Nagybirtok és szociális kérdés. kapitalizmus a társadalmi szervezet súlyos betegsége. Egynémely szerve, a nagybirtokosok és a nagytőkések osztálya, túltáplált; más szervei pedig, nevezetesen az ipari és mezőgazdasági munkások osztályai, fogyatékosán tápláltak. A működéseknek ez a diszharmóniája állandóan észlelhető az osztályok heves harcában, az összes társadalmi rétegek nyomott hangulatában és pesszimista filozófiájában s időnként kitör a válságok lázas rázkódásaiban. Aki gyógyítani akar, annak ismernie kell a bajt. Mi az oka, hol van első és közvetlen székhelye ennek a betegségnek? Melyik szervet támadta meg először és hogyan hatott tovább a többi szervekre? A tőke, ha külsőleg tekintjük, a javak termelésére szolgáló eszközök összege — a gépek, nyersanyag vagy pénz bizonyos mennyisége — mely tulajdonosának évente nyereséget hoz, épen úgy, mint ahogy a tehén is ellik évente egy borjút a parasztnak. De hogyan elhetnek élettelen dolgok kölykeket? Ez az első kérdés. Semmi szükségem nincsen arra, hogy ezen a helyen vesződjem ama logikus tojástáncok cáfolásával, melyekkel a burzsoá-társadalmi rend prókátorai a tőkejáradékot megmagyarázni s az erkölcs és igazság előtt igazolni szeretnék. Kétségtelen, hogy ez a haszon, * Szerző elmondotta a Társadalomtudományok Szabad Iskolája-nak 1900. évi okt. 10-én tartott megnyitó ülésén.
350 járadék vagy kamat levonás azon munkások munkaeredményéből, akiket a tőkés foglalkoztat és pedig az összes „munkások”-éből, a kifutó inastól fölfelé a könyvelőig, mérnökig és vegyészig. Mi kényszeríti a munkásokat, hogy tűrjék ezt a levonást? Hiszen szabadok és nem rabszolgák! Úgy van, politikailag szabad szerződő felek, akiknek csak saját előnyeikkel kell törődniük, amennyire ez módjukban van. De gazdaságilag is „szabadok”, vagyis híjával vannak minden tárgyi eszköznek, mely képessé tenné őket arra, hogy munkaerejüket saját érdekükben értékesíthessék. Nincsen semmi egyebük, csak a munkaerejük, nélkülöznek minden külső eszközt, hogy ezt a munkaerőt javak termelésére, saját érdekükben beállítsák, nincs meg nekik se a termeletlen termelőeszköz, a föld és birtoka, sem a termelt termelőeszköz a gyár, a nyersanyag és a szerszámok. Épen ezért nincs más választásuk, mint az éhhalál vagy az idegen javak bűnös eltulajdonítása, vagy a beletörődés egy oly munkaszerződésbe, mely rákényszeríti őket, hogy munkájuk eredményének egy részét — az „értéktöbbletet” — átengedjék foglalkoztatójuknak. Mindig olyan a helyzetük, mint azé az emberé, aki, végkép kimerülvén az éhségtől és szomjúságtól, erejének utolsó megfeszítésével elérkezik a sivatag egyik oázisához, amelyet azonban egy fegyveres beduin-törzs már elfoglalva tart. Nem marad neki más hátra, mint hogy annyit áldozzon föl vagyonából puszta életszükségleteiért, mint amennyit legszükségesebb élvezeti cikkeinek „tulajdonosa” tőle kipréselni jónak lát; sőt, ha a tulajdonos ezt követeli, még saját magát is el kell adnia neki, mint rabszolgát. Más szavakkal, a munkások kénytelenek átengedni a tőkésnek azt a „monopólium-hasznot”, melyet egy nélkülözhetetlen életszükséglet tulajdonosa mindenütt kipréselhet azokból, akik arra rászorultak. A munkásnak nélkülözhetlen életszükséglet a munkaalkalom; munkaalkalom nélkül nem dolgozhatik, vagyis nem kereshet kenyeret; következésképen át kell engednie a monopóliumhasznot, az „értéktöbbletéét. Az értéktöbblet tehát csakis oly társadalomban lehetséges, mely, mint a miénk is, két társadalmi osztályra szakad: a kapitalisták osztályára, akiknek birtokában vannak az összes termelőeszközök, s a szabad, birtoktoktalan munkások osztályára. Csak itt lehet kizsarolni az értéktöbbletet, mert csak itt van meg a társadalmi „monopóliumviszony”, ahogy én ezt elneveztem. Karl
351 Marx tőkeviszony”-nak mondja, mert csakis ennek fönnállása magyarázhatja meg azt a tényt, hogy van „tőke” termelőeszköz, vagyis értéktöbbletet szülő érték. Ha már adva van a monopóliumviszony, mint az értéktöbblet alap oka az értéktöbblet nagysága a legegyszerűbben kiszámítható a kínálat és kereslet törvényéből. A verseny a munkapiacon dönti el azt, hogy mennyit kell a munkásnak munkájából, mint értéktöbbletet átengednie, s mennyit szabad, mint munkabért megtartania. Ha sok a járadékélvező és kevés a munkás, akkor a „tőkések” kölcsönösen túllicitálják egymást, hogy a kevés munkást lefoglalhassák maguknak s ekkor a munkabér magas lesz, az értéktéktöbblet pedig alacsony, nem sokkal magasabban a zéró-pont fölött. Ily körülmények között a kapitalizmus nagyon ártalmatlan dolog lenne. Ha ellenben megfordítva: a tőkés aránylag kevés, a munkás pedig aránylag sok, akkor a munkások fogják egymást versenyezve túllicitálni, csakhogy a hozzájutást a munkaeszközökhöz lehetővé tegyék maguknak. Ily körülmények között az értéktöbblet magas, a munkabér pedig alacsony lesz s leszáll körülbelül az úgynevezett létminimumra. És ekkor a kapitalizmus nagyon súlyos társadalom-patológiai jelenség. Már most a mi társadalmunk tényleges állapota nyilvánvalóan inkább a második, semmint az első lehetőségnek felel meg. Nálunk rendszerint — hogy a nagy amerikai Carey szavaival éljek — „mindig két munkás szalad minden egyes mester után és túllicitálja egymást”, úgy, hogy az értéktöbblet nagy, a munkabér pedig kevés; amiből nyilvánvaló, hogy a munkások számának állandóan kedvezőtlen arányban kell állania a tőkések számához; s ebből támad az a probléma, hogy honnan ered ez az aránytalanság? Honnan van a munkások számának ez az állandóan túlnyomó volta a tőkések számához arányítva? Mi az oka a munkapiac ezen állandó túlzsúfoltságának? Aki az értéktöbblet nagyságát egyfelől, a munkabér nagyságát másfelől megfelelő módon értelmezni akarja, annak meg kell felelnie ezen kérdésekre. Itt válik külön a burzsoá-közgazdaságtan a szocialista közgazdaságtantól. A burzsoá-közgazdaságtan a munkapiac állandó zsúfoltságát a népesedésnek abból a törvényéből magyarázza, mely Robert Malthus nevét viseli. Eszerint a munkásosztály túl sok gyermeket hoz világra. A szocialista teória egészen másképen magyarázza a túl-
352 kínálatot. Marx szerint maga a tőke, megjelenési alakjában, mint állandó tőke, mondjuk röviden, mint gépek összessége, tömegesen fosztja meg a foglalkozástól a munkásokat. Ily módon a tőke mindig újra teremt magának tartaléksereget oly mennyiségben, hogy az értéktöbblet-viszony érintetlen marad. Már most: mind a két magyarázat hamis és nem tartható fenn többé. Ami a Malthus-féle népesedési törvényt illeti, amelyet én népesedési fecsegésnek szoktam nevezni, alig találom érdemesnek, hogy cáfolásával ezen társaság előtt foglalkozzam. Nem egyéb az, mint roppant ostoba osztály-prókátorság, melynek se a tényekben, se a logikában nincsen alapja s nagy tekintélyét csak épen annak a körülménynek köszöni, hogy osztályprókátorság. Ellenben a köteles tisztelet a nagy mester iránt, akinek vállain valamennyien állunk, azt parancsolja, hogy rámutassak itten legalább a főellenvetésre a Marx-féle kapitalisztikus népesedési törvény ellen. Marx szerint az egyes üzemek annál több munkást fosztanak meg a foglalkozástól, minél jobban közeledik az üzem a nagykapitalisztikus típushoz, vagyis: a tőkének egyre nagyobb részét fektetik be, mint állandó tőkét, gépekbe és nyersanyagokba s a tőkének egyre kisebb részét fizetik ki, mint forgótőkét, munkabérekben. Már most az összipar valamennyi kapitalisztikus jellegű országban kétségtelenül sokkal inkább nagykapitalisztikus módon fejlett, mint az összmezőgazdaság. Az össziparba fektetett tőke végtelenül nagyobb részében állandó, végtelenül kisebb részében forgó munkabértőke, mint ahogy ez a mezőgazdaságban van. S a fejlődés napról-napra egyre jobban és jobban kiélezi ezt az ellentétet. Még ha a forgótőke az állandóhoz viszonyítva csökken is a kapitalisztikus mezőgazdaságban, azért kétségtelen és senkise kísértette meg azt vitatni, hogy az iparban még sokkal gyorsabban csökken. Ha azonban ez így van, akkor a Marx-féle törvény szerint a munkások kiküszöbölésének az iparban végtelenül gyorsabban kellene történnie, mint a mezőgazdaságban. Ez elől a következmény elől nem lehet kitérni. Holott pedig mindenki tudja, hogy épen ennek az ellenkezője áll. Az ipari munkások száma valamennyi kapitalisztikus államban hihetetlen mértékben növekszik, sokkal nagyobb arányokban, mint az össznépesség, Németországban háromszor-négyszer annyival: a foglalkoztatott mezőgazdasági munkások száma pedig mindenütt csökken, általánosságban véve is. Ahelyett, hogy az ipar, egyetemességében
353 tekintve, munkás-állásokat megszüntetne, fölöslegessé tenne, ahogy Marx fejtegetéseiből következtethetnők, ellenkezőleg, évről-évre több és több munkás-állást nyit meg. A munkások kiküszöbölése helyett szakadatlanul és roppant tömegekben állít be új és új munkásokat. Ily körülmények között azonban hogyan lehetséges, hogy a városi munkapiacok mégis állandóan annyira túlzsúfoltak, hogy mindig két munkás szalad minden egyes munkaadó után s ezek úgy túllicitálják egymást, hogy az értéktöbblet magas, a munkabér pedig alacsony, a létminimumnál alig több? Nos a felelet kézenfekvő. Épen az imént állapítottuk meg, hogy a mezőgazdaság számtalan szabaddá tett munkást lök ki. Nem csupán a természetes népszaporulat folytán támadt összes szaporodást, hanem már meglévő állományának jelentékeny részét is kilöki évente, hogy bárhol másutt keressék kenyerüket. Ε tömegeknek egy része átmegy a tengeren, az északamerikai Egyesült-Államokba, Kanadába, Argentínába s ott hizlalja a kapitalizmust a belőle kipréselt értéktöbblettel. Másik része a haza vagy a szomszédos országok iparos kerületeibe vándorol s itt gyarapítja a kapitalizmust értéktöbbleti adójával. A fölszabadított munkások óriási áradatának forrása, a kapitalizmus, az értéktöbblet és a pauperizmus oka tehát a mezőgazdaság. Itt van a sedes mali, a baj fészke; itt van a gazdasági társadalom testének elsődlegesen megbetegedett szerve; innen sugárzanak ki mind azok az utóhatások, melyek tünetekként jelentkeznek a többi szervekben. De mi hát a causa morbi? Mi a betegség oka? Két lehetőség van adva. Az ok a mezőgazdaságnak vagy üzemviszonyaiban, vagy birtokviszonyaiban rejlik. Marx az első lehetőséget állította. Azt hitte, hogy a mezőgazdasági kapitalizmus oly mértékben fosztotta meg foglalkozásuktól a munkásokat, amily mértékben fejlődött. Ha ez igaz lenne, akkor a nagy tőkével, hatalmas gépekkel s magas tökélyre emelt munkamegosztással dolgozó mezőgazdasági üzemeknek kevesebb munkaerőre volna szükségük, mint azoknak, amelyek csekély tőkével, gyönge gépekkel és fejletlen munkamegosztással dolgoznak. S a magasabb fejlettségű kapitalisztikus mezőgazdasági kerületeknek több munkaerőt kellene kilökniök, mint a kevésbbé fejlett mezőgazdasági kapitalizmus kerületeinek. Már pedig tudott dolog, hogy ennek épen az ellenkezője áll. Minél jobban használja a mezőgazdasági üzem a tőkét és
354 a gépeket, annál több munkaerőre is van szüksége; és megfordítva. S így mutatják a tények is, hogy a mezőgazdasági munkások vándormozgása legerősebb mindenütt az oly kerületekben, ahol a kapitalizmus még az első lépéseket is alig tette meg. Írországban például a föld legnagyobb részét kis bérlők vették birtokba, akik minden tőke nélkül a legkezdetlegesebb eszközökkel és módszerekkel művelték azt: s épen innen történt a legerősebb kivándorlás, amely csak valaha országot elnéptelenített. Bár az írek oly szaporák, mint a házinyúl, mégis, az 1830—40-iki tíz esztendő alatt a nyolc milliónyi népesség majdnem a felére — valamivel négy milliónál többre — csökkent. Ugyanez áll Magyarországnak, Galíciának, Oroszországnak, a Dunai fejedelemségeknek, Dél-Olaszországnak kapitalisztikus értelemben kevésbbé fejlett agrár kerületeire s ugyanez állt Németországra is mindaddig, míg a kapitalizmus a mezőgazdaságban is nagyobb fejlődést nem vett. S megfordítva: Franciaország, mely fölötte tőke-intenzív mezőgazdasági üzemet folytat, mindig csak nagyon gyér kivándorló rajokat bocsájtott ki. Marxnak tehát tévednie kell. A betegség oka nem rejtőzhetik a mezőgazdaság üzemviszonyaiban, hanem annak birtokviszonyaiban kell lappangania. S valóban így is van s ez is általában tudott dolog. A földművesnép kivándorlása nem minden kerületből történik egyenletesen, hanem túlnyomóan s mindenekelőtt oly tömeges arányban, amit csupán a napszámok alacsony volta magyarázhat meg, csakis azokból a kerületekből, ahol a nagybirtok az uralkodó. Ez olyan tény, melyet a népesedési statisztika legalább negyven év óta nagyon jól tud. Minél több földet foglal el a nagybirtok valamely államban, tartományban vagy kerületben, annál erősebb a kivándorlás. Hogy szemlélhetővé tegyem a dolgot, fölállítottam ezt a formulát: a kivándorlás a nagybirtok négyzetének arányában növekszik. Tehát nem a mezőgazdaság általában, hanem a nagy mezőgazdasági üzem, az európai államok egykori feudális nagybirbirtoka a sedes mali, a baj fészke. Itt van a munkapiac túlzsúfoltságának forrása, itt van az értéktöbblet és a pauperizmus oka. *** Megtudtuk ily módon, hogy mi határozza meg az értéktöbblet magasságát, hamar a monopólium-viszony fönnáll. De mi okozza az értéktöbbletet? Vagyis más szóval, mi a monopoliumviszony oka?
355 Erre a kérdésre az összes közgazdasági iskolák, a polgáriak és a szocialisták is mind egybehangzóan azt válaszolják, hogy a szabad munkások osztályának létezését a termőterület teljes lefoglalása okozza. Ezt az igazságot már a közgazdaság első teoretikusai teljes világossággal megállapították s azóta senki se vonta kétségbe. Már Turgot, XVI. Lajos fiziokrata minisztere kimondta, hogy senki se fog olcsó munkabérért másnak a szolgálatába állni, ameddig míg van a lehetőség arra, hogy le nem foglalt földet vehet birtokba s azt saját hasznára mûvelheti. Smith Ádám, a liberális közgazdaság prófétája, változatlanul átvette ezt az állítást. Minden kétértelműség nélkül jelentette ki a következőket: Valameddig szabad föld áll rendelkezésre, fáradozásainak teljes eredményét élvezi minden munkás. De a boldog állapotnak véget kell érnie abban a pillanatban, melyben az összes földterület lefoglaltatott. Ettől kezdve azok a később születettek, akik földbirtokot nem örököltek, kénytelenek a földbirtok- és tőketulajdonosok szolgálatába állni s az értéktöbblettel adózni nekik. Az iskolák minden vita nélkül elismerik, hogy ezt a következtetést kétségbe vonni nem lehet. Ameddig minden vagyontalan ember kaphat még szabad földet, csak akkor lép másnak a szolgálatába, ha legalább annyi munkabért kap, amennyi a szabad földműves jövedelme. Emellett azonban nem marad „értéktöbblet” a munkaadó számára. Ha ellenben a föld le van foglalva, akkor a vagyontalan kénytelen alávetni magát a monopóliumnak, s ekkor marad értéktöbblet, amely fölhalmozható, összegyűjthető s a tőkés osztály egyre gazdagabb és hatalmasabb lesz. Elismerik továbbá az iskolák azt is, hogy ez a következtetés tökéletesen födi a tényeket. Mi már láttuk, hogy a szabad munkások tömegei a vidékről származnak, amely nem ad nekik semmiféle területet, nyilvánvalóan azért, mert teljesen le van foglalva. Ez tehát a társadalmi fejlődés kritikus időpontja. A föld teljes lefoglalása előtt az aranykor, amelyben minden munkás fáradozásainak teljes eredményét élvezi, utána pedig a kizsákmányolás és a nyomor vaskorszaka. Mikor áll be az időpont? A legelső burzsoá-teoretikusok nagyon is világosan megfeleltek erre a kérdésre: A földterület nagysága határolt, a föld népessége állandóan növekszik, egyszer tehát be kellett következnie annak az időpontnak, amikor sok lett az ember a terület
356 nagyságához arányítva. Más szóval azt állították, hogy a termőföldet az úgynevezett gazdasági foglalás már emberemlékezet óta teljesen kisajátította. Gazdasági foglalás az, ha a mag részére a gazdálkodó földműves akkora darab földet vesz birtokba, a mekkorára gazdasági céljaira szüksége van. Úgy képzelték a dolgot, hogy kezdetben a paraszt paraszt mellé telepedett le, míg az összes földterületet lefoglalták. Ez a magyarázat, ahogy mondtuk, magában véve nagyon tetszetős volt s teljesen bizonyítottnak látszott az által is, hogy az emberi társadalom viszonyai valóban mindenütt azokat az állapotokat mutatták, amelyek csakugyan csupán akkor állhatnak elő, amikor minden szántóföld le van foglalva: a két osztályra, a birtokosok és vagyontalanok osztályára való szakadást. S mivel minden ily pompásan összevágott, a kutatóknak soha se jutott eszükbe, hogy példájuknak bizonyító próbáját is megcsinálják. Ez a próba ugyanis lehetséges. Nagyon jól tudjuk ugyanis, hogy az adott gazdasági viszonyok között legföljebb mennyi földet bír megművelni egy-egy paraszt átlagos intenzitással és családjának összesített munkaerejével. Ez tehát mértéke annak a területnek, melyet a gazdasági foglalás a földkészletből elvehet s amelynek lefoglalása másrészt nem jogtalanság a többi földre szorulók iránt. Ha az egyáltalában rendelkezésre álló szántóföld területét elosztjuk az egyes gazdálkodás ezen területeivel, akkor megkapjuk azon parasztcsaládok számát, mely a gazdasági foglalásnál lehetséges. De milyen nagy hát az ilyen telek, a parasztot-eltartó terület? A népvándorlás utáni időben a germán paraszttelek átlag 30 Morgen nagy volt, vagyis 71/2 hektár. A paraszt nem foglalt le nagyobbat, ámbár sokkal többet kaphatott volna, mert nem akart és nem tudott nagyobbat megművelni s nem volt szüksége többre. Ez a terület, még az akkori idők roppant kezdetleges gazdasági viszonyai között is teljesen elegendő volt arra, hogy magát és nagyon számos családját eltarthassa. Ma már a hektár termése legalább hatszor akkora, mint abban az időben volt, kiváltképen, ha figyelembe vesszük, hogy Németországban ma már majdnem az egész szántóterületet bevetik évről-évre, míg hajdanta a 30 holdból legalább 10, többnyire azonban 15 évente ugaron maradt. Evvel szemben azonban számításba kell vennünk azt is, hogy a germán ősparasztnak akkoriban szabad legelője, faizása, vadászata és halászata volt az erdőben s ehhez képest tegyük föl, hogy még ma is 30 hold szükséges a paraszt eltar-
357 tására s hogy ez a terület egy család munkaerejével elegendő intenzitással megművelhető, anélkül, hogy e célra napszámosokat fogadnának. Ezek közt a feltételezések közt, amelyek fölötte kedvezők a gazdasági foglalás által való teljes okkupáció híveire, az a meglepő tény áll elő, hogy a föld — még az oly sűrű népességű országban is, mint Németország — még ma se volna teljesen lefoglalva, ha csakis gazdasági foglalás történt volna. Németországnak az 1907. évi népszámlálás szerint kerek számban 32 millió ha megművelt területe volt. Ugyanabban az évben a „mezőgazdaság kertészet és állattenyésztés” foglalkozási rovatába tartozók, vagyis az önálló keresők, cselédek és családtagjaik száma valamivel több volt 17 milliónál. Ezen összes mezőgazdasági népességre tehát fejenként kerek számban 2 ha szántóföld jutott, vagyis az öt tagból álló családra 10 ha, azaz 40 hold, tehát egyharmaddal több, mint a germán telek. Ε 17 millióból azonban több, mint 10 millió nem birtokos volt, hanem napszámos, hivatalnok és cseléd. Ennek megfelelően a szántóföld átlagos birtokának mértéke 110 holdnál nagyobb volt. Tehát háromszor nagyobb, majdnem négyszer annyi, mint amennyit a gazdasági foglalás megmagyarázhatna. Ε kérdés vizsgálatánál azonban nem szabad csak egyetlen egy országra szorítkozni, hanem inkább az egész földgolyó szántóföldjét osztandónak kell venni. Mert a gazdasági foglalás elmélete értelmében, a termőterület teljes lefoglalása mindaddig nem érhető el, míg csak a földgolyó összes használható területe művelésbe nem vétetett. Állítsuk föl tehát azt a teljesen lehetetlen föltevést, hogy a földgolyó teljes gazdasági lefoglalásáig valamennyi ember csak földműves lesz. Sehol se támad város, senki se lesz kézműves, kereskedő, pap és tudós; csak önállóan gazdálkodó parasztok lesznek, minden átlag 30 hold területű birtokon. Mikor érjük el ily módon a kritikus időpontot? Ravenstein, angol földrajzi tudós számítása szerint a földön kerek számban 30 milliárd művelhető terület van, amelynek 2/3 része szántóföld és rét, 1/3 része sivatag és erdő. Mellőzzük a sivatagot és erdőt, úgy 20 milliárd tiszta termőföld marad. A föld népessége most legfeljebb 1,8 milliárd lélek, vagyis 360 millió család. Ha a termőföld területét elosztjuk a családok számával, akkor 55 holdnál többet kapunk a telek mértékéül, vagyis majdnem kétszer akkorát, mint a legnagyobb terület, mely gazdasági fogla-
358 lásnál birtokba vehető. Más szavakkal: a földön található szántóföldnek kereken a fele még akkor is lefoglalatlan volna ma, ha valamennyi ember földműves lenne s több mint 3/4 része még ma is lefoglalatlan lenne, ha az összes embereknek körülbelül a fele városi foglalkozást űzne. Ez az eredmény ámulatba ejtő. Vannak társadalmi jelenségeink, döntő fontosságú osztályalakulásaink, amelyek csakis azon egy föltevés mellett lehetségesek, hogy minden föld teljesen le van foglalva. S íme, most e tételnek a próbája azt bizonyítja, hogy ma még roppant messze vagyunk attól az időponttól, amikor az összes terület gazdasági foglalás által teljesen lefoglaltatik. Mivel azonban kétségtelen, hogy minden terület le van foglalva, bizonyos, hogy nem gazdasági foglalás zárja el a földet később születettek elől. Hanem ennek a foglalásnak más természetűnek kell lennie. S valóban így is van s ez minden társadalmi rejtélynek a magyarázata. Való igaz, hogy minden terület el van zárva, de nem a gazdasági foglalás, hanem a jogi tulajdon címén. A szabad munkások osztálya nem azért keletkezett, mert az emberek száma igen nagy volt a meglevő szántóföld területéhez mérten, hanem azért támadt, mert egy kisebbségnek az államhatalom által garantált és védett foglalási joga elzárta tőle a földet. Mi adta a kisebbségnek azt a jogot, mely a többséget állandó szegénységre ítélte s rákényszerítette arra, hogy alávesse magát a földtulajdonosok monopóliumának s értéktöbblettel adózzék nekik? Miért tűrték ennek a jognak a statuálását, mely velük szemben nyilvánvaló jogtalanság volt? Azért, mert ezt a jogot rájuk, a harcban legyőzöttekre, azok a győzők rakták, akik úrrá lettek fölöttük. A világ összes államainak földtulajdonjoga nem egyéb, mint a kelta Brennusnak vae victis-e. A világ összes államai úgy keletkeztek, hogy egyik nép leigázta a másikat. A leigázás célja mindenütt a legyőzöttek gazdasági megadóztatása volt a győztesek javára. Ε célból a győztesek, az új nemesség, zár alá vették a legyőzöttek életföltételeit, saját tulajdonuknak jelentették ki a földet, fölosztottak maguk közt minden földterületet, amely még gazdaságilag elfoglalva nem volt, elfoglalták jogilag, közjogilag az összes maradékot, így támadt a nagybirtok, mint a hódító erőszak eredménye s így foglaltatott le teljesen az összes földterület a társadalomnak már abban az állapotában, amikor a gazdasági foglalás a szántóföldnek még csak egészen kis részét foglalta el.
359 Így keletkezett történelmileg a monopólium-viszony s ebben a formájában áll még ma is. A nagybirtok még ma is elzárja az tó-ivadékokat, a később szülötteket a termelés eszközeitől s kényszeríti őket, hogy a nagybirtok- és nagytőke-tulajdonosoknak az értéktöbblet monopólium-nyereségével adózzanak. Itt van a monopólium-viszony eredete, az értéktöbbletnek és a munkásság pauperizmusának oka. *** Erről az álláspontról a lehető legegyszerűbben megmagyarázhatók a közgazdaság legnehezebb problémái is, amit mindjárt a legérdekesebben, a munkabér problémáján be is fogok bizonyítani. Az eddigi elmélet teljesen tehetetlenül és kétségbeesetten áll szemben evvel a problémával. Az első, eredeti magyarázatot kénytelenek voltak szükségből elejteni, újat pedig azóta nem bírtak kitalálni, úgy, hogy az elmélet kénytelen volt itt a csődjét bevallani. A régebbi magyarázat a munkabér-alap teóriája volt. Az átlagos munkabért eszerint a munkások összszámának és a tőkének egymáshoz való aránya szabta meg. A munkások fölosztották volna maguk közt a rendelkezésre álló társadalmi tőkét; a mindegyikre eső átlag mutatta volna az átlagos munkabért. Ezt a teóriát teljesen föl kellett adni s e föladás okait itt csak jelezhetem. Lehetetlen volt bárminő pontossággal meghatározni azt az összeget, melyet, mint társadalmi tőkét, be kellett volna állítani a számlálóba. A teoretikusoknak három nemzedéke gyötörte magát evvel a meghatározással. Amíg Smith még az egész tőkét számításba vette, addig Ricardo szerint az összes tőkének csak egy része és pedig az úgynevezett forgótőke jöhetett számításba, mint alap, a munkabér meghatározására; és Kari Marx viszont a forgótőkének csak egy részével, a változó tőkével, akarta a munkabért meghatározni. Mindezek a próbálkozások, ahogy már mondtam is, tökéletes kudarcot vallottak. Karl Marx lángesze se bírta megfejteni a megoldhatatlan föladatot, hogy a változó tőkét magassága szerint elvileg meghatározza s ily módon pontos kulcsot kapjon a munkabér meghatározására. Ezért a burzsoá-elmélet végképen elejtette a régi munkabéralap-teóriát s ahelyett kizárólag a népesedési törvény alapján igyekezett a munkabért megmagyarázni. Ennek értelmében a munkások, akik saját „vigyázatlanságuk” folytán mindig túlnyomó
360 számban vannak, oly hevesen versenyeznek egymással, hogy a nem kvalifikált munkások bére állandóan a társadalmi létminimum színvonalán mozog. Ε fölé sorakoznak aztán a kvalifikált munkások munkabérei egyre magasabb bérszínvonalakban, a foglalkozáshoz szükséges előföltételek ritka voltának megfelelően. Azok a teoretikusok, akik a malthuzianizmust hamisnak tartják, ezt a magyarázatot már a priori nem fogadhatják el; de maguk, a malthuzianusok előtt is lehetetlenné vált az abban a pillanatban, melyben nyilvánvaló lett, hogy még a nem kvalifikált városi munkások bére is szabályszerűen növekszik. Ezt a nagy tőke alapján fejlett országokban tovább vitatni már nem is lehet. Giffen vizsgálódása Angliában, Wolf és Bernstein kutatásai Németországban, s nevezetesen Németország iparos fővidékén, Szászországban, kétségtelenül bebizonyították, hogy még a tanulatlan városi munkás életstandardja is oly kétségtelenül emelkedik, hogy még Kautsky és követői is, csakhogy megmentsék az elnyomorodás teóriáját (Verelendungstheorie), nem mertek abszolút elnyomorodásról beszélni, hanem csak a relatív elnyomorodást emlegetik. Abban a pillanatban, amikor a burzsoa elmélet kénytelen volt ezt a tényt elismerni, nem csupán munkabérelmélete, hanem azon túl is egész teóriája csődöt mondott. Lehetetlen ugyanis tagadni, hogy a munkaerő alá van vetve a kínálat és kereslet törvényeinek, emelkedik az ára, ha túlnyomó a kereslet és csökken az ára, ha túlnyomó a kínálat. Itt azonban avval a fölötte paradox ténnyel találkozunk, hogy a városi munkapiacon szabályszerűen emelkedik a munkabér, ámbár a városi munkapiacon állandóan túlnyomó a kínálat. Aki ennek nem tudja magyarázatát adni, annak meg kell tagadnia a verseny tanát, minden teória alapját. Már most, arról az álláspontról, melyet az imént állapítottunk meg, ez a probléma a legegyszerűbben, sőt a legelegánsabban megoldható. Csak a mezőgazdasági munkabérek hullámzását kell megfigyelnünk, s valamennyi nehézség eltűnik utunkból. Ugyanis: a tömegek tovavándorlása a vidékről elnépteleníti a mezőgazdasági munkapiacot. A kínálat és kereslet viszonya egyre jobban és jobban a nagybirtokosok hátrányára és a munkások előnyére alakul. Itt tehát állandóan emelkedik a munkabér. Angliában és Németországban a tömeges kivándorlás kezdete óta eredeti nagyságának több, mint kétszeresére emelkedett. Már most, mint erre már rámutattam, az ipar abban a mértékben szorul egyre több új munkára, új „kezekre”, amily mér-
361 tékben nagytőkeszerűen fejlődik. Ezeket a kezeket csak akkor szerezheti meg, ha a növekvő mezőgazdasági munkabérnél állandóan többet fizet. Ezt meg kell tennie, akár akarja, akár nem ért emelkedik a tanulatlan munkás napszáma a városokban is így állandósul a vándorlás a nagybirtokos kerületből a nagyiparos kerületbe; természetes, hogy néhány mezőgazdasági munkással mindig több fog a városokba özönleni, mint amennyi épen abban a pillanatban ott foglalkozást találhat; ezek alkotják a hitványabbakkal, a nyomorékokkal, betegekkel, gyönge-elméjűekkel stb. együtt rendes időszakokban a tartalékhadat. Rendellenes időkben, a válságok és ipari depressziók idején, mikor az ipar foglalkoztató képessége hirtelen összezsugorodik, ez a tartalékhad roppant tömegekké szaporodik föl. Ez a dolgok összefüggése, ha egyetlen egy országot veszünk szemügyre. De még közelebb férkőzhetünk a problémához, ha, amint ez szükséges, hasonló vizsgálatnak vetjük alá az egész világ munkapiacát. Itt aztán egész világosan elénk tárul a nagy összefüggés. Valamennyi bérosztály, a tanulatlanok legalsóbb osztályától kezdve föl egészen a mérnökök, könyvvezetők, kémikusok, betegpénztári orvosok stb. legmagasabb osztályáig, eltéphetetlen, habár elasztikus összefüggésben áll egymással, mely összefüggés átlag és hosszabb időt véve alapul, mindig föntartja köztük a „természetes távolság”-ot. Egyetlen egy magasabb osztály se tud hosszabb időre egy alacsonyabbtól messzebbre távolodni, mint ahogy ez az előfeltételek relatív ritkaságának megfelel. Mihelyt egy meghatározott magasabb külön osztály színvonala erősen emelkedik, a hozzá legközelebb álló alacsony osztályból azonnal megindul a vándorlás fölfelé beléje, s ez ott megnöveli a versenyt, vagyis leszállítja a munkabért, emitt pedig csökkenti a versenyt és növeli a munkabért. Midőn például az automobilizmus hirtelen föllendülése nagyon magasra srófolta a soffőrök munkabérét, mivel aránylag kevesen voltak, száz meg száz energikus lakatos, montőr stb. sietett letenni a rendőrileg előírt vizsgát, ami által a soffőrök bére alászállt, a lakatosoké pedig emelkedett mindaddig, míg a „természetes távolság” ismét eléretett. Így vannak kölcsönös befolyással egymásra a munkabér-osztályok. A legbefolyásosabb valamennyi osztály közt természetesen a legalacsonyabban álló munkabér-osztály, mert ez a legszámosabb s ez törekszik leghevesebben fölfelé. Ha emelkedik, akkor valamennyi magasabb munkabér-osztálynak is azonnal megfelelően
362 emelkednie kell; ha alább száll, valamennyi munkabérosztálynak megfelelően kell vele alábbszállania. Képzeljék csak el, hogy valamely országban a tanulatlan munkás bére állandóan 3000 korona legyen s csakhamar átlátják, hogy itt lehetetlen lenne tanítót vagy könyvvezetőt kapni oly fizetésért, mely 3000 koronát jelentékenyen meg ne haladna. A legalacsonyabb munkabér-osztályok valamely adott országban nem a városi tanulatlan munkások, hanem a mezőgazdasági munkások. S a legalacsonyabb osztály azon a roppant területen, melyet a világmunkapiac felölel, azok a mezőgazdasági munkások, akik e terület legszélső határáról indulnak vándorútra, a „határszéli kulik”, ahogy én elneveztem őket. Ε határszéli kulik napszáma közvetlenül a fiziológiai létminimumon, vagy valamivel fölötte áll. Mert ott, ahol élnek, a városi munkapiac elszívó hatása még nem csökkentette számukat; még teljesen védtelenül vannak kiszolgáltatva a nagybirtok monopóliumának s el kell fogadniok minden munkabért, melyet a monopolista nyomorúságos életük tengetésére fölajánl nekik. A legmagasabb nyomás ezen határvidékei, ahonnan a határszéli kulik kiözönlenek manapság Középső-Oroszországban, keleti Ruthéniában, északkeleti Magyarországon és a Balkán-Államokban, Dél-Olaszországban és Szicíliában fekszenek. Munkabérük szabja meg a mezőgazdasági munkás napszámát a távolabbi nyugat bármelyik pontján. Mert a nagybirtokos nem ad több napszámot nyugaton az ottani munkásoknak, mint amennyibe hasonló munkáért napszámban, szállítási díjban, stb., a határszéli kulik kerülnének neki. S az odavaló mezőgazdasági munkás napszáma bármely ponton tovább nyugat felé szabja meg ismét a városi tanulatlan munkás bérét. Mert ennek se ad többet a tőkés, mint amennyibe hasonló munkáért napszámban, szállítási díjban, stb., a mezőgazdasági munkás kerülne neki. Már most a városi kvalifikálatlan munkások bére fogja megszabni, az épen most boncolt törvény értelmében, az összes magasabbrendű munkabér-osztályok bérét, s ily módon széttéphetetlen dinamikus összefüggés van a félig elállatiasodott, a legmélyebb barbárságba sülyedt, röghöz kötött keleti rabszolga bére és az északamerikai acéltruszt fényesen fizetett montőrje, sőt mérnöke, kémikusa és könyvvezetője közt. *** Íme előttük van a társadalmi betegség teljes diagnózisa és patogenézise. Hogyan lehetséges meggyógyítása? Karl Marxnak a politikai gazdaságról írt, soha el nem avuló kritikája óta
363 a szociálpolitikus és különösen a szocialista számára ki tűzve a legfelsőbb cél, melyet el kell érnie A régibb szocialisták, nevezetesen a „nagy utópisták” a társadalmi bajok orvosszerét fejükből akarták kitalálni; a modern szocialistára az a feladat várakozik, hogy a feje segítségével fölfedezze azt, még pedig magukban a kapitalista fejlődés tendenciáiban. Midőn Marx ezt a feladatot kiszabta, tényleg, hogy az ő szavait használjam, „a szocializmust utópiából tudománnyá” emelte. Ha azokat a tendenciákat kutatjuk, melyeket a modern fejlődés amaz intézményt illetőleg felmutat, melyet minden baj gyökereként ismertünk fel, a nagybirtokot illetőleg, azt látjuk, hogy az mindenütt menthetetlenül pusztulásnak indul. A saját maga hatásának áldozata lesz, melyet a falusi proletariátus tömegmozgalmára gyakorol. Ez a tömegmozgalom pedig két irányban is katasztrófaszerűen hat fenmaradására. A saját maga zselléreinek tengerentúli kivándorlása megteremtette a transatlanti gabonaföldek „tengerentúli versenyét”. A kivándorolt mezőgazdasági kulik milliói az Egyesült-Államokban, Kanadában és Argentiniában végtelen területeket vettek megművelés alá, melyeknek aratási eredményei harminc év óta elborítják az európai piacokat s minden védővám dacára letörték az európai terményárakat s azokat viszonylag alacsony színvonalon tartották. Ki van zárva, hogy belátható időn belül ezek az árak lényegesen emelkedhessenek: mert a kivándorlás inkább emelkedő mértékben tovább tart s a világpiac gabonatermése végnélkül felduzzad. Az árak ama csekély javulását, mely abból eredhetett volna, hogy a gabonát mindig távolabbról kell szállítani, kompenzálta és túlkompenzálta a szállításnak óriási olcsóbbodása, mely a vasúti hálózat kiépülése és a hajók befogadóképességének megnövekedése folytán állott be. A másik oldalon ugyanez a kivándorlás az ipari vidékekre való még erősebb vándormozgalom kapcsán a nagybirtok „emberhiányát” idézte elő. És ennek ismét kettős hatása van. Először a munkabérek mindenütt rettenetesen emelkedtek, míg a munkateljesítmény inkább megromlott, semmint javult. Németországban a mezőgazdasági munkabérek emelkedését egy félévszázad óta legalább 100%-ra lehet tenni. Másodszor a munkások abszolút hiánya megakadályozza a nagy földbirtokosokat abban, hogy azt az egyetlen eszközt igénybe vegyék, mely őket a világpiac csapásaitól megóvhatná: az intenzívebb kultúrához való átmenetet a közeli piacok számára. Kénytelenek most is, mint
