Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00016/00046/990607.htm Új Forrás 31 ( 1999) No. 6.
NÉMETH ÁGNES Vekerdi László és Németh László Egy kapcsolat története - levelekben
Németh László naplójában 1967 nyarán a következő bejegyzést találjuk: "Itt volt F. A. és V. L. Kegyeleti látogatás, de igazi fiúi szeretet diktálja. Nagyon jól éreztem magam velük. Az éhhalálra ítélt becsvágynak is dobtak egy falatot. V. az Emberi színjátékot magasztalta: nem tudom (de tán ő maga sem), mennyire hitből s mennyire jóságból; F., bár egész nap fejfájás gyötörte, a Puskin tanulmány méltatására szedte össze búcsú előtt magát. Az igazi azonban nem az irodalomba vetett vigasz, hanem épp az, hogy barátságunk emancipálódott az írói viszony viszontagságaitól, s mint rokoni szeretet állandósult és sugárzott."1 Hogyan alakult ki ez a sugárzó "rokoni szeretet" Vekerdi László és édesapám között? -, erre keresek választ levelezésükben, írásaikban. Vekerdi László így írja le megismerkedésüket: Török Eszter, a "drága jó nyolcadik" legokosabb diákja hívta le magával a NÉKOSZ-kollegista Vekerdit 1948 augusztusában Hódmezővásárhelyre, hogy látogassák meg kedvenc tanárát. "A Kollégiumban több Németh László tanítvány élt; már csak azért sem hihettünk el soha semmit azokból a rágalmakból, amiket NÉKOSZ-tájakon is bőven terjesztettek róla. A lányok rajongóbb beszámolói nyomán valóságos szentté magasztosult. Persze afféle ateista szentté, de a valódi középkori szentek mintájára így is majdnemhogy személyes ismerősünkké és patrónusunkká változott. Érthető tehát, hogy jócskán rontotta a szorongás is az örömömet: féltem a lebőgéstől vagy egyszerűen csak a védőszent barátságtalanságától. Nem is alaptalanul. Mert amint beléptünk a Bercsényi utcai ház kapu melletti szobájába, már abból, ahogy Németh László kelletlenül felkászálódott a kopott, kinyúlt sodronyú ágy széléről, ahol érkezésünkig nyilván térdére fektetett füzetbe írhatott, látnivaló volt, hogy különösebben szíves fogadtatásra nem számíthatunk. Meg is kérdezte mindjárt, mosolyogva s mintegy védekezésképpen tartva maga elé a pepita fedeles füzetet: »Újabb udvarlójának kíván ajándékként prezentálni?« Iszonyatos zavarba jöttem; csinos útitársnőm helyett is, aki már ismerhette a munkájában megzavart író csípős modorát."2 A látogatás, az ismerkedés nem kezdődött jól, de apám azonnal megérezte Vekerdiben a rokonlelket, mert már az első sétájuk során fölcsillantott néhányat kedvenc témáiból: beszélgettek a kvantummechanikáról, a paraszt-Széchenyikről, Vásárhely szépségeiről, sőt a vásárhelyiek kedves őrültségeiről is.
Azután évekig nem találkoztak. A medikusból orvos lett s az íróból beteg; 1954 tavaszán diagnosztizálták hipertóniáját. Visszahúzódott Hódmezővásárhelyre, s onnan júniusban megy át Debrecenbe, ahol Koczogh Ákos a Petőfi Mezőberényben című egyfelvonásosát akarja megjelentetni lapjában. Ekkor találkozott Németh László újból Vekerdi Lászlóval és most már mint orvostól kér segítséget, nem mint beteg, hanem mint kísérletező ember, irodalmat betegségével kapcsolatban. Németh László Koczogh Ákosnak 1954. június 26-án írt levelében így emlékszik vissza találkozásunkra: "Kedves Ákos, még egyszer köszönöm a szíves látást, a sok lótás-futást az indulásnál, feleséged háziasszonyi gondját, a kedves estét Vekerdiékkel." 1954. október 3-án N. L. Vekerdi Lászlónak címzett levelében a hipertónia okait kutatja, de a levél végén már az irodalom is szóbakerül: "A Petőfi Mezőberényben-t, a II. Józsefet szívesen eljuttatom hozzád, esetleg még egy harmadik drámámat." Azaz már akkor nemcsak orvosként, hanem értő olvasóként is méltó partnernek találta Vekerdi Lászlót. Vekerdi októberi válaszlevelét így kezdi: "Kedves Laci Bácsi! Nagyon sokáig töprengtem, milyen megszólítást kezdjek, végül is nem tudtam okosabbra kilyukadni. Kedves Németh László! [...] »történetileg« talán ez volna a leghelyesebb, mert VI-os