Murray Rothbard A Nyugat pénzügyi összeomlása
A könyv első kiadásának megírása óta a pénzügyi intervenció híveinek szembe kellett nézniük tévedéseik következményeivel. Az 1973-as februári-márciusi globális pénzügyi válság, amit a dollár júliusi zuhanása követett, csak a legutolsó volt a válságok azon egyre sűrűsödő sorában, amelyek szinte tankönyvi illusztrációját nyújtják elemzésünknek a kormány pénzügyi rendszerbe való beavatkozásának elkerülhetetlen következményeiről. Minden esetben, miután az egyes válságokat egy átmeneti „sebtapasszal” sikerült enyhíteni, a Nyugat kormányai hangosan bejelentették, hogy a világ pénzügyi rendszerét biztos alapokra helyezték, és bármiféle pénzügyi válság immáron a múlté. Nixon elnök egészen odáig ment, hogy az 1971. december 18-i Smithson-i Egyezményt, a „világtörténelem legjelentősebb pénzügyi egyezményének” nevezte, hogy aztán egy kicsivel több, mint egy évvel később láthassuk összeomlani e nagyszerű egyezményt. Mindegyik "megoldás" hamarabb omlott össze, mint az elődje. Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi pénzügyi káoszt, szükséges röviden végig követnünk a 20. század nemzetközi pénzügyi fejleményeit, és látni, hogy az egyes elhibázott inflációs intervenciók miként dőltek össze saját belső ellentmondásaik okán, hogy aztán előkészítsék a terepet az újabb intervencióknak. A világ pénzügyi rendjének 20. századi történelme ilyenformán kilenc szakaszra osztható. Vegyük hát sorba őket!
Első szakasz A klasszikus aranystandard, 1815-1914 Úgy tekinthetünk vissza a "klasszikus" aranystandardra, a 19. század és a kora 20. század nyugati világára, mint a szószerinti és képletes Aranykorra. Eltekintve az ezüst körüli zavaroktól, a világ aranyalapon volt, ami azt jelentette, hogy az egyes nemzeti valuták (dollár, font, frank stb.) pusztán
az arany meghatározott súlyának nevei voltak: a "dollár" például egy uncia arany huszadrészeként volt definiálva, a font sterling valamivel kevesebb, mint egynegyed uncia aranyként, és így tovább. Ez maga után vonta azt is, hogy a különböző nemzeti valuták közötti "árfolyamok" rögzítettek voltak. De nem a kormányok önkényes kontrollja okán, hanem azon az alapon, ahogy az egy kilogramm súly is definíció szerint ezer gramm. A nemzetközi aranystandard rendszer azt jelentette, hogy a közös pénzből származó előnyök az egész glóbuszra kiterjedtek. Az Egyesült Államok növekedésének és prosperitásának az egyik oka éppen abban rejlik, hogy egy közös pénz előnyét élvezhette az ország nagy területén. Birtokában volt az aranystandardnak, vagy legalábbis a közös dollárnak a teljes országban, és nem kellett szenvednie attól a káosztól, hogy minden város és ország saját valutát bocsát ki, amely valuták aztán mind lebegnek egymáshoz képest. A 19. század tanúja volt a közös pénzből származó előnyöknek szerte a civilizált világban. A közös pénz előmozdította a szabad kereskedelmet, a beruházást és közlekedést az egész kereskedelmi és monetáris övezetben, és ennek következményeként a növekvő specializációt és nemzetközi munkamegosztást. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy az aranyat nem a kormányok választották meg önkényesen pénzügyi standardnak. Az arany a szabad piacon vált a legjobb pénzzé az évszázadok során, mint olyan áru, ami a leginkább stabil és kívánatos csereszköz. De mindenekelőtt: az arany kínálata kizárólag a piac erőinek volt alávetve, és nem a kormányzati nyomdagépnek. A nemzetközi aranystandard rendszer egy automatikus piaci mechanizmust biztosított a kormányok inflációs potenciáljának megfékezéséhez. Emellett egy automatikus mechanizmust biztosított az egyes országok fizetési mérlegének egyensúlyban tartásához is. Ahogy a filozófus és közgazdász David Hume rámutatott a 18. század közepén: ha egy ország, mondjuk Franciaország, felduzzasztja a papírfrank kínálatát, akkor az árak emelkednek; a papírfrankban elszámolt növekvő jövedelmek ösztönzik a külföldi importot, amit tovább ösztönöz, hogy az import termékek ára most relatíve olcsóbb a hazai áraknál. Ezzel egyidejűleg a magasabb hazai árak
csökkentik az exportot. Mindennek eredményeként fizetési mérleg hiány alakul ki, amit aranyban kell megfizetni, amikor az idegen országok aranyra váltják a frankot. Az arany kiáramlása viszont azt jelenti, hogy a franciáknak végül szűkíteniük kell a papírfrank kínálatát, mielőtt elveszítenék az összes aranyukat. Amennyiben az inflációt a folyószámla pénz kiterjesztése okozza, úgy a francia bankoknak korlátozniuk kell a hitel- és betétállományukat, hogy elkerüljék a csődöt, amennyiben a külföldiek aranyra akarják váltani betéteiket. Ez a restrikció aztán csökkenti a francia árakat, ami export többletet generál, és megfordítja az arany kiáramlását mindaddig, amíg a francia árszínvonal egyensúlyban kerül a többi ország árszínvonalával. A 19. századot megelőzően a kormányok beavatkozása a gazdaságba mindazonáltal gyengítette ennek a piaci mechanizmusnak a gyorsaságát, és lehetővé tette az aranystandard rendszeren belül is az inflációs-recessziós üzleti ciklusokat. Ezek a beavatkozások főként: a pénzverés jogának kormányzati monopolizálása, a törvényes fizetőeszközökre vonatkozó törvények, a papírpénzteremtés, valamint az inflációs bankrendszer fejlődése, amit szintén a kormányok mozdítottak elő. Miközben ezek a beavatkozások lassították a piac alkalmazkodását, mégis a piaci alkalmazkodási mechanizmus jelentette a végső kontrollt a folyamatok felett. Így miközben a 19. század klasszikus aranystandard rendszere nem volt tökéletes, és lehetőséget teremtett relatíve kisebb fellendülésekre és visszaesésekre, mégis ez biztosította messze a legjobb pénzügyi rendszert, amit a világ valaha ismert. Egy olyan működő rendszert, ami kordában tartotta az üzleti ciklusokat, és ami lehetővé tette a nemzetközi szabad kereskedelmet, forgalmat és befektetést.
