, csak a szolga nem. - Akkor talán nem kellene annyira fent hordaniuk az orruk. David belebámult az éjszakába, túl a Lough Corribon, túl Connemarán, az óceánon is túlra. - Néha az embernek muszáj előre mennie, ha a háta mögött csak a halál vár rá. David másnap reggel egyedül ment fel a várfalra, hogy megnézze a napfelkeltét Cill Clunaigh felett, a tó keleti partján. A nyirkos, halszagú szél belekapott David köpenyébe, mire ő összefogta az alját. Egy csapat lovas tűnt fel a láthatáron, megálltak, majd eltűntek a domb mögött. Normannok - alighanem mac Costello emberei. David átköpött a fal fölött, bele az erődítmény lábát nyaldosó vízbe. Vagy Aedh király emberei? Vagy az is lehet, hogy leyneyiek, akiket Conner god ó Hara küldött le délre. Felderítők? Vagy csak a pletykák terjesztői?
Odalent ó Tubbaigh épp a várudvaron ment keresztül, ürülékkel teli vödröket cipelvén a trágyadombhoz. David füttyentett egyet, erre a másik felnézett. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, majd ó Tubbaigh letette a vödröket, és felmászott a várfalra vezető létrán. David a csőnyelű tálkából történő füstszívást imitálta, de amikor a másik előhúzta a tálkát, David tagadólag ide-oda mozgatta a kezét a szája előtt. A tálkára faragott lóra mutatott, majd dánul hozzátette: - Énekel saga lóé. Előző éjjel Thorfinn - Olaf segítségével hosszasan ecsetelte, hogy a rézbőrű idegenek mennyivel többre becsülik a lovat minden más állatnál, és ó Tubbaigh karikalábai is arról tanúskodtak, hogy élete nagy részét ló hátán töltötte. Ó Tubbaigh egy pillanatra elgondolkozott, mozgó ajkakkal, mintha a dán szavakat próbálta volna visszafejteni a saját nyelvére. Azután megrázta magát, és monoton hangon beszélni kezdett. David lassan elindult, körbe a várfalon, a rézbőrű idegen pedig mellette sétált, és magas orrhangon énekelt. David egy szót sem értett belőle, de nem is ez volt a cél. A dal egyik részénél ó Tubbaigh csikorgatni kezdte a fogát, megdörzsölte a hasát, és a faragott lóalakra mutatott. Azután elhúzta a kezét a szája előtt, amiből David megértette, hogy ó Tubbaigh népe régebben még evett lóhúst, de manapság már nem. A normannoknak is volt egy hasonló tabujuk, de ezen nincs is mit csodálkozni. Ha megeszed a hátasaidat, min fogsz majd lovagolni? Egy páncélos lovag jóval kevésbé nézne ki félelmetesen, mondjuk, egy tehén hátán. A mozdulatsor, amellyel ó Tubbaigh a dalt kísérte, a lovak befogását és betörését idézte fel, ám sokkal fesztelenebbül ülte meg képzeletbeli csataménjét, mint a vaskalapos normannok, és
közben nem előre szegezett lándzsával való támadást, hanem íjlövéseket imitált. Ekkor, amint épp befordultak a várfal sarkánál, szembetalálkoztak az ó Gonklin főnökkel, Tatamaighgal és a feleségével, akik épp a saját reggeli körüket rótták a fal tetején. Tatamaigh megtorpant, és éjfekete szemével Davidre és ó Tubbaighra meredt. A szolga, aki éppen egy képzeletbeli nyílvessző kilövésének a kellős közepén tartott, elmosolyodott, és egyenesen a főnök mellkasába eresztette a nyilat. Tatamaigh megragadta a kardja markolatát, de a szolga így szólt: - Hahkalo iss'ubah, sachem. Sa taloah himonasi - és felettébb pimasz módon meghajolt. Azután elvigyorodott, lovagló mozdulatokat tett, a foga közé vette a képzeletbeli kantárszárat, és még egy lövést megeresztett. Az ó Gonklin úgy tett, mintha oda sem figyelne, viszont a felesége, aki egy lépéssel mögötte állt, az alsó ajkát beharapva figyelte ó Tubbaigh ringó csípőjét. Tatamaigh elengedte a kardja markolatát és David hallotta az aprócska neszt, amint pár lépéssel a háta mögött további kardok is visszacsusszantak a hüvelyükbe. Gillapadraig, mint mindig, árnyékként követte. A főnök viszont előrenyúlt, és kiragadta a pipát ó Tubbaigh kezéből. Ó Tubbaigh felordított, de Tatamaigh egy jól irányzott ütéssel visszavonulásra kényszerítette, amelytől hátracsuklott a szolga feje. Ezután, a tenyerét nyújtva a másik felé, a főnök jól érthetően mondott valamit. David ,,zibatl"-nak hallotta, de ez Tatamaigh szájából éppen annyira idegenül hangzott, mint korábban a szolgájáéból. A szó alighanem az aire bhoach nép nyelvéből származott, azokéból, akik a leveleket termesztették. Ó Tubbaigh morgott valamit a foga között, amit David egyértelműen visszautasításként értelmezett, a mellkasára csapott, és így szólt: - Mingo-li billia!
Az ó Gonklin főnök újra megragadta a kardja markolatát, és ezúttal lehet, hogy elő is húzta volna a kardját, csakhogy a felesége a karjára tette a kezét, és halkan mondott neki valamit. Tatamaigh anélkül rázta le magáról, hogy odanézett volna, mindazonáltal mégis elengedte a kardját. - Tzibatl - ismételte meg, a másik felé nyújtva a tenyerét. A testőrei közül ketten felzárkóztak mögé, és izzó tekintettel figyelték a szolgát. David keresztbe font karral, a hátát a falnak vetve várta, mi sül ki ebből. A pillanat a végtelenbe nyúlt. Végül ó Tubbaigh felsóhajtott, benyúlt a köpenye alá, és elővette a levelekből készült port tartalmazó zsákocskát. Egy pillanatig még a kezében tartotta, és David úgy vélte, könnyen lehet, hogy mégis inkább áthajítja majd a fal fölött. Azután átadta a kis zacskót Tatamaighnak, néhány szó kíséretében, amelyeket David szerint alighanem úgy lehetett volna lefordítani, hogy „Remélem, megfulladsz tőle." David észrevette, mennyire remegett mindkét férfi keze a por átadása közben, és arra következtetett, hogy a fehér füst alighanem erős hatást gyakorol rájuk, mint a whiskey az iszákosokra. Még mielőtt továbbindult volna a kíséretével, Tatamaigh megtöltötte a tálkát a porral, és elszalajtotta az egyik testőrét egy darab szénért, hogy legyen mivel meggyújtania. - Nem harcoltak - szólalt meg Gillapadraig. Felzárkózott David mellé, és visszanézett a távozó sas-főnök felé. - Azt hittem, azt mondtad, harcolni fognak. - Most még nem - válaszolta David. Ő Tubbaigh felé fordult. - Mingolaigh. Főnök? - Mingo, Muisce ó Geogh főnök - jött a válasz. - Sachem, al-Goncuin főnök. David különös gonddal ismételte meg a nevet. - Tehát al-Goncuin? Ezek szerint szaracének? De a „szaracén" kifejezés semmit nem mondott a rézbőrűnek, David pedig annyiban hagyta a dolgot. Őt az érdekelte, honnan jöttek a rézbőrűek, és hova tartanak. Amikor a várfalnak a tóra néző szakaszához értek, Donnchad ó Mulmoy és Olaf, a dán már ott várta őket, ahogy azt David előre elrendezte. - Hányan vannak? - kérdezte David Donnchadtől, az alattuk kikötött bárkára mutatva.
- Huszonhárman - válaszolta ó Mulmoy, - bár elég nehéz volt őket megszámolni, olyan egyforma mind. Úgy a felük visel vasinget. A többiek kezelik a kötélzetet, úgyhogy ők alighanem tengerészek. Párosával őrködnek, de nem túl éberek. - Úgy hiszik, barátok között vannak - mondta David. - Sőt... néhányan ó Flaherty konyhalányai közül ilyen vagy olyan célból bementek hozzájuk... főleg olyan célból, azt hiszem... és van velük egy pikt nő is, akit alighanem az ó Malleykkel vívott harcokban zsákmányoltak. David a dánhoz fordult. - Olaf, vannak még barátaid Galway Townban? A dán vállat vont. - Lehetnek egyáltalán barátai annak, akinek vérdíj van kitűzve a fejére? Azt hiszem, bárkit, aki még nem próbálta meg átvágni a torkomat, a „barátomnak" nevezhetek. - És ha egy gyorsabb hajót ígérhetnél nekik, mint amilyet valaha is láttak? - Nos... - Olaf végigmérte az idegen hajót. - Kell bele egy jófajta tőkesúly. De ismerek valakit Bordeaux-ban, aki meg tudja oldani. - Végigfutatta a tekintetét az árbocon. - Azt hiszem, egy tucat ember elvezetheti, bár a kötélzete elég különös... és szükség lesz még...- Elhallgatott, és bólintott egyet. - la. Kötöttem már el hajókat korábban is. Meg lehet csinálni. - Remek. Írj egy listát, hogy kikre van szükséged, és add oda ó Mulmoynak! Donnchad, lovagolj Galway Townba! Jól ismered a várost. Keresd meg azokat, akiket Olaf megnevez, és feltűnés nélkül hozd őket ide! Belefuthattok néhány ó Dallybe útközben, de velük nincs semmi bajunk egymással; viszont ha deBurgo is az utakat rója, legyetek óvatosak! Ne keltsetek feltűnést! Donnchad elmosolyodott. - Egyetlen ó Mulmoy tízzel felér közülük. - Akkor vidd magaddal Kevint is! Úgy vélem, tíznél azért többen lesznek. Donnchad távozott. Olaf pár pillanatig még ott maradt, bámulta a bárkát, és a kezét dörzsölgette. Azután távozott ő is. Némi csendet követően David így szólt: - Tatamaigh hajózik haza, hoz harcosok. Visz téged magával?