gimnazista korom óta, amióta a Minőség forradalmát először olvastam, így él bennem ez a fogalom. De egy kicsit szokatlanul hangzik megszólításnak. Kedves Uram! ez angolul jól hangzik, de magyarul[...] Így azután maradtam ennél. Nem akar holmi nyegle bizalmaskodást kifejezni, sőt inkább a nagy tiszteletet és szeretetet." A baráti hangra baráti válasz érkezett 1954. november 21-én Németh Lászlótól: "Kedves Laci! Hadd viszonozzam Lacival a Laci bácsit; egész Vásárhely így hív; neked ne lenne jogod hozzá? Nekem semmi sem okoz nagyobb vigaszt és elégtételt, mint ha azt látom, hogy olyan emberek életében is jelentek valamit, akik nem irodalmárok, nem nők, s hozzá pályájuk büszkeségei vagy nagy reményei. Leveledet többször elolvastam; gyönyörködtem benne, hogy adogatod kezemre gazdagabb tapasztalatodból meggyőzetlenül is az érveket, amelyek teóriámat segíthetik..." Láthatjuk: két röpke találkozás, egy levélváltás s megkötötték a barátságot - egy életre. Leveleikben az ötvenes évek során sokat foglalkoznak a hipertónia irodalmával, okait, gyógyítását vizsgáló elméletekkel. Ezekre itt nem térek ki, ez az összeállítás csak kapcsolatuk, érzelmeik alakulását kíséri figyelemmel. 1954. november végén írja Vekerdi: "minden igazán nagy költő jós: vates, a magával való keserves birkózásból faragja a jövőt. Azért aztán sokszor úgy látszik, mintha a költő irányítaná a történelmet, pedig csak jósolja[...] És ezért volt nekem tavaly nyár elején olyan nagy ünnep a Galilei olvasása - Németh László szemével a jövőbe láttam, az Evangelista Toricellik korába." Édesapám barátságának bizonyságtétele az 1955 januárjában Bóka László súlyos támadásakor3 Vekerdinek írt levél. Bizonyságtétel a levél, mert csak a fiatal orvosnak írja le állapotát, gondolatait, sőt terveit is a jövőre nézve, ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy mindenek fölött bízott benne: "Szenteste délutánján épp az állapotomat magyaráztam az egyik telefonáló barátomnak: jobban vagyok, a veszély csak az, hogy nem szedek értágítót, egy hirtelen csapás, agykéreg kataklizma védtelen találná érrendszeremet a görcs, esetleg a
szélütés ellen. Utána átmentem anyámhoz, hogy az ő kis karácsonyfája alatt is eltöltsek egy órát. Ott adták át K. Á.4 kis csomagját. A Toldy-reál értesítőjét küldte meg, amelyben az ő apja az én nyugdíjba menő apámat búcsúztatja. Mellette néhány sor s abban célzás B »pimasz cikkére«. Tudtam, hogy a relatív nyugalomnak, amelyben az ősz óta éltem, örökre vége. Otthon csak azt kérdeztem meg, melyik lapban jelent meg. Egy óra múlva 230 volt a vérnyomásom. Ha fölébe nem kerülök az izgalmamnak: éreztem, el vagyok veszve. S nem akartam, hogy a tőrdöfés ilyen jól sikerüljön. Galilei szellemét, a kísérletezést, az objektív megfigyelést hívtam segítségül. Eltökéltem, hogy az izgalmat teszem tanulmány tárgyává - (vajon az izgalom maga a vérnyomásfokozó vagy az intenzív gondolkozás amelyre az agyat kényszeríti) - s ezen az állapoton is kipróbálom bevált vérnyomás-leszorító módszereimet. A friss hódarában még gyertyagyújtás előtt kirohantam Hűvösvölgy felé - véletlenül épp a Lipótmezőig, nótákat dúdoltam, utána brómot szedtem be s a karácsonyfa alá úgy álltam, hogy el nem rontom a többiek örömét." Leutazik Hódmezővásárhelyre, de még az utcára se megy ki: "Úgy érzem - írja Vekerdinek -, mindenki azt gondolja: ez az akinek őszülő fejét megint leokádták. A H. M. cikk 5 hírére azután visszajöttem Pestre." Betegsége kezdete óta egyetlen, többszörösen ellenőrzött munkája, a Petőfi Mezőberényben jelent meg, s most ennek ürügyén Petőfi-gyalázásban marasztalják el. Ez váratlan csapás volt, át kell alakítani az életét. Erről számol be levele további részében: "A Bóka cikk következményei rámnézve ebben a pillanatban az alábbiak: 1. Kiugrasztottak a nyugodt vásárhelyi odúmból, a történtek után vissza sem mehetek oda, legföllebb csomagolni[...] 