Néhány gondolat a behaviorizmusról és a behaviorista geográfiáról FARKAS MÁTÉ BENCE
Dolgozatom témájául a behaviorizmus, a behaviorista földrajz rövid tudománytörténeti áttekintését, valamint szakirodalmi vonatkozásainak bemutatását választottam.
Mindezek
előtt fontosnak tartok egy rövid elméleti áttekintést adni magáról a behaviorizmusról, annak kialakulásáról és fontosabb jellemzőiről. 1. Mi is a behaviorizmus? A – főleg magyar nyelvű – szakirodalmakat áttekintve a behaviorizmus fogalmának eltérő változatait lelhetjük fel az időben előre haladva. Varjú E. (szerk.) (1936) a behaviorizmusról így ír: „amerikai, angol lélektani irányzat, amely elveti a lélek, a tudat, az élmény és az introspekció fogalmát; kizár minden spekulációt és konstkrukciót a lélektanból; az egyén magatartásának, viselkedésének, kifelé való reakcióinak megfigyelését állítja a lélektani kutatás központjába, mert ebben látja a pszichológia tárgyilagos, általános érvényű ismeretanyagát [...]” (i.m. 117.o.). A Larousse Enciklopédia (1991) már kibővíti a fogalom meghatározását, az objektív megfigyelésen túl kiemeli, hogy „[…] az irányzat kiindulásakor a filozófiában évek óta meglévő mechanikus tendenciákra […] épített”, továbbá pl. a gondolkodást „a beszélőizmok csökkent mozgásaival (motyorászással feladatmegoldás közben) azonosították” (i.m. 275.o.). Ebben a felfogásban a behavioristák tehát a tanulásra helyezték a hangsúlyt, s a tanulást értelmezhetőnek vélték a feltételes reflex fogalmának segítségével, hiszen az embert, csakúgy, mint az állatot a külvilágra reagáló lénynek fogták fel. Egyes szakirodalmakban emiatt a behaviorizmust gyakran inger-válasz pszichológiai elnevezéssel is illetik. A behavioristák kezdetben nem foglalkoztak a belső lelki folyamatokkal, érzelmekkel, álmokkal, csupán az objektíve megfigyelhető dolgokat vizsgálták. Az irányzat korai képviselőinek E. B. Titchenert, J. B. Watsont, valamint E. L. Thorndikeot tekintik. E pszichológiai-lélektani irányzat kutatásának fő irányát tehát a tanulás, valamint a viselkedés adja. Az 1930-as években újítások is megjelentek az irányzatban, főként a neobehaviorizmus képviselői. A neobehaviorizmus egyik irányzata a „[…] belső folyamatokat (értsd: a lélek belső folyamatait) a nyílt, mozgásos viselkedés töredékeiből vezeti le, ún. közvetítő válaszoknak tartja” (i.m. 275.o.). Ezen irányzat vezetőjének Clark Hullt tekintik.
A másik „tábor” (E. C. Tolman vezetésével) hívei a tanulásban nagy szerepet tulajdonítanak a belső térképek kialakulásának. A két tábor fogalomrendszere végül annyira „fellazult”, hogy a kognitív pszichológia felváltotta őket. Ezen a ponton kezdünk kapcsolatot teremteni a behaviorista földrajzzal, melynek kutatásaiban rendre megjelennek a mentális valamint a kognitív térképezés folyamatai, mint módszerek. 2. A behaviorista geográfia térnyerése és jellemzői A behaviorista földrajz a nyugati társadalomföldrajz utóbbi 30 évének egyik meghatározó új irányzatává vált. Kialakulásában kétségtelenül közrejátszott az, hogy a geográfusok vizsgálatának előterébe az ember és környezetének kapcsolata került. Az Egyesült Államokban kialakult iskola képviselői szakítottak a hagyományos térszemlélettel, mely szerint maga a tér csak az ember cselekedeteinek kerete, színtere, s mint úgy, változatlan képződmény. A behavioristák abból a feltevésből indultak ki, hogy az emberek térbeli viselkedését nem a tér objektív szerkezete, hanem annak az észlelés során keletkezett szubjektív képzete határozza meg (Kiss–Bajmócy 1996; Bajmócy–Csíkos 1997).
