Neil Gaiman Törékeny holmik

Neil Gaiman Törékeny holmik A kötetben szereplő novellák és versek: Bevezető (Introduction) Pék Zoltán Smaragdzöld tanulmány (A Study in Emerald) Roboz Gábor Tündérverkli (The Fairy Reel) Gálla Nóra Október a székben (October in the Chair) Pék Zoltán A titkos kamra (The Hidden Chamber) Pék Zoltán Arcasincs pórok átokvert arái az iszonytató szomj éjének tiltott zugolyában (Forbidden Brides of the Faceless Slaves in the Secret House of the Night of Dread Desire) Gálla Nóra Kavicsok az Emlék fasorról (The Flints of Memory Lane) Pék Zoltán Záróra (Closing Time) Török Krisztina Befásulni (Going Wodwo) Pék Zoltán Keserű zacc (Bitter Grounds) Török Krisztina A másik (Other People) Pék László Emlékek és kincsek (Keepsakes and Treasures) Huszár András Gondtalan boldogság derék fiúknak adatik (Good Boys Deserve Favors) Huszár András A tények Miss Finch távozásának ügyében (The Facts in the Case of the Departure of Miss Finch) Török Krisztina Különös kislányok (Strange Little Girls) H. Kovács Mária Harlekin szeret (Harlequin Valentine) Gálla Nóra Szössz… (Locks) Gálla Nóra Susan problémája (The Problem of Susan) H. Kovács Mária Utasítások (Instructions) Pék Zoltán Szerinted milyen érzés? (How Do You Think It Feels?) Kovács Kristóf Az én életem (My Life) Török Krisztina Tizenöt nagyarkánum a vámpírtarot-ból (Fifteen Painted Cards from a Vampire Tarot) Török Krisztina Falatok és falatozók (Feeders and Eaters) Roboz Gábor Kórokozó krupp (Diseasemaker’s Croup) H. Kovács Mária Végezetül (In the End) Pék Zoltán Góliát (Goliath) Roboz Gábor Lapok egy cipődobozban talált naplóból, amit egy Greyhound-buszon felejtettek, valahol félúton az oklahomai Tulsa és a kentuckyi Louisville között (Pages from a Journal Found in a Shoebox Left in a Greyhound Bus Somewhere Between Tulsa, Oklahoma, and Louisville, Kentucky) Roboz Gábor 1

Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal (How to Talk to Girls at Parties) H. Kovács Mária A csészealjak eljövetelének napja (The Day the Saucers Came) Pék Zoltán A napmadár (Sunbird) Gálla Nóra Aladdin a kalapból (Inventing Aladdin) Gálla Nóra A völgy császára (The Monarch of the Glen) Huszár András

2

BEVEZETŐ „Azt hiszem … inkább emlékeznék egy olyan életre, amit törékeny holmikra tékozoltam, mint amiben erkölcsi adósságot halmoztam fel.” Ezek a szavak álmomban jutottak eszembe, majd felébredve leírtam, bár egyáltalán nem voltam benne biztos, mit jelentenek, kire vonatkoznak. Eredetileg – nagyjából nyolc éve – úgy terveztem, hogy ez a mesékkel és képzelődésekkel teli könyv olyan novelláskötet lesz, amelynek a címe Az embereknek tudniuk kellene, hogy ki vagyunk, és azt is, hogy itt jártunk, mégpedig a Little Nemo képregény egyik sora után (amelynek gyönyörű színes reprodukciója immár megtalálható Art Spiegelmen In the Sadow of No Towers könyvében), és amelynek minden történetében egy-egy agyafúrt, megbízhatatlan narrátor meséli el az életét, azt, hogy ki ő, és azt, hogy egyszer valaha ő is itt járt. Tucatnyi ember, tucatnyi történet. Ez volt az ötlet; aztán jött a valóság és belerondított, mert ahogy elkezdtem írni a történeteket, egyesek szófogadóan felöltötték azt a formát, amit szántam neki, egyes szám első személyben szólaltak meg és valaki életéről szóltak, mások azonban erre egyszerűen nem voltak hajlandók. Az egyikkel addig nem mentem semmire, míg a szereplőket el nem neveztem az év hónapjairól, egy másik pedig addig-addig nyűglődött az identitásával, hogy kénytelen voltam harmadik személyben beszéltetni. Végül aztán elkezdtem összegyűjteni a kötet anyagát, és törtem a fejem, hogy milyen címet adjak neki most, hogy a régi már nem stimmelt. Akkor kaptam meg a One Ring Zero CD-jét, az As Smart as We Are-t, és hallottam, hogy ugyanazokat a sorokat éneklik, amiket álmomból hoztam magammal, és eltöprengtem, mit is érthettem „törékeny holmik” alatt. Pompás címnek találtam egy novelláskötethez. Végül is annyi, de annyi törékeny holmi van. Az emberek olyan könnyen összetörnek, mint ahogy az álmok és szívek is.

3

SMARAGDZÖLD TANULMÁNY Ezt a Shadow Over Baker Street („Árnyékok a Baker Street felett”) című antológiába írtam, amit Michael Reeves barátom szerkesztett John Pelannel közösen. Michael így adta ki az ukázt: „Olyan sztorit akarok, amiben Sherlock Holmes találkozik H. P. Lovecraft világával.” Elvállaltam, bár gyanítottam, hogy ez nem túl ígéretes felállás: Sherlock Holmes világa tökéletesen logikus, éppen ezért magasztalja a megoldásokat, míg Lovecraft teremtményei ízig-vérig irracionálisak, s a rejtélyek létfontosságúak az emberiség józan eszének megőrzéséhez. Ha olyan történetet írok, ami kombinálja mindkettőt, akkor azt valahogy úgy kell csinálnom, hogy közben hű maradjak mind Lovecrafthoz, mind Sir Arthur Conan Doyle-hoz. Gyerekkoromban imádtam Philip José Farmer Wold Newton-történeteit, amelyekben mások történeteiből kölcsönzött szereplők alkottak koherens világot, és roppantul élveztem, amikor Kim Newman és Alan Moore barátaim felépítették saját Wold Newton-féle világukat az Anno Dracula és a The League of Extraordinary Gentlemen formájában. Jó mókának tűnt. Arra gondoltam, valami hasonlót kellene megpróbálnom. A történet hozzávalói a fejemben sokkal jobban összeálltak, mint az elején reméltem. (Az írás hasonló a főzéshez. Néha a piskóta nem jön fel, akármit csinálsz, máskor viszont sokkal jobb íze lesz, mint álmodtad volna.) A „Smaragdzöld tanulmány” elnyerte a legjobb novelláért járó Hugo-díjat 2004 augusztusában, amire még most is roppant büszke vagyok. Továbbá szerepet játszott abban, hogy a következő évben rejtélyes módon bevettek a Baker Street Irregulars nevezetű híres csapatba. TÜNDÉRVERKLI Mint vers nem nagy szám, de hangosan felolvasni rettenetesen élvezetes. OKTÓBER A SZÉKBEN Peter Straubnak készült a Conjuctions magazinnak abba a híres számába, amit részben ő szerkesztett. A novella ötlete pár évvel korábban fogant egy kongresszuson a wisconsini Madisonban, ahol Harlan Ellison megkért, hogy írjunk közösen egy novellát. Egy díszkötéllel elkerített helyre telepedtünk le, Harlan az írógépével, én a laptopommal. Mielőtt azonban nekiláthattunk volna, Harlannak be kellett fejeznie egy bevezetőt, és amíg ő befejezte a bevezetőjét, én elkezdtem ezt a novellát, amit aztán megmutattam neki. „Nem, ez tipikus Neil Gaiman-novella” – mondta. (Úgyhogy félretettem, és elkezdtünk egy másikat, amin Harlannal azóta is dolgozunk. Bizarr, de ahányszor összeülünk, a történet mindig rövidül.) Szóval a sztori egy része ott pihent a gépemen. Pár évre rá Petertől meghívást kaptam a Conjuctionsbe. Egy halott fiúról és egy élőről akartam írni ujjgyakorlat gyanánt egy tervezett gyerekkönyvhöz. Eltartott

4

egy ideig, mire kiókumláltam, merre menjen a történet, és amikor befejeztem, Ray Bradburynek ajánlottam, aki biztosan sokkal jobban megírta volna. 2003-ban megnyerte nekem a legjobb novella Locus-díját. A TITKOS KAMRA Nancy Kilpatrick és Nancy Holder szerkesztők kértek fel, hogy írjak valami „gótikusat” az Outsiders antológiájukba. Én úgy látom, hogy a Kékszakáll történetnél és annak variánsainál gótikusabb történet nincs is, úgyhogy írtam egy Kékszakáll-verset, amely egy szinte üres házban játszódik, ahol akkor éppen laktam.

ARCASINCS PÓROK ÁTOKVERT ARÁI AZ ISZONYTATÓ SZOMJ ÉJÉNEK TILTOTT ZUGOLYÁBAN Ezt a történetet ceruzával kezdtem el írni egy szeles téli estén az ötös és hatos peron közti váróban, az East Croydon vasútállomáson. Huszonkét éves voltam, majdnem huszonhárom. Amikor elkészültem, legépeltem és elküldtem két ismerős szerkesztőnek. Az egyik csak rápillantott és fanyalogva közölte, ez nem az ő asztala, és őszintén szólva nem hinné, hogy bárkinek is az asztala, a másik meg elolvasta, együttérzően nézett rám és visszaadta, mondván, azért nem fog soha megjelenni, mert pikáns ostobaság. Én pedig félretettem és örültem, hogy megkíméltek a nyilvános megszégyenüléstől, attól, hogy még többen olvassák és utálják. A novella így is maradt olvasatlanul vagy húsz évig, dossziéból dobozba, dobozból hordóba került, irodából alagsoron át padlásra vándorolt, és ha véletlen netán gondoltam is rá, akkor mindig hálát adtam az istennek, hogy nem jelent meg. Egy szép nap aztán kértek tőlem egy novellát egy Gothic! című antológiába, nekem meg eszembe jutott a kézirat a padláson, és felmentem érte, hátha van benne valami menthető. Elkezdtem olvasni, és ahogy olvastam, lassan elmosolyodtam. Elég viccesnek találtam, és okosnak is; jó kis történet – az esetlensége egy írótanonc tapasztalatlanságából származott, könnyen lehetett javítani. Előkaptam a számítógépet, és húsz évvel az első után másodszor is megírtam a történetet, a címet a jelenlegire rövidítettem, majd elküldtem a szerkesztőnek. Minimum egy recenzió pikáns ostobaságnak tartotta, de ez volt a kisebbségi vélemény, a novellát több „az év legjobb”-féle antológia átvette, és 2005-ben megkapta a legjobb novelláért járó Locus-díjat. Nem igazán tudom, mi ebből a tanulság. Néha az ember nem annak mutat meg egy munkát, akinek kellene, és különben se szerethet mindenki mindent. Néha azért eltűnődöm, mi minden lehet még azokban a dobozokban a padláson.

5

KAVICSOK AZ EMLÉK FASORRÓL; GONDTALAN BOLDOGSÁG DERÉK FIÚKNAK ADATIK Az egyik novellát Lisa Snellings-Clark egy szobra ihlette, amin egy férfi nagybőgőt fog, ahogy én gyerekkoromban; a másikat egy valós kísértettörténeteket tartalmazó antológiának írtam. A legtöbb szerzőnek sikerült kielégítőbb történetet írnia, bár az enyémnek meg volt az az előnye, hogy ha nem is kielégítő, de tökéletesen igaz. Ezeket a novellákat először az Adventures in the Dream Trade gyűjtötte össze, a NESFA Press 2002-es kiadványa, benne sok bevezetővel és mindenféle holmival. ZÁRÓRA Michael Chabon szerkesztett egy könyvet zsánernovellákból, hogy demonstrálja, milyen jó móka egy-egy történet, valamint hogy pénzt gyűjtsön a 826 Valencia számára, amely segíti a gyerekeket, hogy írni tanuljanak. (A könyv McSweeney’s Mammoth Treasury of Thrilling Tales címet kapta.) Kért tőlem egy novellát, én pedig megkérdeztem, milyen zsáner hiányzik még. Egy M. R. James-féle kísértettörténetet akart. Úgyhogy nekiálltam hagyományos kísértettörténetet írni, de az elkészült novella többet köszönhet Robert Aickman általam szeretett „különös történeteinek”, mint Jamesnek (noha a végén kiderült róla, hogy klubnovella is, így lett belőle kettő az egyben). Több antológia is átvette, és 2004-ben elhozta a legjobb novella Locus-díját. A novellában szereplő összes hely valóságos, bár néhány nevet megváltoztattam: például a Diogenész Klub valójában a Trójai Klub volt a Hanway Streeten. Néhány ember és esemény is valóságos, sőt valóságosabb, mint az ember hinné. Ahogy ezt írom, átfut a fejemen, hogy vajon az a kis színház áll-e még, vagy lerombolták és házakat építettek a helyén, de őszintén szólva valójában nem is akarom tudni. BEFÁSULNI Ez a vers Terri Windling és Ellen Datlow antológiája, a The Green Man számára készült. KESERŰ ZACC 2002-en összesen négy novellát írtam, s azt hiszem, közülük ez a legjobb, bár nem nyert semmilyen díjat. Nalo Hopkinson barátom Mojo: Conjure Stories antológiájába írtam. A MÁSIK Nem emlékszem, hol voltam épen, milyen nap jutott eszembe ez a Möbiustörténet. Arra emlékszem, hogy lefirkantottam az ötletet meg az első sort, és eltöprengtem: eredeti vagy egy gyerekként olvasott történet rémlik fel? Valami

6

Frederic Browntól vagy Henry Kuttnertől? Másvalakiének éreztem, túl elegáns, feszes és befejezett ötlet volt, gyanakodtam rá. Úgy egy évre rá egy repülőgépen unatkozva ráakadtam egy jegyzetre, és mert a magammal hozott magazint kiolvastam, egyszerűen nekiláttam, és be is fejeztem, mire leszálltunk. Akkor felhívtam egy rakás tudós barátomat és felolvastam nekik, hátha valakinek ismerős, hátha valaki már olvasta. Nemet mondtak. Általában azért írok novellát, mert valaki megkér rá, s most először volt egy novellám, amit senki nem várt. Elküldtem Gordon Van Geldernek a Magazin of Fantasy and Science Fictionhöz, aki elfogadta, csak a címet változtatta meg, amit ráhagytam (az enyém „Túlvilág” volt.) Sokat írok repülőgépen. Amikor elkezdtem írni az Amerikai isteneket, írtam egy novellát egy gépen New Yorkba tartva, amiről biztos voltam, hogy valahol a könyvbe szőve végzi, de végül nem találtam neki helyet sehol a könyvben. Amikor a könyv elkészült, a novellából képeslapot csináltam, és elfelejtettem. Pár évvel később a Hill House Press, akik korlátozott példányszámban, rendkívül szép kivitelben adják ki a könyveimet, elküldte az előfizetőinek mint saját karácsonyi képeslapját. Címe nem volt. Legyen. A TÉRKÉPKÉSZÍTŐ Az ember leginkább úgy tud részletezni egy mesét, ha elmeséli. Nem igaz? Az ember úgy beszél egy történetről magának vagy a világnak, hogy elmeséli. Ez egyensúlyozás és álom. Minél pontosabb a térkép, annál jobban hasonlít a területre. A legpontosabb térkép maga a terület, így egyszerre tökéletesen pontos és teljességgel használhatatlan. A mese s térkép, ami pedig a terület. Ezt ne feledd. Majd’ kétezer éve élt egy kínai császár, aki megszállottan fel akarta térképeztetni a földet, amin uralkodott. Felépíttette Kína miniatűr mását egy szigeten, amit nagy költségen és mellesleg számos emberélet árán készíttetett (mivel a víz mély és hideg volt) egy tavon, a királyi birtokon. Ezen a szigeten minden vakondtúrás egy hegy volt, és minden csermely folyam. Teljes fél órába telt a császárnak körbejárni a sziget partját. Minden hajnalban még pirkadat előtt száz ember átgázolt-úszott a szigetre, és gondosan megjavította a tájnak azt a részét, amit netán megrongált az időjárás, a vad madarak vagy maga a tó; és átalakították vagy eltávolították a birodalmi földek azon részeit, amelyeket a valóságban ragadtak el áradások, földrengések vagy földcsuszamlások, hogy jobban hasonlítson a való világra. A császárt ez egy évig ki is elégítette, mígnem bensőjében egyre nőtt az elégedetlenség a szigettel kapcsolatban, és elalvás előtt elkezdett tervezni egy másik térképet, birodalmának egy a százhoz arányú modelljét. Minden ház és épület, minden fa, domb és állat reprodukálva lesz eredeti nagyságának századrészében. 7

Grandiózus terv volt, amelynek kivitelezése kimerítette volna a császári kincstárat. Több ember kellett volna, mint amennyit az elme elképzel: térképeket készíteni és méréseket végezni, földmérők, népszámlálók, festők; modellkészítők, fazekasok, ácsok és kézművesek. Hatszáz hivatásos álmodó kellett volna, hogy feltárják a dolgok természetét a fák gyökerei alatt, a legmélyebb hegyi barlangokban és a tengerek mélyén, hiszen ahhoz, hogy a térkép érjen valamit, tartalmaznia kellett nemcsak a látható, de a láthatatlan birodalmat is. Ez volt hát a császár terve. Az a miniszter, aki a jobb kezének számított, próbálta is lebeszélni egyik este, ahogy a palota kertjében sétáltak a hatalmas, arany hold alatt. – Tudnia kell, fenség, hogy amit szándékozik, az… Itt cserbenhagyta a bátorsága, elhallgatott. Sápadt ponty törte át a víz felszínét, szétszakítva az aranyló hold tükörképét száz táncoló darabkára, melyek mind egy-egy parányi holddá kerekedtek, aztán ezek a holdak összeolvadtak egy visszatükrözött fénykörré, mely aranyszínben lógott az éji ég színű vízben, oly gazdag bíborszínben, amit sosem lehet feketének nézni. – Lehetetlen? – kérdezte a császár jámboran. A császárok és királyok akkor a legveszélyesebbek, amikor a legjámborabbak. – A császár egyetlen kívánsága sem lehetetlen – felelte óvatosan a miniszter. – Költséges viszont igen. A térkép létrehozása kiapasztja a birodalmi kincstárat. Kiürítesz városokat és falvakat, fenség, hogy meglegyen az a föld, amire a térképet alapozod. Olyan szegény országot hagysz magad után, hogy utódaid kormányozni sem tudják. Tanácsadódként a kötelességemet mulasztanám el, ha nem próbálnálak lebeszélni. – Talán igazad van – mondta a császár. – Talán. De ha hallgatnék rád, és elfelejteném, beteljesítetlenül hagynám a térképvilágomat, akkor az kísértené a világomat és az elmémet, elrontaná az étel ízét a nyelvemen, és a bor aromáját a számban. És ekkor elhallgatott. Messze a kertben egy fülemüle dalát hallotta. – De ez a térképország csak a kezdet – avatta bizalmába tanácsosát a császár. – Mert már építése közben hőn áhított mesterművemet tervezem majd. – És mi lenne az? – kérdezte a miniszter jámboran. – A Birodalom olyan térképe, amiben minden házat életnagyságú ház jelöl, minden hegyet egy hegy, minden fát ugyanakkora és ugyanolyan típusú fa, minden folyót folyó, minden embert egy ember. A miniszter mélyen meghajolt a holdfényben, és tiszteletteljesen több lépésre lemaradva, mélyen gondolataiba merülve sétált vissza a Császári Palotába a császár mögött. A feljegyzések szerint a császárt álmában érte a halál, ami igaz is – habár hozzátehetnénk, hogy a halálnak segítője is akadt; és hogy a legidősebb fiát, aki utána következett a trónon, nemigen érdekelték sem a térképek, sem a térképkészítés. 8

A sziget a tavon a vadmadarak és mindenféle vízi szárnyasok menedéke lett, hisz nem volt, aki elűzze őket. Elcsipegették a kis hegyeket, hogy megépítsék a fészküket, a sziget partjait a víz mosta el, majd idővel teljesen elfelejtették, csak a tó maradt. A térkép eltűnt, a térképkészítő is, de a föld tovább élt. EMLÉKEK ÉS KINCSEK Ez a novella, amelynek alcíme eredetileg „Szerelme történet”, képregényként indult Oscar Zarate noir-gyűjteménye, az It’s Dark in London számára, amelyet Warren Pleece illusztrált. Warren nagyszerű munkát végzett, én azonban nem voltam elégedett a sztorival, és azon törtem a fejem, mitől lett a magát Smithnek nevező férfi az, aki. Aztán Al Sarrantonio kért tőlem egy novellát a 999 című antológiájába, és úgy gondoltam, érdekes lenne újra meglátogatni Smith-t és Alice urat meg az ő történetüket. Ebben a kötetben egyébként egy másik történetben is szerepelnek. Azt hiszem, még van elmesélendő történet a kellemetlen Smithről, különösen arról, amikor Alice úrral elválnak az útjaik. A TÉNYEK MISS FINCH TÁVOZÁSÁNAK ÜGYÉBEN Ez a történet úgy fogant, hogy mutattak egy Frank Frazetta-festményt, amin egy barbár nőt tigrisek vesznek körbe, és megkértek, hogy írjak hozzá kísérőmesét. Nem jutott eszembe semmi, hát helyette elmeséltem, mi történt Miss Finchcsel. KÜLÖNÖS KISLÁNYOK …valójában tizenkét nagyon rövid történet, amiket Tori Amos Strange Little Girls CD-jéhez írtam. Cindy Sherman és a dalok hatására Tori minden dalhoz külön egyéniséget talált ki, és én mindegyiknek írtam egy történetet. Kötetben nem jelent meg, csak a turnékönyvben, és sorok elszórva a CD füzetkéjében. HARLEKIN SZERET Lisa Snellings-Clark szobrász és festő, és én évek óta imádom a munkáit. Volt egy könyv Strange Attractions címmel, amelynek alapjául Lisa egyik óriáskereke szolgált, és jó pár remek író történeteket írt az óriáskeréken utazóknak. Engem felkértek, hogy a jegyszedőről, egy vigyorgó bohócról írjak. Hát írtam. Általában a történetek nem írják meg magukat, de ennél csak arra emlékszem, hogy kitalálom az első sort. Utána mintha tollba mondták volna azt, ahogy Harlekin vígan áttáncolta-botladozta a Valentin-napot. Harlekin a commedia dell’arte tréfacsináló alakja volt, láthatatlan csínytevő maszkban és varázsbottal, kosztümjén gyémánt lakú foltok. Imádta Columbinet, szerelmével üldözte minden előadásban, s közben olyan tipikus alakokkal

9

akadt össze, mint az orvos meg a bohóc, és átalakított mindenkit, akivel csak találkozott. SZÖSSZ… Az „Aranyhaj és a három medve” a költő Robert Southey meséje. Vagyis nem, az ő verziója egy öregasszonyról és három medvéről szól. A történet menete ugyanaz volt, de az emberek megérezték, hogy jobb lenne, ha egy fiatal lányról szólna, nem pedig egy öregasszonyról, és amikor ők mesélték, a lányt tették bele. A tündérmesék persze ragályosak. Az ember elkaphatja őket, megfertőzhetik. Ez az a valuta, amit megosztunk azokkal, akik azelőtt járták a világot, hogy mi egyáltalán megérkeztünk. (Amikor a gyerekeimnek mesélek olyan meséket, amiket én is a szüleimtől és nagyszüleimtől hallottam, olyan érzésem támadt, hogy része vagyok valami különlegesnek, része magának az élet végtelen folyamának.) Maddy lányom, aki kétéves volt, amikor ezt írtam neki, ma már tizenegy, és noha még most is osztozunk történeteken, immár tévében vagy filmen. Ugyanazokat a könyveket olvassuk, és beszélünk róluk, de már nem olvasom fel neki, és még az is hitvány pótléka volt a fejből kitalált történeteknek. Hiszem, hogy tartozunk egymásnak azzal, hogy meséljünk. Ez annyira hitvallás, amennyire nekem volt, van vagy valaha lesz olyanom. SUSAN PROBLÉMÁJA Az orvos, akit a hotel felhívott nekem, azt mondta, azért fáj a nyakam annyira, azért hányok, vergődöm a fájdalomtól és vagyok kába, mert elkaptam az influenzát, és elkezdett fájdalomcsillapítókat és izomlazítókat sorolni, amikről úgy gondolta, helyre hoznak. A listáról vettem egy fájdalomcsillapítót, visszatántorogtam a hotelbe, ahol egyszerűen kinyúltam, nem bírtam mozogni, gondolkodni, akár a fejemet egyenesen tartani. A harmadik napon felhívott a saját orvosom otthonról, mert riasztotta az asszisztensem, Lorraine. „Nem szívesen diagnosztizálok telefonon, de agyhártyagyulladásod van – mondta, és igaza lett. Hónapok teltek el, mire tudtam annyira tisztán gondolkodni, hogy írhassak, és ez a novella volt az első kísérletem. Mintha újra meg kellett volna tanulnom járni. Al Sarrantonio fantasy antológiájába, a Flightsba került. Gyerekkoromban én is százszor végigolvastam a Narnia-könyveket, aztán felnőttként még kétszer a gyerekeimnek. Annyi minden van bennük, amit szeretek, de mindannyiszor igen problematikusnak és mélyen irritálónak érzem Susan eltüntetését. Azt hiszem, olyasmit akartam írni, ami ugyanilyen problémás és ugyanannyira irritáló, ha más szempontból is, és mindeközben a gyermekirodalom elképesztő erejéről is akartam beszélni. UTASÍTÁSOK 10

Habár a Tükör é füst kötetbe számos vers került, ezt a könyvet eredetileg tisztán prózának szántam. Végül csak tettem bele verset is, leginkább mert ezt annyira szeretem. Ha azok közé tartozol, akik nem szeretik a verseket, vigasztaljon a tudat, hogy – akárcsak ez a bevezető – ingyen van. A könyv ugyanannyiba kerül velük és nélkülük, senki nem fizet nekem többet, amiért beleteszem őket. Néha jó valami rövidet felvenni, elolvasni és letenni, ahogy néha jó tudni egy történet hátterét, és különben se muszáj elolvasni. (És noha heteket töltöttem vidáman agonizálva azon, mi hová kerüljön pontosan a kötetben, hogyan a legjobb elrendezni, úgy olvasod, ahogy éppen kedved szottyan.) Ez a vers szó szerint használati utasítások sora, hogy mihez kezdj abban az esetben, ha egy tündérmesében találod magad. SZERINTED MILYEN ÉRZÉS? Kértek tőlem novellát egy antológiába, ami a vízköpőket választotta témájául, és egyre közelgett a leadási határidő, nekem pedig semmi nem ugrott be. Akkor eszembe jutott, hogy a vízköpőket templomokra és székesegyházakra teszik védelem gyanánt. Eltöprengtem, másra is lehetne-e tenni védő vízköpőt. Például egy szívre… Így nyolc év után újraolvasva a novellát, némileg meglep benne a szex, de ez valószínűleg csak a történettel szembeni általános elégedetlenségem. AZ ÉN ÉLETEM Ezt a bizarr kis monológot egy zoknimajmot ábrázoló fényképhez írtam egy olyan Arne Svenson könyvbe, amelyben kétszáz zoknimajom fényképe szerepelt a nem meglepő Sock Monkeys („Zoknimajmok”) címen. Az én zoknimajmom úgy festett, mint akinek kemény, de érdekes élete volt. Egy régi barátom akkoriban kezdett írni a Weekly World Newsnak, és nagyon élveztem neki kitalálni történeteket, amiket felhasználhat. Elkezdtem azon töprengeni, hátha van valaki valahol, aki Weekly World News–féle életet él. Ez a szösszenet a könyvben prózaként volt nyomtatva, de én jobban szerettem így tördelve. Nem is kétlem, hogy ha van elég alkohol és hajlamos hallgatóság, a végtelenségi lehet folytatni. (Néha kapok leveleket honlapomra, azt kérdezve, nem bánom-e, ha használnak ezt-azt tőlem próbaszövegnek meghallgatásokra. Nem bánom.) TIZENÖT NAGYARKÁNUM A VÁMPÍRTAROT-BÓL Még hét történet kell a Nagyarkánumhoz, és megígértem Rick Berry művésznek, hogy egy nap megírom őket, és megfestheti.

FALATOK ÉS FALATOZÓK 11

Ez a történet egy rémálomból született, ami a húszas éveimben kísértett. Imádom az álmokat. Eleget tudok róluk, hogy értsem, az álomlogika nem történetlogika. Hogy egy álmot ritkán lehet történetként visszaadni: ébredéskor aranyból levél lesz, selyemből pókháló. Azért van, amit vissza tudsz hozni az álmodból: hangulat, pillanatok, emberek, egy-egy téma. Ez az egyetlen, amikor egy teljes történetet visszahoztam. Először képregénynek írtam meg, és a multitalentum, Mark Buckingham illusztrálta, majd megpróbáltam elképzelni egy pornografikus horrorfilmhez, amit nem csináltam meg (a címe: „Megzabálva: jelenetek egy filmből”). Pár éve Steve Jones szerkesztő megkérdezte, nem akarom-e újraéleszteni egy méltatlanul elfeledett történetemet a Keep Out the Night antológiához, nekem meg eszembe jutott ez a történet, hát feltűrtem az ingujjamat és megírtam. A gyapjas tintagomba valóban csodás ízű gomba, csak nem sokkal a leszedés után szétmállik kellemetlen, fekete, tintaszerű anyaggá, ezért is nem látni boltban. KÓROKOZÓ KRUPP Megkértek, hogy írjak egy bejegyzést egy képzelt betegségekről szóló könyvbe (The Thackery T. Lambshead Pocket Guide to Eccentric and Discredited Diseases, Jeff VanderMeer és Mark Roberts szerkesztésében). Úgy gondoltam, érdekes lenne egy olyan képzelt betegség, ami képzelt betegségek készítésére kényszerít. Megírtam egy Babble nevű, rég elfeledett program és egy háziorvosoknak szóló, poros kötet segítségével. VÉGEZETÜL Próbáltam elképzelni a Biblia legutolsó könyvét. Az állatokról szólva pedig hadd jegyezzem meg, milyen boldog voltam, amikor megtudtam, hogy a jeti szó szerint azt jelenti, „az a dolog ott”. (–Gyorsan, bátor himalájai vezető, mi az a dolog ott? – Jeti? – Értem.) GÓLIÁT – Kérnek tőled egy novellát – mondta az ügynököm pár éve. – Egy film honlapjára megy, ami még nem jött ki. Mátrix a címe. Elküldik a forgatókönyvet. Érdeklődve elolvastam a forgatókönyvet, megírtam a novellát, ami egy héttel a bemutató előtt került fel, és azóta is olvasható. LAPOK EGY CIPŐSDOBOZBAN TALÁLT NAPLÓBÓL, AMIT EGY GREYHOUND-BUSZON FELEJTETTEK, VALAHOL FÉLÚTON AZ OKLAHOMAI TULSA ÉS A KENTUCKYI LOUISVILLE KÖZÖTT 12

Ezt Tori Amos barátom Scarlt’s Walk turnékönyvébe írtam pár éve, és rendkívül boldog voltam, amikor bevette egy antológia. Lényegében a Scarlet’s Walk zenéje ihlette. Az identitásról, utazásról és Amerikáról akartam írni, egy apró kísérődarabnak szántam az Amerikai istenekhez, amiben minden, beleértve a megoldást, épp annyira lebeg, hogy ne legyen elérhető. HOGYAN BESZÉLGESSÜNK BULIN CSAJOKKAL A történetírás folyamata éppen annyira lenyűgöz, mint az eredménye. Ez a novella például két különböző (félresikerült) kísérletből született, hogy megírjam egy turista földi látogatását az ausztrál kritikus és szerkesztő Jonathan Strahan The Starry Rift antológiájába. (Ez a történet nem szerepel benne. Most először jelenik meg. Jonathan könyvébe remélhetőleg írok egy másik történetet.) A sztori, ami eszembe jutott, nem működött, pár töredéket kaptam, nem mentem vele semmire. Végem volt, elkezdtem e-mailezni Jonathannek, hogy nem lesz novella, legalábbis tőlem. Visszaírt, hogy most kapott egy pompás novellát egy szerzőtől, akit én is tisztelek, és ő huszonnégy óra alatt megírta. Így hát fogtam egy üres noteszt meg egy tollat, levonultam a pavilonba a kert végében, és a délután leforgása alatt megírtam ezt. Pár héttel később fel is olvashattam a legendás underground zenei klubnak, a CBGB-nek adott jótékonysági estélyén. A lehető legjobb helyszín volt felolvasni egy történetet a punkról és 1977-ről, nagyon boldog voltam. A CSÉSZEALJAK ELJÖVETELÉNEK NAPJA Egy hotelszobában írtam New Yorkban azon a héten, amikor a Csillagpor regényemet mondtam fel hangoskönyvnek, és vártam a kocsit, hogy elvigyen. Rain Graves költő és szerkesztő kért pár verset tőlem a honlapjára (www.spiderwords.com). Örömmel fedeztem fel, hogy felolvasva is hat. A NAPMADÁR Idősebbik lányom, Holly pontosan megmondta, mit kér a tizennyolcadik születésnapjára. „Olyasmit akarok, amit senki más nem adhat meg, apa. Írj nekem egy novellát.” És mert jól ismer, hozzátette: „És tudom, hogy mindig késel, és nem akarom, hogy stresszeljen meg ilyesmi, úgyhogy ráérsz odaadni a tizenkilencedik születésnapomig.” Élt egy író az oklahomai Tulsában (2002-ben halt meg), aki a 1960-70-es évek fordulóján a világ legjobb novellistájának számított. R. A. Laffertynek hívták, besorolhatatlan, bizarr, utánozhatatlan novellákat írt – az ember egyetlen sorból tudta, hogy Laffertyt olvas. Fiatalkoromban írtam neki levelet, és válaszolt. „A Napmadár” az én kísérletem a Lafferty-novellára, és megtanultam belőle pár dolgot, főleg hogy mennyivel nehezebb csinálni, mint amilyennek látszik. Holly csak tizenkilenc és fél évesen kapta meg, amikor az Anansi Boys közepén jártam, és ott tartottam, hogy ha sürgősen nem fejezek be valamit – bármi –, 13

megőrülök. Az ő engedélyével jelent meg egy könyvben (rendkívül hosszú címen, amit gyakran úgy rövidítenek Noisy Outlaws, Unfriendly Blobs, and Some Other Things That Aren’t As Scary…), mely a 826 NYC íráskészségfejlesztő program javára készült. Noha ebben a kötetben szerepel, érdemes megvenni azt a hosszú című könyvet Clement Freud „Grimble” novellája miatt. ALADDIN A KALAPBÓL Ami még mindig megdöbbent (a megdöbbent szót itt a komolyan-súlyosan bosszant értelemben használom), hogy időről időre azt olvasom tanult akadémikusok könyveiben a népmesékről és tündérmesékről, hogy senki nem írta őket, hogy szerzőt keresni egy népmesénél önmagában hamisság. Az ilyen könyvek és cikkek azt a benyomást keltik, hogy minden történetbe belebotlottak vagy maximum átformálták, én meg ilyenkor azt gondolom: Igen, de valahol, valakinek a fejében csak meg kellett születniük. Mert a történetek ott születnek – nem műtárgyak vagy természeti jelenségek. Az egyik könyv azt taglalta, hogy minden tündérmese, amiben valaki elalszik, nyilván álom volt valaha, amit felébredve leírt egy primitív valaki, aki képtelen volt megkülönböztetni az álmot a valóságtól, és ez volt a tündérmeséink kezdete – amely elmélet az első pillanattól tele van lyukakkal, mert a történetek, amik fennmaradtak, elbeszélő logikán alapulnak, nem álom logikán. A történeteket emberek találják ki. Ha jók, mások is újramondják. Ebben áll a varázsuk. Sherezádé mint elbeszélő kitaláció, ahogy a nővére és a vérszomjas király is, akit esténként meg kellett nyugtatni. Az Ezeregy éjszaka különböző helyekről összeszedett kitalációk gyűjteménye, Aladdin története pedig egy késői mese, amit a franciák szúrtak bele alig pár száz éve. Vagyis, amikor kezdődött, nem úgy kezdődött, ahogy leírtam. És mégis. És naná. A VÖLGY CSÁSZÁRA Egy történet, amely azért született és létezik, mert imádom Skócia eldugott zugait, ahol a Föld csontjai kilátszanak, az ég sápadt-fehér és minden lélegzetelállítóan gyönyörű; olyan érzés, mint egy távoli bolygón lehet. Jó érzés volt találkozni Árnyékkal két évvel az Amerikai istenekben történtek után. Robert Silverberg kért tőlem egy kisregényt a második Legends gyűjteményébe. Lehetett Sosehol-kisregény és Amerikai istenek-kisregény is. A Sosehol-kisregény, amit elkezdtem, technikai problémákkal küszködött (a címe „Hogyan kapta vissza kabátját a márki” és egyszer majd befejezem). Elkezdtem hát írni a kisregényt egy lakásban Notting Hillben, ahol éppen egy rövidfilmet rendeztem „Rövidfilm John Boltonról” címmel, és egy hosszú téli rohanásban fejeztem be egy kabinban a tó partján, ahol ezt a bevezetőt gépelem. Iselin Evensen norvég barátom mesélt a huldráról, ő javította ki a norvégomat. A Beowulf hatása alatt íródott, és mire megírtam, biztos voltam benne, hogy a 14

forgatókönyv, amit Roger Avaryval írtam, sosem lesz megfilmesítve. Természetesen tévedtem, de élvezem, mekkora különbség van a között, ahogy Angelina Jolie alakítja Grendel anyját a filmben és az itt szereplő karakter között. Szeretném megköszönni az összes szerkesztőnek, akiknek köteteiben ezek a novellák és versek először megjelentek, és külön Jennifer Brehlnek és Jane Morpehtnek, az angol és amerikai szerkesztőimnek segítségüket és főként türelmüket, az irodalmi ügynökömnek, a rettenthetetlen Merrilee Heifetznek és csapatának a világ körül. Ahogy ezt írom, az jutott eszembe, milyen különös, hogy a legtöbb dolog, amit törékenynek hiszünk, valójában milyen kemény. Gyerekkorunkban mindenfélét csináltunk a tojással, hogy megmutassuk, valójában apró, kemény márványgolyó, és azt is mondják, hogy a pillangó szárnyának egy csapása a megfelelő helyen hurrikánt okozhat az óceán túlpartján. A szív talán összetörik, de a szív a legerősebb izom, egy életen át pumpál, percenként hetvenet, és aligalig hagy ki közben. Még az álmokat, a legkeményebb és megfoghatatlanabb dolgokat is elképesztően nehéz megölni. A történetek, akár az emberek, pillangók, tojások, emberi szívek és álmok, szintén törékeny holmik, nem erősebb és tartósabb az anyaguk, mint huszonhat betű és egy marék jel. Vagy elmesélve csupán szavak a levegőben, hangot kapott ötletek – absztrakt és láthatatlan formák, eltűnnek, amint kimondják –, és hát mi lehet ennél törékenyebb? De néhány történet, egyszerű mesék kalandra induló emberekről, csodatevő emberekről, csodákról és szörnyekről túlélték azokat, akik kitalálták őket, és néhányuk még az országot is túlélte, ahol teremtették. És noha nem hinném, hogy a kötet novellái közül bármelyikre ez a sors vár, jó összegyűjteni őket, otthont találni nekik, ahol olvashatják és emlékezhetnek rájuk. Remélem, élvezettel olvassátok. Neil Gaimen 2006 tavaszának első napján

15

SMARAGDZÖLD TANULMÁNY 1. Az új barát Az Elképesztő Európai Turnéjáról Frissen Érkezett Strand Színtársulat fellépett EURÓPA SZÁMOS KORONÁS FŐJE előtt, sikerrel játszott KOMÉDIÁT és TRAGÉDIÁT egyaránt, elsöprő erejű drámai alakítások sorával begyűjtött hallatlan sok tapsot és elismerést, ezennel pedig bejelenti, hogy legközelebb a Királyi Udvari Színházban, a Drury Lane-en lép fel áprilisban, egy KORLÁTOZOTT SZÁMÚ ELŐADÁS keretében, ahol is a színészek bemutatják a „Tom, a hasonmás-fivérem!”, „A legkisebb ibolyaárus-lány” és a „Jönnek a Nagy Öregek” című műveket (utóbbi Pompázatos és Fenséges Történelmi Eposz); mindegyik egy teljes darab, egyetlen felvonásban! A belépők már megvásárolhatóak a jegypénztárakban. Azok a felfoghatatlan méretek. Azok az iszonyatos dolgok a mélyben. Azok a sötét tartományok az álmokban. De máris elkalandoztam. Bocsássanak meg. Nem vagyok egy literátus ember. Szállást kerestem már egy ideje, így ismertem meg. Olyasvalakire volt szükségem, aki megosztaná velem a szobaköltséget. Egy közös ismerősünk mutatott be minket egymásnak, a St. Bart kórház egyik vegyészeti laboratóriumában. – Maga Afganisztánból jön, ha jól észlelem – ezzel fogadott, mire kitátottam a szám, a szemem pedig elkerekedett. – Bámulatos – álmélkodtam. – Azt azért nem mondanám – legyintett a fehér laborköpenyes idegen, akiből később a barátom lett. – Abból, ahogyan a karját tartja, látom, hogy megsérült, méghozzá elég szokatlan módon. Láthatóan jól lebarnult. A testtartása mindemellett katonáskodásra utal, és a Birodalomban igen kevés olyan helyről tudok, ahol egy katonaember lebarnulhat, továbbá, ismerve a vállán lévő sérülés természetét és a barlangi afgán népek szokásait, meg is kínozhatják. Így elmondva persze abszurd módon egyszerű volt, de mellette hozzászoktam ehhez. A bőröm mogyoróbarnára sült. És valóban, ahogy azt az idegen megállapította, megkínoztak. Afganisztán istenei és emberei egyaránt barbárok voltak, nem uralkodhatott rajtuk sem a brit kormány, sem Berlin, de még Moszkva sem; makacsul ellenálltak minden észérvnek. Engem az ––ik ezreddel küldtek arra a vidékre. Míg a harcok a dombok közt és a hegyekben zajlottak, egyenlő esélyekkel küzdhettünk. Csakhogy amint a csatározás a barlangokba és a sötétségbe ereszkedett, mi, hogy úgy mondjam, mélyvízbe kerültünk. Soha nem fogom elfelejteni a földalatti tó tükröződő felületét, vagy a vízből kiemelkedő lényt, a nyíló-csukódó szemét, a dallamos suttogásokat, amelyek

16

felbukkanását kísérték és úgy gomolyogtak körülötte, mintha mérhetetlenül nagy legyek zümmögését hallottam volna. Valóságos csoda, hogy túléltem, márpedig túléltem, és vissza is tértem Angliába, igaz idegeim rongyokban, cafatokra szaggatva. Ahogy az a piócaszerű száj hozzám ért, az örök nyomot hagyott rajtam, egy békafehér tetoválást immár megaszott vállam bőrén. Egykor kiváló céllövő voltam. Hazatérésemre nem maradt semmim, leszámítva a világ-alatti-világtól való, pánikhoz hasonlatos félelmet, amely hatására boldogan hagytam ott katonai nyugdíjamból akár hat pennyt is egy Hansom-bérkocsisnál, csak hogy ne kelljen a föld alatt utaznom. A Londonra nehezedő köd és sötétség mégis vigaszt nyújtott, magába zárt. Első szállásomat azért vesztettem el, mert éjjelenként sikoltoztam. Megjártam Afganisztánt, de ez már csak emlék volt. – Éjjelenként sikoltozom – figyelmeztettem leendő lakótársam. – Nekem azt mondták, horkolni szoktam – mondta ő. – Továbbá szokatlan időpontokban vagyok ébren, és gyakran a kandallópárkány a céltáblám. A nappalira szükségem lesz, hogy fogadhassam az ügyfeleimet. Önző vagyok, titkolódzó és könnyen elunom magam. Ez problémát jelent? Elmosolyodtam, megráztam a fejem és kezet nyújtottam. Elfogadta. A szobák, amiket a Baker Streeten talált nekünk, több mint megfelelőek voltak két agglegény számára. Észben tartottam mindazt, amit barátom a titkolódzással kapcsolatban mondott, és tartózkodtam attól, hogy megkérdezzem, mi a pontos foglalkozása. Kíváncsiságomat mindenesetre több dolog is felpiszkálta. A nap bármely szakaszában érkezhettek látogatók, ilyenkor pedig mindig elhagytam a nappalit, és visszavonultam a hálószobámba, folyamatosan töprengve, vajon mi dolguk lehet barátommal: a csontfehér szemű, sápadt nőnek, a kereskedelmi utazókra emlékeztető, köpcös férfinak, a bársonyzakós, pocakos piperkőcnek és a többieknek. Néhány közülük visszatérő vendég volt, sokan pedig csak egyszer jöttek, beszéltek vele, majd zavart vagy elégedett arccal távoztak is. Barátom igazi rejtély volt számomra. Egyik reggel éppen háziasszonyunk pompás reggelijén vettünk részt, amikor barátom a csengővel jelzett a jóasszonynak. – Úgy négy percen belül egy úriember csatlakozik majd hozzánk – mondta. – Szükségünk lesz még egy terítékre. – Ahogy parancsolja – bólintott a hölgy. – Felteszek még pár kolbászt sülni. Barátom folytatta a reggeli lap alapos tanulmányozását. Egyre növekvő türelmetlenséggel vártam valamiféle magyarázatot. Végül aztán nem bírtam tovább. – Nem értem – szólaltam meg. – Mégis honnan tudja, hogy négy percen belül vendégünk lesz? Nem jött se telegram, se semmilyen üzenet. Halványan elmosolyodott. – Nem hallotta pár perccel ezelőtt egy hintó zörgését? Lelassított, ahogy elhagyott minket – a hajtó nyilván felismerte a kapunkat –, aztán újra begyorsított és továbbment, rá a Marylebone Roadra. A pályaudvaron és a 17

panoptikumnál rengeteg hintó és bérkocsi tesz le utasokat, és aki úgy akar leszállni, hogy ne vegyék észre, az pontosan ezt a helyet fogja választani. Onnan pedig nem egészen négy perc alatt el lehet ide sétálni… Rápillantott a zsebórájára, és már hallottam is a léptek kopogását a kinti lépcsőről. – Jöjjön csak, Lestrade – szólt ki. – Az ajtó félig nyitva van, a kolbászok pedig máris érkeznek a rostélyról. Egy férfi, feltételezésem szerint Lestrade, benyitott az ajtón, majd gondosan be is tette maga mögött. – Nem lenne szabad – rázta a fejét. – De az igazat megvallva, ma reggel nem volt érkezésem étkezésre, és nagyon is el tudnék bánni azokkal a kolbászokkal. – Ő volt az alacsony férfi, akit korábban már többször is megnézhettem magamnak, viselkedése gumi-újdonságokat és különös csodaszereket áruló ügynökre vallott. Barátom megvárta, hogy a háziasszonyunk magunkra hagyjon bennünket, csak azután szólalt meg. – Tehát minden bizonnyal az egész nemzetet érintő ügyről van szó. – Egek – mondta Lestrade, és elsápadt. – Pedig kizárt, hogy máris kitudódott volna. Mondja, hogy nem. – A férfi elkezdte halmozni tányérján a füstölt heringfilét, a tojásos-vajas rizses halat és a pirítósszeleteket, de a keze enyhén remegett. – Természetesen nem – nyugtatta meg a barátom. – Mindazonáltal ennyi idő után már felismerem a hintókerekei nyikorgását, jellegzetes ez a magas C fölött oszcilláló gisz. És noha Lestrade felügyelő a Scotland Yardtól a nyilvánosság előtt nem látogathatná meg London egyetlen tanácsadó detektívjét a szalonjában, ennek ellenére mégis eljön, ráadásul reggeli nélkül, abból számomra egyértelmű, hogy nem rutinesetről van szó. Ergo, a felettünk állókkal kapcsolatos és az egész nemzetet érintő üggyel állunk szemben. Lestrade fogta a szalvétáját, és letörölte vele az állára ragadt tojássárgáját. Megnéztem magamnak. Nem olyannak tűnt, amilyennek egy rendőrfelügyelőt képzeltem, de hát a barátom se tűnt igazán tanácsadó detektívnek – bármilyen legyen is az. – Talán jobb lenne, ha magunk között beszélnénk meg az ügyet – pillantott rám Lestrade. Barátom arcán huncut mosoly kezdett formálódni, feje úgy mozgott a vállán, ahogyan akkor szokott, amikor egy belterjes viccen nevetgél. – Badarság – mondta. – Két fej többet ér, mint egy. És amit egyikünk hall, azt mindkettőnk hallja. – Ha zavarnék… – kezdtem sértődötten, de csendre intett. Lestrade vállat vont. – Nekem aztán mindegy – mondta egy pillanat múlva. – Ha megoldja az ügyet, megtarthatom az állásom. Ha nem, akkor nincs munkám. Én azt mondom, dolgozzon úgy, ahogy szokott. Olyat már úgysem tehet, amitől ennél rosszabb lehetne a helyzet.

18

– Ha bármit is tanultunk a történelemből, hát éppen azt, hogy mindig lehet rosszabb – mondta a barátom. – Mikor megyünk Shoreditchbe? Lestrade elejtette a villáját. – Ez már több a soknál! – kiáltott fel. – Maga itt gúnyt űz belőlem, már úgyis tud mindent az ügyről! Szégyellhetné magát… – Senki nem beszélt nekem az ügyről. Ha azonban egy rendőrfelügyelő besétál a szobámba, csizmáján és nadrágszárán friss, jellegzetesen mustársárga sárfoltokkal, csak nem olyan vérlázító feltételeznem, hogy a bűntett helyszínéről, a shoreditchi Hobbs Lane-ről jön, hiszen ez London egyetlen olyan területe, ahol ez a fajta mustársárga agyag megtalálható. Lestrade felügyelő zavarba jött. – Most, ahogy így elmondja, olyan egyértelműnek tűnik. Barátom eltolta maga elől a tányérját. – Hát persze – mondta kissé mogorván. Bérkocsival mentünk az East Endre. Lestrade felügyelő elsétált a Marylebone Roadon, hogy megkeresse a hintóját, így magunkra maradtunk. – Szóval, tanácsadó detektív lenne? – kérdeztem. – Az egyetlen Londonban, vagy talán a világon – válaszolt a barátom. – Nem vállalok ügyeket, inkább tanácsokat adok. Az emberek felkeresnek, elmesélik a megoldhatatlan problémájukat, én meg néha megoldom azokat. – Tehát a látogatók… – Többnyire rendőrök vagy maguk is detektívek, igen. Szép reggel volt, de már a St. Giles-i nyomortanya pereménél zötyögtünk, tolvajok és gyilkosok telepén, ami úgy üli meg Londont, mint a rák egy helyes virágáruslány arcát. A bérkocsiba csak homályos, bágyadt fény szűrődött. – Biztosan szeretné, hogy magával menjek? Válaszként barátom pislogás nélkül rám nézett. – Van egy megérzésem – mondta. – Van egy olyan megérzésem, hogy nekünk együtt kell maradnunk. Hogy eddig egy oldalon harcoltunk, vagy hogy így fogunk-e küzdeni a jó ügyért a jövőben, azt nem tudom. Racionális ember vagyok, de megtanultam becsülni egy értékes társ jelenlétét, és attól a pillanattól fogva, hogy megláttam, tudtam, hogy magában megbízhatok annyira, mint magamban. Igen, azt akarom, hogy velem jöjjön. Elpirultam, vagy mondtam valami ostobaságot. Afganisztán óta először éreztem azt, hogy számítok valamit ebben a világban. 2. A szoba Eric Elixírje: egy felvillanyozó folyadék! Végtagjaiból és alsóbb régióiból netán kiveszett az élet? Irigykedve tekint vissza fiatalsága napjaira? Esetleg eltemette, elfeledte volna a hús örömeit? Eric Elixírje életet visz oda, ahonnan az már régóta hiányzik: a legvénebb csataló is lehet még egyszer, utoljára büszke csődör! Életet a Halottaknak: egy ősi családi recept alapján, és a modern tudomány legjobb eszközeivel. Ha aláírással hitelesített igazolást szeretne Eric Elixírjének hatékonyságáról, írjon az E. von F. vállalatnak, a londoni Cheap Street 1b-be. 19

Az épület Shoreditch egyik olcsó penziója volt. A bejárati ajtónál rendőr állt. Lestrade név szerint köszöntötte, majd együtt bevezettek volna minket, de barátom leguggolt a küszöbnél és egy nagyítót vett elő a kabátzsebéből. Mutatóujjával böködve megvizsgálta a kovácsoltvas csizmakaparóra száradt sarat. Csak akkor léptünk be a házba, amikor már elégedett volt. Felmentünk az emeletre. Nem is volt kérdés, melyik szobában követték el a bűntényt: két termetes rendőr szegélyezte az ajtaját. Lestrade biccentett nekik, mire félreálltak. Bementünk. Mint már említettem, nem hivatásom az írás, ezért csak vonakodva fogok bele a hely jellemzésébe, mivel tudom, hogy a szavaim nem érnek fel a feladathoz. Mégis, ha már elkezdtem ezt az elbeszélést, attól tartok, itt nem hagyhatom félbe. Abban a kis garzonban gyilkosságot követtek el. A test, már ami maradt belőle, ott hevert a padlón. Láttam, bár elsőre valahogy mégse láttam. Helyette inkább azon néztem végig, ami kispriccelt-feltört az áldozat torkából és mellkasából: színében az epe- és a fűzöld között volt valahol. Már alaposan beleivódott abba a viseltes szőnyegbe, és telefröcskölte a tapétát. Egy pillanatra valamiféle pokoli művész alkotásának tetszett; mintha egy festő úgy döntött volna, hogy smaragdzöld tanulmányt akar készíteni a halálról. Egy száz év hosszúnak tűnő pillanat után újra a holttestre néztem, ami olyan nyitottan hevert ott, mint egy nyúl a hentes deszkáján, és próbáltam értelmet keresni a látványban. Levettem a kalapom, barátom pedig követte a példámat. Letérdelt és megvizsgálta a testet, végignézett minden kisebb-nagyobb vágást. Aztán elővette a nagyítóját és a falhoz sétált, hogy tanulmányozhassa a száradó nyálkafoltokat. – Ezen már túl vagyunk – mondta Lestrade felügyelő. – Csakugyan? – kérdezte a barátom. – És ezt hogy magyarázták? Nekem úgy tűnik, ez egy szó. Lestrade odalépett a barátom mellé, és felnézett a falra. Valamivel a felügyelő feje fölé, a kifakult sárga tapétára zöld vérrel, nagy betűkkel egy szót írtak. – RA-C-H-E…? – kezdte Lestrade betűzni. – Nyilvánvalóan „Rachel”-t akart írni, csak megzavarták. Szóval, egy nőt kell keresnünk… Barátom nem szólt egy szót se. Visszasétált a hullához, és egymás után felemelte mindkét élettelen kezet. Az ujjbegyeken nem volt nyálka. – Akkor talán leszögezhetjük, hogy a szót nem Királyi Felsége írta… – Ezt mégis hogy az ördögbe…? – Drága Lestrade. Kérem, tisztelje egy kicsit intelligenciámat. A holttest nyilvánvalóan nem emberé; a vér színe, a végtagok száma, a szem, az arc megformálása mind-mind az uralkodói vonalra utalnak. Bár azt nem tudnám megmondani, melyik uralkodói vonalra, megkockáztatom, áldozatunk talán örökös… nem is, inkább második a sorban… az egyik német fejedelemségnél.

20

– Ez elképesztő – hüledezett Lestrade, majd azt mondta: – Ez a bohémiai Franz Drago herceg. Albionba Őfelsége Viktória királynő vendégeként érkezett. Vakációzni jött, meg a levegőváltozásért… – Mármint a színházakért, a szajhákért és a játékasztalokért. – Ha maga mondja. – Lestrade zavartnak tűnt. – Ezzel a Rachel nevű nővel mindenesetre jó kis nyomot adott nekünk. Bár nem kétlem, hogy magunktól is megtaláltuk volna. – Nyilvánvalóan – hagyta helyben a barátom. Ezután folytatta a vizsgálódást a szobában, időnként élesen szitkozódva amiatt, hogy a rendőrök a csizmájukkal elmaszatolták a lábnyomokat és elmozdították a tárgyakat, amik segítségével valaki megpróbálhatta volna rekonstruálni az előző este eseményeit. Mindenesetre úgy tűnt, az ajtó mögötti kis sárfolt felkeltette az érdeklődését. A kandalló mellett ráadásul valamiféle hamu- vagy földmaradványt is talált. – Ezt látták? – kérdezte Lestrade-tól. – Őfelsége rendőreit – válaszolt a felügyelő – alapvetően nem hozza lázba a kandallóban talált hamu. Az többnyire ott szokott lenni. – Ezen kuncogott is egy jót. Barátom magához vett egy csipetnyi hamut és ujjai közt dörzsölgetni kezdte, majd megszagolta, ami ott maradt. Végül a maradékot felmerte és beleszórta egy üvegfiolába, amit aztán bedugaszolt és kabátja belső zsebébe csúsztatott. Ezután felállt. – És a test? – A palota majd elküldi érte az embereit – mondta Lestrade. Barátom felém biccentett, és együtt az ajtóhoz sétáltunk. – Felügyelő – sóhajtott fel. – Ha egy Miss Rachelt akar felkutatni, lehet, hogy nem jár sikerrel. A Rache többek között német szó. Azt jelenti, hogy „bosszú”. Nézze meg a szótárban. Más jelentése is van. Elértük a lépcső alját, majd kiléptünk az utcára. – Eddig még nem találkozott a királyi család tagjaival, ugye? – kérdezte a barátom, mire megráztam a fejem. – Nos, a látvány valóban nyugtalanító lehet, ha az ember nincs rá felkészülve. De drága cimborám, hiszen maga remeg! – Ne haragudjon. Pár perc és jobban leszek. – Mit gondol, jót tenne egy séta? – kérdezte. Beleegyeztem, biztos lévén benne, hogy ha nem indulok el valahová, üvölteni kezdek. – Akkor legyen nyugat – mondta a barátom, a palota sötét tornyára mutatva. Nekiindultunk hát. – Nos – szólalt meg a barátom egy kis idő múlva. – Eddig még egyszer sem találkozott személyesen Európa valamelyik koronás főjével? – Nem – mondtam. – Azt hiszem, magabiztosan állíthatom, hogy hamarosan fog. És most egy élővel. Már nem kell sokat várnia. – Drága barátom, mégis miből gondolja, hogy…?

21

Válaszként egy feketére festett hintóra mutatott, ami tőlünk alig ötven méterre állt meg. Egy fekete keménykalapot és télikabátot viselő férfi állt az ajtajánál, amit némán várakozva nyitva tartott valakinek. Egy, Albion összes gyermekének ismerős, arany színnel festett címer virított a hintó oldalán. – Bizonyos meghívásokat az ember nem utasít vissza – szólt a barátom. Megemelte kalapját az inasnak, és azt hiszem, mosolyt láttam az arcán, miközben bemászott a kockaszerű hintóba és hátradőlt a puha, bőrutánzat párnákon. Amikor a palota felé vezető úton megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, ujját a szája elé tette. Aztán behunyta a szemét, és láthatóan mélyen elmerült a gondolataiban. Eközben én megpróbáltam felidézni, amit a német királyi családról tudtam, de azon túl, hogy Albert herceg, a Királynő hitvese német, ismereteim aggasztóan hiányosak voltak. Egyik kezemmel a zsebembe nyúltam, és elővettem egy maréknyi érmét: volt köztük barna és ezüst, fekete és rezeszöld. Királynőnk arcképe mindegyiken szerepelt, és őt nézve egyszerre éreztem hazafias büszkeséget, valamint jeges rettegést. Győzködtem magam, hogy egykor katona voltam, aki nem ismert félelmet, és még emlékeztem is azokra az időkre, amikor ez volt a színtiszta igazság. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy valaha kitűnő lövész voltam – valójában mesterlövész, idéztem fel büszkén –, de jobb kezem remegett, mintha szélütés ért volna, az érmék csörögtek és zörögtek, én meg csak sajnálkoztam magamban. 3. A palota Doktor Henry Jekyll büszkén jelenti be, hogy a világhírű Jekyll-por végre-valahára forgalomba került, mindenki számára fogyasztható. Már nem csak a kivételes helyzetben lévő kevesek kiváltsága. Engedje Szabadjára Belső Lényét! Belső és Külső Tisztaságra egyaránt! TÚL SOK EMBERT kínoz A LÉLEK SZORULÁSA, férfiakat és nőket egyaránt! A megkönnyebbülés azonnali és olcsó – használja a Jekyll-port! (Elérhető Vanília és Eredeti Mentolos Ízesítésben is.) A Királynő hitvese, Albert herceg nagydarab férfi volt látványosan kipödört bajusszal és ritkuló hajjal; mindenesetre kétségtelenül és teljesen ember. A folyosón találkoztunk vele, biccentett mindkettőnknek, a nevünket viszont nem kérdezte meg, és kezet se nyújtott. – A Királynő rendkívül feldúlt – közölte. Akcentussal beszélt: h-hangokat szúrt be a szavakba: Khirálynő. Hrendkívül.– Franz az egyik kedvence volt. Sok unokaöccse van, de ő mindig annyira meg tudta nevettetni. Maguk meg fogják találni azokat, akik ezt tették vele. – Megteszek mindent, ami tőlem telik – szólt a barátom. – Olvastam a tanulmányait – mondta Albert herceg. – Én szóltam nekik, hogy magát kellene felkeresnünk. Remélem, jól tettem. 22

– Én is remélem – mondta a barátom. Aztán kinyitották a nagy kaput, és bevezettek minket a sötétségbe, a Királynő színe elé. Viktóriának hívták, mert hétszáz évvel ezelőtt megvert minket egy csatában, Glorianának, mert olyan ragyogó volt, és Királynőnek, mert emberi ajak nem lehetett képes kimondani az igazi nevét. Hatalmas volt, hatalmasabb, mint amilyennek korábban képzeltem, és az árnyékban kucorogva nézett le ránk anélkül, hogy megmozdult volna. Az ühgy mhegoldásra váhr. A szavak az árnyékból érkeztek. – Így igaz, hölgyem – szólt a barátom. Egy végtag megrándult, majd rám mutatott. Lhépjen előhre. Akartam, de a lábam meg se mozdult. Barátom végül a segítségemre sietett. Megfogta a könyököm, és Őfelsége elé vezetett. Mhaga csak ne fhéljen. Mhaga éhrdemes. Mhaga thárs. Ezt mondta nekem. Hangja nagyon finom kontra alt volt, enyhe zümmögéssel. A végtag aztán letekeredett, kinyúlt és megfogta a vállam. Egy pillanatra, de csak egyetlen pillanatra olyan mély és átható fájdalmat éreztem, amilyet még soha, utána viszont igazán jó érzés járt át. A vállamban elernyedtek az izmok, és Afganisztán óta először megszabadultam a fájdalomtól. Barátom ezután előre lépett. Viktória beszélt hozzá, bár egy szavát se hallottam; olyan volt, mintha egyenesen az elméjéből küldte volna az üzenetet a barátoméba; eszembe jutott, vajon ez volna-e a koronatanács, amiről a történelemkönyvekben olvastam. Barátom hangosan válaszolt. – Természetesen, hölgyem. Bizton állíthatom, hogy aznap este két férfi volt az unokaöccsével abban a shoreditchi szobában. Bár elmaszatolódtak a lábnyomok, mégis összetéveszthetetlenek. – Kis szünet után: – Igen. Értem… Úgy hiszem… Igen. Amikor elhagytuk a palotát, barátom csendben volt, és a Baker Streetre vezető hazaúton se szólt egy szót sem. Eddigre besötétedett. Elgondolkodtam, vajon mennyi időt tölthettünk a palotában. Kormos köd-ujjak nyúltak át az úton és az égbolton. Amint visszaértünk a Baker Streetre, a szobámban lévő tükörben észrevettem, hogy a vállamon feszülő, békafehér bőr rózsaszínes árnyalatot vett fel. Reméltem, hogy nem képzelődöm, hogy nem csak az ablakon beszűrődő holdfényt látom. 4. Az előadás MÁJPROBLÉMÁK?! EPEBAJ?! GYENGE IDEGZETTEL KAPCSOLATOS ZAVAROK? MANDULAGYULLADÁS? ÍZÜLETI PROBLÉMÁK? Ez csak néhány a panaszok közül, amikre egy professzionális VÉRVÉTEL lehet a gyógyír. Irodáinkban kötegekben állnak 23

a TANÚSÍTVÁNYOK, amiket a közönség bármikor megtekinthet, ha kedve tartja. Ne tegye egészségét amatőrök kezébe!! Mi már nagyon régóta foglalkozunk ilyesmivel: V. TEPES – PROFESSZIONÁLIS VÉRVÉTEL. (Ne feledje: úgy ejtik, hogy Tzsep-pesh!) Románia, Párizs, London, Whitby. A többit már úgyis próbálta – MOST JÖJJÖN EZ, MEG NEM BÁNJA!! Nem kellett volna váratlanul érnie, hogy barátom mestere az álöltözeteknek, mégis meglepődtem. Az elkövetkezendő tíz napban mindenféle különös szerzet megfordult Baker Street-i lakásunkban: egy idős kínai férfi, egy ifjú kéjenc, egy kövér, vörös hajú nő, akinek korábbi foglalkozását nem volt nehéz kitalálni, valamint egy tiszteletre méltó öregember, feldagadt és a köszvény miatt bekötözött lábbal. Mindegyikük besétált a detektív szobájába, majd olyan rövid idő múlva, ami dicséretére válhatott volna egy varietés „gyorsöltöző művésznek”, máris a barátom jött ki a helyiségből. Soha nem beszélt arról, hogy pontosan miket is csinált az ilyen alkalmakkor, inkább pihent, bámult a semmibe, néha lejegyzett ezt-azt egy keze ügyében lévő cetlire, olyan jelrendszerrel, amit őszintén szólva én teljesen érthetetlennek találtam. Ő maga tökéletesen elégedettnek tűnt, olyannyira, hogy kezdtem is aggódni jóléte miatt. Aztán egy késő délután saját ruhájába öltözve, arcán könnyed vigyorral érkezett haza, és megkérdezte, hogy érdekel-e a színház. – Mint amennyire bárkit – válaszoltam. – Akkor keresse meg a színházi látcsövét – mondta. – Megyünk a Drury Lane-re. Egy elegáns operaházat vagy valami ahhoz hasonlót vártam, helyette azonban Drury Lane talán legócskább színházában találtam magam, annak ellenére, hogy a királyi udvarról nevezte el magát; és őszintén szólva nem is igazán a Drury Lane-en állt az épület, inkább a Shaftesbury Avenue felőli végen, ahol a széles út már a St. Giles-i nyomortanyához közelít. Barátom tanácsára eldugtam a tárcám, és példáját követve magam is egy vaskos bottal közlekedtem. Amint leültettek a zsöllyére (vettem egy hárompennys narancsot az egyik bájos fiatal hölgytől, aki a közönség tagjainak árult, azt szopogattam várakozás közben), barátom halkan azt mondta: – Ne feledje, milyen szerencsés, amiért nem a játékbarlangokba vagy a bordélyházakba kellett elkísérnie. Vagy a bolondokházába, mert mint megtudtam, Franz herceg azt is előszeretettel látogatta. De sehová sem ment egynél több alkalommal. Sehová, kivéve… A zenekar belecsapott, a függönyt felhúzták. Barátom elhallgatott. A maga módján kellemes műsor volt, három egyfelvonásos darabot adtak elő. A felvonások között komikus dalokat énekeltek. A férfi főszereplő magas volt, bágyadt, de jól tudott énekelni; a női főszereplő elegáns ruhákat viselt, a hangja betöltötte a színházat; a komikus pedig kimondottan jó érzékkel adta elő a halandzsa-dalokat. Az első darab egy sikamlós, szerepcserés komédia volt: a főszereplő egy egypetéjű ikerpárt játszott, akik soha nem találkoztak, de egy humoros 24

balszerencse-sorozatot követően mindketten ugyanazt a fiatal hölgyet jegyezték el, aki felettébb mulatságos módon úgy tudta, csak egyetlen férfival kötelezte el magát. Ajtók nyíltak és csapódtak, valahányszor a színész egyik személyiségről a másikra váltott. A második darab egy árva lány szívszorító meséje volt, aki a hóban éhezve árulta a melegházi ibolyákat; a nagymamája ismert rá végül, és esküdözni is kezdett, hogy ő az a gyermek, akit tíz éve banditák raboltak el tőle, de ekkor már túl késő volt, és a halálra fagyott kisangyal kilehelte a lelkét. Be kell vallanom, többször is azon kaptam magam, hogy vászon zsebkendőmmel a szememet törölgetem. Az előadás egy harsány, történelmi témájú darabbal ért véget: a modern korunk előtt hétszáz évvel játszódó történetben a társulat összes tagja részt vett, mindenkinek jutott szerep az óceánparti falu lakosságának megformálásában. Az emberek a tenger távoli részéből különféle alakokat láttak kiemelkedni. A hős örömmel tudatta a falusiakkal, hogy ezek a Nagy Öregek, akiknek az eljövetelét megjósolták; R’lyehből, a borús Carcosából és Leng síkságairól tértek vissza hozzánk, ahol eddig aludtak, vártak vagy halogatták elmúlásuk idejét. A komikus úgy vélte, hogy a falubeliek túl sok pitét ettek és túl sok világos sört ittak, ezért képzelték azokat az alakokat. A római isten egy papját játszó, pocakos úriember azt mondta a közösségnek, hogy a tengeri lények valójában szörnyek és démonok, akiket el kell pusztítani. A fináléban a hős halálra verte a papot saját keresztjével, és felkészült az Ő üdvözlésükre, ha végre megérkeznek. A hősnő elénekelt egy kísérteties áriát, miközben egy állóképes vetítőgép elképesztő bemutatójának köszönhetően úgy tűnt, mintha az Ő árnyaikat láttuk volna elhaladni a színpad hátsó részére festett égbolton: ott volt maga Albion Királynője és az Egyiptomi Fekete (az ő alakja szinte egy emberére hasonlított), őket az Erdők Fekete Kecskéje követte Ezer Ivadékkal, majd Kína Igazi Császára, utána jött a Megcáfolhatatlan Cár, majd pedig Ő, Ki Az Új Világ Fölött Uralkodik, aztán Antarktika Fehér Úrnője és a többiek. Ahogy ezek az árnyak, legalábbis látszólag, elhaladtak a színpad fölött, az erkély összes nézőjéből önkéntelenül is egy-egy viharos erejű „Azta!” tört elő, mígnem már maga a levegő is vibrálni kezdett. A Hold felkúszott a festett égboltra, majd pályája csúcsára érve, akár a régi mesékben, színe a fakó sárgából egy varázslatos színházi pillanatban megnyugtató karmazsinvörössé vált, így ragyogott ezután le mindnyájunkra. A társulat tagjai hajlongtak, a közönség éljenzés és nevetés közepette visszatapsolta őket a színpadra, majd a függönyt utoljára is leengedték, és a műsor véget ért. – Nos – fordult felém a barátom –, hogy tetszett? – Remek volt, igazán remek – mondtam neki. A kezem már sajgott is a tapsolástól. – A kemény legény – mosolyodott el. – Menjünk a színpad mögé.

25

Kisétáltunk az utcára, befordultunk a színház melletti sikátorba, és a színészbejáróhoz mentünk, ahol egy vékony, golyvás nő kötögetett serényen. Barátom megmutatta neki látogatói kártyáját, mire a hölgy bevezetett minket az épületbe, majd felkísért néhány lépcsőn egy kis, közös öltözőszobába. Olajlámpák és gyertyák pislákoltak zsírfoltos tükrök előtt, férfiak és nők nemre való tekintet nélkül szedték le magukról sminkjüket és jelmezüket. Én nem néztem oda, de barátom teljesen higgadt maradt. – Beszélhetnék Mr. Vernet-vel? – kérdezte hangosan. Egy fiatal hölgy, aki az első darabban a hősnő legjobb barátnőjét, az utolsóban pedig a szemtelen vendéglős lányát alakította, a szoba végébe mutatott. – Sherry! Sherry Vernet! – kiáltott. A fiatalember, aki válaszként felegyenesedett, vézna volt, és korántsem olyan jóképű, mint amilyennek a rivaldafény másik oldaláról tűnt. Különös tekintettel bámult ránk. – Nem hiszem, hogy volt szerencsém… – A nevem Henry Camberley – mutatkozott be a barátom, kissé megnyújtva a szavait. – Talán már hallott rólam. – Hogy őszinte legyek, még nem ért az a megtiszteltetés – mondta Vernet. Barátom egy gravírozott kártyát nyújtott át a színésznek. A férfi őszinte érdeklődéssel nézegette a lapot. – Színházi szervező? Az Újvilágból? Nahát, nahát. Ő pedig…? – Rám mosolygott. – Ő egy barátom, Mister Sebastian. Nem szakmabeli. Motyogtam valamit arról, mennyire csodálatosnak találtam az előadást, és kezet ráztam a színésszel. – Járt már valaha az Újvilágban? – kérdezte a barátom. – Még nem volt szerencsém – mondta Vernet –, bár mindig is ez volt a leghőbb vágyam. – Nos, jóember – szólt a barátom, egy újvilági veleszületett közvetlenségével –, most talán teljesül a kívánsága. Az az utolsó darab. Még soha nem láttam hozzá hasonlót. Maga írta? – Fájdalom, de nem. A színdarab írója jó barátom. Az állóképes árnyjátékot mindenesetre én dolgoztam ki. Ennél jobbat manapság egy színpadon sem talál. – Megadná a drámaíró nevét? Talán jobb lenne, ha személyesen keresném fel ezt a maga barátját. Vernet megrázta a fejét. – Attól félek, erre nincs lehetőség. Igazi mestere a szakmának, de nem szeretné, hogy a színpadhoz való kötődése a nyilvánosság elé kerüljön. – Értem. – Barátom pipát húzott elő a zsebéből, a szájába dugta, majd megkocogtatta a zsebét. – Elnézést – kezdte –, elfelejtettem magammal hozni a dohányzacskómat. – Erős, fekete dohányt szívok – mondta a színész –, de ha nincs ellenvetése… – Egy szál se – mondta a barátom szívélyesen. – Magam is erőset szoktam szívni – tette hozzá, és megtöltötte a pipáját a színész dohányával, majd a két férfi pöfékelni kezdett, miközben barátom előadta elképzelését egy színdarabot 26

illetően, amivel be lehetne járni az Újvilág városait, Manhattan szigetétől egészen a földrész legtávolabbi, déli csücskéig. Az első felvonás lehetne az utolsó darab, amit az imént előadtak. A hátralévő időben pedig el lehetne mesélni, hogyan uralkodtak a Nagy Öregek az emberiségen és annak istenein, illetve talán azt is, hogy mi történhetett volna, ha nincsenek Királyi Családok, akikre az emberek fel tudnak nézni, csak egy barbár és sötét világ veszi őket körül. – De ez a maga rejtélyes mestere lenne a darab írója, és hogy pontosan mi történik, azt egyedül ő döntené el – vetette közbe a barátom. – A drámánk az övé lenne. Mindenesetre akkora közönséget ígérhetek, amekkorát el sem tud képzelni, továbbá jelentős részesedést a jegybevételből. Mondjuk ötven százalékot. – Ez nagyon izgalmasan hangzik – mondta Vernet. – Csak nehogy a végén az derüljön ki, hogy légvárakat építettünk! – Dehogy, uram, ez nem fordulhat elő! – nyugtatta meg a barátom, miközben pipáján pöfékelve kuncogott a férfi szellemes megjegyzésén. – Jöjjön el holnap, reggeli után a Baker Street-i lakásomba, mondjuk, tíz órakor, író barátja társaságában, és a már előkészített szerződésekkel fogom önöket várni. Erre a színész felmászott a székére és tapsolt egyet, hogy csendre intse a jelenlévőket. – Hölgyei és urai a társulatnak, bejelentést szeretnék tenni – szólt. Zengő hangja betöltötte a szobát. – Ez az úriember itt Henry Camberley, színházi szervező, aki felajánlotta, hogy átvisz minket az Atlanti-óceán túloldalára, elindít bennünket a hírnév és a vagyon felé vezető úton. Jött néhány éljenzés, aztán a komikus hozzátette: – Talán végre ehetünk mást is, mint heringet meg pácolt káposztát. – Erre a társulat nevetésben tört ki. Az emberek mosolyai által kísérve sétáltunk ki a színházból a köd-koszorúzta utcára. – Drága barátom – szólaltam meg. – Mi volt… – Szót se többet – intett le a barátom. – Ebben a városban a falnak is füle van. Nem is hangzott el több szó, csak azután, hogy leintettünk egy bérkocsit, felkapaszkodtunk rá, majd zötyögni kezdtünk a Charing Cross Roadon. Mielőtt azonban bármit is mondott volna, barátom kivette a szájából a pipát, a fej félig elszívott tartalmát egy kis bádogdobozba ürítette, majd a fedelet rárakva a zsebébe dugta azt. – Szóval – kezdte –, akkor most vagy megtaláltuk a Magas Férfit, vagy hollandus vagyok. Csak reménykedjünk, hogy a Sánta Doktor kapzsisága és kíváncsisága elegendő lesz ahhoz, hogy holnap reggel eljöjjön hozzánk. – A Sánta Doktor? Barátom horkantott egyet. – Én így hívom. Amikor megvizsgáltuk a herceg hulláját, a lábnyomokból és sok más apróságból nyilvánvaló volt számomra, hogy azon az estén ketten is jártak a szobában: egy magas férfi, akivel, hacsak nem okoskodom rosszul, épp az imént találkoztunk, és egy alacsonyabb, sánta úr, aki olyan szakértő módon zsigerelte ki a herceget, ami kétségkívül egy orvosra vall. 27

– Egy orvosra? – Úgy bizony. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de tapasztalatom szerint amikor egy orvos rossz útra tér, bármilyen utolsó gyilkosnál gonoszabb és sötétebb figurává válik. Ott volt Huston, a savfürdős férfi, vagy Campbell, aki elhozta Ealingbe azt a szörnyű kínzóeszközt, a Prokrusztész-ágyat… – Barátom ehhez hasonló szellemben folytatta egészen az út végéig. A bérkocsi aztán a járda mellé húzódva megállt. – Egy font tíz penny lesz – mondta a hajtó. Barátom odadobott neki egy kétshillingest, amit a címzett elkapott, majd megérintette vele kopott cilinderét. – Hálás köszönetem mindkettejüknek – kiáltott felénk, ahogy a ló elgaloppozott a ködben. Bejárati ajtónkhoz sétáltunk. Miközben kinyitottam, barátom megszólalt: – Különös. A kocsisunk nem vette fel azt a fickót a sarkon. – A műszak végén ez megszokott – mutattam rá. – Igaza lehet – mondta a barátom. Árnyakról álmodtam aznap éjjel, hatalmas árnyakról, amik eltakarták a Napot, és kétségbeesésemben kiáltoztam is nekik, de nem hallgattak meg. 5. A héj és a mag Mindjárt itt van az idei tavasz – köszöntse új lábbelivel, ne legyen mamlasz! JACK BOLTJA. Csizmák, Cipők és Bakancsok. Tenyerünkön hordozzuk talpát. A sarkában vagyunk! JACK BOLTJA. Ne felejtse el megtekinteni új ruháinkat, tartozékainkat az East End-i üzletünkben – kínálatunkban talál számtalan esti ruhát, kalapot, újdonságot, sétapálcát, tőrbotot, s minden mást. JACK BOLTJA A PICCADILLYN. Éljen nagy lábon! Lestrade felügyelő érkezett elsőként. – Odaállította az embereit az utcára? – kérdezte a barátom. – Igen – mondta Lestrade. – Szigorú parancsba adtam, hogy engedjék be az összes látogatót, de tartóztassanak le mindenkit, aki távozni próbál. – Bilincset is hozott magával? Válaszként Lestrade a zsebébe dugta a kezét, és mogorva tekintettel megzörgette a nála lévő két párt. – Szóval, uram – szólt –, amíg itt várakozunk, nem árulná el, pontosan mire is számíthatunk? Barátom előhúzta a pipáját a zsebéből. Nem vette a szájába, inkább maga elé helyezte az asztalra. Aztán elővette a bádogdobozt az előző estéről, majd egy üvegfiolát, ami abból a shoreditchi szobából volt ismerős. – Íme, a koporsószög – kezdte –, reményeim szerint legalábbis az lesz Vernet urunk számára. – Itt megállt, majd elővette a zsebóráját és óvatosan az asztalra helyezte. – Van még pár percünk, mielőtt megérkeznek. – Felém fordult. – Mit tud a Helyreállítókról? – A világon semmit – feleltem. 28

Lestrade köhögött. – Ha arról beszél, amiről gondolom, hogy beszél, akkor talán jobb, ha itt abba is hagyjuk. Ami sok, az sok. – Ahhoz már túl késő – jelentette ki a barátom. – Vannak ugyanis néhányan, akik szerint a Nagy Öregek eljövetele nem volt olyan jó dolog, mint amilyennek mi hisszük. Az emberiség anarchistáiként jobb szeretnék viszontlátni a régi rendszert; azt, hogy az ember saját sorsának kovácsa, ha tetszik. – Nem hallgatom végig ezt a lázongó beszédet – háborgott Lestrade. – Figyelmeztetnem kell… – Figyelmeztetnem kell, hogy ne legyen ekkora fafej – torkollta le a barátom. – Mert pontosan a Helyreállítók ölték meg Franz Drago herceget. Hiábavaló erőfeszítésként ölnek, gyilkolnak, arra akarják kényszeríteni az urainkat, hogy hagyjanak minket magunkra a sötétben. A herceget egy rache ölte meg. Ez, felügyelő, egy régi szó a vadászkutyára, mint azt ön is nagyon jól tudná, ha megnézte volna a szótárban. Továbbá azt is jelenti, hogy „bosszú”. A vadász pedig otthagyta a kézjegyét a gyilkosság helyszínén, a szoba tapétáján, éppúgy, ahogy a festők is aláírják a vásznukat. De nem ő ölte meg a herceget. – A Sánta Doktor! – kiáltottam fel. – Nagyon jó. Járt ott azon az estén egy magas férfi is. Hogy pontosan mekkora, azt onnan tudom, hogy a szó szemmagasságban íródott. Pipázott, a hamu és a pipaszutyok ott maradt elégetetlenül a kandallóban, a pipa tartalmát pedig könnyedén a kandallópárkányra tudta szórni, és erre egy alacsonyabb ember képtelen lett volna. A dohány maga szokatlan, erős keverék volt. A lábnyomok nagy részét az emberei szinte teljesen elmaszatolták, de maradt pár tiszta nyom az ajtó mögött és az ablaknál. Valaki várakozott ott, a léptei alapján egy alacsonyabb ember, aki valószínűleg a jobb lábára nehezedett. A kinti ösvényen találtam pár tiszta nyomot, és a csizmakaparóra száradt, különböző színű agyagdarabok még több információt adtak egy magas férfiról, aki a herceggel együtt járt azokban a szobákban, aztán később kisétált a házból. Az ő érkezésükre várt a másik férfi, aki olyan látványosan felszeletelte a herceget… Lestrade nyugtalan hangot adott ki, amit túlzás lett volna szónak nevezni. – Jó pár napot töltöttem azzal, hogy végigmentem Őfelsége útvonalán – folytatta a barátom. – Meglátogattam azokat a pokoli játékbarlangokat, a bordélyházakat, az étkezdéket és az őrültekházát is, hogy előkerítsem a pipás emberünket és a barátját. Nem értem el eredményt, de aztán eszembe jutott, hogy átlapozzam a bohémiai újságokat, hátha találok bennük valamit a herceg aktuális, ottani elfoglaltságairól, és így tudtam meg, hogy a múlt hónapban egy angol színtársulat járt Prágában, az előadásukat pedig látta Franz Drago herceg is… – Uram, irgalmazz – mondtam. – Szóval az a Sherry Vernet nevű alak… – Egy Helyreállító. Pontosan. Fejemet rázva álmélkodtam barátom intelligenciáján és megfigyelőképességén, amikor valaki kopogott az ajtón. – A zsákmányunk lesz az – szólt a barátom. – Csak óvatosan! 29

Lestrade mélyen a zsebébe nyúlt, ahol, ebben biztos voltam, egy pisztoly lapult. A felügyelő idegesen nyelt egyet. – Kérem, jöjjön be! – szólt ki a barátom. Az ajtó kinyílt. Nem Vernet volt az, és nem is a Sánta Doktor. Az egyik arab fiatalember állt ott az utcáról, aki egy kis aprópénzért cserébe kisebb megbízásokat teljesített, „Lóti és Futi urak alkalmazásában”, ahogy gyerekkoromban mondtuk mindig. – Uraim, kérem – szólalt meg. – Van itt egy Mister Henry Camberley? Egy úriember megkért, hogy kézbesítsek neki egy üzenetet. – Én vagyok az – mondta a barátom. – Egy hatpennysért cserébe mit tudna mondani arról az úrról, aki a megbízást adta? A fiatalember, aki Wigginsként mutatkozott be nekünk, ráharapott az érmére, mielőtt eltüntette volna, aztán elmondta, hogy egy derűs alak nyomta a kezébe levelet, aki magas volt, sötét hajú, és, tette hozzá a fiú, pipázott. Az üzenet itt hever előttem, és ezúton bátorkodom közölni. Kedves Uram! Nem Henry Camberleyként szólítom meg, mert ehhez a névhez Önnek nincsen semmi joga. Meglep, hogy nem a saját nevén mutatkozott be, hiszen jól cseng, és még hitele is van. Amikor módomban állt, elolvastam jó néhány tanulmányát. Valójában kifejezetten értékes levelezést folytattam Önnel két éve bizonyos elméleti anomáliák kapcsán, amiket az Aszteroida dinamikájáról szóló munkája vetett fel. Nagyon élveztem a tegnap esti beszélgetésünket. Adnék viszont pár tippet, ami ebben a szakmában a jövőben megkímélheti a kellemetlenségektől. Először is, elképzelhető ugyan, hogy egy pipázó ember zsebében teljesen új, még nem is használt pipa van, dohány viszont semmi, bár ez rendkívül valószínűtlen – legalább olyan valószínűtlen, mint egy színházi szervező, akinek fogalma sincs, általában mekkora összeg jár egy turnén tiszteletdíjként, és akinek egy hallgatag, leszerelt tiszt a társa (Afganisztánból, ha nem tévedek). Abban történetesen igaza volt, hogy Londonban a falnak is füle van, ugyanakkor azt esetleg megfontolhatná, hogy a jövőben érdemes-e felszállni az első bérkocsira, ami megáll. A kocsisoknak is van ám füle, ha épp úgy döntenek, hogy használni kívánják. Az egyik feltételezésében mindenesetre feltétlenül igazat adok: Shoreditchben valóban én csalogattam vissza a félvér lényt a szobába. Megnyugtatásul közlöm, hogy az áldozat rekreációs szokásait valamelyest megismerve azt mondtam neki, hogy szereztem számára egy lányt, akit egy cornwalli kolostorból szöktettem meg, ahol a kis teremtés még soha nem látott férfit, és csak az ő érintésére, arcának látványára van szükség ahhoz, hogy a gyermek teljes őrületbe essen. Ha létezett volna a lány, a félvér nyilván alaposan kihasználja ezt az őrületet, amíg a vendége nála van, mintha egy érett barackról szopogatná le a húst, hogy 30

csak a héjat és a magot hagyja meg. Láttam, ahogy ezt csinálják. Láttam, ahogy ennél ezerszer rosszabb dolgokat is csinálnak. És ez nem a békénkért meg a jólétünkért fizetett ár. Ahhoz azért túlságosan is nagy. A jó doktor pedig – aki hozzám hasonlóan gondolkodik, és aki valóban a kreatív elme kis előadásunk mögött, mivel valamelyest ért a közönség lenyűgözéséhez – késekkel a kezében várt minket. Ezt az üzenetet nem amolyan kapjon-el-ha-tud típusú gúnyolódásnak szánom, mivel a becses doktor és jómagam már igen messze járunk, és úgysem talál meg, inkább csak szeretném, ha tudná, remek érzés volt, hogy még ha csak egy pillanatra is, de méltó ellenfelet találtam. Jóval méltóbbat, mint a Mélyből jövő, embertelen lények bármelyike. Attól tartok egyébként, hogy a Strand Színtársulat kénytelen lesz új vezetőt keresni magának. Nem írom alá Vernet-ként, és amíg tart a vadászat, s a világ helyre nem áll, kérem, gondoljon rám egyszerűen csak úgy, mint Rache. Lestrade felügyelő kirohant a szobából, és utasítgatni kezdte az embereit. Az ifjú Wigginsszel elvitették magukat arra a helyre, ahol a férfi rábízta a fiúra az üzenetet, mintha egyáltalán lett volna rá esély, hogy Vernet, a színész ott várja őket, kedélyesen pöfékelve a pipáját. Barátommal az ablakból figyeltük, ahogy rohannak, és csak ráztuk a fejünket. – Ezek képesek lesznek végignézni az összes vonatot, ami elhagyja Londont, és minden Albionból Európába vagy az Újvilágba tartó hajót – mondta a barátom –, megpróbálnak majd kézre keríteni egy magas férfit és egy alacsonyabb, köpcös orvost, aki enyhén sántít. Le fogják zárni a kikötőket. Sehogy se lehet majd kijutni az országból. – Gondolja, így elkaphatják? Barátom megrázta a fejét. – Lehet, hogy tévedek – mondta –, de fogadni mernék, hogy Vernet és a cimborája nem lehet messzebb egy mérföldnél, valahol St. Giles nyomortanyáján bujkálhatnak, ahová a rendőrség tucatnyinál több embert úgysem küld. Ott meghúzzák magukat, amíg el nem hal a nagy üldözés, aztán mehetnek is a dolgukra. – Miből gondolja ezt? – Mert ha fordított helyzetben lennénk, én pontosan ezt tenném – mondta a barátom. – Jut eszembe, jobb lenne, ha elégetné a levelet. Összeráncoltam a homlokom. – De ez mégiscsak bizonyíték – tiltakoztam. – Csak fellengzős badarság – mondta a barátom. Valóban el kellett volna égetnem. Lestrade-nak, amikor visszajött, azt is mondtam, hogy természetesen elégettem, mire ő gratulált az éleslátásomhoz. A felügyelő megtarthatta az állását, és Albert herceg levelében fejezte ki elismerését barátomnak a következtetéseit illetően, ugyanakkor sajnálkozott, hogy az elkövető még mindig szabadlábon van. 31

Még mindig nem fogták el Sherry Vernet-t, vagy bármi is az igazi neve, és vérengző társának sem bukkantak a nyomára, akit feltételesen egy John (vagy talán James) Watson névre hallgató, volt katonaorvosként azonosítottak. Furcsamód kiderült, hogy ő is járt Afganisztánban. Kíváncsi vagyok, vajon találkoztunk-e. A vállam a Királynő érintésétől továbbra is javul, a hús egyre jobban heged és gyógyul. Már nem kell sok idő, és újra mesterlövész lehetek. Egy pár hónappal ezelőtti éjszakán, amikor egyedül voltunk, megkérdeztem a barátomat, hogy emlékszik-e még a levelezésre, amire az üzenetet Racheként aláíró férfi utalt. Azt mondta, nagyon is jól emlékszik, és hogy „Sigerson” (mert a színész akkoriban így nevezte magát, s azt állította, izlandi származású) figyelmét az ő egyik egyenlete keltette fel, aminek hatására valamilyen vad állítással gondolta tovább a tömeg, az energia és a feltételezett fénysebesség viszonyát. – Persze badarság volt – mondta a barátom mosoly nélkül –, mindazonáltal ihletett és veszélyes badarság. A palota végül üzent, hogy a Királynő elégedett barátom eredményeivel az ügyet illetően, és részükről ezzel le is zárult a dolog. Kétlem azonban, hogy ő ennyiben hagyná; addig nem lesz vége, amíg egyikük meg nem öli a másikat. A levelet megtartottam. Az események felidézése során olyan dolgokat is elmondtam, amikről nem szabadna beszélni. Ha érzékeny ember lennék, az utolsó oldalig elégetném ezt az egészet, bár ahogy azt barátomtól tanultam, néha még a hamssvak is elárulják a titkaikat. Ehelyett inkább a bankom egyik páncélszekrényébe teszem ezeket a lapokat azzal a kikötéssel, hogy csak akkor nyithatják fel a szekrényt, ha a történet minden most élő szereplője már rég halott. Habár a mostanság Oroszországban zajló események fényében attól félek, ez a nap közelebb van, mint azt bármelyikünk is gondolná. S——M—— őrnagy (nyugállományban) Baker Street, London, New Albion, 1881

32

TÜNDÉRVERKLI Volnék fiatal, mint egykoron, midőn árnyak s halál még nem kísértettek, Nem tépném kettőbe lelkem, s vetném romlóbb felét közétek, emberek, Hogy éteribb énem honn maradjon, s az égi szépet kutassa hiába, Míg lelkem torz ösvényen kóborol egy úttalanná taposott világba’. Tündérvirágszálra lelnék ott, koszorút fűznék szép homlokára csókból, Ő sasokat szórna fejemre; jajszavukból szőtt ketrecbe zárna óvón. S ha csalfa szívem futni akarna, szabadulni, távol kerülni tőle, Csipkés csillagsugárba csavarná, s vinné magával erdőről mezőre, Míg egy szép napon rá nem un végleg, és féltve őrzött kincsét el nem hagyja Lángoló vizek partján, hol sötét suhancok vadásznak sötét kalandra. Rálelnek, elragadják és mókáznak vele; nyújtják-vonják kegyetlenül, Négybe metélik, összecsomózzák, mígnem húrnak egy hegedűre feszül. Szegény szívem, óh jaj! Nap nap után egy nótát húznak szakadatlan rajtad; Oly békétlent, panaszost, szomorút, duhajt és nyugtalant, hogy aki hallja. Egyszerre énekel, táncol, sír, nevet, pörög és forog, csetlik és botlik Míg végül révült tekintettel aranyló, néma életforgáccsá foszlik… Ifjúságom eltűnt az idő ráncai közt; szívem immár félszáz éve Nyűvi kínzó muzsikáját odaát, a varázsos napvölgybeli éjbe’. S én irigyen figyelem az ős-egyszeri lelket, ki nem érzi ős-gyáván A szelet, mi a holdárnyékból kél, s nem 33

vigad a tündérek kíntornáján; Tőle nem lopnak életet, nem lesz lélegzetfelhőből orozott pára. Mikor fiatal voltam, bolond voltam. Most álmodj hát árnyakba s halálba.

