Feladatod van!
Vigyázzatok tehát, legyetek éberek és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő! Mint az ember, aki idegenbe készült: mikor elhagyta házát, hatalmat adott szolgáinak, mindenkinek a maga dolgában, az ajtónállónak pedig megparancsolta, hogy ébren legyen. Legyetek tehát éberek; nem tudjátok ugyanis, mikor jön el a ház ura, este-e vagy éjfélkor, kakasszókor vagy reggel; hogy amikor váratlanul eljön, alva ne találjon benneteket. S amit nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Legyetek éberek!' Márk 13,33-37 Ebben a példázatban a háznak az ura a szolgákra rábízza azt a feladatot, hogy tartsanak ott rendben mindent, ami a ház körül van, ami az ő szolgálatukhoz hozzátartozik. Erről eszembe jutott egy film. Azért, mert egyáltalán nem mindegy, hogy mennyire él elevenen bennem az, ami ebben a történetben a ház ura odalép a szolgákhoz és belenéz a szemükbe és rájuk tekint és elmondja, hogy „Rátok bízom azt, hogy…” S a film a II. világháború idején játszódik, s arról szól, hogy van két fiatalember, s a két fiatalember megkapja a behívóját. Az egyik fiatalember egy hatalmas nagydarab, a másik egy pici nyüszüge. A filmben mind a ketten, a nagy is meg a kicsi is elmennek mind a kettejük családjához. Először elmennek a nagy, erős fiatalember családjához, ott elköszönnek mindenkitől, aztán elmennek a pici, nyüszügének a családjához. És akkor ott, egyszer csak, annak a vékonyka apró fiúnak az apja odaáll a nagy, erős fiú elé, és azt mondja: „Látod, hogy milyen az én fiam, hogy éppen csak hogy alkalmas volt a szolgálatra. Kérlek vigyázz rá, hozd haza őt élve.” Ez a filmnek az első 6-8. percében megtörténik, s megy a film, tulajdonképpen egy háborús cselekmény, és egyszer csak elérkezik egy pillanat, amikor ők ketten, a bajtársak a háborúban ott vannak a golyózápor közepette. Akkor az a nagy és hatalmas fiú –, az az erős, akiről mindenki tudta, hogy ő haza fog jönni, és mindenki félt, hogy a kicsi pedig nem –,egyszer csak látja, hogy valaki célba veszi az ő pici barátját. És mert látja, hogy már semmi mást nem lehet tenni, azzal a természetes mozdulatával, ami mégiscsak megtehető, elé ugrik a golyónak. Az természetesen őt találja el, és összerogy, de az a picike, ő meg túléli. Szomorú ez a történet, mégis nemes, hisz mindez azért lehetséges, mert az a nagydarab, amikor ott az a pillanat adatott, akkor fölidézhetett egy arcot. Akkor hallhatta a szívében azt a mondatot, amit az apa mondott, hogy kérlek hozd őt haza, hogy vigyázz rá és hozd őt haza. A mi életünknek is megvannak azok a pillanatai, amikor a következő lépést akkor tudjuk megtenni, hogyha megvan és megőrizzük, és magunkban ápoljuk azt az élményünket, ahogyan Isten valamiképpen az életünkben odaállt elénk és azt mondta „Rád bízom. Vigyázz rá! Segítsd növekedni! Adj neki életet!” S hogyha a fülünkben van ez, és a szemünkben és szívünkben, akkor ezekben a döntő pillanatokban tudunk cselekvőképesek maradni.