2. Az írói-mesterséget nem folytathatom. A Bóka cikket én úgy fogtam fel (s Illyés is erre céloz) mint a szerkesztőknek kiadott közlési tilalmat[...] 3. A legnagyobb baj (egy-két megírandó művem szempontjából), hogy a megmozdult méltánytalanság egyre súlyosabb görgetegére kell fölkészülnöm[...] (Azaz harc vár rám az utolsó szélütésig - holott "agydiétám" fő kelléke éppen az idill volna...)" A levél befejező részében pedig megfogalmazza, mit jelent neki Vekerdi László barátsága: "Ennyi rosszal szemben - egy kis elkapni való inda, gyökér, lefele csúszó lelkemnek cikked és leveled. A leginkább az, hogy egy tehetséges, merész s kialakult férfi számára: vagyok valami. A cikk igazolta, amit mindig mondtam, hogy a prózaírás, de az esszéírás különösen nem »mesterség«: akinek mozog az esze, van mondanivalója, s világos rendet tart benne: az ha hozzáül, esszéírónak is jobb lesz, mint aki egy életen át ebben a műfajban nyegléskedik. Más kérdés persze, hogy szabad-e vitázni ott, ahol az ellenfél érve csak az indulat elé akasztott álarc - nem vezet-e az oda, hogy magunk is igazi véleményünket leplezzük el érveinkkel. - Én legalább vitára mindig csak olyan embereket méltattam, akiknek az érvei az »eszemet« kavarták fel - (vagy ha ez fontos volt: az indulataikat lepleztem le az érveik mögött, ami ebben az esetben lehetetlen). De bár elvileg helytelenítem az ilyen »vita-cikket« -, a szívemben hálás vagyok érte, egy kis reménysugarat jelent a jövőre. K. Á. mondja, hogy márciusra fölkerülsz Pestre. Akkor legalább nekem is lesz 1. orvosom, akivel az állapotomat megbeszélhetem, 2. munkatársam, akivel hypertónia dolgozatom átrághatom, esetleg kísérletileg is tovább fejleszthetjük, 3. olvasóm, akire írás közben gondolhatok, 4. örökösöm, akire kifejtetlenül maradt gondolataim ráhagyhatom, 5. s ami a fő, látom - mert amióta Isten már a léniákon is lehunyta a szemét, s nem lát mindent, ami a szívünkben és agyunkban van, a legértékesebb támasz és vigasz egy olyan barát, akinek a szíve, agya, a műveltsége is megvan hozzá, hogy lásson minket. Ölel kis feleségeddel: Laci bácsi"
Valóban itt be is fejezhetném ezt a kis összeállítást, hisz ebben a pár sorban megnyilvánuló szeretet, megbecsülés olyan kapcsolatot jelez, amelyhez hasonlót édesapám egész levelezésében nem találtam. De folytatom, mert barátságukra - a manapság különösen ritka hűség is jellemző volt, s ennek egy-egy szép megnyilvánulását szeretném még bemutatni. Édesapám 1955 márciusában így ír Vekerdinek: "Nagyon vártam, hogy márciusra, úgy mint szó volt, fölhelyeznek s itt találkozhatunk. Bizony többet érne a gyér levelezéseknél, amelyek szükségszerűen a semmitmondás fényűzésévé válnak. Dehát az emberrel ritkán történik az amit tervbe vett s így nem csodálkozom, ha nem kerültél még fel." Részlet egy 1957. januári levélből: "Kedves Laci! Ti bizonyára megjöttetek már - s így a két fiatal pár6 közül először nektek küldöm újévi üdvözletemet. Az elmúlt hónapokban azok voltak az oázisok, amelyeket fiatal házasok közt tölthettem; előbb a városmajori négyes 7 , azután a tietek, majd a lányoméké8 is, kinn Zuglóban. Mindenütt azt éreztem, hogy a fiatalok mégiscsak elnézőbbek hozzám, mint a kortársak voltak -, no meg hogy derék emberek is, akik lassan fölöslegessé tesznek bennünket." Leveleikből kitűnik, hogy Vekerdi László aggódik édesapám egészségéért, könyveket küld neki a hipertóniától kezdve az őstörténetig a legkülönbözőbb témakörökben s közben gyakran találkoznak. Németh László pedig a "tervhalmozó" Vekerdi Lászlót félti. Részlet egy 1959. januári levélből: "Nagyon megértem, hogy egyik kalandból a másikba veted magad, az őstörténetből az impresszionizmusba, én bennem is megvolt ez a mohóság fiatal koromban. De azért lehetne annyi felelősségérzet (ha mással nem, hát magaddal, a korral romló emlékezeteddel szemben), hogy mielőtt egy új szenvedély karjába veted magad, a régit az írói illem szabályai szerint lezárod. Nem