Ó Tubbaigh keserűen felnevetett. - Al-Goncuin főnök. Nincs többé. - A mellkasára csapott. - Muísce ó Geogh most mindenhol főnök. Város, erőd... hogy mondják? - Képzeletbeli kovaköveket összeütve tűzgyújtást imitált. - Feléget - felelte David. - Város, al-Goncuin erőd feléget. Nők... Erőteljes lökő mozdulatokat végzett a csípőjével. - A könyveket is? A szolga zavarodott tekintetét látva David olvasást imitált, mire ó Tubbaigh megvonta a vállát. - Pflt. - Ujjaival a felszálló füst mozgását mutatta. - Ajjaj! Mindent felgyújtanak, ami csak az útjukba kerül, ugye? - jegyezte meg David. Arra gondolt, vajon vannak-e szerzetesek azon az Új-Fundlandon. És arra, hogy vajon megpróbálnak-e pergamenre vetni mindent, amit csak tudnak, hogy aztán minden tudás, amit felhalmoztak, homokként peregjen ki a kezeik közül. Írország szentjei jutottak eszébe, amint egy letűnt korban lúdtollaikkal rótták a sorokat a gyengülő fényben, miközben odakint a vikingek tomboltak. Amit ők írtak, az is egyfajta szikra volt, ám egészen mástéle szikra, amely később, Nagy Károly udvarában egészen másfajta tüzeket lobbantott lángra. Mostanra pedig maga Nagy Károly is legenda csupán, mesék és széphistóriák tárgya, oly messzire a jelentől, mint Róma bukása volt az ő idejétől. Ó Tubbaigh akadozva, dánul szólalt meg. - Hajó visz sárga hajú. - Amikor David nem válaszolt, a férfi tekintete a semmibe révedt. Megy vele. Otthon lát ahcheba. Ó, az a fű, az a fű! David kivette a kését az övéből, és a tokjával együtt átadta a Muisce ó Geogh fogolynak, merthogy arra a következtetésre jutott, hogy a férfi nem más, mint: egy birodalmat romba döntő fosztogató horda egyik tagja, akit egy csapat menekülő al-Goncuin ejtett fogságba, talán pont akkor, amikor kifutottak a hajóval, amelyen elmenekültek. A vörös foltok a bárka fedélzetén kétségbeesett harcról tanúskodtak. Ó Tubbaigh tétovázott. Azután kirántotta a kést a tokjából, a turbánja redői közé rejtette, az üres tokot visszaadta Davidnek. Csak annyit mondott: - Szívunk két ahcheba.
- Igen, együtt szívjuk majd ismét - hazudta David. Hugh ó Flaherty személyesen kísérte el Davidet Cill Cluanaigh határáig, és mellette ült a póniján, miközben David emberei partra szálltak a csónakokból, és rendezték soraikat a Slieve ua Fhlainnba visszavezető hosszú út előtt. - Meséld el Cormacnak! - javasolta ó Flaherty. - Mindent, amit láttam, elmesélek mac Dermotnak. Iar Connaught királya felhorkantott az óvatos megfogalmazást hallva, majd tekintetét nyugat felé fordította, a szigeten lévő erődjén túlra. - Nem értem, hogy lehetsz hű egy olyan nyápichoz, mint Aedh. - Nyápic, és ráadásul még bolond is - ismerte el David -, de ha megkövetelnénk a királyainktól, hogy méltóak legyenek a tisztségükre, mielőtt megadjuk nekik a királyoknak kijáró tiszteletet, minden káoszba fulladna. Királyok jönnek, királyok mennek. A fehér pálca az, ami számít, nem a bolond, aki a kezében tartja. Ő Flaherty elmerengett David szavain. - Értem - mondta végül. - Felim embere vagy. Mindig is Felim embere voltál. - Rossz vért szülne - magyarázta David -, ha megölné a saját fivérét. Turlough is szembesül majd ezzel... már ha egy felszarvazott férj nem lép előbb. Ö Flaherty szája erőltetett mosolyra húzódott. - Azután pedig Felim ebei, a vasingesek támogatásával, elmozdítják a helyéről Turlough-t? Ez esetben elég szomorú, hogy a rézbőrű idegenek keresztülhúzzák a számítását. David vállat vont. - Az élet tele van meglepetésekkel. Ó! Hát nem elveszítettem a késem? - Valóban? - Szerintem az a rézbőrű szolga vehette el. Azt hiszem, meg akarja gyilkolni Tatamaighot. - A miatt a nő miatt? Nem nagyon van mit nézni rajta, bár aligha a nézelődés jár a fickó fejében. - Talán a nő miatt. Talán a füst miatt. Mindegy is. Figyelmeztesd Tatamaighot! Iar Connaught királya gyanakodva nézett Davidre. - Jobban járnál (és Felim és Cormac is), ha Tatamaigh halott lenne.
MICHAEL F. FLYNN
Amerikai hard-SF-szerző, 1947-ben született. Matematikából és topológiából doktorált, majd mérnökként és statisztikusként helyezkedett el. Első elbeszélése az Analog magazinban jelent meg 1984-ben. Bemutatkozó regénye, az In the County of the Blind (1990) hasonlóképpen Charles Babbage 19. századi komputerével foglalkozik, mint Gibson és Sterling Gépezete. Hosszabb műveiben előszeretettel rejt el olyan apró információkat, melyek arra utalnak, hogy valamennyi egy közös univerzumban játszódik Magyarul eddig egy novellája jelent meg, a „Csókok emléke" a 125. Galaktikában David ájtatosan keresztet vetett. - Az Úr parancsolata szerint jót kell cselekednünk, még az ellenségeinkkel is. A dombtetőn David újfent megállította csapatát, letekintett a Lough Corribra, majd megfordult a pónijával, hogy visszapillantson ó Flaherty erődjére, miközben arra várt, hogy a felderítők jelezzék, nem leselkedik rájuk veszély. Gillapadraig Davidé mellé ügetett a pónijával. - Hát végül mégiscsak egy nőről szólt az egész mondta. - Mit sikerült kiderítened? - Nem jönnek el - válaszolta David. - Soha nem fognak idejönni, sem azért, hogy Turlough-t támogassák, sem bármi más okból. - Hogyan lehetsz ebben ennyire biztos? A normannok arra jutottak, hogy megéri az erőfeszítést... David megigazgatta a bajszát, és a nap állását méregetve azon tanakodott magában, vajon elérnek-e még a tuami monostorig, mielőtt leszáll az éj. - Az Ír-tengeren könnyebb átkelni, mint az óceánon. De nem is ez az igazi oka. Az al-Goncuinok birodalmának leáldozott. A Muisce ó Geogh klánjai tábortüzeket raknak a könyveikből. Tatamaigh kétségbeesetten kutatott menedék után, és minden szalmaszálat megragadott volna. Bármit megígért volna ó Flahertynek. Talán néhány hasonló hajónyi jön még közülük, a legendák földjét keresve, amiről a dánok énekelnek... de semmi több. 1: vidám zene, örömzene (gael) 2: altatódal (gael) 3: siratóének (gael)
- És mi van ezekkel a Muisce ó Geogh fickókkal? Azt mondod, ők győztek. Ők nem jönnek majd el ide? - Ő Flaherty teljesen őrült. Elég nagy hiba volt idehívni a rézbőrű rómaiakat; a rézbőrű hunokat idehívni viszont színtiszta elmebaj. Ök lovasok, nem tengerészek, egy birodalom romba döntése pedig sokkal több zsákmánnyal kecsegtet, mint ez a szegényes partvidék. Ugyanakkor mégiscsak vademberek, hívja őket a láthatár. Ha ó Tubbaighnak sikerül visszajutnia hozzájuk, és mesél rólunk... - Annak elég kicsi az esélye. - De milyen esély lehet valóban eléggé kicsi? Ó Tubbaigh bátor ember, és okos is, ha ennyi ideig életben tudott maradni az ellenségei karmai között. Amikor Olaf elköti a hajót, ő is a fedélzeten lesz, nem? Kockáztathatom, hogy esetleg elmeneküljön? Ej, barátom, mily kegyetlen és szenvtelen korban is élünk, hogy egy ilyen ember életét kell feláldoznunk, csak hogy egy kevéske időt nyerjünk! Talán ha nem égették volna el a könyveket, tétováztam volna. David elhallgatott, és felszegte az állát. - Akár még jól is kijöhetünk ebből az egészből. - Hogyan? - kérdezte Gillapadraig. - Annak a Tatamaighnak a koronája színaranyból volt, ugye? - Ügy nézett ki. - Egy bátor ember karddal kezében egész szép kis királyságot kaparhat össze magának arrafelé, hatalmasabbat, mint amilyet e szerény dombok között valaha is lelhetne. Gillapadraignek tátva maradt a szája. Amikor végre szóhoz jutott, azt hebegte: - Idegen földre vezeted hát az ui Fhlainneket? - Én semmiképp, de az arany és a fosztogatás lehetősége komoly kísértést jelent. - David megfordult a pónijával, és meglátta a kelet felől visszatérő felderítőket, akik jelezték, hogy szabad az út. Lábával oldalba bökte a póniját, és a csapat lassú menetben elindult hazafelé. - Talán majd a normannok megpróbálják. Rinyu Zsolt fordítása
AZ IGAZI SÖTÉT OLDAL kortárs trash sci-fi
A
AMIKOR 2005-BEN kigördült a futószalag-
ról a Világok harca -Az invázió első DVDje (H. G. Wells' War of the Worlds), senki se gondolta volna, hogy egy olyan vonulat éled majd hamarosan újjá, aminek még létjogosultságát is sokan megkérdőjelezik. A mockbuster, azaz egy szuperprodukció kis költségvetésből készült utánzata nem egy új típus, hiszen már évtizedekkel ezelőtt divatos filmkészítési irányelv volt, gondoljunk csak a Csillagok háborúja low-budget verziójára (Starcrash, 1978). Reneszánsza azonban kétségtelenül az Asylum cég filmjeihez és a digitális filmhordozók korszakához köthető. De mi is ez pontosan, amitől még Uwe Bollt is kiveri a víz, amitől Ed Wood is forog a sírjában? A plágiumvádak zabigyerekének komoly fegyverarzenál áll rendelkezésére: az eredetihez nagyon hasonló filmcím, történet, premierközeli megjelenés DVD-n. A nagy stúdiók már évek óta harcot folytatnak olcsó utánzataik betiltásáért, de eddig nem jártak sikerrel: békétlen szimbiózisban élnek a szuperprodukciók és a hozzájuk rendelt B-kategóriás kísérőfilmek. A részben a vásárló/néző megtévesztésére rájátszó alkotások azonban az évek alatt