34

OKTÓBER A SZÉKBEN Ray Bradburynek Október ült a székben, így aztán hűs volt az este, a ligetet körülálló fákról vörös és narancssárga levelek bukdácsoltak le. Tizenketten ültek a tábortűz körül, nyárson sütögettek hatalmas kolbászokat, amikről sziszegve csöpögött a zsír az égő almafa ágakra, s hozzá új, csípős-kesernyés almabort ittak Április óvatosan beleharapott a kolbászba, ami erre széthasadt és forró levet fröcskölt az állára. – Azt a hétszer megátalkodott mindenségit! A mellette ülő zömök Március mély, csúnya hangon felröhögött, majd előhúzott egy hatalmas és hihetetlenül koszos zsebkendőt. – Tessék. Április megtörölte az állát. – Köszönöm. Hát nem megégetett ez az átkozott belsőség? Holnapra majd jól felhólyagosodik. Szeptember ásított. – Te akkora hipochonder vagy – szólt át a tűz túlsó feléről. – És ez a sok káromkodás… - Ceruzavékony bajuszt viselt, elől kopaszodott, amitől homloka magasnak és bölcsnek látszott. – Hagyd békén – szólt rá Május női szolidaritással. Sötét haját rövidre nyírta, lábán pedig praktikus csizmát viselt. Kicsi barna szivarkát szívott, amely erős fokhagymaszagot árasztott. – Érzékeny a hölgy lelke. – Jaj, kééérlek – dörmögte Szeptember. – Ne kínozzatok. Október tisztában volt vele, hogy ő ül a székben, hát kortyolt az almaborból, megköszörülte a torkát, és így szólt: – Jól van. Ki akarja kezdeni? A széket, amelyben ült, egyetlen nagy tölgyfából faragták, s kőrisfa, cédrus és meggyfa berakással díszítették. A többi tizenegy, egymástól egyenlő távolságra elhelyezett fatönkön ült körben, amelyek simára, kényelmesre koptak a sokévi használattól. – Mi lesz a múltkori üléssel? – kérdezett rá Január. – Mindig felidézzük, ha én ülök a székben. – Csakhogy most nem te ülsz a székben, igaz, kedvesem? – emlékeztette gúnyosan Szeptember, ez az elegáns teremtmény. – Mi lesz a múltkori üléssel? – makacskodott Január. – Nem feledkezhetünk meg róla. – Majd meglesz nélkülünk is a kis csirkefogó – vélte Április, végigsimítva hosszú, szőke haján. – És szerintem Szeptember kezdje. Szeptember páváskodva kihúzta magát. – Ezer örömmel – bólintott. – Hohó – szólt közbe Február. – Hohó-hó-hó-hó. Nem hallottam, hogy az elnök jóváhagyta volna. Az kezdi, akit Október mond, és senki más nem beszél. Lehetséges lenne icipici rendet tartanunk? Körbenézett rajtuk; kicsi volt, sápadt, csupa kéket és szürkét viselt.

35

– Hát jó – sóhajtott Október. Szakálla mindenszínű volt: egy őszi liget, mélybarna, és tűznarancs és borvörös, zabolátlan bozótos az arca alsó fertályán. Orcája almapiros. Úgy nézett ki, akár egy barát, olyasvalaki, akit egész életedben ismertél. – Kezdheti Szeptember. Csak fogjunk már bele. Szeptember a szájába vette a kolbász végét, óvatosan beleharapott, majd kiürítette a korsóját. Aztán felállt, meghajolt a társaság előtt, és beszélni kezdett. – Laurent DeLisle volt a legjobb szakács egész Seattle-ben, legalábbis Laurent DeLisle így vélte, és ajtaján a Michelin-csillagok meg is erősítették ebbéli véleményében. Való igaz, figyelemre méltó szakács volt, bárányhúsos briósa több díjat nyert, füstölt fürjes, fehér szarvasgombás ravioliját pedig a Gastronome „a világ tizedik csodájá”-nak nevezte. Büszkeségének és szenvedélyének a forrása azonban a borospincéje volt… Ah, az a borospince. – Ezt meg is értem. A fehér szőlők utolját, és a pirosak zömét bennem szüretelik. Ha valaki, hát én tudom értékelni a finom bort, az aromát, az ízt, még az utóízt is. – Laurent DeLisle aukciókon szerezte a borait magán borkedvelőktől, megbecsült kereskedőktől; minden bornál ragaszkodott a pedigréhez, hiszen sajnálatos módon a borhamisítás nagyon is elterjedt, amióta egy üvegért öt, tíz, százezer dollárt fizetnek, vagy fontot, vagy eurót. Szabályozható hőmérsékletű borospincéjének kincse, gyémántja, a ritkaságok ritkasága, a non plus ultra egy 1902-es Château Lafitte volt. A borlapon százhúszezer dollárért szerepelt, noha valójában megfizethetetlen volt, lévén fajtájának utolsó palackja. – Elnézést – szólt közbe Augusztus udvariasan. Ő volt legkövérebb, ritka haját aranyszín fürtökben fésülte keresztbe rózsaszín kobakján. Szeptember összehúzott szemmel pillantott le szomszédjára. – Igen? – Ez az, amikor a gazdag ipse vesz egy bort a vacsorához, és a szakács úgy dönt, hogy a vacsora , amit a gazdag ipse rendelt, nem megy a borhoz, úgyhogy más vacsorát küld neki, és az ipsén egy falat után, nem is tudom, előjön valami allergia, és ott helyben feldobja a pacskert, és a bort mégse isszák meg? Szeptember egy szót sem szólt. Viszont az arca árulkodott. – Mert ha az, akkor már mesélted. Évekkel ezelőtt akkor is béna történet volt, most is az. – Augusztus mosolygott Rózsaszín orcája csillogott a fényben. Szeptember így felelt: – A jelek szerint a pátosz és a kultúra nem ízlik mindenkinek. Van, aki jobban szereti a sült húst meg a sört, és néhányan közülünk… – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom – így Február –, de igaza van. Új történetnek kell lennie. Szeptember felhúzta egyik szemöldökét és lebiggyesztette ajkát. – Végeztem – huppant le a fatönkre. Az év hónapjai összenéztek a tűz fölött. Az ápolt Június tétován felemelte karcsú kezét. – Én tudok egyet egy nőről, aki biztonsági őrként a csomagátvilágítót kezelte a LaGuardua reptéren, mindent 36

ki tudott olvasni az emberekről a csomagjaik körvonalaiból, és egy nap olyan szép röntgenképet látott egy csomagról, hogy beleszeretett a tulajdonosába, és próbálta kitalálni, a sorban állók közül kié a csomag, de nem tudta, és hónapokon át csak epekedett és epekedett. Aztán, amikor az illető legközelebb arra járt, ráismert a csomagra, egy férfié volt, egy aszott vén indiáné, a nő meg csinos és fekete volt, huszonöt éves, tudta, hogy semmi értelme, hát hagyta elmenni a férfit, mert azt is látta a csomagjaiból, hogy hamarosan meg fog halni. – Rendben, ifjú Június – mondta Október –, meséld el. Június úgy nézett rá, akár egy rémült állat. – Most meséltem el. Október bólintott. – Valóban – mondta, mielőtt a többiek közbeszólhattak volna. Aztán meg azt mondta: – Akkor jöhet az én történetem? – Várd ki a sorodat, nagyfiú – horkantott Február. – Aki a székben ül, csak akkor mesél, amikor mi, többiek végeztünk. Nem ugorhatunk egyenesen a főfogásra. Május éppen tizenkét gesztenyét helyezett a rácsra a tűz fölé, fogóval rendezve őket el. – Hadd mondja, ha akarja. A borosnál rosszabb úgyse lehet. És nekem még van dolgom. A virágok nem hajtanak maguktól. Mindenki egyetért? – Szabályos szavazásra bocsátod? – hökkent meg Február. – Ezt el se hiszem. El se hiszem, hogy ez történik. – Megtörölte homlokát egy marék papír zsebkendővel, amit a kabátujjából húzott elő. Hét kéz emelkedett a magasba. Négyen nem szavaztak igennel: Február, Szeptember, Január és Július. (– Részemről ez nem személyes kérdés – mentegetőzött Július – csak formális. Nem kellene precedenst szolgáltatnunk.) – Akkor eldőlt – jelentette ki Október. – Szeretne még valaki valamit mondani, mielőtt elkezdem? – Ööö, igen – mondta Június. – Néha olyan érzésem támad, hogy valaki figyel minket az erdőből, aztán, ha odanézek, nincs ott senki. De nem tudok megszabadulni ettől az érzéstől. – Mert buggyant vagy – mondta Április. – Mm, ez a mi Áprilisunk – nézett a többiekre Szeptember. – Érzékeny lélek, de egyben a legkegyetlenebb is. – Elég. Október elnyújtózott a széken. A fogával szétroppantott egy mogyorót, a belsejét kivette, a héját pedig a tűzbe dobta, ahol az sziszegett és köpködött és pattogott. Október belefogott a történetbe. *** Élt egyszer egy fiú, mesélte Október, aki nyomorultul érezte magát otthon, pedig nem bántották. Egyszerűen nem illett oda, se a családjába, se a falujába, de még a saját életébe sem. Két bátyja volt, ikrek, népszerűek, akik bántották és lenézték őt. Sokat fociztak ők ketten, egyszer az egyik iker nyert és lett a hős, másszor a másik. Kisöccsük nem focizott. Jól el is nevezték. Úgy hívták: Vakarcs. 37

Csecsemőkora óta Vakarcsnak hívták az ikrek, pedig a szüleik eleinte megrótták érte őket. – De közülünk ő vakarcs – védekeztek az ikrek. – Nézzetek rá. És nézzetek ránk. Hat évesek voltak ekkor. A szülők úgy gondolták, ez nagyon aranyos. Egy ilyen név, hogy Vakarcs persze ragályos, s hamarosan csak a nagyanyja hívta Donaldnak, amikor a születésnapján telefonált neki, meg akik nem ismerték. Na már most, talán mert a neveknek hatalmuk van, vakarcs is lett: vézna, alacsony, ideges. Az orra születésétől folyt, és tíz év alatt sem száradt ki. Étkezéskor, ha az ikreknek ízlett az étel, ellopták az övét; ha meg nem, saját tányérjukról az övére kotorták az ételt, így ő kapott ki, amiért nem eszik meg mindent. Az apjuk az ikrek egy focimeccsét se hagyta ki, és mindig fagyit vett annak, aki a legtöbb gólt rúgta, a másiknak meg vigaszfagyit. Az anyjuk újságírónak tartotta magát, pedig főleg újsághirdetést és – előfizetést árult, s amint az ikrek tudtak gondoskodni magukról, visszament teljes munkaidőbe dolgozni. A fiú osztálytársai is csodálták az ikreket. Az első osztályban pár hétig még Donaldnak szólították őt, amíg el nem terjedt, hogy a bátyjai Vakarcsnak hívják. A tanárok nem hívták szinte sehogy se, bár néha el-elszólták magukat, hogy milyen kár, hogy a legkisebb Covay fiúba nem jutott a bátyjai kurázsijából és képzeletéből. Vakarcs maga sem tudta volna megmondani, mikor döntötte el, hogy megszökik, sem hogy ábrándjai mikor lépték át a határt a tervek birodalmába. Mire bevallotta magának, hogy tényleg elmegy, már egy műanyag ételdoboz lapult a garázsban eldugva, abban három Mars-szelet, két Milky Way, egy tasak mogyoró, kis csomag nyalóka, egy elemlámpa, több képregény, egy zacskó füstölt húsos rágcsa, valamint harminchét dollár, főleg negyeddollárosokban. A rágcsa ízét ugyan ki nem állhatta, de azt olvasta, hogy a felfedezők hetekig eléltek csak ezen, és pontosan amikor beletette a dobozba, és rápattintotta a fedelet, akkor tudatosult benn, hogy tényleg el fog szökni. Olvasott könyvet, újságot és magazint. Tudta, hogy ha az ember elszökik, néha rossz emberekkel akad össze, akik rossz dolgokat csinálhatnak vele, de olvasott meséket is, így tudta, hogy a szörnyetegek mellett kedves emberek is vannak a világban. Vakarcs ványadt tízéves volt, az orra taknyos, az arca kifejezéstelen. Ha ki akarnánk választani egy csoportból, eltévesztenénk. Ő lenne a másik. A szélen. Akin átsiklik a tekintet. Egész szeptemberben halogatta a szökést. Egy rémségesen rémes péntek kellett hozzá – amely során mindkét testvére ráült (és amelyik az arcára ült, szellentett és harsányan röhögött) –, hogy arra jusson, akármilyen szörnyek várnak is rá kint a világban, ezekhez képest elviselhetőbbek, sőt, vonzóbbak. Szombaton a bátyjainak kellett volna vigyázniuk rá, de kis idő múltán bementek a faluba lányokkal cicázni. Vakarcs bement a garázsba, és előásta a 38

dobozt. Felvitte a szobájába. Iskolatáskája tartalmát az ágyra borította, majd bepakolta a csokit, a képregényeket, az aprót és a füstölt húsos rágcsát. Beletett egy vízzel megtöltött üdítősüveget is. Vakarcs bement a faluba és felszállt a buszra. Nyugatnak indult, tízdollárnyi messzeségbe, ismeretlen helyre, amit jó kezdetnek tartott, aztán ott leszállt és gyalog indult tovább. járda itt már nem volt, így ha kocsi jött, bearaszolt az árok biztonságába. A nap magasan állt. Megéhezett, hát a táskájába nyúlt, és elővett egy Marsszeletet. Miután megette, megszomjazott, és a fél üveget kiitta, mire eszébe jutott, hogy jobb lesz beosztani. Eddig azt hitte, ha kiért a városból, mindenhol forrást talál, de egyet se látott. Egy folyóra azért ráakadt, széles híd alatt hömpölygött. Vakarcs megállt a híd közepén és lenézett a barna vízre. Eszébe jutott, amit az iskolában hallott: végül minden folyó a tengerbe jut. Sosem járt a tengernél. Leereszkedett a partra, és követte a folyót. Sáros ösvény futott a folyóparton, egy-egy eldobott sörösdoboz vagy papír jelezte, hogy mások is jártak már errefele, de látni senkit nem látott. Elfogyott a vize. Eltűnődött vajon keresik-e már. Elképzelte, hogy rendőrautók, helikopterek és kutyák kutatnak csak őutána. Kijátssza őket. Eljut a tengerhez. A folyó nagyobb kövekre futva hangosan csobogott. Látott egy gémet, szárnyait szélesre tárva siklott el fölötte, és látott egy magányos szitakötőt, meg néha egy-egy csoport szúnyogot, amik az indián nyarat élvezték. Az ég kékje beszürkült, egy denevér kapdosott rovarok után a levegőben. Vakarcs elgondolkodott, hol fog aludni. Az ösvény hamarosan kettéágazott, s ő azt választotta, amelyik elvitt a folyótól, mert remélte, hogy házhoz vagy farmhoz jut rajta, ahol lesz egy üres csűr. Ment és ment, a szürkület egyre mélyült, mígnem az ösvény végén valóban lelt egy farmházat, egy félig leomlott, taszító külsejű építményt. Vakarcs körbejárta, és közben megérlelődött benne a bizonyosság, hogy semmi pénzért be nem menne, úgyhogy aztán átmászott egy düledező kerítésen egy gondozatlan legelőre, és iskolatáskáját párna gyanánt a feje alá téve, lefeküdt a magas fűbe aludni. Háton feküdt, felöltözve, és az éjszakai eget bámulta. Cseppet sem volt álmos. – Most már biztosan hiányolnak – mondta magának. – Aggódnak. Elképzelte, ahogy pár év elteltével hazaállít. Elképzelte az örömöt a családja arcán, amint közeledik a házhoz. Az üdvözlő szavaikat. A szeretetüket… Amikor pár órával később felébredt, holdfényben fürdött az arca. Látta az egész világot, akár nappal, csak sápadtabban és színtelenül. Felette telihold állt, vagy majdnem teli, s mintha egy arc nézett volna le rá a hold felszínének árnyai és ákombákomjai közül, ráadásul nem is rosszallóan. Egy hang kérdezte: – Honnét jöttél?

39

Felült. Nem ijedt meg, még nem. Körülnézett. Fák. Magas fű. – Hol vagy? Nem látlak. A legelő szélén egy fa mellett megmozdult valami, amit árnyéknak hitt. Egy magakorú fiút látott. – Elszöktem otthonról. – mondta Vakarcs. – Hűha. Ahhoz nagy merészség kellett. Vakarcs büszkén vigyorgott. Erre nem tudott mit mondani. – Járunk egyet? – kérdezte a fiú. – Naná. – Vakarcs a kerítésoszlophoz tette a táskáját, hogy aztán megtalálja. Elindultak a lejtőn, nagy ívben elkerülve a farmházat. – Lakik itt valaki? – kíváncsiskodott Vakarcs. – Nem igazán – felelte a fiú. Szőke, vékonyszálú haja szinte fehérlett a holdfényben. – Egyszer régen egy család megpróbálta, de nem tetszett nekik és elmentek. Aztán mások költöztek be. De már senki nem lakik ott. Hogy hívnak? – Donald – felelte Vakarcs. Aztán hozzátette: - De főleg Vakarcsnak neveznek. Téged hogy hívnak? A fiú habozott. – Drága. – Az klassz név. – Volt más nevem – mondta Drága –, de már nem tudom elolvasni. Átpréselték magukat egy hatalmas vaskapun, ami félig nyitva rozsdállt be, s a lejtő alján egy kis réten álltak. – Klassz hely – sóhajtott Vakarcs. A kis réten tucatnyi, különféle méretű kő állt. Magas kövek, a fiúknál is magasabbak, és alacsony kövek, amire pont rá lehet ülni. Némelyik kő el volt törve. Vakarcs tudta, miféle hely ez, de nem ijedt meg. Szépnek találta. – Kiket temettek itt el? – A legtöbb jó ember volt – mesélte Drága. – Régebben arra volt egy falu. A fák mögött. Aztán jött a vasút, a következő faluban építettek egy állomást, és a mi falunk elfonnyadt, elporladt és elfújta a szél. Most már csak fák meg bokrok vannak a helyén. Lehet bújócskázni a fák között, bemenni a régi házakba és kiugrani. – Olyanok, mint az a farmház? – kérdezte Vakarcs. Ha igen, akkor nem akart odamenni. – Nem. Senki nem jár oda, csak én. És néha az állatok. Én vagyok az egyetlen gyerek a környéken. – Gondoltam – bólintott Vakarcs. – Menjünk le oda játszani? – Az nagyon klassz lenne. Pompás október eleji éjszaka volt, szinte nyáriasan meleg, és fényes hold uralta az eget. Mindent látni lehetett. – Melyik a tiéd? – nézte a köveket Vakarcs. Drága büszkén kihúzta magát, megfogta Vakarcs kezét és a rét egy elvadultabb sarkába vezette. A két fiú félretolta a magas füvet. A követ a földbe 40

fektették, s a dátumot száz évvel korábban vésték bele. Az írás nagy része már elkopott, de az évszám alatt annyit még ki lehetett venni, hogy DRÁGA ELHUNYTUNK SOSEM FEL – Feledünk, gondolom – mondta Drága. – Én is azt mondanám. Kimentek a kapun, le egy vízmosásba, s onnét be a régi faluba. Fák nőttek át a házakon, az épületek beomlottak, mégsem volt ijesztő. Bújócskáztak. Felfedezőst játszottak. Drága mutatott Vakarcsnak pár nagyon klassz helyet, például egy fakunyhót, ami egy szobából állt, és amiről azt mondta, a legrégibb ház az országnak ebben a részében. A korához képest nagyon jó állapotban maradt meg. – Nagyon tisztán látok holdfénynél – jegyezte meg Vakarcs. – Még bent is. Nem is gondoltam, hogy ilyen könnyű. – Aha. És egy idő után már akkor is jól látsz, ha holdfény sincs. Vakarcs irigyelte. – Vécére kell mennem – mondta. – Van itt valahol? Drága elgondolkodott. – Nem tudom – ismerte be. – Nekem már nem kell. Pár árnyékszék még áll, de nem tudom, biztonságosak-e. Inkább menj az erdőbe. – Mint a medve – vigyorgott Vakarcs. Hátrakerült a ház mögé, ahol az erdő szinte a kunyhó falának dőlt, és bement egy fa mögé. Még sose csinálta szabadban. Úgy érezte magát, mint egy vadállat. Amikor végzett, lehullott levelekkel törölte meg magát. Aztán visszament előre. Drága egy holdfénytócsában ülve várta. – Hogyan haltál meg? – érdeklődött Vakarcs. – Megbetegedtem. A mamám sírt és dühöngött. Aztán meghaltam. – Nekem is meg kellene halnom, hogy itt maradhassak veled? – Talán. – Drága eltöprengett. – Ja, gondolom, igen. – Milyen halottnak lenni? – Semmi különös. A legrosszabb, hogy nincs kivel játszanom. – De hát olyan sokan vannak azon a mezőn. Ők nem játszanak veled? – Nem. Főleg alszanak. És még amikor fent vannak, akkor se lehet őket zavarni. Nem nyaggathatom őket. Látod azt a fát? Bükkfa volt, sima szürke kérge megrepedezett a kortól. Ott terpeszkedett, ahol valaha, kilencven éve a főtér lehetett. – Látom – felelte Vakarcs. – Megmásszuk? – Elég magas. – Az. nagyon magas. De könnyű megmászni. Megmutatom.

41

Könnyű volt megmászni. A kérgén akadtak bőven fogózók, és a fiúk úgy suhantak fel a magas bükkre, akár két majom, vagy kalóz, vagy harcos. A fa tetejéről be lehetett látni az egész világot. Az ég keleten már derengett. Minden várakozott. Az éjszaka a végéhez közeledett. A világ visszatartotta a lélegzetét, készült az újrakezdésre. – Ez volt életem legjobb napja – mondta vakarcs. – Nekem is. Most mit fogsz csinálni? – Nem tudom – vallotta be Vakarcs. Elképzelte magát, ahogy átvág a világon egész a tengerig. Elképzelte, ahogy nő és idősebb lesz, saját erejéből férfivá érik. Közben elképesztően meggazdagszik. Aztán visszamegy a házhoz és az ikrekhez, odahajt az ajtóhoz csodálatos autójában, vagy az egyik focimeccsükön keresi meg őket (képzeletében az ikrek nem nőttek és nem öregedtek), és lenéz rájuk szelíd tekintettel. Meghívja őket mind, az ikreket és a szüleit a falu legjobb éttermébe, ők pedig bevallják, hogy mennyire félreismerték és milyen szörnyen bántak vele. Bocsánatot kérnek és zokognak, ő pedig szótlanul hallgatja végig. A bocsánatkérésük balzsamként hűsíti testét. Aztán mindegyiküknek ajándékot ad, és újra elhagyja őket, immár örökre. Szép álom. Csakhogy tudta, hogy a valóságban mehet még kicsit gyalog, aztán holnap vagy holnapután úgyis megtalálják és hazaviszik és üvöltöznek vele, és minden olyan lesz, mint azelőtt is, egész az idők végezetéig Vakarcs marad, csak most még azért is mérgesek lesznek rá, mert el merészelt szökni. – Lassan le kell feküdnöm – szólalt meg drága, és elindult lefelé a nagy bükkfáról. Vakarcs úgy találta, hogy lefelé mászni nehezebb. Nem látod, hová lépsz, úgy kell tapogatni a lábaddal. Többször megcsúszott, de Drága ment előtte és segített, hogy „kicsit jobbra”, és mindketten rendben leértek. Az ég tovább világosodott, a hold fakult, már nem lehetett annyira jól látni. Visszamentek a vízmosásban. Vakarcs néha abban se volt biztos, hogy Drága ott van, de amikor felért, a fiú ott várt rá. Nemigen beszéltek, ahogy visszaballagtak a kövekkel teli mezőhöz. Vakarcs átkarolta Drága vállát, így mentek fel a dombra. – Hát, kösz, hogy jöttél – mondta Drága. – Jól éreztem magam. – Ja, én is. Lent az erdőben dalra fakadt egy madár. – Ha maradni akarnék… – tört ki Vakarcsból, aztán elhallgatott. Talán sosem kapok még egy esélyt, hogy változtassak, gondolta. Sosem jutok el a tengerhez. Sosem hagynák. Drága nem szólt semmit, sokáig nem. A világ szürke lett. Az elsőhöz újabb madarak csatlakoztak. – Én nem tehetem – mondta végül Drága. – De ők igen. 42

– Kik? – Ők ott bent – mutatott a szőke fiú a pirkadatban kirajzolódó rozoga farmházra a törött ablakokkal. A szürke fény sem változtatott rajta. – Vannak benne emberek? – borzongott meg Vakarcs. – Nem azt mondtad, hogy üres? – Nem üres. Azt mondtam, senki nem lakik ott. Az nem ugyanaz. – Felnézett az égre. – Mennem kell. – Megszorította Vakarcs kezét. És már ott sem volt. Vakarcs egy darabig magában ácsorgott a kis temetőben, hallgatta a madarak reggeli énekét. Aztán elindult fel a dombon. Egyedül nehezebben volt. Elment a táskájáért. Megette az utolsó Milky Wayt, és közben a rozoga házat bámulta. A farmház üres ablakai szemekként figyelték. Bent sötétebb volt. Mindennél sötétebb. Átgázolt a gaztengeren a szinte elporladt ajtóig. Megtorpant, habozott, töprengett, hogy bölcs dolog-e. Nyirkos, rothadt szagot érzett, és még valami mást. Mintha valami mozgott volna a ház mélyén, talán a pincében vagy a padláson. Csoszogás. Vagy ugrálás. Nehéz megmondani. Végül bement. *** Senki nem szólt. Október megtöltötte fakupáját almaborral, kiitta és újra megtöltötte. – Történetnek történet volt, az igaz. December öklével megdörgölte halványkék szemét. A tűz jószerével leégett. – Mi történet aztán? – kérdezte nyugtalanul Június. – Miután bement a házba? A mellette ülő Május rátette kezét Június kezére. – Jobb nem belegondolni. – Akar még valaki mesélni? – tette fel a kérdést Augusztus. Csend. – Akkor azt hiszem, végeztünk. – Hivatalos indítvány kell – mutatott rá Február. – Mindenki mellette? – kérdezte Október. Igenkórus. – Ellene? – Csend. – Ezennel az ülést feloszlatom. Felálltak, nyújtózkodtak és ásítoztak, majd egyesével, kettesével és hármasával besétáltak az erdőbe, míg csak Október és szomszédja maradt. – Legközelebb te ülsz a székbe – mondta neki Október. – Tudom. – November sápadt volt, ajka vékony. Kisegítette Októbert a faszékből. – Szeretem a történeteidet. Az enyémek mindig olyan sötétek. – Szerintem nem. Csak a te éjszakáid hosszabbak. És nem olyan melegek. – Ha így nézzük, mindjárt jobban érzem magam. Gondolom, nem bújhatunk ki a bőrünkből. – Így kell nézni – mondta a testvére. És összeért a kezük, ahogy távolodtak a tűz narancssárga zsarátnokaitól, és magukkal vitték történeteiket az erdőbe.

43

A TITKOS KAMRA Ebben a házban ne félj a kísértetektől; tőlük tarts a legkevésbé. Engem személy szerint megnyugtatnak a zajok. A recsegés és a léptek éjjel nem ijesztenek meg, inkább felvidítanak a trükkjeikkel, amikor ezt-azt eldugnak-elmozdítanak. Sokkal otthonosabb lesz tőle itt. Belakott. A kísérteteken kívül semmi nem él itt sokáig. Se macska, se egér, se légy, se álom, se denevér. Két napja láttam egy pillangót, danaidát, azt hiszem, szobáról szobára táncolt és megült a falakon, bevárt engem. Ezen az üres helyen nincs virág, s hogy a pillangó éhen ne haljon, az egyik ablakot üggyel-bajjal kitártam, két tenyerem rebegő énje köré borítottam, szárnyai finoman csókolták bőrömet, és elengedtem, néztem, ahogy elszáll. Nincs türelmem az évszakokhoz, de érkezésed enyhítette a téli fagyot. Kérlek, járj körbe. Kutatgass kedvedre. Néhány dologban szakítottam a hagyományokkal. Ha van is itt bezárt szoba, nem találod meg. A pincében a kandallóban nem lesz régi csont vagy szőr. Nem lesz vér. Nézd: csak szerszámok, mosógép, szárító, bojler és egy kulcscsomó. Semmi, amitől félni kell. Semmi sötét. Talán komor vagyok, de csak annyira, mint aki ilyesmit elszenvedett. Balszerencse, óvatlanság vagy fájdalom: a veszteség a lényeg. Látod majd a szívfájdalmat a szememben, és arról álmodsz, hogy elfeledteted velem azt, ami azelőtt volt, hogy besétáltál a házba. És egy kis nyarat hoztál a pillantásoddal, a mosolyoddal. Amíg persze itt vagy, hallani fogod a kísérteteket, mindig egy szobával arrébb, és talán felébredsz mellettem éjjel, 44

tudva, hogy van egy ajtó nélküli hely, tudva, hogy van egy bezárt hely, és mégsincs. Hallod őket csoszogni, sóhajtani, dübögni-dobogni. Ha bölcs vagy, kirohansz az éjbe, elröppensz a hidegbe talán egy csupa csipke hálóingben. Futás közben a fasor kavicsai véresre vagdossák talpadat, így, ha akarnám, követhetnélek, kóstolgatnám a véredet és óceánnyi könnyeidet. Ehelyett itt várok a privát zugomban, és nemsokára gyertyát teszek ki az ablakba, szerelmem, hogy világítsa meg hazautad. A világ repdes, akár a bogarak. Azt hiszem, így emlékszem majd rád, fejem melled két fehér dombja közt pihen, s hallgatom szíved kamráit.

45

ARCASINCS PÓROK ÁTOKVERT ARÁI AZ ISZONYTATÓ SZOMJ ÉJÉNEK TILTOTT ZUGOLYÁBAN 1. Valahol az éjszakában valaki írt… 2. A leány lélekszakadva futott a fákkal szegélyezett kocsiúton, léptei alatt élesen csikordult a kavics. A szíve hevesen vert, tüdejét éles késekkel hasogatta minden lélegzetvétel. A hűs éjszakai levegő jéggel bélelte ki a lelkét. Szemét az út végén sötétlő házra szegezte; a padlásablak hunyorgó fénye úgy vonzotta, akár molylepkét a gyertyaláng. A ház körül tátongó erdőben az éjszaka sötét teremtményei harákoltak és vonyítottak. Néhány lépéssel a háta mögött elhaló nyüszítést vélt hallani. Apró állat eshetett áldozatul valami ragadozó dühének – forrón remélte, hogy így van, de bizonyosságot nem szerezhetett. Rohant, mintha a pokol valamennyi démona a sarkában lihegne; csak akkor mert hátrapillantani, amikor elérte az öreg kúria tornácát. A hold sápkóros fényében a fehér oszlopok megannyi csontvázujjként téptek az éjszakába. A leány az ajtókeretnek dőlt, és ziháló kebellel nézett végig a sötétbe vesző kocsiúton, mintha jelre várna. Aztán összeszedte magát, és bekopogott – félénken, majd egyre sürgetőbben. A dübörgés sokszoros visszhangot vert, akárha anyagtalan, halott kezek döngetnének egy másik ajtót, odaát. – Van itt valaki? – kiáltotta a csöndbe. – Kérem… ha van szíve, szánjon meg szorult helyzetemben. Eresszen be, könyörgöm! Esedezem! – A hangja saját fülének is idegenül csengett. A padlásszobában pislákoló fény elhalványult és kihunyt, majd újra feltűnt az alanti ablakban. Valaki megindult lefelé, gyertyával a kezében. Az imbolygó fényt csakhamar elnyelte a ház gyomra. A lány mélyet lélegzett, hogy kalapáló szívét elcsendesítse. Egy örökkévalóság telt el, mire odabentről léptek neszét hallotta, és kósza pilács sejlett fel az ajtó repedésein. – Van ott valaki? – kérdezte reszketegen. Csontszáraz, reszelős hang felelt; foszlott pergamenszagú, dohos sírkamra-leheletű hang. – Ki szólít? – recsegte. – Ki dörömböz? Ki hív engem a farkasoknak óráján?

46

A leány önkéntelenül megborzongott. Segítséget remélve körbekémlelt a házra boruló éjszakában, aztán kihúzta magát, hátrasimította hollófekete fürtjeit, és ügyelt rá, hogy egyetlen szóval se árulja el rettegését. – Amelia Earnshawe vagyok, uram, frissen árvasorba jutott leány, úton Lord Falconmere birtoka felé. A méltóságos úr nevelőnőnek fogadott fia és kislánykája mellé; londoni rezidenciájában találkoztam vele először… átható pillantását még most is magamon érzem, keselyűvonásai álmaimban kísértenek – suttogta, mintha a szavak maguktól sorjáztak volna elő ajkain. – Ha így van valóban, ahogy mondod – rivallt a hang –, mit keresel itt? Miért épp ezen az ajtón kopogtatsz a farkasoknak óráján? A Falconmere kastély toronyiránt húsz mérföldre áll, a láp túlfelén. – A kocsis, aki idáig hozott, romlott lélek volt; néma, legalábbis annak tette magát. Nem szólt árva szót sem, a kérdéseimre mutogatással és horkanásokkal felelt. Alig egy mérföldre jutottunk, amikor lépésre fogat a lovait. Megálltunk, s ő széles gesztusokkal a tudtomra adta, hogy biz’ egy lépéssel sem megy tovább; akár tetszik, akár nem, gyalog kell folytatnom utamat. Vonakodásomat látván durván karon ragadott, és letaszított az út porába. Aztán felugrott a bakra, és gebéit vágtára ostorozva elvágtatott arra, amerről jött, elragadva utazóládámat kevéske holmimmal együtt. Kiabáltam, hogy forduljon vissza, mindhiába. Közben mintha az éjnél mélyebb sötétség horgadt volna a fák homályában. Megpillantottam a fényt az ablakban, és akkor… és akkor… – A vékonyka bátorságmáz megrepedt, és a leány vállát rázni kezdte a zokogás. – Az apád – krákogta a hang az ajtó túlfeléről – a nagyságos Hubert Earnshawe? Amelia visszanyelte könnyeit. – Igen. Ő volt. – S azt mondod, idő előtt árvasorba jutottál? Amelia előtt megjelent az apja nehéz gyapjú felöltőjében, ahogy az örvény elragadja és a mohos sziklákra veti, egyenest a túlvilág partjára, ahová ő nem követheti. – Anyám életét mentette. Mindketten odavesztek. A kulcs megcsikordult a zárban. Fémes csattanások sora hangzott, ahogy valaki félrehúzta a rozsdás reteszeket. – Isten hozott Amelia Earnshawe. Ímhol az örökséged, a Nevesincs Kúria. Isten hozott a farkasoknak óráján. – Az ajtó kitárult. A férfi piszkos színű faggyúgyertyát tartott a kezében. Az imbolygó láng alulról világította meg az arcát, földöntúli árnyékokat festve ványadt vonásaira; jól sikerült farsangi maskara festhet így, vagy egy különösen elaggott fejszés gyilkos. Intett Ameliának, hogy lépjen be. – Miért mondja ezt? – kérdezte a lány. – Mit? – Azt, hogy a farkasoknak óráján. Az imént mondta harmadszor. 47

Az öreg merőn nézett a lányra. Aztán aszott ujjával intett, hogy kövesse. Ahogy Amelia belépett a házba, egészen közel nyomta arcához a gyertyát, és kutatón végignézett rajta. A tekintetében izzó kifejezés éppoly messze állt az orvosilag diagnosztizált tébolytól, mint az épelméjűségtől. Végül bólintott. – Kövess – motyogta. Hosszú folyosón haladtak végig. A gyertyaláng démoni árnyékokat vetett a pókhálós falakra; az ingaóra, az ósdi székek és az asztal anyagtalanul hullámozni látszottak minden lépésüknél. Az öreg matatott a kulcsokkal, aztán kinyitott egy tapétaajtót a lépcső alatt. A sötétből a doh, por és elhagyatottság szaga rohanta meg őket. – Hová megyünk? – kérdezte Amelia nyugtalanul. Az öreg bólintott, mint aki elértette a kérdést, aztán felemelte az ujját: Néhányan azok, amik. Mások nem azok, aminek látszanak. Megint mások csak annak látszanak, aminek látszanak. Figyelmezz szavamra, és vésd jól az eszedbe, Hubert Earnshawe lánya. Megértettél? A lány megrázta a fejét. Az öreg belépett az ajtón, és elindult lefelé a lépcsőn. Hátra sem nézett. Amelia – mi mást tehetett volna? – a nyomába szegődött. 3. Valahol messze-távol a fiatalember lecsapta pennáját, szépiaszín tintát fröccsentve a kéziratra és a politúros asztalra. – Hiába! – nyögte csüggedten. Vékony mutatóujjával szétmázolt egy különösen kövér pacát a tikfa erezetén, aztán – ugyanazzal az ujjával – fáradtan megdörzsölte orrnyergét. – Úgy véli, uram? – A komornyik olyan halkan lépett a szobába, hogy a fiatalember észre sem vette. – Mindig ugyanaz, Toombes: az irónia mindent megfertőz. Lépten-nyomon meggyalázom a legnemesb irodalmi hagyományokat, és kifigurázom magam, az egész tollnok szakmáról nem is beszélve. A komornyik rezzenetlen tekintettel nézett rá. – Ha megbocsát, uram, az iróniát bizonyos körökben felettébb nagyra becsülik. A fiatalember kezébe temette az arcát, és gyötrődve masszírozta a homlokát. – Nem erről van szó, Toombes. Én itt a véres valót akarom megmutatni; felfedni a világ kendőzetlen arcát, szavakba önteni az emberi lét kvintesszenciáját. Ehelyett mit csinálok? Embertársaim gyarlóságának kisstílű paródiájában dagonyázom. Olcsó tréfákat gyártok. – mire idáig jutott, az egész arcát összekente tintával. – Manufaktúrát alapíthatnék rá. Odafentről, a titkos padlásszobából szaggatott, jajongó kiáltás harsant. A hátborzongató hang végigvisszhangzott a házon. A fiatalember felsóhajtott. – Etesse meg Agatha nénit, Toombes. – Úgy lesz, uram. 48

A fiatalember kézbe vette a lúdtollat, hegyével tanácstalanul vakarta a fülét. Mögötte a félhomályban ükapja portréja lógott a falon. A festett szemeket egykor régen gondosan kivágták, s most valódi szemek dülledtek a vászonarcból. Az aranybarna írisz az írót figyelte. Embertelen szemek voltak. A fiatalember még azt hihette volna, valami nagymacska vagy óriás ragadozó madár néz vele farkasszemet – már ha hátranézett volna. De a fiatalember nem nézett hátra; mit sem sejtve új ív papír után nyúlt, és pennáját a kristályüveg tintatartóba mártotta. 4. – Nos, igen – mormolta az öreg, és faggyúgyertyáját a néma harmóniumra állította. – Ő a mi urunk, s mi mindannyian a szolgái vagyunk, hiába is tagadnánk. S amikor eljő az idő, ki kell adnunk a jussát. Kötelességünk, hogy neki ajánljuk a… - nagyot nyelt, aztán mélyet sóhajtott. Végül megrázta a fejét, és csak annyit mondott: - Azt, amire szerződtünk. A függönyök denevérszárnyként csapkodtak az üvegtelen ablakszárny előtt; odakünn vihar közelgett. Amelia szívére szorította apja monogramjával díszített csipkekendőjét. – És az átjáró? – kérdezte suttogva. – Az őseid lepecsételték, és eskünket vették, hogy mindig zárva marad. Ám a legenda szerint egykoron több száz alagút vezetett a családi kriptából a temetőkertbe. – És Sir Frederick első felesége…? Az öreg szomorúan ingatta a fejét. – Az úrnő elmeháborodott volt, ráadásul csapnivalóan hegedült. Elhíresztelték, hogy meghalt, tán néhányan el is hitték. Az utolsó pár szót ismételgette, mintha ízlelgetné őket. Amelia felnézett, szemében új elhatározás fénye villant. – És én? Most, hogy már tudom, miért vagyok itt, talán tehetek valamit. Az öreg körbehordozta tekintetét az üres hallban. Aztán sürgetően intett: - Menekülj innen, leányom. Fuss, amíg nem késő! Ha kedves az életed, ha kedves a halhatatlan bltty… – A halhatatlan… micsoda? – kérdezte Amelia, ám amint a szavak elhagyták cseresznyepiros ajkát, az öregember a földre rogyott. Íjpuskába való ezüst nyílhegy állt ki a tarkójából. – Meghalt – motyogta a lány döbbent csodálkozással. – Úgy van – erősítette meg egy pengeéles hang a terem sötétjéből, aztán hozzátette: - Valójában rég halott volt. Tengernyi idő óta. A test, mintha csak a végszóra várt volna, Amelia szeme előtt foszladozni és rothadni kezdett. A hús szétmállott és megfolyósodott, az előtűnő csontok szivárogtak és porlottak, míg végül nem maradt más az agg szolgából, csupán egy orrfacsaróan bűzlő tócsa. 49

Amelia leguggolt, és belemártotta az ujját a fekete nyálkába. Elgondolkodva megnyalta a kezét, aztán elfintorodott. – Igaza van, uram, bárki is legyen – nézett hátra. – Legalább száz éve halott. 5. – És írói intencióm pontosan ezt célozzák – magyarázta a szobalánynak. – Az életet a maga teljességében vágyom ábrázolni, hogy a legapróbb részletek is élettel zsongjanak. Ám alighogy papírra vetem gondolataimat, a szavak szellemi bélsárrá erjednek, az öngúny pestise mindent megfertőz. Mit tegyek, Ethel? Mondja meg, mit tegyek? – Bárcsak tudnám, uram – lehelte a szobalány lesütött szemmel. A szemrevaló fiatal teremtés alig néhány hete került a házhoz, módfelett titokzatos körülmények között. Ethel kézbe vette a fújtatót, és gyakorlott mozdulatokkal felszította a tüzet. A lángok narancsvörösen izzottak. – Ez minden, uram? – Igen. Nem… Igen – legyintett a férfi. – Elmehet, Ethel. A lány felkapta az üres szenesvödröt, és már ott sem volt. A fiatalember nem ült vissza az íróasztalhoz. Mélyen gondolataiba merülve állt a tűz mellett, merengve nézte a kandallópárkányon vigyorgó koponyát és a fölötte lógó, keresztet formázó kardpárt. A pokolszín lángok sűrűjében egy gyermekfej nagyságú széndarab pattogva-sisteregve kettéesett. Egyszerre léptek neszére lett figyelmes. Felpillantott. – Te itt? A férfi akár az ikertestvére is lehetett volna; az aranybarna hajba vegyülő fehér tincsekről akárki megmondhatta, hogy ugyanaz a vér folyik az ereikben. Az idegen szeme sötéten, feldúltan csillogott, lebiggyedő ajkai ellentmondást nem tűrő határozottságot tükröztek. – Ahogy mondod, öcsém! Tudom, halottnak hittél annyi éven át. De nem vagyok az; igazabbul szólva már nem vagyok az. Visszatértem. Igen, megtértem oly vidékről, ahová halandó utazó ritkán téved. Eljöttem hát az ősi házba, jogos örökségemet követelni. A fiatalember felvonta a szemöldökét. – Valóban? Nos hát, ez itt – és széles mozdulattal körbemutatott – mind a tiéd, egy feltétellel: ha valóban az vagy, akinek mondod magad. – Miért vesződnék azzal, hogy kilétemet bizonyítsam? Vagyok, aki vagyok. Add meg, testvér, ami dukál születésem jogán, vérem jogán… halálom jogán! – Imigyen szólva a kandalló fölött lógó kardokért nyúlt. Az egyiket markolattal előre öccsének dobta. – Védd magad, ha bírod erővel! Győzzön a jobbik! Meztelen acélpengék villantak a tűz fényében, szikráztak, csattogtak és villantak fel újra, ahogy a két férfi a szúrás és hárítás körmönfont táncát járta. Mozdulataik kecses menüettnek is beillettek volna, vagy egy sötét rituálé előre megkoreografált lépéseinek, amelyek minden átmenet nélkül csaptak át habzó szájú barbárságba; az állati vérszomj fürgébben rángatta őket, minthogy szemmel követni lehetett volna. Körbe-körbe sasszéztak a szobában, aztán kifutottak a galériára; kettesével vették a lépcsőfokokat, majd a lépcsőkorláton 50

leszánkáztak a hallig. Függönyökön és csillárokon csüggeszkedtek, intarziás asztalokról ugráltak fel s le egymás nyomában. Az idősebb fivér mestere volt a küzdelemnek, s a kardot is ügyesebben forgatta, a fiatalabb viszont fürgén tette-vette magát, és megszállottként küzdött; végül visszakényszerítette ellenfelét a kandalló haragosan lobogó lángjai elé. Az idősebb testvér megragadta a piszkavasat, s gyilkos erővel testvére felé suhintott. A fiatalember éppen idejében bukott le, és egyetlen jól irányzott mozdulattal átdöfte testvérét. – Végem… - suttogta amaz, sebére szorítva kezét. – Halott ember vagyok. Öccse némán bólintott, arcán árnyékok és tintafoltok sötétlettek. – Talán jobb is így. Sosem kellett a ház, sem a birtok. Azért jöttem, hogy békét kössek veled… önmagammal. – A földre rogyott. Vérvörös tócsa gyűlt a közönyös szürke kőlapokra. – Testvér, fogd hát a kezem! A fiatalember letérdelt mellé, és megérintette a haldoklót, akiből mintha egyszerre kifutott volna az élet melege. – Mielőtt végleg elnyel az éjszaka, ahová e világ fényei már nem hatolnak el, valamit el kell mondanom. Halálom után az átok nem terheli többé vérvonalunkat, ez a legfontosabb. Még valami… – Hangja fájdalmas, bugyborékoló köhögésbe fulladt, s csak kínos susogással tudta folytatni. – Odalent… az iszonyat mélyében… rád vár… a járatban patkányok… mindent lát… vigyázz! Feje ernyedten oldalra gördült, tompán előremeredő tekintetében fátyolosa tükröződött a hamvadó parázs. Az ablak előtti fán gyászos károgás hangzott fel. A kripta mélyéből különös, percegő hangok szüremlettek elő, s itatták át az öreg ház évszázados eresztékeit – tudatva mindenkivel, akit illet. Hogy odalent valami éledezik. A fiatalabb testvér – immár az ősi juss egyetlen örököse –, felkapta az asztalról a csengőt. Mielőtt az utolsó fémes hang elhalt volna, a komornyik már az ajtóban állt. – Takarítsd el ezt, Toombes – mutatott a holttestre a fiatalember. – De bánj vele tisztességgel. Azért halt meg, hogy bűnbocsánatot nyerjen mindkettőnknek. Toombes némán bólintott, mint aki mindent ért. A fiatalember hátat fordított neki, és kilépett a szobából. Egyenesen a Tükrök Termébe indult; a hatalmas üvegcsodákat réges-régen leverték a falakról, csupán a szabálytalan alakú foltok árulkodtak egykori helyükről a dúsan faragott lambérián. A fiatalember körbenézett, és nyugtalanító gondolatait belekiabálta a porszagú csöndbe. – Őrület! – emelte fel a kezét. – Ha az én regényeimben történne ilyesmi, nem nyugodnék, amíg könyörtelenül át nem írom. – Öklével a falra csapott, ahol valaha egy hatszögletű tükör lógott. – Hol hát a baj?! Miért vallok újra és újra csúfos kudarcot? A súlyos fekete függöny láthatatlan lihegéstől borzongott, a homályba vesző, faragott mestergerendákon és a vastag lambéria mögött surranó, motoszkáló 51

neszek éledtek, ám a fiatalember szavaira senki sem felelt. Igaz, ő nem is várt választ. Határozott léptei végigdöngtek a főlépcsőn, az elsötétített hallon, majd belépett a dolgozószobába. A kézirat lapjai szanaszét hevertek; valaki matatott a papírjai között. Sebaj, az éjféli Ceremónián minden kiderül. Leült az asztalhoz, bosszúsan a tintába döfte pennáját, és tovább írt. 6. Az ajtón túl az éjszaka démonai hörögtek csillapíthatatlan dühükben. Újra meg újra megrohanták a vastag tölgyfa ajtót, rémséges puffanások záporoztak, ám a fémpántok egyelőre kitartottak. Amelia remélte, hogy van még ideje. Mit mondott a favágó? Csak most villantak eszébe a különös szavak, éppen a szükség idején. Hirtelen úgy érezte, mintha a férfi ott állna mellette, erőtől duzzadó, izmos alakja fölébe tornyosulna; a testéből áradó erdőillat bódító parfümként ködlött összefüggéstelenné váló gondolatai között. Kristálytisztán hallotta a szavait, mintha abban a pillanatban lihegte volna a fülébe: – Voltam én másképp is, violám, mint ahogy most látsz – susogta. – Egykoron más néven ismertek, s napjaim se a kidöntött fák körül forogtak. Tudd meg, az asztalfiókban van egy titkos rekesz, nagybátyám mindig mondta, amikor felöntött a garatra. Nagy mókamester volt az öreg… A titkos rekesz. Hát persze! A kopott asztalkához rohant. Kirángatta a fiókokat, sorban egymás után, de titkos rekesznek nyomát sem lelte. Aztán észrevette, hogy az egyik fiók arasszal rövidebb, mint a többi. Belenyúlt a fiók mögötti résbe, s odabent egy gombot talált. Kipattant egy rekeszfal, s türelmetlenül tapogatózó keze szorosan összetekert papírtekercsre tévedt. Óvatosan előhúzta a kincset. Remegő ujjakkal bontotta ki a poros fekete szalagot, és simította ki a papírt. Sokáig betűzte a régies kézírást, ízlelgette az időízű szavakat. Ahogy olvasta, halotti sápadtság terült szét szép vonású arcán, ibolyakék szeme elfelhősödött. A puffanások és csattanások megsokszorozódtak. Hamarosan betörnek; egyetlen ember készítette ajtó sem tarthatja őket vissza az idők végezetéig. Áttörik a kaput és megtalálják őt. Hacsak… – Megállj! – kiáltotta remegő hangon. – Ezt parancsolom a népeink közt köttetett ősi egyezség nevében mindőtöknek, de legfőképpen neked, Sakálok ura. A hangok elnémultak, a döbbenet nehéz hamuként szitált az ajtó túloldalán. Végül vérfagyasztó, hangtalan hang szólalt meg: – Egyezség? – lehelte, és tucatnyi suttogás szólam felelt rá: - Az egyezség! Az egyezség! – Igen! – kiáltott Amelia Earnshawe, egyszer s mindenkorra száműzte szívéből a kételyt. – Az egyezség. 52

Erősen markolta a tekercset, az elveszettnek hitt szerződést, amely a ház ura és a kripta lakói kötöttek megannyi emberöltővel azelőtt, és amely meglehetős részletességgel sorolta elő a borzadályos rituálékat, amelyek egymáshoz láncolták őket vérrel, sóval, kereszttel, s még ki tudja, mi mással. – Ha valóban ismered az egyezséget, Hubert Earnshawe lánya – hörögte egy újabb hang az ajtó túlfeléről –, akkor jól tudod, mi kell nekünk. – Arák – felelte a leány kertelés nélkül. – Arák! – fortyogott és bugyogott a szó az ajtó mögött, akár egy kitörni készülő gejzír, míg végül az egész ház ettől az egyetlen szótól lüktetett és visszhangzott: egyetlen szó, tele sóvárgással, kéjvággyal, őrjöngő éhséggel. Amelia az ajkába harapott. – Apám sírjára esküszöm, hozok nektek arákat. Mindőtöknek. Halknál is halkabban beszélt, de azok odaát minden szavát hallották. Csend lett, mély, bársonyos csönd. Fojtott vámpírhang sziszegett a leány után. Amelia visszafordult. – Ha már úgyis elmégy, nem hoznál fél tucat pirítóst? 7. Forró könnyek áztatták a fiatalember arcát. Egyetlen dühös mozdulattal lesöpörte az asztalról a teleírt lapokat, a pennát áthajította a szobán. Tintapöttyök borították el ükapjának fehér márvány mellszobrát. A szobron gubbasztó testes, komorképű hollót készületlenül érte a tintaeső, hirtelen zavarodottságában kavarni kezdte a levegőt ébenfekete szárnyaival. Miután visszanyerte egyensúlyát, szemrehányó tekintettel méregette a fiatalembert, majd suta lépésekkel és ugrásokkal távolabb szökdécselt. – Mi ehhez képest a poklok kínja! – jajongott az író. Arcából kifutott a vér, minden ízében reszketett. – Képtelen vagyok rá, egyszerűen nem megy! Hogy az ég minden… – elfulladt a szava, miközben lázasan kutatott elméjében a helyzet súlyához illő szitok után. A holló rezzenéstelenül nézett rá fényes gombszemével. – Mielőtt kimeríted családod gazdag szitokkincstárárt, és tiszteletre méltó őseid forogni kezdenek a sírjukban, válaszolj egy egyszerű kérdésre, kérlek. – A madár torkából előtörő hang a kövön sikító vésőt idézte. A fiatalember megdermedt. Hallott már hollót embernyelven szólni, de emez itt még sosem tett ilyesmit, és nem festett úgy, mintha képes volna rá. – Kérdezz hát! A holló oldalra biccentette a fejét. – Szereted, amit írsz? – Tessék? – Azt kérdezem, szeretsz-e írni az életről a maga valójában, vagy hogy szoktad mondani. Néha átlestem a vállad fölött. Bele is olvastam itt-ott. Te élvezed?

53

A fiatalember a madárra meredt. – Ez irodalom – kezdte lassan és tagoltan, mintha egy gyereknek magyarázna. – Színtiszta, hamisítatlan irodalom. Színtiszta, hamisítatlan élet. A művész feladata, hogy felmutassa az embereknek a világot, amelyben élnek, tükröt tartson eléjük. Villám hasított az éjszakába. Az ablakban átcikkanó sápadt égi tűz kísértetfényeket festett a recsegve hajladozó vén fák és a hegyoldalban derengő kolostorrom fölé. A holló megköszörülte a torkát. – Élvezed vagy sem? A fiatalember a madárra bámult, aztán elfordult, és szótlanul megrázta a fejét. – Magad szórsz port a fogaskerekek közé – cserregte a madár. – Még mindig nem érted? Felnagyítod a közhelyeket, de nem azért, mert vonz a szatíra. Nem, egyszerűen unod az egészet. – A csőrével gondosan visszaigazgatott a helyére egy kilógó szárnytollat. Amikor befejezte a tollászkodást, újra a fiatalemberre emelte a tekintetét. – Miért nem próbálkozol a fantasztikus irodalommal? – vetette fel. A fiatalember gúnyosan felnevetett. – A fantasztikus irodalommal? Én szépirodalmat írok. Az olyasminek, amiről te beszélsz, szikrányi köze sincs az élethez. Ezoterikus dajkamesék, egy kisebbség kisebbségnek szóló agyrémei. Még viccnek is… – Ha tudnád, mi a jó neked, eszedbe se jutna mást írni – vetette közbe a holló. – A szépirodalom zászlajára tettem esküt – húzta ki magát a fiatalember önérzetesen. A polcon sorakozó klasszikusokra mutatott: Udolpho, Az orantói várkastély, Kaland a Sierra Morénában, A szerzetes és a többi. – Ezt nevezem én irodalomnak. – Soha már – cserregte a varjú. Nem szólt többet; leugrott a mellszoborról, kiterjesztette szárnyát, és kirepült a nyitott ablakon az odakint ásítozó sötétségbe. A fiatalember megrázta magát. Még hogy fantasztikus irodalom… Csupa klisé; száguldás négy keréken, levakarhatatlan tőzsdeügynökök, rossz szájszagú csavargók, hajcsavarós háziasszonyok, rendőrségi sziréna, csácsogó pletykarovatok, mocskos mosóporreklámok, jövedelemadó, gyorséttermek, színes bulvárlapok, hitelkártyák, kiégett utcai lámpák, világháló… – Menekülés a képzelet birodalmába – motyogta maga elé. – De hát nem éppen a szabadság az alkotó ember legfőbb ihletforrása? Visszaült az asztalához. Összeszedte a félkész kézirat kallódó lapjait, és szívfájdalom nélkül a legalsó fiókba söpörte az egészet, sárguló térképek, titokzatos testamentumok és vérrel írt szerződések közé. Hosszan köhögött a felkavart portól. Új pennát vett elő, és meghegyezte tollkésével; fél tucat fürge simítás és vágás, s már készen is állt az írószerszám. Bemártotta a tintatartóba, és buzgón nekilátott.

54

8. Amelia Earnshawe két szelet teljes kiőrlésű kenyeret paszírozott a kenyérpirító nyílásába. Az időzítőt sötétbarnára állította, George így szereti. Ő a maga részéről szívesebben evett enyhén pirított kenyeret – vagy inkább pirítatlan fehér kenyeret, ha már itt tartunk, még ha abban állítólag nincs is vitamin. Lassan tíz éve is megvan, hogy nem evett fehéret. George az asztalnál ült, és újságot olvasott. Nem nézett fel. George sosem néz fel. Gyűlölöm, gondolta, és ezzel sikerült alaposan meglepnie önmagát. Újra kimondta magában: gyűlölöm. Olyan volt, mint valami dal. Harci induló. Gyűlölöm a sötétbarna pirítósáért, a kopaszodó fejéért és a kujon viselkedéséért, ahogy ostoba kis fruskákat üldöz az irodában, akiknek még ott a tojáshéj a fenekén, és akik összenevetnek a háta mögött. Gyűlölöm, amikor észre sem vesz, csak hogy ne kelljen foglalkoznia velem, és azt is gyűlölöm, amikor felteszek neki egy egyszerű kérdést, mire azt motyogja: „Hogy mondod, szívem?”. Mintha már a nevemet is elfelejtette volna. Mintha azt is elfelejtette volna, hogy egyáltalán van nevem. – Keményen vagy lágyan kéred? – fordult férjéhez. – Hogy mondod, szívem? George Earnshawe elnéző szeretettel pillantott feleségére; álmában sem találta volna ki, miféle gondolatok járnak Amelia fejében. Ugyanúgy gondolt az asszonyra, mint minden másra, ami tíz éve van a háznál, és ennyi idő után is kifogástalanul szolgál. A televízió, például. Vagy a fűnyíró. Úgy vélte, ez a szerelem. – Tudod, egyszer nekünk is ki kellene mennünk egy tüntetésre – mondta, szemüvege szárával megütögetve a vezércikket. – Lássák a mocskok, hogy elveink vannak. Hm, szívem? A pirító hangos kattanással jelezte, hogy a kenyér elkészült, de csak egyetlen sötétbarnára sült szeletet köpött ki magából. Amelia kést vett elő, és kihalászta a másikat is. A pirítót nászajándékba kapták John bácsikájától. Nemsokára újat kell vennie, vagy kénytelen lesz gázláng fölött pirítani a kenyeret, ahogy az anyja csinálta. – Lágyan vagy keményen? – kérdezte halkan, és volt valami a hangjában, amitől a férfi fölnézett. – Ahogy akarod, szívem – fuvolázta George kedvesen, és ahogy később az irodában újságolta, ha géppisztolyt szegeznek a fejéhez, akkor sem tudta volna megmondani, miért állt az asszony a konyha közepén egy odakozmált pirítóst szorongatva, és miért csurogtak a könnyei. 9. A lúdtoll surrogva szántotta a papírt, a fiatalember teljesen elmerült a munkában. Az arcára különös elégedettség ült ki, csillogott a szeme, mosoly bujkált a szája szegletében. Összedőlhetett volna körülötte a világ. 55

Valami kaparászott a lambériában, de nem hallotta. Odafent a toronyszobában Agatha néni felváltva üvöltött, jajongott és rázta a láncait. A romos kolostor felől hiénakacagást hozott a szél: a hátborzongató hang megremegtette az éjszakai levegőt, majd őrjöngő hahotakórusba foszlott. A házat körülölelő rengetegben alaktalan alakok csúsztak-másztak é csörtettek, hollófürtű fiatal lányok menekültek előlük kétségbeesve. – Esküdj! – üvöltötte fröcsögve Toombes, a komornyik a cselédszobában a bátor gyermek arcába, aki szobalánynak adta ki magát. – Esküdj, Ethel, az életedre, hogy egy szót sem fecsegsz ki abból, amit most hallani fogsz… Az ablakokban foszladozó arcok és vérrel írott szavak derengtek fel; a boltozatos kriptában, a föld alatti sötétben magányos vámpír csámcsogott valamin, ami nemrég még vérzett és lélegzett; pusztító villámok hasítottak az éjszakába; az arctalanok hada új életre kelt. Minden rendjén volt a világban.

56

KAVICSOK AZ EMLÉK FASORRÓL Szeretem, ha a dolgok történet formájúak. A valóság azonban nem történet formájú, és az sem, ahogy a furcsaságok berobbannak az életünkbe. Sosem érnek teljesen kielégítő véget. A különös élmény elmesélése olyan, mint az álomé: az ember elmondhatja az álombeli történéseket, de az érzelmi tartalmat nem, azt, ahogy az álom utána beszínezi az egész napunkat. Gyerekkoromban egyes helyeket kísértetjárta helyeknek hittem, féltem az elhagyott házaktól és hasonlóktól. Megoldásul azt találtam ki, hogy kerültem őket: így aztán míg nővéreim remek kerek történeteket tudtak üres házak ablakaiban megpillantott különös alakokról, én egyet sem. Még ma sem. Ez az én kísértettörténetem, és eléggé befejezetlen. Tizenöt voltam. Új házban laktunk, amit a régi házunk kertjében építettünk. Még hiányzott nekem a régi házunk, a nagy régi udvarház. A felét laktuk be. Akiké a másik fele volt, eladták a részüket területfejlesztőknek, így apám is kénytelen volt nekik eladni a mi felünket. Ez Sussexben történt, egy olyan városban, amin átmegy a kezdő délkör: a keleti féltekén életem, és a nyugati féltekére jártam iskolába. A régi ház különös holmik kincsestára volt: fénylő márványtömbök, folyékony higannyal teli üveggömbök, téglafalakra nyíló ajtók; titokzatos játékok; régi holmik és elfeledett holmik. Úgy hallom, az én házam – egy viktoriánus téglaépület Amerika közepén – szintén kísértetjárta. Már kevesen töltik itt az éjszakát egyedül; az asszisztensem mesél az itt töltött éjszakáiról, a porcelán zenedobozról, ami az éjszaka közepén magától zenélni kezd, arról a szilárd meggyőződéséről, hogy valaki figyeli. Mások is hasonlókról panaszkodtak itt töltött magányos éjszakák után. Nekem sose volt itt nyugtalanító tapasztalatom, igaz, én sose töltöm itt az éjszakát egyedül. És nem is vagyok benne biztos, hogy szeretném. – Ha én itt vagyok, nincs kísértet – mondtam egyszer, amikor rákérdeztek, nem kísértet jár-e a házamban. – Talán te kísérted őt – vetette fel valaki. De ezt őszintén kétlem. Ha van is itt kísértet, ijedt lélek lehet, jobban fél tőlünk, mint mi tőle. De a régi házról meséltem, amit ledózeroltak, miután eladtuk (és nem bírtam üresen látni, nem bírtam nézni, ahogy lerombolták: a szívem abban a házban élt, és éjjelente elalvás előtt még most is hallom, ahogy a szobám előtt a szél a vörösberkenye ágai közt susogott huszonöt évvel ezelőtt). Na szóval, új házba költöztünk, ami, mint mondtam, a régi kertjében épült, és teltek az évek. A ház egy kanyargós, kavicsos út felénél állt, rétek és fák között, a semmi közepén. Biztos vagyok benne, ha most visszamennék, már aszfalt utat találnék, a rétek helyén pedig takarosan sorakozó társasházakat. De nem megyek vissza. 57

Tizenöt voltam, vézna, esetlen kölyök, aki kétségbeesetten szeretne menő lenni. Éjszaka volt, ősszel. A házunk előtt volt egy lámpaoszlop, amit a ház építésekor állítottak, és annyira kirítt ezen a lámpátlan vidéken, akár a lámpaoszlop a Narniatörténetekben. Nátriumgőz lámpa volt, sárgán égett, minden más színt kilúgozott, sárgára és feketére festett mindent. A lány nem volt a barátnőm (a barátnőm Croydonban lakott, ahová iskolába jártam, egy szürke szemű, szőke hajú, hihetetlen szépség, aki, mint gyakran panaszkodott nekem, fel nem bírta fogni, miért jár velem), csak a barátom; tízpercnyire lakott a réteken túl, az óvárosban. Éppen hozzá igyekeztem zenét hallgatni meg beszélgetni. Kiléptem a házunkból, leszaladtam a füves lejtőn a behajtóhoz, ahol is megtorpantam egy nő előtt, aki a lámpa alatt állva bámult fel a házra. Olyan ruhát viselt, akár egy cigánykirálynő valami darabban, vagy mint egy mór hercegnő. Szép volt, de nem gyönyörű. Emlékeimben nincs színe, csak sárga meg fekete árnyalatok. Meglepődve álltam vele szemben ott, ahol nem számítottam senkire, és önkéntelenül azt mondtam. – Üdv. A nő nem felelt. Rám nézett. – Keresni tetszik valakit? – Valami ilyesmit kérdeztem, de erre sem felelt. Még mindig engem nézett ez a valószínűtlen nő, álomszerű ruhájában, a semmi közepén, és nem szólt egy szót sem. Viszont lassan mosolyra húzódott a szája, és ez cseppet sem volt kedves mosoly. És hirtelen megrémültem, a csontomig hatolt a rémület, akár egy álombéli szereplőnek, és továbbindultam, zakatoló szívvel letrappoltam a behajtón, majd befordultam a sarkon. Ott, ahol a ház már nem látszott, egy pillanatra megálltam, aztán visszanéztem. Senki nem állt a lámpa alatt. Ötvenlépésnyire lehettem a háztól, de nem tudtam-akartam visszamenni. Annyira féltem. Inkább végigrohantam a sötét, fák vezette kavicsos fasoron, be a városba, végig egy másik úton, aztán azon, amin a barátom háza állt, s kifulladva értem oda, a félelemtől összevissza gagyogva, mintha a pokol összes kopói kergettek volna meg. Elmondtam neki, mi történt, és felhívtuk a szüleimet, akik biztosítottak róla, hogy senki nem áll a lámpa alatt, majd némileg vonakodva beleegyeztek, hogy eljönnek értem kocsival, mert nem voltam hajlandó hazagyalogolni. Ennyi a történetem. Bárcsak lenne tovább: bárcsak mesélhetnék a cigánytáborról, amit ott égettek porig kétszáz évvel korábban – vagy bármiről, ami lezárná ezt a történetet, bármiről, ami történet formájúvá tömörítené –, de hát nem volt ilyen tábor. Így aztán mint minden olyan esemény, amikor különös-furcsa élmény rengette meg a világomat, ez a történet is magyarázat nélkül gubbaszt. Nem történet formájú. 58

És emlékezetemben nem maradt más, mint a nő sárga-fekete mosolya, meg az ezt követő félelem árnyéka.

59

ZÁRÓRA Londonban még mindig találni klubokat: régieket és önmagukat réginek álcázókat kivénhedt kanapékkal és angolosan pattogó kandallókkal, diszkrét némaságot vagy épen pezsgő társalgást előíró hagyományokkal; és persze akadnak újak is, mint a Groucho és számtalan fialmánya, ahová színészek és újságírók járnak megmutatni magukat, jókat inni, komor magányukat kiélvezni vagy éppenséggel akár beszélgetni is. Barátaim közt van, aki az első típust, van, aki a másodikat kedveli inkább, bár én magam egy ideje már nem vagyok egyetlen londoni klubnak sem tagja. Évekkel ezelőtt, hajdanvolt ifjúságom hajnalán, kezdő újságíróként beléptem egybe. Létének egyetlen indoka a kor szigorú alkoholmérési rendeleteiben találtatott meg, melyek következtében a mezei kocsmák este tizenegykor kénytelenek voltak lehúzni a rolót. Ez a klub, vagyis a Diogenész klub a Totenham Court Roadról nyíló kis sikátorban, egy lemezbolt feletti egyetlen helyiségben üzemelt. Vidám, gömbölyded, piától pirosló nő vitte, Nora, aki boldogan osztotta meg minden kérdezővel, sőt azzal is, aki elfelejtette volna megérdeklődni, hogy azért keresztelte műintézményét Diogenésznek, mert még hisz abban, hogy egyszer bekopog életébe egy becsületes férfi. A szűk lépcsősor tetején Nora kénye-kedve szerint hol kinyitott a klub, hol nem. Elég rendszertelen nyitva tartással működött. Nora elkeseredett próbálkozásai ellenére, melyen még a havonta kiküldött hírlevél vidám figyelmeztetése – hogy immár meleg ételt is szolgálunk fel – se lendített semmit, a klub a kocsmák utáni menedék volt, és semmi több. Meglehetősen elszomorított, mikor néhány éve Nora haláláról értesültem; de az igazi gyászélményt múlt hónapban zsebelhettem be egy angliai utamon: besétáltam a szűk sikátorba, és első próbálkozásomra bizony mellé trafáltam. Csak amikor egy mobiltelefonbolt felett, egy tapasvendéglő ablakain kiszúrtam a megfakult, zöld napellenzőket, rajtuk a hordóban üldögélő emberformával, akkor sikerült beazonosítanom a valaha volt Diogenész klubomat. Az a rajz, már-már arcpirító pajzánságával, előrántotta belőlem az emlékeket. A Diogenészben nem voltak se fotelek, se kandalló, történeteket ennek ellenére itt is lehetett hallani. Javarészt férfiak iszogattak itt, bár nőket is lehetett közöttük látni hébe-hóba, ráadásul Nora is leigazolt maga mellé egy állandó segítséget, egy határozottan szebb napokat is megélt, dekoratív lengyel szőkeséget, aki a vendégeket csak „drákámnak” szólította, és amint a bárpult közelébe keveredett, megdobta magát egy itallal. Mikor becsiccsentett, rendre elmesélte, hogy igazából ő egy emigrált lengyel grófnő, de nehogy eláruljuk bárkinek is! A színészek és az írók sem hiányozhattak, ahogy a filmrendezők, rádióbemondók, rendőrtisztek és részegek sem. Mindenki rendszertelenül járt ide, jöttek, akik éppen görbe estét csaptak, vagy legszívesebben egyszerűen haza 60

se mentek volna. Néhány tucatnyi vagy még több vendég nyüzsgött a kis teremben. Máskor kongott a hely, és én voltam az egyetlen, aki idetalált. Ilyenkor kértem egy rövidet, gyorsan felhajtottam, és már léptem is. Azon az éjjelen esett, és éjfél után négyen üldögéltünk a klubban. Nora és segítsége a bárpult mögött dekkolt és a privát folytatásos komédiájukon dolgozott. Egy gömbölyded s mégis vidám bártulajdonosnőről szólt és kissé ütődött, szőke emigráns arisztokrata segítségéről, aki olyan mókásan tördelte néha darabokra az angolt. Olyan lesz, mint a Nevess csak!, mondogatta Nora. A vicces zsidó háziurat rólam nevezte el, s néha megkértek, hogy olvassam én a szerepet. Rajtam kívül egy Paul nevű színész volt még ott (akit az egyszerűség kedvéért mindenki csak a színész-Paulként emlegetett, hogy ne keverjük a nyomozó-Paullal vagy a kiugrott-plasztikai-sebész-Paullal) és egy számítógépes játékokkal foglalkozó magazin kiadója, Martyn. Felszínesen ismertük egymást, így aztán most egy asztal mellől bámultuk az ablakon túl szakadó esőben felködlő, misztikus utcafényeket. Még egy férfi volt a helyiségben, a sarokban dédelgette magányosan a whiskyjét. Nálunk évszázadokkal öregebbnek tűnt, hullaszerű külsejére csak rásegített fájdalmas soványsága és ősz haja. Arra élénken emlékszem, hogy a zakója könyökét barna bőrfoltok erősítették meg. Nem csinált semmit, nem olvasott, nem is szólt hozzánk, csak nézett ki az esőbe, és néha minden látható öröm nélkül belekortyolt az italába, Éjfél körül járt, mi pedig hármasban kísértetmesékkel szórakoztattuk egymást. Épp a végére értem a tanúkkal is bizonyíthatóan megtörtént középiskolás kísértetmesémnek, a Zöld Kéz történetének. Általános iskolánkban minden diák kész tényként kezelte, hogy egy testetlen, fénylő kézfej jelenik meg időről időre egy-egy szerencsétlen sorsú iskolatársunknak. Ha ebbe a társaságba keveredtél, és megláttad a Zöld Kezet, hamarosan eljött érted a halál. Kis körünkből szerencsére senkit sem látogatott meg a látomás, de a mi időnkből is bővült a repertoár fiúkkal, akik valamelyik folyosón belefutottak a Zöld Kézbe, és tizenhárom éves fejükön a haj egyetlen éjszaka leforgása alatt galambőszre deresedett. Az iskolai legendák szerint azután a kórházba kerültek, és egy héten belül kiballagtak az életből. Haláluk pillanatáig immár egyetlen szó sem hagyta el ajkukat. – Várjunk csak – kotyogott közbe színész-Paul – ha tényleg egyetlen szót sem szóltak, honnan lehet tudni, hogy tényleg a Zöld Kezet látták? Végül is bármit láthattak. Mikor gyerekkoromban hallottam a történetet, ezen cseppet sem akadtam fenn. Most azonban engem is összezavart némiképp. – Le is írhatták – próbálkoztam bizonytalanul. Egy ideig még rágódtunk a történetemen, aztán azzal zártuk le, hogy a Zöld Kéz históriája nem tartozik a meggyőző kísértettörténetek csoportjába. Akkor Paul az egyik barátja esetét mesélte el, amikor az éjjel, hazafelé autózva felvett 61

egy stoppost, és a lányt a háza előtt rakta ki. Mikor másnap arra autózott, döbbenten látta, hogy a ház valójában egy temető. Erre megjegyeztem, hogy ugyanez megtörtént egyszer az én egyik barátommal is, de Martyn kijelentette, hogy az ő egyik barátjával nem egyszerűen ugyanez esett meg, mert ő egy meglehetősen hűvös estén vette fel a maga stoppos lányát, aki vacogott, ezért kölcsönadta neki a kabátját. Amikor másnap elment a kabátért, a lány sírján találta szépen összehajtogatva. Ezzel Martyn elment, hozott még egy italt mindenkinek, majd eltűnődtünk, hogy vajon miért cirkál ennyi halott csajszi az ország útjain a megfelelő fuvarra vadászva. Martyn felvetette, hogy talán az élő stoppos lányok a kivétel, és a hazajáró szellemek a fő szabály. És akkor elhangzott a mondat, már nem is tudom, kinek a szájából. – Elmesélek egy történetet, amit még soha senkinek nem mondtam el. Igaz történet, megtörtént, méghozzá velem, nem egy barátommal, de nem vagyok benne biztos, hogy kísértettörténet. Lehet. De az is lehet, hogy nem. Már több mint húsz év telt el azóta az este óta. Az évek során rengeteg minden kiesett a fejemből, de azt az éjszakát maradéktalanul őrzöm. Minden egyes pillanatát. Most leírom azt a történetet, amit valamelyikünk elmesélt azon az éjszakán, ott a Diogenész klubban. *** Úgy kilencéves lehettem, a hatvanas évek második felében valamikor. Egy közeli magániskolába jártam, egy évig se talán, ami azonban arra elegendőnek bizonyult, hogy az iskola tulajdonosát alaposan megutáljam. A nő csak azért vette meg az iskolát, hogy a területet, amivel együtt adták, ingatlanfejlesztőknek jó áron továbbadja. Ezt egyébként nem sokkal azután, hogy eljöttem abból az iskolából, meg is tette. Miután bezárták, az épület még vagy egy évig várta üresen, hogy ledózerolják, és a helyére irodaépületet húzzanak. Rendes, korombeli kisfiúként amolyan alkalmi betörőként is működtem akkoriban, így nem csoda, hogy mielőtt a régi épület eltűnt volna a föld színéről, még visszamentem egyszer. Bekúsztam egy félig nyitott ablakon, és bolyongtam kicsit a még mindig krétaporos termekben. Egyetlen rajzot hoztam csak magammal, azt is én készítettem még egy valaha volt rajzórán, és kirakták a falra. Piros ajtós házikót ábrázoltam, ördögöt vagy valami koboldféleséget formázó kopogtatóval. Rajta állt a nevem, szóval hazavittem. Mikor még ide jártam, minden nap gyalog mentem haza, keresztül a városon, aztán egy sötét úton végig nagy fák és homokkő dombok tövében, majd el egy üres kapusbódé mellett. Utána már csak a mezőn kellett átvágnom, ott már világos volt, és nemsokára otthon is voltam.