Ahogy Golledge (2006)
fogalmazza: „[…] az egyének térbeli mozgásainak fizikai jellemzőin (távolság, gyakoriság) túl a behaviorista geográfia e jelenségek miértjeire, a mozgások okaira keresi a választ.” (Golledge 2006, 75.o.). Nem aszerint cselekszünk tehát, amilyen a tér a maga valóságában, hanem amilyennek látjuk. Folytatva Golledge megállapításait, a behaviorista földrajz „nem a térbeli viselkedés formáit és mintáit vizsgálja, hanem nagyobb hangsúlyt fektet a viselkedési folyamatok térbeli jellemzőire – mint pl. az érzékelésre, tanulásra, és emlékezésre ti. a térhez köthető mentális folyamatokra. Ezek vizsgálatát a behaviorista földrajz – a humanista földrajzhoz hasonlóan – többnyire kvalitatív módszerekkel végzi, nagyrészt interjúkkal, felmérésekkel, megfigyelésekkel, vagy visszaemlékezéssel (Golledge 2006). További fontos jellemzője az irányzatnak – itt már szemben a humanizmussal –, hogy az egyénre fókuszál, s nem csoportokban gondolkodik, mivel a társadalom (mint csoport) viselkedése ti. az egyének viselkedéséből tevődik össze. A behavioristák elsődleges feladata a vizsgálatokon túl az, hogy különbségeket, eltéréseket keressen a külső, objektív valóság, valamint az egyének belső szubjektív valósága között. Az egyének belső térszemlélete, a tapasztalás és a tudás nem velünk született tulajdonságok, a később megtanulandó nyelv, kultúra, a viselkedés alapján alakítjuk ki a magunk szubjektív valóságát. Ugyanakkor nem kerülhető meg az objektív valóság létezése
sem. Az objektív, külső világ létezésének alapvetően három ismérve van (Golledge 2006 alapján): 1) Mindenki egy közös külső világban helyezi el saját magát és másikat. Mindenki egy külső világban helyezi el a tárgyakat, a társait és akár önmagát is. az 2) Az objektív világ attól függetlenül is megmarad, hogy esetleg valamely egyén azt a maga szubjektív valójában ki is szűri (érzékeli-e vagy sem). 3) A külső valóság akkor is létezik, ha az egyén nem vesz róla tudomást. (Egyszerű példával élve: semmi közünk a Távol-Kelet országaihoz, de attól azok ott vannak, ahol vannak.) 4) A helyek létezésének ismerete is megmarad az emlékezetünkben. Az 1970-es években a behaviorista földrajz „zsákutcába” került. Lee (1973) megemlíti, hogy „a valóság egy olyas valami, amely felfogható az érzékeléssel, valamint megérthető a gondolkodással. E szempontból a tapasztalatok valósak, a felfogások valósak, a tények valósak, s a valóság ti. a folyamatok folyamatban lévő mozgása, áramlása.” (id. Golledge 2006, 77.o.) A valóság természetszerű voltának legyőzése, az objektív és szubjektív tér értelmezése akadályba ütközött a behaviorista kutatók körében, s az 1970-es években gyakorlatilag „kivonta” az irányzatot a területi kutatásokból. A fordulat az irányzatban akkor következett be, amikor a kutatók új teóriák és módszerek felé kezdtek fordulni, s a valóságot folyamatként kezdték értelmezni, ennek vizsgálatára kezdtek koncentrálni, mivel felismerték, hogy a valóság dinamikusan változik, s vele együtt dinamikusan változik a hozzá való viszonyunk is. Ebben a változásban a térhez való viszonyunk is átalakul, nemcsak az egyén-egyén és tárgy-tárgy, hanem az egyének és a tárgyak viszonyrendszerében is. A valóság folyamatértelmezése azon a nézeten alapult, mely szerint az egyének viselkedése annak a leképeződése, hogy hogyan tároljuk, ill. kódoljuk a