komoly rajongótábort gyűjtöttek maguk köré, és néhány franchise már önállósította magát a hollywoodi produkcióktól (mint például a körmérkőzéses óriásvíziszörny-filmek). Kétségtelen, hogy az 1997-ben alapított Asylum a mockbusterek alma matere. Az Asylum-gépezet húzóága évek óta a scifi-részleg, ami nagyon precízen választja ki évente azt a 2-3 művet, melynek elkészíti „párdarabját" (Transformers » Transmorphers - Az alakváltók, 2007; /. e. 10 000 » 100 millió évvel i. e., 2009; A Föld inváziója - Csata: Los Angeles » Harc Los Angelesben: Invázió a Földön, 2011). Vajon a pillanatnyi népszerűség iránti vágy vagy tudatos építkezés áll emögött? A helyzet nem ennyire egyértelmű, ugyanis az Asylum lényege nem a másolás, hanem az aktuális trend meglovaglása és annak kizsigerelése. Egy olyan üzleti vállalkozás ez, ami profitorientáltabb bármely hollywoodi stúdiónál, és ami csak a piaci trendeket követi figyelemmel. A Roland Emmerich-féle 2012 (2009) párdarabja így érdekes módon az a 2012 Végzetes robbanás (2012 - Supernova) volt, ami csak címében hajaz a világvége-filmekre, valójában a párhuzam sokkal inkább egy másik Emmerich alko-
tással áll fenn, mégpedig a Holnaputánnal (The Day After Tomorrow, 2004). De említhetjük még az Avatar-lázat kihasználó Princess of Marsot is (2009), ami ironikusan hamarabb készült el, mint az idei Disneyféle Burroughs-adaptáció (John Carter, 2012). Ezt a szemléletet akkor tudjuk legjobban megérteni, ha figyelembe vesszük azt a tényt, miszerint a stúdió még egy filmjén se bukott. Ráadásul az Asylum elleni vádak (másolás, utánzás) sem pontosak, hiszen a történet és a cselekmény átvételére eddig nem volt precedens, valójában csak a téma azonos hollywoodi párdarabjukkal. A nézők kegyeiért dúló harc azonban nem a mozivásznon folyik, hiszen az Asylum saját filmjeit mindig DVD-n adta ki, az utóbbi időkben pedig (felismerve a filmhordozók iránti csökkenő vásárlási kedvet) tévére gyárt filmeket - leginkább a SyFy csatorna megbízásából. Ahhoz, hogy ne termeljen veszteséget egyegy filmjük, mindössze egymillió dollár alatti büdzséből gazdálkodhatnak a produkciók, így a „sufnituning" válik legfőbb jellemzőjükké. Formailag hamar felismerhetőek ezek a filmek, hiszen
az '50-es évek B-kategóriás sci-fi müveinek tradicionálisan gazdaságos megoldásait alkalmazzák: egy-egy snitt többszöri felhasználása, máshonnan szerzett - már leforgatott - anyagok beépítése, olcsó trükkök. Gyakran előfordul, hogy sikerül megnyerniük elfeledett másodvonalbeli sztárokat (Marc Dacascos - Omega vagyok, 2007; Antonio Sabato, Jr. - Princess of Mars), letűnt tévészereplőket (Carmen Elektra - Kétfejű cápa, 2012), vagy olyan színészeket, akik valaha jegyzettek voltak (C. Thomas Howell - Világok harca, 2005; A nap, amikor a Föld megállt, 2008). A stúdió feje, David Michael Latt és alkotógárdája idén se lazsált: tavasszal elkészült az Iron Sky és a Hófehér és a Vadász párdarabja (Nazis at the Center ofthe Earth; Grimm's Snow White), valamint várhatóan Peter Jackson Gyűrűk Ura-trilógiájának előzményfilmje, A hobbit: Váratlan utazás december 13-i premierje előtt két nappal már a DVD-boltok polcain lesz elérhető az Age of the Hobbits című alkotás. Kiss Máté Gergely
AKKUTÖLTÉS TESTHŐVEL A HORDOZHATÓ KÉSZÜLÉKEK leggyengébb pontja az energiaellátás és utántöltés. Ha tetszik, ha nem, a töltés idejére nélkülözni kell készülékünket, vagy legalábbis hozzá leszünk kötve a konnektorhoz. Kínai dizájnerek érdekes koncepcióval álltak elő.
Ez az MP3-lejátszó átalakítja a szervezet természetes energiáját elektromos energiává. A testünk hőjét változtatja közvetlenül árammá. Nincs más dolgunk, mint az eszközt úgy rátűzni a ruhánkra, hogy a test melege elérje. Így nincs gond a töltéssel, akár alvás és munka közben is töltődik az akkumulátor. A gomb méretű eszköznél még rá is játszottak a méretbeli hasonlóságra: a négyfunkciós kezelőszerveket úgy helyezték el, mintha a gomb lyukai lennének. A lejátszó még csak tervezőasztalon létezik. Megálmodója öt kínai tervező: Jüan Hsziao, Vu Csia, Vang Csunmiao, Pan Taj és Ho Susu.
CHARLES ARCHOLDNAK leginkább szür-
kületkor tetszett az épület homlokzata. Az olyan júniusi estéken, mint akkor is (június volt?), a nap bele szokott süppedni a kanyonszerű Maxwell Streetbe, és megvilágítja az oromzat szoborcsoportját a telt keblű Kereskedelem allegorikus bőségszarujából allegorikus gyümölcsök potyogtak az Ipar, a Munka, a Közlekedés, a Tudomány és a Művészet kinyújtott kezébe. Archold éppen előtte haladt el (a Cadillac gyújtása már megint kezdett kihagyni, na de hát hol lehetne mostanság szerelőt találni?), szórakozottan elmerengve a parázsló szivarvégen, amikor szeme sarkából megpillantotta, hogy a Kereskedelem szobráról hiányzik a fej. Megállt. Törvénysértés történt: rongálás, bántalmazás. A Maxwell Street visszhangzott a kocsi ajtajának csapódásától és Archold kiáltásától: - Rendőrt! Egy galambraj röppent föl az Ipar, a Munka, a Közlekedés, a Tudomány és a Művészet lábazatáról, és szanaszét szálltak az elnéptelenedett utcákon. A bankelnök fájdalmas mosolyra húzta ajkát, noha senkit nem lehetett látni, aki elől titkolnia kellett volna zavarát. Archold jó modora, épp úgy, mint jókora pocakja már régóta alakult, és nehezen lehetett felülmúlni. Valahol a pénzügyi negyed utcáinak akusztikai labirintusában Archold dühöngő tinédzserek vonulásának közeledő moraját hallotta. Trombitaszót, dobpergést és visongásokat. Sietősen bezárta a kocsiját, és felment a bank lépcsősorán. A bronzkapuk nyitva álltak, az üvegajtók pedig nem voltak kulcsra zárva. A sötétítőket az ablakokon behúzták, ahogyan aznap - mintegy hét hónapja -, amikor is a megmaradt személyzet három-négy tagjával bezárta a bankot. A félhomályban Archold mindent szemügyre vett. Az asztalokat és az irodai felszereléseket összehordták az egyik sarokba. A szőnyegeket feltépték a parkettáról. A pénztárfülkék a hátsó falak mentén sorakoztak, egyfajta pódiumként elrendezve. Fölkattintotta a világítás gombját. Az emelvényt gyenge, kék reflektorfény világította meg. Archold megpillantotta a dobokat. A bankot táncteremmé alakították. A pincesorban bekapcsolt a légkondicionáló. Ügy tűnt, a gépek önálló életet élnek. Archold, a csupasz parkettán koppanó lépteinek idegesítő tudatában, megindult az összetákolt zenekari emelvény mögött álló szervizlifthez. Megnyomta a „FEL" gombot, és
Thomas M. Disch: A mindörökké most van
Talán sokan úgy hisszük, egy olyan világban, ahol minden könnyűszerrel előállítható, lemásolható, bőség köszöntene ránk, s a lehetőségek kimeríthetetlen tárháza nyílna meg. De belegondolunk-e, mi mindent veszíthetünk ezáltal?
várt. A lift meg sem moccant. Hát, nem várható el, hogy minden működjön. Felgyalogolt a harmadikra. Miközben áthaladt az irodája előtti, még mindig igen elegáns várótermen, észrevette, hogy újabb kanapék állnak a tal mentén. A falról letépték a drága plakátot, amely a New York-i Váltóbank különféle tulajdonait szemléltette; helyén egy óriási, rosszul megrajzolt, meztelen pár képe. Tinédzserek! Az irodájába nem törtek be. Üres asztalán vastag porréteg ült. Könyvespolcait egy pók teljes terjedelmükben befonta hálójával (de már régen elköltözött belőle). A bonszai, amely az ablakpárkányon állt egy edényben (titkárnője ajándéka két karácsonnyal korábbról), kóróvá satnyult. A pók egykor itt is hálókat szőtt. Az asztal mellett egy régi típusú (ötéves) másológép állt. Archold sosem merte összetörni a gépet, pedig isten a megmondhatója, milyen sokszor akarta. Kíváncsi volt rá, vajon még mindig működik-e; persze azt remélte, hogy nem. Megnyomta a „Jegyzettömb mintapéldány" gombot. A kezelőpanelen piros jelzés villant fel: „KEVÉS A SZÉN". A berendezés tehát működött. A jelzés ismét felvillant. Egy-
folytában villogott. Archold az egyik asztalfiókból kiásott egy szénrudat, és betöltötte a berendezés aljában elhelyezkedő tartályba. A gép felbúgott, majd kiadott egy jegyzettömböt. Archold betelepedett a karosszékébe, mire porfelhő kavargott fel. Szüksége volt egy italra, vagy helyette (eszébe jutott, hogy túl sokat iszik) egy szivarra. Az utolsó szivarját eldobta az utcán. Ha most a kocsijában lenne, csak meg kellene érintenie egy gombot, de itt... Hál persze! Irodai másológépét arra ugyancsak beállították, hogy kedvenc szivarmárkáját is reprodukálja. Megnyomta a „Szivar mintapéldány" gombot. A gép felbúgott, és kiadott egy Maduro márkájú, a végén egyenletesen égő szivart. Hogy is lehetne mérges az ember a gépekre? Nem az ő hibájuk, hogy a világban zűrzavar uralkodik. Az emberek hibája, akik rosszra használják a gépeket. A kapzsi, rövidlátó emberek hibája, akiknek nem számít, mi történik a Gazdasággal vagy a Nemzettel, amíg mindennap maine-i homárt esznek, és rakásig van a borospincéjük, és hermelinstólákban járnak színházi bemutatókra, és...
