Murray N. Rothbard
Az Állam Anatómiája Fordította: Táborszki Bálint http://cantharism.blogspot.com/
Ami nem az állam Az Államot majdnem egyöntetűen a szociális szolgáltatások intézményének tartják. Néhány teoretikus a társadalom apoteózisaként tiszteli, mások egy szeretetre méltó, bár sokszor eredménytelen szervezetként látják; viszont szinte mindenki az emberiség céljainak eléréséhez szükséges eszköznek tartja; egy, a "privát szektor" ellen utasítható eszköznek, amely gyakran megnyeri az ezen erőforrások feletti versenyt. A demokrácia felemelkedésével az Állam a társadalommal való azonosítása egészen addig duplázódott, amíg mindennapossá vált olyan véleményeket kifejezni hallani, amelyek megsértik az értelem és józan ész gyakorlatilag összes elvét, mint "mi vagyunk a kormány." A "mi" hasznos kollektív kifejezés elősegítette, hogy a politikai élet valóságára egy ideológiai álca vetődjön. Ha "mi vagyunk a kormány," akkor bármi, amit a kormány cselekszik egy egyénnel nem csupán jogos és zsarnoktalan, hanem "önkéntes" az érintett egyén részéről. Ha a kormány önmagát óriási államadósságba verte, amelyet az egyik csoport a másik javára való megadóztatásával kell kifizetni, a teher e valósága elhomályosul az "önmagunknak tartozunk ezzel" állításával;" ha a kormány besoroz egy embert, vagy disszidens véleménye miatt bebörtönzi, akkor azt "önmagával teszi," így tehát semmi kellemetlenség nem történt. Ezen érvelés alatt bármelyik a náci kormány által meggyilkolt zsidót nem gyilkolták meg, hanem biztosan "öngyilkosságot követtek el," mivel ők voltak a kormány (amelyet demokratikusan választottak), így tehát bármi, amit a kormány tett velük önkéntes volt az ő részükről. Az ember nem tartaná fontosnak, hogy túl sokat beszéljünk erről az érvről, mégis elsöprő embertömeg vallja többé-kevésbé magáénak ezt a téves következtetést. Tehát ki kell hangsúlyoznunk, hogy "mi" nem a kormány vagyunk; a kormány nem "mi" vagyunk. A kormány semmilyen pontos értelemben nem "képviseli" az emberek többségét. Viszont még ha így is volna, még ha az emberek 70 százaléka úgy is döntene, hogy meggyilkolja a maradék 30 százalékot, ez még mindig gyilkosság volna, nem pedig önkéntes öngyilkosság a lemészárolt kisebbség részéről. Semmilyen szervezeti metaforának, semmilyen irreleváns közhelynek, miszerint "egymás részei vagyunk," sem engedhető meg, hogy elfedje ezen alapvető tényt. Ha tehát az állam nem "mi" vagyunk, nem "az emberi család," amely összegyűlik, hogy közös problémákról döntsön, ha nem egy társasházi közgyűlés vagy klubház, akkor micsoda? Röviden az Állam a társadalom egy szervezete, amely megpróbálja a hatalom és erőszak kezdeményezésének monopóliumát fenntartani egy bizonyos terület felett; kiváltképpen pedig a társadalom egyetlen szervezete, amely bevételére nem a szolgálataiért kapott önkéntes hozzájárulással vagy fizetéssel tesz szert, hanem kényszerrel. Míg más egyének vagy intézmények bevételüket javaik és szolgáltatásaik
előállításával, és ezen javak és szolgáltatások önkéntes értékesítésével szerzik, az Állam bevételéhez erőszak használatával jut; azaz a börtön és bajonett használatával és fenyegetésével. Miután erőszak használatával szert tett a bevételére, az Állam általában továbblép az egyéni alattvalók tetteinek szabályozására és előírására. Az ember azt gondolná, hogy a történelem és a földkerekség összes Államának egyszerű vizsgálata elég bizonyíték lenne ezen állításokra; de a mítosz miazmája olyan sokáig pihent az Állam tevékenységén, hogy szükségessé vált a részletezés.
Ami az állam Az ember meztelenül születik a világba, és szükséges használnia az elméjét ahhoz, hogy megtanulja, hogyan fogja a természet adta javakat, és változtassa át (például "tőkébe" való befektetéssel) alakokká, formákká és helyekké, ahol az anyagi javakat szükségleteinek kielégítésére és életszínvonalának fejlesztésére tudja használni. Az egyetlen módja ezen tevékenységnek az ember energiájának és elméjének használata, hogy átalakítsa az anyagi javakat ("termelés"), és elcserélje ezen termékeket mások által létrehozott termékekre. Az ember meglátta, hogy az önkéntes és kölcsönös csere folytán minden résztvevő termelékenysége, és ebből kifolyólag az életszínvonala hatalmasan megnőhet. Az ember számára tehát a túlélés és vagyonszerzés egyetlen "természetes" módja elméjének és energiájának használata a termelés-és-csere folyamatában. Az ember úgy végzi ezt, hogy először természeti kincsekre lel, majd azokat átalakítja (azzal, hogy "a munkáját elegyíti" velük, ahogyan Locke írta), hogy magántulajdonává tegye azt, aztán ezen magántulajdont elcseréli mások hasonlóképp megszerzett tulajdonával. Az emberi természet követelményei által diktált társadalmi útvonal tehát a "tulajdonjogok" és ezen jogok elajándékozásának vagy elcserélésének "szabad piaca." Ezúton az ember megtanulta, hogyan kerülje el a szűkös javak feletti harc "dzsungel" módszerét, melyben A csak B kárával tehet rájuk szert, mely helyett hatalmasan megsokszorozza azon javakat a termelés és csere békés és harmonikus módszerével. A nagy Német szociológus Franz Oppenheimer rámutatott, hogy két egymást kizáró módja van a vagyonszerzésnek; az egyik a fentebb említett termelés és csere, amelyet ő "gazdasági módnak" nevezett. A másik sokkal egyszerűbb, mivel nem követel termelést; mások javainak és szolgáltatásainak hatalommal és erőszakkal való lefoglalása. Ez az egyoldalú elkobzás módszere, mások tulajdonának elrablása. Ez az a módszer, amelyet Oppenheimer a vagyonszerzés "politikai módjának" nevezett. Nyilvánvalónak kell lennie, hogy az értelem és energia békés használata a termeléshez az ember "természetes" útja: a túléléséhez és jólétéhez vezető módszer. Ugyanígy nyilvánvalónak kell lennie annak is, hogy a kényszerítő és kihasználó módszer ellentétes a természeti törvényekkel; parazitikus, mivel ahelyett hogy hozzáadna a termeléshez, elvon belőle. A "politikai módszer" elszívja a termelést egy parazitikus és pusztító egyén vagy csoport javára; és ezen elszívás nem csak kivon a termelés számából, hanem csökkenti a termelő ösztönzőit is, hogy saját szükségleteinél többet termeljen. Hosszútávon a rabló elpusztítja saját létfenntartóját saját ellátmányának elsorvasztásával vagy elpusztításával. De nem csak azt; a ragadozó rövidtávon is saját igazi, emberi természetével ellentétesen cselekszik.