364 régen, ugyanazokat a világpiactermékeket produkálni, melyeket a tengerentúli országok olcsó, szűz talajukkal hoznak létre. Ezen két malomkő között a nagybirtok menthetetlenül fel fog őrlődni. Csökkenő árak s emelkedő bérek csökkenő földjáradékot jelentenek s mindenütt előre lehet látni azt az időpontot, mikor a földjáradék nullára fog alászállni, úgy, hogy a nagybirtok gazdasági tartalmát elveszítette. Ez az időpont NagyBritanniában már sok év óta bekövetkezett: a nagy birtokok teljesen, vagy csaknem teljesen földjáradék nélkül vannak, amennyiben nincsenek különösen kedvező piaci helyzetben. Oroszországban is gyors fejlődésben van ez a folyamat. Középeurópa vámok által védett országaiban mesterségesen még feltartóztatják: de itt is tartósan lehetetlen megakadályozni. Mert ismét ugyanaz a a tömegvándorlás a faluból az ipari kerületbe az, mely a belpolitikai életben a gabonafogyasztók, az egyre hatalmasabban kidagadó városok hatalmát megnöveli és a gabonatermelők hatalmát viszonylag csökkenti. Biztonsággal előre lehet látni azt a pillanatot, mikor Németországban s a többi agrár módra kormányzott országokban a védő vámok fala meg fog dőlni a fogyasztók érdekének rohama előtt és ez a feudális nagybirok végét jelenti. Nem tartható fenn többé s valamely formában liquidálni kell; valószínűleg Állam-atyuskának még egyszer ki fog kelleni állnia a tarthatatlan pozíció megoldására, miként már egyszer megmentette földesurait, midőn a jobbágyság feudális alkotmánya mellett a földjáradék átlag nullára avagy azon alul sülyedt. Ezen meggondolások alapján teljes nyugalommal állíthatjuk, hogy a társadalmi baj oka világtörténelmi szempontból nézve igen rövididő alatt, minden segítség nélkül, magától tönkre fog menni. Nagybirtok és szabad költözködési jog egymással össze nem egyeztethető dolgok: egyiknek a kettő közül pusztulnia kell — s nem a szabad költözködési jog fog elpusztulni. Mindazonáltal nem leszünk arra kényszerítve, hogy fatalista módjára kezeinket keresztbe rakjuk s várjuk, míg a társadalmi test maga gyógyítja meg magát. Nincs orvos a világon, aki többet tehetne annál, hogy a test immanens gyógyulási tendenciáit erősítse, a zavarokat megakadályozza, az erőket fentartsa, de ezt teheti s meg is kell tennie. S ugyanezt cselekedhetjük a társadalmi organizmus betegségével szemben: képesek vagyunk
365 a fejlődés, a gyógyulás tendenciáit erősíteni s előmozdítani. Képesek vagyunk, hogy újra Marxszal beszéljek, a terhes idő vajúdó ágyánál szülészmesteri szolgálatokat teljesíteni, hogy a méhében megérő, már csaknem teljesen érett jövőbeli új társadalom születését megkönnyítsük. Ha arra vállalkozunk, akkor tudományos értelemben, Marx szellemében nem „utópisták” vagyunk, hanem tanult orvosok. És így a diagnózissal minden nehézség nélkül a gyógyítási terv is adva van. Azonnal rátérünk arra is, hogy micsoda eszközök állanak ehhez rendelkezésre. Előbb azonban megkísértjük megrajzolni azt a képet, hogy milyen lehetne az a társadalom, amelyben semmiféle nagybirtok nem táplálná a tömeges vándorlást a vidékről s nem állandósítaná ily módon a monopólium-viszonyt. Képzeljük el e célból, hogy valami békés vagy véres forradalom megszüntette a nagybirtokot. Az organizált közösség elkobozta vagy pénzzel megváltotta s rendelkezésére bocsátja mindenkinek, akinek települő kedve van. Mi ennek a következése? Azonnal kiderül, hogy a hivatásszerű mezőgazdák száma az országban távolról se elegendő arra, hogy a rendelkezésre álló összes szántóföldet gazdaságilag lefoglalja. Az imént már bebizonyítottam, hogy még az oly nagyon sűrűn benépesített országban is, aminő Németország, a területnek körülbelül fele még rendelkezésre állana. Magyarországon, természetesen, még sokkal nagyobb szabad szántóföld maradna meg. Itt csábít az önállóság, itt állandó, kényelmes jólét kínálkozik a szorgalmas munkásnak. Ennek következtében megfordul az áramlat. A vidékről származó, mezei munkában felnőtt városi munkások többsége otthagyja a munkáját és paraszt-telkeket vesz. Valószínű, hogy egész csomó olyan munkás is fog csatlakozni hozzájuk, aki már a városban született. Ezáltal a városi munkáspiac fölötte fölszabadul, megkönnyebül, úgy hogy a munkabérnek már akkor is nagyon emelkednie kellene, ha a munkaerő kereslete ugyanaz maradna. Ámde ellenkezőleg: ez a kereslet emelkedik. Az újon támadt parasztok roppant tömege már az első berendezkedéshez kolosszális mennyiségű városi iparcikkre szorul, téglákra, vasszerkezetekre, stb., az újon építendő házakhoz, istállókhoz, csűrökhöz, továbbá gazdasági eszközökre, edényekre, csizmákra, stb. stb. Ezen iparcikkek előállításához megszaporított munkaerő szükséges, a munkapiac pedig üres. Ily körülmények közt a a városi munkások bérének roppant mód emelkednie kell s az
366 egyensúly állapota csakis akkor lesz elérhető, ha a városi munkások bére legalább oly magasra felszökik, mint a mekkora az alig szóra érdemes adóssággal terhelt birtokon önállóan gazdálkodó paraszt keresete (nagyobb adósság ugyanis lehetetlen itt, mert a föld elvesztette ritkasági értékét: még mindig bőséges tartalék van belőle). Nem rajzolhatom meg itt ezen jövő képének finomabb vonásait. Az, amire futólag rámutattam, remélhetőleg elegendő lesz annak bizonyítására, hogy a monopólium-viszony, mely az értéktöbbletet kizsarolja, itt — ha ugyan egyáltalában megvan még — oly jelentéktelen mértékben van meg, hogy a gazdasági szervezet egészségére nézve teljesen közömbös lett. Mit tehetünk tehát, mit tehet mindenek előtt az ipari proletárság, hogy ezt a célt elérhesse? Hogyan lehet a belső gyarmatosítást a legnagyobb mértékben megvalósítani? Ehhez két önálló út vezet: a politikai agitáció és a gazdasági organizáció útja. Hogy a politikai agitáció útjára léphessünk, az ipari proletárságnak változtatnia kellene a programmján némiképen, a taktikáján pedig gyökeresen. Változatlannak kellene maradnia a programmnak az összes úgynevezett jelenlegi követelésekre, valamint a végcélra vonatkozólag is. A jelenlegi gazdasági rendszerrel szemben támasztott összes követelések, a választójogra, az egyesülési és gyülekezési szabadságra, a közoktatásra és egészségügyre stb. vonatkozólag, szóval a demokrácia egész programmja változatlan marad; és változatlan marad a végcél is, melyre törekszünk, mert az a társadalmi állapot, melynek halvány körvonalait ép az imént rajzoltam meg, a legtökéletesebb szocializmus, az a társadalmi rend, amelyben minden munka átlag és állandóan teljesen maga élvezi teljes eredményét, amelyben a földjáradék és tőkekamat jövedelmi formái, mint osztályképzők eltűntek. A proletárságnak csak programmja teoretikus részét kellene megváltoztatnia. Kikellene jelentenie ezt: „Meggyőződtünk arról, hogy minden nyomorunk abból származik, hogy a mezőgazdasági munkások versenye hátban támad bennünket. Ezt a versenyt megszüntetni kell, hogy egyetlen törekvésünk legyen, akkor aztán játszva elkészülhetünk a városi kapitalizmussal. De a mezőgazdasági munkások versenye
367 az ő elégtelen osztályhelyzetük következménye. Ha megakarjuk szüntetni a versenyüket, akkor emelnünk kell osztályhelyzetüket. Ez csak akkor lehetséges, ha nem önálló proletárokból önálló parasztokká tesszük őket. És ezért, eltekintve a mi jelen követeléseinktől, egyetlen követelésünk a belső gyarmatosítás a lehető legnagyobb méretekben, a nagybirtoknak lehető leggyorsabb szétdarabolásával, mint végcéllal.” Ebből a programmból oly politikai taktika folyik, melynek hihetetlen propaganda ereje van. A városi proletárság agitátorai falusi kunyhóról-kunyhóra járva, folyton csak programmjuknak eg-ys ugyanazt a pontját ismétlik: az államnak meg kell vennie s nektek tulajdonul kell adnia a nagybirtokokat. Ezen argumentum meggyőző ereje ellen nem állhatna sokáig gátként se a földesúr patriarchális tekintélye, se a plébános vagy pópa lelki tekintélye. S míg ma a proletár-agitáció hatástalanul pattan vissza az „antikollektivista parasztkoponyá”-ról, akkor nyitott ajtókon át diadalmasan tarthatná bevonulását. A paraszt nem akar egyebet, csak földet, hogy munkaerejét kihasználhassa és teljesen igaza van, ha nem akar többet. A föld szülöttének biztos ösztönével érzi, hogy minden egyéb esztelenség; s amily bizalmatlanul elutasítja most az érthetetlen gazdasági rendszerek alkotóit s az egyedül boldogító állam-alkotmányok cukrászait, ép oly lelkesülten fogja követni azokat, akik ígérik, hogy megépítik az utat anyagi jóléte feltételeihez. Ha azonban ez megtörténik, akkor az osztályállam önmaga ásta meg sírját minden alkotmányosdi furfangjával egyetemben. Az uralkodó osztály, a monopolisták érdekében ő maga gondoskodott arról, hogy minden parasztszavazat többszörösen annyit nyomjon, mint minden városi munkásszavazat. Ha a földműves munkások egyesülnek a városi munkáspárttal, akkor a világ minden parlamentjében övék a roppant többség, amelynek senki se lesz képes ellenszegülni. Ezt a politikai propagandát tudatos gazdasági szervezet támogathatja. A városi munkásságnak megvannak az eszközei arra, hogy a belső gyarmatosítást önállóan, a legnagyobb méretekben, a kezébe vegye. Mindeddig rendszeresen megfigyeltük azt a tragikomikus tényt, hogy a munkások nyomorúságos garasait arra fordítják, hogy a kapitalizmus aranybilincseit még szorosabbra húzzák. A takarékpénztárak tőkéiket, melyek legnagyobb része az ipari munkások megtakarított garasaiból áll, állampapírokba fektetik, s evvel a nagybirtok monopóliumát segítik, vagy váltókat számí-
368 tolnak le vele, s ezáltal a tőketulajdon monopóliumát erősítik. Ha meggondoljuk, hogy a német takarékpénztárak betétei ebben a pillanatban meghaladják a 11 milliárd márkát, amelynek legalább is felét proletártulajdonnak kell tekintenünk, akkor itt ismét megerősítve látjuk a legostobább borjak esetét, melyek maguk keresik mészárosaikat. Ha a proletárság rá tudná szánni magát arra, hogy a maga összességében roppant hatalmú pénzerejét, ahelyett, hogy kizsákmányolóinak szolgálatába állítja, tulajdonérdekeinek szolgálatába fektesse, akkor a monopóliumot rögtön megtörhetné. Meglehetős pontosan ki lehet számítani, hogy Németországban az összes eladó nagybirtok megvehető a mai árakon kerek 2 milliárd márkáért, s ez körülbelül 1/2 része annak a tőkének, melyről egyedül a munkásság rendelkezik a takarékpénztárakban. De a győzelem kivívásához korántse szükséges ez az egész tőke. Körülbelül 1/3 része tökéletesen elegendő lenne, hogy Németország összes nagybirtokát gazdaságilag tönkre tegyék. Mert a parcellázott birtokon parcellázás után háromszor annyi ember élhet meg, mint parcellázás előtt, úgy hogy az összterület 1 /3 részének felosztása az egész többi részt megfosztaná minden munkaerőtől s ily módon gazdaságilag expropriálná. Ahhoz azonban, hogy a politikai propagandát a leghatékonyabban támogassa és biztosan teljes sikerre vigye, még az se szükséges, a legtávolabbról se, hogy a meglevő terület 1/3 részét megszerezze és gyarmatosítsa. Ha a proletárság minden választókerületben egy vagy néhány mintagazdaságot teremtene, melyeken a volt paraszt-proletárok átvedlenének jómódú parasztokká, akkor pár év alatt meg kellene hódítania politikailag az egész kerületet. Ezen cél elérésére azonban még az se szükséges, hogy harcba vigyék a proletárságnak azt a szervezetlen tőkéjét, mely a takarékpénztárakban felhalmozódott; hanem teljesen elegendő a célra az a szervezett tőke is, mely a munkásszövetkezetek és szakszervezetek rendelkezésére áll. Mindenekelőtt a munkásfogyasztószövetkezetek hivatása és történetileg rájuk maradt kötelességük, hogy a szövetkezeti eszmét kivigyék a vidékre. Mindnyájan a Rochdale becsületes pionirjainek az ivadékai s ezeknek első programmjában, mint végcél, ott volt a települő-szövetkezet (Siedelungsgenossenschaft) követelménye, ahogy ma mondanók. Nem kevésbbé kötelességük a szakszervezeteknek, a civilizáció előharcosainak, az egyesülés támadó erejét arra az egyetlen egy helyre irányítani, ahol az osztályállam ércvértezetén a halálos nyílás tátong.
369 Úgy vélem, hogy a proletárság szervezett szövetkezetei által végrehajtandó belső gyarmatosítás efféle vállalatainak alapvonásai határozottak és biztosak. Végcéljuk minden esetre az kell hogy legyen és maradjon, hogy a telepesek szövetkezete, tehát ugyanaz a szervezet, amelynek mintájára az összes valóban közhasznú építő-társulatok alakultak, kollektív módon birtokolja a földet. Itt ki van zárva az a római-jogi tulajdon, mely az egyénnek saját földje feltétlen használatát vagy a vele való visszaélést biztosítja, míg másrészről birtokjoga mindaddig rendíthetetlenül biztosítva van, míg az örökbérlő becsületesen teljesíti a szövetség iránt tartozó anyagi és erkölcsi kötelezettségeit. Örökbérlet, a gyakorlatban meghatározatlan időre, állandó, nem növelhető bérleti összeg ellenében: ez a földtulajdonnak az a formája, mely a közület minden kívánható jogát megóvja s mégis minden egyesnek megadja a gazdálkodáshoz szükséges összes jogokat. Ez a forma egyszer s mindenkorra kizár minden üzérkedést a földdel s tulajdonosát minden veszedelmes jelzálogadósságtól megóvja. Meggátolja mindenekelőtt az örökségi és kiházasítási adósságterheket, valamennyi parasztgazdaság rákfenéjét; meggátolja, hogy a mezőgazdaság vérét állandóan csapolják s hogy az ipari központok jelzáloghitelezőit hizlalják vele. Ugyanilyen szervezet kell, hogy végcélja legyen a proletárságtól magától vezetett belső gyarmatosításnak is. Hogy ez elérhető legyen, nem szabad a telepítésnek azokhoz a módszereihez folyamodni, melyekkel manapság a hatóságok és a parcellázó bankok dolgoznak. Itt ugyanis földarabolnak egy nagybirtokot s eladják egyeseknek, akiknek kedvük van a településre. Nem is szólván arról, hogy ezen eljárás folytán csupa rómaijogi, semmiféle közös érdektől össze nem tartott, nagyon eladósítható tulajdonok támadnak, ez az eljárás technikailag is nagyon nehéz, nagy segítő eszközöket követel pénzben s a mezőgazdák olyan osztályának van javára, mely az ipari proletárságra nézve egyelőre semmiféle gyakorlati érdeket nem képvisel. Ε vevők mindegyikének ugyanis aránylag jelentékeny tőkével kell bírnia, előlegre és berendezésre s ilyen emberek csak ritkán akadnak a mezőgazdasági munkások közt: ezek a falusi középosztály tagjai, készpénzzel kifizetett gazda-fiúk stb. Technikailag azért nehéz az eljárás, mert kitűnő és nagyon tapasztalt parcellázóra van szükség, hogy a különböző jóságú szántóföldeket, réteket stb. abban az arányban ossza be az egyes paraszt-telkekhez, hogy ezek üzemképesek legyenek; s igen nagy tőkére is szorul
370 ez az eljárás, mert a szétdarabolás előtt ki kell fizetni a jelzálogkölcsönöket. Végre pedig tékozló is, mert a számos paraszttelkek mindegyikére külön gazdasági épületeket kell építeni, melyek, természetesen, egyenlő befogadó-képesség mellett aránylag több pénzbe kerülnek, mint kevesebb nagy gazdasági épület; s végre, mert a mezei utakra és földhatárokra sok terület rámegy. A proletárságtól vezetett belső gyarmatosítás, végcéljára való tekintettel, kénytelen lenne sokkal olcsóbb, könnyebb és takarékosabb módszert választani. Én következőképen képzelem el ezt az eljárást: Egy nagy városi fogyasztó szövetkezet elegendő pénzt bocsát rendelkezésre, hogy egy közepes nagybirtok megvásárolható, fölszerelhető és üzembe hozható legyen. Nálunk, Németországban kerek 250.000 márka tőke elegendőnek tekinthető erre a célra. Miután a megfelelő, nem túlságosan kizsarolt gazdaságot a tapasztalt szakértők kiválasztották, megvásárolták s amennyire szükséges, rendbe is hozták, mindenekelőtt kötelező ígéretet kapnak a mezőgazdasági munkások, hogy a haszonban részesedni fognak, még pedig legjobb, ha növekvő skála szerint, körülbelül a következő módon: A mezőgazdasági napszámosok minden esetre megkapják eddig szokásos bérüket. Ha a birtok veszteséggel dolgozik, ez az állapot marad. Ha nyereséggel dolgozik, akkor a munkásság és a tulajdonos osztoznak: ameddig a befektetett tőke nem hoz l%-ot, addig a birtok az önköltségen és leírásokon felül megmaradó tiszta haszonnak 3/4 részét kapja; vagy kap 1% kamatot és a tiszta haszon 2 /3 részét, vagy 2% ot és a tiszta haszon felét; vagy 3% kamatot s a tiszta jövedelem 1/3-részét, vagy végre, ha az összes tiszta jövedelem elég nagy, akkor 4% kamatot s a tiszta jövedelem 1/4 részét. Más szóval: a mezőgazdasági munkásság, azon rendesnek tekinthető körülmények közt, hogy a birtok 4%-nál nagyobb normálkamatot jövedelmez, haszonrészesedésképen a fölös tiszta jövedelemnek 3A-részét kapja és pedig azonnal, föltétlenül a munkabérei arányában. A gazdasági tudomány összes tapasztalatai szerint, melyek kiváltképen a mezőgazdasági haszonelosztásnál fölötte kedvezőknek mutatkoznak, föltehető, hogy ez a haszonrészesedés átlag nagyon magas értékeket fog elérni. Hogy a haszonrészesedés ezen stádiumából a végcél elérését előkészítsük, kötelezőleg biztosíttatik a mezőgazdasági munkásságnak, mihelyt a szükséges bizalmat megszerezte, hogy a birtokot, mint tulajdont, egyszer s mindenkorra meghatározott
371 összegért megkaphatja, mihelyt, mint szövetkezet egyesült s bizonyos részletfizetést teljesített. Csak egyetlen egy föltételt kell kikötni vele szemben, melyet telekkönyvi rávezetéssel, óvadék jelzáloggal, stb. lehet biztosítani, hogy a birtok soha se daraboltassék föl egyes tulajdonokra. Ellenben nyugodtan tetszésére lehet bízni, hogy fönn akarja-e tartani a közös üzemet vagy pedig egészben, vagy részben örökbérletre akarja fölosztani a földet tagjai közt. Voltaképen komolyabb kockázatot nem vállal az alakítandó szervezet ezzel az eljárással, ha csak kellő elő vigyázattal jár el a birtok kiválasztásában. A haszonrészesedés mindenütt, nevezetesen azonban a mezőgazdaságban, oly hatalmas sarkantyúnak bizonyult a szorgalomra és takarékosságra, hogy igen nagy bizonyossággal lehet számítani a kamatok szabályos befolyására és a befektetett tőke rövides visszafizetésére. Továbbá, épen egy nagy városi fogyasztószövetkezet, mint egy nagyobb birtok tulajdonosa, nézheti nagy lelkinyugalommal a mezőgazdasági termények árhullámzásait. Ha olcsó a búza, akkor mint fogyasztószövetkezet fogja megnyerni azt, amit mint birtoktulajdonos veszít és megfordítva; s több nagy birtok terményeit: a húst, gabonát, burgonyát, tojást, szárnyast, mézet, gyümölcsöt, stb. teljesen elfogyaszthatja városi tagjai révén. A kiegyenlítésnek ezen lehetősége, persze, nincs meg a szakszervezetben. De neki viszont más, roppant előnyei lehetnek. Depresszió esetén foglalkozás nélküli tagjait, akiket különben a drága városokban kellene eltartania, a sokkal olcsóbb vidékre küldheti s a munkanélküliek örömmel fognak odamenni, hogy ismét világosságban és levegőn élhessenek a természet ölén. Sőt valószínűleg szívesen vállalkoznak arra is, hogy az eltartásukhoz szükséges összeg egy részét munkával megkeresik, akár oly módon, hogy részt vesznek a folyó gazdasági vagy talajjavító munkálatokban általában, akár pedig kvalifikált, szakmaszerű munkájukkal, melyet megtanultak. Ha aztán nagy sztrájk tör ki, akkor a szakszervezetek, melyeknek ilyen birtokuk van, sokkal hosszabb ideig tudják majd tagjaikat teljesen távoltartani a munkapiactól, mint most, mert a falusi élet sokkal olcsóbb s egyúttal a munkások feleségükkel és gyermekeikkel együtt a nyaralást is élvezhetik. Ez a lehetőség nagyon éles fegyvernek bizonyulhatna a bérharcban. Végre valamennyi munkásszervezet tulajdon birtokán állíthatná föl azokat a jóléti intézményeket, amelyeknek költségeit ma is a saját zsebéből fedezi, valamint
372 ama többieket is, melyek még ezekhez csatlakozni fognak: kórházakat, menedékházakat, ragályos betegek kórházait, árvaházakat, balesetben sérültek szanatóriumát, szabadságon lévők üdülőházát stb. stb., s ily módon két legyet üthetne egy csapással. A birtokoknak lennének vásárlóképes fogyasztói s ezeknek ellátása szállítási díj nélkül, azaz haszonhajtó áron, a birtokmérleg javára esnék s az olcsó földön, olcsó ellátási költséggel dolgozó intézetekre sokkal kevesebb folyó költséget kellene áldozni. Még sokkal apróbb részletekig kidolgozhatnám ezt a képet, de már ebből is látható, hogy a belső gyarmatosítást saját jogos gazdasági önzésük is kellene, hogy diktálja a városi munkásszövetkezeteknek. Mindez azonban csak csekélység azokkal a politikai előnyökkel szemben, melyek ebből a munkásságra háramlanának. A szervezet, mint földbirtokos, természetesen az adózás, a vadászat, az utak föntartása, az iskoláztatás stb. ügyeiben nem a feudális földesúr, hanem a vele ellentétes demokrata álláspontját érvényesítené. Munkásai jó lakásokban, semmiféle nyomástól nem zaklatva, semmiféle junker-gőgtől nem sértve, az osztályuk átlagjövedelmét jóval meghaladó keresetből boldog életet élnének; gyermekeik a legjobb iskolákban nyernének oktatást, betegeikről és szegényeikről bőségesen gondoskodnának, a munkásság kultur-szükségleteit pedig olvasó-termekkel, előadásokkal, könyvtárakkal, színházzal s mindenféle egyesülettel bőven kielégítenék. Ily módon a birtok a legsötétebb ultramontán vagy feudális választókerületben megtámadhatatlan demokrata várat képviselne. S az agitációs hatás messze túl kiterjedne a határain. A feudális birtokok mezőgazdasági munkásainak nyugodtan lehetne mondani ezt: „Jöjjetek hozzánk s nézzétek meg, hogy megy dolguk a mi embereinknek. Ha épen ilyen jó módot akartok, akkor válaszszátok meg bennünket. Mi aztán oda fogunk törekedni, hogy az állam vegye meg gazdáitok birtokát s adja oda nektek, ahogy mi is megvettük ettől s ettől az úrtól s odaadtuk munkástársainknak.” Én ebben nem egy utat látok, hanem az egyetlen utat, melyen a néptömeget a kapitalisztikus Egyiptomból ki lehet vezetni a jövendő ígéret-földjére. A szocializmus nagy mesterei, nevezetesen Karl Marx, hatalmas agitációjukkal elvezették a proletárságot egészen addig a pontig, ahol már csak akarnia kell, hogy megnyerje a teljes győzelmet. Az odaadó idealizmus
373 tömérdek kincse van fölhalmozva;, a csodás fegyelem milliókat szervez és tömörít hasonlíthatatlan históriai rohamerővel bíró tömeggé; több, mint elegendő pénz áll rendelkezésre. Ezt köszönheti a proletárság mestereinek s mindenekelőtt önmagának. Miután ezt a pontot már elérte, új feladatok várnak reá, melyeket a megelőző években nem oldhatott volna meg. De, aki gyógyítani akar, annak először is ismernie kell a baj okát. Ezért vizsgálják meg pontosan a társadalmi betegségnek azt az új diagnózisát, amelyet épen most mutattam be; és, ha helyesnek találják, eszerint állítsák be gyakorlati munkájukat népük javára. A tisztelt és szeretett mesterhez való hűségnél többet ér a hűség népünk és az emberiség iránt. Az, amit Marx véghez vitt, biztosítja neki a halhatatlanságot és számtalan nemzedék tiszteletét, még hogyha néhány tétele elesik is. Ne hagyjuk tehát, hogy egy papiroslap sokáig elzárjon bennünket a szocializmus és a demokrácia diadalától. Franz Oppenheimer.
Stirner és Nietzsche.* ttól az időponttól fogva, amikor a Nietzsche-kultusz fénykorában Stirner új életre támadt, a két bölcselő neve nyomban egymás mellé került. Az a feltűnő hasonlatosság a világfelfogásban, az eszmék és gondolatok egész sokaságának majdnem ugyanazonossága, mely az individualizmus két hatalmas prófétájának műveiben megállapítható, szinte természetszerűleg kapcsolatot teremtett a közönségnél köztük és bőséges tápot adott az összehasonlításokra. Minő a viszony e két szellemóriás között, minő hely illeti meg az egyiket, s milyen a másikat, e kérdések állandó tárgyai a kritikának, melynek megállapodott véleménye máig sem alakult ki. Ha az egyik oldalon a Nietzsche-rajongók tiltakoznak az ellen, hogy Stirner mint Nietzsche riválisa szerepelhessen, a másik oldalon viszont azt olvassuk, hogy „ezt az örökké ingadozó, önmagának mindig újból ellentmondó, igazság és tévedés közt tehetetlenül támolygó, zavarodott szellemet összehasonlítani akarni Stirner mély, világos, nyugodt, hatalmas lángelméjével, abszurditás, komoly cáfolásra sem érdemes”.** Kétségtelen, hogy ez a két szélső vélemény komoly figyelmet nem érdemel. Stirner fölött nem lehet egyszerűen napirendre térni még akkor sem, ha Nietzsche sokoldalú gazdag szelleme mellett az első pillanatra szegényebbnek látszik is. Viszont csak a nagyfokú elfogultság helyezheti Stirnert az Übermensch írója fölé. Ha Mackay joggal panaszolja, hogy Stirner modern kritikusai sem hatolnak be elég mélyen az Én bölcseletébe, mert mindnyájan Nietzschéből indulnak ki, viszont a Nietzschekultusz ellen küzdők mindenáron tényleges kapcsolatot igyekeznek fölfedezni az individualizmus két merész gondolkodója között, e módon akarván leszállítani Nietzsche bölcseletének értékét. Nietzsche az újból visszatérő Stirner, mondotta E. v. Hartmann az öntudattalan böl* Mutatvány a szerzőnek Stirner élete és bölcselete c. munkájából, mely a Deutsch Zs. és Társa cég kiadásában legközelebb megjelenik. ** Mackay: Max Stirner, sein Leben und sein Werk. 21.
375 cselője először s azóta a kritika egy része ehhez az ítélethez a bizonyítékokat keresi. A legérdekesebb azonban a dologban az, hogy voltaképen egyetlen biztos adat sincs arra nézve, hogy Nietzsche egyáltalán ismerte is Stirnert. Teljesen meddőnek kell tehát tartanunk azt a vitát, vajon azok közt a magvak közt, melyekből a nietzschei filozófia kinőtt, vannak-e stirneri magvak, vagy nem. De e kérdésnek különös fontossága a nincs. Mert a megegyezések mellett, melyek a két gondolkodó műveiben megállapíthatók, olyan jelentős különbségek forognak fenn, melyek kizárják azt a feltevést, mintha Nietzsche eredetiségéhez — még ha olvasta volna is Stirnert — szó férhetne. Nemcsak két teljesen különálló szellem ők, de írói egyéniségükben olyan éles különbségek is vannak, hogy szinte csodálkoznunk kell, hogy egymással találkoztak. Nietzsche első sorban művészlélek s csak másodsorban bölcselő; míg Stirner ízig-vérig spekulatív gondolkodó. Nietzsche szertelen, a képzelet pazar abundanciájával rendelkező zseni, akit a gondolkodás terrénumán kedélye, hangulata vezérel s aki ép ennek folytán nagyon keveset törődik a tapasztalati igazságokkal, mert maga alkot kedélyéhez, sajátos egyéniségéhez szabott igazságokat, ha mindjárt ezek rikító ellentétben vannak is a való világ tényeivel. S mivel téziseit kedélye szüli, tanai telve vannak a logikai ellenmondások egész tömegével. Stirner ellenben fegyelmezett elme, akinek gondolatai a való élet mély megfigyeléseiből fakadnak, ha mindjárt a spekulatív ész retortáján keresztül jutnak is kifejezésre; nélkülözi a fantázia magas szárnyalását, de annál erősebb logikája, mely minden ellenmondást kizár. Nietzsche kinyilatkoztatásszerűleg beszél hozzánk, mint aki meg van győződve, hogy abszolút igazságokat hirdet s azért sohasem, vagy csak ritkán érzi szükségét annak, hogy bizonyítson, hogy okokkal győzzön meg bennünket. Az ő tanait sokkal inkább átérezzük, mint átértjük. Stirner a logikai következtetésnek mestere. Sohasem állít vagy tagad, anélkül, hogy állítását vagy tagadását előbb az okok egész láncolatával ne bizonyítaná. Ha Nietzsche kedélyünket ragadja meg, Stirner értelmünket tartja fogva, mely még belső tiltakozás dacára is képtelen szabadulni vaslogikája alól. A küzdelemben éles ő is, mint Nietzsche és ép oly kevéssé, mint ez, riad vissza a gúnytól, sőt a szarkazmustól is, de az ő küzdelme komoly, valódi küzdelem még akkor is, ha az ellenfél fegyvere régi, rozsdás, csorba is. Nietzsche ellenben csak nagyon ritkán tartja méltónak az ellenfelet, hogy azzal valódi, komoly harcba bocsátkozzék. Ő mindig csak üt, de arra nem gondol, hogy neki is lehetnek sebezhető pontjai. Az ellenargumentumok fölött vagy hallgatással, vagy megvetéssel tér napirendre, mintha apodiktikus tételei erejét gyöngítené az, ha az ellenvetésekkel komolyan foglalkoznék. Innen van az, hogy Nietzsche csak elragadni tud bennünket, Stirner ellenben meggyőz. Nietzsche nagyobb művésze a nyelvnek, a képeknek, formáknak, fordulatoknak gazdag tárházával rendelkezik, melyeknek segélyével akkor is hatást gyakorol ránk, ha abszurditásokba téved. Szereti gondolatait homályosságba burkolni, metaforákba öltöztetni, előadásának bizonyos ünnepélyes jelleget kölcsönözni, mellyel elvarázsolásunkra törekszik, ha meg sem is értjük. Stirner nem mestere a
376 stílnek, de nem is iparkodik bennünket szavakkal bódítani el. Sohasem a hatásra törekszik, mindig a megértetésre. Néha ugyan elragadja őt is a nemes hevület, a lelkesedés tüze, mely ilyenkor bizonyos lendületességet ad nyelvének s ezzel némileg kedélyünkre is hat, de ez is mindig csak azután következik, miután okfejtésével eszünket bevette. Már ezek a külső különbségek élénken megvilágítják a két gondolkodó teljesen sajátos egyéniségét. És ez az egyéni sajátosság kifejezésre jut bölcseleti felfogásukban is a fenforgó nagy megegyezések mellett és dacára is. A világfelfogás alapprincípiuma mindkettőnél azonos: az élet, a földi élet szeretete, igenlése, a modern szellemmel átitatott eudaimonizmus és tagadása mindannak, ami ezt az életigenlést zavarja, csökkenti, a mi tekintetünket és akaratunkat a földi, a tényleges, érzéki élettől elfordítja. „Megtanul egyre becsületesebben beszélni ez az én és minél többet tanulja, annál több magasztalni valót talál a testen és a földön” * — mondja Zarathustra is, miként Stirner. Amíg azonban Stirner az élet élvezését, kihasználását, vagyis egoizmusunk minél tökéletesebb kielégítését tekinti az élet céljának, Nietzsche előtt ez önmagában nem elég értékes, ha csak nem küzdelem árán szereztetik meg. Stirnernél a jó meghatározója az, hogy az enyém, Nietzschenél az, hogy, hogy erőt fejez ki. „Nem munkára serkentelek, hanem harcra — mondja Nietzsche, Azt mondjátok, a jó ügy szentesíti még a háborút is. Én pedig azt mondom nektek, a jó háború szentesít minden ügyet.„** Stirner ellenben ugyanezt a gondolatot így fejezi ki: „El minden dologgal, mely nem kizárólag az Enyém. Ti tán azt hiszitek, hogy az Én ügyemnek legalább is a „jó ügynek” kell lennie. Mit jó — mit rossz! egyiknek sincs rám nézve értelme.”*** Stirner előtt közömbös az eszköz, mely az önkielégüléshez vezet, csak minél kevesebb áldozattal járjon és önmagam mindig kizárólag önmagámé legyek. Nietzsche önkielégülését csak bizonyos utak és eszközök szolgálják, olyanok, melyek harcot, viadalt, erőkifejtést igényelnek. Előtte még a kín és gyötrelem is önmagában szép és életérték, ha a hősiesség produktuma és nem az aszketizmusból fakad. Nietzsche életszeretetét nem az élvezés gyönyöre éleszti, hanem a soha meg nem szűnő küzdelem szépsége. Az élet lendületét a heroizmus szolgáltatja. Abban teljesen megegyeznek, hogy az énnek, a személyiségnek és az életnek, a szépségnek, örömnek, földi vágyaknak a legnagyobb ellensége, megrontója a kereszténység, a keresztény életfelfogás, a keresztény szellem. Ennek a keresztény szellemnek kialakulását és fejlődését is teljesen azonos nézőpontból, bár kissé eltérő koncepcióban adják. Stirnernél láttuk a fejlődés menetét, melyhez még csak a következőket fűzzük: az eszmék és gondolatok, melyek eredetileg az enyémek, tulajdonaim voltak, elváltak tőlem, külön önálló léthez jutottak, kísértetekké váltak, melyek ilyen alakban az ént tirannizálják, az én hatalmi vágyát, önbírásra törekvését megsemmisíteni akarják. A kereszténységgel a szellem és az egyén szembe került egymással. Amannak * Nietzsche: Zarathustra, ford. Wildner Ödön, 38. 1. ** U. o.61. *** Stirner: Der Einzige und sein Eigentum. Ed. Reclam, 14.
377 hatalmi nyomása latt az egyénnek föl kellett áldozni érzéki, földi vágyait énségét, hogy teljesen feloldódjék a szellem világában. Ez a szellemuralom, mely kezdődött Sokratesnél és kialakult a kereszténységben mélyebbé váll a protestantizmusban és végső formáját az újkori filozófia és a demokratizmus és szocializmus filantrópikus törekvéseiben és altruisztikus moráljában nyerte. Ε keresztény szellemet csak a most kezdődő kor embere fogja végleg megsemmisíteni, az, aki nem ismer „szent”-et — az egoista Én. Nietzschenél a fejlődés menete a következő: Az ember természetes ösztönei, melyek az ősembernél kifelé nyilvánultak, a természettel, a környezettel, az ellenséggel szemben, a társadalmi kapcsolat folytán, majd még inkább a vallás kényszere alatt befelé irányultak és mint lelkiismeret magát az embert marcangolják. A kereszténységgel e folyamat befejeződött. A kereszténységben az ember ősi ösztönei már mint rossz lelkiismeret lépnek föl, mint ördögiek, szembeállítva mind eme ösztönöktől és földiségtől ment — istennel. „Az ember, aki a külső ellenségek és ellenállások hiánya folytán, beszorítva az erkölcs nyomasztó szűkítőjébe és szabályszerűségébe, türelmetlenül önmagát marcangolta, üldözte, rázta, zavarta, ez a ketrecének rácsán magát sebzetté öklelőző állat, melyet szelídíteni akarnak, ez a nélkülöző és a sivatag utáni honvágytól elgyötört, akinek önmagából egy kínzó kamrát, egy bizonytalan és veszélyes vadont kellett teremtenie, ez a bolond, ez a vágyakozó kétségbeesett fogoly lett a „rossz lelkiismeret” feltalálója. Vele azonban kezdetét vette a legnagyobb és legijesztőbb megbetegedés, melyből az emberiség máig sem gyógyult ki, az embernek szenvedése az emberen magán.”* A szenvedésnek erénnyé avatása, az ősi, állati, élet- és szabadságösztönöknek bűnné bélyegzése hozta magával az érzéki, földi élet tagadását, az embernek a szellemiségbe, a túlvilágiságba való elmerülését, a személyiség föláldozását, az erős egyéniségeknek elnyomását a gyöngék és nyomorultak által, az aszkézis diadalát. Innentől kezdve az emberi történet nem egyéb, mint a „rossz lelkiismeretű” ember viaskodása önmagával, szabadulni törekvése önmagától és vágyódása annak az ideálnak, felsőbbnek, szentnek elérése után, melyet maga fölött érzett. Az ember e fejlődésében a reformáció csak úgy, mint a francia forradalom mérföldjelzők csupán és a 19. század részvétmorálja és a népboldogító szocializmus új kifejezői ennek a fejlődő keresztény szolgamorálnak. Az ember kulturális fejlődése dacara rabszolga maradt mindmáig, azzal a különbséggel, hogy régebben a szellem, s most a csőcselék az istene, melyet imád. Ε rabszolgaságot csak a jövő embere fogja megszüntetni, az erkölcs jármától megszabadult, erős, hatalom után törtető, önön természeti ösztöneit követő szuverén egyéniség — az Übermensch. Az emberiség fejlődését Nietzsche tehát ép úgy, mint Stirner, mint a természeti ösztönei szerint élni akaró és hatalomra vágyó személyi, testi ember küzdelmét fogja föl a szellemiséggel és a kereszténységet mint ez utóbbinak diadalát az egyedi én fölött. A fejlődés rajzának koncepciójában mutatkozó eltérések — minő különösen, hogy Stirner * Nietzsche: Zur Genealogie der Moral (Gesammtausgabe). 380.