külső információkat a hosszú távú emlékezetünkben, illetve hogyan érzékeljük a minket körülvevő világot, az objektív valóságot. (A viselkedésünk mutatja meg a környezethez való viszonyunkat.) Az egyének gondolkodását, cselekvését és érzékelését vezérlő folyamatok megértésével nyílhat lehetőség az ember és környezete közti viszony térbeli jellemzőinek értelmezésére. Végül, de nem utolsósorban fontos megemlíteni a behaviorista filozófia atomisztikus voltát, mely azonban csak annak kezdeti szakaszában volt jelen. Az atomizmus jellemzően abból indul ki, hogy a létező világ végtelen sokaságú, parányi atomból épül fel. Ekképp értelmezte kezdetben a behaviorista földrajz az egyéneket is, hiszen ti. az ő viselkedésük
határozza meg egy-egy társadalom viselkedését is. Ahogy azonban a behavioristák egyre több ismeretet szereztek az ember és környezete közötti kapcsolatról, fokozatosan kezdték elutasítani, hogy ez az atomisztikus nézet az egyetlen lehetséges útja a környezet megismerésének. 3. A behaviorista földrajzi vizsgálatok módszerei Mint azt korábban említettem, a behaviorista geográfia vizsgálati metódusaiban alapvetően – ám nem kizárólagosan – kvalitatív módszereket használ. A teret az emberek cselekedeteinek keretét adó, objektív képződménynek tekintő behaviorista irányzat térnyerése óta sokan tettek kísérletet az emberekben élő szubjektív terek megismerésére (pl. Cséfalvay– Fischer 1990; Tímár 1994; Csapó–Czachesz 1995; Kiss–Bajmócy 1996; Bajmócy–Csíkos 1997). Ennek a „megismerésnek” a módszerei a kognitív, valamint a mentális térképezés. Első amerikai alkalmazója Kevin Lynch volt 1960-ban, aki a The Image of The City című könyvében három amerikai nagyváros: Boston, Los Angeles, valamint Jersey City városáról rajzoltatott mentális térképeket, azaz az emberek képzetében élő szubjektív valóságot próbálta „feltérképezni” (Lynch 1960), s tulajdonképpen ő vezette be a mentális térkép fogalmát is. Ide kapcsolható a kognitív térkép fogalma is, ám ezt célszerűbb elkülöníteni az előbbitől. A kognitív térképezés ugyanis az adott személyben lejátszódó pszichológiai folyamatot jelenti, míg a mentális térképezés alatt ennek a folyamatnak az előhívását, leképeződését értjük (Kiss 2005; Balogh [én]). A mentális térképezésnek alapvetően kétfajta módszere ismeretes (Solomon 1978). Az egyik ilyen az ún. rajzmódszer: ilyenkor „térképek rajzoltatását” szokták elvégeztetni az arra kijelölt célcsoportokkal (erről pl. Kiss–Bajmócy 1996; Bajmócy–Csíkos 1997, a külföldiek közül Downs–Stea 1978). Ezen térképek legtöbbjét városokról, városrészekről rajzoltatják, de előfordul, hogy országok, országcsoportok, sőt kontinensek is lehetnek a vizsgálat alapjai. Természetesen ezen rajzok kiértékelése sok mindentől függhet: az adott célcsoportban lévő személyek rajzolókészségétől, a rajzolás adott körülményeitől stb. A másik módszer az ún. rang-módszer, melynek során a kutató felsorol bizonyos objektumokat, majd a célszemélyeket megkéri, hogy ezeket bizonyos tulajdonság alapján sorba rendezze. A módszer alapötletét Peter Gould és szerzőtársa munkája adta (Gould–White 1968). (Saját véleményem szerint talán ide sorolható Michalkó (2005) munkája is.) A mentális térképekkel olyan információkat szerezhetünk a társadalmi térfolyamatokról, melyeket más módszerekkel csak kevésbé – vagy sehogy sem – tudnánk vizsgálni.