Második szakasz Az I. világháború, és ami utána következett Ha a klasszikus aranystandard olyan jól működött, akkor miért omlott össze? Azért, mert a kormányokra lett bízva a feladat, hogy betartsák pénzügyi ígéretüket: azt, hogy a fontok, dollárok, frankok stb. mindenkor beválthatók aranyra, miként azt a kormányok és az általuk felügyelt bankrendszer megígérte. Nem az arany vallott kudarcot, pusztán ostobaság
volt hinni abban, hogy egy kormány megtartja a szavát. Ahhoz, hogy folytatni tudják a katasztrofális I. világháborút, a hadat viselő kormányoknak fel kellett duzzasztaniuk saját papírpénzüket és a folyószámla pénzt. Ez az infláció aztán olyan súlyos volt, hogy az egyes kormányok számára lehetetlen volt megtartani az aranyra való beváltás ígéretét, így aztán röviddel a háborúba lépést követően letértek az aranyalapról, ezzel mintegy deklarálva saját csődjüket. Kivétel ez alól az Egyesült Államok, ami csak később lépett háborúba, így aztán nem hígította fel a dollár kínálatát annyira, hogy az veszélyeztette volna a dollár aranyra való beváltását. Eltekintve tehát az Egyesült Államoktól, az egész világ szenvedett attól, amit mostanság egyes közgazdászok úgy üdvözölnek, mint a szabadon lebegő árfolyamok nirvánáját (mai kifejezéssel élve "piszkos lebegtetés" inkább), leértékelési verseny, háborús valutaövezetek, árfolyam-szabályozás, vámok és kvóták, a nemzetközi kereskedelem és beruházás összeomlása. A felduzzasztott font, frank, márka stb. leértékelődött az aranyhoz és a dollárhoz képest. Pénzügyi káosz uralkodott mindenhol. Szerencsére akkoriban csak kevés közgazdász tekintette ezt az állapotot ideális pénzügyi rendszernek. Általános volt a felismerés, hogy a világ egy nemzetközi katasztrófa küszöbén áll, és a politikusok és közgazdászok keresték a módját, hogy visszaállítsák a klasszikus aranystandard nyújtotta szabadságot és stabilitást.
Harmadik szakasz Az aranydeviza-rendszer (Anglia és Egyesült Államok), 1926-1931 Miként kellett volna visszatérni az Aranykorba? Mindenekelőtt tudomásul kellett volna venni a valóság tényeit, a leértékelődött fontot, frankot, márkát stb., majd egy új paritáson visszatérni az aranyalapra. Olyan paritáson, ami számol a megnövekedett pénzkínálattal és árszínvonallal. Például az angol font hagyományosan úgy volt aranyban meghatározva, hogy 4,86 dollárral legyen egyenlő. De az I. világháború végére az infláció Angliában megközelítőleg 3,50 dollárra vitte le a font szabadpiaci
árfolyamát. Más valuták hasonlóan leértékelődtek. Az ésszerű politika Anglia részéről az lett volna, ha körülbelül 3,50 dolláros paritáson visszatér az aranyalaphoz, és a többi inflációtól sújtott ország esetében is hasonló lépésre lett volna szükség. A klasszikus aranystandardhoz való visszatérés sima és gyors lehetett volna. Ám helyette az angolok azt a végzetes döntést hozták, hogy 4,86 dolláros paritás mellett térnek vissza az aranyra. És tették ezt a "nemzeti presztízs" okán, valamint attól a naiv törekvéstől vezetve, hogy London újra "szilárd valutájú" pénzügyi központja lesz a világnak. Ahhoz, hogy ezt a hősies ostobaságot véghezvihessék, Angliának jelentősen csökkentenie kellett volna a pénzkínálatot és az árszínvonalat, mert 4,86 dollár/font árfolyamon az angol exportcikkek árai túlságosan is magasak lettek volna ahhoz, hogy versenyképesek lehessenek a világpiacon. Ámde a defláció politikailag kivitelezhetetlen volt, mert a szakszervezetek növekedése, megtámogatva a munkanélküliek segélyezésének országos rendszerével, a