378 az ember eme átalakulásának kezdetét az antik és keresztény világ közé helyezi, míg Nietzsche a történelem előtti időkbe — jelentéktelenekké válnak amellett a sokkal fontosabb megegyezés mellett az alapfelfogásban, mely szerint „az ember kilépett a dolgok világából és belépett a szellem világába, teremtett magában és maga fölött egy önálló, felsőbb, tiszta szellemi világot, mely kezdetét jelentette annak a szolgaságnak, mely a későbbi kulturfejlődés által csak élesebbé vált s amelyet most Nietzsche Übermensch-e és Stirner Énje fog megtörni”.* A két felfogás megegyezése szembeszökően mutatkozik abban is, hogy az újkori filozófiai és szociális irányokban Nietzsche és Stirner egyként a kereszténység tökéletesedését látja. Amikor Nietzsche megvetéssel emlékezik meg a szociáldemokratikus mozgalmakról és Schopenhauer altruisztikus moráljára, élettagadására a dekadencia bélyegét süti, ugyanazon keresztény princípium ellen küzd, melyet Stirner a liberalizmus és kommunizmus „csőcselék-boldogítási” törekvéseiben és Feuerbach humanizmusában látott utolsó és finomult alakban megnyilatkozni. Jóformán mindkettőnek egész munkássága a kereszténység elleni küzdelem jegyében folyik. De míg Stirner az igazi bölcs nyugalmával, objektivitásával, előkelő tónusban és mosolygó arccal vívja a harcot, legföllebb egy-egy metsző gúnnyal tarkítja argumentációit, de épen ezért mélyebbre és elevenebbre talál, csapásai megsemmisítő erővel sújtanak le: Nietzsche a szenvedélyesség exaltációjával küzd a kereszténység ellen. Minden sorából, mely a kereszténység ellen irányul a vad és nem egyszer vak gyűlölet lángja lobog felénk. A harc hevében inkább a fanatikus, mint a gondolkodó szólal meg benne; fegyverei igen sokszor kizárólag a szenvedély kohójából kerülnek ki és ha ütéseinek nem tud máshonnan nyomatékot szerezni, az ízléstelenségtől sem riad vissza. Ez a két ellentétes modor, ahogyan a kereszténységgel szemben viselkednek, egy jellegzetes különbséget árul el a két bölcselő között. Nietzsche gyűlöli a kereszténységet, mert még mindig rabja annak, Stirner lemosolyogja, mert már megszabadult attól. Nietzsche a hitetlenségében is egy rajongó hívő lélek, Stirner már „elfogyasztotta az ostyát”. A szuverén Én mindkettő világnézletének a központja. „Azt mondom „én” és büszke vagyok erre a szóra”,** mondja Nietzsche. „Semmi sem ér föl velem” . . . mondja Stirner. E fölött az én fölött nincs és nem szabad semmi auktoritásnak, semmi felsőbbnek, semmi szentnek lenni, mert ezek lenyűgözik, korlátozzák az egyént, mely pedig egyedül ura, bírálója, mértéke cselekedeteinek és a dolgoknak. „Valóban ez az „én” és az én ellenmondása és zűrzavara — úgymond Nietzsche — még a legbecsületesebben beszél a maga létéről, ez a t e r e mtő , a k a r ó , é r t é k e lő é n , me ly a d o lg o k mé r té k e é s értéke.”*** Majdnem ugyanazon szavak, miket Stirnertől hallottunk. Az én mindkettőnél fölötte áll a morálnak, jognak és igazságnak, mert teremtő tökéletesség — isten. „Azt mondják istenről: nevek nem * Ola Hansson: Seher und Deuter. 122. ** Zarathustra 41. *** Zarathustra, 38.
379 neveznek meg téged — ez áll rám is” (429). Nietzsche ugyanezt így fejezi ki Ha volnának istenek, miképen viselném el, hogy én ne legyek isten.”* Ennek az én-szuverenitásnak azonban Nietzsche, ellentétben Stirnerrel, bizonyos arisztokratikus, kiváltságos jelleget ad. Nietzsche szerint csak az urakat, az erő birtokosait, a meghatározottan felsőbbrangú embereket illeti meg a hatalom korlátlansága, a parancsolás joga a többi a csordaember, akiknek egy kötelességük van: a hódolat és engedelmesség. Stirner nem ismer ilyen disztinkciót. Az egyetlenség nála nem bizonyos emberek privilégiuma, minden én — Én, aki meg tudja magát szabadítani a szenttől. Nietzsche szerint „az egészséges arisztokrácia jó lelkiismerettel veszi számos ember áldozatát, akiknek érette tökéletlen emberekké, rabszolgákká, eszközökké kell leszorítva és leszállítva lenni”.** Stirner ellenben azt mondja: „legyen közületek mindenki egy-egy mindenható én.” (194.) Még ha Stirner énjét is úgy fogjuk föl, hogy az is csak az erőseké, akkor is szebb, tökéletesebb és megnyugtatóbb morált ad, mint Nietzscheé, aki az emberek közt klasszifikál s azoknak egy csoportját eleve kizárja valódi „felsőbb” emberei közül. Nietzsche a kétféle ember teóriájából megalkotja a kétféle morált, mellyel Stirner egoisztikus alapfelfogásától már messze eltávolodik. Amikor Nietzsche szembe állítja egymással az úri morált és a rabszolgamorált, az erkölcsi világnézlet nála is elvont princípiummá válik. Nietzsche előkelő emberének nincsenek altruisztikus ösztönei és hajlamai. De miért nincsenek? Mert nem férnek össze az előkelőséggel, mert azok a csordaember sajátjai. Mit jelent azonban ez? Az érzelmeknek, cselekményeknek és gondolkodásnak bizonyos faji meghatározottságát. Nem, mint Stirnernél, az Én az ura és meghatározója az érzelmeknek is, hanem a faji jelleg. Nem az egyéni kielégülés a cselekmények motívuma, hanem a kontraszt, vagy Nietzsche saját szavaival élve, a magasabb és alacsonyabb faj közti disztancia pátosza. Nietzsche előkelő embere a morális felfogásban megszűnik voltaképen szuverén én lenni és faji emberré válik. Nem azért perhorreszkálja az önzetlenséget, részvétet, önmegtagadást, stb., mert ezek az én életösztönét, hatalmi akarását, érvényesülési törekvését zavarják, vagy gátolják, vagyis nem a saját egyedi én így-akarása folytán, hanem mert faji jellege, a csordaembertől való távolsága követeli azt. Stirner énje ellenben azt mondja, így érzek s így cselekszem, mert ez elégít ki engem. Lehet, hogy holnap épen ellenkezően fogok érezni és cselekedni, ha — holnap az fog kielégíteni. Hogy, ahogyan én érzek és gondolkodom, emberies, vagy embertelen, más is úgy érez és gondolkodik-e, vagy nem, mit törődöm én azzal, rám nézve csak az bír fontossággal, hogy én abban kielégülést találjak. Nietzsche azt mondja: legyetek kemények, vagyis tartsátok magatoktól távol a részvétet stb., mert ti nem vagytok csordaember. Stirner ellenben azt mondja: legyetek egoisták, még a szeretetben, a részvétben, sőt az önfeláldozásban is. Az ő egoista énje nem * U. o. 114. **Jenseits von Gut und Böse, 237.
380 azt mondja — mint Nietzsche előkelő embere — hogy nem érzek irántad részvétet, önfeláldozó szeretetet, stb., mert énem a priori tiltakozik az ellen, hanem ha tiltakozik. Vagyis egoizmusom határozza meg, hogyan érzek, és viselkedem veled szemben. Ez pedig határozottan mélyebb lélektani ismeretére vall az emberi természetnek, mint Nietzsche merev felfogása, mely az emberek egy csoportját immúnisnak tételezi föl a legtermészetesebb érzelmekkel szemben. A szenteknek és bálványoknak Nietzsche is ép oly rombolója, mint Stirner. De míg ez tabula rasa-t csinál, Nietzsche a romokon egy új szentnek épít oltárt — az Übermensch-nek. Ha Stirner kritikát mondhatna erről az emberfölötti emberről, bizonyára odasorozná a kísértetek közé, mert valójában az. Egy új isten, akiért az embernek, a mostani embernek magát föláldozni kell. Az ember nem cél, hanem híd az emberfölötti emberhez, olyasvalami, aminek fölébe kell kerülni.* Ez mutatja leginkább mennyire keresztény maradt Nietzsche a kereszténység elleni gyűlöletében is. Hirdeti az eljövendőt, a vágyakozást, a reménykedést a jelennel, a meglevővel szemben. Az ő hatalmas Énje nem a jelené, mint Stirneré, hanem a jövő énje, aki után vágyik, akit vár, s ezért nem azt mondja, mint Stirner: vagyok, aki vagyok, hanem: légy azzá, aki vagy. Az erkölcsi értékelés tekintetében teljesen megegyeznek. Jó és rossz, erkölcsös és erkölcstelen egyikre nézve sem létezik, vagy ha létezik is, majdnem merőben ellentétes értelemben, mint aminőt e fogalmaknak eddig a közfelfogás és az évezredes teológiai és filozófai morál tulajdonított. Stirner szerint én vagyok a teremtője minden gondolatnak, eszmének, igazságnak, fogalomnak. Ε teremtmények sohasem kerülhetnek fölém, sohasem válhatnak abszolútakká, melyek után én igazodom. Nietzsche is üres képzelődésnek nevezi azt a jót és és gonoszt, melyet az emberiség eddigi erkölcsi felfogása megteremtett. „Az emberek önmaguk adták maguknak minden „jójukat” és „gonoszukat.”** „Oh, én véreim, törjétek, törjétek össze nekem az ódon táblákat.”*** Az új tábla, amit Nietzsche hoz, teljesen stirneri hatalommal bír. „Az egoizmus az előkelő lélek természetéhez tartozik.” † „Az előkelő fajú ember értékmeghatározónak érzi magát, nincs szüksége arra, hogy helyeseltesse magát, úgy ítél: ami nekem káros, az önmagában káros; annak tudja magát, aki a dolgoknak általában a becsét adja, értékteremtőnek.”†† „A hit önmagában, a büszkeség önmagára, mely gyűlölet és irónia az önzetlenség iránt ép úgy hozzátartozik az előkelő morálhoz, mint a könnyed lebecsülés és elővigyázat a szánalom és meleg szívvel szemben.” ††† Ez az előkelő morál az egoizmus teremtő énjének morálja. Annak az erős, bátor, hatalom után törekvő, egyéniségének tudatában levő Ének morálja, mely lerázta * Zarathustra, 267. ** Zarathustra, 77. *** U. o. 273. † Jenseits, 251. †† U. ο. 240. ††† U. o. 241.
381 magáról a keresztény erények bilincseit és tudatosan és akarattal él az életnek, önmagának. Mi a jó Nietzschénél? „Mind az, ami a hatalom érzetét, a hatalmi akaratot, magát a hatalmat az emberben növeli, Mi a rossz? Mindaz, ami a gyöngeségből származik.” * Ez az erkölcsi terminológia csak formában különbözik Stirner etikai hitvallásától. Stirnernél az én az egoizmus a jó és rossz meghatározója és mértéke, de ez az egoizmus a nietzschei hatalmi akaratot jelenti. Csak akkor vagyok teljesen magamé, mondja Stirner, ha fölöttem nincs hatalom. Az én jogom, szabadságom, erkölcsöm — az én hatalmam, Mindenütt a hatalom hangoztatásával találkozunk, mint az önbírás legfőbb tényezőjével. Amit Stirner önbírásra törekvésnek nevez, az Nietzschénél a hatalmi akarat. „Valahol élőt találtam, ott a hatalom akaratát is találtam — mondja Zarathustra — csak ahol élet vagyon, vagyon akarat is, de nem az élet akarása, hanem a hatalom akarása.”** Stirnernél az összes morális értékek az önbíráson sarkalnak, Nietzschénél a hatalmi akaraton. Az erkölcsi imperativusok Nietzsche előtt is ép oly gyűlöletesek, mint Stirner előtt. Stirner szeretete, mint láttuk tisztára az egoizmusból fakad, Nietzscheé az erő tudatából. Stirner azért érez részvétet más iránt, mert és ha e más szenvedése neki fáj. Viszont Nietzsche előkelő embere is „segít a szerencsétlenen, de nem, vagy majdnem nem részvétből, hanem inkább egy inger folytán, melyet a hatalmi fölösleg szül.”*** Mindketten küzdenek a keresztény erkölcsi felfogásból sarjadt képmutatás ellen, de ugyanezért egyként megvetik a hazugság morális tilalmát. Ha már egyszer hazudom, hát miért ne hazudjam bátran, teljesen, egész tudatommal és minden erőmmel — mondja Stirner — a szent morál alattvalói azonban mindig gyáván, mentális rezervációval hazudnak, Nietzsche ugyanazt a gondolatot így fejezi ki: „Ami „jóink” nem hazudnak, az igaz, de ez nem válik becsületükre. A tulajdonképeni hazugság, a valódi határozott „becsületes” hazugság nekik nagyon is erős volna, hozzájuk a becstelen hazugság illik.”† ”A hazudni képtelenség még távolról sem jelenti az igazság szeretetét. Aki nem tud hazudni, nem tudja mi az igazság.” †† S ha Stirner szarkazmussal aposztrofálja a mindent „mértékkel” akaró, vágyakozó, cselekvő, erőtlen, bágyadt, örökké habozó, ingadozó, félig istennek, félig ördögnek szolgáló „morális” érzületűeket, szemben az erejének s hatalmának tudatában levő, semmi szentnek nem hódoló, határozott egyéniséggel bíró egoistával, Nietzsche ép oly megvetéssel szól e félemberekről: „Még jobb szeretek dörgést és égzöngést és viharos átkokat, mint ezt az aggodalmas, kételkedő macskanyugalmat; és az emberek közt is legjobban gyűlölök minden halkan lépést és kételkedő, habozó vándorfelhőt.”††† * Der Antichrist, 47. ** Zarathustra, 156—57. *** Jenseits, 240. † Genealogie, 453. †† Zarathustra, 390. ††† Zarathustra, 223.
382 Az emberiség örök problémáját, az igazságot Nietzsche ép úgy, mint Stirner egy egészen más, az eddig filozófiai szemléletektől merőben eltérő szempontból vizsgálja. Egyik sem papja az igazság kultuszának. Az igazság önmagában, csak azért, mert igazság, egyik előtt sem bír értékkel és különösen küzdenek a felsőbb, az örök, az érinthetetlen igazságok ellen. Stirner szerint az igazság én vagyok s minden igazságot szeretek — alattam, de semmi igazságot nem ismerek el, mely uralkodik rajtam. „Minden igazság holt dolog önmagában, élő csak annyiban, amennyiben nekem élő, vagyis saját élőségem (Lebendigkeit) mértékében. Az igazság értéke nem önmagában, hanem bennem van; önmagában értéktelen. Az igazság egy— kreatúra.” (415 ) Nietzsche az igazság kritikájában Körülbelül ugyanerre az eredményre jut. „Még sohasem kutattuk — úgymond — mi az értéke annak az igazság utáni akaratnak.”* Ha az eddigi bölcselők azt hitték, annak a rugója az igazság utáni törekvés, Nietzsche bebizonyítani igyekszik, hogy az a hatalomra irányuló akarat. Stirner az igazságot felhasználja, mint eszközt önbírása fentartására, egoizmusa kielégítésére, Nietzschének az igazság a hatalom és életkedv fokozására kell. Amint Stirnernek nem, úgy Nietzshének sem cél sohsem az igazság, hanem mindig eszköz csupán. S ha a nem-igazság inkább szolgálja a célt, akkor ez a nemigazság lesz az igazság. „Egy ítéletnek hamissága még nem kifogás nekünk az ítélet ellen. A kérdés az, mennyire életelőmozdító, életfentartó, fajfentartó, sőt talán fajkiválasztó.”** „Hogy az igazság (valóság) nagyobb értékű, mint a látszat, nem egyéb morális előítéletnél, sőt a legkevésbbé bizonyított tétel, ami csak létezik. Nem is léteznék élet, ha nem a perspektív értékelések és látszólagosságok alapján. Mi kényszerít egyáltalán annak fölvételére, hogy a „valódi” és a „hamis” között lényeges ellentét van.”*** Stirner az önbírás hiányát, Nietzsche a gyengeséget látja abban, ha az ember gondolkodásában és cselekvéseiben törvényeknek veti alá magát. „Vajon az egyház, a biblia, vagy az ész a szent tekintély, lényegében semmi különbséget sem tesz” (404) mondja Stirner; a magamé csak akkor vagyok, ha az absztrakt törvények, a gondolat és az eszme által nem engedem magam tirannizálni, hanem „azok értékét abban keresem, mennyiben bírnak rám nézve értékkel” (409). Nietzsche embere is maga határozza meg, hogyan akar gondolkodni és cselekedni. „A voltaképeni bölcselők parancsolok és törvényhozók; azt mondják, így kell lenni.” † Ez az előkelő ember, ép úgy, mint Stirner egoista énje, az igazságnak nem hódolója, hanem teremtője. Stirner szerint „minden ítélet, melyet egy tárgyról mondok, akaratom teremtménye s én nem veszhetek el a teremtményben, az ítéletben, hanem maradok mindig a teremtő, az ítélő, aki folyton újra teremt”. (394) Ez a gondolat Nietzschenél így hangzik: „Az én ítéletem, az én ítéletem; ahhoz nem egy könnyen van joga másnak is.” †† * Jenseits, 9. ** U. ο. 12. *** U. ο. 55. † Jenseits, 161. ††Jenseits, 63.
383 Ha az igazságnak kutatja az értékét Nietzsche, viszont annak kritériumával az élettel szemben époly kevéssé veti föl az érték kérdését mint Stirner. A hatalmas, erős, előkelő egyén, ép úgy, mint az egoista én él, anélkül, hogy eszébe jutna kérdezni, mi értéke van életének Az élet célja Nietzschénél is maga az élet, a minél szebb, minél lendületesebb élet, az én erőinek, halalmának minél tökéletesebb érvényesítése. Amint Stirner nemcsak egy külön életfeladatot, élethivatást tart abszurdnak, de azt az imperativust is, hogy használjuk erőinket „mert ilyen parancs értelmetlen és fölösleges, miután az erők úgyis maguktól működnek” (383), s én mindig vagyok, aki vagyok s akinek s aminek lennem kell, Nietzsche is balgaságnak tart minden erkölcsi életmaximát. „Föltéve— úgymond — hogy a ti imperativustok, a természetnek megfelelően élni” alapjában annyit tesz, mint „az életnek megfelelően élni”, hogyan volnátok erre nem képesek? Minek abból princípiumot csinálni, amik magatok vagytok s a minek lennetek kell.”* A szociálpolitikai téren Stirner ugyanazt a küzdelmet folytatja, mint Nietzsche, csakhogy sokkal következetesebben és élesebb logikával. Mindketten megvetik a szociális forradalmi jelszavakat és küzdenek az egyenlősítő törekvések ellen. „Az egyenlőség prédikátoraival nem akarom, hogy összekeverjenek — mondja Nietzsche. Mivelhogy nekem így szól az igazságosság: az emberek nem egyenlők.”** „A közösség — mondja Stirner — mint az eddigi történelemnek célja, lehetetlen. Mondjunk inkább le a közösség minden képmutatásáról és ismerjük meg, hogy ha, mint emberek egyenlők vagyunk, épen nem vagyunk egyenlők, mert mi nem emberek vagyunk. Csak gondolatban vagyunk egyenlők, csak ha „mi” gondoltatunk, de nem ahogy valósággal és testileg vagyunk, Én én vagyok és én vagy te, de ez az én, amiben mi mindnyájan egyenlők vagyunk csak az én gondolatom.” (364) Ez az individualisztikus felfogás azonban Stirnert nem viszi odáig, hogy értékelés szempontjából osztályonként disztingváljon az emberek között. Hogy a csőcselék csőcselék, az szerinte csak a keresztény, humánus szociális erkölcsi felfogás következménye. Stirner nem veti meg a csőcseléket, hanem ellenkezőleg a fölemelkedésre, föllázadásra (empören) ösztökéli, hogy megszűnjön csőcselék lenni. Nietzsche ellenben megveti azt s irtózik attól, hogy az hozzá el- vagy feljusson. „A csőcselék előtt nem akarunk egyenlők lenni”*** — mondja Zarathustra. Sőt e megvetésében odáig megy, hogy a csőcseléktől, még a lét jogosultságát is megtagadja. „Hogyan, ha a csőcseléknek is kell élni?” †, kérdi és e kérdésben benne van sújtó felelete is. A csőcselék nála mindig csak csőcselék marad, ezért kell attól az előkelő fajnak magát izolálnia. A csordaember egyetlen kötelessége, hogy engedelmeskedjék. A szabadságot mindaketten szomjúhozzák, de egyik sem a jel* U. o. 17. ** Zarathustra, 135. *** U. o. 385. † U. o. 131.
384 szót, a szent fogalmat, az isteni eszmét, nem az emberiség, a népek szabadságát, mely áldozatot igényel, melynek az egyes rabszolgája csupán, hanem az Én, a személyiség szabadságát, azt a szabagságot, melynél a kérdés nem az, hogy mitől, hanem, hogy mire vagyok szabad; vagyis nem a negatív, hanem a pozitív szabadságot, mely a hatalmat jelenti. „Nincs kifogásom — mondja Stirner — a szabadság ellen, de én neked többet kívánok, mint szabadságot. Te neked nemcsak megszabadítva kell lenned attól, amit nem akarsz, te neked bírnod is kell, amit akarsz. Szabad mitől? Oh mi mindent lehet lerázni!”, de mitől akarok szabad lenni? Mindentől ami nem én; s mi végre akarok szabad lenni? hogy magam magamé legyek. Nietzsche ezt a gondolatot, majdnem ugyanazon szavakkal fejezi ki: „Hogy mitől vagy szabad? Mit törődik ezzel Zarathustra. De szemed világosan hirdesse nekem, mi végre vagy szabad.”* Az állam, mint az ő szabad és hatalmas egyéniségének kerékkötője, Nietzsche előtt is ép oly gyűlöletes mint Stirner előtt. „Csak ahol az állam megszűnik — mondja Zarathustra — csak ott kezdődik az ember, aki nem fölösleges.” ** De míg Nietzsche határozatlan körvonalait sem adja az ő jövő társadalmának, mely Zarathustra szerint csupa szabad szellemből fog állni, Stirner fennen hirdeti az ő egyesületét, melyet élesen megkülönböztet a létező társadalmi formáktól. Mellőzve a további összehasonlításokat, csupán még egy, erősen jellegzetes stirneri gondolatot emelünk ki, melyet csaknem teljesen azonos alakban találunk föl ismét Nietzschénél. A bűnnek stirneri értelemben vett glorifikációja ez, az a gondolat, hogy a bűn az ember értékessége és megváltásának eszköze. „A gonoszság az ember java, ereje — olvassuk ugyanezt Nietzshénél. A leggonoszabb szükséges az emberfölötti ember nagyobb javára.”** A rokonság a két szellem között e fentiekből kitűnőleg kétségtelen. „Gondolataik nagy része, mintha ugyanazon csírából, az emberi természet azonos felfogásából származott volna.” *** A keresztény világnézlet és a keresztény morál romjain az egyedi önlét megteremtése: ez mindakét filozófiának magva. De a közös fundamentum és az egyező gondolatok nagy száma dacára sem egyek ők, mert nem egymásban, hanem egymás mellett vannak. Mindakettőnek vannak fogyatkozásai; de együtt egy szintézis lehetőségét nyújtják, melyben a fogyatkozások eltűnnek, vagy redukálódnak és egy mindkettőjüknél tökéletesebb bölcseleti világnézlet alapját nyerjük. Stirner egoista énje, Egyetlené nem elég határozott, viszont Nietzsche felsőbbrendű embere csak a természettudományi evolúció tanától megtermékenyített századvégi képzeletnek szüleménye. A keresztény szellem elleni küzdelemben Stirner erősebb és következetesebb, az erkölcs jelenségei nála naturalisztikusabb tartalomhoz jutnak és jobban látja a mély összefüggést az egoisztikus princípium és a jó és rossz problémája között, mint Nietzsche”,† * Zarathustra, 83. ** U. o. 387. *** Ola Hansson i. m. 124. † Ruest i. m. 314.
385 de etikája mégis hiányos. Amikor az önmegtagadás princípiumától megszabadítja az emberiséget és a túlvilágiság és az eszmények helyábe az életet és az élet élvezését helyezi, amidőn a jó és rossz fogalmait megfosztva tartalmuktól, a természeti ösztönök szabadonhagyását hangsúlyozza és az énnek olyan koloszális szerepet juttat, a fejlődés útjait elmulasztja megjelölni, mely ezen keresztény princípiumtól megszabadult énre vár, nem adja képét a jövőnek, erkölcsi világnézletének nincs pozitív oldala. Ezzel szemben Nietzsche világnézletének széles és ragyogó perspektívája van. Nietzsche nem elégszik meg azzal, hogy az ódon táblákat összetöri s visszaadja jogait a személyiségnek, ő az eddigi erkölcsi ideál helyett egy új ideált teremt az embereknek, az esztétikai kultúrideált, új utat jelöl meg, mely az élet és az ember egy magasabb fokához vezetés, amelyet a művészi-szép fénysugarai világítanak be. Stirner visszahívta az embert a kínlódások keresztény egéből a földre, önmagához térítette, de az elvesztett ég helyett itt a földön nem nyújt neki semmit. Nietzsche a semminek, melyre Stirner énjét helyezte, tartalmat adott, föltárta előtte a kulturális fejlődés útját, melyen haladva, az aszketizmustól és a jó és rossztól megszabadult stirneri egoista Én homo aestheticus-sá is válik, aki nem elégszik meg többé az élettel, mert neki több kell: a szép élet, a művészi tartalom, így egészíti ki aztán egymást a személyiség kultuszának két előharcosa. Stirner a kritikus, Nietzsche a művész; Stirner adja a vázlatot, Nietzsche kidolgozza a képet, Stirner a megszabadító, aki széttöri a bilincseket, Nietzsche az útmutató, aki az így szabaddá tett egyénnek hozzá méltó célokat, ideálokat ad.
Szilárd Ödön.
A parasztfogás elmélete. ihelyt a nagybirtok és klérus felocsúdott az első rémületből, melybe a szocializmus elhatalmasodása ejtette, tudatára jutott annak, hogy a fegyveres erő, a rendőrség, a bíróságok, fegyház és börtön egymagukban nem állíthatják meg többé a munkásmozgalmakat. Belátták, hogy uralmuk fentartására ez eszközök nem elegendők s ezért ahhoz a módszerhez fordultak, melyet az egyház oly sikerrel alkalmazott két évezred óta: a néptömegek osztály tudatának elhomályosítása, oly irányban való nevelése, hogy elnyomói érdekét, kiváltságos helyzetök fentartását a saját legfőbb érdekének tekintse és annak megvédelmezéséért áldozza fel életét. A politikai és gazdasági hatalom, az államgépezet birtokában a nagybirtok és a klérus rendkívüli gyorsasággal szervezkedett az új hadjáratra. Lábbal taposva a nemzetközi hadijog egyik legelemibb szabályát, mely szerint tilos az ellenfél ruháit annak tőrbecsalása végett felölteni, a szolgálatában álló tudósok, újságírók és egyéb kitartott szellemi munkások segélyével kisajátította a modern munkásmozgalom összes intézményeit, eszmekészletét, sőt még jelszavait is, oly célból, hogy azokat meghamisítsa, élüket letompítsa, saját érdekeinek szolgálatába hajthassa s ezek hangoztatásával az alsóbb néposztályok bizalmát megnyerje. Az ipari munkásmozgalom meghamisítása általában kevés sikerrel járt. Ε téren az egyház tudott ugyan bizonyos eredményeket elérni, — különösen Németországban — de elérésök végett oly engedményeket volt kénytelen tenni, melyek veszélyes következményeket rejtenek magukban. Mióta az utolsó évtizedekben kitűnt, hogy a parasztság körébe a szocializmus nagyon nehezen férkőzik be s ott tartós eredményeket nem igen tud elérni és hogy az a kép, melyet Marx a gazdasági szervezet átalakulásáról megrajzolt, a földbirtokra és különösen a kisbirtokra nem igen, vagy legalább is csak erős módosításokkal alkalmazható, a hatalom birtokosai teljes erővel átvitorláztak a kisbirtok vizeire.
387 A parasztfogásnak óriási irodalma fejlődött ki úgy a kül-, mint a belföldön és ebből a virágoskertből leszünk bátrak az alábbi bírálat keretében néhány fajmagyar dísznövényt bemutatni. I. Magyarországon a parasztfogás műÉrtekezések a társadalomtudományok köréből. Kiadja vészetét a nagybirtokoknak gyenesen a Magyar Gazdaszövetség. e célra alapított érdekszervezete, a Bpest, Pátria r. t. 280. l Magyar Gazdaszövetség karolta fel s céljai megvalósítására egyrészt az államtól nyert különféle nyílt és titkos utakon ellenőrizhetetlen nagyságú, de mindenesetre tetemes összegeket, másrészt pedig a magyar közigazgatás egész gépezete a Magyar Gazdaszövetség, az O. M. G. E. és a vidéki gazdasági egyesületek rendelkezésére bocsáttatott, melyeket a klérus is teljes erejével támogat. A kastély és paplak szövetségének egyik legpregnánsabb képviselője, Apponyi Albert gróf közoktatásügyi miniszter sietett a tanítókat is a parasztfogás szolgálatába állítani.* A Magyar Gazdaszövetség szociális kurzusait pedig hivatalos jelleggel ruházta fel s úgy az állami, mint a felekezeti tanítóképző-intézetek kiküldöttei államköltségen vettek részt az 1909. évi tanfolyamon** azon célból, hogy az ott hallott és elsajátított eszméket az irányításukra bízott tanítónövendékek lelkébe beplántálják. Még soha ily leplezetlenül az államhatalom Magyarországon nem azonosította a szociális haladás követelményeit a nagybirtokosság érdekeivel, mint ezen tanfolyamon, melyre nézve a kötet előszava megjegyzi, hogy „vállalkozásunkban készséges támogatásra leltünk a Magyar Társadalomtudományi Társaság lelkes tagjaiban, akik velünk karöltve osztoztak a rendezés összes gondjaiban”. A tanfolyamon megtartott előadásokat most adta ki a Magyar Gazdaszövetség külön kötetben és tájékoztatásul már az előszóban megjegyzi, hogy ezek „a gazdasági vitás kérdéseket valláserkölcsös és hazafias nemzeti szellemben, a történelmi fejlődés tiszteletben tartásával iparkodnak tisztázni.” A könyv elolvasása alkalmat ad egy társadalomtudományi törvény felfedezésére, melyet némi szerénytelenséggel Taine milieu-törvénye mellé helyezhetnénk. Ez a helyiség törvénye (Gesetz der Lokalität). Az előadások a Magyar Gazdaszövetség nagytermében tartattak s a tanfolyamon közreműködött sok olyan előadó, kik még egyáltalában nem, vagy alig szerepeltek a parasztmentés terén. Ezen előadásokban a helylég törvénye két irányban érvényesül. Úriember kötelességének tartja, hogy egyrészt a házigazdának bókokat mondjon, másrészt leszólja annak ellenségeit. Azonkívül, mint a katonai őrségeknél, ők is siettek kimondani a jelszót és megadni az ismertetőjelet, hogy megbízhatóságukat igazolják. Ezért majdnem mindegyik előadó a szociáldemokratapart ellen gyűlölködő kirohanásokat intéz, másrészt a nagybirtokosságnak, vagy a klérusnak obligát dicséreteket zengedez, rendszerint * 1906 júl. 20. 53201. sz. rendelet valamennyi tanfelügyelőhöz. ** 1909. évi 15860. sz. rendelet.
388 a tárgygyal való minden összefüggés nélkül, úgy hogy ha a helyiség törvényét nem ismernők, nem tudnánk, hogy kerül az a mondat az előadásba. A sort Giesswein Sándor értekezése nyitja meg az erkölcsi nevelés jelentőségéről. Óvatos, színtelen, nyugodt hangú előadás. Prohászka és Giesswein képezik a keresztény szocializmus legszélsőbb szárnyát, ők gyakran a szociáldemokrata, sőt uram bocsa' materialista tanoknak is tesznek engedményeket, ha épen ily közönség előtt beszélnek és sem írásaikból, sem beszédeikből nem lehet eligazodni, hogy tulajdonképen mit akarnak és mindkét vitatkozó fél azt hiheti, hogy neki adott igazat. Elítéli az erkölcsi nevelés eddigi módját, de viszont nem tesz oly indítványokat, melyek a jövőben ezt az irányt megváltoztathatnák; rámutat a gazdasági és erkölcsi élet közötti erős összefüggésre, mégis az erkölcsi tanítást kizárólag metafizikai alapra akarja fektetni. Az előadásnak végeredménye, hogy az erkölcsi nevelésnek a szívben kell lennie (11. 1.), de miképpen és hogyan jusson oda be és hogy mit ért ezalatt a közhelyszerű frázis alatt, erről nem nyerünk semmi felvilágosítást. A második értekezést Weszely Ödön tartotta az erkölcsi nevelés és tanítás szociológiai jelentőségéről. Előadó egy nemrégiben megjelent pedagógiai munkájában* megmutatta, hogy a modern irányzatokat is megtudja érteni és értékelni, de ebben az előadásában ő is alkalmazkodott a helyiség törvényéhez. Az egész előadás támadás a szocialisták ellen, kiket azzal vádol, hogy a tanítást teljesen pártpolitikai célok szolgálatába akarják hajtani. Egyáltalában értekezésében a szociáldemokrata-pártnak csak néhány túlzását színezi ki, de arról az óriási munkásságról, amelyet Németországban Bebel, Rühle, Quarck, Klara Zetkin, Seidel, Schultz stb. a szociálpedagógia terén kifejtettek** és amely nagyban éreztette hatását az egész pedagógiai tudományra, abban a teremben nem akart tudomást venni. Példát vehetett volna ebben a tekintetben Imre Sándortól, aki bár szintén nem tartozik a szocialista párthoz és törekvéseit sem helyesli, de épen a Weszely Ödön közreműködésével szerkesztett lapban a legteljesebb tárgyilagossággal méltányolta és ismertette ezt a széleskörű nevelésügyi munkásságot.*** Előadó is azon a nézeten van, hogy a tanítás feladata nem állhat pusztán a tények előadásában, hanem kell, hogy a tanító bizonyos ítéleteket is fűzzön a tényékhez, de ezek az ítéletek „nem politikai értékítéletek, nem szabad ilyeneknek lenniök. Ezek az értékítéletek: erkölcsi, logikai és esztétikai értékítéletek.” (20. lap). Elénk cáfolata e tételnek maga az előadás, mely erkölcsi, logikai és esztétikai alapon állva főleg a szocialisták elleni támadásokban csúcsosodik ki. A harmadik értekezést Jancsó Benedek tartotta a nemzetközi* Weszely Ödön: A modern pedagógia útjain. ** Sozialistische Monatshefte, 1906. II. kt. 754—770. főleg a mannheimi pártgyűlés kapcsán. *** Népművelés 1909. 1—7. sz. 4. cikk.
389 sésről és nemzeti eszméről. Mielőtt ezen előadás részletes ismertetélébe fognánk, ismertetnünk kell a fajmagyar szociológusoknak ama típusát melyhez Jancsó is tartozik. A haladás követelményei és a nemzeti jelszavak hangoztatása csak az utolsó négy-öt évben jutottak ellentétbe, amióta a reakció tudatosan szervezkedett és éberen védekezik minden oly közéleti vagy tudományos kísérlet ellen, mely érdekköreit zavarná. A régebbi időben, míg ez a differenciáció nem történt meg ily élesen, vallhatta valaki az európai tudomány leghaladottabb eszméit, rámutathatott a magyar közéletnek legnagyobb hibáira és visszaéléseire anélkül» hogy ezért megkövezték volna. Most már a külföldről csak azokat az eszméket szabad importálni, melyek kedvesek az agrárius szíveknek. Kívánd az állategészségügyi zárlatot, hazafi és jeles közgazda vagy egy személyben. Követeld az egyenlő választójogot, elárultad hazádat. Ha a magyar közigazgatást, mint az önkormányzat mintaképét állítod oda, mellyel Angliát messze túlszárnyaljuk, akkor hazafi és közigazgatási író vagy, de ha azt mondod, hogy a magyar közigazgatás béklyója és gátja minden haladásnak és szabadságnak, Bécsből fizetett bérenc vagy. A viszonyok változása és a terror felülkerekedése folytán néhány társadalomtudományi író és publicista, aki azelőtt modern húrokat pengetett, kínos zavarba jutott. Legtöbben hamar túltették magukat a dilemmán és rövid idő múlva époly lelkesedéssel hirdették a reakciónak kedvező társadalomtudományi és jogi nézeteket, mint azelőtt a haladottabb eszméket. A magyar szociológusok egy kisded csapata viszont más alapon csinált kiegyezést a saját elvei és a közéleti érvényesülés között. Ezek megmaradtak progresszíveknek, a külföldi társadalmi és gazdasági mozgalmak megítélése tekintetében, a történelmi materializmus legszélsőbb következményeit is levonják, mikor a külföldről van szó, de mikor a magyar állapotokról kell beszélni, óh az már más! Illetőleg a magyar állapotokról lehetőleg nem igen szoktak beszélni. Ezt óvatosan elkerülik és amennyiben nyilatkoznak, mondanivalóik többnyire a nagybirtokosság ellenfeleinek megrágalmazásában, nézeteik meghamisításában merül ki. A whigek és toryk harca, a nagy francia forradalom, Olaszország felszabadulása gazdasági okokból történtek, osztályharcok voltak. A magyar forradalomnak semmi kapcsolata nincs a gazdasági érdekekkel, önzetlen és spontán küzdelme egy ideális magaslaton álló nemzetnek. Az egyház tönkretette Spanyolországot, Olaszország nyomorúságának legnagyobb részét még ma is neki köszönheti, külföldön mindenütt szembehelyezkedik a nemzeti eszmével, Magyarországon azonban az egyház a hazának legbiztosabb és legönzetlenebb támasza. Az ostelbai junker az állam által kitartott here, a magyar gentry a köz érdekében terhes ingyenes szolgálatokat teljesít és nobile officiumokat visel. A külföldi szocialisták csak nagyon fontos okokból sztrájkolnak, Jaurès, Bebel, Vanderwelde Pernerstorfer a legkitűnőbb hazafiak. A magyar szocialistáknál a sztrájkokat csak azért rendezik, hogy a vezérek keresethez jussanak, akárhánynak kozuluk már négy emeletes háza van, hazaárulók mindannyian, Bécsnek állandóan kitartott zsoldosai stb., stb. De a habozás időszaka nem tart sokáig. Itt is bekövetkezik a
390 fúzió, akárcsak a politikai életben, s a fajmagyar szociológia Hamletjei teljesen feladják elvi álláspontjuk meglevő maradványait, felveszik a környezet színét, szagát, szokásait; protestáns és zsidó írók teljesen egyetértenek a katholikusokkal abban, hogy Franciaország a gazdasági tönk és az erkölcsi sülyedés szélére jutott, amióta a kongregációkat kiűzték és mindennek oka az egyenlő és titkos választói jog. Az írók eme típusába tartozik Jancsó is. A cikkben igyekszik rendkívül tárgyilagos lenni, mikor a külföldről van szó, ellenben léptennyomon útnak ereszt kifakadásokat „a haladó szociológusok” és a szociáldemokrata-párt ellen. Elismeri, hogy a nacionalisták a nemzeti eszme és hazafiság fogalmát csupán az uralkodó osztályra akarják korlátozni (30. lap). A nemzeti eszme világtörténelmi fejlődésére vonatkozó fejtegetései is elég világosak. De ennek a tárgyilagosságnak mindjárt vége szakad, mihelyt a magyar viszonyokról van szó. A Martinovics-féle mozgalomról szólva elmondja, hogy ebben a korszakban mutatkozott először Magyarországon az ellentét a haladás elve és a nemzeti eszme között. De hozzá teszi: „igaz ugyan, hogy a nemzeti eszme egy szűkkeblű, konzervatív és maradi felfogás szülötte, de mégis csak nemzeti eszme volt”. (37 1.) Ez a kijelentés mutatja, hogy a szerző még a saját érvelése iránt is süket és érzéketlen, mihelyt a honi talajra megérkezik. A fajmagyar szociológiának illemtanához tartozik, hogy a szabályszerű tisztelgést minden alkalommal nemcsak a nemzeti eszme, hanem az egyház előtt is meg kell adni. A szerző sem fukar ily kijelentésekkel: „A katholikus egyház a szociális irányzat hatásai iránt napjainkban igen tiszteletreméltó fogékonyságot tanúsít . . . olyan szociális tevékenységet fejt ki egész Európában, de különösen Franciaországban (?!), mely korunk egyik legjellemzőbb humanisztikus jelenségének tekinthető . . . A katholikus egyház szociális tevékenysége napjaink legfigyelemreméltóbb jelensége . . .” (59. lap.)