Nagyon hasonló számomra ez a kép, ahhoz a példázathoz, amikor Jézus a kiosztott talentumokról beszél. Volt, aki kapott ötöt, a másik kettőt, egy valaki egyet, s tudjuk, hogy a történet hogyan folytatódik. Nagyon sokszor hallottuk már, és én magam is sokszor beszéltem erről a példabeszédről. De valahogy a figyelmünket általában éppen az a valaki köti mindig le, aki egy talentumot kapott, és aztán elásta és nem kezdett vele semmit. Mintha az lenne számunkra a fontos, hogy ki, mikor, miért és hogyan nem csinált semmit azzal, amit az Istentől kapott. Pedig pont azokra kellene koncentrálnunk, akik igenis tettek valamit a kapott ajándékaikkal, feladatukkal. (1) Van egy közös dolog amúgy, ami összeköti mindhármukat! Ez pedig az, hogy mind a hárman kaptak, hogy mind a hármuknak adatott! Ez a mi Istennel való kapcsolatunknak is a kiindulópontja, hogy rácsodálkozunk arra: kaptam, hogy Istentől én is kaptam, hogy tulajdonképpen mindenem, ami van, Istentől kaptam. Hogy egyikünknek sem üres a szíve, egyikünknek sem üres a feje, egyikünknek sem üres a keze. Mindegyikünk, minden amit kapott, azt tulajdonképpen ajándékba kapta, ezért aztán van lehetőségünk arra, hogy kezdjünk azzal, amit kaptunk, mert hogy kaptunk. Hogy tulajdonképpen ez a kiindulópontunk, hogy először is megörülök annak, hogy van miből. Hogy van szívem, hogy van eszem, hogy van kezem. Legtöbbünknek mind a három van, van miből adni. Egyszerűen van, mert adatott. Egy pap írja el azt a történetet, hogy a ’40-es évek vége felé, amikor feloszlatták a szerzetesrendeket, egy rettenetes nehéz helyzetbe került. Maradjon az országban, ahol éppen azt a hivatását nem tudja gyakorolni, amire az Isten őt elhívta, vagy elmenjen más országba. Végül úgy döntött, hogy elmegy, és elment messze, messze-messze, Japánban kötött ki. Az első évben a következő feladatot kapta: japán gyerekeket kellett angolul tanítania. Két nehézsége volt: nem tudott japánul és nem tudott angolul. Más problémája nem volt ezen a téren, s egészen összeroskadt. Hát összeroskadt?? Képzeljünk el egy fiatalembert, kiszakítva a gyökeréből, egy lehetetlen feladat előtt – az idegösszeroppanás széléig sodródott. Ő maga az egyik imádságában, maga beszél erről és írta le. Arra jutott, hogy ő valószínű, hogy meg fog bolondulni, ez a legvalószínűbb. Nem tud se japánul, se angolul és ezt kell tennie. „Valószínű, hogy meg fogok bolondulni itt az idegenben.” S akkor egyszer csak, ahogy ott imádkozott tovább, a következő gondolata támadt. „Hát Uram, ha neked kell egy bolond pap, akkor majd én az leszek. Normális papod van sok, okos papod is van sok, ügyes papod is van sok, bolond papod lehet, hogy kevés van, lehet, hogy éppen egy bolond pap kell neked. Hát akkor én most itt Japánban meg fogok bolondulni, megőrülök, lesz egy bolond papod is.” Ő aztán nem bolondult meg, de nagyon jól feltárta ebben az egészen lehetetlen helyzetben, hogy még akkor is tudja azt mondani, hogy „Nekem adatott, merthogy ezt Istentől kapom, és ráadásul tudok még adni is, miközben egészen lehetetlen helyzetben érzem magam.” (2) Ha már tudjuk, hogy adatott és kaptunk, és sok ajándékunk van, akkor azt is tudatosíthatjuk magunkkal, hogy szabadon cselekedhetünk vele. Például ahogyan ezt ez a pap is mondta: „Eldönthettem, hogy szabadon, vagy nem szabadon bolondulok meg.” Azt mondta: „Inkább azt döntöttem, hogy szabadon szeretnék megbolondulni, mert az talán Istennek sokkal kedvesebb.” A leglehetetlenebb helyzetekben is meg tudjuk őrizni a szabadságnak egy pici fonalát, egy kicsi lángját. Mekkora belső szabadság ez egy olyan lehetetlen helyzetben, amiben azt mondjuk, hogy éppen semmilyen szabadság nincsen. És valamennyi mégis van. Ez tehát a második, és ez mind a hármójukra jellemző. Ketten, öt talentum, két talentum, azt mondják: „Menten elmegyek, kereskedek vele.” A másik azt mondja, ő is azzal a szabadsággal, ami van neki: „Én meg megyek, és ezzel a szabadsággal elásom.” Tehát adatott, és van hozzá valamennyi szabadságunk is. (3) Az a két valaki, aki nekiállt az öt talentummal, két talentummal valamit kezdeni, nem a másikat nézte, hanem a saját dolgát tette. Teréz anyát egyszer megkérdezték: „Teréz anya,