Abban a helyzetben vagyunk, hogy sokkal teljesebb választ tudunk adni a kérdésre: mi az Állam? Az Állam Oppenheimer szavaival a "politikai módszer szervezete"; egy adott territórium feletti ragadozó folyamat szisztematizációja. A bűnözés legrosszabb esetben is szórványos és bizonytalan; az élősködés rövidéltű és a kényszerítő, parazitikus életvonal bármikor elvágható az áldozat ellenállásával. Az Állam legális, rendszerezett, szisztematikus csatornát biztosít a magántulajdon kizsákmányolásához; biztossá és relatíve "békéssé" teszi a társadalom élősködő kasztját. Mivel a termelésnek mindig meg kell előznie a kizsákmányolást, a szabadpiac előrébb való az Államnál. Az Állam sosem jött létre egy "társadalmi szerződés" által; mindig a hódítás és kizsákmányolás hozta létre. A klasszikus paradigma az volt, hogy egy hódító törzs megállt a hagyománytisztelő fosztogatásában és a meghódított törzs lemészárlásában, amikor megértette, hogy a fosztogatás időtartama lehetne hosszabb és jóval biztosabb, illetve a helyzet sokkal kellemesebb, ha a meghódított törzset engednék élni és termelni, míg a hódítók uralkodóként telepedtek le köztük, egy stabil évi sarcot követelvén. Egy Állam születésének egyik módszere a következőképp illusztrálható: "Ruritánia" déli hegyei közt egy rablóbandának sikerül fizikailag uralnia a territóriumot, és végül a bandavezér kikiáltja magát "a szuverén és független DélRuritánia kormányának királyává;" és ha az emberei rendelkeznek az erővel, hogy egy ideig fenntartsák ezt az uralmat, csodák csodájára egy új Állam csatlakozott a "nemzetek családjába" és a hajdani banditák a birodalom törvényes nemességévé változtak.
Ahogyan az Állam fenntartja magát Miután az államot megalapították, a hatalmi csoport vagy "kaszt" problémája az, hogy miként tartsák fenn hatalmukat. Míg az erőszak számukra a modus operandi, az alapvető és hosszú távú probléma ideológiai. Mivel ahhoz, hogy hivatalban maradhasson, bármilyen kormánynak (nem szimplán egy "demokratikus" kormánynak) rendelkeznie kell alattvalói többségének támogatásával. Megjegyzendő, hogy ezen támogatásnak nem szükséges aktív lelkesedésnek lennie, elég a passzív rezignáció mint a természet elkerülhetetlen törvényeinek. De valamiféle elfogadás értelmében vett támogatás megkövetelt; különben az Állami uralkodók kisebbségét előbb vagy utóbb túlsúlyozni fogja a nyilvánosság többségének aktív ellenállása. Mivel a kizsákmányolást termelési többletnek kell támogatnia, szükségszerűen igaz, hogy az Államot alkotó osztály - a teljes munkaidős bürokrácia (és nemesség) - a föld egy viszonylag apró kisebbségéből kell álljon, bár lehetőségében áll, természetesen, szövetségeseket vásárolni a populáció fontos csoportjai közül. Tehát az uralkodók legfőbb feladata mindig a polgárok többségének aktív vagy rezignált elfogadásának biztosítása. Természetesen a támogatás biztosításának egyik metódusa az anyagi érdekeltségek létrehozása. Tehát a Király önmaga képtelen uralkodni; muszáj rendelkeznie a követők egy jókora csoportjával, akik élvezik az uralkodás előfeltételeit, például, mint az államapparátus tagjai, mint teljes munkaidős bürokrácia vagy a felállított nemesség. De ez még mindig csak a lelkes támogatók egy kisebbségét biztosítja, és még a nélkülözhetetlenül megvásárolt támogatás segélyeken és egyéb privilégiumok nyújtásán keresztül sem nyeri el a többség beleegyezését. A létfontosságú elfogadáshoz a többséget ideológián keresztül kell meggyőzni, mely szerint a kormány jó, bölcs, minimum elkerülhetetlen, és biztosan jobb, mint bármilyen elképzelhető alternatíva. Ezen ideológia hirdetése az emberek között az "értelmiségiek" létfontosságú feladata. Mivel az embertömegek nem hozzák létre saját ideáikat, se nem gondolják végig függetlenül ezen ideákat; passzívan követik az ideákat, amelyeket az értelmiségiek csoportja elfogad és terjeszt. Az értelmiségiek tehát a társadalom "véleményformálói." És mivel pontosan a vélemény formálása az, amire az Államnak a legelkeseredettebben szüksége van, az értelmiségiek és az Állam közötti ősrégi szövetség alapja nyilvánvalóvá válik. Evidens, hogy az Államnak szüksége van az értelmiségiekre; nem annyira evidens, hogy az értelmiségieknek miért van szükségük az Államra. Egyszerűen fogalmazva azt mondhatnánk, hogy az értelmiségiek megélhetése a szabad piacon sosem elég biztos; mivel az értelmiséginek függenie kell embertársai tömegeinek értékeitől és választásaitól, és épp a tömegek jellemvonásai azok, amelyek általában nem érdeklik
őket intellektuális ügyekben. Az Állam viszont hajlandó egy biztos és permanens állást felajánlani az Államapparátusban; tehát egy biztos bevételt és a presztízs vértezetét. Mivel az értelmiségieket bőkezűen megjutalmazzák a fontos feladatért, amit ellátnak az Állam vezetői számára, akiknek ezzel tagjaivá válnak. Az értelmiségiek és az Állam közötti szövetséget szimbolizálta a professzorok mohó kívánsága a tizenkilencedik századi Berlini egyetemen, hogy létrehozzák "a Hohenzollern-ház értelmiségi testőrségét." Jegyezzük meg napjaink leleplező kommentjét egy kiemelkedő marxista tudóstól, mely Wittfogel professzor az ősi orientális despotizmusról írt kritikus tanulmányára irányult: "A civilizáció, amelyet Wittfogel professzor olyan keserűen támad egy olyan világ volt, amely költőket és tudósokat hivatalnokokká tett." A megszámlálhatatlan példák közül megemlíthetjük a stratégia "tudományában" tett új keletű fejlesztéseket a kormány legfőbb erőszakgyakorló ágának szolgálatában, a katonaságéban. Egy nagytiszteletű intézmény továbbá a hivatal vagy "bírósági" történész, mely hivatott az uralkodók nézeteit előállítani a saját és elődeik tetteiről. Számos és változatos érvekkel vette rá az Állam és annak értelmiségei az alattvalóit, hogy támogassák uralkodásukat. Alapvetően az érvek fonala a következőképp foglalható össze: (a) az Állami uralkodók hatalmas és bölcs emberek (akik "isteni joggal uralkodnak," akik az emberek "arisztokráciája," ők a "tudományos szakértők") sokkal hatalmasabbak és bölcsebbek mint a jó, de inkább egyszerű alattvalók, és (b) a kiterjedt kormány uralma elkerülhetetlen, abszolút szükségszerű és sokkal jobb mint a leírhatatlan gonosz, amely a bukását követné. Az Állam és Egyház egysége az egyik legrégebbike és legsikeresebbike volt ezen ideológiai eszközöknek. Az uralkodó vagy Isten felkentje volt, vagy, mint számos orientális despotizmus abszolút uralmának helyzetében, ő maga volt Isten; tehát bármiféle az uralmának való ellenállás istenkáromlás lenne. Az Állam papsága töltötte be azon alapvető értelmiségi funkciót, amely elősegítette a nép támogatásának megszerzését és az uralkodó imádatát. Egy másik sikeres eszköz a félelem lassú betáplálása bármilyen alternatív uralmi vagy uralommentes rendszer irányába. A jelenlegi uralkodók, tartották, olyan nélkülözhetetlen szolgáltatást nyújtanak a polgároknak, amelyekért a leginkább hálásnak kellene lenniük: szórványos bűnözők és martalócok elleni védelem. Mivel az Állam, hogy megtartsa saját monopóliumát a zsákmányoláson, valóban gondját viselte annak, hogy a privát és unszisztematikus bűnözést a minimumon tartsa; az Állam mindig féltette saját területét. Az Állam kivételesen sikeres volt az elmúlt évszázadokban a más Állam vezetőivel szembeni félelem betáplálásában. Mivel a bolygó földterületeit felosztották egymás között bizonyos Államok, az Állam egyik alapvető doktrínája önmagát azonosítani a territóriummal, amelyet kormányoz. Mivel a legtöbb ember szereti a szülőföldjét, azonosítani azon földet és annak embereit az
Állammal egy eszköze volt annak, hogy az Állam felhasználhassa a természetes patriotizmust önmaga javára. Ha "Ruritániát" megtámadja "Walldávia," az Államnak és értelmiségijeinek első feladata az volt, hogy meggyőzze Ruritánia lakosságát arról, hogy a támadás igazából ellenük, nem pedig egyszerűen az uralkodói kaszt ellen irányul. Ezúton az uralkodók közötti háború átalakul az emberek közötti háborúvá, ahol minden ember az uralkodóik védelmére siet azon hibás hit által vezérelve, hogy az uralkodóik védik őket. A "nacionalizmus" ezen eszköze a Nyugati civilizációban csak az elmúlt évszázadokban vált sikeressé; nem régen volt, amikor az alattvalók tömegei a háborúkat a nemesség különféle csoportjai közötti irreleváns harcoknak tekintették. Számosak és szövevényesek azon ideológiai fegyverek, amelyeket az Állam forgatott az évszázadokon keresztül. Az egyik kiváló fegyver a tradíció volt. Minél tovább volt képes egy Állam hatalma fenntartani magát, annál erősebb volt ezen fegyver; mivel így X Dinasztia vagy Y Állam az évszázadok tradícióinak látszólagos súlyát tudja maga mögött. Az egyén őseinek tisztelete így válik az egyén ősi uralkodóinak nem túl titkos tiszteletévé. Az Államra a legnagyobb veszélyt a független értelmiségi kritika jelenti; nincs jobb módja ezen kritika elfojtásának mint megtámadni bármilyen izolált hangot, bármilyen új kétségek kinyilvánítóját mint ősei bölcsességének pogány gyalázóját. A másik hatásos ideológiai erő az egyén elítélése és a társadalom kollektívájának magasztalása. Mivel bármilyen uralom magában hordozza a többség elfogadását, bármi, ami ideológiailag veszélyezteti azon uralmat kizárólag egy vagy pár függetlenül gondolkodó egyéntől indulhat. Az új ötletnek, vagy a mégritkább új kritikus ötletnek így az apró kisebbség véleményeként kell kezdenie; tehát az Államnak le kell metszenie ezen nézetet a hajtásról azzal, hogy kigúnyol bármilyen nézetet, amely szembeszáll a tömeg véleményével. "Csak a testvéreidre hallgass" vagy "igazodj a társadalomhoz" így hát ideológiai fegyverekké vállnak, melyek lezúzzák az egyéni véleményeltérést. Ilyen mértékek alapján a tömegek sosem fogják megismerni az Uralkodó ruhájának nemlétezését. Az Állam számára úgyszintén fontos, hogy uralmát elkerülhetetlenként láttassa; még akkor is, ha a hatalmat rosszallják, passzív rezignációval áll majd szemben, tanúként a "halál és az adók" ismerős párosítása mellett. Az egyik metódus a történetírási determinizmus bevezetése az egyéni akarat szabadságával szemben. Ha X Dinasztia ural minket, annak oka az, hogy a Történelem Kérlelhetetlen Törvényei (vagy az Isteni Akarat, vagy az Abszolút, vagy az Anyagi Produktív Erők) így határozták, és az apró egyén semmit sem képes tenni, hogy megváltoztassa ezen elkerülhetetlen határozatot. Az államnak úgyszintén fontos belenevelnie alattvalóiba egyfajta mindennemű "történelmi összeesküvés-elmélet" elleni irtózást; mivel az "összeesküvések" keresése nem más, mint az indítékok keresése és a felelősség tulajdonítása a történelmi bűnökhöz. Ha viszont bármiféle Állam által kivetett zsarnokságot, vagy megvesztegethetőséget, vagy erőszakos háborút nem az Állami vezetők okoztak, hanem titokzatos és misztikus "társadalmi
erők" vagy a világ tökéletlen állapota, vagy valamiféleképp mindenki felelős ("Mindannyian Gyilkosok Vagyunk" hirdeti egy szlogen), akkor nincs értelme az embereknek felháborodniuk vagy felkelniük efféle bűnök ellen. Továbbá az "összeesküvés-elméletek" támadása azt jelenti, hogy az alattvalók rászedhetőbbé válnak az "általános jólét" hitekre, melyekkel az Állam mindig előhozakodik despotikus tettei miatt. Egy "összeesküvés-elmélet" úgy zavarhatja meg a rendszert, hogy a nyilvánosságban kételyt ébreszt az Állam ideológiai propagandájával szemben. Egy másik kipróbált és valós módszere az Államnak, amellyel alattvalóit akaratának való engedelmességre bírja, a bűntudat gerjesztése. Bármilyen növekvés a magán jólétben támadható, mint "lelkiismeretlen kapzsiság," "materializmus," vagy "túlzott bőség," profit létrehozása támadható, mint "kizsákmányolás" és "uzsora," kölcsönösen hasznos csereüzlet kritizálható, mint "önzőség," és valahogy mindig az a konklúzió vonódik le, hogy több forrást kellene a magánszektorból a "közszektorba" elszívni. A gerjesztett bűntudat sokkal készségesebb közeget teremt ahhoz, hogy éppen ezt tegye. Mert amíg egyének "önző kapzsiságukat" elégítik ki, az Állam vezetőinek a cserében való részvételének kurdarca e feltételezés szerint éppen arra mutat, hogy ők egy magasabb és nemesebb cél hívei - a parazitikus zsákmányolás úgy tűnik morálisan és esztétikailag magasabb rendű a békés és produktív munkánál. A jelenlegi, sokkal világibb korban az Állam isteni jogát egy új isten invokációjával helyettesítik, a Tudományéval. Az Állam uralmát most már ultratudományosnak kiáltják ki, ami szakértők által való tervezésből áll. De amíg az "értelmet" többször idézik meg, mint az előző évszázadokban, ez nem az egyén valós értelme és az ő szabad akaratának gyakorlása; ez még mindig kollektivista és determinista, még mindig magában foglalja a passzív alattvalók uralkodóik általi holisztikus összegyűjtését és kényszerítő manipulációját. A tudományos zsargon növekvő használata megengedte az Állam értelmiségijeinek hogy maradi védőbeszédeket tartsanak az Állam uralma mellett, amely egy egyszerűbb korban csak a köznép kacagásával találta volna magát szemben. Egy rabló, aki úgy igazolja tettét, hogy azt mondja, ő igazából segítette áldozatát, mivel költekezése fellendítette a kiskereskedelmet, kevés hívőt találna; de amikor teóriáját Keynesi egyenletekkel ruházzák fel, és megnyerően hivatkoznak a "multiplikátorhatásra," sajnos jóval meggyőzőbbé válik. Így folytatódik tehát a józanész támadása, mely feladatot a maga módján minden kor véghezviszi. Tehát az ideológiai támogatás létfontosságú az Állam számára, így szüntelenül meg kell próbálnia lenyűgözni a nyilvánosságot az ő "legitimitásával," hogy
megkülönböztesse tetteit egyszerű útonállókétól. A szüntelen kitartása a józan ész támadása mellett nem véletlen, mint ahogyan azt Mencken élénken tanúsítja: "Az átlagember, rendelkezzen bármilyen másféle hibával is, legalább tisztán látja, hogy a kormány önmagán és embertársain kívül esik - hogy az egy különálló, független és ellenséges erő, mely felett csak részleges hatalommal bír, és amelynek módjában áll hatalmas károkat okozni. Vajon semmi fontossággal nem bír az a tény, hogy egy kormány kirablását mindenki jóval kisebb nagyságrendű bűnténynek tartja, mint kirabolni egy egyént vagy egy céget...? Amely emögött meghúzódik, azt hiszem, egy mélyen érzékelhető, alapvető ellenségeskedés a kormány, és azon emberek között, akiket kormányoz. Nem úgy fogják fel, mint a polgárok egy bizottsága, akik az egész populáció közösségi ügyeit választattak megoldani, hanem mint egy különálló és autonóm cég, amely főként arra hivatott, hogy kizsákmányolja a populációt saját tagjai javára.... Amikor egy magánszemélyt kirabolnak, egy kiváló embert megfosztanak szorgalma és takarékossága gyümölcsétől; amikor a kormányt kirabolják, a legrosszabb, ami történik az, hogy bizonyos gazemberek és léhűtők kevesebb pénzzel játszhatnak, mint előtte. A gondolattal, hogy pénzüket kiérdemelték, senki sem szórakozik el; a legtöbb értelmes ember számára ez nevetségesnek tűnne."
Ahogyan az Állam felülmúlja saját határait Mint ahogyan arra Bertrand de Jouvenel bölcsen rámutatott, az emberek évszázadokon keresztül olyan koncepciókat hoztak létre, amelyeket arra teremtettek, hogy ellenőrizzék és limitálják az Állam hatalmának gyakorlását; és az Állam egymás után, az értelmiségi szövetségeseit használva, képes volt ezeket a koncepciókat az erény és legitimitás intellektuális gumibélyegzőjévé változtatni, melyet saját dekrétumaihoz és tetteihez csatolt. Nyugat-Európában eredetileg az isteni szuverenitás azt tartotta, hogy a királyok kizárólag az isteni törvények alapján uralkodhatnak; a királyok ezen koncepcióval az isteni helyeslés gumibélyegzőjét nyomták a bármely tettükre. A parlamentáris demokrácia koncepciója az abszolút monarchikus uralkodás feletti népellenőrzésként kezdődött; mely azzal végződött, hogy a parlament az Állam létfontosságú része lett, melynek minden tette teljesen szuverén. Mint ahogy azt de Jouvenel lezárja: "A szuverenitás teóriájának számos írója dolgozta ki az egyiket... ezen korlátozó eszközök közül. De végül minden egyes hasonló teória, előbb vagy utóbb elvesztette eredeti célját, és a Hatalomhoz vezető ugródeszkává vált az által, hogy egy láthatatlan uralkodó erőteljes segítségét nyújtotta, amellyel idővel sikeresen azonosíthatja magát." Hasonlóképp jóval specifikusabb doktrínákkal: az egyén "természetes jogai," melyeket John Locke és a Bill of Rights kegyesen őrzött az államisták "munkához való jogává" vált; a haszonelvűség átváltozott a szabadság melletti érvelésből egy érvvé, melyet az Állam szabadságba való betörésének korlátozása ellen használtak, stb. Bizonyosan a legambiciózusabb próbálkozás arra, hogy az emberek határt szabjanak az Államnak a Bill of Rights volt, és egyéb korlátozó részei az Amerikai Alkotmánynak, melyben a kormányra vonatkozó írott korlátok alapvető törvényekké váltak, melyeket egy állítólagosan a kormány többi ágától független bírói testületnek kell értelmeznie. Minden amerikai ismeri azt a folyamatot, amellyel az Alkotmánybeli határok építését kérlelhetetlenül kiszélesítették az elmúlt évszázadban. De kevesen láttak olyan élesen, mint Charles Black professzor hogy észrevegyék, hogy az Állam, ezen folyamat közepette, nagyban átalakította magát a bírói testület vizsgálatát egy korlátozó eszközből egy újabb olyan eszközzé, amely az állam tetteit ideológiai legitimációval látja el. Mert ha az "alkotmányellenesség" bírói határozata a kormány erejének erőteljes ellenőrzése, az "alkotmányosság" implicit vagy explicit ítélete egy még inkább erőteljes fegyver a még hatalmasabb kormányerő nyilvános elfogadásának elősegítéséhez.
