www.csepeli.hu
Csepeli György – György Péter
Ne várjuk Kalibánt*
Magyarország történelme során először ténylegesen, korlátozások nélkül, szabadon választott kormánya uralomra kerülése után pár hónappal — nyilván számára riasztó mértékben — eltévedt. Harci színekkel mázolja be magát, majd újra és újra reménytelen kísérleteket tesz, hagy tamtamdobjainak riadót verő ritmusára hangolja rá a lakosságot is. A kormány, hacsak nem vesztette el teljesen a realitásérzékét, nem tagadhatja, hogy eddigi tevékenysége enyhén szólva kritikával illethető. S tagjai az iránt sem érezhetnek kétséget, hogy a lakosság inkább vágyik alacsony árú húsra, kifizethető villanyszámlára, lakbérre és ingyenes egészségügyre, oktatásra – egyszóval mindarra, amit épp elvenni készülnek az emberektől –, mint sem arra, hogy akár éhesen és rongyosan, de végre nemzetté emelkedjek. A lakosság eleddig nem vágyott követni új urait, s nem hitte el, hogy minden baj Kádár János kihűlt tetemének tudható be, vagy hogy épp az ellenzék akcióitól kell rettegnie. A lakosságot a múlt elemzésében kimerülő politika egyáltalán nem érdekli. Úgy tűnik, nem törődik a parlamenttel sem, akkor sem megy el szavazni, mikor a szó szoros értelmében könyörögnek neki. Mindez persze a kormány baja, ám mégsem egészen az övé. A kérdés lényegesebb része ugyanis az, hogy miért is asszisztál mindehhez az egész ellenzék, a felelősség megoszlásának mértéke szerint az SZDSZ, a Fidesz és végül és utolsósorban a szegény kicsi MSZP, amely tényleg reménytelen helyzetben van — egyébként roppant sajnálatosan. Miként történhetett meg, hogy az ellenzék nem veszi észre: az a paktumon kívüli ajándék, amellyel megajándékozta a kormányt, kárt okoz a lakosságnak (a nemzetnek), amúgy pedig saját sírját ássa meg vele. De mi ez az ajándék? Nem más, mint az a hallgatás amely most már magyarázhatatlan, amely több mint bűn, immár hiba. Az ellenzék némely tagjai —adásidőben persze — mindig hajlandók arra, hogy a harci színekre festett kormány logikáját kövessék, azaz úgy beszéljenek a kormányról, mint az róluk. Máskor hajlanak arra, hogy felpattanjanak, hazugnak nevezzék a miniszterelnököt vagy épp az egész kormányt. De mindez csupán szappanopera, amit csak az élvez, aki túlságosan ráér. Az ellenzék ugyanis következetesen elmulasztja a lakosságot érintő intézkedések radikális, átható kritikáját. A kormány sorra riasztó lépéseket tesz. Ám csekély rosszindulattal és talán némi tárgyilagossággal azt mondhatnánk, hogy az ellenzék csak azokban a kérdésekben kíván harcolni, amelyek az ő hatalmi újraelosztásban való szerepét csorbítanák, mondván: ami az ellenzéknek rossz, az rossz a demokrácia intézményeinek. Ez utóbbi azonban csak addig igaz,
1
www.csepeli.hu
amíg a parlamenti pártok valóban képesek érzékelni a lakosság valódi problémáit, s nem csupán az egy Torgyán doktor fogja fel, hogy baj van, s indul kockázatos útjára, hogy ki tudja, Le Pen, új Führer, netán Franz-Josef Strauss legyen. Az ellenzéket joggal irritálja, ha a kormány a szabad sajtó megnyirbálásába kezd. Az ellenzéket joggal bosszanthatja, hogy a kormány a televíziót piszkálja, alkalmatlan embereket nevez ki nagykövetnek, egyszóval a teljes pályán támad és játszik. De mi van akkor, ha ez a pálya csak a képzeletben létezik immár, vagy legalábbis nem ez a teljes, igazi pálya? Az ellenzék egy szót sem szól az áremelések láncolatáról, az antiszociális intézkedésekről — emlékezetünk szerint a Fidesz például hosszú hónapok alatt egyszer sem juttatta kifejezésre, felfogja-e, mit is jelent munkanélkülinek lenni, mit jelent több százezer munkanélküli az idén télen. Ezen az sem segít, hogy a Tamás Gáspár Miklóst a választáson legyőző Schamschula György sem érti mindezt, s beéri annak kinyilvánításával, hogy nem tud mit tenni a munkanélküliekért, nincsen pénze. S e ponton az ellenzék már többet is tett, mint pusztán hallgatott. Először az elmúlt évben — a szocialisták kivételével — szövetségre léptek a parlamenti pártok, hogy megfojtsák a szakszervezeti mozgalmat. Kinek-kinek egyéne ízlése, hogy Nagy Sándort magyar Walesának – melyik korszakából, ez újabb kérdés – vagy épp az AFL-CIO élén álló Kirklandnak netán Gáspár Sándor örökösének látja-e. Neki is van elég harci színe. De hogy az ellenzék ne értse meg: a szakszervezetekkel való leszámolás kormányzati tervéhez