62

Akkoriban mindenféle elhagyott épületek álltak, birtokok viktoriánus hodályokkal, melyek a létezés peremén szenderegve csak a buldózert várták, ami végre eltolja őket a világ színéről, hogy az omladékos dzsumbujok helyére simogatóan egy kaptafára szabott modern lakóházak sorai emelkedjenek az immár rendezett, semmibe kanyargó utcák mentén. Hazafelé össze-összefutottam más gyerekekkel, emlékeim szerint csakis fiúkkal. Nem ismertük egymást, de ez nem gátolta meg köztünk az információcserét. Nem egymástól féltünk, hanem a felnőttektől, megszállt terület partizánjaiként néha kettesével, hármasával is összeverődtünk, anélkül, hogy beszélgetni vágytunk volna. Azon a napon az út legsötétebb pontján három fiúval találkoztam össze. Az árokban, a sövény alatt és az üres kapubódé előtti gyomosban keresgéltek. Nálam idősebbek lehettek. – Mit kerestek? – Idess! – tolt az orrom alá a legidősebb, egy sötét hajú, hegyes arcú égimeszelő egy kupac szakadozott papírt, ami valami ősrégi pornóújság lehetett. A fekete-fehér képeken a lányok olyan frizurával pózoltak, mint nagyanyám és nagynénéim ifjúkori felvételeken. A kisebb-nagyobb cafatokat széthordta a környéken a szél, még a kapusbúdé kertjébe is jutott belőle. Beszálltam a papírgyűjtésbe. Együttes erővel az Úriemberek Örömének majdnem teljes példányát összeszedtük azon a komor placcon. Aztán átmásztunk egy kőkerítésen, be egy elhagyott almáskertbe, hogy szemlézzük a termést. Pucér női testek történelem előtti időkből. Van a friss almának és a már rothadásnak indult gyümölcsnek egy sajátos illatkeveréke, mint a még friss cefréé, az almaboré, amit még ma is ösztönösen a tilalmas örömökkel társítok. A két kisebb fiút, akik nálam azért nagyobbak voltak, Simonnek és Douglasnek hívták, a legnagyobban, a magasat, aki talán már tizenöt is lehetett, Jamienek. Átfutott az agyamon, hogy talán testvérek, de végül mégsem kérdeztem rá. – Ezt most elrejtjük a titkos helyünkön – mondták, miután átnyálaztuk az újságot. – Akarsz velünk jönni? Mert akkor nem mondhatod el senkinek, érted? Senkinek. A tenyerembe kellett köpnöm, ők is ugyanígy tettek, aztán nyálas tenyereinkkel összecsaptunk. A titkos hely egy régi víztorony volt, elhagyatott fémmonstrum a hozzánk vezető út mentén. Kívülről fakó zöldre festették. Egy magasba nyúló fémlétrán felmásztunk a tartályba, belül a sárgán málló rozsda mindent betakart, a padlót és a falakat. A padlón egy üres pénztárca hevert, csak réges-régi cigarettapapírok gyűltek benne, amiken ősi krikettjátékosok rajza díszlett. Jamie végigmutogatta őket. Aztán az újság cafatjait is a padlóra rakták, rá a tárcát. – Azt mondom, most gyerünk a Swallowsba – javasolta ekkor Douglas. Nem messze laktunk a Swallowstól, egy régebben virágzó vidéki birtoktól, ahol a nagyúri pompával terpeszkedő villát a sok fától az útról alig lehetett látni. 63

Apám szerint a birtok régebben Tenteden grófé volt, de amikor az öreg gróf meghalt, a fia, az ifjabb gróf mindent lezáratott. Többször bolyongtam már a birtok környékén, de a kerítésen soha nem mertem bemászni: a kertje túlságosan is rendezettnek tűnt, és ahol kert van, ott lenni kell kertésznek is. Valahol a sok növény közt biztosan lapult ott egy felnőtt. Ezt a fiúknak is elmondtam. Szia! – Mibe, hogy nincs ott senki – felelte Jamie. – Biztos havonta odamegy valaki, és lenyírja a füvet, ennyi. Csak nem félsz? Már vagy százszor voltunk ott. Nem százszor, ezerszer. Természetesen féltem. És természetesen azt mondtam, hogy nem félek. Végigballagtunk hát a hosszú bejárón egészen a főkapuig. Zárva volt, de mi bepréseltük magunkat a kerítéspálcák közt. Hatalmas rododendron bokrok szegélyezték a felhajtót, aztán egy gondnokház következett, előtte a füves téren rozsdás vasketrecek, akkorák, hogy egy nagyobb vadászkutya vagy akár gyerek is elférhetett volna bennük. A patkó alakú kocsifelhajtón egészen a bejárati ajtóig mentünk, és bekukucskáltunk a Swallows ablakain. Sötét volt odabenn, nem láttunk semmit. Megkerültük a házat, be a sűrű rododendron bozótosba, ahonnan egy igazi tündérkertbe pottyantunk. Varázsos grotta volt, páfrányokkal, sziklákkal és fura, egzotikus növényekkel, amilyeneket még soha nem láttam: lila levelek, pálmatörzsek és apró, ékszerként megbúvó virágok. Keskeny patakocska csordogált a sziklák közt. – Ebbe most belepisilek – közölte Douglas, és a sziklák közé egyensúlyozott, letolta rövidgatyáját, és belevizelt a patakocskába, vizelete a sziklán fröcskölt. A másik két fiú is mellé oldalazott, elővette a péniszét, és pisált. Megdöbbentem. Tisztán emlékszem a döbbenetre, hogy milyen élvezettel csinálják, és hogy egy ilyen kivételes helyet hogy tudnak így bemocskolni, a kristálytiszta vízbe belerondítani, nyilvános klotyót csinálni belőle. Helytelennek éreztem. Mikor végeztek se pakolták vissza a gatyájukba a péniszüket, hanem megrázogatták, majd felém fordultak vele. A Jamie-jének szőrös volt a töve. – Mi gavallérok vagyunk – jelentette be. – Az tudod, mit jelent? Az angol polgárháborúról már hallottam, a Gavallérok (romantikus, de túlhaladott) és a Kerekfejűek (taszító és mégis időszerű) ellentétéről, valahogy mégis az volt az érzésem, hogy nem ezekre a gavallérokra gondol. Megráztam hát a fejem. – Azt jelenti, hogy a fütyinket körülmetélték – magyarázta. – Te gavallér vagy, vagy kerekfejű? Így már értettem. – Kerekfejű – motyogtam. – Mutasd meg. Na, gyerünk, vedd elő. – Nem veszem, semmi közötök hozzá.

64

Egy pillanatig úgy tűnt, a dolgok elfajulnak, de Jamie elnevette magát, és végre visszazárta a nadrágjába a péniszét, mire a másik kettő is felöltözött. Aztán mocskos vicceket meséltek, amikből, hiába voltam okos kissrác, semmit sem értettem, de azért mindent megjegyeztem, és pár héttel később majdnem ki is csapattam magam az egyikkel az iskolából, amikor a fiú, akinek elmeséltem, otthon továbbadta a szüleinek. Ebben a viccben szerepelt a baszás is. Egy mocskos viccből ismertem meg a szót, egy tündérkertben. Az igazgató mindenesetre berendelte a szüleimet, hogy olyan ronda dolgokat mondtam, amit még azért sem ismételhet el, hogy a szüleim megtudhassák, mekkora rosszaságot műveltem. Este anyám megkérdezte tőlem, mit mondtam. – Baszás – feleltem. – Soha többet ne mondd ki ezt a szót – mondta erre anyám, halkan és mégis nagyon határozottan. A javamat akarta. – Ennél csúnyább szót nem is mondhatnál. Megígértem neki, hogy soha többet el nem hagyja a számat. De később annyira megigézett ennek a rövidke szónak a hatalma, hogy mikor egyedül maradtam, gyakran sugdostam magam elé. Azon az őszi délutánon tehát iskola után mocskos vicceket mesélt a három fiú, és nagyokat nevettek abban a csodás grottában, harsogott a nevetésük, és persze velük nevettem én is, noha gőzöm sem volt, min nevetek. Aztán eljöttünk onnan, hátra a rendezett kertbe, ahol egy tavacska felett keskeny híd futott, és végigmentünk rajta, bárhogy is tartottunk az építménytől, mert alant kövér aranyhalak úszkáltak. Majd Jamie vezetésével egy kis erdőbe indultunk egy fehér kavicsos ösvényen. Itt már nem jártak a láthatatlan kertészek, minden elhagyatott és gazos volt, az ösvényt benőtte a gyom, de azért mentünk előre, be a fák közé. Hamarosan kis tisztásra értünk, ahol kis házikó állt. Amolyan erdei babaháznak építhették legalább fél évszázada a ház akkori gyerekének vagy gyerekeinek. Tudor stílusban épült, a tető faragott és az ablakokban kristályformára cizellált ólomüveg. Lábunk előtt kőlapokkal kirakott járda indult a ház bejáratáig. Végigmentünk rajta. A piros ajtón pirosra festett fém kopogtató lógott, valamiféle koboldot vagy manót ábrázolt, ami a kapaszkodón mint egy trapézon függeszkedik, lábait összekulcsolva. Várjunk csak, hogyan is mondjam… Nem volt vicces látvány, nem volt jó érzés. Legelőször is az a grimasz az arcán. Megindultak a gondolataim, hogy vajon miféle ember rakat egy ilyen figurát babaház ajtajára? A semmi közepén voltam, kezdett esteledni, és a fák között árnyak osontak. Megijedtem. Vissza is mentem gyorsan az ösvényhez, biztos távolságba, és a másik három is jött utánam. – Asszem, haza kell már mennem. 65

Ennél csúnyábban nem nyúlhattam volna mellé. Mindhárman felém fordultak, nyerítve kinevettek, hogy milyen szánalmas alak vagyok, félős ovis. Bezzeg ők nem félnek a háztól, mondták. – Mibe, hogy nem mersz bekopogni az ajtón! – szekált Jamie, én meg csak ingattam a fejem. – Ha nem kopogsz be – tódította Douglas –, akkor csecsemő vagy, és soha többet nem játszunk veled. Semmi kedvem nem volt valaha is játszani még velük. Olyanok voltak, mint hódítók egy idegen vidéken, ahová én még egyáltalán nem kívánkoztam. De az mégsem szerettem volna, hogy csecsemőnek tartsanak. – Na, gyerünk! Mi nem félünk – csatlakozott Simon is. Próbálom felidézni a hangsúlyt, ahogy mondja. Vajon félt ő is, csak hetvenkedéssel próbálta leplezni? Vagy engem húzott? Bár emlékeznék. Lassan visszasétáltam a kőlapokon, jobb kezemmel megragadtam a vigyorgó koboldot, és keményen az ajtóhoz csaptam. Vagy legalábbis próbáltam odacsapni, hogy azok hárman lássák, engem ugyan nem ijeszt meg ez a babaház, mert engem ugyan nem ijeszt meg semmi. De valami történt, valami, amire egyáltalán nem számítottam: a kopogtató tompa puffanással landolt az ajtón. – Most pedig menj be! – kiáltotta izgatottan Jamie. Tisztán hallottam a hangján. Átsuhant az agyamon, hogy vajon most először járnak-e itt. Vajon én vagyok-e az első, akit idehoztak. De nem mozdultam. – Menj be te – vágtam oda neki. – Én bekopogtam, ahogy mondtátok. Most menj be te. Mibe, hogy nem mersz?! Mibe, hogy egyikőtök se mer? Én ugyan nem fogok bemenni, ebben tökéletesen biztos voltam. Se akkor, ae máskor. Ahogy bekopogtam, éreztem, ahogy a vigyorgó kobold megvonaglik a kezemben. Még nem voltam elég öreg, hogy eltagadjam önmagam elől a saját érzékeimet. Egy szót se szóltak, nem mozdultak. És akkor, lassan, nagyon lassan, az ajtó kitárult. Ők talán azt hitték, hogy én nyitottam ki, hogy amikor megütöttem a kopogtatóval, akkor nyomtam be. De én tudtam, hogy nem én voltam, hiszen ott álltam, és láttam, hogy teljesen magától tárult ki. Azért, mert készen állt. El kellett volna rohannom, a szívem torkomban kalimpált. Ám belém bújt a kisördög, és ahelyett, hogy elszaladtam volna, a három nagyfiú felé fordultam. – Talán féltek? – kérdeztem nemes egyszerűséggel. Odaballagtak hozzám, a ház elé. – Mindjárt besötétedik – mondta Douglas. Erre megindultak, és egyenként besétáltak a babaházba. Sápadt arcukon mintha kelletlenség villant volna, ahogy visszanéztek rám, én vajon megyek-e utánuk. Hát azt várhatjátok! De ahogy az utolsó is belépett – Simon volt az –, az ajtó döndülve rájuk csapódott. Istenemre esküszöm, hogy hozzá sem értem.

66

A kobold rendületlenül vigyorgott rám a faajtóról, utolsó vérvörös folt a mindent elnyelő szürkületben. Körbejártam a kisházat, belestem az ablakokon a sötét szobába, de nem láttam semmit. A szoba üres volt. azon tűnődtem, hogy azok hárman talán a szoba falához lapulva igyekeznek elnyomni a kuncogásukat, hogy túljártak az eszemen. Hogy ez vajon egy amolyan nagyfiús játék-e? Gőzöm se volt. tippelni se tudtam. Álltam hát a babaház mellett, az ajtó előtt, az ég egyre sötétebb lett, én meg csak vártam. Egy idő után a hold is felkelt, mézszínű, dagadt őszi hold. Aztán egyszer csak kinyílt megint az ajtó. De nem jött ki senki. Immár tökéletesen magamra maradtam a tisztáson, annyira egyedül voltam, mintha soha nem is lett volna velem senki. Bagoly huhogott, és rájöttem, hogy mehetek is éppenséggel. Sarkon fordultam, és egy másik ösvényen sétáltam ki az erdőből, ügyelve, hogy a nagy háznak a közelébe se menjek. A holdfényben átmásztam egy kerítésen, fel is hasadt az iskolai rövidnadrágom ülepe, aztán keresztülvágtam egy árpatarlón, a feljárón átmásztam az út menti kerítésen, és a kavicsos földúton már egészen hazáig mehettem. Nem futottam, minek is futottam volna. Így is egészen gyorsan hazaértem. A szüleim nem aggódtak, bár a rozsda a ruhámon, meg a szakadás a nadrágomon kissé felzaklatta őket. – Merre csavarogtál egyáltalán? – kérdezte anyám. – Csak sétáltam – feleltem –, és elszaladt az idő. Ennyiben maradtunk. *** Hajnal kettő lehetett. A lengyel grófnő már hazament, és most Nora nagy zajosan kezdte összeszedni a poharakat és hamutálakat. Letörölte a bárpultot. – Hát ez a hely, ez dugig van kísértetekkel, az fix – mondta vidáman – na nem mintha engem egy kicsit is zavarna! Mert ha zavarna, ugye, akkor nem is nyitottam volna meg ezt a klubot. Hát, igen, maguknak meg talán nincsen hová hazamenni? Erre elköszöntünk, Nora mindenkinek nyomott egy-egy csókot az arcára, és bezárta utánunk a Diogenész klub ajtaját. Mi pedig sorban lebotorkáltunk a szűk lépcsőn, el a lemezbolt mellett, ki a szűk sikátoron, vissza a civilizációba. A metró már órák óta nem járt, de éjszakai busszal vagy taxival könnyen haza lehetett jutni, már ha az embernek volt pénze az utóbbira. (Nekem nem volt. legalábbis abban az időben.) A Diogenész klub jó néhány évvel később zárt be végleg, Nora rákja neki is betette a kaput. Meg, feltehetőleg a szigorú alkoholtörvények feloldása utáni idők se kedveztek a forgalomnak. Én mindenesetre ezután az éjszaka után már csak néhányszor keveredtem ide.

67

– Később volt valami hír a három fiúról? – kérdezte a színész-Paul, mikor már az utcán jártunk. – Találkozott még velük máskor is? Vagy esetleg hallotta hírét, hogy eltűntek? – Sem ez, sem az – felelte a mesélő. – Úgy értem, soha többé nem találkoztam velük, és olyasmit se hallottam, hogy eltűnt fiúkat keresnének a környéken. Vagy, ha keresték is őket, nekem nem jutott a fülembe. – És a babaház még ott van? – jött erre Martyn. – fogalmam sincs – ismerte be a mesélő. – Nos, a magam részéről én egy szót se hiszek az egészből – szögezte le Martyn, ahogy kikanyarodtunk a Tottenham Court Roadra, és elindultunk az éjszakai busz megállója felé. De négyen voltunk, nem hárman, négyen jöttünk el záróra után a klubból, csak társaságunk negyedik tagja eddig szótlanul ballagott a nyomunkban. Az az idősebb férfi a bőrfoltos zakójában most először hallatta a hangját. – Én elhiszem – jegyezte meg csendesen, már-már mentegetőzve. – Megmagyarázni nem tudom, de valamiképpen mégis hiszek benne. Jamie nem sokkal apa után halt meg. Douglas nem akarta látni többé a helyet, ő adta el a birtokot, mindent el akart tüntetni a föld színéről. De a házat magát, Swallowst végül nem bontották le. Azt nem. De gondolom, azóta már semmi sem olyan, mint régen. Hideg éjszaka volt, az esőt ötletszerűen az arcunkba kavarta a szél. Megborzongtam, de csak mert fáztam. – Említette azokat a ketreceket, a bejáró mellett – folytatta az öreg. – Egészen el is feledkeztem már róluk, vagy ötven éve eszembe se jutottak. Mikor valami rosszat csináltunk, oda zárt be bennünket. Jó sokszor rosszalkodhattunk, he? Nagyon rossz, rossz kisfiúk voltunk. Úgy kutatta a Tottenham Court Roadot a tekintete, fel-alá, mintha keresne valakit. – Douglas persze öngyilkos lett – szólalt meg némi mélázó vizsgálódás után. – Tíz éve már. Akkor én még be voltam zárva, szóval a memóriám már nem az igazi. Nem olyan, mint valaha volt. De Jamie tényleg ilyen volt, ennyiből is felismertem. Egy pillanatig sem feledkezhettünk meg róla, hogy ő a legidősebb. És a babaháznak még a közelébe se mehettünk, nemhogy be, apa azt nem nekünk építtette – csuklott el a hangja, és egy pillanatra felderengett a ráncos, sápadt, öreg arcban a valaha volt kisfiú. – Apának megvoltak a maga játékai. Aztán váratlanul magasba lendítette a karját. – Taxi! – rikkantotta. És ahogy a fekete jármű mellénk gurult, köszönés nélkül beszállt. – A Brown hotelbe kérem. És magára rántotta az ajtót. Megannyi távoli ajtó csapódása visszhangzott abban az ajtócsapódásban, ajtók a múltból, melyek végleg bezáródtak, és soha többé nem tárulnak már ki előttünk.

68

BEFÁSULNI Levetem az ingem, könyvem, kabátom, életem Elhagyom őket, üres burkok és lehullott levelek Elindulok ételt és édesvizű forrást Keresni. Találok egy fát, széles, akár tíz kövér ember Tiszta víz csörgedezik szürke gyökerei közt Találok bogyót, vackort és mogyorót, Ennyi elég is. Megmondom a nevem a szélnek, senki másnak. Igazi őrület hoz, vagy hagy minket az erdőben Életünk delén. A bőröm lesz az arcom. Megbolondultam. Az értelem elvitt cipőt és házat, a gyomrom egy görcs. A zöldön át visszabotorkálok a gyökereimhez, a levelekhez, tövisekhez és bimbókhoz, és borzongok. Elhagyom a szavak útját, hogy az erdőt járjam Erdei ember leszek, köszöntöm a napot, És érzem, ahogy a csend kivirágzik a nyelvemen, Akár egy különös beszéd.

69

KESERŰ ZACC 1.”Korán jöjj, vagy többé ne is jöjj már” Minden létező szempontból halott voltam. Jó, lehet, hogy valahol legbelül üvöltöttem, és zokogtam, és süvöltöttem bele az éjszakába, mint egy vadállat, de ez a legbelül egy egészen más alak volt, valaki más, aki az arcomhoz, számhoz, szemeimhez, fejemhez nem férkőzhetett, így aztán a felszínen csak megrántottam a vállamat, mosolyogtam a világba, és minden mehetett tovább. ha testileg is meghalhattam volna, egyszerűen csak elengedhettem volna az életet, mintha egy ajtón sétálnék ki, könnyűszerrel és minden további nélkül megtettem volna. De kénytelen voltam maradni, esténként ágyba bújni, hogy másnap egy ugyanolyan kilátástalan napra ébredjek, belenyugodva a létezésbe. Néha felhívtam; kicsengettem egyszer, megesett, hogy kétszer is talán, aztán letettem. Az a bizonyos, belső zokogó énem olyan mélységesen mélyen lapult meg bennem, hogy senki még csak nem is sejtette, hogy ott van. Még én magam is ráfelejtettem, egészen addig a napig, amikor bevágtam magam a kocsimba – a boltba indultam, almát akartam venni –, és amikor túlhaladtam a bolton, ahol kaptam volna almát, fékezés nélkül hajtottam tovább, és csak mentem. Délnek tartottam meg nyugatnak, mert ha kelet felé indulok, netalán északnak, túlságosan is hamar kifogy alólam a föld. Egyszer órák múltán kinn az autópályán megszólalt a mobilom. Letekertem az ablakot, és kihajítottam. Vajon aki megtalálja, felveszi majd a hívásaimat, és nyakába szakad az életem? Mikor megálltam tankolni, minden létező kártyámról felvettem, amennyit csak a limit engedett. Aztán másnap és harmadnap is ugyanezt tettem, bankautomatától bankautomatáig zarándokoltam, míg csak le nem merítettem minden számlámat. Az első két éjszakát a kocsiban töltöttem. Tennessee kellős közepén ráébredtem, hogy már vágyom annyira egy kádnyi tiszta, forró vízre, hogy pénzt adjak érte. Beugrottam hát egy motelbe, csurig eresztettem a kádat, és elaludtam, hogy aztán vacogva ébredjek a totálisan kihűlt vízben. Megborotválkoztam a szappan és a sampon mellett talált eldobhatóval, még egy tasaknyi borotvahabot is mellékelt hozzá a gondos személyzet, aztán bezúgtam az ágyba. Hajnali négykor ébresztett a tudat, hogy hív az út. Lementem a recepcióhoz. Egy férfi állt a pultnál: vékony ajkai, ezüstös ősz haja nem tévesztett meg, a tag még nem lehetett több negyvennél, még ha alulról nyaldosta is a nagy kerek számot.

70

– Egy órája hívtam már azt a taxit. – Szavainak pénztárcájával adott nyomatékot, ahogy kimérten csapkodta vele a pultot. Öltönye ordítóan minőségi volt, bár kissé gyűrött. – Odaszólhatok nekik még egyszer – vonta meg a vállát az éjszakai portás –, de ha egyszer nincs kocsijuk, úgyse tudnak küldeni. Aztán tárcsázott. – A Házon Kívül Fogadógól vagyok megint… ja, persze, mondtam én is… ja. Mondtam, hogy mondtam. – Hahó – léptem színre –, én ugyan taxis nem vagyok, de nem rohanok sehova, szívesen elviszem, ha sürgős. Egy pillanatig úgy nézett rám a tag, mintha megőrültem volna. Aztán múló rettenet futott át a tekintetén, végül az „ezt a gondviselés küldte nekem” pillantásnál horgonyzott le. – Szent ég, de mennyire, hogy sürgős! – fakadt ki. – Akkor csak mondja, hova vigyem, és viszem. Mondtam, hogy nem rohanok. – Kérem a kagylót – szólt oda az ősz pasas a portásnak. Kivette a kezéből, és már mondta is. – Ne is törjék magukat azzal a kocsival, mert a gondviselés küldött nekem egy mentőangyalt. És az ember életébe nem lép be ok nélkül senki, ezt nekem elhiheti. Ezt alaposan rágja meg magának. Fogta az aktatáskáját – hozzám hasonlóan neki se volt poggyásza – és kimentünk a parkolóba. Kocsimmal nekiindultam a sötétnek. Kézzel rajzolt térképet tartott az ölében, a kulcstartóján fityegő mini elemlámpával követte a krikszkrakszokat, és néha szólt, hogy a következőnél balra, vagy, hogy erre itt. – Igazán rendes magától. – Nem gond, ráérek. – Nem, tényleg, nekem nagyon sokat segít. Tudja, valahogy az egésznek olyan ősi legenda-íze van, hogy egy rejtélyes mentőangyal elvisz a sötét ismeretlenbe a célomhoz. Amolyan Fantom Stoppos történet. Tudja, mikor majd megérkezem, ahová igyekszem, és elmondom a barátaimnak, milyen volt az, aki a segítségemre sietett, majd azt mondják, hogy maga már tíz éve halott, de még mindig felbukkan itt meg ott, és a szükségben szenvedőket elviszi az úti céljukhoz. – Nem is lenne rossz módszer, ha ismerkedni szeretnék. – És amúgy, mi a foglalkozása? – kuncogott. – Mondjuk úgy, hogy éppen két állás közt vagyok. Hát magának? – Én antropológiát tanítok – szünet –, egy keresztény főiskolán. Gondolom, úgy illett volna, hogy bemutatkozzam. Az emberek általában el sem hiszik, hogy keresztény iskolákban is van antropológiaoktatás, pedig van. Néhányban. – Nekem nem gond, én elhiszem. – Lerobbant a kocsim – megint szünet. – Egy autópálya-felügyeletes vitt el a motelig, azt mondta, reggelig úgyse tudok autómentőt szerezni. Két órát aludtam. Akkor felhívott a férfi, aki elvitt, hogy két autómentő is útban van a 71

kocsim felé, de ha nem vagyok ott, amikor megérkeznek, hozzá se nyúlnak. Felfogja? Egyszerűen továbbhajtanak. Akkor hívtam a taxit. Ami nem jött. Remélem, mi leszünk a gyorsabbak. – Én rajta leszek. – Azt hiszem, repcsivel kellett volna mennem mégis. Nem félek a repüléstől, nem azért. Csak kápé megkaptam a repjegy árát. New Orleans-ba megyek. Egy óra repülés, négyszáztíz dolcsi. Kocsival egy nap, de harminc dolcsi. Az annyi, mint négyszáztíz dolcsi zsebbe, és a kutya se kérdez semmit. A motelszoba egy ötvenesbe volt, hát így. Tudományos konferencia, az első. A kar nem tartja valami sokra az ilyesmit, de hát változnak az idők. Már alig várom, csupa antropológus, mindenhonnan, a világ minden szegletéből – lelkesedett, egy pár nevet is fűzött hozzá, nem mintha nekem bármit is hozzátett volna. – A haiti kávéslányokról tartok előadást. – Termesztik vagy isszák? – Egyik sem. A múlt század elején házaltak vele Port-au-Prince-ben. Minden reggel, kora hajnalban. – Kezdett világosodni. – Az emberek zombiknak gondolták őket, tudja, élőhalottaknak. Szerintem itt jobbra menjen. – És azok voltak? Mármint zombik? Asszem, nagyon örült, hogy megkérdeztem. – Nos, antropológiai szempontból számos iskola létezik a zombik meghatározásában. Nem olyan egyértelmű a dolog, ahogyan azt a Kígyó és a szivárvány típusú bulvárművek beállítják. Mindenek előtt definiálnunk kell a rendszert, amiben mozgunk: néphiedelemről, vagy zombiporról, vagy élőhalottakról beszélünk? – Passz – mondtam, bár azt biztosra vettem, hogy ez a Kígyó és a szivárvány valami horrorfilm lesz. – Kisgyerekek voltak, öt-tíz éves kislányok, akik hajnalonta, nagyjából ilyentájt, házról házra járva árulták a cikóriakávét. Egy öregasszony alá tartoztak mind… itt most húzódjon be, mert ott abban a kereszteződésben veszünk egy balost… és amikor az meghalt, a lányok mind eltűntek, egyik napról a másikra. Legalábbis a könyvek szerint. – És maga szerint? – kérdeztem. – Ott a kocsim – sóhajtott megkönnyebbülten. Piros Honda Accord volt, az út szélén. Mellette egy autómentő állt, felkapcsolt fényszórókkal, a sofőr az ajtajának dőlve szívta a dekket. A vontató mögé húzódtam be, és még meg sem álltam, az antropológusom már kipattant, ugyanazzal a lendülettel vágva ki az ajtót, amivel a táskáját megragadta. – Még öt percet adtam volna magának, aztán elhúztam volna – morogta a sofőr, és egy pocsolyába hajította a csikket. – Na, akkor ami kell nekem, az az autóklub tagságija meg egy hitelkártya. A férfi a tárcájáért nyúlt, megtapogatta a zsebeit. Meghökkenten nézett.

72

– A tárcám – mondta, majd visszajött a kocsihoz, kinyitotta az anyósülés ajtaját, behajolt. Az üres ülésen matatott, felkapcsoltam neki a térképolvasó lámpát. – A tárcám – ismételgette sértett panaszossággal. – A motelban még megvolt – emlékeztettem –, ott volt a kezében. – Az isten verje meg. A kibaszott isten verje kurvára meg! – Hékás, minden frankó? – kérdezte a sofőr. – Frankó hát. Akkor megmondom, mi lesz – fordult hozzám sürgetően az antropológus. – Maga most visszamegy a motelbe, ott hagytam a recepción a tárcámat, a pulton, és elhozza. Addig én szóval tartom a mókust, nem lesz gond. Öt perc alatt megjárja. Öt perc alatt, - Aztán nyilván feltűnt neki a fintor a képemen, mert még azt is hozzátette: - Tudja, az ember életébe nem lép be ok nélkül senki. Mindennek jó oka van. Vállat vontam, utáltam, hogy hirtelen beszippantott egy idegen élet nyomorúsága. Aztán bevágta az ajtót, és biztatóan intett, hogy minden rendben lesz. Annyira szerettem volna egyszerűen csak elhajtani, de már nem lehetett, már késő volt, már a motel felé autóztam vissza. Az éjszakai portásnál tényleg ott volt a tárca, azt mondta, jóval a távozásunk után vette csak észre, hogy a pulton maradt. Belenéztem, minden kártyán a Jackson Anderton név állt. Fél órámba telt, mire visszataláltam, közben az alig derengő égbolt kivilágosodott, hajnal hasadt. Az autómentő sehol. A piros Honda Accord hátsó ablakát betörték, a vezetőülés ajtaja kitárva. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy esetleg másik helyre jöttem, egy másik kocsihoz, de aztán észrevettem a vontatókocsi sofőrjének csikkjeit a pocsolyában. Az árokban pedig az aktatáska tátongott, üresen, mellette egy dosszié, benne tizenöt oldalas gépelt szöveg megy egy visszaigazolt, előre rendezett szoba Jackson Anderton névre a New Orleans-i Marriottba. És egy hármas csomag duplaélvezet óvszer. A szöveg címoldalára ezt nyomtatták: „Zombikról a közhiedelemben így járta: lelketlen testek ők. Élő halottak. Valaha meghaltak, aztán valaki visszaszólította őket az életbe.” Hurston, A lovamnak mondd. Az aktatáskát hagytam, ahol volt, de a dossziét magamhoz vettem, és a gyöngyházszín ég alatt délnek vettem az irányt. Ok nélkül senki sem lép az életedbe. Naná. Képtelenség volt olyan adót találni a rádión, ami folyamatosan bírta volna. Egy idő után lenyomtam a kereső gombot, és úgy hagytam. Ezután így autóztam tovább, három másodperc minden adó, aztán tovább, gospelről örökzöldre, onnan szexadóra, vallási aztán country, közte nagy adag fehér zaj. …Lázár halott volt, nagyon is halott, semmi kétség, és Jézus visszahozta, hogy megmutassa, bizony mondom nektek, hogy megmutassa…

73

Hogy mi a kínai sárkány figura? Nem is tudom, szabad-e ezt így a rádióban… Szóval kirántod belőle a töködet, megpörgeted a csajt, hogy az orrán-száján dőljön belőle a cucc… Gyere haza az éjjel, s én várlak haza téged, asszonyom, egyik kezemben a colt, másikban az üveg nyaka… Ha Jézus hív, hát ott leszel? Nincs, ki tudná, mikor és hol, hát állj készen, hogy ott legyél, ha ott leszel… Az elnök ma új kezdeményezést jelentett be… Minden reggel frissen őrölve, csak neked, csak nekem. Minden reggel. Mert minden nap ügyelünk a zamatára, ezért frissen őröljük… És újra és megint, vég nélkül. Átfolyt rajtam, miközben egész nap hasítottam az utat, kis utakon gurultam, egyre csak előre. Délen az emberek egyre közvetlenebbek. Beülsz egy út menti kajáldába, és a kávéhoz már nemcsak a kaját hozzák ki, de kérdéseket, mosolyokat, válaszokat is kapsz. Már esteledett, sült csirkét, kukoricapogácsát és káposztát ettem, és a pincérnő rám mosolygott. Az ételnek íze nem volt, de gondoltam, ez legyen az én problémám, nem az ő saruk. Udvariasan biccentettem neki, amit ő felhatalmazásnak vett, hogy újratöltse a csészémet kávéval. Jó, keserű kávé volt, amit egy cseppet se bántam, legalább valamilyen ízt éreztem. – Ahogy így elnézem magát – kezdte a nő –, azt mondanám, hogy maga afféle értelmiségi. Esetleg elárulja, mi a foglalkozása? Esküszöm, így mondta, szó szerint. – Boldogan beavatom – vágtam rá, mintha valami különös, ünnepélyes erő szállt volna meg, mint W. C. Fieldset vagy a Hibbant Professzort (nem a Jerry Lewis tagot, hanem a kövéret, bár magasságomhoz képest a testsúlyom bőséggel az ideális tartományba esik) –, mert történetesen éppenséggel… antropológus vagyok, és éppen New Orleansba tartok egy nemzetközi konferenciára, ahol hasonszőrű antropológus társaimmal cserélek majd eszmét, véleményt és egyéb élettapasztalatokat. – Tudtam! Ránézésre tudtam! Éreztem, hogy valami tanár. Vagy, mondjuk, fogorvos. És megint rám mosolygott. Komolyan fontolóra vettem, hogy örökre lecövekelek ebben a kisvárosban, reggel-este ebben a kajáldában eszem, iszom a keserű kávéjukat, és fürdőzöm a pincérnő mosolyában, míg el nem fogy a kávé, a pénzem és az életem napjai. De inkább vaskos borravalót hagytam, és indultam tovább délnek és nyugatnak.

74

2. „Szóbeszéd hozott közénk” New Orleansban és környékén minden szálloda zsúfolásig telt. Sehol egyetlen szoba. Egy jazzfesztivál emésztette fel őket. Ahhoz túlságosan is nagy volt a forróság, hogy a kocsiban aludjak, és még ha bevállaltam volna is a fullasztó felhúzott ablakokat, akkor se mertem volna kint éjszakázni. New Orleans valódi város, ami a legtöbb helyről, ahol eddig megfordultam, nem mondható el, mindamellett messze nem biztonságos. És barátságosnak se nevezném. Bűzlöttem, és viszketett mindenem. Bármit megadtam volna egy fürdőért meg egy ágyért, és hogy a világ végre befékezzen mellettem, és soha újra se induljon. Egyik patkánylyuk motelből a másikba fordultam be, hogy végül, ahogy a lelkem mélyén végig gyanítottam, megadtam magam a véletlennek, és becsorogtam a Canal Street-i Marriott hotel parkolójába. Itt legalább biztosra vehetem, hogy egy szabad szobájuk mindenképpen akad. A dossziémban ott lapult ugyanis a leigazolt foglalás. – Szobát szeretnék – álltam meg a recepciós pult előtt. A nő rám se nézett. – Tele vagyunk – mondta –, keddig egyetlen szobát se tudok adni. Borotválkozni akartam, tusolni és pihenni. Most mi történhet? Legfeljebb zavartan elnézést kér, hogy rémesen sajnálja, de már bejelentkeztem, gondoltam. – Az egyetem foglalt nekem szobát, már a számlát is rendezték, előre. Anderton. A nő biccentett, pötyögött valamit a billentyűzeten. – Jackson? – kérdezte, aztán megkaptam a szobakulcsot, és szignóztam a számlát. A lift felé irányított. Alacsony, copfos, sötét sólyomarcán ezüstös borostával pettyezett férfi köszörülte meg mellettem a torkát, míg a liftre vártam. – Maga a hopewelli Anderton – mondta. – Az Antropológiai eretnekségek lapjában cikkszomszédok lettünk. Fehér pólót viselt, amin felirat hirdette, hogy „Engem nem fogsz becsapni, én antropológus vagyok”. – Ne mondja. – De mondom. Campbell Lakh vagyok, Norwood és Streatham Egyetem, korábban Croydon politechnikum. Anglia. Az izlandi szellemidézőkről és a kísértetekről írtam azt a dolgozatot. – Örülök, hogy találkoztunk – fogtunk kezet. – Nincs is londoni akcentusa. – Mert Brummie vagyok, az annyit tesz, hogy birminghami – tette hozzá. – Még soha nem láttalak ilyen összeröffenésen. – Mert nekem ez az első konferenciám. – Akkor maradj szorosan mellettem – bólintott. – Majd én ügyelek rád. Emlékszem, életem első konferenciáján végig ott ült a zabszem a végbelemben, hogy nyilván belefutok valami nagy baromságba, és végérvényesen elcseszek valamit. A magasföldszinten megállunk, lejelentkezünk, bekaszáljuk a holminkat, aztán irány a zuhany. Ha száz csecsemő nem volt a gépemen, egy se. 75

De legalább stafétában üvöltöttek, szartak és böfögtek, egyszerre tíznél több soha nem vonyított. A magasföldszinten tényleg megálltunk, megkaptuk a programot, a kitűzőnket. – A kísértettúrára minél előbb iratkozzanak fel. Minden este indul, az óvárosban, de egyszerre csak tizenöten férnek be a csoportba, ne várjanak sokáig – figyelmeztetett az asztal mögül egy mosolygós nő. Megfürödtem, a csapnál kimostam minden holmim, és kiteregettem száradni. Aztán pucéran az ágyra telepedtem, és alaposan átnéztem Anderton aktatáskájának a tartalmát. Átlapoztam a dolgozatát, amiből előadni szándékozott, de nem sok minden maradt meg bennem. Az ötödik oldal hátuljára egészen jól olvasható, apró betűkkel azt írta: „Egy teljességgel tökéletes világban az ember szabadon baszhat, nem kell a szívét adnia cserébe. Mert minden ragyogó csók és minden bársonyos érintés egy újabb szilánk a szívből, amit vissza soha nem kapsz. Míg a végén magányosan élni (félni? égni?) elviselhetetlenné válik.” Mikor végre a ruháim majdnem megszáradtak, felöltöztem és lementem a bárba. Campbell már ott ült a pultnál, előtte gin-tonik megfejelve egy extra ginnel és tonikkal. A konferencia programját bogarászta, ceruzával bekarikázva azokat az előadásokat, amikre kíváncsi. („Alapszabály: ha délelőtt van, szarjál rá, kivéve, ha te magad tartod.”) Rábökött az én előadásomra. Az is be volt karikázva. – Még soha ilyet nem csináltam – vallottam be férfiasan. – Még soha egyetlen konferencián se adtam elő. – Rá se szarj, Jackson. Rá se szarj. Tudod, én hogy szoktam? – Hogy? – Kiállok a placcra, és felolvasom az egész szart. Aztán a népek kérdeznek, én meg zagyválok egy sort. Intenzíven és kreatívan zagyválok, és hidd el nekem, ez a legjobb az egészben. Összehordani minden szart és fost. – Nekem ez nem megy valami jól. A zagyválás. Túlságosan is őszinte vagyok. – Akkor maradj a bólogatásnál, és mondd, hogy ez igazán lényeglátó kérdés, és a dolgozatod teljes verziójában ki is térsz rá, de ez most csak egy összevont ismertető. Ha valamelyik megfingat, és képedbe vágja, hogy ebben és ebben tévedsz, akkor húzd ki magad, sértetten, hogy te nem ülsz fel a divathullámokra, hanem az igazságot kutatod. – És ez bejön? – Jesszus, de még mennyire! Pár éve volt egy munkám a perzsa katonai csoportok thug-szektáinak eredetéről, ami megmagyarázza, hogyan lehetnek thuggisták hinduk és muzulmánok egyaránt, mert a Káli-imádás csak később indult be. Eredetileg olyan lehetett, mint valami manicheus titkos társaság… – Még mindig ez az ökörség bugyog belőled? – kérdezte egy magas, sápadt nő hihetetlen mennyiségű ősz hajkoronával, kiművelten és agresszíven bohém 76

öltözékben, amiben nekem szörnyen melegem lett volna itt. Simán alá tudtam képzelni egy bicajt, olyat, aminek a kormányán vesszőkosár van. – Hogy bugyog? Már írom róla a könyvet! – vágta rá az angol. – De a lényeg az, hogy ki tart velem a francia negyedbe, hogy belekóstoljunk végre New Orleansba? – Én kihagyom – ingatta a fejét nagy komolyan a nő. – A barátodnak bemutatsz? – Jackson Anderton a Hopewellről. – A zombi kávéslányok elmélet? – mosolygott. – Láttam a programban, és őszintén érdekesnek találom. Egy újabb hódolat Zorának, mi? Ezt is neki köszönhetjük. – Mint A nagy Gatsbyt – vágtam rá. – Hurston ismerte F. Scott Fitzgeraldot? – nézett a bringás nő. – Nem is tudtam. Az ember hajlamos megfeledkezni róla, akkoriban milyen szűk is volt a New York-i irodalmi elit, és hogy az igazi zseninek még abban az időben sem volt akadály a bőrszín. – Nem akadály? – horkantott az angol. – Csak szigorúan megkötésekkel a szerencsétlen asszony egy floridai szegénynegyedben halt meg, takarítónőként. A kutya se tudta, hogy mennyi fantasztikus művet hagyott maga után, azt meg pláne nem, hogy Fitzgeralddal is együtt dolgozott A nagy Gatsbyn. Nyomorúságos ez, ahogy van, Margaret. – De legalább az utókor kárpótolja érte – zárta le a magas nő, és odébb is állt. – Ha megnövök – bámult utána Campbell –, ez a nő akarok lenni. – Mert? – Mert igen, így kell csinálni. Neked van igazad – fordult vissza felém. – Vannak köztünk olyanok, akik a tuti sikereket írják, vannak, akik olvassák, vannak, akik begyűjtik a díjakat, vannak, akik nem. A lényeg, hogy megőrizzük az emberi mivoltunkat. A lényeg, hogy mennyire vagy jó ember. Mennyire élsz – lapogatta meg a karomat. – Na, gyere. Egy rettentően vonzó antropológiai jelenségről olvastam a neten, amilyet nálatok, otthon a káposztaszagú Kentuckyban nyilván nem sokat látsz. Ma este megmutatom neked, ahogy id est olyan csajok, akik normális körülmények között száz dolcsiért se mutatnák meg a magunkfajtának a didkóikat, most utcányi tömegeknek villogtatják pár szem műanyag gyöngyért. – Gyöngy – morogtam. – Az egyetemes cserekereskedelem nagytőkéje. – Basszus, ez egy egész könyvet megérne. Na, húzzunk. A Jell-O koktélt próbáltad már, Jackson? – Nem én. – Hát én se. Mibe, hogy gyomorforgató? Járjunk a végére. Kifizettük az italokat. Nekem kellett emlékeztetnem, hogy borravalót illik hagyni. – Jut eszembe – vetettem közbe –, ha már Scott Fitzgerald. Hogy is hívták a feleségét? 77

– Zeldának. Miért? – Semmi, csak kérdeztem. Zelda, Zora. Egy hülyeség. És kiléptünk a szállodánkból.

3. „Ez is megeshetne bárhol, ahogy sehol sem” Éjfél, sacc per kábé. A Bourbon Streeten vagyunk, egy bárban, ahol rendes italokat mérnek, nem Jell-O vackokat. Az angol antropológia prof egy ideje már itat két fekete hajú csajt a pultnál, olyan egyformák, akár testvérek is lehetnének. Az egyiknek piros, a másiknak fehér szalag van a hajában. Ha látszana a mellük és nem hordanának egérkoponya fülbevalót, simán elmennének egy Gaugainképen. Folyton kacagnak. Korábban láttunk egy fekete esernyős nő után vonuló minicsoportot, pont a mi kocsmánk előtt sasszéztak el az utcán, mutattam is őket Campbellnek. – A kísértettúrára mennek – szaladt fel a piros szalagos lány szemöldöke a homlokára –, szellemeket keresni. Jobbra néznek, balfékkéim, innen jönnek a szellemek, balra néznek, itt mindig akad minimum kettő. Nem egyszerűbb az élőket keresni? – Mert szerinted a turisták élnek? – ugratta a másik, műaggodalommal az arcán. – Mikor ideérnek, akkor még – vágta rá a piros, és ezen mind a ketten hatalmasat nevettek. Mondom, nagyon nevetősek voltak. A fehér szalagos főleg, neki elég volt, ha Campbell megszólalt. – Mondd megint, hogy baszd meg – nógatta vég nélkül, Campbell meg mondta, és a lány próbálta leutánozni, hogy bázd meg, bázd meg, de sehogy se tudta összehozni az akcentust. – Baszd meg az, nem bázd meg! – ismételte Campbell, de a lány nem hallotta a különbséget, és ebben valamit egészen ellenállhatatlanul viccesnek talált. Két vagy három ital múlva Campbell kézen fogta, és a helyiség hátsó traktusába vitte, ahol zene szólt és nem lehetett látni semmit, csak imbolygó párokat. Asszem, táncoltak. Én a pultnál maradtam a piros szalagossal. – Szóval te is a lemezcégtől vagy? – kérdezte, én meg bólintottam. Campbell mondta nekik. – Annyira utálom bevallani, hogy egy elcseszett egyetemi tanár vagyok – magyarázta még józanabbul, amikor a lányok kimentek a vécére. Ehelyett azt adta be nekik, hogy ő fedezte fel az Oasist. – Hát te? Te mivel foglalkozol? – vittem tovább a beszélgetést a csajjal. – Santerina papnő vagyok – felelte. – Erre születtem, a véremben van: apum brazil, anyum meg cherokee-ír keverék. Brazíliában mindenki mindenkivel kefél, ott születnek a leggyönyörűbb kávészín gyerekek. Mindenkiben fekete 78

rabszolga vér meg az indián vér, apumban még japán vér is. Az öccse, vagyis a bácsikám ferde szemű, rendesen. Apum csak szimplán iszonyatosan jóképű. Mindenki azt hiszi, hogy apumtól van a Santerina, pedig nem, hanem a nagyimtól, aki azt állította, hogy cherokee, de amikor láttam róla fotót, valami cigányfajtának gondolom. A régi képeken. Háromévesen már beszéltem a halottakkal. Ötévesen láttam egy tagot az utcán, akit egy akkora böhöm nagy fekete kutya követett, mint egy Harley Davidson. Csak én láttam, más senki. És mikor meséltem anyumnak, rögtön mondta, hogy a nagyimnak tudnia kell, és akkor elmondták neki. Már kicsi koromban is mindig foglalkozott velem valaki. A halottaktól sose féltem, figyelsz? Mert a halottak sose bántanak. Ebben a városban van épp elég dolog, ami bánthat, ott vannak az élők, azok aztán bántanak, nem is kicsit. Most mit mondhattam volna erre? – Itt nálunk, ebben a városban mindenki lefekszik mindenkivel, figyelsz? Lefekszünk egymással, szeretkezünk, hogy tudjuk, még nem haltunk meg, még élünk. Eltűnődtem, hogy ez most valamiféle felkérés táncra-e. Csak mert nem annak tűnt. – Nem vagy kajás? – kérdezte, én meg mondtam, hogy valamicskét. – Van egy hely, ahol a legkirályabb gombós csirkét csinálják egész New Orleansban. Gyere, menjünk. – Úgy hallottam, hogy itt nálatok nem tanácsos egyedül sétálgatni az utcán. – ez így is van. De te nem vagy egyedül, mert itt vagyok veled. És velem biztonságban vagy. Az utcán főiskolás lányok mutogatták a cicijüket, az erkélyeken minden kivillanó mellbimbónál ujjongani kezdett a tömeg és hullottak a műanyag gyöngyök. Valamikor korábban már tudtam a piros szalagos lány nevét, de hirtelen elillant az agyamból. – Régebben ez a baromság csak Mardi Gras alkalmából ment – kommentálta –, most már a turisták elvárják, bármikor jönnek is. Így hát más turisták csinálják. A helyieknek meg olyan mindegy. Ha pisilned kell – tette hozzá hirtelen –, csak szólj. – Úgy lesz. De miért? – Mert a turistákat olyankor rabolják ki, amikor behúzódnak egy sikátorba, hogy könnyítsenek magukon. Aztán órákkal később fájó fejjel és üres bukszával térnek magukhoz a Pirate’s Alleyn. – Ezt igyekszem észben tartani. Egy ködös, elhagyott, keskeny utcácskára mutatott, éppen elhaladtunk előtte. – Ide soha ne menj be – mondta. Egy bárban kötöttünk ki. A pult felett a tévében épp az Esti Show ment, a hangot lekeverték, de a feliratokat megkaptuk, alkalomszerűen bezavaró számokkal és furcsa töredékekkel. Rendeltünk egy-egy gombós csirkét, és leültünk az egyik asztalhoz. 79

Ennél kicsit többet vártam volna a város legkirályabb gombós csirkéjétől. Íze alig volt. De azért bekanalaztam, ennem kellett, és ma még semmi szilárd nem került belém. Három férfi jött be a helyre, az egyik sompolygott, a másik páváskodott, a harmadik csoszogott. A sompolygó kiköpött viktoriánus kapitalistának öltözött, még cilinder is díszlett a fején. Bőre sárgásan sápadt, mint a döglött hal hasa; haja hosszú és csimbókos; hosszú szakállába ezüst gyöngyöket font. A páváskodó csupa feketében pompázott, hosszú, fekete bőrkabáttal koronázva. Bőre is éppily’ fekete volt. A harmadik, a csoszogó az ajtóban kivárt, nem jött volna beljebb. Alig láttam valamit az arcából, még a bőrszínét se sikerült megállapítanom: csak valami koszos szürkeséget csíptem el. Lelapuló haja mindent eltakart belőle. Végigfutott a hátamon a hideg a puszta látványától. A másik kettő egyenesen a mi asztalunkhoz jött, és egy pillanatig komolyan aggódtam az életemért, de rám se bagóztak. A piros szalagos lányhoz jöttek, arcon csókolták, majd mindenféle közös barátról kezdtek beszélni: kit láttak mostanában, kit nem, ki mit művelt kivel ebben vagy abban a kocsmában és miért. Olyanok voltak, mint a róka meg a macska a Pinocchióban. – És a helyes kis barátnőddel mi lett? – kérdezte a lány a feketét. – Mókusfarkat tett a családi kriptánkra – mosolygott az kedélytelenül. – Akkor tényleg jobb neked nélküle – szorította össze a száját a lány. – Én is ezt mondom. A harmadikra sandítottam, akitől égnek állt a szőröm. Mocskos alak volt, vékony, mint egy drogos, még az ajkai is szürkék. Szemeit lesütötte. Vajon mi dolguk van ezeknek egymással? A róka, a macska meg a kísértet. Aztán a fehér férfi a szájához emelte a lány kezét, csókot nyomott rá, meghajolt, nekem szalutált egyet, és már ott se voltak. – Barátaid? – Rossz emberek – felelte. – Macumba. Senkinek sem barátai. – Mi van a harmadikkal, aki az ajtóban ácsorgott? Beteg? – Nem igazán – rázta meg a fejét némi habozás után. – De majd csak akkor mesélem el, ha készen állsz. – Meséld el most. A tévében Jay Leno egy sovány szőkével beszélgetett. N%M SAK A FI1/2M hozta a felirat. DE MAGG 3/! H?S IS ERD.KELL. Leno felkapott egy apró babát az asztalról, benézett a szoknyája alá, hogy ott is korrektül van-e összerakva. [KACALY] így a felirat. – Rengeteg srác jön New Orleansba – nyalta meg vérpiros nyelvével a kanalát, miután az utolsó falatot is lenyelte. – Vannak, akik Anne Rice könyveken nőnek fel, és itt akarnak vámpírrá válni. Gondolom én. Van, akit bántottak a szülei, mások egyszerűen csak unatkoznak otthon. Aztán úgy élnek itt, mint kóbor cicák a csatornában. Egy egész bandányi kóbor macskát találtak a New Orleans-i csatornában, figyelsz? Egy új fajtát. – Nahát. 80

PACAL Y] kaptam el egy feliratot, és a vigyorgó Leno átment autóreklámba. – Ő is egy ilyen utcagyerek lett, mondjuk, neki legalább éjszakára volt hova mennie. Jó gyerek volt. L. A.-ből stopplot el idáig, hogy végre nyugodtan szívhassa a füvét, hallgathassa a Doors kazijait, tanulmányozza a káoszmágiát és végigolvassa Aleister Crowley teljes életművét. És persze nyugiban szopathassa magát. Az nem izgatta, ki szopja. Csillogó szemmel és nagy farokkal érkezett. – Hé, várj csak! Az ott Campbell volt. Ott kinn, az előbb húzott el az ajtó előtt. – Milyen Campbell? – A barátom. – A lemezcéges? – kérdezte somolyogva, és egyből levettem, hogy tudja,. Tudja, hogy Campbell hazudott, pontosan tudja, kicsoda. Kicsaptam harminc dolcsit az asztalra, és már rohantunk is ki az utcára, de mire kiértünk, Campbell már nem volt sehol. – Azt hittem, a testvéreddel van – fordultam a lányhoz. – Nincs testvérem. Semmilyen testvér. Csak én. Csakis én. Befordultunk egy sarkon, ahol zajos turisták hada sodort magával, ahogy a partra zúduló hullám kavarja el a föveny kavicsait. Aztán, amilyen váratlanul jöttek, olyan hirtelen el is tűntek, alig maroknyi embert hagyva maguk után. Egy kamaszlány hányt bele a csatornába öklendezve, mellette zaklatott fiatalember toporgott kezében itallal meg a lány retiküljével. A hajában piros szalagot viselő lány sehol. Bár megjegyeztem volna a nevét vagy legalább azét a kocsmáét, ahol találkoztunk. Eredetileg úgy terveztem, hogy még aznap éjjel továbbállok, és hajtok le Houstonig, hogy aztán már meg se álljak Mexikóig, de fáradt voltam és nagyjából részeg is, szóval inkább visszamentem a szobámba. A reggel még mindig a Marriottban talált. A ruháim parfümtől és rothadó bűztől szaglott. Azért a gatyámat és a trikómat magamra kaptam, és leszaladtam a szálloda butikjába, vettem pár trikót meg egy rövidnadrágot. Összefutottam a magas nővel, a bringással bringa nélkül, éppen aszpirint keresett. – Átrakták az előadását – mondta – az Audubon Terembe, úgy húsz perc múlva kezdődik. De előbb nem ártana fogat mosnia. A barátai nyilván nem szólnának, Anderton úr, de én nem vagyok a barátja, így aztán akár figyelmeztethetem is. Egy úti fogkefét meg kis csomagos fogkrémet is hozzácsaptam a szajrémhoz. Annak ugyan nem örültem, hogy így dolgok kerülnek a birtokomba, mert éppen ellenkező késztetéseket éreztem: hogy mindentől szabaduljak. Áttetsző akartam lenni, és a tárgyak ebben akadályoztak. Felmentem a szobámba, fogat mostam, felvettem a Jazzfesztivál-pólómat, és, mivel nem volt más választásom, vagy csak mert a sors az előadásra, rizsázásra és ködösítésre ítélt, vagy mert majdnem meggyőződésem volt, hogy Campbell is ott lesz és nem akartam búcsú nélkül távozni, fogtam a gépelt dolgozatomat,

81

lelifteztem az Audubon Termbe, ahol tizenöten vártak rám. Campbell nem ült köztük. Nem féltem. Csak köszöntem és célba vettem az első oldal tetejét. Újabb Zora Neal Hurston idézettel kezdődött. A Csúnya Nagy Zombikról, akik éjszaka lopóznak közénk, hogy bántsanak bennünket, megy a mendemonda. És a kislány Zombikról is, akiket hajnalonta a gazdájuk házalni küld a frissen őrölt kávéval. Napfelkelte előtt az utcák sötét szegleteiből hallatszik a „Cafu grillu” kiáltás, de látni csak az láthatja, aki vásárlási szándékkal az ajtajához szólítja őket. Akkor a kis halott előbukkan a sötétből, és felmegy a lépcsőn a bejárati ajtóhoz. Ezzel megindult Anderton dolgozatának idézettől idézetig kanyargó folyama, Hurston kortársai mind helyet kaptak a papíron, haiti vének szavai porosodtak köztük, és, már amennyire előttem összeállt a kép, a szerző maga is megmegfűszerezte bizonytalan következtetésekkel, spekulációkkal és feltételezésekkel, melyeket később már-már tényként kezelt. Úgy a felénél járhattam, amikor Margaret, a bringátlan magas nő bejött a terembe, és áthatóan rám nézett. Nem gondolhattam másra: tudja, rájött, hogy én nem is ő vagyok. Tudja,. De azért csak olvastam tovább rendületlenül. Mi egyebet tehettem volna? Mikor befejeztem, vártam a kérdéseket. Valaki Zora Neal Hurston kutatási gyakorlatáról kérdezett, mire rögtön azt feleltem, hogy ez nagyon éleslátó kérdés, és a dolgozatom teljes verziójában egész fejezetet szentelek neki, mivel azonban ez csak egy összegzése annak, hely- és időszűkében nem térhettem ki rá. Aztán egy alacsony, dundi nő állt fel, és kijelentette, hogy márpedig zombik kislányok nem léteznek, nem létezhettek, azon egyszerű oknál fogva, hogy a különböző zombidrogok és –porok ugyan valamiféle transzba juttatják a fogyasztót, aki azt is gondolhatja, hogy már nem él, de ennek fontos alapeleme a hit, hogy hullaként nem is lehet önálló akarata. És egy négy-öt éves kisgyereket hogyan is lehetne meggyőzni ilyesmiről? Képtelenség. Szerinte a kávéslányok ugyanúgy a helyi legendárium része, mint az Indián Kötéltrükk. A magam részéről abszolút egyet is tudtam volna ezzel érteni, de most csak biccentettem, hogy értem a véleményét és a kritikát is jól fogadom, viszont azt is hozzá kell tennem, hogy az én szempontom – amely szempont őszinte reményeim szerint százszázalékosan és mélyen gyökerezően antropológiai – nem a könnyen hihetőt keresi, hanem mindenekelőtt azt, ami igaz. Megtapsoltak, és egy szakállas férfi megkérdeztem, kaphatna-e egy példányt a munkámból, hogy a lapjában megjelentesse. Bevillant, hogy jól tettem, hogy mégis eljöttem New Orleansba, így legalább Anderton szakmai pályafutása sem szenved csorbát röpke eltűnése miatt. A dundi nő, akit a kitűzője szerint Shanelle Gravely-Kingnek hívtak, az ajtóban bevárt.

82

– Igazán élveztem az előadását, nem szeretném, ha azt hinné, hogy nem – mondta. Campbell a saját előadására se bukkant fel, soha többé nem látta senki. Margaret bemutatott egy New York-i férfinak, és mellesleg megemlítette, hogy Zora Neal Hurston besegített A nagy Getsbybe. Mire a férfi bólogatott, hogy igen, mostanában már közszájon forog a tény. Azon tűnődtem, hívta-e már a rendőrséget a nő, de határozottan barátságosnak tetszett. Kezdtem beparázni, és kicsit már bántam, hogy elhajítottam a mobilomat. A szálloda éttermében korán megvacsoráztam Shanelle Gravely-Kinggel, és rögtön az elején leszögeztem, hogy a munkát egy időre felejtsük el. Buzgón helyeselt, hogy tényleg csakis a totál idióták beszélgetnek még kaja közben is a szakmáról, így aztán rockzenéről és a legfrissebb koncertélményeinkről beszélgettünk, arról, hogy milyen tudományos módszerekkel lehet a hulla oszlását lassítani, meg az élettársáról, egy nála jóval idősebb nőről, aki vendéglőt visz ott, ahol élnek. Aztán felmentünk a szobámba. Púder- és jázminillata volt, bőre izzadtan tapadt az enyémhez. A következő néhány óra leforgása alatt a három óvszerből kettőt elhasználtam. Mire visszaértem a fürdőszobából, a nő már aludt a franciaágy egyik felén, bebújtam hát mellé. Eszembe jutottak a szavak, amiket Anderton az egyik gépelt lap hátoldalára firkált, szerettem volna lecsekkolni, hogy jól emlékszem-e rájuk, de aztán elaludtam a hozzám simuló puha, jázminillatú női test melegében. Éjfél után felriadtam egy álomból, és a sötétségben női suttogást hallottam. – Megjött hát a Doors kazijaival meg a Crowley-könyvekkel, és volt még egy kézzel írt titkos listája is a káoszmágia honlapjairól, és eleinte minden remekül ment, még pár tanítványa is akadt. Hozzá hasonló csavargók. A farkát is leszopathatta bármikor, amikor csak kedve szottyant. Szép volt a világ – duruzsolta a hang. – Egyre nagyobb halnak érezte magát, lassan elhitte, hogy arra ficánkol, amerre csak tetszik. Azt gondolta, hogy nagy, veszedelmes cápává növekedett, hogy már nem az a kis csatornacica, akinek indult. És rátette a kezét valamire… ami valaki másnak is kellett. És azt hitte, hogy az a valami, amire rátalált, majd vigyáz rá. A buta fiú. És egy este, amint a Jackson Square-en a kártyavetőkkel üldögél, és Jim Morrisinról meg a kabbaláról beszél, egyszer csak megkopogtatják a vállát, és ahogy hátrafordul, port fújnak az arcába, amit ő mélyen letüdőz. De csak egy részét. És valamit tennie kellene, hiszen belélegezte, de nincs mit tenni, mert már le is bénult, mert a porban, amit leszívott, van mindenféle dolog a fugu haltól kezdve a teknősbőrön át az őrölt csontig minden. És ő azt lélegezte be. Be is viszik a kórházba, ahol nem sokat kezdenek vele, gondolván, hogy ez is csak egy beszívott narkós a csatornából, és tényleg, másnapra már tud mozogni, bár az napokba telik, mire beszélni is képes. Az egyetlen gond már csak az, hogy nem tud lekattanni róla, már csak a porra tud gondolni. Sejti, hogy van benne valami, hogy a zombipornak valami rettenetes titka van, és majdnem meg is fejti. Vannak, akik szerint hernyót is 83

kevernek bele, de nála még erre sem volt szükség, rácsavarodott így is. Viszont eladni nem adtak el neki. Felajánlják azonban, hogy némi szívességért cserébe kaphat kevéskét néha a zombiporból, hogy elfüstölje, beszippantsa, az ínyébe dörzsölje, megegye. Néha mocskos feladatokat bíznak rá, amit senki más nem vállalna. Néha egyszerűen csak megalázzák, hiszen megtehetik – beküldik az árokba, hogy zabáljon kutyaszart, mondjuk. Néha gyilkolnia kell. Bármit megtesz, már csontsovány, már csak a zombipor miatt él. Ugyanakkor az agya leghátsóbb szegletében még mindig azt hiszi, hogy ő önmaga, hogy még nem zombi, mert még nem halt meg, mert van egy pont, amit nem lépett át. Pedig már réges-régen átlépte. Úgy bizony. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a lányt, teste kemény volt, ruganyos és karcsú, melleit mintha maga Gaugain festette volna. Ajkai a sötétben lágyan és forrón tapadtak az enyémre. Az ember életébe nem lép be ok nélkül senki. 4. „Az embereknek tudniuk kellene, kik vagyunk és miért vagyunk köztük” Még alig pirkadt odakinn, mikor ismét felébredtem. A szobában némaság. Felkapcsoltam a villanyt, fehér vagy piros szalagot kerestem a párnán vagy legalább egy egérkoponya alakú fülbevalót, de semmi nem utalt arra, hogy rajtam kívül más is aludt volna az ágyamban. Felkászálódtam, széthúztam a függönyt. Keleten derengett az ég alja. Átfutott az agyamon, hogy indulok tovább délnek, hogy menekülök tovább, hogy kicsit még mímelem, hogy élek. Ugyanakkor már tudtam, hogy túl késő, ehhez már késő. Hiszen az élet és a halál közt az ajtók átjárhatók, de ennél messzebb akkor sem mehetek. Halkan kopogtak. Felvettem a nadrágomat és a pólót, amiben napokkal azelőtt útnak indultam, majd mezítláb mentem ajtót nyitni. A kávéslány jött értem. A csodás hajnali fény derengett mindenütt az ajtómon túl, és madarak csicseregtek a reggeli levegőben. A domb tetején futott az utca, a házak inkább kunyhók lehettek csupán. A föld színén köd úszott, halványan gomolygott, mint egy régi fekete-fehér filmben, de lehetett tudni, hogy délre nyoma sem lesz már. A kislány sovány volt és apró, hatnál nem lehetett több. Vérerek hálózták szemét, a bőre szürke volt, amilyenné csak a mélybarna bőr szürkülhet. Egy szállodai csészét nyújtott felém, óvatosan tartotta, egyik apró kezével a csészealjat, a másikkal a csésze fülét fogta. Sárszínű folyadék gőzölgött benne. Lehajoltam, elvettem tőle, és beleittam. Hihetetlenül keserű volt, és forró, hogy alaposan fel is ébredtem tőle. – Köszönöm – mondtam. Valahonnan a nevemet hallottam.

84

A kislány türelmesen várt, míg megittam a kávémat. Aztán az üres csészét letettem a szőnyegre, és megérintettem a kislány vállát, mire a kezemért nyúlt, és vézna, szürke ujjait az enyéimbe kulcsolta. Tudta, hogy vele tartok. Bárhová vezessen is utunk, innentől fogva együtt megyünk. Eszembe jutott, amit egyszer valakitől hallottam. – Nincs semmi baj. Minden reggel frissen őröljük – mondtam hát a kislánynak. A kávéslány csak nézett rám, az arca meg se rezzent, de azért biccentett, mintha hallotta volna a szavaimat; aztán türelmetlenül megrántotta a kezemet. Jéghideg ujjaival szorosan kapaszkodott belém, és együtt megindultunk a ködös hajnalban.

85

A MÁSIK Az idő cseppfolyós errefelé – szólalt meg a démon. Tudta, hogy démon, abban a pillanatban, ahogy meglátta. Tudta éppúgy, ahogy azt is, hogy a hely a Pokol. Egyik sem lehetett semmi más. A szoba hosszú volt, a démon a végében állt egy füstölgő parázstartó mellett. Tárgyak sokasága függött a kőszürke falakon; olyan tárgyak, amiket nem lett volna bölcs vagy megnyugtató túl közelről szemügyre venni. A plafon alacsony volt, a padló furcsán anyagtalan. – Gyere közelebb – hívta a démon, és ő közelebb ment. A démon csontsovány volt és meztelen. Mély sebhelyek borították, mintha többször megkorbácsolták volna valaha régen. Hiányzott a füle és a nemi szerve. Ajkai vékonyak, aszketikusak, szemei pedig démonszemek, melyek túl sokat láttak és túl messzire mentek, s melyek pillantása alatt egy légynél is jelentéktelenebbnek érezte magát. – Mi lesz most? – kérdezte. – Most? – mondta a démon olyan hangon, amely nem hordozott sem szánalmat, sem kéjt, csak rettenetes beletörődést. – Kínvallatás. – Meddig fog tartani? Erre a démon csak némán megrázta a fejét. Lassan elsétált a fal mellett, szemügyre vette az első felakasztott eszközt, majd sorban a következőket. A fal túlsó felén, a bezárt ajtó mellett egy kilencágú drótkötélkorbács függött. A démon leakasztotta háromujjú kezével és tiszteletteljesen tartva visszasétált. A parázstartóra helyezte a drótágakat, és figyelte, ahogy kezdenek áthevülni. – Ez kegyetlenség. – Az. A korbács vége narancssárgán izzott. Ahogy a démon felemelte kezét az első csapáshoz, azt mondta: – Idővel még erre a pillanatra is szeretettel fogsz visszaemlékezni. – Hazudsz. – Nem én. Ugyanis a következő rész – magyarázta, mielőtt lesújtott a korbáccsal – rosszabb lesz. Aztán a szöges ágak szisszenésse-csattanással a férfi hátára zuhantak, átszakítva a drága ruhát, égettek, és szaggattak, és téptek, ahogy lecsaptak, és ő, ezen a helyen nem utoljára, felsikoltott. A szoba falán kétszáztizenegy eszköz függött, és az idők folyamé mindegyikkel meg kellett ismerkednie. Végül, amikor Lázárina lánya, amivel bizalmasan viszonyba került, letisztítva visszakerült a fal kétszáztizenegyedik helyére, akkor szétroncsolt ajkain keresztül zihálva kérdezte: – És most mi lesz? – Most – mondta a démon – kezdődik a valódi szenvedés. –

86

És így történt. Minden, amit valaha tett és jobb lett volna nem megtennie. Minden hazugság, amit magának vagy másoknak mondott. Minden apró fájdalom és az összes súlyos kín. A démon részletről részletre, milliméterről milliméterre az egészet kihúzta belőle. Elhajtotta a feledékenység takaróját, lemeztelenítette az igazságig, és ez jobban fájt mindennél. – Mondd, mire gondoltál, amikor kiment az ajtón? – faggatta a démon. – Arra gondoltam, hogy összetört a szívem. – Nem – cáfolta meg a démon gyűlölet nélkül –, nem ez járt az eszedben. – Olyan kifejezéstelen tekintettel bámult rá, hogy félre kellett néznie. – Arra gondoltam, most már sosem tudja meg, hogy lefeküdtem a nővérével. A démon ízekre szedte az életét, percről percre, pillanatról minden szörnyűséges pillanatra. Száz évig tartott talán, vagy ezerig – abban a szürke szobában övék volt minden idő, ami csak létezett –, és a végéhez közeledve megértette, hogy a démonnak valóban igaza volt. a testi szenvedés sokkal gyengédebb ennél. Aztán véget ért. És amint véget ért, kezdődött elölről. Önismeret, ami at első alkalommal még hiányzott, valahogy mindent még tovább rontott. Most, amint beszélt, gyűlölte magát. Nem maradt hazugság, sem kibúvó, semmi más, csak a fájdalom és düh. Beszélt. Többé nem könnyezett. És amikor befejezte, ezer évvel később, azért imádkozott, hogy a démon menjen a falhoz és vegyen le egy nyúzókést vagy hüvelykszorítót. – Újra – mondta démon. Sikoltozni kezdett. Sokáig sikoltozott. – Újra – szólt a démon, amikor befejezte, mintha mi sem történt volna. Olyan volt, akár a hagymahámozás. Ezúttal a saját életén keresztül a következményekről tanult. Megtudta cselekedetei hatását: a tetteket, amiket meggondolatlanul elkövetett; a módokat, ahogy fájdalmat okozott a világban; a sérüléseket, amiket olyan embereknek szerzett, akiket sohasem ismert, vagy akikkel sohasem találkozott. Ez volt a legnehezebb lecke eddig. – Újra – mondta a démon ezer évvel később. Lehunyt szemmel, lágyan ringatózva a padlón kuporgott, a parázstartó mellett, és elmondta az élete történetét, újraélve mindent a születéstől a halálig, semmin nem változtatva, semmit ki nem hagyva, mindennel szembenézve. Kitárta szívét. Mikor befejezte, csak ült, csukott szemmel várt a hangra – „Újra” –, de semmi nem történt. Kinyitotta a szemét. Lassan felállt. Egyedül volt. A szoba távoli végén egy ajtó: kinyílt, amikor odanézett. Egy férfi lépett be. Rémület ült az arcán, és gőg meg büszkeség. Az elegáns ruhát viselő férfi néhány tétova lépést tett a szobában, majd megállt. 87

Amint meglátta bejönni, megértette. – Az idő cseppfolyós errefelé – mondta az újonnan érkezőnek.

88

EMLÉKEK ÉS KINCSEK Én vagyok Őfelsége kew-i kutyája. Mondja csak, jó uram, önnek ki a gazdája? Alexander Pope Egy kutya nyakörvére, akit Ő Királyi Felségénak adományoztam Nevezzenek csak fattyúnak, ha úgy tartja kedvük. Akárhogy is nézzük, az vagyok. Anyám két évvel azután szült meg, hogy „saját testi épségének megóvása érdekében” bolondokházába dugták: ez 1952-ben történt, amikor elég volt pár görbe estét csapni a helyi srácokkal, hogy az ember lányánál klinikai nimfomániát diagnosztizáljanak, és bármely két orvos utasítására, „önmaga és a társadalom védelmében” elzárják. Anyám esetében e két orvos egyike az apja volt, az én nagyapám, a másik pedig a nagyapa társa, akivel együtt praktizált észak-londoni rendelőjében. Egyszóval azt tudom, ki a nagyapám. Ami az apámat illeti… ő csupán valaki, aki valahol a St. Andrews elmegyógyintézet épületében vagy parkjában felcsinálta az anyámat. Elmegyógyintézet. Más szóval azilum. Milyen szép szó, nem? Azilum. Biztonságos helyet sugall: egy helyet, amely menedéket nyújt a jó öreg, zord és veszedelmes külvilág elől. A valóságban arra a gödörre a legkevésbé sem illett ez a leírás. Elmentem megnézni, még mielőtt a hetvenes évek végén lebombázták volna. Még mindig vizelet és fenyőillatú fertőtlenítőszer szagától bűzlött. Hosszú, sötét, gyengén megvilágított folyosók, fürtökben nyíló apró, cellaszerű szobák. Ha a Pokol után kajtatnak, és a St. Andrewsba tévednek, nem fogja csalódás érni magukat. Anyám az orvosi jelentések szerint fűnek-fának széttárta a lábát, de én ezt kétlem. Be volt zárva akkoriban. Aki be akarta vágni neki a lompost, annak szüksége volt a zárkája kulcsára. Tizennyolc évesen, az egyetem megkezdése előtt utolsó nyári szünetemet annak a négy embernek a levadászásával töltöttem, akik között a legnagyobb valószínűséggel ott volt az apám: két pszichiátriai ápoló, a zárt részleg főorvosa és a tébolyda igazgatója. Anyám még csak tizenhét éves volt, amikor bezárták. Van róla egy kis feketefehér, pénztárcába tehető fényképem, amit közvetlenül a bekerülése előtt készítettek. Egy dűlőút mentén veszteglő Morgan sportkocsi oldalának dől. A fotósra mosolyog, flörtöl vele. Dögös anyukám volt. Nem tudtam, hogy a négy közül melyik az apám, így hát mindet megöltem. Végül is mind a négyen megdugták: kihúztam belőlük ezt a vallomást, mielőtt végeztem volna velük. A csúcspont az igazgató volt, egy vörös képű, öreg, dagadék kéjenc, olyan hamisítatlan kackiás pödört bajusszal, amilyet már vagy

89

húsz éve nem láttam. A csicsás nyakkendőjével fojtottam meg. Nyálbuborékok törtek elő szájából, és elkékült, akár egy nyers homár. Akadt még olyan St. Andrews-os férfi, aki az apám lehetett volna, de ez után a négy után már nem leltem örömöm benne. Mondtam magamnak: megöltem a négy legvalószínűbb jelöltet, és ha kicsinálok mindenkit, aki felcsinálhatta az anyámat, az mészárlásba torkollna. Szóval leálltam. A helyi árvaházra bízták felnevelésemet. Anyámat a betegkartonja szerint rögtön a születésem után sterilizálták. Nehogy még egy hozzám hasonló ronda baleset beleköpjön valaki levesébe. Tízéves voltam, amikor anyám öngyilkos lett. 1964-et írtunk. Egy tízéves voltam, aki még mindig parittyázósdit játszott és cukorkákat csórt a boltokból, mialatt a mamája a zárkája linóleumpadlóján ülve egy isten-tudja-honnan szerzett törött üvegdarabbal nyiszatolta a csuklóját. Az ujjait is felszeletelte, de végül elérte, amit akart. Reggel találtak rá ragacsos, vörös, kihűlt testére. Alice úr embereivel tizenkét éves koromban hozott össze a sors. Az árvaház igazgatóhelyettese saját, külön bejáratú háremet tartott fenn: mi, gyerekek lettünk az ő kisebesedett térdű szerelmi rabszolgái. Aki belement a dologba, fájó fenékkel és egy Bounty-csokival gazdagodott. Aki ellenállást tanúsított, annak jó pár nap szobafogság, istenigazából fájó fenék és agyrázkódás lett a jussa. Vén Takonypócnak hívtuk, mert amikor azt hitte, nem látjuk, folyton az orrát túrta. A garázsban találtak rá kék Morris Minorjában: a kocsiajtók zárva voltak, és világoszöld locsolócső kötötte össze a kipufogót az elülső szélvédővel. A halottkém öngyilkosságot állapított meg, és ötvenhét kisfiú fellélegezhetett. Igen ám, csakhogy a Vén Takonypóc az évek során tett pár szívességet Alice úrnak, amikor is gondoskodni kellett egy-egy kisfiúkra bukó rendőrfőnök vagy külföldi politikus igényeiről; Alice úr tehát kiküldött pár nyomozót, hogy megbizonyosodjon felőle, nincs-e valami turpisság a dologban. Amikor a nyomozók kiderítették, hogy az egyetlen lehetséges elkövető egy tizenkét éves fiú, kis híján behugyoztak a nevetéstől. Felkeltettem Alice úr kíváncsiságát, így hát értem küldetett. Abban az időben még kézi vezérléssel szerette irányítani a dolgokat, nem úgy, mint ma. Biztos abban reménykedett, hogy csinos leszek, de nagyot kellett csalódnia. Már akkor úgy néztem ki, mint most: túl vékony, baltapenge arcélű srác, olyan fülekkel, mintha valaki nyitva felejtette volna a kocsiajtókat. Én leginkább arra emlékszem vele kapcsolatban, hogy milyen nagydarab volt. Tagbaszakadt. Még aránylag fiatal ember lehetett, igaz, én nem annak láttam: felnőtt volt, tehát ellenség. Suli után hazafelé tartottam, amikor eljött értem két samesz és magával vitt. Először majd’ összeszartam magam, ám a sameszek nem tűntek a törvény embereinek – négy éve fogócskáztam már kopókkal, száz mérföldről kiszagoltam egy civil ruhás zsarut. Egy kicsi, gyéren bútorozott szürke irodába vittek, kőhajításnyira az Edgware Roadtól.

90

Tél volt és csaknem teljesen sötét odakint, de a szoba félhomályba borult, leszámítva egy kis asztali lámpát, amely sárga fénytócsát vetett az asztalra. Egy hatalmas ember ült az asztalnál, és golyóstollal körmölt valamit egy telexpapír aljára. Befejezte, majd felnézett rám. Tetőtől talpig végigmért. – Cigarettát? Bólintottam. Felém nyújtott egy doboz Peter Stuyvesantot, én pedig kihúztam egy szálat. Egy arany és fekete öngyújtóval adott tüzet. – Te ölted meg Donnie Palmerstone-t – állapította meg. Nem rejlett kérdés a hangjában. Nem szólaltam meg. – Nos? Nem akarsz mondani valamit? – Nincs semmi mondandóm – feleltem. – Csak akkor raktam össze, amikor megtudtam, hogy Donnie az anyósülésen ült. Ha öngyilkos akart volna lenni, nem oda ül, hanem a vezetői ülésre. Szerintem altatót tettél az italába, aztán beültetted a Minibe… nem lehetett könnyű, nem volt egy kis növésű pali – na nézd csak. Donald és Mini, ez oltári, már csak Miki hiányzik –, aztán haza fuvaroztad, behajtottál a garázsba, ekkorra ő már mélyen aludt, és megrendezted az öngyilkosságot. Nem féltél, hogy valaki meglát vezetés közben? Egy tizenkét éves fiút? – Hamar sötétedik – mondtam. – És a kertek alatt mentem. Kuncogott. Feltett még pár kérdést az iskoláról, az otthonról, az érdeklődési körömről, ilyesmikről. Aztán jöttek a sameszek, és visszavittek az árvaházba. A következő héten örökbe fogadott egy Jackson nevű pár. A férfi nemzetközi kereskedelmi jogra specializálódott. A nő önvédelmet oktatott. Kétlem, hogy ismerték volna egymást, mielőtt Alice úr összehozta őket, hogy felneveljenek. Vajon mit látott bennem azon a találkozón? Felteszem, egyfajta lehetőséget. A hűség lehetőségét. És hűséges is vagyok. Efelől ne legyen kétségük. Alice embere vagyok, testestül-lelkestül. Alice úrnak természetesen nem is ez az igazi neve, de simán használhatnám a valódit is. Tök mindegy. Sosem hallottak még róla. Alice úr egyike a világ tíz leggazdagabb emberének. Mondjak valamit? A másik kilencet sem ismerhetik. Az ő nevük nem fog megjelenni semmilyen „a világ száz leggazdagabb embere” listán. Nem holmi Bill Gatesekről meg brunei szultánokról beszélek. Hanem komoly pénzekről. Tudok olyan emberekről, akik többet keresnek, mint amit maguk életükben valaha láttak, és akik azért kapják a fizetésüket, hogy gondoskodjanak róla: egy szót se halljanak Alice úrról a tévéből vagy a lapokból. Alice úr szeret birtokolni. És, mint már mondtam, én is egy vagyok azok közül, amiket birtokol. Ő az én sosemvolt apám. Ő szerezte meg nekem az anyám betegkartonját és a különböző apajelöltekkel kapcsolatos információkat. Amikor lediplomáztam (kereskedelmi tanulmányokból és nemzetközi jogból, kitüntetéssel), azzal leptem meg magam, hogy elmentem felkeresni orvos nagyapámat. Egész addig kivártam a találkozással. Amolyan ösztönzésképpen. 91

A tweedzakós, pengearcú vénembert egy év választotta el a nyugdíjtól. 1978at írtunk, ekkor néhány orvos még hajlandó volt házhoz menni. Követtem őt egy Maide Vale-i toronyházhoz. Kivártam, amíg szétosztja orvosi bölcsességeit, majd amikor oldalán himbálózó fekete táskával kijött, megállítottam. – Halihó, nagypapi – köszöntöttem. Most komolyan, nem lett volna sok teteje másnak adni magam. Csak rám kellett nézni. A negyven évvel fiatalabb kiadása voltam. Ugyanaz a rusnya ábrázat, csak épp az övét ritkuló, homokszürke haj övezte, nem az én dús, egérbarna hajam. Megkérdezte, mit akarok. – Nem volt szép dolog tőled így bezárni a mamát – feddtem meg. Erre valami olyasmit mondott, hogy táguljak az útjából. – Most kaptam meg a diplomámat – osztottam meg vele a hírt. – Büszke lehetnél rám. Erre azzal jött, hogy tudja, ki vagyok, és mihamarabb hordjam el magam, különben hívja a zsarukat, és lecsukattat. A bal szemén át döftem az agyába a kést, és miközben apró, fuldokló hangokat adott ki, elvettem tőle régi borjúbőr tárcáját – emlékül, becsszóra, no meg hogy rablásnak tüntessem fel az esetet. Ebben leltem rá arra az anyámról készített fekete-fehér fotóra, amelyen huszonöt évvel korábbról mosolyog és incselkedik a fényképezőgéppel. Vajon kié lehetett a Morgan? Valakivel, aki nem ismert engem, zálogba adattam a tárcát. Miután senki nem váltotta ki, megvettem a zálogháztól. Szép, tiszta útvonal. Hány ravasz embernek okozta már vesztét egy emléktárgy! Néha eltűnődöm, vajon nagyapámmal egyetemben az apámat is megöltem-e aznap. Nem hiszem, hogy elárulta volna, még ha rákérdezek is. És hát, most őszintén, nem mindegy? Ezt követően teljes munkaidőben Alice úr szolgálatába álltam. Pár évig Srí Lanka-i ügyeket intéztem, aztán ünnepelt utazó ügynökként Bogotában töltöttem egy évet: import-exportban utaztam. Amilyen hamar csak tudtam, hazajöttem Londonba. Az elmúlt tizenöt évben elsősorban eltakarítóként kerestem a kenyerem, problémákat simítottam el. Eltakarító. Hát ez oltári. Mint már említettem, komoly pénzek kellenek hozzá, hogy soha senki ne halljon az emberről. Semmi szükség rá, hogy Rupert Murdoch módjára levetett kalappal kelljen kujtorogni a kereskedelmi bankároknál. Alice úr sosem fogja egy divatlapban végigmutogatni legújabb divatos házát egy fotósnak. Az üzleten kívül Alice úr érdeklődésének legfőbb tárgyát a szex képezte; éppen ebből kifolyólag ácsorogtam az Earl’s Court állomás előtt negyvenmillió USA dollár értékű kék-fehér gyémánttal esőkabátom belső zsebében. Alice úr szexuális irányultsága, hogy pontosak legyünk, kifejezetten vonzó ifjakra korlátozódik. Na most félre ne értsenek: a világért sem szeretném, ha azt hinnék, hogy Alice úr valamiféle buznyák. Nem langyi vagy ilyesmi. Alice úr tisztességes ember. Egy tisztességes ember, aki éppenséggel más férfiakkal szeret kefélni. Ennyi. Nagy az isten állatkertje, amondó vagyok, és benne én is megtalálom a fogamra valót. Mint amikor az étteremben mindenki valami mást

92

tud rendelni a menüből. Chacun à son goűt, már elnézést a kifejezésért. És mindenki elégedett. Néhány éve történt mindez, júliusban. Emlékszem, ott álltam az Earls Court Roadon, Earls Courtban, felnéztem az Earl’s Court metrómegálló táblájára, és azon töprengtem, hogy miért van aposztróf a megálló nevében, amikor a helynévben nincs; aztán a járdán őgyelgő drogosokat és piásokat bámultam, mindeközben pedig fél szemmel Alice úr Jaguárját lestem. Nem izgattam magam a belső zsebemben lapuló gyémántok miatt. Nem úgy festek, mint akinél van bármi, ami miatt érdemes kirabolni, és különben is tudok vigyázni magamra. Szóval, hogy elüssem valamivel az időt, amíg Alice úr Jaguárja megérkezik (arra tippeltem, hogy elakadt a Kensington High Street-i útépítésnél), bámultam a drogosokat és a piásokat, és azon morfondíroztam, hogy miért pont az Earl’s Court állomás előtti járdán sereglenek össze. A drogosokat még érteni vélem: adagra várnak. De mi a faszt keresnek itt a piások? Senki nem köteles megosztozni velük egy korsó Guinnessen vagy egy üveg, barna papírzacskóba csomagolt sebalkoholon. Baromi kényelmetlen ám az útburkolaton ülni vagy a falnak dőlni. Ha piás lennék, egy ilyen szép napon én bizony a parkba mennék. A közelemben egy alacsony, kamaszévei végén vagy húszas évei elején járó pakisztáni fazon éppen kurvás kártyákkal tapétázta ki egy üveg telefonfülke falát: TRANSSZEXUÁLIS VASTAG MARGÓ és VALÓDI SZŐKE NŐVÉRKE, CSÖCSÖS DIÁKLÁNY és KEMÉNY TANÁR KISFIÚT FENYÍTENE. Rám meredt, amikor észrevette, hogy figyelem. Aztán befejezte, és nekilátott a következő fülkének. Alice úr Jaguárja lehúzódott a járda mellé, én pedig odabattyogtam és beszálltam hátulra. Jó kis kocsi, pár éves. Stílusos, de nem akad meg rajta a szemed. A sofőr és Alice úr elöl ültek. A hátsó ülést egy pufók, kefehajú, rikító kockás öltönyt viselő férfival osztottam meg. Az ötvenes évek filmjeinek csődtömeg vőlegényeire emlékeztetett, akiket az utolsó felvonásban dobnak Rock Hudsonért. Biccentettem neki. Kezet nyújtott, majd amikor levegőnek néztem, visszahúzta. Alice úr nem mutatott be minket egymásnak, és ez részemről rendben is volt, hiszen pontosan tudtam, ki a fickó. Én bukkantam rá, tulajdonképpen én cserkésztem be, bár erről neki fogalma sem volt. ősi nyelvekkel foglalkozó professzor volt egy észak-karolinai egyetemen. Úgy tudta, hogy az amerikai külügyminisztérium „kölcsönadta” őt a brit titkosszolgálatnak. Azért tudta így, mert ezt közölte vele valaki az amerikai külügyminisztériumtól. A professzor a feleségének azt mondta, hogy Londonban tart előadást egy hettita témájú konferencián. És tényleg volt ilyen konferencia. Én magam szerveztem meg. – Mi a kénköves pokolért metrózol? – kérdezte Alice úr. – Mert biztos nem takarékosságból.