Black professzor úgy kezdi az analízisét, hogy rámutat a "legitimitás" létfontosságú szükségességéhez bármilyen kormánynak ahhoz, hogy az fennmaradjon, e legitimáció jelképezi a kormány és annak tetteinek alapvető többségi elfogadását. A legitimitás elfogadása egy kifejezett problémává válik egy olyan országban, mint az Egyesült Államok, ahol "független limitációkat építettek bele azon teóriába, amelyen a kormány áll." Ami szükséges, adja hozzá Black, egy eszköz, amellyel a kormány biztosíthatja a nyilvánosságot, hogy annak növekvő hatalma igenis "alkotmányos." És ez, vonja le a követeztetést, volt a legnagyobb történeti funkciója a törvényszéki vizsgálatnak. Black így illusztrálja a problémát: "A legnagyobb kockázat [a kormány számára] az elégedetlenség és felháborodás érzése, amely széltében elterjed a társadalomban, és mint olyan, az erkölcsi autoritás elvesztése, tartsa azt fel bármily hosszan erőszak vagy tunyaság, vagy a vonzó és közvetlenül elérhető alternatíva hiánya. Majd' mindenki, aki korlátolt erejű kormány alatt él, előbb vagy utóbb alárendeltetik a kormány valamiféle tettének melyet magánvéleménye alapján a kormány hatáskörén kívül tart, vagy úgy látja, az határozottan tiltott a kormánynak. Egy embert besoroznak, bár semmit nem talál az Alkotmányban a besorozással kapcsolatban... Egy gazdának megszabják, mennyi búzát termelhet; ő pedig hisz, és felfedez néhány tiszteletre méltó hittársat abban, hogy a kormánynak épp úgy nincs joga megszabni mennyi búzát termeszthet, mint ahogy neki sincs joga megszabni lányának, kihez házasodhat. Egy embert a szövetségi fegyházba küldenek, mert azt hangoztatja, amit akar, és cellájához lépked, miközben azt ismétli... "A Kongresszus nem alkothat szólásszabadságot korlátozó törvényt."... Egy üzletembernek elmondják, hogy mennyit kérhet, és mennyit kell kérnie a vajáért." A veszély elég valós, hogy mindezen emberek (és ki nem tartozik közéjük?) szembeállítják az államkorlátozás koncepcióját (ahogy ő látja) a valósággal, melyben a ó korlátokat vérlázítóan átlépik, és levonja a nyilvánvaló következtetést a legitimitással kapcsolatban. A veszély elhárítódik azzal, hogy az Állam azon doktrínát javasolja, mely szerint egy ügynökségnek rendelkeznie kell az alkotmányosság feletti végső döntés hatalmával, és hogy ezen ügynökségnek, az utolsó vizsgálat alapján, részét kell képeznie a szövetségi kormánynak. Mert míg a szövetségi bíróság látszólagos függetlensége létfontosságú szerepet töltött be abban, hogy tetteit Szentírásként tüntesse fel az embertömegek előtt, az éppúgy igaz, hogy a bíróság az államapparátus szerves részét képezi, és a törvényhozói és végrehajtói hatalmi ágazatok jelölik ki. Black bevallja, hogy ez azt jelenti, hogy az Állam önmagát nevezte ki bírónak saját ügyében, így szegve meg az igazságos döntések eléréséhez szükséges bírói alapelvet. Black nyersen tagadja bármilyen alternatíva lehetségességét.
Hozzáteszi: "A probléma tehát olyan döntéshozó kormányeszköz létrehozása, amely tolerálható minimumra redukálja azon ellenvetés erősségét, hogy a kormány bíró saját ügyében. Ezt létrehozva, csak abban reménykedhet, hogy ezen ellenvetés, bár elméletileg még mindig tartható [dőltbetű általam - M.R.], a gyakorlatban elég erőt veszít, hogy a döntéshozói hivatal legitimációs munkája elfogadást nyerhet." Az utolsó elemzésben Black az igazságosság és törvényesség elérését az Állam folytonos, a saját ügyében való bíráskodásán keresztül "valamiféle csodának" tartja. Tételét a Legfelsőbb Bíróság és a New Deal közötti híres konfliktusra alkalmazva, Black professzor élesen szidja pro-New Deal társait és kollégáit, mert szűklátókörűségükben kritizálták a bírói obstrukciót. "A New Deal és a Bíróság szabványos története, mely bár sajátos módján pontos, rossz pontra helyezi a hangsúlyt... A nehézségekre koncentrál; majdnem elfelejti, hogy végződött az egész helyzet. A történés kimenetele az volt, [és ez az amit szeretnék kihangsúlyozni] hogy olyan huszonnégy hónapnyi blokkolás után... a Legfelsőbb Bíróság, anélkül hogy bármi változást eszközölt volna a törvényben, annak összeállításában vagy legalább annak valós megerősítésében, rányomta a megerősítő pecsétet a New Deal legitimitására és ezzel a kormány teljesen új koncepciójára Amerikában." Ily módon a Legfelsőbb Bíróság képes volt halálos csapást mérni azon nagy csoport Amerikai véleményére, kiknek erős alkotmányos ellenvetéseik voltak a New Deal felé: "Természetesen nem volt mindenki elégedett. Az alkotmányosan parancsolt laissezfaire 'csinos Károly hercege' még mindig felkavarja pár, a skót felvidékek lobbanékony valótlanságában élő fanatikus szívét. De nincs már többé nagymértékű vagy veszélyes közösségi kétely azt illetően, hogy a Kongresszus alkotmányos erővel teheti azt, amit tesz a nemzeti gazdasággal...." Nem volt más eszközünk a Legfelsőbb Bíróságon kívül, mellyel törvényesíthettük volna a New Dealt. Ahogy azt Black észreveszi, egy nagyobb politikaelméleti szakember, aki - többnyire előre - észrevette a vakító joghézagot a kormány alkotmányos korlátozásában, mely a végső értelmező hatalmat a Legfelsőbb Bíróság kezébe adja, az John C. Calhoun volt.
Calhoun nem volt elégedett a "csodával," hanem helyette az alkotmányos probléma mély elemzésébe kezdett. Az ő Értekezésében Calhoun demonstrálja az Állam természetes tendenciáját arra, hogy áthágja az effajta alkotmányos korlátokat: "Egy írott alkotmány bizonyára számos és tekintélyes kedvezményekkel rendelkezik, de hatalmas hiba azt feltételezni, hogy a korlátozó és limitáló rendelkezések egyszerű közlése, anélkül, hogy felruháznánk azokat, akiknek védelméért beszúrták őket, az előírásaik betartásának kikényszerítéséhez szükséges eszközökkel, [kiemelés tőlem M.R.] elég lesz ahhoz, hogy meggátoljuk a nagyobb és dominánsabb pártot attól, hogy visszaéljen hatalmával. Lévén a párt, amely birtokolja a kormányt, ők, mivel ugyanazon emberekből állnak, mint azok, akik miatt szükséges egy kormány, hogy megvédje a társadalmat, támogatni fogják azon hatalmakat, melyeket az alkotmány nyújt számukra, és ellenezni fogják azon megszorításokat, melyek korlátoznák őket... A kisebb vagy gyengébb párt, pedig ellentétesen, a másik irányt választaná, és úgy viszonyulna hozzájuk [a korlátozásokhoz] mint létfontosságú a másik párttól való védelmükhöz... De ahol nincs módszer, mellyel kényszeríthetnék a nagyobb pártot, hogy betartsák a korlátozásokat, az egyetlen mentsvár az alkotmány feszes szerkesztése... Erre a nagyobb párt egy liberális szerkesztést állítana szembe... És szerkesztés követne szerkesztést - az egyik, hogy összehúzza, a másik, hogy a leghatalmasabbra nagyítsa fel a kormány erejét. De hogy mi haszna volna a kisebbségi párt feszes alkotmányának a többségi párt szabadelvű alkotmányával szemben, amikor az egyiknek ott a kormány hatalma az alkotmányának életbe léptetéséhez, a másik pedig megfoszttatik minden eszköztől a magáénak megvalósításához? Egy ilyen egyenlőtlen verseny kimenetele nem kétséges. A megszorításokat támogató párt alulmaradna... A küzdelem kimenetele volna az alkotmány felfordítása... a megszorítások azonnal érvényüket vesztenék, a kormány pedig korlátlan hatalom birtokosává válna." Egy a kevés politológus közül, akik elismerték Calhoun analízisét az Alkotmányról, Professzor J. Allen Smith volt. Smith megjegyezte, hogy az Alkotmány ellenőrzésekkel és ellenzékekkel készült, aztán mégis egy Legfelsőbb Bíróságot eredményezett az értelmezés hatalmának monopóliumával. Ha a Szövetségi Kormányt azért hozták létre, hogy biztosítsa és ellenőrizze a személyes szabadságot a különböző államokban, ki ellenőrzi a Szövetségi hatalmat? Smith fenntartotta, hogy az Alkotmány ellenőrzés-és-kiegyensúlyozás ideájában foglaltatik egyidejűleg a nézet, hogy a kormány egyetlen ágának sem ismerhetik el az értelmezéshez való korlátlan hatalmát: "Az emberek feltételezték, hogy az új kormánynak nem engedhető meg, hogy határozzon a saját fennhatóságának korlátairól, mivel ez tenné, és nem az Alkotmány, feljebbvalóvá."