béreket lefelé merevvé tette. A defláció érdekében az angol kormánynak vissza kellett volna fordítnia a jóléti állam növekedésének folyamatát. De az angolok valójában inkább folytatni akarták a valutájuk és az árak inflációját. Az infláció és a túlértékelt paritás következményeként pedig az angol export nyomott maradt végig a '20-as években, és a munkanélküliség magasan állt egy olyan időszakban, amikor a világ nagy része fellendülést tapasztalt. Hogyan tudták volna az angolok megenni a tortát és egyidejűleg meg is tartani? Egy olyan új nemzetközi pénzügyi rendszer létrehozásával, ami más kormányokat inflációs politikára ösztökél (kényszerít), vagy arra, hogy olyan paritáson térjenek vissza az aranyhoz, ami túlértékeli a pénzüket, és így megbénítja saját exportjukat, illetve támogatja az angol termékek importját. És mint vezető hatalom Anglia éppen ezt tette az 1922-es Genovai Konferencián: egy új nemzetközi pénzügyi rendszert hozott létre, az aranydeviza-rendszert. Az aranydeviza-rendszer a következőképpen működött: beváltva a dollárt aranyra az Egyesült Államok maradt a klasszikus aranyalapon. Anglia és a többi nyugati ország viszont egy pszeudo-aranystandardhoz tért vissza. Az angolok 1926-ban, a többi ország szintén ekörül. Az angol font és más
valuták többé nem voltak beválthatók aranyérmékre, kizárólag nagyméretű rudakra, amik leginkább csak nemzetközi tranzakciókhoz voltak alkalmasak. Ez meggátolta, hogy Anglia és Európa más országainak egyszerű polgárai aranyat használjanak a mindennapokban, ami egy fokozottabb papírpénz és folyószámlapénz inflációt tett lehetővé. Emellett az angolok a fontot nem csak aranyra, de dollárra is beváltották, miközben más országok a saját valutájukat nem csak aranyra, de fontra is. Az angolok a legtöbb országot rábírták arra, hogy túlértékelt paritáson térjenek vissza az aranyhoz. Az eredmény pedig egy piramis lett: az Egyesült Államok aranyon állt, Anglia az amerikai dolláron, a többi európai ország pedig az angol fonton. Ez lett az ún. "aranydeviza-rendszer", amelynek az amerikai dollár és az angol font volt a két "kulcsvalutája". Ettől kezdve, ha Anglia hígította a fontot és fizetési mérleg hiányt tapasztalt, a régi aranystandard mechanizmus már nem működött, hogy gyorsan korlátozza az angol inflációt. Ui. az idegen országok, ahelyett hogy aranyra váltották volna a megszerzett fontjaikat, inkább megtartották azt, és azon, mint tartalékalapon maguk is inflálni kezdték saját valutájukat. Így Anglia és Európa felhatalmazást nyert a korlátlan inflációra, és az aranystandard piaci fegyelmező mechanizmusa híján az angol fizetési mérleg hiány felhalmozódhatott. Ami pedig az Egyesült Államokat illeti, hogy az angolok dollár és arany tartalékát ne érje nagy veszteség, Anglia képes volt rábírni az Egyesült Államokat, hogy szintén inflálja a dollárt. Ám az aranydeviza-rendszer nem állhat fenn örökké, a dudást végül ki kell fizetni. Ráadásul katasztrofálisan nagy ára van a hosszú inflációs fellendülésnek. E tákolmányszerű ingatag inflációs pénzügyi rendszer, ahogy a font tartalékok növekedtek Franciaországban, az Egyesült Államokban és máshol, egy általános összeomláshoz kellett vezessen, amint a bizalom a legkisebb mértékben megrendül. És pontosan ez történt 1931-ben. Az expanziós bankok bukása szerte Európában, valamint a franciák kísérlete, hogy aranyra váltsák font tartalékukat, oda vezetett, hogy Anglia teljességgel letért az aranyalapról. Ezt a lépest aztán a többi ország is hamarosan követte.