93

– Azt gondoltam volna, hogy a tény, miszerint húsz percen át ácsorogtam azon a sarkon rátok várva, tökéletesen demonstrálja, miért nem vezetek – válaszoltam. Alice úr szereti, hogy nem kushadok egyből a lábához a farkamat csóválva. Kutya vagyok, de van bennem kurázsi. – London belvárosának utcáin egy jármű napközbeni átlagsebessége négyszáz év alatt nem változott. Ugyanúgy tizenöt kilométer per óra alatt vesztegel. Ha megy a metró, hát én, köszönöm szépen, azzal megyek. – Nem szokott vezetni Londonban? – kérdezte a rikító öltönyös professzor. Az ég óvjon minket az amerikai egyetemi oktatók öltözködési stílusától. Legyen a professzor neve Macleod. – Éjszakánként, amikor üresek az utak – feleltem. – Éjfél után. Szeretek éjjel kocsikázni. Alice úr letekerte az ablakot, és rágyújtott egy apró szivarra. Nem tudtam nem észrevenni, hogy remeg a keze. Minden bizonnyal az izgatottságtól. Azzal keresztülhajtottunk az Earls Courton, száz meg száz magas, vöröstéglás, magát hotelnek beállító épület és száz meg száz lelakottabb, penzióknak és Bed & Breakfast szállásoknak otthont adó ház mellett; végig jó és rossz utcákon. Az Earls Courtról néha azok a vénlányok jutnak eszembe, akikkel időről időre összefut az ember: akik kínkeservesen jól neveltek, finomkodók és modorosak, hogy aztán néhány itallal később az asztalon táncoljanak és hallótávolságon belül mindenkinek a régi szép időket ecseteljék, amikor még hamvas ifjú lánykákként Ausztráliában, vagy Kenyában, vagy mit tudom én hol pénzért szopták a faszt. Igazából ez most tök olyan, mintha szeretném a környéket, pedig, hogy őszinte legyek, nem szeretem. Túl tűnékeny. A dolgok és az emberek túlságosan gyorsan jönnek és mennek. Nem vagyok egy romantikus alkat, de ha választani kell, ide nekem a folyó déli partját vagy az East Endet, habozás nélkül. Az East End vérbeli környék: jó dolog, rossz dolog, minden itt kezdődik. London puncija és segglyuka: mindig párban járnak. Ehhez képest az Earls Court… tudja a franc. A test analógiája totálisan értelmét veszti, ha kiérünk oda. Szerintem ennek az az oka, hogy London őrült. Többszörösen hasadt személyiség. A sok kisváros és falucska egyetlen hatalmas várossá nőtt és torlódott össze, de régi határairól egyik sem feledkezett meg. Lényeg ami lényeg, a sofőr leparkolt egy utcában, amely éppen olyan volt, akár az összes többi, egy magas sorház előtt, amely egykoron talán hotel lehetett. Az ablakok némelyikét bedeszkázták. – Ez az a ház – jelentette ki sofőr. – Rendben – nyugtázta Alice úr. A sofőr megkerülte a kocsit és kinyitotta az ajtót Alice úrnak. Macleod professzor és jómagam önerőnkből szálltunk ki. Végignéztem mindkét irányba az úton. Nincs mitől tartani.

94

Kopogtam az ajtón és vártunk. Biccentettem, és az ajtón lévő kémlelőnyílásra mosolyogtam. Alice úr elpirult, és összefűzte kezét az ágyéka előtt, nehogy szégyenfolt essen rajta. Kanos vén kujon. Nos, ilyesmi azért már velem is megesett. Kivel nem? Csak éppen Alice úr meg is engedheti magának. Ahogy én látom, egyes embereknek szükségük van a szerelemre, másoknak nincs. Mindent egybevetve, azt hiszem, Alice úr inkább a „nincs” kategória felé hajlik. Én is a „nincs” tábort gyarapítom. Idővel fel lehet ismerni a hasonszőrűeket. És Alice úr mindenekelőtt műértő. Nagy csattanás hallatszott az ajtó felől, ahogy elhúztak egy reteszt, és egy öregasszony nyitott ajtót, akit régen úgy jellemeztek volna: „visszatetsző külsejű.” Buggyos, egyrészes fekete ruhát hordott. Arca csupa ránc meg táska. Megmondom én, hogy nézett ki. Láttak már olyan fényképet, amin állítólagosan Teréz anyára hasonlító fahéjas sütemények szerepelnek? Na, ez a vénasszony pont úgy nézett ki: fahéjtekercs arcából két barna mazsolaszem kandikált ki. Mondott nekem valamit egy számomra ismeretlen nyelven, mire Macleod professzor akadozva válaszolt. A vénasszony gyanakodva meredt ránk, aztán elfintorodott és beinvitált minket. Bevágta mögöttünk az ajtót. lehunytam először az egyik, aztán a másik szememet, hogy hozzászoktassam őket a házban uralkodó homályhoz. Az épület úgy bűzlött, akár egy dohos fűszerszekrény. Az egész ügylet, úgy, ahogy van, nem tetszett nekem: valamiért feláll a szőr a hátamon a külföldiektől, amikor azok ennyire idegenek. Ahogy az ajtót nyitó vén szipirtyó – akire Tisztelendő Anyaként kezdtem gondolni – újabb meg újabb lépcsőfordulókon vezetett fel minket, további fekete köpenyes nőket láttam, akik ajtónyílásokból és folyosókról kísértek minket szemmel. A futószőnyeg kirojtosodott, és a cipőtalpam minden lépésnél ragadós hangokat adott ki; a vakolat tenyérnyi darabokban mállott a falakról. Egy tömegszálláson voltunk, és ettől síkideg lettem. Alice úrnak nem lenne szabad efféle helyekre járnia, ahol nem biztosítható megfelelő védelem. Egyre több és több árnyékbanya bámult meg minket némán, miközben meg másztuk a házat. A fahéjtekercs arcú boszorkány menet közben Macleod professzorral beszélgetett: imitt-amott odavetett neki pár szót, válaszul a lépcsőmászásban kifulladt professzor nagyokat lihegett meg szuszogott, és válaszolt, ahogy az erejéből telt. – A nő tudni szeretné, hogy elhozták-e a gyémántokat? – zihálta. – Mondja meg neki, hogy erről majd akkor beszélünk, ha már szemrevételeztük az árut – felelte Alice úr. Ő nem lihegett, és ha alig hallhatóan meg is remegett a hangja, azt is az izgatottság számlájára írhatjuk. Tudomásom szerint Alice úr garmadával dugta meg az elmúlt két évtized férfi filmsztárjait, és több férfimodellt meghúzott, mint amennyit meg tudnának jelölni a farkukkal. Öt kontinens legszebb ifjúit tette magáévá; közülük egy sem 95

tudta, ki az, aki éppen töcsköli őket, de mindegyiküket busásan megfizették a fáradozásért. Egy utolsó forduló, szőnyegtelen falépcső vezetett a ház legfelső emeletére, a padlásajtóhoz, amit két, fekete köntösbe öltözött drabális nő fogott közre, akár egy fatörzs ikerpár. Ránézésre bármelyikük megállta volna a sarat egy szumóbirkózóval szemben. Mindkettő kezében, és most nem viccelek, egy handzsár volt: a Sahinajok Kincsét védték. És úgy verejtékeztek, akár két kivénhedt ló. Még a homályban is láttam, milyen toldozott-foldozott és pecsétes a köntösük. A Tisztelendő anya odacsörtetett hozzájuk – bulldogokkal szembeszálló mókus –, én pedig rezzenéstelen arcukat fürkészve találgattam, vajon eredetileg honnan származhatnak. Lehettek szamoaiak vagy mongolok, de akár egy török, indiai vagy iráni torzszülöttfarmról is szalajthatták őket. Az öregasszony egyetlen szavára félreálltak az ajtó elől, én pedig benyitottam. Nem volt bezárva. Bekukkantottam, hátha csapda fogad; beléptem, körülnéztem és jeleztem, hogy tiszta a levegő. Így hát én lettem az első férfi ebből a generációból, aki a Sahinájok Kincsére vethette a szemét. Egy tábori ágy mellett térdelt lehajtott fejjel. Van egy megfelelő szó a sahinájok leírására: legendás. Azt jelenti, hogy sohasem hallottam róluk, nem ismertem senkit, aki hallott volna róluk, és amikor a felkutatásukba kezdtem, még azok sem hittek bennük, akik hallottak róluk. – Elvégre, drága barátom – fejtette ki kedvenc orosz akadémikus csicskám, amikor átnyújtotta a jelentését – egy olyan népről beszélünk, amelynek létezéséről egyedüli bizonyítékul Hérodotosz fél tucat sora szolgál, az Ezeregy éjszaka egy verse, és egy szóbeszéd a Kaland a Sierra Morenában. Egyik sem valami megbízható forrás. De a szóbeszéd eljutott Alice úr fülébe, és felkeltette a kíváncsiságát. És ha Alice úr akar valamit, hát dögöljek meg, ha nem szerzem meg neki. Most, a Sahinájok Kincsét nézve Alice úr úgy megittasult a boldogságtól, hogy azt hittem, a mosolytól szétreped az arca. A fiú felállt. Az ágy alól félig kilógott egy bili, alján egy csészényi élénksárga vizelettel. A fiú vékony és patyolattiszta csuháját fehér gyapjúból szőtték. Kék selyempapucsot hordott. Iszonyú hőség volt idebenn. A padlásszobát két oldalról egy-egy mélyen sziszegő gázkandalló fűtötte. A fiú mintha nem is érzékelte volna a forróságot. Macleod professzor embertelenül izzadni kezdett. A legenda szerint a fehér köpenyes – becslésre tizenhét. Legfeljebb tizennyolc éves – fiú a leggyönyörűbb férfi a világon. Ezt minden további nélkül el is hittem. Alice úr a fiúhoz sétált és megszemlélte, ahogy egy farmer a piacon szemrevételez egy borjút: a szájába bámult, kóstolgatta a fiút, a szemeit és a füleit vizsgálgatta; megfogta a kezét és szemügyre vette az ujjait és a körmeit; 96

majd pedig gyakorlatiasan felemelte fehér köpenyét, és megtekintette körülmetéletlen péniszét, hogy aztán megfordítsa és leellenőrizze a fenék állapotát. Mindez alatt a fiú szeme és fogsora fehéren, örömittasan csillogott. Végül Alice úr magához húzta a fiút, és lassan, szelíden szájon csókolta. Elhúzódott, megnyalta ajkát, bólintott. Macleodhoz fordult. – Mondja meg a nőnek, hogy elvisszük – jelentette ki Alice úr. Macleod mondott valamit a Tisztelendő Anyának, akinek arca boldog fahéjráncokba szaladt. Aztán kinyújtotta a markát. – Most kéri a fizetséget – tolmácsolta Macleod. Lassan a kabátom belső zsebébe nyúltam, és először egy, aztán még egy fekete bársonyerszényt húztam elő. Átadtam őket az öregasszonynak. A két zsákocska egyenként ötven hibátlan, tökéletesre csiszolt, D- és E-osztályú gyémántot rejtett, melyek mindegyike meghaladta az öt karátot. A legtöbbhöz potom áron jutottunk hozzá Oroszországból a kilencvenes évek közepén. Száz gyémánt: negyvenmillió dollár. Az öregasszony a kezébe szórt párat, és ujjával megpiszkálta őket. Aztán visszacsúsztatta őket a bársonytasakokba, majd bólintott. Az erszények eltűntek ruhája redői között, ő pedig a lépcső tetejéhez lépett, és amilyen hangosan csak tudott, kiáltott valamit furcsa nyelvén. Alattunk a ház minden szegletében jajveszékelés támadt, mintha egy falka kísértet sikoltott volna. A jajgatás azalatt is folytatódott, hogy a fehér köpenyes fiatalember vezetésével levonultunk a lépcsőház sötét labirintusán. Őszintén mondom, ettől a jajongástól lúdbőrözött a tarkóm, a nedves korhadás és a fűszerek bűzétől pedig öklendezni kezdtem. Hogy én mennyire utálom a kibaszott külföldieket! Az asszony takarókba bugyolálta a fiút, mielőtt kiengedte volna a házból: a verőfényes júliusi napsütés ellenére attól félt, hogy megfázik. Beszuszakoltuk az autóba. Elvitettem magam a metróig, és ott kiszálltam. A következő – szerdai – napom egy moszkvai felfordulás kezelésével telt. Nagy rakás kibaszott cowboy. Fohászkodtam, hogy meg tudjam oldani az ügyet, és ne kelljen személyesen odautaznom: a ruszki konyhától szorulást kapok. Ahogy öregszem, egyre kevésbé szeretek utazni, pedig már eleve nem rajongtam érte. Mégis, ha szükség van rá, kezembe tudom venni az ügyeket. Emlékszem, amikor Alice úr aggodalmát fejezte ki az iránt, hogy kénytelen eltávolítani Maxwellt a képből. Megmondtam neki, hogy bízza csak ide, és erről nem nyitok vitát. Maxwell mindig is úgy viselkedett, mint egy elszabadult hajóágyú. Nagypofájú, hitvány kishal. Az volt ám a kielégítő loccsanás! Szerda estére feszült lettem, akár egy wigwam, ezért felhívtam egy ismerőst, ők pedig elhozták nekem Jennyt a lakásomra, a Barbican negyedbe. Ettől jobb kedvre derültem. Jenny jó kislány. Nincs benne semmi kurvás. Ismeri az illemet. 97

Aznap este nagyon gyengéden bántam vele, és utána odacsúsztattam neki egy húszfontos bankjegyet. – Erre semmi szükség – tiltakozott a lány. – Rendezve van. – Vegyél magadnak valami bolondosat – feleltem. – Bolondos pénz. – Megborzoltam a haját, ő meg mosolygott, mint egy iskolás lány. Csütörtökön felhívott Alice úr titkára: biztosított, hogy minden megfelelt a várakozásnak, és kifizethetem Macleod professzort. A professzort a Savoyban szállásoltuk el. Na most, a legtöbben elmetróztak volna a Charing Crossig vagy az Embankmentig, majd onnan felgyalogoltak volna a Straden a Savoyig. Nem úgy én. A Waterloo megállóig mentem metróval, és északi irányba átsétáltam a Waterloo-hídon. Pár perccel hosszabb az út, de a kilátás verhetetlen. Gyerekkoromban az egyik koleszos srác azt mesélte, hogy ha átkelek a Temze bármelyik hídján, és visszatartom a levegőt egészen a közepéig, ahol is kívánok valamit, akkor a kívánság teljesülni fog. Mivel soha nem volt semmilyen kívánságom, légzőgyakorlatként műveltem ezt. Megálltam a Waterloo-híd lábánál a telefonfülkénél (FENYÍTÉSRE VÁRÓ CSÖCSÖS CSAJOK, KÖTÖZZ KI ÉS KÖTÖZZ LE, ÚJ SZÖSZI A VÁROSBAN), és feltárcsáztam Macleod savoyi szobáját. Megkértem, hogy találkozzon velem a hídon. Ha lehet, a mostani öltönyét még a kedden viseltnél is rikítóbb kockák tarkították. Átnyújtott egy sárga borítékot, tele számítógéppel írott lapokkal: amolyan házi készítésű sahináj-angol szótár volt. „Éhes vagy?” „Most menj fürödni.” „Nyisd ki a szád!” Amire csak Alice úrnak szüksége lehet a kommunikáció során. A borítékot a kabátom zsebébe gyűrtem. – Van kedve egy kis városnézéshez? – kérdeztem, mire Macleod professzor azt válaszolta, mindig élmény helybélivel bejárni egy várost. – Ez a munka filológiai különlegesség és nyelvészeti gyönyörűség – lelkendezett Macleod, ahogy az Embankmenten sétáltunk. – A sahinájok által beszélt nyelv az arámi és a finnugor nyelvcsaládokkal is rokonságot mutat. Krisztus ezt a nyelvet beszélhette volna, ha megírja a primitív észteknek szóló apostoli levelet. Ami azt illeti, nagyon kevés a jövevényszavuk. Elméletem szerint a maguk idejében nem egyszer kénytelen voltak gyorsan továbbállni. Magánál van a pénzem? Bólintottam. Előbányásztam a kabátzsebemből öreg borjúbőr tárcámat, és kivettem belőle egy darabka élénk színű kártyát. – Tessék. Közeledtünk a Blackfriars hídhoz. – Valódi? – Naná. New York-i Állami Lottó. Angliába jövet vásárolta a reptéren, hirtelen felindulásból. A számokat szombat este fogják kihúzni. Jó kis hétnek néz ki. A főnyeremény már most húszmillió dollár fölött van. Macleod a saját – fekete, fényes, műanyagtól dudorodó – tárcájába mélyesztette a lottószelvényt, majd a tárcát zakója belső zsebébe rakta. Keze 98

folyamatosan odavándorolt, megtapogatta: önkéntelenül ellenőrizte, ott van-e még. Tökéletes célpont bármely zsebtolvajnak, aki tudni szeretné, hol tartja értékeit. – Ez koccintásért kiált – mondta a professzor. Egyetértettem vele, de rámutattam, hogy kár volna egy pubban elpocsékolni egy ilyen délelőttöt, amikor hétágra süt a nap és a tenger felől friss szellő lengedez. Így hát meglátogattunk egy italboltot. Macleodnek vettem egy üveg Sztolit, egy doboz narancslevet és egy műanyag poharat, magamnak pedig néhány doboz Guinnesst. – Nézze, a férfiak az igazán érdekesek – magyarázta a professzor. Egy fapadon ültünk a Temze-parton, szemben velünk a South Bank. – Úgy látszik, nincs belőlük valami sok. Nemzedékenként egy vagy kettő. A Sahinájok Kincse. A nők a férfiak őrzői. Táplálják és védelmezik őket. – Nagy Sándorról úgy tartják, hogy vásárolt magának egy szeretőt a sahinájoktól. Tiberius is, valamint legalább két pápa. Azt rebesgetik, hogy Nagy Katalin is tartott egyet, de szerintem ez csupán pletyka. Mondtam neki, hogy olyan ez az egész, mintha egy mesekönyvben olvasnám. – most komolyan. Egy nép, aminek egyetlen vagyona a férfiak szépsége. Ezért évszázadonként elküldenek egy férfit egy férfit maguk közül, és az érte kapott pénzből a törzs újabb száz évig tud élni. – Meghúztam a Guinnesst. – Mit gondol, ennyi volt az egész törzs, a nők a házban? – Kétlem. – Ismét töltött egy ujjnyi vodkát a műanyag pohárba, felöntötte narancslével, és megemelte felém. – Alice úrra – mondott tósztot. – Biztosan nagyon gazdag. – Nem panaszkodhat. – Hetero vagyok, de azt a fiút gondolkodás nélkül megdugnám. – Macleod részegebb volt, mint gondolta, homloka izzadságtól gyöngyözött. – Soha életemben nem láttam még ilyen szépet. – Hát, gondolom, megjárta. – Maga nem dugná meg? – Nem az én műfajom. Egy fekete taxi vonult el az úton a hátunk mögött. A narancssárga „Szabad” jelzés nem világított, holott senki nem ült a hátsó ülésen. – akkor hát mi a maga műfaja? – kérdezte Macleod professzor. – Kislányok – árultam el. Nyelt egyet. – Mennyire kicsik? – Kilenc-tíz évesek. Esetleg tizenegy, tizenkettő. Ha egyszer valódi mellük meg fanszőrzetük nőtt, már nem áll föl. Az már nem jön be. Úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy halott kutyákkal szeretem csinálni, és egy darabig nem szólalt meg. A Sztoliját iszogatta. – Tudja – bökte ki végül –, ahonnan én jövök, ott az ilyesmi illegális. – Hát, itt sem nagyon méltányolják. – Azt hiszem, ideje visszamennem a hotelbe – mondta. 99

Egy fekete taxi kanyarodott be a sarkon, ezúttal világító jelzéssel. Leintettem és besegítettem Macleod professzort a hátsó ülésre. Az egyik speciális taxink volt. Amibe beszállni még beszáll az utas, de ki már nem. – A Savoyba, legyen szíves – utasítottam a taxist. – Máris, főnök – vágta rá, és elvitte Macleod professzort. Alice úr gondját viselte a sahináj fiúnak. Akárhányszor átmentem hozzá egy megbeszélésre vagy eligazításra, a fiú ott üldögélt Alice úr lába mellett, ő pedig a fiú hajával játszadozott, pödörgette, cirógatta fekete fürtjeit. Szemmel láthatóan bolondultak egymásért. Csöpögős látványt nyújtottak, de be kell vallanom, akármilyen kőszívű fattyú vagyok, még én is elérzékenyültem. Éjszakánként néha a sahináj asszonyokról álmodtam: kísérteties, denevérszerű boszorkányokról, aki abban az ormótlan, rothadó házban röpködtek és telepedtek meg, amely egyszerre volt az emberi történelem és St. Andrews elmegyógyintézet. Néhányan röptükben, szárnyukat csapkodva férfiakat cipeltek. A férfiak ragyogtak, és arcuk olyan gyönyörű volt, hogy a napba lehetett nézni, de rájuk nem. Gyűlöltem ezeket az álmokat. Elég egy ilyen álom, és holtbiztos cseszhetem a másnapot. A leggyönyörűbb férfi a világon, a Sahinajok Kincse nyolc hónapig húzta. Aztán influenzás lett. Negyvenegy fokra szökött a láza, a tüdeje megtelt vízzel, és szárazságtól porzott a szája. Alice úr a világ legjobb orvosait kerítette a számára, de a kiskölyök pislákolva kialudt, akár egy régi villanykörte, és ezzel vége is volt. Gondolom, egész egyszerűen nem elég erősek. Végtére is nem az erejük miatt tenyésztik őket. Alice urat rendkívül lesújtotta az eset. Vigasztalhatatlan volt – csecsemőként bőgte végig a temetést, csak úgy patakzottak a könnyek az arcán. Akár egy anya, aki most vesztette el az egy szem fiát. Szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, így csak az láthatta a könnyeket, aki elég közel állt hozzá. A temetőben sikerült tönkretennem egy jó pár cipőt, és ettől mocskosul lelombozódtam. Tengtem-lengtem barbicani lakásomban, gyakoroltam a késdobálást, főztem egy bolognai spagettit, és focit néztem a tévében. Aznap éjjel megdugtam Allisont. Nem élveztem. Másnap összeszedtem pár jó embert, és elmentünk ahhoz az Earls Court-i házhoz, hátha ott találunk még néhány sahinájt. Valahol kell, hogy legyenek még fiatal sahináj férfiak. Így logikus. De a korhadó falak vakolatát lopott rockposzterek fedték, és a háznak nem fűszer-, hanem narkószaga volt. A tömegszállás szobáit ausztrálok és új-zélandiak töltötték meg. Minden bizonnyal házfoglalók. Megleptünk vagy egy tucatot a konyhában: narkófüstöt szürcsöltek egy R. White’s limonádés üveg törött szájából.

100

Pincétől padlásig átfésültük a házat, hogy a sahináj asszonyok nyomára akadjunk, valamire, amit hátrahagytak, valamire, ami nyomra vezet, bármire, ami Alice urat boldoggá teszi. Az égvilágon semmit nem találtunk. És az Earl’s Court-i házból csupán egy lány mellének emlékét vittem magammal, aki belőve, önkívületben, meztelenül aludt az egyik felső szobában. Az ablakon nem volt függöny. Álltam az ajtóban, néztem őt, túl sokáig is, és a kép az elmémbe égette magát: egy fekete mellbimbó és egy telt kebel, mely nyugtalanítóan ível az utca nátriumsárga fényében.

101

GONDTALAN BOLDOGSÁG DERÉK FIÚKNAK ADATIK A gyerekeim élvezik, ha igaz történeteket hallanak a saját gyerekkoromból: „Amikor Apám Letartóztatással Fenyegette a Közúti Rendőrt”, „Hogyan Törtem Ki Kétszer Is a Húgom Elülső Fogait”, „Amikor Ikreknek Tettettem Magam”, sőt még azt is, hogy „A Nap, Amikor Véletlenül Megöltem a Futóegerem”. Ezt a történetet sosem meséltem el nekik. Nehezen tudnám megmagyarázni, miért nem. Amikor a kilencedik életévemet, az iskola közölte, hogy mindenki választhat egy hangszert, amilyet csak akar. Néhány fiú hegedűt, a klarinétot, az oboát választotta. Mások az üstdob, a zongora, a brácsa mellett döntöttek. Nem voltam valami magas a koromhoz képest, és én, egyedül az alsósok közül, a nagybőgőt választottam, főként mert megragadott az ötlet képtelensége. Megragadott, hogy alacsony fiú létemre egy nálam sokkalta magasabb hangszer lesz az, amelyen játszom, amelyben örömömet lelem, amelyet magammal hurcolok. A nagybőgő az iskola tulajdona volt, és nagy hatást gyakorolt rám. Megtanultam bánni a vonóval, habár nem nagyon érdekelt a vonótechnika, jobban szerettem kézzel pengetni a hatalmas fémhúrokat. A jobb kezem mutatóujján állandóan fehér hólyagok dudorodtak, amelyek aztán végül bőrkeményedéssé alakultak át. Élvezettel derítettem fel a nagybőgő történetét: azt, hogy nem tagja a hegedű, brácsa és cselló éles, nyekergő családjának; finomabban, puhábban, domborúbban ível; valójában egy kihalt hangszercsalád, a viola da gamba utolsó túlélője, és, helyesebben, basszusgambának hívják. Mindezt a nagybőgőtanártól tanultam, egy idősebb zenésztől, akit az iskola azért importált, hogy heti néhány órában engem és még pár felsős fiút tanítson. Borotvált arcú, kopaszodó és elmélyült ember volt, hosszú, kérges ujjakkal. Bármit megtettem azért, hogy meséljen nekem a bőgő történtéről, sessionzenész tapasztalatairól, életéről, melyet bicikli hátán töltött szerte az országban. Egy furcsa szerkezetet erősített fel a biciklije hátuljára, ezen pihent a bőgője, ő pedig teljes lelki nyugalommal kerekezett át a vidéken bőgőjével a háta mögött. Sosem nősült meg. A jó bőgősök, mondta, pocsék férjek. Sok ehhez hasonló megállapítást tett. Nincsenek nagy férfi csellósok – erre emlékszem. A brácsásokról is megvolt a véleménye, tartozzanak bármelyik nemhez is, és ezeket jobb nem elismételni. Hölgynek nevezte az iskolai nagybőgőt. – Ráférne a hölgyre egy rétegnyi lakk – mondogatta. És: – Viseld gondját a hölgynek, és a hölgy is gondodat viseli.

102

Nem voltam egy kifejezetten jó bőgős. Egymagam kevés dologra voltam képes a hangszerrel, és az iskolai zenekarban kierőszakolt részvételemből egyedül arra emlékszem, hogy sosem tudtam, hol tartunk a partitúrában, és folyton a mellettem levő csellósokat lestem, arra várva, hogy lapozzanak, mert akkor újra tudtam kezdeni és tovább tudtam ellenpontozni mély, nem valami bonyolult basszusjátékommal az iskolazenekar iskolázatlan kakofóniáját. Oly sok éve már ennek, és szinte már el is felejtettem, hogyan kell kottát olvasni: de amikor azt álmodom, hogy blattolok, még mindig basszuskulcsban álmodok. Alvó Cica Egérre Gondol. Gondtalan Boldogság Derék Fiúknak Adatik. A hangszereken játszó fiúk ebéd után minden nap lesétáltak a zeneiskolába és gyakoroltak, míg a többi fiú az ágyán heverészett, és a könyvét vagy a képregényét bújta. Én ritkán gyakoroltam. Helyette inkább vittem magammal egy könyvet a zenesuliba, és stikában azt olvastam, miközben a bőgő sima barna fatestébe kapaszkodva fent csücsültem a magas székemen, egyik kezemben a vonóval, hogy még jobban megtévesszem az arra járókat. Lusta voltam és ihlettelen. Vonóm súrolt és sercegett, ahelyett, hogy siklott és zengett volna, ujjaim tétováztak és ügyetlenkedtek. Más fiúk foglalkoztak a hangszerükkel. Én nem. amíg napi fél órát a bőgő mellett ültem, senkit nem izgattam. Ráadásul nekem jutott a legszebb, legnagyobb gyakorlóterem, mivel a nagybőgőt a nagyteremben tárolták egy szekrényben. Az iskolánk, ezt tudniuk kell, csak egyetlen egy Híres Öregdiákkal büszkélkedhetett. Az iskolai legenda részét képezte – a Híres Öregdiák, akit kicsaptak az iskolából, amiért egy sportkocsival ittasan keresztülhajtott a krikettpályán; akinek aztán felragyogott a szerencsecsillaga, először népszerű Ealing-komédiák mellékszereplőjeként, majd pedig válogatott hollywoodi filmek kötelező angol ripőkjeként. Sosem lett igazi sztár, de a vasárnap délutáni filmvetítések alatt mindig éljeneztünk, ha megjelent a vásznon. Amikor a zeneterem ajtaján kattant és elfordult a kilincs, leraktam a könyvem a zongorára, előrehajoltam, lapoztam egyet a szamárfüles 52 gyakorlat bőgőre kottában, aztán meghallottam az igazgató hangját: – … az épület természetesen zeneiskolai célokra épült. Ez a legnagyobb zeneterem… – azzal beléptek. Az igazgató volt az, a zenei tagozat vezetője (egy kifakult, szemüveges férfi, akit eléggé kedveltem), a zenei tagozat vezetőjének helyettese (az iskolai zenekar karmestere, aki teljes szívből utált)és, nem csalás, nem ámítás, maga a Híres Öregdiák egy belékaroló, jó illatú szőke nő társaságában, aki ránézésre akár maga is filmsztár lehetett. Abbahagytam a nagybőgőzés imitálását, lecsusszantam a magas székemről, és a bőgő nyakát fogva tisztelettudóan kihúztam magam. Az igazgató beszélt nekik a hangszigetelésről, a szőnyegekről és a pénzgyűjtő kampányról, amit a zeneiskola építéséért szerveztek; nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy a helyreállítás következő fázisához újabb tetemes 103

adományra volna szükség; és épp csak hogy belekezdett a dupla üvegezés költségeinek fejtegetésébe, amikor a jó illatú nő így szólt: – Most nézzetek rá! Hát nem tündibündi? – és mind rám néztek. – Jó nagy hegedű… nehezen férhet be az álla alá – viccelődött a Híres Öregdiák, mire a többiek kötelességtudóan heherésztek. – Olyan nagy – hüledezett a nő. – Ő meg olyan kicsi. Hé, de félbeszakítottuk a gyakorlást. Folytasd csak! Játssz nekünk valami! Az igazgató és a zenei tagozat vezetője sugárzó arccal, várakozásteljesen mosolygott rám. a zenei tagozat vezetőjének helyettese, aki nem kergetett hiú ábrándokat zenei képességeimmel kapcsolatban, magyarázni kezdte, hogy a szomszéd teremben a szólóhegedűs gyakorol, aki örömmel játszana nekik valamit, és… – Én őt szeretném hallani – jelentette ki a nő. – Hány éves vagy, kisfiú? – Tizenegy, kisasszony – feleltem. A nő oldalba bökte a Híres Öregdiákot. – Kisasszonynak szólított – mondta. Mulattatta a dolog. – Na rajta! Játssz nekünk valami! – A Híres Öregdiák bólintott, és csak álltak és bámultak rám. A nagybőgő nem szólóhangszer, még a hozzáértők számára sem az, és én fényévekre voltam a hozzáértéstől. De nem volt mit tenni: ismét felhúzódzkodtam a bárszékre, a nyak köré fontam ujjaim, felvettem a vonómat, és ahogy szívem üstdobként vert a mellkasomban, felkészültem a nyilvános megszégyenülésre. Még húsz év múltán is emlékszem. Rá sem néztem az 52 gyakorlat bőgőre. Játszottam… valamit. Íve volt és zengett és énekelt és visszhangzott. A vonó különös és magabiztos arpeggiókon suhant át, aztán leraktam a vonót, és a húrokba csapva egy összetett és bonyolult pizzicato dallamot csaltam elő a hangszerből. Olyanokat műveltem a nagybőgővel, amikre még egy tapasztalt jazzbőgős – akinek akkora a keze, mint az én fejem – sem lett volna képes. Játszottam és játszottam és játszottam, beleborultam a négy feszes fémhúrba, úgy szorítottam magamhoz a hangszert, ahogy emberi lényt soha. És végül levegő után kapkodva és megittasulva megálltam. A szőke nő tört ki először tapsban, de mind tapsoltak, még a meglepett képet vágó zenei tagozatvezető-helyettes is. – Nem is tudtam, hogy ez egy ilyen sokoldalú hangszer – álmélkodott az igazgató. – Igazán bűbájos darab. Modern, mégis klasszikus. Nagyon szép. Bravó. – Aztán kiterelte négyüket a teremből, én pedig csak ültem ott, mint akiből minden erőt kiszívtak, bal kezemmel a bőgő nyakát simogattam, jobb kezem ujjai hölgyem húrjait cirógatták. Mint minden igaz történet, ez az ügy is zűrös és dicstelen véget ért: másnap, ahogy átkeltem az udvaron, az iskolai kápolnában tartandó zenekari próbára cipelve a hatalmas hangszert, a szitáló esőben megcsúsztam a nedves téglán és előreestem. A bőgő fából készült lába ripityomra tört, és az eleje is megrepedt. 104

Elküldték javításra, de amikor visszahozták, már nem volt ugyanaz. A húrok magasabbra kerültek, nehezebb volt őket pengetni, az új lábat rossz szögben helyezték rá. Még az én tanulatlan fülem is hallotta, hogy megváltozott a hangszíne. Nem viseltem gondját a hölgynek; így hát a hölgy sem viselte többé gondomat. Amikor a következő évben iskolát váltottam, nem folytattam bőgőtanulmányaimat. A gondolat, hogy egy új hangszerre váltsak, valamiért hűtlenségnek tűnt, az új iskolám zenetermének szekrényében porosodó fekete bőgő pedig mintha ellenszenvvel viseltetett volna irántam. Másnak szánta az ég. Ráadásul addigra olyan magasra nőttem, hogy többé már nem volt semmi képtelenség abban, hogy egy bőgő mellett állok. És hamarosan, jól tudtam, úgyis jönnek majd a lányok.

105

A TÉNYEK MISS FINCH TÁVOZÁSÁNAK ÜGYÉBEN Kezdjük a végén: az áttetszően rózsaszín, savanyított gyömbérszeletet a fakó érdesfarkú halra tettem, és a kis építményt – gyömbért, halat, ecetes rizst – a pálcákkal ügyesen, halas oldallal lefelé a szójaszószba mártottam, majd egy nagy falatban lenyeltem az egészet. – Szerintem jelentenünk kéne a rendőrségen – mondtam, mikor leért a cucc. – és pontosan mit mondanánk? – kérdezte Jane. – Hát, jelenthetnénk, hogy eltűnt egy személy, ahogy kell, meg minden. Mondjuk. – És mikor látta utoljára az ifjú hölgyet? – kérdezte Jonathan a legrendőrszerűbb hanglejtésével. Aztán folytatta. – Ja, hogy úgy! És azt nem tudta, hogy a rendőrség értékes idejének pazarlása szabálysértésnek számít, uram? – De az egész cirkusz… Csak vendégek, uram, nagykorúak. Akkor jönnek, és mennek, amikor kedvük tartja. Persze, ha a nevüket tudja, éppenséggel felvehetem a jegyzőkönyvet… Borúsan bekebeleztem egy lazactekercset. – Jó, akkor forduljunk a sajtóhoz. – Pazar gondolat – sóhajtott fel Jonathan azzal a hangsúllyal, amivel általában az sóhajt fel, aki kicsit sem tartja pazarnak az adott gondolatot. – Jonathannek igaza van – csatlakozott hozzá Jane is –, körberöhögnének bennünket. – Miből gondolod? Teljességgel szavahihetőek vagyunk, becsületes állampolgárok. – Te regényíró vagy, a legrosszabb fajtából – kezdte, mintha listát állítana össze –, pontosan ilyen történetekből élsz. Neked aztán senki se hinne. – De ti ketten is láttátok, ott voltatok. Ti majd igazoltok. – Jonathannek ősszel új sorozata indul kultusz horrorfilmekről. Mindenki azt fogja gondolni, hogy csak olcsó hírverés az egész. És nekem is megjelenik egy új könyvem. Szóval velem dettó ugyanaz a helyzet. – Szerintetek akkor nem is mondhatjuk el senkinek? – iszogattam a zöld teámat. – Elmondani elmondhatjuk éppen – felelte Jane józanul –, akárkinek, akárhol. Csak az a kérdés, hogy elhiszi-e bárki is. Mert ha engem kérdezel, kizárt. – Lehet, hogy igazad van – mondtam. A nyelvemet csípte a savanyított gyömbér. – És talán Miss Finch is sokkal boldogabb most ott, ahol van, mint ha velünk kellene lennie. – De nem is Miss Finchnek hívják, hanem… - mondta ki Jane társaságunk negyedik tagjának nevét.

106

– Jó, tudom. De ez ugrott be, amikor először megláttam – magyaráztam. – Mint a filmeken, tudjátok, amikor a hősnő eldobja a szemüvegét, és leengedi a haját, és akkor mindenki azt mondja, hogy „Nahát, Miss finch, hiszen maga gyönyörű.” – Egyébként tényleg az volt – bólintott Jonathan –, vagyis a végén legalábbis. És beleborzongtam az emlékbe. Na, ennyi, így végződött, és akkor, már jó néhány évvel ezelőtt, ennyiben is hagytuk. Már csak a kezdetet kellene ismernünk, meg a részleteket. Mindenekelőtt hadd jegyezzem meg, nem várom el, hogy el is higgyék, amit most hallani fognak. Nem, kicsit sem. Szakmám a hazudozás, bár szívesen tartom magam egyenes hazugnak. Ha tagja lennék valamilyen klubnak, ahogyan nem vagyok klubtag, a barátságosan lobogó kandalló mellett, kezemben portóival mesélném el ezt az esetet klubtársaimnak éjszakába nyúlón. De mivel nem vagyok klubtag, és mesélni sem mesélek olyan jól, ahogyan írok, ezért inkább lejegyzem. Közzéteszem Miss Finch történetét (aki, mint már megtudhatták, nem is Miss Finch, még csak nem is hasonló a neve, de itt most minden nevet megváltoztatok, nehogy pellengérre állítsam a bűnösöket), megtudhatják, hogyhogy nem tartott velünk a kései szusi vacsorára. Ha akarják, elhiszik, ha akarják, nem. Már abban sem vagyok biztos, hogy én magam is elhiszem akár. Hiszen olyan régen volt. Ezerféleképpen kezdhetném. Talán a legbölcsebb egy londoni szállodai szobában, jó pár évvel ezelőtt. Délelőtt tizenegykor. Megcsörrent a telefon, ami határozottan meglepett. De attól még felvettem. – Igen? – kérdeztem gyanakodva, hiszen ahhoz a tengerentúlon még túlságosan is korán volt, hogy onnan keressenek, az angliai ismerőseim pedig elvileg nem tudták, hogy itt vagyok. – Háj! – énekelte bele a kagylóba egy ordenárén amerikaiasra torzított ismerős hang – Hiram P. Jobbkormány vagyok a Kolosszális Filmstúdiótól. Az elveszett frigyláda fosztogatói egy rímékjén dolgozunk, ahol nácik helyett hatalmas csöcsű nők fosztogatnak. Tudomásunkra jutott, hogy önt a természet nagylelkűen szerelte fel nadrági vonulatban, ezért felkérnénk, hogy férfi főhősünk szerepét fontolja meg… – Jonathan! – szakítottam félbe. – Hogy az ördögbe találtál rám? – Tudtad, hogy én vagyok? – kérdezett vissza gyászba hullva, ami le is hántotta róla az abszurd amerikai angolt, hátrahagyva a megszokott londonit. – Csak te mondhatsz ilyeneket – világosítottam fel. – De előbb válaszolj a kérdésemre. Elvileg senki se tudja, hogy itt vagyok. – Megvannak a módszereim – szögezte le cseppet sem rejtelmesen. – Figyu, ha Jane meg én szusival akarnánk megetetni, márpedig, ha emlékezetem nem csal, ezt a dolgot olyan mennyiségben nyeled, hogy melletted a londoni állatkert rozmárházában érzem magam, és etetés előtt még színházba is el akarnánk vonszolni, mit mondanál?

107

– Nem is tudom. Gondolom, igent mondanék. Vagy esetleg, hogy mi az apropó? Megeshet, hogy ezt mondanám, helyesebben kérdezném. – Hát apropó az semmi. Vagyis nem nevezném apropónak. Nem igazi apropónak. Nem, nem igazán. – De most hazudsz, igaz? Valaki duruzsolt valamit a telefon mellett. – Várj egy pillanatot, Jane akar mondani valamit – hallottam aztán Jonathant. Jane a felesége. – Hogy vagy? – kérdezte fél pillanat múlva Jane. – Remekül, kösz. – Figyelj – vágott bele a közepébe – irtóra leköteleznél bennünket, nem mintha nem szívesen találkoznánk veled, nem erről van szó, mert nagyon is szívesen, de most van valaki, aki… – A barátnőd – hallottam Jonathant a háttérből. – Nem a barátnőm. Alig ismerem – szólt félre neki Jane, majd a kagylóba folytatta. – Szóval, az az igazság, hogy van itt valaki, aki épp a nyakunkon ül. Nincs sokáig Angliában, és valahogy megígértem neki, hogy holnap este majd mi gondoskodunk a szórakoztatásáról. Egy meglehetősen félelmetes csaj. És Jonathan hallotta a filmes kollégáidtól, hogy éppen a városban vagy, és arra gondoltunk, hogy veled együtt talán nem lenne annyira félelmetes az este, szóval, kérlek szépen, mondj igent. Így hát igent mondtam. Visszatekintve arra jutottam, hogy az egész a néhai Ian Flemmingnek, James Bond teremtőjének a hibája. Egy hónappal korábban olvastam ugyanis egy cikket, amiben Ian Flemming azt tanácsolja minden reménybeli írónak, hogy ha meg akarnak írni egy könyvet, amivel nem jutnak egyről a kettőre, akkor hagyjanak maguk mögött mindent, és verjenek tábort egy szállodai szobában, mindentől távol, ahol csakis a könyvre koncentrálnak. Nekem ugyan nem klasszikus könyv réme lihegett a nyakamba, hanem egy filmforgatókönyv, amivel viszont az istennek se jutottam sehová. Vettem hát egy repülőjegyet Londonba, megígértem a filmgyárnak, hogy három héten belül megkapják a könyvet, és betelepedtem egy meglehetősen fura szállodába Little Venice-ben. Angliában egy léleknek sem árultam el, hogy köztük vagyok. Mert ha az emberek megsejtették volna, akkor éjjeleimet és nappalaimat az ő társaságukban tölthetem, nem pedig a szobámban a számítógép-monitort bámulva, néha bepötyögve pár sort. Az igazat megvallva, butára untam már magam, és bármilyen természetű kizökkenés után két kézzel kaptam. Másnap kora este futottam be Jonathan és Jane hampsteadi házába. Apró, zöld sportkocsi parkolt a beállón. Bekopogtattam, és Jonathan nyitott ajtót. Nem semmi öltöny volt rajta, barna haja pedig hosszabb, mint legutóbbról emlékeztem, akár tévében, akár az életben lett légyen is ez az utolsó alkalom.

108

– Szevasz – kezdte –, sajna az előadás, amire vittünk volna, elmarad. De van alternatíva, ha elfogadod. Már éppen kifejtettem volna, hogy én azt sem tudtam, eredetileg mit szándékoztunk megnézni, szóval a váratlan programváltozás nekem az égvilágon semmit nem jelent, de Jonathan már beljebb parancsolt, hogy a nappaliban majd kapok buborékos ásványvizet, mert nyilván szomjas vagyok, és persze Jane is jön, amint lefektette a gyerekeket odafenn. Nemrég újították fel a nappalijukat mór kupleráj stílusban, Jonathan jellemzése szerint. – Nem ennek indult – magyarázott –, mármint nem mór kuplerájt akartunk a nappalinkból csinálni, csak így alakult. Semmilyen kuplerájt nem terveztünk, de ez lett belőle. Beleszaladtunk a kupleráj stílusba. – Mesélt már neked Miss Finchről? – kérdezte Jane, amint megjelent. Legutóbb vörös volt a haja, most sötétbarna. És az egész nő olyan gömbölyded, mint egy Raymond Chandler-hasonlat. – Kiről? – Ditko ecsetkezeléséről dumcsiztunk éppen – mentegetőzött Jonathan –, és Neal Adams legutóbbi képregényéről. – De bármelyik percben befuthat, és nem árt előre tájékoztatni szegényt, hogy legalább fogalma legyen. Jane eredeti szakmája szerint újságíró, csak a véletlen csinált belőle bestseller szerzőt. Egy paranormális nyomozókról szóló tévésorozathoz írt kísérőregényt, ami a bestseller listák élére hágott, és ott bebetonozta magát. Jonathan hírnevét egy esti beszélgetős műsornak köszönheti, s abból később ezer más műsorba átemelte fanyar sármját. Neki aztán mindegy, pörög-e a kamera vagy sem, ő életben és képernyőn is egyformán adja, ami nem gyakran mondható el a média sztárjairól. – Amolyan családi kötelezettség ez – vágott bele Jane, aztán helyesbítette is rögtön magát. – Jó, nem pont családi. – Jane egyik barátnője – dobta be vidáman Jonathan. – Nem a barátnőm. De nem mondhattam nemet, vagy nem? Amikor ráadásul csak pár napig van az országban. De hogy kinek nem mondhatott nemet Jane, és hogy miféle kötelezettségről van szó, azt már nem tudhattam meg, mert a csengő szólt, és már be is lettem mutatva Miss Finchnek. Akinek, ahogy azt már említettem, nem ez volt az igazi neve. Fekete bőrsapkát, fekete bőrkabátot viselt, feketénél is feketébb haja feszes kontyba összefogva a tarkóján. A sminkje tökéletes profizmussal élezte ki a vonásait, hogy az összkép harmonikusan vérfagylaló legyen, amit még egy szakmabeli domina is megirigyelhet, korbács ide vagy oda. Ajkait szorosan összevonta, sztrikt fekete keretes szemüvege mögül olyan szigorral szemlélte a világot, hogy kezdtem hinni a tárgyak személyiségformáló erejében.

109

– Nos hát – kezdte határozottan, mintha épp egy halálos ítéletet hirdetne –, ha jól tudom, most színházba megyünk. – Igen, vagyis nem – vágott bele mély levegővel Jonathan –, mert igen, tényleg elmegyünk egy előadásra, de a Rómaiak Britanniábant nem fogjuk tudni megnézni. – Helyes – biccentett Miss Finch –, amúgy sem egy igényes darab. Fel nem foghatom, hogy gondolhatja bárki, hogy idiotizmusból lehet musicalt írni. – Még jó is akkor, hogy a cirkuszba megyünk – nyugtatta meg Jane. – Utána pedig megvacsorázunk egy szusibárban. – A cirkusszal már elvi szinten nem értek egyet – szorultak össze még szigorúbban Miss Finch ajkai. – ebben a cirkuszban nincsenek állatok – nyugtatta meg Jane. – Helyes – fújtatott egyet Miss Finch. Kezdtem kapizsgálni, miért is vágytak annyira a társaságomra Jane-ék. Sötétben és csapkodó esőben hagytuk el a házat, hogy bepréseljük magunkat Jonathan sportkocsijába. Miss Finch és én a hátsó rekeszben szorongtunk, kellemetlenül egymáshoz passzírozva. Jane tájékoztatta Miss Finchet, hogy író vagyok, engem pedig, hogy ő biológus. – Pontosabban biogeológus – javította ki Miss Finch. – Komolyan szusit akarunk ma vacsorázni, Jonathan? – Nos, igen, asszem. Miért? Talán nem szereted? – Én azt szeretem, ha az étel megfő, mielőtt a gyomromba kerül – szögezte le, majd szemléletesen és kimerítően beszámolt minden létező féregről, mételyről és parazitáról, melyek a halak húsában lesnek ránk, és melyeket csakis főzéssel pusztíthatunk el. Teljes életciklusukat megismerhettük, míg odakinn a nem lankadó eső neonban ázó éjszakává mosta London sötétjét. Jane megdobott egy részvevő pillantással a visszapillantóból, aztán visszamenekült a kézzel írt útba igazító jegyzetéhez, amiből Jonathanat irányította. Miss Finch éppen a vakságról, tébolyról és májelégtelenségről szónokolt, ahogy a London Bridge-en átkeltünk a Temzén; és ahogy az elefántkór tüneteit ecsetelte a feltaláló anyai büszkeségével a hangjában, behajtottunk egy keskeny utcácskába a Soutwark katedrális tövében. – Hol van itt a cirkusz? – érdeklődtem. – Valahol a környéken – vizslatta a sötétet Jonathan. – Felhívtak bennünket, hogy bekerülhetnének-e a karácsonyi adásba. És tiszteletjegyeket ajánlottak, hiába erősködtem, hogy kifizetem. – Biztos nagyon vicces lesz – bizakodott Jane. Miss Fincsh pedig fújtatott. Szerzetesnek öltözött kövér, kopasz ember szaladt felénk a járdán. – Végre itt vannak! – lelkendezett. – Magukat vártam, igyekezzenek. Mindjárt kezdünk.

110

Majd sarkon fordult, és totyogott vissza ugyanabba az irányba, ahonnan jött. Mi utána. Ez eső kopasz fejét csapkodta, lefolyt az arcán, és barna-fehér csíkokban vele folyt az Addams Family-féle Gennyes Bátyó-sminkje is. Egy oldalajtót lökött be előttünk az egyik ház oldalában. – Jöjjenek, befelé. Bementünk. Úgy ötven gőzölgő, csöpögő sorstársunk várakozhatott már odabenn, miközben egy magas, nyomi vámpírjelmezbe bújt nő zseblámpával körbejárt. Ellenőrizte a jegyeket, mindnek letépve a sarkát, és készségesen beszedve a belépti díjat azoktól, akik még nem bírtak jeggyel. Közvetlen előttünk egy tömzsi nő hevesen lerázta az ernyőjét, majd lángoló tekintettel körbefordult. – Remélem, nággyon jó lesz – morogta a mellette álló fiatalembernek, aki minden valószínűség szerint a fia lehetett. Legalábbis a nő fizette mindkettejük jegyét. A vámpírnő hozzánk ért, rögtön felismerte Jonathant. – Ők magával vannak? – kérdezte és a listájába pillantott. – Négyen? Igen? Nem kell fizetni, rajta vannak a vendéglistán. Erre a tömzsi asszonyság gyanakodva hátrafordult. Egyszerre óraketyegést hallottunk, felvételről. Majd tizenkettőt ütött az óra, bár az enyém szerint alig múlt nyolc, és a helyiség túlsó végében kitárult egy kétszárnyú faajtó. – Lépj be… de csakis szabad akaratodból! – visszhangozta egy hang, majd őrülten felkacagott. Mi pedig engedelmesen besorjáztunk a sötétbe. Penészes tégla és rothadás szaga árasztott el mindent. Pontosan tudtam, hol járunk: a felszín feletti vasutak némelyike alatt régi pincék szabályos hálózata húzódik – méretükben és formájukban változatos, de egyként hatalmas, üres, egymásba kapcsolódó termek járatai. Némelyiküket borkereskedők vagy használtautó-dílerek bérlik, másokba hajléktalanok költöznek, míg vissza nem űzi őket a szabad ég alá a bűz és doh; egyébként javarész üresen állnak, várják a buldózereket, hogy beteljesedjen az enyészet munkája, és néhai titkaikat átadhassák végre a nemlétnek. Vonat robogott el felettünk. Gennyes Bátyó és a vámpírnő vezetésével tova csoszogtunk, míg egy afféle várószobába értünk, ahol mindenki leparkolt, és folytattuk a várakozást. – Remélem, nemsokára le is ülhetünk – jegyezte meg Miss Finch. Aztán mindenki elhelyezkedett, a fények kihunytak, hogy a reflektorok üzembe állhassanak. Végre megjelentek az előadók: néhányan motorokon, mások quadokon száguldoztak, vihogva, ordítozva. Bárki is tervezte a látványt, nyilvánvalóan túl sok képregényt olvasott gyerekkorában, vagy csak a Mad Maxet nézte halálra: punkok, apácák, vámpírok, sztriptízesek és zombik nyargalásztak körbe-körbe.

111

Aztán már táncoltak és vonaglottak, míg a porondmester, akit a cilinderéről is könnyűszerrel beazonosíthattunk, Alice Coopertől énekelt. „Üdv a rémálmomban” nyúzta eléggé gyengén. – Ismerem Alice Coopert – motyogtam valami rég hallott idézetet, persze tévesen –, és ez, drága uram, nem Alice Cooper. – Elég gáz – bólintott Jonathan. Jane leintett bennünket, és a zene is elhalt. A porondmester magára maradt a reflektorfényben. – Üdv mindenkinek az Éjszakai Álmok Színházában – hirdette, és körbejárt előttünk. – Ez a te rajongód – súgta a fülembe Jonathan. – Szerintem ez a Rocky Horror Show-vonulat lesz – súgtam vissza. – Elgondolhatatlan szörnyekkel, torzszülöttekkel és a sötétség teremtményeivel találkozhatnak nálunk, olyan csodaszámokkal szolgálunk, hogy félelmükben még a sikolyt is lenyelik vagy éppen a hasfaluk bánja a nagy hahotát – melegedett bele a porond ura. – Teremről teremre vezetjük önöket, és a földalatti barlangokban újabb és újabb rémálom vagy éppen fantasztikum várja önöket! A saját biztonságuk érdekében nyomatékosan kérek mindenkit, ismétlem, mindenkit, hogy a nézők számára kijelölt részeket ne lépjék át, hiszen az azonnali enyészetbe hullást, súlyos testi és lelki sérüléseket, sőt, halhatatlan lelkük vesztét kockáztatják! Hadd hívjam fel a figyelmüket arra is, hogy a vaku használata illetőleg bárminemű felvétel készítése még a szigorúbbnál is szigorúbban tilos. És több fiatal nő elemlámpás kíséretében a következő terem felé hullámoztunk. – Szóval székekről ne is álmodjunk – morogta Miss Finch. Az első terem Ahol egy tűnyomokkal ékes karú, mosolygós szőke nőt alig-bikiniben Gennyes Bátyó meg egy púpos óriási kerékhez láncolt. A kerék lassan forogni kezdett, és egy bíborosnak öltözött dagadt férfi késekkel dobálta körbe a nőt. Amikor már csak három kése maradt, a púpos bekötötte a szemét, és így dobta körbe a nő fejét. Utána levették a szeméről a kötést, a nőt eloldozták. Mindannyian meghajoltak, mi pedig tapsoltunk. Akkor a bíboros az övéből előrántott egy színházi tőrt, és úgy tett, mint aki átvágja a nő torkát. Vér csorgott le a pengén. A közönségből páran felhördültek, egy érzékenyebb idegzetű lány felsikkantott, társai nagy mulatságára. A bíboros meg az alig-bikinis lány még egyszer meghajolt, a fények kialudtak. Mi meg követtük az elemlámpák fényét tovább egy köves folyosón.

112

A második terem Ahol a penészszag még erőteljesebben csapott meg, igazi elfelejtett dohos pince vagy padlás érzetét keltette. Valahonnan behallatszott az eső dobolás. A porondmester bemutatta a Teremtményt: – Az éj laboratóriumaiban összetákolt Lény erejével döbbenetes tettekre kész! A Frankenstein-szörny maszkja enyhén szólva kétségesre sikeredett, ennek ellenére a Teremtmény pikk-pakk a levegőbe emelt egy betontömböt, amin a dagadt Gennyes Bátyó üldögélt, majd fél kézzel megállított egy teljes gőzzel belé csapódó quadot, amit a vámpírnő kormányzott belé. Fő attrakcióként egy forró vizes palackot fújt fel hatalmasra, és aztán szétpukkasztotta. – Rendelheted is a dupla szusimat – dörmögtem Jonathan fülébe, mire Miss Finch halkan megjegyezte, hogy még ha felül is emelkedünk az élősködők veszélyén, az akkor is tény marad, hogy a kékúszójú tonhalat, a kardhalat és a chilei tengeri süllőt olyan mértékben fenyegeti a túlhalászat, hogy akár éveken belül kipusztulhatnak, hiszen nem képesek olyan iramban szaporodni, ahogyan mi zabáljuk őket. A harmadik terem mennyezete elenyészett valahol a magasban. Valamikor régen a terem álmennyezetét eltávolították, és most a raktárépület teteje volt maga a plafon is. Az ibolyán túli fény kékeslilája izzott a látóterünk peremén. A pólók, ingek és sebtapaszok síron túli fénnyel világítottak a sötétben. Halk, lüktető zene indult, és ahogy felnéztünk, a fejünk felett az UV-fényben ázó semmiben, fluoreszkáló jelmezükben egy csontváz, egy angyal, egy űrszörny és egy vérfarkas hintázott trapézokon. A zene ritmusára lengtek nagy ívben ide-oda, majd egyszerre engedték el a rudakat, s zuhantak alá, egyenesen ránk. Felmorajlottunk, de a becsapódás előtt mind a négyen visszalendültek, és a sötétben nem látható gumiköteleik visszarántották őket trapézaikra. Utána már áhítatos némaságban figyeltük a vibráló légibalettet. Végül megtapsoltuk őket. A negyedik terem alig volt több egy folyosónál: a mennyezet alacsonyan húzódott a fejünk fölött, és a porondmester bemasírozott a közönségbe, ahonnan kiválasztott két nézőt: a tömzsi asszonyságot és egy magas, fekete férfit, akin birkabőr kabát és bőrkesztyű volt. Ekkor bejelentette, hogy most megtapasztalhatjuk elméjének szuggesztív erejét, mert hipnotizálni fog. Leírt a kezeivel pár bűvkört a levegőbe, majd a tömzsi nőt visszatessékelte a helyére. A férfit pedig megkérte, lépjen fel egy dobogóra. – Beépített ember – mormolta Jane. Egy guillotine-t görgettek elé, és a porondmester egy dinnyén illusztrálta milyen félelmetesen éles a penge. Aztán elérte, hogy a férfi a kezét a bárd alá tegye, majd az suhanva aláhullt, és a kesztyűs kéz az előre odakészített kosárba pottyant. A kézelőből spriccelt a vér. Miss Finch felnyögött. 113

A férfi kikapta a kezét a kosárból, és azzal hadonászva zavarta körbe többször is a teremben a porondmestert, aki a Benny Hill Show zenéjére menekült előle. – Műkéz – biccentett Jonathan. – Én megmondtam – csatlakozott Jane. – Ez az egész meglehetősen kétes ízlésre vall – jegyezte meg Miss Finch, miközben kifújta az orrát. Aztán kivezettek bennünket Az ötödik terembe, ahol végre világos volt. Hevenyészett asztal támaszkodott az egyik falnak, és egy kopasz fiatalember sört, narancslevet és üveges vizet árult. A vécét nyilak jelezték. Jane italért ment, Jonathan pedig az utóbbi helyiségbe, így aztán Miss Finchcsel magunkra maradtunk, hogy kínosan döcögő beszélgetésbe merüljünk. – Jól értettem, hogy már igen rég járt utoljára Angliában? – kérdeztem. – Igen, Komodón voltam. A sárkányt tanulmányoztam. Tudja, miért nőttek ekkorára? – Hát… – Alkalmazkodtak a környezeti feltételekhez. Mert a törpe elefánt volt a zsákmányállatuk. – Létezett olyan, hogy törpe elefánt? – csodálkozott rá. Ez lényegesen érdekfeszítőbbnek ígérkezett, mint a kiselőadás a szusimételyekről. – Hát hogyne. A szigetek első számú biogeológiai alapszabálya, hogy az állatok vagy a gigantizmus vagy a törpeség irányában fejlődnek. A kiegyenlítődések miatt… – és ahogy Miss Finch belemelegedett a témába, az arca egyszeriben életre kelt, én pedig kezdtem egyre szimpatikusabbnak látni. Jane megérkezett az italokkal, Jonathan visszatalált a vécéről, szinte transzban, hogy többen is leszólították és próbáltak autogramot szerezni tőle pisilés közben. – Figyelj csak – fordult Miss Finchhez Jane –, éppen az Útmutató a Megmagyarázhatatlan Rejtelmekhez következő epizódján dolgozom, és elég sok álzoológiai lapon átrágtam már magam. Te, mint biológus… – Biogeológus – szúrta közbe Miss Finch. – Az, igen. Szóval szerinted mennyire reális annak a lehetősége, hogy történelem előtti időkből hátramaradt élőlények még mindig élnek valahol a Földön, a tudósok elől is rejtve? – Határozottan valószínűtlen – rázta a fejét Miss Finch, mintha meg akarna fedni bennünket. – Annyi mindenesetre egyértelmű, hogy amolyan „Elveszett világot” hiába keresnénk még a legeldugottabb szigeteken is, sehol se akadnánk se mamutokra, se smilodonra, de még aepyornisra sem… – Miért gorombáskodsz? – nézett nagy szemekkel Jonathan. – Hogy micsoda? – Aepyornis. Röpképtelen óriási ősmadár – tájékoztatta Jane. – Oké, igazából én is tudtam – ugratta Jonathan.

114

– Bár természetesen ezek valójában nem őslények – fűzte hozzá Miss Finch. – Hiszen az utolsó aepyornisokat portugál gyarmatosítók vadászták le vagy háromszáz éve Madagaszkáron. És határozottan megbízható beszámolókban olvashatunk róla, hogy a tizenhatodik században egy törpe mamutot mutattak be az orosz cár udvarában. Ahogy arról is, hogy Vespasianus Észak-Afrikából egy csapatnyi kardfogú nagymacskát hozott át Európába, vagyis nyilvánvalóan smilodonokat, hogy aztán cirkuszokban pusztuljanak el. Tehát ezek egyike sem klasszikus értelembe vett őslény. Nagyon is a saját korunk része. – Az a kardfog vajon mire lehetett jó? – merengtem. – Az ember inkább azt gondolná, hogy csak akadályozta őket. – Ostobaság – hűtött le Miss Finch – a smilodonok remek vadászok voltak. Lehettek, hiszen az őskori leletek között számos kardfogmaradványt találtunk. Bár maradt volna belőlük pár a Földön! Tiszta szívemből szeretnék találkozni velük. De sajnos már nincsenek. Nem lehetnek, ahhoz túlságosan is jól ismerjük a bolygót. – Pedig óriási hely – adta a szkeptikust Jane, de ekkor a fények pislákolni kezdtek, egy félelmetes, testetlen hang pedig felkért bennünket, hogy sétáljunk a következő terembe, mert kezdetét veszi az előadás második fele, amit gyenge idegzetűeknek még annyira sem ajánl, mint az első felét, és hogy az este folyamán, most először és utoljára az Éjszakai Álmok Színháza nagy örömmel invitálja nézőit a Beteljesült Kívánságok Szobájába. Kidobtuk a műanyag poharakat, és bevonultunk a következő terembe. A hatodik terem – Bemutatja – kántálta a porondmester – a Kínbajnokot! A reflektorok mind egy betegesen vékony fiatalemberre irányultak, aki egy szál fürdőnadrágban csüggött két kampón, melyekre a mellbimbóinál fogva akasztották fel. Két punk lány lesegítette a fogasáról, és a kellékeit is megkapta. Az orrába szögelt egy százas szöget, a nyelvében lévő piercingjével emelt súlyokat a magasba, eltüntetett számos vadászgörényt a fürdőnadrágjában és végül, az attrakció csúcspontjaként megengedte az egyik punk lánynak, hogy alaposan belengetett orvosi fecskendőkkel dobjon célba – a hasát használva céltáblának. – Pár éve nem szerepelt már a különszámban? – kérdezte Jane Jonathant. – Ja, de, jó csávó – bólogatott a férje. – Emlékszem, meggyújtotta a fogai közt tartott tűzijáték-rakétát. – nem azt mondtátok, hogy nem lesznek állatok? – ágált Miss Finch. – Szerintetek mit éreztek azok a szerencsétlen vadászgörények, amikor a fiatalember alsóbb fertályaiba gyömöszölték őket? – Gondolom, attól függ, hogy fiú- vagy lánygörények voltak-e? – tréfálkozott Jonathan.

115

A hetedik terem rock-and-roll vígjátékkal örvendeztetett meg bennünket pár ócska, pisi-kaki poénnal fűszerezve. Egy apáca kivillantotta a melleit, és a púposról lekerült a nadrágja. A nyolcadik terem korom sötét volt. Vakon vártunk, hogy történik-e valami. Szerettem volna már leülni, a lábaim sajogtak, fáradt voltam és fáztam. És elegem is volt már. Aztán hirtelen felvillant egy reflektor, egyenesen bele a képünkbe. Pislogva igyekeztünk eltakarni a szemünket, elfordítani a fejünket. – Ma éjjel – kezdte egy rekedt, poros hang. Az tuti, hogy nem a porondmesteré. – Ma éjjel egyvalaki kívánhat valamit. Egyvalaki megkapja, amire a szíve mélyéből vágyik, a Beteljesült Kívánságok Szobája teljesíti neki. Ki lesz az a valaki? – Jaj, találgathatok? – jutott eszembe a levágott kézfejű férfi a negyedik teremből. – Nyilvánvalóan egy másik beépített ember. – Cssss – intett Jane. – Ki lesz az? Maga, uram? Vagy esetleg ön, asszonyom? – lépett elő egy alak a sötétből, és indult lomhán felénk. A kezében tartott hordozható reflektor miatt nem lehetett pontosan kivenni az alakját és a vonásait, de talán valamiféle majomjelmezt viselt, mert a körvonalai valahogy nem tűntek emberinek, és a mozgásában is inkább gorillára emlékeztetett. Talán ugyanaz a férfi volt, aki a Teremtményt játszotta. – Ki legyen az? Hunyorogva hátráltunk előle. – Hohó! Azt hiszem, meg is van az önkéntesünk – lendült előre, és csapott le a kordonon át egy karra. Ahogy előrébb húzta áldozatát, Miss Finchet találtuk a végén. – Nem hiszem, hogy az lennék – hallottuk még Miss Finch hangját, de aztán elrángatták, és ahhoz túlságosan is ideges és udvarias, vagyis alapvetően túlságosan is angol volt, hogy jelenetet csináljon. Elég legyen annyi, hogy gyorsan berángatták a sötétbe, és már el is tűnt. – Na, ezt biztosan nem fogja két perc alatt megbocsátani nekünk – káromkodott Jonathan a bajsza alatt. Aztán fény árasztott el mindent, és egy óriási halnak öltözött férfi száguldozott körbe-körbe motorral, felállt az ülésen, visszaült, majd a falakra is felhajtott. Egyszer csak ráhajtott egy téglára, a motor megbillent, és egyensúlyát vesztette, a hal lezuhant róla, a motor pedig egyenesen rá. A púpos meg a topless apáca odarohant, lerángatta a motort a halemberről, és kitámogatták. – Eltörtem a redvás lábamat – motyogta bénultan maga elé. – Eltört, a redvába, a redvás lábam. Kivitték. – Szerinted ez is direkt volt? – kérdezte egy lány a közönségben. 116

– Nem hinném – felelte rá a férfi, aki mellette ült. A némileg megrendült gennyes Bátyó és a vámpírnő terelt is bennünket tovább A kilencedik terembe, ahol Miss Finch várt ránk. Még a vaksötétben is tudtam, hogy hatalmas helyiségbe jutottunk. Talán a sötétség kiélezi az ember többi érzékszervét; talán egyszerűen csak annyi, hogy mindig jóval több információt feldolgoz az agyunk, mint aminek a tudatában vagyunk. Lépteink és harákolásunk visszhangja több tíz méterről verődött vissza. És akkor hirtelen az az őrülettel határos meggyőződés ébredt bennem, hogy a sötétből hatalmas, kiéhezett fenevadak lesnek ránk. Fokozatosan kigyúltak a fények, és már láttuk Miss Finchet. Máig képtelen vagyok megfejteni, honnan akasztották neki azt a jelmezt. Fekete haját leengedte, a szemüvege eltűnt. Az a kevéske jelmez, amit viselt, tökéletesen simult a testére. Kezében lándzsát tartott, és higgadtan figyelt bennünket. Két gigantikus macska hangtalanul ballagott be a reflektorfénybe. Az egyik hátravetette a fejét, és felbőgött. Valaki sírva fakadt. Orromat csípte az állati vizelet bűze. Tigris nagyságú jószágok voltak, de nem csíkosak, bundájuk a homokos tengerpart alkonyi fövenyét idézte. Szemük villogott, mint a topáz, leheletükön friss hús és vér szaga érződött. Képtelen voltam levenni a szemem az állkapcsukról: a kardfogak valóban nem valamiféle agyarak voltak, hanem hatalmasra nőtt metszőfogak, egyenesen tépésre és marcangolásra teremtve. A nagymacskák lassan kerengeni kezdtek körülöttünk, mi pedig zártuk sorainkat, egymáshoz húzódtunk, mindannyiunkban ösztönösen felderengett az ősi idő, amikor az éj leszálltával pontosan az ilyen ragadozók elől húzódtunk be barlangjaink mélyébe. Felidéződött mindannyiunkban a zsákmányállat rettenete. A smilodonok, már ha tényleg azok voltak, zaklatottnak tűntek, farkuk türelmetlen ostorcsapásokkal járt jobbra-balra. Miss Finch csak állt. Nézte az állatait. – Farolj vissza, te randa dög! – törte meg váratlanul a csendet a tömzsi asszonyság, az esernyőjével böködve az egyik vad felé. Az állat megmorogta és úgy ereszkedett vissza hátsó lábaira, mint a macska, mikor ugrani készül. A tömzsi asszony elsápadt, de egy lépést sem hátrált, és az ernyőjét is rendületlenül maga elé szegezte, akár egy kardot. Meg sem kísérelte belevetni magát a város gyomrába a zseblámpák fényében. És az állat elrugaszkodott, egyetlen bársonyos mancs csapásával a földre küldte a nőt. Majd fölé magasodott és diadalát olyan mély hörgéssel hirdette, hogy az még a gyomrom falába is ott visszhangzott fájón. Úgy tűnt, a tömzsi 117

asszonyság elájult, ami megítélésem szerint mázli, mert így legalább nem érzi majd, amikor a kardfogak páros tőrként hasítanak bele megfáradt húsába. Körbenéztem, nem osonhatnánk-e el valamerre, de a másik tigris körülöttünk körözött, nehogy bárki is elhagyja a bekerített területet. Jonathan ugyanazt a két nem túl szalonképes szót ismételgette. – Meg fogunk halni, mi? – hallottam a saját hangomat. – Asszem – nyögte Jane. Most azonban Miss Finch határozott léptekkel a kötél mögé lépett, a nagymacskát a grabancánál fogva lerángatta a nőről, és hiába állt ellen, kicibálta a kötélen kívülre. Mikor a tigris túlságosan is engedetlennek tűnt, a lándzsával megbökte az orrát, hogy az egyből behúzta a farkát, és meghunyászkodott. Vért nem láttam, lehetett hát reménykedni, hogy az asszonyság tényleg csak elájult. A pincehelyiség túlvégében fény kezdett derengeni, mintha hajnalodna. Ködös dzsungel látszott, gigászi páfrányokkal és liánokkal; a messzeségből ciripelést és különös madarak csicsergését hallottam, mintha minden az új nap hajnalát köszöntené. És az agyam egyik szeglete – az írói énem, aki mindig, még a legnyomorúságosabb és legtragikusabb helyzetekben is résen van, és megfigyeli, ahogy a vértócsában megcsillan az üvegszilánk a karambol után, ahogy kikászálódom a roncsból, vagy elemzi szívem darabjainak állapotát, miután végleg összetört és kidobták –, szóval énemnek ez a szelete azon morfondírozott, hogy egy füstgéppel prímán elérhető ez a hatás, csak pár nagyobb növény kell meg egy jó hangfelvétel. Ja, és persze egy vérprofi világosító. Miss Finch fesztelenül megvakarta a bal mellét, majd sarkon fordult, és nyomában a két kardfogú tigrissel, belegyalogolt a föld alatti világban épp megszülető hajnalba. A madarak virgoncan csicseregtek-énekeltek. Aztán a hajnali derengés visszatompult a korábbi sötétbe, a köd szertefoszlott, a nő meg a fenevadak pedig eltűntek. A tömzsi asszonyságot felsegítette a fia. A nőn látszott, hogy megrendült, de baja nincs. És amikor már az esernyőjére támaszkodva kihívóan fordult szembe velünk, mi egy emberként kezdtünk tapsolni. Senki se jött értünk, még Gennyes Bátyó meg a vámpírnő se volt sehol. Így aztán magunkban sétáltunk át A tizedik terembe, ami egyértelműen a nagy fináléra volt előkészítve. Műanyag székek sorai fogadtak bennünket, hogy a zárszámot már ülve élvezhessük. Le is telepedtünk rendesen, de hiába vártunk, mert a cirkuszból egy lélek sem érkezett, és egy idő után mindenkinek leesett, hogy nem is fog. Az emberek lassanként átszivárogtak a következő helyiségbe. Ajtó nyílt, odakintről beszűrődött a forgalom zaja. Meg az eső dobolása. 118

Jane-re pillantottam, róla Jonathanre, aztán egyszerre álltunk fel. Kimentünk az utolsó terembe, ahol egy elhagyott asztalon emléktárgyakat sorakoztattak fel: posztereket, CD-ket, jelvényeket, meg a kasszát, egy nyitott fémdobozt. A félig nyitott ajtón bevilágított az utcalámpa, sárga fényében a huzat türelmetlenül tépkedte az el nem adott poszterek sarkát. Az emberek lassanként átszivárogtak a következő helyiségbe. Várjunk még rá? – kérdezte valamelyikünk, bár mondhatnám, hogy én. De a másik kettő megrázta a fejét, és kiballagtunk az időközben szemerkéléssé tompult esőbe. Néhány perces bolyongás a keskeny utcákon csapkodó, nedves szélben, és már meg is találtuk a kocsit. A járdán vártam ki, míg belülről kinyitják a hátsó ajtót, és közben valahonnan egészen közelről az eső és a szél mintha egy tigris bőgését kavarta volna felém a város zaján át, mert robajlott a föld. Persze az is lehet, hogy csak egy vonat robogott el megint.

119

KÜLÖNÖS KISLÁNYOK A lányok New Age Olyan nyugodtnak, olyan összeszedettnek és olyan csendesnek tűnik, a szeme mégis a horizontot fürkészi. Már az első percben azt hiszed, hogy tudsz róla mindent, de téves mindaz, amit róla tudni vélsz. A szenvedély úgy áramlik benne, mint az erekben a vér. Csak egy pillanatra fordította el a tekintetét, a maszk máris félrecsúszott, és te azonnal elvesztél. Minden holnapod itt kezdődik. Bonnie anyja Tudod, milyen érzés szeretni valakit? És a kemény része, a rossz része, a Jerry Springer Show része az, hogy ez sohasem múlik el nyomtalanul. Mindig marad egy darab belőlük a szívedben. Most, hogy halott, próbál csak a szerelemre emlékezni. Felidézni az odavetett csókokat, a kék foltokat ügyetlenül takaró sminket, a cigarettanyomokat a combján – de arra jutott, hogy mindeme dolgok csak a szerelem jelei voltak. Kíváncsi, hogy mihez kezd a lánya. Kíváncsi, hogy mi lesz a lányából. Tortát tart halálában. Ez az a torta, amit mindig meg akart sütni az ő kicsikéjének. Talán közösen is elkészíthették volna. Aztán leültek, és mosolyogva megették volna, mindhárman, együtt, a lakást pedig lassan nevetés és szeretet töltötte volna be. Furcsa Több száz dolgot próbált elűzni, azokat, amikre nem fog emlékezni, és azokat, amikre gondolni sem mer, különben felsikoltanak a madarak, és előmásznak a férgek; és valahol a fejében lassan, szüntelenül és véget nem érőn mindig szitál az eső. Azt hallod majd, hogy elhagyta az országot, hogy ajándékot akart neked adni, de az elveszett, mielőtt eljutott volna hozzád. Egyszer késő éjjel megcsörren a telefon, és egy hang, ami az övé is lehetne, mond majd valamit, amit nem értesz, mert a vonal recsegni kezd, és a kapcsolat megszakad. Több évvel később egy taxiból meglátsz valakit egy ajtónál, aki úgy néz ki, mint ő, de mire meggyőzöd a sofőrt, hogy álljon meg, eltűnik. Soha többé nem fogod látni. Amikor esik, rá gondolsz majd.

120

Csend Harmincöt év, ennyit vall be a táncosnő, és fáj a lába a magas sarkútól, amibe naponta belebújik, de húszkilós fejdísszel is le tud benne sétálni a lépcsőn, egy oroszlánnal is végig tudna benne sétálni a színpadon, akár az egész átkozott istenverte poklon végig tudna sétálni benne, ha szükség lenne rá. Ezek segítették abban, hogy emelt fővel folytassa mindezt: a lánya; egy chicagói férfi, aki szerette (bár nem eléggé); az egyik országos csatorna hírolvasója, aki egy évtizedig fizette a bérleti díját, és aki csak havonta egyszer jött Vegasba; két zacskó szilikon; védekezés a sivatagi napsütés ellen. Hamarosan, nagyon hamar nagymama lesz. Szerelem És eljött az idő, hogy egyikőjük egyszerűen nem hívta vissza, amikor az irodájában kereste telefonon. Úgyhogy tárcsázta azt a számot, amiről a férfi azt hitte, nem ismeri, és azt mondta a nőnek, aki felvette, hogy ez nagyon kínos, de miután a férfi már nem beszél vele, megmondaná-e neki, hogy még mindig várja vissza a csipkés fekete alsóneműjét, amit állítólag azért vitt el, mert az ő illata, a kettejük illata volt rajta. Ó, és erről jut eszébe, folytatta, miközben a nő a vonal túlvégén nem szólt semmit, hogy ki lehetne-e mosni, mielőtt egyszerűen elküldi neki postán. A címét tudja. És ekkor, boldogan lezárva a dolgot, végképp és örökre elfeledi a férfit, figyelmét a következőre fordítja. Egy nap téged sem fog szeretni. Összetöri majd a szíved. Idő Nem vár semmire. Nem egészen. Több ez annál, hogy az évek nem jelentenek neki semmit, hogy az álmok és az utca nem érnek el hozzá. Az idő peremén marad, kérlelhetetlenül, sérthetetlenül, távol, és egy nap kinyitod a szemed és meglátod őt; azután csak beáll a sötétség. Nem kaszál le. Csak kitép, éppolyan finoman, mint egy tollat vagy egy virágot a hajába. Csörgőkígyó Nem tudja, kié volt a dzseki eredetileg. Senki nem kereste a parti után, és úgy találta, jól áll neki. A felirat rajta: CSÓK, de ő nem szeret csókolózni. Az emberek, férfiak és nők egyaránt, gyönyörűnek mondták, de neki fogalma sincs, mit értenek ez alatt. Amikor a tükörbe néz, nem szépség tekint vissza rá. Csak a saját arca. Nem olvas könyvet, nem néz tévét, nem szeretkezik. Zenét hallgat. Elmegy ide-oda a barátaival. Felül a hullámvasútra, de nem sikít, amikor zuhannak, megpördülnek vagy éppen fejjel lefelé száguldanak. Ha elárulnád neki, hogy a dzseki a tiéd, csak megvonná a vállát és visszaadná neked. Nem mintha érdekelné bármilyen szempontból is. 121

Aranyszív …mondatait. Nővérek, talán ikrek, de az is lehet, hogy unokatestvérek. Nem tudjuk meg, hacsak nem a születési anyakönyvi kivonatukból, a valódiakból, nem azokból, amikkel igazolványokhoz jutnak. Ebből élnek. Besétálnak, elveszik, amire szükségük van, majd kisétálnak. Semmi világraszóló. Ez csak üzlet. Talán nem mindig teljesen törvényes. Ez csak üzlet. Túl okosak ehhez és túl fáradtak. Megosztoznak ruhán, parókán, sminken, cigin. Fáradhatatlanul vadásznak, továbblépnek. Két agy. Egy szív. Néha befejezik egymás… Hétfő gyermeke A zuhany alatt állva hagyja, hogy a víz végigfusson rajta, megtisztítsa, mindent lemosson róla, és rájön, azért ez volt a legnehezebb, mert pont olyan szaga volt, mint a saját gimijének. Végigsétált a folyosókon, a szíve hevesen vert mellkasában, beszívta azt az iskolaillatot, és minden emléke visszatért. Csak hat éve történt, vagy talán annyi sem, amikor a szekrénye és az osztályterem között rohangált, amikor látta barátait sírni, őrjöngeni és tépelődni a gyengéket sújtó gúnyolódásokon, csúfneveken, ezer sérelmen, ami tipikusan a gyengéket sújtja. Egyikőjük sem ment ilyen messzire. Az első testet ő találta meg egy lépcsőfordulóban. Aznap éjjel, a zuhany után, ami nem tudta kimosni belőle mindazt, amitől meg kellett szabadulnia, azt mondta a férjének: – Félek. – Mitől? – Attól, hogy ez a munka megkeserít. Valaki mássá változtat. Valakivé, akit már nem ismerek. A férje magához vonta és szorosan tartotta, és úgy maradtak, összesimulva, hajnalig. Boldogság Otthon érzi magát a lőtéren; a fülére fejvédő feszül, ember alakú papírcélpont vár rá. Egy kicsit eltöpreng, egy kicsit emlékezik, majd sóhajt és meghúzza a ravaszt, és ahogy megkezdi a gyakorlást, inkább érzi, mint látja a fej és a szív kilövését. A kordit szaga mindig július 4-ére emlékezteti. Használod a képességeidet, amiket isten adott neked. Ezt mondta neki az anyja, és ettől elhidegülésüket valahogy még nehezebb elfogadni.

122

Soha senki nem fogja bántani. Csak elmosolyodik halvány, bizonytalan, csodálatos mosolyával és elsétál. Ez nem a pénzről szól. Sohasem a pénzről szól. Vérzivatar Tessék: szabadon választhatsz. Te döntesz. Az alábbi történetek közül az egyik igaz. Túlélte a háborút. 1959-ben Amerikába jött. Most egy miami lakásban lakik. Apró, ősz hajú, francia nő, egy lánya és egy unokája van. Magának való és ritkán mosolyog, mintha az emlékek súlya visszatartaná a boldogságtól. Vagy ez csak hazugság. Valójában a Gestapo elkapta egy határátlépésnél 1943-ban, és egy réten hagyták. Először megásta a saját sírját, majd kapott egy golyót hátulról a koponyájába. A lövés előtti utolsó gondolata az volt, hogy négy hónapos terhes, és ha nem küzdünk a jövőnk megteremtéséért, egyikünk számára sem lesz jövő. Van egy öregasszony Miamiban, aki zavarodottan ébred, mert azt álmodta, hogy a szél vadvirágokat fúj egy mezőn. A meleg francia földben csontok hevernek érintetlenül, melyek egy lány esküvőjéről álmodnak. A jó bor megrészegít. A könnyek csak a boldogságtól peregnek. Igazi férfiak A lányok némelyike fiú volt. A kép attól függően változik, hogy hol állsz. A szavak sebet üthetnek, és a sebek begyógyulhatnak. Mindezek a dolgok igazak.

123

HARLEKIN SZERET Február tizennegyedike van, az áldott reggeli óra – az utolsó gyerek mögött döndülve bezárul az iskolakapu, és minden rendes férj annak rendje s módja szerint munkába kocsikázta magát – (aki mégsem, az párat fújtatva, nagykabátban toporog a város peremén gőzölgő vonatállomáson, és a Nagy Ingázásra készül) –, amikor egy eltökélt mozdulattal kitűzöm a szívemet Missy ajtajára. A maroknyi húscsomó barnába hajló mélyvörös, szinte májszínű. Bekopogok az ajtón, hangosan és határozottan, rat-tattara!, aztán megmarkolom a pálcámat (vagy inkább jogaromat, az én mindenható, szalagokkal fodrozódó, csodaosztó varázsvesszőmet), és felszívódom a fagyos levegőben, akár egy kócos füstoszlop… Missy kinyitja az ajtót. Gyűrött az arca. – Columbinám – suttogom elbűvölve; ő persze nem hallja. Kidugja a fejét az ajtón és körülnéz. Az utca tökéletesen kihalt, torokgyíkos teherautó harákol valahol a távolban. Sarkon fordul, én pedig tánclépésben követem a házba, nesztelenül, mint a szellő… vagy egy álom. Zizegő uzsonnás zacskót húz elő a konyhafiókban lapuló papírdobozból, aztán előkerül egy tisztító spray is a mosogató alól. Két lapot tépett a pulton heverő papírtörlő-tekercsből, és visszasietett a nyitva hagyott bejárati ajtóhoz. Kirángatta a tűt a festett falapból – a kalaptűm, amit találtam valahol… hol is? Elmélázom egy ideig: Gasconyban történt? Twickenhamben? Vagy Prágában? A kalaptű vastagabbik vége vértelen Pierrot-arcot formáz. Missy kihúzza a tűt a szívből, a húscsomót a nejlonzacskóba dobja. Sprayt fúj az ajtólapra, majd gondosan letörli a papírtörlővel. A tűt némi gondolkodás után a hajtókájára tűzi; a fehérképű Augusztusz gombszemeit vakon a félhomályba mereszti, ezüstös száját komor vonalba préseli. Nápoly! Emlékszem már! Nápolyban szereztem egy vénséges, félszemű szipirtyótól, aki agyagpipát szívott. Borzasztó régen történt. A flakont leteszi a konyhaasztalra, azután széles mozdulattal magára kanyarítja a jobb napokat látott kék szövetkabátot, ami valaha az anyjáé volt. Begombolja, egy, két, há’, aztán zsebébe süllyeszti a zacskóba csomagolt szívet, és nekivág a széles utcának. Utána surranok. Követem – néha lábujjhegyen osonva, máskor tánclépésben –, de ő nem lát egyetlen pillanatra sem; szorosabban összehúzza magán a kabátot, és sietős léptekkel átvág a szürke kentuckyi városkán. Már a régi dűlőutat tapossa a temető mellett. A szél belekap fekete fejfedőmbe, s már bánom, hogy megváltam a kalaptűmtől. De hát Valentin napja van, emlékeztetem magam, és én szerelembe estem. (Mit estem, zuhantam!) A szerelem pedig áldozatokkal jár.