Szólván arról, hogy a szocialisták szerint a mai haza a kiváltságok, az elnyomatás, a kizsákmányolás, a nagybirtokosok, tőkések, papok és katonák hazája, a következőképen elmélkedik: „Ebben a kijelentésben nincs más hiba, csak az, hogy a magyar haza a valóságban nem olyan, mint azt a mi szocialistáink élénk fantáziája megfesti. Ez a haza abban az alakjában, ahogy az iskolában tanítjuk, ahogyan lelkünkben él, ahogyan intézményeinkben megvalósul, nemcsak a kiváltságosok hazája, hanem mindnyájunké. Lehet, hogy a kiváltságosok hazájának képe is él néhány reakciós pártpolitikus agyában, de nem a magyarság öntudatában.” (69. lap)
Ez a kijelentés nélkülözi a jóhiszeműséget. A munkások antinacionalista magatartását főleg azon tapasztalat idézi elő, hogy más az a haza, amit az iskolában tanítanak és más a valóságban, az intézményekben, az életben. Sajnos a kiváltságosok hazájának képe nemcsak néhány reakciós pártpolitikus agyában él, hanem a magyar állam összes intézményeiben. Előadása befejezésében arra a kérdésre, hogy a nemzeti eszme, a haza fogalma milyen lesz a jövőben, azt a választ adja, hogy ezt előre megmondani nem lehet, mert szerinte a hazafiság mindig
391 demokratikusabb,
folyton növekvő és bővülő fogalom.
„A magyar
hazafiak — úgymond — a XVIII. század elején Rákóczyt mint hazaárulót megbélyegezték és a XX. század elején pedig, mint a nemzeti szabadság hősét hazahozták.” (70. 1.) Mi is teljesen nyugodtak vagyunk abban, hogy a történelmi fejlődés folyamán a hazafiságnak oly fogalma fog kialakulni, mely a haladás vonalával esik egybe és el fog ismertetni, hogy azok voltak hazafiak, akik küzdöttek ama szörnyű veszély ellen, melyet a magyar nép millióinak fejlődésére és boldogságára egy maroknyi birtokos oligarchiának és kitartottjainak uralma képezett. Ezután Sebestyén Gyula előadása következik a történettanításról, mint szociális politikai tényezőről. Az előadás teljesen jelentéktelen s csak az ad neki érdekességet, hogy a végén szerzőnk is megteszi a maga kirohanását a szocialisták ellen. A kötet második részét nemzetgazdasági értekezések töltik be és közöttük sorrendben első Gaál Jenő tanulmánya a társadalom gazdasági életének kibontakozásáról és rendjéről Nagyon jól tudjuk, hogy ily közgazdasági alapvető előadás nem nyújthat világrengető eredményeket, de azt meg lehet követelni a szerzőtől, hogy világosan és érthetően írjon és a német közgazdasági kompendiumoknak azokat az újabb kiadásait is elolvassa, amelyek harminc év óta jelentek meg. Az ősgazdálkodás történetére nézve ismétli a régi dajkameséket és egyáltalában nem értékesíti azokat a nagy eredményeket és pontos megfigyeléseket, melyeket a tudomány épen ebben az irányban tett. Az értekezés III. részében a címfelirat a következőket jelzi (108. 1.): III. A társadalom hatása az erkölcsök kialakulására. A nevelés mint a tradíciók átszármaztatója. A nevelés mint a szociális tevékenység tudományának lényege és fejlődésének vázlatos története.
Várakozással tekintettünk a fejezet tartalma elé, de úgy látszik, tévedés forog fenn, mert az előadó itt az iparról és kereskedelemről beszél és az erkölcsi nevelésnek híre-hamva sincs, Kárpótlásul azonban az előadó összehasonlításokat tesz a mezőgazdasági és az ipar-kereskedelmi osztály között és tekintettel a vendéglátó Gazdaszövetségre, a következő alapvető igazságokat állítja fel: „A középbirtokos osztály természetes vezetője, példája és oktatója az alsóbb rétegeknek. Ε mellett a mérsékelt (?!) demokratikus szellemű társadalmi és alkotmányos intézmények nemcsak anyagi, hanem munkabeli terheinek hordozója, amelyek napjának hevét és súlyát viseli. (Mi ez?!) Nehéz helyzetét csak odaadó, erőteljes igyekezet és az állam kellő kímélete mellett állhatja meg.” (104. 1.)
A nagybirtokosságról a következőképen elmélkedik: „A nagybirtokosságnak kell szolgáltatni azokat a munkaerőket, akik az ingyenes exponált helyeken nagy szolgálatokat vannak hivatva teljesíteni az államban és társadalomban. A nobile officiumokra a nagybirtok élvezői vannak elsősorban hivatva és kötelezve.” (104. 1.)
Mi nem tudunk arra esetet, — lehet, hogy az előadó igen — hogy valamelyik nagybirtokos ingyen viselt volna miniszteri, államtitkán, főispáni, sőt még képviselői állást is és hogy a nagy bankok igazgatóságában ők lemondtak volna valaha a tantièmekről.
392 Tovább olvasván a következő felkiáltás ötlik szemünkbe: „Jaj annak az országnak, ahol a nagybirtokosság mindenféle megkötések, például hitbizományok útján a nagy területeket magának biztosítani tudta ...”
.... Várakozással olvasunk tovább azon hiszemben, hogy az előadó pálcát tör a hitbizományok felett, de, sajnos, a mondat folytatódik.... „de ezen mindenképen kiváltságos pozícióért nem ad semmit, vagy nem ad eleget a társadalomnak”. (104. 1.)
Rendben van a dolog. Hazafias társadalomtudományi író szerint az arisztokrácia mindig teljesíti a hivatását és mindig nemcsak eleget, hanem sokat is ad a társadalomnak. A kereskedőkről és iparosokról már sokkal rosszabb véleménye van. „Az a tulajdonsága, hogy a békét kedveli, sokszor férfiatlan, jellemtelen opportunizmusra vezet. Nemzetközi hajlamai, melyeknél fogva a kereskedelmi intézmények és jog mindig egyöntetűek lesznek világszerte, nem csupán a fentartásra nem érdemes, hanem gyakran a becses nemzeti jellemvonásoknak elhomályosítását is előmozdítja.” (117. lap)
Erre a finom megjegyzésre egy szerény kérdéssel felelek. Hogy hangzottak volna ezek a tételek és megállapítások, ha a méltóságos úr ugyanezt a tárgyat a kereskedelmi és iparkamara meghívására, annak közgyűlési termében adta volna elő? Ezután Földes Béla előadása következik, melynek címe: a kapitalizmus jellege, előnyei és kinövései. Földes Béla szellemi rokona Gaál Jenőnek, mindketten olyanok, mint a Bourbonok, semmit sem tanulnak és semmit sem felejtenek. Az utolsó harminc év tudományos irodalma észrevétlenül suhant el felettük, de görcsösen ragaszkodnak mindenhez, ami harminc évvel ezelőtt közkeletű nézet volt. Mikor a kapitalizmus alapfogalmairól kell beszélni, Földes Béla ily kényelmes indokolással rázza le magáról a sok forrásmű elolvasásának kellemetlen terhét: „én eltekintek a szocialista irodalom fogalmi meghatározásától és azt a fogalmat adom, amely a tudomány igényének és álláspontjának minden tekintetben megfelel”. (123. lap). Ha a szocialista irodalom, mely pedig e tárgyból már néhány könyvtártermet megtölthet, nem létezik számára, legalább Werner Sombart alapvető kutatásait kellett volna figyelembe vennie. Az ily tudományos nonchalance más kérdésekben sincs helyén, de legkevésbbé indokolt akkor, midőn a kapitalizmusról van szó, tehát egy oly vitakérdésről, amelynek felvetése, napirenden tartása tisztán a szocializmus érdeme és amelyhez hozzászólni a szocialista irodalom tekintetbevétele nélkül egyáltalában nem is lehet. Helyszűke miatt kénytelen vagyok arról a hálás feladatról lemondani, hogy a cikket részletesen méltassam, csupán azt kívánom még kiemelni, hogyan vélekedik őméltósága az osztályharcról. „A szocialista világnézetből annyira kirí az osztályharc, hogy ezzel a társadalmi élet uralkodó csillagává a gyűlölet válik. Ennek hatása alatt a szocialisták a többi osztályok érdekeit minden áron letiporni készek, már pedig abban a nézetben éltem eddig és élek továbbra is, hogy a gyűlöletnek soha sincsen igaza.” (135. lap)
393 felvetődik a nagy probléma, az osztályharc és Földes Béla úgy állást irányában, hogy azt pur et simple a gyűlölettel azonosítja, melynek az ő hite szerint nem lehet sohasem igaza. Bármily nagy súlya is van oly lovagias és arisztokratikus országban, mint Magyarország, egy udvari tanácsos, egyetemi tanár és országgyűlési képviselő kijelentéseinek, mégis úgy hisszük, nem vétünk a gentlemanlike és a névbecsülés törvényei ellen, mikor ezt az indokolás nélküli kijelentést egy tudományos vitának eldöntésénél nem vehetjük figyelembe. Ezután Czettler Jenő értekezik a mezőgazdasági szociálpolitikáról és bejelenti, hogy a földmívelésügyi miniszter megbízásából már dolgozik egy rendszeres szociálpolitikai útmutatáson. Mindjárt értekezése elején azzal a felfedezéssel lep meg bennünket, hogy a kapitalizmus az egyéni hasznot tette a gazdasági élet vezető elvévé. (149. lap) A feudális nagybirtokosság természetesen, különösen jobbágyaival szemben mindig távol állt attól, hogy az egyéni hasznot kövesse és csak a közért élt! Kijelenti továbbá (149. lap), hogy a városok berendezkedése teljes ellentétben áll a falu kultúrájának nemzeti jellegével, holott aki már látott életében statisztikai könyvet, az tudja, hogy ami negyven év óta a magyarosodás terén történt, az kizárólag a városoknak köszönhető és a nemzetiségek főereje a mozdulatlan falusi parasztságban rejlik. Előadó rendkívül sokat foglalkozik a skandináv államok mezőgazdasági viszonyaival, s ezeket nemcsak ő, hanem más agrárius írók is folyton idézik tantételeiknek igazolására, holott a skandináv és finn példák mindenre alkalmasak, csak arra nem, hogy a magyar nagybirtokosság törekvéseinek igazolásául szolgáljanak. Mindeme államokban a parasztság kedvezőbb helyzete, a mezőgazdasági termelés magas foka, a szövetkezeti mozgalom intenzivitása csak arra vezethető vissza, hogy ezen országokban nincsen oly óriási nagybirtok, mint Magyarországon* és hiányzik az ország termőföldjének jelentékeny részét birtokában tartó nagy katholikus egyház és igen erős az ipar és kereskedelem.** Svédországban legerősebb a nagybirtok és épen ezért ez áll az összes skandináv államok között a legutolsó sorban. Azonkívül ezek az államok sokkal demokratikusabbak úgy politikai szervezet, mint közigazgatás tekintetében, mint Magyarország. De nem is tanácsos falra festeni azokat a skandináv és finn példákat, mert hiszen Dániában és Finnországban a parlamentnek több mint egy negyed része szocialista képviselőből áll.*** Ha Magyarországon is felszabadítják a kötött birtokot, szekularizálják az egyházi javakat, kiveszik a vármegyét a nemesség kezéből és tisztességes választójogot csinálnak, végül parcellázzák a nagybirtokokat, akkor Magyarország is hasonlítani fog a skandináv és finn államokhoz. Részletesen felsorolja azután az agrárius szociológiának unalomig ismert és ártalmatlan kuruzsló szereit. Ebben a felsorolásban csak * Huszadik Század, 1908. dec. Rácz Gyula cikke 449. 1. ** Stat. Jahrbuch für das Deutsche Reich, 1908. 16* (Internat. Übersichten.) *** Finnországban a szavazatok 40%-a szocialista jelöltre esett.
394 egy új dolog van, amellyel, úgy látszik a Franciaországból kikergetett apácákat és kongregációs nővéreket akarja kényelmesen elhelyezni, mert azt indítványozza (161. lap), hogy képeztessenek ki apácákat, akiknek hivatása lesz egyesével, kettesével a falukban megtelepedni, a falvak betegeit ápolni és megtanítani a „betegkoszt főzését”. Baross János Földmíveseink és a szociáldemokrácia címmel tart előadást, mely valamennyi között a legfelületesebb, legrosszhiszeműbb és legtudatlanabb. A legnagyobb könnyedséggel idézi Smith, Ricardo, Marx, Kautsky, David, Maltus tanait s az értekezés tartalmából nyilvánvalóan kitűnik, hogy ezen műveket vagy egyáltalában nem is látta, vagy csak harmad-, negyedrangú forrásokból, magyar újságcikkekből ismeri. Hogy nemcsak impressziókról, de tényekről is számoljunk be, felemlítjük a következő jellemző esetet. Baross János hallott valamit arról harangozni, hogy Marx felállította a Reservearmee fogalmát, t. i. azt, hogy a termelési válságok, a gépek terjedése és egyéb okok következtében a munkásság egy része kiszorul az ipari termelés köréből és alakul a munkanélküliek egy tartaléka (Reserve) mely egyre nagyobb lesz és egyre jobban nyomja az ipari munkásság bérét. Ez a Reserve a Baross János szemében rezervoárrá alakult át (170 lap) és alig hiszünk szemeinknek, mikor a következőket olvassuk: „Marx teóriája szerint a munkából, a termelésből kiszorított munkások ezrei, tehát mintegy rezervoart fognak képezni”, továbbá: „a munkások a munkásrezervoárok következtében a létminimum legalsó fokára szorulnak szükségletük kielégítése tekintetében”. Amit Ricardo és Marx viszonyáról ír az szinte hihetetlen és épen azért kénytelen vagyok itt az egészet szó szerint idézni: „Ricardo az ő irataiban mintegy pőrére vetkőztette az egoista embert és mondhatni légmentesített lombikban kísérletezik olyan emberekkel is, akiket nem vezet más, mint az önző magánérdek. Ezeknek a Ricardo-féle önző emberek számára készítette Marx az ő teóriáját. Hála istennek, minél kisebb tömege az ilyen embereknek szaladgál ezen a világon.” (177. lap).
Az ember nem tudja, felháborodjék-e vagy pedig nevessen. Az előadás szellemi színvonalára jellemző az is, hogy a válságok okait és lefolyását mint fejti ki ékes magyarsággal: „Ez az ipari verseny őrült galoppban rohan előre, mint sok nemzetgazda kifejti, jönnek a túlprodukciók, a raktári készítés, jönnek természetesen a krachok, a gazdasági válságok, melyeket csak azok tudnak kiállni, akik kapitálisban erősebbek. (170. lap). A gimnázium második osztályában már megbuktatnak tanulókat ily értelmetlen és magyartalan fogalmazásért. Magyarországon pedig agrárpolitikai tanszéket létesítenek számukra. De leghumorosabb része előadásának mégis az, mikor felfedezi, hogy a szocializmus az angol liberális gazdasági iskolának „logikus gy ermeke” (167. 1.). A tanfoly am egy másik előadója, Földes Béla viszont azt írja* a szocializmusról, hogy az az angol * Földes Béla Társadalmi 464. lap.
gazdaságtan II. kiadás, 1898. I. kt.
395 liberális közgazdaságtan „pártütő gyermeke« volt. Eldöntetlen ezek után a szörnyű kérdés, milyen is volt a gyermek: logikus vagy pártütő? Ezután Rényi József akarja megoldani a lucus a non lucendo problémáját és a magyar közigazgatás szociális feladatairól értekezik. Csendesen, zajtalanul, mint aki maga is érzi, „hogy a boszorkányokról, melyek nincsenek, említés minél kevesebb történjék”. Akik a humor iránt érzékkel bírnak, kielégítést fognak találni Geőcze Saroltának a népjóléti intézményekről tartott előadásában. Az előadónő felvonultatja az agrárius és klerikális népboldogítás összes műsorszámait, az egész soziales Flickwerk megjelenik a népjóléti mozi vásznán, kínos igyekezettel gyűjti össze a legjelentéktelenebb keresztény-szocialista egyesületet, a kongregációk minden legkisebb hajtását és nyúlványát is és buzgalmában odáig megy, hogy a jóléti intézmények között azt is felsorolja, hogy a szülő anyákról némely gyártelepen a gyáros felesége gondoskodik, Erzsébetfalván a katolikus nővédőegylet, Sárospatakon a Mária kongregáció asszonyosztályának tagjai segítik ki egymást ily alkalmakkor. (201. 1.) Amily igyekezetet fejt ki ez intézmények összeszedésében, ép oly következetességgel hallgatja el azt az óriási tevékenységet, melyet a szociáldemokrácia a népjóléti intézmények terén kifejtett, egyrészt azzal, hogy a törvényhozásokat ily intézmények létesítésére kényszerítette, másrészt pedig, úgy hogy a pozitív alkotásoknak egész sorával szolgálja az alsóbb néposztályok sorsának javítását. A brüsseli Maison du Peuple, a genti Vorruit, Berlin, Bécs, London, az összes nagyobb ipari városok munkásintézményei nem léteznek számára és mindössze csak annyit mond, hogy Sestóban (Olaszország) a szociáldemokrata községi elöljáróság községi mészárszéket, pékműhelyt és ingyen ambulatóriumot tart fenn. (207. 1.) A szokott frázisokkal mennydörög az alkoholizmus káros hatásai ellen, s megállapítja, hogy a népjólétnek és a népegészségnek, valamint a közerkölcsnek legnagyobb ellensége az alkohol. Ajánljuk tehát figyelmébe Meskó Pálnak későbbi előadását, mely legerősebben hadakozik amellett, hogy ennek a népölő szernek elárusításából származó hasznot a szövetkezetek szerezzék meg. A kötet harmadik része a szövetkezeti népbolondítás ismert szólamait gyűjti össze. Az agrárius szövetkezeti mozgalmat e szemle hasábjain már Dániel Arnold méltatta* és megállapításai oly kitűnőek, hogy most is minden változás nélkül fentarthatók. Bernát István ismerteti a szövetkezeti intézménynek elterjedését és előnyeit, természetesen szokás szerint elhallgatja azt, hogy külföldön a szövetkezeti eszme terjedését a szocialista munkásság mozdítja legjobban elő míg Budapesten, a Hangya által alapított és botrányairól niresse vált Háztartás című szövetkezet a legádázabb harcot folytatja a munkások önalapította szövetkezetei ellen. Természetesen a cikk nemcsak arról szól, hogy gazdaságilag mily haszna van a szövetkezetnek, hanem, hogy a magyar agrárius szövetkezeti szervezet mennyire emeli * A szövetkezetek és a parasztság 1907. Huszadik Század könyvtára, 25. szám.
396 tagjainak erkölcsi színvonalát. Bármily könnyű is volna ezen állításokat konkrét tények alapján megcáfolni, mégis célszerűbbnek tartjuk, ha De Pottere Brunónak alant részletesen ismertetendő könyvéből idézünk néhány megállapítást, amelyből kitűnik, hogy vélekednek a Hangya és az Országos Központi Hitelszövetkezet működéséről oly agráriusok, akik nem a szövetkezetnél levő nagyfizetésű állásokból élnek meg. De Pottere kimondja, hogy eddigi szövetkezeti akciónk igen egyoldalú. A vidéki szövetkezeti akciónak az ellenőrzése és irányítása rendkívül hiányos volt. (93. 1.) „Tisztán üzleti érdekeken kívül minden szövetkezet munkásságának nevelőleg kell hatni a szövetkezeti tagok mindegyikére. Nálunk, sajnos, ezt a hivatást a szövetkezetek alig észrevehető mértékben teljesítik.” (93. 1.) „Az Országos Központi Hitelszövetkezet eddigi irányadó működésének az volt a legfontosabb hibája, hogy a községi hitelszövetkezetekben soha mást, mint közönséges hitelintézetet nem látott, mely bizonyos eredménnyel járó pénzügyi munkássággal teljesen betölti hivatását.” (96. 1.)
Nyíltan felszólítja az Országos Központi Hitelszövetkezetet, melynek igazgatóságában pedig a szövetkezeti mozgalom előharcosai és Bernát István is helyet foglalnak, hogy vagy szakítson eddigi politikájával, vagy pedig engedje át a szövetkezeti ügy vezetését hivatottabb kezeknek. Rámutat arra is, hogy a minden áron való szövetkezeti gründolás (104. 1.) mily képtelen eredményekhez vezetett. Meskó Pál értekezik azután A szövetkezet a gyakorlati életben címmel. Az előadás azt a benyomást kelti, mintha azt nem katedrán, hanem hordón állva mondotta volna el, oly alacsony színvonalú, borízű kortesbeszéd ez az előadás, mely pl. a szocializmusról ily hangnemben beszél: „Mert ha ezek garázdálkodását összefont karokkal nézzük, a magyar nemzeti állam átváltozik egy nagy istállóvá, mely nem a magyar társadalom, hanem baromcsorda számára való.” (242. 1.)
Előadásának ama része a legélvezetesebb, melyben a fenti irodalmi színvonalon és hasonló tudományos érvek egész tömegével száll síkra amellett, hogy a szövetkezetek italméréssel foglalkozzanak. Azt akarja velük elhitetni, hogy „a szövetkezetek erkölcsi okokból és csak azért veszik fel üzletkörükbe az italmérést, hogy a szeszfogyasztást erkölcsi felügyelet alá hozzák és korlátozzák és hogy a korcsmai tivornyákat megszüntessék.” (250. 1.)
Ezt a frázist halljuk mindig, mikor a szeszadó felemeléséről, vagy pedig a szeszmonopóliumról van szó, szórói-szóra ez foglaltatott az 1888. évi italmérési egyedáruságot megállapító törvényjavaslat indokolásában is, de Magyarországon azóta az alkoholfogyasztás megháromszorozódott és a szeszadóból való évi bevétel 16 millió koronáról 120 millió koronára nőtt meg. Hogy mi az erkölcsi haszna az szövetkezeteknek, erről az előadó így tájékoztatta a tanfolyam hallgatóit: „A littkei plébános úr azt kérdezte egy szövetkezeti tagtól, hogy van-e valami erkölcsi haszna a szövetkezeti italméréseknek. „A bizony”, felelte a palóc atyafi, mert itt jobb a pálinka s ennélfogva nem mennek az emberek a korcsmába.” (250. 1.)
397 Az alkoholfogyasztás káros hatásaira nézve nem tesz különbsget, ha a parasztok nem a zsidó korcsmában, hanem a szövetkezet erkölcsi alapon álló boltjában isszák le magokat. Meskó ezzel szemben a szövetkezeti szeszkimérés erkölcsi haszna mellett érvel azon az alapon, hogy a szövetkezeti kimérőben senki sem ihatja le magát a sárga földig, mert a „kimérő szolgálati pragmatikájában van egy §, melynek értelmében az üzletvezető az asszonyokat értesíteni tartozik, ha sejti, hogy nagyobbszabású ivás van készülőben”. (250. 1.)
Ezzel az okfejtéssel a szövetkezetek mindjárt nyilvános házakat is állíthatnának fel, mert hiszen ez is oly jövedelmező, mint az italmérés, a közegészségügyi és közerkölcsi szempontokat jobban érvényesíthetnék, mint a magánvállalkozók, s azonkívül itt is lehetne a szolgálati pragmatikába oly pontot felvenni, hogy az üzletvezető köteles az asszonyokat értesíteni, ha nős emberek lépik át a ház küszöbét. Végül felfedezi azt a meglepő igazságot, hogy még a diadalmas sztrájkokkal sem ér a munkásság semmit, mert ha 100%-al emeli is a bérét, de egyúttal megdrágítja nem 100, hanem 200%-al a saját megélhetését (240. 1.). Ezek szerint minden diadalmas sztrájk után valóságos éhhalálnak kellene a munkások között kitörni. Az értekezések sorát Molnár István előadása zárja be, melyben a t a n í t ó s á g f e l a d a t á r ó l é r t e k e z i k a me ző g a z d a s á g t e r é n . Az egyedüli értekezés, amely valóban szociális, komoly jellegű, minden kirohanástól mentes, semmiféle népbolondító célzata nincs, hanem hasznos útmutatásokat nyújt a tanítóknak arra nézve, hogyan tanítsák a parasztságot észszerű gazdálkodási módra, a mezőgazdasági technika vívmányainak felhasználására, a termények kezelésére stb. Sok tökéletlensége van ennek az előadásnak is, de mellőzzük ezeknek megemlítését, oly üdítőleg hat a tendenciózus és tudatlan előadások tömege után ez a rövid értekezés. De Pottere Brunó. Magyar szociális agrárpolitika. Budapest. Pátria. 1909. Ára 4 K. 223. lap.
II.
Mióta Károlyi Sándor gróf kiadta a jelszót, hogy Magyarország legyen a magyaroké, a fajmagyar írók egész sorozata küzd azért, hogy ezt az országot a kétségtelen leszármazású magyaroknak megtartsa. Gróf Zselénszki, Rubinek, Laehne, Meskó, Löherer, Czettler, Köffler, Schandl, Bernolak, Paikert, Matlakovszki, Földes Béla, Milhoffer stb. sorához csatlakozik most De Pottere Brunó is a magyar szociális agrárpolitikáról írt könyvével. Bernát István írt hozzá előszót, amelyben a könyv egyedüli hibájául azt rójja fel, hogy a szerző nagyon idealista gondolkodású. Lássuk, mint fest az agráriusok szociálpolitikája ideális köntösben. Az első fejezet a szocialista-párt elleni kirohanással kezdődik, Ismét halljuk azt a tételt, melyet magok a vérbeli agráriusok sem hisznek el már, hogy minden munkásmozgalomnak, minden szociális forrongásnak az az oka, hogy néhány agitátor pénzhez akar jutni és ezért rendezi a zavargásokat. Ezen helyes kiindulási alapon állva, szerző hozzálát egy gazdasági programm felállításához a mezőgazdasági
398 munkások és cselédek részére. Beszélvén az egyenlőtlen birtokelosztásról, egy árva szóval sem emlékezik meg arról az aránytalanságról, mely a nagybirtok és kisbirtok között van, melyet Porszem,* valamint a földmívelésügyi minisztérium is kénytelenek voltak beismerni,** hanem a bajokat arra igyekszik visszavezetni, hogy a föld a kisbirtokosok között van aránytalanul megosztva, t. i., hogy pl. a 10 holdas kisbirtokosok a termőterületnek aránylag nagyobb részét bírják, mint az 1—2 holdasok. (17. 1.) Ugyanezt a nézetet fejtegeti Molnár István is abban a könyvben, amelyet harmadsorban fogunk ismertetni. Azt is ritka leleményességgel fejti ki szerző, hogy a készpénzbeli munkabérek emelkedése mennyire veszedelmes nemcsak a gazdára, hanem a mezőgazdasági munkásokra is és ezért felállítja a mezőgazdasági politika kopernikusi sarktételét: „Nem a készpénzben fizetendő munkabér tovább emelésével, hanem más, nem a gazda úgyis gyenge forgó tőkéjét igénybe vevő intézkedésekkel és eszközökkel kell iparkodnunk a mezőgazdasági munkásság nagyobb támogatását és ez által az eddiginél jobb megélhetését biztosítani.” (21. 1.)
Ezután a szerző sorra felvonultatja az agrár kuruzslóművészet részben ártalmatlan, részben a nagybirtoknak hasznos orvosszereit, melyek a munkabéremelkedés rémét hivatvák elűzni. Ilyenek, hogy az állam nyújtson segédkezet ahhoz, hogy a kisparasztok és munkások állatokat szerezhessenek be. A kormány segítségével minden egyes községben nemes baromfitelepeket kell felállítani. (26. 1.) Ugyancsak kormánysegítséggel a kender- és len-, valamint a dohánytermesztést kell felkarolni. Nemkülönben kormánysegítséggel kell a téli háziipar terjesztésére lépéseket tenni. Szintén kormánysegítséggel árúforgalmi és földbérleti szövetkezeteket kell alkotni úgy azonban, hogy a földbérlő-szövetkezeteknek a vezetője annak a földesúrnak a gazdatisztje legyen, akitől a földeket bérbeveszik. (41. 1.) Községi munkásházakat kell, természetesen ismét kormánytámogatással építeni stb. Természetes dolog, hogy az itt felsorolt eszközök nem teljesen haszontalanok és hogy céltudatos, demokratikus birtokpolitika mellett mint harmad- és negyedrangú rendszabályok igen hasznos szerepet tölthetnek be, de mindenesetre jellemző, hogy a magyar agrárizmus annyira hozzászokott, hogy az állam tartsa ki, hogy már egyáltalában nem tud szociális akciót elképzelni, amely nem a kormány jóindulatából és állami pénzekből történik meg. Szerző egy árva szót sem szól a birtokmegoszlás általános egyenlőtlenségéről, az állami, községi és egyházi adóteher nyomasztó voltáról és egyáltalában nem akar tudni róla, hogy a kötött birtok felszabadítása, a papi vagyon szekularizálása, a progresszív földadó, a tisztességes közigazgatás, az egyházi adózás rendezése, a mezőgazdasági munkások egyesülési jogának liberális szabályozása nélkül a magyar földkérdést megoldani lehetetlen. Ezeknek a problémáknak, melyek már erősen foglalkoztatják a közvéleményt, még a nevét sem meri említeni. Érzi ő maga is, hogy az általa tervezett szociális foltozó munka * Akié a föld, azé az ország. 1908. 44—65. II. ** Különösen a telepítési törvényjavaslat indokolásában.
399 bizonyos gyökeres átalakulások nélkül nem fog eredményre vezetni azért az átalakulásnak feltételeit nem azon az utakon keresi, amelyeket előbb megjelöltünk, hanem erre nézve négy irányt jelöl meg. 1 A gazdatársadalom szervezkedése a mezőgazdasági munkások és zsellérek bevonásával, 2. a szövetkezeti akció, 3. az érdekképviselet szervezése a birtokosság és a munkások részére, 4. a mezőgazdasági közigazgatás reformja. A gazda társadalmi szervezkedése alatt szerző az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek, a Magyar Gazdaszövetségnek államosítását és a parasztságnak a nagybirtokosság érdekképviseleteibe hatósági presszióval való beterelését érti. Ennek elérésére pl. fel kell szólítani az összes községi gazdaköröket és szövetkezeteket, hogy a Magyar Gazdaszövetség kötelékébe belépjenek. Ez a felszólítás ne történjék „mint eddig csak átiratilag, hanem adjunk neki kellő nyomatékot az által, hogy illető és befolyásos egyének útján magunk lépjünk úgy a községi testületekkel, mint azok központjaival személyes összeköttetésbe”. (72. 1.)
A szerző itt leplezetlenül céloz a hivatalos presszió alkalmazására, de aki előtt ez a kifejezés még nem világos, az teljesen tisztába jöhet az intenciókkal néhány sorral lejebb, ahol a községekre akarja kivetni hálóját. Szóról-szóra a következőkel mondja: „Ezért egy szinte kifogyhatatlan forráshoz kell nyúlnunk, mely egyszer felnyitva, a Gazdaszövetség függetlenségének és jellegének sérelme nélkül is és bőségesen és állandóan táplálná a Gazdaszövetség pénztárát. Ezen forrás alatt értjük az ország tízezer községét, amelyek mint ilyenek szintén autonóm testületek és melyekre nézve csakugyan nem volna elviselhetetlen teher két értékes folyóirat ellenében a Szövetség évi 12 koronás tagdíja. Azt hisszük, hogy ha a Gazdaszövetség jelenlegi nagyérdemű elnöke ezen elnöki minőségében, vagy a földmívelésügyi miniszter az ezirányú taggyűjtés élére áll és a vidéki hatóságokat a Gazdaszövetség nagyfontosságú hivatására csak leiratilag is figyelmezteti, ennek kétségtelenül meg l e s z az az eredménye, hogy a legközelebbi tíz év alatt a Gazdaszövetség taglétszáma évente 1000 taggal szaporodik.” (72. l.)
Épúgy jöhetnek mint a községek, a községi és felekezeti iskolák tekintetbe és itt bár nem mondja ki, de valószínűleg számít a közoktatásügyi minisztériumnak „leirati” támogatására is. Be akarja vonni a Magyar Gazdaszövetség keretébe a már meglevő kisbirtokos és parasztegyesületeket, melyek iránt nem viseltetik rokonszenvvel. Ezekben az egyesületekben t. i. már erősen kifejlődött az osztálytudat és nem hajlandók magukat a nagybirtokosok pórázán vezettetni. így a Délvidéki Földmívelők Gazdasági Egyesülete (főleg sváb parasztok a tagjai) a progresszív földadó mellett nyilatkozott. Szerző ezután tovább folytatja a szervezés munkájának vázlatát a vármegyei gazdasági egyesületek fejlesztését és kiépítését indítványozza, természetesen ismét államsegéllyel. De legérdekesebb tervezgetésének az a része, midőn kiszámítja, hogy ezen programra keresztülviteléhez hány új állás vagy hivatal létesítésére van szükség. Erre nézve a következő tervvel áll elő:
400 1. Minden vármegyei gazdasági egyesület öt szakosztályból álljon. Ε szakosztályok mindegyikének külön fizetett referensre van szüksége az irodai személyzeten kívül. (77. 1.) 2. Minden egyes főszolgabírói hivatalhoz egy járási mezőgazdasági referens nevezendő ki. (78. 1.) 3. Minden gazdakörhöz fizetett ügyvivők választandók. (77. 1.) 4. Azonkívül minden község, melynek anyagi ereje megengedi, szintén alkalmazzon mezőgazdasági referenst. (151. 1.) 5. végül a vármegyei központokban is létesítendő több mezőgazdasági referensi állás. (151. 1.) Bár a nagybirtok kitartottjainak száma most is légió és 1906-tól 1909-ig 50.000 emberrel növekedett az állami alkalmazottak száma, mégis meg kell hogy lepje az embert az a rekord, amelyet De Pottere Brunó a hivatalcsinálás terén elér. Ha tervei megvalósulnának, tényleg 30—40.000 újabb emberből álló fegyelmezett, osztálytudatos csapat védelmezné az egész országban a legfélreesőbb faluban is a nagybirtok érdekeit. A második eszköz a szövetkezeti akció általánosítása. Hogy szerző a magyar szövetkezeti akció világraszóló eredményeiről mily nézetben van, azt már cikkem I. részében Bernát István előadásának taglalásakor kifejtettem. Decentralizációt és hatáskörelválasztást sürget, háromfokozatú árúforgalmi és hitelszövetkezeteket és ismét felmerül a biztató ábránd, hogy eme komplikált szervezet keretében ismét lehetne néhány ezer új állást szervezni agrárius érdekképviseleti alkalmazottak részére. A mezőgazdasági érdekképviselet című fejezetben szerző hosszasan foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy az agrárius érdekek előmozdítására van-e szükség mezőgazdasági kamarákra és hogy a kamarai intézménynek területi alapja a megye, vagy pedig több megyére kiterjedő kerület legyen? A mezőgazdasági kamarákról Bernát István és Rubinek Gyula még tavaly javaslatot készítettek, mellyel részletesebben más helyütt foglalkoztam.* Itt csak annyit akarok megjegyezni, hogy a kamara adóztatási joga kiterjedt volna a legszegényebb zsellérre is, de a szavazati jog cenzuson alapulna és a szavazás a földadó nagysága szerint történnék úgy, hogy minden kamarában 2—3 nagybirtokos majorizálhatná az összes szavazatokat. Az agráriusok körében ez a javaslat vegyes érzelmeket keltett, sokan féltek attól, hogy az új intézmény minden kímélet dacára mégis csak fog valamelyes terhet a gazdákra hárítani, de meg attól is tartottak, hogy a kamarai választások által mobilizált parasztság túlságosan érdeklődni fog a kamarai élet iránt. Ezért vagy a kamarai rendszer teljes elvetését kérték, vagy pedig a vármegyei gazdasági egyleteket akarták kamarákká átszervezni, mert attól félnek, hogy a kerületi rendszer által elvesztik befolyásukat a vármegyében, „mely megyei rendszer közismert óriási hibái dacára, úgy a múltban, mint a jövőben a birtokosság leghatalmasabb védbástyájának fog bizonyulni”. (132. lap) Szerző, aki a kerületi rendszer híve, ez aggodalmak eloszlatására Klassenwahlrecht-et ajánl ismert porosz minta szerint. (135. lap). * Pester Lloyd, 1908. júl. 5. Die landwirtschaftlichen Kammern.
401 Mikor azt vizsgáljuk meg, miképp akarja bevinni a mezőgazdasági munkásokat is az agrárius érdekképviseleti intézményekbe, akkor rájövünk, hogy ezt csak elvben tervezi, és nem rögtönösen. A munkásságot még nem tartja elég éretnek arra, hogy az érdekképviseletben rögtön résztvehessen és amint mondja: „a mezőgazdasági munkáskamarák létesítése időpontját úgy határoz hatjuk meg hogy ez csak akkor következhetik be, ha már sikerült a munkásság józanabb részét a mai rendkívül káros vezetés alól felszabadítani és a munkaadó birtokossággal az annyira kívánatos közös érdekazonosságba hozni”. Amíg ez meg nem történik, „a mezőgazdasági munkások érdekképviselete valósággal a trójai faló áruló szerepét vinné”. 142. lap).
A mezőgazdasági közigazgatás reformjára vonatkozó nézeteit már ismertettük. Az óriási tömegű hivatalszaporítás terhét úgy akarja fedezni, hogy egyrészt állami évi három millió korona hozzájárulásra számít, a többi kiadásokat pedig községi és törvényhatósági pótadók útján fogná beszedetni. (153. 1.) Így akarja egy „idealista” szociálpolitikai író a magyar közigazgatás ezer baját megszüntetni. Könyvének további része a középbirtokosság feladatairól szól. Ezen fejezet bevezető lapján a következőket olvassuk: „Hazai gazdasági munkásaink és cselédjeink, egyes vidékektől eltekintve, a mezőgazdasági munkában ismeretesek hanyagságukról, megbízhatatlanságukról és engedetlenségükről.” (168. lap).