De hát lehet őket hibáztatni? Ő maga is azzal töltött harminc évet az életéből, hogy pontosan ugyanezeket a holmikat vagy ezek megfelelőjét megszerezze magának - és Norának. Miközben szivarja megszokott aromáját ízlelgette (amíg nem volt másolója, nem engedhette meg magának ezt a márkát - darabja egy dollár ötven centbe került, és sokat elpöfékelt), azt gondolta, a különbség csak annyi, hogy egyeseknek (mint ő is) lehetett hitelezni, hogy az élet legjobb dolgait birtokolják anélkül, hogy eszüket vesztenék, másoknak viszont, valójában a többségnek, nem lehetett kölcsönt adni, hogy olyan dolgaik legyenek, amelyeket saját erőből nem bírnak megfizetni. Aztán előállt a „sok szakács elsózza a levest" esete. A tekintély odaveszőben; már nem is létezik. A morál rohamosan alábbhagy. Úgy tájékoztatták (még amikor ismert olyanokat, akik ilyesmiket elmondtak neki), hogy a fiataloknak már eszükben sincs megházasodni, a szülők pedig, akiknek példát kellett volna mutatni nekik, könynyűszerrel elválnak. Szórakozottan ismét megnyomta a másoló gombját egy újabb szivarért. Az, amelyikre már rágyújtott, a poros hamutálcában hevert. Reggel veszekedett Norával. Egy kicsit mind a ketten be voltak állva. Lehet, hogy este megint ittak - újabban sokat ittak -, de nem emlékezett rá. A vita rossz irányt vett - Nora az ujjával bökdöste lottyadt pocakját. Emlékeztette Norát, hogy azért van lottyadt pocakja, mert oly sok éven keresztül a bankban dolgozott, hogy meglegyen neki a ház, a ruhák meg az összes többi drága vacak, amelyek nélkül képtelen élni. - Még hogy drágák! - üvöltötte Nora. - Micsoda drága ma? Már a pénz sem az. -És ez az én hibám? - Charlie, drágám, ötvenéves vagy, már el is múltál, én meg még mindig fiatal vagyok (a pontosság kedvéért: negyvenkettő volt), és semmi szükségem rá, hogy itt körözz körülöttem, mint egy héja a zsákmánya fölött. - Kedvesem, a héja a bűn szimbóluma volt. Van valami, amit szeretnél elmondani? - Bár lenne! Arcon ütötte, mire Nora bezárkózott a fürdőszobába. Akkor fogta magát, és kocsiba ült, hogy autózzon egyet, nem kifejezetten a bank felé, de a szokás hatalma megtette hatását a dühtől szétszórt gondolatai fölött, és ide vezette.
Az iroda ajtaja résnyire kinyílt. -Mr. Archold? - Ki...? Ja, maga az, Lester, jöjjön be! Megijesztett! Lester Tinburley, a bank régi takarítófőnöke, miközben tisztelettudó hogy-van-uramokat mormogott az orra alatt, és olyan alázatos szívélyességgel bólogatott, mint egy Parkinson-kóros, becsoszogott az irodába. Akár a főnöke (aki hagyományos, szürke öltönyben járt, amit újonnan szerzett reggelenként a másolóból), Lester is a régi beosztásának megfelelő egyenruhát viselt: kék-fehér csíkos farmeroverallt, amely megkopott és elvékonyodott a sok mosástól. Fekete, apró göndör hajtincseit bizonytalan formájú vakarcsokra nyíratta. Azon néhány új ránc kivételével, amelyek barna arcát barázdálták (az ilyesmire Archold ritkán figyelt oda), Lester semmiben nem látszott másmilyennek, mint amilyennek a bankelnök mindig is ismerte. - Mi történt a régi bankkal, Lester? Lester szomorúan bólintott a fejével. - Ezek a kölkök azok; manapság semmit nem lehet csinálni velük. Mindegyik maga az ördög: táncolnak, isznak, meg olyasmiket csinálnak, amiket el sem tudnék mondani magának, Mr. Archold! Archold tudálékosan mosolygott. - Nem szükséges többet mondania, Lester. Mindez azért van, mert úgy nevelték fel őket, ahogy. Nincs bennük tekintélytisztelet. Ez a bajuk. Semmit sem lehet mondani nekik, amit már ne tudnának. - De hát mit csináljon az ember, Mr. Archold? Archoldnak erre is megvolt a válasza: - Fegyelmezze magát! Noha Archold megadta a választ, Lester erősebbenkezdett rángatódzni. - Nos, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a dolgokat rendben tartsam. Amikor csak tudok, mindennap bejövök, és gondját viselem a dolgoknak. Megjavítok, amit tudok; amit a kölkök nem törtek ripityává szórakozásból. Most minden kimutatás az alagsorban van. - Remek munka. Amikor majd a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba, magának köszönhetően, sokkal könnyebb lesz a munkánk. Es gondom lesz rá, hogy megkapja a fizetését visszamenőleg minden ledolgozott idejére. - Köszönöm, uram.
- Tudta, hogy valaki letörte a szobrot a bejáratnál? Azt, amelyik a bejárati ajtó fölött van? Valahogy javítsa meg, Lester! Szörnyen néz ki. - Meglátom, mit tehetek, uram. - Legyen rá gondja! - Archoldnak jó érzés volt, hogy ismét parancsokat osztogathat. - Nagyon jó, hogy visszajött, uram. Ennyi év után... - Hét hónap, Lester. Összesen ennyi telt el. De éveknek tűnik. Lester levette tekintetét Archoldról, és a bonszai maradványára tapasztotta. - Nyomon követtem az alagsorban lévő naptárakat, Mr. Archold. Azokat, amelyeket eltettünk '94-re. Ennek már több is mint két éve. 1993. április 12-én zártunk be... - Soha nem felejtem el azt a napot, Lester. - ...ma pedig 1995. június 30-a van. Archold tekintete gondterheltté vált. - Barátom, maga valamit összekever. Az nem lehet. Most... június van, ugye? Hát ez különös. Meg mertem volna esküdni, hogy tegnap októ... Mostanában nem érzem magam jól. Fojtott feszültség támadt az irodában. Lester az ajtóhoz ment. - Talán az lenne a legjobb, ha most távozna, Mr. Archold. A dolgok megváltoztak a régi bank körül. Lehet, hogy nem lenne itt biztonságban. - Ez az én irodám, az én bankom. Nekem ne mondja meg, mit tegyek! - Archold parancsoló hangja úgy recsegett, akár egy rozsdás trombita. - A kölkök miatt! Minden éjszaka idejönnek. Kivezetem magát az alagsoron keresztül. - Ott távozom, ahol bejöttem, Lester. Azt hiszem, jobb, ha most visszatér a munkájához! És hozza helyre azt a szobrot! Lester remegése hirtelen alábbhagyott, ajkai öszszepréselődtek. Anélkül, hogy egy szót szólt vagy visszanézett volna, kiment Archold irodájából. Amint magára maradt, Archold megnyomta a másológép „Alkoholtartalmú italok" gombját. Gyorsan lehajtotta a jeges scotchot, a poharat behajította a tartályba, és újfent megnyomta a gombot. Úgy volt, hogy Jessy Holm éjfélkor meg fog halni, de akkor éppen úszott a boldogságban. Az a fajta volt, aki csak a jelenben él. Amikor az öreg Váltóbankban minden fény kihunyt (kivéve a dobra világító, kék reflektor-
fényt), csatlakozott a táncolók össznépi örömujjongásához, és ezüstre festett körmeit belevájta Jude csupasz karjába. - Szeretsz? - suttogta. - Hülye - felelte a fiú. - Mennyire? - Hülye, meghalnék érted. - Ez igaz volt. A hangosítókból hangorkán zúdult a bank táncparkettjének aranyozott mennyezetére. A zenekari emelvényt beborító kék félhomályban egy alak ringatódzott a mikrofon előtt. Nemét illetően kétes eredetű hang kezdett énekbe a kemény rockzene ütemeire - először csak zajnak tűnt az egész, aztán fokozatosan néhány szó kivált belőle: Itt van, most vanA mindörökké most van. Körös-körül Fent és lent, Mindenütt, hisz Mindörökké tart ez az éj És ez az éj a szerelemé. - Soha nem akarom abbahagyni! - üvöltötte túl Jessy az ének és a lánc zaját. - Soha nem fog abbamaradni, szívem! - nyugtatta Jude. - Gyerünk, menjünk fel az emeletre! Az emeleti várócsarnokot már ellepték a párok. A másodikon végre maguk lehettek. Jude magának és Jessynek is meggyújtott egy cigarettát. - Jude, ez itt félelmetes! Csak magunk vagyunk. - Nem fog sokáig tartani. Mindjárt tíz óra. - Félsz? Mármint attól, ami majd lesz. - Nincs mitől félni. Nem fáj, esetleg egy másodperc erejéig, de aztán mindennek vége. - Majd fogod a kezemet? Jude elmosolyodott. - Hát persze, szívem. Az árnyékok közül egy alak lépett elő. - Fiatalember, én vagyok az, Lester Tinburley. Segítettem magának egypár dolgot megjavítani odalenn. Emlékszik? - Hát persze, apám, de pillanatnyilag el vagyok foglalva. - Csak figyelmeztetni akartam magukat, hogy van itt még másvalaki is - mondta Lester szenvtelen, alig hallható suttogással. - Azt hiszem, az a férfi majd... - Lester megnyalta a száját. - Valamiféle balhét fog csinálni. Lester az Archold ajtaja alatti fénycsíkra mutatott.
- Talán az lenne a legjobb, ha kitessékelnék az épületből. - Jude! Ne most! - Egy pillanat, és itt vagyok, szívem. Ez jó móka lesz! - Jude Lesterre nézett. - Valami idióta, mi? Lester bólintott, és visszahúzódott a recepcióspult árnyékába. Jude benyitott, és tekintetét a poros, üvegtetejű íróasztal mögött ülő férfin nyugtatta. Öreg volt, meglehetett vagy ötven, és a szeme elfátyolosodott az ivástól. Könnyű préda. Jude mosolygott, amint a férfi bizonytalan mozdulatokkal felállt. - Ki innen! - üvöltötte az öreg. - Ez az én bankom! Itt semmiféle huligánbanda nem fog sétálgatni! - Hé, Jessy! - kiáltotta Jude. - Gyere má', ezt nézd! - Azonnal hagyja el az irodát! Én a bank elnöke vagyok! Én... Jessy vihogni kezdett. - Ez bekattant, vagy mi? - Te! - kiáltott Jude a sötét váró felé. - Ez az a pasas az emeleten? Ez lenne a bankelnök? - Igen, uram - felelte Lester. - Lester, ott van kint? Dobja ki ezeket a fiatalkorú bűnözőket a bankomból! Azonnal! Érti, Lester? - Hallotta a fickót, Lester? Miért nem válaszol a bankelnöknek? - Ki tudja nyitni a páncélterem ajtóit. Maguk rá tudják venni, hogy megtegye. - Lester az ajtónyíláshoz ment, és győzedelmesen tekintett Archoldra. - Ott van a pénz. A többi bank pénze is. Ismeri a kombinációt. Több millió dollár van ott. Nekem soha meg nem tenné, de maguk el tudják érni nála. - Jaj, Jude! Csináljuk meg! Ezer éve nem láttam pénzt! - Nincs rá időnk, szívem. - Akkor majd kettőkor halunk meg éjfél helyett. Mit számít? Gondolj bele: egy bank páncélterme teletömve pénzzel! Kérlek... Archold az iroda sarkába hátrált. - Nem kényszeríthetnek... Nem fogom... Jude-ot egyre inkább kezdte érdekelni a dolog. A pénz maga nem izgatta, viszont nyers jellemének tetszett, hogy a két akarat megküzdjön egymással. - Aha, szétszórhatnánk a pénzt, mint a konfettit; nem lenne semmi. Vagy máglyát rakhatnánk belőle!
