BALASSA IMRE
MOZART REGÉNYE GONDOLAT, 1964 I. A postakocsi késett, aggasztóan és szokatlanul késett e förgeteges januári estén. A rendkívüli jelenséget rosszallással vették tudomásul a nevezetes kávéházban pöfékelő polgárok, átellenben a Hercegérseki Postahivatallal, az Alter Markton. A postakocsi ugyanis emberemlékezet óta együtt érkezett Salzburgba a téli estével. A téli este ezúttal is kötelességtudóan pontos volt, ám a postakocsi csak órákkal későbben döcögött be, mégpedig fölötte szánalomra méltó állapotban. A postamester borús kedvében volt, de nem kérdezősködött, nem is pörlekedett. Mindent tudott már abban a pillanatban, amikor ránézett a rokkant kerékküllőkre, a jégcsapdiadémmal ékes bőrtetőre és a remegő inakkal fújtató lovakra. Szótlanul nyújtotta át pálinkás butykosát a kocsisnak, akinek a nyelvét nyomban megoldotta a lélekmelegítő itóka és elbeszélte az utazás izgalmas történetét. Drámai beszámolót tartott a linzi országút torlaszairól, megfeledkezve az egyetlen utasról, aki belülről feszegette a befagyott ajtót, mígnem reccsenve kivágódott, s a nagyszámú takarók fészkéből előkerült a kocsi
magányos vendége. Prémgalléros köpönyeget viselt, háromszögletű kalapját tarka skót sállal kötötte állához, föltűnően nagy orra lila volt, mint a püspök palástja, és a postahivatal vaskampón himbálózó olajlámpája nyugtalan, sötét szemet, idegenszerű arcot világított meg. A különös képet maga a messziről jött uraság egészítette ki ékítményes olasz káromkodásával, amely vetekedett a legcikornyásabb koloratúrával, és a kiejtést tekintve, Velence szülöttére vallott. Az itáliai eredet eme bizonyságát a postamester könyörtelen közlése csalta ki a jövevényből. A vad hóviharban, az alattomos torlaszokkal teli országúton nem mehetnek tovább, őuraságának a városban kell töltenie az éjszakát, talán az „Arany Sas"-ban. Ámde tanácsos lesz, ha signor cavaliere előbb valamely szívet derítő folyadékot fogyaszt, esetleg átellenben, a tér másik oldalán, a „kiváltságos hercegérseki kávéfőző és csokoládé-készítő mester", Andreas Steiger uram kedélyes helyiségében. A postamester magasztalta a kiváltságos kávéfőző nagy tudományát, méltatta az őseitől örökölt pörkölési fortélyokat, és büszkén hivatkozott arra, hogy a műhelye s a hozzátartozó barátságos helyiség már elmúlt ötvenesztendős, mivelhogy az Úrnak 1705. éve óta főznek e helyt kávéitalt. Casanova lovag, mivelhogy ő volt a kevéssé nyájas idegen, az Alpokon át, igen kanyargós utakon és számos kitérővel igyekezett hosszú-hosszú idő után Velence felé, miután meggyőzték arról, hogy mérgezés következtében nemrég halálozott el ama
prokurátor, akinek csábos neje miatt annak idején az ólomkamrákba került, ahonnan sikerült megszöknie. A tekervényes útvonal még e zord téli időben sem volt feltűnő, hiszen a lovag egész életében megszokta a kanyargós utakat. Most éppen Bécs felől érkezett, ahol egy kis üzletet igyekezett lebonyolítani; nemesség-adományozást „járt ki" egy gazdag hadseregszállítónak. Bécsbe Párizs felől érkezett, ahonnan kiutasította a „legkeresztényibb király" rendőrsége, miután signor Calzabigivel, maestro Gluck leendő operaszövegírójával közösen, jövedelmező üzleten, a lottérián igyekeztek nagyszabású, ámde kevéssé költői elképzeléseiket megvalósítani. A lottéria üzletében volt egy harmadik „csendes társ" is, nem kisebb személyiség, mint II. Frigyes porosz király őfelsége, akit egykor „Nagy"-nak fog nevezni a történelem, őfelsége, Voltaire barátja, nemcsak a stratégiában és a politikában vált nevezetessé kiváló szimatjáról, de az üzleti életben is. A berlini lottériavállalkozásban Calzabigi mester testvérével, Antonióval működtek együtt, és osztoztak a hasznon. Amikor azonban a király észrevette, hogy a „lutri" körül valami nincsen rendjén, és növekszik azoknak a száma, akik egyéb jogok hiányában a morgás jogával óhajtanak élni, szidalmazzák a csalfa „lutri"-t, és ő még „kompromittálhatja magát", nyomban megszakította az üzleti kapcsolatokat a több országot behálózó Casanova—Calzabigi társasággal. A lovag az Alter Markt túlsó oldala felé tartott, egy pillanatig elnézte a tojásdad alakú bádogra pingált cégtáblát, amely szakállas törököt ábrázolt, prémszegélyes piros zekében,
fehér bugyogóval, szájában hosszú csibukkal, előtte a gőzölgő feketekávéval. Azután belépett a füstös helyiségbe, és elégedetten bújt ki úti köpönyegének nagyszámú rétegeiből, közvetlenül a kályha mellett, ahová oly jellemző előrelátással letelepedett. A forró kávétól megvigasztalódva, érdeklődéssel nézett körül, és szeme megakadt a vadonatúj tekeasztalon. Nem volt prófétaiélek, így hát nem is sejthette, hogy e történetben, mely most kezdődik, ez a biliárdasztal is eljátssza a maga szerény szerepét, egy ember révén, aki éppen e percekben született, nem is messze innen, alig háromszáz lépésnyire. Bár abban, hogy született, a józan elmék szerint nincs semmi különös vagy figyelemre méltó, minthogy Salzburgba nap nap után érkeznek a világnak új jövevényei. Az Alter Markt közben egészen eksöndesedett. Az esthomályt nem bolygatta semmi fény, csupán a „hercegérseki udvari apotéka" ajtaja volt félig nyitva, onnan szivárgott ki a hóba némi világosság, mert odabenn egy gyertyaláng sápadt világánál gyúrt, kevert, kotyvasztott valamit egy öblös faedényben a vén patikárius, fején a bojtos hálósapkával, és szemmel láthatóan mérges állapotban. Okuláréja az önmaga kotyvasztotta szeszek mértéktelen élvezetétől hajnalló orra hegyéig csúszott a nagy igyekezetben és a még nagyobb mérgelődésben, hogy ily késő esti órán fölzavarták, mikor a Dóm harangtornya elütötte már a nyokórát is. A téren hangtalanul lépegetett egy sötét árnyék. A tél-esti homály, és a lépteinek neszét elnyelő hószőnyeg titokszerűvé, szinte
démonivá varázsolta Scheibl Eligius uram, az ezüstmíves köpcös alakját, amint egy kis vargabetűvel hazafelé tartott. A vargabetűt oly módon rajzolta a hóba Scheibl uram, hogy amint ráfordította folyóparti műhelyének ajtótábláira a keresztvasat, és a lakatot gondosan lezárta, nem a városháza felé tartott, melynek tövében lakott, hanem a Zsidó utcába, a „Höllen Keller" bolthajtásos pincéje felé. Előbb azonban illendően elbúcsúzott cégtáblájától, mely a tiszteletre méltó ötvös-céh védőszentjét, Szent Eligiust ábrázolta, amint ékes püspöksüveggel a fején éppen egy serleget kalapál. Ezek után, de csak ezek után töltött mintegy másfél órát a „Pokolról" elnevezett borospincében, hatalmas hordók, ónfedelű kupák és vidám cimborák társaságában, akik az évtizedes törzsasztalt ülték körül, magukfújta bodros füstfelhők között, mint egy titokzatos Bacchusszertartás papjai az ötvös-céh fejük fölött lógó jelvénye alatt. Sajnálatra méltó és a jámbor férji elméket nyilván megdöbbentő körülmény, hogy Scheibl uramnak csupán most, Szent Flórián kútja mellett elhaladva jutott eszébe életepárja, aki odahaza nyilván az óramutatót figyeli, és a kötőtűket olyan szenvedélyesen döfködi, mikéntha férjeura eleven hája volna előtte. A házak szemei sorjában elsötétedtek, csak a hercegérseki rezidencia magas ablakain szivárgott át a mullfüggönyökön tartózkodó előkelőséggel egy kis fény. Ám, hogy a ferences barátok tornya elütötte a kilencet, a palota is elsötétedett, véget ért a szokásos esti
kamarazene, és hangtalan árnyak széledtek szerte a kapubolt alól. A „hercegérseki udvari zeneszerző és alkarmester" bársonyba burkolt hegedűjét féltőn a szívéhez szorítva, a Getreidegasse felé sietett. E józan és megfontolt férfiú nem volt képzelődő természetű. Most mégis borzongva vette észre, hogy mennyire egyedül van, és a saját lépteit sem hallja. Mikor estharangszókor magára hagyta a fontoskodva sürgő-forgó szomszédasszonyok között Maria Annát, életepárjának szelíden csúfondáros arcát a vajúdás kínja torzította el. Nem maradhatott mellette, mennie kellett, a hercegérseki palotában Leopold Mozart kedvéért sem halasztották el a szokásos kamarazenét. Rettegés telepedett a szívére, de mennie kellett. A „HofKompositeur"-nek és a „Vice-Kapellmeister"nek éppen úgy szolgálatba kellett lépnie, mint az aranyhímes libériába bújtatott egyéb lakájoknak. A téli éjben dideregve, a Wolfgang-See nyári azúr tükréről álmodozik az álmodozáshoz éppen nem szokott ember. A tóparti kedves kis falut, Sankt Gilgent idézi ide, a Getreidegasse telébe és éjébe, a kéttornyú fehér templomot, ahol megesküdtek, Maria Anna Pertl meg ő, az augsburgi könyvkötő-mester fia, akit apja jogi pályára szánt, mert kispolgári képzeletében mint vérmes ábránd élt a lehetőség, hogy a fia kancellista lesz, és öregségére esetleg fölviheti a címzetes irodai tanácsosságig is. A karrier, a biztos kenyér azonban elmaradt; Leopoldból előbb teológus, majd mu
zsikus lett. Felhőkbe tört a becsvágya, szimfóniát írt, misét, oratóriumot. Mennyi ábránd és mennyi félbemaradt álom. És mennyi elkallódott tehetség. Címzetes alkarmester. És potom pénzért hegedülni tanítja zsugori polgárok botfülű fiait. Kiábrándultnak, fáradtnak, öregnek érzi magát. Harminchét éves. Belép a Hagenauer-házba, hol az emberséges háziúr, Johann Lorenz Hagenauer boltjának kávé- és fűszerszám illata tölti be a kapualjat. Lassan, nehézkesen ballag fölfelé a lépcsőn. A gyerekekre gondol, akik születtek, csupán azért, hogy meghaljanak. És most, éppen most, odafenn — újra egy? Miért? Miért a kín, miért az aggódás gyötrelme, ha talán ez is? Miért? Leopold volt az első, Maria Anna anyai boldogságában az apa nevét adta neki. Anna Crescencia az anyja nevét kapta, és Maria Anna Walpurga is. Aztán Johann Amadeus, majd újra egy Maria: Maria Crescencia. Egy, csak egyetlen maradt, ó, legalább ez az egy: Maria Anna. Milyen görcsösen ragaszkodnak ők az anya nevéhez, immár harmadszor is: Maria Anna Walpurga ... Nannerl... Lábujjhegyen lépked, nehogy megzavarja az első emelet lakójának, a türelmes háziúrnak éji nyugodalmát; november óta tartoznak neki a lakás bérével. A bíborszínű örökmécses lángja nyugtalanul lebeg a sötét lépcsőház
fordulójában elhelyezett feszület előtt. A harmadik emeleten a vörös márvány vízmedence előtt fáradtan megáll. A faragott oroszlánfő egyked vűen néz szembe vele, alatta az évszám: 1657. Eddig eszébe sem jutott, hogy a megszokott, kopott kútmedence, a konyha és a lakás között, jövőre éppen százesztendős lesz. Mintha várná ez a márványteknő, hogy vizében újszülött csecsemő törékeny kis tagjait fürösszék. Leopold Mozart szinte hallani véli a fürdővíz csobogását, és ugyanakkor megbénítja valami, amit valóban hall. Vékonyka, szűkölő cérnaszálhang, az élet első szava: egy újszülött sírása. Kusza, kapkodó gondolatok perce ez. Hirtelen eszébe jut egy könyv. A tudós könyvmoly, a szászországi Avenarius kanonok mutatta, és lefordította számára e szavakat. Úgy mondja, hogy tulajdon hazájában is elfelejtett angol költő a szerzőjük, Shakespeare nevezetű ... „Születésünkkor sírunk, hogy a bolondok e roppant színpadára lépünk . . Nannerl riasztja fel kábult merengéséből, az ötesztendős leányka, a megmaradt Egyetlen. Hogy Leopold lehajlik hozzá, a gyermek átöleli apja nyakát, és sírvakacagva kiáltozza: „Apa ... apuka ... visszajött! Amadeus, aki meghalt, visszajött az égből." A szegényes bölcső fölé hajolva, szorongva, szinte idegenül nézi a fiát Leopold Mozart. Élet. Vajon az-e valóban?
Maria Anna aludt. Leopold Mozart lábujjhegyen kiosont a szobából. A közeli toronyban komoran hangzott az idő kérlelhetetlen múlását j élen tő tíz harangütés. Az éji őr hangja recsegve kiáltotta végig az utcát: „Tizet ütött már az óra, térjetek mind nyugovóra ..." A bakter lámpása imbolygott odalenn. Az éjszaka virrasztója nem találkozott idáig senkivel, csak most, a Hagenauer-ház kapuja előtt, azzal a két cégéres korhellyel, akiket jól ismert már. Csizmadia az egyik, városi írnok a másik. Egyikük a „Pokolról" elnevezett borospincéből, másikuk „A Postához" címzett kocsmából tartott hazafelé, így akadtak össze a Meduza-fejes Hagenauer-kapu előtt. — Mi újság?... — Hát semmi! Salzburgban soha sem történik semmi. — Unalmas élet... — vélekedett a filozófus természetű írnok. — Emberek születnek, emberek meghalnak, újra mások születnek, és ezek is meghalnak. Ma sem történt semmi, éppenséggel semmi. No, jó éjszakát, szomszéd! Odafenn a harmadik emeleten csendesen aludt a csecsemő, aki ma este született. A városban, ahol ma sem történt semmi. II.
Egy tarkabarka kis bohóc száguldott lefelé a lépcsőn, az első emelet irányában, nyomában Nannerl, a fontoskodó tízesztendős nővér, lihegve és kétségbeesetten. „Woferl. . . Woferl... édes drága kicsi Woferl, ne ordíts, és gyere vissza! Még fölébreszted Hagenauer bácsit. . ." Mert Johann Lorenz Hagenauer délutáni álmát semmi esetre sem szabad megzavarni senkinek, még szilaj kis kedvencének, Amadeus Wolfgangus Sigismundusnak sem. A pajkosan menekülő gyermek arcát a „hecsedli" piros levével mázolta be, orrát és homlokát lisztpéppel varázsolta kísérteties fehérre, ruháját tarka rongyokkal aggatta tele. Mindezt olasz csepűrágóktól láthatta tavaly ősszel odalenn a Löchelplatzon. A komédiások négy üres hordóból és három deszkából építettek színpadot, és a „világot jelentő" deszkákon rögtönzött színművet adtak elő, fölötte tiszteletlen és mosdatlan játékot. A tarka ruhás, furfangos és szemtelen Arlecchino ördöngős utánzó-művészete jóvoltából kacaghatott a nézősereg a nagytekintetű Pergmayr városi tanácsos úr torzképén, mivel a talián bohóc egyetlen pillanat, egy fintor, egy bicegő mozdulat és egy sipítozó hang segítségével ide varázsolta a Mozart-gyerek nem túlságosan népszerű keresztapját. Főtisztelendő Leonhardt Lamprecht városi káplán úr pókhasát és sertésábrázatát is megcsodálhatták, ami már nemcsak arcátlanság, de bizonnyal istenkáromlás is. A halaskofák, a csizmadiák, a csaposlegények, a falusiak, a kocsisok és a piac más népei azonban nem voltak botránkozó kedvükben, hanem nevettek teli torokból, míg
csak a policaj ki nem ebrudalta Salzburgból a jöttment komédiásnépet. A városból, ahol pedig otthonosan érezték magukat, mert a pirosra, kékre, sárgára, zöldre pingált, fehér zsalugáteres és lapos tetejű házak a folyó partján, valaha itt járt olasz építőmesterek művei, a hazájukra emlékeztették őket, nemkülönben a tér kőkockái s a vén kőhidak a száguldozó Salzach felett. Ám még mielőtt kifelé fordult volna nyikorgó szekerük a tarka város-sorompó irányában, alkalmuk volt egy bámészkodó kisfiú képzeletét beoltani a rögtönzött komédia, a „commedia dell'arte" mérgével. Ez a fiúcska itt lakott a szomszédban, a Getreidegassén, a kétmeduzás, zöld kapus házban, a Hagenauer-féle gyarmatáru-kereskedés felett, a harmadik emeleten. Az utca vándorbohócát, a pajkos, csínytevő Hanswurstot azelőtt is látta, mivel az salzburgi illetőségű, nemkülönben Paprika Jancsit, aki nyulat lop, a fára menekül, és sehogyan sem akar onnan lejönni, bár mennyire csalogatja is Michli gazda, barátságos husánggal a kezében. Nem, Wolfgang, a harmadik emeletről, a hercegérsek úr őfőmagassága udvari zeneszerzőjének és címzetes vicekarmesterének fia nem botránkozott a botránkozókkal, a káromlások és figurázások miatt, ami öreg hiba volt, mert éppen főtisztelendő Leopold Lamprecht városi káplán részeltette őt a szent keresztségben, ezelőtt öt esztendővel, az Úrnak 1756-ik esztendejében, Tél, azaz Januarius hava 2,7-ik napján. Akkor vezette be számos nevét a
mátrikulába, annak is megfelelő rovatába, hová nem fért már több név, holott az apa, Leopold Mozart szeretett volna még egynéhány hasznos nevet oda iktatni, mert sokat tapasztalt, gyakorlatias férfiú volt. És hát — nem lehessen tudni, mi vagy inkább ki válik később a fiú javára. A komédiát utánzó pajkos kis fickónak nyomába szegődött e téli délutánon Nannerl is. Az erélyes nővér bizony-bizony üstökön ragadta a kis Hanswurst-pótlékot, visszavonszolta a harmadik emeletre, és a vörös márvány oroszlánfejből csordogáló hideg víz alá nyomta, megszabadítva pufók arcocskáját a hecsedlitől és a liszttől, éppen jókor, mert a hercegérseki trombitás, Johann Andreas Schachtner éppen a ház elé ért, és mi volna, ha a tekintélyes férfi ily maszatos maskarában látná Woferlt? A bronzkapu egyik medúzájának szájából lógó karikára tette a kezét a vendég, bár a kilincsre is tehette volna. Ám ő kedvelte a két kígyóhajzatú hitregei hölgyet, és az ő segítségükkel nyitotta ki a kaput. De nem lépett be nyomban a házba, hol az akkor még agglegény-sorban sínylődő hercegérseki trombitás gyakori vendég volt. Pillantása a fátyolos múzsa képére tévedt, a kapu felett. Sokszor látta már, ha Mozartékhoz ment, de rendszerint közönyösen átsiklott rajta a tekintete. A finom étkek és az óborok e kedvelője mintha most vette volna észre először a kapu fölötti ábrázolatot. Először merengett el azon, hogy múzsakép ékesíti ama háznak a kapuját, hol egy kisfiú született: éppen ma, Aranyszájú Szent János napján, múlt
öt éve. Szerény kis fiaskó vöslaui vörösbor mellett beszélgetett a két muzsikus, a házigazda és vendége. Kis méretű üveg volt bizony, mert Leopold Mozart takarékos és mértéktartó ember, józan életű és erkölcsös. A visszatérő örök témáról, a muzsikus sorsról beszéltek, a szánalmas gondokról, a nevetséges udvari ármány kodók törpe praktikáiról: az ő hétköznapjaikról. Schachtner jó muzsikus volt, s elismert trombitajátékos. Város-, sőt tartományszerte tisztelt „clarinbláser" ő, de nem ábrándos természetű. Így hát különös volt gyakori elhallgatása, nyugtalan merengése: a kapu fölötti múzsakép tért vissza örökösen a gondolataiba, és mintha csak ezt folytatná, megkérdezte: „ ... hogy halad a fiú a muzsikában?" Leopold Mozartot mintha darázs csípte volna meg. — A muzsika? Úgy gondolja, Schachtner, hogy a muzsika? No, igen, kikerülni éppen nem lehetett, hogy ebben a házban, éppen ebben a házban . . . („Ahol a múzsa fátyolos képe fogadja a látogatót" — gondolta a trombitás, holott a múzsa képén kívül más okok is akadtak e házban, Leopold Mozart otthonában, hogy a muzsika felé kormányozzák a fiút.) — Kikerülni nem lehetett — folytatta Leopold Mozart —, mert Nannerl, tudja jól, szépen játszik a fortepianón. —
Aztán sóhajtva tette hozzá: — Négyéves korában már magam is menüettekre tanítottam Wolfgangot. Schachtner nem értette, hogy egy muzsikus, és éppen ily tekintélyes állású udvari zeneszerző, méghozzá alkarmester, miért idegenkedik attól, hogy a fia muzsikus legyen? A gyerek hároméves korában elárulta már elhivatottságát, terceket keresett a zongorán, ügyesen modulált, majd négyévessé cseperedve, kis menüettet játszott apró kezével. Mi baja Leopold Mozartnak a muzsikával? Schachtnert teljesen áthatotta hivatásának önérzete, ami nem is csoda, mert hangszere, a trombita, pályafutásának fénykorát élte akkortájt, a XVIII. században. Schachtner, bár erről sohasem beszélt, igen büszke volt a trombita múltjára is. Kiváltságos alkalmak és kiváltságos nagyurak hangszere volt a trombita; akármikor és akárki nem használhatta. Csak látni kellett volna Schachtnert, mily gőggel ült a helyén a zenekarban, vagy inkább a zenekar felett, mert a trombitások és a dobosok az egyéb fúvósok és a vonósok fölé magasodva, külön dobogón parádéztak. Így hát Schachtner nem tudta megérteni Leopold Mozartot, aki egyre hevesebben, nála szokatlan indulattal folytatta: — Az én sorsomra jut majd! Folytatja az én életemet, az én utamat! Schachtner, Schachtner, milyen szép ábrándjaim voltak! Nagyratörő álmok, hajszoló becsvágy! És mi lett belőlem?
Szünetet tartott. Schachtner, a hivatására büszke muzsikus, idegenkedve hallgatta, amikor tovább beszélt: — Ami a többi... Mi vagyok én? Művész? Muzsikusalkalmazott, zenerobotos, orkeszter-napszámos! Éhen vesznénk, éhen veszett volna minden nagy elődünk, ha el nem szegődik nagyurak zsoldjába. A fejét csóválja, Schachtner? Tudom, mit akar mondani: Kompozitőr vagyok! Komponálok, igen, úgy, ahogy a legkülönbek is komponálnak: megrendelésre, parancsszóra, miként nagyúri kegyes kenyéradóink ízléstelensége óhajtja. Pontosan azt és úgy! Sokkal különb-e ez a suszter mesterségénél? Cipőt szab ő, ahogyan az uraság rendeli. Kérem, ne haragudjon, kedves Schachtner, hiszen maga nem zeneszerző! Mi zenét szabunk és szállítunk, rendelés szerint, határidőre. Leopold Mozart megbecsült, elismert muzsikus, művészönérzete mégis lázadozik néha, és keserű kitörésekre készteti. Schachtner még sohasem hallotta őt így beszélni. Ez volna a józan, a megfontolt, a kötelességtudó és kevésbeszédű, udvari zenész? Ha lett volna képzelőereje, bizonyára észreveszi a falon, éppen a fejük felett függő tájképet. Vad, sziklás táj, vízesés, szeszélyes pagoda, lobogó színek. Leopold Mozart festette. A napi szükséghez igazodó élet szűkre szabott rácsai közül ilyen
módon tört ki visszafojtott lobogása. Másként nem tudta, így hát ecsettel a kezében szabadította fel lelkének kínzó feszültségeit. De Schachtner szeme átsiklott a képen, amelyet azelőtt nem vett észre, miként a fátyolos múzsa arcát sem a kapu fölött, mert mindmáig nem tartotta figyelemre méltónak. Ebben sem látott mást, mint tájképet, ügyesen és csinosan ábrázolva. Így hát továbbra is értetlenül és elképedve hallgatta Leopold Mozartot, akinek pirosra gyulladt arca a következő pillanatban patyolatfehérre sápadt, mert maga is megrémült a saját hevességétől. Nyugtalanul nézett körül. Idegennek érezte önnön hangját. Ez nem Leopold Mozart alkarmester, a hercegérsek úr őfőmagasságának példamutatóan alázatos szolgája. Talán valamely démon szállta meg, és az szól belőle. Ki vagy mi szabadította fel benne ezt az indulatot? E lázadó szavak hol, merre, milyen ismeretlen mélységben születtek? A muzsikája soha nem árult el semmit a szív titkos tárnáinak titkából. Illedelmes volt, tehetséges, csiszolt, formás és tartózkodó. Schachtner gyámoltalanul keresett más utat, hogy azon haladjon tovább a beszélgetés. Annyit ő is érzett, hogy ezúttal sem az időjárásról, sem a drágaságról nem lehet szó, Leopold Mozart aligha követné őt erre a szűk ösvényre. Maradjunk hát a muzsikánál, de térjünk le a tragikus útról kissé oldalvást. Eberlin, sajnos, beteg. .. öreg, aligha lesz már ép ember. Önre vár, Mozart, a szép állás. A salzburgi zenekar
valóságos vezetője lehet. De Schachtner csalódott, mert Leopold Mozartban ez a néhány szó is sebeket érintett. — Én? Eszükbe sem jutok. Nem számítok. Eberlin valóságos tudósa az „ellenpontnak", kiváló komponista volt, számos kantáta, motetta és mise szerzője. Az öreg valóban betegeskedett. De utódjául nem Leopold Mozartot emlegették, hanem a jeles tanítványt, Adlgassert. Mozart jól tudta ezt: — Az utód, kedves Schachtner, valószínűleg fiatal barátunk, Anton Kajetan Adlgasser lesz. Tizenegy esztendővel ifjabb nálam. Ez pedig nagy szó e városban és a mi világunkban, ahol kegyetlenül félrelökik az embert, ha elkopott, vagy csupán azt mondják a háta mögött, hogy elkopott. Bár, meglehet, hogy nem is Adlgasser lesz, aki pedig leginkább méltó volna a fiatalok közül. Hallottam, súgnak-búgnak róla, hogy a hercegérseki udvar többször érdeklődött egy bizonyos Haydn iránt, aki mostanság Magyarországon működik. Gondolom: Nagyváradon, a püspök orgonása. — Haydn? — kérdezte Schachtner. — Hallottam valami Haydnról. Muzsikáját nagyon dicsérik Bécsből érkező zenészek.
— Nem erről a Haydnról beszélek, Schachtner! Az öccséről, Michaelről, aki nála is fiatalabb ember. — Ugyan ki mondta ezt önnek? Talán őfőmagassága titkára? — Dehogy! Angelbauer komornyik súgta a fülembe a folyosón. Az jobban tudja mindenkinél. Schachtner bólintott; a komornyik mindent a legjobban tud! De a komornyik információi ezúttal nem bizonyultak megbízhatóaknak. Eberlin utóda nem Adlgasser lett, nem is Michael Haydn, hanem Giuseppe Lolli. Adlgasser dómorgonista lett Salzburgban, Michael Haydnt pedig 1762-ben nevezték ki a hercegérseki zenekar hangversenymesterének. Schachtner jólelkű ember volt és szerette volna megvigasztalni Leopold Mozartot. Föltűnő buzgalommal kezdte erősítgetni, hogy német földön milyen nagyra tartják az ő Hegedűiskoláját. Azután itt vannak szerzeményei, például a Menuetto pastordle. . . Mintegy varázslatra, bűvölő hangok szólaltak meg, és finoman szűrődtek át a csukott ablakon. Bár tél havában jártak, Leopold Mozart hirtelen kitárta az ablakot. Éppen a Menuetto pastorale hangjai törtek be a pipafüstös lakásba, ahol Schachtner buzgón pöfékelt. Az új rezidencia felől
közeledtek az igéző hangok: a harangjáték csilingelt, a harminchét kis ezüstharang, Sautter órás remekműve. És valóban Leopold Mozart muzsikáját játszotta. Ahogy elenyésztek az utolsó hangok, komor búgás felelt a felhős ég felől, megszólalt a nagy basszus-echo: a HohenSalzburg egyik bástyatornyából az ősrégi mechanikus orgona. Salzburg lakói megszokták már, hogy bizonyos órában csilingelni kezd a harangjáték, és felel rá odafentről, a századoktól barnult falak közül a középkori orgona. Leopold Mozart visszafordult az ablaktól. — Igen — sóhajtott —, a Hegedűiskola ... A fiam születésének évében fejeztem be, éppen öt esztendeje. Leopold Mozartot ma messzire ragadta a keserűsége. Úgy érezte: börtön számára Salzburg. Pedig ez a város egyáltalán nem hasonlított más kisvároshoz. Becsülete volt errefelé a muzsikának, és nemcsak a fényűző hercegérseki udvarban. A zene valósággal az élet közelségében zengett, nyomon követte az életet, minden kis alkalomra megmegszólalva. A hercegérsek udvarában igen jó zenekar működött, s egyik vezetője éppen Leopold Mozart volt. A legnemesebb kamaramuzsikát művelték. A dóm zenésmiséinek hírét messzire elvitték. Az is Salzburg rangjához tartozott, hogy itt él Eberlin. Egyre sűrűbben emlegették az ausztriai s egyéb német tájakon a fiatal Adlgasser nevét is. Salzburg fiatalsága nemcsak a kocsmákban járta az ősi táncokat, így a „Landlert", amely
bevonult már a műzenébe, hanem az egész utca közügye lett a zene. Éppen Adlgasser kedves „Cassazionei" jelentették, hogy a muzsika Salzburgban mindenkié. Szabadban előadott szerenádszerű zenék, egy-egy hölgy ablaka alatt játszották, vagy tarka menetben tartottak valamely népszerű személyiség háza felé a muzsikusok, nyomukban az összeverődött tömeg. A módos polgárok otthonában megszokott volt az esti muzsikálás, kamarazene-együttesek vonója hívta-idézte estéről Éstére Corelli és Vivaldi kompozícióit. Salzburgnak különös, nemes zenei atmoszférája volt, amely a palota és a polgári házak falaiból kiáradva, valóban találkozott a néppel. Leopold Mozartot valamennyire megnyugtatta, hogy keserű szavainak gyengéd visszhangjaként az ő zenéje szivárgott be az ablakon. Most már szenvedély nélkül, inkább halk rezignációval folytatta: — Azt reméltem, hogy apámnak, az augsburgi könyvkötőnek álma valósul meg az unokájában, a fiamban. Ha már én a muzsikus-sors lejtőjét választottam, ahelyett hogy a jurisprudenciánál maradtam volna, és beamter lett volna belőlem, legalább a fiamból váljék egykor kamarai tanácsos, vagy más tekintélyes úriember, biztos kenyérrel. De hát. . . — De hát..., tudom: menüettet és triót komponált az ön nevenapjára.