124

Missy fejében eközben egymást kergetik az emlékek; eszébe jut, amikor legutóbb belépett a temetőkert magas acélkapuján, apja halála napján. Vagy amikor a sírok közt ugrabugrált mindenszentekkor az osztálytársaival; itt volt az egész banda, tomboltak és egymást ijesztgették. Aztán, amikor titkos szerelme meghalt – három autó rohant egymásba az autópályán –, és ő megvárta a temetés végét; napnyugtáig odakint őgyelgett, hogy egy szál fehér liliomot dobhasson a frissen hantolt sírra. Ó, Missy, bárcsak fennhangon énekelhetném tested-lelked dicséretét, igazgyöngyrímekbe foglalhatnám ajkaid és szemed! Ha ezer szívem volna, mind kitépném a kedvedért! Pálcámmal kevélyen a levegőbe suhintok, hangtalan ódát zengve varázsos önmagamhoz, miközben tovább táncolok és szökdécselek szívem választottja mellett a poros dűlőúton. Alacsony szürke épület állja utunkat, Missy belöki az ajtót. köszön az asztalnál ülő lánynak, és rámosolyog. Az válaszul motyog valamit az orra alatt – nemrég végezte el az iskolát, rá van írva a homlokára –, majd az előtte heverő keresztrejtvénybe mélyed; az egész újság csupa keresztrejtvény, egyik a másik után. Naphosszat fecsegne céges vonalon a barátnőivel, ha lennének barátnői, de nincsenek. Sose lesznek. Az arca csupa pattanás, ragya meg himlőhely, és szent meggyőződése, hogy az embereknek csakis ez számít, így aztán nagy ívben kerüli őket. Látom magam előtt az életét: napjai leperegnek házasság nélkül, érintések és zúzódások nélkül, aztán tizenöt év múlva egyszer csak mellrákot kap és meghal. Elhantolják a mezőn a temetőút mellett, a síron kő, a kövön név – betűk, jelentés nélküli hieroglifák. Az első kéz, ami a melléhez ér, a patológusé lesz, amikor kivágja a karfiolszerű bűzös burjánzást, s közben azt motyogja: „Te jó szagú, ez elevenen felzabálta… De miért nem szólt valakinek?” Pedig hát, lássuk be, nem ez a lényeg. Gyengéd csókot lehelek a lány folt-hátán-folt arcára, és a fülébe suttogom, hogy gyönyörű. Megérintem a pálcámmal egyszer, kétszer, háromszor; a színpompás szalaghínár láthatatlanul hullámzik körülötte. Felnéz, mosolyog. Talán ma éjjel leissza magát a sárga földig, táncol és felajánlja szüzességét Erósz oltárán. Talán ma éjjel találkozik egy fiúval, akit a melle jobban érdekel, mint az arca, és aki egy nap, miközben simogatja, harapdálja és becézgeti, megkérdezi tőle: „Nem kellene orvoshoz menned ezzel a csomóval?” És hol lesznek addigra a pattanásai? A rusnya foltokat elfedik a csókok, a himlőhelyeket feledésbe masszírozza az idő… Csakhogy időközben szem elől tévesztem Missyt. Hohó! Már futok is, bakugrásokkal ügetek egy félhomállyal szőnyegezett folyosón, amíg meg nem pillantom a kék szövetkabátot, amint épp’ eltűnik a folyosó végében. A csukódó ajtón át beoldalazok egy padlótól plafonig penészzöldre csempézett, fűtetlen terembe. A bűz leírhatatlan; fojtogató, fémes, agyrepesztő. Testes férfi áll a terem közepén. Foltos laborköpeny lóg rajta, kezén vastag gumikesztyű, felső ajkán és orrcimpája körül vastag rétegben ül a mentolbalzsam. Előtte az asztalon halott 125

ember hever: vézna fekete öreg kérges ujjakkal, orra alatt vékonyka bajusz. A kövér ember nem veszi észre Missyt, nedves, cuppogó hangok közepette visszafejti a bőrt a bemetszésről. Nicsak, a kormos odabent babarózsaszín! A hordozható rádióból klasszikus zene árad, már-már fájdalmas hangerővel. Missy kikapcsolja. – Szia, Vernon. A kövér ember felpillant. – Nocsak, Missy! Hiányzik a régi állásod? Ez csak az orvos lehet, a Dottore, állapítom meg magamban; Pierrot-nak túl kerek és jól táplált volna, Pantalonénak pedig gyanúsan kedélyes. Az arca örömráncokba gyűrődik, és Missy is mosolyog, engem pedig egy pillanatra megszédít a féltékenység: valami átnyilall a szívemen (ami pedig egy uzsonnás zacskóban pihen Missy kabátzsebében). Érdekes; ezúttal élesebben érzem a fájdalmat, mint amikor átdöftem a kalaptűvel, és kiszögeztem az ajtajára. Missy, mintha a gondolataimban olvasna, előhúzza a zacskót, és a patológus orra alá dugja. – Mi ez? – vonja kérdőre a férfit zordan. – Egy szív – von vállat a Dottore. – A vesének nincsenek kamrái, az agy pedig nagyobb és… pépesebb. Honnan szerezted? – Én is ezt akartam kérdezni tőled – vágja rá a lány. – Csak innen lophatták. Ez volna az elképzelésed a Valentin-napi üdvözletről, Vernon? Egy ajtóra szögezett emberi szív? A patológus a fejét csóválja. – Nem innen való – jelenti ki határozottan. – Akarod, hogy hívjam a rendőrséget? A lány gondolkodik, aztán megrázza a fejét. – Amilyen mázlista vagyok – legyint –, a végén még sorozatgyilkosnak kiáltanak ki, és villamosszékbe ültetnek. A férfi kicsomózza a zacskót, és tömzsi, gumikesztyűs ujjaival megböködi a húscsomót. – Felnőtt emberé. Kitűnő állapotban. Akárki is volt, vigyázott magára – motyogja. – Profi sebészmunka. Büszkén elmosolyodom, aztán odahajolok a boncasztalon heverő, égre nyitott mellkas fölé, és a bőrkeményedéses ujjakat nézegetem, amivel tulajdonosa nemrég a bőgőt pengette. – Tágulj innét, Harlekin! – leheli az öreg alig hallhatóan, nehogy Missy vagy a Dottore meghallja. – Ne keverd a bajt! – Mit pisszegsz nekem? Ott keverek bajt, ahol akarok – intem le önérzetesen. – Ez a dolgom. – Ám egy röpke pillanatra úgy érzem, mintha elnyelne a tátongó űr: sóvárgás tölt el, csillapíthatatlan Pierrot-vágy, ami egy Harlekintől felettébb szégyenletes dolog. Ó, Missy, megpillantottalak tegnap az utcán, és követtelek egészen Al Papa Csemegéjéig. Az ujjongás óceánként áradt szét bennem. Első látásra tudtam, hogy te vagy a feloldozás, hogy te szabadítasz meg önmagamtól. Az én szerelmetes Columbinám… Nem aludtam az éjjel; felforgattam a várost, őrületbe kergettem a józanokat. Rávettem három szentéletű bankárt, hogy transzvesztitákkal cicázzanak Madame Zora éjszakai revüjében. Hálószobákba lopóztam – szem nem látott, fül nem hallott –, hogy titkos találkák bizonyítékait csempésszem kabátzsebekbe, 126

párnák alá és egyéb ficakokba, aztán magam elé képzeltem, amikor másnap kéjszagú fehérneműk kerülnek elő díszpárnák mögül, vagy konzervatív öltönyök belső zsebéből. De az eszem máshol járt, és akárhová néztem, Missy arcát láttam. Égen-földön nincs szánandóbb teremtés egy szerelmes Harlekinnél! Azon tűnődöm éppen, mihez fog kezdeni az ajándékommal. Vannak lányok, akik undorodva eldobják a szívemet; mások megcsókolják, babusgatják, ezerféle módon szeretgetik, mielőtt visszajuttatják jogos tulajdonosához – azaz hozzám. Néhányan meg se látják. Missy kiveszi a Dottore kezéből a szívet, és csomót köt a zacskóra. – Elégessem? – kérdezi. – Ismered a járást – int a férfi hanyagul a krematórium felé, aztán a kiterített zenész fölé hajol. – Amint a régi állásodról mondtam, komolyan gondoltam. Fogalmad sincs, milyen nehéz manapság jó laborasszisztenst találni! Már látom a szívemet, amint hamuszín erecskékben csordogál az ég felé, mint afféle megszilárdult, reverz eső, hogy aztán az első szellő szárnyán szétáradjon, és puha takaróként beterítse a világot. Szívesen tovább színezgetném a képet magamban, de Missy gyorsan megrázza a fejét, és búcsút int Vernon-nak. A zacskót a zsebébe süllyeszti, és kilép a kapun. Szaporán szedi a lábát, nekivág a temetőútnak, újra a város felé. Néhány fürge szökkenéssel elébe vágok. Elérkezett a cselekvés ideje, határozom el, és a gondolatot tett követi: hajlott hátú öregasszonynak álcázom magam, kosárral a kezemben; ruhám gazdag vörös-arany kelméjét ütött-kopott kabát alá rejtem, maszkos arcomat bő csuklya takarja. A dombetetőn kilépek az útra, egyenest Missy elé. Reszketeg, időtől mállott vénasszonyhangon szólók hozzá… ó, én páratlan, én csodálatos! – Szánj meg pár garassal, aranyoskám, kincsem-virágom, s olyan jövendőt mondok, hogy tótágast áll veled a világ! Missy megtorpan. Kotorászik az erszényében, aztán egy dollárt nyom a markomba. – Tessék, tegye csak el! – mondja. A fejemben már készen áll a mondókám: beszélek neki a titokzatos férfiról, akivel nemsokára találkozni fog, a maszkos, bíborba-aranyba öltözött emberforma csodáról, aki elvarázsolja, szeretni fogja, és soha, soha el nem hagyja (hiszen nem volna bölcs dolog rögtön az elején a teljes igazsággal előrukkolni, nem igaz?), ám ehelyett csak annyit kérdetek: – Tudod-e, kicsoda Harlekin? – Harlekin? – Missy elgondolkozik. Aztán elmosolyodik, bólint. – Vásári komédiás abból az olasz… hogy is hívják? A commedia dell’artéból. Kockás ruhája van, az arcán maszk, ugye? Egy bohóc. Paprikajancsi. Felháborodottan megrázom a fejem, csak úgy suhog a csuklya. – Tévedés! – tiltakozom hevesen. – Nem paprikajancsi, hanem… 127

A nyelvem hegyén ott van az igazság; csaknem ki is csúszik. Erővel visszanyelem a szavakat, és úgy teszek, mintha fulladási roham tört volna rám a hallgatni rossz fajtából, amire az öregasszonyok különösen hajlamosak. A szerelem tenné? Nem emlékszem, hogy valaha megesett volna velem ilyesmi; pedig más nőket is üldöztem a szerelmemmel, régvolt Columbinákat, akik már legfeljebb az emlékeimben élnek. Öregasszonyszemmel Missyre sandítok: huszonéves virágszál, ajka akár egy sellőé; dús, szép metszésű, magabiztos. Tengerszürke szemében el lehet veszni; pillantása örvény, ami megfog és nem ereszt. – Jól tetszik lenni? – kérdezi aggódva. Köhögök és köpködök, aztán tovább köhögök. – Pompásan, kincsembogaram, nincsen semmi baj, köszönöm. – És a jóslás? – Emlékeztet. – A jövendőm, amitől tótágast áll a világ? – Harlekin neked ajándékozta a szívét – hallom csodálkozva a saját hangomat. – Dobogtasd meg, ha tudod! Meglepetten néz rám. Csapdába estem; nem tudok átváltozni, sem pedig eltűnni, amíg engem figyel. Némán átkozom magam, legszívesebben csomót kötnék áruló nyelvemre. – Odanézz! – kiáltom. – Egy kis nyúl! – Missy ösztönösen követi ujjamat a tekintetével, és hátat fordít. Eltűnök, pukk!, mint szappanbuborék a rekettyésben. Mire visszanéz, nyoma sincs a felsült jövendőmondónak. Missy megcsóválja a fejét, aztán tovább sétál. A nyomába szegődök, de lépteim már korántsem olyan frissek és ruganyosak, mint azelőtt. Délben Missy betér Al Papa Csemegéjébe pár deka sajtért, egy doboz rostos narancsléért és két avokádóért, aztán továbbáll egy házzal, és kiveszi a bankból az összes megtakarított pénzét – mindösszesen kétszázhetvenkilenc dollár és huszonkét centet. Egy lépést sem tágítok mellőle; követem hűségesen és némán, akár az árnyék. – Szép napot, kislány – köszönti Missyt széles vigyorral a Salt Shaker Café tulajdonosa, amikor belép az ajtón. Gondosan ápolt szakállába itt-ott ősz szálak vegyülnek; a szívem biztosan megállna egy pillanatra, ha nem épp Columbinám zsebében lapulna, mert a férfit láthatólag eszi a fene Missyért. Legendás magabiztosságomat mintha elfújta volna a szél. Én vagyok Harlekin, mondogatom magamban, a két lábon járó varázslat, a maszkos-varázspálcás kópé. Én vagyok Harlekin, aki visszatért a holtak közül, hogy életre bolondítsa az élőket. Én vagyok Harlekin, s a világ az én harlekincsem – fütyörészem újra és újra, s kezdem megint szépnek látni a világot. – Szia, Harve – biccent Missy. – egy tányér sült krumplit kérnék, meg egy üveg ketchupot. – És még? – kérdezi a férfi. – Mást nem, kösz – feleli a lány. – Vagy mégis: egy pohár vizet. Ez a Harve nevű alak csakis Pantalone lehet, morfondírozok magamban, az ostoba kereskedő, akit szinte mindig sikerül becsapnom, összezavarnom és lóvá 128

tennem. Talán akad egy szál parasztkolbász a konyhában… Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök, hogy itt és most rettenetes felfordulást csinálok, és még ma éjjel ágyba döntöm a borzongatóan gyönyörű Missyt; ez lesz Valentin-napi ajándékom önmagamnak. Gondolatban már rózsás ajkait csókolom… Az asztaloknál imitt-amott üldögél néhány vendég; egy ideig azzal szórakoztatom magam, hogy kicserélem a tányérjukat, amikor nem figyelnek oda, ám egy idő után kezd unalmassá válni a játék. A pincérnő fásult arcú, vézna teremtés, haja hervadt fürtökben lóg a homlokába. Rá se néz Missyre. A lányt Harve ugrálja körül; a vak is látja, hogy saját vadászterületének tekinti. Missy leül, és előhúzza az uzsonnás zacskót a zsebéből. Némi gondolkodás után kiteszi az asztalra, maga elé. Harve peckesen odalép Missy asztalához, vizet tölt a poharába, aztán szervírozza a sült krumplit, mellé tesz egy üveg originál Heinz ketchupot. – Kérhetnék egy kést? – pillant fel a lány. Egyszerűen nem bírom megállni; elgáncsolom Tulok Harve-ot a konyhába menet. Fojtott hangon káromkodik, s nekem mintha hájjal kenegetnék a lelkem; régi önmagam vagyok megint. A pincérnő tomporába csípek, mikor elhalad egy ősz öregember mellett, aki a USA Todayt lapozgatja és sovány adag cézár-salátát csipeget. A nő gyilkos pillantást vet az öregre. Hangtalanul kuncogok, aztán hirtelen… megszédülök, és mielőtt egyet pisloghatnék, a földön találom magam. – Mi eszel, szívem? – kérdezi a pincérnő Missyt. – Vitaminbombát, Charlene – feleli Missy tele szájjal. – Ez a micsoda tele van vassal. – Felsandítok az asztalra. Missy időközben a tányérjára pakolta és apró szeletekre vagdalta a májszínű húst. Egy falatnyit alaposan beletunkolt a paradicsomszószba, aztán villára szúrja egy adag krumplival. Bekapja. Rág. Nyel. Mozdulatlanul figyelem, ahogy a szívem eltűnik rózsabimbó ajkai közt. Valentin-napi mókám egyre kevésbé tűnik mókásnak. – Vérszegény vagy? – kérdezi sajnálkozva a pincérnő, amikor újra elmegy mellette egy kancsó gőzölgő kávéval. – Már nem – feleli vidoran Missy, és újabb darabka húst töm a szájába. Alaposan megrágja, aztán nyel. Amikor az utolsó falat is eltűnik, felnéz és megpillant engem. Még mindig a földön fekszem, elterülve. Biccent. – Odakint – int a fejével. – Most! Aztán feláll, és egy tízdollárost hagy a tányérja mellett. Egy útszéli padon ül, rám vár. Metsző hideg van, az utca néptelen. Leülök mellé. Körbetáncolhatnám, de most, hogy figyel, szörnyen ostobán érezném magam. – Megetted! – bukik ki belőlem. Szemrehányás és düh csendül a hangomban, és ettől még ingerültebb leszek. – Így van – helyesel. – Ezért látlak, igaz? Bólintok. – Vedd le a maszkot – szól rám. – Borzasztó hülyén nézel ki. 129

Mit tehetnék? Leveszem a maszkot. A lány alaposan megnéz, csalódottnak tűnik. – Így se jobb – sóhajt végül. – Most pedig kérem a kalapot. És a pálcát. Megrázom a fejem. Missy erre szó nélkül lekapja a fejemről a fekete fejfedőt, és kihúzza a pálcát a kezemből. A kalapot hosszan forgatja hosszú ujjai között, simogatja, gyűrögeti. A körmei vérvörösek. Aztán nyújtózik, mint a macska; hosszan, elégedetten. A poézis maradéka is elpárolog a lelkemből, megborzongok a csípős februári széltől. – Hideg van – húzom össze magam. – Hideg? – nevet fel. – Épp ellenkezőleg; ez a tökéletes, varázslatos, mágikus örök tavasz. Valentin-nap van, nem igaz? Az év legcsodálatosabb napja. Ki fázik ilyenkor? Lehajtom a fejem. Némán figyelem, ahogy színpompás ruhámon kifakulnak az arany-vörös rombuszok. Kísértetfehérré válok, Pierrot-halovánnyá. – Mi lesz velem? – teszem fel halkan a kérdést. – fogalmam sincs – vonja meg a vállát Missy. – Talán felszívódsz, mint a köd. Vagy találsz magadnak egy másik szerepet… Lehetnél például reménytelen szerelmes, aki a sápadt hold alatt eped az illékony boldogság után. Találj magadnak egy Columbinát! – Te vagy – mondom neki szemrehányással a hangomban – a Columbinám. – Már nem! – rázza a fejét. – Ezért jó Harlekinnek lenni, nem igaz? Ruhát cserélsz, szerepet cserélsz! Ragyogó mosolyt villant felém. A fejére teszi a kalapot, az én kalapomat, mágikus Harlekin-fejfedőmet… Aztán barátságosan megpaskolja az arcomat. – És te? – kérdezem tőle. – Veled mi lesz? Válaszul feldobja a pálcát a levegőbe, ami elegáns ívben bukdácsol és pörög, vörös és napsárga szalagerdő fodrozódik és örvénylik körülötte, aztán lágyan és hangtalanul visszahullik, egyenesen a kezébe. Koppint vele a járdán, mintha sétabot volna, majd könnyedén higanyszerűen lágy mozdulattal felemelkedik a padról. – Dolgom van – néz vissza. – Nemsokára felmegy a függöny. Vár a színpad, embereket kell álmodnom. – Az anyjától örökölt szövetkabát már nem kék, hanem kanárisárga, tenyérnyi vörös rombuszokkal. Lehajol hozzám és szájon csókol, keményen, kíméletlenül. *** Valahol a távolban motor kerregett; egy autó szívatóval sem akart beindulni. Körbenéztem és megállapítottam, hogy egy szál egyedül vagyok az utcán. Aztán csak ültem mozdulatlanul, sokáig. Egyszer csak nyílt a Salt Shaker Café ajtaja. Charlene nézett ki rajta. – Hé, Pete! Nem jössz be? – Minek?

130

– Ne csináld! Harve azt mondja, vége a cigiszünetnek. Különben is, hóemberré fagysz odakint. Gyere már! Csak ültem, és bámultam rá. Zavartalan beletúrt fürtös hajába, rám mosolygott. Talpra löktem magam, megigazítottam fehér kötényemet, a konyhai mindenes uniformisát, és beléptem Charlene után az ajtón. Valentin-nap van, gondoltam. Mondd el neki, mit érzel! Mondd el, miről ábrándozol! Persze egy árva szót se szóltam. Nem mertem. Némán, engedelmesen a nyomába szegődtem, mint a hangtalan sóvárgás emberforma szobra. A konyhában halom tányér várt rám: nekiláttam, hogy bekaparjam a maradékot a moslékos dézsába. Az egyik tányéron alaposan kitunkolt paradicsomszósz és némi krumplimaradék közepette apró húsdarab sötétlett. Nyers hús. Belemártottam a megdermedt szószba, és amikor Harve hátat fordított, bekaptam. Undok, fémes íze volt, de nem köptem ki. Lenyeltem. Miért? Nem is tudom. Egy csepp szósz a tányérról a kötényemre hullott, és szabályos, vérvörös rombuszformát festett rá. – Hé, Charlene – kiáltottam a konyha gőzölgő gyomrába. – Boldog Valentinnapot! – És fütyörészni kezdtem, varázsos jókedvvel.

131

SZÖSSZ Tartozunk egymásnak sosemvolt mesékkel, nem mint apa-lánya, de mint ember s ember. Elmondom hát századszor is, ha kéred: „Élt egy pajkos kislány, neve Szöszke; haja lenszín volt, akár a sápadt nyári nap. Szóval ez a Szöszke egy nap az erdőben sétált, s meglátott egy…” „…bocit!” – vágod rá teljes bizonyossággal, a kóborló üszőre emlékezve, ami séta közben utunkba tévedt a ház mögött, alig néhány napja. „Hmm, meglehet. Talán egy bocival is találkozott, de a lényeg, hogy látott – egy házat.” „Egy nagy-nagy házat” – mutatod kis kezeddel. „Nem ám! Épphogy ici-pici ház volt; tarka és takaros.” „Egy nagy-nagy házat!” A kétévesek dacos meggyőződésével toppantasz. Lehet ehhez még szavam? „Úgy legyen; látott egy nagy-nagy házat, s a kis kotnyeles a nyitva felejtett ajtón besurrant…” Szót-szóba öltök, s közben felrémlik Southey hősnőjének időszítta haja, a rajzolt ősz-ezüst halánték. Öreg néne és a három medve… Tán szöszkén táncolt az ő fürtje is, egyszer-volt régen. Már a zabkásánál tartunk, Szöszke otthagyott medve-étekbe kotnyelez: „Brr, ez túl… …forró!” „Brr, ez túl… …hideg!” Majd együtt kórusban: „Mmm, ez jóóó.” Sőt remek.

132

A zabkása elfogyott, a bocs széke darabokban hever. Szeleburdi Szöszke szökdécsel a lépcsőn, s odafent ágyat választ (Kicsi? Nagy? Tökéletes!) Elalszik, s ez, valljuk be, nem épp’ bölcs dolog. A medvék erdei sétájukból hamar visszatérnek. Southey rémlik fel megint, ahogy hangommal játszom: a bősz apamedve felbrummog, s te sikítva nevetsz. Mikor gyerekfejjel hallgattam a mesét, rívó medvebocsnak képzeltem magam; zabkásám megették, székem szétzúzták, s ágyamat – ó borzalom! – idegen kislány foglalta el. Kuncogsz, mikor medvebocsként visítok: „Ki evett a tányérkámból? Ki ült a székecskémen?” „Mind megették, összetörték” – kántálod. Válasz ez, vagy inkább múlt időbe csavart ámen? A medvecsalád felsorjázik a lépcsőn. Otthonuk meggyalázva; kapizsgálják már, medvelakon mire való a zár. A hálószobába toppannak félve. „Valaki alszik az ágyacskámban!” Hirtelen elhallgatok; elnyűtt tréfák visszhangja, vaskos karikatúrák, sikamlós történetfoszlányok kavarognak emlékeimben Egy napon szád majd mosolyra görbül, ha ezt hallod. Aztán később már nem érdekel; ím az ártatlanság ára. Mintha a gyerekkor porcelán portéka volna; törékeny, veszendő kacat. „Ha tudnám” – írta egykoron az apám, maga is hatalmas, akár egy medve -, „örökül hagynám a cél bölcsességét, az út kínja nélkül.” S én, ki sorra jövök, szívesen továbbadnám neked sosemvolt kincsemet. De nincs mit tenni; mind hibázunk. Idegen párnákon alszunk, s ez, valljuk be, nem épp’ bölcs dolog. Ismételt hibák rónak sormintát az évek fonákjára. 133

Gyerekeid felnőnek, sötét fürtjeid egy reggel meglepi a dér; ha megvénülsz, s három medvéddel magad maradsz, mondd, mit látsz majd? Milyen meséket mondasz a sötétben? „Így hát Szöszke a bősz medvék elől kiugrott az ablakon, és futott. Meg se állt…” S együtt mondjuk a végszót: „…hazáig.” Hallgatok, te máris unszolsz: „Még egyszer. Még egyszer! Még egyszer!” Tartozunk egymásnak sosemvolt mesékkel. Mostanság, ládd, zord apamedvének érzem magam; ha elmegyek, gondosan bezárom az ajtót, s megnézek ágyat-széket, amikor megjövök. Egyszer. S még egyszer. S még egyszer.

134

SUSAN PROBLÉMÁJA Aznap éjjel is ugyanazt álmodta. Álmában a csatamező szélén áll fivéreivel és húgával. Nyár van, és a fű furcsán élénk árnyalatú zöld: harsányzöld, mint egy krikettpálya vagy a South Downs hívogató lankája, ahogy északról a tengerpartra tart az ember. Testek hevernek rajta szerteszét. Egyikük sem emberi; a közelben egy átvágott torkú kentaurt lát. A lófele élénk gesztenyeszínű, az emberi bőre mogyoróbarna a naptól. Azon kapja magát, hogy a ló péniszét bámulja, a kentaurok párzásáról tűnődik, és elképzeli, ahogy a szakállas arc megcsókolja. Pillantása az átvágott torokra rebben, majd a körülötte összegyűlt ragacsos vörös-fekete tócsára, és megrázkódik. A holttestek körül legyek zümmögnek. A mezőt vadvirágok színesítik. Tegnap nyíltak ki először… mióta is? Száz éve? Ezer? Százezer? Nem tudja. Mindent hó borított, gondolja, miközben a csatamezőt nézi. Tegnap mindent hó borított. Mindig tél van, és sosem karácsony. Húga megrántja a kezét, és előre mutat. A zöld hegycsúcson két alak áll és beszélget elmerülten. A karjait a háta mögött összekulcsoló, aranyszínű oroszlán, és a tiszta fehérbe öltözött boszorkány. Ő éppen az oroszlánnal kiabál, aki csak hallgatja. A gyerekek egyetlen szavukat sem nem értik; sem a boszorkány hideg haragját, sem az oroszlán mély, dörmögő válaszait. A boszorkány haja fényes, fekete, ajkai vörösek. Álmában észreveszi ezeket a dolgokat. Hamarosan befejezik a beszélgetésüket, az oroszlán és a boszorkány… *** Vannak dolgok, amiket utál magában a professzorasszony. A saját szagát például. Olyan, mint amilyen a nagyanyjáé volt, mint amilyen az öreg asszonyoké, és ezt nem tudja megbocsátani magának, ezért ébredés után illatos vízben fürdik, majd még meztelenül, törölközés után több csepp Chanelt hint a könyökhajlatába és a nyakára. Meg van győződve arról, hogy ez az egyetlen extravaganciája. Ma sötétbarna kosztümöt vesz fel. Ezt tekinti az interjús ruhájának, szemben a tanítós öltözékekkel, vagy az otthoni göncökkel, amiket most, hogy már nyugdíjas, egyre többször visel. Kirúzsozza a száját. Reggeli után kimossa a tejesüveget, és a hátsó ajtóhoz akarja tenni, amikor észreveszi, hogy a szomszéd macskája egy egér fejét és mancsát helyezte a lábtörlőre. Ettől az egész olyannak tűnik, mintha az egér éppen a kókusz szőnyegen úszna át, miközben a nagyobbik része elmerül benne. Összepréselt

135

ajkakkal félbehajtja a tegnapi Daily Telegraphot, és rákotorja az egérfejet meg a mancsot, de a kezével nem ér hozzá. A mai Daily Telegraph az előszobában vár rá több levéllel együtt, amiket felbontás nélkül néz át, majd mindet az apró dolgozószobában lévő íróasztalára teszi. Nyugdíjba vonulása óta csak akkor lép be ebbe a szobába, ha írnia kell. Ezután a konyhába sétál, leül a régi tölgyfa asztalhoz, orrára biggyeszti ezüstláncon lógó olvasószemüvegét, és elkezdi olvasni a gyászjelentéseket. Valójában nem számít senki ismerősre, de a világ kicsi, és felfedezi, hogy – talán kegyetlen humortól vezérelve – a szerkesztők Peter Burrell-Gunnról egy 1950-es évek eleji fényképet tettek közzé, amelyen nem olyannak látszott, ahogy a professzor utoljára látta, pár évvel korábban a Literary Monthly karácsonyi partiján, köszvénytől szenvedőn, horgas orral, reszketegen, ami leginkább egy bagoly karikatúrájára emlékeztette. A fényképen gyönyörű. Erőnek és nemesnek tűnik. Egyszer egy estét a férfi nyaralójában töltött, ahol az megcsókolta őt. Nagyon tisztán emlékszik most erre, bár nem akar eszébe jutni, kinek a nyaralója volt. Arra jut, hogy Charles és Nadia Reid vidéki háza lehetett. Ami azt jelenti, hogy mindez azelőtt történt, hogy Nadia lelépett azzal a skót művésszel, és Charles magával vitte a professzorasszonyt Spanyolországba, bár abban biztos, hogy még nem volt professzor. Spanyolország akkor még egzotikus és veszélyes helynek számított, csak sok évvel később vált az emberek kedvelt nyaralócélpontjává. A férfi megkérte a kezét, és már nem tudja, miért mondott nemet, vagy hogy egyáltalán nemet mondott-e. Kellemes fiatalember volt, a spanyol tengerparton kiterített takarón vette el a maradék szüzességét egy meleg tavaszi éjszakán. Húszéves volt, és olyan öregnek gondolta magát… Megszólal a csengő, mire leteszi az újságot, a bejárati ajtóhoz megy és kinyitja. Első gondolata az, hogy milyen fiatalnak tűnik a lány. *** A lány első gondolata az, hogy milyen öregnek látszik a nő. – Hastings professzor? – kérdi. – Greta Campionnak hívnak. A Literary Chronicle számára készítem el az életrajzát. Az idősebb nő rámered egy pillanatig, sérülékenyen és öregen, majd elmosolyodik. Mosolya barátságos, Greta pedig felenged. – Jöjjön be, kedves – szól a professzor. – Menjünk a nappaliba. – Ezt önnek hoztam – mondja Greta. – Magam sütöttem. – Elővesz egy tortaformát a táskájából, és reméli, hogy tartalma nem rázkódott szét az úton. – Csokoládétorta. Azt olvastam az interneten, hogy szereti. Az idős nő bólint és pislant egyet. – Szeretem – mondja. – Milyen kedves. Erre.

136

Greta követi egy kényelmes szobába, egy karosszékhez és azt a határozott utasítást kapja, hogy el ne mozduljon onnan. A professzorasszony elsiet és egy tálcával tér vissza, amelyen csészék, csészealjak, teáskanna, egy tányér csokis keksz és Greta csokoládétortája sorakozik. Miközben kitölti a teát, Greta megdicséri az asszony brossát, majd előveszi a jegyzetfüzetét és a tollát, valamint a professzor legutolsó könyvét, A gyermekirodalom jelentéstartalmának keresése címűt, amelynek ezen példányát öntapadós jegyzetlapok és könyvjelzőnek használt papírdarabok tarkítják. Az első fejezetekről beszélgetnek, amelyekben azt az elméletet fektette le a szerző, hogy a regényeknek eredetileg nem volt olyan külön ága, amelyet kizárólag a gyerekeknek szántak , egészen addig, amíg a viktoriánus kor elképzelései a gyermekkor tisztaságáról és szentségéről meg nem követelték, hogy külön regényeket írjanak a gyerekeknek… – Hát, tisztaság… – mondta a professzor. – És szentség? – kérdezi mosolyogva Greta. – És szenteskedés – javította ki az idős nő. – Nehéz a Vízibabákat szemrángás nélkül olvasni. Aztán arról mesél, miként ábrázolták a művészek a gyerekeket – úgy, mint a felnőtteket, csak kisebb méretben, a gyerek arányainak figyelembevétele nélkül –, és arról, hogy a Grimm-meséket miként gyűjtötték össze a felnőtteknek, majd amikor a Grimm testvérek rájöttek, hogy a bölcsődékben olvassák fel ezeket, megtisztították a történeteket, hogy megfelelőbbek legyenek. Mesél Perrault „Csipkerózsika az erdőben2 című meséjéről és az eredeti befejezésről, amely szerint a herceg kannibál ogre anyja megpróbálja rákenni Csipkerózsikára, hogy megette saját gyermekeit. Mindeközben Greta bólogat és jegyzetel, és idegesen próbál eleget beszélni ahhoz, hogy a professzor úgy érezze, ez párbeszéd vagy legalábbis interjú, nem pedig egy előadás. – Honnan jött az érdeklődése a gyermekirodalom iránt? – kérdezi Greta. – Honnan jön bármilyen érdeklődés? – rázza meg a fejét a professzor. – A maga érdeklődése honnan jön a gyermekirodalom iránt? – Számomra mindig ezek voltak a legfontosabb könyvek – feleli Greta. – Azok, amelyek igazán számítottak. Gyerekként is, és akkor is, amikor felnőttem. Olyan voltam, mint Dahl Matildája… A családjában voltak nagy mesemondók? – Nem igazán… Úgy értem, nagyon régen meghaltak. Megölték őket, inkább így mondanám. – Az egész családja egyszerre halt meg? A háborúban? – Nem, kedvesem. Minket evakuáltak a háborúban. Egy vonatszerencsétlenségben történt pár évvel később. Én nem voltam ott. – Akár csak Lewis Narnia-könyveiben – mondja Greta, és azonnal ostobának érzi magát, érzéketlennek és ostobának. – Sajnálom. Szörnyű dolgot mondtam, ugye? – Valóban, kedves?

137

Greta érzi, ahogy elpirul, hát gyorsan folytatja. – Csak annyira élesen emlékszem arra a részre. A végső ütközetben. Amikor megtudjuk, hogy vonatszerencsétlenség történt az iskolába visszafelé menet és mindenki meghal. Kivéve Susant, természetesen. – Még egy kis teát, kedves? – kérdi a professzorasszony, és Greta tudja, hogy hanyagolnia kellene a témát, de azt mondja: – Tudja, ez mindig feldühített. – Micsoda, kedves? – Susan sorsa. Minden gyerek a paradicsomba jut, csak Susan nem. Már nem Narnia barátja, mert túlságosan kedveli a rúzst, a nylonharisnyát és a partikra szóló meghívókat. Még az angoltanárommal is beszéltem Susan problémájáról, amikor tizenkét éves voltam. Ekkor már témát vált, a gyermekirodalom szerepéről beszél, amely olyan hiedelemrendszert épít ki, amit felnőttként elfogadunk, de a professzor közbeszól: – És mondja, kedves, mit mondott az angoltanára? – Azt, hogy bár Susan visszautasította a paradicsomot akkor, még mindig volt ideje, hogy életében megbánja bűneit. – Miket kellett volna megbánnia? – A hit hiányát, feltételezem. És Éva bűnét. A professzor vág magának egy szeletet a csokoládétortából. Úgy tűnik, már emlékszik. Majd megszólal: – Kétlem, hogy túl sok lehetősége nyílt volna nylonharisnyára és rúzsra, miután meghalt a családja. Legalábbis nekem nem volt. egy kevéske pénz, sokkal kevesebb, mint azt feltételeznénk, a szülei birtokából, hogy szállása és étele legyen. De semmi luxuscikk… – Biztos valami más gond is adódott Susannel – mondja az ifjú újságíró –, valami, amit nem mondtak el nekünk. Máskülönben nem lett volna ilyen elátkozott… kitagadás a mennyországból, a fel- és bejutás lehetőségétől való megfosztás. Úgy értem, valamennyi ember, aki fontos volt neki, elnyerte jutalmát, a mágia, vízesések és öröm világát. És ő hátramaradt. – Nem ismerem a könyvbeli lánnyal történteket – felelte a professzor – de a hátramaradás azt is jelentette, hogy azonosítania kellette a fivérei és a kishúga holttestét. Sok ember halt meg a balesetben. Engem a legközelebbi iskolába vittek, ez volt ugyanis az első tanítási nap és a holttesteket odaszállították. A bátyám nem látszott halottnak. Mintha aludt volna. A másik kettő rosszabbul nézett ki. – Feltételezem, Susan is megnézte volna a holttesteket, és azt gondolta volna, hogy ez az ő szünidejük. A tökéletes iskolai vakáció. Beszélő állatokkal hancúrozni a réteken egy végtelen világban. – Talán ezt tette volna. Én csak arra emlékszem, mekkora sérüléseket okoz egy másik vonattal ütköző szerelvény a rajta utazó emberekben. Feltételezem, még sosem kellett holttestet azonosítania, kedves? – Nem. 138

– Nagy szerencse. Emlékszem, miközben néztem őket, arra gondoltam: „Mi van, ha tévedek és ez nem is?” Tudja, az öcsém elveszítette a fejét a balesetben. Egy isten, aki azzal büntet a nylonharisnyák és a partik szeretetéért, hogy át kelljen gyalogolnom egy legyekkel teli iskolai ebédlőn, hogy azonosítsam Edet… nos, kicsit túlságosan is jól szórakozik, nemde? Mint egy macska, aki az utolsó uncia élvezetet is kinyeri egy egérből. Vagy gramm élvezetet, azt hiszem, ma már így kell mondani. Nem igazán tudom. Elhallgat. Majd egy kis idő múlva ismét megszólal: – Sajnálom, kedves. Azt hiszem, mára ennyit bírtam. Talán a szerkesztője hívjon fel, hogy időpontot egyeztessünk a beszélgetés folytatására. Greta bólint, és azt mondja, persze, miközben a szívében különös bizonyossággal tudja, hogy soha többet nem beszélnek *** Aznap éjjel a professzor felmászik a lépcsőn az emeletre, lassan, fokról fokra. Kiveszi a lepedőket és a takarókat a szárítószekrényből, és megveti az ágyat hátul a vendégszobában. Egy, a háborús időkből származó, tükrös-fiókos komor öltözőasztalkán, valamint egy tölgyfaágyon kívül csak egy poros almafa szekrény áll bent, amelyben üres fogasok függnek, és egy papírdoboz hever. Vázát tesz az öltözőasztalra, benne ragadós és közönséges, lila rododendronok. A szekrényben lévő dobozból kiemel egy műanyag zacskót, amiben négy régi fotóalbum van, majd bemászik abba az ágyba, amely gyerekkorában az övé volt, és végigfekszik a lepedőn. Nézegeti a fekete-fehér fényképeket, a szépia képeket, és a maréknyi gyenge színes fotót. Nézi a fivéreit, a húgát, a szüleiket és azon tűnődik, hogy lehettek ilyen fiatalok, hogy lehetett bárki ilyen fiatal. Egy idő múlva észreveszi, hogy néhány gyerekkönyv hever az ágy mellett, ami meglepi, mert nem hiszi, hogy könyvet tartana az éjjeliszekrényen ebben a szobában. Sőt, arra jut, hogy általában nincs itt éjjeliszekrény sem. A kupac tetején egy régi papírkötésű könyvet talál – legalább negyvenéves, a borítón az árát shillingben tüntették fel. Egy oroszlánt ábrázol és két kislányt, akik a sörényébe százszorszépet fonnak. A professzor ajka megremeg a döbbenettől. És csak ekkor érti meg, hogy álmodik, mert ezeket nem tartja a házban. A papírkötésű alatt egy keménykötésű könyv van az álmában, amit mindig is el akart olvasni: Mary Poppins elhozza a hajnalt, egy könyv, amit P. L. Travers sosem írt meg életében. Felemeli, kinyitja középen, és elolvassa a rá váró történetet. Jane és Michael követi Mary Poppinst szabadnapján a mennyországba, és találkoznak a kisfiú Jézussal, aki még mindig tart kissé Mary Poppinstól, mert valamikor ő volt a dadusa, és a Szentlélekkel is, aki arról panaszkodik, hogy azóta képtelen teljesen fehérré varázsolni a lepedőit, mióta Mary Poppins távozott, és az Úristennel, aki azt mondja: „Őt semmire sem lehet kényszeríteni. Őt nem. Ő Mary Poppins.”

139

– De te Isten vagy – mondja Jane. – Te alkottál mindent és mindenkit. Azt kell tennünk, amit mondasz. – Neki nem – feleli Istenatya ismét, és megvakarja ősz szálakkal tarkított arany szakállát. – Őt nem én alkottam. Ő Mary Poppins. A professzor másik oldalára fordul, és már azt álmodja, hogy saját gyászhírét olvassa. Jó élet volt, gondolja, miközben feketén-fehéren feltárul előtte saját története. Mindenki ott van. Még azok az emberek is, akiket már elfeledett. *** Greta a barátja mellett alszik egy kis camdeni lakásban, és ő is álmodik. Az álomban az oroszlán és a boszorkány együtt jönnek le a hegyről. Ő a húga kezét fogva áll a csatamezőn. Felnéz az aranyszínű oroszlánra és égő, borostyán szemeire. – Ő nem egy szelíd oroszlán, ugye? – suttogja a húgának, és megborzongnak. A boszorkány végigméri őket, majd az oroszlánhoz fordul, és hidegen azt mondja. – Elégedett vagyok az egyezségünk feltételeivel. Te viszed a lányokat, én a fiúkat. Megérti, mi történhetett és elkezd futni, de még egy tucatnyi lépést sem tud megtenni, amikor a szörny elkapja. Az oroszlán álmában mindenét felfalja, a feje kivételével. Azt és az egyik kezét meghagyja, ugyanúgy, ahogy a macska meghagyja az egér azon részeit, amiket nem kíván; későbbre vagy ajándékul. Azt kívánja, bárcsak megette volna a fejét is, akkor nem kellene néznie. A halott szemhéjakat nem lehet lecsukni, így pislogás nélkül meredten figyeli, amint kifacsart dolgok lesznek fivéreiből. A nagy szörnyeteg a húgát lassabban eszi meg, és úgy tűnik, benne több élvezetet lel, de persze mindig is a kishúga volt a kedvence. A boszorkány leveszi fehér ruháját, s feltáruló teste hasonlóképp fehér, feszes kis mellekkel és sötét, majdnem fekete mellbimbókkal. A boszorkány lefekszik a fűre és széttárja lábait. Alatta a fű kifehéredik a fagytól. – Most – mondja. Az oroszlán addig nyalja fejér klitoriszát rózsaszín nyelvével, amíg a boszorkány nem bírja tovább és felhúzza az állat hatalmas száját a saját ajkaihoz, jeges lábait aranyszín bundája köré fonja… Halottként a szemei nem tudnak máshová nézni. Halottként mindent lát. És csak amikor ők ketten végeztek, izzadtan, lucskosan és kielégülve, csak akkor ballag oda az oroszlán a füvön fekvő fejéhez és veszi a szájába, szétroppantva koponyáját erős állkapcsai közt, és ekkor, csak ekkor ébred fel. A szíve erősen ver, megpróbálja felébreszteni a barátját, de az tovább horkol, és csak morran egyet, nem lehet felkelteni. Ez a valóság, gondolja Greta irracionálisan a sötétben. Felnőtt. Folytatta az életét. Nem halt meg. 140

Elképzeli a professzorasszonyt, ahogy felébred éjszaka és hallgatja a sarokban álló, régi almafa szekrényből érkező hangokat: mindeme szellemek suhanását, amit könnyen össze lehet téveszteni egerek vagy patkányok neszezésével, a hatalmas, bársonyos mancsok járkálását, és egy vadászkürt távoli, veszélyt jelző dallamát. Tudja, hogy nevetséges dolgokon jár az esze, bár nem fog meglepődni, amikor a professzor végrendeletéről olvas. A halál éjszaka jön, gondolja, mielőtt visszaalszik. Mint egy oroszlán. *** A fehér boszorkány meztelenül lovagol az oroszlán aranyszín hátán, akinek pofáját friss, skarlátszínű vér pöttyözi. Majd hatalmas, rózsaszín nyelve végignyalja arcát, és ismét tökéletesen tiszta lesz.

141

UTASÍTÁSOK Érintsd meg a fakaput a falban, mit még sosem láttál. Mielőtt lenyomod a kilincset, mondd, „kérlek”, lépj be, menj végi az ösvényen. Egy piros fémördög lóg a zöldre festett ajtón, ez a kopogtató, hozzá ne érj, megharapja az ujjad. Menj át a házon. Ne végy el semmit. Ne egyél. De ha bármilyen lény azt mondja, éhezik, etesd meg. Ha azt mondja, koszos, tisztítsd le. Ha felkiált, hogy fájdalmai vannak, ha teheted, enyhítsd fájdalmát. A hátsó kertből láthatod majd a vad erdőt. A mély kút, ami mellett elmész, a Tél birodalmába visz; a fenekén más világ terül el. Ha itt megfordulsz, még biztonságban visszamehetsz; nem szégyenülsz meg. Nem foglak kevesebbre tartani. A kertből az erdőbe jutsz. A fák vének. Az aljnövényzetből szemek lesnek. Egy göcsörtös vén tölgy alatt öregasszony ücsörög. Lehet, hogy kér tőled valamit; add meg neki. Ő majd megmutatja az utat a kastélyhoz. Abban három hercegnőt találsz. A legkisebben ne bízz. Menj tovább. A kastély mögötti tisztáson a tizenkét hónap ül tűz körül, lábukat melengetik, mesélnek egymásnak. Ha udvarias vagy, talán szívességet tesznek neked. Még epret is szedhetsz December derében.

142

A farkasokban bízhatsz, de el ne áruld nekik, hová tartasz. A folyón komppal jutsz át. A révész átvisz. (A kérdésre ez a válasz: Ha utasának adja az evezőt, ő kiszállhat a csónakból. Ezt azért biztos távolból mondd neki.) Ha egy sas tollat ad neked, őrizd meg. Ne feledd: hogy az óriások túl mélyen alszanak; hogy a boszorkányokat gyakran becsapják a tanítványaik; a sárkányoknak mindig van egy gyenge pontja; a szívet jól el lehet rejteni, de aztán a nyelved elárulja. Ne irigykedj a nővéredre: tudd, hogy a gyémántok és rózsák éppúgy kínosak, amikor a szájból kiugranak, mint a varangyos békák: hidegebbek is, élesebbek is, és vágnak. Emlékezz a nevedre. Ne veszítsd el a reményt – amit keresel, megleled. Bízz a szellemekben. Bízz abban, hogy akiknek segítettél, segítenek neked. Bízz az álmokban. Bízz a szívedben, és bízz a történetedben. Amikor visszaindulsz, arra menj, amerről jöttél. A szívességet viszonozzák, az adósságot megadják. Ügyelj a modorodra. Ne nézz vissza. Suhanj a sassal (nem esel le) Suhanj az ezüsthallal (nem fúlsz vízbe) Suhanj a szürke farkassal (kapaszkodj a bundájába). Féreg rágja a torony szívét, ezért nem marad állva. Amikor eléred a kis házat, azt, ahonnét indultál, felismered, pedig jóval kisebbnek látszik, mint emlékeidben. Menj végig az úton, át a kerten, 143

amit csak egyszer láttál. És menj haza. Vagy teremts otthont. Vagy pihenj.

144

SZERINTED MILYEN ÉRZÉS? Az ágyban fekszem. Érzem magam alatt a kissé összegyűrt vászonlepedőt, amit átmelegített a testem. Nincs mellettem senki az ágyban. A mellkasom már nem fáj. Egyáltalán nem érzek semmit. Egyszerűen jól érzem magam. Az álmaim szertefoszlottak, amint felébredtem, eltüntette őket a hálószobám ablakán betűző reggeli nap ragyogása, helyüket pedig lassan átveszik az emlékek; és most, hogy csak az ő illata meg egy lila virág maradt a párnámon, minden emlékem Beckyről szól, és tizenöt év elsodródik, akár az ujjaim közül kihulló konfetti vagy virágszirom. Csak húszéves volt. én jóval idősebb, majdnem huszonhét, feleséggel, karrierrel és pici ikerlányokkal. És kész voltam mindezt feladni érte. Egy konferencián találkoztunk Németországban, Hamburgban. Az interaktív szórakozás jövőjéről szóló prezentáción adott elő; vonzónak és szórakoztatónak találtam. Haja hosszú és sötét volt, szeme zöldeskék. Először biztos voltam benne, hogy olyasvalakire emlékeztet, akit ismertem, aztán rájöttem, hogy valójában sohasem találkoztam azzal a személlyel, akit eszembe juttatott: ez ugyanis Emma Peel volt, Diana Rigg karaktere A bosszúállók televíziós sorozatban. Szerelmes voltam belé, vágyakoztam fekete-fehér lénye után – a tizedik születésnapom betöltése előtt. Még ugyanazon az estén összefutottam vele egy folyosón, útban egy szoftverkereskedő partijára, és gratuláltam neki az előadásához. Elárulta, hogy színésznő, akit a prezentációra fogadtak fel („elvégre, nem szerepelhetünk mindannyian a West Enden, nem igaz?”), és hogy a neve Rebecca. Később egy ajtóban állva megcsókoltam, és ő felsóhajtott, ahogy hozzám simult. Becky a konferencia hátralévő ideje alatt a hotelszobámban aludt, én fülig szerelmes voltam, és szerettem azt hinni, hogy ő is. A viszonyunk akkor is folytatódott, amikor visszatértünk Angliába: vibrálón, vidáman és örömtelin. Szerelem volt, tudtam, és elbódított, mint a pezsgő. Minden szabadidőmet vele töltöttem, a feleségemnek azt mondtam, sokáig dolgozom, szükség van rám Londonban, elfoglalt vagyok. Ehelyett Becky battersea-i lakásában voltam Beckyvel. Örömet leltem a testében, aranyló bőre rugalmasságában, zöldeskék szemében. Nehezen engedett fel szex közben – úgy tűnt, hogy a gondolatát szereti, de a testi része kevésbé nyűgözte le. Az orális szexet kissé gusztustalannak találta, akár adta, akár kapta, és leginkább a gyorsan véget érő aktusokat szerette. Ez alig érdekelt: beértem a külsejével és a fürge észjárásával. Szerettem nézni, ahogy kis játékbaba arcokat készített modellező gyurmából, és ahogy a gyurmadarabok sötét félholdakként bújtak meg a körmei alatt. Gyönyörű hangja volt, és néha spontán énekelni kezdett – népszerű dalokat,

145

népdalokat, operarészleteket, televíziós reklámokat, bármit, ami eszébe jutott. A feleségem soha nem énekelt, még altatódalokat sem a lányainknak. A színek ragyogóbbnak tűntek, mert Becky velem volt. Észrevettem olyan részleteket is az életben, amik soha nem tűntek fel azelőtt. Felfigyeltem a virágok finom eleganciájára, mert Becky imádta a virágokat; a némafilmek rajongója lettem, mert Becky rajongott a némafilmekért, és a Bagdadi tolvajt és a Sherlock Juniort néztem újra meg újra; CD-ket és magnókazettákat kezdtem felhalmozni, mert Becky szerette a zenét, és én szerettem őt, és szerettem szeretni, amit ő szeretett. Korábban sohasem hallgattam zenét; sohasem értettem egy néma bohóc fekete-fehér báját; sohasem érintettem, szagoltam vagy néztem meg alaposan egy virágot, mielőtt vele találkoztam. Egyszer beszélt arról, hogy be kellene fejeznie a színészetet, és valami olyasmit kezdenie, amivel több és rendszeres pénzt kereshet. Összeismertettem egy barátommal a zeneiparban, akinek a személyi asszisztense lett. Néha eltűnődtem azon, hogy lefeküdtek-e egymással, de sohasem kérdeztem erről – nem mertem, bár sokat merengtem rajta. Nem akartam veszélybe sodorni a kapcsolatunkat, és tudtam, hogy nem lenne okom szemrehányást tenni neki. – Szerinted hogy érzem magam? – kérdezte. A lakásába sétáltunk vissza a sarkon lévő thai étteremből. Mindig ott ettünk, ahányszor csak vele tudtam lenni. – Tudva, hogy minden éjjel visszamész a feleségedhez? Szerinted milyen érzés? Tudtam, hogy igaza van. Nem akartam fájdalmat okozni senkinek, mégis úgy éreztem, mintha szétszakadnék. A saját kis számítástechnikai cégemnél sem végeztem jól a munkámat. Gyűjtöttem a bátorságot, hogy bejelentsem a feleségemnek, elhagyom őt. Elképzeltem Becky örömét, amikor megtudja, hogy csak az övé leszek mindörökké; nehéz és fájdalmas lesz Caroline-nak, a feleségemnek, és még nehezebb az ikreknek, de ennek meg kell lenni. Minden egyes alkalommal, amikor az ikrekkel játszottam, az én két majdnem egyforma lányommal (súgok: keresd az aprócska anyajegyet Amanda ajka felett, vagy Jessica állának gömbölyűbb ívét), akiknek haja Caroline sötét mézszínű hajának világosabb árnyalata volt, minden alkalommal, amikor a parkba vittem, fürdettem, vagy betakartam őket éjszaka, fájdalom hasított belém. De tudtam, mit kell tennem; a fájdalmat hamarosan felváltja a tökéletes boldogság, amit a Beckyvel való együttélés, az iránta érzett szerelem, minden vele töltött pillanat hoz el nekem. Alig egy hét volt hátra karácsonyig, a nappalok erősen lerövidültek. Beckyt a thai éttermünkbe vittem vacsorázni, és miközben lenyalta a mogyorószószt a csirke satayról, elmondtam neki, hamarosan elhagyom érte a feleségemet meg a gyerekeimet. Azt vártam, hogy mosoly deríti fel az arcát, de egy szót sem szólt, még csak nem is mosolygott. Aznap este a lakásában nem akart lefeküdni velem. Ehelyett közölte, hogy köztünk mindennek vége. Túl sokat ittam, felnőttként ekkor sírtam utoljára, könyörögtem és győzködtem, hogy változtassa meg a döntését. 146

– Egyáltalán nem vagy már szórakoztató – mondta egyszerűen és érzelem nélkül, amint ott ültem kétségbeesetten a nappalija padlóján, ütött-kopott kanapéja oldalához dőlve. – Régen vidám voltál és vicces. Most örökké csak búslakodsz. – Sajnálom – feleltem szánalmasan. – Igazán sajnálom. Meg tudok változni. – Látod? – mondta. – Egyáltalán nem vagy szórakoztató. Ezzel kinyitotta a hálószobájába vezető ajtót, bement, becsukta maga mögött és ráfordította a kulcsot; én pedig a padlón ülve benyakaltam egy üveg whisky-t, az egészet egymagam, majd érzelgős részegséggel körbejártam a lakást, megérintettem a dolgait és sajnáltam magam közben. Elolvastam a naplóját. Bementem a fürdőszobába, kivettem a használt bugyijait a szennyeskosárból és az arcomat beléjük temetve beszippantottam az illatát. Egyszer dörömböltem a hálószobája ajtaján, a nevét kiabáltam, de ő nem válaszolt és nem nyitotta ki az ajtót. A kora hajnali órákban szürke modellező gyurmából egy vízköpő szörnyet készítettem magamnak. Emlékszem arra, ahogy csináltam. Meztelen voltam. Találtam egy nagy tömböt a kandallópárkányon, és addig gyúrtam meg nyomkodtam a hüvelykujjammal, amíg lágy és rugalmas nem lett, aztán a részeg, kanos, őrült düh állapotában rámaszturbáltam, és belegyúrtam az opálos ondót a szürke, alaktalan masszába. Soha nem voltam szobrász, de valami alakot öltött az ujjaim között azon az éjszakán: vaskos kezek és vigyorgó fej, csonka szárnyak és kicsavarodott lábak. A vágyamból, az önsajnálatomból és a gyűlöletemből készítettem, azután megkereszteltem a Johnnie Walker Black Label utolsó cseppjeivel, és a szívem fölé helyeztem az én kicsi szörnyemet, hogy megvédelmezzen a kékeszöld szemű gyönyörű nőktől és bármilyen jövőbeli érzelemtől. A padlóra feküdtem, a gyurmaszoborral a mellkasomon, és pillanatokon belül elaludtam. Amikor pár órával később felébredtem, az ajtaja ugyanúgy zárva volt és még sötétség borított mindent. Elmásztam a fürdőszobáig, belehánytam a vécébe, majd a padlóra meg a korábban szétszórt fehérneműkre. Azután hazamentem. Nem emlékszem, hogy mit mondtam a feleségemnek, amikor hazaértem. Talán voltak dolgok, amikről nem akart tudni. Ne szólj szám, nem fáj nejem, ennyi. Caroline talán ugratott a karácsonyi ivás miatt. Alig emlékszem. Soha többé nem mentem vissza a battersea-i lakásba. Néhány évente összefutottam Beckyvel, a metrón vagy a Cityben; egyik sem volt kellemes találkozás. Merevnek és feszélyezettnek tűnt a közelemben, ahogyan biztosan én is az voltam mellette. Köszöntünk egymásnak, és gratulált nekem a legújabb eredményeimhez, amiket annak köszönhettem, hogy összeszedtem, és a munkába öltem az energiáimat, felépítve valamit, ami talán nem volt szórakoztató birodalom (ahogy gyakran hívták), inkább egy kicsiny hercegség, tele zenével, drámával és interaktív kalanddal.

147

Néha találkozgattam lányokkal, okos, gyönyörű, csodálatos lányokkal, és ahogy telt az idő, nőkkel, akikbe bele tudtam volna zúgni; többekbe beleeshettem volna. De nem lettem szerelmes. Nem szerettem senkit. Fejek és szívek: a fejemben próbáltam nem gondolni Beckyre, bizonygattam magamnak, hogy nem szerettem, nem hiányzik, nem gondolok rá. De amikor rá gondoltam, a mosolyára vagy a szemére, akkor fájdalmat éreztem. Éles szúrást a bordáimon belül, valódi fájdalmat a bensőmben, mintha valami hegyes ujjakat nyomna a szívembe. És ezekben a pillanatokban azt képzeltem, hogy a kis vízköpőt érzem a mellkasomban. A szíven köré fonta magát, jéghidegen, védelmezve engem, amíg egyáltalán nem éreztem semmit, és visszatérhettem a munkámhoz. Teltek az évek: az ikrek felnőttek és végül főiskolára mentek (az egyik az ország északi részébe, a másik a délibe, az én egypetéjűnek látszó ikreim), és én is otthagytam Caroline-t és az otthonunkat, egy nagy lakásba költöztem Chelseaben, és egyedül éltem, s ha boldog nem is, de legalább elégedett voltam. És aztán jött a tegnap délután. Becky látott meg először a Hyde Parkban; egy padon ültem és egy ponyvaregényt olvastam a tavaszi napsütésben, amikor odarohant hozzám és megérintette a kezemet. – Emlékszel még a régi barátaidra? – kérdezte. Felnéztem. – Helló, Becky. – Semmit sem változtál. – Te sem – feleltem. Sűrű szakállam őszülni kezdett, és a fejem tetején megritkult a hajam, ő pedig egy csinos, a harmincas évei közepén járó nő lett. Ennek ellenére nem hazudtam, és ő sem. – Jól megy a sorod – mondta. – Mindig olvasok rólad az újságban. – Ez csak azt jelenti, hogy a sajtósaim megdolgoznak a fizetésükért. Te mivel foglalkozol mostanság? Egy független televíziós műsorhálózat sajtóosztályát vezette. Bárcsak maradt volna a színészetnél, mondta, biztos, hogy már a West End valamelyik színpadán lenne. Beletúrt hosszú, sötét hajába, és elmosolyodott, mint Emma Peel, és én bárhová követtem volna őt. Becsuktam és a kabátom zsebébe tettem a könyvemet. Keresztülsétáltunk a parkon, kéz a kézben. A tavaszi virágok felénk bólintottak sárga és narancs és fehér fejükkel, amint elhaladtunk mellettük. – Mint Wordsworthnél – mondtam neki. – Aranyliliomok. – Azok nárciszok – javított ki. – A nárciszok a liliomfélék családjába tartoznak. Tavasz volt a Hyde Parkben, mi pedig megfeledkeztünk a körülöttünk lévő városról. Megálltunk egy fagylaltos bódénál és vettünk két adag rikító színű fagylaltot. – Volt valaki más? – kérdeztem végül, olyan közömbösen, ahogy csak tudtam, a fagylaltot nyalogatva. – Valaki, akiért elhagytál?

148

Megrázta a fejét. – Túl komoly lettél – mondta. – Ez volt minden. És én nem voltam családromboló. Később, már éjszaka, megismételte ezt. – Én nem voltam családromboló – mondta, majd bágyadtan kinyújtózott, és hozzátette: - Akkor. Most nem érdekel. Nem mondtam el neki, hogy elváltam. Szusit és szasimit ettünk egy étteremben a Greek Streeten, és elég szakét ittunk ahhoz, hogy felmelegítsen minket, és rizsboros fénnyel vonja be az estét. Fogtunk egy aranyszínű taxit, amivel elmentünk Chelsea-be a lakásomra. A bor átmelegítette a mellkasomat. A hálószobámban csókolóztunk, ölelkeztünk és kuncogtunk. Becky figyelmesen áttanulmányozta a CDgyűjteményemet, és aztán feltette a Cowboy Junkiestól a The Trinity Session-t, s halkan velük dúdolt. Ez csak pár órával ezelőtt volt, de nem tudok visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor levette a ruháit. Emlékszem viszont a melleire, amik még mindig gyönyörűek voltak – noha már elvesztették korábbi feszességüket és alakjukat –, mellbimbói pedig sötétvörösen és erőteljesen meredeztek. Én felszedtem némi fölösleget. Ő nem. – Kielégítesz a nyelveddel? – suttogta, amikor elértünk az ágyhoz, és én megtettem neki. A szeméremajkai zártak, bíborszínűek, teltek és hosszúak voltak, és úgy nyíltak ki, mint egy virág, amikor nyalni kezdtem őket. Csiklója megduzzadt a nyelvem alatt, sós íze betöltötte a világot, én nyaltam és ingereltem és szívtam és harapdáltam a lába közét, úgy éreztem, órákon át. Elélvezett, egyszer, megvonaglott a nyelvem alatt, azután felhúzta a fejemet az övéhez, és még többet csókolóztunk, és azután, végül, magába vezetett. – Ugyanilyen nagy volt a farkad tizenöt évvel ezelőtt is? – kérdezte. – Azt hiszem – mondtam. – Mmm. Kis idő múlva megszólalt: – Azt akarom, hogy élvezz a számba. – És én nem sokkal később így tettem. Csendben feküdtünk egymás mellett, és azt kérdezte: – Gyűlölsz engem? – Nem – feleltem álmosan. – Valaha így éreztem. Évekig gyűlöltelek. És szerettelek is. – És most? – Nem, nem gyűlöllek többé. Elmúlt. Elszállt az éjszakába, mint egy lufi. Amikor kimondtam, rájöttem, hogy igaz. Szorosan hozzám simult, meleg bőrét bőrömhöz préselte. – Nem hiszem el, hogy hagytalak elmenni. Nem fogom elkövetni kétszer ugyanazt a hibát. Szeretlek. – Köszönöm. – Nem köszönöm, idióta. Próbáld azt, hogy én is szeretlek. – Én is szeretlek – visszhangoztam, és álmosan megcsókoltam még mindig nedves ajkait. És azután elaludtam.

149

Álmomban éreztem, valami kibomlik bennem, valami mozgó és változó dolog. Egy kő hidegsége, egy életnyi sötétség. Szaggatás és hasadás, mintha összetörne a szívem; mindent elsöprő fájdalom tört rám. Feketeség és idegenszerűség és vér. Biztosan álmodtam a szürke hajnalt is. Kinyitottam a szemem, eltávolodtam az álomtól, de nem ébredtem fel teljesen. A mellkasom nyitva tátongott, sötét nyílás futott végig a köldökömtől a nyakamig, és egy óriási, torz, gyurmaszürke kéz húzódott vissza éppen a mellkasomba. A kőujjak hosszú, sötét hajat markoltak. Miközben figyeltem, a kéz úgy tűnt el a mellkasomban, mint rovar a repedésben, amikor felkapcsolják a lámpát. És ahogy álmosan hunyorogtam rá, és elfogadtam ezt a furcsaságot azzal a magyarázattal, hogy ez valójában egy újabb álom, a nyílás begyógyult a mellkasomon, összeforrt és helyrejött, a hideg kéz pedig végleg eltűnt. Éreztem, hogy megint lecsukódik a szemem. Fáradt voltam, visszaúsztam a vigasztaló, szakéízű sötétbe. Megint elaludtam, de a többi álom elveszett számomra. Néhány pillanattal ezelőtt ébredtem fel teljesen, a reggeli napfény beborította az arcomat. Semmi nem volt mellettem az ágyban, csak egy lila virág a párnán. Ezt tartom most a kezemben. Egy orchideára emlékeztet, noha elég keveset tudok a virágokról, és különös az illata, sós és nőies. Biztos Becky tette ide nekem, amikor elment, míg én aludtam. Hamarosan fel kell kelnem. Kiszállni ebből az ágyból és folytatni az életemet. Eltöprengek, hogy látom-e őt még valaha, és rá kell jönnöm, hogy nem érdekel. Érzem a lepedőt magam alatt, és a hideg levegőt a mellkasomon. Jól érzem magam. Abszolút jól érzem magam. Egyáltalán nem érzek semmit.

150

AZ ÉN ÉLETEM Az én életem? Hát, ne akarja hallani történetét az életemnek. Szentségit, de kiszáradt a torkom… Egy pohárkával? Lássa, ha úgyis maga állja, a levegő meg száraz. Legyen. Egy pohárkával. Sör legyen. Meg egy whisky, hogy ne menjen magába’. Forró napon lecsúszik. Kár, hogy az ital emlékeket ébreszt, pedig van, hogy az ember nem szívesen emlékezik. Bővebben? Ott volt az anyám: egy asszony, akit asszonyi létében soha nem ismertem, csak a képeket láttam róla, még a műtét előttről. Azt mondta, egy gyereknek apa kell, és mivel apám elhagyta őt, miután látását visszanyerte (egy perzsamacska ráesett, a fejére, ott landolt a nagy zuhanás után, kivetette magát egy emeletes házból, harminc emeletet zúgott lefelé, hogy csodával határosan apám fejének éppen abba a pontjába csapódjon, ami a látásért felelős, és aztán sértetlenül a járdára huppant, beigazolva a mondást, hogy mindig a talpára a macska, ha esik), jelezve, ő bizony úgy volt vele, hogy anyám ikernővérét vette nőül, aki külsejében csontra más ember, de ami biológiai csoda, hogy hangja a megszólalásig az anyámé. És ez a bíróban is eldöntötte az ügyet, mert lehunyta szemét, s ő maga se bírta volna a két nőt szétválasztani. Szabad ember apám kiballagott a bíróság ajtaján, és az ég magasából a fejére zúgott valami szemét, egyesek szerint egy repülőről a klozet csomagja, kiürült ürülék. Bár a vegyi vizsgálatok a tudomány számára ismeretlen részecskéket találtak benne, és az újságok megírták, hogy az égi fekáliában idegen fehérje maradt, de aztán az ügyet agyonhallgatták. Apám tetemét pedig elszállíttatta a kormány, biztonságba. Kaptunk róla nyugtát, ami pár napra rá olvashatatlanná fakult, a tintával lehetett valami,

151

de ez más lapra tartozik. És anyám akkor jelentette ki, hogy a gyereknek, nekem, férfi kell a házhoz, és majd ő lesz ez a férfi, így aztán a doki, akinek évek óta dolgozott, és megnyerték együtt a nagy Vízalatti Táncversenyt, a tangó után megígérte anyámnak, hogy ingyen átműti nőből férfivá. Kiskoromban apunak hívtam, és gőzöm se volt az egészről. Más izgalmas nem is esett velem, soha. Hogy még egyet? Jó, hogy ne igyon magában, egy sört meg még egy whiskyt elfogadok, de akkor már dupla legyen. Nem mintha annyira szeretném a piát, de a levegő száraz, és még aki nem is ivós, hát ilyenkor… Tudja, hogy van ez. az a nap is ilyen volt, amikor a feleségem feloldódott. Olvastam olyanokról, akik felrobbannak, öngyulladás, így hívják. De Mary-Lou, a feleségem, akit aznap láttam először, hogy a kómából végre felébredt hetven álomban töltött év után, ami egy napot se öregített rajta; beszarás, mire képes egy gömbvillám. És az emberek azon a tengeralattjárón, Mary-Louval együtt, beledermedtek az időbe, és a házasságkötésünk után gyakran meglátogatta még őket, üldögélt ágyuk mellett, figyelte őket álmukban. Kamionsofőr voltam akkoriban. Szép volt az élet! A kihagyott hét évtized se viselte meg a feleségem, és meggyőződésem, ha a mosogatógépbe nem járnak vissza azok a lelkek – jó, mondjuk ki, nem költözött volna belé az a bizonyos –, velem lehetne még ma is. De megkaparintotta az agyát, és az ördögűzőről későn tudtuk meg, hogy csak egy utrechti törpe, akinek gyertya, harang és könyv a fegyvere, nem pap. És mit tesz a véletlen, a napon, mikor feleségem a mosogatógép szellemének rabjaként likifikált – vagyis ágyunkban cseppfolyósodott –, a kamionomat is ellopták. Akkor vettem a batyum, el az Államokból, ki a világba. Azóta életem unalmasabb az állott kanálisnál. Nem számítva persze… de nem, agyam elúszott a hőség hullámain, emlékeimet kimosta mind. Hogy még egy kört? Hát hogyne… 152

TIZENÖT NAGYARKÁNUM A VÁMPÍRTAROT-BÓL 0. A bolond – Mit akarsz? A fiatalember már egy hónapja minden éjjel eljött a temetőbe. Nézte, ahogy a hold hideg fénye sápadtra festi a hűvös gránitot, a friss márványt és az ősrégi, mohalepte köveket, szobrokat. Baglyok huhogása, árnyak suhogása riasztotta. Figyelte a párocskákat, a részegeket és a vihogó kamaszokat, ahogy idegesen megszaporázott léptekkel vágnak át a sírok közt: az egész éjszakai jövés-menést. Nappal aludt, de az senkit nem érdekelt. Egyedül, fogvacogva álldogált az éjszakában. Ráeszmélt, hogy mélységes szakadék peremén egyensúlyozik. A hang maga volt a testet öltött sötétség, mindenhonnan szólt hozzá, még a fejéből is. – Mit akarsz? – ismételte. Meg mer vajon fordulni? Rá meri vetni vajon a tekintetét? Nem merte. – Nos? Idejössz minden éjjel, ide, ahol pedig az élőt senki és semmi nem látja szívesen. Figyeltelek. Miért jöttél? – Veled akartam találkozni – felelte végre ő, de még mindig nem fordult a hang felé. – Örökké akarok élni – csuklott el a hangja az utolsó szavakkal. Igen, átlépett a szakadék peremén. Innen már nincs visszaút. Már elképzelte nyakán a tűhegyes agyarak harapását, képzeletében már érezte a szúró előjátékot, melyet az örök élet követ. De csak egy hangot hallott: mintha földalatti folyó mély, bánatos csobogása jutna el fülébe. Tucatnyi hosszú másodpercbe telt, mire rájött, hogy nevetést hall. – Ez nem élet – mondta akkor a hang. És semmi több. Nemsokára a fiatalember is belátta; ismét egyedül maradt a temetőben. 1. A Mágus Megkeresték St. Germain gróf szolgáját, vajon tényleg igaz-e a pletyka, hogy gazdája már ezeréves is elmúlt. – Honnan tudhatnám? – felelte a szolga. – Hiszen alig háromszáz éve állok a szolgálatában. 2. A Főpapnő Bőre sápadt volt, szemei égő sötétek, haja pedig feketére festett. Egy délutáni talkshow-ban vámpírkirálynőnek hirdette magát. Tökéletesen megmunkált

153

agyaraival belevicsorgott a kamerába, és néhai szeretőit vallomásra bírta, hogy azok többé-kevésbé kínosan beismerjék, a nő vérüket vette, és meg is itta. – Ugyanakkor a tükörben nagyon is látható a tükörképe – vetette ellen a házigazda. Amerika leggazdagabb asszonya, aki nagyon értett hozzá, hogy mutogassa ország-világ előtt a félbolondokat, sérülteket és elveszett lelkeket, hogy feltárja fájdalmukat a nagyközönség előtt. A nézők nevetése betöltötte a stúdiót. – Persze – biccentett rá némi sértettséggel a nő. – A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a vámpírok látszanak a tükörben, ahogy a tévéfelvételeken is. – Hát, igen, ezt az egyet kivételesen jól tudod, édesem – mondta a délutáni beszélgetős műsor háziasszonya. De közben ügyelt, hogy keze a mikrofon elé csússzon, és kettejükön kívül más ne hallhassa. 5. A Főpap Ez az én testem, mondta kétezer éve. És ez itt az én vérem. Ez lett az egyetlen vallás, amely ténylegesen beteljesítette, amit híveinek ígért: örök életet annak, aki hisz. Még ma is élünk néhányan, akik emlékezünk rá. És néhányunk hirdeti, hogy ő volt a megváltó, míg mások embernek tartják, ha nagyon sajátos képességekkel bírt is. De az egésznek nem ez a lényege. Bármi volt is, nem számít. A világot megváltoztatta. 6. A Szerelmesek A lány a halála után minden éjjel visszatért a fiúhoz. Az egyre csak sápadt, szemei alatt sötét karikák értek. Eleinte mindenki azt hitte, a lányt gyászolja, azért. De aztán egy éjszaka a fiú eltűnt. Ha nehezen is, de megszerezték az exhumálási engedélyt. Kiemelték a koporsót a gödörből, lefeszegették a tetejét. És aztán megszemlélhették a tartalmát: arasznyi víz a láda alján, a vas egyenletes mélynarancsszínbe fordult. Két test feküdt benne – a lány, természetesen, és mellette a fiú. Akit ez enyészet sokkal jobban megdolgozott már, mint a lányt. Aztán valaki eltűnődött, hogyan is férhettek el ketten egy egyszemélyes koporsóban. Főleg a lány állapotában. Mert a lány nagyon szembeötlően nagyon terhes volt. Erre támadt némi kavarodás, hiszen temetése napján a lányon még fürkésző szemek sem látták állapotossága jegyeit. Egyszer, valamivel később még egyszer feltárták a sírt, ezúttal az egyházi hatóságok kérésére, ahová végül eljutott a furcsa sírbolt titka. A lány hasa ekkor már lapos volt. a halottkém erre azt a magyarázatot adta, hogy korábban 154

feltehetőleg a bélgázok fújták fel a bomlás során a hasat. A helyiek bólogattak, mintha elhinnék, amit hallanak. 7. A Diadalszekér A génsebészet magasiskoláját láthattuk: kitenyésztették a csillagjáró emberfajtát. Elképzelhetetlenül nagy élettartam lett a sajátjuk, hiszen a távolság a csillagok között óriási; ugyanakkor az élettér aprócska, élelemtartalékaik – már a helyszűke miatt is – behatároltak; alkalmazkodóképességük végtelen, hogy a helyi körülményekhez rugalmasan idomulhassanak, és ivadékaikkal benépesíthessék a meghódított világokat. Az otthonmaradók minden jót kívántak a gyarmatosítóknak, és útjukra bocsátották őket. Mindenek előtt azonban gondosan kitörölték a saját helyzetükre utaló minden koordinátát az űrhajó számítógépéből. Biztos, ami biztos. 10. A Szerencsekerék – Mit művelt a doktornővel? – kérdezte a nővérke nevetve. – Mintha id jött volna be vagy tíz perce. – Sajnálom – feleltem –, nagyon megéheztem. Nevettünk mindketten. – Megyek, megkeresem. Elüldögéltem a doktornő rendelőjében, a fogamat piszkáltam. Egy idő után visszatért a nővérke. – Ne haragudjon, úgy tűnik, a doktornő házon kívül van. Adhatok egy újabb időpontot, mondjuk, a jövő hétre? – Majd inkább telefonálok – ráztam meg a fejem. De hazudtam, ma először. 11. Az Igazság – Nem emberi lény – jelentette ki a bíró –, ezért nem is érdemel embereknek járó bírósági tárgyalást. – Ó, persze – csattant fel az ügyész. – De tárgyalás nélkül ki sem végezhetjük, erre már vannak precedensek. Ott volt a disznó, aki felfalta a gyereket, aki véletlenül az óljába esett. Az bűnösnek találtatott, és felakasztották. Egy méhrajt is bűnösnek ítéltek egy öregember halálra csípésében, és meg is égette őket a hóhér. Ennek a pokoli teremtménynek is tartozunk ennyivel. A csecsemő elleni bizonyítékok cáfolhatatlannak ítéltettek. A következőképpen festett az ügy: a csecsemőt egy asszony hozta a városba valahonnan faluról. Azt állította, saját gyermeke, és hogy a férje meghalt. Egy bognárnál meg a feleségénél kapott szobát. Az öreg bognár búskomorságra és kimerültségre kezdett panaszkodni, majd egy napon holtan találták a feleségével 155

és a bérlőjükkel egyetemben. A csecsemő sápadt élénkséggel kapálózott a bölcsőben, arca és szája vértől maszatos. Az esküdtek egyhangúan kimondták bűnösségét, és halálra ítélték. A kivégzést a mészárosra bízták, aki a város apraja-nagyja szeme láttára kettőbe hasította a csecsemőt, és máglyára vetette. Saját kisbabája még a héten, pár nappal korábban meghalt; azokban az időkben a csecsemőhalandóság gyakori tragédia volt. A mészáros feleségének összetört a szíve. Ezért aztán jóval a kivégzés előtt elutazott a nővéréhez, egy másik városba egy héten belül a mészáros is követte. Ritkán látni olyan szemrevaló családot, mint ők hárman – a mészáros, a felesége és a kisbabájuk. 14. A Mértékletesség. A nő azt állította vámpír. De azt az egyet biztosan tudhattam, hogy nagy hazug. A szeme elárulta: szénfeketén csillogott, az addig rendben is, de soha nem nézett egyenesen rám, mindig valami láthatatlant keresett a vállam felett, mögöttem, mellettem, esetleg az arcom előtt pár centivel. – És milyen az íze? – kérdeztem. A kocsma mögötti parkolóban álltunk, itt volt mindig éjszakás, a legtutibb italokat mixelte, de ő maga soha egyetlen kortyot sem ivott. – Mint a V8 koktél – mondta. – Az eredeti, nem a light. Vagy mint egy jó sós gazpacho. – A gazpacho az micsoda? – Zöldségleves. Vagyis ahhoz hasonló. – Most csak ugratsz. – Nem, dehogy. – Szóval akkor vért iszol? Én V8-at, te meg vért? – Hát, nem teljesen ugyanúgy. Mert ha te ráunsz a V8-ra, kevertetsz magadnak valami mást. – Ja, aha. Mert egyébként tényleg nem vagyok annyira oda a V8-ért. – Akkor vágod? Kínában például nem vért iszunk, hanem gerincfolyadékot. – És annak milyen íze van? – Semmi különös. Mint a híg húslé. – Már kóstoltad? – Ismerek olyanokat, akik igen. Próbáltam kisasolni, látszik-e a tükörképe a kamion visszapillantójában, de sötét volt, és egyébként is úgy támaszkodtunk a kocsi oldalának, hogy nem láthattam.

156

15. Az Ördög Íme, az arcmása. Nézzétek nagy, sárga kapafogait, vörhenyes arcát. Szarvai vannak, egyik kezében hosszú fapálcája, másikban nagy fabunkója. Jó, persze, az ördög nem létezik. 16. A Torony A tornyot vérből és veremből ácsolták Ne szólj száj, fül fakadj Torkomon lenyomom a keserű pirulát (Ajtón kívül maradj, hogy otthonra akadj) 17. A Csillag A tehetősebbek és a bölcsebbek a tél nyomában járnak, a hosszú éjszakát kutatják. De az északi féltekét jobban kedvelik, mint a délit. – Látod ott azt a csillagot? – mutatják a sárkány Draco csillagkép egyik fénylő foltját. – Onnan érkeztünk, és egy napon oda térünk majd vissza. A fiatalabbak kikacagják őket, gúnyolódnak, ugratják őket. De ahogy az évek évszázadokká érnek, egyre jobban vágyódnak vissza oda, ahol még soha nem is jártak; és az északi tájak megnyugtatóan hatnak rájuk, mert a Draco ott pislog felettük a Kis és Nagy Medve közt, ott messze, a távolban, a jeges Polaris könyökénél. 19. A Nap – Képzeld el – mondta a nő –, hogy van valami fent az égen, valami, ami bántani akar, még akár ölni is képes. Egy óriási sas, mondjuk. És képzeld el, hogy ha nappal kiteszed a lábad a szabad ég alá, akkor az a sas elkap téged. – Látod – folytatta –, ilyen a mi életünk. Csak éppen nem egy madár les ránk. Hanem a ragyogó, csodálatos, veszedelmes napfény, amit már vagy száz éve nem is láttam. 20. A Végítélet A sóvárgásról beszélünk így, anélkül, hogy a sóvárgásról beszélnénk, mondta a férfi. Így beszélünk a szexről meg a testi szerelemről és a tőle való félelemről, és a halálról meg a tőle való rettenetről, és miről beszélhetnénk még egyáltalán?

157

22. A Világ – tudod, mi a legszomorúbb az egészben? – kérdezte a nő. – Az egészben a legszomorúbb, hogy mi is ti vagyunk. Egy szót sem szóltam. – Képzelgésekben semmiben sem különbözünk tőletek. Csak jobbak vagyunk. Mert nem halunk meg, nem öregszünk, és nem gyötör bennünket fájdalom, éhség, szomjúság. Merészebben öltözködünk. Évszázadok bölcsességét gyűjtöttük magunkba. És a vérszomjunk meg, nos, az sem különbözik a ti éhségetektől: ti élelem után áhítoztok, meg szeretet és napfény után. Ráadásul mindkettőnk esetében benne van az is, hogy így legalább kimozdulunk otthonról. A kriptából, a koporsónkból. Egy bolondság. – Na de valójában? – szegeztem neki végül a kérdést. – Valójában is hasonlóak vagyunk, bennünk is megvan az a sok nyavalya, amitől ti emberek emberekké váltok: a félelmeitek, a magányosságotok és a zavarodottságotok, ezek bennünk sem oldódnak. Csakhogy mi hidegebbek vagyunk, halottabbak. Hiányzik a napfény és az étel, a simogatás meg a másik utáni aggodalom. Emlékszem az életre, amikor az emberekkel még mint emberekkel találkoztam, nem pedig tárgyakkal, a hatalmam és az éhségem áldozataival. Emlékszem, milyen volt érezni, milyen volt boldognak, szomorúnak, bármilyennek lenni… – Sírsz? – kérdeztem. – Mi nem sírunk – felelte. Mondom, nagy hazug volt a nő.