Emlékezetében van még mindenkinek, hogy mikor Lengyel Menyhért és Bródy Sándor a magyar falu életét tárgyaló darabjaikban kedvezőtlen világításban mutatták be a falu egynémely szereplő személyét, az egész reakciós sajtó hazaárulást kiabált, megmozdultak az összes klerikális egyesületek, sőt még a városi közgyűlések is hoztak határozatokat. Maga Bernát István Szövetkezés című lapjának hasábjain, mely állítólag azért kap szubvenciót a kormánytól, hogy a szövetkezeti eszmét propagálja, gyűlöletes és rosszhiszemű támadásokat intézett e darabok tartalma és szerzői ellen és ugyanennek a Bernát Istvánnak, valamint az egész agrárius sajtónak nincs egy tiltakozó szava sem az ellen, amikor De Pottere Brunó úr, akinek ősei valószínűleg Árpáddal együtt jöttek be, mond ki ily megbecstelenítő, lealázó ítéletet öt millió magyar emberről és Bernát István meg előszót ír ehhez a könyvhöz, a szerzőt idealistának nevezvén. Beigazolódnak itt is az írás szavai, hogy aki a hatalmasokat szolgálja, annak minden szabad. Szerző konstatálván azt, hogy a középbirtokos nemesség eddig nem felelt meg államfentartói hivatásának, több mint 30 oldalon át egy képzeleti képet fest arról, milyennek kell lenni az ideális földbirtokosnak, s elmondja Tengeleghy Mihály működésének történetét. Ez a kiváló férfiú, átvévén apjától elhanyagolt gazdálkodását, három év alatt paradicsommá változtatta faluját, megvalósította az összes népjóléti intézményeket, kifüstölte a zsidókat mértföldnyi távolságban, sőt még a nemzetiségi kérdést is megoldotta. Maga Tengeleghy mintaaz eszményi gazdának. Reggeltől estig dolgozik, naponta 24 óránál többet, nemcsak a saját ügyeit látja el hihetetlen szorgalommal és
402 lelkiismeretességgel, de a falu minden egyes emberének ügyét-baját. Leszáll a nép körébe, résztvesz annak minden bajaiban és nemcsak gazdasági, de erkölcsi tekintetben is teljesen átalakítja a falu népét. Mióta boldogult Boross Mihály megírta Boldogháza történetét, azóta nem találkoztunk a parasztfogás irodalma terén ily terjedelmes kísérlettel, mely elakarja hitetni, hogy pusztán egy embernek a jóindulata, becsületessége és szakértelme folytán ezreknek a sorsa máról-holnapra megváltozhatik, akárcsak a mesében. Jókai kedves regényalakjai, Berend Iván, Zárkány Napoleon, gróf Szentirmay Rudolf stb. jelennek meg szemeink előtt, de kétségtelen, hogy egy sincs olyan legény a talpán, mint Tengeleghy Mihály. Csak az zavar meg bennünket az elolvasás előidézte emelkedett hangulatban, hogy ez a mesebeli Tengeleghy Mihály is minden légzésével igénybe veszi a földművelésügyi minisztérium szubvencióját. Hogy az ilyen nemes Tengeleghy Mihályok fikciójára szociálpolitikát alapítani nem lehet, azt igen friss és érdekes példával igazolja dr. Dimitrie Jonescunak most megjelent könyve Románia agrárviszonyairól.* Elmondja, hogy az 1907. évi szörnyű agrárlázadás után a kormány kénytelen volt a forrongás lecsillapítása végett nem De Pottere-féle javaslatokkal, hanem lényegbe vágó agrárreformokkal a parlament elé lépni. Ezen javaslatok között volt olyan is, mely szerint a község lakosainak a kívánságára a községbeli nagybirtokos köteles közlegelő céljaira területének egy bizonyos meghatározott részét (300 ha-n felül 1/8 részét) — természetesen nem ingyen, sőt nem is olcsón — átengedni. A nagybirtok mindent elkövetett, hogy ezen javaslat törvénnyé váltát megakadályozza, azt mondták, a kényszerkisajátítási jog törvénybe iktatása az alkotmány által biztosított alapjogok megsértése, s a nagybirtokosság saját magától is hajlandó megtenni mindazt, amit a törvény követel. A javaslatot levették a napirendről, miután az összes pártok az ország színe előtt kötelezettséget vállaltak arra nézve, hogy a nagybirtokosoknál 1908. márc. l-ig keresztül viszik, hogy a szükséges földeket átengedik. Mihelyt azonban ä fenyegető veszély elmúlt, ezek többé semmi engedményre nem voltak hajlandók és a kormány 1908 őszén ismét kénytelen volt azzal a gondolattal foglalkozni, hogy a visszavont javaslatot beterjeszti. Pedig a román földbirtokosok között is van nemesebben érző kebel, ezek között is van néhány Tengeleghy Mihály (ha ugyan nem hazaárulás a románokat a magyarokkal bármiképen összehasonlítani), de az osztályönzés mindig erősebb néhány ember humánus érzésénél. Végül a szerzőnek még egy megjegyzését kell itt leszögezni. „Helyes mérlegelés mellett sem a kereskedelmi, sem a közoktatásügyi, hanem jó hosszú időre majdnem kizárólag a földmivelésügyi tárca az, mely oly sürgős és nagyszabású állami beruházásokat igényel, melyek mellett a többi tárcák ily irányú igényeinek legalább 5—10 évre háttérbe kell szorulniok.” (219. lap)
Szóval nem akar mást a szerző, mint hogy amíg a nagybirtokosok minden kívánsága kielégítve nincsen, az állam ne adjon ki semmit * Die Agrarverfassung Rumäniens etc Schmöller-Sering: ForschungenHeft 136. füzet 126. 1.
403 kereskedelmi és közoktatásügyi célokra, ne építsen utakat, engedje át végpusztulásnnak az államvasutakat, a külkereskedelem fejlesztését s az ipar megteremtését hagyja abba, ne építsen iskolákat, hadd menjenek a gyerekek olcsó bérért iskola helyett a földesúrhoz mezei munkára, hanem teremtsenek 40.000 állást agrárius zsoldosok részére, hogy minden kisbirtokos és mezőgazdasági munkás háta megett álljon jól fizetett ellenőr, fizessék ki a földbirtokosok minden adósságát stb. stb. A szerző nagyon jól tudhatná, hogy az a körülmény, mert valamely állami kiadás a kereskedelmi vagy közoktatásügyi tárca keretében számoltad el, még nem jelenti azt, hogy ez a kiadás nincs a nagybirtok érdekében. Az utak és vasutak építése oly országban, ahol a lakosság 67%-a földművelő, elsősorban az agráriusok érdekeit szolgálja, az államvasutak kedvezőtlen üzleteredménye főleg azon titkos vagy nyílt kedvezményekre vezethető vissza, melyeket az agráriusok kapnak. A balatoni vasutat is több mint 10 millió költséggel néhány nagybirtokos felsegítésére építtette ki az állam. A közoktatásügyi tárca összes kiadásai is oly iskolai rendszer fentartására szolgálnak, melynek főcélja a nagybirtokosság uralmára nézve kedvező eszméket a serdülő gyermekekbe belenevelni. Egész közoktatásügyi költségvetésünk rendkívül szegényes és szűkreszabott, csupán egy tétel van benne, melyet el lehetne engedni és ez az egyházaknak és felekezeti iskoláknak adott államsegély. De ismerve a szerző valláserkölcsi alapelveit, biztosra vesszük, hogy minden tételt törölni fog ugyan a közoktatásügyi költségvetésből, de ezt az egyet meg fogja hagyni. Íme így fest egy agrár-szociálpolitikus, aki idealista vizekre tévedt! III.
Gróf Károlyi Sándor szobrának Tizenkét év a Magyar Gazdaszövetség történetéből. 1896— leleplezése alkalmából a Magyar Gazda1908. Bpest. Pátria r. t. 5 Κ 3351. szövetség külön kötetben számolt be tizenkét évi munkásságáról. Ez a beszámoló nagyarányú és a gazdasági politika minden ágára kiterjedő munkásságról tesz bizonyságot. Ha az előbbi két könyv a parasztfogásnak főleg az elméletét igyekszik nyugtázni, ez a kötet az elméleten kívül a parasztfogásnak gyakorlati kompendiuma is. Új eszmét, mellyel eddigi fejtegetésünkben ne foglalkoztunk volna, nem találtunk e könyvben és így főleg arra szorítkozunk, hogy néhány szemelvényt mutassunk be a kötet tartalmából. Mindjárt Bernát Istvánnak bevezető cikkében megragadja figyelmünket a történelmi fejlődésnek vázlata, melyből látjuk, hogy a Magyar Gazdaszövetség megalakulása alkalmával nem igen dicsekedhetett a kormány jóindulatával és néhány év beletelt, míg végre 1899 után a Széli-kormány az állam gazdaságpolitikáját teljesen azonosította a Magyar Gazdaszövetség érdekeivel. Ez a tény megfelel a valóságnak, de nem lehet belőle oly következtetést levonni, mintha lett volna idő Magyarországon, amikor a nagybirtok üldözéseknek volt kitéve, vagy amikor a nagybirtokosok érdekeit akár a törvényhozás, akár a közigazgatás elhanyagolta vagy megsértette volna. A szabadelvűpárti
404 kormányok idején a nagybirtok épúgy uralkodott a magyar államban, mint most, de az uralomban kénytelen volt osztozni a volt szabadelvű párt hivatásos és üzleti politikusainak egy csekély csoportjával. Mint azt más helyen kifejtettem,* a nagybirtok egyeduralomra vágyódván, megindította ezen csoport ellen a harcot és a harcnak kiinduló pontja és főhadiszállása előbb az O. M. G. E., majd később az egyenesen e célra alapított Magyar Gazdaszövetség volt. Ezért 1899-ig a kormány nem igen rajongott a túlzó agrárszervezetekért, de apró szekatúrákon kívül nem mert ellenök fellépni, s az utóbbiak sem voltak tragikusak és távolról sem hasonlíthatók ahhoz a bánásmódhoz, melyet ma a munkásszervezetekkel szemben bármely hatóság tanúsít, akárhogy igyekeznék is Bernát István az agráriusoknak az üldözött ártatlanság rokonszenves szerepét biztosítani. Minden áron védekezik azon vád ellen, mintha az agrárius mozgalom külföldi példák után indulna és az ismert recept szerint igyekszik bebizonyítani, hogy a Magyar Gazdaszövetség egy sui generis nemzeti intézmény és ez álláspont védelmében még azt is képes állítani, hogy a Szövetség megalkotásakor nem volt tudomásuk arról, ami Németországban főleg a Bund der Landwirte körül történt. (11. I.) Eltekintve attól, hogy inkább a tudatlanság és tájékozatlanság, mint az utánzás vádját akarja magára venni, ez az állítás az igazságnak sem felel meg, mert G. Ruhland utána következő cikkében kifejti, hogy a Bund der Landwirte 1895-ben őt küldte ki Bécsbe és Budapestre azon célból, hogy a Bund képviseletében az osztrák és magyar agráriusokkal érintkezésbe lépjen és sikerült is neki ez érintkezést megteremteni. (31. 1.) A Magyar Gazdaszövetség pedig, amely pedig a Bund der Landwirte alapszabályainak néhány pontját csaknem szóról-szóra átvette, 1896-ban alakult meg. Hogy a Magyar Gazdaszövetség áldásos hatásáról mindenkinek fogalma legyen, a szerző a következő eredményre hivatkozik, amelyet tisztán a Szövetségnek vindikál: „1895. augusztus havában a budapesti piacon a búza átlagos ára métermázsánkint Κ 13.60 volt, ellenben az Úrnak 1908-ik esztendejében, szeptember hó 15-én midőn e sorokat írjuk, a budapesti tőzsdén a búza ára 23.— korona körül mozog.” (13 1.) Hozzátehetjük, hogy 1909. július végén a búza ára 28.— korona és ez év folyamán több ízben elérte a 30.— koronát. Nem tudjuk, hogy az „Úr” mily szemmel nézi a gabonauzsorások dolgát, de kívánatos lenne, hogy a beszámoló e részét minél szélesebb körökben olvassák, hogy mindenki tudja azt, kinek köszönhető a mai elviselhetetlen drágaság. G. Ruhland cikkében a következő rész nyeri meg figyelmünket: „A külföldi földművesek nem tekinthetők a hazai őstermelők ellenségeiül. A földművesek igazi ellensége és pedig minden országban egyformán az üzérkedő tőke. Ezzel a bajjal csak úgy végezhetünk alaposan, ha minden művelt állam földbirtokosainak képviselete . . . a harcot a közveszélyes tőkezsarnokság ellen az egész művelt világban minden vonalon egyszerre és közös terv szerint megindítjuk.” (30. lap) * Vámterület és osztályharc c. tanulmányomban és a Huszadik Század 1908. dec. számában.
405 Mi ez ha nem a nemzetköziség és osztályharc proklamálása? Az idegen kéz ellen menydörög egy fajmagyar, akit Löherernek hívnak A legerélyesebb hangon tiltakozik az Oroszországból, Angliából és Romániából ideszakadt élősdi és megbízhatatlan elemek földvásárlása ellen és természetesen nincs kifogása a Hohenlohek es Zselénszkiek óriási birtokszerzése ellen. Vantsó Gyula cikkéből megtudjuk (107. lap), hogy Magyarország egyik legkiválóbb jogásza Polónyi Géza volt. Ugyancsak ő akarja velünk elhitetni, hogy „ „a Magyar Gazdaszövetségnek egyik legfőbb célja a kartellek és trösztök ellen folytatott küzdelem, mint legfőbb védelmi eszközt a köztudatot akarja felhasználni az árak illetéktelen szabályozóival szemben. Tudvalevő dolog, hogy a kiszipolyozás művészetének egyik legfőbb feltétele a kiszipolyozott szellemi korlátoltságában rejlik.” (114. lap)
Csak akkor fogunk az eljárás önzetlen voltáról meggyőződni, ha a Gazdaszövetség a kiszipolyozottakat a gabona- és munkabéruzsora lényegéről is felvilágosítja. Kolosváryné Korányi Ilona a Magyar Gazdaszövetség szociális kurzusain 1904 óta megtartott előadásokat ismerteti. Ez előadások tartalma és az előadók személye többnyire azonos azzal, amit már az első kötet megbeszélésénél ismertettünk. Csak mint kuriózumot kell megjegyeznünk, hogy Cserny Károly az angolok indiai uralmáról írva úgy tájékoztatta hallgatóit, hogy „Anglia minden erőszak nélkül, békés és egyöntetű haladás szellemében kormányozza ezt az országot”. (160 1.) Kolosváry Lajosné Shaftesbury lordról tartott előadásában azon meglepő felfedezést teszi, hogy a magyar nép arisztokratikus felfogású és ez „bizonyos befolyást biztosít az úri rendnek, ha az nem ereszti ki kezéből a vezetést”. (169. lap) Szilassy Zoltán szerint Angliában a mezőgazdaságot a szocializmus tette tönkre (173. 1.), holott tudvalevő dolog, hogy Angliában a szocializmus a mezőgazdasági munkások között egyáltalában nem fejlődött ki. A protestáns Bernát István kétségbeejtő képet rajzol Franciaország erkölcsi romlásáról, melynek oka szerinte az, hogy a franciák „kiűzték a vallást az iskolákból és a szerzeteseket a kolostorokból”. (180 1.) Úgy tudjuk, hogy Bernát István francia hitsorsosai nem veszik oly tragikusan az egyházpolitikai törvényeket, mint ő, sőt túlnyomóan helyeslik, mert a kongregáció túlkapásai nemcsak az államot, hanem a francia protestánsok lelkiismereti szabadságát és birtokállományát is veszélyeztették. Molnár István cikkében a következő rész ragadja meg figyelmünket. Felhívja közös munkára a lelkészkedő papságot, mely „a nyáj legeltetésére nyervén isteni küldetését, ennek foganatosításával kapcsolatosan a legelő rendbentartására is szinte önkénytelenül kötelezettséget vállalt. Jó legeltetés jó legelőt feltételez. (230. lap)
A Széchényi-Szövetség alakulásáról szóló cikkben el vagyon mondva, hogy a szövetség célja a magyar faj felsőbbségének megtartása és főkép azon elv megvalósítása, hogy Magyarország a magyaroké. Eme szélső soviniszta politika megvalósítására a követ-
406 kező fajmagyarok vállalkoztak: Schandl Károly, Czettler Jenő, Warhanek Ferenc, Bieber József, Rubinek István, Both Dezső, Friedl István, Bernolák Nándor, Gallé Tivadar, Marschall Ferenc, Fulmer János, Hronyecz Antal, Máté-Tóth Jenő, Paulovics Béla és Zichy Róbert gróf. Valóban kíváncsiak vagyunk, mit érez bensejében a magyar nemzeti géniusz, amikor ezt a névsort elolvassa? Végül még csak Molnár Istvánnak arra a megjegyzésére kívánjuk ismét felhívni a figyelmet, melyet előzőleg már ismertettünk, melyben kisüti, hogy az adóaránytalanság csak a kisbirtokosok között áll fenn. „Megszűnik végre az a kiáltó igazságtalanság, hogy egy-két holdas, házas kisgazda annyi adót fizessen, mint a tízholdas.” (267. lap) De hogy a tízezer holdas gazda is majdnem ugyanannyi adót fizet (II. oszt. ker. adó), azt szerényen elhallgatja. Mint a kötet specialitását meg kell említenünk azt a hangot, amelyben gróf Károlyi Sándor emléke az egész kötetben részesül. Azt megtudjuk érteni, hogy a Magyar Gazdaszövetség hálával viseltetik alapítói iránt, de a hálanyilvánításnak is szab a jó ízlés és a józan ész bizonyos határokat. Abban a cikkben pedig, melyet Emődy József írt gróf Károlyi Sándorról, szinte tombol az ízléstelenség. Kossuth Lajosnak és Jókai Mórnak még nincs szobra Budapesten, Károlyi Sándornak pedig már igen, mert reakciós társadalmakban nem az a legnagyobb ember, aki a hazának, hanem aki az osztályuralomnak teszi a legnagyobb szolgálatot. Emődy nem emlékbeszédet mond, hanem valósággal misét celebrál az elhunyt gróf emlékére, elmondva csodatetteit és működésének bűvös eredményeit épenúgy, ahogy az új testamentum Jézus csodatetteit beszéli el és tekintve azt a fegyvertársi viszonyt, mely az egyház és a nagybirtok között fenforog, még megfogjuk érni, hogy Károlyi Sándort szentté, vagy legalább is boldoggá fogják avatni. A beszédben ily kitételek vannak: „Szeme delejes szikrákat szórt a hallgatóság felé.” „Ez a szempár villamos akkumulátor volt, mely ellenállhatatlan erővel továbbította a teremtő enerzsiát.” „Az alig középtermetű vézna alak egy szempillantás alatt nagyra nőtt, oly szerfelett nagyra, mint amily nagyok valaha a próféták lehettek.” (37. lap) „Az emberek félkörben szorosan köréje ültek és lesték az igéket. Hasonló figyelemmel hallgathatták Ephezusban a száz éves János evangélistának három szóban foglalt intelmét.” (40. lap)
A cikkek folyamán ugyan kiderül, hogy gróf Károlyi Sándor óriási vagyonához képest igen csekély mértékben járult hozzá az általa alapított intézménynek anyagi terhéhez és főleg a szegény nép felsegítéséhez. Kitűnik az is, hogy még magyarul sem tudott, de mondja mentségére életrajzírója — „nem a germanizmus tette idegenszerűvé beszédjét, hanem a francia szófűzés (38. lap), ami megnyugtatásul szolgálhat a hazafias kebleknek. Az előszó így emlékezik meg gróf Károlyi Sándorról: „Nem élt hiába az, aki milliókért élt.” Mi is úgy tudjuk, hogy értök élt. Milliókat örökölt és megkétszerezte azokat.
407 Ha most röviden összefoglaljuk azt az ideológiát, melyet a parasztfogás művészete a kisbirtokosok lelkébe bele szeretne rögzíteni, a következő virágokat köthetjük csokorba: Nem igaz az, hogy vannak a gazdasági életnek oly törvényei, melyek szerint a mai társadalmi rend egy bizonyos időn belül már most működő okok miatt meg fog dőlni. Nem igaz az, hogy a nép nyomorúságának az az oka, hogy egy osztály a politikai és gazdasági hatalom birtokában kizsákmányolja a többieket. A bajnak az oka a kapitalizmus, azaz a tőke uralma és a liberalizmus, mely az erősebb ipari tőkét rászabadítja a szegény emberre. A középkorban a parasztság boldog és elégedett volt, földesurával patriarchális viszonyban élt és ezt a szép életet tönkre tette a kapitalizmus és a gazdasági liberalizmus. A bajnak orvossága tehát az, ha a gazdasági liberalizmusnak véget vetünk, a kapitalizmus káros hatásait kiirtjuk és visszaállítjuk azt a benső viszonyt, amely azelőtt volt nagybirtokosság és parasztság között. Erre az átalakításra a nagybirtokosság van hivatva, mert vagyoni helyzeténél fogva csak tőle lehet várni, hogy ezt a nagy önfeláldozást és anyagi áldozatot kívánó munkát ingyen végezze. Erre példát adott már 1848-ban, mikor minden erőszak nélkül és teljesen ingyenesen megszüntette a jobbágyságot. Másoktól a parasztság sorsának javulását nem várhatja, mert az iparos és kereskedő csak ki akarja zsákmányolni, a szocialista mozgalmaknak pedig nincs más célja, mint hogy néhány agitátor jó jövedelemhez jusson. Minden sztrájk káros, mert ezek következtében a megélhetés sokkal drágább lesz, mint amennyire a munkabér emelkedik. A szocialisták el akarják venni a néptől a földet, holott a parasztnak épen az a baja, hogy nincs elég földje. Ne vágyódjék a nép a városba, mely a cifraság és bűnök tanyája, maradjon a faluban, ahol béke és becsület honol. Vezetőiül a papot és tanítót tekintse, mert ez előbbiek a nyáj legeltetésére istentől nyerték hivatásukat és nem vezeti őket más, mint a nép önzetlen szeretete. Legyen a nép vallásos és hazafias. A vallástalanságnak szörnyű következményei vannak, erkölcsi és anyagi elzüllés, amire nézve példa a szerencsétlen Franciaország, mely már egészen az örvény szélén áll. A hazafiasság minden magyar, becsületes embernek kötelessége. Azt, hogy melyik cselekedet hazafias és hogyan kell hazafiasán cselekedni, arra nézve a földesúrtól és paptól kell példát venni, kik már ezer év óta gyakorolják a hazafiságot.” Ez a parasztfogás kompendiuma dióhéjban.
Szende Pál.
Az egyke· (Második és befejező közlemény.) 3. Az egyke a Dráva völgyében. Földrajzi és gazdasági tekintetben az egész baranyai Drávavölgy jóformán egységes földdarab. A kálvinista magyarságnak csaknem legnagyobb összefüggő területe ez a Dunántúlon, mely az utolsó ötven év alatt gazdálkodásban is stagnál s a népszaporodásban a csöndes pusztulás képét mutatja. Életszükségleteik nagyobbodása nem oldódik fel az intenzívebb termelésre való törekvésben (aminek úgyis számos akadály áll útjában), hanem csöndes megadással, igazi nemtörődéssel fejti ki a lakosság a nyomasztóbb gazdasági viszonyok folytán „passzív ellenállását” és az „egy fertály, egy gyerek” elvét honosítja meg előbb szokásaként, azután erkölcseként. Etnografikai tekintetben mégis két részt tudnánk nagyjából megkülönböztetni ezen a földdarabon: az egyik a siklósi hegyalja, a siklósi hegyláncolat körül elterülő falvakkal, a másik a tipikus székely-avar eredetű ősnép hazája, az Ormánság. Maga Siklós város sem mutatja a hozzája hasonló típusú városok rendes szaporodását; sem a születési arányszám, sem pedig a bevándorlás nem olyan, amely ekkora vidék természetes középpontjánál várható volna. A siklósi Hegyalján: A község neve Siklós Gyüd Szava Becse
A község népessége 1869
4296 704 573 588
A hat éven Ezer lélekre aluliak száma esett szül. átl. 1900
4959 700 545 730
1900-ban 1906/7-ben
562 61 53 85
28,5 20,7 21,1 34,9
409
A pusztulni-veszni induló magyarságnak legtipikusabb képét mutatja azonban Baranyában az Ormánság, amelyen az egyke a legelterjedtebb. Eredeti, ősmagyar vidék az Ormánság, amelyet már a XII. században így neveznek a földjét borító erdőségek után. Nyelvében, szokásaiban, ruházatában egyaránt megőrizte a legrégibb hagyományokat s messze különbözik a környékbeli, szintén református magyar falvaktól az ormánsági falu. Amint az Ormánság lelkes ismerője és írója, Lukácsy Imre, diósviszlói református lelkész leírja, a magyarságon és a kálvinistaságon kívül még egy jellemzője van ennek a vidéknek: a nőknek festői viselete, a bikla, vagy másként kebel. Ma már csak tizenhétezer lelket számlál ez a negyvennégy községből álló kis népség, amelynek ősmagyar hagyományai, szokásai mellett minden jel arra vall, hogy legősibb eredete még messzebb kereshető s hogy valószínűleg avar-székelymaradék volt a törzse, amely annyi időn át dacolt a sík földön a népek nagy harcaiban. A reformáció idején lett ez a vidék is kálvinistává s ma már összeforrt a vallásával nemzeti, etikai jellege is, mert ha valaki más vallására tér át közülök, az leveti a népies viseletű biklát s azt mondják rá, hogy „kiöltözködik”. Gazdasági tekintetben az egész földdarab egységes: jó termőföldek a sík vidéken, de egy kissé száraz éghajlat, alföldies szemtermeléses gazdálkodás. Az erdők nagyobbrészt kiirtva, a Dráva vidéke szabályozatlan. Búzában és kukoricában jeleskednek; állatállományuk kevés. A legtöbb helyen háromnyomásos gazdaság; a gép kevés. Az árva negyedtelek portáján egy gyerek, ha játszik, vagy még egy se: ez az Ormánság. Józan, értelmes, iskolázott, munkás a férfia; házi iparban, házkörüli munkában kiváló az asszonya. Az iskolákra, templomra, ügyekre sokat adnak. Endogámok és más magyarral nem lépnek
410
házasságra. A földben arisztokraták. A cselédjük, iparosuk lehet német, a boltosuk lehet zsidó: de az „egyke” csak gazda marad . . . A tipikusabb egykés községeik ezek:
Sámodon a községi elöljáróság jelentése szerint úgy a községben, mint annak széles kerületében egyes jobbmódú családok kivételével az egy-gyermekrendszer általánosnak mondható. Okát „elsősorban az itteni parasztbirtok kicsiny voltában látja az elöljáróság, az ¼ telek jövedelméből két-háromtagú család élhet meg rendesen, nélkülözés nélkül, semmi reménye sincs, hogy több gyermek születése esetén a kisbirtokosok mindenik gyermekének egyforma megélhetési módot biztosítson, annyira körül van véve holtkézen fekvő nagybirtokokkal. Az itteni kisközségi határok különben sem engedik terjeszkedni, szolgáljon például Sámod községnek kb. 720 magyar holdnyi területe; ezen területen körülbelül 300 lélek dolgozik erősen megélhetéséért. Családjához ragaszkodik az ember, szeretne mindenik gyermekének egyforma anyagi segélyt nyújtani szárnyrabocsájtásakor, községének kis határa és az ércgyűrűként övező kötöttbirtok azonban nem engedik
411
terjeszkedni, örülhet, ha a mai nehéz viszonyok között öröklött birtokát megtarthatja úgy, mint az őseitől átvette. Családja iránt tartozó kötelességének tartja maga után legalább is olyan módon hagyni, amilyent ő vett át. Így érlelődik nemzetségről-nemzetségre az egygyermekrendszer eszméje, mert ha ettől eltér s ¼ -telek birtokában két-három, sőt több gyermeke is születik, hacsak véletlen szerencse folytán egy gyermekét nem tudja általános örökösévé tenni, a többit pedig hasonló módú egygyermekes családnál elhelyezni, hiába lesz a kisbirtoknál a sok munkáskéz, szerezni nem tud, a meglevő kisbirtok pedig nem elég egy nagyobb család eltartására, így a különben rendes módban levő törzsnek már első hajtásai satnyulnak, az ¼ telekből 1/8-ad telkes lesz, amely pedig épen csak a betevő falat megszerzésére elég. Második okát kisrészben abban is látja az elöljáróság az egy-gyermekrendszernek, hogy a birtokfentartás politikájával szemben az állam jórészt tehetetlenül áll, nevezetesen az erre irányuló bűnös üzelmeket a rendelkezésére álló közegészségügyi szolgálattal nem képes ellenőrizni és csak kismértékben is megtorolni. Orvossága: „Az elöljáróság azon kivezető utat látja, hogy az itteni kis ingatlanokkal rendelkező népesség az államhatalom gyors és megfelelő intézkedése folytán akár telepítés, akár más módon földbirtokhoz juthasson s így biztos megélhetést nyújtván nekik, nemzetfentartó hivatásukhoz ezzel kedvet is fog adni.”
A Pécsi-víz és a Fekete-víz vidékén:
Baksán az elöljáróság jelentése szerint az egykerendszer már regota, pontosan meg nem állapítható idő óta jórészt általánosságban lelhető, s terjedőben van. Oka: „Gazdasági jellegű: a birtok megoszlásától való félelem, ragaszkodás a birtokhoz, mert nem annyira a szegény, vagyontalan családoknál, gazdasági cselédeknél észlelhetők az egy-gyermekrendszer tünetei, ahol a szegénységtől való felelem, a megélhetésnek a gyermeknevelés terheitől való szabadulás útjáni megkönnyítése szerepelhetne magyarázatul, hanem ép ellenkezőleg: a legvagyo-
412 nosabb családoknál, ahol úgy a gyermek-, mint a házasodási rendszer a birtok összetartozását célozza.”
Orvossága: „Meggátlására szolgáló intézkedéseknek különösen a gyermekelhajtás megakadályozását kellene célozniok. A gyermekelvesztés módjaként dívik az, hogy a gyermeket javasasszonnyal elsikkasztják, a már megszületett gyermektől megvonják a táplálékot, vánkosokkal elfojtják, betegség esetén orvosi kezelésben nem részesítik. Ε tüneteknek megfelelőleg kívánatos volna a csendőri nyomozás hatáskörének kiterjesztése gyanús esetekre, mert sokszor mindenki tudja, hogy némely anya gyermekelvesztés miatt fekszik, mikor is a csendőrség előleges bizonyítékok hiányában, bűnjelek nemlétében nyomozást nem indíthat. Kívánatos volna ily gyanús esetekre nézve az orvosrendőri vizsgálat kiterjesztése, mely kiterjesztendő volna oly esetekre nézve is, mikor 7 éven aluli gyermekek, különösen csecsemők, orvosi kezelés nélkül halnak el, mert az elhalálozás gyanús okainak megállapítása terén tudatlan halottkémek legtöbbször veleszületett gyengeségnek vagy a szülők által bemondott kórnemnek minősítik a halál okát, mely a már említett táplálék-elvonás vagy vánkosokkal való elfojtás miatt állott elő. (!) Közismert dolog, hogy majdnem minden községnek megvan a maga vénasszonya, javasasszonya, kiről mindenki tudja, maguk a csendőrök is tudják, hogy kuruzslással, gyermekelhajtással foglalkozik.”
4. Az egyke a Mecsek vidékén. Az egykének a harmadik elhelyezkedése Baranyában, a Mecsek vidéken, már kevésbbé összefüggő, inkább elszórt terület. Hozzátartozik a Pécsvárosa körül elterülő falvak nagy sokasága, a Mecsekhegylánc keleti és nyugati aljában és a szélesen elterülő Mecsekhátnak hegyesvölgyes talajon fekvő apró kis községei. A nyugati Hegyalján:
Itt már a gazdasági okok kevésbbé előtérbelépők; nagyon sokszor a városhoz közelfekvő falvak fényűzése az egykének a főmozgatója.
413
Mecsekszabolcs, Vasas és Somogy csak részben egykések, ezeknek a községeknek megnépesedése a hozzájuk kapcsolt bányatelepekről ered. Érdekes jelenség itt a „kétlaki paraszt”, aki télen a bányában dolgozik, nyáron a kis földjét műveli. Ez már hódol az egykedivatnak. A pécsi járás többi községeiben, így a Mecsekháton fekvő pécsváradi és hegyháti járásban már kevésbbé jelentős az egyke térfoglalása. Hogyisne, hiszen csak magában a hegyháti járásban tizenöt falu lett 1890-től 1900-ig magyar többségűből német többségűvé! A baranyai németségé ez a vidék, amely állattenyésztésével és tejszövetkezeteivel oly kitűnően prosperál s amely a „tiszta szobájában” — a német császár arcképét tartogatja . . . 5. Ö s s z e f o g l a l á s . Baranya egyike ma az ország leggazdagabb vármegyéinek. Földjének szerencsés fekvése folytán természeti kincsekben csak úgy gazdag, mint jó termőföldekben. A déli része sík, mint az Alföld, de éghajlata az Alföldénél jóval kedvezőbb. A Duna és a Dráva egész mentében élénk hajóforgalmú; Mohács egyike a legnagyobb dunai kikötőknek. Hegyei szénbányákban gazdagok: a Dunagőzhajózási Társaság bányáiban közel ötezer bányamunkás túrja a földet az osztrák részvényesek kuponjai kedvéért; a komlói állami s a szászvárvidéki részvénytársasági szénbányák is hasonlóan virágzanak. A Mecsek alján és szélesen elnyúló hátán jó legelőjű dombvidék sorozza állattenyésztés dolgában a Dunántúl harmadik vármegyéjévé. Tejkivitel dolgában meg épen az első az országban. Nagyiparai feltételei sem hiányoznak, mint azt Leopold Lajos a Gyáriparosok Országos Szövetségének pécsi vándorgyűlésén kifejtette: Pécsnek egypár ipartelepe maga legnagyobb az országban a saját nemében. Szóval, hogy vázlatos képünket befejezzük: a gazdasági tényezők egyensúlya dolgában egész kis Franciaország amelynek még nagyobb gazdasági jövőt biztosít a megnyílott Daja-bataszeki híd, amely az Alfölddel való intenzív erőkicserélést teszi lehetővé.
És a népszaporodás dolgában mégis a legeslegutolsó. Ez a keleti Hegyalján lakó „kétlaki paraszt”, aki télen a bányát bújja nyáron at pedig kicsi földjét műveli, legnagyobb bizonysága annak a küzködésnek, amelyet az itt lakó a mostoha gazdasági viszonyokkal szemben kifejt. A kivándorlás — eltekintve a városi és a bányavideki ipari proletariátus fluktuáló vándorlásától — jelentéktelen s leginkább a németeklakta hegyháti vidékekre szorítkozik.
414 Egyfelől áll a dunántúli népességnek az országban legmagasabb műveltségéhez mért jobb standard of life felé való vágyakozása, másfelől ott van az árú- és termésértékesítés nyomorúsága, a még mindig kezdetleges közlekedés, a hegyi vidékek miatt kevés vasút (egypár most van épülőben) és a latifundiumok, meg az óriási holtkézi birtoknak tilalomfája. Bár a korlátolt forgalmú birtokoknak 32%-a esik erdőre, mégis az egész szántóföldnek egyötöde van lekötve. 18 ezer hold közalapítványi, 24 ezer hold püspöki, 26 ezer hold káptalani, 150 ezer hold családi hitbizomány, több mint százezer hold közbirtokossági földterület fekszi meg Baranyának a szívét: az országos átlagnak több, mint négyszerese! Íme: az egykének legmélyebb gazdasági gyökere! De, hogy teljes igazságot adjunk, mindjárt ott van mellette a sok motívum közül a másik legerősebb: a magyar paraszt arisztokratikus hajlandósága. Hogy a birtok egy kézben maradjon, ez a legegyszerűbb megoldása a kérdésnek. Az igények emelkednek, a termés értéke nem emelkedik olyan arányban, hogy még egy gyereknek elég legyen. Nagyharsányban már vagy harminc esztendeje két-két birtok egyesítése van napirenden. A község lakossága harminc év alatt háromszázzal fogyott. Már nemcsak az aratásra szerződtetnek idegen cselédet, hanem állandóan tartanak az egész telkesek cselédgyereket, akinek jaj, ha szemét a gazda lányára veti. Ez a paraszt már aztán igazándi arisztokrata. A holtkézi birtokok megszüntetését szeretné, de azt már mégsem, ha „minden gyüttmentnek” adnának választójogot. . . Ha a beérkezett községi előljárósági jelentéseken végig tekintünk, azok túlnyomó nagy többsége az ősi birtok megoszlásától való félelmet tekinti az egyke okának. Ezzel szemben több község az egygyermekrendszer okát a földhiányban látják. Ismét mások a katonai kedvezményekben, vagy a korai házasságban látják. Végül olyan községek is vannak, melyek egyedül a fényűzést és a nők hiúságát tartják az egygyermekrendszer okának: Az egygyermekrendszer megszüntetésére a községi jelentésekben a következő orvosszer terve merült fel: 1. a kötött birtok fölszabadítása; 2. a hadmentesség behozatala; 3. az elsőszülöttségi jog behozatala; 4. az ipari kereseti alkalmak fokozása; 5. a földszerzés megkönnyítése; 6. államsegélyes tehermentesítés; 7. adóelengedés; 8. az egykések megadóztatása; 9. a többgyermekes családapáknak adandó kedvezmények; 10. állami biztosítás; 11. a korai házasságok meggátlása; 12. a gyermekelhajtási eseteknek szigorú megbüntetése. Az „okoknak” és az „orvosságoknak” ez a változatos képe is mutatja, hogy mennyiféle motívum hozza létre s orvosolhatja (talán) az egykét. Hogy ne kicsinyeljük az egyke hatásait nemzetközi relációkban sem, arra itt van Franciaország példája, mely adóelengedéssel, kedvezményekkel máris megindította az egyke elleni szociálpolitikai intézkedések sorozatát. Hogy mindebbe mélyebben kell bele nyúlni, hogy a „tüneti kezelés” itt nem segíthet, az csak természetes az eseményeket szociális (és szocialista) megvilágításban szemlélő kritika előtt.
415 6. Az egyke-akció. Somogy vármegye vagy tíz éve, Baranya vármegye három éve kíséri figyelemmel, fájdalmas érdeklődéssel népességének csökkenését. Széchenyi Imre grófnak kezdeményezésére indította meg és Széchenyi Aladár gróf tartja ébren a kérdést: a somogyi „egykét”. Baranya vármegyében ezelőtt három esztendővel Benyovszky Móric gróf főispán indította meg a mozgalmat, aki vármegyéjében tett utazásai alkalmával fájdalmasan látta mindenütt az „egyke” jelenségeit s átírt az alispánhoz, hogy hívjon össze bizottságot annak tanulmányozására. A magyar kir. központi statisztikai hivatal kutatásai és adatgyűjtései jelentősen közelebb vitték a nagybizottságot kitűzött céljához: az „egyke” okainak tudományosan is igazolható földerítéséhez. Somogy vármegye törvényhatósági bizottsága Kaposvárott már 1907. év május hónap 6-án tartott évnegyedes küzgyűléséből az egygyermekrendszer megszüntethetése végett következő törvényes intézkedéseket kérelmezi: „Örökösödési törvényeinknek megfelelő módosítását, miután ezek még a legkisebb szétforgácsolását több örökös között is lehetővé teszik, abban a meggyőződésben élvén, hogy a földbirtok oszthatóságának korlátozásával elvághatjuk a baj egyik legfőbb gyökeret.” „Véderőtörvényeinknek olyképeni módosítását, hogy minden harmadik fiúnak a katonakötelezettség alóli mentessége biztosíttassék.” „Törvényhatóságilag kimondandó lenne továbbá, hogy egygyermekű családoknál se kivételes nősülési engedély, se póttartalékba helyezés kedvezménye ne adassék meg, hacsak az apa vagy anya nem teljesen munka- és keresetképtelen.” „Állami bérleteknél, vasúti munkálatoknál és mindenféle állami alkalmazásoknál elsősorban a népes családok sarjadékait vegyék figyelembe. Mindennemű pótadóknál pedig nyújtassék kedvezmény a több gyermekkel bíró családoknak olyformán, hogy a nőtlen adófizetők pótadójuk 50 százalékával, a gyermektelen házasok és özvegyek 40 százalékával, az egygyermekű családfő 30 százalékával, a kétgyermekű család 10 százalékával fizessenek többet, míg a 3 vagy több gyermekkel bíró szülő a pótadóktól teljesen mentesítessék.” „A teljesen ingyenes népoktatást vagy legalább is a sok gyermekű családapáknak az iskolaadó alól való fölmentését.” Vármegyénk nagybizottsága ez adatok összegyűjtésével és kiadásával működésének első részét befejezte s be akarja várni a most ősszel tartandó kaposvári általános dunántúli egykeértekezletet, mielőtt szociálpolitikai javaslatát megtenné. A hivatalos apparátus mögött ma mar ott áll az egész érdekelt és érdeklődő társadalomnak éber figyelme s mar az is az idők jele, hogy a modern közigazgatás ennyire szükséget érzi valamilyen „lépéstartásnak” a kor szellemével.