— E szomorú Leopold-nap óta tudom, hogy a sors ellen hiába viaskodom. Azóta tanítom hegedülni és zongorázni. Maria Anna asszony lépett a szobába. Derűs nyugalommal kezdte teríteni az asztalt uzsonnára. Munkában elformátlanodott kezével vidáman rakosgatta a tányérokat és csészéket. De hová lett az a fiú? Kevéssel előbb, mikor a szomszédos Akademiekirche tornyában elütötte az öt órát, még hallották az udvari szoba felől csengő hangját, amint a nénjének magyarázta: „ez C-dúr. De mondom, nekem elhiheted, Nannerl: a harang C-dúrban szólt! Figyeld csak ... magad is hallhatod, C-dúr . ." Nem volt ebben semmi különös, Mozarték megszokták, hogy Wolfgang szomjasan figyel Salzburg sok-sok harangjának szavára, és tévedhetetlenül felismeri, milyen hangnemben szólalnak. Hol lehet most? „Woferl. . . Woferl..." — riadt végig a kiáltás a három szobán, ki a konyhára, ahonnan a kuglóf félre nem ismerhető illata terjedt széjjel a házban. Mozart és Schachtner benyitott az udvari szobába,napvilágnál éppen az Akademiekirche egyik tornyára látni innen. A zongora mellett, az asztalra könyökölve, egy széken térdelt a fiúcska. Magányos gyertya lángja repdesett az asztalon, a kis kerek arcnak csak a féloldalát emelte ki a homályból, a hajlott orrot, a húsos szájat és a fehér homlokot. Wolfgang annyira elmerült a munkában, hogy észre sem vette a belépőket, ök pedig nem merték zavarni. A szokatlan látványtól meglepődve húzódtak be a szoba sötét sarkába.
Wolfgang Amadeus írt. Tintafoltos kis kezében percegett a lúdtoll. A gyermek valamit dúdolt, bal kezével a taktust ütötte, és olykor bólogatott hozzá. Fenékig mártotta a tollat a kalamárisba, mintha egyszerre akarná kimeríteni a tintát, mind-mind. Maszatos volt az ujja, az ökle, az ünneplőruhája, és a hangjegy-ákombákom tántorgó figurái között széles pocák terültek széjjel. A fiúcska fölemelte a papirost, és elégedetten vizsgálgatta. Leopold Mozart óvatosan közelebb lépett, nem akarván megijeszteni az elmerült gyermeket. Kicsit még várt, aztán gyengéden kivette kezéből a papirost. A kisfiú megrezzent. Idáig nem vette észre, hogy nincsen egyedül a szobában. Az arcocskája meghatóan mulatságos volt: mint a csínyen kapott gyermeké. Az apa nézte, sokáig nézte a kottapapírt, amely remegni kezdett a kezében. — Nézze, Schachtner!... ez olyan nehéz, hogy nem is lehet előadni. Ki tudná eljátszani? A rövidlátó Schachtner az orra közelébe húzta a papirost és szeme mohón végigszaladt rajta, aztán csodálkozva emelte fel a fejét: — Igaz, ezt senki sem tudja eljátszani! Egy pillanat múlva még hozzátette:
— Egyedül csak ő!. . . Mire magukhoz tértek, Wolfgang Amadeus eltűnt. Nem érdekelte már a „kompozíció", ezúttal nem akart akkordot sem keresni a fekete-fehér billentyűkön, ahogy szokta. Lelkes buzgalommal mászta meg a párnákkal tornyozott széket, melyet mama épített az asztal mellé számára. Nannerl anyáskodva kötötte a nyakába az asztalkendőt, és ez az elővigyázatosság indokolt is volt, mivel Wolfgang szenvedélyesen kedvelte a csokoládés tortát, és e szenvedélye olykor árulkodó nyomokat hagyott az ünneplőruhán. A fiúcska nem törődött többé senkivel, szeme mohón kereste az asztalon a tortát és a Kugelhupfot, mintha mindent egyszerre akarna megenni. III. Hűvös szeptemberi kora reggel volt, a fák ugyan zöldelltek még, de fázósan borzongtak a lebegő párában. A „vénasszonyok nyarának" nehezen ébredő napfénye lustán szivárgott át a tejszínű ködön, az utcán alig járt valaki, a zöld kötényes inasok most szedték le a nehéz keresztvasakat a boltok éji biztonságát őrző ajtókról. A Löchelplatzról nyikorogva fordult ki egy sárgára-kékre pingált öreg úti hintó. Ebben még nem volt semmi figyelemre méltó, a salzburgi kora reggel képéhez hozzá tartozott az ilyen vagy ehhez hasonló úti alkalmatosság, ahogy szapora ostorpattogtatás és keserves keréknyikorgás közben, négy vagy hat lótól vonva elindul,
északnak az egyik, délnek a másik, vagy keletnek, talán nyugatnak, az ország útja felé. Ezúttal is csupán annyi volt a feltűnő, hogy a térre tekintő getreidegassei ház kapujában valóságos csődület nézte a batár indulását. Egy asszonyság a zsebkendőjét lengette sírva, és a nagy keszkenő-lobog tatás miatt nem volt mivel letörölni az arcán alápergő könnyeket. Mellette, a gyarmatárubolt kötényes legényeitől körülvéve, gondterheltnek látszó, kerek képű, idős ember állt. Kék szeme aggodalommal nézett a távolodó kocsi után, mintha az ismeretlen veszedelmek felé indulna. Nagy, húsos ajka, mely jóságos kifejezést adott az arcának, mosolyogni próbált, éppen úgy, mint bepárásodott kék szeme. Ám ez a mosoly sehogyan sem sikerült a nevezetes gyarmatárubolt gazdájának, Johann Lorenz Hagenauer úrnak. Így hát annak sem volt sok eredménye, hogy bátortalanul vigasztalni kezdte a könnyek között sóhajtozó asszonyságot, Mozart udvari zeneszerző feleségét, Maria Annát. Arra a kérdésre, hogy minő ismeretlen veszedelmek felé ragadja utasait a hintó, aligha tudtak volna felelni. De Maria Anna asszony szíve távoli, igen-igen távoli borúk balsejtelmével volt tele. A józan kereskedő pedig ott mellette, a boltajtóban, ugyancsak nyugtalanul tekintgetett arrafelé, ahol a házak elfödték már előle a távozókat. Számokhoz és tényekhez, adáshoz és vételhez szokott egyszerű ember Johann Lorenz Hagenauer, de a
kávébarna kabát alatt hideg borzongást érzett az egyszerű szív. Ő megtette a magáét, mindent megtett, amit embersége sugallt. Kinyitotta a bugyellárisát, hogy a tetemes útiköltségeket előlegezze, ha már az ő kedves kis lakójának jövője így kívánja. De most mintha lelkiismeretfurdalást érezne, azon töpreng: helyesen cselekedett-e, mikor segítette Mozarték utazását Bécsbe? Bécs, de valójában az ismeretlen művészsors felé. Nem túl korai-e a gyermek nyilvános pályakezdése? Egyre arrafelé nézett, amerre elhalt a patkók csattogása, a kerekek robaja, s eltűnt a hintó, mely elvitte mindörökre Wolfgang Amadeus gondtalan gyermekkorát, hogy kezdődjék a törtetés, a rohanás, a rettegés, a viaskodás — a küzdelem a hírért, a birkózás az érvényesülésért, félelem a titkos veszedelmektől, harc az ármánnyal, gondokkal, praktikával: a művész élete! Egy percig azzal nyugtatgatta magát, hogy hiszen úgysem most kezdődik. A gyermek már tavaly a nyilvánosság elé lépett a Sigismundus Hungariae Rex salzburgi előadásán, amikor a karban énekelt. De hát akkor csak egy volt a sok közül, és a többi is csupán iskolás gyermek. De most átlépi a sóhajok ama hídját, mely a művészet világába és alvilágába vezet, dicsőség vagy bukás, virulás vagy hervadás, talán nyomorúság és korai vég felé. Bizonyos, hogy a tiszteletre méltó Hagenauer-cég érdemes főnöke nem ilyen összefüggően és nem is ilyen megformált mondatokban gondolta mindezt, de érezte, homályos sejtelmek sötétségében érezte. És ez még rosszabb volt.
Wolfgang visszanézett a hintóból, látta Salzburg tetőit és kupoláit, a távolból felismerte a dómot és a franciskánusok karcsú tornyát, a dombokat és a völgyeket, ahol zúgottzengett a kora reggeli harangszó, egyik dombról a másikra, egyik toronytól a másikig. A Kapucinusok Hegyének harangja a dús zöldből és a bástyák mögül a Nonnbergnek felelgetett, a franciskánusoké a Szent Péternek: valóságos hajnali szimfónia volt ez, mígnem valamennyit elnyomta, és csendre intette a Dóm harangjának méltóságteljesen ünnepélyes zúgása. Azután már csak a Hohensalzburg sok évszázados bástyáit, szeszélyesen épült erődvonalait látta, hogy nemsokára az is messze tűnjék a mindent elnyelő távolban. Kis tó mozdulatlan vize csillant meg a sötét óriásfenyők homályában, visszaadva mélyzöld titokzatosságukban a fák tükörképét. Káka úszott rajta, nád hajladozott felette, és haragoszöld moha dús bársonya borította partján a kicsiny sziklákat, mintegy átváltoztatva azokat óriás smaragdokká. Ez a bujkáló kis tó a fák rejtekén — maga a mozdulatlanság, maga a nyugalom. Hívja, hívogatja az utast, hogy álljon meg néhány szívdobbanásnyi időre, pihenjen kissé, mielőtt tovább rohanna ismeretlen sorsának kanyargós országútján. Leopold Mozart félrehúzódott a két gyermektől, egyedül akart maradni szorongásaival. Wolfgang és Nannerl gondtalanul élvezi az utazás szokatlan gyönyörét. Először szabadultak ki a hétköznapokból, először szálltak fel a
fészek melengető rabságából. Olyanok, mint a madárfiókák, mikor először bontanak szárnyat. Izgalommal mutogatnak egymásnak olyan lélegzetelállító csodákat, mint egy elhagyatott vén fűrészmalom vagy tarka rongyokba öltözött vándorköszörűs, akinek az arcáról leolvashatja mindenki, hogy öreg gézengúz. Majd ismeretlen falu fehér tornya köszönti rájuk a jónapot, és — nézd csak, nézd! — hosszú csőrű gólyamadár emelgeti lábát egy kéményen. Leopold Mozart töpreng, és végtelen párbeszédet folytat önmagával. Félti a fiát. A maga művész-ábrándjaiban megcsalódva, a hétköznapi emberek nyugodalmas életét szánta neki. Hiába minden, a titokzatos tehetség parancsolóan meghatározta a gyermek útját és legyőzte az ő ellenállását. De ha így van, ha már amúgy is kikerülhetetlen sors felé megy a gyermek, nézheti-e ellenségesen, vagy akár közömbösen azt, amit megváltoztatni amúgy sem bír? Oda kell állnia, sóhajtva és megadóan a fia mellé, hogy megpróbálja egyengetni az útjait, amennyire lehet, lába elől félrelökni a köveket, megfogni a kezét, óvni és vezetni őt. Szolgálni akarja a fiát, és diadalok felé kormányozni. E pillanattól kezdve megszűnt a saját művészi élete. Megszűnt a rejtett reménykedés, mely megkísértette olykor, hogy hátha . .. Hitte, hogy egyszer mégiscsak kiszabadul a művészrobotból, és újra művész lesz valóban. E fájdalmas ábrándozásnak vége, megszűnik szinte egész egyéni léte, hogy végső lehelete fogytáig kengyelfutója legyen a
szekérnek, melynek utasa a fia, Wolfgang Amadeus Mozart. De vajon nem tartogat-e számodra késői elégtételt a sors — a fiadban? Leopold Mozart azzal áltatta magát, hogy amit tesz: önfeláldozás, alázat, lemondás. Csak ennyi, semmi több. Maga sem tudta, hogy ez öncsalás, mert nem az apa vezeti a sikerek útjára a fiát, hanem ő maga szomjas a sikerre, ő maga vágyódik a kielégülésre. Késő este érték el Linzet. Másnap a Dunán utaztak tovább, az evezők-hajtotta, nehézkes dereglyén, amely tele volt utassal. A gyerekek megcsodálták a hegyfokra épült Melkiapátságot, majd a kanyargó folyam egy-egy merész fordulójánál hirtelen elébük bukkanó lovagvárakat, a szűk medrében zúgó, tajtékzó víz fölé ugró szirteket. Két nap és két éjszaka telt el, mire egy esős, ködös délután megérkeztek Bécsbe. A köd miatt mit sem láttak a híresnevezetes városból, melynek fényeit és színpompás életét, gondtalan vigadozását és gazdag muzsikálását hol Párizshoz, hol Velencéhez hasonlítják az utasemberek. A „Tischlerhaus"ban töltött éjszaka után a gondos apai szem az öltözködésüket vigyázta. Wolfgang Amadeus a meggyszín bársonyruhát öltötte magára, és Nannerl a smaragdzöld krinolint, amelyben valóságos dámának látszott, akár valamely udvarhölgy Schönbrunnban. A tornyos „Frisure"-t Hugerl úr, cs. kir. udvari fodrász remekelte. Nemcsak Nannerl, hanem Leopold és Wolfgang fejének külső ékesítése is az ő saját kezű műve volt.
Különös gonddal bodorította, fodorította az ezüstszürke selyemkabátba öltözött Leopold Mozart, valamint Wolfgang Amadeus haját, a rizsporozás pedig a tökéletesség mintája volt. A szigorúan bíráló atyai szem még egyszer megvizsgálta a két gyermeket, majd az értük küldött zárt hintóba ültek, hogy a meghatározott órában és percben Schönbrunnban legyenek. A város utcáiból és embereiből ezúttal sem sokat láttak, mert a cs. kir. hintót sebes járású lovak röpítették végig a palotasorok között. Nem valamely aranycirádás császári hintó volt ez, bakján vállrojtos lakájjal. A magas udvar rengeteg fokot számláló ranglajtorjájának legalján élő vagy élősködő kicsiny hátramozdítók sürgős szolgálati útjára szánt, otromba bőrfedelű kocsi volt csupán, amely Schönbrunn felé vitte a salzburgi hercegérsek alkalmazottját, aki udvari szolgálata idején, a rezidenciában a cselédek asztalánál étkezett. A remckmívű kovácsoltvas kapu fölött óriási kétfejű madár terjesztette széjjel a szárnyát, szinte beárnyékolva a napot. A kapu mindkét oldalán fehér kabátos katona strázsált. A bajuszuk mintha vasból volna, egy-egy nyárs, jobbra és balra. Wolfgang Amadeus persze megtapogatta volna őket, hogy igaziak-e, vagy csak játékkatonák, óriásgyerekek játékszerei, ha kezét meg nem bénítja az apa szigorú hangja: „De Wolfgangerl! . .. Viselkedj komolyan, ez a császári kastély!" Nyírott fák között mentek előre, hosszú-hosszú sor illedelmesen nyírott fa, mintha csak ezeket is Hugerl úr csinosította volna. Igaz, hogy hasonlítottak a Scheibl fiú játékaira is, mert az ilyenféle
merev, szögletes fákat vágott ki papírból. Annyi bizonyos, hogy az ember, akármilyen kisfiú és még hozzá vidéki is, az ilyen illedelmesre nyírt, jó magaviseletű fák között elnémul, és lábujjhegyen jár. Bíbor szőnyegen mentek föl az emeletre, jobbra fordultak, aztán megint balra, fehérparókás urak és dámák surrantak el mellettük. Vigyázni kellett a hegedűtokra, és fogni Nannerl kezét. A keze reszketett, és benne a Nannerl kezecskéje is. Papa arca is sápadt. Az egyik ajtó mellett hatalmas termetű katona áll, vérvörös ruhában, arannyal borítva, a vállán egy tigris. Ilyen szörnyeteget idáig csak képen látott, és ez most rávicsorítja rettenetes fogát. „Ne félj Amadeus, a tigris nem él, ez csak a bőre. . Hosszú, stukkóval ékesített folyosón, végtelennek tetsző keskeny folyosón mennek most végig. És minden ajtónál, minden fordulónál szoborszem mozdulatlansággal áll egy-egy lakáj. Az egyik a nagy tükörgaléria ajtajában különösen megtetszik Wolfgang Amadeusnak. Most, hogy már találkozott a tigrissel, amelyik nem is élt, erről sem hitte, hogy élő ember, olyan mozdulatlan volt az arca, egész alakja. Wolfgang Amadeus semmibe véve apja ijedten elsuttogott intelmét, hozzányúlt a vélt szoborhoz, majd tetszelegve nézte önmagát a lakáji libéria vakító ezüstgombjának tükrében. Akkor, de csupán akkor, egy futó pillanatra mintha elárulta volna élő mivoltát az aranyba-bársonyba bújtatott báb: elmosolyodott. Boldogan mosolyodott el,
talán még el is pirult örömében, hogy a díszbe öltöztetett gyermek tükörnek használhatja az ő tányérgombjait. A múltkor az a gyalázatos ármánykodó, Zawadil főkomornyik azzal gyanúsította, hogy tizennégy ezüstgombja egyikének szikrázó fényét egy porszem homályosította el. E lakáji becsületbe vágó rágalom csaknem az öngyilkosságba kergette őt, ama kétezerháromszáz személy egyikét, akik itt sürögnek-forognak, hajlonganak és ármánykodnak, szolgálván a császárnét és családját. Kettőezerháromszáz fő, csupán személyi szolgálatra, és ebből háromszázötven ember a császári istállókban a gőgös öntudattal szénát ropogtató lovak szolgálatára. Wolfgang Amadeus a tükörteremben boldogan gyönyörködött megszázszorozott díszruhás alakjában, mígnem egy fehér ajtó állta útját, amely hangtalanul kinyílt előttük, holott Wolfgang Amadeus senkit sem látott, aki kinyitotta volna. Úgy nyílt ki, mintha Schönbrunnban láthatatlan szellemek nyitogatnák az aranydíszes ajtókat. A Mozart-trió, az apa, a kisleány, a fiú, együtt lépte át a küszöböt. Wolfgang apja suttogását hallotta: „A bókot... A révérance-ot, ahogy tanultad!" Ijedten bal kezébe kapta háromszögletű kalapját, bal lába fejét kifelé fordította, jobb lábát hátrahúzta, egész törzsével meghajolva, amint illik, azután — hatalmas puffanással hasra esett, ahogyan nem illik. Mármint a szigorú spanyol etikett szerint nem illik, különösképpen Schönbrunnban, a császári pár magas színe előtt. Wolfgang Amadeus egy éles, csúfondáros
gyerekkacagást hallott, majd valaki fölsegítette, miközben Leopold Mozart azt hitte, már nem is él, belehalt szégyenébe, hogy ilyen „szégyen" érte a császárné előtt. Szép álmai mintha örökre szertefoszlottak volna egy gonosz pillanat varázslatában. Vége, vége hát a fényes pályának, még mielőtt elkezdődött volna. Wolfgang Amadeus pedig sírt, ordított, bőgött, üvöltött, míg Leopold Mozart, a salzburgi hercegérsek hódolathoz szoktatott udvari muzsikusa, megkövültén nézte sivalkodó gyermekét. Nannerl pityergett, míg Maria Karolina főhercegnő őfensége tovább kacagott, kegyetlenül, ahogyan csak gyermekek tudnak kacagni a más kárán. De a másik kislány, Tónika főhercegnő, Mária Antónia, Franciaország és Navarra leendő királynéja, odaszaladt Wolfgang Ama deushoz, fölsegítette, és csipkés kis keszkenőjével törülgette a könnyeit. — No, ne sírj már.. . Mondom, ne bőgj! Hidd el, velem is megtörtént. Ujjé, pedig én főhercegnő vagyok! Amikor Wolfgang Amadeus nem hagyta abba, Tónika megtörölte az orrát, és arra intette, hogy legyen férfi. Erre már elhallgatott, mosolyogva nézte Tónika főhercegnőt, és szívét gyengéd érzelmek borították el. — Te jó vagy, és én feleségül veszlek. Persze, ha majd nagy leszel! A császárné kacagott. A nagy nevetéstől könnybelábadt a
szeme, rákvörösre gyulladt az arca, és szinte fuldoklott, mikor a karosszékébe hanyagul beleomló magas, szőke férfihoz szólt: — Ez rendben is lesz, ugye?.. . Föltéve, hogy a Dauphin a kisfiú kedvéért visszalép . . . Wolfgang Amadeusnak pedig ezt mondta: — Jó, jó Wolfgangerl, de várj még, várj . . . néhány évig. A birodalmi politika, főként Kaunitz, a kancellár már elhatározta, hogy Mária Antónia főhercegnőt Franciaország trónörököséhez, a leendő XVI. Lajoshoz adják feleségül, miután ez a nász fölöttébb hasznos lesz a Habsburgbirodalom számára. Viszont az a szikár, pergamen-képű és kellemetlenül szúrós tekintetű úriember, aki a kis loggiában beszélgetett egy himlőhelyes és kancsal idősebb udvarhölggyel, kevésbé tartotta hasznosnak a tervezett házasságot, amelyről éppen az érdekelt gyermekek mit sem tudták: a francia Dauphin és Tónika főhercegnő. Jól értette ezt Podewils gróf, aki Európa leggőgösebb udvarában, a Habsburgokéban II. Frigyes porosz királyt képviseli, hogy Franciaország és Ausztria szövetsége nem túlságosan kívánatos Poroszország számára. A zene viszont egyáltalán nem érdekli Podewils uramat, aki e percben a minapi botrányról érdeklődik az udvarhölgynél, akit susogva kérdez, és a kancsal dáma ugyancsak susogva válaszol, mialatt Wolfgang Amadeus
éppen Domenico Scarlatti egytételes szonátáját játssza a zongorán. A hölgy, önfeledt pillantást vetve a zongorázó gyermek felé, akinek egyetlen zongorahangja el nem jut a füléig, azt suttogja, mi történt a kékszemű Lotharingiai Ferenccel, a címzetes, de hatalom nélküli császárral és Mária Teréziával? A császár, alig egy hete, szabadkőműves gyűlésre ment. Mária Terézia berontott a szabadkőművesek közé, székeket döntött föl, ijedt, kövérkés polgárokat taszított széjjel, és rikoltozott, mivelhogy kémei azt jelentették: a szabadkőműves gyűlés csupán jámbor ürügy, a belső szobákban Ferenc császár őfelsége valamelyik szeretőjével találkozik. Találkozott-e vagy sem, és kivel, az nem derült ki, mert feleségének féltékeny dühe elől a német-római császár őfelsége egy rejtekajtón át elmenekült. Podewils grófot mindenesetre jobban érdekelte ez az eset, mint Domenico Scarlatti és Wolfgang Amadeus Mozart. Holott Podewils gróf a porosz királyt képviselte a bécsi udvarnál, a kistermetű Nagy Frigyest, aki magamagát muzsikusnak tartotta és gya korta fuvolázott. Igaz, hamisan. De miért ne fuvolázna hamisan egy király, aki az európai politikában is hamis kártyákkal játszik? Wolfgang ezalatt a zongora költészetének új birodalmában járt, a színes, a szeszélyes, a végletekben csapongó motívumszövést elevenítette meg, a már-már korlátaiból kitörő melódiát árasztotta a hallgatók felé. A muzsikát, amelyet maga Domenico Scarlatti, a szerző nevezett
„leleményes tréfá"-nak. A dallamok játékos szövevényét ő maga élvezte igazán, felejtve az iménti szégyent, és valósággal beleolvadva az ifjabbik Scarlatti szélesen ívelő kantilénáiba. E gyermek számára a zene volt a haza, az otthon, a világmindenség, a mindennél fontosabb, az élet értelme. Anélkül hogy elhagyná magát az életet és az embereket. Mert imádta az életet, és most még nagyon szerette az embereket is. Időnként azonban körülnézett, mintha keresne valakit. Hát mégsem hívták ide Wagenseilt, a nagy művészt? Holott ő megmondta, hogy szeretne Wagenseilnek muzsikálni. A nyíltszívű gyermek abból sem csinált titkot, hogy a hivatottak előtt szívesebben játszik, mint akár a fejedelmek egész gyülekezete előtt. Mária Terézia fennkölten mosolygott, mint aki maga is elmerül a délszaki dallamosságban. De csupán duzzadt ajka mosolygott. Szeme egy komoran jelentkező homlokránc alatt Lotharingiai Ferenc ibolyakék szemének kalandozásait követte. A férfiúi szemsugár elindult valaki felé, és a feltűnően kicsiny férfiszáj alig észrevehető mosolyra derült. De a csá szárné jól látta, hol pihen meg a kék szem pillantása, és kinek szól a mosoly. A szépséges Auersperg hercegné, az első udvarhölgy ült a nagy tükör alatt, rózsaszínű és telt bájosságának teljében, bal orcáján igéző fekete szépségflastrommal, szív alakúra festett ajkán örökös babamosolyával, és fején a legeslegifjabb, elképesztő „coiffure"-csodával. A hercegasszony, aki többek között arról is nevezetes, hogy egyetlen éjszakán kártyázta el tetemes hozományát, jelenleg a címzetes
császár imádatának tárgya. Lotharingiai Ferenc a nőkön és a vadászaton kívül fölöttébb kedveli az üzletet is. Titkos és olykor kétes üzletecskéinek eredményét jelenleg a féligmeddig elszegényedett Auersperg hercegasszonyra költi. A szonáta véget ért, a császárné, szemében a pusztító indulat lobogásával, de ajkán gyengéd mosollyal tapsolt, s vele tapsoltak mindazok, akik alig hallottak valamit a kis Mozart zongorajátékából, mert túlontúl el voltak foglalva egymásnak suttogott sikamlós történetkéikkel és súgóbúgó intrikáikkal, valamint azzal, hogy egymás mozdulatait, arcát, mosolyát lessék. Főként azt: ki kire mosolyog, és ki kire nem mosolyog? Egyvalaki tapsolt szívből s valóban. Egy nyúlánk, titokzatos szépségű barna fiatalasszony, akiről egy pillanatra le nem vette a szemét a császárné háta mögött álló, hideg arckifejezésű, magas homlokú fiatalember: a leendő II. József császár. A fiatal asszony, aki annyira föllelkesült a gyermek muzsikálásán, a felesége volt, Pármai Izabella. A fiatalasszony maga is szépen énekel, hegedül és képeket fest. Beteges halálvágy gyötri; leveleiben minduntalan a korai elmúlás sejtelme szólal meg. Egy cigányasszony jósolta ,hogy fiatalon fog meghalni, és azóta minden gondolatának és mondatának végén ez a. szó feketéllik: halál, ő az egyetlen élőlény, aki előtt fölenged a későbbi császár gőgös zárkózottsága. Elmondja neki terveit, ábrándjait, gondolatait, mert szereti ezt az asszonyt mindhalálig és reménytelenül. Reménytelenül, bár az asszony is szereti a férjét, jó házasságban élnek, de ifjú szívük szerelmét
megdermesztette Schonbrunn és a Hofburg jeges lehelete, áldozatul estek a spanyol etikettnek, és az asszony sohasem nyitja ki férje előtt lelkének titkos ajtóit. József fagyos magányban él, egyedül. Az udvaroncok alig leplezhető módon gyűlölik. Egy hosszabb tanulmányban, amelyet a minap írt francia nyelven, kifejtette nézeteit arról, hogy az állam jóléte a közösség jólétével azonos, és a munkából mindenkinek ki kell vennie a részét. Ki hallott valaha egy leendő császártól ilyen plebejus gondolatokat? Hiszen ez maga a forradalom! Álmodozó, mégpedig veszedelmes álmodozó. Nemhiába adta e francia nyelvű tanulmány címéül ezt a szót: „Réveries..Álmodozások... De az már egyenesen az ő bőrükre megy, mikor az álomvilágban élő trónörökös leírja ama követelését, hogy „a magasrangú léhűtők" fizetését csökkenteni kell, mert nem járja, hogy „arisztokrata naplopók" sok ezer forintokat vágjanak zsebre, míg mások verejtékes munkájukkal sem tudják megkeresni a mindennapi kenyerüket. A császárné könnyed kézmozdulattal int, mire az ajtó közelében álló magyar nemes testőr közeledik hozzá. Wolfgang Amadeus most már nem fél a testőrtől, aki tigrist hordoz a hátán, mert tudja immár, hogy a tigris nem él. A császárné valamit súg a testőrnek, míg leplezetlen tetszéssel legelteti szemét annak daliás alakján. Sem a porosz követ éberségét, sem az udvarhölgyek mohó leskelődését nem kerüli el ez a pillantás. Nyílt titok, hogy Mária Terézia fölöttébb kedveli a magyar nemes ifjakat,
akiket körültekintő gonddal válogatnak össze fölséges személyének szolgálatára. És abból az okból is, hogy németté alakítsák át őket. Báróczy Sándor, a poétagárdista kimegy, és nyilván utasításokat ad odakünn a császárné nevében, mert kevéssel utóbb gyönyörűséges ruhákkal lépnek be a lakájok: a zöld selyem öltözéket Nannerl, a lila bársony díszruhát Wolfgang Amadeus kapja egy ékköves gyűrű kíséretében, amelyet Mária Terézia saját felséges ujjáról húz le, mégpedig a kisujjáról, hogy Wolfgang Amadeus hüvelykujján lötyögjön az egy perc múlva. De a műsor még nem ért véget. Nannerl és Wolfgang négykezest játszik. A papa lapozza a kottát, idegesen remegő ujjakkal, de a fejedelmi ajándékok formájában megnyilatkozó „legfelsőbb kegy" varázslatára kissé megvigasztalódva, az iménti botrány, vagyis fiacskájának hasraesése után. Készülődnének aztán, a papához intézett kamarási figyelmeztetésre. De a nők, a vadászatok, az ínycsiklandozó lakomák és a jövedelmező üzletek kedvelője, Ferenc császár még nem bocsátja el őket. Álmos hanyagságából kissé megélénkülve azt kívánja, hogy Wolfgang Amadeus játsszon valamit a kendővel letakart, láthatatlan billentyűsoron. Mindegy, hogy mit, fő a kendővel letakart klaviatúra, vagyis a mutatvány: a „kunszt". A császár szereti a művészkedést. Különösen olyan pillanatokban, amikor az udvar legszebb asszonya, Auersperg hercegné sokat ígérő mosolyt küld feléje.