Negyedik szakasz Lebegő papírvaluták, 1931-1945 A világ visszatért az I. világháborút jellemző kaotikus pénzügyi állapotba, azzal a különbséggel, hogy immáron kevés remény mutatkozott az aranystandard visszaállítására. A nemzetközi gazdasági rend fölbomlása káoszhoz vezetett: tiszta és irányított lebegő árfolyamok, leértékelési verseny, árfolyam-szabályozás, kereskedelmi korlátozások mindenhol. Gazdasági és pénzügyi hadviselés tombolt a különböző valuták és valutaövezetek között. A nemzetközi kereskedelem és beruházás gyakorlatilag leállt, a kereskedelem az egymással konkuráló kormányok barter megállapodásainak keretében folyt. Ahogy Cordell Hull miniszter többször rámutatott, a '30-as évek e gazdasági és pénzügyi konfliktusai jelentették valójában a II. világháború fő okát. Az Egyesült Államok még két évig maradt az aranystandardon, aztán 1933-34-ben letért róla abban a hiú reményben, hogy így kilábalhat a válságból. Az amerikai polgárok többé nem válthatták be a dollárt aranyra. Sőt mind otthon, mind külföldön tilos volt többé aranyat birtokolniuk. 1934-től aztán az aranystandardnak egy sajátos formája maradt fönn: a dollár értékét újradefiniálták, mint egy uncia arany 1/35-öd részét, és kizárólag külföldi kormányok és jegybankok válthatták be a dollárt aranyra. Az aranyhoz való régi kapocs így végül fennmaradt. Olyannyira, hogy az európai pénzügyi káosz hatására az arany az Egyesült Államokba áramlott, mint az egyetlen relatíve biztonságos "pénzügyi menedék országba". Az 1930-as évek káosza és a féktelen gazdasági hadviselése fontos tanulsággal szolgál: rámutat egy (a gazdasági problémákon túli) súlyos politikai hibára a Milton Friedman és a Chicagói-iskola elképzelésében a szabadon lebegő papírvaluták rendszerét illetően. Amit a Friedman-hívek a szabad piac nevében csinálnának, az valójában nem más, mint teljes elszakadás az aranytól, ezáltal a központi kormányzatra hagyva az egyes nemzeti valuták, mint törvényes papírpénzek fölötti abszolút kontrollt. Aztán azt tanácsolnák az egyes kormányoknak, hogy szabadon lebegtessék a pénzüket minden más valutával szemben, miközben a kormányoknak
tartózkodniuk kellene a papírpénzek túlzott inflálásától is. A súlyos politikai hiba tehát: abszolút hatalmat adni a nemzetállamoknak a pénzkínálat felett, majd azt remélni (illetve elvárni), hogy az államok tartózkodni fognak ennek a hatalomnak a használatától. De mert a hatalmat végül mindig használják, beleértve a törvényes hamisításhoz való hatalmat is, így ennek a monetarista elképzelésnek a naiv és etatista természete nyilvánvaló. Az 1930-as évek papírpénz világának és gazdasági hadviselésének a tapasztalata vezette az Egyesült Államok hatóságait, hogy elfogadják a II. világháború legfőbb gazdasági céljának egy életképes pénzügyi rendszer újjászervezését. Egy olyan rendszerét, ami képes elhozni a világkereskedelem és a nemzetközi munkamegosztás reneszánszát.
Ötödik szakasz Bretton Woods és az új aranydeviza-rendszer (Egyesült Államok), 1945-1968 Az új nemzetközi pénzügyi rendszer 1944 közepén a New Hampshire állambeli Bretton Woodsban tartott nemzetközi pénzügyi konferencián jött létre az Egyesült Államok vezetésével, majd 1945 júliusában ratifikálta a Kongresszus. Miközben a Bretton Woods-i rendszer messze jobban működött, mint a '30-as évek katasztrofális világa, valójában az 1920-as évek aranydeviza-rendszerének kiújulásaként működött, és hasonlóan ahhoz, előre meg voltak számlálva a napjai. Az új rendszer lényegében az 1920-as aranydeviza-rendszer volt, azzal a különbséggel, hogy a dollár alaposan kiszorította az angol fontot, mint "kulcsvalutát". Valójában az 1/35 uncia aranyban meghatározott amerikai dollár lett az egyetlen kulcsvaluta. Eltérés volt emellett az 1920-as évek rendszerétől, hogy a dollárt az amerikai állampolgárok már nem válthatták be aranyra. A '30-as évek közepétől kizárólag külföldi kormányok és jegybankok kaphattak a dollárjukért aranyat. Más szóval magánszemélyeknek nem, egyedül a kormányoknak adatott meg, hogy a dollárt a világ aranypénzére váltsák. A Bretton Woods-i rendszerben az Egyesült Államok halmozta piramisszerűen a dollárt (papírpénz és