A Calhoun által javasolt megoldás (amelyet ebben a században olyan írók, mint Smith átvettek) természetesen, az "egyetértésben lévő többség" híres doktrínája volt. Ha bármily lényeges kisebbségi érdekeltség az országban, különösképpen az ország kormányzásában úgy hiszi, hogy a Szövetségi Kormány kiterjeszti a hatalmát és tolakodóvá válik a kisebbség irányában, a kisebbség rendelkezne a hatalom növelésének megvétózásával, mint alkotmányellenes. Államok kormányain alkalmazva, ez a teória implikálta a Szövetségi törvények "hatálytalanításásnak" jogát az egyes államok joghatóságain belül. Elméletben, az ebből következő alkotmányos rendszer biztosítaná, hogy a Szövetségi Kormány ellenőrzi minden állami megsértését a személyes szabadságnak, míg az államok ellenőriznék a Szövetségi hatalom túlharapódzását. És mégis, bár a korlátozások kétségkívül effektívebbek lennének, mint most, számos nehézség és probléma van a Calhoun megoldásban. Ha, történetesen, egy alárendelt érdekeltségnek jogszerűen rendelkeznie kellene vétóval minden azt érintő ügyben, miért áll meg az államoknál? Miért ne adhatnánk vétójogot országoknak, városoknak, községeknek? Sőt, az érdekek nem csak körzetiek, hanem foglalkozásiak, társadalmiak, stb. Mi van a pékekkel vagy a taxisofőrökkel, vagy bármely más foglalkozással? Nekik nem kellene engedélyezni a vétójogot a tulajdon életük fölött? Ez elvezet bennünket ahhoz a fontos pontoz, hogy a hatálytalanítás teóriája az ellenőrzéseit magukra a kormányügynökségekre korlátozza. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a szövetségi és állami kormányok, valamint az illetékes ágazataik még mindig államok, még mindig saját államérdekeiktől vezérelve előnyben a magánember érdekeltségeivel szemben. Mi tartja vissza a Calhoun rendszert az ellentétes működéstől, a lakosság fölött zsarnokoskodó államtól, csak megvétózza a szövetségi kormányt, amikor az megpróbál beavatkozni és véget vetni zsarnokságának? Vagy az államokat a szövetségi elnyomásba való belenyugvástól? Mi akadályozza meg a szövetségi és állami kormányokat kölcsönösen jövedelmező szövetségekké formálódásban a lakosság együttes kizsákmányolásának céljából? Még ha privát foglalkozási csoportosulásoknak is adott volna valamiféle "funkcionális" képviselet a kormányban, mi tartaná vissza ezeket az Állam felhasználásától támogatások és egyéb speciális kiváltságok megszerzésére maguknak, vagy kötelező kartellek kirovására a tagokra? Röviden, Calhoun nem viszi úttörő teóriáját a beleegyezésről elég messzire: nem viszi le magának az egyénnek a szintjére. Ha végülis az egyén az, akinek a jogait védelmezik, akkor egy konzisztens teória a beleegyezésről magában foglalná minden egyén vétóját, ami egyfajta "egységes szavazat elv." Amikor Calhoun azt írta, hogy "lehetetlen akcióba helyezni vagy akcióban tartani [a kormányt] mindenki egyhangú beleegyezése nélkül" talán akaratlanul ugyanerre a konklúzióra jutott. De az efféle spekuláció kezd elterelni bennünket a tárgytól, lefelé ezen az úton fekszenek a politikai rendszerek, amelyeket aligha lehetne egyáltalán Államoknak nevezni.
Egyrészt, pont, mint a hatálytalanítás joga egy állam számára logikusan jelenti a jogot a szecesszióhoz, a jog az egyéni hatálytalanításhoz magában foglalná a jogot az "elszakadásra" az Államtól, amely alatt él. Szóval, az Állam mindig is kivételesen markáns tehetséget mutatott a saját hatalmának kiterjesztésében minden korláton túl, amit ránk kényszeríthetett. Miután az Állam szükségszerűen a magántőke erőszakos elkobzásából él, és miután a növekedése szükségszerűen tartalmaz még hatalmasabb betörést a magánszemélyek életébe és a magánvállalkozásokba, muszáj megállapítanunk, hogy az Állam eredendően antikapitalista. Bizonyos értelemben a mi pozíciónk a fordítottja a Marxista diktátumnak, mely szerint az Állam a "végrehajtó bizottsága" az uralkodó osztálynak, napjainkban, vélhetőleg a kapitalistáknak. Ehelyett az Állam - a politikai eszközök szerveződése - képez, és forrása az "uralkodó osztálynak" (inkább, uralkodó kaszt) és állandó ellentétben áll a tényleges magántőkével. Következetesképpen, talán egyetértünk de Jouvenel-lel: Egyedül azok, akik semmit sem tudnak más időkről, csak amiben ők élnek, akik teljesen sötétben tapogatóznak annak modoráról, ahogyan a Hatalom viselkedik és viselkedett az évezredeken keresztül, tekintenének ezekre a procedúrákra [államosítás, jövedelemadó, stb.] bizonyos doktrínák gyümölcseként. Ezek valójában a normális manifesztációi a Hatalomnak, és természetében semmit sem különböznek VIII. Henrik elkobzásaitól a monostoroktól. Ugyanaz az elv működik, a hataloméhség, a szomj az erőforrásokra, és az összes műveletben ugyanaz a jelleg van jelen, beleértve a zsákmányt megszerzők gyors felemelkedését. Akár Szocialista, akár nem, a Hatalom mindenképpen háborúban áll a kapitalista hatalmasokkal és kifosztja a kapitalistákat az összegyűjtött vagyonuktól, engedelmeskedve természete törvényének."