A kendőzött zongorán végzett mutatvány jól sikerült, és a siker sokkalta nagyobb volt, mint az imént, amikor Wolfgang Amadeus a Scarlatti-szonátát játszotta. A Mozart-család kegyes tetszésnyilvánítások közben távozott a teremből, a kitáruló szárnyas ajtó felé hátrálva. Wolfgang Amadeus ezúttal hátrálva is tökéletesen végezte el a spanyol etikettben előírt udvari bókot, nem vágódott hasra. Odakünn aztán gondosan becsomagolva nyújtották át a császárné ajándékait, a díszruhákat, majd kamarástól testőrig, testőrtől főlakájig, főlakájtól lakájig kézről kézre adva, kijutottak a szabadba. Odakünn szakadt az eső. Az udvari hintót hiába keresték, nem volt sehol. Senki sem intézkedett, hogy a Mozart-családot hazafelé is kocsin szállítsák Schönbrunntól a fogadóig. A cirádás rácskapu előtt, amely fölött a kétfejű madár terjeszti ki szárnyait, viseltes fekete hintó állt. A kocsiból barátságosan integetett annak utasa, egy szép arcú, kissé nagyorrú barna férfi. Régi ismerősünk ama este óta, mikor együtt érkezett Salzburgba Wolfgang Amadeus Mozarttal, aki abban az órában született. 1756 Tél hava huszonhetedik estéjén. — Esik az eső, szálljanak be — szólt nyájasan és olaszul az utas, Casanova lovag. Az imént végezte el ő is a dolgát a schönbrunni kastélyban. Bár inkább azt mondhatnék, hogy nem végezte el. József főherceg, a leendő császár, atyja sürgetésére fogadta a lovagot egy kis kabinetben. A lovag szokott üzleteinek egyikét akarta lebonyolítani. Valamely címadományozás
dolgában járt, illő jutalom reményében. Bárói titulust óhajtott „kijárni" az egyik gazdag hadseregszállítónak. József fagyosan hallgatta a kalandort. Szeme olyan volt, mint a sarki jégmezők. Casanova szavaira csak ennyit felelt. — Megvetem azokat, akik pénzért vásárolnak címet, rangot. A hétrét görbülő Casanova kiegyenesedett. Tudta, hogy a gőgös Habsburggal nem lehet vitatkozni, ismerte ellentmondást nem tűrő természetét. Az üzlet tehát, amely ismét Bécsbe hozta őt, elveszett. Akkor miért ne legyen arcátlan? — Fenség, ismerek én ennél megvetésre méltóbbat is: azt, aki eladogatja ezeket a címeket-rangokat! József egy szóra sem méltatta többé a lovagot. Megvetően hátat fordított neki, és elhagyta a szobát. Casanovát tehát kidobták. Odalenn a bérhintó várta a kapu előtt. A bosszúságtól, a kudarctól és az esőtől dideregve, szinte megörült a Mozartoknak, akiket barátságosan beinvitált a kopottas hintóba, hogy ne magánosan kocsikázzon vissza a városba. IV. Két nap és két éjszaka esett már az eső. Idegtépő volt egyhangú kopogása az ablakon. Ugyanaz, mindig ugyanaz,
örök egyformaságban, mintha a világ teremtése óta zörgetné Leopold Mozart szobájának ablakát, és zörgetné, zörgetné változatlanul, a világnak végeztéig. Leopold Mozart nem tud aludni. De vigyáznia kell, nyugalmat erőltetni önmagára, mert a két gyermek édesdeden alszik a „Bamberg városához" címzett vén vendégfogadó függönyös ágyában. És Leopold Mozart, hogy idegeinek háborgását csillapítsa, munka után néz, a lúdtoll után nyúl és belemártja azt a kalamárisba. Üti naplóját veszi elő, e száraz és pedáns üzleti könyvet, hogy pontosan bejegyezze a bevételeket és a kiadásokat. Kölnben értékes tubákszelencét kapott Wolfgang Amadeus, és Nannerl 2,5 aranydukátot. Frankfurton éppen csak átutaztak, a rögtönzött hangverseny bevétele fölöttébb gyenge. Augsburggal, ősei fészkével nem bánik ilyen szűkszavúan Leopold Mozart. Említi Johann Aloys nagybácsit, a meggazdagodott könyvkötőt és a kicsi Baslet, a kövér unokatestvért, aki fitos, egy kicsit mintha kancsal is volna, két évvel fiatalabb, mint Wolfgang Amadeus, egyáltalán nem szép, nem szereti a muzsikát, de pajkos, ingerkedő, csapongó, egészséges. Wolfgang nagyon összebarátkozott unokatestvérével, de nem így Nannerl. Őt már a bemutatkozáskor megbántotta, mikor almapiros arcocskáján komikus gőggel így szólt hozzá: „Én nem vagyok Basle, hallod? Az én nevem Maria Anna Thekla Mozart." Mire az „udvari módit" értő Nannerl fennhéjázó fejmozdulattal és gúnyoros „pukkedlivel" visszhangozott: „Én pedig Maria Anna Mozart vagyok . . .
önnek mindenkor az." Leopold a napló üzleti bejegyzései közé gondosan odamásolta az Augsburgben megjelenő Europaische Zeitung cikkét, amely heves lokálpatriotizmustól fűtve, lelkendezve ír a két csodálatos gyermekről. A kritikus ugyan nem vetette papírra, de valósággal áradt soraiból az önérzet szava: „persze, hiszen augsburgi származásúak ..." Tovább perceg a toll. Coblenzet csupán egy türkizköves gyűrű jelzi, semmi több. Stuttgartot is egy gyűrű jelenti, Karl Eugen uralkodó herceg őfenségétől; ezt Ludwigsburgban kapta, a nyári rezidenciában. De nem személyesen. Korántsem. Az udvar fogadta Wolfgang Amadeust, de a herceg őfenségét színről színre nem látták. Wolfgang Amadeus pedig alszik, boldog szuszogással alszik. Képeskönyvet forgat álmában, mozgalmas vándoréletének színes mese-albumát lapozza. Éppen most nyitott rá arra az oldalra, amelyről a müncheni Frauenkirche hórihorgas két tornya néz reá, a tornyok tetején a vöröshagymához hasonlatos furcsa kupolácskákkal, és az ég felé fohászkodó keskeny ablakokkal, szomorkodó szentek ösztövér alakjaival. Wolfgang Amadeus hallani véli a forrás-kút örök csobogását is, amint a templom falából csörgedezik, éjjel, nappal, szüntelenül. Apa elmagyarázta, mit is írtak a kút fölé ékes latin nyelven: „Jertek, igyatok az üdvnek forrásából . .
De micsoda csacsiság ez? A templom falába épített csőből üdítő forrásvíz csorog, nem pediglen üdv. Az álom-képeskönyv lapja fordul egyet; Frankfurtban vagyunk. Később majd csak egyetlen fiúra fog emlékezni a frankfurti látogatásokból. Tizennégy-tizenöt esztendős volt talán. Aranydíszes barna selyemkabátban, fején vakító parókával ült a hangversenyteremben. Wolfgang nyomban észrevette oldalán a finom kis spádét. Mondták, hogy az apja nagyon gazdag ember és tanácsos vir Frankfurtban. Mialatt legújabb szerzeményét, a zongorára írt Andantét játszotta, Wolfgang Amadeus folyvást a fiút nézte. Később megtudta a nevét is. Goethének hívják és Wolfgangnak, mint őt. Az álom-képeskönyv lapjait előre-hátra forgatja a nyugtalan képzelet. Hiszen az álomban nincsen logika és nincsen időrend sem. Wolfgang Amadeus most a München melletti Nymphenburgban jár, a bajor Versailles-ban, III. Maximilian választófejedelem nyári kastélyában. Éppen a gyönyörűen megnyírt, illedelmesen egyforma fák hosszú-hosszú alléjában lépeget a palota felé, amelynek vakítóan fehér félköre ölelésre tárul és hívogat. A szökőkutak vize magasba szökken, ezernyi-ezer gyöngyszemként hull vissza a medencékbe, ingerkedő najádok és mosolygó tritonok fújják a vizet, és a lenyugvó nap szivárvány-színekre bontja szeszélyes sugaraikat. A sűrű zöldből karcsú márványurnák és merev mosolyú istenszobrok bukkannak elő, a viaskodó márványóriások hasonlítanak egy kicsit a
salzburgiakra, a Mirabell-parkban. A gyermek visszanéz az üdezöld fasorból a kastélyra. Olyan az, mintha porcelán volna. 0 persze semmit sem tud arról, hogy a nymphenburgi gyárakban kecses kis porcelánokat készítenek, versengve a szászok meisseni, a franciák sévres-i és Wolfgang Amadeus hazájának Alt-Wien porcelánjaival. De Nannerl már nagylány, ő szereti a csecsebecsét, kedveli a szép porcelánokat is. Tudálékosan elmagyarázta kisöccsének, hogy mi a különbség a szász, a bécsi és a francia porcelán között. A hangversenyt nem a vakítóan fehér palotában tartották, hanem a sűrűben rejtőző kedves kis Amalienburgban, ahol sokkal dúsabbakaz arany domborművek, a falak ezüst arabeszkjei, és a káprázatos kristálycsillárok, mint Schönbrunnban. A terem falán vadászjeleneteket és pásztori idilleket ábrázoló gobelinek illeszkednek a falba a fehér stukkó-cirádák közé. A belső folyosó cikornyái közé Watteau, Boucher és Fragonard pajkos műveit építették be. Wolfgang Amadeus mit sem tudott a rokokó e három mesteréről, a képeket is csak lopva vehette szemügyre, mert papa szigorúan elébe tartotta mindkét tenyerét, jobbra-balra rángatta őt, és folyton így suttogott: „Oda ne nézz... Nem szabad!" Nannerlt, aki vadgalambszín selyem udvari gálába öltözött, nem kell inteni és igazgatni, szemérmetes kis hajadon ő, és úgy viselkedik, mintha egyáltalán nem érdekelnék e ledér ábrázolatok. Csak lopva, de annál mohóbb szemmel leselkedik, mikor papa nagyon el van foglalva Wolfganggal, és nem néz oda. Papa
jó előre figyelmeztette, hogy a koncertteremmel szomszédos „couloir" falát ocsmány szerelmi ábrázolatokkal szennyezték be holmi francia mázolok. Papa ilyen módon előre felhívta Nannerl figyelmét, és föksigázta érdeklődését a pajkos képek iránt. A rokokó e három nagymesterének művei valóban gáláns jeleneteket, szerelmi epizódokat, izgalmas incselkedéseket, kacéran öltözött pásztorlányokat és pásztorokat, főként pedig meztelen nőket ábrázoltak. III. Maximilian őfensége, a kegyes „Kurfürst" jóakaratú mosollyal hallgatta a gyermekek játékát. A választófejedelemről nem jegyezték fel a krónikások, hogy zeneértő volt-e, és egyáltalán szerette-e a zenét, de München már akkor is a művészetek egyik metropolisa volt, és az éppen trónon ülő Wittelsbachnak kötelessége a művészeteket legalább egy leereszkedő mosollyal és egy gyűrűvel istápolni. Wolfgang pedig kissé unottan átadta atyjának a drága gyűrűt, mialatt bíráló szemmel nézegette III. Maximiliant, aki egyáltalán nem hasonlított ősére, a másik Maximilianra. Wolfgang Amadeus már ismerte a másik Maximiliant, a Frauenkirchéből, ahol bronzba öntve, mozdulatlanul fekszik. A „Bamberg városához" címzett vendégfogadó éji csöndjét mi sem zavarta meg. A gyermekek mélyen aludtak. Maria Anna mama félszeme nyitva volt, ő csak félig aludt, mert a gyerekek lélegzetét leste. Leopold Mozart tollának
percegése, az egyetlen éji nesz, ugyancsak megszűnt, de az apa még egyre virrasztott. Nagyon fölzaklatta az elmúlt este emléke. Karl Eugen kegyének különös megnyilatkozása volt, hogy meghívta a Mozart családot egy francia opera előadására, ha ez a kegy odáig nem is terjedt, hogy stuttgarti tartózkodásuk alatt fejedelmi színe elé engedje a Mozartokat. Az előadást nem Stuttgartban, hanem a ludvigsburgi nyaralójukban tartották, ahol az „Arany vadászkürthöz" címzett fogadóban szállásolták el őket. Karl Eugen őfensége is jelen volt az előadáson, mint valamely távoli káprázat, valószínűtlen pompában, mozdulatlanul, messze mindattól, ami emberi. Egy bálványkép, élettelen és lélek nélkül való. A nézőtéren mindössze harmincan ültek, de az ürességtől tátongó, pompás termet négyezer gyertya fénye világította meg. Leopold Mozart pontosan tudta, mibe kerül egy hosszú viaszgyertya, gyorsan kiszámította hát, mibe kerülhet ebből négyezer. A muzsikusok piros selyemruhában és vakítóan fehér allonge-parókában ültek. Karl Eugen maradi uralkodó, aki ragaszkodik az allonge-parókához, a múltnak e maradványához, mikor a rokokó világ férfiai halántékon csigákba bodorított, hátul varkocsba kötött parókát, vagy rizsporral ezüstösre patinázott hajat viselnek. Az előadás díszlete mesebeli káprázat volt. Igazi kék, zöld és vörös márványokból épült csarnok, amelyben szemet vakítóan jelent meg egy aranyszekér, nyokszárnyas paripától vonva, és a szekéren Apolló istenség személyesen. A színpad hátulsó falát kinyitották, és
fáklyafényben lobogott fel a fejedelmi park képe. A statiszták tömege akkora volt a hátsó színpadon — vagyis, magában a parkban —, hogy kitelt volna belőlük egy kisebb hadsereg. A mű, amit játszottak, egyáltalán nem volt fontos, csupán a káprázatos kosztümök, az eszeveszett fényűzés. Wolfgang Amadeus először látott életében ilyen vakító színpadi pompát. Korábbi operai élményein kívül nevezetes a Sigismundus, Rex Hungariae salzburgi bemutatója, mikor ő is énekelt a gyermekkórusban. Igaz, hogy az ötesztendős kis karénekes előbb információkat kért erről a Zsigmond magyar királyról, hogy vajon jó király volt-e, mert ha nem, ő bizony nem énekel az előadáson. Elkápráztatta, amit látott, de művész lelkét mégsem elégítette ki. A színpad méltóságteljes keretében merev mozdulatlansággal álltak a szereplők, akik szinte nem is hasonlítottak élő emberhez. Az Olimposz istenségei allonge-parókát viseltek, ami a fejüket mozdulatlanná merevítette, az arcukból pedig alig mutatott valamit. Wolfgang Amadeus szerint még ez a kevés is sok volt, mert a szereplők arcán egyetlen izom sem mozdult, amikor állítólag érzelmeket, szenvedélyeket, gondolatokat kellett volna kifejezniük. Fityegett róluk a sok szalag, szikrázott a hamis drágakő és lötyögött a selyem. Piros színű, magas sarkakra épített cipellőikben olyan mereven álltak a színpadon függönyhúzástól függönyhullásig, mintha odaplántálták volna őket. A barokk színjátszásnak valóságos
koreográfiája van, mint a balettnek. A szereplők a játékban viselt rangjuk szerint állnak a színpadon. A legfőbb szereplők elöl, a legfelsőbbek a középen. Hátrább, egyre hátrább a többi, akinek kisebb a jelentősége. Helyüket változtatni, jönni-menni, mozogni? Főbenjáró bűn volna e szerint a színpadi etikett szerint. Még azt is előírják, hogy melyik karjukat mikor és mennyire szabad megmozdítani. A szenvedély önkívületét jelenti, ha a szereplő könyökmagasságig fölemeli az alsókarját, és kinyitja a tenyerét. A bábalakok eleinte félelemmel töltötték el Wolfgang Amadeust, végül pedig illetlenül elnevette magát. Papa ijedten korholta érte. Ó, hogyne, mikor a nagyhercegi fenség, Karl Eugen is jelen volt! A színpad jobb és bal oldalán egy-egy óriás termetű gránátos állt, medvebőr süveggel a fején, szuronyos puskával, mozdulatlanul. A két szoborszerű alakon jóval többször pihent meg Karl Eugen őfensége tekintete, mint a színpadon. Talán arra gondolt, hogy ez a két rendkívüli dalia milyen jó áru lenne a tengerentúli kivitelre, és mennyit adna értük egy-egy gyarmatosító fejedelem? Az ilyen mutatós emberáru fölöttébb alkalmas a jámbor bennszülöttek ijesztgetésére. Ludwigsburgból visszatértek Stuttgartba a szakadó esőben. Szemközt a fogadóval különös alak támaszkodott a falnak. Foszlott katonaruha födte sovány tagjait, és ahol nem födte be azt, ott sebek borították. A katona vak
volt. Semmit sem látott az üveghintókból és a selyembebársonyba öltözött uraságokból. Kezét kinyújtotta az örök sötétség felé. Alamizsnát koldult. Valaha Karl Eugen őfenségéért harcolt. A kisfiú sírva fakadt. A mama csöndesítette, nem értvén, mitől ijedhetett meg a gyermek. Először sír, mióta apja szinte diadalmenetben utaztatja végig fél Európán. Hiszen eddig mindent szépnek és jónak látott. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért sír. De Leopold Mozart értette, és szívét újabb félelem szorította össze. Hát nem elég, hogy fia a lángész iszonyú terhét hordozza? Még érző szívet is? V. A Port Saint Martin kapuboltja döngve verte vissza a kerekek robaját. A sorompóőrnek megmutatták az irataikat. Párizsban voltak. Leopold Mozart erősen magához szorította két gyermekét, mikor átlépték Párizs küszöbét, önkéntelen mozdulattal borította reájuk sokgalléros köpönyegének fekete szárnyait. Jelképes mozdulat volt ez: mintha az erkölcsös férfiú óvni akarná őket az ismeretlen veszedelmektől. E napokban írta egy angol utazó a lesújtó sorokat, még csak nem is Párizsról, hanem a porosz király fővárosáról, hogy abban nem találtatik egyetlen tisztességes lány vagy asszony, de
még tisztességes férfi sem. Hát akkor — mi vár az ő ártatlan gyermekeire a velejéig romlott XV. Lajos fővárosában? A néhai Lipót császár goromba hitszónokának dörgedelmes könyvére akadt rá egy stuttgarti ódondász boltjában. Ezt olvasta útközben, a kis fogadók éjsza kaiban, mikor a gyermekek aludtak. Nem vette volna meg a könyvet, ha sejti, mennyire fölzaklatja majd az egykori augusztinus barát, Abraham a Santa Clara mosdatlan nyelven írt pasquillusa, melyet az előkelő világ asszonyairól szerkesztett: „Ti sárputtonyok, ti trágya-csemeték, ti firneiszolt rögdarabok, ti bőszült káposztás fazekak, ti fényezett féregzsákok, ti kifestett disznók, ti léha ringyók, ti cukrozott dögök, ti ezüstözött gennydaganatok — titeket értlek, császári udvarnak asszonyai. .." A császári udvar asszonyai pedig tódultak Abraham á Santa Clara dühödt prédikációira, mohón olvasták átkozódó írásait, és őt magát gyakorta meghívták nagyúri asztalukhoz. A zordon augusztinus páter pedig elment a lakomákra, mert fölöttébb jó volt az étvágya, és nem vetette meg a „cukrozott dögök" és a „bőszült káposztás fazekak" asztalát, pincéjét. De Leopold Mozartnak ugyancsak elment az étvágya attól, hogy a nyájas sorokat olvassa. Tudta, hogy Párizsban ezekkel a „léha ringyókkal" és „trágyacsemetékkel" fog találkozni.
Az 1764. esztendő első napján lázasan készülődtek a Rue Croix des Petit Champson, a vénhedt kis fogadóban, ahonnan majd néhány nap múltán áthurcolkodnak von Eyck bajor követ házába. Meghívást kaptak, hogy az év első napján a gyermekek mutassák be tudományukat Versailles-ban, a királyi udvarnál. A vendégfogadó, ahol ez a hajnali készülődés folyt, egyszerűen és tömören hangzott: „Globe". Kurtánfurcsán: a földgolyóbishoz. A német városokban, amerre idáig jártak, jóval hangzatosabb volt a vendégfogadók neve. Hol a „Hét választófejedelem", hol a „Kilenc rózsalány", az „Arany bárány" vagy a „Zöld elefánt" vendégszobáiban hajtották nyugovóra kábult fejüket a gyermekek, míg atyjuk a gyertyaláng csekély világánál Santa Clara páter iszonyú könyvét olvasta, és a számadásokat végezte. Bérkocsi vitte őket Versailles felé. Wolfgang Amadeus kíváncsian tekintgetett ki a homályos ablakon át az utcára, és megbámulta a hórihorgas, de keskeny mellű házakat, számos emeletükkel. Egy órája, hogy elállhatott az eső. De a párizsi házakon nem volt eresz, és a szegény gyalogosoknak nyakukba szakadt a tetőről csorgó víz, egy órával az eső után is. Párizsban amúgy is keserves megpróbáltatás volt esős időben gyalogszerrel járni. A robogó kocsik kerekei és a lovak patái fekete sárral fröccsentették tele a ruhát és az arcot, mivel a kövezet igen rossz állapotban volt, s az esővíz terjedelmes tavakká nőtt a mélyedésekben. A forgalom életveszélyes volt. Párizsban egymillió ember élt akkoriban, a lakóházak száma
nyokvanezer volt, és a szűken kanyargó kilencszáz utcában tizenkétezer kocsi robogott vagy akadozott, bakján ugyanannyi káromkodó kocsissal. A francia királyok káprázatos kastélyában megint csak egy hatalmas tükörterem verte vissza Wolfgang Amadeus arcát, alakját, mozdulatait, százszor és százféleképpen, miként egykor Schönbrunnban. Ám ez a tükörterem sokkalta nagyobb volt, mint a schönbrunni. Végtelenbe vesző tükörfalak között mérhetetlenül hosszú asztalokat terítettek. Szikráztak a metszett kristálypoharak, szivárványló villámokat szórtak széjjel a karcsúnyakú üvegek. Nemes porcelánedények rózsakoszorúit és pásztori figuráit cirógatta a hórihorgas ablakokon beáradó téli napsugár, a vert ezüst gyümölcsöstálak szinte roskadoztak a cukrozott nyalánkságok terhétől, a torták tornyos kastélyokat, vitorlás hadihajókat, félelmetes barlangokat, ijesztő óriásokat, táncoló törpéket és kecses erdei nimfákat ábrázoltak. Wolfgang Amadeus lázas izgalommal nézett az asztal közepén egy szökőkutat, amelyből szagos vizeket permeteztek. Tarka kagylókba hullott az illatos permet, amely tritonok és najádok szájából lövellt a magasba. Apró narancs- és citromfák vették körül a szökőkutat, szomszédságában igazi kis tűzhányó lövellt finom illatokat, még apró lángocskák is csaptak ki belőle. Az egészet kert vette körül, de színes cukorból, és a kertet alabástrom oszlopok szegélyeztek, rajtuk majolikából készült
virágcserepek, bennük cukorból formált színes virágok, zöld levelekkel. Vakító ékszerek pompájában, óriási hajdíszeik alatt szinte összeroskadva, színpompás ruhákban, arcuk és válluk különböző pontjain mindenféle figurákat ábrázoló szépségflastromokkal ültek az asztal körül a dámák. Gavallérjaik leginkább túldíszített karácsonyfához hasonlítottak. A középen, külön emelvényen, bíbor karosszékben föltűnően kövér, puffadt arcú kisfiú evett. Nagyméltóságú urak vették át a lakájoktól az ékes aranytálakat, és tették mély bókolással a kövér fiú elé, aki mindent megevett, ami a tálon volt. Wolfgang Amadeus a papától tudta, aki fülébe súgta a titkot, hogy a bámulatra méltó étvággyal megáldott fiú nem más, mint a Dauphin, Franciaország leendő királya és a schönbrunni Tónika főhercegkisasszony jövendő férje. Holott Tónikának ő, Wolfgang Amadeus ígérte, hogy feleségül veszi. A császárné is megígérte, hogy hozzáadja, ha majd megnő ... A gyermeknek megjött az étvágya a sok finom ínyencfalat és a fáradhatatlanul táplálkozó francia trónörökös látványától. A piros lazacokkal, a szarvasgombával töltött fácánokkal és a pávatollak ékes koszorújában föltálalt pástétomokkal mit sem törődött. De a habostorták, főként a csokoládésak nagyon fölizgatták. Mikor a királyné, az asztalhoz menet meglátta a Mozart családot, magához intette őket. A fásult arcú, korán hervadt királyasszony nyájasan mosolygott, és parancsára helyet csináltak
Mozartéknak a király asztalánál. A királyné állandóan Wolfgang Amadeusszal beszélgetett, mégpedig németül, és jó falatokkal kedveskedett neki. Persze, ez nagyon tetszett Wolfgangnak, aki már éhes volt, és így becses nyalánkságokhoz jutott. Idáig csupán tisztes távolból csodálta az ötletes cukrász műalkotásokat. Olykor — míg Leopold atya szigorúan feddő tekintete mérsékelte a táplálkozás buzgalmát — Wolfgang megpillantotta a halványan és félszegen imbolygó Maria Anna mamát a királyné másik oldalán. Frau Mozarttal ugyan senki sem törődött, ő maga idegenként állt a helyén, a cifra ruha és a tornyos frizura nagyon feszélyezte, s egy pillanatra el nem tűnt arcáról, szeméből a riadt kérdés: mit keresek én itt? Az arc tartózkodóan félénk kifejezése még mást is elárult. A korai finom redők közé oda volt írva a kérdés: mikor lesz mindennek vége? Nem a lakomának, hanem az ő kisfia dicsőségének. Maria Anna nem hitt a sikerben. Nem bízott annak tartós voltában. A fények mögött közelítő árnyat látott az egyszerű asszony aggódó anyai szeme. De Wolfgang Amadeus boldog volt és megelégedett a nyilvános nagy „couvert"-nél, amely hagyomány volt újév napján. Mit tudott a gyermek arról, ami e fejedelmi fényűzés mögött bújik el? A parasztok korpából és sárból gyúrt kenyeret ettek Franciaországban, földjeiket olyan faekével szántották, amelybe asszonyaikat, gyermekeiket fogták be. Vagy nem is szántottak, mert szigorúan tilalmas volt fölszántani az olyan földet, amelyen a mezei vad járt.