158

FALATOK ÉS FALATOZÓK Ez egy többé-kevésbé igaz történet. Már amennyire ez számít és boldogít bárkit is. Késő éjszaka volt, fáztam, ráadásul egy olyan város vett körül, ahol igazából semmi jogom nem lett volna tartózkodni. Legalábbis nem egy ilyen időpontban. A város nevét nem mondom meg. Lekéstem az utolsó vonatot, és nem voltam álmos, úgyhogy kószáltam egy darabig az állomás körül, amíg találtam egy egész éjjel nyitva tartó étkezdét. Kellett egy meleg sarok, ahová leülhetek. Mindenki el tudja képzelni, hogy nézett ki, biztosan járt már ilyen helyen: az étkezde nevét a koszos ablaküveg fölött lógó Pepsi-cégtáblán, a megszáradt tojásmaradványokat a vendégek villaágain találja. Nem voltam éhes, de kértem egy szelet pirítóst meg egy bögre állott teát, hogy békén hagyjanak. Voltak még ott páran: mindenki egyedül ült az asztalánál, alvás- és élethiánnyal küzdők húzták magukat össze üres tányérjuk felett, nyakig begombolt mocskos dzsekik és munkáskabátok. Kezemben a tálcámmal éppen visszafelé sétáltam a pulttól, amikor valaki megszólalt: – Hé. – Egy férfi hangja volt. – Te – mondta a hang, és tudtam, hogy hozzám beszél, nem pedig a helyiséghez. – Téged ismerlek. Gyere, ülj le ide. Nem vettem róla tudomást. Jobb nem belekeveredni semmibe, pláne nem egy ilyen helyen. Aztán kimondta a nevem, mire megfordultam és ránéztem. Ha valaki a nevén szólítja az embert, sok választása nem marad. – Nem ismersz meg? – kérdezte. Megráztam a fejem. Nem ismertem senkit, aki így nézett volna ki. Egy ilyen alakot azért nem lehet csak úgy elfelejteni. – Én vagyok az – mondta. A hangja esdeklő suttogás. – Eddie Barrow. Ugyan már, cimbora. Csak megismersz. Amikor kimondta a nevét, valami beugrott. Tényleg ismertem Eddie Barrowt. Jó tíz éve együtt dolgoztunk egy építkezésen, amikor még a fizikai munkával kacérkodtam. Eddie Barrow magas volt, duzzadó izmokkal, filmsztármosollyal és laza sármmal. Régen a rendőrségnél dolgozott. Néha sztorizgatott is, mesélt igaz történeteket bűnről és bűnhődésről, mg hogy kinek rúgták szét milyét. A köteléket azután hagyta ott, hogy volt valami balhéja az egyik nagyfejűvel. Azt mondta, a rendőrkapitány neje miatt kellett lelépnie. Eddie mindig bajba került a nőkkel. Nagyon szerették, mármint a nők. Amikor együtt dolgoztunk az építkezésen, mindig levadászták, kenték neki a szendvicseket, hozták a kis ajándékokat, meg minden. Igazából sose láttam, hogy csinált is volna valamit azért, hogy szeressék, egyszerűen csak tapadtak rá. Egy időben direkt figyeltem, hogy rájöjjek, mi a trükk, de nekem nem úgy tűnt,

159

mintha csinálna bármit is. Végül aztán elkönyveltem, hogy a karaktere miatt van az egész: nagydarab, erős, nem egy lángész, viszont szörnyen, szörnyen jóképű. De azóta eltelt tíz év. A műanyag borítású asztalnál ülő férfit nem lehetett jóképűnek nevezni. Fakó, vörösen erezett szemével reményvesztetten bámulta az asztallapot. Bőre szürkés volt. Teste túl sovány, visszataszítóan sovány. Koszos haján át még a fejbőrét is láttam. – Veled meg mi történt? – kérdeztem. – Hogy érted? – Kicsit le vagy robbanva – mondtam, bár ennél sokkal rosszabbul nézett ki; halottnak. Eddie Barrow régen nagydarab fickó volt, mostanra viszont teljesen összezuhant. Csupa csont és fityegő bőr. – Igen – mondta. Bár az is lehet, hogy kérdezte. Nem tudtam megállapítani. Aztán fakó hangon, lemondóan hozzátette: – Végül úgyis ide jutunk mind. Bal kezével a vele szemben lévő ülésre mutatott. Jobb karja mereven lógott az oldalánál; jobb keze biztonságban, a kabátzsebében pihent. Eddie az ablak melletti asztalt választotta, ahol minden járókelő láthatott minket. Magamtól, ha rajtam múlik, kizárt, hogy ide ültem volna, de már túl késő volt. Elhelyezkedtem vele szemben, és belekortyoltam a teámba. Egy szót se szóltam, ami lehet, hogy hiba volt. Ha csevegni kezdek, talán sikerült volna távol tartani a démonait. Ehelyett viszont csak dajkáltam a bögrémet és csendben maradtam, úgyhogy valószínűleg azt gondolhatta, hogy többet akarok tudni, hogy érdekel a dolog. Pedig nem érdekelt. Volt nekem elég bajom. Nem hiányzott a mese a nagy csatáról – piával, droggal vagy valami betegséggel –, ami ebbe az államba sodorta, de aztán a szürke hangján csak elkezdett beszélni, én meg hallgattam. – Pár éve jöttem ide, amikor a terelőutat építették, utána meg itt ragadtam. Tudod, hogy van ez. Egy régi helyen, ott a Prince Regent Street mögött szereztem szállást. Tetőtéri szoba volt egy ilyen átlagos családi házban. Csak a legfelső szintet adták ki, úgyhogy összesen két bérlő volt, én meg Miss Corvier. Mindketten a padláson laktunk, de külön, szomszédos szobákban. Mindig hallottam, ahogy mozgolódik. Volt ott amúgy egy macska is. A családhoz tartozott, de néha azért feljött beköszönni. Nem úgy, mint a gazdái. Mindig velük ettem, Miss Corvier viszont, na ő aztán soha nem jött le kajálni, úgyhogy legalább egy hét eltelt, mire találkoztunk. Épp a fenti budiból jött kifelé. Iszonyú öregnek nézett ki. Ráncos arca volt, mint valami nagyon öreg majomnak, a haja viszont a csípőjéig ért, mint egy fiatal lánynak. Fura, igazából nem úgy képzeljük, hogy az öregek ugyanúgy érzik a dolgokat, mint mi. Mármint ugye itt van ez az öreg nő, lehetne a nagyanyám is, és…– Itt megállt. Szürke nyelvével megnyalta az ajkát. – Na mindegy. Szóval, egyik éjjel felmentem a szobámba, és az ajtó előtt, a földön ott van egy ilyen barna papírzacskó, tele gombákkal. Ajándék volt, ezt rögtön tudtam, ajándék nekem. Mondjuk, nem hagyományos gomba volt. Bekopogtam hozzá. 160

Kérdem tőle, hogy ezek az enyémek-e. A két kezemmel szedtem őket. Mister Barrow, mondja ő. De ugye nem mérges gombák vagy ilyesmi?, kérdem én. Tudja, hogy értem. Nem ilyen fura gombák, ugye? Erre csak nevet. Sőt, vihog. Fogyasztásra valók, mondja. Nincs velük baj. Gyapjas tintagombák, bizony ám. Egye csak meg őket hamar. Gyorsan megromlanak. Legjobb egy kis vajjal és fokhagymával megsütni őket. Maga is eszik?, kérdem. Nem, mondja ő. Régen én is gond nélkül ehettem, mondja, de ma már nem, már nem bírja a gyomrom. De isteniek. Nincs jobb egy fiatal, gyapjas tintagombánál. Elképesztő, hogy mennyi mindent nem esznek meg az emberek. Csomó minden ott van körülöttük, amit megehetnének, csak nem tudunk róluk. Megköszöntem és visszamentem a padlás rám eső felébe. Pár éve lett átalakítva, igazából elég jól megcsinálták. A gombákat a mosogató mellé tettem. Egy-két nap múlva ilyen fekete, tintaszerű lötty lett belőlük, úgyhogy az egész trutymót beöntöttem egy műanyag zacskóba, és kidobtam. Épp ezt a zacskót viszem le, amikor a lépcsőn összefutok Miss Corvierrel. Rám köszön, hogy adjon isten, Mister B. Köszönök én is, hogy jó napot, Miss Corvier. Hívjon csak Effie-nek, mondja. Milyen volt a gomba? Nagyon finom, köszönöm. Isteni volt. Ezután mindig hagyott nálam valamit, ki meglepetéseket, virágokat régi tejesüvegekben meg ilyesmiket, aztán egy idő után már semmit. Kicsit meg is könnyebbültem, amikor egyszer csak abbamaradt ez az ajándékozás. Szóval, épp a családdal vacsorázok, a fiú is hazajött az egyetemről a szünetre. Augusztus, nagy forróság. Valaki aztán megszólal, hogy már egy hete nem látták Miss Corviert, és hogy nem néznék-e be hozzá. Dehogynem, mondtam. Úgyhogy felmentem. Az ajtó nyitva volt, ő az ágyban feküdt. Volt rajta egy vékony takaró, de azért lehetett látni, hogy alatta meztelen. Na persze nem leskelődtem, az azért mégiscsak olyan lett volna, mintha a nagyanyámat kukkolnám. Öreg hölgy volt, ugye. Mindenesetre látszott, hogy örül nekem. Szüksége van orvosra?, kérdem. Megrázza a fejét. Nem vagyok beteg, mondja. Éhes vagyok. Ez minden. Biztos benne?, kérdem. Mert hívhatok valakit, nem fáradság. Az öregekhez úgyis gyakran jönnek. Edward, mondja erre, nem akarok senki terhére lenni, de nagyon éhes vagyok. Jól van, mondom, hozok magának valamit enni, valamit, ami nem terheli meg a pocakját. Na itt meglepett, mert mintha zavarba jött volna. Végül aztán, nagyon halkan azt mondja, hogy Húst. De csak akkor jó, ha friss és nyers. Senki más nem főzhet rám. Húst akarok. Kérem, Edward. Nem probléma, mondom, és lemegyek a lépcsőn. Egy pillanatra eszembe jut, hogy meg kéne fújni a húst a macska tányérjából, de aztán persze nem ezt csináltam. Azt ugye láttam, hogy komolyan beszél, úgyhogy nem nagyon volt 161

választásom. Elmentem a szupermarketbe, és vettem neki egy csomaggal a legjobb darált hátszínből. A macska kiszagolta. Követett a lépcsőn. Húzzál lefele, cicus, mondom neki. Nem a tied. Miss Corviernek vettem. Nem érzi jól magát, neki kell ez vacsorára, mondom, erre aztán a kis szőrmók úgy elkezd nekem nyávogni, mintha egy hete nem kapott volna kaját, amiről persze tudtam, hogy nem igaz, mert láttam, hogy a tányérja még mindig félig van. Tiszta hülye volt az a macska. Bekopogok, Miss Corvier kiszól, hogy jöjjek be. Még mindig az ágyban fekszik. Odaviszem neki a csomagot, mire azt mondja, hogy köszönöm, Edward, magának aranyból van a szíve. Aztán ott, az ágyban elkezdi letépni a műanyag csomagolást. A műanyag alatt van egy kis tócsa barnás vér, rácsöpög a lepedőjére, de nem veszi észre. Ettől kicsit kiráz a hideg. Kimegyek az ajtón, de már hallom, ahogy az ujjával elkezd enni, csak tömi a nyers vagdalékot a szájába. És még ekkor se kel fel az ágyból. De másnap már jön-megy, és onnantól kezdve a kora ellenére egyfolytában csak mászkál mindenfelé, úgyhogy mondom is magamban, hogy na tessék. Azt mondják, hogy a véres hús rosszat tesz az embernek, pedig neki aztán bevált. És hát, ugye, nyers volt. Jó kis tatár bifsztek, mi? Te ettél már húst nyersen? Ez kicsit meglepett. – Én? – kérdeztem rá. Eddie halott szemével rám nézett, és azt mondta: – Más nem ül az asztalnál. – Igen, ettem. Egy kicsit. Amikor kisfiú voltam, olyan négy-öt éves, a nagymamám elvitt magával a henteshez, az meg adott pár szelet nyers májat, és én megettem, ott a boltban, csak úgy. Mindenki jót nevetett rajta. Ez már vagy húsz éve nem jutott eszembe. De igaz volt. Még mindig véresen sütve szeretem a májat, és néha, amikor úgy főzök, hogy nincs nálam senki, a fűszerezés előtt levágok egy szelet nyers májat, és megeszem, ízlelgetem a szövetet, meg azt a tiszta vasízt. – Én nem – mondta. – Én mindig is jól megsütve szerettem a húst. Szóval, a következő dolog az volt, hogy Thompson eltűnt. – Thompson? – A macska. Valaki mesélte, hogy régen ketten voltak, és a család mindkettőt Thompsonnak hívta. Nem értem, miért. Tiszta hülyeség mindkét macskának ugyanazt a nevet adni. Az elsőt elcsapta egy teherautó. – Eddie itt ujjbegyével megbökte az asztallapra szórt kis cukorbuckát. Még mindig a bal kezét használta. El is tűnődtem, hogy van-e egyáltalán jobb karja. Lehet, hogy a kabátujj üres. Nem mintha bármi közöm lett volna hozzá. Az élete során mindenki elveszít ezt-azt. Elkezdtem gondolkodni rajta, hogyan mondjam meg neki, hogy nincs nálam pénz, ha esetleg arra kerül sor, hogy megpróbál levenni valamennyivel, amikor a történet végére ér. Nem volt nálam semmi csak egy vonatjegy meg pár penny, amiből éppen meg tudtam venni a jegyet a hazafelé tartó buszra. – Soha nem voltam nagyon oda a macskákért – szólalt meg hirtelen. – Nem igazán. A kutyákat viszont szerettem. Nagy, hűséges jószágok. Az ember mindig 162

tudja, hogy áll egy kutyával. A macskákkal viszont nem. Azok mindig eltűnnek napokra, azt se tudni, hol járnak. Kissrác koromban volt egy macskánk, úgy hívtuk, hogy Gyömbér. Az utca végében lakott egy család, nekik meg egy Lekvár nevű cicájuk volt. Aztán kiderült, hogy igazából egy macska van, mindnyájan azt etetjük. Szóval érted. Sunyi kis dögök. Nem lehet bennük megbízni. Úgyhogy nem is gondoltam semmire, amikor Thompson eltűnt. A család persze aggódott, de én nem. Tudtam, hogy vissza fog jönni. Ezek mindig visszajönnek. Na szóval, pár éjszakával később meghallottam. Aludni próbáltam, de nem sikerült. Az éjszaka közepe volt, és hallottam, hogy nyávog. Csak nyávog és nyávog, abba se akarta hagyni. Nem volt hangos, de amikor nem tudsz aludni, akkor ugye az ilyesmi könnyen az idegeidre megy. Gondoltam, biztos beszorult valahová a tetőgerendáknál vagy kinn ragadt a tetőn. Akárhogy is, azt tudtam, hogy semmi értelme alvással próbálkozni, úgyhogy felkeltem, felöltöztem, még a csizmámat is felhúztam, ha esetleg ki kell majd mászni a tetőre, és elkezdtem keresni a macskát. Kimentem a folyosóra. A padlás túlsó végéből, Miss Corvier szobájából jött a hang. Kopogtattam az ajtaján, de nem kaptam választ. Nem volt bezárva, úgyhogy simán be tudtam menni. Gondoltam, hátha beszorult valahová a macska. Vagy lehet, hogy megsérült. A fene se tudta. Én tényleg csak segíteni akartam. Miss Corvier nem volt ott. Azt ugye néha megérzi az ember, ha rajta kívül van valaki egy szobában, de az a helyiség üres volt. a sarokban viszont lehetett valami, mert onnan ilyen nyivákoló hang jött, úgyhogy felkapcsoltam a lámpát, hogy megnézzem, mi az. Eddie itt majdnem egy percig csendben maradt, bal kezével azt a fekete ragacsot piszkálta, ami a ketchupos üveg nyakára száradt. Az üvegnek olyan alakja volt, mint egy nagy paradicsomnak. Aztán folytatta. – Igazából csak azt nem értettem, hogyan lehet még életben. Mert hát élt. A mellkasától felfelé életben volt, lélegzett, volt rajta szőr, meg minden. De a hátsó lába, a bordázata olyan volt, mint egy csirkedögnek. Csak csont. Hogy is hívják azokat, inak? Na mindegy, szóval egyszer csak felemelte a fejét és rám nézett. Lehet, hogy csak macska volt, de tudtam, mit akar. Ott volt a szemében, na. – Eddie itt megállt. – Csak tudtam és kész. Még soha nem láttam ilyen szempárt. Ha te állsz ott, biztosan te is tudtad volna, hogy mit akar, hogy mi az egyetlen kívánsága. És én teljesítettem. Csak egy szörnyeteg nem tette volna meg. – Mit csináltál? – Használtam a csizmámat. – szünet. – Nem tocsogott a vér. Tényleg nem. Csak tapostam és tapostam a fejét, amíg aztán semmi nem maradt, ami bármire is emlékeztetett volna. Ha te is láttad volna, ahogy rád néz, biztosan ugyanezt teszed. Nem szóltam egy szót se. 163

– Aztán hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn a padlás felé, és az jutott eszembe, hogy csinálnom kéne valamit, mert hát ez az egész ugye nem volt valami szép látvány. Mondjuk, nem tudtam, hogy néz ki kívülről, csak álltam ott, és tök hülyének éreztem magam, a csizmámon meg ott volt ez a bűzlő izé. Aztán kinyílt az ajtó, és Miss Corvier volt az. Először végigmegy az egészen a szemével, aztán meg rám néz. Megölte, mondja nekem. Valami furcsát hallok a hangjában, egy pillanatra nem is tudom, mi az, de aztán közelebb jön, és akkor értem meg, hogy sír. Van ez az öregeknél, hogy amikor sírnak, mint valami gyerek, az ember nem tudja, hogy hová nézzen. Aztán Miss Corvier azt mondja, hogy egyedül ő tartott életben, és maga megölte. Azok után, amit csináltam, mondja, hogy a hús friss maradjon, hogy az élet tovább tartson. Mindezek után. Öreg vagyok, mondja. Nekem kell a hús. Nem tudtam, mit mondjak. A kezével törölgetni kezdi a szemét. Nem karok senki terhére lenni, mondja. Ekkor már sír. Rám néz, és azt mondja, hogy soha nem akartam teher lenni. Az volt az én húsom. De most, kérdi, most akkor ki fog engem megetetni? Eddie itt elhallgatott, szürke arcát bal kezébe temette, mint aki teljesen kimerült. Mintha elfáradt volna a beszédtől, a történettől, az élettől. Aztán megrázta a fejét, rám nézett és azt mondta: – Ha láttad volna azt a macskát, biztos ugyanezt teszed. Mindenki ezt tette volna. Ekkor, először azóta, hogy beszélni kezdett, Eddie felemelte a fejét és belenézett a szemembe. Mintha segélykérést láttam volna a szemében, valamit, amit a büszkesége nem engedett kimondani. Na, helyben vagyunk, gondoltam. Most jön az, hogy pénzt szeretne. Valaki kintről megkocogtatta az étkezde ablakát. Nem volt hangos, de Eddie összerezzent. – Most mennem kell – mondta. – Ez azt jelenti, hogy mennem kell. Bólintottam, mire ő felállt az asztaltól. Még mindig magas ember volt, ami azért egy kicsit meglepett, mivel annyi más értelemben viszont össze volt zuhanva. Ahogy felkelt, arrébb tolta magától az asztalt és közben kihúzta a jobb kezét a kabátzsebéből. Gondolom, csak az egyensúly miatt. Bár a fene tudja. Lehet, hogy azt akarta, hogy lássam. Bár ha ezt akarta, akkor miért tartotta egész végig a zsebében? Nem, szerintem nem akarta, hogy lássam. Csak véletlen volt. A kabátja alatt nem volt se ing, se pulóver, úgyhogy láttam a karját és a csuklóját is. Egyikkel se volt semmi baj. A csuklója teljesen normálisnak tűnt. Csak amikor kicsit lejjebb engedtem a tekintetem, akkor láttam, hogy a hús nagy részét lecsipegették a csontokról, lerágcsálták, mintha csirkeszárny lenne, csak száraz húsdarabkákat, kisebb falatokat, morzsákat hagytak rajta, mást nem nagyon. Összesen három ujja maradt, meg a hüvelykujjának nagy része. Gondolom, a többi ujjcsontja egyszerűen leesett, nem volt bőr vagy hús, ami megtartotta volna. 164

Ezt láttam, és ezt is csak egy pillanatra, mert aztán visszadugta a kezét a zsebébe és kilökte az ajtót, bele a hűvös éjszakába. Én meg csak néztem utána az étkezde koszos üvegén keresztül. Furcsa volt. Mindaz alapján, amit elmondott, Miss Corviert egy öreg hölgynek képzeltem. De a nő, aki a járdán várta Eddie-t, nem lehetett sokkal több harmincnál. A haja mindenesetre hosszú volt, nagyon is hosszú. Ahogy azt mondani szokták, akár rá is ülhetett volna az ember, bár ez mindig úgy hangzik, mint valami disznó vicc. A nő kicsit egy hippire emlékeztetett. Csinos volt, amolyan falánk típus. Belekarolt Eddie-be, felnézett a szemébe, aztán együtt elsétáltak az étkezde holdudvarából, pont úgy, mint a tinédzserek, akik éppen csak kezdik érezni, hogy egymásba szerettek. Visszamentem a pulthoz, és vettem még egy csésze teát meg pár csomag burgonyaszirmot, hogy valami ébren tartson reggelig, aztán csak ültem ott, és egyfolytában az arckifejezés járt az eszemben, amivel Eddie utoljára rám nézett. *** A visszaúton a nagyvárosba tartó, hajnali vonaton egy kisbabás nő ült velem szemben. A csecsemő egy súlyos üvegtégelyben, formaldehidben lebegett. A nő minél előbb el akarta adni, és bár iszonyú fáradt voltam, az út hátralevő részében beszélgettünk döntése okairól, meg sok más dologról is.

165

KÓROKOZÓ KRUPP Olyan betegség, amely intenzitásában hátborzongató, terjedelmében szerencsétlen; egy csapás, ami azokra sújt le, akik megrögzötten és kórosan gyűjtenek és agyalnak ki betegségeket. A nyilvánvaló kezdeti tünetek közé tartozik a fejfájás, a hasgörcs, az erős remegés és az intim természetű kiütések valamelyike. Ezek természetesen együtt vagy külön-külön nem elégségesek egy diagnózis felállításához. A betegség második fázisa mentális: erős kötődés betegségekhez és a kórokozókhoz – legyenek ezek ismeretlenek vagy még fel nem fedezetek –, hasonlóképp súlyos fixáció a feltételezett létrehozóikkal, felfedezőikkel vagy más, a nevezett betegségek felfedezésének, kezelésének vagy gyógyításának folyamatában részvevőkkel szemben. Bármilyenek legyenek is a körülmények, a szerző egyszer és mindenkorra figyelmeztet arra, nehogy bízzunk az elénk kerülő megtévesztő reklámokban, ne higgyünk a szemnek – ahogy eddig sem. A kis adagokban bevitt erőleves vagy húsleves segíteni fog az erőnlét megtartásában. Ezekben a fázisokban a betegség talán kezelhető. A Kórokozó Krupp harmadik fázisában már előtör a betegség igazi természete, és a diagnózis megerősíthető. Ezen a ponton jelentkeznek bizonyos, a beszédre és a gondolkodásra egyaránt kiható problémák, amelyek a beteg beszédében és írásában is megmutatkoznak – ha nem helyezzük azonnal gondozás alá, rohamosan romlani fog az állapota. Megfigyeltek alvásrohamot és már-már fulladást okozó kétunciás kelést; az arc felpuffad és hamuszínű lesz, a torok örökletes hajlam, és közvetlen ezután a nyelv felveszi a tüdő természetes jellemzőit. Az érzelmeket képes bármi olyasmi felizgatni, ami erőteljesen felidézi a kérdéses betegséget, amit olyan kitartóan és visszataszítóan sorakoztatnak fel a közvélemény előtt a sarlatánok. A harmadfokú Kórokozó Kruppot onnan lehet felismerni, hogy a beteg szerencsétlen módon hajlamos megszakítani az egyébként normális gondolatmenetet és beszédet való vagy vélt betegségekről, képtelen és logikusnak tűnő gyógymódokról tett megjegyzésekkel. A szimptómák a következők: általános hirtelen felszökő láz, kerek duzzanat kicsivel a térdkalács felett. Ekkor már meglehetősen krónikus, és végül talán hányás, kellemetlen bizonytalanság is jön. A jalapgyökér egy alkália és színtelen megjelenésű, ami megfesti a belekben megjelenő hosszú, hengeres férgeket. Az ilyen betegség észlelésének legnehezebb része, hogy az emberek azon csoportja, akik a legnagyobb valószínűséggel szenvednek a harmadfokú Kórokozó Krupptól pontosan azok, akiket a legkevésbé kérdeznek, és akikre leginkább hallgatnak. Így: a táplálék nem lehet gyömbér és rektifikált alkohol, az erek megduzzadnak, az utóbbit a hő elpárologtatja.

166

Az, hogy a kórban szenvedő a továbbiakban is könnyedén és folyékonyan tudjon írni és beszélni, az akarat legnagyobb erőkifejtését igényli. Ugyanakkor a betegség harmadfokú súlyosságának utolsó fázisában végül minden beszélgetés szakadatlan, zaklatott ismétlések ártalmas locsogásába fordul. Míg a nehéz köhögés folytatódik, az erek megduzzadnak, ne higgyünk a szemnek. Az egész test annyira rázkódik, hogy a fertőzés elharapózását megelőzi az elbutulás, a sötétség, és ha ez nem lenne elég, melankólia, étvágyvesztés, talán hányás, hőemelkedés, és a nyelv felveszi a sérült foggyökér természetes jellemzőit. Ekkor az egyetlen gyógyír, amely bizonyítottan hat a Kórokozó Krupp ellen folytatott küzdelemben a szkammóniumoldat. Egyenlő rész szíriai szulákból, valamint jalapgyökér gyantából készül, és a szerző mindenekelőtt figyelmeztet arra, nehogy bízzunk abban, hogy hő hatására elpárolog. A szkammónium széles körben elérhető, bár nem mindig fejlődik ki hatékonyan; az arc megduzzad és hamuszínűvé válik, a torok gyulladtabb, és a szerző talán figyelmeztet arra, nehogy bízzunk a belekben. A Kórokozó Krupp áldozatai ritkán vannak tisztában nyomorúságuk természetével. Valójában a pszeudoorvosi bódultság poklába való leereszkedés nem tudja nem kiváltani bármely bámészkodó sajnálatát és szimpátiáját; ahogy a bódultság közepette az értelem gyakori megnyilvánulása sem ér el többet, mint rákényszeríti az orvost, hogy megkeményítse szívét és kijelentse egyszer és mindenkorra szembenállását az olyan gyakorlattal szemben, mint a képzeltbeli betegségek feltalálása és létrehozása, amelyeknek nincs helye a modern világban. Amikor a piócaharapásból eredő vérzés tovább tart, mint amennyit a rendszer igényel. Kétunciás álomkelés és kétunciás megtévesztő reklámkelés ragadja meg, amit olyan kitartóan és visszataszítóan sorakoztatnak fel a közvélemény előtt a sarlatánok. A szkammónium hajlamos a hő általi gerjedésre. A második napon, amikor egy erős jódtinktúrában a kitörés többnyire mindent kielégítő. Ez nem elmebaj. Ez hihetetlen fájdalom. Az arc feldagad és hamuszínű, sötét lesz, és káliumkarbonátból, szeszkvikarbonát ammóniából és rektifikált alkoholból áll, folytatódik a nehéz köhögés, a szükségesnek gondoltnál nagyobb mennyiségű étel megszokott fogyasztása. Amikor az elme a szeretett jelenetek. Amíg a szeretett jelenetek. Ezek meg is nagyobbodhatnak.

167

VÉGEZETÜL Végezetül az Úr az embernek adta a világot. Az egész világot, kivéve egy kertet. Ez az én kertem, mondta az Úr, ide be nem léphetsz. Volt egy férfi meg egy nő, akik megkeresték a kertet. Úgy hívták őket, Föld és Levegő. A férfinál volt egy kis gyümölcs, és amikor odaértek a kerthez, a férfi a nőnek adta a gyümölcsöt, a nő pedig a kígyónak adta, aki lángoló karddal őrizte a Keleti Kaput. És a kígyó elfogadta a gyümölcsöt, és feltette egy fára a kert közepén. Akkor Föld és Levegő ráébredtek, hogy ruhában vannak, hát egyenként levetettek minden darabot, míg meztelené nem lettek; és amikor az Úr a kertben sétálva meglátta a férfit meg a nőt, akik többé nem tudták, mi a rossz és mi a jó, ám elégedettek voltak, látta, hogy ez így jó. Akkor az Úr kitárta a kapukat, és az Embereknek adta a kertet, a kígyó pedig felállt és büszkén elsétált négy erős lábán; de hogy hová, annak csak az Úr a megmondhatója. Ezután csend honolt a kertben, csak néha-néha hallatszott, ahogy az ember elvette egy-egy állattól a nevét.

168

GÓLIÁT Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy én mindig is sejtettem, milyen selejtes és hitvány utánzat a világ, csak ócska fedele valaminek, ami valójában sokkal mélyebb, furcsább, és hozzá képest végtelenül idegen, és hogy bizonyos értelemben már rég tudtam az igazságot. Bár ki tudja, a világ talán mindig ilyen volt. Még most is, amikor már tudom az igazságot – ahogy majd te is tudni fogod, szerelmem, ha ezt olvasod – a világ nekem változatlanul selejtesnek és hitványnak tűnik. Más világ, máshogyan hitvány, de attól még az. Közlik, hogy Tessék, itt az igazság, mire én, hogy Ennyi, nincs is tovább? Erre ők, hogy Aha, nagyjából ennyi. Többet mi sem tudunk. Szóval, 1977-et írtunk, és a kapcsolatom a számítógépekkel annyiban ki is merült, hogy nemrég vettem egy nagy, drága számológépet, aminek aztán elhagytam az útmutatóját, úgyhogy fogalmam se volt, mire is lehet használni. Tudtam összeadni, kivonni, szorozni meg osztani, és közben örültem, hogy nem kell használnom a cos, sin, tangens vagy grafikonrajzoló funkciókat, meg az összes többit, amire ez az izé elvileg képes lett volna. Nem sokkal azelőtt utasította vissza a jelentkezésemet a Királyi Légierő, könyvelőként dolgoztam a londoni Edgware egy kisebb, leértékelt szőnyegeket árusító nagykereskedésben, nagyjából ott, ahol a metró északi vonal véget ér. Úgy tettem, mintha nem fájna, amikor egy repülő elhúzott felettünk, mintha nem érdekelne, hogy van egy világ, aminek méreteim miatt nem lehetek a részese. Maradt hát a kettős könyvelés, egész nap számokat irkáltam egy nagy könyvbe. Az épület hátuljában lévő íróasztalszerűségnél ültem éppen, amikor a világ nagy cseppekben olvadozni kezdett. Nem hazudok. Olyan volt, mintha a falak, a mennyezet, a szőnyeggöngyölegek meg a félmeztelen lányokkal díszített Hírek a nagyvilágból falinaptár mind-mind viaszból lett volna, és egyszer csak szivárogni és folydogálni, olvadozni és csöpögni kezdtek. Előbukkantak mögülük a házak, az ég, a felhők meg az utak, aztán azok is cseppenként elfolytak, és nem maradt más utánuk, mint a feketeség. Én meg csak álltam a pocsolyavilág közepén, ebben a furcsa, élénk színű valamiben, ami megállás nélkül csöpögött meg szivárgott, és egy idő után már arra se volt elég, hogy befedje a barna bőrcipőm szárát. (Akkora a lábam, mint egy cipős doboz. A csizmákat úgy kell rá csináltatni. Egy vagyonba kerül.) A tócsa különös fényt vetett az ég felé. Egy kitalált történetben valószínűleg nem akartam volna elhinni, hogy ez megtörténik, biztosan arra gondoltam volna, hogy bedrogoztak vagy álmodom az egészet. A valóságban viszont annyira meggyőző volt az élmény, amennyire csak lehetett. Miután egy darabig bámultam felfelé a sötétségbe, de igazából már

169

semmi nem történt, lassan elindultam, szétfröcsköltem magam előtt a cseppfolyós világot, kiáltoztam, hátha valaki meghallja a hangomat. Valami felvillant előttem. – Üdv, cimbora – szólt egy hang. Amerikai akcentus volt, bár a hanglejtése elég furcsa. – Helló – mondtam. A villódzás még eltartott pár másodpercig, aztán egy elegánsan öltözött, vastag szarukeretes szemüveget viselő férfivá alakult. – Szép nagyra nőtt – jegyezte meg. – Mondták már? Persze, hogy mondták. Tizenkilenc éves voltam, és már ekkor is majdnem kétszáztíz centi magas. Az ujjaim banán nagyságúak. A gyerekek félnek tőlem. Valószínűleg nem is érem meg a negyvenedik születésnapomat: a hozzám hasonlók korán halnak. – Mi folyik itt? – kérdeztem. – Maga tudja? – Egy ellenséges rakéta kicsinálta az egyik központi processzort – mondta a férfi. – Kétszázezer párhuzamosan bekötött ember robbant cafatokra. Van persze egy tartalék rendszerünk, ezt gyakorlatilag pillanatokon belül be is fogjuk élesíteni. Még pár nanoszekundumig szabadon fognak itt lebegni, aztán újraindítjuk Londont, úgy ahogy van. – Maga Isten? - kérdeztem. Egy szót se értettem abból, amit eddig mondott. – Igen. Nem. Nem igazán – mondta. – Úgy biztosan nem, ahogy maga érti. Ekkor megrándult körülöttem a világ, újra aznap reggel lett, munkába indultam, töltöttem magamnak egy csésze teát, és átéltem életem leghosszabb, legfurcsább déjà vu-jét. Volt húsz perc, amikor tudtam előre mindenről, amit az emberek tenni vagy mondani készültek. Aztán ez is elmúlt, az idő ritmusa ismét normális lett, minden másodperc úgy követte az azt megelőzőt, ahogy kell. Így teltek az órák, a napok és az évek. Elvesztettem az állásom a szőnyeg-nagykereskedésben, és egy másik vállalatnál kezdtem könyvelni, ami irodagépeket értékesített. Feleségül vettem egy Sandra nevű lányt, akit egy fürdőben ismertem meg, született két, normális méretű gyerekünk, és azt gondoltam, a mi házasságunk kibír mindent, de tévedtem, mert a nejem otthagyott és magával vitte a srácainkat. A húszas éveim végén jártam, 1986-ot írtunk, munkába álltam a Tottenham Court Road egy számítógépeket árusító kis boltjában, és kiderült, hogy egész jó vagyok benne. Szerettem a számítógépeket. Szerettem azt, ahogyan működtek. Izgalmas időszak volt. Emlékszem arra, amikor bejöttek az első, fejlettebb modellek, néhányukban már 40 megás merevlemez volt… Hát igen, akkoriban könnyű volt izgalomba hozni. Még mindig Edgware-ben éltem, az északi vonalon ingáztam a munkahelyemig. Egyik este a metrón ültem, hazafelé tartottam – éppen csak elhagytuk Eustont és az emberek fele már leszállt –, az Evening Standard mögé bújva figyeltem a vagon többi utasát, próbáltam kitalálni, hogy kik ők, kik is ők 170

igazán, legbelül: a vékony, fekete lány, aki komoly arccal körmölt valamit a jegyzetfüzetébe, az alacsony, öreg hölgy a zöld bársonykalapjával, a kutyás lány, a szakállas fickó a turbánnal…. A metró megállt az alagútban. Legalábbis azt gondoltam, hogy ez történt: azt hittem, hogy megállt a metró. Minden nagyon elcsendesedett. Aztán áthaladtunk Eustonon, és az emberek fele leszállt. Aztán áthaladtunk Eustonon, és az emberek fele leszállt. Csak figyeltem a vagon többi utasát, próbáltam kitalálni, hogy kik is ők igazán, legbelül, amikor a metró megállt az alagútban. És minden nagyon elcsendesedett. Aztán akkora rántást éreztem, hogy azt hittem, belénk jött egy másik szerelvény. Aztán áthaladtunk Eustonon, és az emberek fele leszállt, aztán a metró megállt az alagútban, aztán minden nagyon… (A normál állapot visszaállítása rövidesen megtörténik, suttogta egy hang hátul fejemben.) Ezúttal, amikor a szerelvényünk úja lassítani kezdett és közelített Eustonhoz, arra gondoltam, hogy talán elment az eszem: úgy éreztem, mintha egy végtelenített szalagon ugrálnék oda-vissza. Tudtam, hogy ez az egész megtörténik, de sehogy sem tudtam változtatni rajta, sehogy sem tudtam kitörni belőle. A mellettem ültő fekete lány, odacsúsztatott nekem egy cetlit. MEGHALTUNK?, állt rajta a kérdés. Vállat vontam. Fogalmam se volt. Magyarázatnak éppen ez is megfelelt. Lassacskán aztán minden elfehéredett. Nem volt föld a talpam alatt, felettem is csak az üresség, nem érzékeltem se a távolságot, se az időt. Egy fehér helyen álltam. Nem egyedül. A férfi vastag, szarukeretes szemüveget viselt és egy öltönyt, ami akár, Armani is lehetett. – Már megint maga? – kérdezte. – Az óriás. Épp most beszéltünk. – Azt nem hinném – mondtam. – Fél órája. Amikor becsapódtak a rakéták. – A szőnyeg-nagykereskedésben? Az évekkel ezelőtt volt. Azóta eltelt egy fél élet. – Inkább olyan harminchét perc. Azóta gyorsított üzemmódban fut a rendszer, próbálunk összefoltozni mindent, és közben megoldás-alternatívákat dolgozunk ki. – Ki küldte a rakétákat? – kérdeztem. – Az oroszok? Az irániak? – Az idegenek – mondta. – Ez valami vicc? – Tudomásunk szerint nem. Néhány száz éve miniatűr szondákat küldünk az űrbe. Úgy tűnik, az egyiket hazáig követte valami. Akkor értettük meg, amikor 171

becsapódtak az első rakéták. Jó húsz perc kellett hozzá, hogy kidolgozzuk az ellencsapás tervét. Ezért fut azóta a rendszer gyorsított üzemmódban. Nem úgy tűnt, mintha az előző évtized elég hamar eltelt volna? – De. – Nos, ezért. Eléggé felgyorsítottuk, próbáltunk fenntartani egy közös valóságot, amíg párhuzamosan ment a hadművelet. – Szóval mi a tervük? – Ellentámadást fogunk indítani. Kicsináljuk őket. Bár attól félek, erre még várnunk kell, ugyanis nincs meg hozzá a szükséges gépezet. Meg kell építenünk. A fehér halványodni kezdett, sötét rózsaszínné és fakó vörössé alakult át. Életemben először kinyitottam a szemem. A levegő a torkomon akadt. A látvány túl sok volt egyszerre. Szóval éles, csövekkel átszőtt, furcsa és sötét hely a világ, felülmúl minden képzeletet. Teljesen értelmetlen volt. Minden értelmetlen volt, bár valóságos, egy igazi rémálom. Harminc másodpercig tartott, és minden dermesztő másodperc kisebb örökkévalóságnak tűnt. Aztán áthaladtunk Eustonon, és az emberek fele leszállt… Beszélgetni kezdtem fekete lánnyal, akinél a jegyzetfüzet volt Susannak hívták. Pár héttel később hozzám költözött. Az idő nagy morajjal gördült tovább. Azt hiszem, egyre érzékenyebb lettem rá. Talán már tudtam, mit keresek – tudtam, hogy van valami, amit lehet keresni, még ha nem is tudtam, pontosan mi az. Egyik este elkövettem azt a hibát, hogy beszéltem Susannak arról, hogy szerintem körülöttünk semmi sem valódi. Hogy igazából mi csak lógunk valahol, különböző kábelek és csövek tartanak, valami világméretű számítógép processzor egységei vagy csak ócska memória chipjei vagyunk, közben meg etetnek ezzel a közös illúzióval, hogy mindenki boldog legyen, kommunikálhasson és álmodhasson agya azon kis darabkájával, amit ők – bárki is legyen ez az ők – épp nem arra használnak, hogy számokat nyüstöljenek és információkat tároljanak. – Egyszerű memóriaegységek vagyunk – mondtam Susannak. – Nem több. Memória. – Ezt igazából te se hiszed el – mondta, és hallottam, hogy remeg a hangja. – Ez csak mese. Amikor szeretkeztünk, mindig azt akarta, hogy legyek vele kemény, de soha nem mertem. Nem voltam tisztában a saját erőmmel, és néha olyan ügyetlen tudok lenni. Nem akartam neki fájdalmat okozni. Sosem akartam neki fájdalmat okozni, úgyhogy le is álltam az elméleteimmel, próbáltam inkább elcsókolni az egészet, úgy tenni, mintha vicc lett volna, csak éppen nem túl szellemes…. Hiába. Következő hétvégén elköltözött. Hiányzott. Őszintén, szívfájdítóan. De az élet nem áll meg

172

A déjà-vu-rohamokból egyre több volt. dadogtak, csuklottak, hebegtek, ismétlődtek a pillanatok. Néha egész reggelek játszódtak le újra. Egyszer elvesztettem egy napot. Úgy tűnt, az idő darabjaira hullik. Egy reggel aztán arra ébredtem, hogy megint 1975-öt írunk, tizenhat éves vagyok, és egy rettenetes iskolai napot követően a suli épületéből egyenesen a Királyi Légierő sorozóirodája felé tartok, ami ott van a Chapel Road-i kebab étterem mellett. – Jó nagyra nőtt, fiam – mondta a sorozó tiszt. Először amerikainak néztem, de azt mondta, Kanadából jött. Nagy, szarukeretes szemüveget viselt. – Igen – mondtam. – És repülni akar? – Mindennél jobban. – Mintha félig még élt volna bennem olyan világ emléke, ahol elfelejtettem, hogy valaha repülni akartam, és ez legalább annyira furcsa volt, mintha nem emlékeztem volna a saját nevemre. – Nos – kezdte a szarukeretes férfi –, pár szabályt kicsit meg kell kerülnünk. De észre se veszi, és máris odafent lesz. – A sorozó tiszt komolyan beszélt. A következő pár év elég gyorsan telt. Olyan volt, mintha különböző repülőgépeken töltöttem volna el mindet, apró pilótafülkékbe préselve, olyan ülésekben, amelyekben alig fértem bele, olyan gombokat nyomkodva, amelyek túl kicsik voltak az ujjaimnak. Megkaptam a Bizalmi engedélyt, majd a Méltóságit, ami mellett a Bizalmi teljesen eltörpül, aztán jött az Uralkodói, ami még a miniszterelnöknek sincs, és eddigre már repülő csészealjakat meg mindenféle más szerkentyűket vezettem, amikre nem szereltek semmiféle látható védelmet. Elkezdtem randizgatni egy Sandra nevű lánnyal, és össze is házasodtunk, mert így beköltözhettünk a házas negyedbe, ahol egy kedves kis ikerház várt minket Dartmoorban. Soha nem született gyerekünk. Azt mondták, éppen elég sugárzás érhetett, hogy megpörkölődjenek az ivarmirigyeim, úgyhogy az volt az ésszerű döntés, ha ilyen körülmények között nem vállalunk utódokat. Szörnyeket azért mégsem akartunk volna nemzeni. 1985-öt írtunk, amikor a szarukeretes szemüveget viselő férfi besétált a házamba. A feleségem azon a héten az édesanyjánál lakott. Kicsit megnőtt köztünk a feszültség, és elköltözött, hogy „levegőhöz jusson”. Azt mondta, az idegeire megyek. De ha bárkinek is az idegeire mentem, az szerintem csakis én magam lehettem. Olyan volt, mintha mindig tudtam volna előre, mi fog történni. És nem csak én: mintha mindenki tudta volna előre, mi fog történni. Mintha mindnyájan tizedjére, huszadjára vagy századjára alva járnánk végig a saját életünket. El akartam mondani Sandrának, de ennél azért több eszem volt; tudtam, hogy ha kinyitom a számat, végleg elköszönhetek tőle. Bár nagyon úgy tűnt, hogy e nélkül is elveszítem. Úgyhogy csak ültem a nappaliban, bámultam a The Tubeot a Chane Four-on, szorongattam a bögre teámat és sajnáltam magam.

173

A szarukeretes szemüveget viselő férfi úgy sétált be a házamba, mintha az övé lenne a hely. Ránézett az órájára. – Jól van – mondta. – Itt az idő. Amit most vezetni fog, az majdnem olyan, mint egy PL-47-es. Még az Uralkodói engedéllyel rendelkezők se tudhattak a PL-47-esekről.Én vagy egy tucatszor repültem a prototípusával. Úgy nézett ki, mint egy teáscsésze és úgy suhant, mint a Csillagok háborúja valamelyik gépe. – Ne hagyjak üzenetet Sandrának? – kérdeztem. – Ne - mondta a férfi közömbösen. – Üljön inkább a földre, és lélegezzen mélyen, szabályosan. Be, ki, be, ki. Soha nem merült fel bennem, hogy vitatkozzak vele, vagy hogy engedetlenkedjek. Leültem a padlóra és lélegezni kezdtem, be és ki és ki és be… Be. Ki. Be. Egy rántás. Olyan fájdalom, amilyet még soha nem éreztem. Fulladoztam. Be. Ki. Üvöltöttem, de hallottam a hangom, és nem is üvöltöttem. Csak egy halk, bugyborékoló nyögést hallottam. Be. Ki. Olyan volt, mint megszületni. Se nem kényelmes, se nem kellemes. Csak a folyamatos ki-be légzéssel jutottam túl rajta, túl az egész fájdalmon, a sötétségen és a tüdőmben érzett bugyborékolásán. Végül kinyitottam a szemem. Egy nagyjából két és fél méter széles fémlemezen feküdtem. Meztelen voltam, csuromvíz, körülöttem mindenütt kábelek. Ide-oda vonaglottak, el-elhúzódtak tőlem, mintha ijedt giliszták vagy ideges, élénk színű kígyók lettek volna. Végignéztem a testemen. Se szőr, se hegek, se ráncok. Kíváncsi voltam, vajon hány éves lehetek a valóság mércéje szerint. Tizennyolc? Húsz? Fogalmam se volt. A fémlemezbe üveg képernyőt építettek. Egy villanással életre kelt. A szarukeretes szemüveget viselő férfi nézett a szemembe. – Emlékszik? – kérdezte. – Ha minden igaz, pillanatnyilag hozzá tud férni a memóriája nagy részéhez. – Azt hiszem, igen – válaszoltam. – Egy PL-47-est fog vezetni – mondta. – Nemrég lettünk vele kész. Nagyon sok mindenben vissza kellett térnünk a gyökerekhez. A gyárakat is át kellett alakítani, hogy megépíthessük. Holnapra elkészül egy újabb raj, de egyelőre még csak egy van. – Szóval, ha ez nem sikerül, tudnak pótolni.

174

– Ha egyáltalán kibírjuk addig – mondta a férfi. – Nem egészen tizenöt perce újabb rakétatámadás kezdődött. Ausztrália nagy részét elvitte. Úgy gondoljuk, még ez is csak előjáték az igazi bombázáshoz. – Mit dobnak ránk? Nukleáris tölteteket? – Sziklákat. – Sziklákat? – Igen. Aszteroidákat. Nagyokat. Úgy véljük, hogy hacsak nem adjuk meg magunkat, holnap már a Holdat is ránk dobják. – Maga viccel. – Bár úgy lenne. – A képernyő elsötétült. A fémlemez, amin feküdtem, eddigre átkormányozta magát a kábelrengetegen és a meztelenül alvó emberek világán, elsuhant a hegyes mikrochip tornyok és a finoman világító, szilikon spiráltekercsek fölött. A PL-47-es egy fémhegy tetején várt rám. Apró fémrákok sürögtek körülötte, megtisztítottak és leellenőriztek minden egyes szegecset és pecket. A használat hiányától még mindig remegő fatörzs lábamon beszálltam a gépbe. Örömmel nyugtáztam, hogy a pilótafülkét rám szabták. Beszíjaztam magam az ülésbe. A kezemen elkezdődött a bemelegítő fázis. Kábelek tekeredtek a karomra. Úgy éreztem, mintha bedugtak volna valamit a gerincem tövébe, valami más pedig becsusszant és rácsatlakozott a tarkómra. A hajót sokkal teljesebben kezdtem érzékelni. Betöltötte az egész látómezőmet, felül is, alul is. Én magam volt a hajó, miközben továbbra is ott ültem a pilótafülkében, és az indítási kódot aktiváltam. – Sok szerencsét – szólalt meg a szarukeretes férfi egy kis képernyőn tőlem balra. – Köszönöm. Lehetne egy utolsó kérdésem? – Nem látom akadályát. – Miért én? – Nos – kezdte –, a rövid válasz az, hogy erre tervezték. A maga esetében egy kicsit feljavítottuk az eredeti embermodellt. Nagyobb és jóval ügyesebb, mint a többiek. Gyorsabb a felfogása és a reakcióideje is. – Nem vagyok gyorsabb. Nagy vagyok, de ügyetlen. – A való életben nem – mondta a férfi. – Az csak a világra igaz. Ezután felszálltam. Magukat az idegeneket, már ha egyáltalán voltak, nem láttam, csak a hajójukat. Leginkább egy gombára vagy moszatra hasonlított: az egész organikus volt, egy hatalmas, csillogó valami, ami a Hold körül keringett. Valahogy úgy nézett ki, mintha egy félig a tengerbe merült, rothadó farönkön nőtt volna. Akkora volt, mint Tasmánia. Háromszáz kilométernél is hosszabb, nyúlós indák vonszoltak maguk után különböző méretű aszteroidákat. A látványtól egy furcsa, bonyolult tengeri állat jutott eszembe; az egész olyan volt, mint a hólyagmedúza a kúszó csápjaival: négy elválaszthatatlan organizmus képzeli azt, hogy egyek. 175

Amint pár százezer kilométer közelbe értem, sziklákat kezdett rám dobálni. Ujjaim élesítették a rakétakioldót, becélozták a lebegő magot, miközben elgondolkodtam azon, mit is csinálok. Nem az általam ismert világot mentettem meg éppen. Az csak illúzió volt: egyek és nullák sorozata. Ha bármit is megmentettem, az egy rémálom volt… De ha a rémálomnak vége, úgy az álom is halott. Volt egy Susan nevű lány. Emlékeztem rá egy távoli szelleméletből. Kíváncsi voltam vajon él-e még? (Vajon csak pár órája voltunk együtt? Vagy több élettel ezelőtt?) Feltételeztem, ő is csupaszon, bekábelezve lóg valahol, és már nem is emlékszik semmilyen nyomorult, paranoiás óriásra. Annyira közel jártam már, hogy láttam a fodrozódásokat a lény bőrén. Egyre kisebb sziklákat hajigált felém, egyre pontosabban. Elhajoltam, kilengtem, félrehúzódtam, hogy ne találjanak el. Egy részem csak csodálni tudta a lény takarékosságát: nem kellett építenie, vagy drága pénzen vennie robbanószereket, bombákat. Beérte a jó öreg mozgási energiával: nagy sziklákat használt. Ha az egyik ilyen eltalálta volna a hajót, ott maradok. Ilyen egyszerű. Csak akkor kerülhettem el a sziklákat, ha lehagyom őket. Úgyhogy belehúztam. A mag engem bámult. Biztos voltam benne, hogy valamiféle szem lehet. Alig száz méterre jártam tőle, amikor megszabadultam a robbanófejtől, aztán elhúztam. Még nem értem hatótávolságon kívül, amikor berobbant. Olyan volt, mint a tűzijáték: gyönyörű, de egyben ijesztő is. Aztán nem maradt semmi, csak egyre halványuló csillogás és por… – Megcsináltam! – üvöltöttem. – Megcsináltam! A rohadt életbe, megcsináltam! A képernyő felvillant. Egy szarukeretes szemüveg bámult rám. Mögötte nem volt már igazi arc, legfeljebb aggodalom és érdeklődés durva skiccét láttam, egy elmaszatolt rajzot. – Megcsinálta – értett egyet. – Na és most? Hogy fogok ezzel hazajutni? – kérdeztem. A férfi egy pillanatig tétovázott. – Sehogy – mondta aztán. – Nem visszatérésre terveztük. Csak felesleges munkával, az erőforrásokat illetően pedig túl nagy költséggel járt volna. –És akkor velem mi lesz? Az előbb mentettem meg a Földet. Most itt fogok megfulladni? A férfi bólintott. – Tulajdonképpen igen. A fények halványulni kezdett. Az irányító panelek egyenként kialudtak. Elvesztettem a hajó teljes érzékelését. Csak én voltam ott, egy ülésbe szíjazva bámultam magam elé a semmi közepén, egy repülő teáscsészében. – Mennyi időm van még? – Lezárjuk a hajó összes rendszert, de pár órája azért még van. A levegőt nem ürítjük ki. Az mégse lenne humánus. – Tudja, az én világomban ezért kitüntettek volna. 176

– Nyilván mi is nagyon hálásak vagyunk. – És nem tudnák valami kézzelfoghatóbb ajándékkal kifejezni a hálájukat? – Nem igazán. Maga eldobható elem. Egy egység. Nem sirathatjuk meg, ahogy egy darázsfészek sem gyászolja egyetlen darázs pusztulását. Nem lenne se ésszerű, se lehetséges magát visszahozni. – És azt sem akarják, hogy egy ilyen tűzerő visszajusson a Földre, ahol esetleg felhasználhatják maguk ellen. – Ahogy mondja. Ezzel a képernyő elsötétült, még egy búcsúüzenet se jutott nekem. Ne is próbálja állítgatni a készüléket, gondoltam. A valóság gyári hibás. Az ember nagyon odafigyel a légzésére, ha már csak pár órányi levegője maradt. Beszív. Benntart. Kifúj. Megtart. Beszív. Benntart. Kifúj. Megtart… Az ülésembe szíjazva ültem a félhomályban, vártam és gondolkodtam. Aztán megkérdeztem: – Hahó, van ott valaki? Szünet. A képernyőn minták rajzolódtak ki. – Igen? – Van egy kérésem. Figyeljen. Maguk – emberek, gépek, vagy akármik is – jönnek nekem eggyel. Nem? Végül is megmentettem az életüket. – Folytassa. – Van még pár órám, ugye? – Körülbelül ötvenhét perce. – Vissza tudna csatlakoztatni a… a valódi világba? A másik világba. Ahonnan jöttem? – Hm? Nem tudom. Utánanézek. – Megint a sötét képernyő. Csak ültem és lélegeztem, be és ki, be és ki. Várakoztam. Átjárt a békesség. Ha nem tudom, hogy kevesebb, mint egy óra van hátra az életemből, még kimondottan jól is éreztem volna magam. A képernyő felragyogott. Nem volt se kép, se mintázat, se semmi. Csak egy finom ragyogás. Hirtelen, félig a fejemben, félig valahol kívül megszólalt egy hang: – Megkapja. Éles fájdalom hasított a koponyám tövébe. Aztán csak sötétség, perceken át. Aztán ez. Mindez tizenöt éve történt, 1984-ben. Visszatértem a számítógépekhez. Saját számítógép üzletet nyitottam a Tottenham Court Roadon. És most, ahogy az ezredfordulóhoz közeledünk, úgy döntöttem, leírok mindent. Ezúttal feleségül vettem Susant. Kellett hozzá pár hónap, mire megtaláltam. Van egy fiunk. Majdnem negyvenéves vagyok. A magamfajta emberek többnyire nem élnek ennél sokkal tovább. Megáll a szívünk. Amikor ezt olvasod, én már halott leszek. Biztos lehetsz benne, hiszen végignézted, ahogy egy két embernek is elég nagy koporsót bedobnak egy lyukba. De Susan, kedvesem, sose feledd: az igazi koporsóm a Hold körül kering. Úgy néz ki, mint egy repülő teáscsésze. Egy rövid időre visszaadták nekem a világot, és téged is. Amikor legutóbb megosztottam veled az általam ismert igazságot, vagy legalábbis elmondtam valakinek, aki úgy nézett ki, mint te, 177

otthagytál. Lehet, hogy az nem te voltál és talán én se én voltam, de nem merem, még egyszer megkockáztatni. Úgyhogy leírom ezt az egészet, és a papírjaimmal együtt megkapod, ha már nem leszek. Vigyázz magadra. Lehet, hogy szívtelen, érzéketlen, elgépiesedett szemétládák egytől egyig, akik csak élősködnek az emberiség maradékának elméjén. Mégis hálás vagyok nekik. Nemsokára meghalok. De az utolsó húsz percben éltem át életem legszebb éveit.

178

LAPOK EGY CIPŐDOBOZBAN TALÁLT NAPLÓBÓL, AMIT EGY GREYHOUND-BUSZON FELEJTETTEK, VALAHOL FÉLÚTON AZ OKLAHOMAI TULSA ÉS A KENTUCKYI LOUISVILLE KÖZÖTT 28-a, hétfő Azt hiszem, már elég régóta követem Scarletet. Tegnap Las Vegasban jártam. Ahogy átvágtam egy kaszinó parkolóján, találtam egy képeslapot. Egy szót írtak rá, karmazsinvörös rúzzsal. Egyetlen szót: Emlékezz. A képeslap másik oldala egy montanai autópályát ábrázolt. Nem emlékszem, pontosan mire is kéne emlékeznem. Most úton vagyok, észak felé autózom. 29-e, kedd Montanában vagyok, de az is lehet, hogy Nebraskában. Ezt egy motelben írom. Szél kóstolgatja kintről a szobám, és motelkávét iszom, ahogy holnap és holnapután este is ezt fogom. Ma egy kisvárosi étkezdében hallottam, amint valaki kiejti a nevét. – Scarlet úton van – mondta a férfi. Közlekedési rendőr volt, amikor közelebb húzódtam hozzá és hallgatózni kezdtem, témát váltott. Egy frontális karambolról beszélt. Az üvegcserép úgy csillogott az aszfalton, mint a gyémánt. Udvariasan „hölgyem”-nek szólított. 30-a, szerda – Nem is a munka miatt olyan rossz – mondta a nő. – Hanem attól, ahogy az emberek bámulnak. – Didergett. Nem ilyen hideg estéhez volt öltözve. – Scarletet keresem – mondtam neki. Megszorította a kezem, majd nagyon finoman az arcomhoz ért. – Ne add fel, szivi – mondta. – Ha majd készen állsz, megtalálod. – Ezzel elsasszézott az utcán. Már nem egy kisvárosban voltam. Talán Saint Louisban. Honnan tudhatja az ember biztosan, hogy Saint Louisban van? Kerestem valamiféle ívet, valamit, ami összekötné keletet és nyugatot, de ha volt is, én nem találtam meg. Később átkeltem egy folyón. 31-e, csütörtök Fekete áfonya nőtt vadon az út mentén. Az egyik bokron piros cérnaszál akadt fenn. Félek, hogy olyasmit keresek, ami már nem létezik. Talán soha nem is létezett. Ma egy sivatagi étkezdében beszéltem egy nővel, akit egyszer szerettem. Régóta ő ott a pincérnő.

179

– Azt hittem, én vagyok a cél – nézett rám. – De úgy tűnik, hogy én is csak egy megálló voltam. Nem tudtam semmi olyat mondani, amitől jobb lett volna. Meg se hallotta. Inkább azt kellett volna megkérdeznem tőle, hogy tudja-e, hol van Scarlet. 32-e, péntek Múlt éjjel Scarlettel álmodtam. Hatalmas volt és vad, rám vadászott. Az álmomban tudtam, hogy néz ki. Amikor felébredtem, egy kisteherautóban találtam magam, ami valahol az út szélén parkolt. Egy férfi az ablakon keresztül rám villantotta zseblámpáját. „Uram”-nak szólított és elkérte a személyimet. Megmondtam neki, hogy szerintem ki vagyok, és hogy kit keresek. Csak nevetett, és a fejét rázva elsétált. Valami dalt dudorászott, amit nem ismertem. Délnek indultam a kisteherrel, bele a reggelbe. Néha attól félek, hogy ez az egész kezd mániává válni. Ő gyalogol. Én vezetek. Miért van az, hogy mégis mindig annyival előttem jár? 1-je, szombat Találtam egy cipődobozt, abban tartom a dolgaimat. Egy jacksonville-i McDonald’sben ettem egy sajtos McRoyale-t meg ittam egy csokis turmixot, aztán fogtam a dobozt, és kiöntöttem belőle mindent magam elé az asztalra: a piros cérnaszálat az áfonyabokorról; a képeslapot; egy polaroid fotót, amit valami édeskömény-illatú pusztában találtam a Sunset Boulevard mellet (két lány van rajta, lopva sugdolóznak, az arcuk elmosódott); egy hangkazettát; egy kis üveg arany csillámport, amit Washington, D. C.-ben kaptam; könyvekből és magazinokból kitépett lapokat. Egy zsetont valami kaszinóból. Ezt a naplót. – Ha az ember meghal –, szólalt meg egy sötét hajú nő a szomszéd asztalnál – most már gyémántot is csinálhatnak belőle. Ilyen a tudomány. Én azt akarom, hogy így emlékezzenek rám. Ragyogni akarok. 2-a, vasárnap A kísérteteket vezető ösvények régi szavakkal íródtak a tájra. Ők nem az államok közötti autópályákat választják, inkább gyalogolnak. Vajon most én is ezen az úton haladok? Néha úgy tűnik, mintha az ő szemével látnék. Néha úgy érzem, mintha az én szememmel látna. Most Wilmingtonban vagyok, Észak-Karolinában. Ezt egy elhagyatott tengerparton írom, közben a napfény csillog a tenger felszínén, és szörnyen egyedül érzem magam. Mindig útközben találjuk ki, hogy mi legyen. Nem igaz? 3-a, hétfő Éppen Baltimore-ban voltam, egy járdán álldogáltam a szemerkélő esőben, és azon gondolkodtam, hogy hová is tartok. Mintha Scarletet láttam volna egy kocsiban, ahogy felém jön. Az anyósülésen ült. Az arcát nem láttam, de a haja 180

vörös volt. a nő, aki a rozoga kisteherautót vezette, kövér volt és vidám, a haja meg hosszú és fekete. A bőre sötét. Aznap éjjel egy ismeretlen férfi házában aludtam. Amikor felébredtem, azt mondta: – Bostonban van. – Ki? – Akit maga keres. Megkérdeztem, honnan tudja, de nem árulta el. Egy idő után megkért, hogy távozzak, és nemsokára távoztam is. Haza akarok menni. Ha tudnám, hol van, mennék is. Ehelyett útnak indulok. 4-e, kedd Amikor délben átkeltem Newarkon, láttam New York csúcsát, amit már eleve bepiszkított a levegőben szálló por, de egy vihar most tényleg éjsötétre színezte át. Mintha világvége lett volna. Szerintem a világvége fekete-fehér lesz, mint azok a régi filmek. (Szénfekete haj, édesem, és hófehér bőr.) Talán amíg vannak színészek, addig nincs veszve minden. (Ajkak, vérvörös ajkak, emlékeztetem magam állandóan.) Kora este értem Bostonba. Azon kapom magam, hogy a tükörben, tükröződésekben is őt keresem. Egyes napokon eszembe jut, hogy milyen volt, amikor a fehérek megérkeztek erre a földre, és a feketék láncra verve botladoztak partra. Eszembe jut, hogy milyen volt, amikor a rézbőrűek megérkeztek erre a földre, és a föld még fiatal volt. Eszembe jut, milyen volt, amikor ez a föld magányosan terült el. – Hogy adhatnánk el az édesanyánk? – Így reagáltak az első emberek, amikor azt kérték tőlük, hogy adják el a földet a talpuk alól. 5-e, szerda Tegnap éjjel beszélt hozzám. Biztos, hogy ő volt. Épp egy metairie-i telefonfülke mellett haladtam el, Los Angelesben. Csengeni kezdett, felvettem a kagylót. – Jól vagy? – szólt bele egy hang. – Ki beszél? – kérdeztem. – Lehet, hogy rossz számot hívott. – Lehet – mondta. – De jól vagy? – Nem tudom – mondtam. – Tudd, hogy van, aki szeret – mondta. Tudtam, hogy ez csak ő lehet. Meg akartam neki mondani, hogy én is szeretem, de addigra már letette a telefont. Már ha ő volt. Csak egy pillanatig tartott az egész. Lehet, hogy téves hívás volt, de nem hiszem. Már annyira közel járok. Egy pokrócon holmikat áruló hajléktalantól veszek egy képeslapot, ráírom, hogy Emlékezz, rúzzsal, hogy soha az életben ne felejtsem el, de feltámad a szél és magával sodorja, úgyhogy azt hiszem, most akkor én tovább is állok. 181

HOGYAN BESZÉLGESSÜNK BULIN CSAJOKKAL – Gyerünk már – mondta Vic. – Remek lesz – Nem, nem lesz az – ellenkeztem, bár tudtam, hogy ezt a csatát már órákkal korábban elveszítettem. – Frankó lesz – ismételte századszor is Vic. – Csajok! Csajok! Csajok! – Nevetett fel hófehér fogait kivillantva. Mindketten ugyanabba a dél-londoni fiúiskolába jártunk. Bár hazugság lenne azt állítani, hogy nem volt tapasztalatunk a lányokkal – Vicnek több nője is volt, míg én a húgom három barátnőjével is csókolóztam –, azt hiszem, esetünkben tökéletesen igaznak bizonyul az az állítás, hogy mindketten elsősorban fiúkkal beszéltünk, érintkeztünk és igazán őket értettük meg. Nos, legalábbis én. Nehéz valaki más nevében beszélni, és Vicet már harminc éve nem láttam. Nem vagyok biztos benne, hogy ha most találkoznánk, bármit is tudnék neki mondani. Mellékutcákon sétáltunk, amelyek koszos útvesztőkként kanyarogtak az East Croydon állomás mögött, Vicnek az egyik haverja említette a házibulit, és ő eltökélte, hogy elmegy, akár tetszik ez nekem, akár nem, márpedig nekem nem tetszett. A szüleim azonban azon a héten elutaztak egy konferenciára, és én Vicnél vendégeskedtem, szóval vele tartottam mindenhová. – Csak beszélgetned kell velük – mondta. – Azt hiszem, az az utca lesz ott a végén. – Vidáman előre intett, meglóbálva a szatyrot az üveggel. – Nem tudod biztosan? – Alison ugyan eligazított és mindent leírtam egy darab papírra, de az előszobaasztalon hagytam. Nem számít, minden frankó. Megtalálom. – Hogyan? – Lassan remény töltött el. – Végigsétálunk az úton – magyarázta, mintha egy hülye gyereknek beszélne –, és keressük a bulit. Nem olyan bonyolult. Nézelődtem minden felé, de sehol nem láttam házibuli jelét: csak keskeny házakat a lebetonozott első kertekben rozsdásodó autókkal vagy biciklikkel, meg koszos üvegű újságárus bódékat, amelyek idegen fűszerek szagát árasztották, és mindent árultak a szülinapi lapoktól a használt képregényeken át olyan magazinokig, amelyek annyira pornográfok voltak, hogy csak befóliázva tették ki őket. Ott voltam, amikor egyszer Vic egy ilyen magazint a pulóvere alá csúsztatott, de a tulaj még a bolt előtt elkapta és visszavette tőle. – Neked könnyű – mondtam. – Rád tapadnak a nők. Neked nem is kell ténylegesen beszélgetned velük. – Ez volt az igazság; Victől elég volt egy csibészes vigyor és máris tetszése szerint választhatott a felhozatalból. – Á, nem úgy van az. Csak beszélned kell. Amikor a húgom barátnőit megcsókoltam, előtte nem beszélgettem velük. A közelben voltak, amíg a testvérem másutt csinált valamit, és besodródtak az

182

érdeklődési körömbe, így megcsókoltam őket. Nem emlékszem semmifajta beszédre. Nem tudtam, mit mondhatnék a lányoknak, és ezt Vicnek is megemlítettem. – Csak lányok – felelte. – Nem egy másik bolygóról jöttek. Ahogy követtük az útkanyarulatot, a reményeim, hogy nem találjuk meg a bulit, kezdtek halványodni: egy előttünk álló házból halk, ütemes zaj, falak és ajtók által tompított zene hallatszott ki. Este nyolc volt, nem olyan korai időpont, ha még nem vagy tizenhat éves, mi pedig nem voltunk azok. Még nem. Az én szüleim mindig szerették tudni, merre járok, de nem hiszem, hogy Vic ősei ennyire odafigyeltek volna. Ő volt a legkisebb öt fiú közül: ez már önmagában varázslatosnak tűnt nekem, akinek csak két húga volt, amitől egyszerre éreztem magam különlegesnek és magányosnak is. Amióta az eszem tudom, mindig is egy fiútestvért szerettem volna. Amikor tizenhárom éves lettem, már nem kívántam minden meglátott hullócsillagnál vagy az első csillagnál, de amíg igen, addig mindig egy fivérre gondoltam. Végigmentünk a kerti ösvényen; a kőlapok egy sövény és egy magányos rózsabokor között vezettek fel a kavicsokkal kirakott homlokzatú házig. Becsöngettünk, és egy fiatal lány nyitott ajtót. nem tudnám megmondani, hány éves lehetett, és ez egyike volt azon dolgoknak, amiket kezdtem utálni bennük: gyerekként fiúk és lányok ugyanazzal a sebességgel haladunk az időben, ugyanúgy ötévesek vagyunk, vagy hét, vagy tizenegy. Aztán egy nap bekövetkezik a törés, a lányok előrerohannak mellettünk a jövőbe, és hirtelen mindent tudnak: menstruálnak, mellük nő, sminkelnek, és hogy még mi mindent csinálnak, csak isten tudja, mert én biztosan nem. a biológia tankönyvekben szereplő ábrák nem adhattak arra választ, hogy milyen érzés fiatal felnőttnek lenni. Vic meg én nem voltunk fiatal felnőttek, miközben a korunkbeli lányok már azok voltak, és kezdtem gyanítani, hogy ha már minden nap kell borotválkoznom, és nem csak pár hetente, még akkor is jócskán le leszek maradva. A lány kérdőn nézett ránk. – Helló? – Alison barátai vagyunk – mondta Vic. A csupa szeplő, narancssárga hajú és ördögi mosolyú Alisonnal Hamburgban, egy német csereúton találkoztunk. A csereút szervezői néhány lányt küldtek velünk az egyik helyi lányiskolából, hogy kiegyensúlyozzák a nemek arányát. A velünk nagyjából egykorú lányok rekedt hangúak és viccesek voltak, felnőttnek tűnő pasikkal, akiknek autójuk, munkájuk és motorjuk volt, és – mint az egyik görbe fogsorú, szőrmekabátos lány esetében, aki szomorúan beszélgetett velem az egyik hamburgi buli végén, természetesen a konyhában – feleségük meg gyerekük. – Ő nincs itt – felelte a lány az ajtóban. – Alison nincs. – Nem probléma – vigyorodott el könnyedén a barátom. – Én Vic vagyok. Ő pedig Enn. – egy pillanattal később a lány már vissza is mosolygott rá. Vic

183

előhúzta a műanyag szatyorból az üveg fehérbort, amit a szülei konyhaszekrényéből nyúlt le. – Ezt hova tegyem? A lány ellépett az útból, és beengedett minket. – A konyha hátul van – mondta. – Tegyétek az asztalra a többi üveg közé. – Aranyszőke, hullámos hajával gyönyörű volt. Az előszoba félhomálya ellenére is láttam, hogy gyönyörű. – És téged hogy hívnak? – kérdezte Vic. Stella volt a neve, mire Vic csibészesen kivillantotta fehér fogsorát, majd azt mondta neki, hogy ez a legszebb név, amit valaha hallott. Sima modorú szemétláda. És még rosszabb volt, hogy úgy mondta, mintha komolyan is gondolná. Vic hátrament letenni a bort a konyhába, én meg benéztem a nappaliba, ahonnan a zene szólt. Odabent többen táncoltak, és Stella is csatlakozott hozzájuk; egyedül vonaglott a zenére, én pedig figyeltem. Ez a punk korai időszakában történt. A saját lemezlejátszóinkon az Advertstől, a Jamtől, a Stranglerstől, a Clashtől és a Sex Pistolstól játszottunk számokat. Mások buliján ELO-t, 10cc-t vagy akár Roxy Musicot is lehetett hallani. Talán némi Bowie-t, ha szerencséd volt. A német csereút alatt az egyetlen lemez, ami mindenkinek tetszett, Neil Young Harvestje volt és a „Heart of Gold” című száma, ami refrénként átszőtte az utunkat: Átszeltem az óceánt egy aranyszívért… A nappaliban játszott számot nem ismertem fel. Kicsit hasonlított a német elektropop banda, a Kraftwerk zenéjére, és egy kicsit arra a lemezre is, amit a legutóbbi szülinapomra kaptam, a BBC Radiophonic Workshopjára a furcsa zörejekkel. A zenének jó ritmusa volt, és vagy fél tucat lány mozgott rá ütemesen, bár én csak Stellát figyeltem. Ragyogott. Vic bement mellettem a szobába. Egy doboz sört tartott a kezében. – Hátul van pia a konyhában – mondta. Odament Stellához és beszélgetni kezdett vele. Nem hallottam a zenétől, hogy miről, de tudtam, hogy abban a beszélgetésben nekem nincs keresnivalóm. Nem szerettem a sört, akkor még nem. Hátramentem, hogy megnézzem, vane valami kedvemre való. A konyhaasztalon egy üveg Coca-Cola állt, töltöttem magamnak egy nagy műanyag pohárba, de nem mertem semmit se mondani annak a két lánynak, akik a félhomályos konyhában beszélgettek. Élénkek és nagyon helyesek voltak. Mindkettőnek sötét bőre, fényes haja és filmsztárokéhoz hasonló ruhája volt, idegen akcentussal beszéltek, és egyikük sem tartozott az én súlycsoportomba. A kólával a kezemben körbejártam. A ház hosszabb, nagyobb és zegzugosabb volt, mint ahogy kívülről látszott, nem az a „két szoba lent, két szoba fent” típus, aminek képzeltem. A szobákban alig volt fény – kétlem, hogy találtam volna 40 wattosnál erősebb égőt az egész épületben –, és mindegyikben, amit megnéztem, volt valaki; az emlékeim szerint csak lányok. Az emeletre nem mentem fel. 184

A télikertben észrevettem egy egyedül lévő lányt. Hosszú és egyenes haja olyan világos volt, hogy szinte már fehérnek tűnt. Egy üvegasztal mellett ült, összekulcsolt kézzel, és kifelé bámult a kertbe, a lassan leszálló sötétbe. Mintha máshova vágyna. – Leülhetek ide? – kérdeztem, a poharammal intve. Bólintott, majd vállat vont, mutatván, hogy neki aztán mindegy. A télikert ajtaja előtt Vic sétált el Stellával beszélgetve, egy pillanatig nézte, ahogy félénken és feszélyezetten ülök az asztalnál, majd kezével beszélő szájat utánzott. Beszélj. Na ja. – Idevalósi vagy? – kérdeztem a lányt. Megrázta a fejét. Mélyen dekoltált ezüstös felsőt viselt, és megpróbáltam nem megbámulni a melleit. – Hogy hívnak? – kérdeztem. – Én Enn vagyok – Nekem Wain Wainje a nevem – felelte. Vagy valami ilyesmit. – A második. – Ez, hm… Ez elég furcsa név. Rám nézett hatalmas, üveges szemével. – Azt mutatja, hogy az ősöm is Wain volt, és neki kell jelentenem. Nem szaporodhatok. – Aha. Ja. Az talán egy kicsit korai is lenne, nem? Kezeit az asztal fölé emelte és széttárta ujjait. – Látod? – A bal kezének kisujja görbe volt, a tetején pedig kettévált két kisebb ujjbeggyé. Apró testi fogyatékosság. – Amikor befejeztek, dönteniük kellett, hogy megtartsanak vagy eltávolítsanak. Szerencsém volt, hogy ez a döntés nálam merült fel. Most utazgathatok, míg tökéletesebb nővéreim békésen otthon maradnak. Ők voltak az elsők. Én vagyok a második. Hamarosan vissza kell térnem Wainhez, és elmesélni neki, miket láttam. Az összes benyomásomat erről a te helyedről. – Hát, én valójában nem Croydonban élek – mondtam. – Nem vagyok idevalósi. – Azon töprengtem, vajon amerikai-e. Fogalmam sem volt, miről beszélt. – Ahogy mondod – értett egyet –, egyikünk sem idevalósi. – Hatujjas balkezét a jobb alá csúsztatta, mintha elrejtené. – Azt hittem, nagyobb, tisztább és színesebb. De még így is egy kis ékkő. Ásított, jobb kezével fedte el a száját, csak egy percre, mielőtt visszaengedte az ölébe. – Elfáradtam az utazástól, néha azt kívánom, bárcsak vége lenne. Rióban a karnevál idején láttam őket egy hídon; aranyszínűek, magasak, rovarszeműek, szárnyasok és lelkesek voltak, majdnem odafutottam üdvözölni őket, mielőtt rájöttem, hogy csak jelmezbe öltözött emberek. Azt mondtam Hola Coltnak, „Miért próbálnak úgy kinézni, mint mi?”, mire Hola Colt azt felelte, „Mert utálják magukat, a rózsaszín és barna mindenféle árnyalatait és a kis méreteiket”. Most én is ezt élem át, pedig még fel se nőttem. Olyan, mint a gyerekek vagy tündék világa. – Majd elmosolyodott és azt mondta: - Jó, hogy egyikük sem látta Hola coltot. – Hm – mondtam. – Akarsz táncolni? 185

Azonnal megrázta a fejét. – Nem szabad – mondta. – Nem tehetek semmit, ami kárt tenne bennem. Wainé vagyok. – Akkor esetleg szeretnél valamit inni? – Vizet – felelte. Visszamentem a konyhába, egy poharat megtöltöttem csapvízzel, magamnak pedig öntöttem még egy kólát. A konyhából az előszobába mentem, majd onnan a télikertbe, de az már üres volt. Azon tűnődtem, hogy a lány a vécére ment-e, és hogy meggondolja-e magát a tánccal kapcsolatban később. Visszasétáltam a nappaliba és bekukkantottam. A helyiség kezdett megtelni. Több lány táncolt, és néhány srác is, akiket nem ismertem, de pár évvel idősebbnek tűntek, mint mi Vickel. A pasik és a csajok megtartották a távolságot, de Vic Stella kezét fogta tánc közben, amikor pedig a dal véget ért, átölelte, természetesen, szinte birtoklón, hogy biztosítsa, senki nem furakszik közéjük. Eszembe jutott, hogy a lány, akivel a télikertben beszélgettem, talán felment az emeletre, mert a földszinten sehol sem láttam. Átsétáltam a másik nappaliba, ami a táncoló emberekkel teli szobán túl, az előszoba másik oldalán nyílt, és lezökkentem a kanapéra, ahol már ült egy lány. Sötét, rövidre vágott, egyenes szálú haja volt, és idegesnek tűnt. Beszélj, biztattam magam. – Hm, ez a pohár víz nálam maradt – mondtam. – Kéred? Bólintott, majd kinyújtotta kezét, és elvette a poharat, nagyon óvatosan, mintha nem szokott volna dolgok elvételéhez, mintha sem a szemében, sem a kezében nem bízna. – Imádok turistáskodni – mondta és tétován elmosolyodott. Rés volt a két első foga között, és úgy hörpintette a csapvizet, mint a felnőttek a finom bort. – Az utolsó utazás alkalmával napozni mentünk, és a naptűz úszómedencékben úszkáltunk a bálnákkal. Hallgattuk a történeteiket és megborzongtunk a külsőbb részek hidegében, majd beljebb úsztunk, ahol a hőség tombolt és megnyugtatott minket. Vissza akartam menni. Akkor vissza akartam menni. Annyi minden van, amit még nem láttam. Ehelyett világra jöttünk. Szereted? – Mit? Lazán körbeintett a szobában a kanapé, a fotelek, a függönyök, a használaton kívüli kandalló felé. – Rendben van, azt hiszem. – Megmondtam nekik, hogy nem akarom meglátni a világot – mesélte. – A tanár-szülőmet nem hatotta meg. „Sokat kell tanulnod”, figyelmeztetett. „Többet tudnék tanulni a napon, ha ismét oda mennék. Vagy a mélyben. Jessa hálókat sző a galaxisok között. Én is azt akarom csinálni.” – De nem lehetett vitatkozni vele, és világra jöttem – folytatta sóhajtva. – A tanár-szülő elnyelt és itt teremtem, egy kalciumvázra aggatott, bomló húsdarabban megtestesülve. Ahogy testet öltöttem, magamban mélyen mindenféle dolgokat éreztem remegni és pumpálni és bugyogni. Ez volt az első 186

tapasztalatom a levegő szájon át történő kitolásával, menet közben a hangszálak rezegtetésével, és arra használtam, hogy elmondjam a tanár-szülőmnek, bárcsak meghalnék, amiről elismerte, hogy valóban ez az elkerülhetetlen kilépési stratégia a világból. Fekete rózsafüzérgyöngyök fogták körbe csuklóját és velük játszadozott beszéd közben. – De van tudás a húsban – tette hozzá –, és eltökélt vagyok, hogy tanuljak belőle. Már a kanapé közepén, szorosan egymás mellett ültünk. Úgy döntöttem, ideje átölelnem, de csak amolyan véletlenszerűen. Kinyújtom a karomat a kanapé háttámláján, és lassan lecsúsztatom, amíg hozzá nem érek. – A dolog a folyadékkal a szemekben, amikor a világ elhomályosul – mondta tovább. – Senki nem beszélt róla nekem és még mindig nem értem. Megérintettem a Sóhaj ráncait, tachion hattyúkkal lüktettem és szálltam, de még mindig nem értem. Nem ő volt a legcsinosabb csaj, de elég helyesnek tűnt, és mindenesetre lány volt. Hagytam, hogy karom lecsússzon egy kicsit, kísérletképpen, amíg házzá nem ért a hátához, és ő nem mondta, hogy vegyem el. Vic szólt az ajtóból. Stellát átölelve állt ott, és felém intett. Próbáltam tudomására hozni fejrázással, hogy dolgom van, de ismét szólított, ezért kelletlenül felkeltem a kanapéról és odasétáltam. – Mi van? – Hát. Hm. A buli – mondta Vic bocsánatkérően. – Ez nem az, amire én gondoltam. Beszélgettünk Stellával és rájöttem. Nos, végül is elmagyarázta. Egy másik buliban vagyunk. – A francba. Bajban vagyunk? Mennünk kell? Stella megrázta a fejét. Vic lehajolt és lágyan szájon csókolta. – Boldog vagy, ugye, hogy itt vagyok veled, kedves? – Tudod, hogy az vagyok – felelte a lány. Vic újra rám nézett, kivillantotta fehér mosolyát: csibészes, szeretnivaló, egy kicsit Minden Hájjal Megkent Fickó, egy kicsit simlis Szőke Herceg. – Ne aggódj. Amúgy is mindannyian turisták itt. Valami csereprogram, igaz? Mint amikor Németországba mentünk. – Tényleg? – Enn. Beszélgetned kell velük. Ez azt is jelenti, hogy figyelni is kell rájuk. Érted? – Ezt csináltam. Már beszéltem néhányukkal. – És jutsz valamire? – Jutottam, amíg ide nem hívtál. – Bocs. Csak szólni akartam. Okés? Megveregette a karomat, és elsétált Stellával, fel az emeletre. A lényeg, hogy az összes lány a buli félhomályában bájosnak tűnt: mindnek tökéletes arca volt, de még fontosabb, hogy rejlett valami furcsa az arányaikban, 187

különcségükben vagy tulajdonságaikban, ami megkülönböztette őket az üres szépségű kirakati bábutól. Stella volt a leghelyesebb mind közül, de ő persze Vicé volt, és együtt mentek fel az emeletre. A dolgok már csak így mentek mindig. Már többen ültek a kanapén és a lánnyal beszélgettek, akinek rés volt a fogai között. Valaki elmesélt egy viccet, és mind nevettek. Ahhoz, hogy ismét mellé ülhessek, közéjük kellett volna furakodnom, de nem úgy nézett ki, mintha visszavárna, vagy érdekelné, hogy eltűntem, ezért kimentem az előszobába. Vetettem közben egy pillantást a táncosokra, és azon tűnődtem, vajon honnan jöhet a zene. Sehol sem láttam lemezlejátszót vagy hangfalakat. Az előszobából visszabattyogtam a konyhába. A konyha jó hely minden házibuliban. Sohasem kell kifogás ahhoz, hogy miért van ott az ember, és most az volt a jó, hogy ezen a partin senki anyukájának nem láttam nyomát. Megnéztem a különböző üvegeket és dobozokat az asztalon, és egy ujjnyi Pernod-t töltöttem a műanyag poharam aljába, amire még kólát öntöttem. Pár jégkockát dobtam bele és élveztem az ital cukorkabolt ízét. – Mit iszol? – kérdezte egy lány. – Pernod-t – feleltem. – Ánizsízű ital, csak alkoholos. – Nem árultam el, hogy csak azért próbáltam ki, mert hallottam egy Velvet Underground koncertlemezen, hogy valaki a tömegből Pernod-t kért. – Kaphatok én is egyet? – Kitöltöttem még egy adagot, felöntöttem kólával és odanyújtottam neki. A haja rézvörös volt, göndör fürtökben tekeredett a fején. Nem az a hajviselet, amit manapság gyakran lehet látni, de akkoriban nagy népszerűségnek örvendett. – Hogy hívnak? – kérdeztem. – Triolett – felelte. – Csinos név. mondtam, bár nem voltam benne biztos. Ő maga azonban csinos volt. – Egy versforma – mondta büszkén. – Mint én. – Egy vers vagy? Elmosolyodott, majd lesütötte szemét és elfordult, mint aki szégyenlős. A profilja majdnem teljesen lapos volt, tökéletes görögös orral, amely egyenes vonalban futott le a homlokától. Az iskolai színpadon előző évben az Antigonét adtuk elő – amiben én voltam a hírnök, aki Kreónnak elhozza Antigoné halálhírét –, és a fél arcunkat eltakaró maszkokat viseltük, amik ugyanilyenné tették a kinézetünket. Az arcát nézve a színdarabra gondoltam, és Barry Smith nőrajzai jutottak eszembe a Conan-képregényekből. Őt évvel később a preraffaelitákra gondoltam volna, Jane Morrisra és Lizzie Siddalra, de akkor még csak tizenöt voltam. – Egy vers vagy? – ismételtem. Beharapta az alsó ajkát.