- Nem! - hüledezett Lester, majd visszafogta magát, és így folytatta: - Azt megmutatom, hogy hol a páncélterem, de a tűzben leégne a bank. És akkor mit csinálnának az emberek holnap éjszaka? A páncélterem lent van. Van kulcsom a rácshoz, a kombinációt viszont ő fogja megmondani maguknak. - Lester, ne! - Szólítson fiamnak, ahogy szokott, Mr. Archold! Mondja csak meg, mit kell tennem! - Lester, azonnal tüntesse el ezt a kettőt innen! - kapaszkodott Archold a szalmaszálba. Lester felnevetett. Odament a bankelnök másológépéhez, és megnyomta a „Szivar mintapéldány" gombot. Aztán odaadta Jude-nak az égő szivart. - Ez majd ráveszi, hogy megmondja maguknak a kombinációt. Jude azonban nem fogadta meg Lester tanácsát, legalábbis úgy tűnt. Eldobta a maga cigarettáját, és Archold szivarját szája szögletébe fogta, ami kissé eltorzította mesterkélt vigyorát. Lester felbátorodott, s vett magának is egy szivart, aztán egy-egy scotchot magának, Jessynek, és Jude-nak. Jude elmerengve kortyolgatta az italát, s közben Archoldot
méregette. Amikor megitta, a zakója gallérjánál fogva megragadta a bankelnököt, és levitte a bank tánctermébe. A táncolók, akik legtöbbje, éppúgy, mint Jude és Jessy, a rövidesen bekövetkező halálnak néztek elébe, önfeledt örömmámorban úsztak. Egy tizenhat éves lány eszméletlenül hevert a zenekari pódium tövében. Jude felcibálta Archoldot a lépcsőkön a tompa, kék fénybe. Archoldnak feltűnt, hogy a rácsos pénztárablakon, amely ezúttal a zenekari emelvény kordonjaként szolgált, még mindig ott függ Mrs. Desmond névtáblája. Jude megragadta a mikrofont. - Szünet! A szórakoztatóbizottság mindnyájunk számára egy kis újdonsággal szolgál. - A zenekar elhallgatott, a táncolók Jude és Archold felé fordultak. - Hölgyeim és uraim! Szeretném bemutatni ennek a csodálatos banknak az elnökét: Mr. Mit-is-mondtál-hogy-is-hívnak! - Archold - kiabálta Lester a táncparkettről. Charlie Archold. - Mr. Archold ki fogja nyitni a bank páncéltermét, kifejezetten a ma esti kis partink kedvéért, és ki
fogjuk dekorálni a falakat jó, régi dollárbankókkal. Pénzben fogunk úszni, nem igaz, Charlie? Archold próbálta kiszabadítani magát Jude szorításából. A tömeg hahotázni kezdett. - Meg fogják fizetni a kárt, amit itt okoztak! hörögte Archold a mikrofonba. - Még mindig van törvény a magukfajtára. Nem tehetik meg, hogy... - Hé, Jude! - kiáltott egy lány. - Hadd táncoljak az öreggel! Csak egyszer élünk, és én mindent kipróbálok! - Még hangosabb nevetés hallatszott. Archold senkinek az arcát nem tudta kivenni a lenti tömegben. Úgy tűnt, a nevetés a falakból, a táncparkettről árad, testetlenül, valószerűtlenül. A zenekar rákezdett egy lassú, nevetséges foxtrottra. Archold újabb két kéz szorításában találta magát. Jude elengedte zakója gallérját. - Mozgasd a lábadat, te hülye! Egy helyben állva nem lehet táncolni! - Kapcsoljátok be a diszkófényt! - kiáltotta Jessy. - Megfeledkezik a páncélteremről - sopánkodott Lester a lánynak. Jessy kézen fogta az öreg takarítót, és fölvezette a zenekari emelvényre, ahol azt figyelték, mint botladozik Archold kínzója karjai közt. A kék fénycsóva kihunyt. A bankot hirtelen vörös villanások töltötték be, olyanformán, mint a rendőrautók villogója. Valójában azokról jött a fény. Autókürtök hangja hallatszott - valaki megnyomta a bank vészjelzőjét. A trombita, majd a dob felvette az autódudálás ütemét. - Hadd vezessek én! - kiáltotta a lány Archold fülébe. A vörös fény egyik villanásában Archold megpillantotta a lány arcát; kegyetlen és sóvár volt, furamód hasonlított Norára - de Nora a felesége volt, és szerette őt -, aztán érezte, hogy hátratolják, a térde megrogyott, majd a korláton át leesett. A földön heverő lány felfogta a zuhanást. Lövések dördültek. Archold azt hitte, a rendőrség. Természetesen nem az volt. A fiúk lövöldöztek a forgó fényre. Archold érezte, hogy egy csomó kéz fölemeli. Fölötte mindenütt fénycsóvák pörögtek. Aztán rövid robbanás következett - az egyik mesterlövész célba talált. A kezek, amelyek a magasban tartották, kezdték széthúzni, körbe-körbe forgatni, mint egy kocsikereket, egyre gyorsabban, az autódudá-
lást elnyomó zene ütemére. Érezte, hogy a zakója kezd szakadni, majd éles fájdalom nyilallt a vállába. Egy újabb lámpa durrant. Archold a földre esett. Iszonyú fájdalom járta át egész testét. Kiverte a víz. A páncélterem ajtajában hevert. - Nyisd ki, apuskám! - mondta valaki; nem Jude. Archold látta, hogy a csapat élén Lester áll. Felemelte a karját, hogy lesújtson rá, de a fájdalom visszatartotta. Felállt, és végignézett a körülötte állók kamaszarcán. - Nem nyitom ki. Az a pénz nem az én tulajdonom. Felelősséggel tartozom azoknak, akik itt hagyták. Az ő pénzük. Én nem... - Ember! Senki nem fogja már használni azt a pénzt. Nyisd ki az ajtót! A tömegből kilépett egy lány, és odafurakodott Archoldhoz. Megtörölte a férfi homlokát, ahol vérzett. - Jobb, ha azt teszi, amit mondanak - adta elő kedvesen. - Majdnem mindegyikük megöli magát ma éjjel, és csöppet sem érdekli őket, mit csinálnak, kit bántanak. Az élet olcsó: egypár szénrúd, néhány liter víz; az ajtó mögött lévő papírdarabok semmit nem számítanak. A másolóval egy nap alatt lehet csinálni egymillió dollárt. - Nem. Nem tehetem. Nem nyitom kí. - Mindenki ide vissza, Darline, te is! Rávesszük, hogy kinyissa! A csapat vezéralakja már visszament a páncéltermet körbekerítő rácsozat mögé. Lesternél persze ott voltak a kulcsok, hogy beengedje őket a rács mögé. Darline megvonta a vállát, és csatlakozott a többiekhez. - Most pedig, elnök úr, vagy kinyitja azt az ajtót, vagy céltáblát csinálunk magából. - Ne! - Archold a kombinációs zárhoz rohant. Kinyitom! - üvöltötte éppen, amikor az egyik srác kilőtte a zár fölötti szabályozókészülék üveglapját. - Eltaláltad a pasast. - Nem találtam el. Darline odament Archoldhoz, hogy megnézze. - Azt hiszem, szívrohamot kapott. Meghalt. A fiatalok egyedül hagyták Lestert a külső teremben Archold holttestével. Lester üveges szemmel meredt a tetemre. - Megint meg fogom tenni - mondta. - Aztán megint, és megint.
A fölöttük lévő szinten az autókürtök elhalkultak, és ismét rázendített a zene, először lassan, majd egyre gyorsabban és hangosabban. Közeledett az éjfél. Charles Archold feleségét, Norát zavarta, hogy vörös a haja. Jóllehet az volt az eredeti hajszíne, de úgy képzelte, az emberek azt gondolják, hogy festi. Végül is negyvenkettő volt, és igen sok idősebb nő döntött a vörös fej mellett. - Nekem úgy tetszik, ahogy van, édesem - mondta Dewey. - Butáskodsz! - Ó, Dewey, annyira aggódom! - Nincs semmi, amiért aggódnod kellene. Tudod jól, ez nem olyan, mintha ott akarnád hagyni. - De helytelennek tűnik. Dewey felnevetett. Nora tudta, kezd meglátszani rajta, hogy duzzog, s lebiggyesztette ajkát. A férfi megpróbálta megcsókolni, de eltolta magától, és folytatta a csomagolást - mindenből elrakott egyet, amit szeretett. A bőrönd inkább szolgált szertartási eszközként, mintsem praktikus, szükséges holmiként: ha venné a fáradságot (ez pedig az a fajta fáradság volt, amit mindig szívesen vett), a boltokban egyetlen délután alatt egy egész gardróbra tehetne szert a másolóval. De szerette a régi ruháit - sok közülük még „eredeti" volt. A különbség az eredeti és a másolóból kapott darab között még elektronmikroszkóppal is kivehetetlen volt, Nora mégis némi fenntartással viseltetett reprodukciókkal szemben - mintha azokon az emberek keresztüllátnának, és mintha gyengébb minőségűek lennének. - Húsz éve házasodtunk össze, Charlie meg én. Te biztosan még csak egy kiskölyök voltál, amikor én már férjezett asszony. - Nora a gyengébb nem mozdulatával megrázta a fejét. - Még a vezetéknevedet sem tudom. - Ezúttal engedte, hogy Dewey megcsókolja. - Siess! - suttogta a férfi. - Az öregfiú bármelyik pillanatban hazaérhet.