Nehogy pusztuljon a vadállomány, és elrontsák a nagyurak vadász-örömét. Az éhező paraszt olykor vadorzásra vetemedett, hogy családjának egy kis húst adjon. De a földesúrnak joga volt a legkegyetlenebb büntetésekre. Nem kellett ahhoz tömlöc, sem a törvénykezés hosszadalmas komédiája. A vadorzót egy elfogott szarvas agancsaira kötözték, az ijedt vadat bekergették az erdőbe, ahol az törte-rontotta a sűrűt, vadultan menekült, miközben az agancsaira kötözött szerencsétlen embert darabokra tépték az ágak. És az éhségtől felforduló parasztok, a mérhetetlen szennyben-piszokban-ínségben gyötrődő városi munkások tömegei fölött, a végsőkig eladósodott országban, ahol „királyi elfogató levelek" üres űrlapjait töltögették ki az egymásra acsarkodó emberek, és bárkit el tehettek láb alól — ezt a pompát látta Wolfgang Amadeus. Ő csak a kövér Dauphinre gondolt, „vetélytársára", aki elveszi tőle Tónika főhercegnőt, és főként — eleszi előle a habostortát. Az már csak jelentéktelen pót-epizódja volt az újesztendő első napján megesett eme versailles-i lakomának, hogy végül, mikor a Dauphin jóllakott, mint valami utóételre, rátértek a muzsikára is. A szomszéd teremben, csatákat és vadkan-vadászatokat, pásztoridilleket és meztelen nőket ábrázoló fali kárpitok között Wolfgang Amadeus eljátszhatta új szonátáját, és legfelsőbb kívánságra, bemutatkozhatott mint ügyes rögtönző. Fáradtan érkezett vissza Wolfgang „A földgolyóbishoz"
címzett vendégfogadóba. Nannerl fölöttébb lelkesedett az udvari ebéd szép látványán, és örült annak a kis csomagnak, melyet egy kukta nyújtott át neki, különböző nyalánkságokkal töltve. Leopold Mozart szigorúan meghagyta a fiának, hogy igyekezzék pihenni, mert holnap sokkal, de sokkal fontosabb helyen muzsikálnak, mint a versailles-i udvar: Pompadour marquise-nál. A gyermekek sehogy sem értették, miért fontosabb a márkinő még a Dauphinnél is? De a jól tájékozott Leopold Mozart tudta, hogy a masamódlányból lett márkiné, XV. Lajos kedvence, a körülhízelgett és körülgyűlölt, rettegett és tisztelt személyiség a kéjsóvár és gyenge akaratú király sugalmazó) a, a legfőbb államügyek, olykor háború és béke sorsának nem is nagyon titkos eldöntője. Wolfgang Amadeus az aranyhímzéses lila bársony díszruhát viselte ez alkalommal, amit Mária Teréziától kapott Schönbrunnban. Ezt még a württembergi uralkodó nagyherceg előtt sem adták rá. De hát ma délelőtt előkelőnek és szépnek kell lenni, mert olyanvalaki előtt muzsikál, aki hatalmasabb a fejedelmeknél. Leopold Mozart és a fia kettesben hajtatott Pompadour palotája felé. Nannerl nem mehetett velük, mert a „nagy lever"-re, a „nagy fölkelésre" voltak hivatalosak, ahová kislánynak mégsem illik belépni; legalábbis az ő salzburgi
fogalmaik szerint nem. A Pont Neufön haladt át velük az ütött-kopott hintó, a párizsi bérkocsi-fajták legoksóbbika. A Pont Neuf forgataga félelmetesnek látszott, és az is volt valójában. Kocsikerekek robaja, utcai árusok élénk rikoltozása, kocsisok káromkodása, kofák nyelvelése vegyült össze Párizs nagyszámú harangjainak kongásával. Mintha egész Párizs minden lakója egyszerre tódult volna ki az utcára, és mind az egymillió ember a Pont Neufön zsibongana. És hányféle nyelven beszéltek! A breton keveredett a párizsi tájszólással, a normandiai a gascognei-ival, francia beszéd a némettel, angollal, olasszal, spanyollal. Wolfgang Amadeus látható örömmel szemlélte és hallgatta az összevisszaságot, amely apját erősen bosszantotta. Wolfgang Amadeus Mozart semmit sem tudott élete kilencedik esztendejében arról, hogy e „gáláns" korszakban, amelyben élt, mit is jelent Párizsban egy ilyen előkelő személyiség „nagy leverje". Élénken csodálkozott hát, amikor különböző selyemkárpitos és arany-stukkós termeken keresztül egy óriási hálószobába vezették. A szoba közepén megpillantotta az ágyat. Micsoda ágy volt az! Nem is álmodta, hogy ilyen is van a világon. A szoba közepén emelvényen állt, arannyal hímzett kék bársonyfüggönyök alatt, mint a legfontosabb bútordarab, e fényes világ középpontja. Piros mahagónifából készült, arany szobrocskák díszítették, színes drágakövek szikráztak rajta, a bársonykárpitot kacér mosolyú arany
ámorok markolták, mintha éppen most húzták volna széjjel, és a bársony mennyezet-sátorból tükör nézett alá. „Papa — suttogta ámultán —, hiszen ebben mindnyájan elférnénk, az egész család." „Pszt, hallgass, még meghallja valaki" — intette Mozart papa, fia karrierjének e józan őre, aki föltűnő előkelőséggel öltözött ez alkalomra: fekete selyemkabátot viselt, aranybrokát szegéllyel, vakító fehér parókát és a nemrég Brüsszelben vásárolt habkönnyű brabanti csipkéből készült jabot-t. Ideje és kedve sem volt arra, hogy elmagyarázza a fiának: e gáláns korszakban milyen fontos tényező a tükör. E korban mindenki pózol és szerepet játszik. Aki szerepet játszik, annak ellenőriznie kell önmagát. A kastélyok és a gazdag polgári házak falait azért borítja oly sok tükör. Az ágy-mennyezet fölött pedig arra való a tükör, hogy megfelelő pózokban szerelmeskedjenek és aludjanak el. De minderről nem beszélhetett túl élénk képzeletű fiának. Idejük se lett volna hozzá, mert kezdődött a „nagy szertartás": a marquise kikelt ágyából, olyan mozdulattal, ahogyan Venus kelhetett ki a habokból, miként az e korban olyannyira kedvelt mitológia meséli. Udvara és udvaroncai, a hízelgők és kérelmezők, a valamit-akarók és az irigykedők, a megfizetettek és a megfizettetnivágyók segédletével történt e művelet. Két selyembecsipkébe öltözött „frájj" vállára támaszkodott, ők emelték ki gyöngéden a habkönnyű hálóingbe öltözött marquise-t, ráadták a tarka indiai selyemből szabott reggeli köntöst, lábára húzták a kínai selyempapucsot, és mire a százféle
titokzatos kellék alatt roskadozó, értékes csipkével borított asztalkához eljutott, a rubinokkal kirakott, vertezüst keretből szikrázó velencei tükör elé, két csodálatos figura kezdett forgolódni körülötte. Wolfgang Amadeus egész figyelmét lefoglalta ez a két bábuszerű jelenség. Selyem bugyogóba bújtatott idős ember volt mind a kettő, különböző színekből összeállított a nadrágjuk, a kabátjuk, a mellényük, harisnyakötő helyett szalagcsokrok ölelték a göcsörtös, roskadozó térdüket, számos libegőfityegővel. Csupa csokor, szalag, selyem, csipke volt a marquise mindkét „gentilhomme"-ja, a parókájuk igazi műremek. A fodrász hozzálátott az úrnő hajának bodorításához. Csodálatos művelet volt, hosszú ideig is tartott. A frizura hullámzó tengert ábrázolt, rajta vitorlás hadihajó, körülötte a tenger habjaiból fölbukkanó játékos delfinek. Míg e hajműremeket készítette a fodrász, két sürgő-forgó segédjének buzgó együttműködésével, a fekete selyemkabátos udvari orvos a marquise pulzusát fogta a hódolattól haldokolva: nem szükséges-e ismét eret vágnia? A marquise minden ok nélkül és minduntalan eret vágatott magán, hogy megőrizze karcsú kezének csodált és irigyelt patyolatfehérségét. Míg az orvos a pulzust vigyázta, a fodrászok pedig a haj-remekművön dolgoztak, mások a márkiné arcát, nyakát, vállát puderezték, majd fekete tafotából szívformára kivágott tapaszt ragasztottak arcára és minden szégyenkezés nélkül föltárt fehér kebelére. Leopold Mozart ezalatt heves mozdulattal fordította félre a fiacskáját, de csak félig. Mert ha egészen megfordítja a
gyermeket, még észrevehette volna a marquise. Leopold atya homlokát kiverte a verejték, még hálát adott a sorsnak, hogy a szerényen félrehúzódó Maria Anna mama nem jött velük a „lever"-re. Wolfgang Amadeus pedig egyre azon töprengett, hogy vajon ez a kényes és szép asszonyság miféle lehet? Sárputtony vagy trágyacsemete? Esetleg talán kifestett disznó? Wolfgang Amadeus eme szókincse a néhai augusztinus páter átkozódó könyvecskéjéből származott. Abból, amelyet Leopold atya olyan féltve rejtegetett gyermekei elől, mióta csak megvásárolta a stuttgarti ódondásztól. De a pajkos és kíváncsi Wolferl elől semmit sem lehetett tartósan eldugni. A marquise fehérítésére fölhasznált pudermennyiség fehér ködként lengedezett körülötte, mintha az Olimposz ormáról ereszkedett volna alá tejszínű fellegek között. Az ajkpirosítás izgalmas művelete következett. Külön a marquise használatára készült s mindenki más számára tilalmas tinktúrával érték el a pompás színhatást. Közben az udvarmester intésére egy olasz énekes fuvolakísérettel énekelni kezdett. Hogy nő volt-e az énekes vagy kasztrált, Wolfgang Amadeus nem tudta volna megállapítani. Hátborzongatóan magas és hideg hangon énekelt, miközben a marquise egy idegesen türelmetlen mozdulatára ismét láthatóvá vált az imént már megcsodált vénuszi, sőt junói kebel, amelyen a flastrom félrecsúszott, és meg kellett igazítani. Ezalatt folytatták a hangversenyt. Az udvarmesteri ébenfapáka kecses mozdulatra lendült,
felső végén az aranyból formált nyilas Cupidóval, ez az intés jelentette, hogy Wolfgang Amadeus elkezdheti műsorát. Kedvetlenül illesztette álla alá a kicsi hegedűjét, és eljátszotta a legrövidebb Corelli-darabok egyikét, miközben a marquise rizsporfelhőből kiemelkedő hajzatát éppen most kente be illatos pomádéval a fodrász, majd ördögi ügyességgel forgatott fésű- és kísérteties fapákikamozdulatok közben tornyozta fel a hajépítményt, s tetejére az előbb említett vitorlás hajót. Az előkelő dámák ez idő tájt mitológiai jelenetet építettek a fejükre. A szárnyas ajtókat kénytelenek voltak kitágítani miattuk, az Operaház páholyait átépítették, és a hintókban csak guggolva kocsikázhattak, hogy fejdíszük elférjen. A tömegben, amely Pompadour marquise ébredésének és reggeli toalettjének tanúja akart lenni, a trón
MOZART ÉDESANYJA: ANNA MARIA Állítólag Lorenzoni műve. Olajfestmény teremnek beillő hálószobában nagy volt a sürgésforgás. A
masamódlány kacér kalapokat mutogatott, de a márkinő unott pillantással nézte mindezt, még a méltóságteljes tartású, előkelően lassú mozgású hölgyet is, aki egy égszínkék selyemruha előnyeit magyarázta. Wolfgang Amadeus befejezte a Corelli-szonátát, mire a marquise arca kegyesen feléje fordult. De nem a gyermeket szólította meg, hanem az egyik urat a pántlikások közül. — Charmant..., igaz, Lauzun?... A márkinő egy aranyos kazettában keresgélt valamit, majd kivett onnan egy topázzal és rubinnal ékesített órát. Fedőlapján Ámort ábrázolta az email-kép. — Ez a tiéd! — mondta selypítve, és odaadta az órát a fiúnak. Wolfgangnak még sohasem volt órája. Gyűrűt, szelencét, ruhát, aranyláncot kapott ajándékba különböző fejedelmektől és főuraktól. De órát még soha. Boldogan mosolygott, előbbi kedvetlensége nyomban elmúlt, és mármár szerette is az ásítozó marquise-t, akit néhány perce még kiállhatatlannak tartott. Kitört belőle szenvedélyes, őszinte természete, fölágaskodott, és meg akarta csókolni Pompadourt. Ám az kelletlen arccal eltolta magától. VI.
Nannerl valóban csinos volt tengerzöld selyemruhájában, a hatalmas hajdísszel, amely szinte agyonnyomta törékeny alakját. Az ifjabbik Scarlatti egyik tündöklő szonátáját játszotta az újmódi fortepianón; mialatt Wolfgang Amadeus a másik zongora mellé telepedett le, és rögtönözve kísérte nővérét. Közben le nem vette szemét Nannerl impozáns hajzatáról, és alig tudta visszafojtani a nevetést. Igaz, hogy Nannerl már tizenhárom éves, de azért mégiscsak kislány, hiába öltöztették, frizurázták úgy, mintha igazi lady volna, aki megszokta, hogy a londoni Buckingham-palotában zongorázik, ő brit felségeik, III. György és a királyné előtt. Nagyon előkelő hatású szoba volt ez, de egészen más, mint amit Versailles-ben és Párizsban láttak. A világlátott fiúcska, aki végigszáguldott különböző országokon és fejedelmi palotákon, észrevette a különbséget a két város és a két világ között. Kevesebb a káprázat, szerényebbek itt a ruhák, tartózkodóbb a fejedelmi pompa. A király barna selyemkabátja alig díszesebb, mint papáé. A királyné is sokkal egyszerűbb a versailles-i udvar dáma-páváinál. Igaz, akkora gyémánt szikrázik a hajában, hogy meg lehetne venni rajta egész Salzburgot. A gyermek tágra nyitja a szemét, a gyermek már figyel és összehasonlít. Az apa pedig számba vesz mindent, nyugodt, okos tekintetét nem kerüli el semmi. Gazdagok ezek, de nem hivalkodók. III. György nemcsak a lordok
királya, hanem az egyre gazdagodó hajósgazdáké, serfőzőké, posztógyárosoké és gyapottermelőké is, akik a sok apró pirostéglás házat építtették mostanában. Valóban csodálatos, ahogyan Wolfgang Amadeus a legnagyobb könnyedséggel aláfest, körül-ékesít egy-egy Scarlatti-témát, fölébe kerekedik, majd elhalkul a játéka, és engedi újra érvényesülni Nannerlt. Különösen megnyeri a királyi pár tetszését, mikor Handel és Johann Christian Bach egy-egy művét játssza el. Két német mestert szólaltat meg, akik angol földre származtak. Miként maga a király is jövevény itt, angol földre átplántált német. Leopold Mozart merev arcán megelégedett mosoly fut át, hogy aztán ismét elbújjék az igen hűvös, de hódolatteljes vonások rejtekében. A faburkolatú terem sötét keretéből finom színekben emelkedik ki Gainsborough egy festménye, karcsú, hideg, kékszemű hercegnő portréja. III. György és a királyné azonban nem ilyen hűvösek, nem is ennyire előkelőek. A király szeme szeretettel simogatja Wolfgangot, a kis németet, akinek az anyanyelve az övé is. A királyné Nannerlt figyeli. A szonátát és a rögtönzött kíséretet fokozódó érdeklődéssel hallgatja mindenki, mikor... ... mikor Leopold atya térde megroggyan, hideg verejték lepi el a homlokát, és elsötétül előtte a világ. Az történt, hogy egy embernagyságú kínai váza mögül vörhenyes csíkokkal tarkított cica sompolyog elő, egyenesen a zongorának tart, és egy ugrással Wolfgang ölében terem.
Abban a pillanatban vége a játéknak, mert Nannerl megijed, Wolfgang pedig kacagva játszani kezd a tigrisszerű cicával. Egy udvari férfiú, Sir Davies Barrington lép oda, hogy elvegye az állatot, és továbbadja az ijedtében megdermedt lakájnak, de Wolfgang nem engedi, ő játszani akar a cicával. Mit érdekli e pillanatban III. György őfelsége és a királyné? Mit törődik ő a lordokkal és ladykkel itt a félkör alakú szobában? Arra bizonyosan nem gondolt senki, hogy Sir Davies Barrington egykor tollat ragad és megörökíti ezt a bájos jelenetet. A cica futkározni kezd, Wolfgang Amadeus utána. Kergetőznek a szobában a krinolinok között, végül a macska fölugrik a király térdére, Wolfgang pedig elkapja a kis vadállatot, a karjába öleli, és a tarka indiai szőnyegre lehemperedve, játszani kezd vele. — Mein liebes Kind — szól nevetve a király, és örül, hogy végre németül beszélhet. Tetszik neki a salzburgi gyermek, és ha nem is vallja be, ő és Charlotte királyné boldogok, mert anyanyelvükön szólhatnak a Buckingham-palotában, ahol nagyapjuk idejében veszedelmes kormányválságot okozott, hogy a hannoveri uralkodóházból angol trónra került I. György sohasem tanult meg angolul. ő brit királyi felségeik most már a gyermekekkel és a cicával foglalkoznak, a zongorajáték abbamarad, Leopold Mozart pedig sóbálvánnyá meredve, üveges szemmel nézi a jelenetet. De a cicát végül termetes lakáj markolja meg, a macskaintermezzó véget ért, folytatni kell a zenedélutánt.
ő brit királyi felsége egy választékos gonddal öltözött, franciás külsejű fiatal férfit szólít meg francia nyelven. Véleményét tudakolja a Mozart-gyermekekről. Franciául beszélnek egymással, holott mindketten németek. Az alig harmincéves fiatalember Johann Christian Bach, a lipcsei Tamás-templom néhai kántorának, Johann Sebastian Bachnak legifjabb fia, egy a húsz közül. A király kívánságára ő ül most a fortepiano mellé. Az újfajta kalapács-zongorát, a firenzei Bartolommeo Christofori mester találmányát kevéssel ezelőtt ő mutatta be Londonban. Johann Christian Bach saját szonátái egyikéből játszik. Finoman csiszolt és könnyed témák szólalnak meg, puhán elegáns, igazi „gáláns" muzsika. Johann Christian lehunyja a szemét, és elmerülten élvezi a saját olaszos dallamosságát. Ez nem az apa, nem a lipcsei kántor szigorúan zárt, német művészete. A „londoni" Bach valójában olaszos, a rokokó melodika és a rokokó forma mestere. Ahhoz a fiatal nemzedékhez tartozik, amely a megújulás türelmetlen vágyától lobog, és mindent rútnak, rossznak tart, ami tegnap szép volt. Tegnap - két évtizeddel ezelőtt! Johann Christian Bach éppen olyan szenvedélyesen lázad az apák nagy zenei gesztusai ellen, mint egész muzsikusnemzedéke. A barokk tegnapot sötétnek, szűknek, levegőtlennek és álpatetikusnak tartja. Mialatt Johann Christian játszik, Charlotte királyné nagy
figyelemmel nézi Wolfgang Amadeus arcát. A gyermek elkomolyodott, és most valósággal odatapad a zongorához, amelynek fekete és fehér billentyűi ismeretlen új világ kapuját nyitották ki előtte. Illedelmesen tartózkodó taps jelezte, hogy a királyné zongoramestere befejezte játékát. A félkör alakú kis teremben halk beszélgetés kezdődött a királyi pár és a megjelent előkelőségek között. A fiatal Bach arca, miután befejezte a zongorajátékot, ismét hűvös volt, különösen szemének tekintete. Föltűnően vékony és egyenes vonalú ajka halkan szűrte a szót. Wolfgang Amadeus gyermekien elfogódott kérdéseire felelgetett, majd néhány udvarias szót intézett Leopold Mozarthoz, aki a cica-epizód után még most sem tért teljesen magához. — Sokat tanultam az öreg bolognai franciskánusnál. Figyelmébe ajánlom, Herr Mozart, Martini pátert. Nagy zenetudós. A király és a királyné visszavonult, az angol királyné franciául beszélő és olaszul muzsikáló német zenetanára pedig megbiccentette a fejét a Mozartok felé, és ugyancsak távozott. Végéhez közelgett Mozarték londoni esztendeje. Maria Anna asszony többnyire otthon maradt a szállásukon, de azért mindenről értesült gyermekeinek hebehurgyán
kedves beszámolóiból. Látta, amikor az első nyilvános hangverseny után Leopold Mozart kábultan számlálta össze a bevételt: száz guinea volt. A fiúcska mohó szorgalommal komponált, holott Ésténként társadalmi és művészi kötelességek tartották távol szállodabéli zongorájától. Nővérével együtt kézről kézre adták az előkelő és gazdag házak urai, úrnői. Többször játszottak a királyi pár előtt, számos hangversenyt adtak nyilvánosan is. Wolfgang agyondolgozta volna magát Londonban, ha engedik. A jóakaratú mester, Johann Christian Bach aggodalommal nézte a gyermek emésztő munkavágyát. — Igaz — mondotta —, hogy ez a gyermek olyan könnyen komponál, mint ahogyan más vizet iszik vagy sétál. Egyedülálló tünemény az ön fia, Herr Mozart! Ömlenek belőle a témák, természetesen és egyszerűen. A formák töprengés nélkül alakulnak képzeletében. Ösztönszerű, nincsen benne semmi spekuláció. Itt van, nézze csak, ez a zongora-szonáta. ..
D-dúr szimfóniáját komponálta: mintha odanőtt volna a zongorához és a kottapapiroshoz. Késő éjszaka az anyai erőszak fektette az ágyba, mert munkája mellett virradt volna rá a reggel. Csak két lény miatt hagyta abba a teremtő munkát: az egyik Mr. Brown volt, vagyis Jimrny, a szolgák pincelakásából, az ő véres Tower-meséivel, a másik Sarah, a fekete macska. Sarah egy zimankós estén sompolygott be a szobába, mikor úgy nyöszörögtek az ereszek, mint ama kösz vényes emberek, akik oly nagy
számmal nyögdécselnek a ködös Angliában. Besurrant, fölborzolt szőrrel, esőtől-ködtől csapzottan. Szinte hallani lehetett, amint összekocódnak hegyes ki macskafogai. Egyenesen a tűz felé tartott, nyávogott egyet, és odatelepedett a kandallóhoz. Megelégedetten bámult az izzó fenyőfa hasábokra, és szárította magát. De időnként elfeledkezett e sürgős foglalatosságáról, és epedőn nézett az asztalon felejtett tejesköcsögre. Nem epekedett hiába. Később Brownné asszonyság kikefélte Saraht és akkor kiderült, milyen fényes a fekete szőre, a Piccadilly boltjaiban a legfinomabb bársony sem ilyen szép. A londoni esztendő alatt Sarah a Mozart-család tagjának számított. Wolfgang annyira szerette, hogy ha Sarah beódalgott a szobába, még a munkát is abbahagyta. A készülő D-dúr szimfónia szerzője a földön hempergett a fekete macskával. Miért ne hempergett volna a cicával a londoni szállodában, mikor megcselekedte ezt egy kínai cicával ő brit felségeik magas jelenlétében is?! Sarah sokat adott a gyomrára, jóval többet, mint a muzsikára. Gyakran távozott a konyha irányában, faképnél hagyva az ifjú komponistát. Ifjabb Mozart úr pedig tovább dolgozott, nemcsak a szimfónián, amelyet valóban különös körülmények között komponált. Nehéz föladatokat oldott meg zongora nélkül, hang nélkül, papiroson. Leopold Mozart ugyanis beteg volt, hat hétig nyomta az ágyat, és a fiúcska ezalatt ki sem nyitotta a zongorát, nehogy zavarja őt. Fáradságot soha sem érzett. Ha nagybeteg apja
elkergette a kottától, visszasompolygott oda, és most már Charlotte királynénak ajánlott hat zongoraszonátáját írta. A szonáták meg is jelentek Londonban, a hírneves Williamson kiadásában, ékes francia címmel és ajánlással:
„Six sonates pour le clavecin, trés humblement dediées a sa Majesté Chaüotte, Reine de la Grande Bretagne. Composées pár Wolfgang Mozart, ágé de hűit ans." (Hat szonáta, zongorára, mély hódolattal ajánlva őfelségének, Charlotte-nak, Nagy-Britannia királynéjának. Szerezte Wolfgang Mozart, nyokéves.) De — milyenek voltak ezek a gyermek-alkotta szonáták? És beletekinthetünk-e születésük titkaiba? Wolfgang Amadeus ismerte már Domenico Scarlatti csapongóan szeszélyes művészetét, és sokat tanult a század hangszeres stílusának egyik megújítójától, Georg Christoph Wagenseiltől, akivel egyébként Bécsben találkozott és zongorázott is előtte, ha nem is Schönbrunnban, ahol annyira csodálkozott, hogy Wagenseil nem jelent meg a császári palotában meghallgatni az ő játékát. Arra nem is gondolt a fiúcska, hogy Wagenseilt esetleg nem hívták meg. Később elleste Wagenseil formáló készségét, és megihlette Scarlatti felszabadult, forró dallamossága. Kinyílt előtte a magas regiszterek szépsége, imádta a fényt, a világosságot. Melódiái hajlékonyán simultak hozzá minden jelenséghez, amely körülvette őt és megragadta képzeletét. A gyermek Mozart korán nyitotta rá szemét a világ valóságaira. Ez a valóság a zene tükrében jelent meg előtte, és szonátáiban ezt a bűvös tükröt tartotta az
emberek elé. Közben pedig a helyes betűvetésre, a nyelv szabályaira és számolásra tanította a gondos apa. Londonban és mindenfelé, hová vándorútjuk vezette őket. Leopold Mozart szigorúan vette a „kótáskönyvet" is: a különböző mesterek műveiből összeállított példatárát, az ő gondos munkáját, amelyet két gyermeke számára készített. A vándorélet nem engedte, hogy Wolfgang Amadeus iskolába járjon, mint a többi gyermek. Apja volt az iskolamestere. Nemcsak a zene titkait ismertette fiával, de vállalta a néptanító keserves munkáját is, hogy Wolfgang ne maradjon tudatlan, Egyik este különös élményben volt része Wolfgang Amadeusnak. Talán a legmaradandóbb élmény volt ez, amely Londonban megérintette a képzeletét. Apja elvitte a két gyermeket a Lincoln's Inn Színházba. Leopold Mozart a Buckingham-palotában hallott először a Lincoln's Inn Színházról. A jókedélyű cicakergető úrtól, aki azt mondta, hogy nézzék meg John Gay Koldusoperáját, amelynek muzsikáját egyébként német honfitársuk írta, bizonyos Pepusch nevezetű. — Harmincöt éve játsszák egyfolytában — mesélte Sir Daves Barrington —, és máig is tódul a közönség, hogy derüljön a The Beggar’s Operán, amely gazdag Johnt csinált Vidám Johnból és Vidám Teddyt Gazdag Teddyből. Leopold Mozart alig értett valamit angolul, francia nyelven
beszélgettek. Nem értette a szójátékot sem. De Sir Barrington elmagyarázta: Gay, a szövegíró neve vidámat jelent, Rich, a színházigazgatóé, pedig gazdagot. Gayból a nagy siker Richet, Richből Gayt csinált. Az első, ami megdöbbentette Leopold Mozartot a Lincoln's Inn Színházban, hogy az operának nevezett játék szereplői milyen valóságos emberek. Megszokta idáig, hogy az opera arisztokratikus műfaj, nagyurak szórakozása, és színpadán selyembe, bársonyba, hermelinbe, páncélba öltöztetett felsőbbrendű lények jelennek meg, a kiválasztott előkelőek világa szerelmeskedik és vérengzik, ármánykodik és hajlong. Itt a külváros, a szegénység, a züllöttség, a hétköznapok közönséges világa tör be a zenés színpadra. Miféle alakok ezek? Polly meg Dolly, Ben és Peecham, meg Budge? Közönséges fickók, csapszéktöltelékek, csavargók, és főként nagyon szegények. A külváros nótáit gajdolják ocsmány közvetlenséggel. Pepusch, a Londonba származott német ilyen hétköznapi és alantas melódiákat szedegetett össze és dolgozott fel operának csúfolt művében. Nem, nem: Leopold Mozart finnyás ízlésének nem felel meg a Koldusopera, és nem kedveli a szatírát sem, amelyet fölismer benne. Gay és Pepusch az angol társadalom visszásságait gúnyolja ki, és Leopold Mozart lázadó törekvéseket vél fölfedezni e tiszteletlen és csúfondáros mókákban. Okos ember, így hát valamivel később azt is észreveszi, hogy e nyelvöltögetés nemcsak az angol társadalomnak szól, hanem a divatos
műfajnak, az egész Európát elárasztó olasz operának is. A műfajnak, amely elfajzott, mivel elfordult a valóságos élettől és minden művészi alkotás legfőbb tárgyától: az embertől. Hiú káprázat, fejedelmi szórakozás, üres tetszelgés lett belőle. Leopold Mozartnak ugyan más volt a véleménye, de észrevette, hogy a két szerző, Gay és Pepusch véleménye éppen ez. Kezdettől fogva idegenkedve és visszautasítóan nézte a Koldusoperát. Szívesen hazament volna, de nem tehette, mert jól látta, hogy a földszinten kacagó polgárok és a karzat zsákhordói, kikötőmunkásai, henteslegényei között, a függönyös páholyokban szívből kacagnak az előkelő uraságok is. E látvány arra késztette Leopold Mozartot, hogy kitartson az előadás végéig. De vajon — miként fogadta az „alpári" és „durva" közönségességet, e „söpredék-játékot" Wolfgang Amadeus? Leopold atyát annyira elfoglalta önnön felháborodása, hogy nem is figyelt arra, milyen táguló szemmel és izgalommal nézi a koldusok, részegesek, csavargók kültelki „operáskodását" a fia. Wolfgang Amadeus úgy vélte, hogy Budge és Peecham, Dolly és Polly, meg a többiek a prózai részekből igen természetesen lépnek át az ariózus részekbe. Úgy énekelnek, oly közvetlen életszerűséggel, mintha csak beszélnének. Fölszabadultan mozognak, jönnek-mennek. És őszinték, valóságos emberek, nem olyan bábuk, mint a Stuttgartban látott előadás nevetséges figurái. Ezek bizony nem állnak odacövekelve, egyhelyben, nem is nagyon számítják ki, hogy milyen végszóra szabad fölemelni a
kezüket, egyáltalán nem merev fabábuk, hanem eleven lények. Nem tipegnek, hanem járnak. Mit sem tud arról, hogy John Gay és Johann Sebastian Pepusch az Európa-szerte egyeduralkodó olasz operát és a barokk merev élettelenségét gúnyolja. Azt a külsőséges, hideg formákba merevedett, elembertelenedett műfajt, amely üres hangmutatványokat ad csupán, és az éneket nem az emberi érzelemvilág, nem a szenvedélyek s a gondolatok kifejezőjének szánja. Gay és Pepusch alaposan kigúnyolták a hagyományos angol operát is, amelynek főszereplői egyáltalán nem is énekeltek, csupán akkor, ha olimposzi istenségeket, természetfölötti lényeket vagy a meséket susogó angol tölgyfarengeteg tündéreit, manóit, gnómjait személyesítették meg. Az angol operaszínpadon az istenségek, a szellemek, a látomások, a tündérek, a démonok, a koboldok énekeltek — a halandók csupán versben beszéltek. Ám bizonyos esetekben e közönséges halandók is elkezdtek énekelni: ha részegek voltak vagy önkívületben dühöngő őrültek. Az angol társadalom visszásságairól semmit sem tud a gyermek, így hát nem érzi azt a gúnyolódást sem, amely e társadalomnak szól. Hiszen az angol világból ő csak lordokat, királyokat és más gazdagokat ismer. De hogy ez a Beggar’s Opera emberi és mulatságos, fölszabadult és főként tiszteletlen, azt nyomban észrevette a commedia
dell'arte kis tanítványa aki Salzburgban látta először a rögtönzött vásári komédiát, és azóta magáénak érzi az őskomédiás, a halhatatlan bohóc életerős és csúfondáros művészetét. Wolfgang Mozartnak még nincsenek problémái, de képzeletét megérintették már az élet és a színpad nagy kérdései. Esett az eső, a konok londoni eső, mikor kiléptek a színház kapuján, a tömören épített árkádok alá. Egy mogorva arcú, vaskos, oroszlánsörényű, barázdás homlokú úriember szótlanul a gyerekek fölé tartotta terebélyes esernyőjét. Várt, amíg egy bőrfedelű bérkocsiban biztonságba helyezték Wolfgang Amadeust és Nannerlt. Nannerl egyébként nem értett semmit a Koldusoperából és unatkozott. A papa hálát rebegett az ismeretlen angolnak, aki keserűen és komolyan megbiccentette a fejét, majd hosszan, elgondolkozva nézett a kocsi után. Aztán odafordult az egyik oszlop mögött várakozó társához. — Igazat mondott, Mr. Garrick. Szegény gyermek . . . Végighurcolják Európán, mint valami betanított kutyát. Az esernyős férfi Samuel Johnson volt, a rettegett kritikus. És akihez szólt, az David Garrick, a híres angol színész. VII. A kocsi még reccsent egyet, aztán csönd lett. Csak a lovak szuszogása hallatszott, és a salzburgi eső finom fátylai
mögül az érkező Mozart-család elé tűnt az öreg ház vaskapuja, a két réz-Medúzával. Wolfgang nem is tudta, vajon az eső és a köd miatt nem lát jól? Vagy a könnyei fátyolozzák el a mellette ülő mama megsoványodott arcát? Mama, mint valami jó szellem kísérte őket útjukon; szinte láthatatlan szellem. Hangját se hallotta senki, háttérbe vonult, nem akart sütkérezni övéi dicsőségében, ha lehetett, otthon maradt a szállodában, nem kívánkozott a fényes fogadásokra. Wolfgang kiugrott a kocsiból, és fölfutott a lépcsőn a harmadik emeletre, egyenest a konyhába, de majdnem orra bukott, mert három év alatt elfelejtette, hogy négy lépcsőfok vezet lefelé a fújtatós tűzhelyhez és a horpadt rézüstökhöz. Azután kirohant a folyosóra, ahonnan az Akademie-Kirche bal oldali kacér melléktornya látszik. Amikor aztán végigfutkározta a konyhát, a szobákat, kifulladva megállt a fekete ébenfaóra előtt. Az óra négyet ütött. Vajon papa mindjárt elkezdi a leckét? Itt, az óra alatt ültek mindig, délutáni négy órától kezdve, az óra komor orgonahangja éppen úgy intette-figyelmeztette Wolfgangot az összhangzás tudományára, mint papa szigorúan összeráncolt homloka. Az óra négyet ütött, és nyomban megszólalt a szomszédból az AkademieKirche harangja is, C-dúrban, megint csak C-dúrban. A csúfondáros kis Hanswurst nem állhatta meg, hogy csípőre ne tegye a kezét, és mókásan megjátszott dacossággal oda ne szóljon Nannerlnek:
— Igenis, C-dúr, Nannerl. . . csakazértis! Wolfgang Amadeus tehát hazaérkezett. De vajon csakugyan hazaérkezett-e? Salzburg, a szülőváros, a szülői ház annyit jelent-e számára, mint azelőtt? Amikor még nem járta be fél Európát mint ünnepelt és dédelgetett csodagyermek. Sorra jönnek a látogatók, elsőnek Hagenauer bácsi, aki könnyekkel szemében öleli és csókolja kedvencét. Nyomban át is nyújtja a gyarmatárubolt legkisebben érkezett különlegességét, nagy csomag szentjánoskenyeret. Izgatottan nyomul be az ajtórésen át egy szeplős ábrázat: a hórihorgas Scheibl-fiú, a legifjabbik Eligius, aki természetesen az ötvöscéh védőszentjének, Szent Eligiusnak nevét viseli, mint a többi elsőszülött Scheibl, már nemzedékek óta. A két fiú behúzódik az udvari szobába, éppen oda, ahol ezelőtt kilenc esztendővel Wolfgang Amadeus született.