Buday Dezső. * E sorok írójától Az egyke Baranyamegyében napokban jelent meg VIII+165 oldalon Budapesten.
címmel
a
Szemlék és jegyzetek. A politika aszkétái. — Válaszok ifj. Leopold Lajos cikkére. — I. politikai párt szerepe a munkásmozgalomban c. cikkemet, mely a Huszadik Század szeptemberi számában jelent meg, a következő tételekkel végeztem: „Olyan politikai munkáspárt, mely képes volna arra, hogy beérje a polgári demokrácia előkészítésének és kiépítésének munkájával, csupán azért, hogy megkönnyítse a munkásság osztállyá szervezkedését és osztályharcát: hasznos munkása lehet a társadalmi fejlődésnek.” És: „A parlamenti munkáspárt szerepe ott végződik, ahol a munkásosztály sajátos és közvetlen politikai akciója kezdődik.” Az első mondatban, minthogy nyilvánvalóan napjainkról van szó, a politikai munkáspárton mást mint parlamenti munkáspártot nem érthetek; és hogy csak erről beszélek, kétségtelenné teszi a második mondat, ahol a parlamenti munkáspárttal szembe állítom a munkásosztály „sajátos és közvetlen politikai akcióját”, amely ismét mint a jövő posztulátuma szerepel. Ha ilyen világos és félre nem érthető konklúziókra olyan okos ember, mint Leopold Lajos, A politika aszkétái cím alatt felel, akkor bizonyára okfejtésemben van a hiba. Hogy okfejtésem nem egészen kifogástalan, magam is hiszem. Cikkemet nem a Huszadik Század számára írtam, és az magában nem is önálló, hanem csak azokkal a dolgozatokkal együtt merítette volna ki a kérdést, amelyeket Marx és Engels más munkáinak bevezetéseiül szántam műveik magyar kiadásának harmadik kötetébe. Mindazonáltal azt hiszem, hogy a megtámadott dolgozatból is könnyen kifejtheti akárki következő tételeimet: 1. A képviseleti rendszer lényegesen megváltoztatta a politikai párt természetét. Azelőtt az összes párttagok érdekeinek képviselete lehetett; most elsősorban a képviselők érdekképviselete és csak másodsorban a választóké. 2. A politikai pártok tömegét a (választókat) heterogén tár-
A
417 odaírni elemek alkotják, melyeket közös programm (ideológia) tart össze: a párt nem egy osztály képviselete. 3 Az igazi osztályképviselet a gazdasági szervezet, mert homogen elemekbő1 áll a munkásság osztályharcának szerve is elsősorban gazdasági organizációja. 4 A munkásság osztállyá szervezkedése időben a kapitalizmus korszakába térben a polgári demokráciába esik: ezért a munkásságnak közvetve érdeke úgy a kapitalizmus, mint a demokrácia erősödése. 5 Ennek folytán a munkásosztály parlamenti pártja közvetlenül a kapitalizmus és a demokrácia érdekét, tehát polgári osztályérdeket szolgál; mihelyt a kapitalizmus és a demokrácia teljességüket elérték, a munkásság ezen közvetett akciójának értelme veszett és kezdődik közvetlen akciójának kizárólagossága. 6. A munkásosztály direkt akciója is politikai akció, amennyiben az államra irányul. Ha tehát Leopold Lajos azt veti szememre, hogy közös nevezőre akarom hozni a pártot és az osztályt, erre azt felelem, hogy cikkemen végig szinte egész okfejtésem annak bizonyítására szolgál, hogy a képviseleti rendszerben párt és osztály belső természetükre és egész törvényszerűségükre különböző alakulások. Tehát sokkal élesebben és ridegebben, sőt bizonyító példáimban talán nyersebben mondom ugyanazt, amit Leopold Lajos megszokottan finoman és szellemesen mond. És ha ő azt tanácsolja nekem, hogy győzzem meg előbb a nyeregben levő osztályokat a politikai aszketizmus helyességéről, mert ugyan mitől fázik ma országunkban kaszinó és börze, ha nem a demokráciától: erre is csak azzal válaszolhatok, hogy épen én látom kényszerűnek nemcsak a burzsoázia, hanem a munkásság küzdelmét a demokráciáért, amikor a demokráciát fejlődési szükségességnek és — mivel a számszerű többségen alapul — a munkásság közreműködése nélkül elérhetetlennek mondom. Szóval azokban a pontokban, amelyekben Leopold Lajos a leginkább megsebezhetőnek látott — nyitott ajtókat dönget. Amiben pedig eltérnek véleményeink arról itt és most vitába nem szállhatok. A politika pszichológiai finomságait — amelyeknek Leopold Lajos szinte szerelmes lantosa — úgy sem vagyok képes meglátni; viszont Leopold Lajosnak muszáj hinnie a direkt akció meddőségében, amíg a maga konstruálta politikába szerelmes: ha maskep volna, a pszichológia tudománya igazán fabatkát sem érne! Egyébként, hogy személyes érzéseinkkel hogyan reagálunk objektív megismeréseinkre: rendszerint nem a közönség dolga. Leopold Lajos barátom beállítása után azonban — úgy érzem — tartozom annyival e tolyoirat közönségének, hogy megmondjam: azelőtt sem szerettem a politikát, mégis igyekeztem részemet minden jó akcióból kivenni. Ezután sem lesz másként. Szabó Ervin. II. A szindikalizmust nem pusztán a politikai mozgalommal való elégedetlenség szülte. Sokkal mélyebben kell keresni rugóit. Nem a cselekvéstől való félelem idegenítette el a munkásosztály egy neve-
418 zetes részét a szocializmus politikai mozgalmától, hanem ép az intenzívebb és szervesebb cselekvés vágya. A munkásság erkölcsileg érett és technikailag képzett elemei elég erősnek érzik magukat, hogy a termelés társadalmi szervezését és technikai fejlesztését átvegyék. Ezen erő és képesség tudata bennük a tett és harc vágyát fokozza. Minthogy pedig a politikai mozgalom, ha egyáltalán, akkor is csak közvetve realizálja ezt az új tettvágyat, azért a munkásság fejlettebb elemei új, hathatósabb eszközt keresnek új egyéniségük materializálására. Ezen fejlettebb munkások tudva azt, hogy a munkásosztály haladása, valamint az egész társadalmi fejlődés és a szocialista társadalom léte, elsősorban technikai tényezőktől, a technika haladásától és produktivitásától és a termelés szervezésétől függ: a technikai minőségüket képviselő, már adott szervezetek, a szakszervezetek társadalmi kiépítésére fektetik a fősúlyt. Másrészt a munkások saját tapasztalatukból tudják, hogy szakszervezeti aktivitásuk fejleszti ki és rögzíti meg bennük a technikai képességeken kívül a társadalmi erkölcsöt, a társadalmi haladás és forradalom ezen, a technikaival egyenrangú tényezőjét. Továbbá tapasztalták azt, hogy minél erősebb bennük a technikai képesség tudata és minél elevenebben nyilvánul meg cselekedeteikben a társadalmi erkölcs, annál erősebben nyilatkozik meg vágyuk technikai tudásukat nem autoritatív, hanem társadalmi fegyelem alatt érvényesíteni, sőt érzik, hogy csakis társadalmi fegyelem alatt álló szervezetben fog egész képességük érvényre juthatni. Ezen új „hivatástudat” a szindikalizmus gyökere. Ezen hivatástudat intenzitása határozza meg a szindikalista mozgalom különböző, a termelés és a szakszervezetek keretén belül mozgó és kívül eső megnyilatkozásait. A szindikalizmus mérhetetlen társadalmi fontossága épen abban rejlik, hogy aktiv energiák gyújtópontja, teremtője és fejlesztője. A szindikalistákat „politikai aszketáknak” nevezni, hogy gyöngéden fejezzem ki magam, nagyon szerencsétlen ötlet. Aki ezen utolsó napokban részt vett a Pro Ferrer mozgalomban és átérezte az olasz munkásság megrendítő és férfias akaratnyilvánulását, az tudja, hogy a szindikalisták tetterejének köszönhető ez a közvetlen politikai akció, amely valószínűleg az egész olasz belső politikát revolucionálni fogja. Helyesen mondja Szabó Ervin — és ezt Leopold Lajos, úgylátszik, nem vette észre — hogy a munkásságnak kell harcolnia a polgári demokráciáért. Fog is harcolni. Sőt a polgári demokráciát erélyesebb harcra fogja kényszeríteni. Ép ebben a kényszerítésben a szindikalisták adják a döntő impetust, a meghatározó erőt, határozott, öntudatos és önfeláldozó akciójukkal. Hogy a szindikalizmus nem pusztán a politikával és különösen a szocialista parlamenti tevékenységgel való elégedetlenség szülötte, az legjobban látható abban a tényben, hogy az Egyesült-Államokban rohamosan fejlődik. Ebben az országban tudvalevőleg a szocialista politikai tevékenység még jóformán meg sem kezdődött és a szindikalista teóriák teljesen ismeretlenek. Egyrészt a termelőviszonyok és
419 a kapitalisták agresszivitása, másrészt a munkásosztály lelki állapota, erkölcsi és technikai fejlődésfoka határozza meg a shop action, a szindikalizmus szükségét. Nem egyesek csömöre, nem teóriák, hanem a tudatos formákat öltő tettvágy az indító oka minden gyökeret verő szindikalista mozgalomnak. Ez az alapgondolata . . . Firenze 1909 október 16. Pór Ödön.
Új magyar líra. II. Ady után és Ady mellett igazságtalanság bárki másról beszélni, főleg fiatalokról, az Ady után következő generáció lírikusairól. Igazságtalanság, mert, még ha egyik-másik közülük összemérhető lenne is vele, még ha valamikor összemérhető lesz is, ma elnyomó erővel áll az ő büszke és ragyogó teljesüléseinek kiérett pompája, azoknak még leggazdagabb ígéretei mellett is. Balázs Béla, akinek temperamentuma pedig oly mélyen ellenkezője Adyénak, jár mégis a legközelebb az Ady utolsó stílusához, vagy talán inkább azt lehetne mondani, hogy az ő versei is azt keresik, ami ezekben a versekben kialakulóban van. Balázs Béla is misztikus és így extenzíve is, intenzíve is több a lírikusnál. De az ő miszticizmusa csak kontemplatív, csak a látásé, nem a küzdelemé, mint Adynál. Vagy pontosabban: Ady költői temperamentuma egészen lírikus, úgy, hogy a kiegyenlítődésnek, az egyensúlybajutásnak valami célkeresésben lehetett csak formát találnia; Balázs Béla látása specifikusan drámai: az ő egyensúlya az egymással szembefeszülő erők egyensúlyából jön létre, az ő világa mindenütt egészen zárt, mert mindent csak egy vele ellenkező és ellenkezése által a végletekig feszítő dologgal való kapcsolatban képes látni. Balázs Béla versei tulajdonképen drámák (Dramitic lyrics-nek nevezhetné, mint Robert Browning, összességüket) és már ezzel is ki van mondva, mennyivel szűkebb az ő világuk, az Adyénál. A dráma csak az embert kifejező művészet, oly kizárólagossággal, mint talán csak a szobrászat, emberek küzdelemszerű együttlétének világszimbólummá emelése és minden más csak járulék benne. Ady lírikus temperamentuma az egész világot tükrözi a maga káprázatos, sokszínű gazdagságában, Balázs Béláé két ember szembeállásának egy gesztusába, vagy egy magányos monológ kis töredékébe zárja be azt. Balázs Béla versei drámák abbreviaturiái és stílusuk — itt találkozik az Ady utolsó stílusával minden mélységes ellentét ellenére, ha csak mint út, mint a stílusmegoldásnak kísérlete is — stílusuk a szimbolikusságig összeszorított érzéki erő. Egyetlenegy, lényegében drámai, helyzetnek egy ember lelkén (tehát líraian) visszaverődő reflexe minden ilyen vers; nincsen benne semmi más, mint ez az érzés, el van hagyva mellőle minden szín, minden díszítés és maga az érzés a lehető leghevesebben keresi a legegyszerűbb szavakat, azokat, amik csak egy hirtelen rávetett fénysugárral világítanak rá egy percre az ős, nagy homályra, de amiknek dacos egyszerűségű mindent kimondása mégis
420 csak sejtetés az igazi, a legmélyebb drámával szemben. Ezek a versek egy minden komplikáltságot magába foglaló nagyvonalú egyszerűség felé haladnak. Megvetik — formájukban — az érdekességet, a csillogást, a különös hatásokat és szenzációkat. Ezeket valahogyan az élményből viszik magukkal: mindegyik versnek tartalma egy végtelenül bonyolódott és finom lelki megtörténés, de minden egyes vers stílusprobiémájának lényege ennek épen leküzdéséből áll. Abból a heroikusan erős törekvésből, leküzdeni az anyagnak ezt a finom kisszerűségét, ezt a monumentális hatásokra alkalmatlan voltát, keresni egy olyan témát, ahol régi népdalok vagy népballadák monumentális egyszerűségébe belesimulva mégis elférjen az élmény komplikált sokszínűsége. Ezekben a versekben a leglégiesebb, alig megfogható érzések, az intellektualitás életformákkal együttjáró szentimentális életmegnyilvánulások keresnek formát és stílusuk lényege épen ennek, a tulajdonképen anyagtalan fluidumnak matériává átalakítása. És ezért még az igazán sikerültek is közöttük kevés emberhez szólnak igazán: lírai lényegük a lelkikultúra egy igen-igen nagy fokát tételezi fel; az intellektualitásnak életformává alakulását és olyan tragikus szembenállásokat, vagy egyedülállásokat, amikkel ez együtt jár. Abban tehát, amit ezek a versek föltételeznek, semmi specifikusan magyar nincs. Csak formájukban van abban a biztos, erős és bátor keresésben, amellyel új nyelvi értékeket, szunnyadó lehetőségeket ásnak ki a talajból és mentenek meg az életnek. És az értékeket természetesen csak ezek döntik el, ha a hatások nagyságára kicsiny is a befolyásuk. III. Ady Endre mindennek ellenére a legtisztábban lírikus temperamentum ma nálunk (csak épen túlnő a lírikus típuson); Balázs Bélánál már van valami közvetett a lírikusságban, az ő versei drámák tükrözései lírikus fényekben — hol a lírikusság a Babits Mihály verseiben? Fontos és jellemző, hogy ezt a kérdést egyáltalában fel lehet vetni. Babits Mihály talán a legnagyobb nyelvművész és legtudatosabb nyelvvirtuóz költőink között. Az ő ezerszínben csillogó képei az egész világot magukba képesek zárni; szavainak csudálatosán simulékony ereje nem érez határokat seholsem, sehol valamit idegennek magától és kifejezhetetlennek. A legtöbb költő élményképességének vannak thematikus határai: bizonyos dolgok nem léteznek a számára; Babits lírája számára nincsenek idegen dolgok seholsem. Finom variációkat játszik Ady-témák felett, groteszk ritmusokban szólaltatva meg a rónán száguldó turániakat és a pusztán csillogó délibáb fényében ragyogtatva a távol Balylont, Parist. Es végig repülnek ezek a versek az egész világon és megszólal bennük az indus mindenen átlátó kontemplációja, a keresztény középkor primitív, nagyvonalúan naiv theodiceája és mellettük ép oly erővel zengi fehér dalát Wolfram a dalnokversenyen, mint a Tannhäuser kéjtől és vértől pirosán tündöklő énekét. Egymás mellett hangzik a kékvirágot keresőnek, az életet elmulasztottnak fájó, rezignált panasza és a bűnt, a nagyságot teremtő, bűnt dicsőítő óda. A golgotai csárdában Krisztus palástjáért kockázó katonák vad éneke mellett Hegesoról és az alisiumi leányról szól az ének; csendéleteket látunk kifordított
421 az asztalfiókból és egész csendéletszerűen az oláh vásárt. És megszólalnak és hangokat kapnak elhagyott szobák bútorai, ódon szállodák, piszkos lichthof-ok és nyári uszodák; kézzelfogható realitással elevenedik meg a sötétben martalékra lecsapó, automobilon közeledő halál, a repülő templom és a sok más groteszk fantázia és furcsa meseszerűség veszi körül a mozi-ban játszódó amerikai lányszöktetés tragikus históriáját. És szinte a végtelenbe vesző keretjeként a kis kötet határtalan világának az ezerszínben ragyogó írisz himnusza és a másik oldalon feketeország izzóan sötét elégiája. Mégis: hol van az emberi ezekben a versekben? Sokan vannak és nem a legrosszabban látók és olvasók, akik nem találják ezt meg bennük seholsem, akik csak elismerik képlátásának merész biztosságát és ritmus lüktetéseinek mindenoldalúságát, de nem látnak benne semmi igazán emberit. Azt hiszem ebben igen sok az igazságtalanság. Még ha igaz lenne is, hogy nem szól ezekből a versekből soha és sehol közvetlen erővel egy lélek a másikhoz, ha csak a szeme, füle és keze nyilvánulna meg bennük Babits Mihálynak, nem lenne már ekkor is emberi? A virtuozitás szó nagyon felületesen generalizáló és a mesterember szó talán még inkább. Mert vannak, akik szegénységből csak virtuózok és vannak akiknek túláradó gazdagsága nem bír el más formát; vannak, akiknek végső, mindent elfojtó és sehol vigaszra találni nem tudó kétségbeesésük zenéjére táncol millió víziójuk körtáncot és vannak, akiknél egy nagy primitiv életöröm mozgatja ugyanezt; vannak, akiknél a lényegkeresés meddőségének fáradt belátása köré csoportosul az ezer szín és kép, és vannak, akik épen a lényeget keresik minden anyag anyagszerűségének kihozásában, minden fény-nuance összes lehetőségeinek teljes kimerítésében. És ilyen virtuozitásokban ne lenne semmi emberi? Babits ritmusában, képhalmozásaiban van valami csodálatosan töretlen vehemencia, valami hihetetlenül erős nekirohanás a dolgoknak, a legszélsőbb, a legvadabb, a legfurcsább kifejezéseknek; valami különös mély, és mégis hideg odaadás a dolgokkal szemben, egy olyan odaadás, amelynél minden disztancia be van tartva mindig, egy olyan odaadás, amiből nem lesz beleolvadás sohasem. Egy olyan odaadás — hogy egy szóval jelezzem a lényegét annak, amit mondani akarok — ami tulajdonképen maszk. Abban a gesztusban amivel itt minden költészetté válik és egyforma hideg izzással válik költészetté, érzem ezt a védezést, ezt az elbújást a minden mögé, ezt az elrejtését valami szégyenlős fájdalomnak. És a képek töretlen erejéből sokszor a mindent eltakaró maszk merev erejét érzem ki, az elrendezések, a dekorativ hatások virtuóz játékszerűségéből egy még ironikus formában való kifejezésre is túlságosan szemérmes fájdalmat. Danse macabre lesz itt a fájdalomból ezért. Legérdekesebb lenne persze a képekből kifejteni és kigombolyítani a bennük elrejtett igazi lirikusságot, megmutatni, hogy hogyan táncoljak körül ragyogó színeik a soha ki nem mondottakat. De itt nincs erre tér és alkalom — és talán mégis felesleges. Felesleges talán mert mégis lehetetlen, hogy fel ne tűnjék az a fájdalmasan kiégett nihilizmus, az a meddő élet utáni vágyódás, ami minden fénypompa mögül kiérzik, ami halkan kíséri a legvígabb fantáziákat és legvadabb gro-
422 teszkeket; amit váltig igyekszik hideg virtuozitással eltakarni ördöngős artisztikuma. És egy pár versben (Sunt lacrimae renim, Recanati, Az örök folyosó stb.), mégis szinte egészen leplezetlen kifejezést kapnak ezek az érzések. Mégis: Babits Mihályban ma talán a virtuóz hat a legerősebben, ha igazán emberi tartalmai — talán kerülő utakon ugyan — nem is maradnak egészen hatástalanul. Mert ezeknek hatáslehetősége talán még sincs annyira elrejtve, mint az első pillanatra látszik, sőt a magyar intellektuelek egy nagy része számára oly végtelenül aktuálisak, oly izgatóan az ő kérdéseik, hogy sokan közülük talán ugyanabból az okból mondják virtuóznak Babitsot, amiért az ő versei virtuozitással leplezik tartalmukat. Ragyogó színek játéka kiégett vágyak körül, nem mai magyar poézis ez, nem — mondjuk megszorításképen — nem a Pest város poézisa ez? IV. De Babits Mihályt mégis igazságtalanság lenne Pest poétájának megtenni; hiszen ez a szembenállása érzésnek és kifejezésnek nemcsak pesti, csak talán épen Pesten a legszembetűnőbb és — ez a legfontosabb — egymáshoz való viszonyukban Babitsnál kevés, majdnem semmi pesti nincs. Az ő virtuozitása (bármi légyen is oka és gyökere) erős, kemény, hideg biztonságú és férfias, minden ellágyulás és szentimentalitás nélküli. Csak az alaphangulatokban van a közösség és abban, hogy ezek nem direkt líráival vannak kifejezve, de csillogó dekoratív virtuozitások és ironikus mindent lemosolygások mögé elrejtve. Az esztéta típusát a nagy város hozta létre és bizonyos, hogy minden nagy városnak megvan a maga esztéta típusa; csak a legközelebbire, a legszembetűnőbbre hivatkozom itt: a Hofmansthal és a Hof mansthalkör bécsiességére. Pestnek is megvan, meg kell, hogy legyen a tipusa, bár fiatalsága és kultúrahiányból való profiltalansága miatt ez (ép úgy mint Berlinnél) sokkal nehezebben definiálható, mint a régi nagy városoké, mint Bécsé, Parisé vagy akár Münchené. Ha mai költőink között keresem azokat, akikről azt szeretném elsősorban mondani, hogy pestiek, két nevet kellene elsősorban ideírnom: a Kemény Simonét és a Jób Dánielét. Manet művészetének van ajánlva a Kemény Simon kötete és első oldalán ez a prózai mottó áll: „Miért dolgozzam, mikor kritizálhatok? Miért kritizáljak, mikor hallgathatok? És miért ne hallgassak?” Valahogyan már a kettőben — mert ez a két motívum fog végig menni az egész köteten — benne lehet érezni a mai Pestet. A másodikhoz talán nem kell kommentár, a pesti kiégettség hangulata ez, a Jób novellák hangulata (amiről részletesen volt szó, épen itt), különös vállvonogatóan nihilisztikus hangulat, amiből néha-néha váratlanul és hirtelen hevességgel mély és erős sírások hangzanak fel. A letörtség cinizmusa ez, amelyben nem rezeg szubkonszcienter sem az egykor heves és éles fájdalom (mint pl. a skandináv nagy városok cinikus romantikájában), de amely léha bátorsággal nihilista a végletekig, hogy azután egy ponton egyszerre és minden kapcsolat nélkül törjön ki belőle az, amit eltakar. A dedikáció érdekes és végtelenül jellemző: a pesti esztéták eklekticizmusa forradalmi. Azért-e mert
423 nálunk nincsenek régi értékek, amiket játékosan fel lehetne eleveníteni, mint Hofmansthal a barokkot, mint angol esztéták az Erzsebet-kort? Vagy talán azért, mert minden letörtség ellenére itt mégis ép fiatalabb fajnak nagyobb és frissebb ereje él, ami egy dolgot legalább nem enged, hogy közönyös legyen előttük az új, a művészileg új? (Pesti kritikusokra is lehetne itt hivatkozni, szemben a bécsi és a párisi esztéták konzervatívságaival; míg a berliniek a mieinkhez hasonlónak, a második feltevést erősítve meg.) Minden esztéta művészet többé-kevésbbé eklektikus, talán azért, mert mindig van benne sok félreállás az élettel szemben és így annak oly távolból való látása, hogy spontánul mindegy lehet, vajon valami közvetlenül az életből jött-e, vagy képekből és könyvekből. De sok és sokféle hatás kevesebb mint egy hatás és kevesebbet vesz el a dolgok érzettségéből. És ezekben a versekben van valami különös és bizarr eredetiség. Néha egy meghatódás, a pusztulás, a lefelé menés közben való megállásban; egy-egy hirtelen kitörő sírás, amit nem lehet elviccelni és elrejteni; egy-egy fáradt és kemény eltökélés és vállatvonás és ajkfélrehúzás és — főleg — betegesen érzékeny vágyódás valami új után. Kemény Simon képei izgatott hirtelenséggel és lázas mohósággal nyúlnak a dolgok után, megragadják őket hosszú fehér, ideges ujjaikkal és addig forgatják és addig gyúrják őket, amíg meglátnak rajtuk, ha csak egy tűnő fény reflexét is, amit még nem látott meg előttük senki. Innen nagy keresettségük: érezni eredetiségüknek ezt a nem spontán vízióként jött, ezt a nagy nehezen megtalált voltát; de innen — mindennek ellenére — közvetlenségük is: érezni azt a puszta művészin túlmenő, mélyen emberi vágyat és szenvedést, ami ezt a keresettséget létrehozta. A keresett képek magukkal hozzák az utat amin jöttek és azt is, ami az utón hajtotta őket és így épen keresett voltuk közvetlen erővel ható élménnyé teszi őket. V. Talán ebben a pár emberben valahogyan jelezve vannak a végső pontok, amik körül elhelyezkedik minden új dolog, ha nem akarom is azt mondani: ez ezt azt „irányt” „képviseli” és az azt és akikről most még beszélni fogunk azok közül, ez ide „tartozik”, az meg oda. Csak úgy érezem, mintha a csomópontok meg volnának valahogyan jelölve és ennek a négy embernek stílusproblémalátásai volnának legjellemzőbbek a mai magyar lírára (kénytelenségből ragaszkodunk az alkalom véletlenszerűségéhez és csak arról a pár emberről beszélünk még, akiknek versei épen előttünk vannak). A legtöbb fiatal író esztéta. Dutka pár igazán szép és finom verse csak gyöngéd és halk hangjaival hat és képeinek bágyadt, szürkés tónusban-maradásaival. Nehéz megmondani mi a nagyobb veszedelem itt: a bennmaradás ebben a hangban és a velejáró szürke monotónia, vagy a hangnak, Adys hatásokra törő erőszakolása. Mohácsi Jenő helyzete — az igaz, hogy itt Ady nélkül — ugyanez. De az ő mostani kötete a hangforcírozás jegyében áll; minden irányban ez a tendenciájaa kepék, a ritmus, a szavak végtelenül keresettek itt, hangosak lármásak, tolakodóak, élénk és erős ellentétben sok motívum nagy egy-
424 szerűségével, ami talán enélkül nagyon hatna. (Vagy talán kitűnnék banális volta?) Juhász Gyulát komoly művészi becsületessége mindig erősebben a monotónia felé viszi. A második Holnap kötetben kétféle verse van: az egyik a megcsinált vers fajtájából, az olyan verséből, melynek hatása majdnem iparművészeti, néha nagyon finoman, de néha első kötetéhez képest, mintha gyengült erővel; a másik a szubjektív, tisztán lírai, az élet utáni meddő vágyódásnak a Babitsénál halkabb, lágyabb, talán közvetlenebb, de kifejezésben gyengébb variációja. Gellért Oszkár külön utakon jár. A végső célokban talán közel a Balázs Béla intellektuális lírájához, de épen itt látszik meg, milyen eldöntő fordulatot jelent Ady Endre megjelenése minálunk. Gellért Oszkár verseiben is intellektuális tragédiák vannak elmondva, de ezekben a versekben anyagtalan marad az érzések anyagtalansága és művészileg is vékony és megfoghatatlan, ami az élményben az volt. És mintha költőjük erezné is ezt, nobilisen, tompítja le verseinek tónusát, redukálja eszközeit a legszükségesebbekre. Ezáltal kissé különös, de előkelő egységet kapnak a versek, melyet kétségtelen a legokosabb, a legtartalmasabb magyar versek közül valók, csak az a bajuk, hogy az okosság nem lesz lírai érték bennük, sőt a maga meztelen tisztaságában még inkább akadálya is annak. Lukács György.
Kortörténeti jegyzetek. Ferrer feje és Spanyolország. — Az angol szociálpolitika, — Négerek Amerikában. — Orczy bárónő magyar tárgyú amerikai regénye. I. Spanyolország nagyon messze van tőlünk. Legalább kétszer olyan messze, mint Amerika és háromszor olyan messze, mint Anglia vagy Franciaország. A mi olvasó, utazó embereinket egyre több, pénzben is megmérhető, de pénzben többnyire kifejezhetetlen érdek észrevétlen szála kapcsolja ezekhez az országokhoz, pedig esetleg sohasem érdekelte őket a velük kötött külkereskedelmi szerződés. Ellenben valamely kérdés, mely örvénylésbe hozza a francia vagy angol közvéleményt, őket is legalább hasonló izgalomba ejti. Bizonyos gazdasági és kultúrfokon egymástól igen távol élő osztályok egyéneit sokkal több érzelmi és gondolati szál fűzi egybe, mint ugyanazon politikai terület ugyanolyan nemzetiségű burzsoáját elnyomott mezőgazdasági bérmunkásával szemben. Ezt a szimpla igazságot az újságok, és az ismeretek nemzeti határt nem respektáló hatása mondatja velünk és talán épen ezért nem ütközünk meg azon a tájékozatlanságon, amely minálunk a nemzeti ségi kérdés megítélését szinte homlokig eltakarja. Ferrer halála alkalmával spontán módon tüntetett a munkásság és a polgárság európaszerte, de ezt mégse merném nevezni a vajúdó Spanyolország felé forduló érdeklődésnek. Az az elbitangolt értékes emberi élet fájt nekünk, legtöbb embertársunkat mégis csak az ő halálának romantikus kapcsolatai remegtettek meg, ez a bűnös, fejvesztett gyorsaság, egy pár
425 sajátságos, nem földi zengésű beszédtöredék, ami csak úgy kitörhetett a halálba induló Ferrer torkából, ezek, de lett volna csak félesztendős bírósági tárgyalás és a végén életfogytiglani vagy csak 10 évi kényszermunka és efféle, hol volna ma ez az izgalom? Nem Spanyolország élete semmilyen viszonylatában, vagy a legtöbb viszonylatában nem talál érdeklődésre a kultúrát fogyasztó réteg szemében, — ez a távolsági mérőegység — és egyhamar nem is fog. Úgylátszik, mintha Ferrer nekünk és nem Spanyolországért halt volna meg. Ott felborított egy kormányt az ő halála, de itt, a többi országban kéthetes izgalomba ejtett nagyon elfoglalt és sok bajjal viaskodó rétegeket az ő halála. Hogy mag ez, mely belekerül még Spanyolország földjébe is — az kétségtelen; de hogy odaát mikor fog kicsírázni, azt nem lehet tudni, bár ha szociális rajzára nézünk, ezt egyhamar nem várhatjuk. Mert két kérdés azonmód hirtelen belefurakodott a Ferrer-ügy nyomán támadt diszkussziókba. Milyen lehet ennek az országnak a gazdasági és egyéb kultúrája, hogy ez megtörténhetett és micsoda része van a szociális viszonyok elfajulásában a papságnak? Ezekre próbált feleletet adni egy különben jóhiszemű ember a Magyar Társadalomtudományi Egyesület-ben és bár néhány világos vonást Spanyolország szociális térképéről sikerült papírra vetnie, sem a gazdasági élet legfontosabb kérdései, sem az osztályok egymáshoz és ezeknek az államhatalomhoz való viszonya nem kaptak elég helyet: egy tipikusan szemponttalan burzsoá előadás volt tehát. Pedig Fráter Aladár, az előadó, hosszabb ideig tartózkodott ott és amit sem folyóiratokból, sem könyvekből nem ismerhetett meg, személyes érintkezés útján megszerezhette volna. Bevalljuk, igen sok nélkülözhetetlen adat híján kíséreljük megrajzolni a Ferrer-eset szociális hátterét, a rendesen legjobban értesült angol és francia folyóiratok információit vesszük itt legszívesebben s a képet az elébb jelzett előadás egy-egy adatával egészítjük ki. Agrár ország, de a gyakori szárazságok folytán csak az állattenyésztő nagybirtok prosperálhat. Andalúziában, ahonnan legutoljára űzték ki a mórokat 10, 20, 50 ezer hektáros óriási latifundiumok vannak. „Az a márki, akinek 40 ezer hektáros birtokáról 100 ezer pezeta jövedelme van bőven megél, Madridban politizál s nem kíván többet. Északon több az eső és kevesebb a nagybirtok, jó öntöző csatornák is maradtak még a római és mór időkből. De bővebb korrigálására a természet megfeledkezésének, hogy a síkvidék vizet kapjon, nem vállalkoztak, ezért megy ki a spanyol pénz búzáért, ezért arat egyszer éhségbérért a spanyol kuli a hazájában, hogy másodszor még ugyanazon év nyarán Délamerikában arasson, de még ez a szurrogátumos berendezkedés sem akasztja meg a népesség rendszeres fogyását. 200 hektár föld, mely 30 családot táplálhatna jól öntözött állapotában, egyet sem képes eltartani.** Egy száraz év a bérlők ezreit sepri a nyomorba, de annyit megmentenek * G. A. Contenson: Parlamentaire. 10. sept. 1909. ** U. ott. (489)
L’avenir agricole de l’Espagne. Revue politique et
426 vagyonukból, hogy sorsjátékban résztvehessenek. Helyes érzékkel siet az állam az általános szükségletnek eleget tenni és minden évben karácsonykor nagy nyereményekkel sorsjátékot rendez. A munka értékelésének egy a spanyol Nap érlelte elvét termik meg ezek a viszonyok: „Mindenre van idő s amit ma nem csinálsz meg, megcsinálod holnap.” Ez az apátia görbemosolyú hitvány bölcsessége. Ez és a nyomor fenekedése ezek a tömeg lelki életének örvénykarikái. Úgy tartják, hogy „sok ember kiüttetné az egyik szemét, ha tudná, hogy a szomszédja akkor mindkettőt el fogja veszíteni.”* A városok nagyobbrészt mezőgazdasági jellegűek. Öntözött területeken találhatók csak, oázis veszi őket körül, amelynek kihasználásából élnek és ezt a területet magas városi oktroákkal védelmezik meg a szomszédokkal szemben. Ez a középkori partikularizmus teszi beteggé a mezőgazdaságot és a borkereskedelmet. És egy ilyen kultúrátlan, sorvadásos környezetbe ékelődik az az imponáló katalon-kultúra. Az ország egyes részei különben amúgy se vallják magukat egymáshoz tartozónak. Törzsi és nyelvi különböződések állnak közbe, amit a primitív gazdálkodásból eredő elzárkozottság fentartott máig. Es a katalonok nem vallják magukat spanyoloknak. Külön irodalmuk van, amelyet Madridban lefordítanak. Katalonia gazdag és művelt, van ipara és fejlődésre képes munkássága és erős benne a vágy a békés gazdasági haladás iránt. Franciaországgal való összeköttetése minden tekintetben erősebb, mint az anyaországgal.** Az elzártság fejlesztette ki ebben az egyre izmosodó országrészben a szeparatisztikus hajlandóságot, de újabban a védővámok biztosítják számára a teljes uralmat a nemzeti piacon és ez le fogja szerelni a szeparatizmust.*** Katalonia azzá kell, hogy legyen Spanyolországban, mint Lombardia Olaszországban. Katalonia fővárosa, Barcellona, maga csaknem akkora, mint Madrid, de azért minden sín Madridba fut. Ezt nem a madridi ipar követelte így, mert erről ott alig van szó, hanem a kasztíliai uralom érdekei és kényelme. Ugyanaz az önfejű abroncsos korlátoltság, amely a vasúti síneket szélesebbre csináltatta, mint Franciaországé. Ezzel aztán tökéletesen megbénult a kivitel, amely ma olajbogyón, boron és egynéhány ásványi terméken kívül alig mutat fel másfajta produkciót. De Madridé és Kasztíliáé a politika, ők a vezető országrész, övék minden átka és pénze az ország népének. A kiszipolyozás és kirablás politikáját innen intézik: ők abból élnek, hogy orgánumai ennek. Szenátort és képviselőt Madrid és Kasztília ad. Nem is lehet itt más politikát csinálni, mint minden aljasságáért a kormányzatnak helyt állani vagy forradalomba menni. Persze Kasztíliának nincs eszében forradalomba menni. De a barcellonai júliusi forradalom után minden forradalom lehetősége távolabb van, mint valaha. Hogy milyen eredményeket szült ez a politika, az a következőkből látszik: 1907. évben * Contenson i. c. (490.) ** Herbert Adams Gibbons: The Recent Troubles in Catalonia. The Contemporary Review. Október 1909. *** The Fortnightly Review. 1909. Szept.
427 államdósságok kamatai fejében fizetett 389 millió pezetát, amortizációra 11 milliót,. (Ugyanakkor a hasonlíthatatlanabbul gazdagabb Anglia 602 millió Μ -t) Rengeteg összeget fizet nyugdíjasoknak: 58 mill. p. Franciaország 72 milliót) és éhes, nagy bürokráciája van. Ilyen gazdasági és politikai berendezkedés csak analfabétizmusra lehet bazírozva. 1889-ben csak 25,5% tudott írni és olvasni. De ehhez az adathoz már hozzákapcsolódik a papság szerepe. A spanyolországi züllött viszonyok azonban egészen egyedülálló alakban mutatják be nekünk az egyházat. Mindenütt a világon azon a címen kapott részt az egyház a kormányzásban, hogy az oktatást ő végzi. Ez így lehetne Spanyolországban, de nincs így. Az iskolák fölött való uralom neki van átengedve, de vagyonát, befolyását nem ennek köszöni, hanem annak a törvénynek, mely a katonai szolgálat alól való felszabadulást két feltéleihez köti: nagy váltságdíj lefizetéséhez vagy a papi, szerzetesi mivolthoz. A váltságdíj oly nagy, hogy azt csak vagyonosok fiai fizethetik meg, a középosztály fiai tehát beállanak fél évre szerzetesnek, vagy papnövendéknek és ezt a papok nem bánják meg. És abból, hogy ők ezt nem bánják meg, van a vagyonuk. Erről az egyházi vagyonról, sajnos, nincsenek adataink, de jellemzésül ide iktatunk egy kis egyházi statisztikát. Van az országban 3253 szerzetesrend. Férfi rend 597, női rend 2656. Ezek közül tanítással csak 294 férfi rend és 910 női rend foglalkozik. 717 rend tisztán csak kontemplatív életet él, a többi iparral, többek között katonaszabadítási és pálinkaiparral foglalkozik. A szerzetesek összes száma 10.630. Van ezeken kívül 10 ezer apáca és 40—50 ezer pap. Csekély 70 ezer ember él abból, hogy nyomorgó tudatlan emberek vigasztalásra, lelki mámorra szorulnak. Edzett kultúrának kellene lennie, amelyik ezt elbírja és bővebb vérű állami büdzsének, mely ezt a rendszert sokáig viselheti, mert abba évi 41 millió pezeta van felvéve egyházi célra, népiskolára ellenben (ezt nagyobbrészint a községekre bízták) csak 1 millió pezeta jut. De Fráter Aladár azt mondja, hogy a papságot nem lehet felelőssé tenni a kormányzat cselekedeteiért, a Ferrer haláláért sem, neki nincs akkora befolyása, hogy akár szerzője, akár megakadályozója lehetne ennek és efféle dolgoknak: a „hatalom vak és ijedt eszközei ők”. De az ember megnézi azt a föntebbi statisztikát és azt mondja: Ki az, aki a Ferrer dicsőséges fejétől nem látja az egész ország rettenetes züllöttségét és ebben az országban azt az óriási testületet, amelynek a kezében van az iskola, amelynek vagyona van, kétségkívül nagy vagyona (mert hisz 717 rend kontemplatív életet él, de kenyéren és vízen nem lehet kontemplatív életet élni) s amelynek volt akkora nehézkedési súlya, hogy jól jövedelmező katonaszabadító iparát a hatalom kegyes elnézésével folytathatta. És ha Spanyolország szörnyű analfabétizmusára es kétségbeesett erkölcsiségére mutatunk, kérdhetjük minden csodálattal eltelve Ferrer hősies lelke iránt: az volt-e a spanyol katholikus egyház — igaz vagy nem igaz, egyre megy — legnagyobb bűne, hogy Ferrer érdekében közbe nem vetette magát? Nem fogunk egyenesen feleni erre a kérdésre hanem egy sokszor idézett főpap szájából veszünk ki egy-két ideillő kérdést és feleletet. — „Mi a katholikus egyház Krisztus idejében?”