- Ez nem fair az asszonnyal szemben - panaszkodott Nora. - El kell viselnie mindazt a borzadályt, amivel én szembesültem az évek során. - Határozd már el magad! Először Charlie miatt aggódsz, most meg az asszony miatt. Tudod mit? Amikor hazaérek, szerzek a másolóból egy másik Galahadet, hogy mentse meg az asszonyt a vén sárkánytól. Nora gyanakvással méregette a férfit. - Ez a vezetékneved? Galahad? - Siess már! - parancsolta Dewey. - Azt akarom, hogy ne legyél a házban, amíg csinálom. Nem akarom, hogy lásd... a másikat. Dewey hahotában tört ki. - Azt meghiszem! - Kivitte a bőröndöt az autóhoz, és várt, miközben Nora az ablakból őt nézte. Nora sajnálkozva ismét körbenézett a nappaliban. A ház gyönyörű volt. Az egyik legelőkelőbb villanegyedben állt. Húsz éven át a részét képezte, ha nem a nagyobbik részét. Fogalma sem volt, hogy Dewey hova akarja vinni. Borzongott hűtlensége miatt, ugyanakkor tudta, nem számít. Ahogy Dewey megmagyarázta neki, az élet olcsó - egypár szénrúd és néhány liternyi víz. A falióra 12.30-at mutatott. Sietnie kell. A másolószobában kinyitotta a kezelőpanel személyi használat lapkáját. Ez csak sürgős esetre állt rendelkezésre, de lehetett azzal érvelni, hogy ez most sürgős eset. Charles ötlete volt, hogy mintapéldányt vetessen saját testéről a másolóval. Gyönge volt a szíve, bármelyik pillanatban felmondhatta a szolgálatot, és a személyes mintapéldány jobb volt, mint az életbiztosítás. Bizonyos értelemben már-már a halhatatlansággal egyenlő. Ugyanakkor, természetesen neki is elkészült a mintapéldánya. Ez októberben történt, hét hónappal azután, hogy a bank bezárt, de mintha csak tegnap lett volna. Már június volt. Deweyval maga mellett képes lesz leszokni az ivásról. Nora megnyomta a „Nora Archold" feliratú
THOMAS M. DISCH
Az 1940-ben született amerikai szerző első novelláskötetének címadó kisregényét („One Hundred and Two H Bombs") rögtön Nebulára jelölték 1966-ban, a Camp Concentration pedig Ditmart nyert Ausztráliában, 1969-ben. On Wings of Song című, 1979-es antiutópiája John W Campbell-emlékdíjat kapott. The Dreams Our Stuff Is Made Of címmel 1998-ban tanulmánykötetet írt az SF és a valóság kapcsolatáról. Ez mind a Hugót, mind a Locus Közönségdíjat elnyerte. Magyarul eddig mindössze három novellája jelent meg, legutóbbi a 223. Galaktikában. 2008-ban hunyt el. gombot. A kezelőpanelen villogni kezdett: „KEVÉS A FOSZFOR". Nora a konyhába ment, keresni kezdte a szekrényfiókokban a foszforos edényt, és belerakta a padlózatba épített tartályba. A másoló berregni kezdett, majd egy kattanással leállt. Nora félve kinyitotta a kivitelező ajtaját. A kamra padlózatán önmaga - Nora Archold - hevert, tehetetlen kupacként, ugyanabban az állapotban, amelyben Nora (az idősebb, hűtlen Nora) volt akkor, amikor azon a bizonyos októberi napon elkészítették a mintapéldányát. Az idősebb Nora becibálta újonnan kapott reprodukcióját a hálószobába. Azt latolgatta, hagy egy üzenetet, amely megmagyarázza, mi is történt - hogy miért ment el Nora egy idegennel, akivel csak aznap délután találkozott először. Ám odakint Dewey az autó dudáját nyomkodta. Nora megpuszilta a saját ágyában fekvő, öntudatlan asszonyt, és távozott a házból, ahol húsz évig rabnak érezte magát. Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt Örökre szól s örök a lomb a fán! - Félsz? - Nem. Te? - Nem, ha fogod a kezemet - felelte Jessy, mire Jude már-már ismét átölelte. - Ne, csak fogd a kezemet! Esetleg úgy maradunk mindörökké, és akkor minden kárba vész. Megöregszünk, veszekszünk, és már nem is érdekeljük egymást. Nem akarom,
hogy ez történjen. Gondolod, hogy nekik ugyanolyan lesz, mint amilyen nekünk volt? - Nem lehet más. - Gyönyörű volt - szögezte le Jessy. - Akkor most? - kérdezte Jude. - Most - egyezett bele a lány. Jude segített neki leülni a tartály szélére, majd melléje ült. A nyílás éppenhogy elég nagy volt keltejük teste számára. Jessy szorított egyet öszszekulcsolt kezükön: ez volt a jel. Aztán egyszerre becsusszantak a gépbe. Nem volt fájdalom, csak a tudat megszűnése. Az atomok nyomban kiszabadultak kémiai kötelékeikből; ami egykor Jude és Jessy volt, immáron hozzáadódott a másológép tárolókamrájában lévő elemi anyaghoz. Ezekből az atomokból bármit újra össze lehetett állítani: élelmet, ruházatot, kanárimadarat - bármit, amiről a gépnek megvolt a mintapéldánya -, még egy új Jude-ot és Jessyt is. A szomszédos kamrában Jude és Jessy egymás mellett aludt. A nátrium-pentotál hatása kezdett gyengülni. Jude karjával átfogta Jessy vállát, ahol a nemrég részeire bomlott Jessy feküdt, mielőtt elhagyta volna kettejüket. Jessy megmoccant. Jude megmozdította a kezét. - Tudod, hogy milyen nap van? - suttogta a lány. -Hm? - Kezdődik - mondta a lány. - Ez az utolsó napunk. - Mindig az lesz, szívem. A lány dúdolni kezdett egy dalt: - Most, most, most, most, a mindörökké most van... ...örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!1 Egy órakor, amikor már az utolsó duhaj is távozott a bankból, Lester Tinburley kivonszolta Archold hulláját az utcán várakozó Cadillachez. Megtalálta a kulcsát Archold zsebében. Egy óra hosszáig tartott az út az elnök külvárosi házához - azaz egy kicsivel tovább,
mint amennyi idő alatt el lehetett szívni egy szivart a műszerfal másológépéből. Lester Tinburley 1953-ban ment dolgozni a New York-i Váltóbankba, azon nyomban, ahogy leszerelték a katonaságtól. Látta Charles Archold felemelkedését az utalványozóablaktól az emeleti számviteli osztály kölcsönkonzulensének íróasztaláig, majd végül az elnökségig, mely felemelkedéssel párhuzamosan ő is egyre följebb került a ranglétrán - a takarítószemélyzet hadnagyi fokozatába. A két férfinak, pozíciójuk jelképeivel övezve, egyformán érdeke volt a rend megőrzése, más szóval: a bürokrácia. Szövetségesek voltak a konzervativizmust illetően. A másológép megérkezte azonban mindent megváltoztatott. A másológépet be lehetett programozni, hogy az elemi részecske (meg szubatomos) készletéből minden mechanikus, molekuláris és atomszerkezetet reprodukáljon, egyszóval: bármit. A másológép akár kisebb másológépeket is tudott készíteni. Amint egy ilyen masina, még ha csak kevesek számára is, hozzáférhetővé vált, elkerülhetetlenül azzá vált mindenki számára, és amikor már mindenkinek volt egy másológépe, nem sok egyébre volt szüksége. A csodálatos gépek nem adhatták meg Charles Archoldnak a munkája végzésével és hatáskörének gyakorlásával járó önigazolást, de ilyen megfoghatatlan örömöket csak a nonkonformisták kihalófélben lévő fajtája igényelt. Az új társadalmi rendszer, amint azt Jude és Jessy esete is bizonyította, megelégedett azzal, hogy ott tegyenek szert örömre, ahol éppen találnak - a másológépben. Az örök jelenben éltek, amely igencsak a földi paradicsom közelében járt. Lester Tinburley egyik magatartást sem osztotta teljes egészében. Míg Charles Archold életmódjára az új bőség csak rossz hatással volt (bankelnökként a legtöbb olyan dolgot megengedhette magának, amelyre igazán vágyott), Jessy és Jude pedig elmerültek az idillben, Lestert ide-oda ráncigálták az élet új dolgai és a régi szokásai. A kétkezi munkával és igénytelen életvitellel eltelt ötven év alatt megtanulta, hogy a legrosszabb körülményei közepette is egy bizonyos örömmel és nagy adag büszkeséggel éljen. Jobban szerette a sört, mint a konyakot, a kezeslábast, mint a selyem köntöst. Számára a jólét túl 1: John Keats: Óda egy görög vázához (Tóth Árpád fordítása)
későn jött ahhoz, hogy méltányolja, különösképpen az a gazdagság, amelyet megfosztottak az olyan jelképektől, amilyenekkel ő (csakúgy, mint Archold) mindig is összekapcsolta: hatalom, tekintélyelv, és minden mást megelőzően a pénz. A kapzsiság lehetetlen bűn a földi paradicsomban, de Lester agya egy korábbi érában formálódott, akkor, amikor még lehetett fösvénynek lenni. Lester leparkolta a Cadillacet Archold duplagarázsában, majd a bankelnök merev testét beküszködte a házba. A hálószoba ajtaján át látta, hogy Nora Archold az ágyon hever - álomban vagy részegen. Lester belökte Archold testét a másológép tartályába. A kezelőpanelen a személyi használat lapkáját nyitva felejtették. Lester kinyitotta a kivitelező ajtaját. Ha mégis köze lett volna Archold esti halálához, akkor ezzel most tökéletesen jóváteszi. Nem érzett bűntudatot. A bankelnök elbódított testét odafektette Nora mellé, és figyelte sekély lélegzésüket. Archold talán egy kissé zavarodott lesz reggel - felfigyelt rá, hogy az irodájában is az volt. A naptári időszámítás kezdett egyre kisebb jelentőséggel bírni - már nem volt kötelező bélyegzőórát használni és határidőket betartani. - Viszlát holnap! - mondta oda régi főnökének. Biztosra vette, hogy a közeli napokban Archold ki fogja nyitni a páncéltermet, mielőtt megállna a szíve. Addig pedig mulatva figyeli, hogy a régi munkaadója mindennap beszalad a bankba. Mint a régi szép időkben. Charles Archoldnak leginkább szürkületkor tetszett az épület homlokzata. Az olyan júniusi estéken, mint akkor is (vagy július volt?) a nap bele szokott süppedni a kanyonszerű Maxwell Streetbe, és megvilágítja az oromzat szoborcsoportját: a telt keblű Kereskedelem allegorikus bőségszarujából allegorikus gyümölcsökpotyogtak az Ipar, a Munka, a Közlekedés, a Tudomány és a Művészet kinyújtott kezébe. Üresben gurult (a Cadillac motorja kifejezetten egyre romlott), szórakozottan elmerengve a parázsló szivarvégen, amikor szeme sarkából megpillantotta, hogy a Kereskedelem szobráról hiányzik a fej. Megállt. Pap Viola fordítása
Megújuló energia másképp SOKA SZERETNÉNEK megújuló
energi-
ára váltani, de ennek gyakran hiányoznak a területi adottságai. Hazánkban gyakorlatilag reménytelen 100 százalékban napenergiára támaszkodni. De az ország különböző területei, sőt egyes épületek adottságai is különbözően alkalmasak a napenergia hasznosítására. Például egy védett vagy műemléképületre sem lehet akármit felszerelni. Nem érdemes Magyarországon akárhova szélerőművettelepíteni. Például ahol én lakom, évente néhány olyan nap van, hogy sárkányt tudnék eregetni a fiammal. A házam teteje is rossz szögben áll, nem optimális a napelemek felszerelésére. Ha én ilyen nehézségekkel küszködöm, egy település helyzete sem lehet könnyebb. Hiába van pénz is, igény is erre, ha a helyi körülmények között nem valósítható meg. Erre viszont lehet megoldást találni. Nem kell ugyanott megtermelni és felhasználni az energiát. Erre épül az elektromos elosztórendszerünk is. A megoldás az lehet, ha a város olyan helyen ruházza be a pénzét zöld technológiákba, ahol ez megéri. Csak meg kell egyeznie a villamosenergia-szolgáltatóval, hogy az egyik helyen megtermelt energiát a másik he-
lyen használja fel. Vagyis a megtermelés helyén betáplálják a hálózatba, de máshol fogják azt fogyasztani. Erre jó példa például Austin városa. A texasi nagyváros 100 százalékban szélenergiát használ a város közintézményeinek működtetésére. A könyvtártól a szabadidőközponton át a rendőr- és tűzoltókapitányságig, az Austin Energy szolgáltató Green Choice megújuló energia alapú villamos áramát használja. Ezáltal Austin önkormányzata vált a legnagyobb olyan amerikai várossá, mely az önkormányzati létesítményeket teljes egészében megújuló forrásból előállított energiával működteti. A város vezetése 400 MWh energiára kötött szerződést, melyet a cég egy nyugat-texasi szélfarmon állít elő. Houston még ennél is nagyobb üzletet csinál. A városi létesítményei részére 438 MWh mennyiségben vásárol megújuló energiát, de mivel Houston sokkal nagyobb, mint Austin, ez csak a teljes energiafelhasználásuk 34%-át fedezi. A város vezetése azzal, hogy az összes középület energiaellátását megújuló forrásból elégíti ki, követendő példát mutat a kisvárosoknak, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem a világ bármely táján.