LEOPOLD MOZART, 1770-BEN Állítólag Lorenzoni műve.
Olajfestmény Amikor később ünneplőbe öltöztetik, és apával együtt lemennek a Getreidegasséra, majd a rezidencia felé tartanak, az utcákat is szűknek látja. Milyen kicsi lett minden itt Salzburgban, ami az ő emlékezetében nagy volt. A hercegérseknek jelentették, hogy a Mozart-család megérkezett, és nyomban hívatta őket. A rezidencia udvarán megkerülték a gyönyörű Héraklészszobrot. Wolfgang Amadeus irigyen nézte a bronz-óriás duzzadó izmait. Hogy szeretne ő is ilyen nagy és erős lenni... A kettős lépcsőn mentek fölfelé, a Karabélyosok Termének gyönyörű mennyezetfestménye alatt lábujj hegyen surrantak végig a piros szőnyegen, s egy perc múlva kitárult előttük a szárnyas ajtó. A félhomályból sápadtan világított Wolfgang felé egy viaszsárga kéz. Erőtlenül pihent az a karosszék bíbor párnáján, és ujjáról topázgyűrű szórta széjjel szikráit a homályban. Wolfgang Amadeus az első pillanatban csak ennyit látott a hercegérsekből, és hallotta a papa suttogó sürgetését: „Megcsókolni ... a gyűrűt..Wolfgang megszokta, hogy a papi fejedelem gyűrűjét meg kell csókolni, mikor az feléje nyújtja a kezét. De most meg se mozdult. Miért csókoljon kezet bárkinek is, aki nem a papa? A gyűrű olyan zöldes fényben izzik, mint a Londonban hagyott Sarah cica szeme. Micsoda bolondság lett volna, ha megcsókolja a Sarah cica szemét?
Schrattenbach grófja, Salzburg hercegérseke nem haragudott az elmaradt gyűrű-csókért. Wolfgang észrevette, hogy Sigismundus mennyire megváltozott. Az arca nem volt olyan húsos, mint azelőtt, és nem is mosolygott többé. Beteg talán a hercegérsek? Sigismundus szeme nem bírja a fényt, belső szobájában örökös a félhomály. Nem is simogatja már Wolfgang Amadeus fejét, miként szokása volt azelőtt. Hidegen érdeklődik utazása felől. Híres és hű cselédei visszatértek Salzburgba, illik meghallgatni őket; ennyi az egész. Oda sem figyel Leopold Mozart szavaira, mintha már nem is emlékeznék arra, mit is kérdezett az imént. Wolfgang semmit sem tudott az érsek betegségéről, még kevésbé arról az ármánykodó, csúszómászó fekete seregről, amely itt járt-kélt nesztelen léptekkel a palota folyosóin és termeiben. Papok, főként papok, akik nagyon is világias terveket szőnek. Azt lesik: mikor? Mikor pusztul el már az útjukból az érsek, aki olyan nagyon megháborította jámbor lelkűk nyugalmát sajátságos nézeteivel. Az érsek ugyanis ember akart lenni, és emberséget kívánt tőlük. Mikor hát? Zsigmond hercegérsek beteg, de az a „mikor"? még sokáig késik, még nagyon messze lesz. Várniok kell vagy hét-nyokévig a várományosoknak, és nem éppen hitbuzgó, de fölöttébb buzgó ügynökeiknek, akik egyre hevesebb izgalommal találgatják: ki lesz az utód? Jelöltek és önjelöltek, személyesen és megbízottaik útján kémlelik a lélegzetet, figyelnek az elsuttogott szóra. Írják a titkos
leveleket, és bontogatják a másokét. E mozgalmas nap után fáradtan hajtotta fejét álomra a gyermek. Folytatta azt, ami álombéli foglalatossága volt minden éjszaka: az álom-képeskönyvet forgatta. Egy pillanatra megjelent, de csak egy pillanatra, Robinson Crusoe és Péntek alakja. Londonban lapozgatta Defoe csodálatos történetét, amely fölgyújtotta a képzeletét. Az angol szöveget nem értette, de a jó öreg Brown elmagyarázta, hogy mi történik a mesében, a színes képek körül. Visszatérőben szinte csalódottnak érezte magát, hogy olyan sima és nyugodt a tenger, zátonyok nem fenyegetik, tarajos-haragos zöld hullámok nem taszigálják a magas orrú brigget, mint Angliába jövet, mikor már-már azt hitte, fölrepül az égig, vagy alásüllyed a tenger fenekéig. Ezüst színű víztükör volt, melyet a hajó orra hasított, sehol sem látott lakatlan szigetet az esthajnalban, mikor a nap óriás narancsként merült alá. A napnyugtában bíborba öltözött tengeren dúdolni kezdtek a hajósok valami régirégi dalt. Artúr királyról, aki a felhők között nyargalászik szilaj paripáján. De tovább, tovább! Muzsikálnak Hágában, Amszterdamban, Antwerpenben. Milyen különösek a lábasházak és a barátságtalan vasrácsok az ablakokon. Következnek a hangversenyek Gentben, Lille-ben, Dijonban, Lyonban. De a városokból alig látnak valamit, mert sietni kell tovább! Svájc hófehér
ormai alatt utazni Lausanne, Bern, Zürich felé. Egy pillanatig gyönyörködni, de csupán egy pillanatig, a kék tó tükrében, honnan az ég tekint vissza rá. Egy órára megálltak Párizsban is. De az órából jóval több lett. A postakocsira vártak. Estefelé kiderült, hogy csak másnap délután indul a kocsi. Este meghallgatták Philidor operáját, a Tom Jonest. Hallották, hogy a nagynevű zeneszerző egy Fielding nevű angol író regényéből vette a témát. Philidor műve egészen más volt, mint amit az operaszínpadon eddig láttak. A vígopera lazább és élettelibb formája, fölszabadultabb hangja bizony egészen más volt, mint az a francia mű, amelyen olyan jót nevetett Wolfgang Stuttgartban. A játék nem hasonlított ugyan a londoni Koldusopera elevenségéhez, de azért Wolfgang jobban élvezte, mint a fellengős és álpatetikus operákat, amilyeneket addig látott. Az első éjszakát a „Lúdláb királynéhoz" címzett nevezetes vendégfogadóban töltötték, néhány nap múlva áthurcolkodnak majd Mon'sieur Brie, a fürdőtulajdonos házába. A lépcsőről Wolfgang befelé leselkedett a földszinti ivóba, honnan izgalmas illatok áradtak széjjel az egész házban. A nyitott parázs fölött rézüstök lógtak, különféle levesek, mártások rotyogtak bennük. Közben hatalmas nyársat forgatott egy pirosképű és pohos ember, akiről szakadt a verejték. A nyárson óriási ürücomb és kövér pulyka pirult, zsírt izzadva. „Szarvasgombával és
lúdmájjal töltik, szalonnával spékelik", súgta Wolfgang fülébe a kis kukta, aki látta, hogy idegenekkel van dolga. Arcán a szakma gőgje sugárzott, mikor elmagyarázta a töltött és spékelt pulyka titkait. Nannerlt nagyon fölbosszantotta a hencegés, rá is förmedt a leendő szakácsra. — De nagyra vagy a francia konyhaművészettel, hallod-e? Tudjátok ti, mi az a dióval töltött kappan? Hát a ropogós sült malacot ismeritek-e? A vörösborban áztatott, vajban sütött pisztrángról, persze, fogalmatok sincs, ti franciák! Egy becsületes almásbélest sem tudnátok sütni. . . Leopold Mozart a „padronéval", a gazdával alkudozott éppen, azért jutott idő erre a bámészkodásra és szakmai viadalra. A gyerekek látták, hogy a hosszú asztalnál pityókás katonák és felhevült diákok vitatkoznak. A zajongás és az ételszag követte a Mozartokat a szobájukba is, sehogyan sem akart tőlük elmaradni. Másnap délelőtt személyesen láthatták a Tom Jones szerzőjét, Philidor urat. A híres operaszerző a Café de Foy ablakában ült és sakkozott. Monsieur Philidornak szenvedélye volt a sakkozás. Wolfgang hallotta, hogy előbb említett művének bemutató előadásán azért nem jelent meg, mert nem tudta befejezni a sakkjátszmáját a Foykávéházban. Philidor ideges mozdulatokkal tologatta a táblán a figurákat. Aki látta őt és partnerét, észrevehette, hogy hevesen vitatkoznak. Leopold Mozart a fiával együtt
lépett be a káyéházba. Meg akarta ragadni az alkalmat, hogy bemutassa Wolfgangot Philidornak. Kávét rendelt, majd megüzente a pincérrel a nagynevű operaszerzőnek, hogy a hírneves Mozart szeretne tisztelkedni előtte. Mozart papa bizonyos volt abban, hogy Philidor nyomban fölpattan a sakktábla mellől, és mosolyogva siet üdvözlésükre. Hogyne, mikor a Café de Foy falán ott látható a rézmetszet, amelyet régebben készítettek Wolfgangról. Alatta az írás, finom, karcsú betűkből: „Amadé Wolfgangue de Mozart, compositeur et maítre de Musique, ágé de sept ans." Mozart Wolfgang Amadeus, zeneszerző és zenemester, hétéves. Philidor úr azonban nem váltotta be Leopold Mozart reményeit. Gorombán ráförmedt a „garzonra", hogy hagyják békén. Nem látják, hogy most kap mattot a király? Az, aki mattot adott a királynak, furcsa fiatalember volt, annyi szent. Előreugró orra valóságos kihívás. Zöldesszürke szemében rejtett láng lobban fel olykor, és a ruhája csupa ételpecsét. — Ki az az úr, akivel monsieur Philidor játszik? — kérdi Leopold Mozart. — Mon Dieu, Monsieur — magyarázza a szürke copfos pincér —, mikor Beaumarchais úrral játszik, Philidor urat nem lehet elvonszolni a sakktáblától. Megmondhattam volna előre, de hát Monsieur akarta.
— Ki ez a ... Beaumarchais ... ? — Veszedelmes játékos. Sakkban is, kártyában is, — mindenben. Nem tetszik elképzelni, Monsieur: egy héttel ezelőtt harminchat óráig játszottak Philidor úrral, étlenszomjan ... Különben afféle firkász, színdarabokat ír. Sok kávé árával tartozik. Órásmester és feltaláló, de muzsikus is. Néhány éve még a király lányainak zenetanítója volt Versailles-ben. Egyébként — előbb körülnézett, nem hallgatózik-e valaki — mondják, hogy nemcsak zenetanítójuk, de kedvesük is volt. De aztán, hogy, hogy nem, kitették a szűrét. Nyugtalan ember! Megvesztegetett egy bírót, bizonyos Goezman nevezetűt. Börtönbe került, a bíróval együtt. Onnan szabadulva piszkolódó röpiratot adott ki. Széj jelkapkodták, óriási sikere volt. Ez ugyan nem kíméli a versailles-i udvart, alaposan bekeni őket szurokkal! Bizalmaskodva hajolt Leopold Mozart füléhez, óvatosan suttogva: — Sok a titkos író, kérem, meg a titkos nyomda is. Szépen megélnek a munkájukból. De hát ennek a Beaumarchaisnak semmi pénz sem elég. Csak legalább a kávék árát megfizetné! A képeskönyv lapjai lassan lecsukódnak, és Wolfgang Amadeus most már alszik álomtalanul.
Mire másnap felébredt, lehullott a korai hó Salzburgra. Cukortetejű házak és cukorsüveg-tornyok között ballagott Barisani doktorék portája felé a kisfiú. Ahogy az Alter Markira kifordult, arcán csattant egyet, majd szétporzott valami: hatalmas hógolyó. Kacagást hallott, és a havat kidörzsölve a szeméből, Scheibl Eligiust pillantotta meg, amint újabb hógolyót formál a tenyerében, hogy célba vegye őt. Wolfgang Amadeus fürgén elugrott, lehajolt, nagy hirtelen golyóbist gyúrt a hóból, és megkezdődött a heves hógolyó-párbaj. De most már mások is beleavatkoztak, az összeszaladó salzburgi gyerekek két táborra váltak széjjel, kiáltozásuktól harsogott a régi vásártér, röpültek és puffantak a hóbombák. A járókelők megálltak, és nevetve bíztatták a küzdő feleket: „Ne hagyd magad, Liegl." „Csak rajta, Woferl", „Fürgébben, fürgébben, Szepl". Aztán kifáradtak, lihegve verték le ruhájukról a havat, a csata véget ért. Wolfgang Amadeus Steiger uram kávéfőző boltja mellett haladt tova, mikor a nagy üvegablakon át valami különöset látott. Zöld posztóval bevont nagyocska asztal fölé hajolva, hosszú botokkal csontgolyóbisokat lökdösött az ismerős Mölk úr és a postamester, Herr Riesenradl. Wolfgang az ablakon át figyelte az izgalmas játékot, majd bátor elhatározással belépett a kávéházba. Andreas Steiger helyiségének nevezetessége volt a tekézőasztal, az első ilyenféle alkotmány Salzburgban. Wolfgang most már fokozódó érdeklődéssel bámulta a biliárdjátékot. Egyre közelebb ment az asztalhoz, elvegyülve a két városszerte ismert biliárdmester
mérkőzésének számos bámulója között. De Wolfgangnak nyomába szegődött a balvégzet, aki ezúttal nem volt más, mint a papa. Leopold Mozart arra haladtában, az ablakon keresztül döbbenten pillantotta meg a fiát a biliárdasztal mellett. Haragosan nyitott be, és ráförmedt a gyerekre. — Hová gondolsz, Woferl? Bemenni egy kávéházba? A szószátyár borbély izgalmában hevesen megránto — Szegény ember vagyok, uram, nagyon szegény. Foga XXXV Fél órával a főpróba kezdete előtt kaptak észbe: a
— Hová gondolsz, Woferl? Bemenni egy kávéházba? ... — De papa, hiszen voltunk mi már kávéházban! Nem emlékszel? Párizsban, mikor Philidor urat. .. — Az más! — felelt elpirulva Mozart-apa, a Philidorkudarcra emlékezve. — Akkor együtt jártunk. De egyedül!! Ezen a havas estén Hagenaueréknál voltak vendégségben: Leopold Mozart és a két gyermek. Mama sehová sem megy velük. Anna Maria otthon ülő természetű, idegenkedik a társaságtól. Hagenauer bácsi otthonában ezúttal is zenekedvelőket találtak, hiszen csütörtök este volt, amikor hétről hétre egy kis kamaramuzsikálásra gyülekeznek a gyarmatárukereskedő házában. A három Mozart egyik Párizsban született zongora—hegedű— cselló-szonátát játszotta. Wolfgang Amadeus később előadta a londoni szonáták közül a harmadikat. A vendégek faggatták, egyszerre három-négy kérdést intéztek hozzá. Hallani akarták londoni és párizsi élményeit. Mily izgalmasak ezek a salzburgi füleknek, különösen a női füleknek. Nem Leopold Mozartot kérdezték, hanem a fiúcskát. Az ő elbeszélésének sajátos báját és gyermeki őszinteségét élvezték. Mesemondás közben történt, hogy egy tizennyok éves leány megsimogatta Wolfgang arcát és meg is csókolta őt. Wolfgang Amadeus elpirult: lángra gyulladt az arca. Nem először érte asszonyi csók, de
először pirult el annak ízétől. A csókból most már nemcsak kényeztetést érzett, hanem valami mást, aminek nem tudott nevet adni.. . Tizenegy éves volt. VIII. Fázósan húzta össze mellén a kabátját, hűvös a szeptemberi kora reggel. A getreidegassei ház álomban szendergett még, mikor lefelé ballagott a lépcsőn. A Hagenauer-boltot se nyitották ki az inasok, mert vasárnap volt. A Dómban senkivel sem találkozott, egyedül lépkedett végig a nagy márványkockákon. Lassan hajnalodni kezdett a hatalmas kupola is odafönn, tűnődve néztek alá a magányos gyermekre az evangélisták: Máté, Márk, János és Lukács. Nem járt itt senki rajta kívül. De valaki mégis, mert megszólalt az orgona. Halkan álmodozott, szelíd koráit énekelt fuvalomszerűen, mintha magától szólna. A szentély márványkorlátjának pufók gyermekalakjai rámosolyogtak Wolfgangra, mintha jóreggelt kívánnának neki. Oszlott a homály, kiléptek belőle a szentek képei is, derülni kezdett az őszi reggel. Aztán váratlanul durván megszakadt az orgona szelíd éneke, rémületes, szilaj hang zúdult alá onnan fe lülről, megdermesztve Wolfgangot. Az imént még álmodozva, lágy kantilénákban merengett az orgona, most
nagy haraggal hördült fel, vad hangzavarban, démoni disszonanciákban tombolt. Wolfgang dermedten támaszkodik egy faragott padra, szédül a hangorkánban. Nagysokára tér magához, és bizonytalan léptekkel megindul a karzat felé. Meg-megbotlika lépcsőn, fél, de a félelemnél is erősebb benne a kíváncsiság. Mire fölér, sikoltó disszonanciában hallgat el az orgona. Az óriási síptüdő, mely néhány percre lerázta szent szolgálatának alázatos fegyelmét, most fáradtan hörögve némul el. Wolfgang az orgonapadon, a négyszeres klaviatúra fölé hajolva, még mindig önfeledten, a szent muzsikák mesterét, Anton Kajetan Adlgassert látja. Sokáig nem mer közelebb lépni. Adlgasser nem vette őt észre. A liturgikus muzsika hű szolgája, a lehajtott fejű, alázatos Anton Kajetan Adlgasser, a hírneves orgonista volna hát, aki e sátáni hangzavart rászabadította a csendes hajnali templomra? A mozdulatlan Adlgasser kezdett lassan föleszmélni. Hátrafordult, és megpillantotta Wolfgang Amadeust. Arca ijedséget árult el. Hát nem volt egyedül? Szótlanul indultak lefelé a karzatról: lehajtott fővel az orgonista és mohó kérdésekkel a szemében a gyermek. Hát lehetséges, hogy mindez ott rejtőzik az orgona szívében? Amit titkolni kell, és amit most mégis kimondott az orgona? Odalenn az oltár körül papok és ministránsok
sürögtek-forogtak már, egyik oldalkapun feketeruhás öreg nénike tipegett be; a templom elkezdte a maga vasárnapi életét. Kora reggeli csöndes misére készülődtek, ilyenkor néma az orgona. Elindultak ketten a Káptalan tér felé. Neptunusz kútján a tritonok és a nimfák karcsú vízsugarakat leheltek ki a szájukból. A visszahulló vízcseppek szivárványszínben tündököltek a kora reggeli napfényben. Mintha az egyhangú vízcsobogás oldotta volna meg a nyelvét, Adlgasser beszélni kezdett: felelt a gyermek ki nem mondott kérdéseire. — Sok muzsika bújdosik még, Wolfgang, ami más, mint az eddigi. Üj harmóniák, merész disszonanciák. A mi fülünknek ez merő zűrzavar, szédülünk tőle. De jönnek új világok, új hangzások, új harmóniák. Aztán hozzátette: — Most egyébként Michael Haydnhoz igyekszem. Nem jössz velem? Kábultan kavarogtak a gyermekben az emlékek és a gondolatok. Még egyre a testét-lelkét rázó hangzavar szédületében járt az utcán. Hangzavar? Vagy — amit ő még annak érez? A bénító tombolásban, a káoszban, amely még most is
betölti az agyát, egyszerre megszólal egy bájos allegro: a tegnap esti élmény. Papával a Rezidenciából jöttek,.a szokásos esti hangversenyről és a Barisaniház felé haladtak, mikor muzsikusokkal találkoztak. A fekete felleghajtó köpönyegekben oly fantasztikusnak látszó szerenád-csoportot Anton Kajetan Adlgasser vezette. A látvány nem volt szokatlan Salzburg-ban, ahol éppen a dóm-orgonistát, egyházi muzsikák komoly mesterét ismerték a „cassazionék" gyengéd és vidám szerzőjének is. Szabadban előadott kis szerenád-művek voltak a cassazionék, Anton Kajetan szerzeményei. A csillagos ég alatt játszották valamely nevezetes, többnyire módos férfiú, avagy inkább bájos leányka ablakai alatt. A tegnap esti szerenád bizonyára Louise Barisaninak szólt, nem pedig tiszteletre méltó apjának, a doktornak. Alighogy elkezdődött a bájos muzsika, hegedűn, csellón, nagybőgőn, fuvolán és oboán, mikor meglebbent a Barisani-ház sarokablakának mullfüggönye. Wolfgang jól tudta, hogy a mullfüggöny Louise szobáját rejtegeti kandi szemek elől. Vajon kinek a rendelésére írta Anton Kajetan ezt a cassazionet? Elhagyták Pfaffinger mester remekművét, a Neptunuszkutat, fölkapaszkodtak a nyikorgó deszkalépcsőn és halk kopogtatás után benyitottak Michael Haydn szobájába. A fiú látta, amint a hercegérseki zenekar jeles karmestere gyorsan szekrényébe rejti a boros fiaskót meg a poharat. Fölösleges volt a sietség, mert Salzburgban amúgy is mindenki tudta, hogy a fiatal Haydn nagy kedvelője a
boritalnak; főként Szent Benedek jámbor fiainak mámorító vörösborát szerette. Nem volt nehéz hozzájutnia, itt a Szent Péter apátság tőszomszédságában, sziklapincében mérik a bencések messze földön híres borát. Kottapapírok hevertek az asztalon, rajtuk keresztben hegedűvonó. Egy cselló támaszkodott a nyitott spinéthez. Wolfgang lenézte a spinétet, hiszen ő már az újfajta fortepianón játszott Londonban. El is dicsekedett vele: — Ötödfél oktávot fog át, c-től f-ig. — Igaz, hogy vonósnégyest írsz? — kérdezte Haydn. — Igaz, Haydn úr. — Hát akkor jó lesz alaposan megismerned a különböző hangszerek titkait, külön-külön. Nem gondolod, hogy minden hangszernek más-más az egyénisége? — A kvartettben a szóló-hegedűé a vezető szerep. Világos vonószengésre törekszem, Haydn úr. — A gazdag árnyalásra vigyázz, Wolfgang. Ügyelj a változatosságra. Különben, eljöhetnél néha hozzám, szívesen tanítalak. Anton Kajetan is közbeszólt: — A kvartettben egybefonódik a négy vonóshangszer,
igaz. De — szabad-e elvesznie a szólisztikus varázsnak? Később megkérdezte Wolfgangot: ha Londonban élt egy esztendeig, járt-e legalább Handel sírjánál? Igen, Wolfgang Amadeus volt a Westminster apátságban, meg is mutatták neki Handel sírját, de bizony többet nem tudott az angol Pantheon német lakójáról, mint annyit, hogy szászországi születésű, oratóriumokat írt és operákat. — Oratórium? És opera? — szólt Anton Kajetan. — Hallottam egyszer Handel Messiását Drezdában. Micsoda fönséges kar-dráma ez! És az Alleluja emberfölöttien hatalmas lélegzete! . . . György angol király fölállt, és követte őt az egész arisztokrácia, mikor az Allelujához érkezett az együttes. Anton Kajetan kigyúlt arccal mesélte ezt, Michael Haydn pedig összeráncolta a homlokát, úgy hallgatta. Valami felsajgott benne, talán maga sem tudta pontosan, hogy mi. A szekrényhez lépett, heves mozdulattal tárta ki ajtaját és két poharat megtöltött vörösborral. A napfény átvilágította a kristálypoharat, mintha óriási rubinkövet tartana a kezében Michael Haydn. A másik poharat Adlgassernek nyújtotta, aztán kérdően nézett hol az orgonistára, hol a gyermekre. Nem akarja megrontani, italra szoktatni a kisfiút. De talán mégis, néhány cseppet? Félig töltötte a harmadik poharat Wolfgang Amadeus számára, akit ezzel nagyon büszkévé tett. Majd magasba tartva a vérszínű borral telt kristálypoharat, megszólalt:
— Tehát az angol király állva hallgatta végig, Handel tiszteletére az Alleluját? Miért oly megindító és különös ez? Egy király, semmi több, csak egy király! . . . Kinevezhet minisztereket, lordokat, címeket adományozhat. De adhate bárkinek tehetséget? Kinevezhet-e bárkit lángésszé? Koccintottak, aztán tovább beszélgettek az oratóriumról. — Világosság és jó dallam, ez a fontos az oratóriumban csakúgy, mint bármely műfajban. A bátyám, Joseph, úgy vélem, éppen ennek a világosságnak mestere. Olyan ünnepélyesen koccintottak ismét, mintha valamely szerződést pecsételnének meg ezzel. És valóban szövetkeztek is e szeptemberi reggelen. Arra, hogy oratóriumot fognak írni. Az első részt Wolfgang Ama deus Mozart, a másodikat Michael Haydn, a harmadikat Anton Kajetan Adlgasser. Mire kitavaszodott, 1767. március 12-én be is mutatták a három muzsikus közös alkotását Die Schaldigkeit des ersten Gébotes címmel Salzburgban. IX Mondd csak, Woferl, igaz, amit hallok, hogy a hercegérsek becsukott téged? — Igaz, felség. Nyok napra becsukatott egy szobába, a
Rezidenciában. Enni-inni bőven adtak, nem panaszkodhatom. — Bizonyosan rossz fát tettél a tűzre, Woferl! — Ó, dehogy, hiszen ha bármi rosszat tennék, őeminenciája nem a saját palotájába záratna be! — Hát akkor mi történt? — A hercegérsek úr sehogyan sem hitte el, hogy én magam komponálom azt, amit komponálok. „Lehetetlen, hogy egy tizenkét éves gyermek ilyen jó misét írjon!" — ezt mondta. József német-római császár jókedvűen felnevetett. Azon mulatott, hogy Wolfgang Amadeus önkéntelenül utánozni kezdte a salzburgi hercegérsek rekedtes, kissé ziháló beszédmódját. — Én magam ajánlkoztam, hogy: kérem szépen, tes sék csak engem bezárni!... Majd meg tetszik látni, hogy magam komponálok, és nem a papa csinálja a muzsikámat! — És mit írtál? — Duo-kantátát, meg zenés komédiát: Apollo és Hyacinthus. Diákok adták elő, felség, latin szövegre
énekelték. De jaj, nagyon hamisan ... Wolfgang Amadeus olyan keserves ábrázattal mondta ezt, oly megindítóan komikus volt e percben, hogy József ismét fölkacagott. A szolgálattevő kamarás szakította félbe a meghitt beszélgetést, amelyet a német-római szent birodalom császára és Mozart zeneszerző folytatott. A kamarás jelentette: — Choiseuil herceg a kék szalonban vár, Sire. A császár sóhajtott, majd elkomorult arccal búcsúzott a gyermektől. Szívesebben beszélgetett volna tovább Wolfganggal, mint a francia követtel, aki a kék szalonban várja. Choiseuil herceg és Kaunitz kancellár akkor ütötték a pecsétet az évek óta előkészített megegyezésre: Mária Antónia főhercegnő és a francia trónörökös, a leendő XVI. Lajos hosszú ideje tervezett házassága immár végleg elhatároztatott. A két ősi ellenség, a Habsburgés a Bourbon-család összeházasodik. Mert mikor a költők ékes latin nyelven valami szellemességet mondanak, abból utólag legalábbis egy rossz házasságnak kell születnie. A költői elmésség így szólt akkoriban: „Bella gerant alii. Tu, felix Austria, mibe." Ami annyit jelent, hogy a háborúkat viseljék csak mások. Te, boldog Ausztria, inkább házasodj ... Az elmésségből valóban házasság, sőt
házasságok lettek, de békesség nem. Wolfgang Amadeus maga is tudta, miért várja a kék szalonban József császárt a francia követ. Bécs, a léhán boldognak látszó Bécs másról sem beszélt ama napokban. És nehéz lett volna észre nem venni a Burg termeiben, bolthajtásos folyosóin, márvány lépcsőházaiban és kongó kapualjaiban a nagy sürgés-forgást, a sok vadonatúj fényes hintót, az aranyszerszámos paripákat, a túlságosan megnőtt szolgasereg pompázó díszruháit, a magas sarkú cipellőkben pipiskedő franciákat, mindezt a nagy készülődést, amelynek oka' és tárgya, Tónika főhercegnő ezalatt a babáival játszott Schönbrunnban. Tónika módfelett unta Vermond abbét, akivel franciául kellett társalognia, sőt még Gluck lovagot is, aki igyekezett rábeszélni, hogy lehetőleg hibátlanul zongorázzék. Wolfgang izgalmas meséket hallott a „nagy fogadásról", a Belvedére palotában, ahol háromezer előkelőség páváskodott és elszoruló szívvel gondolt arra, hogy a barátságos Tónikát Versailles-ba viszik, és feleségül adják ahhoz a kövér fiúhoz, aki olyan félelmetesen sokat eszik. József császár egyébként azért hívatta Wolfgang Amadeus Mozartot, hogy operát írasson vele. A császár úgy akarta, hogy Coltellini készítse a szöveget és az új művet a Karinthai Kapu melletti színházban mutassák be. Coltellini vállalkozott a feladatra, de nagyon lassan haladt a munkával. Telt-múlt az idő, Wolfgang Amadeus türelmetlenkedett, és a türelmet
lenségben papa is osztozott vele, amire megvolt a maga alapos oka. Fia ugyanis minden munkát abbahagyott, és teljesen az opera komponálásának adta magát. Pénzük erősen fogytán volt, Leopold Mozart alkarmesteri járandóságát sem fizették, mióta folyvást úton volt a fiával. Wolfgang és Nannerl himlőbe estek, és ez is sok pénzbe került. Wolfgang, alig lábadozva, lázasan dolgozott. Unszolta, sürgette Coltellinit, mert szerette volna, ha húsvétkor már bemutatják az új vígoperát. De Coltellini folyvást változtatni akart a szövegen, Affligio igazgató egyre újabb kívánságokkal és kifogásokkal hozakodott elő, az olasz karmester idegeskedett, az énekesek nem tanulták meg a szerepüket, a kórus morgott, a zenészek pedig a szomszédos kávéházban töltötték az idejüket, ahelyett hogy próbáltak volna. A Színlelt együgyűség (Finta semplice) együttese sehogyan sem akart összeverődni. Leopold Mozart okos és tapasztalt ember volt. Jól látta és értette, mi történik itt. Az európai ízlés valóságos rabszolgája volt az olasz operának, és az olaszok sandán figyeltek minden kísérletet, amely egyeduralmukat veszélyeztethette. Művészi féltékenység volt ez vajon, vagy inkább hatalmi kérdés? A kis Mozart műve, a Finta semplice vérbeli olasz „buffa", a nápolyiak modorában, olasz szöveggel és olaszos melodikával. De a szerző nem olasz, hanem osztrák, és e kegyetlenül szívós érdekcsoport számára a személy volt a fontos, nem a mű. Leopold Mozart hűvös tekintetű szemét sohasem ködösítették
hamis illúziók, most is belátott a kulisszák homályában szőtt-font összeeskü vés titkaiba. Jól tudta, miért hanyagolja el a próbákat a zenekar, miért zúgolódik a kórus, és a szólisták miért nem akarják megtanulni a szerepüket. Megrettenve vette észre, hogy fia belekerült egy valódi színházi cselszövés középpontjába. Az összeesküvők az „Ezüst Sárkányban" gyülekeztek, próbák idején, délelőtt. Az állását féltő, ostoba Affligio igazgatót azzal ijesztgették, hogy a Finta semplice bemutatója után József császár eksapja, és ha sikere lesz a vígoperának, szerzőjét, a salzburgi gyermeket nevezi ki utódául. Affligio nemcsak korlátolt ember volt, hanem elvetemült is. Sokféle okból féltette a pozícióját. E sokféle ok, fondor csalások sorozata miatt Affligio nemsokára gályarabságra is jutott. Coltellini, a szövegíró, az avatatlan szemlélő számára érthetetlen módon késedelmeskedett munkájával. De a jobban tájékozottak hamarosan észrevették, hogy Coltellini mester ugyancsak tagja a cselszövő társaságnak. Óvatosan viselkedett, nem járt az „Ezüst Sárkányba", nyilvánosan nem akart színt vallani, mivel félt a császár haragjától. Leopold Mozart kihallgatást kért a császártól. De Józsefet túlságosan elfoglalta az anyjával, Mária Teréziával vívott néma küzdelem. A fiatal trónörökös, aki császári címet viselt már, részt követelt az uralkodásból. Rombolni és
alkotni vágyott. Reformjainak megvalósítását kívánta, még anyja életében. A Burg vénhedt falai között ő volt a lázadás szelleme. Lehetett-e kedve és ideje, hogy holmi színházi cselszövésekkel bajlódjék? Leopold Mozart nem ért célt azzal a körül ményesen szerkesztett és kicirkalmazott emlékirattal sem, amelyben föltárta a császár előtt Affligióék mesterkedéseit. A császár el sem olvasta Leopold Mozart alázatos instanciáját. A kétségbeesetten segítségért kilincselő apa most már Christoph Willibald Gluck ajtaján kopogtatott, és magával vitte a fiát is. Méltóságteljes lakáj tárta szélesre előttük az ajtót. Gluck lovagot idáig csak arcképeiről ismerték. „A zene Lessingjét", ahogyan később majd nevezni fogják a nagy operareformátort, nem is képzelték másként, mint „vuklikba" bodorított parókával, habkönnyű „jabot"-val a nyakán, selyemben-bársonyban, esetleg könnyű kis karddal az oldalán, ahogyan a festők és rézmetszők ábrázolták. Mikor aztán Leopold Mozart megpillantotta a meglehetősen elhízott mestert, lomposan elterpeszkedve a karoszékben, ijedten visszahőkölt. A nagy Gluck nem viselt parókát, őszülő haja kócosán, ápolatlanul lógott hatalmas homlokába, és vastag, paraszti nyaka erőteljesen tűnt elő nyitott ingének fodrai közül. Leopold Mozart nem Christoph Willibald Gluckot, az udvar kedvencét, a zene hatalmasságát látta maga előtt, hanem a pfalzi erdőcsősz fiát, favágó-ősök unokáját. Gluck arca így sokkal
merészebb volt, vonásai keményebbek és emberibbek, mint képmásain. Darabos, durván faragott arc ez, makacs, egy kicsit kevély. Gluck az ő jól ismert kedélyes, lármás modorával elkábította és agyonbeszélte látogatóit. Leopold Mozart kétségbeesett kísérleteket tett, hogy Affligióra és ármánykodó szövetségeseire terelje a beszédet, de a házigazda megragadta Wolfgang gondosan rizsporozott üstökét, erőszakos mozdulattal maga elé cibálta a fiút, vaskos két térde közé szorította, és elkezdte magyarázni, hogy szerinte mivé kell fejlődnie az operának. — A zene a színpadon nem szolgálhatja a saját törvényeit. A zene az operában nem a maga ura, a drámát kell szolgálnia! Wolfgang megriadt, idegenkedve hallgatta Gluckot. Lehetséges, hogy a zene a színpadon ne legyen minden, minden?. .. A gyermek ijedsége fokozódott, mikor Gluck arról beszélt, hogy a melodikus elem túlsúlya az operában egészségtelen. Gluck ezekben az években alkotta reformoperáit Calzabigi szövegére: az Orpheusz és Eurídikét és az Akestét. Az Akeste kotta-kiadásának előszavában kifejtette reform-gondolatait, és most ugyanezeket a gondolatokat ismételte szenvedélyesen és oktatón a gyermeknek.