428 — „Krisztus és a hozzá ragaszkodó nép, mely benne megváltóját látta.” — „Mi a katholikus egyház a II. században?” — „Az apostolok által fölállított kiváló férfiak (szent Kelemen levele a korintusiakhoz) és a hozzájuk ragaszkodó nép.” És most mi kérdjük. „Mi a katholikus egyház a XX. században? — Nézzetek Spanyolországra, ahol éhínség ellen viaskodik a nép, minden száz ember közül 70 írástudatlan, de 41 millió jut évente egyházi célra és 717 rend kontemplatív életet él. (K.) II. Még mindig a budget kérdése van előtérben Angliában. Az újabb engedmények ismét csak arról tesznek tanúságot, hogy nem financiális célokat szolgálnak az új adónemek. Míg ezekkel a kormány arról gondoskodik, hogy az adójavaslatot minden szélesebbkörű érdekeltség számára elfogadhatóvá tegye: másrészt mindent elkövet, hogy a Lordok házát a javaslat visszautasítására bírja. A kormány tagjainak beszédei, melyek a konzervatív gondolkodás megriasztását célozzák, a személyes provokáció, a Lordok házának állandó fenyegetése nem szolgálhatnak másra. A kormány nem képes liberális reformokat a Lordok házán keresztülhajtani, de oly néphangulatot sem tudott teremteni, mely képessé lenné őt arra, hogy egy súlyos alkotmányválság árán a siker reményével kísérthesse meg a Lordok házának reformját. A munkásság érdekét szolgáló javaslatokat a Lordok háza elfogadja, hogy nagy tömegek ne legyenek ellene mobilizálhatók. A mezőgazdasági népesség pedig nagyrészt befolyása alatt áll, nem bír politikai súllyal. Nem marad más hátra, mint az adók kérdése, az szolgáltathatja az egyetlen alkalmat az összeütközésre és a kormány nem akarja ezt elmulasztani.* Ezért a konzervatívek részéről felvetett megoldási módról, a referendum-ról, melyet ezek a Svájcban tapasztaltak alapján akarnak, (mert egyrészt demagóg, másrészt konzervatív) a liberális párt hallani sem akar. Sem az iskolák laicizálását, sem a nagybirtokosok befolyásának megtörését nem érhetné el azzal. A budget elleni harc új fázisa a véd vám kérdésével kapcsolatba hozása. A Chamberlain-féle demagóg szellemű tarifa-reform agitációban keresik a népszerűséget, mellyel a kormány terveit és számításait keresztül lehetne húzni. Belátták a konzervatívek és unionisták, hogy csak a kormány malmára hajtják a vizet, a budget szocialisztikus kiszínezésével. Most ezt akarják kihasználni, amivel az óliberálisokat a miniszterelnök a budgetnek megnyerte, t. i. hogy az új adóreform a * Ha elfogadná a Lordok háza a budgetet, melyben az új elvek le vannak fektetve, a jövő évben csak a megfelelő mértékben emelni kellene az új adótételeket, hogy az alkotmánykrízis újra előálljon s akkor már módjában sem lenne a Lordok házának arra hivatkozni, hogy a budgetben beléje nem tartozó új törvényjavaslatok vannak, melyeket visszautasíthat. Elvesztené tehát védekezésének minden alapját.
429 védvámos rendszerrel szemben az egyetlen alternatíva. A védvám pedig szerintük föllendítené az ipart és segítene a krónikussá vált munkanélküliségen, amin a budget nem segít, sőt a tokét elijeszti, Így jöhet kapcsolatba a budget elleni agitáció a munkanélküliség kérdésével, így lehet népszerű. Balfour birminghami beszédében adta ki a jelszót a taktika megváltoztatására. A szabadkereskedelmi elvű ellenzék vedére Hugh Cecil elvtársai nevében kijelenti, hogy budget és tarifareform között az utóbbi választandó. Ebből is látható (eltekintve az ellenmondástól, mely az ipar fejlesztése és a vámbevételek között van), hogy a tarifa-reformnak csak agitációs szerepe van a budget és az annak jegyében folyó politikai küzdelemben. Természetesen azért nem hagytak fel a tudatlanság és korlátoltság, a konzervatív érzület tervszerű kihasználásával sem: most azonban a szocialisztikus rémmel való fenyegetést külön társadalmi szervezetek végzik. (A legújabb alkotás az Antisocialist School, a lordok égisze alatt, ennek célja a „szocialisztikus” tanokat megcáfoló népszónokok nevelése.) Három javaslat foglalkoztatta a budgeten kívül a törvényhozást. Mind a három jellemző a radikális politika fejlődési irányára, magatartására. Politikai kézikönyvekből tanuljuk, mi a jelentősége a születési és vagyoni alapon álló törvényhozó testületnek. Egyedül ez képes az államérdek misztikus értelmét felfogni, tagjai, az anyagi érdekektől menten és az egyéni érvényesülés által nem sarkalva, csakis a közjó érdekeit tartják szem előtt, szemben a választások útján az államérdek rovására érvényesülni akaró magánérdekekkel. Ezt a tant a Lordok háza, a világ legelső gentlemenjeinek testülete, fényesen dokumentálja. Tévedünk, ha azt hisszük, a Lordok háza valami szilárd elvet képvisel és érvényesít. A szerződés szabadságának megsértése felett aggodalmát platonikusan kifejezésre juttatta ugyan, de minden nehézség nélkül elfogadja a minimális bérről szóló törvényjavaslatot, mely természetesen a mezőgazdasági munkásokra nem vonatkozott. De felháborodik, midőn az Irish Land bill-ben a szabad szerződés elvét meg akarják szorítani, hiszen arról van szó, hogy a nagybirtok parlagon fekvő, vagy legelőül szolgáló területeiből vegyenek el. És ha a minimumra korlátozva a kisajátítás elvét mégis elfogadja, gondoskodik, hogy a tulajdonos busás kárpótlásban, olyanban részesüljön, amire a szabad szerződés mellett gondolni sem mert volna. Első olvasáskor az ír földtörvényt felforgatónak, a közrendet és bekét, a bizalmat megrendítőnek bélyegezték. Hogy mégis belebocsátkoztak tárgyalásába, annak rejtélyét megfejti az ir miniszter bristoli beszámoló beszédében. There is money in the bill and we shall get as much money out of it as we can, mondotta neki egy befolyásos lord. Az állam újabb nagy összegeket szán kisbirtokok alakításara ezeket akarjak megkaparítani a lehető legkisebb ellenszolgáltatás fejeben. A képviselőházban erős ellenzéke volt a kormánynak ép e kérdésnél, a Lordok házában itt nem volt nehézség A hagyományos arisztokratikus politika, mely a misera plebs kebelében privilegizált helyzeteket és velük ott is egy arisztokráciát
430 akar létesíteni, e billnél is megnyilatkozott. A bill kedvezményeire jogosultak körét a lehetőség határáig megszorították. A népesség többi részének a statáriális törvény újból való életbeléptetését szánja a Lordok háza, mert az állam nem engedheti magát megfélemlíteni. Az államot funkciói körének szigorú betartására kényszeríti talán a Lordok háza? A Land development bill ellenkezőről tanúskodhatik. A javaslat teremt egy tekintélyes állami alapot, melynek rendeltetése elsősorban a mezőgazdaság és a vidék fejlesztésére szolgáló intézmények létesítése és segélyezése, továbbá a javaslat célja még különösen az utak kiépítése és szabályozása. A Lordok háza örömének ad kifejezést, hogy végre a nagybirtok érdekében is történik valami, hogy az útépítés terheit a ratepayerekről a taxpayerekre (állami adót fizetőkre) helyezik át, hogy újabb zsíros állások kreáltatnak (a fizetést keveslik). Azonban tiltakozik az ellen, hogy a közköltségen végzett munkálatok következtében előálló értéknövekedésért a földbirtokos kártérítést fizessen, hogy az értéknövekedés esetleg a köznek szolgáljon (megfelelő kisajátítás által), hogy a javaslat a Right to work bill-nek legyen szerényebb kiadása (munkanélküliség figyelembe vétele a közmunkálatoknál), hogy a javaslat másoknak is, mint a földbirtokosoknak, érdekeit szolgálhassa. A szocializmusnak a Lordok háza nem ellensége, amíg osztálya érdekében áll. A Housing and town planning bill nem jelentett sem pénzt a lordoknak, sem pedig közköltségen gazdagodást. Ezzel aztán el is bántak. A bili célja főleg, hogy egészséges lakásviszonyokat biztosítson, hogy a helyhatóságokat erre szorítsa, hogy végül a városok fejlesztésénél közegészségügyi és egyéb közszempontokat érvényesítsen. Megjegyzendő, hogy a városi telkek nagy része is a nagybirtok kezében van igen sok helyütt és a mezőgazdaság hanyatlása folytán egyedül a városi telkek értéke van egyre növekvőben. Amennyiben a javaslat az ingatlantulajdonosnak értéknövekedést jelentett, a lordok figyelme csak arra terjedt ki, hogy ahhoz lehetőleg ingyen jussanak. Egyébként szigorúan érvényesítette a magántulajdon szentségének, a szabad rendelkezésnek és szerződési szabadságnak, a helyi autonómia megvédéseinek elveit. Utóbbit annál inkább, mert a helyhatóságok sok helyütt még mindig a nagybirtok befolyása alatt állanak. A hazug ürügyekre csak egy példát hozunk fel. A medical officer-től függ a javaslat rendelkezéseinek praktikus érvényesülése, a kormány a medical officer-t kötelességei pontos betartására kívánta szorítani, másrészt függetlenségét a helyhatóságokkal szemben biztosítani (elbocsátásához a belügyminiszter beleegyezése lett volna szükséges). Ezen rendelkezéseket, mint a medical officer méltóságába ütközőket törülte a Lordok háza. Érdekes és új elv, hogy a földbirtok örökösödési adóját, „természetben”, a földbirtok egy részének felajánlásával is le lehet róni. így az állam kísérleti, telepítési célokra szükséges földhöz minden nehézség nélkül juthat. (S. K.)
431 III. Új enereikus mozgalom indult meg az amerikai négerek közt Niagara Movement néven, melynek célja, a kiáltvány szerint „hogy arra bírja a tíz millió néger származású amerikait, hogy hagyják abba a puszta apológiát és a támadással szemben való meg-acdást, hanem foglaljanak határozott állást az igazság, férfiasság és önbecsülés mellett”. A kiáltvány így folytatódik: „Egyre növekvő mértékben szerzünk tulajdont csökkentjük analfabétáink számát; de a tulajdon és értelem csekély értékűek, míg a szabadság, igazság és emberi testvériség eszméitől nem vezettetnek. Mint törekvéseink részleges sikerét örömmel vesszük észre a közöttünk növekvő szellemi nyugtalanságot, a gyávaság iránti fokozottabb türelmetlenséget és azt a szilárdabb elhatározást, hogy bármily áron is emberekké legyünk. A kétségtelen belső haladás és fejlődés mellett kívül egyre folytatódik az a törekvés, hogy megfélemlítsenek és proskribáljanak bennünket. Nemcsak nyilvánosan megbélyegezve és kényelmetlenül kell utaznunk, hanem gyáva lelkű vezéreinkmég csak nemrégen is félénk védelmére keltek ennek a gyalázatnak. A munkához való jogunkat nemcsak azok vonják kétségbe, akik a munka nagy csatáit akarják vívni, de azok is, akik szerint semmi másra sem vagyunk jók. Egyszerűen bűnösöknek jelentenek ki, még mielőtt panaszkodhatnánk, akik pedig bűnösök, az ártatlanokkal együtt proskribáltatnak olyanok által, akik tudják, hogy a képesség és érdem leginkább szabadság és hatalom által jön létre.” „Vajjon elfeledik-e az emberek, hogy a fehér amerikaiak bére nem emelkedhetik állandóan a fekete amerikaiaké fölé? És azt nem tudják, hogy az a részeg szenátor, aki ma a fekete munkás arcába sújthat, holnap a fehér munkásokat rúghatja ki házából? És mégis, kik vezetik az ellenünk folyó harcot? Szegény és tudatlan fehérek, akiket gazdagabbak és okosabbak irányítanak, akik a csőcselék mögött meglapulnak és a hasznot zsebrevágják. Nem csoda, hogy a négerek politikai jogfosztása ugyanazon vidéken folyik, ahol a fehérek tudatlansága, politikai csalásai és gyilkosságai a leggyakoribbak. Hogy a fekete emberek születésüknél fogva alábbvalók a fehéreknél, oly elterjedt hazugság, melyet a tudomány nem igazol és a színes fajok elnyomásának törekvése világszerte egy a furfangosok amaz igyekezetével, hogy a gyöngét kizsákmányolják. így tehát ügyünket közössé kell tennünk minden elnyomott és leigázott fajéval és népével, délafrikai és nyugatindiai rokonainkéval, mexikói, indiai és orosz társainkéval és a munkásosztályéval mindenütt. Nem kis mértékben rajtunk nyugszik az egyéni szabadság, emben testvériség és a világbéke ügyének terhe akkor, amikor Amerika elfeledi ígéretét és hivatását. Dolgozzunk és ne csüggedjünk. Bár a törpék szava hangosan dicsőíti a becstelenül szerzett vagyont, a nagy ágyúkat és az emberi elaljasodást, ők csak az Idő sodrának elmaradó örvényeit jelzik. Isten ügye nem veszhet el.” A négerek e radikális pártja nem marad meg a teoretizálásnál, hanem minden sérelmet keményen torol meg, tekintet nélkül a következményekre. Ily okból való gyilkosságok nem éppen ritka esetek. A mérsékelt párt élén az ismert nevű Booker T. Washington
432 áll, ki a legtekintélyesebb néger Amerikában. Az ő elmélete az, hogy a néger csakugyan tele van mindenféle erkölcsi fogyatkozással, de lehet rajta változtatni. A tíz millió néger értékes népelem lehet, csak meg kell tanítani dolgozni, elsősorban földet művelni, aztán írni-olvasni és a szappan és víz használatára. A néger csak egy kevés türelmet és időt kér a fehérektől, hogy megváltozzék. Akár helyes ez a politika, akár nem: Washington oly kitartással, önzetlenséggel és szerénységgel folytatja népe nevelését, hogy még a déli fehérek sem vonhatják meg tőle elismerésüket. Az Outlook-ban most kezdett meg egy cikksorozatot a négerkérdésről, melyben egyebek közt ezt írja: „Nem akarom azt mondani, hogy nincs jogosultsága annak a kritikának, melyet délen oly gyakran hallhatni a négerről. Sohasem gondoltam vagy mondtam, hogy a néger Amerikában az, aminek lennie kell. De mégis úgy tűnik fel előttem, hogy a néger az Egyesült-Államokban egészben véve megtette azt, amit tehetett és megtette azt, amit az adott viszonyok közt egyszerűen várni lehetett tőle.” Mi sem jellemzi jobban e rendkívüli embert, ki rabszolgának született, mint amit atyjáról ír önéletrajzában (Up from Slavery): „Atyámról még kevesebbet tudok, mint anyámról. Még nevét sem tudom. Hallottam, hogy fehér volt és hogy egy a mienkhez közeli ültetvényben lakott. Annyi bizonyos, hogy tudomásom szerint semmit sem törődött a világon sem velem, sem létezésemmel. De nem rovom föl bűnéül. Ő maga is szerencsétlen áldozata volt a dolgok általános helyzetének és ama kor erkölcseinek.” Kit ne fegyverezne le ennyi nemes önmérséklet? (B. R.) IV. Néhány hét előtt egy canadai úrral beszélgettem a szépirodalomról és miután sok mindenféléről esett szó, megkérdezett, hogy ismerem-e Orczy bárónő A son of the people (A nép fia) című regényét. Miután tagadólag feleltem, azt mondta, hogy szeretné, ha elolvasnám és megmondanám neki, hogy csakugyan olyan-e Magyarország, mint e könyv állítja. Hasztalan kérdeztem tőle, hogy milyennek festi e könyv a magyar életet, nem akart válaszolni, pedig annyira érdekelt a dolog, hogy bement a legközelebbi könyvkereskedésbe, megvette a könyvet, nekem ajándékozta és megígértette velem, hogy véleményemet meg fogom írni alkalmilag. Ma írtam Mr. Shirownak és itt közlöm levelemnek idevonatkozó részét: Elolvastam azt a regényt, mellyel megajándékozni szíveskedett és minthogy véleményemet kéri, íme néhány megjegyzés. Ha Magyarországról és az ottani életről helyes képet akar nyerni, legjobb ha elfelejti ezt a regényt, mely egyike a legvalószínűtlenebb meséknek, melyeket valaha olvastam. Egy paraszt sem tekintené orákulumnak a másikat, mert vasúton utazott, minthogy közel 15.000 mértföldnyi vasúthálózatunk van, Oroszország után a legolcsób menetdíjakkal Európában. Egy paraszt sem tekintené sátán munkájának a gőzmalmot, mivel egyetlen fejlett iparágunk a malomipar és bármelyik
433 szakértő megmondhatja, hogy lisztünk legjobb a világon és őrlési eljárásunkat amerikaiak gyakran tanulmányozzak Egyetlen magyar nemes sem volt valaha is oly együgyű, hogy azt gondolta volna, hogy „beszenynyezné ujjait”, ha pénzt fogadna el búzájáért. És minthogy sajnos közel 200 000 parasztunk vándorol évente Amerikába, nagyon jól tudják hogy át lehet kelni a tengeren, anélkül, hogy belefúlna az ember A paraszt asszonyok nem szoktak keservesen sírni, ha az uruk nem veri meg őket egyszer hetenként és nagy meglepetéssel olvastam, hogy lóháton járnak a templomba. Minthogy a magyaroknak csaknem 70%-a tud írni-olvasni, az az állítás, hogy „az imakönyvek csak dísznek valók, minthogy csak kevesen tudnak közülük olvasni”, nem lehet igaz. A cigánybandák a templomban ép oly kevéssé játszhatnának, mint Angliában, stb. stb. Ε regény 1906. februártól 1909 januárig 11 kiadást ért meg és sok ezer angol olvasó kezén fordult meg. Vajon a konzervatív magyar sajtó épúgy tudomást vesz-e róla, hogy egy magyar arisztokrata nő milyen hírét kelti hazánknak, mint ahogy tudomást vett Björnson támadásáról? Vajon jóhiszemű tévedéseknek tulajdoníthatja-e a föntieket? A magyar olvasó legalább némi fogalmat nyerhet e könyvből arról, hogy festene egy arisztokrata nő képzelete szerint az idealizált Magyarország. (B. R.)
Könyvismertetések és bírálatok. Valamikor nagy visszhangja volt az irodalomban annak a kísérletezésNarrat, Georges: Milieux libres. nek, amely kommunista községek alaQuelques essais contemporains de pítása útján akarta megvalósítani a vie communiste en France. Paris, kommunista társadalmat. De Cabet F. Alcan, 1909. 232 p. 5 fr. Icariá-ja épúgy csődött mondott, mint Considérant phalanstére-je, mint a megszámlálhatlan amerikai községek, mint a tolstoji telepek Oroszországban. Mégis, ha egyébre nem, arra mindenesetre megtanítottak ezek a kísérletek, hogy a vallás maga — mert vallásos jellegű valamennyi, bármennyire anarkista vagy ateista cégérű is némelyik — nem elég hatalmas összetartó erő a gazdasági és egyéb bontó erőkkel szemben, amelyek belülről épen úgy, mint kívülről: a polgári társadalom részéről támadták és támadják ezeket a más struktúrájú kis társadalmakat. A vallásos jellegű lelkesültség, a teljes áthatottság az intézmény megváltó missziójáról szükséges arra, hogy a vállalkozás egyáltalán létrejöjjön és működését megkezdje; de nem elég arra, hogy együtt is tartsa, ha az egyéb föltételek nem kedveznek megmaradásának. Ezek a föltételek pedig elsősorban gazdaságiak és a modern társadalom gazdasági alapjainak teljes ignorálása vagy naiv lekicsinylése kell ahhoz, hogy emberek oly társadalmat akarjanak megcsinálni, amelynek ideális formája a termelőerők legmagasabb fejlettségét föltételezi. Nem lehet a modern technikáról és a polgári társadalomnak évszázadokon át akkumulált gazdagságáról lemondani és mégis azt tűzni ki az együttélés elvéül: „Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint”. Hogy ez az elv valóra válhasson, ahhoz kell, hogy a gépek majdnem teljesen kiszorítsák az emberi munkaerőt a termelésből és a társadalom gazdasága oly nagy legyen, hogy minden szükségletet a legkönnyebben ki lehessen elégíteni. Természetes tehát, hogy a legnagyobb lendülettel alapított kommunista községekben is igen hamar bekövetkezik az idő, amikor a közösséget a szabad munka helyett épen a legszigorúbb munkakényszerrel lehet csak föntartani, a közös élvezetek helyett közös kemény nélkülözések árán, a testvéri együttélés paradicsomából pedig örökös viszályok és veszekedések hazája lesz. Kommunista
községek:
435 A szerző azokat az újabb kísérleteket írja le, amelyeket a legújabb években Franciaországban tettek nagyobbára anarkisták, hogy azután hamarosan meggyőződjenek ezen szociológiai kísérletezés céltalanságáról. Leírja a Vaux-ban, 1902-ben alakult Szabad Társaságot (Milieu libre), amely földművelést, ipart űzött, de már 1906-ban fölbomlott. 1903-ban másik kommunista község alakult Aiglemontban, amely nagy üggyel-bajjal még ma is él. Kisebb fejezeteket szentel azoknak, amelyek még rövidebb életet éltek, vagy már a tervezés Szakában megakadtak. Akik érdeklődnek az eddig kevéssé ismert francia kísérletek iránt, olvassák el a könnyedén és élénken írt könyvet. A szerző kritikai megjegyzései kevesebb figyelmet érdemelnek. sz. A sárga szakszervezetek. E könyv két szempontból érdekes. (Michael Gasteiger. Die gelben Kimerítő képét adja a munkásGewerkschaften. München, Sozial- mozgalom legújabb sarjának, a „sárga” politischer Verlag, 1909. 200 p.) szakszervezetek jelen állapotának. Mivel pedig szerzője a délnémet katholikus munkásegyletek szövetkezetének hivatalnoka, megtudjuk belőle a keresztényszocialista munkásság véleményét is. Tartalma a következő: A gazdasági változások új társadalmi irányzatokat hoztak létre: a liberalizmust, a szocializmust és a keresztényszocialista mozgalmat. De ezen modern irányok mellett megmaradt egy régi is: az a törekvés, hogy a munkás és munkaadó közti viszony „patriarchális” legyen. Ezen irány főteoretikusa Le Play volt. A régi patriarchális viszonyt modern formában, nagy stílben valósította meg Stumm-Halberg, Saar melléki óriás üzemeiben: halála után rendszere megbukott. A sárga mozgalom nem más, mint kísérlet a régi elavult patriarchális viszonyt modern formában megújítani: nagyrészt a szocialista szakszervezetek túlzott terrorizmusa hozta létre őket. Jelenleg csak Német- és Fanciaországban van számottevő sárga mozgalom. Franciaországban 1899-ben Le Creusot nagy vasműveiben keletkezet a sárga mozgalom: innen nyerte nevét is, sárga röpívéről melyekkel egy alkalommal a szocialisták által bevert ablakaikat beragasztották. Németországban 1904-ben Berlinben alakult az első sárga szervvezet a pékeknél; nagyobb fontossággal bír az 1905-ben alapított augsburgi gépgyári szervezet. Svájcban és Ausztriában egyelőre jelentéktelenek. A sárga szervezetek nagyon laza összefüggésben állnak egymással; rendesen csak egy üzemre, legfeljebb egy szakmára szorítkoznak. Ilyenek: Deutscher Handwerkehr Shutzverband, alapítva 1907-ben, a sárga munkások számára; Freie Vereinigung deutscher Metallarbeiter, Bund der Bäckergesellen Deutschland (erősen kispolgári irányú) Arbeitsbund, bund waterländischer rbeitervereine. Franciaországban a Fédération des Jaunes de France a központi szerv. A sárgák létszána Franciaországban körülbelül 100.000 noha
436 vezetőik 600.000-t szoktak emlegetni. Németországban 1908 végén állítólag 79.807, ebből 10.000 Siemens és Schuckertnél 3300 az augsburgi gépgyárnál, 10.000 pék, stb. A sárgák programmjának lényege a munkaadóval való jogviszony; a sztrájk eltiltása; a takarékosság; a szocializmus és minden munkásszervezet elleni küzdelem. Emellett persze az általános követelések, a munkásság helyzetének javítása stb. is benne vannak programmjukban. Eszközeik azonban teljesen alkalmatlanok a munkásság helyzetének javítására. A munkaadók által létesített jótékonysági intézmények csak a munkaadók céljait szolgálják. Mint a munkaadók érdekeinek védői, ellenségei az állami munkástörvényhozásnak. Munkaidő dolgában — számos adat bizonyítja — a munkaidő meghosszabbításáért harcolnak, lerontva így a többi munkásszervezet törekvését a munkaidő megrövidítésére. Ellenzői a munkanélküli segélynek. Takarékosságukkal állítólag a munkásnak vagyont akarnak gyűjteni. De a gyári takarékpénztárak csak arra szolgálnak, hogy a munkásságot a gyárhoz kössék. „Az összes sárga szervezeteket jellemzi, hogy a munkaadó érdekeit védik a munkásoké helyett.” (97.) A sárgák elvi ellenségei a sztrájknak, de extrém esetekben alkalmazhatónak hirdetik. Valójában képtelenek sztrájkolni, mert a tagdíjak rendkívül alacsonyak. Általában évi Μ 1.50-től évi 15.60 M-ig emelkednek. Ezért nincs a sárgáknak soha annyi pénzük, hogy a siker reményével kezdhetnének harcot. Az Arbeiterverein von Werk Augsburg pl. 1907 végén 2390 tag mellett 124.470 Μ vagyonnal bírt, a gyár ajándékaival együtt; tehát fejenkint 5 M-val; evvel lehetetlen sztrájkolni! Részletesen ismerteti a gyárak részéről a sárgák részére megalkotott betegsegélyző, takarék- és nyugdíj pénztárakat. Közösen jellemzi valamennyit, hogy anyagi szükségleteik oroszlánrészét a munkaadó adja, ki ennek folytán rendelkezik velük. Így pl. az Ambergi fémárúgyár sárgáinak nyugdíjintézeteinél csak az kap nyugdíjat, aki legalább 15 évig megszakítás nélkül a cégnél dolgozott; de joga senkinek sincs a nyugdíjra: minden követelést a cégtulajdonos intéz el a vezetőséggel. A nyugdíjak csak addig adatnak ki a munkaképtelen tagoknak, míg az egylet tényleg csak oly tagokat vesz fel és olyanokkal bír, kik sem szocialista, sem ker. szoc, sem más szervezetnek nem tagjai. Adatokkal bizonyítja, hogy a sárga szervezeteket mindig a munkaadók alapítják, a munkaadók pénzelik és uralkodnak felettük. A sárgáknak juttatott összegeket azonban a munkabér leszorítása által többszörösen visszanyerik. Így a Burbach kohómű 1908-ban 150.000 M-t adott a sárga jótékonysági egyleteknek, persze a tulajdonjog fentartásával. Ellenben 1000 munkás bérét 5%, 2250-ét 10%-kal leszállította, ami évi 435.000 M-ra rúg. „Munkaadók alapítják meg a sárga szervezeteket, munkaadók támogatják a sárga szervezeteket és ezért uralkodnak is felettük.” (163.) A sárgák újságjait (Franciaországban egy hetilap, Németországban 5 heti és kétheti lap) a munkaadók fizetik elő és juttatják a munkásoknak, a gyár irodája végzi a sárga szervezet irodai dolgait stb. A mű további részeiben felsorolja ama határozatokat, melyekkel nemcsak a szociáldemokrata-párt és szakszervezetek, hanem a katho-
437 likus és protestáns munkásegyletek, keresztényszocalista és HirschDunker-féle szakszervezetek mind-mind határozottan elítélik a sárga mozsralmat. A német politikai pártok közül csak a konzervatívek és a szabadelvű párt nagybourzsoá része rokonszenvez vele. A sárga szervezeteknek nincs jövőjük, mert teljesen a munkaadótól függnek és mindig csak kérhetnek, sohasem követelhetnek. Hogy két év alatt 79.000 tagot gyűjtöttek mit sem bizonyít; a független szervezetek ugyanezen időben egy millióval szaporították Németországban taglétszámukat. A patriarchális viszonyt, a munkás teljes alárendelését a munkaadó alá ma már semmiféle eszközzel nem lehet megvalósítani. A munkát a sárga mozgalom irodalmának jegyzéke zárja le. A munka komolyan, nem agitatorikusan tárgyalja a sárga mozgalmat. Jellemző, hogy egész felfogása teljesen megegyezik a szociáldemokrata munkások felfogásával, dacára a helyenként előforduló szocialista-ellenes nyilatkozatoknak. Még megemlítjük, hogy tudtunkkal eddig Magyarországon csak a budapesti kávésok kísérlettek meg egy sárga pincérszervezet alapítását, sikertelenül. V. J.
Ismeretes dolog, hogy a franciák nem Amerikában. (Jules Huret. En Amérique. I. vol. De New-York sokat utaznak. A francia burzsoá à la Nouvelle-Orléans. II. De San sem fizikailag, sem szellemileg nem Francisco au Canada. Paris, mozdul ki a globe gaulois-ból. Ha
1908. 420 és 354 lap.) pedig kimozdul, bár ne tenné! Az 420 é 564 l ) burzsoá a polgári társadalom legkevesebb reményt átlagos francia nyújtó része: energia és tudás nélküli és nem ok nélkül mondják Franciaországban, hogy tudás tekintetében már rég elmaradt a munkásosztály mögött. Huret könyve a francia burzsoá véleménye egy idegen népről, melyet kénytelen volt meglátogatni, hogy jól fizetett cikkeket írjon róla a Figaro-nak. Már maga az, hogy valaki csakis azért megy egy hat havi útra egy idegen országba, hogy róla cikkeket és a végén könyvet írjon, lehetetlenné teszi, hogy a könyv jó legyen. Mindenki tudta Huret-ről, hogy a legnagyobb francia lapnak fog beszámolni arról, amit hall és lát, tehát csak azt mondták és mutatták neki, amit jónak láttak. Magyarországon talán nem kell magyarázni, hogy ez mit jelent. Mackay és Gould meghívják néhány napra mezei lakukba és Huret e milliomosok társaságában töltve egész idejét, egy hosszú fejezetet ír La vie de campagne címen. Képzelhetjük milyen alapos cikk! A Smith College-ben, a legnagyobb női főiskolában (1800 hallgató; melyet e napokban látogattam meg és melyet Huret igen részletesen ír le (hogyne, hisz egy egész napig volt ott!), a pszichológia tanára különösen azt nehezményezte, hogy ő róla azt írja, hogy Spencer nyomán magyarázta a figyelést, holott Spencer sohasem írt ilyesmiről. Egy fiatal tanár azt mondta, olvasta a könyvet és úgy gondolja, hogy nagyon mulatságos. Azt hiszem, ez a vélemény a leghelyemert Huret igen jó stiliszta, és arra a francia szakácsra emlékeztet aki a csizmatalpból is ízletes pecsenyét tudott készíteni. A könyv érdekes, de aki elolvasta, keveset fog megtudni Amerikáról.
438 Új ipari középosztály. (Robeto Michels: Sulla scadenza della classe media industrielle antica e sul sorgere di una classe media industriale moderna nei paesi di economia spiccatamente capitalistica. Roma, Giornale degli Economisti 1909. 21 p.)
A szerző a német foglalkozási statisztika alapján megállapítja füzetében (melynek német idézeteit sokszor érthetetlenné teszi a számtalan sajtóhiba), hogy a pusztuló régi középosztály — a rézművesek és kisiparosok — helyét új középosztály foglalja el: a nagyipari alkalmazottak
osztálya. Bár számszerűleg nem töltik ki teljesen az űrt, amelyet a régi középosztály hagy, számuk aránylag mégis gyorsabban szaporodik, mint a bérmunkásoké és így jelentőségük az ipari termelésben és a szociális mozgalomban folyton fokozódik. Helyzetük hasonlít a bérmunkásokéhoz, amennyiben 1. a tőkétől függnek, 2. épen olyan kevéssé lehetnek önállókká, mint azok (Berlinben például az Allgemeine Elektrizitätsgesellschaft és a Siemens-Schuckertwerke 1907-ben 1037 alkalmazottat — hivatalnokot — foglalkoztattak). Ennek megfelelően szervezetük (Bund der technisch-industriellen Beamten) a munkásság harci szervezeteinek nemcsak módszereit sajátította el, hanem ugyanazon szellem tölti is el: a törvényes védelem gondolata; és ha az új középosztály néhány év előtt még gyökeresen szolidárisnak érezte magát a tőke érdekeivel, ma nyílt osztályharcot hirdet. Michels mindazonáltal azt hiszi, hogy nem lehet az ipari alkalmazottakat egyszerűen a bérmunkásokhoz csapni. Az új középosztály két rétegből áll: a proletárjellegű, kisfizetésű hivatalnokokból és a nagyjövedelmű igazgatókból és főhivatalnokokból. Ezek pedig kiváltságos helyzetet foglalnak el nemcsak a proletariátussal, hanem magukkal a kapitalistákkal szemben is. Jövedelmük független a konjunktúrától, biztosabb mint a tőkekamat és a profit. De mégis csak munkabér, fizetés. Ha ennek dacára mégis nem vallják magukat a bérmunkásokkal szolidárisoknak, akkor azt kell következtetnünk, hogy nem lehet a jövedelem forrását az osztálytagozódás egyedüli kritériumául tekinteni; sem arról beszélni, hogy a régi középosztály analógiájára az új középosztály is pusztulóban van. A szerző következtetései csak részben helyesek. Az új réteg, amely a tőke fokozódó személytelenedése folytán keletkezik, csak részben tekinthető középosztálynak. A kisebb fizetésű hivatalnokok — habár általában magasabb a standardjuk, mint a régi kisiparosé és mesteremberé — jövedelmükre jórészben csakugyan középosztályt alkotnak, átmenetet a bérmunkások és a tőkések közt. De a szerző maga mutat rá, hogy a hivatalos statisztikában hivatalnokoknak minősített nagyipari alkalmazottak igen nagy része alig húz nagyobb fizetést, mint a jobb bérmunkások. Berlinben például az alkalmazottak 52,4%-a 2000 márkánál kisebb fizetést kapott. Az ú. n. hivatalnokoknak jó felét tehát már ma bátran a proletariátushoz számíthatjuk. S ha azt tekintjük, hogy a nagyipari munkások átlagos pénzbére emelkedő tendenciát mutat, ellenben a kisfizetésű hivatalnokok aránya az alkalmazottak összes számához képest folyton növekszik: bízvást mondhatjuk, hogy az alkalmazottak proletarizálódásának tendenciája sokkal gyorsabb, mint abszolút számuk növekvése. És így túlnyomó nagy része
439 az úgynevezett „új középosztálynak” nem középosztály, hanem valóságos proletariátus. De nem tekinthetjük középosztálynak az igazgatók és főhivatalnokok új rétegét sem. Igaz: fizetést kapnak és állásukat elveszthetik. De megint a szerző az, aki arra utal, hogy jövedelmük sok esetben nagyobb, mint a tőkésé és biztosabb, mert össszeköttetéseiknél fogva új állást mindig kaphatnak. Mégsem tőkések, sem bérmunkások. Mi hát? Az új réteg szociális hovatartozását sem állapíthatjuk meg másként, mint ha a fejlődés sorozatába állítjuk. Ha igaz az hogy számuk folyton szaporodik, másrészt jövedelmük nagyobb és biztosabb lesz a kapitalistákénál, akkor azt kell mondanunk, hogy itten új osztály van képződőben, osztály, amely nem áll a tőkések és a bérmunkások közt, hanem mindkettő fölött. Ahol a gazdasági erők szabad versenyét nem zavarja meg az állami beavatkozás, ott a jövedelemmegoszlás megbízható fokmérője az osztályok jelentőségének és súlyának a termelés funkcióinak ellátásában. Ha tehát azt látjuk, hogy egy új réteg nemcsak munkabért kap, hanem a tőkeprofitnak jelentékeny részét: a vállalkozói nyereséget is elhódítja a tőkésektől (mert máskép nem magyarázhatjuk azt az állítólagos jelenséget, hogy jövedelmük fölülmúlja a kapitalistákét, minthogy kell, hogy ezek legalább a tőkekamatot megtartsák), akkor ebből csak azt következtethetjük, hogy ez új réteg gazdasági fajsúlya, szerepe a termelés processzusában nagyobb lett, mint a kapitalistáé, az osztályok hierarchiájában tehát fölötte foglal helyet, nem pedig alatta. S így a jövedelem forrása ebben az esetben is elfogadható kritériuma marad az osztálytagozódásnak, mert íme nem középosztállyal, hanem egészen új osztállyal állnánk szemben. Ennek az új osztálynak keletkezése merész perspektívákat nyit a társadalom jövő alakulására. Azt bizonyítaná, hogy a tőkék tulajdonosainak gazdasági funkciója mind csekélyebb lesz és a társadalmi termelés igaz irányítói egyszerű megbízottak, alkalmazottak lehetnek. Nem zavarná hát meg a termelést az sem, ha a tőketulajdon formája megváltoznék, illetve a tulajdonos személyében változás állna be. Lehetne a tulajdonos a közösség (az állam) is s nem kellene attól tartani, hogy a tőkések egyéni kezdeményezését, vállalkozó kedvét nem volna ki érvényesítse, hogy a termelés megakadna. Valóban úgy látszik, mintha átmenetileg valamiféle államszocializmusba fejlődnék társadalmunk. Azt hisszük azonban, hogy e fejlődésben egyelőre kisebb szerepe van az úgynevezett új középosztály magasabb rétege képződésének, mint Michels gondolja. Ez a réteg ma még igen embrionális, s ha tényleg áll is az, hogy jövedelmük sokszor nagyobb a tőkések nagy rétegei jövedelménél, viszont nem szabad megfeledkezni arról, hogy a tőkések másik, kisebb rétege olyan óriási s mind nagyobb jövedelmeket húz, amelyekkel szemben az igazgatók százezres, vagy akár milliós fizetései még mindig elenyésznek. A szerényebb jövedelmű kis tőkések szaporodása egyrészt a társadalmi gazdagság növekedésének, másrészt azonban inkább a tőke fokozódó centralizációjának tünete: a milliárdosok és sokmilliomosok épen csak annyit hagynak meg a kistőkésnek, amennyi még arra ösztönzi, hogy tőkéjét el ne fogyassza, hanem a termelőprocesszusba fektesse a tőke
440 kamatot. Ők azok egyelőre, nem a magasabb alkalmazottak, akik a kistőkés profitját megrövidítik, őt magát háttérbe szorítják. De emellett habár — egyelőre igen tapogatózva — tényleg előtérbe nyomul a tőke majordomusainak új osztálya Sz. E.
Az elhagyott gyermek joga. (Zoltán de Bosnyák: Le droit de l’enfant abandonné. Paris, 1909. Librairie Honoré Champion.
