R é s z l e t e k a kö n y v b ő l
Jut eszembe, Tibikém, emlékszel a csávókra, akinek intéztem múltkor azt a kis szívességet, tudod, miről beszélek? Szólalt meg kis idő múlva Samesz, mire kissé lenyugodott, és sikeresen letörölgette a szalvétával a homlokáról az összes izzadságot. Na. Nagyon hálás az ürge, és meg akarja köszönni a dolgot. Azt elhívott este egy vacsorára. Igaz, még, mondjuk, nem találkoztam vele, és beszélni se beszéltünk, mindig csak valami emberén keresztül, ilyen fontos vállalkozó gyerek állítólag, azt sosem ér rá. De most ráér, azt nekem is építeni kell a kapcsolatokat, új barátok, új lehetőségek, így megy ez, Tibikém. Szóval, amit mondani akarok, hogy nézzél már el velem, lehet, innék is egy pertut, udvariasságból, érted, diplomáciailag. Persze, bólintottam, és inkább nem szóltam neki, hogy a szép melegítőjével láthatóan belefeküdt a maradék tatárba, a majonézbe meg a kávémba is, hogy ne érezze feszélyezve magát emiatt a vendégségben. Úgyhogy miután végeztünk a Tóniékkal, meg a Samesz is megette a diétapótló steakjét, irányba raktuk magunkat. Ahogy odaértünk, meglepődve látjuk, hogy valami diszkónál vagyunk, aminek a bejáratára rá volt baszva egy kurva nagy lakat. Jó, 1
hogy még a bulizáshoz korán volt, de hát minket ide zabálni hívtak, ahhoz meg nem kell megvárni, hogy a sok díszhuszár lendületbe álljon. Na de abban a pillanatban aztán kinyílt egy oldalsó ajtó, benne meg állt egy baltával faragott arcú ember, fekete öltönyben. Lófaszt se köpött ki a száján, csak intett egyet, azt megállt úgy az ajtóban, és szemezett a pusztával. Ebből mi arra gondoltunk, hogy azt akarja, menjünk be, csak annyira figyelt a helyes mozdulatra, hogy elfelejtette, hogy közben mondja is. Odabent a tök üres helyen üldögélt egy asztalnál öt ember, vagyis ebből kettő biztosan annak látszott, a másik háromról meg azért gondoltuk, mert rajtuk is volt ruha. A kettő közül az egyik az úgynevezett beruházó volt, a másik meg az ügyvédje, aki halszálkás öltönyben, dioptria nélküli keretes szemüvegben ült közöttük, mint szar a fűben. A másik három kőből kifaragott csubakka bemutatását meg nem erőltették. Közelebb érve meg láttuk, hogy a másik bokszban háttal nekünk ült egy kopasz idősebb fószer, és nagy szorgalommal stírölte a falat. Miután nagy vendégszeretettel megetettek minket csevapcsicsával, gibanicával, húsgombócokkal meg különféle rablóhúsokkal, desszertnek felcsaptak az asztalra egy aktatáskát. Mondták, hogy ezt tegye el szuvenírbe szépen a főnököm, cserében kérnének majd egy apró szívességet. A Samesz 2
nem különösebben szereti az ilyet, főleg, hogy nem mindegy, ki és mit kér, úgyhogy nagyban filozofált magában, hogy mekkora szívességnyi hála lapulhat a táskában, meg ki a faszomok lehetnek ezek, úgyhogy egyre idegesebben nézegette a három böszme nagy állat fejét, hogy ezeket miféle anya szülhette a világra. Közben a húsokból kiszedett szerb zászlócskával piszkálgatta a fogait. A nagy töprengésben aztán elkezdett izzadni, mert észrevette közben a zászlót, de csak még idegesebb lett, mert a zászlókat annyira ismerte, mint beduin a szánkót, úgyhogy kétségbeesetten elkezdte böködni a maradék csevapcsicsát, mert érezte, hogy az közelebb viheti a megoldáshoz, csak nem tudta, hogyan. Közben megszólalt a háttal ülő kopasz autista is, hogy tedd csak el nyugodtan a táskát. Samesz annyira be volt már túrázva, hogy