LÉGHAJTÁSÚ AUTÓ AMIKOR ALTERNATÍV meghajtású gép-
kocsiról beszélünk, elsősorban mindenkinek az elektromos autók jutnak az eszébe, esetleg még a hidrogéncella, és ezeknek különböző hibrid kombinációi. Pedig van még egy érdekes szegmens, amelyet eddig elhanyagoltak a fejlesztők: a léghajtás. Itt természetesen nem a rajzfilmekben látható, vitorlákkal vagy éppen propellerekkel meghajtott autóra kell gondolni, hanem a sűrített levegőre, amely az elősürítés révén tárolja az energiát. Az indiai Tata Motors már eddig is több különleges modellel lepte meg a világot. A gyár igyekszik alkalmazkodni az indiai viszonyokhoz, többek között ezért is fűződik nevéhez a világ legolcsóbb személyautója, a Tata Nano. A gyár egy olyan nagyvárosi miniautó koncepciójával rukkolt elő, amelyet „nullaemissziós" modellként reklámoznak. Az Airpod fantázianévre hallgató autó sűrített levegővel működik. Igy valóban nulla a környezeti terhelése, hiszen csak levegő távozik a kipufogóján, ami kvázi ingyen van. Természetesen itt is fennáll annak kérdése, hogy a sűrített levegő előállítása is energiát igényel, és ha ezt nem megújuló energiából állítják elő, akkor az autónak van környezeti terhelése, csak nem a gépkocsi környezetében jelentkezik. Természetesen nem számolhatunk olyan erővel,
mint egy hagyományos motor esetében, ezért az Airpod egy háromfős városi miniautónak készül. A dizájn teljesen egyedi, már alig emlékeztet autóra, mintha egy SF-filmből gördült volna ki. Érdekes az utasok elhelyezése is, elöl egyedül ül a vezető, mögötte a két utas, neki háttal. Ennek megfelelően nem oldalt, hanem elöl és hátul vannak az ajtók, amelyek felfelé nyílnak. Az apró méret fontos a sebesség és a hatótáv tekintetében: ez a pici autó egy tankolással akár 200 kilométeres utat is képes megtenni, 65-80 kilométer per órás csúcssebességgel. Ez városban elégnek is tűnik. Egyszerre 175 liter sűrített levegőt tud magába fogadni. Érdekes kérdés, hogy a kutak, ahol a sűrített levegőt tankolni lehet, maguk állítják azt elő, vagy hozatják. Ha a kút maga sűríti a levegőt, akkor tulajdonképpen lesz az autónak károsanyagkibocsátása, hiszen a már szennyezett levegőt pöfögi vissza a légtérbe. Igaz, a szennyezést nem növeli semmivel. De ha a kutakat felszerelnék valamilyen légtisztító berendezéssel is, ebben az esetben az autó tulajdonképpen tiszta levegőt kifújva csökkentené a város szennyezettségét. Ha a levegőt hozatják, remélem, ezeket a teherautókat is sűrített levegő fogja hajtani. A fejlesztés még javában tart, az autó megjelenését bár folyamatosan ígérik, ebben az évben már biztos nem várható.
Szepes Mária: Túl a légóceánon
„Akik eszmélnek, azokat nem veszik komolyan..."
TÁJÉKOZÓDÁSI VERSENY közben gurult
a lábához az apró, kicsit púpos, cirádás tetejű valami. Gurult a fűben, pedig a talaj sík volt. Először azt hitte, ékszerteknőc, és eleven. De nem az volt. Mikor felemelte és megfordította, nem a négy behúzott láb és apró fej látszott benne, hanem rengeteg csillámló, tűhegynyi pont, amelyek szikrázó színeket lihegve állandó működésben voltak. Mintha sohasem látott mértékben miniatürizált csipekből szerelték volna össze. Pedig alaposan ismerte az elektronikát. Szakkönyvek, folyóiratok segítségével lépést tartott minden eredményével. Nemcsak a hobbija volt. Apja a Tudományos Kutatóintézetben dolgozott, gyakran bejárt hozzá, s nem volt kétséges, hogy a nyomdokaiba lép majd. Maga bütykölte össze ügyes, okos kis komputerét. Annyira meglepte és elképesztette a kezében tartott kicsi tárgy, hogy képtelen volt továbbmenni. Azzal sem törődött, hogy rengeteg időt vesztett. Nem tudott szabadulni a furcsa érzés-
től, miszerint a tenyerén tartott valami lüktet és langyos. Mintha élne. Pedig nem élhetett. Szerkezet volt. De miféle szerkezet? Izgalom fogta el. Arcát vérhullám öntötte el. Mintha ez a hő a tenyerén tartott, gyönyörű kis ékszerből indult volna ki, és szétáradt egész testében. Kavics zörrent a háta mögött. A kis tárgyat hirtelen zsebre dugta. Nem szabad senkinek megmutatnia! Miért nem? Hülyeség! Zellei bukkant fel mögötte. Évfolyamtársa volt az egyetemen. Sokat röhögtek együtt. Néha hajnalig tartó vitákkal gyilkolták egymást. Nagyon bírta Zelleit. - Megrándítottam a lábam! - szaladt ki a száján. Hazudott. Eddig mindent elmondott neki. Azt is, hogy Lia milyen az ágyban. Meg szorongását a pókoktól. - Eredj csak tovább! Leült a fűbe, és nyomkodni, forgatni kezdte a bokáját. - Én már úgyis leégtem! „Tisztára begolyóztam!" - dühöngött magában, mikor Zellei eltűnt a bokrok között. De szégyenkező haragja egyszerre kialudt, mint a
szisszenő parázs, amelyre vizet loccsantanak. A hőt árasztó, apró dolog a zsebében halk, zizegő hangot adott. Ezüstös rezgés volt, mintha hajszálvékony drótszálakat pengettek volna. Izgalmát fokozta, hogy e zengésben volt valami panaszosan gyöngéd zeneiség. Mégis élőlény lenne? Előkapta a zsebéből. A kis szerkezet lüktetett, hőt árasztott. A füléhez tartotta. Néma volt. Tehát nem a fülével hallotta. Akkor mivel? Képzelődött! Visszadugta a zsebébe. Otthon majd alaposan megvizsgálja. Mikroszkóp alatt. Esetleg szétszedi. Megint érzékelte a cirpelő, panaszos zengést. Igen. Érzékelte. A bőrével, az agyával, egész testével. Felugrott. A fák között újra összetalálkozott Zelleivel, aki már a cél felé tartott zihálva. - Rendbe jöttél? - kérdezte futás közben. Sántítania kellett volna! Micsoda baromság! Csak nem fog ripacskodni a barátai előtt egy vacak kis szerkezet miatt?! Ez a szerkezet nem vacak! - tolult fel benne a tiltakozás. Különleges. Fontos. Hasonlíthatatlan. Azért is megmutatja nekik! Lehet, hogy komoly érték. Be ís kell szolgáltatnia. Hová? Kinek? Nem mutatta meg senkinek. Amíg látták, sántított is egy kicsit. Mindig ő nyerte a versenyt. Legfeljebb második lett. Most meg... Nem baj. Megéri. Honnan tudja, hogy megéri? Otthon sem szólt róla. Anyja már hozzászokott, hogy rögtön bezárkózik a kisszobába a szerszámai közé. „Áldozatot mutat be a robotbálványának." Anyja nevezte el így a komputerét. Apa, ha ráért, szívesen osztozott e passziójában. Sokat nevettek együtt. Apa okos, játékos, pedig „nagy fej" a számítógépszakmában. Egyáltalában nem nagyképű. Komolyan állította, hogy olyan korszakba érkeztek, amelybe a fiatalok valami többlettel születtek. Több dimenzió nyílik a tudatukból. A génjeik információi gazdagabbak. Tízmilliárd agysejtjükből számtalan milliónyi kapcsolódott szemléletük áramkörébe. Megkérdezte, mit ért dimenziókon. „Nem pusztán kiterjedéseket - mosolygott rá apa. - Tudatunk észlelésmódjának mélyebb vagy magasabb rezgéseit."