Ez a tanulmány bevezetését képezi
egy munkának, mely francia nyelven a magyar gyermekvédelemmel fog foglalkozni.. A kérdés filozófiai és szociológiai alapjait vizsgálva meg a szerző — aki pedig aktív miniszteri tanácsos — nálunk és a külföldi irodalomban egyaránt szokatlan bátorsággal tör lándzsát a kötelező állami gyermekvédelem mellett. Sőt még tovább megy. Elismeri az állami gyermekvédelem organikus tökéletlenségét s így átmeneti jellegét s a kérdés definitív megoldását csakis a mai gazdasági rend gyökeres átalakításától reméli. Sehol semmi hipokrízis, semmi jótékonykodás, semmi patronage-levegő. Annál több emberszeretet, a reális viszonyok okos mérlegelése és bátor kezdeményezés. Aki elolvassa a füzetet, Örvendeni fog, hogy a magyar gyermekvédelem ügye ilyen kezekben van és kívánni fogja, hogy a külföld vegye észre ezt a dolgozatot. Mert nem a pénzért csinált Potemkinfalu-irodalom, hanem csakis az ilyen és hasonló lelkületű magyar írások és — ami még fontosabb! — az ilyen és hasonló célzatú magyar cselekedetek szerezhetik vissza a külföldnek oly joggal megcsappant rokonszenvét országunk és kultúránk iránt. Ezen jelességei mellett a kis füzet azzal is dicsekedhetik, hogy megold egy régi szociológiai problémát. Bizonyos moralisták a gyermekvédelem szocialisztikus megoldása ellen azt hánytorgatták fel, hogy az elhagyott gyermekek állami ellátása tönkre fogja tenni a szülőkben az erkölcsi felelősségérzetet, vagyis a törvénytelen gyermekek számát emelni fogná. Szerző végleg megcáfolja ezt az ellenvetést. Íme: „A gyermekvédelem, amint az ma (Magyarországon) fennáll 1903 szeptember hó 1-én lépett életbe. Lássuk már most a születések statisztikai adatait: 1904-től 1908-igaz újszülöttek száma 2,17%-kal szaporodott. Ugyanezen időszak alatt a törvénytelen születések száma 3,92%kal szállt le. Arról a 17 városról pedig, ahol a gyermekmenhelyek vannak, melyek a törvénytelen gyermekeket egyszerű bemutatásra elfogadják, ezek a statisztikai adatok: 1904-től 1908-ig az újszülöttek száma 2,37%-kal növekedett. Ugyanezen idő alatt a törvénytelen születések száma az említett 17 városban 5,29%-val leszállott. Meg kell jegyeznünk, hogy az állam támogatása 1904-ben 20.969 elhagyott gyermekre terjedt ki, 1908-ban 44.453-ra. Gyarapodás: 52,83%·” (29.) A társadalmi jótékonyságra bízott gyermekvédelmet ezekkel a szavakkal ítéli el: „Amíg a „jótékony” társadalomnak meglesz engedve, hogy a szegény anyák tejét megvásárolják és ezáltal büntetlenül előidézzék gyermekeik halálát; amíg a „jótékony” társadalom tömegesen fogja a gyermekmunka mártírjait termelni: az ezen társadalom által gyakorolt gyermekvédelemnek nem lesz meg a kellően megbízható
441 alapja és egy komoly szociális politika nem építheti fel erre a társadalmi jótékonyságra a jövő nemzedékek sorsát. Ezt a meggyőződésünket nem ingathatja meg az a tény, hogy az angol specialisták formálisan ama védelem mellett foglaltak állást, mely kizárólag a jótékonyságon alapul.” (36, 37.) Minden egyéb a tárgyra vonatkozó kérdésben hasonló radikális álláspont, melyet szerző az igazi meggyőződés hevével képvisel. A professzionátus jogászok vagy szociálpolitikusok, sőt az egyetemi tanárok többsége is csodálkozni vagy dühöngeni fog ezeken a fejtegetéseken, melyek egy német Hofrat vagy egy angol hivatalfőnök tollából szinte elképzelhetetlenek volnának. De Magyarország a meg nem merevült társadalmi berendezések országa. Rengeteg baj mellett egynéhány előny is következik a társadalmi differenciálatlanságnak ez állapotából. Bosnyák Zoltán egyénisége s működése emez előnyök közé tartozik. J. O.
Könyvszemle. Fouillée, Alfred: Le socialisme et la sociologie réformiste. Paris, Alcan, 1909. (419 p.) (Bibl. de philosophie contemporaine.) A francia szociológia oly termékeny doyenjének legújabb műve ezt tűzte ki feladatául: „Emlékezni fognak Enrico Ferri annyiszor idézett szavaira: A szociológia szocialista lesz vagy nem lesz. Hadd ismételjem meg, amit neki akkor válaszoltam: A szocializmus szociológiai lesz vagy nem lesz. Egyedül a szociológia képes a messzejövőre vonatkozó álmokból elkülöníteni a megvalósítható s a természetnek megfelelő ideált az utópiától, mely ellentétben áll az egyensúly és a mozgás ama törvényeivel, melyeket a társadalom ural, a statikával s a dinamikával, melyekről A. Comte beszélt. A szociológia nem lehet szocialista, sem individualista; tudományosan kell kutatnia az igazat és az igazságosat, hogy elismerje azokat, bármely oldalon is találjuk fel s kövesse őket alkalmazásaiban az emberi nem haladása érdekében. Reformista szociológia: íme ez az a név, melyet fel kell vennie, hogy megjelölje vele teljes függetlenségét, a társadalmi javítások tudományos keresését. Ebben a könyvben nem akarjuk sem a szocializmus történetét megírni sem a rája vonatkozó főbb rendszerek kritikáját. Mikor ezekről a rendszerekről beszelünk, ezt csak példaként, „illusztrációul” fogjuk tenni. Nem akarunk sem marxista, sem proudhonista, sem blanquista, sem rodbertista exegézist csinálni Nem tanulmányozzuk e szent könyveket. Vizsgálatuk egyszerűen a vezetőeszmékre, az elméleti és gyakorlati módszerekre fog vonatkozni, melyek egy vagy más alakban feltalálhatók vagy a pur et simple szocializmusban vagy a kollektivizmusban, vagy a kommunizmusban, az újító gondolkozás e három egymásra következő szakában. Azt fogjuk megvizsgálni, ha elveikben, mód szereikben, legkimagaslóbb alkalmazásaikban a társadalom amaz új felfogásai valóban „tudományosak”-e? A könyv négy részre oszlik: 1. A szocializmus szociológiája és morálja. 2. Az igazságosság és a társadalmi hasznosság a termelésben a szocializmus
442 szerint. 3. A társadalmi igazságosság az elosztásban a kollektivizmus szerint 4. Az igazságosság a fogyasztásban a kommunizmus szerint. Békíteni akar s így természetesen optimista. Ki akarja mutatni, hogy az individualizmus és kollektivizmus nem ellenségek, sőt nagyon szépen megférnek egymással s hogy ezt tehesse, mindkettőnek átölelő, magasabb álláspontra kell helyezkednie, mint mondja. Ez a magasabb álláspont lesz a szociológiának, mint igazi tudománynak az álláspontja. A két alapelv, mely az egész könyvön végighúzódik, a szerződéses szervezet (organisme contractuel) és az osztó igazságosság (justice réparative) alapelve. Az előbbi összeegyezteti ama két ellentétes nézetet, melyet a pszichológia, morál és jog törvényei határoznak meg, az ezzel ellentétes nézettel, mely mindent organikus viszonyokra redukál, melyet az élet törvényei szabnak meg. A könyv pártokon felül emelkedve akarja vizsgálni e két alapelv szerepét s azok felfogását a különböző szocialista és nem szocialista rendszerben. Konklúziója, mint mondtuk, optimista a legnagyobb mértékben. A szocializmus megoldását nem fogadja el, mivel fél az anarchizmustól vagy a deszpotizmustól, hanem kívánja összeegyeztetni az individualizmust a kollektivizmussal s ezt lehetségesnek is tartja, az utóbbit csak a termelési eszközökre terjesztvén ki. „A haladásnak kettősnek kell lenni: egyrészről individualizálni kell mindjobban a tűzhelyet s mindazt, ami magához az egyénhez tartozik; másrészről szocializálni kell, kellő mértékben, a munka eszközeit. Es e két haladás, nem hogy ellentmondana egymásnak, de kölcsönösen kívánja egymást.” S mind e változást el lehet érni forradalom és erőszak nélkül, mondja Fouillée. A. E. Zimmern: Was greek civilisation based on slave labour? The Sociological Review, 1909, April. Homeros idejében a rabszolgaság teljesen házi jellegű volt. A munkamegosztás fejlődésével a rabszolgaságnak különböző fajtái keletkeztek, melyek a szabadság különböző fokával bírtak. Azok a munkák, melyeket rabszolgák végeztek, jórészt ugyanazok voltak, melyekben szabad emberek is működtek. (Tanítás, gyógyászat, bank, tengerészet.) Sok esetben a rabszolgaság puszta tanoncidő volt. Tehetséggel és munkával a rabszolga megszerezhette szabadságát. Általában a rabszolgák kis számukkal nem ronthatták versenyükkel a a szabad emberek munkáját. A görög köztársaságok, tőkében szegények, rá voltak utalva a kézimunkára s igyekeztek rabszolgákat szerezni s bevándorlókat magukhoz édesgetni. Szerző oda konkludál, hogy a görög civilizáció nem nyugodott rabszolga-munkán, hanem a rabszolgákat is felhasználta, miként a többi munkásokat, míg az örökös-rabszolgákra csupán az alacsonyabb munkákat bízta. J. Rodes: La transformation de la Chine. Questions Diplomatiques et Coloniales. XIII. Évf. 290. füzet. Az orosz-japán háború után nagy reform-hangulat keletkezett Chinában. Bizottságokat küldtek ki a művelt államok hadügyének tanulmányozására s alkotmányos törvények hozataláról beszéltek. Az újra feléledt reakció nem volt képes elnyomni ezeket a törekvéseket. Szerző szerint a legnevezetesebb reform a bürokrácia és a fináncszervezet radikális átalakítása lesz. Budget nem létezik s nem ismerik sem az állam bevételeit, sem kiadásait. Az ellenszenv a vasutakkal szemben megszűnt, de a közvélemény egyre erősebben követeli, hogy azok chinai kézbe jussanak.
443 A középső és felső rétegek szellemi színvonala állandóan emelkedik, családapa rendkívül kiterjedt jogkörének korlátozására vezet.
ami a
Vacher de Lapouge: Race et milieu social. Essais d'anthropo-sociologie. Páris, 1909. Marcel & Rivière. (XXXII + 393 p.) A kötetben a következő tanulmányok találhatók: Az állattani nomenklatúra az antropológiában; ez árják eredete; a múlt népei tanulmányozásának kritikai módszere; Franciaország népességének antropológiai fejlődése; antropoógiai kutatások az elnéptelenedés kérdésében; az antroposzociológia alapvető törvényei; Jacoby és Niceforo; a szegény néposztályok természetes inferioritása Durand de Gros és az etnikai analízis: Broca szelekcionizmusa; Woltmann műve; Houzé úr eszméi. Balassa Ármin: Chlopytól Bokányiig. Politikai eszmetöredékek. Szeged, 1909. Dugonics-nyomda részvénytársaság. 248 p. Ez a kötet szerző vezércikkeinek gyűjteménye, melyek az utolsó két év folyamán a Szeged és Vidéke c. lapban jelentek meg. Szerző joggal hivatkozhatik büszkén arra, hogy a szerény vidéki lapban új és termékeny eszméket hirdetett akkor, mikor még a fővárosi sajtó nagy része is egy bornírt és demagóg frazeológia lelkiismeretlen kürtöse volt. Abban is igaza van, hogy a mai politikai krízis már két éve tart és az csakis a magyar alkotmánynak teljesen demokratikus átalakítása árán orvosolható. Különösen becsesek azok a cikkei, melyekben Kossuth Lajos programmjának elfeledett és elferdített demokrataradikális törekvéseit igyekszik felújítani. Minden egyes cikket azon esemény felelevenítésével vezeti be, melyről az szól. És ez olykor nagyon tanulságos, sőt meglepő olvasmány. Pl. a könnyen megfeledkező ember alig hisz a szemének, mikor ezt a visszaemlékezést olvassa: „Kossuth Ferenc 1903 június 30-án a függetlenségi és 48-as pártkör esti értekezletén szembehelyezkedett pártjával, amely Khuen-Héderváty Károly kormánya ellen folytatni akarta a harcot. Kossuth a nemzet gyöngeségére való hivatkozással, a helyzettel való megalkuvást követelte. A párt csaknem egyértelműleg a harc folytatása mellett foglalván állást, Kossuth kijelentette, hogy Ezennel kijelentem, hogy lemondok a pártelnökségről és kilépek a függetlenségi pártból. A képviselők óriási konsternációval fogadták Kossuth kijelenteset, mire a vezér e szavakkal hagyta el a párthelyiséget: — Én e pártkör küszöbét becsületszavamra, többé át nem lépem. Elhatározásomban senki meg nem tántorít. Ilyen bandában, amely a más becsületszavát megszegi, nem maradok. Ugyanakkor Justh Gyula és Komjáthy Béla alelnökök jelentették be a partból való kilépésüket és nyomban elhagyták a kört. Az értekezlet Barabás Béla elnökletével folyt tovább. Hat esztendővel azelőtt tehát Kossuth épen úgy leszerelt, mint most. A különbség csak az, hogy akkor Barabás Béla vette át a harci zászlót s Justh Gyula tartott Kossuthtal, most pedig Justh Gyula a Kossuthtal szemben és Barabás Béla tölti be az első szárnysegéd szerepét, Kossuth Ferenc leszerelése következtében kettészakadt a függetlenségi párt július 4-én. A Barabás-Lengyel-féle obstrukciós-csoport, a Szederkényicsoport és a pártonkívüliek csoportja, összesen 66-an kívánták a harc folytatását. Ezzel szemben a Kossuth-Justh-féle békecsoport harminc képviselőből állott, közöttük Szatmári Mór, Kelemen Béla, Bizony Ákos, Komjáthy Béla stb. Lengyel Zoltán és Ráth Endre nyílt levélben jelentették be Kossuthnál a pártból való kilépésüket.”
444 Ha a magyar politikai közélet egyszer csakugyan demokratizálódni fog; az úttörők között tiszteletreméltó helyet fogja Balassa Ármin számára biztosítani. Prezzolini, Giuseppe: Wesen, Geschichte und Ziele des Modernismus. Jena, 1909. Diderich. (XII+ 314 p.) Ez a könyv szerző Il Cattolicismo Rosso könyvének német fordítása. A mű irányát kifejezi ez a konklúziója, a mai katholikus papságról beszélve: „Ez a semmittevésből és gyűlöletből összetett betegség különböző utakon vezetődik le: a miszticizmus, kritika és alávetettség útjain — mind a három oly eszköz, melyek ellen a modernisták küzdenek s melyek értéktelenek. Mert a nép épen nem kívánja, hogy a papi rend egy hiteltérdemlőbb mithológiát adjon neki s egy oly breviáriumot, mely a szentek történetét igazabban tartalmazza. A nép a papi osztálytól társadalmi hasznot követel — akkor képes mindent elhinni. Valóban mindent, mert miként előbb kimutattam, már rátért arra az útra, hogy az anyag dogmájában és a fejlődési tan mithológiájában higyjen. Mózestől Haeckelhez pártolt s Ádámot a paradicsomban úgy képzeli el, mint egy majomszerű lényt a trópusokon.” Müller, J. P.: Gesellschaftsmoral und Lebensglück. Leipzig, K. F. Köhler. 397 p. Α Mein System híres feltalálója e könyvben a szexuális morál nagy vitakérdésébe szól be. Mindenekelőtt az egyházat támadja, mint az erkölcstelen és kártékony szüzességi tan világrahozóját. Szerző a dán államegyház megszüntetését követeli s a községekben legfelsőbb közigazgatási hatóságként egy higiénében jártas orvost alkalmazna. Ez a közeg arra is vigyázna, hogy a házastársakat a gyermeknemzéstől visszatarsa oly esetekben, mikor az nyilvánvalóan káros eredményre vezetne. Aktuálisabb és érdekesebb az a fejezet, melyben egy új nemi morál alapjait rakja le. Nem erkölcstelen dolog a nemi ösztön kielégítése a fogamzás elhárításával; sőt a nemi aktus morális, ha nemzésre való tekintet nélkül a másik fél boldogítását célozza. Ez a felebaráti szeretet átvitele a nemi térre. A gyermeknemzés erkölcstelen, ha a) az asszony egészségét veszélyezteti; b) ha valamelyik fél örökletes betegségben szenved; c) ha a gyermek felnevelésének anyagi biztosítékai hiányoznak. Szerző nem tart attól, hogy jó emberpárok a fogamzás elhárításával visszaéljenek. A harmadik rész a serdületleneknek helyes egészségügyi vezetése s nemi fejvilágosítása kérdésében ad figyelemreméltó tanácsokat. Az érintetlenségi ideált szerző elvetendőnek tartja. Gyakorlati tapasztalatok alapján azt állítja, hogy az első szülöttek rendszerint testileg és szellemileg kevésbbé értékesek, mert a házasfelek között hiányzott még a teljes biológiai harmónia. Az egész munkát életerős, temperamentumos hang lengi át. Ammon, Otto: Der Ursprung der Homosexualität und die Descendenzlehre, In Archiv für Rassen- und Gesellschaftsbiologie. Sept. u. Okt. 1909. Szemben azzal a közfelfogással, hogy a homoszexualitás örökletes, Ammon érdekes biológiai és lélektani levezetések, valamint konkrét esetek s életrajzok alapján azt igyekszik bebizonyítani, hogy „különösen a homoszexualitás fokozatos kifejlődése a fiatalkori onániából, tisztán felismerhetővé teszi, hogy semmiesetre sem szükséges az azonos nemhez való vonzalmat a csíratulajdonságokból levezetni. Ez a feltevés nemcsak a leszármazási elmélettel van összeegyeztethetlen ellentétben, hanem sok kézzelfogható különleges ténnyel. A homoszexualitás, az esetek túlnyomó többségében, egyénileg szerzett
445 csaknem azt lehetne mondani, „fáradságosan szerzett tulajdonság. Ε. Rudin müncheni pszichiáter ugyané számban észreveteleket emel Amman fejtegetéseivel szemben. Bár a környezeti okok kiemelését helyesnek ártja, a homoszexualitásnak az onániából való levezetését nem fogadhatja el. Steffen Gustaf F.: Lebensbedingungen moderner Kultur. Jena, 1909. Fischer. 372 p. A könyv fordításában maga a szerző is részt vett, ki gotenburgi egyetemi tanár. A mű nyolc részre oszlik: 1. Az élet eszközei és értelme. 2. Harc a jólétért. 3. Állam és kultúra. 4. Szociológia. 5. Iskola és társadalomtudomány. 6. Szociálpolitika. 7. A munkaviszony szabadsága. 8. A pénzügyi gazdálkodás szociálpolitikai elve. Müller, Robert: Einleitung in die Gesellschaftsbiologie. Stuttgart, 1909. Ferdinand Enke. (VI + 196 p.) A könyvet szerző amaz előadásai alapján írta, melyeket a múlt évben a drezdai állatorvosi akadémián tartott. Tartalma: 1. Biológia és származástan. 2. Alaptermészet (Anlage) és átöröklés. 3. Változat és faj. 4. Beltenyésztés. 5. Keresztezés. 6. Elfajulás. 7. Nemi különbségek. 8. Anya és gyermek. 9. Tenyésztési higiéné. Achelis, Thomas: Die Religion der Naturvölker im Umriss. Leipzig, 1909. Sammlung Göschen. 164 p. Az első rész a vallás általános elemeivel foglalkozik. Ezek: istenképzetek, lélekfogalom, túlvilági élet, megnyilatkozás és csoda, mítosz, kultusz, papok, titkos társulatok. A második rész a vallás fejlődésformáit tárgyazza: fetisizmus, szamanizmus, polytheizmus, fejlettebb természeti vallások. Kis bibliográfia. Jó tájékoztató olvasmány. Baudin, Pierre: La politique réaliste a l'exterieur. Paris, 1909. BibliothéqueCharpentier. (IV + 350 p.) A könyv a realista politika szempontjából foglalkozik a marokkói konfliktussal, a keleti kérdéssel, Franciaország és China viszonyával, Anglia világpolitikájával és haderejével és a kereskedelem diplomáciájával. Wassiljew, W. P. Die Erschliessung Chinas. Deutsche Bearbeitung von Rudolf Hübe. Mit Beiträgen von A. Conrady und zwei Karten. Leipzig, 1909Dietrich'sche Verlagsbuchhandlung. (XI + 236 p.) A mű szerzője, egy orosz tudós, életében mint Keletázsia és az északi buddhizmus egyik legalaposabb ismerője volt híres. A mű a következő tanulmányokat tartalmazza: emlékeim Pekingről; a haladás Chinában; China megnyitása; mohammedánizmus Chinában; orosz-chinai államszerződések. A könyv második része Conrady tanár jegyzeteit közli ezekről az értekezésekről. Waentig, Heinrich: Wirtschaft und Kunst. Eine Untersuchung über Geschichte und Theorie der modernen Kunstgewerbebewegung. Jena, Fischer, 1909.
(V + 434 p.) Carlyle, Ruskin, Morris tanainak s a műipar fejlődésének ismertetése Angliában, Franciaországban, Amerikában, Németországban és Ausztriában. Az utolsó két fejezet a művészet és a munka, a művészet és a szükséglet viszonyáról szól.
Társadalomtudományi Társaság Harkányi Ede halála. Harkányi Ede váratlan halála, melyet régi bélbajának rohamos kiújulása idézett elő, barátai és bajtársai táborában leírhatatlan megdöbbenést és szomorúságot keltett. A gyászoló progresszív egyesületek a következő együttes gyászjelentést bocsátották ki: Dr. Harkányi Ede munkás élete 31-ik évében 1909 október hó 31-én meghalt. Az elhunyt a Társadalomtudományi Társaság-nak és a Társadalomtudományok Szabad Iskolájá-nak titkára, a Szabadgondolkodás Magyarországi Egyesületé-nek alelnöke, a Huszadik Század-nak belső munkatársa volt. Nemes bajtársunkat gyászoljuk benne, aki bátran és önzetlenül kutatta a tudomány igazságait, lángoló buzgalommal terjesztette a tudomány eredményeit, rendületlenül harcolt a szabad gondolat ügyéért, éles szemmel s meleg szívvel szolgálta a tudományos publicisztikát és lankadatlanul küzdött a nők jogaiért. Drága halottunkat november hó 2-án, kedden d. e. 11 órakor temetjük el a kerepesiuti r.-kath. temető halottasházából. Budapest, 1909 október hó 31-én. A Társadalomtudományi Társaság A Társadalomtudományok Szabad elnöksége. Iskolájának igazgatósága. A Szabadgondolkodás Magyarországi A Huszadik Század Egyesületé-nek elnöksége. szerkesztősége. A Magyarországi Feministák Egyesületé-nek elnöksége.
Temetésén a közrészvét igazán lélekemelő módon nyilvánult meg. Bár a gyászjelentések szinte csak az utolsó órában jutottak barátai és ismerősei kezébe, mégis a végtisztességen 5—600 ember vett részt, és a vidékről is számos tisztelője jelent meg. Tudományos, szabadgondolkodó és szabadkőműves társaságok és körök, valamint egyesek valósággal elárasztották ravatalát koszorúval és virággal. A szakszervezeti tanács és a szervezett asztalosmunkások is szép koszorút helyeztek ravatalára. A temetés az elhunyt óhajtása szerint egyházi szertartás nélkül folyt le. Ε helyett bajtársainak beszédei és a munkásdalárda énekei a legnemesebb érzelmekben forrasztották össze a gyászoló közönséget. Megindítóbb részvét kevés temetésen nyilvánult meg; annyi síró férfit sohasem láttunk. A legkülönbözőbb korú s tár-
447 sadalmi állású emberek egyetlen nagy családdá lettek ez órában, kik mind a tudomány és a szabad gondolat önzetlen fiatal harcosát gyászolták. A munkásdalárda megindító éneke után az első beszédet Pikler Gyula egyetemi tanár mondotta, a Társadalomtudományi társaság nevében: Gyászoló gyülekezet! Bajtársak! A lét rettenetes nyomorúságai ellen három szerrel látta el fajunkat a természet: az első a róluk való megfeledkezés, a második az önámítás, a harmadik e nyomorúságok elismerése és az avval járó küzdelem ellenük. Az első két szer pillanatnyi enyhülést ad, de annál vigasztalanabb és üresebb felébredésre kárhoztat; a mi nyomorúságot azonban a harmadik szer leküzd, az örökre le van küzdve; e harmadik szer az igazi, reális, becsületes orvosság. Létünk rettenetes nyomorúságai között nincs ember, aki mind a három szert ne alkalmazná; de egy nemes elenyésző kisebbség túlnyomólag a harmadikra akarja alapítani az életet. A gondolkodás tiszta levegőjű gleccsereit járók ezek, az igazság északi sarkához törtetők, a világ háromszögmérői. Az ópiumcsapszékek füstjében élők óriásival nagyobb tömege kövekkel hajigálja meg őket ezért, az ütések fájnak, de a fájdalmat kíséri az a boldogító tudat, hogy a mell, amelyet érnek, mégis bírja, kemény, hősi. Ε gyűlölt, félt, lenézett, hajszolt hősök joggal mondhatják el azt a szent mondást, amely nevetséges azok ajkán, akik mindig az uralkodó vizekkel eveznek: „Boldogok, akik szenvednek az igazságért, mert ők megvigasztaltatnak.” Ε hősök közül a legszilárdabbak egyike volt Harkányi Ede. Bajtársak! Vannak köztetek, akiknek e küzdelemben az elkeseredés könnye szökik szemükbe, de tovább harcolnak; vannak köztetek, akik dühükben fogaikat vicsorítják és tovább harcolnak; Harkányi Ede mosolygott, mindig csak mosolygott és tovább harcolt. Ő az elegáns volt közöttünk, a vívómester a harcmezőn, a mi vérig, végig graciózus Mercutionk. Ő volt az, aki korzói sétákon és udvarias viziteken finoman csevegett ellenségeinkkel. Bajtársak! A lét egyik legocsmányabb nyomorúsága az élő lények harca egymás ellen, amelyből az emberi állatfaj sincs kivéve. Ε harcban egy fegyver az emberek hazudozása, kölcsönös ámítása. Ez a fegyver prostituálása annak a szernek, melyet az élet nyomorúságai ellen, védekezésben a legreálisabbnak mondottam, az értelemnek. A legutálatosabb, a legutolsó fajta prostitúciója ez a szomorú emberi életünkmek, mert azt alacsonyítja le, ami bennünk a legmagasabb.
448 Az élet ocsmány harcában nincs ember, aki önmagának e lealacsonyítását teljesen elkerülhetné, ám egy nemes elenyésző kisebbség élete legfőbb kincsét abban találja, hogy e lealacsonyodást magára nézve a lehető legkisebb fokra szállítja le. Harkányi Ede ez elenyésző kisebbséghez tartozott. Tehetsége kiváló volt, tudása nagy, írói készsége teljes, tolla könnyedén és bájosán mozgó jószág; volt szép vagyona is; ha akarja, úgy indulhatott, hogy lehetett volna idővel saját újságvállata, mézzel tarthatta volna jól a nagyurakat és ópiumot mérhetett volna az előfizetők ezreinek; mi minden lehetett volna idővel! Hóbortos fiú, kicsavarodott eszű, élhetetlen ügyefogyott! Ő „ártott magának”, mindig csak ártott magának. Ő a csőcseléket szerette, a szegényt, amely nem is előfizető! Annak rendezett és tartott előadásokat, napról napra, késő éjfélig. A holnap férfiait és asszonyait nevelte. Igen, szorgalma is nagy volt, hathatós összeköttetései is voltak, virágzó ügyvédi irodát alapíthatott volna, lehetett volna kiváló jogász, közhasznú törvények szerkesztője, képviselő, azon párti, ami egy praktikus, józan és megbízható, komoly közéleti tényezőnek megfelelő, fölemelkedhetett volna idővel egy nagy részvénytársaság igazgatójává, a legjobb családokba juttathatta volna gyermekeit. Ő szociológus akart lenni. Fura ízlés, és „járt számkiűzötten az árva fiú” . . . Minek mondom el mindezt itt e ravatalnál? Hiszen neki már mindegy! És mi nem félünk, mint őseink, attól, hogy a halott hazajár, ha nem hallja, hogy magasztaljuk! Mi nem azért kívánjuk, mint őseink, hogy nyugodjék békében, hogy mi békében nyugodhassunk. Mi nem azért dobunk rá rögöt, hogy föl ne kelhessen és jószágainkat meg ne babonázza. Nem is azért mondom ezt el, hogy vele agitáljak; sokkal frissebb, fájóbb még gyászunk. És nem a mi dolgunk ünnepelni; gyászünnepre is csak azoknak van idejük, akik már célhoz értek. De itt áll e ravatalnál az asszony, akinek édes testi lelki párját készül elnyelni a már nyitott sír, csillagtalan éjbe borítva az ő életét. Méltó, erős felesége volt urának, megértője, munkájában részese; míg férje eredetit alkotott, ő a külföld egy kiváló munkáját fordította nyelvünkre. Ne maradjon gyászi ékesség nélkül az ő szomorú özvegyi ruhája! Lehessen az ő eltávozott férjére ne csak büszke, hanem hiú is! Legyen ne csak az a tudata, hogy párja hős volt, de az is, hogy magasztalt hős! Csengjen fülében gyászos útján magasztalásunk zenéje! Ha a férfi, akivel élete sorsát összekötötte, nem nyitott meg neki csillogó társaságokat, ha nem hagyott rá más rangot, címet, mint a lenézett Társadalomtudományi Társaság titkáráét, tudja meg, hogy ura után mégis nagy rangja van közöttünk, ha nem is egy parádés ármádiában, de egy maroknyi harcos csapatban. Igen, asszonyom, e sírnál
449 megnyitjuk önnek szíveinket, örökké szeretni fogjuk mink is azt akit ön szeretett, és ha életében bármikor támaszra, tanácsra és védelemre lesz szüksége, ígérjük, ami tőlünk telik, azt meg fogja nálunk találni. És utána maradtak árvái. Ha felnőnek és megtudják, hogy apjuk író volt, és talán attól félnek, hogy iránta fölkelő tiszteletük elfogult, mert neve még egész életükön át sem kerül bele a magyar irodalom és politika történetébe, hadd maradjon rájuk emlékezete annak, hogy atyjuk sírját férfiak állottak körül, akik azt vallották, hogy ez azért volt, mert atyjuk nagyon megelőzte korát. Vagy azért, mert nagyon igaz ember volt, olyanféle, mint teszem Vajda János, akinek még mindig nincs se szobra, se utcája e milliós városban. Harkányi Ede! Bajtársunk! Özvegyeddel és árváiddal egysorban, egy szeretetben siratunk mink, bajtársaid, a te tágabb családod, téged. Öregedő szemeimből kitörnek későkori könnyeim, és mikor tőled, korán elesett ifjú hőstől búcsút veszek, búcsút veszek életem egy egész szakától, amelynek oly nagyon eleven része voltál. És életük e szakától velem együtt zokogó búcsút vesznek mind, közös barátaink, a téged sohasem feledők! Ε mélyhatású búcsúszó után Jászi Oszkár mondotta el a következő beszédet: Leteszem drága bajtársunk ravatalára a Szabad Iskola, a Szabadgondolkodók, Magyarország szimbolikus nagypáholya, számos fővárosi és vidéki társadalomtudományi, szabadgondolkodó és szabadkőmíves kör és a Huszadik Század koszorúját. Pótolhatatlanabb veszteség nem érhette a mi ügyünket, mint az ő oly korai és váratlan halála. Mert egész ember és egész férfi volt, ki teljesen nekünk adta gazdag és harmonikus életét. Bisogna essere la propria vita come una opera d'arte — mondja a költő. Az ő élete ennél is több volt. Ez a műalkotás nagy és igazságos szociális törekvések talaján virult ki. Belőlük fejlődött, majd őket erősítette. Jó ember volt a szó spenceri értelmében, mert vágyai, törekvései, örömei és szenvedélyei egybeestek az egyre dúsabban fejlődő társadalmi élet létszükségleteivel. A nemes Epikuros iskolájából való volt, ki mentől többet örvend, annál jótékonyabb és hasznosabb a közre. Minden szenvedélye egy-egy motorikus erő volt benne a mások javára való munkához. Szenvedéllyel szerette a tudományt: a tiszta és világos gondolatokat, melyeket nem rontott meg a cikornyások félhomálya. Ez a hajlandósága tette őt vérbeli franciává, az enciklopedisták eszmetársává. Az iskolabölcseség által megmerevített kérdéseknek új életet és friss simulékonyságot adott. S az élet s a tudomány minden új jelenségével
450 szemben felragyogott jóságos és gondolkodó barna szemeiben a nemes kíváncsiság tüze. Szenvedéllyel szerette a szépet: a budai hegyek ezer vonalát és színjátékát, a lágyan csengő versek muzsikáját, az asszonyok mosolyát s a gyermekek játékait s a többi nagy és fenséges harmóniákat. De legtöbb szenvedéllyel magát az életet szerette: a munkát és a küzdelmet, az akciót és a szervezést. Szebben és vidámabban nem verekedett senki közöttünk. Hívőbben és reményteljesebben nem tanított senki. Buzgóbban és állhatatosabban nem kutatott senki. Borzalmas gondolat, hogy mindez most megszűnt. Hogy ő, aki mindig csak adott és adott, többé már nem tárhatja ki előttünk meleg szívét s dús életenergiáit. Alkotó és szervező keze kihűlt a legjobb munka idején, talán a legszebb csata előtt, mely reánk vár abban az évtizedes hadjáratban, melyet a magyar lelkiismeret felszabadításáért folytatunk. Torzóban maradt gyönyörű nagy műve, mely Grünwald Béla Régi Magyarország-ának méltó, de fejlettebb folytatása lett volna s melynek félbenmaradása még az operációs hordágyon is nyugtalanította . . . S mindez összetört akkor, mikor úgyszólván még csak nekiindulóban volt, csak szárnyait bontogatta . . . Hol itt az igazság, a logika, a rend? Megkínzott lelkünk leg mélyéből, a tudatalattiság örvényeiből ím kitör újra az ősember megborzadt vallás-keresése s az érzelmi metafizikai spekuláció tehetetlen vergődése. A mi feledhetetlen barátunk előre megérezte ezt a veszedelmet s gondoskodott rólunk e nehéz óra szomorú lelki meghasonlásában is. Végrendeletében ezt írta nekünk: „Ezekben rendelkeztem földi javaimtól. A túlvilági életben nem hiszek, tehát lelkiekről nem beszélhetek. De sok gondolat, vágy, szándék élt halandó agyvelőmben. Ezekről az én szeretett Ellám és harci társaim, barátaim, eleget tudnak. Legyetek nálamnál jobbak, tökéletesebbek: ezt az óhajtást hagyom mindnyájatoknak.” Bajtársak! Hallottátok nemes, gyönyörű, intő tanácsát. Fogadjunk szót. Ne zúgolódjunk, ne tépdessük a fájó sebeket, hanem töröljük ki a könnyeket szemeinkből s menjünk dolgozni — az ő útján, a z ő s z e l l e mé b e n , a z ő lá n g o ló h ité v e l! A szervezett munkásság koszorúját Jászai Samu tette a ravatalra a következő, mélyen átérzett szavak kíséretében: „A munkásságnak is gyásza van, mert egyik lelkes és buzgó tanítóját vesztette el Harkányi Edében, aki még akkor is odaadással tanított, amikor a szervezeteket üldözték. Ama kevesek közé tartozott, akik tudnak szakítani osztálytársaiknak felfogásával és magasabb föla-
451 datuknak tekintik a tudás terjesztését a munkásság között. És ha a ravatalnál most a munkásság megjelent, bizonyítékot adott arról, hogy a munkásság nem tud hálátlan lenni azok iránt, akik bár más politikai fölfogással bírnak is, de a munkásságért cselekszenek.”
Végü1 Szakasits Árpád a Szabad Iskola munkáshallgatói nevében e szép szavakat mondotta:
Sokan ismertük és sokan szerettük. A mienk volt. Velünk harcolt. Velünk küzdött ennek a megvénhedt társadalomnak minden ferdesége ellen Nincs többé. A hozzáfűzött reményeink vele együtt törtek ketté. Mi, a Szabad Iskola hallgatói legkedvesebb tanárunkat és mi, a szabadgondolat és a vallási dogmák elleni küzdelem katonái egyik legjobb vezérünket vesztettük el benne. Nagy veszteség ez abban az országban, ahol olyan kevés a bátor ember és olyan sok a homályos agyvelő. Nagy veszteség ez ott, ahol kevesen vannak azok, akik olyan szeretettel és olyan buzgalommal szolgáljuk a haladás ügyét, mint Harkányi Ede tette. A Szabad Iskola jelenlegi és volt hallgatói kegyelettel fogják megőrizni az emlékét, mert ember volt és embereket akart nevelni. A rákosi temetőben Rácz Gyula, a Martinovics szabadkőműves páholy nevében így búcsúzott a drága halottól: Testvéreim! Úgy érzem, még nem hasított a halál lelkűnkbe oly tépő kegyetlenséggel és nem hagyott maga után oly gyógyíthatatlanul mély, fájdalmas sebeket, mint amikor, nagyrahivatott pályája kezdetén ily tragikus hirtelenséggel ragadta ki közülünk testvéri láncunk egyik legerősebb szemét: Harkányi Edét. Egy hete sincs még, hogy fáradságot nem ismerve, közöttünk harcolt az igazság s világosság lángoló bajnoka — s ma, íme, búcsú nélkül költözik a sír örök sötétségébe. Egy hete sincs, hogy az elnyomottságban élő milliókkal együtt szenvedő lelke, aggodalommal kutatta a jövőt: vajon, mikor virrad a mi társadalmunkra borult sötétségben s vajon mikor hoz enyhületet, javulást a társadalmi igazságosság földerülő napja — s ma, íme megfagyottan fekszik a sír szélén az a mások boldogságáért hevülő, küzdő szív és élettelen dermedtséggel pihen az a fenkölt, munkáselme, mely oly bőségesen, oly hipnotizáló szeretettel s oly ellenállhatatlan szuggesztív erővel ontotta az új megismerések fényét, melegét. Oh! szörnyű végzet! Miért nem adsz kivételt könyörtelen megsemmisülésünk alól, legalább az ily kiválóaknak? Harkányi Ede valóban a kivételesek, az elhívottak, választottak közül való volt tudásban, jellemben, új utak törésében. A kivételesek köze tartozott abban is, hogy az első volt, aki magyar nyelven, a nők nemi, gazdasági, társadalmi, politikai felszabadításáért síkraszállt és a feminizmus szociológiáját nyelvünkön megírta.
452 Egészségét, családi örömeit, sőt életét, önfeledt nagylelkűséggel áldozta föl eszméiért. Ezekért való küzdelmében valóságos hősként viselkedett. Míg befelé, kínos harcban állott beteg szervezetével s ezt vasfegyelmezettséggel kemény energiával állította céljai szolgálatába ugyanakkor kifelé, a fanatizmus izzó tűzével vívta harcait a babonák és tudatlanság élősdijei, az emberi önzés és hazugság egyházi, világi szervezetei ellen. És most vége mind-ennek! Vége mindennek! Harkányi Ede, felejthetetlen bajtársunk: fáradt testedet visszaadjuk a földnek. Eszméid azonban nem szállnak le abba, Teveled! Épen Te hirdetted az eszmék örökkévalóságának gondolatát. Eszméidet visszavisszük azok közé, akiket annyira szerettél: az elnyomottak, a szenvedők közé, hogy hassanak, munkáljanak ezerszeres, milliószoros erővel a Te céljaidért! A mi céljainkért! Harcos bajtársunk, drága testvérünk: Harkányi Ede: béke, béke Veled! * * *
A Társadalomtudományi Társaság választmánya elhatározta, hogy az elhunyt arcképét felolvasó terme számára lefesteti és a többi progresszív egyesületekkel együtt kellő időben emlékünnepélyt fog rendezni, feledhetetlen titkára életéről, tudományos és publicisztikai működéséről.