sokat kérek: az őstörténetről pl. egy ívnyi összefoglalót s utána egy részletes irodalmi méltatást, bővebbet mint amit nekem adtál. Így legalább egy esszékötet maradna ebből a vándorlásból, s ha eljön az összefoglalás ideje: az emlékezetnek igazi támasz. Mert a jegyzeteket aligha tudod használni, ha egyszer előveszed is. Ezt a fejmosást különben élőszóval is folytatjuk, készülj fel rá addig. A leghelyesebb, ha az őstörténeti esszé megírásával s felolvasásával. Jutka remélem, jól érzi magát a két könyvmoly, nagy és kicsiny között. Kezeit csókolom, Téged ölel; Laci bácsi" A Bolyaiak története Vekerdi után a drámaíró hangulatban lévő édesapámat is megfogta. Erről számol be 1959 novemberi levelében: "Egy erdélyi nő, fejébe vette, hogy drámát irat velem a Bolyaiakról. Legépeltette az apjával az egész Bolyai levelezést, s ideajándékozta. Én a Te drámádra gondoltam, s azt mondtam: legfölebb tanulmányt írnék róla: a pedagógus apa - aki egy lángeszű s kegyetlen kritikust nevel a fiában magának, ez ami ebben a témában személy szerint is érdekel. Amióta hazajöttem, keresem a munkát, amibe beleölhessem magam. S ebbe a témába igazán benne van a mi magyar életünk egész borzasztósága! Arra gondoltam - nem írhatnék-e mégis, nem drámát, de drámai költeményt róla. A tiédet így kétszeresen is elkerülné mint elsősorban Farkasról szóló munka s mint költemény."
Szerencsére a válasz, ami egy egész kis Bolyai esszé, megmaradt. Ebből egy részlet: "Nagy örömmel olvastam a Bolyai-tervet. Még jobban örülnék, ha nem »elkerülné« az enyémet, hanem megcsinálná - jól - azt, amit én is szerettem volna. Annál is inkább, mert a mintát úgyis Laci Bácsi drámáiból vettem, főleg a »Görgey«-ről és »II. József«-ről. 1956 tavaszán egymás után 4 ilyen kísérletet írtam (Bolyaiak, Kepler, Erasmus, Watteau) s még kettőt készültem (Csokonai, Bessenyei) amikre már nem került sor. Ma visszanézve úgy látom, hogy ezek az érzelmi és gondolkozási krízis vetületei voltak: az érzelmi a krízis a meg nem értett vagy félreértett tudóst háborgatta bennem (Watteau-t átírtam a festés tudósának, ami persze nem igaz), a gondolkozásomban pedig a természettudományokról történelemre való áttérés nagyon is bonyolult folyamata jelentkezett. Túlságosan is személyes ügyeim voltak ezek az írások akkor, hogy türelmem lett volna javítani rajtuk, s én túlságosan filológus ahhoz, hogy cselekvő alakokat tudjak teremteni. Nagy kínomban is azzal küszködtem, hogy beszorítsak pl. a Bolyaiakba egy Tentamenről és egy Appendixről szóló tanulmányt." További néhány részlet ebből a levél-esszéből: "Az igazság az, hogy Farkas matematikusnak is éppen olyan nagy, mint János[...] János pedig embernek se kicsi. Látszik ez az annyit szidott és lesajnált Üdvtanából is,[...] Az Üdvtanban a lehetetlen nagy vállalkozás és félig megtett utak annyira ismerős világa is keserít. [...] A tragédiát én nem a magánál nagyobb matematikust nevelt apa és a kegyetlen kritikussá vált fiú közt érzem: a két életmű matematikailag is, emberileg is külön vágányokon fut. A tragédia a két ember s a világ között van, külön-külön, amit csak indikál az egymással való - és eltúlzott - zsörtölődésük. Abból, hogy a kor két legnagyobb matematikusa egymás mellett élve kerüli egymást: a szörnyű és szörnyeteggé tevő magyar magány látszik. Farkas egy kicsit II. József: Világpolgár. Marosvásárhelyen is Göttingában él, 48-ban is a felvilágosodott századfordulón. János sokkal bonyolultabb. Az Appendix tökéletessége mellett még döbbentőbb élete sikertelensége. Nemcsak külső: belső sikertelensége is. Úgy látszik, hogy az a nagy rend, amit az Appendixbe préselt, belőle mindent kimosott." És a már személyessé váló befejező mondatok: "Én a szabadságom eltelte óta sehogy se haladok a munkával. Napi 8-12 óra teljesen értelmetlen robot után képtelen vagyok már dolgozni. Pár évvel ezelőtt még a jogosnak vélt megbecsülés hiánya gyötört, ma már sokkal