folyószámla pénz formájába) arra az aranytartalékra, amihez csak idegen államok férhettek hozzá. Amely idegen országok viszont amerikai dollárt tartottak, mint elsőleges tartalékvalutát, amelyre saját nemzeti valutáikat halmozták. És mert az Egyesült Államok hatalmas aranykészlettel (megközelítőleg 25 milliárd dollár értékben) kezdte meg a háború utáni korszakot, így bőséges tere volt a dollárra szóló követelések halmozásának. Emellett a rendszer azért is képes volt működni, mert a világ valutái a II. világháború előtti paritásokhoz tértek vissza, amelyek nagy része így erősen túlértékelt volt. Az angol font pl. a 4,86 dollár árfolyamhoz tért vissza, dacára annak, hogy piaci vásárlóerő tekintetében sokkal kevesebbet ért. Így aztán '45-ben a dollár mesterségesen alulértékelt, a többi valuta pedig túlértékelt volt, ami a dollárt szűkössé tette, és a világgazdaságban ettől ún. dolláréhség alakult ki, amit az amerikai adófizetőknek kellett csillapítaniuk külföldi segélyekkel. Röviden: az alulértékelt dollárból származó exporttöbbletet részben a szerencsétlen amerikai adófizetők finanszírozták segélyek formájában. Mindazonáltal nagy a tere az inflációnak mielőtt még elkezdené megbosszulni magát. Az Egyesült Államok kormánya pedig a háború után belekezdett a folyamatos infláció politikájába (amit azóta is vidáman folytat). Az '50-es évek elejére azonban az amerikai infláció elkezdte visszafordítani a kereskedelmet. Mert amíg az Egyesült Államok növelte a pénz- és hitelkínálatát, addig a nagyobb európai kormányok (közülük néhányban "osztrák piacpárti" pénzügyi tanácsadók hatására) a relatíve "szilád pénz" politikáját folytatták (pl. NSZK, Svájc, Franciaország, Olaszország). A jelentős inflációt magának tudható Anglia a dollártartalékainak kiáramlásától kényszerítve leértékelte a fontot egy sokkal reálisabb szintre (ami egy ideig megközelítőleg 2,40 dollár körül volt). Mindez együtt, párosulva Európa és később Japán növekvő termelékenységével, az Egyesült Államok folyamatos fizetési mérleg hiányához vezetett. És aztán ahogy múltak az '50-'60-as évek, az Egyesült Államok egyre jobban elértéktelenítette (inflálta) a dollárt mind abszolút, mind relatív értelemben Nyugat-Európához és Japánhoz képest. De a klasszikus aranystandard inflációt fékező mechanizmusa (kivált az amerikai inflációét) már rég sehol se volt. A Bretton Woods-i játékszabályok
biztosították, hogy Nyugat-Európa dollártartalékokat halmozzon fel, és ezekre a dollárokra alapozva duzzassza fel aztán saját nemzeti valutáit és hiteleit. És ahogy az '50-'60-as évek folytatódtak, a szilárdabb valutájú nyugat-európai országok (és Japán) nyugtalanok lettek, hogy egyre csak dollárt kell felhalmozniuk, ami immáron fokozatosan túlértékelt volt, szemben a kezdeti alulértékeltséggel. Ahogy a dollár vásárlóereje, és így valódi értéke csökkent, a külföldi kormányok számára egyre kevésbé lett kívánatos. Mindazonáltal e kormányok egy olyan rendszerbe voltak belekényszerítve, ami kezdett rémálomnak tűnni. Az amerikai reakció az európai panaszokra, aminek élén Franciaország és DeGaulle pénzügyi főtanácsadója, a klasszikus aranystandard hívő közgazdász, Jacques Rueff állt, a lekezelő és nyers elutasítás volt. Az amerikai politikusok és közgazdászok egyszerűen deklarálták, hogy Európa kénytelen a dollárt használni, és nem tehetnek semmit a növekvő problémákkal szemben, ezért az Egyesült Államok a továbbiakban is folytatja az inflációt ("nagyvonalúan eltekintve" tehát saját akcióinak nemzetközi pénzügyi következményeitől). Ám Európának meg volt a lehetősége arra, hogy 35 dollár/uncia árfolyamon beváltsa a dollárt aranyra. És ahogy a dollár egyre inkább túlértékelté vált más szilárdabb valutákkal és az arannyal szemben, az európai kormányok egyre inkább éltek ezzel a jog adta lehetőséggel. Az arany fék újra működésbe lépett, és az arany két évtizeden át egyenletesen áramlott ki az Egyesült Államokból a korai '50-es évektől, míg az USA aranykészlete ezen idő alatt 20 milliárd dollárról 9 milliárdra csökkent. Miként volt képes az Egyesült Államok mégis fenntartani az ígéretét a dollárok aranyra váltására, ami a Bretton Woods-i rendszer alapját jelentette, a folytatódó infláció és az egyre szűkülő aranykészlet mellett? Ezek a problémák valójában nem lassították le az amerikai inflációs folyamatokat (sem a "nagyvonalú eltekintés" politikáján nem változtattak), aminek eredményeképpen nem kevesebb, mint 80 milliárd dollár nem kívánt (ún. eurodollár) halmozódott fel Európában a '60-as évek végére. A dollárok aranyra váltásának megállítása érdekében az Egyesült Államok intenzív politikai nyomást
gyakorolt az európai kormányokra, hasonlóan ahhoz, ahogyan az angolok '31-ig győzködték a franciákat, hogy ne váltsák be a fontjaikat. Csak az amerikaiak nyomatékosabban. Ám a gazdasági törvényszerűségek, ha lassan is, de utolérik a kormányokat. És pontosan ezt történt a '60-as évek végén a nagy vidáman infláló amerikai kormánnyal is. A Bretton Woods-i aranydeviza-rendszer, amit az amerikai politika-gazdasági elit öröknek és kikezdhetetlennek nevezett, 1968-ban gyors bomlásnak indult.