megmondaná-e egyszerűen, hogy miért vagyunk itt ebben a világban?” A nagyoknak a nagysága, hogy ő tényleg tud erre egyszerűen válaszolni. A következőt mondta: „Azért vagyunk ebben a világban, hogy idejöjjünk, megtesszük a dolgunkat, és távozunk.” A gyerekekkel azzal játszottam, hogy különböző végeket találtunk ki, mintha mese lenne ez a példabeszéd, és hogy mennyire könnyű elképzelnünk azt, hogy van, akinek öt van, van akinek kettő, a másiknak egy. - Na jól kiszimatolják, kinek mennyi van, és aztán évtizedeken keresztül azon hőbörögnek, hogy kinek miért annyi van, ahelyett, hogy kezdenének valamit azzal, amijük van. - De azt is nagyon könnyen el tudjuk képzelni, hogy amikor kiderül, hogy egynek egy van, másiknak kettő, harmadiknak öt, kettő biztos összeszövetkezik az egyik ellen. Ahhoz mindig van elég rafinériánk, hogy ketten összeszövetkezzenek és azt mondják: „Na olyan, mintha a talentumból csak annyi lenne, nincs több abból, csak nyolc van. 5+2+1. Úgyhogy ha többet akarunk, valakitől el kell venni.” De nyilván a folytatást nagyon sokféleképpen mondhatnánk. Annak a két embernek az okossága és a rátermettsége az, ahogyan a szent író ezt fogalmazza: „Menten elment, hogy azzal az öt talentummal kezdjen valamit.” A maga dolgát tette, s nem azt nézte, hogy ki körülötte mennyit kapott, hogyan kapott, mennyire igazságos, nem igazságos, hogy járt, és a többi. (4) Ennek a kettőnek a bölcsessége abban is áll, hogy azzal foglalkoztak és törődtek, hogy mit lehet kezdeni azzal, amit kaptak. Olyan gyermekbetegségünk az, hogy nagyon sok időt töltünk el az azzal való gondolkozással, hogy mit miért nem lehet megcsinálni, hogy mit miért nem lehet úgy megcsinálni, mit miért nem érdemes megcsinálni. Rengeteg időnk és energiánk megy el arra, hogy jól megigazoljuk magunk előtt azt, hogy mit miért és hogyan nem lehet megcsinálni. Valaki, akinek vizsgára kellett volna készülnie mesélte, hogy már úgy is késő, elrontottam az eddigi készülést, inkább a gép előtt ül órákat, ahelyett, hogy tanulna. Már most siratja a lehetőségét, ami még ugyan nem úszott el, de ő úgy gondolja, hogy más késő! Vannak olyanok, akik azzal foglalkoznak, hogy amijük van, ami adatott, azzal a szabadsággal együtt, ami rendelkezésre áll – mit hogyan lehet megtenni és megcsinálni. De nagy dolog ez! (5) Mi az, ami döntően megkülönbözteti azt a kettőt „Menten elment, hogy kezdjen vele valamit…”, s azt az egyet, aki meg elásta az ezüstpénzét? A válasz a Szentírás lapjairól a következő. Kétszer is elhangzik a Szentírásban ez a motívum, hogy azt mondja a gazda: „Hát akkor én most többet bízok rád.” Az a kettő a bizalomra támaszkodott. Fölismerte és megtapasztalta azt – teszek egy ugrást – hogy Isten bízik bennük. Mikor megvan ez a tapasztalatunk, és ragaszkodunk hozzá: „Hát hiszen Isten bízik bennem.” És azért, mert Isten bízik bennem, ezért aztán sok mindent rám is bízott. Bízik is bennem, rám is bízta, és a cselekvés erről a talajról fakad. A másik embernek a tragikuma, vagy a tragédiája az ott van, hogy ő nem látja, hogy a gazda bízik benne, pedig bízik benne. Utána nem tudja azt, amit kapott úgy fogadni, hogy ez egyfajta megbízatás, és annak a jele, hogy megbíztak engem valamivel. Mi az ő nehézsége? Hogy ő fél. Őt a félelem vezeti. Az egyik a bizalomból épül, a másik a félelemből pedig ellehetetlenül és tehetetlenné válik. Isten országát félelemből nagyon nehéz lenne fölépíteni. Isten országát abból a bizalomból tudjuk építeni, hogy Isten bízik bennünk, aztán ránk bízza a talentumainkat, aztán megbízik bennünk, és mi valamiképpen ennek az erejéből, erre válaszolva tudunk valamit kezdeni, ami adatott nekünk. Ezért tehát ebben a történetben végül is sokkal inkább érdemes arra a két valakire figyelni, aki mikor rácsodálkozik a saját örökségére, akkor menten elindul, hogy a belé vetett bizalom erejével valamit kezdjen.