elemibb és emberibb szükségletek: az időé és a szabadságé! Az öreg Farkas szerint is: »a Teleki-tékában kedvesen lehet elálmodni az alig kiállható, kedvtelen életet« [...] s ha ez az álom-lehetősége nincs meg, nem lehet élni. A megélhetést az élet árán kell megvásárolni. Lehet, hogy ez patetikus és szenvelgő, de így van, és nagyon szomorú. Szeretettel üdvözöl: Vekerdi Laci" Németh László azonnal válaszolt: "Nagyon örülök, hogy tervem ilyen hosszú levelet ugratott ki Belőled; egész kis Bolyai-esszé, el is teszem egy külön kis kartonba, tulajdonképpen ilyenféle »önkéntelen«, tájékoztató kis írásokban is fel lehetne építeni egész világokat, a forma szerénységével leplezve (vagy hangsúlyozva) tájékozottság és gondolatok gazdagságát[...] Nagyon nyomaszt, amit leveled végén életről és megélhetésről írsz. Mai állapotomban sajnos, csak önbizalom-adással tudhatlak támogatni: nemzeti s emberi érdeknek tartom, hogy olvass és gondolkozz s eredményeidet valahogy tovább adhasd, (sőt mint egyetlen öreg tanítványod írom ezt) adhassuk." A hatvanas évektől kezdve kevesebb a hosszú levél, gyakrabban találkoznak; ha Németh László Pesten van, eljárogat a Fodor Andrásék lakásán összegyűlt fiatalok közé zenét hallgatni és beszélgetni, nyaranta pedig Vekerdi László Fodor András, Tüskés Tibor és a feleségek, vagy más fiatal író társaságában utazik Sajkodra.
1960. márciusában édesapám beteg, és Vekerdi rendszeresen látogatja. Ezt köszöni meg neki április 1-jén sajkodi levelében: "Eljövetelem előtt többször is hívtalak, de nem felelt senki. Mihelyt a baj elmúlt, olyan egy-kettőre eltűntél. Pedig senkivel sem vagyok szívesebben. Nagyon jól esett, hogy betegségem alatt olyan kitartóan meg-megjelentél, hiszen tudom, hogy gazdálkodsz az idővel s milyen nehezen mégy emberek közé..." Kettőjük szerencsés találkozása lehetett volna tudománytörténeti érdeklődésük. Ekkoriban határozták el, hogy közös tudománytörténeti könyvet írnak. Ez nem egy szokványos tudománytörténet lett volna. Ebben a két szerző arra is kereste volna a választ, hogy az újkori természettudomány robbanásszerű, gyors változása mennyiben változtatta meg a gondolkodást, a viselkedési normákat, azaz a társadalom életét, amit napjainkban divatosan a két kultúra egymásra hatásának neveznek.9 Németh László 1962. novemberében kezdi el a munkát, erről szól a következő levél: "Kedves Laci! Abból az alkalomból, hogy ma délelőtt közös könyvünk írásához hozzáláttam: rádgondolok, s küldöm üdvözletemet[...] Most, hogy hozzáláttam a munkához, világosan látom kettőnk együttműködésének szerkezetét[...] Munkánk sorrendje tehát ez legyen: 1. Én megírom egy-egy fejezet törzs részét. 2. Te figyelmeztetsz a tévedésekre, elhagyott fontos dolgokra, melyeket még bedolgozok. 3. Közben már megbeszéljük: milyen jegyzeteket veszünk hozzá s azt melyőnk csinálja meg. 4. Amikor ez nagyjából megvan, akkor mégy neki a bibliográfiának, amely a legkülönbözőbb irányokba viheti tovább az addigiakat..." Vekerdi László 1963. áprilisi levelében emlegeti a közösen készített könyvet: "A könyv sorsát én nem ítélem meg olyan sötéten, mint Laci bácsi. Először is, ami már eddig kész belőle, s amit a Kísérletező emberbe tetszett erről írni, az tulajdonképpen már maga a kész könyv, alig kellene hozzá valami, inkább csak rendező és szerkesztői munka, és egy olyan esszé a tudomány és társadalom kapcsolatáról, amiről Sajkodon tetszett beszélni téli ottlétemkor (Bulton, Watt, a perifériák és centrumok »váltógazdasága«) s a többit, jegyzeteket, biobibliografikus adatokat én már elintézném. Erre szívesen adna időt Rényi10 is. És ezt a könyvet más, mint Laci bácsi, nem tudja megírni. Ennyire eggyé már nem áll többé senkiben pedagógia, művészet és tudás, ami ennek a műnek az érthetőségét, szépségét és komolyságát biztosítja majd[...] A kínált pénzt nagyon szépen köszönjük, egyelőre van miből élnünk, s most hogy újra pénzkereső ember