asszisztálni, ez előtt a tél előtt, ami jön, már nem pusztán hiba, hanem olyan elvakult indulat, mint amilyenért ők a kormányt általában joggal hibáztatják — ez joggal idegesítő! Nagy Sándor sokaknak nem tetszik, ez igaz, de a politikai életben nem ő az egyetlen, aki nem szép. Pont vele szemben hangoztatni esztétikai érveket — több, mint kínos. Mert ha ő nem szedi össze magát és vertnek tűnő seregeit, akkor úgy megyünk neki az ősznek, hagy nem lesznek semmiféle komoly szakszervezetek. Van-e tehát oka annak, hogy az SZDSZ és a Fidesz úgy lapítanak, mint év végi felelltetéskor a rossz diák? Talán az lenne az oka ennek, hogy nekik sincsen jobb programjuk, mint a Kupa-féle? Hiszen ez nem így van: az SZDSZ most készített átfogó programot, amelyet érthetetlen okoknál fogva illegalitásban tart, amelyet nem ismertet, amelynek következtetéseit nem érvényesíti, amely mintha nem is lenne. Igaz, a Fidesz viszont nem szokott programot írni, ők tényleg pragmatikusan üresek. De akár van az ellenzéknek programja, akár nincs, netán csak rejti azt, egyre megy. Nem sok idő lehet hátra. A magyar történelem kegyelmi pillanatát éljük meg. Nincs olyan külső hatalom, amely bármely politikai szélsőségben, érdekelt lenne vagy segítséget nyújtana bármely ilyenfajta pártnak is. Ezért reménytelen a szélsőségesek sorsa, kinyújtott kezecskéjüket nem foghatja meg sem keleti, sem nyugati diktátorok szőrös mancsa. Ezt a pillanatot feltétlenül ki kell használni, hiszen akár a jugoszláviai helyzet elmérgesedése, akár a szovjetunióbeli állapotok vagy a román belső erőviszonyok további romlása, már bátorítást nyújthatna a szunnyadó csipketorgyánkáknak. (Az elmúlt napok pontosan megmutatták, hogy milyen törékeny is e kegyelmi állapot.). Nem szilárdultak még meg az államnacionalista hatalom struktúrái. Az államszocialista
2
www.csepeli.hu
„túlélők” — papok, katonák, a különböző „kraták” — még nem mindenütt fogták fel, hogy semmi más dolguk nincsen, mint a vörös csillagos gombocskákat felcserélgetni két-három halommal és kettős kereszttel ékesítettre. Vannak azonban olyanok a kormányban, akik ezt tudják, és ennek megfelelően is viselkednek. Pár hónap csupán, és a kegyelmi állapotnak ebben a tekintetben is vége. Hiszen a hivatalnokok előbb-utóbb csak besorolnak az államnacionalizmus rendjébe, és akkor aztán nagyon nehéz lesz ellenzékinek lenni. Az ellenzék felelőssége éppen ezért borzasztóan nagy. Vagy tovább követi a kormányt a fantom ellenségképek vadászatában, az agyaggalamb lövészet sehova nem vezető küzdelmeiben, vagy végre elkezd igazi ellenzékként viselkedni. Mert ha azt akarjuk, hogy demokrácia maradjon hosszú távon, akkor belőlük kell hogy kikerüljön a következő kormány. S erre a jelenlegi teljesítményük alapján kevés az esély, sőt mintha hiányozna is erre az akarat az SZDSZ és a Fidesz tagjai körében. Márpedig az ellenzéknek akarnia kell a hatalmat, különben nincs értelme többpártrendszernek. Arra kérjük az ellenzéket, nézzen ki a Parlament ablakán, néhai Kádár Jánostól eltérően ne pusztán két megállót utazzon a kettes villamoson a pártok háza és a törvénykezés palotája között. Semmi lehetetlent nem kérünk, csak tán ballagnának be egy húsboltba, szaladnának át az egyetemre, néznék a pergő vakolatú falakat, orrontanák meg újra a vizeletszagú folyosókat, időzzenek el egy ingyenkonyha előtti sorban, ugorjanak le a Keleti pályaudvarhoz és várják meg a bécsi gyorsot, amely mindig késik, nézzenek be egy munkahelyre, ahol a munkakönyveket osztják, látogassanak meg egy távoli rokont Budapest valamely közkórházában, viselkedjenek csupán az egykori Látogatóhoz illően. Hajlandó-e az ellenzék tudomást venni a megalázottak és megszomorítottak százezreiről, lassan millióiról, hajlandó-e visszatérni ahhoz a hanghoz, amelyet az ancien regime-ben használt, amely tiszta hang volt? Végtére is Antall doktor kormányának a dolga, hogy egy absztrakt nemzetet emeljen fel az örökkévaló csodájába, az ellenzék viszont maradjon meg ezen a világon. Mire is van szükség szerintünk? Csupán egy élhető, szociális biztonságot nyújtó, a terheket igazságosan elosztó, piszkos, de nem rettentően mocskos szegény országra, amelynek leendő vezetői nem hiszik, hogy pusztán pár butikos és kandellábergyártó megoldhatja a nemzet gondjait. Bízzunk kevésbé a Világbank fehér galléros