— Az énekhang váljék az emberi érzelmek őszinte hangjává... A megindító és természetes dallamot keressük ... Wolfgang megnyugodott. Gluck szavai már-már visszhangozni kezdtek benne. Ez már más; az énekhang valóban az emberi érzelmek természetes hangja legyen, de ... — A muzsika ne simogasson ... a dallam ne diadalmaskodjék a dráma fölött. Egy gyermek és egy világhírű nagy zeneköltő állt szemben egymással. De a nagy opera-reformátor nem melódiákban gondolkozott, hanem harmóniákban. Wolfgang pedig maga volt a melódia. Gluck zenedrámája nem olyan koncepció volt, amely tisztán énekhangon nyugodott. Véget vetett a zárt ária-forma abszolút uralmának is. A gyermek pedig a melódia szerelmese volt. És az apa? Tehetetlenül, nyugtalanul állt a helyén, és sehogyan sem tudta a bőbeszédű házigazdát arra bírni, hogy a Finta semplicéről beszéljen velük. Gluck aszúbort hozatott, és annak erényeit kezdte magyarázni. Egyre harsányabb lett, egyre többet nevetett, de a gorombaságairól nevezetes nagy zeneköltő szemmel láthatólag nem akart senkivel sem gorombáskodni azért, hogy egy leendő nagyság diadalmaskodjék a bécsi
operaszínpadon. Gluck java erejében volt, eszébe sem jutott, hogy féltékenykedjék egy gyermekre. De ez a gyermek a természet örök törvénye szerint talán-talán arra lesz hivatva, hogy elfoglalja egyszer az ő helyét. Nem, ő még csak ötvennégy esztendős és nagy feladatok várják. Ha egyszer, nagysokára itt is kell hagynia sikereinek színpadát, azért sietni nem fog. És azt sem engedi, hogy mások siettessék. Leopold Mozart egyre csüggedtebben kilincselt, instanciázott tovább. Meglátogatták Hassét is, a világhírű operakomponistát. Mintha itt megértőbb fogadtatásra találtak volna, mint Glucknál. Alessandro Scarlatti egykori tanítványa, aki német létére a nápolyi iskola egyik világhírű mestere, nem volt egyedül, mikor bekopogtattak hozzá. Papi öltözetű aggastyán ült a legterebélyesebb karosszékben és tubákolt. Hasse mindjárt a zongorához ültette Wolfgangot, hogy játszaná el a sok bajt okozó új vígopera néhány részletét. Nagyon tetszett neki a muzsika, és fokozódó elragadtatásában osztozott a tubákozó öreg is. A széles ábrázatú, szellemesen mosolygó abbé a korszak világhírű opera-szövegírója volt, Pietro Metastasio. Az „olasz Szopholdész" Bécsben élt akkortájt, Európa zenei fővárosában, mint annyi más olasz költő és muzsikus. Hasse és Metastasio volt az ária-opera, az „opera seria" megformálója. A kis Mozart tehetségét fölváltva dicsérték, szépeket mondtak a Finta semplicéről, mindketten
megsimogatták az arcát, biztatva, bátorítva. De ők sem tettek semmit a gyermek és műve érdekében. X Húsvétra terveztek a Finta semplice bemutatóját a Karntnerthor Színházban. Ám 1768 húsvétján messzebb voltak a bemutatótól, mint valaha. A tizenharmadik esztendejében járó gyermek, aki idáig csak a sikert s a kényeztetést ismerte, kétségek közt vergődve járt-kelt a városban. A világ megváltozott körülötte. Elérkezett az első nagy válság ideje. Álomtalanul hánykolódott párnáin a húsvét vasárnapra virradó éjszakán. Aztán nem bírta tovább, fölkelt és az ablakban virrasztotta tovább az éjt. Mikor, mikor lesz már vége? Az éjszaka fekete medréből lassan emelkedtek ki Bécs tornyai és tetői. Ünnepélyes, komor zengéssel szólalt meg a Stephans-Kirche nagyharangja, amelyet a törökdúlás múltával, Bécs fölszabadításának emlékezetére öntöttek. „Des ... desz ..suttogta a gyermek. Muzsikusfüle megkülönböztette az egymás után szólaló harangok alaphangját. A StephansKirche nagyharangja kezdte e virradaton, s mintha csak erre várt volna a többi torony, nyomban felelt neki a Karlskirche, megszólalt a kapucinusok harangja, majd a minoritáké és az augusztinusoké és a többi is mind, mind. Bécsben és környékén, a Wienerwaldban, a Kahlbergen,
Lichtenthalban, Mödlingben, Heiligenstadtban. Milyen, tündöklő hangsorok, mily mennyei harmóniák. .. De Mozart szívét újra összeszorította a fájdalom. Húsvét hajnala ez, virrad a tavaszi ég, a föld friss lehelete árad be a kitárt ablakon, harangok hirdetik az: életet, amely a téli halálon győzedelmeskedik. Ő, egyedül csak ő nem tud örülni, az ő szíve számára nem hirdetnek feltámadást a harangok. Gyermeki életöröme most kapta az első sebet, de az mély, nagyon mély és gyötrelmes. Eddig jóknak, kedveseknek ismerte az embereket. Hát lehet az, hogy ilyen gonoszak? Lehet, hogy felnőtt emberek, híres emberek, nagy emberek félnek tőle? Tőle, aki csak tizenkét éves?! A harangok éneke egyre diadalmasabb örömmel szállt a tetők felett, és Wolfgang Amadeus zokogott. Az ablak párkányára borult, és siratta egykori álmait. Sírása fölébresztette édesapját, aki rémülten futott be a szomszéd szobából, és megrendülve nézte zokogó fiát. Leopold Mozart magához húzta a gyermeket, simogatta. — Fiam, Wolfgang, drága kis Orpheuszom! Hallgass rám. Nézd csak, az élet nem csupa vidámság. A tiéd eddig majdnem hogy az volt. Könnyen komponáltál, kínlódás nélkül, félig-meddig játszva. Az emberek is jók voltak hozzád, jók és kedvesek. De bevallom neked, Woferl, nem volt egyetlen nyugodt éjszakám. Féltem, mindig féltem, hogy egyszer csak fölébredsz a szép álomból. Az emberek, fiam — nem jók. Nem is rosszak.
Aranyat záporozott a fekete tetőkre a nap. Az ablak párkányán egy madár trillázott. Wolfgang megfeledkezett bánatáról, még apja szavairól is. A madarat figyelte. Mily csodálatos, hogy a harangok hatalmas zengése sem tudja elnyomni a csöpp dalos hangját. Apjára nézett. Nem vette észre eddig, hogy a nagy, komoly, okos szem körül megsűrűsödtek a ráncok. — Elmegyünk innen, Woferl, az ármányok fészkéből, a művészetek szent hazájába, Itáliába. Róma felé tartunk, fiam, ahol úgy muzsikálnak a harangok, mint sehol ezen a kerek világon. Meglátod a virágok oly fehéren világít a márvány dóm, mint fölötte az városát is, a Mediciek fészkét, Firenzét. Milánót, ahol oly fehéren világít a márvány dóm, mint fölötte az Alpesek ormai. Aztán látni fogod, Wolfgang, a mesebeli várost, a tengeren ringatózó Velencét... — Cremonába is elmegyünk, Wolfgang, ahol a híres hegedűket készítik. Amati, Guarneri és Stradivari mesterek. — Itáliába — suttogta lassan felragyogó szemmel a gyermek. XI Már sohasem lesz vége ennek a lépcsőnek? Mióta kapaszkodnak föl, egyre följebb? Konok egyformasággal kanyarog a lépcső, és amikor a kifulladt vándorok már azt
hinnék, hogy a végére értek, kezdődik elölről, mintha oda vezetné vissza őket, ahonnan elindultak. De még valaki ballag velük fölfelé a csigalépcsőn, kedves útitárs, akivel érkezésük után találkoztak a „Szent Flórián"hoz címzett vendégfogadó kapuján. Londonból ismerik, ahol öt esztendeje hozta össze őket a sors. Papos „kravátlit" visel sötét kabátja fölött, nagy dióbarna szeme beszédesen néz körül, ajkán a bölcs emberek mosolya. Beutazza Itáliát, Franciaországot és a német földet. Útinaplót ír, nagy árkusra, nyomban papírra veti egymást követő tapasztalásait, megfigyeléseit. A perc izgalmában született, olykor kuszáit sorokat mindig mindenüvé magával viszi a sötétbarna bőrmappában, hogy az impressziók frisse sége járja át szavait, amikor letelepszik egy-egy kávéház kis kerek asztala mellé és nyomban följegyez mindent. Alig hiszik el, hogy a csigalépcsőnek vége és megérkeztek. A fülledt félhomályból kilépnek a Szent Péter székesegyház lapos tetejére. Az elszorult tüdő mohón issza a friss levegőt, káprázva néz körül a fénytől elszokott szem. Szilaj szellő leng idefönn, és távoli illatokat hord az ódon kertek és a tavaszodó Campagna felől. Ott fenn a magasban, a halvány azúr-messzeségben apró bárányfelhők úsznak napnyugat felé. Leopold Mozart melle mélységes mély lélegzettől emelkedik magasba a sötétzöld kabát alatt. E megfontolt
férfiúnál szokatlan ifjú mozdulattal, drámai lendülettel tárja szét a két karját, és átlelkesülten mondja: — Fiam . . . Íme, ez Róma!... Wolfgang Amadeust az első pillanatban nem ragadja magával apja alkonyi pátosza. Vizsgálódva szemlélődik és hordozza körül a tekintetét a szépségekkel zsúfolt körképen. Halmok emelkednek ki körös-körül a völgyekre leszálló esti párázatból. Kupolák, tornyok, olykor csonka falak és oszlopok. Közöttük, a kövek szorításából kikiszabadulva, ciprusok árnyékos sötétje, babérok búsongó körvonala és a tavasz smaragdzöld növényzete. Az örök és megújhodó természet, amely fittyet hány az agg romoknak, s így tavaszidőn, húsvét táján lerázza magáról a történelmet. A föld mintha megindulna a lábuk alatt, megrázkódik minden, közvetlenül a fejük fölött megszólal Szent Péter harangja. Oly hatalmas és parancsoló a hangja, mintha a Városhoz és a Világhoz egyaránt szólna — Urbi et Orbi. Abban a szempillantásban zengenekzúgnak már odalenn a többiek is, mert a tornyok csak erre a jeladásra vártak. Hatalmas hangförgeteg borítja be Róma köveit, zengő hullámok járnak-kelnek a halmok között. Most különös szépséggel énekelnek, mert búcsúznak. — Virágok vasárnapja — súgja Leopold Mozart.
Az angol úr karja körben jár, mint az élő óramutató. — A hét halom városa ez — mondja —, amott, az Aventinus ciprusai alatt. . . Látod, Maestrino? A legősibb római templom, a Santa Sabina. Azután a Colosseum óriási árnyéka felé mutat. A sötét falak egyik sarka egy pillanatra kigyullad a naplemente leheletétől, aranyló fényben lángolnak fel a travertin márványok. Ott, amerre egy perc múlva mutat, a Monté Caelio kövei fehérlenek sápadt fénnyel a sötét ciprusok között. — Mi az a kör alakú, fekete kőhalom? — kérdi a gyermekifjú. — A San Stefano Rotondo. Ez még pogány templom volt. Hogy miért olyan különös az alakja? Ki tudná megmondani? A legenda szerint Róma virágkorában Faunus temploma volt. Másik, ugyancsak kör alakú, barátságtalan vár emelkedik ki az alkonyaiból. Egykor Hadrianus császár sírboltja volt, a Tiberis közelében. Óriási angyalszobor szárnyai emelkednek ormáról az ég felé; ezért nevezik Angyalvárnak a rémségek és gyilkosságok e sötét tanyáját. Távolról Tivoli vulkanikus halmai és ugyanennek a Hadrianus császárnak a villájára emlékeztetnek a buja zöldben szanaszét heverő márványok.
Wolfgang Amadeus szeme most már izgatottan, nyugtalanul jár körbe. A Monté Pincio palotáit nézi, majd a Fórum Romanum csonka oszlopait. Az oxfordi zenedoktor szavára figyel. — Ez mind-mind — a múlandóságot példázza! Ezek a régi kövek, omladozó márványok, az ép kupolák csakúgy, mint a rombadőltek. Nem ez az Örök Város, fiam, mert ami örök — az ott zöldell a kövek között, buján és évről évre megújhodón. Nézd, a messzeségben a Campagnát, még távolabb az Appenninek ködbe burkolózó vonulását. Ez az, ami örök, kedves fiam. Az emberek kezének alkotása sohasem az. Kezével egy távoli, nagyon távoli csúcs felé mutat, amely inkább sejlik, mint látszik: — Az ott a Soracte.. . Horatius énekel róla. „Nézd, a Soractét hó fedi vastagon, a zúzos erdők görnyeteg ágai alig bírják a téli terhet, s jég köti már a folyók futását.. Persze — teszi hozzá mosolyogva —, a nagy Flaccus ezt télidőn írta, nem ilyenkor, kikeletkor. És még egyszer ismétli a Thaliarchushoz írt vers kezdő sorát: „Vides ut alta stet nive candidum .. Wolfgang Amadeus nem érti a latin szöveget, nem tanulta Horatius és Ovidius nyelvét. Amit a muzsikán túl tudni
adatott, még az írás-olvasást, is, nem iskolában, hanem apjától tanulta, átrobotolt napok estéjén, Salzburgban vagy az úti hintóban, a döcögő postakocsiban és örök hajrájuk közben, útszéli vendégfogadókban. Szomjasan hallgatja a londoni utazót: — A Capitolium! Zeusz temploma... Saxa loquuntur. Sehol sem annyira igaz, mint Rómában, hogy a kövek beszélnek. Nemcsak a bazilikák, a Colosseum, a paloták, a pogány templomok márványai. Hanem a megfakult, repedezett kövek is, hétköznapi kövek, elrejtőző és elfelejtett sikátorokban. Idegen közeledik hozzájuk a tetőn. Ki sem fejezhető előkelőség és ugyanakkor zavaros lazaság jellemzi öltözékét. Vakítóan fehér és üdén habos a nyakából aláomló „jabot", hibátlanul ezüstfényű s vadonatúj a parókája. Lila selyemkabátján agátkőből faragott gombok, kezében a kor divatja szerint, majdnem embernagyságú páka. — Jó estét, Mozart uraim! Már nem emlékeznek rám? Egy esős estén, Schönbrunnban . . . De hogy megnőtt azóta ön, Amadeo . .. Az előreugró, szinte támadóan szellemes orr, az ironikus mosolyú száj, a sötét szem bujkáló tüze lassan visszaidézi Leopold Mozart emlékezetének mész szeségéből
Casanova lovag arcképét. Valóban ő az, aki a schönbrunni kastély vasrácsos kapuja előtt oly előzékenyen a bérhintójába invitálta őket. Azon a nevezetes estén, mikor egyaránt kidobták őket a kastélyból: az ünnepelt Mozartokat és Cavaliere Casanovát is. Kidobatásuk körülményei merőben különbözek. A lovagot József, az ifjú császár hagyta faképnél, nert szennyes üzletet ajánlott neki. Mozartékat peiig Mária Terézia bocsátotta el kegyesen, miután ; kegyeknek külső jeleivel halmozta el őket. Azután a lakájok udvariasan a kapuig vezették őket, és a kaput becsukták mögöttük. Visszafelé már nem dukált, a spanyol etikett szerint, a hintó. Még szakadó esőben sem. Wolfgang Amadeus, akit a Cavaliere olaszosan Amadeónak szólított, örömmel fogadja a nyugtalanítóan érdekes férfiút, Leopold atya tartózkodóan, az angol úr pedig bizalmatlanul. — A tájat nézik, uraim? Persze, a kövek ... az egymás után következő Rómák különböző rétegei. De . . . Néhány lépést tett a kupola-párkány felé. Kezét egy bronz kilincsre helyezte, amelyet az utasok eddig nem vettek észre. — Ez sókkal beszédesebb — szólt a lovag, és megnyomta a kilincset. Keskeny rézajtó nyílt ki. A két Mozart és az angol az első
pillanatban nem látott semmit, csak szédültek kissé. A kupola-párkány ferdén elhelyezett rézajtaján át a Szent Péter templom belseje tátongott előttük. Száz meg száz gyertya lobogott, fölöttük a tömjén kék köde úszott. A márvány-oszlopok mintha máglya közepén állnának és nyújtózkodnának a magasságok felé. A tömjén-ködben fehér karingek százai libbennek meg, bíborok, káprázatos fényű dalmatikák, alabárdok ezüstje villámlik, és mind e színes köd, e villámló-hullámzó mozgás fölött, mint óriási arany gálya úszik előre, görnyedő vállakon a „Sedia Gestatoria", a mozgó pápai trónus, benne aranytól, drágakövektől borítva, a hatalmas tiarában roskadozva, egy sovány kis öreg ember; szinte meggörnyed a hármas pápai korona súlya alatt. Strucctoll-legyezők lengedeznek körülötte, álmodoznak az opálok, vért lövellnek a rubintok, démoni sugarakat a smaragdok, amint violaszín selymek és fehér karingek láthatatlan hordozóinak vállán tovaúszik a kupola alatt az arany sugarú trónus. Ámulva néznek lefelé a mélységbe, Szent Péter kupolájának öblébe. Gúnyolódó hang töri meg az ámulatot és a varázst: Casanova lovag szava. — Ezek ott alant utat tévesztettek. Elvétették az irányt, ami gyakorta megtörténik Rómában. Egy másik domb felé illenék tartaniok, Jupiter templomának. Oda való e pogány káprázat. Wolfgang Amadeus ijedten nézi a lovagot. Megzavarja,
amit mond. Leopold Mozart bosszúsan morzsolgat az ajkai között egy szót: „Eretnek!” Az angol úr protestáns, nem szól semmit. Csak gondolja, amit Casanova lovag bizonnyal ki is mondana: „Pápatisztelet ez — nem istentisztelet!" A bibliát olvasó angol egy evangéliumi pillanat emlékét idézi magában: mikor Jézus mezítláb és szamárháton vonul be Jeruzsálembe, s a nép pálmalevekket lenget feléje ama napon, melynek emlékezetére aranytrónuson lebeg most az oltár felé Jézus kései helytartója, nem frissen tépett pálmalevelek, hanem drágakő foglalatú strucctollas legyezők lengése közben. Casanova élvezi Amadeus Mozart zavarát és Leopold Mozart bosszúságát. Nem állhatja meg, hogy folytassa: — Mi köze mindehhez az Ács Fiának? A mélységből megrázó hangok mozgatják a kupolát, megostromolva a muzsikusok fülét. Az énekkar Palestrina művét, a hatszólamú Marcellus pápa miséjét zengi. II. Marcellus pápa, a Musica Sacra barátja, akinek a számára Palestrina ezt a „missá"-t alkotta, mindössze három hétig ült Szent Péter trónusán. Neve rég elmerült volna a feledésben, ha e három hétnek emlékét és Marcellus pápa nevét halhatatlanná nem teszi egy muzsikus. Odakünn, a tetőn még egyszer megszólalt a lovag: — Milyen sok templom, pogány és keresztény. Sehol annyi,
mint Rómában. Ám egyet elfelejtettek fölépíteni: senki sem emelt templomot Szent Stultitiának. Persze, ilyen szentet nem ismer a Gergely pápa kalandáriuma. Pedig az ő híveinek száma legnagyobb a földön. Leopold Mozart heves megbotránkozással nézett a lovagra. Klasszikus műveltségű férfiú volt, és tudta, hogy a latin „stultitia" szó — butaságot jelent. Casanova lovag azután eltűnt, köszönés nélkül indult el a csigalépcső homályába. Leopold Mozart háborogva nézett utána, Wolfgang Amadeus pedig hálát adott Istennek, hogy nem volt itt a drága mama. Mert mama bizonyosan magát a Sátánt látta volna Casanovában: az ördögöt, aki a Szent Péter templom tetején kísérti őket. Wolfgang Amadeus azonban nem látta ördögnek Casanova lovagot, ha meg is zavarta az, amit a gúnyolódó száj mondott, őszintén gyönyörködött eddig, és Casanova megjegyzései után is gyönyörködni fog a szent muzsikában, a festészet remekeiben, a márványokban — mindabban a művészetben, amit az Egyház hívott életre. Úgy érezte, a szertartások festői pompája is több, mint hiú káprázat. Csend volt már körülöttük, mélységes csönd. Olyan dermedt és borzongató, amilyen csönd csak hirtelen megszakadt hatalmas hangvihar után következhet. Egyszerre némultak el a harangok, mintha láthatatlan kéz fojtotta volna el a hangjukat.
Lefelé haladtak a csigalépcsőn. Az angol figyelmeztette a két Mozartot, hogy e héten el ne mulasszák Allegri Mi sereié] ét, a Sixtus-kápolnában. Minden évben kétszer éneklik: a nagyhét szerdáján és nagypénteken. — Ez lenne hát Allegri titkon őrzött műve, amelyet nem szabad lemásolni? — kérdezi Leopold Mozart. — Ez, valóban. A Sixtus-kápolna vaspántos ládájában őrzik, egyetlen példányban. Lemásolni nem szabad. A vakmerőt, aki meglopná a kápolna titkát, a pápa kizárná az énekkarból. Amadeus Wolfgang izgalommal hallgatja az angol úr szavait. Titkos Miserere, titkos dallam? Imádság, könyörgés, amely egyetlen kiváltságos helyen, és csak két napon szólalhat meg? Az utcákon olyan sűrű tömeg hömpölygött, hogy nem kis nehézséget jelentett átfurakodni rajta. Taszigálták egymást, kiáltoztak, áruikat kínálták, családi titkaikat kiabálták át egymásnak az utca egyik feléről a másikra, mit sem törődve az idegen fülekkel Káromkodtak is jócskán, átkozódtak is, régi jó olasz szokás szerint, cifrán és idézve a kalendárium valamennyi szentjét. Halat és gyümölcsöt árultak, zöldséget és ereklyéket, kendőket és kösöntyűket és használt cipellőket. „Eredeti" régiségeket kínáltak, égre és földre esküdözve, és „hiteles" ereklyéket, tanúságul híván a keresztény szentek fogytán a régi jó pogány
istenségeket is. A sokaságban selyemruhás kínaiakat, kávébarna etiópokat, szőke angolokat és göndörhajú szaracénokat is láttak. Fehér parókás urak furakodtak át a tömegen, és mezítlábas koldusok, bámészkodó idegenek és Róma hamisítatlan gyermekei. Szertefoszló, tovaillanó idegen szavakat hallottak a különböző olasz tájszólások közé keveredve, mindenféle ismert és ismeretlen nyelven, mintha csak Bábelben járnának. Nagy üggyel-bajjal vergődött át a sokaságon egy szürke csacsi. Szomorú egykedvűséggel viselte roppant terhét: a hátára szíj azott málhanyeregről kétfelől lecsüngő óriási kosarakat. Egyik terecskén vásári komédiások szedelőzködtek. Szombat estig bizony nem tehetnek szert egyetlen fillérre sem, mert a nagyheti gyász elnémítja a vigalmat, száműzi bemázolt arcukról a jólismert csúfondáros fintorokat. A híres-nevezetes Greco-kávéház előtt taszigálták tova őket. Egyik ablakban, alacsony bolthajtás alatt megbújva valaki rajzolt. Látszott, hogy az utcát figyeli, és vázlatkönyvében megörökít egy-egy érdekes arcot vagy mozdulatot. — Német művész, jeles tehetségű — magyarázta az angol utazó —, a neve Tischbein. Sok honfitársuk jár ebbe a füstös kávéházba, mint ahogy egész Róma telve tanulni vágyó németekkel. A Tischbeinnek nevezett kávéházi rajzoló tovább dolgozott. Az üvegablakon át egy pillanatra megakadt a szeme a kis
Mozarton. De csak egy tűnő pillanatra. Azután tovább siklott, témát keresett a sustorgó-kavargó utcán, kezében a rajzónnal. Tischbein, akinek a tekintete közönnyel elsuhant Amadeus Mozart arca mellett, nem is sejti, hogy erről a kis emberkéről néhány év múlva életének legsikerültebb portréját fogja festeni. Kivergődnek a sokadalomból, és a Trinita dei Monti felé sétálnak. Csak ki ebből az ordítozó tömegből! Csöndes sikátorba fordultak be, vaskosaras ablakok vak szeme nézte a tovahaladókat, hallgatag falak halott csendjéből visszhangoztak koppanó lépéseik. Mintha évszázadok óta nem gyulladt volna világosság ezekben az ablakokban. Mintha évszázadok óta nem riasztotta volna e falak csöndjét élő ember. Micsoda ellentét: az imént még színesen kavargó sokaság és ezerhangú lárma, most pedig dermedt csönd és riadt visszhang. Kontrasztok ezek, az élet és a színpad kontrasztjai. Különösen az operaszínpadé. A két Mozart először látta a Trinita dei Monti előtt az egyiptomi obeliszket. — Kétezer éve áll ezen a helyen. De a kora sokkal több; négy ezredév talán ... Az angol mondja ezt, mialatt a két Mozart a faragott követ nézi, rajta a hieroglifák titokzatos rajzát. Ki tudja titkukat? Ki
fejti meg valaha jelbeszédüket? E kőszál évezredeket élt a sivatag izzó napja alatt, és már e helyen is millió meg millió embert látott elhaladni. A tűnő idő tovatűnő vándorait, akik jönnek az időből, és elmerülnek az időben. Langyos kék éjszaka volt, holdfény öltöztette ezüstbe az ódon köveket. A csöndben halk csobogás hallatszott, a Villa Medici szökőkútjának éji zenéje. Wolfgang Amadeus visszaidézte egy percre Solari mester salzburgi szökőkútjának jól ismert esti muzsikáját. A forrás, amelynek vize szökőkútként permetezi most a köveket, évezredek előtt is így muzsikált, így csobogott, ugyanebben a ritmusban, ugyanezen a helyen. És Wolfgang Amadeus, aki egyre szótlanabb lett, arra gondolt egy pillanatig: kik is hallgatták ugyanezt a muzsikát kétezer évvel ezelőtt? Öt is elfelejtik majd réges-régen, mikor az emberek még mindig hallgatni fogják ugyanezt a zenét. Wolfgang Amadeus fáradt és álmos volt. Lassan lefelé ballagtak, a szállásuk irányában. Az angol érdeklődött eddigi útjuk iránt: — Firenzében is jártak? Gyönyörű város, különösen ilyenkor, orgona-virágzás évadján. Az omladozó kertfalakról fürtökben csüngenek a virágok — a „Virágok Városában". A virágok búcsúzóra föllobbanó színei az esthomály előtt és a Battisterio méla harangszava . . . — Nardinivel is megismerkedtem — szólt a fiú.