Amitől az Állam fél Amitől az állam mindenekfelett fél az, természetesen bármiféle alapvető fenyegetés hatalmára és létezésére. Az Állam halála két nagyobb módon történhet meg: (a) más Állam általi meghódítással, vagy (b) a saját alattvalói által való forradalmi megdöntéssel - röviden háborún vagy forradalmon át. Háború és forradalom, mint a két alapvető fenyegetés, mindig felkelti az Állam vezetőinek legnagyobb erőfeszítését és az emberek közötti legnagyobb propagandát. Mint ahogy azt fentebb említettem, bármilyen módszert fel kell arra használni, hogy az embereket rávegyék az Állam védelmére abban a hitben, hogy önmagukat védik. Ezen ötlet hibássága akkor válik evidenssé, amikor besorozást gyakorolnak azok között, akik elutasítják önmaguk "védelmét," és így kényszerítik őket arra, hogy csatlakozzanak az Állam hadseregébe: szükségtelen megjegyezni, hogy semmiféle "védelem" nem engedélyezett "saját" Államuk ezen tette ellen. A háborúban az Állam hatalmát a végsőkig feszíti, és a "védelem" és "vészhelyzet" szlogenjei alatt olyan zsarnokságot kényszeríthet a tömegre, melyet békeidőben nyíltan elleneznének. A Háború tehát számos haszonnal jár az Állam számára, mint ahogyan minden modern háború a megnövekedett, a társadalomra terhelt állami terhek visszavonhatatlan örökségét hozta el a háborúzó embereknek. A háború, ezen felül, biztosítja az Állam számára csábító lehetőséget újabb területek elfoglalására, amely fölött gyakorolhatja erőszakmonopóliumát. Radolph Burne biztosan korrekt volt, amikor ezt írta: "a háború az állam egészsége," de bármely konkrét Államra nézve egy háború az vagy egészséget, vagy halálos sebet idéz. Talán tesztelhetnénk a hipotézist, miszerint az Állam sokkal inkább érdekelt saját védelmében, mint az alattvalóiéban, ha feltesszük a kérdést: a bűntettek melyik kategóriáját üldözi és bünteti az állam intenzívebben - a magánemberek ellen, vagy az önmaga ellen elkövetetteket? A leghalálosabb bűnök az Állam lexikonjában majdnem kivétel nélkül nem betörések a magánember életébe vagy tulajdonába, hanem saját elégedettségének veszélyeztetői: például hazaárulás, egy katona dezertálása az ellenséghez, felforgatás és felforgató összeesküvés, merénylet az uralkodók ellen és különféle gazdasági bűncselekmények az Állammal szemben, mint a pénzhamisítás vagy a jövedelemadó-fizetés kijátszása. Vagy hasonlítsuk össze a hevességet, amellyel a rendőrt bántalmazó embert kutatják fel és a figyelmet, amelyet az Állam egy átlagembert bántalmazóra fordít. Mégis, érdekes módon, az Állam saját védelmének nyíltan felmutatott elsőbbsége a közösségével szemben kevesek szemében tűnik következetlennek a létezésének feltételezett okával.
Ahogyan az Államok egymáshoz viszonyulnak Mióta a föld területe különböző Államok között lett felosztva, az államközi kapcsolatok szükségszerűen sokat emésztenek fel egy Állam idejéből és energiájából. A természetes tendenciája az Államnak hatalma kiterjesztése, kifelé ez pedig más térség leigázásával jöhet létre. Hacsak a térség nem állam nélküli vagy lakatlan, minden ilyen kiterjesztés magával vonja a vele járó érdekkonfliktust két csoport Államfő között. Csak egyetlen csapat uralkodó érvényesíthet erőszakmonopóliumot akármely adott territórium fölött egy adott időben: X Állam teljes hatalma egy terület fölött kizárólag Y Állam kiutasítása révén szerezhető. A háború, bár kockázatos, egy állandóan jelenlévő tendenciája az Államoknak, megszakítva békés periódusokkal valamint váltakozó szövetségekkel és koalíciókkal az Államok között. Láthattuk, hogy "belső" vagy "hazai" kísérletek az Állam korlátozására a 19. század folyamán az alkotmányosságban érték el leginkább említésre méltó formájukat. Ennek "külső" vagy "külügyek" hasonmása volt a "nemzetközi törvények" kifejlesztése, főképpen például a "háború törvényei" vagy a "semlegesek jogai" formájában. Az internacionális törvények részei eredetileg tisztán magánjellegűek voltak, melyek mindenhol a kereskedők azon szükségleteiből származtak, amelyek a tulajdonuk védelmet és vitáik feletti ítélkezést követelték. Példák erre a lex mercatoria és a tengeri törvény. De még a kormányzati törvények is önkéntesen jelentek meg, melyeket nem kényszerített ki semmiféle szuperállam. A "háború törvényeinek" célja az államközti pusztítás korlátozásra magára az Államapparátusra, így őrizve meg az ártatlan "civil" tömeget a háború mészárlásától és pusztításától. A "semlegesek jogainak" célja a privát, civil, nemzetközi kereskedelem megőrzése volt, még "ellenséges" országokkal is, valamelyik háborús fél által való elkobzás ellen. A kiemelkedő cél tehát bármely háború kiterjedésének limitálása volt, és kiváltképp annak a neutrális vagy háborúzó felek polgáraira való pusztító hatásának limitálása. A jogász F.J.P. Veale bájosan írja le az efféle "civilizált háborút," ahogy az röviden virágzott a tizenötödik századi Itáliában: "a középkori Itália gazdag városlakói és kereskedői túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy pénzt keressenek és élvezzék az életet ahhoz, hogy ők maguk felvállalják a katonáskodás nehézségeit és veszélyeit. Tehát alkalmazták a zsoldosok felbérlésének metódusát, akik helyettük harcolhatnak, és mivel zsugori üzletemberek voltak, egyből elbocsátották a zsoldosaikat, miután azok szolgálatai nélkülözhetővé váltak. Így tehát a háborúkat a hadjáratra felbérelt seregek vívták... Ez volt az első alkalom, amikor a katonaság egy ésszerű és viszonylag ártalmatlan szakmává vált. Ezen periódus tábornokai többször magas fokú képességekkel manővereztek egymás ellen, de amikor