varázslóiban. Szeressük a Nyugatot, de csak annyira, amennyire az szeret bennünket. A szabadság legyen oszthatatlan: a szólás, a lelkiismeret, a vallás szabadsága, a vállalkozás, utazás, kereskedés szabadsága legyen mindenki számára elérhető, élhessen vele bárki. A szabadság programja nem tartalmaz mást, mint ezeknek a javaknak a folyamatos hozzáférhetőségét, azok körének bővülését, akik részesedhetnek az áldásaiban. Az ellenzék ne tegyen úgy, mintha mindez már most mindenki számára megadatott volna. A szabadság folyamatos kiterjesztése nem mehet végbe néhány hét és hónap alatt. A tisztességes és emberi politikának az lehet célja, hogy egyre többeknek adjon e javakból. A várakozók listája viszont mostanában nemhogy csökkenne, ellenben folyamatosan nő. A szabadság birodalmának édes gyümölcseiből vajmi keveset élveznek azok, akik kiperegnek a ,,szociális hálók” rácsain. És azok sem, akik ott állnak munkaközvetítők előtt, hiába keresve
3
www.csepeli.hu
olyan lehetőséget, ahol tanulhatnának, új értelmet adhatván felnőtt életük folytatásához; akik értelmetlen munkát végeznek évtized számra nevetséges pénzösszegekért, és reményük sincsen arra, hogy a második 8-10 óra alatti tevékenységükkel elég húshoz és vajhoz juthassanak; akik értelmiségiek lennének, de nem jutnak újsághoz, könyvüket nem adják ki, verseikkel együtt temethetik el őket; akik vállalkozni kezdenének, de klienssé kell válniuk egy ravaszul kigondolt adórendszer satui között. Fiatalnak, középkorúnak, öregnek lenni megannyi feladat, speciális kérdés és gond. A kormány számára mindez nem létezik, hiszen a nemzettest örökkévalóságához kétség nem férhet, és a konkrétumok, adatok a szemében nem mások, mint egyszerű akadékoskodások, statisztikai kukacoskodások. De az ellenzék miért nem érti meg, hogy a fiatalok lakni, dolgozni, utazni akarnak? Nem áhítanak semmi mást, mint azt, amit a Lajtán túl látnak — amíg a vízummentesség nyugati kegyelmének pár éve le nem jár —, és senki másra nem fognak szavazni, csak arra, aki legalább beszél erről. A középkorúaknak, milliónyi, életét végigdolgozó embereknek azzal kell szembenézniük ezekben az években, hogy életük tőkeakkumulációja nevetséges tévedés volt, hamis pénzt gyűjtöttek szorgos munkával, tálentumaik inflálódását nem állítja meg semmi. S ráadásul a kormánykoalíció naponta bűnbaknak bélyegzi őket, akik eltűrték a Kádár-rendszert. Az ellenzéknek meg kell értenie, hogy a felnőttek milliói joggal várják el életük áldozatának átgondolt értékelését. Joggal várják el, hogy a politika ne tekintse őket újra és újra megfeddhető rossz gyereknek, és végre ténylegesen szabadok lehessenek, azaz hagyják őket békén. Mindazokat pedig, akiknek tényleg ráment az életük arra a rendszerre, akik pusztán életkoruk folytán is gondozásra szorulnának, azokat nem lehet felelőtlenül azzal kecsegtetni, hogy hátralevő éveiket a piaci egészségügy feketeerdei klinikáján, töltik el. Nekik olcsó gyógyszer jár(!), kifizethető villanyszámla, fenyegetettségtől mentes mindennapi élet, méltó és tisztességes évek, ahelyett, hogy naponta kellene szembenézniük önmaguk megsemmisülésének veszélyével. Az ellenzéknek azt sem kellene elfelejtenie, hogy a demokratikus átalakulás gazdaságiszociális értelemben legnépesebb vesztes csoportját a nők alkotják. Hiszen a szocializmus — emancipatorikus ideológia és társadalom lévén — komolyan vette, hogy a nők többre valóak, mint hogy puszta szülőgépek, családban robotoló bábok legyenek. S bár tagadhatatlan, hogy a korai szocializmus rejtett motívumai nem voltak tisztességesek, hiszen egyszerűen a munkaerő árának leszorítására használták fel a nőket, de azok számára, ha tetszik, ha nem, mindez szabadságot is jelentett, hiszen végre megjelenhettek a társadalmi érvényesülés piacán. Az elmúlt rendszer legjobban működő intézményei épp a gyermekintézmények — a bölcsődék, óvodák, napközik — voltak. Joggal vívták ki nem egy nyugati szociálpolitikus irigységét, s lehetővé tették a nők számára a szabadságot és az érvényesülést, az egyenjogúságot. S a kormány most épp ezt kívánja visszavonni, a nőket a család szentségének ürügyén visszakergetni a konyhába és a mosógép mellé, vagy épp a patak partjára. Rosszul, teszi az ellenzék, ha keresztény úriemberek társaságában yuppie-macho mezben tündököl, már csak azért is, mert minden második választó nő.