— Nardinivel? — állt meg egy pillanatra az angol. — Korunk legnagyobb hegedűse! Leopold Mozart beleszól a párbeszédbe: — Nemcsak megismerkedtek, de hegedültek is együtt, a nagyhercegi pár előtt, maestro Nardininek egy hegedűduóját. — Milyen tiszta kantilénák! — Nardini nagyon dicsérte a fiam játékát. . . Az álmos Wolfgang Amadeus megélénkült, mikor Firenzéről beszélhetett. — És Manzuolival, a kasztrálttal is találkoztam újra; Londonban énekelni tanított. Okosan, szellemesen magyarázta, hogyan kell fölépíteni az énekhangot és mi a titkuk a modulációknak. Azután volt egy — persze, önnek honfitársa egy angol fiú, velem egykorú! Nardini tanítványa, Thomas Linley a neve. Egy napot töltöttünk csak együtt és hogy összebarátkoztunk! Amikor a „vetturino" kifelé kocogott Firenzéből, sírva futott utánunk. Vajon látjuk-e még egymást? A szorgalmas útinapló-író tovább kérdezősködik: — Veronában is jártak?
— Veronában nagy volt a sikerünk — meséli Leopold Mozart. — Amadeo előadta saját szerzeményt! nyitányát, mégpedig érdemes muzsikusok válogatott körében. Aztán zongoraversenyt játszott, csak úgy lapról, „prima vista". — Lehetetlen! — vélekedett az angol. — Pedig úgy van. És akkor előbe raktak négy versszakot; ezekből nyomban áriákat komponált. Ám ez nem volt elegendő, ő maga még el is énekelte, mind a négyet. Fáradságot nem ismert a fiam a veronai estén. Fölvázoltak egy témát és egy finálét, mire ő végigvezette az egészet! — Ez ördöngösség! Démoni mutatvány! — Egy zenetanár, a nevére nem emlékszem, hegedűn szólaltatott meg egy zenei gondolatot. És Amadeo partitúrába tette. Amadeus Wolfgang egy kicsit unta már apja dicséreteit. Ő Veronáról beszélt volna inkább, ahol a Via Capellóban, egy vén ház előtt különös történetet hallott. A veronaiak esküdöztek, hogy való igaz minden szó, amit elmondtak, bizonyos Rómeó és Júlia nevű szerelmesekről, akiknek családja öldöklő harcban pusztította egymást, de ők olyan olthatatlan szerelemben égtek, hogy együtt haltak meg. Az „Albergo San Floriano" elé érkeztek.
Sokáig búcsúzkodnak a vendégfogadó küszöbén. Az angol tanácsolja, hogy hallgassák meg Róma valamelyik operaelőadását is. Más-más színházban játsszák a „buffákat" és az „opera seriákat" is. Róma kritikája egyébként döntő minden zenemű sorsában. És a Maestrinót ne lepje meg, ha fütyülnek a nézők, de az sem, ha egy egész felvonást megismételtetnek. — A legérdekesebb, mikor... De nem innánk meg egy pohár „vino rossót" itt, a „padrone" fülkéje előtt? Nos hát — a padrona villámgyorsan elébük tette a vörös bort — Rómában gyakori a fütty és a bravó egyszerre... — Hogyan, egyszerre?. . . — Igen. Esetleg az énekest kifütyülik és a szerzőt bravózzák vagy fordítva. Olyan nagy emberrel, mint a buffa legnagyobb mestere, Pergolesi, megtörtént, hogy naranccsal dobálták meg. Róma ítélete döntő fontosságú! Hosszabb ideje élek itt és sok mindent láttam, tapasztaltam. De a kávéházakat kerüljék. — Miért? A kávéjuk nagyon jó — vélekedik ifjabb Mozart. — A kávéjuk jó, de a hangoskodó s önmagukat csalhatatlannak tartó fiatal óriások tévútra vezethetik önöket. Különösen a „Greco" esténként telve olyan ifjakkal, akiket nem szabad megkérdezni: mit alkottak eddig, signori? Mert nem alkottak ezek semmit sem, de nagy
hangon ítélkeznek elevenek és holtak fölött. Különösen a holtak felett. Vivaldiról lenézően vélekednek: locsog, fecseg, vizenyősen bőbeszédű! Leopold Mozart elképedve hallgatja a tapasztalt angolt. — Honnan ez a bátorság? — És ha hallaná, Mister Mozart, hogy a kinyilatkoztatás milyen felsőbbséges hangján beszélgetnek ezek? Mint akiknek az ítélete ellen nincs föllebbezés. Elmosolyodott. Nagyon kedves volt a mosolya. Okosság és ugyanakkor gyermeki tisztaság volt benne. Folytatta: — Hallom, hogy a Vatikánban akció folyik egy új dogma érdekében. Az ilyen dogma-szerző viták olykor egy évszázadig is eltartanak. Az áhított és egyesektől tervezett dogma szerint a pápa — csalhatatlan.. Leopold Mozart kérdően nézett rá. Nem szerette, hogy ez, protestáns létére, ilyen kérdésekről nyilatkozik. — Nos hát, uraim, ezek a kávéházi zsenik, akik a művészet földi helytartóinak képzelik magukat, már előlegezik a csalhatatlanság dogmáját, ha nem is pápának, hanem önmaguknak. Elbúcsúztak végre, és álmosan, fáradtan, az első római nap színes emlékeitől kábultan tértek be kis szobájukba. A
„padrone" letette az asztalra a háromágú réz gyertyatartót, és jó éjszakát kívánt: „Felicissima nőtte .. Amadeus Wolfgang ásított és nyújtózkodott, kivett zsebéből és letett az asztalra egy cserép-töredéket, amelyen sisakos római harcos arcéle látszott. Oksón vette, egy árustól. Föld alá temetkezett régirégi korsó töredéke volt. Jó lesz a kedves öreg Bullingernek, e félbemaradt tudósnak Salzburgban. Amadeus Wolfgang fáradt volt, de' azért papír-árkust tett maga elé, és bemártotta a tollat abba a szép, kecses tengeri kagylóba, amelyet tintatartónak használtak. Fia néhány sort is, de azért levelet kell írni haza, Salzburgba, mamának és Nannerlnek. Csak ennyit: „Róma a világ
fővárosa.’' Nyomban elaludt. Arról a hatalmas Meduza-főről álmodott, amelyet egy palota udvarán láttak ma délután. Nem hasonlított a két réz-Meduzához, amely Salzburgban díszíti a Hagenauer-ház kapuját. Ez a Medúza gúnyosan mosolygott. XII. A nyugtalan lángok koszorújában, fehér karingek és bíborok. A pápai énekkar ez, a „Capella Sixtina". A sápadt arcok mozdulatlanok, mintha viaszból formálták volna valamennyit. Az első percben Wolfgang Amadeus meg
sem tudja különböztetni őket egymástól, oly életteleneknek látszanak, olyan egyformák. A megrázó könyörgő énekhangot alig tudja összekapcsolni ezekkel az arcokkal: „Miserere .. . Miserere mei Domine ..A sovány kezek mozdulatlanok, ezúttal nem tartják a hagyományos nagy énekes könyvet. Nincsen kotta. Tilalmas ez ma, mert Gregorio Allegri másfélszáz éves Miserere-jét éneklik, a kilenc szólamút. Öt strófát ismételnek a kórus-recitativók, az immár másfélszáz éve hagyományos díszítésekkel. Gyötrődő hangok, hátborzongató esengések és jajongások szállnak fel a tömjén úszó ködéből, mintha száz meg száz torok ostromolná a magasságot: „Dole ... dole iniquitatem meam . . Wolfgang Amadeus arcának minden idegés izomszála pattanásig feszül a finom bőr alatt. Szeme hol önfeledtséget, hol meg hideg éberséget fejez ki. Közben eszébe jutott, hogy kottapapirost rejteget a kalapjában. És akkor lopva, izgatottan néhány sort ír le, de abbahagyja, megfeledkezik az íróónról. Hátborzongatóan sikolt a férfiszoprán, vergődő szárnycsapásokkal. És tragikus visszhang felel, borús baritonok, komor basszusok: „ ... secundum magnam misericordiam tuam .. Egy gyertya föllázadt, lángja kitört a remegő tűzkörből, végigosont a homályba vesző falakon, hirtelen belevilágított egy festett arcba, kitépett a sötétből egy titáni kart vagy döbbenetes homlokot. Az Utolsó Ítélet michelangelói óriásait világította meg a szeszélyesen cikázó gyertyaláng
egy-egy pillanatra, hogy aztán elmerüljön újra minden a borongásban. Wolfgang Amadeus félelemmel hunyta be a szemét, mint aki menekülni akar Michelangelo emberfölötti óriásai elől. Félt, hogy nyomban reá zuhannak és összezúzzák. Nem is emberi hangok talán, természetfölötti ének ez, a homályból kilépő, már-már reázuhanó óriások, az Utolsó Ítélet vergődő titánjai éneklik odafönn a magasban a Miserezét. Hirtelen lobbant föl a gyertyafényben egy arc: élő vagy a haragos szemöldökű mester festette csupán? Bágyadt álomkép közeledett, majd távolodott. Száz ránca mozdulatlan, orra merész római orr, hosszú ősz pillái mintha örökre lezárultak volna. Vak énekes! Wolfgang mohó mozdulattal markolt bele a sötétbe, foglyul akarta ejteni, ujjai közé zárni a Miserere utolsó ütemeit. Aztán futott ki a loggiára, és le a lépcsőn. Alig hallotta, amint mögötte léptek koppantak és szavak hangzottak. Akkor fordult csak vissza, mikor német szót sodort feléje a visszhang. Kövérkés pap és nyurga, szemüveges tudósféle beszélgetett. A német tudós a fejét csóválta: — A sok gyertyaláng, az olvadt viasz füstje és a tömjén kikezdik Michelangelo színeit.
Wolfgang Amadeus hallotta még, hogy a széles arcú pap, ugyancsak németül, magyarázza a szemüveges tudósnak: milyen óvóintézkedésekkel védik az Utolsó Ítélet michelangelói színeit a tömjén és a gyertyafüst ellen. A pap olyan szakavatottan beszélt, hogy a fiú egy darabig Winckelmann abbéra gondolt, aki harminc évet töltött Rómában, szerelmese volt a köveknek s a képeknek. Ám ez nem ő volt, mert a hírneves abbét két évvel ezelőtt meggyilkolták Triesztben. Rómában számos fiókWinckelmann élt akkoriban, tudósok, művészek, világiak, papok: Róma imádói. Fáradtan, szótlanul, a Miserere dallamát félig hangtalanul ismételve indult hazafelé Wolfgang Amadeus és az édesapja. A kavargó sokaságban éles vészkiáltás zúgott végig: „Assassino ... assassino ..Az első percben nem értették, mi ez a riadalom. A fölbolydult tömeg valakit üldözött, száz meg száz kar, száz meg száz ököl fenyegette, és rohantak, egymást gázolva, hogy nem is lehetett tudni: ki az üldözött, és ki az üldöző. Aztán észrevették, hogy egy csapzott hajú, rongyos ember fut a sikátor felé, hogy egérutat nyerjen. Egyetlen röpke pillanatra látták csak az arcát, sötét szemében vad rémület, a keze pedig még mindig szorongatja a véres kést. Ez az ember tehát ölt, néhány perccel ezelőtt, és most menekül, nehogy őt öljék meg. Kis templom állt a sikátor végén, és a menekülő beugrott a kapun. A kapu abban a pillanatban bezárult mögötte. A
tömeg még őrizte egy darabig a küszöböt, még kiáltoztak, még fenyegetőztek a görcsbe szorult öklök, de a moraj egyre halkabb lett, a tömeg oszlott, majd hamarosan elszéledt. Wolfgang Amadeus sehogyan sem értette: mi történt? Valaki ölt, emberéletet oltott ki, a bosszúra szomjas tömeg üldözte. De a gyilkos egy templomba menekült, és a tömeg nem üldözi tovább. Hogyan lehetséges ez? Jövevények voltak Rómában, és nem tudták, mennyire elszaporodtak az utóbbi időben a gyilkosságok. Azt sem tudták, hogy ha aztán a gyilkosnak sikerült valamely kolostor templomába bemenekülnie, senki sem követte, senki sem üldözte többé. A sok kegyetlen, véres cselekedet között hamarosan feledésbe merült ez az egy, és a gyilkos is elosonhatott valamerre. Tovább siettek, már amennyire a sűrű sokaságban sietni lehet. Wolfgang Amadeus ismét hallgatott, de az ujjai olykor ütemeket rajzoltak a levegőbe, és az ajka mozgott. Az apa nem akarta zavarni. Amint hazaértek, a „San Florianó"-ba, Leopold Mozart szótlanul letette az asztalra a tiszta kótapapírt, bemártotta a frissen hegyezett lúdtollat a tintatartó-kagylóba és a fia kezébe adta. Wolfgang Amadeus pedig emlékezetből pontosan leírta, amit a sixtusi kápolnában hallott: Allegri tilalmas Misereréjét. Később, ez év augusztusában, amikor majd
Bolognában Charles Burney-val, a hírneves oxfordi zenedoktorral, a londoni Szent Pál székesegyház orgonistájával ismét találkoznak, az csodálkozva vizsgálja majd az ifjú Mozart teljesítményét. Lehetséges ez? Charles Burney összehasonlította Mozart kéziratát azzal, amelyet Santarelli karnagy készített, és adott az angol zenetudósnak nagy titokban. És akkor szinte suttogva ismételte: — Ez valóban csodálatos jelenség! A következő év tavaszán Burney nyomtatásban kiadta Londonban Gregorio Allegri féltve őrzött, tilalmas művét. A Miserere tehát nem volt többé a Sixtusi kápolna titka. Bárki megismerhette. Nemcsak koronás fők, mint I. Lipót császár és a portugál király, akiknek a pápa engedte meg, hogy lemásoltassák. Mozart gyakorta elkószált magányosan Róma utcáin. A képtárakban már nem a Boticelli Madonnáit vagy a Raffaello női szentjeit bámulta, hanem Correggio és Palma Vecchio dúskeblű, élettől duzzadó Vénuszait. Az utcán sóvár tekintettel fordult meg egy ringó derekú lány után. Egyik este kábultan és rosszkedvűen érkezett haza a vatikáni múzeumból. Órákig álldogált egy fehér márvány Aphrodité előtt. Nyáridő volt már, forró római nyár, amikor Nápolyiról visszatérve Rómába, meghívást kaptak a Vatikánba. XIV.
Kelemen pápa kihallgatáson fogadta a két Mozartot. Alig néhány hónapja foglalta el Szent Péter trónusát az öreg minorita szerzetes, Padre Lorenzo Gangarelli. Ő volt az, akit kevéssel ezelőtt a Szent Péter kupolájából megleshetett Wolfgang Amadeus. A szomorú szemű, öreg ember, aki úgy roskadozott a tiara súlya alatt. A fiú, ahogyan erre szigorúan kioktatták, megcsókolta a bíbor papucsot, rajta az arannyal hímzett keresztet. De nem érzett semmi elfogultságot. Szép papucs, szép aranyos a hímzése,embernek szemrevaló munkája. Semmi több. Fölemelkedve nyíltan belenézett a pápa bágyadt, öreg szemébe. — Hallottam, maestrino, hallottam már — szólalt meg XIV. Kelemen. Fölemelt ujjával tréfásan megfenyegette a fiút. — Emlékezetből leírtad a Misererét! Úgy bizony, fiam, a tilalmas Misererét. Amadeo, nem félsz, hogy megharagszom? XIV. Kelemennek nem állt jól a tettetett szigorúság. Mint ahogyan sok minden nem áll jól neki, amit még tennie kell a pápai trónon, ahová nem kívánkozott. Amadeus Wolfgang nem is hitte el, hogy haragszik. Nem félt tőle. És XIV. Kelemen sietett megnyugtatni.
— Maestrino, tudod mit? Én nem haragszom .. . Hogyan is haragudhatott volna az ifjú „cavalieré"-re ... Hiszen mindössze két nap telt el azóta, hogy két lakáj kíséretében, pápai cameriere kopogtatott körülményes szertartásossággal Mozarték ajtaján. Átadta Amadeus Wolfgangnak a pápai aranysarkantyús rend lovagi jelvényeit: a cifra aranyszállal hímzett kabátot, a nyakban hordható aranykeresztet és a karcsú kardot. Wolfgang Amadeus különösképpen a kardnak örült. Nem is gondolt arra, milyen kivételes tisztesség, hogy tizenöt esztendős korára megkapta a római egyház rangban második kitüntetését. Nyomban oldalára kötötte a kardot, és izgatottan szemlélte az ékes latin nyelven írott okmányt, a lecsüngő nagy pecséttel, amit a cameriere mély meghajlással tett le az asztalra. „Te creamus auratae militiae equitem.. Wolfgang sokáig bámulta magát a tükörben, oldalán a karddal, lesoványodott kamasztestén a hímzett kabáttal, nyakában az arany kereszttel. Gúnyoros gőggel ismételgette: „Cavaliere . . Leopold Mozart büszkeségét és boldogságát megrontotta az aggodalom a fiáért aki éjszakánként nyugtalanul forgolódik ágyában, és amikor testvérnénjének levelet ír haza, Salzburgba, ilyen különös hangon szól hozzá: „Csókolom a szemed .. ., az ajkad . . ., az orrod ..., a nyakad . .Sok mindenre tanította a fiát, csak erre az egyre nem gondolt idejében, a nagy titokra, amely fenyegetően elébe áll most. Nyiladozó embersége és művészete
válságain átsegítette. Ezen a válságon vajon hogyan segítheti át? XIII A tiszteletreméltó vén árkádsor alatt a ferencrendi minorita atyák hírneves klastroma felé igyekezett a két Mozart. Az, hogy az árkádok alá húzódtak be, indokolt is volt, mert szakadt az eső, konok egyhangúsággal, akár csak otthon, Salzburgban. Az árkádos utcasorok Bolognában hagyományosak. A főbb útvonalakon nem is lát az idegen másféle építkezést. Mindenki ott jár-kel, társalog, vásárol, bámészkodik, vitatkozik, veszekszik. Az árkádok alatt találhatók a kávéházak, a boltok, az osteriák. Az út közepén csak a kocsik járnak. A gyalogos ember az árkádok alatt keres menedéket, ha túl forrón süt a nap, vagy ha esik az eső. Az eső pedig elég gyakori errefelé. Az Alpok felől jön, a két Mozart hazájából. Barnára vénült ház a minorita pátereké. Csak egyszer nyúlnak a koppantóhoz, a kapu máris kinyílik. Meg se szólaltak még, hogy kit keresnek, mit akarnak, máris kedvesen kérdezik: „Martini atyához?" De honnan tudja ez a rezes orrú és kedélyes fráter, hogy ők padre Martinit keresik? A „frate" valószínűleg jó megfigyelő, miként az hivatalához illik. Látja, hogy muzsikusok ők és a híresnevezetes zenetudóshoz, padre Martinihez igyekszenek. Óriási itt az idegenforgalom. Kolostori nyugalomról
beszélni sem lehet, annyi a látogató. Messze földről érkeznek ide zenész-zarándokok tanácsért, tanításért, vagy ha egyébért nem, hogy elmondhassák: láttam a nagy zenetudóst, a „mestert", beszéltem Johann Christian Bach tanítójával! A félhomályban, mely a páter tágas cellájában fogadja őket, óriási papírhalmaz vonja magára a figyelmüket. Eleinte nem is láttak mást, csak a tengernyi, kuszán egymásra dobált papírt. A zongora egészen hátul állt, egy homályos sarokban. Az asztalon kották, levelek, tekercsek, könyvek óriási halmaza, nagy összevisszaságban. Művek és kérdések a világ minden cájáról. A Padre mindent elolvas, gondosan átnéz, mindenkinek válaszol, türelme kifogyhatatlan, fáradságot nem ismer, jósága végtelen. E papír-torlasz mögül bukkan fel a halovány arc. Egykor széles és joviális volt, vastagon párnázva, mint a jókedélyű és jóétvágyú embereké általában, de a betegség megtörte. Most már csak lángoló, sötét szeme világít belőle lelkes ifjúi lobogással. — Jer hát közelebb, Maestrino, és ön is, Herr Mozart. Szava köhögésbe fullad, sok éve gyötri már az asztma. Amikor elmúlik a roham, kicsit fulladozva bár, de mosolyogva folytatja: — Vártam önöket.
A két Mozart meghökken. Nem írtak a Páternek, nem jelentették jövetelüket. És ő mégis várta őket. A Padre alig hagyja el celláját, magányából ritkán lép ki. De ott volt a minap Wolfgang hangversenyén. — Szeretném látni, Amadeo, mit tudsz? Nehezen, nagyon nehezen kel föl a gótikus faragású székből. A zongorához biceg, amely vadonatúj, ugyancsak a firenzei Cristofori mester műve, mint a másik, amelyen Londonban játszott Wolfgang Amadeus. A zongoráról eszébe jut Leopold Mozartnak a londoni. hangszer és Johann Christian Bach, aki évekkel ezelőtt azt tanácsolta, hogy menjenek Bolognába, Padre Martinihez. Wolfgang Amadeus hétéves volt akkor, ma már a tizenötödikben jár. A Padre egy fúga-témát ír le, a zongorára könyökölve. Köszvényes ujjai nagy üggyel-bajjal engedelmeskednek. Aztán átadja a tollat Wolfgangnak, aki fürgén kidolgozza a témát, írja az ellenszólamot, szinte pillanatok alatt, aztán eljátssza előbb a Martiniféle témát, majd az ellenszólamot; megszólaltatja a teljes fúgát. A Padre elmosolyodik. A meggyötört vén arcon mennyi a báj és a kedvesség, a derű és a vidámság... — Jó. Ez nem is lehetne jobb. És milyen gyorsan, és
mennyire elfogódottság nélkül. Magához húzta a fiút, a szemébe néz. Megint fölteszi az orrára a keretes okulárét, hogy jobban lássa. — Őszinte és erőteljes. Természetes és fölszabadult. — És mi van azzal a vonósnégyessel, amit nemrégen írtál, útközben, Lodiban? Az apa elpirul boldogságában. A Padre ezt is tudja? A fiú pedig kiveszi a mappából a vonósnégyes kéziratát és átnyújtja. — Íme, atyám ... Charles Burney járt a városban nemrég, ő beszélt Padre Martininek a kis Mozartról, akit végighajszolnak Európán, mutogatják és közben — úti batáron, vendégfogadóban — komponál. Komponál, mint ahogyan más lélegzik. És este leírja. Ennyi az egész. Az öreg figyelmesen nézegeti a kottát. — A szólamvezetés itt... a második hegedűt nézd! — nem elég világos. Azután lángolni kezd:
— De ez, ez nagyszerű! kulcsot vesz elő és fekete botjára támaszkodva megindul. ök pedig utána. A csúcsívek tölcsérei alatt különös ritmusban visszhangzik botjának kopogása. Kinyit egy vasalt ajtót. Hűs homály, dohos szag, régi könyvtárak jellegzetes levegője fogadja őket. Kevéske fény szűrődik be a vasrácson keresztül. — Gyertyát, mécsest nem gyújtunk itt. Könyvtárban veszedelem a tűz. Szemük megszokja a félhomályt. Mennyezetig érő pokokon kapcsos könyvek, sárgult tekercsek, mappák. Ez a híres könyvtár, amelyben tizenhétezer művet őriz féltve Martini páter. — Ez a legszebb Aldinák egyike — mutatja —, a nevezetes velencei mester, az ifjabbik Aldus remeke. Fehér bőrkötésű könyv, préselt arany díszekkel, benne pergamen-lapok, ékesen metszett és dűlt görög betűkkel. Színes iniciálék szakítják meg a fekete betűsorokat. A könyvfedél belső lapján horgony alakú nyomdász-jelvény, a velencei műhely világszerte ismert jelzése. — Ez itt — magyarázza a Padre — Plutarkhosz nagybecsű műve, a Bioi patalleloi. Még a nagyapa, a tudós Aldus Manutius szövegrevíziója után készült az
unoka, az ifjabbik Aldus könyvnyomtató műhelyében, 1560ban. Nézzék csak ezeket a dűlt betűket, milyen élesek és könnyen olvashatók. A nagyapa találmánya, a nagyapáé, aki filológus volt és egyben nyomdász. Másik könyvet vesz elő a páter, azután egy harmadikat: — Ez a legjobb énekes-könyv, a Graduale Romanum. A másik: különös értékű Antiphonale. A két Mozart figyelemmel és óvatosan lapozza a régi kottákat. — Most pedig ide nézz, Amadeo! Lánc csörög, a páter nagy üggyel-bajjal nyitott ki egy hatalmas lakatot: — Ez a tizenhét kötet a nagy Palestrina műve! A hangja mintha belső izgalomtól remegne, mikor kimondja Palestrina nevét. Wolfgang és az apja félve nyúlnak a ritka könyvekhez, és óvatosan lapozzák azokat: kottákat és szövegeket. A páter egyre újabb kincseket mutat. Előveszi az úgynevezett Editio Medicea 1614-ben nyomtatott kötetét. — Sajnos — mondja — a gregorián ősdallamokat ebben a Mediei-kódexben önkényesen megváltoztatták.