lettem11 , talán lesz is. De azt nagyon jó tudni, hogy éhhalál előtt - inkább családomat illetően, én talán még szívesen is venném az éhhalál bizonyos fokát - van kihez fordulni..." A segítségre viszont nagyonis szükség van, ezért édesapám decemberben újból felajánlja: "A múlt évben egyszer fölajánlottam már az anyagi segítséget, amikor együtt voltatok még. Akkor abban állapodtunk meg, hogy ha szükséged lesz rá, Ti jelentkeztek. Te ezt nem tetted meg, de én most újból megkérlek rá, nyugtasd meg a lelkiismeretemet. Nem nagy összeget ajánlok fel -, csak havi 500 Ft-ot, amelyet a táplálkozásodra, fűtésedre tartozol fordítani - s amelyet a nyolc következő hónapon át a bank minden elsején kiküld a megadott címedre. Egy 1000 Ft-os csekket meg most küldenék karácsonyi gyorssegély gyanánt..." Vekerdi elérzékenyülten köszöni meg a kétoldali támogatást: "Sok levelet kezdtem már írni, amiben meg akartam köszönni: Laci Bácsi kimondhatatlanul jóleső levelét. Végül rájöttem, hogy képtelen vagyok elmondani azt, amit szeretnék. Sokszor éreztem már Laci Bácsi leveleinek önbizalom-visszaadó hatását, életem egy-egy nehéz szakaszán szinte mindig ezek segítettek át. Ez most sokkal többet jelent az eddigieknél, mert életmentő. Mostani nehéz helyzetemben legnagyobb fájdalmat az okozta, hogy - úgy éreztem - zavaros, s talán sokak
szemében gonosznak tűnő életem miatt elvesztettem Laci Bácsi szeretetét és megbecsülését. Egy anyagi segítségért köszönetet mondó levélben nem lenne illő azt írni, hogy a segítség másik, szellemi fele, még sokkal-sokkal többet jelent. Épp ezt próbáltam az elmúlt napokban annyiszor leírni, s hagytam félbe annyi megkezdett levelet..." Hatvannégy áprilisában Vekerdinek megjelenik A kísérletező ember. Jegyzetek Németh László könyvéről című írása a Kortársban. Ekkor Németh László ezt írja Vekerdi Lászlónak: "Kedves Laci! Cikkedet Simon12 még korrektúrában megküldte. Gondolhatod, milyen örömöt okozott. Nem mint segítség (hiszen se rajtam, se elsüllyesztésre ítélt művemen nem lehet többé segíteni), hanem mint - szabad így mondanom - a fiúi szeretet jele. De tán még ennél is nagyobb öröm volt, hogy végre mások előtt is büszke lehetek Rád. Hogy ki vagy, mi van a fejedben - rég tudom, de ezt a cikket olvasva, mint tapasztaltam is, másoknak is meg kell érezniök. Nemcsak a mögötte álló készültség imponál, nemcsak mint írásmű kitűnő, de olyan bölcsesség szól belőle, amelyet eddig én se fedeztem fel Benned." Vekerdi László mindig bíztatja, erősíti kételyekkel küzdő apámat, a jó híreket azonnal, kicsit nagyítva adja tovább, így 1964 júliusában is: "Az Iszony és az Égető nagy könyvsikerek, a Börsenblatt (a nyugatnémet könyvkereskedők szaklapja) az Égető Esztert a legjobban kelő könyvek közé sorolja." A levél végén saját sorsáról is beszámol: "egyelőre elég nehéz időket élek, úgy látszik, az orvosi pálya végleg bezárult előttem. (Ez olyan hátsó-ajtó féle volt eddig, vészkijárat.) A Minisztérium személyzeti osztályvezetője közölte, hogy nagy »gyakorlatkiesés« miatt orvosi állás betöltésére nem vagyok alkalmas. Voltaképpen nem is bánom. Nehéz sorsomban szeretnék reménykedni (ilyen marha vagyok), hogy itt tudok hasznosabb munkát végezni..." Hát igen, egy kort az is jellemez, hogy milyen emberek - milyen emberekkel mernek packázni. 1965-ben egy Vekerdi rádióelőadás után édesapám lelkes levelet ír neki, úgy érzi, beváltotta a hozzá fűzött reményeit, ugyanakkor ez a levél egyben szellemi végrendelet is, mintegy rábízza a magyarságot fiatal barátjára: "...megtanultad alig egy-két év alatt a tálalás művészetét. A lóugrások helyett egyenes, követhető út - s mégis bizonyos ökonómia, a gazdagságé s áttekintésé. Írók is dicsérték, hogy »jól írsz« - s arra is kezdenek rájönni, hogy egy kivételes »agyvelő« van jelen[...] Engem mindig nyomasztott, hogy ebben a szegény országban ilyen gazdagság hever ismeretlen[...] Nemcsak örülök neki - de vidámabbá is teszi a távozást; nemcsak sivatag marad itt. Noha tiltakozol a nevelői szerep ellen, látom, vonzódnak köréd emberek is, Jánosy, Fodor András félék, akiknek ebben a ránk szakadó sivatagban jó szolgálatot tehetsz. Én legföllebb kettőt kötnék, ha szabad, a lelkedre 1. Hogy taníts, értess s ne kápráztass. 