ettől teljesen összezavarodott, úgyhogy megkérdezte az úrtól, hogy ő meg ki a kurva anyja, és mi a jó édes telibe baszott hátizsákos öregapja faszát szól bele az egészbe. A falbűvölő mágus hátán, mondjuk, tényleg nem állt tábla, hogy szerb maffiafőnök, de hát azért így is nagy kapufát lőtt az öreg Samesz. Nagy szerencséjére az elmúlt két órában, míg falatoztunk, és szkandereztünk a táska fölött, a helyre közben betódult vagy kétezer buckalakó, és már javában kalimpáltak a lábdobokra. Kétezer szemtanú elásásához meg rengeteg lapát kellene, és erre gyaníthatóan nem voltak infrastrukturálisan felké3
szülve vendéglátóink. Mindennek tetejébe bezörrent a helyre ötven telepi nindzsa is pufi dzsekiben, és néztek ki a sapkáik alól rettenetesen. Egy idő után az ötvenből az egyik, akire a leginkább rá volt műtve a kabát, észrevette, hogy a hely közepén lévő ember a fülessel nem a Miki egér, hanem a DJ, úgyhogy odamentek hozzá igen komor fejjel. Te vagy a DJ. Mondta vagy kérdezte aztán az egyikük. Igen, én, mondta a DJ srác kissé elbizonytalanodva, mert nem volt benne biztos, hogy még nem lehetett volna-e letagadni. (…) Nem egy nagy dolog, folytatta amaz, ugyanazon a kedélyes és szívélyes hangján, ahogy a fogorvos is szokott, miközben keresgéli a harapófogót a szerszámosládában, és ebben a pillanatban ugyanan�nyira is hatott megnyugtatólag, mint annak, aki ezt egy nagy partedlivel a nyakában hallgatja. El kéne ezt a táskát vinni valahova a holnapi napon. Jó barátomnak, Dusánnak. Ami a táskában van, hogy mondjam, diszkréciót kíván. Ezért, drága barátom, ha meg nem sértem az urat, mutatott itt rám, négyszemközt beszélnék veled pár mondatot. Igen, hát igen, zihált zavarodottan Samesz, és könyörgő tekintettel rám nézett, hogy csináljak valamit. Csináltam is, leültem, és mondtam neki, hogy menjen nyugodtan, én itt megvárom. Alig szívtam el 4
két cigit, már jött is a Samesz, a szerb meg nagyon veregette a hátát, de ez nem nagyon dobott a vérkeringésén, mert ugyanolyan fakó egy hullaszíne maradt. Végül is... csak el kell vinni valahova… mondta már a kocsiban három perc után. Meg aztán… egész kedvesnek is tűntek, nem? Nézett rám reménykedve, hátha azt mondom, hogy de. De inkább átkapcsoltam egy másik rádiócsatornára. Ekkor egy kicsit szorított a táska fogásán, geci szerbek, mondta, és kinézett az ablakon. Majd a Dugó elviszi... holnap úgyis jön ki. A Dugó meg az a hülye fiam, ennyit csak meg tudnak csinálni. Most hova menjünk? Haza, beteszem a széfbe a táskát, mert égeti már a tenyerem. Utána nem tudom. Vagy elmegyek edzőbe, vagy előtte eszem valamit. A vércukrom miatt. Megáll bennem a feszkó, tiszta görcs vagyok. Nap mint nap ezen megyek keresztül. Ezeken a buziságokon, vagy a Tóniék találnak ki valamit, vagy csak a szar van alapból, lehetne már egy hét nyugalom. Holnap, ha vége a táska-sztorinak, elmegyek egy hétre nyaralni, és kurvára nem fogok semmit csinálni. Bár azzal is mindig csak a baj van... Múltkor azon a piramisos helyen, mondmár... Egyiptom, az az, összevissza fostam magam, utána gondoltam, könnyűt eszem, salátát vagy valami, azt utána meg még jobban, már gondoltam, szólok valakinek, hogy nekem is kezdjenek el építeni egy ilyen gúlát, mert nincs sok hátra. Maldí5