Hatodik szakasz Bretton Woods hanyatlása, 1968-1971 A dollárok külföldi felhalmozódásával és az arany folytatólagos kiáramlásával az Egyesült Államok számára egyre nehezebb volt fenntartania az arany unciánkénti 35 dolláros árát a londoni és zürichi aranypiacon. Márpedig a 35 dolláros uncia arany volt a rendszer sarokköve. És miközben az amerikai állampolgárok számára '34-től tilos volt bárhol a világon aranyat tulajdonolni, addig más országok polgárainak szabadon lehetett aranyrúdja vagy aranyérméje. Így az európai polgárok számára a dollár beváltásának egyik módja az volt, ha 35 dollár/uncia áron aranyat vettek az arany szabadpiacán. Ahogy a dollár értékének inflálódása (elértéktelenedése) és az amerikai fizetési mérleg hiánya folytatódott, az európaiak és más magánszemélyek egyre gyakrabban vettek a dollárjaikon aranyat. Így annak érdekében, hogy Londonban és Zürichben 35 dollár/uncia áron tartsa az aranyat, az Egyesült Államok kormánya kénytelen volt igénybe venni az egyébként is megcsappant aranykészletét. A dollárral szembeni bizalmi válság az aranypiacokon végül arra késztette az Egyesült Államokat, hogy alapvető változtatásokat hajtson végre 1968 márciusában a pénzügyi rendszerben. Véget akartak vetni annak, hogy az arany szabadpiaca továbbra is veszélyeztesse a Bretton Woods-i egyezményt. Így jött létre a "kétszintű aranypiac". Az elképzelés az volt, hogy az arany szabadpiaca elszabadulhat, ám ez szigorúan elválna a világ kormányainak és jegybankjainak pénzügyi akcióitól. Az Egyesült Államok
többé nem próbálná 35 dolláron tartani az arany szabadpiaci árát, hanem azt egyszerűen figyelmen kívül hagyva megállapodik a többi kormánnyal, hogy a dollár unciánkénti ára mindörökké 35 dollár. A glóbusz kormányai és jegybankjai többet nem vásárolnának aranyat a "külső piacokról", és nem is adnának el oda, hanem az arany a továbbiakban, mint elszámoló eszköz mozogna a jegybankok között. Az új arany kínálata, az aranypiac, vagy az arany privát kereslete pedig a világ pénzügyi rendszerétől teljesen elkülönülve járna a maga útján. Emellett az Egyesült Államok erősen szorgalmazta egy újfajta globális tartalékvaluta, az ún. Különleges Lehívási Jogok (SDR) elindítását, amitől azt remélte, hogy végül teljesen felváltja az aranyat, és amit egy jövőbeli Globális Tartalék Bank bocsátana ki, mint egy új globális papírvalutát. Ha egy ilyen rendszer valaha létrejönne, akkor az Egyesült Államok, együttműködve más kormányokkal, mindörökre kontrollálatlanul hígíthatná a pénzt (az egyetlen fék ebben az esetben egy világméretű elszabadult katasztrofális infláció lenne, amitől a globális papírpénz összeomlana). Ám az SDR-t Nyugat-Európa és más szilárd valutájú országok hevesen támadták, így eddig csak szerény mértékben vált kiegészítő tartalékvalutává. Minden papírpénz-párti közgazdász, a keynesiánusoktól a friedmanistákig, immáron biztos volt benne, hogy az arany eltűnik a nemzetközi pénzügyi rendszerből, és elvágva a dollár "támogatástól" az arany szabadpiaci ára hamarosan 35 dollár/uncia alá esik (jósolták magabiztosan e közgazdászok), le egészen az arany "ipari" vagy nem-monetáris 10 dollár/uncia becsült áráig. Ám helyette az arany szabadpiaci árfolyama, soha nem kerülve 35 dollár/uncia alá, folyamatosan 35 dollár fölött mozgott, és 1973 elejére egészen 125 dollárig emelkedett. Egy olyan értékig, amit egyetlen papírpénz-párti közgazdász sem tartott elképzelhetőnek akárcsak egyetlen évvel korábban. Ám a kétszintű aranypiac távolról sem hozott létre egy permanens új pénzügyi rendszert, csak a régi nyert még így magának egy-két évet. Az amerikai infláció és deficit pedig folytatódott. Az eurodollárok gyorsan akkumulálódtak, az arany áramlott kifelé, az arany növekvő szabadpiaci ára könnyedén leleplezte a világnak a dollárral szembeni egyre fokozódó
bizalomvesztését. A kétszintű rendszer sietve haladt a válság és Bretton Woods végső felbomlása felé.
Hetedik szakasz Bretton Woods vége: lebegő papírvaluták, 1971. augusztus-december Nixon elnök az árak és bérek befagyasztásával naiv kísérletet tett az infláció megfékezésére. Ezzel egyidejűleg, 1971. augusztus 15-én, az elnök a háború utáni Bretton Woods-i rendszert végleg kivégezte. Amikor az európai jegybankok nagy sokára fenyegetőzni kezdtek, hogy beváltják dollár tartalékaik jelentős részét aranyra, Nixon teljességgel letért az aranyalapról. Az amerikai történelemben elsőként változott a dollár tiszta papírpénzzé, aminek a világon semmilyen aranyfedezete nem volt többé. Még az a laza kapcsolat is megszakadt, ami 1933 óta fűzte a dollárt az aranyhoz. A világ visszasüllyedt a '30-as évek papírvaluta rendszerébe. Csak ami még rosszabb, a dollár sem kapcsolódott immáron az aranyhoz. Újra felrémlett a valutablokkok, a leértékelési verseny, a gazdasági hadviselés, a nemzetközi kereskedelem és a befektetések összeomlásának rémképe, ami válságba döntheti a világot. Mi történjék tehát? Az Egyesült Államok vezetésével 1971. december 18-án létrejött a Smithson-i Egyezmény. Egy olyan nemzetközi pénzügyi rendszer, ami nem kapcsolódott az aranyhoz.
Nyolcadik szakasz Smithson-i Egyezmény, 1971. december-1973. február A Smithson-i Egyezmény, amit Nixon elnök a „világtörténelem legjelentősebb pénzügyi egyezményeként" üdvözölt, még ingatagabb és elhibázottabb volt, mint a '20-as évek aranydeviza-rendszere vagy a Bretton Woods-i rendszer. Az országok megállapodtak abban, hogy rögzítik valutáik árfolyamát, de ezúttal bármiféle arany vagy globális valuta tényleges fedezete nélkül. Számos európai valuta árfolyama a dollárhoz képest alulértékelve került rögzítésre. Az Egyesült Államok csak kis mértékben értékelte le a dollárt, amit hivatalosan 38 dollár/uncia arany értéken határozott meg.