188

– Ha akarod. Vers vagyok, vagy egy minta, vagy egy emberfaj, aminek a világát elnyelte a tenger. – Nem nehéz egyszerre három dolognak lenni? – Téged hogy hívnak? – Enn. – Szóval Enn vagy – szögezte le. – És férfi. És kétlábú. Nem nehéz egyszerre három dolognak lenni? – De ezek nem különböző dolgok. Úgy értem, nem ellentmondásosak. – Ezt a szót gyakran olvastam, de még sosem mondtam ki hangosan azon este előtt, és rossz helyen hangsúlyoztam. Ellentmondásosak Áttetsző, fehér, selymes anyagból készült ruhát viselt. A szeme halványzöld volt; ez a szín ma már színezett kontaktlencséket juttatna eszembe, de harminc évvel ezelőtt mások voltak a dolgok. Emlékszem, ahogy az emeleten lévő Vicen és Stellán tűnődtem. Mostanra már biztosan az egyik hálószobában voltak, és annyira irigyeltem Vicet, hogy szinte fájt. Mindazonáltal egy lánnyal beszélgettem, még ha értelmetlen dolgokról is, és még ha igazából nem is Triolettnek hívták (az én generációm nem kapott hippi neveket: a Szivárványok, Napsugarak és Holdak csak hat-hét-nyolc évesek voltak akkor). A lány ismét megszólalt: – Tudtuk, hogy hamarosan vége lesz, ezért egy versbe sűrítettünk mindent, hogy elmondjuk az univerzumnak, kik voltunk és miért voltunk itt, hogy mit mondtunk és tettünk, mit gondoltunk és álmodtunk, mire vágyakoztunk. Szavakba csomagoltuk álmainkat és megmintáztuk őket, hogy örökké éljenek, elfeledhetetlenül. Ezután szakadatlan áramlásként küldtük el a verset, hogy várjon egy csillag szívében, és pulzálásain-kitörésein keresztül sugározza az üzenetét az elektromágneses spektrumon át, amíg el nem jön az idő az ezer naprendszernyire lévő világokban, hogy a mintát dekódolják, elolvassák és újra vers legyen. – És akkor mi történt? Rám nézett zöld szemeivel, mintha csak kibámult volna a saját Antigonémaszkja mögül, de mintha halványzöld szemei csak egy másik, mélyebb részei lettek volna a maszknak. – Nem hallhatsz egy verset anélkül, hogy meg ne változtatna – közölte. – Meghallották, és meghódította őket. Birtokba vette és belakta mindannyiukat, a ritmusa a gondolkodásmódjuk része lett, a képei végleg megváltoztatták metaforáikat. A verssorai, a szemléletmódja, a vágyódásai az életük részei lettek. Egy generáció múlva a gyermekeik már úgy születtek, hogy ismerték a verset, és előbb-utóbb, de a dolgok rendje szerint inkább előbb, nem született több gyermek. Nem volt már rájuk szükség. Csak a vers volt, amely hatalmába kerítette a húst, sétált és kiterjesztette magát az ismeret végtelenjébe. Közelebb húzódtam hozzá, hogy érezzem, amint a lábam az övéhez nyomul. Úgy tűnt, szívesen fogadja, mert a kezét kedvesen a karomra tette, és éreztem, ahogy mosoly árad szét arcomon. 189

– Vannak helyek, ahol örömmel fogadnak – mondta Triolett –, és helyek, ahol kártékony gyomként vagy betegségként tekintenek ránk, amit azonnal karanténba kell zárni és megsemmisíteni. De hol ér véget a fertőzés és hol kezdődik a művészet? – Nem tudom – feleltem, még mindig mosolyogva. Hallottam, hogy az ismeretlen zene pulzál és szétárad és dübörög a nappaliban. Felém hajolt és… azt hiszem, megcsókolt. Azt hiszem. Ajkait mindenesetre az enyémekhez préselte, aztán elégedetten hátradőlt, mintha magáénak jelölt volna. – Szeretnéd hallani? – kérdezte, és én bólintottam, bizonytalanul az iránt, hogy mit is ajánl nekem, de biztosan abban, hogy bármire szükségem van, amit nekem akar adni. Valamit elkezdett suttogni a fülembe. Ez a legfurcsább dolog a költészettel kapcsolatban – tudod, hogy költészet, még ha nem is beszéled a nyelvet. Hallhatod Homérosz görög szövegeit anélkül, hogy egy szót is értenél belőle, mégis tudod, hogy költészet. Hallottam lengyel verseket és inuit verseket, és a tudás nélkül is tudtam, hogy mik. Az ő suttogása is ilyen volt. Nem ismertem a nyelvet, de szavai átmostak, minden ízemben, és az agyamban üveg- és gyémánttornyok képét láttam; embereket halványzöld szemekkel; és minden egyes szótag mögött megállíthatatlanul éreztem az óceán hajthatatlan térnyerését. Lehet, hogy rendesen megcsókoltam. Nem emlékszem. Azt tudom, hogy ezt akartam tenni. De egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Vic ráz hevesen. – Gyerünk! – kiabált. – Gyorsan! Gyerünk! A fejemben ezer mérföldről kezdtem visszatérni. – Idióta! Gyerünk! Mozdulj már! – mondta és szitkozódni kezdett. Düh töltötte meg hangját. Aznap este első alkalommal felismertem egy dalt a nappaliban játszottak közül. Egy szomorú szaxofonszólót folyékony akkordok zuhataga követett, egy férfi hangja énekelt gyilkos szövegeket a csend korszakának fiairól. Maradni akartam és hallgatni a dalt. – Még nem fejeztem be – mondta a lány. – Még több is van belőlem. – Bocs, édes – felelte Vic és már nem mosolygott. – Majd máskor – ezzel megragadott a könyökömnél fogva, és kirángatott, kicibált, kilökdösött a szobából. Nem álltam ellen. Tapasztalatból tudtam, hogy Vic a szart is képes kiverni belőlem, ha ezt veszi a fejébe. Általában nem tett ilyet, hacsak nem volt felindult vagy mérges, de ekkor mérges volt. kirángatott az előszobába. Ahogy kitárta az ajtót, még utoljára visszanéztem a vállam felett, abban a reményben, hogy meglátom Triolettet a konyhaajtóban, de nem volt ott. Észrevettem viszont Stellát a lépcső tetején. Meredten nézte Vicet, én pedig az ő arcát. Harminc évvel ezelőtt történt. Sok dolgot elfeledtem és még el is fogok, a végén meg majd mindent, de mégis, az egyetlen bizonyosságom a halálon túli életről nem 190

zsoltárokra vagy himnuszokra támaszkodik, hanem erre az egy dologra: nem hiszem, hogy valaha is elfelejtem azt a pillanatot, vagy Stella arckifejezését, ahogy nézte, amint Vic elrohan tőle. Még halálom percében is emlékezni fogok rá. A ruhái rendezetlenek voltak, a sminkje elkenődött és a szeme… Ne akard feldühíteni az univerzumot. Fogadok, hogy egy dühös univerzum ilyen szemekkel nézne rád. Aztán futni kezdtünk, Vic és én, el a partitól, a turistáktól és a félhomálytól. Úgy futottunk, mintha villámló vihar járna a sarkunkban, vad fejetlenségben rohantunk végig a kusza utcákon, át a labirintuson, és nem néztünk vissza és nem álltunk meg, amíg csak ki nem fulladtunk. Akkor megálltunk és lihegtünk, képtelenek voltunk tovább futni. Mindenem fájt. Egy falnak támaszkodtam, Vic pedig hosszan, sugárban hányt a csatornába. Megtörölte a száját. – Ő nem volt… – félbehagyta a mondatot. Megrázta a fejét. Majd azt mondta: – Tudod… azt hiszem, van egy pont. Amikor olyan messzire mentél, ameddig csak mertél. És ha tovább mennél, már nem te lennél? Te lennél az, aki meglépi azt? Vannak dolgok, amiket nem tehetsz meg… Ez történt velem ma éjszaka. Azt hittem, értem, mit akar mondani. – Úgy érted, megdugni? – kérdeztem. Egyik ujját erősen a halántékomba bökte és durván megforgatta. Azon töprengtem, meg kell-e vele verekednem – és veszíteni –, de egy pillanat múlva leeresztette a kezét és mély, szaggatott hangot hallatva eltávolodott tőlem. Kíváncsian figyeltem és rájöttem, hogy sír: arca vörös volt, taknyos, és könnyek futottak végig rajta. Vic zokogott, szívtépően és természetesen, mint egy kisfiú. Rázkódó vállakkal elsétált tőlem, és végigsietett az utcán, így előttem volt, már nem láttam az arcát. Azon tűnődtem, mi történhetett a felső szobában, ami miatt így viselkedett, mi ijesztette meg ennyire, de lövésem sem volt. Az utcai lámpák lassan felgyulladtak, Vic előttem botorkált, míg én mögötte cammogtam a félhomályos utcán, a lábam egy vers ritmusára lépdelt, amit akárhogy próbáltam, nem tudtam visszaidézni, és soha többé nem leszek képes megismételni.

191

A CSÉSZEALJAK ELJÖVETELÉNEK NAPJA Aznap szálltak le a csészealjak. Több százan, aranyszínben, Némán lebegtek le az égből, akár nagy hópelyhek, És a Föld lakói dermedten Nézték ereszkedésüket, Kiszáradt szájjal várták, mi vár ránk belül És egyikük se tudta, itt leszünk-e még másnap De te észre se vetted, mert Az a nap, hogy eljöttek a csészealjak, a véletlen folytán Az a nap volt, hogy a sírok kiokádták halottaikat, És a zombik kinyomakodtak a puha földből, Vagy kitörtek, csoszogva és tompa tekintettel, megállíthatatlanul Jöttek felénk, élők felé, mi meg üvöltve rohantunk, De te észre se vetted ezt, mert A csészealjak napján, ami a zombinap is volt, és Ragnarök is, a televízió meg mutatott egy Hajót, ami holtak körméből, egy kígyóból és egy farkasból épült, Mind nagyobb, mint a képzelet. És az operatőr Nem tudott elég messze menni, és akkor előjöttek az istenek, De te észre se vetted őket, mert A csészealjak/zombi/csatázó istenek napon A zsilipkapuk átszakadtak És bennünket dzsinnek és koboldok borítottak be Ajánlottak kívánságot, csodát, örök életet És szépséget és okosságot és igaz Bátor szívet és arannyal teli zsákot Közben óriások rémisztgették A vidéket, és gyilkos méhek is, De neked fogalmad se volt minderről, mert Aznap, a csészealj-nap a zombi-nap A ragnarök és tündér-nap, aznap, Hogy nagy szél támadt És havazott, és a városok kristállyá fagytak, aznap, Hogy a növények kihaltak, a műanyag elbomlott, aznap, hogy A komputerek átálltak, a képernyők

192

Parancsoltak nekünk, aznap, hogy Az angyalok részegen és kábán támolyogtak ki a bárokból, És London összes harangja megszólalt, aznap, hogy Az állatok asszírul szóltak hozzánk, a jeti napon, A lobogó köpenyek és az Időgép Eljövetelének napján Te észre se vettél semmit, mert A szobádban ültél, nem csináltál semmit, Nem is olvastál, nem igazán, csak A telefont nézted, Hogy hívlak-e.

193

A NAPMADÁR (HMG-NEK MEGKÉSETT SZÜLETÉSNAPI AJÁNDÉKKÉNT) Jómódú, lármás társaság járt akkoriban a Gourmand Klubba. Ők aztán tudták, hogy kell élni… És persze enni. Szám szerint öten voltak. Kezdjük a sort Augustus IndiánToll McCoyjal, akiből testi adottságait tekintve három ember is kitelt volna – enni négy helyett evett, inni pedig legalább öt helyett. A Gourmand Klubot Augustus dédapja alapította, és az öreg mindent megtett, hogy a társadalmi munkába fektetett erőfeszítései kamatos kamattal térüljenek meg. Aztán ott volt Mandalay professzor, a madárcsontú, reszketeg, kísértetfehér jelenség. (Ki tudja, talán valóban kísértet volt; furcsább dolgok is történnek a nap alatt, nem igaz?) A professzor nem ivott mást, csak tiszta vizet, miközben gyerekadagokat csipegetett csészealj méretű tányérokról – de hát az élvezethez nincs szükség farkasétvágyra. Egy biztos: Mandalay soha egy falatot sem hagyott abból, amit elé tettek. Aztán ott volt Virginia Boote, a rettegett étel- és étteremkritikus, aki egykoron ritka szépség lehetett, ám mára csupán impozáns romja volt önmagának; ennek ellenére – vagy éppen ezért? – ironikus örömmel szemlélte önnön amortizációját. És ne feledkezzünk meg Jackie Newhouse-ról, aki szegről-végről Giacomo Casanova, a világhírű szívtipró, ínyenc, hegedűvirtuóz és párbajhős távoli leszármazottjának mondhatta magát. Newhouse, akárcsak neves őse, végigette az élet ínyencmenüjét, és közben (mintegy mellesleg) összetört jó néhány szívet. A sort Zebediás T. Hasslik zárta, az egyetlen nincstelen csavargó a gourmandnok illusztris társaságában; a találkozókra borotválatlanul botorkált be – rendesen egy üveg olcsó szesszel a kezében, amit barna papírzacskóba csavarva hurcolt magával –, fedetlen fővel, kabát nélkül. Sőt, olykor ing nélkül. Cserébe úgy tűnt el benne az étel, mint bőgőben a húszas. Augustus IndiánToll McCoy hangosan folytatta elmélkedését: – Egyszóval, drága barátaim, mindent megkóstoltunk, amit érdemes megkóstolni – mondta, és hangjában megrendült, szemrehányó szomorúság csendült. – Ettünk királykeselyűt, vakondokot és sziámi repülő rókát… Mandalay belepillantott a jegyzetfüzetébe. – A keselyűnek olyan íze volt, mint az oszlásnak indult fácánnak. A vakondokhús kiszáradt csigatetemre emlékeztetett. A denevér utóíze pedig meglepő hasonlatosságot mutatott a tengeri malacához, már ha utóbbit cukros ecetben pároljuk. – Kóstoltunk kakopót és óriáspandát.

194

– Ó, az a roston sült panda farhát! – sóhajtotta Virginia Boote, és megnyalta a szája szélét. – Több kihalt faj is került a tányérunkra – folytatta Augustus IndiánToll McCoy. – Példának okáért ettünk ősjégből olvasztott mamutot és patagóniai óriáslajhárt. – A mamutot pár évezreddel korábban kellett volna megkaparintanunk – vetette közbe Jackie Newhouse. – Mindenesetre már értem, miért haltak ki olyan gyorsan azok a szőrös dögök, miután az ember rákapott az ízükre. A magam részéről az úri élvezetek híve vagyok, de az első falat után a kansasi grillszósz jutott eszembe, és ara gondoltam, micsoda élmény volna a behemót bordája, ha friss és ropogós lenne. – A jégkorszak jégre tette, eegen – húzta a szót Zebediás T Hasslik, s egy ferde mosoly keretében elszíneződött és kopottas, ám meglepően ép fogsort villantott a többiekre. – Mégis amondó vagyok, hogy az igazi élvezet masztodon; mamutra csak akkor fanyalodott az ősember, ha nem sikerült masztodont fognia. – Ettünk tintahalat, nagy tintahalat és óriás tintahalat – sorolta Augustus IndiánToll McCoy komolyan. – Ettünk lemminget és tazmániai tigrist. Ettünk selyemmadarat, kerti sármányt és kínai pávát. Ettünk delfinhalat (ami nem tévesztendő össze az emlősállatok közé sorolandó delfinnel), óriás tengeri teknőst és szumátrai rinocéroszt. Egy szó mint száz: amit meg lehet kóstolni, mi megkóstoltuk. – Badarság! Több száz étel van, amit nem ettünk még – vágott közbe Mandalay professzor. – Vagy inkább több ezer. Gondoljatok a felfedezésre váró rovarfajok garmadára! – Ó, Manda – sóhajtott Virginia Boote. – Hisz te is tudod; egyik bogár olyan, mint a másik. Mindannyian több száz fajtát kóstoltunk. Egyedül a ganajtúró bogárnak volt egy kis bukéja. – Nem – rázta a fejét Jackie Newhouse –, amire te gondolsz, az a ganajgombóc. A bogár maga mellbevágóan ízetlen volt. Persze értem, hová akarsz kilyukadni. Megmásztuk az ínyencség cukorsüvegcsúcsait, búvárkodtunk az ízharmóniák rejtett mélységeiben. Gasztro-kozmonautákká ettük magunkat, akik az élvezetek új dimenzióiban kalandoznak. – Jól mondod, barátom – helyeselt Augustus IndiánToll McCoy. – A Gourmand Klub százötven éve minden hónapban megtartja hagyományos összejövetelét; így volt ez apám idején, a nagyapám idején, a dédnagyapám idején. Most mégis attól tartok, kénytelen leszek feloszlatni a társaságot, mivel semmi sem maradt, ami valamilyen formában ne került volna a tányérunkra, vagy ne kóstolták volna nemes elődeink. – Bárcsak itt lehettem volna a húszas években – ábrándozott fennhangon Virginia Boote –, amikor az emberhús is szerepelt az étlapon. Méghozzá legálisan!

195

– Csak miután köztörvényes tulajdonosát villamosszékbe ültették – emelte fel az ujját Zebediás T. Hasslik. – Szénné égették szerencsétlent; a húsa keményre sült és odakozmált. Nem csoda, hogy egyikünk sem kapott rá erre a csemegére, kivéve akinél eleve baj volt a felső emeleten. Ezeknek persze több se kellett, gondolhatjátok. – Áruld el, Zebi szívem – pillantott fel Virginia Boote, elnyomva egy ásítást –, miért beszélsz úgy, mintha magad is ott lettél volna? Hatvannál sem lehetsz több, ha csavargóéveidet duplán számítjuk, akkor sem. – Pedig azokat triplán is számíthatnánk – mosolygott Zebediás T. Hasslik –, úgy elkopik beléjük az ember. Akárhogy is, rengeteg minden van, amit nem kóstoltunk. – Egyet mondj! – nézett fel Mandalay, ceruzája várakozóan megállt a jegyzetfüzet fölött. – Hát... ott van például a napvárosi napmadár – bökte ki Zebediás T. Hasslik, és rájuk villantotta csorba ragadozófogait. – Sosem hallottam róla – vont vállat Jackie Newhouse. – Szerintem most találtas ki. – Én hallottam a napmadárról – szólt közbe Mandalay –, de nem kifejezetten étel-alapanyag összefüggésben. Az a madár mitológiai lény. – Az egyszarvú is mitológiai lény – jegyezte meg Virginia Boote –, ettől még az unikornis szűzérme felejthetetlen élmény volt. Penetránsan lóhús- és kecskeízű, de annál jobban passzolt a kapribogyóhoz és a nyers fürjtojáshoz. – Mintha szerepelne egy bejegyzés ezzel kapcsolatban a klub egyik régi évkönyvében – morfondírozott Augustus IndiánToll McCoy. – De már nem emlékszem, mit írtak róla. – Ízlett nekik? – kíváncsiskodott Virginia. – Nem hiszem, hogy említést tettek volna az ízéről – mondta Augustus homlokráncolva, aztán felpillantott. – Ki kellene keresnem azt a kötetet. – Fölösleges – legyintett Zebediás T. Hasslik. – Az egyik megpörkölődött évkönyvben van. Fabatkát se ér. Augustus IndiánToll McCoy megvakarta a feje búbját, a mozdulattól lágyan meglebbentek a tollak, amelyek ezüstbe vegyülő hollófekete hajából lógtak a tarkójára. Valaha aranyszínűek lehettek, de mostanra közönséges sárgává és meglehetősen rongyossá koptak. Boldogult kisfiú kora óta viselte őket. – A bogarakra visszatérve – törte meg a csöndet Mandalay professzor –, egyszer kiszámoltam, hogy ha egy ember minden nap megeszik hat különféle rovart, húsz évbe telik, mire minden ismert fajt végigkóstol. Húsz év alatt persze elég új rovarfajt fedeznek fel, hogy további öt évig folytathassa a kóstolgatást. Abban az öt évben megint elég bogarat fedeznének fel ahhoz, hogy még két és fél évig kitartson. Afféle biogasztronómiai végtelen ciklusba fordulna a dolog, amit szemléletes szóképpel élve úgy szoktam nevezni: Mandalay Bogara. Persze a feladatra csak olyasvalaki vállalkozhatna, aki él-hal a rovarokért – tette hozzá –, különben maga volna a földi kárhozat. 196

– Nincs semmi baj a bogárevéssel – jelentette ki Zebediás T. Hasslik –, ha jófajta bogárról van szó. Tudjátok, újabban rákaptam a fénybogárra. Imádom, ahogy éjszaka felizzanak; mostanában épp’ ilyesmire fáj a fogam. – Amire te gondolsz, azt szentjánosbogárnak nevezik, pontosabban Photinus pyralisnak – javította ki Mandalay. – Akárhogy is, képzeletbeli dolgokat nem lehet megenni. – Talán nem – hagyta rá Hasslik –, viszont felkészítik az embert azokra, amiket igen. Azt hiszem, mindjárt pirítok is magamnak pár szentjánost egy kis habañero paprikával. Hmm… Virginia Boote, aki hirhedetten gyakorlatias nő volt, némi töprengés után feltette a kérdést: – Tételezzük fel, hogy valóban akarunk ilyen micsodát enni, hol kell keresnünk? Zebediás T. Hasslik megvakarta az állán serkedő hetednapos borostát (a hetednapos borosta szerencsére sosem nő tovább; azt ugyanis már nem hetednapos borostának hívják). – Ha nektek lennék – kezdte –, a Napvárosba repülnék egy forró kora nyári napon; pontban délben beülnék egy kellemes helyre, például Musztafa Stroheim kávéházába, és várnám, hogy felbukkanjon a napmadár. Aztán a szokott módszerrel csapdába csalnám, és a hagyományos recept szerint sütném meg. – És mi volna a szokott módszer? – firtatta Jackie Newhouse, némi szkepszissel a hangjában. – Mi más, mint ahogy híres ősöd vadászta a fürjeket és a nyírfajdokat? – kérdezett vissza Hasslik. – nem emlékszem, hogy olvastam volna Casanova memoárjában holmi fürjekről és fajdokról – dörmögte Jackie Newhouse. – Az ősöd módfelett elfoglalt ember volt – vont vállat Hasslik. – Igazán nem róhatjuk fel neki, hogy nem jegyezte le élete minden apró mozzanatát. De a fürjvadászathoz akkor is remekül értett. – Szárított kukorica és aszalt, whiskybe áztatott fekete áfonya – mormolta Augustus IndiánToll McCoy. – Mifelénk legalábbis így csinálják. – Casanova is így csinálta – bólogatott Hasslik –, bár ő mazsolával kevert árpaszemeket használt, a mazsolát pedig pálinkában érlelte. Magam is tőle tanultam a fortélyt. Jackie Newhouse úgy döntött, eme utolsó kijelentést egyszerűen elereszti a füle mellett. Az embernek egy idő után nem esik nehezére elereszteni a füle mellett azt a töménytelen sületlenséget, amit Zebediás T. Hasslik ont magából. Jackie Newhouse tehát eltekintett a kommentártól, s azt kérdezte: – És hol találjuk a napvárosi Musztafa Stroheim kávéházát? – Mi sem egyszerűbb; a harmadik utca végében a régi napvárosi piactér mögött, mielőtt elérnétek a régi árkot, amely valaha öntözőcsatornaként szolgált. Ha a Félszemű Khayama szőnyegboltja előtt találjátok magatokat, akkor már túlmentetek rajta – tette hozzá Hasslik. – Ejha, ennyi bosszús arcot! Látom, egy kevésbé pontos meghatározással is beértétek volna. Ám legyen: Musztafa 197

Stroheim kávéháza Napvárosban található, Napváros pedig mai napság az egyiptomi Kairó egyik külkerülete. Legalábbis általában. – És ki fizeti az utat Napvárosba? – hordozta körbe tekintetét az egybegyűlteken Augustus IndiánToll McCoy. – Ki vesz részt az expedíción? Egyébként fogalmam sincs, miért kérdezem; úgyis tudom a választ, és mondhatom, a legkevésbé sincs ínyemre. – Természetesen te fogsz fizetni, Augustus, és mindannyian jövünk – felelte Zebediás T. Hasslik. – Levonhatod az éves tagsági díjunkból. Én pedig hozom a szakácskötényemet és a felszerelésemet. Midenki tudta, hogy Hasslik ősidők óta nem fizet tagdíjat, a klub mégis fedezte a költségeit; végső soron Hasslik már Augustus apja idején is tagja volt a társaságnak. Augustus IndiánToll McCoy magadóan sóhajtott. – És mikor indulunk? Hasslik ködös-zavaros, öregemberes tekintetet vetett rá, és csalódottan megcsóválta a fejét. – De Augustus – mondta rosszallóan. – A Napvárosba megyünk, hogy napmadarat fogjunk. Mikor mehetnénk máskor, mint… – …vasárnap! – fuvolázta Virginia Boote diadalmasan. – Drágáim, vasárnap indulunk! – Számodra még van remény, ifjú hölgy – paskolta meg a nő karját Zebediás T. Hasslik. – Tehát vasárnap indulunk, három hét múlva. Egyiptomba utazunk, becserkésszük a vadat, aztán csapdába ejtjük. Beletelik jó néhány napba, de mienk lesz a napvárosi napmadár, minden vadászok álma; levadásszuk és elkészítjük a hagyományos recept szerint. Mandalay professzor laposat és szürkét pislogott. – De – vetette közbe – nekem órát kell adnom hétfőn. Hétfőnként mitológiát tanítok; keddenként fafaragást, szerdán sztepptáncot. – Kérj meg valaki, hogy vegye át az óráidat, ó, mandalai Mandalay. Hétfőn napmadárra fogsz vadászni – jelentette ki Zebediás T. Hasslik. – Mégis mit gondolsz, hány professzor mondhatja el ezt magáról? *** A következő napokban mindannyian elzarándokoltak Hasslikhoz, egyikük a másik után, hogy megvitassák az előttük álló utazást, és hangot adjanak rossz előérzetüknek. Zebediás T. Hasslik a hajléktalanok népes táborába tartozott, ettől függetlenül akadtak helyek, ahol – ha valaki nagyon akarta – mégis rátalálhatott. Kora hajnalban a buszvégállomáson aludt, ahol a padok viszonylag kényelmesek voltak, és a közlekedési felügyelet jobbnak látta, ha békét hagy a fáradt vándornak; a délután hőségében a parkban őgyelgett rég elfeledett tábornokok szobrai közt kiszuperált veteránok, idült alkoholisták és koszlott csőlakók társaságában, akikkel nemcsak üvegei tatalmát osztotta meg, de ilyen-olyan nézeteit is; utóbbiakat, mint öreg motoros gourmand-ét, általában 198

végighallgatták és tiszteletben tartották, ha nem is mindig találtak lelkes fogadtatásra. Augustus IndiánToll McCoy a parkban kereste fel; magával hozta lányát, Hollyberry TollaSincs McCoyt. A gyermek kicsi volt még, de kemény, akár egy axióma. – Tudod – kezdet Augustus –, kerülget a déjà vu. – Hogy érted? – vonta fel borzas szemöldökét Zebediás. – Ez az egész… Az egyiptomi expedíció. A napmadár. Mintha valahol hallottam volna róla. Hasslik bólogatott, de egy szót sem szólt. Belemarkolt egy papírzacskóba, a szájába tömött néhány fekete valamit, és ropogtatni kezdte. Augustus folytatta: – Leporoltam a Gourmand Klub összes évkönyvét, és mindet átnyálaztam. Végül találtam valamit a tartalomjegyzékben, amiben szerepel a napmadár; egy negyven évvel ezelőtti bejegyzést. De semmi mást nem sikerült kihámoznom belőle. – Hogyhogy? – csámcsogta Zebediás T. Hasslik, és nyelt egyet. Augustus IndiánToll McCoy sóhajtott. – Hiába kerestem ki azt a bizonyos oldalt az évkönyvben – magyarázta –, mert olvashatatlanná égett, és rögtön ezután egy meglehetősen zavaros és rosszul dokumentált időszak következett a klub történetében. – A bácsi szentjánosbogarakat eszik a papírzacskóból – csendült Hollyberry TollaSincs McCoy hangja. – Észrevettem ám! – Valóban, kishölgy – ismerte be Zebediás T.Hasslik. – Emlékszel a nagy káosz idejére, Hasslik? – kérdezte Augustus. – Már hogyne emlékeznék – felelte Hasslik. – Rád is emlékszem. Akkorka lehettél, mint Hollyberry lányod. Káosz van, volt és lesz, Augustus; olyan ez, mint a napkelte és a napnyugta. Jackie Newhouse és Mandalay professzor ugyanaznap est kereste fel Hasslikot a vasúti töltés mögött. Aprócska tűz fölött kotyvasztott valamit egy konzervdobozban. – Mi jót főzöl, Hasslik? – kérdezte Jackie Newhouse. – Parazsat – cuppantott Hasslik. – Tisztítja a vért, frissíti a lelket. Azzal megkeverte az elfeketedett, füstölgő hársfa- és hikoriforgácsot a pléhedényben. – És meg is eszed? – hitetlenkedett Mandalay professzor. –Válaszul Hasslik megnyalta az ujját, és kicsippentett egy széndarabkát a konzervdobozból. A parázs sziszegve sistergett a kezében. – Látványos trükk – hagyta helyben Mandalay professzor. – A tűznyelők is valahogy így csinálják. Hasslik bedobta a szenet a szájába, és csorba fogaival elropogtatta. – Eegen – bólogatott elgondolkodóan. – Valahogy így.

199

Jackie Newhouse megköszörülte a torkát. – Azért jöttünk – mondta végül –, mert Mandalay professzornak és nekem komoly aggályaink vannak az egyiptomi kiruccanással kapcsolatban. Zebediás egy ideig elgondolkodva rágta a parazsat. – Nem elég meleg – mormolta. Kihúzott egy ágat a tűzből, és lepiszkálta az apró farakás narancsvörösen izzó tetejét. – Így mindjárt más. – Micsoda vásári mutatvány! – méltatlankodott Jackie Newhouse. – Épp ellenkezőleg – felelte Zebediás T. Hasslik kimérten. – Tövises szilfa. Jackie Newhouse sóhajtott. – A lényeg, hogy rossz előérzetem támadt – mondta. – A családomban generációról generációra öröklődik a képesség, afféle hatodik érzék, amely tudatja velünk, ha veszélyben vagyunk; ezért didergünk háztetőkön és rejtőzünk nádasokban, épp csak egy lépéssel előzve meg a törvényt vagy a puskás úriembert az ő vélt vagy valós sérelmeivel. És ez a hatodik érzék most azt súgja, ne menjek veletek a Napvárosba. – Én a ráció embere vagyok – szólalt meg Mandalay professzor. – Nincs ösztönvezérelt belső iránytűm, amely azok számára is egyértelmű iránymutatást ad, akiknek sosem kellett házi dolgozatokat osztályozniuk anélkül, hogy végigolvasnák; mégis rettentő gyanúsnak találom az egészet. Ha a napmadár valóban az ínyencségek non plus ultrája, miért nem hallottam róla? – Hallottál róla, Manda, öregfiú – biztosította Zebediás T. Hasslik. – Te ne hallottál volna? – Mint a geográfia avatott szakértője, aki az oklahomai Tulsától Timbuktuig minden fűszálat ismer – folytatta Mandaly professzor, és kihúzta magát –, azt is módfelett különösnek tartom, hogy egyetlen könyvben sem találtam említést arról, hogy Kairóban valóban volna egy Napváros nevű kerület. – Nem találtál említést? De hisz tanítottad a diákjaidnak – jelentette ki Hasslik. Belemártott egy füstölgő zsarátnokot a csípős paprikába, majd bekapta, és jóízűen elropogtatta. – Ez képtelenség! – csattant fel Jackie Newhouse, és nem tudta levenni a szemét Hasslik szájáról. – Fogalmam sincs, milyen trükköt alkalmazol, de a puszta látványtól is rosszul vagyok. Ideje, hogy odébbálljak. Azzal sarkon fordult, és elcsörtetett. Talán Mandalay is a nyomába szegődött; a professzor olyan szürke és kísértetszerű jelenség volt, hogy sosem lehetett biztosan tudni, ott van-e valahol vagy sem. Virginia Boote szó szerint átzuhant Zebediás T. Hasslikon, aki a kora hajnali órákban az asszony ajtajában üldögélt. Virginia egy étteremből érkezett haza, amiről kritikát kellett írnia. Kiszállta a taxiból, megbotlott a csavargó lábában, és hangos nyekkenéssel elterült a földön. – Ejha! – rikkantotta, aztán hozzátette: – Esni csak ekkorát érdemes, nem igaz? – Ahogy mondod, Virginia – hagyta rá Zebediás T. Hasslik. – Mondd csak, nincs véletlenül egy doboz gyufád? – Egy szál talán akad… valahol – motyogta a nő, és kotorászni kezdett feneketlen barna retiküljében. – Nesze, fogd! 200

Zebediás T. Hasslik előhúzott egy üveg denaturált szeszt, és műanyag pohárba töltötte. – Ezt iszod? – hüledezett Virginia Boote. – Egy világ omlott össze bennem, Zebi. – Ne is mondd – legyintett Hasslik. – Átkozott vacak. Perforálja a beleket és ledarálja az ízlelőbimbókat. Hja, éjnek idején az ember kénytelen kompromisszumot kötni. Meggyújtott egy szál gyufát, és a pohár fölé tartotta; az alkohol lángra kapott. Hasslik bekapta a gyufát, belekortyolt a vibráló fénnyel égő folyadékba, majd kövér tűzcsóvát fújt az éjszakába, lángra lobbantva egy lustán szállongó újságpapírt. – Ejnye, Zebi – csóválta a fejét Virginia Boote –, ez kész öngyilkosság! Zebediás T. Hasslik kormos-fekete fogsort villantott rá. – Nem nyelem le – magyarázta. – Csak öblögetek, aztán kifújom. – Ne játssz a tűzzel! – intette a nő. – Legalább tudom, hogy életben vagyok – vonogatta a vállát Zebediás T. Hasslik. Virginia felsóhajtott: – Ó, Zebi, én annyira izgatott vagyok! Alig bírok magammal… Mit gondolsz, milyen ízű lesz a napmadár? – Ízesebb, mint a fürj, zamatosabb, mint a pulyka, pikánsabb, mint a strucc és szaftosabb, mint a kacsa – felelte Hasslik. – Aki egyszer kóstolta, sosem felejti el. – Egyiptomba megyünk – lelkesedett a nő. – Még sosem jártam Egyiptomban. – Aztán felnézett: – Mondd csak, van hol aludnod az éjjel? A férfi szolid köhintést hallatott, aszott mellkasa fájdalmasan zörgött bele. – Kezdek kiöregedni a szabad ég alatt töltött éjszakákból – ismerte be. – De a büszkeségem a régi. – Ami azt illet – mondta a nő, és Hasslikra pillantott –, alhatnál a kanapémon. – Igazán hálás vagyok a nagylelkű ajánlatért – felelte –, de van egy pad a buszállomáson, ami a nevemet viseli. Azzal ellökte magát a faltól, és fenséges eleganciával eltotyogott az éjszakába. Valóban állt egy pad a buszvégállomáson, ami Hasslik nevét viselte. A padot ő maga adományozta a közlekedési társaságnak, amikor még a társadalom számára hasznos életet élt; a nevét kis rézplakettre gravírozták és a pad hátlapjára szögezték. Zebediás T. Hasslik nem volt mindig szegény, mint a templom egere. Időről időre megszedte magát, csakhogy valósággal kifolyt az ujjai közül a pénz. Rá kellett döbbennie, hogy a világ rossz szemmel nézi a gazdag embert, aki a pályaudvar háta mögötti hobódzsungelben tölti az idejét, vagy részegekkel trafikál a parkban, így aztán igyekezett elherdálni a vagyonát, amilyen gyorsan csak lehetett. Szerencsére mindig maradt egy kevés itt-ott, amiről a herdálási hadművelet közben megfeledkezett, és amikor azt is

201

elfelejtette, hogy rosszul viseli a gazdagságot, elszántan nekiindult, hogy újra összekaparja a pénzét. Az egyhetes borosta fehéren világított az arcán, akár a frissen hullott hó. *** A gourmand-nok egy verőfényes vasárnapi reggelen indultak Egyiptomba. Mind az öten eljöttek, és Hollyberry TollaSincs McCoy intett nekik búcsút a reptéren. (Poros vidéki reptér volt, amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy eltűrték az efféle búcsúintegetést.) – Jó utat, apa! – kiáltotta Hollyberry TollaSincs McCoy. Augustus IndiánToll McCoy válaszul meglengette a karját, aztán a többiek nyomába eredt. A kifutón propelleres kisgép várta őket, ezen kívántak megtenni útjuk első szakaszát. – Olyan ismerős ez az egész – morfondírozott Augustus IndiánToll McCoy. – Mintha már megtörtént volna velem egyszer, hosszú-hosszú idővel ezelőtt; csakhogy akkor én voltam az integető gyerek. Azt hiszem, akkor láttam utoljára az apámat. Drága barátaim, rémes balsejtelem fogott el… – Azzal hevesen integetni kezdett a kislányának, aki visszaintett neki. – Épp így integettél te is – jegyezte meg Zebediás T. Hasslik. – De a lányod nem olyan elveszett, mit te voltál. Igaza volt. Hollyberry a legkevésbé sem tűnt elveszettnek. Felszálltak a gépre, aztán útközben átnyergeltek egy nagyobbra. Majd megint egy kisebbre. Utaztak zeppelinnel, gondolával, vonattal, léggömbbel; végül terepjárót béreltek. Átdöcögtek Kairón, maguk mögött hagyták a régi piacteret, aztán bekanyarodtak a harmadik mellékutcába (ha továbbmentek volna, egyenesen belefutnak egy széles vízelvezető árokba, ami valaha öntözőcsatornaként szolgált). Musztafa Stroheim a ház előtt ült egy viharvert fonott karszékben. Az asztalok és székek a ház előtt sorakoztak, alig lehetett elférni mellettük a keskeny utcán. – Isten hozott benneteket a Kahwámban! – tárta szét a karját Mosztafa Stroheim. – A Kahwa egyiptomi szóval kávézót jelent; avagy kávéházat, ahogy tetszik. Szeretnétek egy csésze teát? Vagy játszanátok egy parti dominót? – A szobánkat szeretnénk – jelentette ki Jackie Newhouse. – Nekem nem kell szoba – sietett kijelenteni Zebediás T. Hasslik. – Az utcán alszom. Kellemes meleg van, és az a küszöb amott egészen kényelmesnek látszik. – Kérnék egy kávét – jelentette ki Augustus IndiánToll McCoy. – Természetesen. – Vize van? – kérdezte Mandalay professzor.

202

– Kis szólt? – nézett körbe riadtan Musztafa Stroheim. – Ó, te voltál, kis szürke ember? Az én hibám, bocsáss meg. Azt hittem, az egyik útitársad árnyékát látom. – Én pedig egy ShaySokkar Bostát kérek – szólt közbe Virginia Boote, és előre örült a csésze forró, cukros teának. – És szívesen játszom dámát bárkivel, aki hajlandó kiállni ellenem. Egész Kairót kenterbe verem, ha egyszer eszembe jutnak azok a fránya szabályok. *** Augustus IndiánToll McCoyt a szobájába vezették. Aztán Mandalay professzort is a szobájába vezették. Végül Jackie Newhouse-t is a szobájába vezették. Nem volt valami hosszadalmas procedúra, lévén mindhárman ugyanazt a szobát kapták. Volt még egy helyiség a ház végében, ahol Virginiát szállásolták el, és egy harmadik Musztafa Stroheimnek és népes családjának. – Mit írsz? – kíváncsiskodott Jackie Newhouse. – A Gourmand Klub krónikáját – felelte Mandalay professzor, aki egy nagy, bőrkötésű könyvbe rótta a betűket karcsú fekete tollal. – Lejegyeztem ideutazásunk történetét és mindazt, amit útközben ettünk. Akkor is jegyzetelek majd, amikor a napmadarat esszük, hogy megörökítsem az utókor számára az étel ízét és zamatát, illatát és aromáját. – Elárulta Hasslik, hogyan akarja megsütni a napmadarat? – kérdezte Jackie Newhouse. – Igen – vette át a szót Augustus IndiánToll McCoy. – Megcsapol egy sörösdobozt, hogy csak a harmadáig legyen, aztán a dobozba szórja a fűszereket. A kibelezett madarat ráhúzza a dobozra, és az egészet felteszi a nyársra. Állítólag ez az ősi módszer. Jackie Newhouse felhúzta az orrát. – Gyanúsan modernül hangzik. – Hasslik szerint ez az ősi módszer – ismételte Augustus. – Úgy van – hagyta helyben Hasslik, miközben felfelé trappolt a lépcsőn. A kávéház apró épület volt, a lépcső nem esett messze a lakószobáktól, és a falakat sem rakták vastagra. – Az emberiség legrégibb söre az egyiptomi, és errefelé több mint ötezer éve esznek napmadarat. – A sörösdoboz viszont huszadik századi találmány – vetette ellen Mandalay professzor. Zebediás T. Hasslik megállt az ajtóban; egy csésze török kávét szorongatott, amely olyan fekete volt, akár a kátrány; füstölgött, mint egy csúcsra járatott teavízforraló, és fortyogott, mint valami iszapvulkán. – A helyedben vigyáznék azzal a löttyel – jegyezte meg Augustus IndiánToll McCoy. – Melegnek tűnik. Hasslik rájuk emelte a csészét, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. – Áh – legyintett –, ennél sokkal forróbbhoz szoktam. Ami pedig a pléhdobozt illeti, egyáltalán nem új találmány. A régi szép időkben réz és bádog keverékéből kotyvasztottuk; ha akadt egy kis ezüstünk, azt is tettünk bele. Jószerével a 203

kovácson múlott, meg hogy mi volt épp’ kéznél; a lényeg, hogy állja a forróságot. Látom, nem hisztek nekem. Pedig az ókori egyiptomiak igenis csináltak sörösdobozt; gondoljatok csak bele, máskülönben miben tartották volna a sörüket?! Odakint az utcáról, a viharvert kávéházi asztalok mellől sokszólamú jajongás csapott a magasba. Virginia Boote rávett néhány helybelit, hogy dámázzanak vele, és az utolsó fillérjükig megkopasztotta őket. Az a nő félelmetes játékos volt; valóságos dámakeselyű… *** Musztafa Stroheim kávéháza mögött kopár udvar bújt meg, közepén lerobbant kerti grillel, amelyet agyagtéglából raktak. Összeégett, görbe fémrács árválkodott rajta, mellette vaskos faasztal. Hasslik azzal töltötte a következő napot, hogy újraépítette a grillt, lemosta és beolajozta a fémrácsot. – Ezt negyven éve a kutya se használta, és akkor nem is mondtam sokat – jegyezte meg Virginia Boote. Már senki sem volt hajlandó dámázni vele; a táskája majd’ szétrepedt a piszkos piaszterektől. – Valahogy úgy – bólogatott Hasslik. – Van az több is… No mindegy; itt a lehetőség, kislány, hogy hasznossá tedd magad: összeírtam néhány dolgot, amire szükségem lenne a piacról. Fűszerek, gyújtós és illatos tűzifa. Vidd magaddal Musztafa Stroheim egyik gyerekét, majd ő tolmácsol neked. – A legnagyobb örömmel, Zebi. A Gourmand Klub fennmaradó három tagja saját ízlésének és vérmérsékletének megfelelő elfoglaltságot keresett magának. Jackie Newhouse megmerítkezett a környékbeliek csodálatában, akiket mágnesként vonzottak elegáns öltönyei és virtuóz hegedűfutamai. Augustus IndiánToll McCoy beleszimatolt a levegőbe, aztán nekivágott a városnak. Mandalay professzor azzal ütötte el az időt, hogy a hieroglifákat tanulmányozta, amiket a kerti grill belső falán talált. Egy félművelt lélek azt hihetné, magyarázta, hogy a Musztafa Stroheim háza mögött álló kerti grill valaha a Napnak szentelt áldozati oltár volt. – De én, aki a racionalitás embere vagyok – emelte fel ujját –, azonnal átlátom a helyzetet; ezeket a téglákat valaha egy templom falába építették, ám a szentély elpusztult, a környékbeliek pedig az évezredek hosszú sora alatt elhordták az építőanyagot. Ezeknek a jóembereknek itt halvány fogalmuk sincs, miféle felbecsülhetetlen érték áll a kertjükben. – Ó, nagyon is tisztában vannak vele – biztosította Zebediás T. Hasslik. – És a téglák sosem voltak templomfalba építve. Pontosan ezen a helyen állnak ötezer éve, amikor is összeraktuk a kerti grillt. Azelőtt kénytelenek voltunk kövekkel beérni. Virginia Boote megrakott bevásárlókosárral tért vissza. – Tessék – nyújtotta a férfinak. – Vörös szantálfa és pacsuli, vaníliabab, friss levendulahajtás, zsálya és

204

fahéjlevél, szerecsendió, fokhagyma, szegfűszeg és rozmaring; itt van minden, amit kértél. Zebediás T. Hasslik elégedetten dörzsölte a kezét. – A napmadár örülni fog – jelentette ki. Egész délután a grillszósszal pepecselt; azt mondta, ezzel fejezi ki tiszteletét a madár iránt, s mellesleg a napmadárhús amúgy is száraz. A gourmand-nok az estét a kávéház előtti fonott asztaloknál töltötték, mialatt Musztafa Stroheim és a családja teát, kávét és forró mentaitalt szolgált fel nekik. Zebediás T. Hasslik ünnepélyesen bejelentette, hogy a napvárosi napmadarat másnap ebédre készíti el; a zavartalan élmény érdekében addig is célszerű volna megtartóztatniuk magukat az ételtől. – A végzet szelét érzem – fészkelődött Augustus IndiánToll McCoy nem sokkal később az ágyban, amiről széltében-hosszában lelógott. – És ha jól sejtem, a végzet holnap köszönt ránk, grillszósz képében. *** Vasárnap reggel farkaséhesen ébredtek. Zebediás T. Hasslik kabaréba illő kötényt aggatott magára, amin noenzöld betűkkel ez a felirat állt: SZAKÁCSOK GYÖNGYE. Már hajnalban kiszórta a brandybe áztatott mazsolát a magkeverékkel a ház mellett ferdülő satnya avokádófa alá, aztán elrendezte a faszénágyon a fűszerkeveréket és az illatos gyújtóst. Musztafa Stroheim rokonoknál vendégeskedett Kairó túlfelén. – Van valakinél gyufa? – nézett körbe Hasslik. Jackie Newhouse előhúzott egy öngyújtót, és Hasslik kezébe nyomta, aki meggyújtotta a farakás alá rétegezett fahéjat és szárított babérlevelet. A füst lustán kígyózott a tiszta ég felé. – A fahéj és szantálfa illata idecsalogatja a napmadarat – magyarázta Hasslik. – Honnan csalogatja ide? – érdeklődött Augustus IndiánToll McCoy. – Hát a Napból! – vágta rá Hasslik. – Ott fészkel. Mandalay professzor diszkréten köhécselt, és nem állta meg megjegyzés nélkül. – A Föld nagyjából 91 millió mérföldre esik a Naptól. A leggyorsabb madár a vadászsólyom, amely zuhanórepülés közben mintegy 273 mérföldre képes óránként. Ezzel a sebességgel több mint harmincnyolc évbe telne, amíg a Naptól ideérne; már persze, ha túlélné a sötétet, a hideget, és egyáltalán képes volna a vákuumban repülni. – Jól mondod – helyeselt Zebediás T. Hasslik. Beárnyékolta a szemét, hunyorított és az eget kémlelte. – Már jön is! – kiáltotta. A madár mintha egyenesen a napból repült volna ki; persze biztosan az érzékeik csalták meg őket. Végtére is ki tud fényes délben a napba nézni? Először csak a körvonalát látták, növekvő sötét sziluettet az aranyló nap és a kék ég limeszén, aztán a napfény átsütött a madár tollain, és a gourmand-noknak elakadt a lélegzete. Sosem láttak ehhez foghatót; leírhatatlan élmény volt. 205

A napmadár lustán meglebbentette hosszú szárnyát, aztán ereszkedni kezdett; egyre kisebb köröket írt le Musztafa Stroheim kávéháza fölött. Végül az avokádófa koronájára telepedett. Tolla arany, bíbor és ezüst színben játszott; termetre kisebb volt, mint egy pulyka, de nagyobb, mint egy kakas; hosszú kócsaglábait maga alá húzta, sasfejét oldalra biccentette. – Varázslatos – sóhajtott Virginia Boote. – Nézzétek a két tollat a feje búbján! Hát nem égi szép? – Valóban tetszetős – ismerte el Mandaly professzor. – Hol láttam én ilyen tollat? – motyogta Augustus IndiánToll McCoy. – Mielőtt megsütjük a madarat, kitépjük a fejtollát – magyarázta Zebediás T. Hasslik. – Ez a szokás. A napmadár az avokádófa alsó ágán gubbasztott, egy napfénypászma közepén. Finom belső fénnyel izzott; tollai bíborban-zöldben-aranyban játszottak, mintha maguk is napfényből volnának. Egyik szárnyát a magasba nyújtotta, és csőrével hosszan igazgatta tollruháját, míg minden pihe mély, viaszos árnyalatot nem kapott és a helyére nem került. Akkor kinyújtotta a másik szárnyát, és elölről kezdte a műveletet. Végül elégedett csettegést hallatott, és levitorlázott a földre. Peckesen lépdelt a szállongó porban, fejét rövidlátóan forgatta ide-oda. – Nézzétek! – suttogta Jackie Newhouse. – Megtalálta a magokat. – Mintha kifejezetten kereste volna – dünnyögte Augustus IndiánToll McCoy. – Tudta, hogy ott lesz. – Mindig ide szórom – vont vállat Zebediás T. Hasslik. – Olyan gyönyörű – lelkesedett Virginia Boote. – Igaz, így közelebbről sokkal öregebbnek tűnik. Látjátok? A szeme homályos, a lábai remegnek. De így is csudaszép. – A bennu a madarak királya – bólintott Zebediás T. Hasslik. Virginia Boote egyiptomi tudása a konyhanyelvre korlátozódott; Hasslik feladta neki a leckét. – Bennu? – vonta fel a szemöldökét. – Így nevezik az egyiptomiak a napmadarat? – A bennu – vette át a szót Mandalay professzor – mindig egy avokádófán fészkel. Két toll díszíti a fejét. Néha kócsagként ábrázolják, máskor sasként. Tudnék többet is mondani róla, ám azzal az irracionalitás és a babona felettébb ingoványos talajára tévednénk, ami véleményem szerint már sértené a jó ízlést. – Megette a magot és a mazsolát! – vágott közbe izgatottan Jackie Newhouse. – És nézzétek, már be is rúgott tőle! Milyen fenséges, még kótyagosan is! Zebediás T. Hasslik elindult a napmadár felé, amely ide-oda tántorgott az avokádófa alatt, és láthatólag minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne bukjon orra saját hosszú lábaiban. Hasslik megállt a madár előtt, aztán lassan, szertartásosan meghajtotta magát. Vénemberes meghajlás volt; kínos lassúsággal mozdult, mintha minden ízülete recsegne belé. Erre a napmadár is meghajolt, aztán megtántorodott és elvágódott a porban. Zebediás T. Hasslik felemelte és a

206

karjába vette. Gyengéden vitte, mint egy alvó gyereket, és eltűnt vele Musztafa Stroheim Kávéháza mögött. A többiek a nyomába szegődtek. Azzal kezdte, hogy kitépte a két fejtollat, és a szúette asztalra tette. Nem nyúzta meg a madarat, csak kibelezte, a belsőségeket pedig a füstölgő ágakra dobta. Bepréselte a sörösdobozt a tátongó testüregbe, aztán madarastuldobozostul feltette az egészet a grillre. – A napmadár gyorsan átsül – figyelmeztette barátait. – Készítsétek elő a tányérokat! Az ősi egyiptomiak kardamommal és korianderrel ízesítették a sört, lévén Egyiptomban nem terem komló. Az egyiptomi nedű sűrű és pikáns, egyszóval remek szomjoltó; az embernek piramis-építhetnékje támad tőle, és az itteniek tudvalevőleg nem is álltak ellen a kísértésnek. A sör fortyogott és gőzölgött a napmadár gyomrában, megpárolva a sülő húst. A tűz leperzselte a madár tollait; a pihék sorra fellobbantak, akár a magnéziumláng; a gourmand-nok kénytelenek voltak eltakarni a szemüket, nehogy elvakítsa őket a fény. Az illat betöltötte a levegőt; fűszeresebb volt, mint a páva, és (már szagra is) szaftosabb, mint a kacsa. Az öt gourmand szájában összefutott a nyál. Úgy tűnt, mintha csak az imént húzták volna nyársra, amikor Zebediás leemelte a madarat a faszénágyról, és az asztalra tette. Felszeletelte a gőzölgő húst, és tányérokra porciózta. Grillszószt öntött minden adagra, a tetemet pedig a tűzre dobta. A Gourmand Klub tagjai Musztafa Stroheim kávéháza mögött ültek a kopott faasztal körül, és nomád módra, két kézzel tömték magukba az ételt. – Zebi, ez fantasztikus! – dünnyögte Virginia Boote. – Egyszerűen elolvad az ember szájában. Ez maga a mennyország! – Maga a nap – csámcsogta Augustus IndiánToll McCoy, oly elánnal lapátolva a gallérja mögé az ételt, amilyenre csak egy nagy ember képes. Egyik kezében cupákot tartott, a másikban egy falat mellehúst. – Életemben nem ettem még ilyen jót, és istenemre, nem bánom; jöjjön, aminek jönnie kell. Egyedül a lányom fog hiányozni… – Egyszerűen tökéletes – bólogatott Newhouse. – Olyan íze van, mint a szerelemnek és a jó zenének. Nem; az igazságnak! Mandalay professzor egy szót sem szólt; szorgalmasan rótta a sorokat a klub évkönyvébe. Leírta saját meglátásait, feljegyezte a többi gourmand reakcióját s közben igyekezett nem lecsöpögtetni a lapot a bal kezében tartott szárnnyal, amiről a húst szopogatta. – Különös – jegyezte meg Jackie Newhouse –, minél többet rágom, annál melegebb. A gyomrom forr tőle, mint valami katlan. – A napmadárhús már csak ilyen. Legjobb, ha idejében felkészül rá az ember – magyarázta Zebediás T. Hasslik. – Szenet és szentjánosbogarat kell enni, az formába hoz. A gyanútlan ínyenc persze cudarul meleg helyzetbe kerülhet. Azzal bekapta a madár fejét. A csontok és a csőr hangosan ropogott a foga közt, minden hersenésre apró villámok szikráztak a szájában. Hasslik csak vigyorgott, és annál lelkesebben őrölte a falatot. 207

A napmadár csontjai egy darabig narancsvörösen csillogtak a grillben, aztán fehérré izzottak. Sűrűn hullámzó hőség ülte meg Musztafa Stroheim kertjét; körülöttük minden csillámlott, mintha víztükrön át látnák a világot, vagy ébren álmodnánk. – Varázslatos! – sóhajtotta Virginia Boote. – Soha életemben nem ettem ehhez foghatót. Mintha a fiatalság elixírje volna. Vagy inkább az örökkévalóságé. – Megnyalta az ujját, aztán felcsippentette a tányérjáról az utolsó húsdarabkát. – Napvárosi napmadár – mondta elgondolkodva. – Nincs másik neve? – De van – felelte Zebediás T. Hasslik. – Úgy hívják, a heliopoliszi főnix. Tudjátok, ez az a madár, amely az idők kezdetén átrepült a néma, sötét vizek felett. Amikor üt az utolsó órája, hamuvá ég egy illatos fából és fűszerekből rakott máglyán, hogy hamvaiból ismét életre keljen. Meghal, aztán megszületik újra és újra, míg világ a világ. – Tűz van! Kiabálta Mandalay professzor. – Odabenn minden porcikám lángol! – Mohón felhajtott egy pohár vizet, de nem használt. – Az ujjaim – csodálkozott Virginia Boote. – Nézzétek! – Feltartotta a kezét. a bőre ragyogott, mintha megannyi apró belső nap izzana benne. Elviselhetetlen forróság áradt szét körülöttük; tojást főzhettek volna benne. Valami sisteregve felszikrázott. A sárga tollpár Augustus IndiánToll McCoy hajában füstölt, mint a csillagszóró. – Hasslik –, pillantott fel Jackie Newhouse a testét nyaldosó lángnyelvek közül – válaszolj őszintén! Mióta eszed a főnixet? – Lássuk csak – morfondírozott Zebediás. – Tízezer éve, nagyjából. Nincs benne semmi trükk, ha egyszer megtanulod a fortélyt; de amíg odajutsz, hogy megtanuld a fortélyt… Akárhogy is, ez a legjobb főnix, amit valaha készítettem. Vagy inkább úgy kellene mondanom: ez a főnix még sosem sikerült ilyen jól. – Az évek! – csodálkozott Virginia Boote. – Leolvadnak rólad! – Ez már csak így van – bólogatott Zebediás. – A trükk abban áll, hogy hozzászokj a forrósághoz, mielőtt beleharapsz. Máskülönben porrá éget. – Hogy is felejthettem el? – fogta a fejét Augustus IndiánToll McCoy a fényes lángnyelvek között, amik már-már eltakarták a többiek szeme elől. – Heliopoliszba indultak főnixre vadászni… És miért jut eszembe most? – Mert leolvadnak rólad az évek – felelte Mandalay professzor, és gyorsan becsukta az évkönyvet. A lapok tüzet fogtak. A bőrborítás csúnyán megperzselődött, de a feljegyzések nagy része épen maradt. – Amikor leolvadnak rólunk az évek, az időmáz alól egy-egy pillanatra előtűnnek a rég feledett emlékek. – A professzor szilárdabbnak és kézzelfoghatóbbnak tűnt a forrón hullámzó levegőben, mint valaha. Mosolygott. Egyikük sem látta még mosolyogni. – Porrá égünk, és egyszerűen megszűnünk létezni? – kérdezte Virginia, aki immár krómfehéren izzott. – Vagy kiizzadjuk magunkból az éveket, amíg ismét gyerekek nem leszünk, aztán szellemek, angyalok, akik aztán újra belépnek a

208

világba? Különben már nem számít. Semmi sem számít. Ó, Zebi, ez csuda mókás! – Szerintem – kiabálta túl Jackie Newhouse a dühöngő lángorkánt – kicsivel több ecet kellett volna a szószba. Egy ilyen alapíz merészebb felhangot érdemelne. – Azzal egy lobbanással eltűnt, lassan tisztuló árnyékot hagyva maga után. – Chacun à son goűt – nézett utána Zebediás T. Hasslik, ami franciául annyit tesz: mindnek a maga szájíze szerint. Megnyalta az ujját, aztán a fejét ingatta. Ilyen jól még sose sikerült, csak azt mondom – és elégedetten sóhajtott. – Viszlát, Zebi. – Virginia felé nyújtotta lángfehér kacsóját, és egy futó pillanatra megszorította a férfi napbarna kezét. Aztán elengedte. Tökéletes űrbéli csönd uralkodott Musztafa Stroheim Kahwájában (avagy kávéházában, ahogy tetszik), a kies Heliopolisz peremén (utóbbit valaha a nap városának nevezték, mai napság pedig Kairó egyik külvárosa). Fehér hamu szitált hangtalanul; a porcukor- vagy hószerű pelyheket fel-felkavarta az éledő szellő, aztán hagyta újra leülepedni. Az udvaron fiatal fiú állt egymagában; haja koromfekete, foga elefántcsontszín, derekán kötény, a kötényen rikító betűk: SZAKÁCSOK GYÖNGYE. Aprócska bíbor-arany pelyhes madár ébredezett az arasznyi hamuban az agyagtéglák tetején, mintha most nyitná szemét először a világra. Bátortalanul pittyegett, aztán a napba nézett, ahogy újszülött néz az anyjára. Kibontotta gyönge szárnyait, egy darabig szárogatta őket a szélben, majd felröppent, egyenesen a nap felé. A fiú figyelte, ahogy ponttá olvad az okker korongon. Két hosszú aranytoll hevert a hamuban, ami valaha egy vaskos faasztal volt. A fiú felvette őket, lesöpörte róluk a hamut, és az inge alá rejtette, mint valami kincset. Összehajtotta a kötényt, aztán szó nélkül nekivágott az utcáknak. *** Hollyberry IndiánToll McCoy időközben felnőtt, gyermekei születtek. Hollófekete haját ezüsttel futtatta be az idő; már mákos a konty, ahonnan az arany madártollak a tarkójára lógnak. Valaha nem mindennapi tollak lehettek, de most kopottak, rongyosak. Hollyberry a Gourmand Klub elnöke – gazdag, lármás társaság, mondanom se kell – azóta, hogy annyi évvel ezelőtt megörökölte apjától a megtisztelő posztot, A gourmand-nok nemrég zúgolódni kezdtek. Azt mondják, nincs új a nap alatt…

209

ALADDIN A KALAPBÓL Hármasban a vánkoson, mint minden éjjel; húga a lábuknál figyel. Befejezi a mesét, elhallgat. Testvére észbe kap, nyújtózik: „Nem vagyok még álmos. Mondasz még egyet?” Seherezádé sóhajt és nekifog: „A porcelánhegyen is túl, a messzi Pekingben élt egy asszony, s volt annak egy mihaszna fia. Úgy hívták: Aladdin. Az apja meghalt…” S meséli, hogyan lopta magát életükbe a sötét varázsló, kit távoli atyafinak hittek, s kinek fejében ördögi terv lakott: elhagyatott vidékre csalta a fiút, gyűrűt húzott az ujjára (ez megóv a bajtól – súgta), aztán hűvös barlangba lökte, drágaköves mélybe, „Hozd a lámpát!” S mert Aladdin nem hozta, hát magára hagyta az aranyszagú sötétben, élve eltemetve… Hát így eset. Aladdint elnyeli a föld telhetetlen gyomra, a nő hallgat; tudja, ma még megéri a hajnalt. Másnap megfőz, enni ad a kicsiknek, álmot lát… Aladdin halálos csapdába esett, s a csodás történet amúgy is csupán egyetlen nappal hosszítja életét. Hogy mi lesz aztán? Bárcsak tudná. Csak mikor leszáll az este és férje (szokása szerint) pálcát tör felette: „Holnap reggel búcsúzik nyakadtól fejed!” – rivallja, s Dinerzádé, a húga szelíden közbeszól: „És mi lesz, uram, Aladdinnal?”, csak akkor mer lenni, egyedül akkor… És a drágakövekkel párnázott üregben Aladdin megdörzsöli a lámpát. A palack szellemet köp.

210

A meselavina önnön súlyától görög. Aladdin elnyeri a hercegnőt, s hozzá egy igazgyöngyből rakott kastélyt. De lám, a sötét mágus visszatér: „Új lámpát a régiért!” – gajdolja kopott ószeres-énekét, miközben Aladdin mindent elveszít, s még annál is többet. A nő hallgat megint. Nem bánom; a bakó egy napot várjon még! Húga és férje alszik, csak ő virraszt. Bámul a sötétbe, varázsos történetszálakat szövöget magában. Hogyan adja vissza Aladdinnak palotáját, hercegnőjét, mindenét – s még annál is többet? Szeme leragad. A mese megoldásra vár, s a világ álommá foszlik a fejében. Felkel, enni ad a kicsiknek, fésüli hosszú haját. A piacra indul illatos olajért. A sötét kufár testes amforából méri aranyló portékáját. A korsót nézi, s arra gondol: ebben megférne egy ember. Aznap két véka szezámot is kér. A húga hisz. „Eddig megkímélte életed.” „Eddig.” Feje fölött megrebben a holnap réme. „Meddig?” Az ágyban aztán a varázsgyűrűről mesél: Aladdin megdörzsöli, s a Gyűrű Szelleme alássan szolgálatra jelentkezik… A gonosz varázsló halott, Aladdin megmenekül. A nő elnémul. Tudja, ha a történetnek vége, jaj a mesélőnek; egyetlen esélye, ha új mondókába fog. Remegve kutatja ötletkincstárát, hol félkész ideák és álmok állnak halomban s varázsedények, melyekben ha kell, megfér egy ember. Szája néma szavakat formáz: Szezám, tárulj!, s mindentudón mosolyog. „Ali Baba igaz ember volt, 211

de szegény, akár a templom egere…” – kezd rá, s rögtön belelendül. Az életét ma éjjel biztonságban tudja – míg férje meg nem unja, vagy végleg cserben nem hagyja a képzelet. Ki tudná megmondani, hol magzanak a mesék, mielőtt szavakba vajúdják őket? Seherezádé nem tudja. De a negyven rabló jól hangzik – legyen hát negyven rabló! Csak egy nap haladékot kapjon még! Mi mindenre vagyunk képesek, ha életünk a tét…

212

A VÖLGY CSÁSZÁRA Egy Amerikai istenek-kisregény „Kísértetház maga a lány is. Nem ura önmagának; ősei néha megjelennek, és kikémlelnek szeme ablakán, és ez nagyon rémisztő.”1 Angela Carter, „A szerelem házának úrnője” I. – Ha engem kérdez – mondta Árnyéknak a kis ember –, maga valamilyen szörnyeteg. Igazam van? A pultoslányt leszámítva csak ők ketten tartózkodtak a Skócia északi partján lévő városka hoteljének bárjában. Árnyék egymagában üldögélt ott egy lágersört iszogatva, amikor a férfi odajött hozzá és leült az asztalához. Késő nyár volt, és Árnyéknak úgy tűnt, minden hideg, kicsi és nyirkos. Egy Kellemes Helyi Sétautakról szóló könyvecske hevert előtte, és a másnapra tervezett séta útvonalát tanulmányozta, amelyet a tengerparton kívánt megtenni a Cape Wrath irányába. Becsukta a könyvet. – Amerikai vagyok – mondta Árnyék. – Ha így értette. A kis ember oldalra biccentette a fejét, és színpadiasan kacsintott. Acélszürke haja volt, szürke arca, szürke kabátja, és úgy nézett ki, akár egy kisvárosi ügyvéd. – Nos, talán így értettem. Árnyék rövid ideje tartózkodott az országban, és problémát okozott neki a skót akcentus megértése, az a sok ízes raccsolás, furcsa szó és trillázás, de ezt az embert gond nélkül értette. Minden, amit a kis ember kiejtett a száján, körülhatárolt ki kerek egész volt, minden szót olyan tökéletesen formált meg, hogy Árnyék úgy érezte, ő maga zabpehellyel teli szájjal beszél. A kis ember kortyolt egyet az italából, majd így szólt: – Szóval maga amerikai. Túlfűtött, túlfizetett, és túl az óceánon, he? A fúrótornyokon dolgozik? – Parancsol? – Olajfúró? A nagy fém fúrótornyokról időről időre jönnek fel ide olajmunkások. – Nem. Nem a fúrótornyokról vagyok. A kis ember előbányászott egy pipát a zsebéből, valamint egy kis bicskát, és nekilátott kipucolni a dohánymaradékot a pipafejből, amit időnként kiütögetett a hamutartóba. – Tudja, Texasban van olaj – közölte egy idő után, mintha egy nagy titkot osztana meg Árnyékkal. – Az meg Amerikában van. – Igen – felelte Árnyék. Megfordult a fejében, hogy mesél olyan texasiakról, akik szentül hiszik, hogy Texas valójában Texasban van, de gyanította, hogy meg kéne magyaráznia, mit ért ezalatt, így inkább nem mondott semmit. 1

Greskovits Endre fordítása

213

Árnyék az elmúlt két év legnagyobb részét Amerikától távol töltötte. Távol volt a tornyok ledőlésekor is. Néha azt mondta magának, hogy nem izgatja, hogy még akkor sem érdekelné, ha egyszer hazatérne, és néha közel járt hozzá, hogy el is higgye ezt. Két napja lépett a skót szárazföldre, az Orkney-szigetekről érkezett komppal Thursóba, onnan pedig busszal utazott tovább a városba, ahol most megszállt. A kis ember lankadatlanul mondta. – Na szóval, egy texasi olajfúró lent Aberdenben összetalálkozik egy vén fószerrel, és beszédbe elegyednek, tulajdonképpen pont úgy, ahogy most maga meg én tesszük, dumálnak, dumálnak, és aszongya a texasi: „Otthon, Texasban felkelek reggel, beülök a kocsimba”, ha nem bánja, inkább nem próbálom meg utánozni az akcentust, „ráadom a gyújtást”, hogy szokták ezt mondani maguk felé…? – Indítózok – segítette ki Árnyék. – Az az. „Indítózok, reggelikor rálépek a gázpedálra, és ebédidőre még mindig nem érek a birtokom végére.” Mire a ravasz, vén skót róka csak bólint egyet, és így felel: „Hát igen, régebben nekem is volt egy ilyen kocsim.” A kis ember reszelős hangon felnevetett, jelezvén, hogy ennyi volt a vicc. Árnyék elmosolyodott és bólintott, jelezvén, hogy felismerte: viccet hallott. – Mit iszik? Lágersört? Jennie kincsem, még egy kört. Én Lagavulin Whiskyt iszom. – A kis ember egy kis zacskóból dohányt tömött a pipába. – Tudta, hogy Skócia nagyobb Amerikánál? Senki sem volt a hotel bárjában, amikor Árnyék aznap este lejött, csupán az újságot olvasó és cigiző sovány pultoslány. Árnyék azért jött le, hogy a nyílt tűz mellé üljön, mivel a szobájában meg lehetett fagyni, és a hálószobafalra felszerelt radiátorok még a szobánál is jobban kihűltek. Nem számított társaságra. – Nem – válaszolta Árnyék, aki mindig hajlandó volt megjátszani a tudatlant. – Nem tudtam. Miből gondolja? – Fraktálok – közölte a kis ember. – Minél kisebb a lépték, annál több minden bomlik ki. Pontosan ugyanannyi időbe telne autóval átkelni Amerikán, mint Skócián, ha jól csinálja az ember. Olyan ez, mint amikor egy térképre nézünk, és a partvonalak folytonos vonalak. Ám amikor sétálunk rajtuk, összevissza tekeregnek. Egy egész műsort láttam erről tegnap este a tévében. Marha jó cucc. – Oké – mondta Árnyék. A kis ember öngyújtója lángot vetett, ő pedig addig szívott és pöfékelt és szívott és pöfékelt, amíg elégedetten nem nyugtázta, hogy pipája rendesen meggyulladt, aztán visszatette az öngyújtót, a zacskót és a bicskát a kabátzsebébe. – Mindegy is – mondta a kis ember. – Jól sejtem, hogy az egész hetet itt szándékozik tölteni? – Igen – felelte Árnyék. – Maga… a hotelben dolgozik? – Nem, nem. Az igazat megvallva, a hallban ácsorogtam, amikor maga megérkezett. Hallottam beszélni Gordonnal a recepciónál. 214

Árnyék bólintott. Azt hitte, egyedül volt, amikor bejelentkezett a recepción, de hát elképzelhető, hogy a kis ember elhaladt mellette. Mégis… valami nem volt rendjén ezzel a beszélgetéssel. Valami nem volt rendjén, az egész világgal. Jennie, a pultoslány lerakta a söntésre az italainkat. – Öt font húsz – közölte. Felemelte az újságját, és ismét olvasni kezdett. A kis ember a pulthoz baktatott, fizetett, és elhozta az italokat. – Szóval, meddig marad Skóciában? – kérdezte a kis ember. Árnyék vállat vont. – Látni akartam, milyen. Kirándultam. Megnézni a nevezetességeket. Talán egy hétig. Talán egy hónapig. Jennie letette az újságot. – Ez itt a semmi közepe, sőt még annak is a legvége – osztotta meg velünk vidáman. – Valami izgalmas helyre kéne mennie. – Na itt a nagy tévedés – vitatkozott a kis ember. – Csak akkor a semmi közepének a vége, ha rossz irányból nézed. Látja ezt a térképet, fiacskám? – Egy légypiszokkal pöttyözött Észak-Skócia térképre mutatott a bár szemközti falán. – Tudja, mi a baj vele? – Nem. – Fejjel lefelé van! – jelentette ki diadalmasan a kis ember. – Észak van fölül. Ezzel a térkép azt üzeni a világnak, hogy itt ér véget minden. Ne tovább! Ez itt a világ vége. Csakhogy, kérem, régen más volt a helyzet. Régen ezt nem Skócia északi részének tartották, hanem a viking világ legdélebbi csücskének. Tudja, mi a neve Skócia második legészakabbra fekvő vidékének? Árnyék a térképre sandított, de túl messze volt, hogy leolvashassa. Megrázta a fejét. – Sutherland! – árulta el a kis ember. Kivillantotta fogsorát. – A Déli Föld. A világon senki más nem gondolt így rá, de a vikingek igen. Jennie, a pultoslány odasétált hozzájuk. – Nem leszek el sokáig – mondta. – Szóljanak a recepcióra, ha kell valami, és még nem értem volna vissza. – Egy fahasábot rakott a tűzre, aztán távozott. – Ön történész? – kérdezte Árnyék. – Ez jó – mulatott a kis ember. – Lehet, hogy szörnyeteg, de van humora. Ezt elismerem. – Nem vagyok szörnyeteg. – Aha, a szörnyetegek mindig ezt mondják – vetette ellen a kis ember. – Régebben specialista voltam. A St. Andrewsban. Ma már háziorvosként praktizálok. Vagyis praktizáltam. Félig nyugdíjas vagyok. Hetente pár nap műtőbe vonulok, csak hogy ne rozsdásodjak be. – Miért mondja, hogy szörnyeteg vagyok? – kérdezte Árnyék. – Azért – kezdte a kis ember, és úgy emelte fel whiskys poharát, mint aki megcáfolhatatlan kijelentést készül tenni –, mert jómagam is szörnyetegféle volnék. Zsák a foltját. Elvégre mind szörnyetegek vagyunk, nem igaz? Dicsőséges szörnyetegek, akik az oktalanság mocsarain vánszorognak át… – Whiskyjét szopogatta, majd így folytatta: – Mondja csak, egy ilyen nagydarab ember, mint maga, dolgozott már kidobóemberként? „Bocs, haver, attól tartok, 215

ide most nem léphetsz be, zártkörű estély, na húzd el a beled, vagy elhúzom a nótád”, meg ilyenek? – Nem – válaszolta Árnyék. – De valami ehhez hasonlót csak csinált? – Igen – felelte Árnyék, aki egyszer egy vén isten felbérelt testőrnek; de az egy másik országban történt. – Ööö, bocsásson meg a kérdésért, és véletlenül se vegye sértésnek, de nincs szüksége pénzre? – Mindenkinek szüksége van pénzre. De megvagyok. – Ami nem fedte teljesen a valóságot; az viszont igen, hogy ahányszor csak Árnyék megszorult, a világ a sarkából kifordulva igyekezett kisegíteni. – Nem akar egy kis költőpénzhez jutni? Kidobóként? Gyerekjáték. Könnyű zseton. – Diszkóban? – Nem egészen. Zártkörű rendezvényen. A közelben egy társaság kibérel egy nagy, régi házat, és nyár végén ellátogatnak ide a világ minden tájáról. Így volt ez tavaly is, és mindenki remekül mulatott, pezsgő folyt a kulcslyukon át, meg minden, amikor is támadt egy kis felfordulás. Egy bajkeverő banda. Tönkre akarták tenni mindenki hétvégéjét. – Helyiek voltak? – Nem hinném. – Politikai ügy? – kérdezte Árnyék. Nem akarta, hogy helyi politikai csatározásokba rángassák bele. – A legkevésbé sem. Suttyó paraszt idióták. Na de mindegy is. Idén valószínűleg nem jönnek vissza. Minden bizonnyal valahol a vadonban tüntetnek a nemzetközi kapitalizmus ellen. De hogy biztosra menjünk, a társaság megkért, hogy keressek valakit, aki elrettentő erővel tudna fellépni. Maga egy nagy melák, és ők épp ilyet akarnak. – Mennyiért? – tudakolta Árnyék. – Helyt tud állni bunyóban, ha arra kerül a sor? – kérdezett vissza a férfi. Árnyék nem felelt. A kis ember végigmérte Árnyékot, majd újra elvigyorodott, kimutatva dohánylepedékes foga fehérjét. – Ezerötszáz font egy heti munkáért. Jól fizetnek. És készpénzben. Az adóbehajtónak egy fillért sem kell bejelenteni belőle. – Mos hétvégén lesz? – kérdezte Árnyék. – Péntek reggel kezdene. Nagy, régi ház. Egy része korábban kastély volt. A Cape Wrathtól nyugatra. – Nem is tudom – mondta Árnyék. – Ha megteszi – győzködte a kis szürke ember –, eltölthet egy csodálatos hétvégét egy történelmi házban, és garantálom, hogy csomó érdekes emberrel fog találkozni. Tökéletes nyári munka. Bárcsak fiatalabb lennék! No meg persze jóval magasabb…

216

– Oké – egyezett bele Árnyék, és alighogy kimondta, eltűnődött rajta, vajon meg fogja-e bánni. – Jó ember. Megérdeklődöm akkor a további részleteket. – A kis szürke ember felállt, és elhaladtában finoman megpaskolta Árnyék vállát. Aztán kiment, és magára hagyta Árnyékot a bárban. II. Árnyék úgy tizennyolc hónapja úton volt. Hátizsákkal keresztül-kasul bejárta Európát és Észak-Afrikát. Olajbogyót szedett, szardíniát halászott, kamiont vezetett és útszélén bort árult. Végül aztán, több hónappal ezelőtt, autóstoppal eljutott Norvégiába, Oslóba, ahol harmincöt évvel korábban megszületett. Nem volt teljesen biztos benne, mit is keres. Csak azt tudta, hogy nem találta meg, habár akadtak olyan pillanatok – magaslatokon, kőszirteken, vízesések mellett –, amikor le merte volna fogadni, hogy bármit keres is, az ott várja, épp csak a sarkon túl: egy gránitkiszögellés mögött, vagy a legközelebbi fenyvesben. Ezzel együtt a látogatás mélységes csalódással töltötte el, és amikor Bergenben megkérdezték, volna-e kedve egy cannes-i tulajdonosához tartó motorjacht legénységének a felét képezni, igent mondott. Bergenből a Shetland-szigetekre hajóztak, onnan az Orkney-szigetekre, ahol is Stromnessben egy panzióban töltötték az éjszakát. Másnap reggel éppen csak elhagyták a kikötőt, amikor véglegesen és megmásíthatatlanul bekrepált a hajtómű, minekutána a hajót visszavontatták a kikötőbe. Björn, a kapitány – és egyben a legénység másik fele – a hajóval maradt, hogy beszéljen a biztosítókkal és fogadja a tulaj dühös hívásait. Árnyék nem látott okot a maradásra: kompra szállt Thurso, Skócia északi partja felé. Nyughatatlan volt. Éjszakánként autópályákról álmodott, városok neonhatárait lépte át, ahol az emberek angolul beszéltek. Néha a közép-nyugaton járt, néha Floridában, néha a keleti parton, néha a nyugatin. Amikor leszállt a kompról, vásárolt egy festői panorámautakról szóló könyvet, szerzett egy buszmenetrendet, és nekivágott a világnak. Jennie, a pultoslány visszatért, és egy konyharuhával törölgetni kezdte a felületeket, a haja hihetetlenül szőke volt, szinte már fehér, és hátul kontyba fogta. – És hogyan szórakoznak errefelé az emberek? – kérdezte Árnyék. – Isznak. Várják a halált – válaszolta a lány. – Vagy délre mennek. Ezzel kábé ki is merítettük a lehetőségeket. – Biztos? – Hát, gondolj csak bele. Idefent nincs más, csak birka meg dombok. Na persze a turistákat megfejjük, de sosincs elég belőletek. Szomorú, nem? Árnyék vállat vont. – New York-i vagy? – érdeklődött a pultoslány. – Eredetileg chicagói. De Norvégiából jöttem ide. – Beszélsz norvégül? 217

– Egy kicsit. – Van valaki, akivel találkoznod kéne – jelentette ki hirtelen a lány. Aztán az órájára nézett. – Valaki, aki Norvégiából érkezett, még régen. Gyere. Lerakta a konyharuhát, lekapcsolta a lámpákat, és az ajtóhoz sétált. – Gyere – ismételte meg. – Megteheted ezt? – kérdezte Árnyék. – Azt teszek, amihez csak kedvem szottyan – vágta rá. – Szabad országban élünk, nem? – Gondolom. Jennie, a pultoslány egy sárgaréz kulccsal bezárta a bárt. A recepció előtti hallba siettek. – Itt várj – mondta a lány. Belépett egy PRIVÁT feliratú ajtón, és percekkel később egy hosszú barna kabátban bukkant fel ismét. – Oké. Kövess. Kisétáltak az utcára. – Szóval, ez egy falu vagy egy kisváros? – kérdezte Árnyék. – Ez egy kibaszott temető – hangzott a felelet. – Erre, fölfelé. Gyere csak. Felkaptattak egy szűk emelkedőn. A hold óriásira nőtt, és sárgásan barnállott. Árnyék hallotta a tengert, igaz, látni még nem látta. – Jennie-nek hívnak? – kérdezte Árnyék. – Így igaz. És téged? – Árnyéknak. – Ez a valódi neved? – Így szoktak szólítani. – Akkor gyerünk, Árnyék. – monda a lány. A dombtetőn megálltak. A falu szélén jártak, ahol is egy szürke kőkunyhó állt. Jennie kinyitotta a kaput, majd egy ösvényen a bejárati ajtóig vezette Árnyékot. A férfi súrolt egy alacsony bokrot az ösvény szélén, és a levegő megtelt édes levendulaillattal. A kunyhóban nem égett villany. – Kinek a háza ez? – kérdezte Árnyék. – Lakatlannak tűnik. – Ne aggódj – mondta Jennie. – Egy perc, és már itthon is lesz. A bejárati ajtó nem volt zárva; a lány benyitott, és bementek. Jenie az ajtó mellett felkapcsolta a villanyt. A kunyhó belső terének nagy részét egy konyhanappali tette ki. Apró lépcső vezetett felfelé, Árnyék feltételezése szerint egy padlásszobába. A fenyőfa konyhaasztalon egy CD-lejátszó üldögélt. – Ez a te házad – mondta Árnyék. – Otthon, édes otthon – erősítette meg Jennie. – Kérsz kávét? Vagy valamit inni? – Nem, semmit, köszönöm – felelte Árnyék. Azon tűnődött, mit akarhat Jennie. A lány eddig pillantásra sem méltatta, rá se mosolygott. – Jól hallottam? Doktor Gaskell tényleg arra kért, hogy segíts felügyelni egy partit a hétvégén? – Azt hiszem. – És mit csinálsz holnap és pénteken?

218

– Kirándulok – mondta Árnyék. – Vettem egy könyvet. Van néhány gyönyörű sétaút. – Akadnak köztük gyönyörűek. Akadnak köztük alattomosak – mondta a lány. – Errefelé nyáron, az árnyékok között még mindig lehet téli havat találni. Az árnyékok között sokáig kitartanak a dolgok. – Vigyázni fogok – nyugtatta meg Árnyék. – Ezt mondták a vikingek is – mosolygott Jennie. Kibújt a kabátjából, és ledobta a mályvaszínű kanapéra. – Talán összefutunk majd. Szeretek sétálni. – Megrántotta a fején a kontyot, és szőke haja szabadon szétbomlott. Hosszabb volt, mint Árnyék gondolta. – Egyedül élsz itt? A lány kihúzott egy cigarettát a konyhapulton lévő dobozból, és egy gyufával meggyújtotta. – Mit érdekel az téged? – kérdezte. – Nem maradsz éjszakára, nincs igazam? Árnyék megrázta a fejét. – A hotel a domb aljában van – magyarázta a lány. – El sem lehet téveszteni. Kösz, hogy hazakísértél. Árnyék jó éjszakát kívánt, és a levendula-éjszakában visszabandukolt a dűlőútra. Megállt ott egy darabig, a holdat bámulta a tengeren, összezavarodva. Aztán lesétált a dombon, egészen a hotelig. A lánynak igaza volt: el se lehetett téveszteni. Felmászott a lépcsőn, kis nyélhez erősített kulcsával kinyitotta szobája ajtaját, és belépett. A szobában hidegebb volt, mint a folyosón. Levette cipőjét, és elnyúlt az ágyon a sötétben. III. A ködben imbolygó hajót halott emberek körméből ácsolták, roppant teste bizonytalanul ringott és dülöngélt a fodrozódó tengeren. A fedélzetén árnyszerű alakok mozogtak, domb és ház magasságú emberek, és ahogy közeledett, Árnyék jól látta arcukat: büszkén feszítő férfiak egytől egyig. Látszólag nem vettek tudomást a hajó mozgásáról, sóbálvánnyá dermedve álltak a fedélzeten. Egyikük előrelépett, és hatalmas tenyerével megragadta Árnyék kezét. Árnyék felmászott a szürke fedélzetre. – Üdv néked! – kiáltottak a férfiak a fedélzeten. – Üdv néked, fényhozó! Üdv néked, Baldur! Árnyék születési anyakönyvi kivonatán a Balder Moon név szerepelt, de megrázta a fejét. – Én nem ő vagyok – tiltakozott. – Nem rám vártok. – Mi itt haldoklunk – recsegte a kavicshangú férfi, és nem engedte el Árnyék kezét. Hideg volt az ébrenlét és a sírbolt világa közti ködös tájon. Sós vízpermet csapott fel a szürke hajó orrán, és Árnyék bőrig ázott. – Hozz vissza minket – kérte a kezét szorongató férfi. – Hozz vissza vagy engedj el! 219

– Nem tudom, hogyan kell – felelte Árnyék. Ezt hallván a férfiak a fedélzeten vonítani és bömbölni kezdtek. Némelyikük a fedélzetnek ütötte dárdája nyelét, mások rövid kardjuk lapjával bőrpajzsuk sárgaréz pajzsgombjára sújtottak, így csapván ütemes lármát, amelyet a bánat sikolyai és teli torkú barbár üvöltések kísértek… Sirály sikoltott a kora reggeli levegőben. A hálószoba ablaka az éjszaka folyamán kitárult, csak úgy csapkodta a szél. Árnyék az ágya tetején feküdt keskeny hotelszobájában. Bőre átnyirkosodott, talán az izzadságtól. Újabb nyár végi hűvös nap vette kezdetét. A hotel összekészített neki egy műanyag dobozt, benne pár csirkés szendviccsel, egy kemény tojással, egy kis csomag sajtos-hagymás burgonyaszirommal és egy almával. A dobozt Gordon nyújtotta át neki a recepciónál, és megkérdezte, mikorra tervezi a visszatérést, magyarázatképpen hozzáfűzve, hogy ha néhány óránál többet késne, kihívják a mentőszolgálatot, majd elkérte Árnyék mobilszámát. Árnyéknak nem volt mobilja. Útnak indult a part irányába. Csodaszép volt, elhagyatott szépség, amely összhangban rezdült és visszhangzott az Árnyékban tátongó ürességgel. Korában lágy vidéknek képzelte Skóciát, kecses, hangával borított dombokkal, de itt, az északi partvidéken minden élesnek és kiugrónak tetszett, még a sápadt kék égen rohanó szürke felhők is. Mintha kitüremkedtek volna a világ csontjai. Követte a könyv által jelzett útvonalat, bozótos réteken át és csobogó patakok mellett, fel és le a sziklás dombokon. Néha elképzelt, hogy egy helyben áll, és a világ mozog alatta, hogy a lábával egyszerűen továbblöki azt. Az útvonal a vártnál kimerítőbbnek bizonyult. Egy órára lőtt be egy étkezést, de a lábai már délre elfáradtak, és pihenőt akart tartani. A választott út egy domboldalra vezette, ahol egy nagy szikla megfelelő szélfogónak mutatkozott, hát leguggolt, hogy megegye ebédjét. Előtte a messzeségben ellátott egészen az Atlanti-óceánig. Azt hitte, egyedül van. – Nekem adod az almád? – kérdezte a lány. Jennie volt az, a pultoslány a hotelből. Túlságosan is szőke haja az arca körül lobogott. – Helló, Jennie – köszönt Árnyék. Odaadta neki az almáját. A lány elővett egy zsebkést barna kabátjának zsebéből, és leült mellé. – Kösz – mondta. – Szóval – kezdte Árnyék –, az akcentusod alapján még gyerekkorodban jöhettél át Norvégiából. Úgy értem, a beszéded alapján simán helybélinek mondtalak volna. – Azt mondtam, hogy Norvégiából jöttem? – Miért, nem?