vok is... Tóniék elvittek búvárkodni, merthogy az milyen király... Hát kurvára nem volt király, mert ilyen baszom nagy gombóc halak úsztak mindenütt, nem ponty meg ilyenek, hanem frankón ilyen nagy lila meg a rák tudja, milyen förtelmek. Ráadásul már kurvára kellett hugyoznom, gondoltam, eleresztem a víz alatt, erre a tökömhöz összegyűlt egy egész akváriumnyi hal. Elhiheted... Azt hittem, lerágják a faszom a helyéről, elkezdtem ordibálni, de erre kiesett a számból az oxigénes cső, hang meg nulla, ugye, azt a többiek is csak annyit vettek észre, hogy török fel, mint a gejzír, hatalmas buborékok közepette. Azt arra a izé kompenzációra vagy mire, ami a nyomás miatt kell, vagy mit magyaráztak, nem figyeltem, akkor meg elájultam. Úgy vittek ki a partra, lenyeltem vagy másfél liter vizet, amitől meg elkezdtem rókázni, mikor magamhoz tértem. Érted, ezt a hülyeséget, semmi értelme nincs az egésznek, hogy te bemenj a víz alá, ahol neked nincs helyed. Képzeld el, holnap kijönnének a halak meg a delfinek, aztán itt szambáznának a Róbert Károlyon. Felborítjuk már teljesen a természet rendjét, meglásd, nem lesz ennek jó vége. Ez az ökoizé is, a szisztémája meg minden, melegedik fel a gecibe. Pár év, azt megfővünk itt, mint egy kibaszott pacal. Nem lesz kellemes, nekem elhiheted. Te is lecserélhetnéd ezt a kibaszott vasat valami hibridre, mert kilukasztod az egész ózont, azt bejön rajta a forróság. Vagy tudod mit, akkor 6
legalább ültess fákat. Azt is, bazmeg, tudod, miért vágják azokat? A papír miatt, kibaszott papírt csinálnak a fákból, azt elfogy az oxigén is. Tudod, hol veszek én már könyveket... Pedig régen rengeteget olvastam... egy bagoly voltam, bazmeg. De hát ma fönt van már minden az interneten, ugye. Elképzeltem, ahogy Samesz tíz évvel ezelőtt próbál kinyitni egy könyvet a jó oldalánál, de hát a Tóniék sem a műveltsége miatt tartották. Ellenben bármit készséggel szolgai módon megcsinált, amit mondtak neki. Most éppen a klubjukban volt üzletvezető, ami az esetében egészen pontosan azt jelentette, hogy minden szombaton buli előtt átvette az árut, kinyitott, fel s alá mászkált a helyen, kicsit főnökösködött, mondjuk, odajött hozzám, hogy aztán Tibikém rendbe' menjen minden emitt a bejáratnál, majd visszament az asztalához enni és némit inni is. Aztán amikor már eléggé befáradt, hívtunk neki egy taxit. Tevékenységével egyébként maximálisan elégedett, ami annak tükrében elsőre meglepő lehet, hogy három éve veszteséges a hely, de ha úgy nézzük, hogy a Tóniékat ez viszont a legkevésbé sem zavarja, így sosem csesztetik semmiért, akkor már érthetőbb. Samesz szerint ugyanis ha valami gebasz van, akkor az első dolog, amit csinálni kell, hogy valakivel elkezdünk ordibálni. Ha, mondjuk, kevesen vannak a buliban, a feleségét szokta felhívni és elküldeni a picsába, hogy mit kell őt otthon is annyit basztatni, mikor itt melóba 7
is mindig csak a probléma van. Szerencsére ettől, meg a közben elfogyasztott egy üveg whiskeytől, mindig lenyugszik, így különösebb ügyet az ordibálásaiból senki nem szokott csinálni. Eddigre ráadásul elég önbizalmat merített abból, hogy vele nem üvöltöznek, csak ő másokkal, így elkezdett önállósodni is, és új csapásokon elindulni. Ennek az egyik csírája ez a szerb táskás sztori is, amiben eredetileg se szerbek, se táskák nem szerepeltek, csak építési engedélyek, okosított betonkeverők, román vendégmunkások, de olyan alázatosan megszerzett mindent, amit mondtak neki, hogy kellene, hogy láthatóan szívesen kezdték foglalkoztatni.
8