Bármennyire kicsi és elkésett is volt ez a leértékelés, mégis nagy jelentősége volt, amennyiben arcul csapta az amerikai kormányzat korábban egyfolytában szajkózott bejelentéseit, hogy a dollár értéke mindörökre 35 dollár/uncia arany. Ezzel ui. nyíltan elismerésre került, hogy a paritás még sincs kőbe vésve. Az meg elkerülhetetlen volt, hogy a rögzített árfolyamok rendszere, még ha a valuták széles sávban lebeghettek is, globális csereeszköz híján, hamar kudarcra lesz ítélve. Különösen igaz volt ez úgy, hogy az amerikai infláció, a dollár esése és a fizetési mérleg hiány korlátozás nélkül folytatódott. Az eurodollárok felduzzadt kínálata, a folyamatos infláció és az aranyfedezet megszűnése 215 dollár/uncia árfolyamig emelte az aranyat a szabadpiacon. A dollár túlértékeltsége és az európai (és Japán) stabil valuták alulértékeltsége egyre inkább nyilvánvalóvá vált. Végül az 1973-as februári-márciusi pánikban a dollárt szétszedték a világ pénzpiacain. Az NSZK, Franciaország, Svájc, Franciaország és a többi stabil valutájú országok számára lehetetlenné vált, hogy tovább vásárolják a dollárt, hogy megtámogassák az alulértékelt rögzített árfolyamokat. Így alig több mint egy év után az aranyfedezet nélküli rögzített valuták Smithson-i rendszere darabokra tört a gazdasági racionalitás szikláin.
Kilencedik szakasz Lebegő papírvaluták, 1973. márciustól A dollár összeroppanásával a világ újra a lebegő papírvaluták rendszerébe jutott vissza. Nyugat-Európán belül az árfolyamokat egymáshoz kötötték, az Egyesült Államok pedig újra leértékelte a dollárt egy teljesen jelképes 42 dollár/uncia arany hivatalos értékre. Ahogy a dollár napról napra süllyedt, a nyugatnémet márka, svájci frank és japán jen pedig szárnyalt, az amerikai hatóságok, megtámogatva a monetarista közgazdászoktól, arra kezdtek gondolni, hogy tán éppen ez volt a pénzügyi ideáljuk. Ugyanis igaz: lebegő árfolyamok mellett nem sújtja a világot dollárbőség, és hirtelen fizetésimérleg-válságok sem alakulnak ki. Az amerikai exportcégek is felvidultak, hiszen a zuhanó dollárárfolyam az amerikai árukat olcsóvá tette
külföldön, így kedvezett az exportnak. Jóllehet a kormányok beavatkoztak az árfolyam ingadozásokba (tehát inkább "piszkos", mint "tiszta" lebegtetés folyt), de összességében úgy tűnt, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer egy monetarista utópiába jutott. De túl hamar világossá vált, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer távolról sem olyan fényes. A probléma hosszú távon az, hogy a stabil valutájú országok nem fogják a végtelenségig ölbe tett karral nézni, ahogy a pénzük egyre drágább lesz, és az exportjuk sérül az amerikai versenytársaik javára. Ha az amerikai infláció és a dollár leértékelődése folytatódik, akkor hamar visszatér a leértékelési verseny, az árfolyam-szabályozás, a valutablokkok és a gazdasági háború '30-as évekbeli világa. De még közvetlenebb az érem másik oldala: az, hogy a leértékelődő dollár sokkal drágább importot jelent. Nem csak az amerikai turisták szenvednek, de az amerikai exporttermékeket is olyan gyorsan elkapkodják külföldön, hogy az idehaza is felemeli az exporttermékek árát (lásd a hús és búza áremelkedést). Az amerikai exportőrök valóban profitálhatnak, de csak az infláció sújtotta amerikai fogyasztók kárára. A dollár 1973. júliusi hirtelen zuhanása a világ devizapiacain pedig élesen megmutatta az amerikaiaknak az árfolyam hullámzásának bénító bizonytalanságát. Mióta 1971. augusztustól az Egyesült Államok végképp letért az aranyalapról és 1973. márciustól a monetaristák lebegő papírvaluta rendszere lépett életbe, az Egyesült Államok és a világ a történelem eddigi legintenzívebb és legtartósabb inflációs rohamát szenvedte el békeidőben. És látni kell, hogy ez egyáltalán nem a véletlen műve. Mielőtt a dollár még elszakadt volna az aranytól, a keynesiánusok és a friedmanisták (más okból ugyan, de mindegyik a papírpénz híve) magabiztosan azt jósolták, hogy ha a papírvaluta rendszer bevezetésre kerül, az arany piaci ára azonnal annak nem-monetáris szintjére esik, amit akkor nagyjából 8 dollár/unciára becsültek. Mindkét csoport ellenszenvet érzett az arannyal szemben, és úgy vélték, hogy az erős dollár tartja fenn az arany árát, és nem vice versa. Ám 1971. óta az arany piaci ára soha nem volt a régi 35 dollár/uncia rögzített ár alatt, hanem szinte mindig magasan fölötte mozgott. Amikor az '50-'60-as évek során az olyan közgazdászok, mint Jacques Rueff aranystandardot