az egyik került előnyös helyzetbe, ellenfele általában vagy visszavonult, vagy megadta magát. Általánosan elfogadott szabály volt az, hogy egy várost csak akkor foszthatnak ki, ha az ellenállást tanúsított: védettség mindig megvásárolható volt váltságdíj fizetésével... Természetes következményképp egy város sem állt ellen, így nyilvánvalóvá vált az, hogy az a kormány, amely túl gyenge volt saját polgárainak védelméhez eljátszotta hűségét. A civileknek nem kellett tartaniuk a háború veszélyeitől, mely kizárólag a hivatásos katonákra tartozott." A polgár majdnem abszolút elválasztása az Állam háborúitól a tizennyolcadik században Nef által került kiemelésre: "Még a postai kommunikáció sem volt sikeresen korlátozva hosszú ideig a háborús időben. Cenzúra nélkül keringtek a levelek, olyan szabadsággal, amely bámulatba ejti a huszadik századi elmét.... Két háborúzó nemzet alattvalói beszélgettek egymással, amikor találkoztak, és leveleztek, amikor nem állt lehetőségükben a találkozás, nem, mint ellenségek, hanem mint barátok. Azon modern elképzelés aligha létezett, hogy bármilyen ellenséges ország alattvalói részben felelősségre vonhatóak uralkodóik ellenséges magatartásáért. A háborúzó uralkodóknak nem állt határozott szándékában az ellenfél alattvalóival való kommunikáció megállítása. Az istentisztelettel és hittel kapcsolatos kémkedés régi, inkvizíciós gyakorlatai eltünedezőben voltak, és semmiféle politikai vagy gazdasági kommunikációval kapcsolatos inkvizíciót sem fontolgattak. Az útleveleket eredetileg azért hozták létre, hogy háborús időkben szabad közlekedést biztosítsanak. A tizennyolcadik század alatt ritkán jutott eszükbe az európaiaknak, hogy letegyenek egy idegen országba való utazásukról, amellyel sajátjuk hadakozott." És mivel egyre inkább elismerték, hogy a csereüzlet előnyös mindkét fél számára, a tizennyolcadik századi háborúskodás ellensúlyozott egy tekintélyes mennyiségű "ellenséggel való kereskedést." Itt nem szükségeltetik további kifejtése annak, hogy milyen magasan múlta felül az Állam a civilizált hadviselés szabályait ezen évszázadban. A totális háború modern korában, összekapcsolva a totális pusztítás technológiájával, maga az ötlet, hogy a háborút korlátozzuk az Államapparátusra furcsábbnak és régiesebbnek hangzik, mint az eredeti Egyesült Államok alkotmánya. Amikor az államok nem háborúznak, megállapodások sokszor szükségesek ahhoz, hogy a minimális szinten tartsuk a súrlódásokat. Az egyik doktrína, amely érdekesen széles elfogadásra lelt a vélt "egyezmények szentsége." Ezen koncepciót a "szerződések szentségének" ellenpárjának tekintik. De egy egyezmény és egy hiteles szerződés semmi közös vonással nem rendelkezik. Mivel a kormány semmilyen
tulajdonképpeni értelemben nem "birtokolja" a territóriumát, bármilyen megállapodás, amelyet elrendez, nem ruházza fel a tulajdonokhoz való joggal. Ha például Mr. Jones el- vagy odaadja a földjét Mr. Smithnek, Mr Jones örököse nem követelheti legitim módon a földet, mint ami jogosan az övé. A tulajdon jogosultságát már átruházták. Öreg Jones szerződése automatikusan érvényes ifjú Jonesra is, mivel az előbbi már átruházta a tulajdont, ifjú Jonesnak tehát nincsen tulajdonkövetelése. Ifjabb Jones csak azt követelheti, amit megörökölt Öreg Jonestól, és Öreg Jones csak azt hagyhatja örökségül, amivel még rendelkezik. De ha egy napon egy kormányt, mondjuk Ruritaniáét kényszeríti, vagy akár megvesztegeti Waldávia kormánya, hogy feladja a területének egy részét, abszurd kijelenteni, hogy a két ország kormányai vagy lakói elől örökre elzárt Ruritánia újraegyesítésének joga az egyezmény szentsége alapján. Ruritaniának sem a területe, sem a lakosai nem tulajdonai egyik kormánynak sem. Folyományképp, egy kormány biztosan nem köthet meg a múlt halott keze által egy későbbi kormányt egyezménnyel. Egy forradalmi kormány, amely elüldözte Ruritania királyát hasonlóképpen nehezen lehetne elszámoltatható a király tetteiért vagy adósságaiért, mivel a kormány nem - ahogyan egy gyermek igen - igazi "örököse" az elődje tulajdonának.
Történelem, mint verseny az állami és a társadalmi hatalom között Épp ahogyan a két elemi és kölcsönösen exkluzív kapcsolatrendszer az emberek között békés együttműködés vagy erőszakos kizsákmányolás, termelés vagy zsákmányolás, az emberiség történelme is, főképp gazdaságának történelme szemlélhető versengésként e két princípium között. Egyrészről ott a kreatív produktivitás, a békés csere és kooperáció; másrészről a kényszerítő parancsolás és a társadalmi viszonyok kizsákmányolása. Albert Jaj Nock boldogan nevezte e küzdő erőket "társadalmi erőnek" és "Állami erőnek." A társadalmi erő az ember természet felett való hatalma, a természet készleteinek kooperatív átalakítása és betekintése a természet törvényeibe minden résztvevő egyén javára. A társadalmi erő a természet felett gyakorolt erő, az életszínvonal, amelyet a kölcsönös cserekereskedelemben résztvevő emberek értek el. Az Állami erő, mint ahogy azt láttuk, ezen termelés kényszerítő és parazitikus elkobzása - a társadalom gyümölcseinek elszívása a nonproduktív (igazából antiproduktív) uralkodók hasznára. Míg a társadalmi erő a természet felett uralkodik, az Állami erő az emberek feletti uralom. A történelem folyamán az ember produktív és kreatív erői újra és újra új utakat véstek ki, melyek a természet ember hasznára való átalakításához vezettek. Ezen idők voltak azok, amikor a társadalmi erő az Állami erő felé tört, és amikor az társadalomba való Állami beavatkozás tekintélyesen csökkent. De mindig, egy hosszabb vagy rövidebb ideig tartó lemaradás után az Állam új területekre mozgott, hogy ismét megbénítsa és elkobozza a társadalmi erőt. Ha a tizenhéttől a tizenkilencedik századi időszak a Nyugat számos országában a társadalmi erő előretörésének időszaka volt, és következményképp a szabadság, béke és anyagi jólét növekedése, a huszadik század főként azon kor volt, melyben az Állami erő felkapaszkodott - mely következménye a rabszolgaság, a háború és pusztítás visszatérése. Ezen évszázadban az emberi faj ismét szembetalálja magát az Állam fertőző uralmával - az Államéval, aki most az ember kreatív erejének gyümölcsével van felfegyverkezve, melyet elkobzott és saját céljaihoz megrontott. Az utolsó pár évszázad olyan időszak volt, melyben az ember alkotmányos és egyéb korlátokat próbált az Államra szabni, hogy aztán láthassa, hogy efféle korlátozások, és bármi egyéb próbálkozás mind elbukott. A számos forma közül, melyet a kormány felvett az évszázadokon át, az összes koncepció és intézmény közül, amelyet kipróbáltak, egyik sem járt sikerrel az Állam sakkban tartásával. Az Állam problémája, úgy néz ki, olyan távol van a megoldástól, mint mindig. Talán a vizsgálódás új ösvényeit kell felfedeznünk, ha szeretnénk sikeres, végső megoldást találni az Állam kérdésére.