220

Szelt egyet az almából, és finom kis falatokkal megette a kés hegyéről, csak a fogaival ért hozzá. Rápillantott Árnyékra. – Sok ideje már. – Család? Megrándította a vállát, mintha minden erre a kérdésre adható válasz rejtve lenne előtte. – És szeretsz itt élni? A lány ránézett, és a fejét rázta. – Úgy érzem magam, akár egy hulder. Árnyék hallotta már ezt a szót Norvégiában. – Ők nem afféle trollok? – Nem. hegyi teremtmények, mint a trollok, de az erdőkből jönnek, és gyönyörű szépek. Mint én. – Jennie elvigyorodott, amikor kimondta, mint aki tudja, hogy túl sápadt, túl morcos és túl vékony ahhoz, hogy valaha is gyönyörű szép legyen. – Farmerekbe szeretnek bele. – Miért? – Tudja fene – felelte a lány. – De így van. Néha a farmer rájön, hogy egy hulder nővel beszél, mert tehénfarok lóg róla hátul, vagy még rosszabb, néha hátulról nézve nincs ott semmi, a nő üreges, akár egy kagyló héja. Akkor aztán a farmer elmormol egy imát, vagy elfut, hazaszalad a mamájához vagy a farmjára. – Ám néha a farmerek nem futnak el. Néha áthajítanak egy kést a nő válla fölött, vagy csak mosolyognak, és feleségül veszik a huldra nőt. Ilyenkor aztán a nő farka leesik. De még így is erősebb, mint bármelyik emberi nő. És még mindig gyötri a honvágy, sóvárog az erdők és a hegyek után. Sosem lesz igazán boldog. Sosem lesz ember. – Mi történik vele ezután? – kérdezte Árnyék. – Együtt öregszik és hal meg a farmerrel? A lány a csutkájáig felszeletelte az almát. Most egy csuklómozdulattal nagy ívben leküldte a csutkát a domboldalon. – Amikor az ura meghal… azt hiszem, a nő visszamegy a sziklák közé, az erdőbe. – A domboldalra bámult. – Van egy történet, amely szerint egyikük egy olyan farmer felesége lett, aki rosszul bánt vele. Kiabált vele, nem volt hajlandó segíteni a farm körül, részegen és dühösen tért haza a faluból. Néha meg is verte. – Egy nap aztán a nő bent a házban rakja a reggeli tüzet, amikor a férfi bejön, és üvöltözni kezd vele, hogy nincs készen a kaja, és majd’ felrobban a dühtől, semmi sem jó, amit a nő csinál, nem is tudja, miért vette el, és a nő egy darabig hallgatja, aztán egy szó nélkül lehajol a kandallóhoz, és felveszi a piszkavasat. Egy nehéz, fekete vasbigyót. Fogja a piszkavasat, és a legkisebb erőfeszítés nélkül tökéletes karikába hajlítja, mint amilyen a jegygyűrűje. Nem nyög, nem izzad, csak meghajlítja, akár egy nádszálat. A farmer meglátja ezt, falfehérré válik, és nem említi többet a reggelijét. Látta, mit művelt a felesége az imént a piszkavassal, és tudja, hogy az elmúlt öt évben akármikor megtehette volna vele is. És halálig nem emel többé kezet rá, nem illeti durva szavakkal. És most árulj el nekem valamit, Miszter mindenki-Árnyéknak-hív, ha képes volt erre a nő, miért hagyta, hogy a férje megverje? Miért akart volna egy ilyen emberrel élni? Ezt áruld el nekem. 221

– Talán – mondta Árnyék –, talán magányos volt. A lány beletörölte a zsebkés pengéjét a nadrágjába. – Dr. Gaskell állandóan azt mondogatta, hogy szörnyeteg vagy – váltott témát. – Igaz ez? – Nem hiszem – felelte Árnyék. – Kár – mondta a lány. – Az ember tudja, hányadán áll egy szörnyeteggel, nemde? – Tudja? – Abszolút. Tudja, hogy a nap végére vacsora lesz belőle. Erről jut eszembe, mutatok valamit. – Felállt, és a dombtetőre vezette Árnyékot. – Nézd. Ott? Annak a dombnak a túloldalán, ahol leereszkedik a völgybe, pont kivehető a ház, ahol dolgozni fogsz a hétvégén. Ott, látod? – Nem. – Nézd. Mutatom. Kövesd az ujjam vonalát! – Közel állt Árnyékhoz, kinyújtotta a kezét, és egy távoli domboldal felé mutatott. Árnyék látta, ahogy a fenti nap visszaverődik valamiről, feltehetően egy tóról – jobban mondva egy loch-ról, javította ki magát,elvégre Skóciában volt –, fölötte a domboldalon pedig egy szürke kiszögellést pillantott meg. Sziklának vélte, de túl szabályos volt: nem lehetett más, csak egy épület. – Az a kastély? – Én nem hívnám annak. Csak egy nagy ház a völgyben. – Részt vettél már valamelyik partijukon? – Nem hívnak meg helybélieket – válaszolt Jennie. – Engem végképp nem hívnának meg. Egyébként neked sem kéne menned. Nemet kéne mondanod. – Jól fizetnek – hangzott Árnyék válasza. Ekkor a lány megérintette, most először, sápadt ujjait Árnyék sötét kézfejére helyezte. – És mire megy egy szörnyeteg a pénzzel? – kérdezte és elmosolyodott, és Árnyék átkozott legyen, ha nem gondolta úgy, hogy a lány talán igenis gyönyörű szép. Aztán a lány elhúzta a kezét, és hátrébb lépett. – Na? – kérdezte. – Nem kéne a nyakadba venned az utat? Nincs már sok időd, hamarosan el kell indulnod visszafelé. Az évnek ebben a szakában hamar eltűnnek a fények. Azzal ott állt és nézte Árnyékot, ahogy az felveszi a hátizsákját, és elindul lefelé a domboldalon. Amikor leért az aljára, Árnyék visszafordult és felnézett. A lány még mindig őt figyelte. Árnyék integetett, a lány pedig visszaintett. Legközelebb, amikor visszanézett, a lány már eltűnt. Átkelt a kis komppal az öblön a Cape Wrath-hoz, és felmászott a világítótoronyhoz. Onnan egy minibusz vitt le a kompig, és Árnyék felszállt rá. Este nyolcra ért vissza a hotelbe, kimerülten, de elégedetten. Egyszer, késő délután eleredt az eső, de menedékre lelt egy rozoga viskóban, és egy ötéves újságot olvasott, amíg az eső a tetőn dobolt. Fél órával később el is állt, de Árnyék áldotta a jó csizmáját, mert a föld kész sártengerré vált. Farkaséhes volt. A hotel éttermébe ment. Ami üresen tátongott. 222

– Hahó – szólt Árnyék. Egy idős nő jelent meg a konyhát és az éttermet elválasztó ajtóban, és így szólt: – Egen? – Felszolgálnak még vacsorát? – Egen. – a nő rosszallóan végigmérte, sáros csizmájától kusza hajáig. – Vendég? – Igen. Tizenegyes szoba. – Nos… biztos át akar öltözni vacsora előtt – közölte. – A többi vacsoravendég is értékelné. – Akkor hát tényleg felszolgálnak még. – Egen. Árnyék felment a szobájába, az ágyra vetette hátizsákját, és lerúgta csizmáját. Tornacipőt húzott, megfésülködött, és visszament a földszintre. Az étterem már nem volt üres. Ketten ültek egy asztalnál a sarokban, két ember, aki mindenben különböztek egymástól, amiben csak emberek különbözhetnek: egy alacsony asszony, aki ötvenes éveiben járhatott, és görnyedten gubbasztott, mint egy madár, meg egy nagydarab, félszeg és tarkopasz fiatalember. Árnyék úgy döntött: anya és fia. A terem közepén leült egy asztalhoz. Az idős nő bejött egy tálcával. Egy-egy tál levest hozott a két másik vacsoravendégnek. A férfi fújni kezdte a levest, hogy lehűtse; anyja kanalával keményen rácsapott a férfi kézfejére. – Hagyd abba – szólt rá. Kanalazni kezdte a levest, s hangosan szürcsölte. A kopasz férfi szomorúan körbenézett a teremben. Elkapta Árnyék tekintetét, és Árnyék biccentett neki. A férfi sóhajtott, és visszatért gőzölgő leveséhez. Árnyék lelkesedés nélkül pásztázta végig az étlapot. Készen állt rendelni, de az idős nő megint felszívódott. Szürke villanás; dr. Gaskell kukucskált be az étterem ajtaján. Besétált, egyenesen Árnyék asztalához. – Csatlakozhatok? – Hogyne. Kérem, foglaljon helyet. Leült Árnyékkal szemben. – Jól telt a napja? – Remekül. Sétáltam. – A legjobb étvágycsináló. Szóval. Holnap az lesz az első, hogy küldenek magáért egy kocsit. Hozza a cókmókját. Elviszik a házhoz. Körbevezetik. – Hát a pénz? – kérdezte Árnyék. – Arról is gondoskodnak. Fele az elején, fele a végén. Még valami kérdés? A pincérnő a terem szélén álldogált, figyelte őket, és tapodtat sem mozdult. – Aha. Mit kell tennem, hogy enni kapjak? – Mit kér? Ajánlom a báránybordát. Helybéli bárány. – Jól hangzik. Gaskell hangosan megszólalt: – Maura, kérem. Elnézést, hogy ezzel zavarom, de kérhetnénk két báránybordát? A nő lebiggyesztette a száját, és visszament a konyhába. 223

– Kösz – hálálkodott Árnyék. – Nincs mit. Segíthetek még valamiben? – Igen. A partira érkező társaság. Miért nem bérelnek saját biztonságiakat? Miért bérelnek fel engem? – Kétségkívül azt is megteszik – mondta Gaskell. – Hozzák a saját embereiket. De jó, ha van helyi erő is. – Még akkor is, ha az történetesen turista? – Annál inkább. Maura hozott két tál levest, letette Árnyék és az orvos elé. – A főételhez járnak – magyarázta az orvos. A leves túl forró volt, s halványan paradicsomszósz és ecet ízére emlékeztetett. Árnyék olyan éhes volt, hogy majdnem teljesen kivégezte a tálat, mire rájött, hogy nem ízlik neki. – Azt állította, hogy szörnyeteg vagyok – hozta fel a dolgot Árnyék az acélszürke férfinak. – Tényleg? – Tényleg. – Hát, sok szörnyeteg él a világnak ezen a tájékán. – A kis ember fejével a sarokban ülő pár felé bökött. Az alacsony asszony megfogta a szalvétáját, belemerítette a vizespoharába, majd vadul pamacsolta vele a fia száján és állán a karmazsinvörös levesfoltokat. A fiú kényelmetlenül feszengett. – Távol esünk a világtól. Nem kerülünk be a hírekbe, hacsak egy túrázó vagy egy hegymászó el nem tűnik vagy éhen nem vész. A legtöbben elfelejtik, hogy itt vagyunk. Megérkeztek tálcán a báránybordák, túlfőtt krumpli, alig főtt répa és valami barna és nedves kíséretében, amiről Árnyék azt gondolt, pályafutását egykor spenótként kezdhette. Késével kezdte szeletelni a bordát. A doktor ujjai közé kapta a magáét, és rágni kezdte. – Már megjárta – mondta az orvos. – Megjártam? – A börtönt. Már megjárta a börtönt. – Nem kérdésnek szánta. – Igen. – Akkor tudja, hogyan kell harcolni. Képes bántani másokat, ha arra kényszerül. Árnyék így felelt: – Ha arra kell valaki, hogy másokat bántson, akkor valószínűleg nem én vagyok a maga embere. A kis ember vigyorra húzta zsíros szürke ajkait. – Biztos vagyok benne, hogy maga az. Csak kérdeztem. Nem róhatja fel, hogy kérdezősködök. Na de mindegy is. Ő ott egy szörnyeteg – lengetett meg egy félig csócsált báránybordát a szoba túlsó vége felé. A kopasz férfi valami fehér pudingféleséget kanalazott. – Ahogy az anyja is. – Nem látszanak szörnyetegeknek – töprengett Árnyék. – Attól tartok, csak ugrattam. Sajátos helyi humor. Figyelmeztetni kéne a faluba érkezőket a humoromra. Vigyázat, veszély: habókos öreg doki! Szörnyekről hadovál. Ne haragudjanak az öregre. Egy szavát se higgyék. – 224

Dohányfoltos fogak villantak. Kezét és száját a szalvétába törölte. – Maura, kérnénk a számlát. A fiatalember cechét én állom. – Igen, dr. Gaskell. – Ne feledje – emlékeztette az orvos Árnyékot. – Holnap reggel negyed kilenckor legyen az előcsarnokban. Nem később. Elfoglalt emberek. Ha nincs ott, mennek tovább, maga meg lecsúszott ezerötszáz fontról egy hétvégi munkáért. Meg prémiumról, ha elégedettek. Árnyék úgy döntött, a vacsora utáni kávéját a bárban fogyasztja el. Elvégre lobogó tűz várta ott. Remélte, hogy kiolvaszthatja fagyos csontjait. A recepciós Gordon dolgozott a pult mögött. – Jennie szabadnapos? – kérdezte Árnyék. – Tessék? Ja, nem, ő csak kisegített. Néha megteszi, ha sok a dolgunk. – Rakhatok fát a tűzre? – Tessék csak. Ha így bánnak a skótok a nyarukkal, jutott Árnyék eszébe Oscar Wilde egy mondása, meg sem érdemlik. A kopasz fiatalember lépett be. Ideges biccentéssel üdvözölte Árnyékot. Árnyék visszaintett. Nem látott szőrzetet a férfin: sem szemöldök, sem szempilla. Csecsemőszerű lett tőle, kifejletlen. Árnyék azon tűnődött, hogy betegség lehet az oka, vagy esetleg egy kemoterápia mellékhatása. A férfiból nyirkos szag áradt. – Hallottam, amit az a férfi mondott – dadogta a kopasz. – Azt mondta, szörnyeteg vagyok. Meg hogy az anyukám is az. Jók a füleim. Nem sok minden kerüli el őket. Tényleg jók voltak a fülei. Átlátszó rózsaszínben pompáztak, és elálltak, akár egy óriáshal uszonyai. – Remek fülei vannak – ismerte el Árnyék. – Most kapcáskodsz velem? – A kopasz férfi hangja sértődötten csengett. Késznek látszott bunyózni. Csak kicsivel volt alacsonyabb Árnyéknál, aki maga sem volt alacsonynak mondható. – Ha ez azt jelenti, amire gondolok, akkor egyáltalán nem. A kopasz bólintott. – Helyes – nyugtázta. Nagyot nyelt, habozott. Árnyék azon gondolkozott, kéne-e mondania valami békítőt, de a kopasz folytatta. – Nem az én hibám. Az a sok zaj. Úgy értem, az emberek azért jönnek fel ide, hogy megszökjenek a zajoktól. És az emberek… Amúgy is átkozottul sok ember jár errefelé. Miért nem mentek vissza mind oda, ahonnan jöttetek, és fejezitek végre be a retkes zajongást? Az ajtóban feltűnt a férfi anyja. Idegesen rámosolygott Árnyékra, majd sietve odacsörtetett a fiához. Meghúzta az ingujját. – Na, na – csitította. – Nehogy nekem felhúzd magad ilyen csip-csup dolgokon. Minden rendben. – felpillantott Árnyékra, akár egy madár, engesztelően. – Sajnálom. A fiam biztos nem gondolta komolyan. – Egy tépésnyi vécépapír tapadt a cipőtalpára, és eddig észre sem vette. 225

– Minden rendben – nyugtatta meg Árnyék. – Jó találkozni másokkal. Az asszony bólintott. – Akkor jó – mondta. A fia megkönnyebbült. Fél az anyjától, gondolta Árnyék. – Gyere, kutyus – szólt a fiának az asszony. Megrántotta ingujját, mire a fiú követte őt az ajtóig. – Ott aztán akaratosan megtorpant és megfordult. – mondd meg nekik – követelte a kopasz fiatalember –, hogy ne zajongjanak annyit. – Megmondom – felelte Árnyék. – Csak azért, mert én mindent hallok. – El van intézve. – Ő tényleg jó gyerek – jelentette ki a kopasz fiatalember anyja, majd maga után húzva a vécépapírcsíkot, ingujjánál fogva kirángatta fiát a folyosóra és tovább. Árnyék követte őket a hallba. – Bocsássanak meg – szólt utánuk. Megfordultak, férfi és anyja. – Valami van a talpán – jelezte Árnyék. Az asszony lenézett. Aztán másik cipőjével rálépett a papírcsíkra, megemelte lábát, és megszabadította a vécépapírtól. Helyeslően biccentett Árnyéknak, és elsétált. Árnyék a recepcióhoz ment. – Gordon, nincs egy jó helyi térképe? – Olyan nagy alaptérképre gondol? Természetesen. Beviszem magának a társalgóba. Árnyék visszament a bárba, és befejezte a kávéját. Gordon behozott egy térképet. Árnyék elámult annak részletességén: minden nyúlcsapás szerepeli látszott rajta. Közelről megszemlélte, és végigkövette sétája útvonalát. Megtalálta a dombot, ahol megállt és megebédelt. Délnyugatra csúsztatta az ujját. – Nincs errefelé kastély, ugye? – Attól tartok, nincs. Keletre van néhány. Van egy kalauzom skót kastélyokról, megmutathatom… – Nem, nem. Nincs rá szükség. Vannak ezen a területen nagy házak? Amit az emberek kastélynak nevezhetnének? Esetleg nagy birtokok? – Hát, ott a Cape Wrath Hotel, itt ni – és rámutatott a térképen. – Amúgy elég üres terület. Tulajdonképpen, ha az emberi jelenlétet, hogy is mondják?, a népsűrűséget nézzük, ez itt egy sivatag. Még csak érdekes romokkal sem szolgálhatunk, attól tartok. Legalábbis megközelíthetőekkel nem. Árnyék megköszönte a segítségét, majd korai ébresztést kért. Remélte, hogy megtalálja a térképen a dombról látott házat, de talán végig rossz helyen keresgélt. Nem ez lenne az első eset. A szomszédos szobában lakó pár veszekedett vagy szeretkezett. Árnyék nem tudta eldönteni, de akárhányszor elnyomta volna az álom, felemelt hangokra vagy sikolyokra riadt fel. Később sosem volt biztos benn, hogy valóban megtörtént-e, hogy tényleg eljött-e hozá, vagy ez az első aznap éjjeli álom volt, de a valóságban vagy 226

álmában, az ágy melletti ébresztőóra szerint kevéssel éjfél előtt kopogtak a szoba ajtaján. Árnyék felkelt. Kiszólt: – Ki az? – Jennie. Árnyék ajtót nyitott, és hunyorgott a folyosói fényektől. A lány barna kabátjába burkolózott, és tétovázva nézett fel rá. – Igen? – kérdezte Árnyék. – Holnap elmész a házba – mondta a lány. – Igen. – Gondoltam, elbúcsúzom – folytatta a lány. – Arra az esetre, ha most látnálak utoljára. És ha nem térnél vissza a hotelbe. Ha vennéd a kalapod, és továbbállnál. És soha többé nem látnálak viszont. – Hát akkor, minden jót – köszönt el Árnyék. A lány tetőtől talpig végigmérte, szemügyre vette pólóját és boxerét, amiben aludt, meztelen lábfejét, végül az arcát. Aggódni látszott. – Tudod hol, lakom – mondta végül. – Hívj, ha szükséged van rám. Kinyújtotta mutatóujját, és gyengéden Árnyék ajkához érintette. Jéghideg volt az ujja, aztán hátralépett a folyosóra, és csak állt ott, szemben a férfival, és nem mozdult. Árnyék becsukta a szobája ajtaját, és hallotta a folyosóról a lány távolodó lépteit. Visszamászott az ágyba. A következő álma már egész biztosan álom volt. az életéről szólt, összekuszálva és kicsavarva: az egyik pillanatban a börtönben tanította magát érmetrükkökre, és arról győzködte magát, hogy a felesége iránt érzett szerelme túljuttatja ezen. Aztán Laura halott volt, ő pedig szabad; egy vén szélhámos testőreként dolgozott, aki arra kérte Árnyékot, hívja Szerdának. Ezután pedig álma istenekkel telt meg: régi, elfeledett istenekkel, akiket már nem szerettek, akiket elhagytak, és új istenekkel, tünékeny, rémült, rászedett, zavart lényekkel. Valószínűtlen tényezők kuszasága volt: macskabölcső, amiből szövedék lett, majd háló, majd világméretű gombolyag… Álmában meghalt a fán. Álmában visszatért a halálból. Aztán nem maradt más, csak a sötétség. IV. Az ágy melletti telefon hétkor sivított. Árnyék lezuhanyozott, megborotválkozott, felöltözött, becsomagolta világát a hátizsákjába. Utána lement reggelizni az étterembe: sós zabkása, lottyadt szalonna és olajos tükörtojás. A kávé ugyanakkor meglepően finom volt. Tíz perccel nyolc után az előtérben állt, várt. Tizennégy perccel nyolc után egy báránybőr kabátos férfi lépett be. Kézzel sodort cigarettát szívott. A férfi vidáman kezet nyújtott. – Szóval te volnál Moon – mondta. – Az én nevem Smith. Én vagyok a sofőröd a nagy házba. – A férfi erősen szorította meg Árnyék markát. – Te aztán tényleg nagyra nőttél, mi? 227

Árnyék érezte, ahogy kimondatlanul ott lóg a levegőben egy „De én lenyomnálak”. – Azt mondják – felelte Árnyék. – Te nem skót vagy. – Nem én, pajti. Csak felruccantam a hétre, hogy gondoskodjak róla, minden úgy menjen, ahogy mennie kell. Londoni gyerek vagyok. – Fogak villanása baltapenge arcon. Árnyék úgy tippelte, negyvenes évei derekán járhat. – Gyere ki a kocsihoz. Útközben elmondom a tudnivalókat. Ennyi a cumód? Árnyék kivitte hátizsákját a kocsihoz, egy sáros Land Roverhez. Járt a motor. A hátsó ülésre dobta a táskáját, és beült az anyósülésre. Shith még egyet szívott a cigarettájából, amely most már alig volt nagyobb egy sodort fehér papírcsikknél, majd kihajította a nyitott ablakon az útra. Elhagyták a falut. – És hogy kell ejteni a neved? – kérdezte Smith. – Balder vagy Borl-der, vagy másképp? Mint amikor Cholmondeley-t valójában Chumley-nak kell ejteni. – Árnyék – felelte Árnyék. – Az emberek Árnyéknak hívnak. – Aha. Csend. – Szóval – szólalt meg Smith. – Árnyék. Nem tudom, a jó öreg Gaskell mennyit mondott el a hétvégén tartandó partiról. – Egy keveset. – Na, hát a legfontosabb a következő. Bármi is történjék, tartod a pofád. Vili? Bármit is látsz, amikor az urak kicsit kirúgnak a hámból, nem mondasz semmit senkinek, még akkor sem, ha felismered őket, ha érted, mire célzok. – Nem szoktam felismerni senkit – közölte Árnyék. – Ez a beszéd. Azért vagyunk itt, hogy mindenki kedvére mulathasson anélkül, hogy megzavarnák benne. Hosszú utat tesznek meg a szép hétvégéért. – Vettem – nyugtázta Árnyék. Elérték a Cape Wrath-i kompot. Smith leparkolta a Land rovert az út mellett, kivette a csomagokat, és bezárta a kocsit. A kompátkelő túloldalán egy ugyanolyan Land Rover várta őket. Smith kinyitotta, behajította hátra a csomagokat, és gázt adott a salakos úton. Lekanyarodtak az útról még a világítótorony előtt, és egy ideig némán hajtottak egy poros földúton, ami villámgyorsan birkacsapásba fordult. Árnyéknak többször ki kellett szállnia kapukat kinyitni; megvárta, míg a Land Rover átvonul, majd bezárta maga mögött a kaput. Hollók tanyáztak egy mezőn és az alacsony kőfalakon, hatalmas fekete madarak, amelyek kérlelhetetlen tekintettel meredtek Árnyékra. – Akkor te megjártad a karcert? – kérdezte hirtelen Smith. – Hogy mit? – Börtönt. Kótert. Kasznit. Kaptárt. Meg a többi K betűs szót, ami kritikán aluli kaját, az éjszakai élet hiányát, nem megfelelő vécézési felszereltséget és korlátozott utazási lehetőségeket takar. – Aha. 228

– Nem vagy az a csevegő típus, mi? – Azt hittem, ez erény. – Ott a pont. Csak társalgok. A csend kezdett az idegeimre menni. Tetszik a környék? – Gondolom. Még csak pár napja érkeztem. – Nekem a pöcsöm is összezsugorodik tőle. Túl elhagyatott. Voltam Szibériában, na annak barátságosabbak bizonyos vidékei. Jártál már Londonban? Nem? Ha lejössz délre, körbemutogatom. Remek pubok. Rendes kaja. Meg az a sok turistás cucc, amit ti, amerikaiak úgy szerettek. A közlekedés viszont egy halál. Itt fent legalább lehet vezetni. Sehol egy kibaszott jelzőlámpa. Van ez a jelzőlámpa a Regent Street végén, és esküszöm, ott vesztegelsz öt percig a pirosban, aztán van tíz másodperced átmenni a zöldön. Max két kocsi. Röhej, bazmeg. Az ár, amit a haladásért fizetünk, ezt mondják. Igaz? – Aha – mondta Árnyék. – Gondolom. Mostanra rendesen letértek az útról, és két magas domb között döcögtekzötykölődtek egy bozótos völgyben. – A vendégek – szólalt meg Árnyék. – Ők is Land Roverrel jönnek? – Á. Vannak helikoptereink. Időben befutnak a ma esti vacsorára. Leteszi őket a helikopter, aztán vasárnap este felveszi. – Mintha egy szigeten élnénk. – Bárcsak egy szigeten élnénk. Akkor nem vernék a palávert a dilis helyiek. Senki sem panaszkodik a szomszédos szigetről átszűrődő zajra. – Nagy zajjal jár a partid? – Nem az én partim, cimbora. Én csupán egy facilitátor vagyok. Ügyelek rá, hogy minden úgy menjen, akár a karikacsapás. De igen, úgy tudom, ha arra adják a fejüket, elég nagy zajt tudnak csapni. A füves völgy ismét birkacsapássá szelídült, aztán a birkacsapásból csaknem egyenesen a dombra vezető műút lett. Egy kanyar, egy váratlan forduló, és már egy ház felé tartottak. Árnyék felismerte. Jennie mutatta tegnap, ebédkor. A ház öreg volt. Ezt első pillantásra látta. Egyes részei régebbinek tűntek a többinél: az egyik épületszárny és egy kémény, nehéz fala szürke sziklából és kőből épült. Ez a fal aztán egy másik, barna téglásnak feszült. Az egész épületet, annak mindkét szárnyát sötétszürke palatető fedte. A ház egy kövezett kocsifelhajtóra nézett, azon túl pedig a domb lábánál lévő tóra. Árnyék kiszállt a Land Roverből. Felnézett a házra, és úgy érezte, eltörpül mellette. Azt érezte, hogy hazatér, ami nem volt egy jó érzés. A felhajtón több másik négykerék-meghajtású jármű is parkolt. – A kocsikulcsok a kamrában lógnak, ha el kéne vinned az egyiket. Útközben majd megmutatom. Át egy nagy faajtón: megérkeztek egy részben kikövezett belső udvarra. Középen ki szökőkút, mellette füves térség: szürke kockakövek által körülzárt göröngyös, álnok rét.

229

– Itt lesz majd a szombat esti mulatság – közölte Smith. – Mutatom a szállásod. Be a kisebb szárnyba egy jellegtelen ajtón, el egy szoba mellett – odabent kampókról lógó kulcsok, minden kulcson cédula –, el egy másik, üres polcokkal teli szoba előtt. Végig egy ütött-kopott folyosón, fel a lépcsőn. A lépcsőn nem volt szőnyeg, a falat csupán lemeszelték. (– Végül is cselédkörlet, nem? Minek költeni rá.) Hideg volt, az a fajta, amihez Árnyék már kezdett hozzászokni: hidegebb az épületben, mint odakint. Azon tűnődött, vajon hogy csinálják, vajon egy brit építészeti titokról van-e szó. Smith a ház legfelső emeletére kísérte Árnyékot, és egy sötét szobába vezette: a szobában volt egy antik gardrób, egy vaskeretes ágy, amelyről Árnyék rögtön látta, hogy kisebb nála, egy antik mosdóállvány és egy ablak, ami a belső udvarra nézett. – A folyosó végén van budi – tájékoztatta Smith. – A cselédek fürdőszobáját egy emelettel lejjebb találod. Két fürdő, egy férfi meg egy női, zuhany nincs. Attól tartok, ebben a szárnyban nyomatékosan korlátozott a melegvízellátás. Az egyenruhád a szekrényben lóg. Próbáld fel, hogy jó-e a méret, de ma estig, a vendégek érkezéséig ne hordd. Korlátozottak a tisztítási lehetőségeink is. Akár a Marson is lehetnénk. Lenn leszek a konyhában, ha kellenék. Ott nincs ilyen hideg, már ha működik az Aga. Lemész a lépcsőn, balra fordulsz, aztán jobbra, aztán sikítasz, ha eltévedtél. Ne kószálj át a másik szárnyba, csak ha arra utasítanak. Egyedül hagyta Árnyékot. Árnyék felpróbálta a fekete szmokingot, a fehér keményített inget, a fekete nyakkendőt. Fényesre suvickolt fekete cipőt is kapott. Mind passzolt, mintha csak rá szabták volna. Mindent visszarakott a szekrénybe. Lement a lépcsőn. Smith a lépcsőfordulóban egy ezüst mobiltelefont döfködött dühösen. – Nincs térerő, bassza meg. Csörgött, és mikor visszahívnám, nincs jel. Vissza a kibaszott kőkorszakba. Milyen a ruha? Okés? – Tökéletes. – Helyes a bőgés. Ne használj öt szót, h eggyel is meg tudod úszni, mi? Még a halottak is bőbeszédűbbek nálad. – Tényleg? – Dehogy. Csak egy szófordulat volt. Menjünk. Akarsz harapni egyet? – Persze. Köszönöm. – Szuper. Kövess! Kész útvesztő a ház, de azért hamar ki fogod ismerni magad rajta. A nagy, üres konyhában ettek: Árnyék és Smith ropogós kenyérre helyezett halványnarancsszínű füstölt lazaccal és kemény szeletelt sajttal pakolták meg zománcos bádogtányérjukat, mellé egy-egy bögre erős, édes tea dukált. Az Aga, tudta meg Árnyék, egy nagy fémdoboz volt, részben sütő, részben vízforraló. Smith kinyitott egy ajtót a sok közül az oldalán, és több nagy adag szenet lapátolt bele. 230

– És hol van a többi étel? Hol vannak a pincérek, a szakácsok? – értetlenkedett Árnyék. – Nyilván nem csak mi leszünk. – Jó észrevétel. Mindent Edinburghból kapunk. Óramű pontossággal. Az étel és a partiszervezők háromkor érkeznek, kirakodnak. A vendégek hatra jönnek. A büféjellegű vacsorát nyolckor tálaljuk. Csevej, kaja, kevéske kacaj, semmi megerőltető. Holnap reggeli héttől délig. A vendégek kirándulni mennek, délután panorámaséták, és a többi. Az udvaron máglyákat rakunk. Este meggyújtjuk őket, mindenki kirúg a hámból, szombat esti láz északon, remélhetőleg a szomszédok zaklatásai nélkül. Vasárnap reggel lábujjhegyen járunk, nehogy megzavarjuk őket a másnaposságban, vasárnap délután leszállnak a helikopterek, és búcsút intünk nekik. Felmarkolod a fizetésed, én meg visszafuvarozlak a hotelhez, de akár el is jöhetsz velem délre, ha változásra vágynál. Hogy hangzik? – Pazarul – felelte Árnyék. – És mi van a szombat este esetleg felbukkanó tagokkal? – Ünneprontók. Helyiek, akiknek feltett szándékuk tönkretenni mások szórakozását. – Miféle helyiek? – kérdezte Árnyék. – Errefelé mérföldekig semmi nincs birkákon kívül. – Helyiek. Ott vannak mindenütt – bizonygatta Smith. – Csak nem látod őket. Behúzódnak a vackukba, mint Sawney Beane meg a családja. – Azt hiszem, már hallottam róluk – gondolkozott el Árnyék. – Ismerőse cseng a név… – Történelmi a fazon – mondta Smith. A teáját szürcsölve hátradőlt a székén. – Ez mikor is, hatszáz éve történt; azután, hogy a vikingek visszahúztak Skandináviába, vagy beházasodtak és átkeresztelkedtek, mígnem a végén belőlük is skót lett, de még azelőtt, hogy Erzsébet királynő meghalt, és Jakab levonult Skóciából, hogy mindkét ország felett uralkodjon. Valahol a kettő között. – Nagyot kortyolt a teából. – Na szóval. Skóciában kezdtek eltünedezni az utazók. Ez azért nem volt olyan szokatlan. Mármint, ha akkoriban valaki ilyen hosszú útra vállalkozott, az nem mindig tért haza. Néha hónapok teltek el, míg kiderült, hogy az illető már nem jön vissza, a többiek meg ráfogták a farkasokra és az időjárásra, és úgy határoztak, hogy ezentúl csoportosan utaznak, és csakis nyáron. – Egyszer aztán egy utazó a társaival egy völgyön kelt át, amikor is a dombtetőről, a fák lombkoronájából, a föld alól tőrökkel, késekkel, csonthusángokkal és bunkósbotokkal felfegyverkezett gyerekraj, mit raj, horda, falka csapott le rájuk: lerángatták lovaikról az utazókat, rájuk vetették magukat, és lemészárolták őket. Egyvalaki élte csak túl, ez a csóri, aki kicsivel a többiek mögött lovagolt, és meg tudott lépni. Egyedül ő maradt, de hát nincs is szükség egynél többre, nemde? Eljutott a legközelebbi városba, ahol fellármázott mindenkit, városlakókból és katonákból csapatot toborzott, és kutyák kíséretében visszatért. 231

– Napokon át keresik hiába a rejtekhelyet, már éppen feladnák, amikor a tengerparton egy üreg szájánál a kutyák vonítani kezdenek. Ők pedig lemennek. – Kiderül, hogy a föld alatt egy barlangrendszer húzódik, és hogy a legnagyobb és legmélyebb barlangban ott tanyázik Sawney Beane a porontyai és kampókra akasztott, füstölt és lassú tűzön perzselt emberi tetemek társaságában. Férfiak, nők és gyerekek lába, karja, combja, kéz- és lábfeje lóg hosszú sorokban, mint a füstölt malac. Tengervízben pácolt végtagok sózott marhahús módjára. Pénz zsákszám, arany és ezüst, órák, gyűrűk, kardok, pisztolyok és ruhák, minden képzeletet felülmúló vagyon, mintha egy pennyt sem költöttek volna el belőle. Meghúzódtak a barlangokban, és ettek, szaporodtak és gyűlöltek. – Beane évek óta élt már odalent. Saját ki királyságot hozott létre, ahol ő, Sawney papa volt a király, alattvalói a felesége, gyerekei és unokái – utóbbiak közül egy csomóan egyben a gyerekei is voltak. Szép kis vérfertőző bagázs. – Ez tényleg megtörtént? – Nekem így mesélték. Periratok születtek róla. Leithbe vitték a családot, hogy bíróság elé állítsák őket. Érdekes bírói ítélet született: úgy döntöttek, hogy Sawney Beane tettei következtében kiközösítette magát az emberi fajból. Ezért hát állatként ítélkeztek felette. Nem akasztották fel, nem fejezték le. Egyszerűen gyújtottak egy nagy tüzet, és beledobálták a Beane-bandát, hadd égjenek el élve. – Az egész családot? – Nem emlékszem. Lehet, hogy a kisgyerekeket is elégették, de lehet, hogy nem. Valószínűleg elégették. A világnak ezen a tájékán igen hatékonyan szokás elbánni a szörnyekkel. Smith elmosogatta a tányérokat meg a bögréket, és kirakta őket a szárítóra. A két férfi kiballagott az udvarra. Smith profi mód sodort magának egy cigarettát. Megnyalta a papírt, elsimította az ujjával, és a kész csövet meggyújtotta Zippójával. – Lássuk csak. Mit kell tudnod a ma estéhez? Hát, egyszerű a lényeg: akkor szólalj meg, ha kérdeznek… nem mintha ez nehezedre esne, mi? Árnyék nem szólalt meg. – Oké. Ha egy vendég kér tőled valamit, legjobb tudásod szerint próbáld azt teljesíteni; ha kétséged támad, kérdezz engem, de tedd meg, amire a vendégek kérnek, amíg az nem von el a dolgodtól vagy nem sérti meg az elsődleges direktívát. – Ami micsoda? – Házi nyúlra. Nem. Lövünk. Biztosan lesz majd pár ifjú hölgy, aki fél üveg bor után a fejébe veszi, hogy egy durva numera a vágya. Ha ez megtörténik, te bedobod a Sunday People figurát. – Ebből egy szót sem értek. – Riporterünk kimentette magát, és távozott. Vili? Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Vetted? – Vettem. – Okos fiú. 232

Árnyék rájött, hogy kezdi megkedvelni Smitht. Figyelmeztette magát, hogy nem szerencsés kedvelni őt. Találkozott már hozzá hasonlókkal, lelkiismeret, aggályok nélküli, szívtelen emberekkel, akik egyöntetűen épp olyan veszélyesek voltak, amilyen rokonszenvesek. Kora délután egy csapatszállítónak látszó helikopterrel megjött a személyzet; döbbenetes hatékonysággal rakodták ki a boros rekeszeket, ételes ládákat, gyümölcskosarakat és konténereket, szalvétákkal és asztalterítőkkel teli dobozok érkeztek. Szakácsok és felszolgálók, pincérnők és komornák érkeztek. Elsőként azonban biztonságiak szálltak le a helikopterről: nagydarab, tagbaszakadt alakok fülessel és – efelől Árnyéknak nem volt kétsége – zakójuk alól kidudorodó fegyverrel. Egyesével jelentkeztek Smithnél, aki kiküldte őket a ház és a terep felmérésére. Árnyék segített, zöldségekkel megrakott dobozokat cipelt a helikopterből a konyhába. Kétszer annyit tudott vinni, mint bárki más. Legközelebb, amikor elhaladt Smith mellett, megállt és azt kérdezte: – Ha ilyen sok a biztonsági ember, én minek kellek? Smith megnyerőn mosolygott. – Nézd, fiam. Olyanok jönnek erre a murira, akik több pénzt érnek, mint te vagy én életünk során láthatunk. Biztosnak kell lennünk benne, hogy biztonságban vannak. Történnek emberrablások. Mindenkinek vannak ellenségei. Sok minden megeshet. Kivéve, ha itt vannak ezek a srácok. De ha nekik kellene a zsémbes helyiekkel foglalkozni, akkor mintha aknamezőt telepítenénk birtokháborítók ellen. Vágod? – Vágom – mondta Árnyék. Visszament a helikopterhez, felnyalábolt egy újabb, „bébi törökparadicsom” feliratú rekeszt, benne egy rakás kis, fekete padlizsánnal, ráemelte egy láda káposztára, majd mindkettőt a konyhába cipelte, és már biztos volt benne, hogy hazudnak neki. Smith ésszerű választ adott. Olyat, ami még meggyőzőnek is volt mondható. Csak éppen nem volt igaz. Nem volt oka az ittlétének, vagy ha igen, akkor nem a valódi indokot közölték vele. Meghányta-vetette a dolgot, próbált rájönni, mit keres ebben a házban, és remélte, hogy ebből a felszínen semmi sem látszik meg. Árnyék mindent magában tartott. Odabent nagyobb biztonságban volt. V. Kora délután, ahogy az ég rózsaszínné vált, újabb helikopterek szálltak le, és vagy húsz ember mászott ki belőlük. Sokuk mosolygott és nevetett. Legtöbbjük harmincas, negyvenes éveit taposta. Árnyék egyiküket sem ismerte fel. Smith fesztelenül, de óramű pontossággal vándorolt egyik személytől a másikig, hogy magabiztosan köszöntse őket. – Oké, tessék arrafelé átfáradni, majd forduljanak balra, és várakozzanak a nagyteremben. Bent egy szép nagy kandallóban ropog a tűz. Valaki jönni fog, és megmutatja a szobájukat. A poggyászuk ott várja majd magukat. Szóljanak nekem, ha nem, de ott lesz. Kezit csókolom, őnaccsága, milyen csinosnak tetszik lenni – kericcsek valakit, hogy fővigye a motyóját? Várja má’ a hónapot? Nincs vele egyedül. 233

Árnyék lenyűgözve figyelte, ahogy Smith a vendégekkel bánik: modorát bizalmaskodás és hódolat, nyájasság és vidéki angol sárm szakavatott egyvelege jellemezte: a pórias ejtés, a magánhangzók és mássalhangzók aszerint változtak, tűntek el és fel, hogy éppen kihez beszélt. Egy nagyon csinos, rövid fekete hajú nő a csomagjait becipelő Árnyékra mosolygott. – Házi nyúl – morogta Smith, amikor elhaladt mellette. – El a kezekkel. A helikopterből utoljára egy pocakos férfi szállt ki, akit Árnyék hatvan év körülinek saccolt. Egy közönséges fa sétapálcára támaszkodva Smith-hez sétált, és fojtott hangon mondott neki valamit. Smith hasonlóképpen válaszolt neki. Ő a főnök, gondolta Árnyék. Kiderült a testbeszédből. Smith már nem mosolygott, nem hízelgett. Hatékonyan és csendesen tett jelentést, mindenről tájékoztatta az öreget, amiről tudnia kellett. Smith begörbített ujjal intett Árnyéknak, aki gyorsan hozzájuk sietett. – Árnyék, ő itt Alice úr – mutatta be az öreget Smith. Alice úr kezet nyújtott, és rózsaszín, pufók csülkével megrázta Árnyék nagy, sötét mancsát. – Nagy örömömre szolgál a találkozás – búgta. – Sok jót hallottam önről. – Nagyon örvendek – fogadta Árnyék. – Nos – mondta Alice úr –, csak így tovább. Smith elbocsátólag biccentett Árnyéknak. – Ha nincs ellenvetésed – fordult Árnyék Smithhez –, szeretnék körbenézni, amíg még nem ment le teljesen a nap. Kipuhatolni, hogy merről számíthatunk a helyiekre. – Ne barangolj túl messzire – figyelmeztette Smith. Felkapta Alice úr aktatáskáját, és bekísérte az öreget a házba. Árnyék elsétált a ház külső határa mentén. Felültették. Nem tudta, miért, de tudta, hogy így van. Túl sok minden nem állt össze. Minek egy csavargót őrzővédő feladatra felbérelni, miközben rendes biztonságiakat is bevetnek? Semmi értelme, ahogy annak sem, hogy Smith bemutatja őt Alice úrnak, miután vagy kéttucatnyi másik ember inkább tekintette őt egy dekoratív dísztárgynak, mint embernek. A ház előtt alacsony kőfal húzódott. Az épület mögött egy domb, szinte már kisebbfajta hegy; előtte lankás lejtő ereszkedett a tóig. Oldalt a bekötőút húzódott, amelyen reggel érkezett. Átsétált a ház túlsó végéhez, ahol is egy konyhakert-féleséget talált: körülötte magas kőfal, mögötte a vadon. Belépett a konyhakertbe, és átvágott rajta megvizsgálni a falat. – Terepszemle? – kérdezte egy fekete szmokingos biztonsági őr. Árnyék eddig nem vette észre, ami, gondolta, azt jelenti, jól végzi a munkáját. Mint a legtöbben a személyzetben, ő is skót akcentussal beszélt. – Csak körbenézek. – Felméred a terepet, nagyon bölcs. A háznak ezért az oldaláért nem kell aggódnod. Száz yardra innen abba az irányba egy folyó robog le a tóba, azon túl 234

meg nincs más, csak százlábnyi csúszós, függőleges falú szikla. Kész életveszély. – Ó. Akkor merről várhatóak a panaszkodó helybéliek? – Lövésem sincs. – Oda kéne mennem megnézni – hezitált Árnyék. – Feltérképezni a be- és kivezető utakat. – A helyedben én nem tenném – intette a biztonsági. – Tényleg nagyon veszélyes. Ha arra kószálsz, elég egy rossz lépés, és már le is zuhantál a sziklákon a tóba. Sose, találják meg a hulládat. – Értem – nyugtázta Árnyék, aki tényleg értette. Tovább körözött a ház körül. Most, hogy már kereste őket, kiszúrt még öt biztonsági őrt. Biztosra vette, hogy több másik felett elsiklott a tekintete. A ház fő épületszárnyának francia ablakain át rálátott egy hatalmas, faburkolatú ebédlőre és egy asztal körül a beszélgető-nevetgélő vendégekre. Visszament a cselédszárnyba. Az egyes fogások végeztével a kínálótálak egy pohárszékre kerültek, ahonnan a személyzet kiszolgálta magát, és papírtányérokat púpozott meg étellel. Smith a fa konyhaasztalnál ült, éppen egy tál salátának és angolosan készített marhasültnek látott hozzá. – Ott találsz kaviárt – tájékoztatta Árnyékot. – Arany Osetra, csúcsminőség, igazi különlegesség. A párthivatalnokok is ezt nyúlták le maguknak a régi szép időkben. Én sosem rajongtam érte, de te csak vegyél bátran. Árnyék az udvariasság kedvéért szedett egy pici kaviárt a tányérja szélére. Néhány aprócska kemény tojást, pastát és csirkét pakolt mellé. Helyet foglalt Smith mellett, és hozzálátott az ételhez. – Nem értem, merről jöhetnének azok a helyiek – szólalt meg. – Az embereid lezárták az ide vezető utat. Aki meg akarja közelíteni a házat, annak át kell kelnie a tavon. – Ezek szerint kinézelődted magad? – Igen – felelte Árnyék. – Találkoztál a srácaimmal? – Igen. – És mit gondolsz róluk? – Nem szeretném összeakasztani velük a bajszom. – Egy ilyen behemót, mint te? – bazsalygott Smith. – Nem féltenélek. – Ezek az emberek gyilkosok – állapította meg egyszerűen Árnyék. – Csak ha annak kell lenniük – tette hozzá Smith. Már nem mosolygott. – Miért nem vonulsz vissza a szobádba? Majd szólok, ha szükségem lesz rád. – Hogyne – egyezett bele Árnyék. – És ha nem lesz rám szükséged, akkor nagyon könnyű hétvégének nézünk elébe. Smith Árnyékra bámult. – Meg fogod keresni a pénzed – biztosította. Árnyék felkaptatott a hátsó lépcsőn a legfelső szint hosszú folyosójára. A szobájába ment. Hallotta a partiról felszűrődő zsibongást, és kikémlelt a kis ablakon. A szemközti franciaablakokat szélesre tárták, és a most már kabátot és kesztyűt húzott vendégek borospoharukkal a kezükben kisereglettek a belső 235

udvarra. Átalakuló és újraformálódó beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülét; a hangzavart tisztán hallotta, ám a szavak és értelmük elveszett. Egyes beszédfordulatok azért áttörtek a duruzsolás falát. Egy férfi azt magyarázta: – Megmondtam neki, a hozzád hasonló bírókat nem eltartom, hanem eladom… – Árnyék hallott egy nőt is: – Egy szörnyeteg, szívem. Ízig-vérig szörnyeteg. De hát mit lehet tenni? – Mire egy másik nő így felelt: – Bár ugyanezt mondhatnám a pasiméról… – és vihogó nyerítés. Két választási lehetősége volt. Marad, vagy megpróbál elmenni. – Maradok – mondta ki hangosan. VI. Veszélyes álmok éjszakája volt. Első álmában Árnyék ismét Amerikában találta magát, egy utcai lámpa alatt állt. Megmászott pár lépcsőfokot, áthatolt egy üvegajtón, és egy étkezőbe lépett, amely valaha egy vonat étkezőkocsijaként szolgált. Árnyék egy öregembert hallott mély, rekedtes hangon énekelni „A tengeren túl jár a rózsám” dallamára: Nagypapa óvszerrel seftel, Lyukat fúr mindnek tetején, Nagymama magzatokat hajt el, Te jó ég, csak úgy dől a pénz! Árnyék végigment az étkezőkocsin. A végében egy őszes férfi ült, és kezében egy sörösüveggel énekelte: „Csak dől, csak dől, te jó ég, csak úgy dől a pénz!” – Amikor megpillantotta Árnyékot, arcán széles majomvigyor terült el, és intett a sörösüveggel.. – Csüccs le, csüccs le – kínálta hellyel. Árnyék leült a férfival szemben, akit Szerdaként ismert. – Na, mi a baj? – kérdezte a majdnem két éve halott Szerda. Már emennyire az ő fajtája egyáltalán meghalhat. – Meghívnálak egy söre, de pocsék a kiszolgálás. Nem baj, mondta Árnyék. Nem akart sörözni. – Nos? – vakarta a szakállát Szerda. – Egy nagy házban vagyok Skóciában egy rakás szupergazdag ember társaságában, akik valamilyen hátsó szándékkal jöttek. Bajban vagyok, és nem tudom, mifélében. De azt hiszem, elég nagy bajban. Szerda meghúzta az üveget. – A gazdagok mások, fiacskám – közölte kis idő múlva. – Ez meg mit akar jelenteni? – Hát, először is – kezdte Szerda – a legtöbbjük feltehetőleg halandó. Emiatt ugye neked nem kell aggódnod. – Ne gyere ezzel a szarral! – De hát te nem vagy halandó – hangsúlyozta Szerda. – Meghaltál a fán, Árnyék. Meghaltál és visszatértél. 236

– Hát aztán? Arra sem emlékszem már, hogy csináltam. És attól még ha ezúttal megölnek, halott leszek. Szerda megitta a sörét. Aztán meglengette az üveget, mintha csak egy láthatatlan zenekart vezényelne vele, és újabb strófát énekelt: A bátyám misszionárius, Megesett nőknek ád reményt, Öt fontért neked egy szöszkét, Te jó ég, csak úgy dől a pénz! – Ezzel nem segítesz – mondta Árnyék. Az étkező most havas éjszakában zakatoló tehervagonná vált. Szerda lerakta sörösüvegét, és rászegezte Árnyékra valódi, nem üvegből készült szemét. – A séma a megfejtés – magyarázta. – Ha hősnek hisznek, tévednek. A halálod után többé már nem válik belőled Beowulf, vagy Perszeusz, vagy Ráma. Mások a játékszabályok. Sakk, nem pedig dáma. Go, nem pedig sakk. Érted? – Egy büdös szót sem – morogta ingerülten Árnyék. *** Hangosan és részegen mászkáló, botorkálva és röhögcsélve egymást lepisszegő emberek a nagy ház folyosóin. Árnyék találgatta, kik lehetnek: szolgák vagy a nyomor bugyraiba merészkedő kalandorok a másik szárnyból. Az álmok ismét elragadták… Ezúttal abban a kunyhóban találta magát, ahová az előző nap behúzódott az eső elől. Egy test hevert a földön: egy kisfiú, nem több ötévesnél. Meztelenül, a hátán fekve, lábai széttárva. Éles fény villant, majd valaki úgy hatolt át Árnyékon, mintha ott sem lenne, és átrendezte a fiú karjának helyzetét. Újabb felvillanó fény. Árnyék felismerte a fényképező férfit. Dr. Gaskell volt az, az apró termetű, acélszürke hajú emberke a hotelből. Gaskell egy fehér papírzacskót húzott elő a zsebéből, és kihorgászott belőle valamit, amit aztán a szájába pöckölt. – Zselés cukorka – mondta a kőpadlón fekvő gyereknek. – Nyam-nyam. A kedvenced. – Elmosolyodott, lekuporodott, és egy újabb fotót készített a halott fiúról. Árnyék átszüremkedett a kunyhó kőfalán, keresztülsuhant a kövek résein, akár a szél. Lesiklott a tengerpartra. A hullámok megtörtek a sziklákon, Árnyék pedig ment tovább, át a vízen, a magasba és a mélybe az áramlatok hátán, egyenesen a halottak körméből ácsolt hajó irányába. A hajó messze kint vesztegelt a tengeren, és Árnyék úgy suhant át a víz felszínén, mint az árnyék a felhőn.

237

A hajó hatalmas volt. Eddig nem is tudatosult benne, milyen hatalmas. Lenyúlt egy kéz és megragadva az övét felhúzta a tengerből a fedélzetre. – Hozz vissza minket – követelte egy türelmetlen, ádáz hang a tenger fülsiketítő robajával. – Hozz vissza vagy engedj el! – Csupán egyetlen szem lángolt a szakállas arcon. – Nem én tartalak itt titeket. A hajón óriások éltek, hatalmas, árnyékból és megfagyott tengeri vízpermetből kovácsolt férfiak, álom- és tajtékteremtmények. Egyikük, egy minden társa fölé tornyosuló rőt szakállú előre lépett. – Nem tudunk partra szállni – zengte. – Nem tudunk elmenni. – Menjetek haza – mondta Árnyék. – Eljöttünk a népünkkel ebbe a déli országba – recsegte a félszemű. – De ők elhagytak minket. Más, szelídebb isteneket kerestek, szívükben megtagadtak és kiszolgáltattak minket. – Menjetek haza – ismételte Árnyék. – Túl sok idő telt el – sóhajtott a rőt szakállú. Árnyék felismerte őt az oldalához támasztott pörölyről. – Túl sok vért ontottak. A vérünkből vagy, Baldur. Szabadíts meg minket! Árnyék el akarta mondani, hogy nem közülük való, nem tartozik senkihez, de a vékony takaró leszánkázott az ágyról, a túlsó végén kikandikált a lába, és keszeg holdfény borította el a padlásszobát. Most csönd honolt a nagy házban. Valami felvonyított a dombokon, és Árnyék megborzongott. Alulméretezett ágyában fekve Árnyék olyannak képzelte az időt, ami tócsába gyűlik és felkavarodik, és azon töprengett, vajon vannak-e olyan helyek, ahol megül az idő, helyek, ahol felhalmozódik és megreked – a városok, gondolta, biztosan megtelnek idővel: minden olyan hely, ahol az emberek összegyűlnek, ahová megérkezvén magukkal hozzák az időt. És ha ez igaz, merengett Árnyék, akkor lehetnek más helyek, ahol csak szórványosan élnek emberek, a föld pedig vár, gránitkeserűen, és a domboknak egy ezredév csupán egy szempillantás – felhők rohanása, szittyók hullámzása, és semmi több; ott, ahol az idő éppolyan szórványos, mint az emberek… – Meg fognak ölni – suttogta Jennie, a pultoslány. Árnyék most mellette ült a holdfényes dombon. – Miért akarnának megölni? – értetlenkedett. – Én nem számítok. – Ezt teszik a szörnyetegekkel – felelte a lány. – Ezt kell tenniük. Mindig is ezt tették. Árnyék meg akarta érinteni, de a lány elfordult tőle. Hátulról üres volt és üreges. Visszafordult, hogy újra szembenézzen Árnyékkal. – Gyere el – suttogta. – Eljöhetnél te is hozzám – javasolta Árnyék. – Nem lehet – felelte a lány. – Több dolog áll az utamban. Nehéz az oda vezető út, és őrzik. De hívhatsz. Ha hívsz, jövök.

238

Aztán eljött a hajnal, és egy szúnyogfelhőt hozott magával a dombok lábánál elterülő mocsárvidékről. Jennie hessegette őket a farkával, de hiába: fellegként ereszkedtek le. Árnyékra, míg végül már szúnyogokat lélegzett, orra és szája teliment az apró hemzsegő szúró-csípő rovarokal, fuldoklott a sötétségtől… Levegő után kapkodva kitépte magát az álom öleléséből, vissza az ágyába, a testébe, az életébe és az ébrenlétbe; szíve majd kiugrott a mellkasából. VII. Reggelire füstölt heringet, roston sült paradicsomot, rántottát, pirítóst, két tömpe, hüvelykujjszerű virslit kapott, valamint néhány, Árnyék számára beazonosíthatatlan sötét, kerek és lapos galacsint. – Mi ez? – kérdezte. – Véres hurka – árulta el a mellette ülő férfi. A biztonsági őrök egyike volt, és evés közben az előző napi Sunt olvasta. – Vér és fűszerek. Addig főzik a vért, amíg sötét és fűszeres ragyává nem sűrűsödik. – Villájával tojást pakolt a pirítósára, majd kézbe fogva beleharapott. – Nem is tudom. Mit is szoktak mondani, sose légy szemtanúja egy hurka vagy egy törvény születésének? Valami ilyesmi. Árnyék megette a maradék reggelijét, de a véres hurkát otthagyta. Ezen a reggelen igazi kávé várt rá a kannában. Ivott egy bögrével a forró és fekete léből, hogy felébredjen és kitisztuljon tőle a feje. Smith sétált be. – Árnyék-ember. Kölcsönkérhetlek egy öt percre? – Te fizetsz – felelte Árnyék. Együtt kiléptek a folyosóra. – Alice úrról van szó – magyarázta Smith. – Váltana veled pár szót. – Átvonultak a lehangoló, fehérre meszelt cselédszárnyból a régi ház faborítású végtelenjébe. Felkaptattak a hatalmas falépcsőn, majd beléptek egy könyvtárba. Senki nem tartózkodott odabent. – Egy perc és itt lesz – biztosította Smith Árnyékot. – Tudatom vele, hogy már vársz rá. A könyveket zárt üvegajtó és drótháló védte az egerektől, a portól és az emberektől. A falon egy szarvast ábrázoló festmény lógott. Árnyék odasétált szemügyre venni. A szarvas dölyfösen és fölényesen feszített; mögötte ködlepte völgy. – A völgy császára – lépett be nehézkesen botjára támaszkodva Alice úr. – A viktoriánus kor legtöbbet reprodukált festménye. Nem ez az eredeti, de Landseer festette másolatként a saját művéről az 1850-es években. Rajongok érte, pedig tudom, hogy nem kéne. Landseer a felelős a Trafalgar téri oroszlánokért is. Egy és ugyanazon pasas. Alice úr az erkélyablakhoz sétált. Árnyék követte. Alattuk az udvaron a személyzet székeket és asztalokat rakodott ki. Mások – Árnyék látta, hogy vendégek – az udvar közepén lévő tavacska mellett máglyákat raktak rönkökből és tűzifából. – Miért nem bízzák a szolgákra a máglyát? – kérdezte Árnyék. 239

– Hogy nekik jusson ki a jóból? – vetette ellen Alice úr. – Ez olyan, mintha magam helyett az emberemet küldeném ki egy délután a vadonba fácánt lőni. Van valami különleges egy máglya felállításában, ahogy az ember odavonszolja és a tökéletes helyre helyezi a farakást. Legalábbis ezt szokták mondani. Jómagam sosem próbáltam ki. – Elfordult az ablaktól. – Foglaljon helyet – kérte. – Görcsbe áll a nyakam, hogy így föl kell néznem magára. Árnyék leült. – Sokat hallottam már magáról – mondta Alice úr. – Jó ideje vágytam már erre a találkozásra. A hírek szerint maga egy okos fiatalember, aki sokfelé járt. Ez a hír járja. – Akkor hát nem csak egy turistát bérelt fel a partihoz a szomszédok távoltartására? – Nos, igen és nem. Természetesen voltak más jelöltjeink is. De magát mintha erre a munkára teremtették volna. És amikor megtudtam, kicsoda – nos, az istenek ajándéka, nemdebár? – Nem tudom. Az volnék? – Teljes mértékben. Tudja, ez az összejövetel hosszú időre vezethető vissza. Csaknem ezer éve megtartják. Egy évet sem hagytak ki eddig. És minden évben rendeznek egy párviadalt a mi emberünk és az ő emberük között. És a mi emberünk győz. Idén maga a mi emberünk – Ki… - vesztette el a fonalat Árnyék. – Kik ezek az ők? És kicsoda maga? – Én a házigazdája vagyok – világosította fel Alice úr. – Ők azok, akik soksok évvel ezelőtt veszítettek. Mi győztünk. Mi voltunk a lovagok, és ők a sárkányok, mi az óriásölők, és ők az ogrék. Mi az emberek, ők a szörnyetegek. És mi győztünk. Most már tudják, hol a helyük. A mai napon pedig arról gondoskodunk, hogy ne feledkezzenek meg erről. Az emberiségért fog küzdeni ma este. Nem hagyhatjuk, hogy felülkerekedjenek. Még egy kicsit sem. Mi kontra ők. – Dr. Gaskell szörnyetegnek tart – mondta Árnyék. – Dr. Gaskell? – kérdezte Alice úr. – Egy barátja? – Nem – válaszolta Árnyék. – Magának dolgozik. Vagy azoknak, akik magának dolgoznak. Azt hiszem, gyerekeket öl, és lefényképezi őket. Alice úr elejtette a sétapálcáját. Ügyetlenül lehajolt, hogy fölvegye. Aztán így szólt: – Nos, szerintem maga nem szörnyeteg, Árnyék. Szerintem egy hős. Nem, gondolta Árnyék. Szörnyetegnek tart. De azt hiszi, a maga szörnyetege vagyok. – No kérem, ha ma este szépen helyt áll – szavalta Alice úr –, és tudom, hogy így lesz, akkor megnevezheti az árát. Sosem tűnődött még el rajta, hogy válik valakiből filmsztár, híresség vagy gazdag ember? Lefogadom, sokszor gondolja: „De hisz semmi tehetsége. Mije van, ami nekem nincs?” Nos, néha erre az a válasz, hogy egy hozzám hasonló ember áll az oldalán. – Maga egy isten? – kérdezte Árnyék.

240

Alice úr ekkor mélyen, teli torokból felkacagott. – ez tetszett, Mr. Moon. A legkevésbé sem. Csak egy fiú vagyok Strethamből, aki felküzdötte magát. – Kivel harcolok? – kérdezte Árnyék. – Ma este találkozni fog vele – biztosította Alice úr. – No kérem, a padláson van egy csomó holmi, amit le kéne hozni. Miért nem segít Smithie-nek? Egy magafajta szép szál legénynek biztos meg sem kottyan. A kihallgatás véget ért, és végszóra megérkezett Smith. – Épp azt mondtam – újságolta neki Alice úr –, hogy a legényünk segítene lehozni a holmit a padlásról. – Szupi – örvendezett Smith. – Gyere, Árnyék. Vegyük felfelé az irányt! Felmentek, át a házon, fel egy sötét falépcsőn egy lelakatolt ajtóig, amit Smith kinyitott, majd be egy poros padlásba, ahol egymás hegyén-hátán álltak a… – Dobok? – lepődött meg Árnyék – Dobok – válaszolta Smith. Fából és állatbőrből készültek. Mindegyik dob más méretű volt. – Okés, vigyük le őket. Lecipelték a dobokat. Smith egyszerre egyet vitt, úgy fogta, mintha értékes lenne. Árnyék kettesével hordta őket. – Mi fog ma este valójában történni? – kérdezte a harmadik fordulónál Árnyék. Vagy a negyediknél. – Hát – csettintett a szájával Smith –, ha nem tévedek, jobb, ha a nagyjára majd magadtól jössz rá. Ott, helyben. – Hát te meg Alice úr? Milyen szerepet játszotok ebben? Smith éles pillantást vetett rá. A dobokat a nagyterembe pakolták le a lépcső aljához. Odabent jó pár férfi ácsorgott és beszélgetett a tűz mellett. Amikor Árnyékkal már újra a lépcsőn másztak felfelé, és a vendégek hallótávolságon kívül kerültek, Smith azt mondta: – Alice úr ma késő délután távozik. Én még maradok. – Távozik? Nem vesz részt benne? Smith sértett arckifejezzést vágott. – Ő a házigazda – nyomatékosította. – Csakhogy… – Smith nem folytatta. Árnyék megértette. Smith nem beszél a munkaadójáról. Még több dobot hurcoltak le a lépcsőn. Amikor végre az összes lekerült, nehéz bőrzsákokat kezdtek lehordani. – Ezekben mi van? – érdeklődött Árnyék. – Dobverők – hangzott a felelet. Smith folytatta: – Ezek ősrégi családok. A lenti bagázs. Nagyon ősi pénz. Tudják, ki a főnök, de ettől ő még nem lesz közülük való. Vágod? Egyedül ők lesznek itt a ma esti mulatságon. Nem látnák szívesen Alice urat. Érted? És Árnyék értette. Azt kívánta, bár ne beszélt volna neki Smith Alice úrról. Smith nem beszélt volna ilyesmiről olyasvalakinak, aki életben marad és továbbadhatja. Ám csak ennyit válaszolt: – Jó nehéz dobverők.

241

VIII. Aznap késő délután egy kis helikopter elvitte Alice urat. A személyzet Land Roverekkel távozott. Smith vezette a legutolsót. Csak Árnyékot hagyták hátra, valamint a vendégeket divatos ruhájukkal és mosolyukkal. Úgy méregették Árnyékot, mint egy fogságba ejtett oroszlánt, akit az ő szórakoztatásukra szállítottak ide, de nem szóltak hozzá. A sötét hajú nő, aki érkezésekor rámosolygott Árnyékra, hozott neki enni: steaket, csaknem véresen. Tányéron hozta, evőeszközök nélkül, mint aki arra számít, hogy ő majd puszta kézzel nekiugrik, és a fogaival szétszaggatja, és mivel Árnyék éhes volt, így is tett. – Nem vagyok a hősük – bizonygatta nekik, de azok nem néztek a szemébe. Senki sem beszélt hozzá közvetlenül. Vadállatnak érezte magát. Aztán leszállt az alkony. Kivezették Árnyékot a belső udvarra, a rozsdás szökőkút mellé, majd fegyverrel kényszerítve meztelenre vetkőztették, a nők pedig bekenték valami vastag sárga zsiradékkal, beledörzsölték a bőrébe. Letettek elé egy kést a fűbe. Intettek a pisztollyal, mire Árnyék felvette a kést. Fekete fém markolata volt, érdes és jó fogású. A penge élesnek látszott. A vendégek ezek után szélesre tárták a belső udvart a külső világtól elválasztó bagy kaput, majd pedig két férfi meggyújtotta a két máglyát, amelyek recsegveropogva lobbantak fel. Kinyitották a bőrtáskákat, és minden vendég kivett egy husángra hasonlító, göcsörtös és nehéz, faragott, fekete dobverőt. Árnyék gondolataiban megjelentek Sawney Beane sötétből előrajzó, emberi combcsontokból faragott furkósbotokat markoló gyermekei… Aztán a vendégek elhelyezkedtek az udvar körül, és dobolni kezdtek. Lassan és halkan indult, mély, lüktető dobbanásokkal, akár egy szívverés. Idővel aztán furcsa ritmusokba kezdtek csapni, tekergő-kígyózó, egyre hangosabb és hangosabb staccato fonalakba, amelyek végül betöltötték Árnyék elméjét és világát. Még a tűz fénye is a dobok ritmusára látszott lobogni. És ekkor a házon kívül felhangzott a vonítás. Fájdalom és szenvedés lakozott abban a vonításban, még a dobok robaját is túlüvöltve visszhangoztak a dombok a belőle áradó kíntól, veszteségtől és gyűlölettől. A nyitott kapun át az udvarra betámolygó alak a fejét szorította, és úgy takarta el füleit, mintha ezzel elhallgattatná a dobokat. Megvilágította a tűz fénye. Gigantikus volt, nagyobb Árnyéknál, és meztelen. Teljesen szőrtelen és csuromvizes. Levette kezét a füléről, és eszelősen eltorzult arccal körülhordozta tekintetét: – Hagyjátok abba! – üvöltötte. – Hagyjátok már abba a zajongást! Erre a divatos ruhákban pompázó vendégek még vadabbul és gyorsabban verték a dobokat, és a zaj megtöltötte Árnyék fejét és mellkasát.

242

A szörnyeteg az udvar közepére lépett. Árnyékra meredt. – Te! – nyögte. – Én szóltam neked. Szóltam a zajokról. – Azzal torkából mély, gyűlölködő és kihívó vonítás tört fel. A teremtmény közelebb oldalazott Árnyékhoz. A kés láttán megtorpant. – Küzdj meg velem! – kiáltotta. – Tisztességes küzdelemben! Ne hideg vassal! Küzdj meg velem! – Nem akarok küzdeni veled – mondta Árnyék. A fűbe ejtette a kést, és felmutatta üres kezét. – Túl késő – hörögte a kopasz, nem emberi lény. – Ehhez már túl késő. És Árnyékra vetette magát. Később, ha Árnyéknak eszébe jutott a harc, csak töredékesen tudta felidézni: emlékezett rá, ahogy a földre csapódott, és arrébb vetődött. Emlékezett a dobok lüktetésére és a két máglya között álló dobosok arckifejezésére, a tűz fényében küzdő két férfira szegezett mohó tekintetükre. Harcoltak, birkóztak, ütéseik egymásra záporoztak. Sós könnyek csorogtak le az Árnyékkal viaskodó szörnyeteg arcán. Árnyék úgy tapasztalta, egyenrangú ellenfelek. A szörnyeteg Árnyék arcába vágta karját, és Árnyék megízlelte a saját vérét. Feltámadt benne a düh, érezte emelkedni magában a gyűlölet vörös falát. Lábával elkaszálta a szörnyeteg térdhajlatát, és ahogy a teremtmény megtántorodott, Árnyék öklét a lény gyomrába mélyesztette, mire az dühösen és fájdalmasan, hörögve felrikoltott. Egypillantás a vendégekre: Árnyék jól látta a dobosok arcán tükröződő vérszomjat. Hideg szél támadt a tenger felől, és Árnyék mintha hatalmas árnyakat látott volna kirajzolódni az égen, óriási alakokat, akiket korábban egy halottak körméből ácsolt hajón látott, és akik egyenesen letikintettek rá, mintha ez a harc lenne az oka, hogy odafagytak hajójukra, s nem képesek sem partra szállni, sem elmenni. Ősi harcot vívtak, gondolta Árnyék, még Alice úr sem tudja, mennyire ősit, és még akkor is erre gondolt, amikor a teremtmény karmai végigszántották a mellkasát. Ember és szörnyeteg harca volt ez, ősi, akár az idő maga: Thészeusz és a Minótaurusz csatája, Beowulfé és Grendelé, minden egyes hősé, aki valaha a tűz fénye és a sötétség közé állt, és kardjáról nem emberi valami vérét törölte le. Égtek a máglyák, ezernyi szív dobbanásaként dübörögtek, döndültek és lüktettek a dobok. Árnyék megcsúszott a nyirkos füvön, a szörnyeteg nekirontott, és Árnyék a földre került. A teremtmény ujjai Árnyék nyaka köré fonódtak, szorítani kezdték; Árnyék körül minden elvékonyodott és távolodni kezdett. Árnyék keze egy fűcsomó köré kulcsolódott, ujjai mélyre túrtak, kitépett egy maréknyi füvet és nedves földet, és a sárgöröngyöt a szörnyeteg képébe vágva néhány pillanatra megvakította azt. 243

Feltornászta magát, és már a lény fölé is kerekedett. Durván beletérdelt a teremtmény ágyékába, mire az vinítva-zokogva magzati pozícióba gömbölyödött. Árnyék észrevette, hogy már nem szólnak a dobok, és felpillantott. A vendégek letették a dobokat. Egyre szűkülő körben felé közelített minden férfi és nő; kezükben még mindig ott szorongatták a dobverőket, ám azokat most már bunkósbotokként fogták. Ugyanakkor nem Árnyékot nézték: a földön fekvő szörnyetegre meredtek, fekete dobverőjüket felemelték, és az ikertűz fényében fürödve közeledtek hozzá. – Állj! – káltott Árnyék. Az első husáng a teremtmény fejét találta el. Az szűkölve vonaglott, és feltartott karral próbálta elhárítani a következő ütést. Árnyék rávetette magát, hogy saját testével védje meg. A korábban rá mosolygó sötét hajú nő husángjával szenvtelenül lesújtott a vállára, egy másik csapás – ezúttal egy férfi jóvoltából – a lábát zsibbasztotta le, egy harmadik az oldalába szaladt. Megölnek mindkettőnket, gondolta. Előbb őt, aztán engem. Ezt kell tenniük. Mindig is ezt tették. Majd: Azt mondta, eljön. Ha hívom. – Jennie? – suttogta Árnyék. Nem érkezett válasz. Minden olyan lassan történt. Újabb husáng hasította végig a levegőt, ezúttal a kezét vették célba. Árnyék ügyetlenül arrébb gurult, onnan figyelte a pázsitba csapódó nehéz fát. – Jennie – szólította, és maga elé képzelte a lány hihetetlenül szőke haját, sovány arcát, mosolyát. – Hívlak. Gyere. Kérlek. Hűvös fuvallat. A sötét hajú nő a magasba emelte husángját, és gyorsan, keményen, ezúttal egyenesen Árnyék arcára sújtott le vele. Az ütés sosem ért célt. Egy apró kéz állította meg a vastag bunkósbotot, mintha az csupán egy gally lenne. Tejszőke haj csapkodott a lány feje körül a hideg szélrohamban. Árnyék meg nem tudta volna mondani, milyen ruha van rajta. A lány Árnyékra nézett. Csalódottnak tűnt. A férfiak egyike a lány tarkója felé lendítette furkósbotját. Sosem érte el. A lány megpördült… Reccsenés, mintha valami szétszaggatná önmagát… És ebben a pillanatban felrobbantak a máglyák. Így lehetett leírni a látványt. Lángoló fahasábok lepték el az udvart, sőt még a ház belsejét is. Az emberek pedig sikoltoztak a csípős szélben. Árnyék talpra kecmergett. A szörnyeteg véresen és kicsavarodva feküdt a földön. Árnyék nem tudta, életben van-e még. Felhúzta a testet, a vállára emelte, és kitántorgott vele az udvarról. 244

Kibotorkált a kavicsos előudvarba, és a masszív faajtók nagy csattanással bezárultak mögötte. Senki más nem juthatott ki. Árnyék tovább haladt lefelé a lejtőn – egyszerre csak egy lépés – a tó irányába. A tó pereméhez érve megállt, térdre ereszkedett, és olyan gyengéden fektette le a kopasz férfit a fűre, amennyire csak tudta. Dördülést hallott, és felnézett a dombtetőre. A ház lángokban állt. – Ő kicsoda? – hallotta meg egy nő hangját. Árnyék megfordult. A teremtmény anyja gázolt a part felé, a térdéig ért a víz. – Nem tudom – felelte Árnyék. – Megsérült. – Mind a ketten megsérültetek – mutatott rá az asszony. – Csupa vér és horzsolás vagy. – Igen – konstatálta Árnyék. – De legalább – sóhajtott az asszony – nem halt meg. És ez örömteli változás. Kiért a vízből. Fia fejével az ölében leült a tópartra. A retiküljéből elővett egy csomag papír zsebkendőt, ráköpött egy zsebkendőre, és hevesen elkezdte ledörgölni vele a fia arcáról a vért. A ház a dombtetőn most már mennydörgött. Árnyék sosem képzelte volna, hogy egy égő ház ekkora zajt tud csapni. Az idős asszony felpillantott az égre. Torkából horkantó, kotyogó hang tört elő, és megrázta a fejét. – Tudod – szólalt meg –, te engedted be őket. Oly sokáig voltak leláncolva, és te beengedted őket. – Jól tettem? – kérdezte Árnyék. – Nem tudom, kedvesem – felelte az alacsony asszony, és ismét a fejét ingatta. A fiának dúdolt, mintha az még mindig a kisbabája volna, és a sebeit törölgette a köpetével. Árnyék meztelenül térdelt a tónál, de a lángoló ház hősége melegen tartotta. Figyelte a tó tükörsima vizéről visszaverődő lángokat. Sárga hold kelt fel. Sajogni kezdett a teste. Tudta, hogy másnap még ennél is jobban fog fájni. Léptek nesze a háta mögül. Árnyék felnézett. – Helló, Smthie. Smith lepillantott hármójukra. – Árnyék – csettintett Smith a nyelvével. – Árnyék, Árnyék, Árnyék, Árnyék, Árnyék. Ennek nem így kellett volna végződnie. – Bocs – mondta Árnyék. – Nagyon kínos helyzetbe hoztad Alice urat – ingatta a fejét Smith. – Azok az emberek a vendégei voltak. – Azok az emberek állatok voltak – vetette ellen Árnyék. – Még ha ez így is van – felelte Smith –, akkor is gazdag és fontos állatok. Özvegyekről meg árvákról meg isten tudja, még mi mindenről kell majd gondoskodni. Alice úr nem fog örülni. – Úgy hirdette ki, akár egy bíró a halálos ítéletet. – Ez fenyegetés akar lenni? – fortyant fel az idős hölgy. 245

– Nem szokásom fenyegetni – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Smith. Az idős asszony elmosolyodott. – Á. Nos, nekem szokásom. És ha te, vagy az a kövér rohadék, akinek dolgozol bántani merészelitek ezt a fiatalembert, annak ti isszátok meg a levét. – Mosolya még szélesebbre húzódott, hegyes fogai megvillantak, és Árnyék tarkóján felállt a szőr. – Vannak rosszabb dolgok is a halálnál. Én pedig ismerem közülük a legtöbbet. Nem vagyok már mai csirke, és nem kenyerem az üres beszéd. Úgyhogy a helyedben – szipogott – én nagyon vigyáznék a legényre. Fél kézzel felnyalábolta fiát, akár egy rongybabát, másik kezével pedig magához szorította a retiküljét. Aztán biccentett Árnyéknak, begyalogolt a tükörsötét vízbe, és kisvártatva fiával együtt eltűnt a tó felszíne alatt. – Bassza meg – káromkodott Smith. Árnyék nem mondott semmit. Smith a zsebeiben kotorászott. Elővett egy tasak dohányt, és sodort magának egy cigit. Aztán meggyújtotta. – Oké – mondta. – Oké? – kérdezett vissza Árnyék. – Jobban tesszük, ha rendbe szedünk és találunk neked valami ruhát. Különben még összeszedsz valami halálos nyavalyát. Hallottad, mit mondott a hölgy. IX. Aznap este a hotelben a legjobb szobával várták. Kevesebb, mint egy órával Árnyék visszatérte után Gordon, a recepciós felhozott neki egy új hátizsákot, egy doboznyi új ruhát, sőt még egy új csizmát is. Nem kérdezett semmit. A ruhahalom tetején egy nagy boríték hevert. Árynék kinyitotta a borítékot. Az enyhén megperzselődött útlevele, a tárcája és pénz rejlett benne: több köteg jelöletlen ötven fontos bankjegy gumival átkötve. Te jó ég, csak úgy dől a pénz, gondolta Árnyék kedvetlenül. Majd sikertelenül megpróbált visszaemlékezni, hol is hallotta korábban ezt a dalt. Vett egy hosszú fürdőt, hgy kiáztassa magából a fájdalmat. Aztán aludni tért. Reggel felöltözött, majd elindult felfelé a dombtetőre a hotel melletti, városból kivezető úton. Korábban egy kunyhó állt a dombtetőn, ebben egész biztos volt: a kertjében levendula, bent háncsolt fenyőfa konyhapult és mályvaszínű kanapé; ám bármerre nézett, nem látott kunyhót a dombon, és semmi nem utalt arra, hogy a füvön és egy galagonyafán kívül valah lett volna ott bármi más. A nevén szólította a lányt, de nem jött rá válasz, csak a tenger felől érkező szél hordozta a tél első ígéretét.

246

Ennek ellenére amikor visszatért a hotelszobájába, a lány ott várt rá. Elnyűtt barna kabátjában az ágyon ült és a körmét nézegette. Nem pillantott fel, amikor Árnyék ajtót nyitott és belépett. – Helló, Jennie – köszönt Árnyék. – Helló – viszonozta alig hallható hangon a lány. – Köszönöm – mondta Árnyék. – Megmentetted az életem. – Hívtál – felelte tompán a lány. – Jöttem. – Mi a baj? – kérdezte Árnyék. A lány ekkor felnézett rá. – A tiéd lehettem volna – suttogta könnyekkel a szemében. – Azt reméltem, tudnál szeretni. Talán. Majd egy nap. – Hát, utánajárhatnánk a dolognak – ajánlkozott Árnyék. – Mondjuk elmehetnénk holnap közösen sétálni egyet. De ne számíts nagy sétára, fizikailag kissé le vagyok strapálva. A lány megrázta a fejét. Az a legfurcsább, gondolta Árnyék, hogy a lány már nem tűnt embernek: most annak látszott, ami valójában volt, a vadon szülöttének, erdei teremtménynek. A farka az ágyon tekergett a kabátja alatt. Gyönyörű szép volt, és Árnyék ráébredt, hogy nagyon kívánja a lányt. – Egy hulder életében az a legnehezebb – mesélte Jennie –, még ha egy otthonától nagyon távol élő hulderről van is szó, hogy ha nem akar magányos lenni, akkor szeretnie kell egy férfit. – Akkor szeress engem. Maradj velem – mondta Árnyék. – Kérlek. A lány felállt. – Ugyanakkor – tűnődött – minden változik. Talán most már újra hazamehetek. Nem is tudom, emlékszem-e még valamire a norskból így ezer év után. Jennie kicsi, vasrudakat hajlító, sziklákat homokká zúzó kezébe fogta Árnyék tenyerét, és gyengéden megszorította ujjait. És már el is tűnt. Árnyék még egy napot maradt a hotelben, aztán felszállt a thursói buszra, majd a Thurso-Inverness vonatra. A vonaton elbóbiskolt, de nem álmodott. Amikor felébredt, egy férfi ült mellette. A baltaarcú férfi egy puhafedeles könyvet olvasott. Becsukta, amikor észrevette, hogy Árnyék ébren van. Árnyék a borítóra pislantott: Jean Cocteau: A lét nehézsége. – Jó könyv? – kérdezte Árnyék. – Ja, elmegy – felelte Smith. – Csak esszék vannak benne. Személyesnek szánja őket, de akárhányszor felpillant rám ártatlanul, mondván „Ez vagyok én”, az az érzésem támad, hogy duplán blöfföl. A Szép és a Szörnyeteget viszont bírtam. Közelebb éreztem magam a fickóhoz a film nézése közben, mint most bármelyik esszéje olvasásakor. – Ez rajta is van a borítón – mondta Árnyék. – Hogy érted? – A Jean Cocteau-lét nehézsége. 247

Smith megvakarta az orrát. – Nesze – nyújtotta át Árnyéknak az aznapi Scotsmant. – Kilencedik oldal. A kilencedik oldal legalján Árnyék egy rövidke cikket talált: a nyugdíjas orvos önygilkos lett. Gaskell holttestére a partmenti út egyik pihenőhelyén veszteglő kocsijában találtak rá. Jókora fájdalomcsillapító koktélt döntött magába, amit aztán egy üveg Lagavulin nagyjával öblített le. – Alice úr utálja, ha hazudnak neki – magyrázta Smith. – Főleg, ha a bérencei teszik. – Írnak valamit a tűzről? – kérdezte Árnyék – Miféle tűzről? – Ó. Értem. – Azon viszont nem lepődnék meg, ha az elkövetkezendő hónapokban rettenetes pechszéria sújtaná az előkelőségeket. Autóbalesetek. Vonatszerencsétlenség. Talán egy repülőgép is lezuhan. Gyászoló özvegyek, árvák, barátok. Szomorú. Árnyék bólintott. – Tudod – dőlt hátra Smith –, Alice urat nagyon foglalkoztatja az egészségi állapotod. Aggódik érted. Ahogy én is. – Komoly? – kérdezte Árnyék. – Teljes mértékben. Képzeld, ha valami történne veled, amíg az országban vagy. Rossz irányba nézel, amikor átkelsz az úttesten. Rossz pubban lebegtetsz meg egy pénzköteget. Mittomén. A lényeg, hogy ha bajod esik, akkor hogyishívják, Grendel mamája talán félreérti a helyzetet. – Vagyis? – Vagyis szerintünk el kéne hagynod Nagy-Britanniát. Mindenkinek így lenne a legbiztonságosabb, nem? Árnyék egy darabig nem szólalt meg. A vonat lassított. – Rendben – egyezett bele Árnyék. – Ez az én megállóm – tápászkodott fel Smith. – Itt szállok le. Megvesszük neked a jegyet, bárhová is szándékozol menni, és természetesen első osztályra. Csak oda. Nincs más dolgod, mint közölni velem a kívánt úticélt. A vonat megállt. Egy kis állomásra futottak be, látszólag a semmi közepén. Egy nagy, fekete autó parkolt az épület mellett a halovány napsütésben. Az ablaküvegeket elsötétítették, Árnyék nem látott be az utastérbe. Smith lehúzta a vonatablakot, kinyúlt, hogy kinyissa az ajtót, majd lelépett a vágányra. A nyitott ablakon át visszanézett Árnyékra. – Na? – Azt hiszem – mondta Árnyék –, pár hétig még utazgatok Angliában. Kénytelenek lesztek reménykedni, hogy a jó irányba nézek, ha átkelek az úttesten. – És aztán? Árnyék ekkor már tudta. Talán mindvégig tudta.

248

– Chicago – mondta Smithnek, ahogy a vonat rándult egyet, és távolodni kezdett az állomástól. Öregebbnek érezte magát ennek kimondásával. De nem halogathatta örökké. Majd olyan halkan, hogy csak ő hallhatta, így szólt: – Azt hiszem, hazamegyek. Kis idő múlva rázendített az eső: kövér, zuhogó cseppek verték az ablakokat, mosták szürkévé és zölddé a világot. Mély mennydörgések kísérték Árnyék útját dél felé: a vihar morajlott, a szél süvített, a villámok hatalmas árnyékokat festettek az égre, és társaságukban Árnyék lassacskán kezdte kevésbé magányosnak érezni magát. vége

249