2. Hogy a magyarokat, mert ostobák és komiszak (ezt nem az eddigiek alapján, az ezutániakra mondom) mégsem illik cserbenhagyni vagy épp elárulni. Rákóczi Ferenc is tudta, hogy Bécsben különb, műveltebb emberek, hozzá közelebb állók élnek, mint akiket ő pártfogásba vesz. Ezért tartom én őt, a tisztább csillagról jöttet és az elhagyottak s eltemetettek dolgát fölkarolót: a legvonzóbb magyarnak." Valószínűleg erre a levélre is emlékezett Vekerdi, amikor a Némethről írt biográfiában 13 Az árulóról ír: "Szellemes, ironikus jelenetben - Bécsben élő félig osztrák bátyja kisfiát tanítgatva - demonstrálja Görgey a sztoikus morált (hogy t. i. ha nem is hiszünk a győzelemben, de a sors oda állított, emberként vállalni kell a harcot), amely eme tudásnak
ellenére végig küzdeni kényszerítette." Vekerdi László válasza a fentebbi levélre Németh Lászlónak: "Szebb jutalmat azért az előadásért igazán nem kaphattam volna. Van valami csodálatos megérzés Laci Bácsi leveleiben: majdnem mindig erős bajomból húznak ki, szinte galléromnál fogva. S ilyenkor mindig újra érzem azt, amit csak az apja iránt érezhet az ember, ha az egyben mestere is, s szeretne - élete egyetlen igazi célja - méltó utóda lenni..." Németh László állandó gondja Vekerdi László sorsa. Többször értekezik erről Fodor Andrással is; erre utal Fodor 1965 decemberében írt levele: "Tibortól hallom, utólag problémát okozott Neked, kiről szól a Vers a fűszálról. Nem járnak messze az igazságtól, akik szerint Rólad. Mindenesetre a szerintem Hozzád leghasonlatosabb örökösről: Vekerdiről. A Nálad tett közös tavaszi látogatásunk élménye erősen bele is játszhatott a versbe. Naiv módon azt hittem, ezzel a kiáltvánnyal valamiféle sokkhatást érhetek el: - Nézzük már meg, ki ez a nagyra hivatott ember, ki napjaink Magyarországán így kénytelen élni! Illetékes részről persze senki sem volt rá kíváncsi. Avagy Vekerdit talán nem is lehet megváltani?" Részlet a Vers a fűszálról című Fodor András versből:14 Ha látjátok az utcán forduljatok meg utána, Keresztként föl a nyakáig nőttek makacs vállcsontjai. Nézzétek félve: Krisztus jár közöttünk, s mi nem tudtuk megváltani. A hatvanas évek második felétől kezdve a levelek ritkulnak, mert gyakrabban találkoznak. Édesapám Vekerdinek nemcsak kivételes képességét becsülte, nemcsak alkatilag érezte rokonának, hanem a Vekerdi-atmoszférát, a magatartást, az erkölcsöt, amit Vekerdi képviselt. Minden eredményében saját jó véleményének igazolását látta. Erre példa az 1968-ban írt levél részlete: "Kedves Laci! Tegnap este óta háromszor olvastam el tanulmányodat 15 - egyre nagyobb örömmel, tetszéssel. - Az öröm nem a magam ügyének szól (azt az életműkiadás végleg bezárta a maga »szekérvárába«), hanem agyam Vekerdi László rovatának, amely ezzel az írásoddal egy nagy igazoló dokumentumot kapott. Nem tudom, láttad-e a Híd -beli interjúmat.16 Ott az utánunk jövő tehetségek névsorába azt írtam: »tanulmányíróink közül a félelmetes tájékozottságú Vekerdi Lászlót becsülöm a legtöbbre«. Amíg leírtam, tudtam, mit vált ki ez a mondat a beavatott literátorokban - s mégis leírtam, igazságérzetem dacaként. Ez a tanulmány meggyőzött, hogy igazam volt - illetőleg annyiban nem volt, hogy a félelmetes tájékozottságot emlegettem; aki ezt írta, az írónak is egészen kitűnő, ilyen bonyolult témát - ilyen madártávlatból s mégis ilyen kitűnő részletfelismerésekkel, telibe találó idézetekkel írni meg, az ismertek közül senki sem tudná. S első kísérleteid lóugrásaira gondolva, a közbeeső évek mesterség-elsajátítását nyugtázva teszem hozzá: ilyen könnyedén." Természetesnek tűnik, hogy amikor Illés Endre megkérdezi, kivel szeretné megíratni az "Arcok és Vallomások" sorozatban a róla szóló részt, édesapám Vekerdi Lászlót ajánlja, amit a kiadó némi huzakodás után el is fogadott. A könyv 1970-ben jelent meg, s azt hiszem a Németh-irodalomban alapvető jelentőségű, mert az első róla írt monográfia és az egyetlen,