Kiss János és Bajmócy Péter (1996) munkájukban a szegedi – akkor még – József Attila Tudományegyetem első és másodéves földrajzos hallgatóival rajzoltattak mentális térképeket, melynek feladata az volt, hogy a hallgatók Magyarországon rajzoljanak be 10 földrajzi helyet, tetszőlegesen. A kutatás alapkérdése ebből adódóan az volt, hogy vajon milyen kép rajzolódik ki a térképek alapján Magyarországról? Bajmócy Péter és Csíkos Csaba (1997) egy évvel később hasonló feladatot végeztettek szintén egyetemi hallgatókkal. Kutatásukban az európai országok megítélését vizsgálták többek között olyan kérdésekkel, mint pl. „Milyen szívesen töltené szabadságát az adott országban?”, „Milyen szívesen élne hosszabb időn keresztül az adott országban?” stb. Eredményként – talán nem meglepően – kontinensünk nyugati országai kapták a legtöbb „jó pontot”, ezen belül is Svájc, Németország, valamint Francia- és Olaszország kapott kiemelkedő szavazatokat. Michalkó (2005) munkájáról ugyan talán kevesen hallottak, és nem is szerepel feltétlenül a mentális térképek hivatkozott irodalmában. Azért említhető mégis meg, mivel a Szerző munkájában a mediterrán turisztikai miliő szerepét vizsgálta kérdőíves felméréssel (ami az említett rang-módszerrel mutat kapcsolatot). A felmérés során a megkérdezetteknek bizonyos képzettársításokat (gasztronómia, táj, tenger, hangulat stb.) kellett osztályozniuk pontozásos módszerrel, és ez alapján állt össze az eredmény, azaz ti. hogy melyik mediterrán ország a legkedveltebb a megkérdezettek körében. Dolgozatomban próbáltam egy rövid, ámde összefogó képet nyújtani a behaviorizmusról, valamint a behaviorista földrajzról és ezek szakirodalmi vonatkozásairól. Sajnos azt mondhatjuk, hogy ezek a filozófiai irányzatok a mai magyar geográfiában még kevésbé elterjedtek, de a nyugati földrajz megismerése, és „terjesztése” hazánkban talán változtathat ezen a jelenlegi állapoton.
Hivatkozások Bajmócy P. – Csíkos Cs. (1997) Európai országok népszerűsége egyetemi hallgatók körében. Iskolakultúra. 6-7.sz. 71-77.o.
Balogh A. (én.) Általános társadalomföldrajz gyakorlat. Előadásanyag. Csapó B. – Czachesz E. (1995) Európai fiatalok multikulturális attitűdjei. Új Pedagógiai Szemle. 12. sz. 49-57.o. Cséfalvay Z. – Fischer, W. (1990) Cigányzene és lakáshiány – sztereotípiák és a valóság ellentéte a Budapest-képben. Földrajzi Értesítő. 1-4. 207-220.o. Downs, R. – Stea, D. (1978) Maps in Minds: Reflections on Cognitive Mapping. Harper & Row, New York. Golledge, R. G. (2006) Philosophical bases of behavioral research in geography. In: Aitken, S. – Valentine, G. (szerk.): Approaches to Human Geography. Sage, London, 2006. 75-85.o. Gould, P. – White, R. (1968) The mental maps of british school-leavers. Regional Studies 2. 161182.o.
Kiss J. P. (2005) A mentális térkép. In: Nemes Nagy J. (szerk.): Regionális elemzési módszerek. Regionális Tudományi Tanulmányok 11. ELTE Regionális Földrajzi Tanszék – MTA ELTE Regionális Tudományi Kutatócsoport. 96-98.o. Kiss J. – Bajmócy P. (1996) Egyetemi hallgatók mentális térképei Magyarországról. Tér és Társadalom. 10 évf. 2-3.sz. 55-68.o. Larousse Enciklopédia (1991) Akadémiai Kiadó, Budapest. Lee, H. N. (1973) Percepts, Concepts, and Theoretic Knowledge. Memphis, TN: Memphis State University Press.
Lynch, K. (1960) The Image of the City. MIT-Press. Cambridge/Mass. Michalkó G. (2005) A turisztikai miliő földrajzi értelmezése. Tér és Társadalom. 19. évf. 1. sz. 43-63.o. Solomon, L. (1978) Mental mapping: a classroom strategy. Journal of Geography. February. Tímár J. (1994) „Mental map” alkalmazásának lehetőségei a térpályák kutatásában egy alföldi vizsgálat tapasztalatai. Az „alföldi út” kérdőjelei. Békéscsaba. 312-318.o. Varjú E. (szerk.) (1936) Révai Kis Lexikona. Révai Irodalmi Intézet, Budapest.