4
www.csepeli.hu
Ahogyan azokról sem lenne szabad elfelejtkezni, akiknek szava azért nem hallatszik el Budapestre, mert nincsen telefonjuk, falujukba nem vezet bekötőút, a vonat peronja túl magas ahhoz, hogy botjukkal felkapaszkodhassanak, a buszon sem tudnak leülni, úgyhogy inkább nem utaznak és nem is beszélnek senkivel, csupán magukban motyoghatnak. Őket nem vidítja fel a kárpótlási hivatal ajándéka sem, mert vagy erejük sincsen már ehhez a kalandhoz, vagy — horribile dictu — nem jár nekik vissza semmi, hiszen korábban is, egész életük során nincstelenek voltak. Tisztességes ellenzék — ahogy erre az SZDSZ kísérletet tett a Phralipe független cigányszervezettel való kapcsolat kialakításakor — nem felejtkezhetne meg arról, hogy több mint félmillió ember él mindinkább a társadalom keretein kívül, akiknek élete mintegy katalógusszerűen tartalmazza mindazt, amiről a kormány és lassan az ellenzék sem vesz tudomást. Ez nem tankönyvi kérdés, hanem roppantul feszítő és fájó seb, amelyről nem lehet türelmet és megértést kérve prédikálni. Nincs értelme szómágiának, rejtőzködésnek vagy épp álcázásnak. A hiányt csak a baloldal tölthetné be. Vagy rászokik az egyesült ellenzék arra, hogy akként viselkedjék, amint kell — szociáldemokrataként —, vagy egyszerűen eltűnik. Jobboldali, absztrakciókban gondolkozó, szociális lelkiismeretet nem tanúsító kormányokkal lehetetlen a piaci liberalizmust szembeállítani. Tudomásul kell venni: nincs harmadik út. Ha a kormány jobboldali, akkor az ellenzéknek baloldalinak kell lennie. Ha az ellenzék nem vállalja ezt, akkor csupán látszatéletet él, csupán a parlamentben ellenzék. A társadalom jelenleg még hallgat, mindössze távolmaradásával tüntet. A szerencsétlen szerencsi eset tanulságait elsősorban az ellenzéknek kell levonnia, mit sem ér az infantilis öröm, hogy Kupa minisztert jégre vitték. Az ellenzék, a jelek szerint nem érti meg, hogy saját sorsa, s az egész országé azon múlik, felismeri-e, mit jelent ez a csend, segít-e a hallgatagoknak megtanulni beszélni. Mert ha a megalázottak magukra maradván szólnak majd — mert az nem lehet, hogy ne szóljanak —, az már Kalibán ordítása lesz. S akkor viszont futhat együtt kormány és ellenzék, vége a magyar demokráciának. *Caliban Shakespeare utolsó darabjának, A viharnak egyik figurája. Szinte állatian ostoba, primitív, csakis ösztöneinek élő és azoktól vezetett alak, akit a bölcs varázsló, Prospero, a darab főhőse szolgálatában tart, és úgy tart féken, hogy mindenféle testi szenvedéseket, fájdalmat, görcsöket bocsát rá. A darab folyamán Prospero szigetére vetődött hajótöröttek közül két szolgával jól berúg, és részegségében lázadni próbál ura ellen, de sikertelenül. Általában az elállatiasodott, a pusztán vegetatív emberi létezés szimbólumaként szokták emlegetni.
5