ami - alcíme szerint is - valóban Németh László vallomásai alapján készült. Édesapám, aki akkor már beteg volt, 1970. decemberi levelében így köszöni meg a könyvet: "Kedves Laci! Fodor Andrásék nálunk lesznek kedden 6 óra után. Ha addigra hazaérsz Tihanyból: gyere fel Te is, hogy megköszönjem a szép könyvet, amelyet érdemes volt még megérnem, hogy annyira ép ésszel olvashattam, hogy finomságait is megérthettem. Ha keddre nem vagy itt, gyere el, amikor tudsz. Szeretettel: Németh László" A levelezés ettől kezdve - a betegség miatt - megszakadt. Végezetül idéznék Vekerdi Lászlónak édesapám életrajzi írásáról, a Homályból homályba című kötetről írott kritikájából: "Elképzelhető, milyen indulattal olvasták az alkalmatlan helyen utánzó írók - a többség Németh kerek-perec kimondott ítéletét. Mennyivel »okosabban« tette volna, ha legalább hallgat! Csakhogy őt mindenféle érdeknél erősebben kényszerítette egész életében az igazság tisztító lángja. Már rég, még itthon is világhíres író- s gondolkozóként tartották számon, ülhetett volna nyugodtan[...], s ő még mindig tudott gondoskodni róla, hogy megtámadhassák. Még az ötvenes évek végétől fölcseperedő kritikus-gárdánk is az ő fején próbálgattagyakorolta védhetetlennek vélt lasszóit, s ő sisak nélkül, födetlen ősz fővel, mosolyogva állott elébük, s mint fáklya lobogott tekintetében a nyugtalanság. Az igazság tisztító tüzével bőszítette bátor-szelíden ellenfeleit."17 Nem ismerős a kép? Dehogyisnem, így áll előttünk a hetvenötéves Vekerdi László is!
Jegyzetek 1
Németh László: Utolsó széttekintés , Magvető-Szépirodalmi, 1980. 150. old.; F. A. = Fodor András; V. L. = Vekerdi László 2 Vekerdi
László: A Sorskérdések árnyékában , Új Forrás Könyvek Tatabánya, 1997. 5. old.
3
Bóka László: Jelszó Petőfi; Szabad Nép , 1954. dec. 19.
4
K. Á. = Koczogh Ákos
5
Horváth Márton: A Petőfi Mezőberényben vitához ; Szabad Nép 1955. jan. 1.
6
Fodor Andrásék és Vekerdi Lászlóék
7
Mészöly Miklósék és Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes.
8
Németh Ágnes lakott ekkor a férjével Zuglóban.
9 A tervezett
könyv nem készült el, csak egyes fejezeteit írta meg Németh László, ezekből állította össze, illetve pontosabban a kéziratban hátramaradt írásokat rekonstruálta Németh Judit és 1988ban Négy Könyv címen megjelentette. A könyv megmaradt bevezetőjében írta Németh László: "Az a gondolat, hogy az emberi műveltségen áttekintést szerezzek, s leglényegesebb elemeit egy összefoglaló munkában rögzítsem, most kerít harmadszor hatalmába..." Az elképzelt címek: Új enciklopédia; Négy könyv. "Most, a szerződés aláírásakor még szerényebb szerepet vállalok: nem mint enciklopédista, nem is mint tanár, csak mint egyszerű tanuló, mondjuk, előtanuló állok a tanulási lázban esett nemzet elé, hogy mielőtt lehunynám a szemem, azt, amit az emberi műveltségben legfontosabbnak látok, helyette s neki még egyszer áttanuljam." 10
Rényi Alfréd matematikus, az MTA r. tagja, az MTA matematikai kutatóintézet igazgatója.
11 Vekerdi
László ekkor az MTA matematikai kutatóintézetében kapott állást.
12
Simon István, a Kortárs főszerkesztője.
13
Vekerdi László: Arcok és vallomások ; Németh László , Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970. 270 old. 14
Fodor András: Kélt újra jel , Szépirodalmi Kiadó 1979. 208 old.
15
Vekerdi László: Németh László, az esszéista. A kiadatlan tanulmányok ürügyén, Kortárs , 1969. 1. sz. 139. old. 16 17
Hornyik Miklós interjúja. Híd (Újvidék) 1968. máj. 495 old.
Vekerdi László: Homályból homályba. Öt éve halt meg Németh László ; Somogy , 1980. 1. sz. 47. old.