Apjának okvetlenül megmutatja titokzatos kis „ékszerteknőcét". Miért titokzatos? Este apa nem ért rá. Előadás-sorozatra készült. Azért megemlíthette volna, de... erről nem lehetett futólag beszélni. Ez persze öncsalás volt. Elektronmikroszkópját apjától kapta huszadik születésnapjára. Már nem játékszer volt, hanem a mikrovilágba hatoló, komoly felderitőeszköz. Gondosan a lencse elé helyezte a hátára fordított szerkezetet, de szemét azonnal el is kapta róla. Mintha tüzes tűkkel szurkálták volna, egész szemgolyója égett és fájt. Nem látott semmit. Patakzottak a könnyei. Két tenyerét szemhéjára szorította. A nyilalló, éles fájdalom lassan csillapulni kezdett, de még sokáig tüzes körök, fekete foltok utaztak előtte. Bizonyos volt benne, hogy nem szabad még egyszer belenéznie a mikroszkópba, mert megvakul. A „teknőcöt" nem tette a fiókjába. Magánál tartotta. Kellett, hogy testközelben érezze. Nem tudta megmagyarázni, miért. Illetve... jó volt a közelsége. Mintha narkotizálta volna. Nem. A narkó hülyít. Ez éberré, frissebbé tette. Vacsora után álmosság tört rá. Lefeküdt, de a kis szerkezetet a párnája alá csúsztatta. Furcsa álom volt. Mintha világítóan kék, langyos, áttetsző óceánban ringott volna. Tudta, a tenger valójában nem ilyen azúrszínű, csak a képeslapokon és az idegenforgalmi plakátokon. Ebben az óceánban teljesen szokatlan élet nyüzsgött. Fejét oldalra fordította. Nem a tenger flórája és faunája tűnt a szemébe, hanem egy éjszakai világváros fényei, hangyaként hullámzó tömege, mozgó járművei, kirakatok, reklámok változó színei a víz mély medrében. Az apró házak gombostűhegynyi ablakai is világítottak. Mindez azonban távol volt tőle. Nem érintette. Nem lepte meg felszínen ringó elnyugvásában. Nincs semmi köze hozzájuk védett, új létformájában. De érezte, hogy szíve nagy dobbanásokkal dörömböl a mellkasában, erei feszülnek, mintha szét akarnák robbantani medrüket. Különös. Soha nem volt még szívvágtája. A legvadabb versenyek közben sem. „Sokkhatás. Már a legprimitívebb kis fénypók is interferenciát okozott benne. Pihennie kell!"
egész, amelynek felszínén ringatózott. Halvány csodálkozással suhant át rajta. Légóceán! Persze. Magyar író, forgatókönyvíró, költő. Színészcsalád Terra körül az ember létfeltétele, amelyet rohasarjaként már gyermekkorában fellépett, es kilenc- mosan mérgez, gyilkol, tönkretesz. évesen írni kezdett. 1939-től öt esztendőn keresztül „Kár" - hallotta. Nem neki mondták, csak dolgozott élete fő művén, A Vörös Oroszlánon. Az benne hangzott. ezoterikus regény 1946-ban jelent meg először, de „Sűrűk és süketek. Időzített, öngyilkos bomnem sokkal később a fennálló hatalom bezúzatta. ba ketyeg rajta. Nem hallják. Nem veszik igaAz ezotéria mellett a tudományos-fantasztikum is zából komolyan." Villám hasította át fölötte a foglalkoztatta, és míg előbbi művei tiltólistán voltak, bársonyos feketeséget. utóbbiak a Galaktika/Kozmosz szerkesztőségnek „Ha ráeszmélnének, hogy..." köszönhetően rendszeresen eljutottak az olvasók„Akik ráeszmélnek, azokra nem figyelnek." hoz: Surayana élő szobrai (1971), Tükörajtó a tengerPárbeszéd. Egy párbeszéd folyik benne. De ben (1975), Napszél (1983), A változatlanság hullám- kik beszélnek? Emberszerű lények vagy... hossza (1986), A Tibeti Orgona (1987) stb. Az írónő „Elektrozoák!" - pendült meg benne szissze2007-ben hunyt el. nő villámként. Lénye mélyéről sokszínű, mély és magas, - formálódott meg az agyában. Az sem zavarta, aranycsengésű kacagások skálája tört fel érthogy egyes szám harmadik személyben szólnak hetetlen, de elsöprő erejű vidámsággal. A légróla. Tudta, valaki - vagy valami? - saját fogalmaóceán fölötti bársonyos sötétben finom szálak it tölti meg idegen tartalommal. Átengedte magát szövevénye csillant. e sajátos, mindenképpen barátságos áramnak. „A fény szolidaritása. Mindent mindennel összekötő kommunikációs hálózat. „Hiábavaló" - hallotta megint, de most visszIdeonfonalak." hangosan. A szavakhoz beláthatatlanul óriási tér képzete társult. A szöveget elektromos kisülések Képtelenségnek tartotta, hogy az universzisszenései, villámai kísérték. zumban az emberi az egyetlen életforma. „Jó agyantenna, de nem tehet semmit." A bolygók közeledtek, óriásivá nőttek. Természetesnek érezte e növekvő közelséget. GyerekkoVajon mit kellene tennie? Mit várnak tőle? rában, mikor falun nyaralt, fülét a villanyoszlop„Akiktől függ, azokat nem lehet behangolni." hoz szorította, s hallotta, hogy a széltől halkan Mit? - Ez az ő saját kérdése volt. zengenek a drótok. Híreket visznek és hoznak. Sercegés. Villám. Mikor volt ez? Hány millió évvel ezelőtt? „Szegény, szép, kék csillag! Őrült kis parány!" „Képtelenek kitekinteni a szkafanderükből." „Beteg!" - Ez egy másik villám volt, amely Bizonyos, hogy csak a szavait használják, a tarszéles tudattájat borított fénybe benne. talmukat nem ő gondolja el. Értette, mit akarnak kifejezni. Foglalkozott „Nevetséges!" Megint a kacagások fölfelé ökológiával. Tudta, a Föld milyen veszély felé futó trillája, zengő fényszálak és szisszenő vilsodródik. Most azonban teljes kívülállással penlámok. gette magában végig a különféle vészjelek forrásait. A Római Klub és a többi világmodell statisz„A szerkezet túl bonyolult. Megbénítja a tikáit. A fegyverkezés ördögi körének örvényét. képzeletet." A vizek biológiai halálát. Az erdők pusztulását. „Elektronikájuk..." Termőföldek elsivatagosodását. Népességrobba„Csak tökéletlen emlékezet!" nást. Terra energiakészleteinek kizsákmányoláVita folyik benne? sát. A légszennyeződés következtében létrejövő „Mit tudnak a végtelen kicsi és végtelen melegházhatást. A sarki jégsapkák lassú olvadánagy azonosságáról?" sát. Egy új özönvíz fenyegetését. Az ibolyántúli „Sejteni kezdik." sugárzástól védő ózonköpeny elvékonyodását. Ő „Ha csak egyszer is belekóstolnának az életkívül állt mindezen. Az óceán mélyén történt az nemző villámok mámorába!" SZEPES MÁRIA
„Nem lehet! Még a csillagok is kényszerpályán keringő foglyok!" „Ha rájönnének, hogy egyedül az éterben utazó, szüntelen új alakot öltő Elektrozoák szabadok!" Igen. Ő most rájött! A légóceán felszínén ringatózva belekóstolt az Elektrozoák létformájába! Elektrozoák! Csupa kacagás, nyújtózó szárnyalás és fény volt benne e furcsa szó. Karjai, ujjai, egész lénye végtelen sugarakként átfogták a világegyetemet. Csillagtól csillagig pendültek. Óriásnapok bolygóival keringtek. Homokviharokba fűződtek. Titáni vulkánok tűzszökőkútján lebegtek. Napkitörések robbanásaival szökkentek az űrbe. Zöld ködökbe merültek. Keletkező galaxisok spiráljain kergetőztek. Nem volt érző, idegekkel átszőtt, mulandó anyaguk. Végtelenből végtelenbe utaztak. Érintésük táncoló csillagport vont össze sűrű gócokká, s villámaik termékenyítő nyilával életet nemzettek rajtuk kifejezhetetlen gyönyörrel. Tovább fonódtak egymást keresztező térrác sokon át. Számlálhatatlan ideonhúr zendült meg tőlük. Fekete lyukak, bolygótemetők szívó vákuumán villantak keresztül. Lüktető kvazárokhoz, születő és haldokló égitestekhez szegődtek. Suhogó, zengő, zizegő, villámló híreket zengettek végig az univerzumot átszövő csillaghúrokon a szüntelenül megújuló örökkévalóságról. Hirtelen felriadt. De a töredékmásodperc alatt, amely ébredéséig eltelt, dobhártyarepesztő zúgással, fölmérhetetlen sebességgel zuhant lefelé. Vagy befelé? Tagjainak rándulása rezzentette teljes éberségre. Szédült. Álmának képei még frissen izzottak, torkában kacagások halkultak el. Felült. A párnájára nézett. Mintha átlátszóvá lett volna. Ugyanazok az apró, színes fényrobbanások szúrtak keresztül rajta, amelyet a hátára fordított „ékszerteknőc" belsejében látott. Még mindig álomittas. Hiszen egész ágya fénytől dereng. Csillogó por kering körülötte. Világít, mint a rádium. Szemét lehunyta egy pillanatra. Recehártyáját tört villámvonalak lézersugarai hasították keresztül-kasul. Sercegő, zengő, elektromos kisülések távolodtak tőle. Összerezzent. - Mi történt? - Anyja állt az ajtóban. Már megint nem húztad be a sötétítőfüg-
gönyt. Nem jó, ha a telehold élesen az arcodba világít! - Miért? - nyögte kifulladtan. - Hangosan nevettél álmodban! - Az ablakhoz sietett, összerántotta a függönyt. Teljesen sötét lett. Csak azt várta, hogy az ajtó becsukódjék anyja mögött. Lámpát gyújtott. Felhajtotta a párnát. Nem volt alatta semmi. Odanyúlt, ahová a kis szerkezetet csúsztatta. Vajon csak képzelte, hogy a lepedő vászna langyosan bizsereg a tenyere alatt, és egy pillanatra látja kezének csontjait, erezetét, inait, mintha röntgenlapra szorította volna? Ha megmutatja Zelleinek, vagy szól apának, akkor... Nem. Senkinek nem szólhatott róla. Senkinek nem mutathatta meg. Mert Ök így akarták. Az Elektrozoák. Nem hinnének neki. Bolondnak néznék. Kigúnyolnák. „Szegény, őrült, szép kis csillag." „Szegény, szegény beteg csillag!" Lápiszszal égett bele e szöveg. „Sűrűk és sötétek. Akik eszmélnek, azokat nem veszik komolyan." A saját agyából kölcsönvett szavakkal mondták ezt. Villámnyi pillanat alatt megvilágosodott benne, hogy az órákra hozzákerült „ékszerteknőc" megalvadt fény volt. Átutazó az emberi létformában, azután boldog, szabad fénnyé oldódott újra. Egy ijesztően nagyszerű analógia lódította meg szívverését. Vajon az ember nem megalvadt fény-e a relatív időben? Halandó sejthalmaz. Teste bonyolult mikrokozmosz, rejtélyes „ékszerteknőc". Átutazó. Megszületik, anyaga azután szétomlik, de az energiából, amely élteti, egyetlen parány el nem vész. Csak átváltozik. Mivé? Messze, valahol benső világegyetemében villámok sercentek, és kacagások skálája halkult el. Mintha ringatták volna, tudata álomtalan alvás langyos óceánjába siklott bele.