követeltek 70 dollár/uncia mellet, akkor ezt mindenki más abszurd magasnak tekintette. Ez ma már abszurd alacsony. A sokkal magasabb arany ár pedig a dollárnak azt a katasztrofális értékvesztését jelzi, amit azóta szenvedett el, hogy a "modern" közgazdászok megkapták, amire vágytak, és az aranyfedezet teljesen megszűnt. Nagyon is világos, hogy a világnak elege van abból soha nem látott inflációból (az Egyesült Államokban és szerte a világban), amit a '73-ban elindított lebegő papírpénz időszak váltott ki. Az emberek belefáradtak a valutaárfolyamok szélsőséges ingadozásába és kiszámíthatatlanságába. Ez az ingadozás a nemzeti papírpénz rendszer következménye, ami felaprózta a világ pénzügyeit, és külön politikai instabilitást adott mesterségesen a szabadpiac árrendszerének természetes bizonytalanságához. A monetaristák lebegő papírpénze homokra épül, így aztán érthetően létezik a vágy a rögzített árfolyamokhoz történő visszatérésre. Sajnos a klasszikus aranystandard a feledés homályába vész, a legtöbb amerikai és más világi vezető végső célja pedig egy közös világvaluta a régi keynesiánus vízió alapján. Egy olyan új pénzegység, amit egy Globális Tartalék Bank bocsátana ki. És mindegy, hogy minek nevezzük ezt az új pénzt, "bancornak" (miként Keynes javasolta), "unitának" (miként Harry Dexter White, a pénzügyminisztérium hivatalnoka javasolta a II. világháború alatt), vagy "főnixnek" (miként a The Economist). Mert a lényeg az, hogy egy ilyen világvaluta, miközben valóban mentes lenne a fizetési mérleg válságoktól, hiszen a Globális Tartalék Bank annyit bocsátana ki belőle, amennyit csak akarna, és tetszése szerint láthatná el vele az országokat, megnyitná a lehetőségét a féktelen világinflációnak, amit nem korlátozna immáron sem fizetési mérleg válság, sem az árfolyamok zuhanása. A Globális Tartalék Bank lenne a világ pénzkínálatának és a pénzkínálat nemzetek közötti megoszlásának mindenható ura. Képes lenne a glóbuszt a maga bölcsnek vélt inflációs politikájának alávetni, miközben, sajnos, semmi nem állna az útjában egy világméretű inflációs katasztrófának. Mármint a Globális Tartalék Bank azon igencsak kétes képességét kivéve, hogy valóban képes finomhangolni a világgazdaságot. Miközben tehát a világ keynesiánus orientációjú vezetőinek egy világvaluta
és globális jegybank a végső célja, egy ennél reálisabb és közelebbi cél visszatérni a dicsőségesnek vélt Bretton Woods-i rendszerhez, csak most már arany nélkül. A legnagyobb központi bankok már most próbálják "koordinálni" a monetáris politikájukat, harmonizálni az inflációt, valamint rögzíteni az árfolyamokat. Úgy tűnik, hogy egy közös európai papírpénzt kibocsátó Európai Központi Bank érdekében folytatott harcias küzdelem már a siker küszöbéhez érkezett. A hiszékeny publikum számára ez a cél azzal a megtévesztő állítással lett eladva, hogy egy szabad kereskedelmen alapuló Európai Gazdasági Közösség (EGK) szükségképpen megkövetel egy nagy, átfogó európai bürokráciát, továbbá az EGK-en belüli egységes adózást, és különösen egy Európai Központi Bankot és közös európai pénzt. És amint ez a cél megvalósul, rögtön meg fog kezdődni az Európai Központi Bank, a FED és más nagyobb központi bankok szorosabb együttműködése. És akkor jöhet majd egyszer a Globális Központi Bank? Ám eltekintve ettől a végső céltól, előfordulhat, hogy a világ hamarosan egy újabb Bretton Woodsba süllyed, az összes azzal járó fizetési mérleg válsággal, valutabőséggel és éhséggel, ami a rögzített árfolyamokból fakad egy papírpénz világban. Ha a jövőt tekintjük, a dollárra és a nemzetközi pénzügyi rendszerre vonatkozó jóslat valóban komor. Amíg nem térünk vissza az aranystandardhoz egy reális arany árfolyamon, addig a nemzetközi pénzügyi rendszernek az a sorsa, hogy a rögzített és lebegő árfolyamrezsimek váltogassák egymást, miközben mindegyik megoldatlan problémákat állít, rosszul működik, és végül felbomlik. És a dollár kínálatának folyamatos inflációja, következésképpen a mérséklődés bármi jelét nélkülöző amerikai árak csak tüzelni fogják ezt a dezintegrációt. A jövő kilátása a gyorsuló, végül elszabaduló infláció idehaza, amit pénzügyi összeomlás és gazdasági háború kísér külföldön. Ezen a diagnózison csak az amerikai és a nemzetközi pénzügyi rendszer drasztikus átalakítása képes változtatni: visszatérés egy szabadpiaci árupénzhez, mint amilyen az arany, és a kormányok monetáris szerepének teljesen megszűntetése.