Valósággal átkomponálta azokat Anerio és Suriano. Pántos ládát nyit ki, a födele nehezen enged, a két Mozart segít a gyenge öreg embernek. A födél ellenkezik, mert félti titkát: a hatalmas öreg pergamentet, amelyet óvatosan bont széjjel Padre Martini. — Ez Guido di Arezzo kezeírása, a XI. századból való. A hangjegyírás első tudós mesterének kéziratát áhítattal és mohón szemléli Wolfgang Amadeus, bár hozzányúlni nem mer. Négysoros a beosztása, két-két vonal élén váltakozva sárga (C) és vörös (F) kulcsok. A színeik is teljesen épek. Jól olvasható az egész. Búcsúznak, és a Padre szíves szóval invitálja a fiút. — Jer mielőbb! Mire ismét kilépnek az utcára, az eső elállt és kiderült az ég. A vén falak is mintha fiatalabbak lennének, hogy megmosdatták őket a felhők. A nevezetes tudományos intézet tágas udvarán mennek keresztül, bejárják a komor folyosókat és az egész kolostorszerű épületet. S hogy az idő ilyen kedvezőre fordult, megjön a kedvük a sétára. Fölmennek a San Giovanni in Monté templomba, ahol megcsodálják Raffaello híres Szent Cecíliáját. Ez a hely arról is nevezetes, hogy a világhírű bolognai akadémia itt tartja évente a nagy zenei ünnepségeket. Száz tagú zeneés énekkart vezényelnek a szerzők, akik személyesen
mutatják be új műveiket. Bolognába gyülekeznek erre az alkalomra Itália összes zenetudósai. Az Accademia Filarmonieo olyan nagy tekintélyű gyülekezet, hogy a világ minden táján nagy tisztességnek tartják, ha valakit tagjául választ. Bolognában három hónapot tölt a két Mozart. Pallavicini márki vendégei, de jó ideig a „Della Posta" fogadóban laknak. Wolfgang Amadeus sokat dolgozik, és sokat sétál közben, mert hiszen ő akkor is dolgozik, ha sétál. A sok várszerűen épített és vártoronnyal ékeskedő palota között hamar észreveszi az egyetlen tornyot, amely ferdébb még a pisai ferdetoronynál is. Senki sem tudja, milyen okból építették ilyen formára. Néhány év múlva erre jár majd a korszak ünnepelt fiatal költője, a „Werther" szerzője, és elmésen fogja megmagyarázni a bolognai ferdetorony születésének okait és körülményeit. A sok várszerű, tornyos, vaskosaras bolognai ház évszázadokig dúló családvillongások emlékezetét őrzi. A nagy rangbanmódban élő és egymás ellen acsarkodó nemes famíliák versengtek: melyikük építtet magasabb vártornyot a házára? Erre támadt egyiküknek az a merész ötlete, hogy a sokasodó és magasodó tornyok között olyat építtessen, amilyent eddig még egyik sem: ferdét. Az építtető és az építő ilyen módon elérte, hogy feltűnést keltettek, még késő évszázadok vándorai körében is. Séták, séták, új képek, új benyomások. E sétákon és ez utazások közben négy szimfónia születik, mind a négy D-
dúrban. Wolfgang Amadeus itáliai útjain valósággal beleszeretett ebbe a hangnembe. Derűs októberi délután volt, amikor ünnepélyes arccal lépte át a két Mozart az Accademia Filarmonico küszöbét. Papa a barna selyem kabátját viselte, Wolfgang Amadeus egyszerű fekete ruhába öltözött. Leopold atya kívánta így, mert ez szerényebb és rokonszenvesebb, mint ha esetleg a pápai lovagok hímzett frakkját viselné. Nem volt valami barátságos helyiség az Accademia Filarmonico terme. Bologna tudós és komor város, az akadémia pedig — akadémia. Az ablak sűrű vascsipkéjén át alig tudott betolakodni a napsugár. Csupa nagy tudós és zenész ült az asztal körül. Harangszavú csengő parancsolt csendet, bár amúgy is nyomasztó volt a némaság. Faragott karosszékben megszólalt a „Princeps Academiae". Imigyen beszélt: — Immár száztíz esztendős Akadémiánk sérthetetlen alaptörvénye szerint csupán huszadik életévét betöltött jelentkezőt bocsáthatunk próbára. Mindazonáltal, komoly megfontolás tárgya számunkra, hogy e nagyon kivételes esetben . .. Ez a „komoly megfontolás" Wolfgang Amadeus Mozart próbatételét előzte meg. Egy távollevő szava döntötte el a kérdést: Martini páter tanácsa. A Padre nem mondott
többet, nem is ajánlott mást, csupán csak ennyit: tegyenek próbát a fiúval. A Padre szava ellen pedig nem volt föllebbezés, még a száztíz esztendős alapokmányhoz sem lehetett apellálni. A próba a hagyományos formák között kezdődött. Először is Leopold Mozartot zárták be a könyvtárba. Az ajtót két tanú jelenlétében gondosan belakatolták. Onnan aztán nem segíthet a fiának. A Princeps Aca demiae pedig egy antifónát adott át Wolfgang Amadeusnak: — Ezt írja át négy szólamra! A jelöltet, miként valamely súlyos bűncselekmény vádlottját, avagy talán készülő bűncselekmény gyanúja alatt álló személyt, a pedellus veszi gondjaiba. Magányos szobába vezeti, és rácsukja az ajtót. Csikordul a kulcs, kattan a lakat, a „fogoly" körülnéz. A barátságtalan helyiségben, ahová oly barátságtalanul vezették, egyetlen asztal és szék található. Az asztalon kottapapír, toll és tinta. Az ablakot igen sűrű vasrács fedi. Ahogy illik is egy börtöncellához? Wolfgang Amadeust nem nagyon izgatja az antifóna, amelyet négy szólamra kell átírnia. Kis ideig nézelődik az ablaknál, a távolból női énekszót hoz felé a szél, azután az asztal felé pillant. Látja a kottapapírt, a tollat, a tintát, sóhajt és hozzálát a munkához.
Fél óra múlva megrázza a kilincset, majd kopog az ajtón. Nem kap választ. Senki sem tartózkodik a közelben. Minek is közeledne valaki, minek is hallgatózna? Mindössze félóra telt el azóta, hogy Wolfgang Amadeust bezárták a szobába. De a nagy dörömbölésre végül is megjelenik a pedellus és nagyon csodálkozik: — Talán rosszul van, vagy — meggondolta magát? — Dehogy! Befejeztem a munkát! Legjobban a Priceps és a kirendelt két „cenzor" álmélkodik. Szinte lehetetlen; fél óra alatt megoldani ezt a föladatot. Mások három órát is elkínlódnak vele. De a tényekkel szemben nincs helye kétkedésnek, a kottát kézről kézre adják, és erre fölhangzik a komor gyülekezetben oly szokatlan muzsika: a taps. Wolfgang Amadeust lelkesen megtapsolják, és még mosolyognak is a máskor oly szigorú arcok. Egy percre kiküldik őt is, az apját is, akit közben ugyancsak kiengedtek fogságából. Az aranyszegélyű bíbor térítőre urnát helyeznek, az Akadémia tagjai titkosan fognak szavazni, ki-ki fehér, avagy fekete golyóval. Néhány perc múlva a pedellus szólítja a két Mozartot. Ünnepélyesen kiborítják az asztalra az urna tartalmát. Csupa fehér golyó! A Princeps Academiae tehát ünnepélyesen kinyilatkoztatja,
hogy Wolfgang Amadeus Mozartot egyhangúlag tagjául választotta az Akadémia. — Az egybehangzó szavazatok, az Akadémia jelenlevő tagjainak egyező akarata szerint ön, Maestro Mozart, e pillanattól kezdve .. . Reggel ismét esett az eső. Sűrű köd ült az utcákon. A postakocsi kifelé kocogott a tudós és tekintélyes városból. Milano az új úticél. Déltájban szertefoszlott a köd. Elállt az eső. XIV. Impossibile .. . Impossibile ... — Persze, hogy lehetetlen! Egy gyermek . . . — Méghozzá német! Érted, carissimo, érted? Német! — És egy gyermek, német gyermek ... olasz operát írjon? Ezzel kezdődött. A milánói árkádok alatt egy füsttől feketéllő kávéházban énekesek és zenekari muzsikusok beszélgettek. A vezető szólamot — akárcsak operaelőadás volna — a tenorista vitte, kissé éneklős prózában. Mondjuk: secco recitativóban. Ez a „secco" valóban „száraz" volt, mert ezúttal még cembaló sem kísérte akkordjaival. A tenorista, signor D'Ettore fogja
énekeim Wolfgang Amadeus Mozart milánói megbízásra írt színpadi művében a címszerepet: a Mithridate Re di ponto hősét, a szerelmes Mithridatész királyt. Egyelőre suttog és köhécsel, puha, fehér arca kétségbeesést és undort árult el. „Niente voce", mondja, nincs semmi hangom. De időnként megfeledkezik ar ról, hogy nincs semmi hangja, föltűnően keskeny ajka szétnyílik és ércesen ömlik belőle a gyűlölet, a megvetés, a gyanúsítás, az ármány szava. Furcsa ember, annyi bizonyos. Torkát legalább három színes kendő védelmezi a friss levegő ellen, mozdulatai puhák, nőiesek, pedig nem tartozik a férfiszopránok kasztjába. Signor D'Ettore állítólag férfi, és akadnak a színházi világban olyan nőszemélyek, akik ezt az állítást tapasztalati tényekkel támogatják. De a külseje tökéletesen nőies. Akivel beszélget, Cicognani fogja énekelni Farnacet, Mithridatész legidősebb fiát. A színház táján oly veszedelmesnek hírlelt hölgy, aki társaságukban fogyasztja most a „lemonatát", signora Varese, az operatársulat „seconda donnája," akibe a Mozart-mű szerint Cicognani mesternek fölöttébb szerelmesnek kell lennie. Ami nem akadályozza meg abban, hogy szerelmes legyen atyjának feleségébe, Aspasiába is. Hármasban csépelik a fiatal salzburgi mestert, akinek „botrányosan zavaros" és „idétlenül formátlan" művében kénytelenek énekelni. A gyalázkodó tercettet két brácsás és egy klarinétos egy-egy gúnyos megjegyzése látja el diszkrét kísérettel.
Szegény Wolfgang Amadeus, mióta csak megérkezett Milanóba, érzi maga körül az ellenséges légkört. Énekesek, muzsikusok, rendezők, kardalosok, kardalosnők ferde szemmel nézik az olasz opera világába betolakodó idegen ifjút. Egyetlen barátra lelt csak, az öreg Lampugnani személyében, aki most, vénségére betanító korrepetitorként dolgozik a milánói operaházban. Harminc nagyoperát írt á „nápolyi iskola" stílusában, egy kicsit talán Hasse epigonjának lehet tekintem. De dallamos és színes, nemes és főként színpadra való alkotások ezek a közönyben és feledésben régen elmerült művek. Lampugnani igazi művészhez méltóan és bölcs filozófusként viselte sorsát. Kiment a divatból, félrelökték, félig-meddig elfelejtették. De ő minden irigység és féltékenység nélkül figyeli és bátorítja a salzburgi ifjút, mert fölismerte benne a zsenit. Tanácsokat ad neki, igyekszik kibékíteni az ellenséges környezettel és olykor egy-egy örömhírt is hoz számára. Ma elújságolta, hogy a „prima donna", signora Antónia Bernasconi, aki a szenvedélyes Aspasiát fogja énekelni, haragos és sértő szavak kíséretében dobott ki egy embert a lakásából. Vajon miért örömhír ez Wolfgang Amadeus számára? A tolakodó idegen ugyanis kottákat vitt a „prima donnának'', és nem kevesebbre akarta rábírni, mint hogy a Mozartmű előadásán az ő mesterműveit énekelje, mint betoldott áriákat. A névtelenség homályába burkolózó idegen nyilván eszköze volt annak az összeesküvő társaságnak, amely abban mesterkedett, hogy megbuktassa a kis bolognai
akadémikust, „Signor Filarmonico"-t, ahogyan gúnyolódva nevezték. Wolfgang Amadeus keserű arccal és háborogva járkált. Apja nem győzte vigasztalni: — Édes fiam, a színházi háborúságokat nem szabad a szívedre venned. Ha már most, pályád küszöbén ennyire ingerelnek ezek az intrikák, mi lesz később? Ezek itt féltékenyek és féltenek valamit: az olasz
MOZART 6 ÉVes KORÁBAN. A LILA DÍSZRUHÁBAN, AMELY EREDETILEG MIKSA FŐHERCEG SZÁMÁRA KÉSZÜLT, DE MÁRIA TERÉZIA WOLFGANG AMÁDEUSNAK AJÁNDÉKOZTA Olajfestmény, Lorcnzoni
műve
„NANNERL", WOLFGANG AMADEUS TESTVÉRE, A DÍSZRUHÁBAN, AMIT MARrA TEREZIÁTÓL KAPOTT.
opera egyeduralmát Európában. Villeneuve igen elmésen írta nemrég, hogy az olasz opera Európa zsarnoka. Valóban az, fiam. Olasz operát játszanak és olaszul énekelnek Londontól Szent Pétervárig, Párizstól Bécsig mindenfelé; angol, német, francia földön egyaránt. Ezt a hatalmi helyzetet akarják megvédeni kis cselszövők, aprócska emberek. — Tőlem? — Tőled is. Mindenkitől. Minden idegszála reszketett, mikor az első együttespróbán megjelent. Látta a feléje sandító ellenséges tekinteteket. D'Ettore a kottát félretéve, Lampugnani zongorakísérete mellett énekelni kezdett: Mithridate szólamát. De Lampugnani egy idő múlva kénytelen volt abbahagyni, egykedvűen fonta össze karját, mint akinek nincs tennivalója. A Mozart-dallam egyre inkább átalakult és megszűnt Mozart-dallam lenni. Signor D'Ettore énekelt, de valami egészen mást, mint amit a kotta előírt számára. Immár nem törődött a derék, fiatal Vittorio Amadeo CignaSanti szövegével sem. Pedig olasz volt, az írója is vérbeli olasz, akinek e szövege négy évvel ezelőtt már egyszer megszólalt a torinói színpadon. D'Ettore szöveg nélkül hajlította, formálta, ékítette, cifrázta a dallamot. Teljesen ismeretlen új frázisokat énekelt, miközben a szerencsétlen szerző halálsápadtan figyelte. Nyomban megszólalt a „primo uomo", a kasztrált Sartorini hátborzongatóan magas
szopránja is, Mozart fülének teljesen idegen dallamot énekelve. Signore Varese állítólag Isméne szólamát szólaltatja, de Mozart erre sem ismer rá. Tudott ő az olasz improvizációs stílusról, nem volt újdonság az, amit az énekesek műveltek. De most szenvedett a szörnyű inzultustól, ahogyan művét kiforgatták, eltorzították, a maguk szeszélyes ízlése vagy ízléstelensége szerint. Nem bírja sokáig, fölkiált idegesen és kétségbeesetten: — Hölgyeim,. .. uraim . . . könyörgöm . . . mondják meg, mit énekelnek és miféle szerzőtől? Csak erre vártak. Kitört a botrány. Hogy mit képzel, kedves idegen fiatalember? Mit képzelsz, bambino, gyermekecske, fiúcska? Minálunk ez így szokás, a „bel canto" művészei vagyunk, nem pedig énekes-gépek, hogy unottan leénekeljük neked, talán százszor is egymás után, amit elénk tettél! — Mi társszerzők vagyunk — jelenti ki önérzetesen signor Cicognani. Még a jóakaratú Antónia Bernasconi is feddőleg szól bele a vitába: — Csak nem képzeli, kicsiny mesterem, carissimo maestrino, hogy lemondunk az „esclamazione"
hagyományos lehetőségeiről? A messa di voce, a groppok, a ribatturák sorozatai — ez a mi örökségünk, ezzel élünk, így énekelünk! Mozart olyan idegállapotba került, hogy kénytelen volt elhagyni a próbatermet. A jó öreg Lampugnani utána sietett, levitte a szomszédos kávéházba, és a gőzölgő „caffe negro" mellett igyekezett lelket önteni beléje. — Ezt a rögtönző művészetet, édes fiam, nem lehet elvenni tőlünk. Az énekes fantáziája mifelénk igen élénk és rögtönözni akar valamit, amit nem talál a papírra vetett hangjegyekben. Bele kell törődni abba, hogy az ön műve majd csak egyszer hangzik el ugyanabban a formában, ahogyan megírta. Napról napra változtatni fognak rajta. Nem hallott soha Farinelli ária-díszítéseiről? Naponta új meg új kádenciákkal jött a színházba, hogy szerepét mindig másként énekelje. A közönség annyira megszokta, hogy kifütyülték volna, ha pontosan úgy énekli az áriát, úgy formálja a dallamvonalakat, úgy ád életet a frázisoknak, ahogyan az előző előadáson. Ugyanarra a dallamra tíztizenöt változatot is szerzett. Mozart megsemmisülten támolygott haza ezen a napon. Így jutottak el a színpadi próbákig, összesen öt próbát engedélyezett a színházi maffia. Ötöt, ami elképesztően kevés. De az öt próba alatt valami változás ment végbe az énekesek viselkedésében. Nem néztek már olyan ellenségesen „a kis salzburgira" és az utolsó zenekari
próbán a „primo uomo", Sifare alakítója, természetellenes szoprán-hangján így lelkendezett: — Ha ez a szerelmi ária nem sikerül... ez a csodálatos ária ... ez a magnifico, akkor még egyszer kasztráltatom magam! Ezt a jellegzetesen olasz és különösen kasztrálthoz illő átokfélét harsány kacagással kísérték mindannyian, akikről immár lefoszlott minden magukra erőszakolt gonoszság. Nem is lettek volna igazi énekesek és főként igazi olaszok, ha Mozart dallamvilága meg nem hódította volna őket. Elhatározták, hogy ezúttal kivételesen a valódi Mozartdallamokat éneklik. Legalább az első előadásokon. De a legjobban a kottamásoló lelkesedett. Az ő számára óriási jövedelmet jelentett a mű várható sikere, mert más-más színházak kérnek majd másolatot, nemcsak a vezérkönyvből, hanem a szólamok kottáiból is. Boldogan dörzsölte a kezét a színház egyik homályos sarkában és kijelentette, hogy a Mithridate Re di Ponto a régi nagy mesterekhez méltó remekmű. 1770. december 17-én tartották a teljes zenekari próbát. Két zongora vezette az együttest, tizennégy első és tizennégy második hegedű, két fagott, hat brácsa, két oboa, két fuvola, négy vadászkürt, két trombita és hat nagybőgő szólt a zenekarban. Az utolsó „ellenzék" egy vén nagybőgős volt, aki éppen olyan mély basszushangon dörmögött, mint a hangszere, mégpedig ilyesféléket,
„Barbár német zene .. Wolfgang Amadeus Mozart, áld személyesen vezette az előadást a zongora mellől, ezúttal aranypaszomántos, skarlátvörös ruhát öltött magára égszínkék atlasz béléssel. Amikor leült a hangszeréhez, a hegedűsök elkezdtek kiabálni: „Viva il maestro". Azután átterjedt az ünneplés a második hegedűsök csoportjára, a fafúvósokra, a rézfúvósokra és végül az utolsó ellenállókra, a nagybőgősökre is. A szerző-karmesterrel szemben, a második zongoránál kissé viseltes lila selyemkabátban ült az öreg Lampugnani, aki biztató mosollyal nézett és integetett Wolfgang felé. A hetekkel ezelőtt még berzenkedő és intrikáló énekesek éppen úgy kitettek magukért, mint a föllelkesült zenekar. A muzsikusok, akiket egy héttel ezelőtt nem lehetett összeverbuválni a zenekari próbára, mert a szomszéd kávéházakban és ostériákban üldögéltek, becsmérelték a művet, ittak és késlekedtek. Az első percekben a szerzőt annyira elfoglalta a színpad és a zenekar, hogy nem vette észre, mi történik a háta mögött. De hamarosan tudomásul kellett vennie, hogy a Királyi Hercegi Színházban ez este két előadást tartanak, párhuzamosan: egyiket a színpadon és a zenekarban, másikat a páholyokban és a földszinten. A mindenkor nagyérdeműnek nevezett közönség egyre hangosabban beszélgetett, tréfálkozott, pletykált, incselkedett, a
páholyokból az ismerősök átkiabáltak egymáshoz, egyes páholyokban a dámák és az urak, a signorák és signorék hangosan verdestékaz asztalhoz a kártyát. Tarokkot játszottak, a „dáma", a „treff" és a „káró" járta, olasz vagy francia kártyát rakosgattak ki az asztalkára. Wolfgang Amadeus megzavarodva hallgatta a különös lármát a háta mögött. Hallotta, hogy a páholyokban nemcsak kártyáznak, hanem esznek, isznak, kávét főznek, frissítőket kevernek. A negyedik emeleti páholyfolyosó négy sarkában négy kártyaszobát rendeztek be, ahol nagy füstfelhő közepette folyik a zöld asztalon a játék. Az urak mit sem törődnek az előadással, csak olykor teszik félre a kártyát, hogy két játszma között ki-kinézzenek a nézőtérre, mi történik ott és hol tartanak? Mozart valósággal kétségbeesett, mikor Mithridatész áriája alatt a férfiak elkezdtek üvölteni: „Brava D'Ettore, brava ... Magnifico ... Magnifico ..D'Ettore énekelte a nagy tenor-áriát, s lelkes hívei ezalatt ordítoztak. Egyáltalán nem várták be az ária végét, siettek ünnepelni kedvencüket. Mozartot annyira megzavarta mindez, hogy már-már abba akarta hagyni a zongorázást és a vezénylést, amikor Lampugnani, észrevéve az ifjú szerző zavarát, odasurrant Mozarthoz és a fülébe súgta: — Nyugalom, Amadeo, nyugalom . . . Várjon csak türelemmel.
Azzal Lampugnani visszaült a zongorájához. Igaza volt, mert tíz-tizenöt perc múlva a trécselés, az ordítozás, a kacagás, a földszinten jövő-menő cavalierék lábdobogása és az asztalra dobott kártyalapoknak a pianók alatt jól hallható csattanása kezdett elmaradozni. A nézőtér lassan elcsendesedett, a mozgás megszűnt, figyelem jelent meg az arcokon. Azután felharsan az első „bravó", követi a második, a harmadik, a századik. Mozdul és zendül a nézőtér: — Brava, brava, maestro! Úgy látszik, ez volt a végszó, mert az ötödik emelet két páholyából apró cédulák százai hullottak alá. A második és harmadik emeleti páholyokból kihajoltak az emberek, vakmerően áthajolva a párkányokon, kapdosták el a lehulló cédulákat. Ezekre hódoló versikéket nyomtattak részben signora Bernasconi, részben signora Varese névtelen tisztelői. És mialatt a libegő papírlapokra lesett a páholyok közönségének javarésze, a földszinten álldogáló ifjú gavallérok a kezükben tartott divatos pákákkal lelkesen ütögették a padlót, roppant elragadtatásuk jeléül. De nehogy valami tévedés essék: ezt nem az áriák vagy az együttesek szüneteiben cselekedték hanem azalatt is, míg szólt a zenekar és énekelt a színpad. Wolfgang Amadeus, bármennyire zavarta is mindez, lassan tudomásul vette, hogy nem az ő műve és személye ellen irányul.
Azután hallgatta, mosolyogva, mert meg kellett hallania — a csöndet is. Azután hallgatta, boldogan, mert meg kellett hallania — az „evviva il maestro"-t is. Amikor a függönyt leeresztették és az előadásnak vége volt, az öreg Lampugnani megölelte. — Örüljön, hogy a siker nem volt még nagyobb! — Nem értem . .. — No mert olyankor az is megesik, hogy a földszinten addig ordítoznak, amíg az egész felvonást meg nem ismételjük. Egyik emeleti páholy felől botjára támaszkodva öreg ember bicegett feléjük. Nemes hajlású orra, szemének merengő és csodálkozó kifejezése erőt és tisztaságot sugárzott. Odalépett a két Mozart elé, és szinte bocsánatkérően mutatkozott be: — Giovanni Sammartini vagyok. A két Mozart megilletődötten állt az öreg ember előtt. Sammartini, a hangszeres muzsika nagy megújítója! — Itt voltam, maestro . . .
Asztmásán, nehezen lélegzett. Beszéd közben gyakran szünetet tartott. — Gyönyörű dallamok és . . . különös érzék az áriaforma iránt. Talán... mi perdonate... a metodikája nem elég folyamatos. De világos, egyszerű. A hangszeres kíséret sem elég hajlékony még. Férkőzzön közelebb az instrumentumokhoz. Elmosolyodott, mialatt folytatta. — Különösnek véli, ugye, hogy egy olasz mondja ezt egy németnek. Mi, olaszok, olykor túlozni szoktunk, és úgy vélekedünk, hogy az egész instrumentális zene valami német találmány, és mi csak énekeljünk. Cantiamo ... Jó, valóban énekelünk, így hát — énekeljenek a hangszereink is! Férkőzzön közelebb az egyes hangszerekhez, fiam. Wolfgang Amadeus néhány hálálkodó szót mondott. Egészen megzavarta az agg mester figyelme és mindaz, amit mondott. — Látogasson meg, szívesen látom — búcsúzott tőlük Sammartini. Hétről hétre el isjárt az öreg mesterhez, aki türelmesen és szeretettel magyarázta a fiúnak a szonátaforma titkait és a témák feldolgozását. Egy milánói hangversenyen Sammartini hat nevezetes trió-szonátája szólalt meg és Wolfgang Amadeus a második szonátában a
zongoraszólamot játszotta. A hangverseny után így szólt hozzá Sammartini: — Dalolt a zongora, fiam, szépen dalolt. Emlékszik, mit mondtam a hangszerek énekéről? Hiszen a hangszeres muzsika az énekből származik, formáit is a dal sugallja. A nagy milánói siker híre eljutott Bécsbe is. Egy hónap múlva császári megbízás érkezett Wolfgang Amadeus Mozarthoz, hogy írjon alkalmi művet a császárné fia, Ferdinánd főherceg lakodalmi ünnepségére. El is készült az Ascanio in Álba című sajátságos alkotás, amelynek ez a műfaji meghatározása: „Serenate azione teatrale e baletto." A mű sikere rendkívüli, ám ez a siker nem kápráztatja el az apát, Leopold Mozartot, aki egyébként nem volt megelégedve a Mithridate Re di ponto milánói előadásainak számával sem. Leopold Mozart ez idő tájt kétkedő hangon ír leveleiben a császári és főhercegi kegyről. „Szépszép a siker, de vajon Ő Főhercegi
Fensége gondol-e majd Wolfgangra, ha egy állás szabaddá válik! Ebben bizony kételkedem .. Leopold Mozart joggal kételkedett. Ismerte már tapasztalásból a nagyurak elismerésének kétes értékét és csekély jelentőségét. Milanóban Mária Terézia fia, Ferdinánd főherceg a helytartó: a habsburgi uralom alatt élő Lombardia és Velence ura. Ferdinánd, akinek a lakodalmára Mozart az
Ascanio in Albát írta. És ez a Ferdinánd főherceg kapja Mária Terézia levelét az Ascanio in Alba bemutatója után: „Kérdezi tőlem, hogy szolgálatába fogadja-e a fiatal salzburgit? Nem tudnám, hogy minek? Nem hiszem, hogy szüksége volna zeneszerzőre, vagy más fölösleges emberekre. Ha kedvét lelné benne, nem akarom önt megakadályozni. Csak annyit mondok, hogy ne terhelje magát fölösleges emberekkel, és sohasem adjon olyan címet az efféléknek, hogy az ön szolgálatában állnak. Az ilyesmi lealacsonyítja az udvari szolgálatot, mert ezek az emberek mint a koldusok csavarognak szerte a világban." Milanóban mutatták be Mozart Lucio Silla című operáját is, 1772 decemberében. E bemutató érdekessége, hogy az előadást éjjel két órakor fejezték be. Ő császári fensége, Ferdinánd helytartó-főherceg, Mária Terézia fia, ugyanis csak az esti harangszó előtt kelt föl ebédjétől. A diner véget ért, ám őfensége még akkor sem indulhatott az operába, érkezése előtt pedig nem kezdhetik el az előadást. Ugyanis öt levelet kellett írnia az ebéd és a bemutatóelőadás között; közöttük újévi üdvözletei a császárnak és a császárnénak. Őfenségéről pedig köztudomású, hogy nagyon nehezen és lassan forgatja a tollat. Délután fél hatkor, amikor őfensége még az asztalnál ült, a színház már zsúfolásig megtelt közönséggel. Az énekesek kifestve, parókában és jelmezben vártak, telve szorongással és ideges izgalommal, mint ahogyan ez már bemutató előadásokon szokás. Az énekeseknek, a zenekarnak, a közönségnek a nagy hőségben teljes három órát kellett
várakozniok, míg őfensége legkegyelmesebben megérkezett. A színlap szerint hat órára hirdetett előadást kevéssel kilenc óra előtt kezdték és éjszaka kettőkor fejezték be, miután a mű rendkívül hosszú volt. Két teljes órán át tartó balettet is ékeltek bele, mert ő császári fensége nagyon szereti ezt a műfajt. A közönség kedve ugyancsak elbágyadt, mire a függönyt felhúzták. Hová jutott a hangulat éjjel két óráig? Ferdinánd főherceg, császári édesanyja tanácsához híven, sohasem terhelte magát fölösleges emberekkel. De fölösleges gondokkal sem. Mit gondolt ő a közönséggel? És a szereplőkkel? Főként pedig mit gondolt ő a szerzővel? Wolfgangnakazon járt az esze, hogy újfajta rejtvény-nyelvet tanuljon a fürge eszű milánóiaktól, olyasfélét, amit ma halandzsának neveznek. Meg is írja nyomban Salzburgba, Nannerlnek: „Valami új nyelvet tanultam madame D'Astétől. Beszélni könnyű, írni sokkal fáradságosabb, de azért nem lehetetlen. Egy kicsit gyerekes az egész, de azért Salzburgban jó lesz." Levelét így írja alá: „Ismét a régi bohóc. Németországban Wolfgang, Itáliában Amadeo Mozart." Kifejezi azt a reményét is, hogy: „Remélem ott voltál a hölgynél... tudod, kinél?"
Amadeus Wolfgang nagyon diszkrét, nem nevezi meg a hölgyet. Bennünket nem kötelez a diszkréció, mi megmondhatjuk, hogy a bájos salzburgi Louise-ről beszélt, akit jó ideje nem látott, és hamarosan viszontlátja majd. De vajon nem volna-e jobb Wolfgang Amadeus Mozartnak, ha — nem látná viszont? Háromszor utaznak Olaszországba, az otthon töltött hónapok csupán csekélyke intermezzók az életükben. XV. Első olaszországi útjukon, két római tartózkodásuk között utaztak Mozarték Nápolyba. Száz hintó, újra száz, vége nem lesz a kígyózó kocsikorzónak a Strada Nuován, a tengeröböl partján, hol a habok örök moraja emlékezteti a vidám kocsikázót mindennek múlandóságára. A leszálló esthomályban száz meg száz szentjánosbogárka röpdös, viliódzik, cikázik, vagy legalábbis a két Mozart úgy látja ezt. Ők maguk is kocsin ülnek, szerény és kölcsönvett kocsin, egyetlen inassal a hátuk mögött. De kocsin és inassal, mert a hírnév s a tekintély megköveteli ezt Nápolyban. Amit Amadeus Wolfgang eleinte röpdöső szentjánosbogárkáknak nézett, azok az imént meggyújtott lámpák, a kocsi bakján ülő vagy a hintó hátulján bőrszíjba kapaszkodó inasok kezében. A nagyobb tekintélyű uraságok nagyobb tekintélyű hintóin négy lámpát is tart négy libériás legény: kettőt elöl, kettőt
hátul. Ingerlő asszonyi kacajok, bódító illatok, kábító suttogások szálltak át az esti légen, míg messziről kísérteties fény vöröslőit az égre: a Vezúv tüzes lehelete. A két kocsisor hirtelen megállt. E pillanatnyi pauzát Leopold Mozart arra használta föl, hogy fejben kiszámítsa: mibe kerül neki a ma esti kocsikázás? A két hintósor között arannyal ékesített batár húzott el méltóságteljesen, bakján a kocsis és az inas, hátulján a két másik inas-féle aranydíszes bársonylibériákban. A hintó kékre lakkozott ajtaján a királyi címert látta a két Mozart. Kis emberke kuporgott a kocsi párnáin és keservesen igyekezett, hogy nagyobbnak lássék. Fehér parókája ezüst fénnyel világított az esthomályban, arannyal ékes díszruhája csillogott, míg mellette, fején valóságos fodrász-remekművel, párnás nyakú, telt keblű fiatal asszony, a királyné. A királyné élénk arcával a két Mozart felé fordult és kegyesen intett kezével. Leopold Mozart törzse a hódolattól meghajolt, míg Wolfgang Amadeus csodálkozva nézett az integető királyné után. Fölismerte: hiszen ez Lina főhercegnő, Mária Karolina!... Ez volt, aki olyan kegyetlenül kinevette őt, mikor hasra esett a császárné előtt Schönbrunnban. Az integető királynéi kéz messze tűnt, a hintók kanyargó sorai elmaradtak mögöttük. Már csak a tengermoraj kísérte őket a kis tér felé, ahová immár gyalog igyekeztek. Leopold atya ugyanis az utolsó soldóig kiszámította, hogy
mibe kerül a kocsikázás. £s miután végigmutogatta fiát Nápoly előkelőségeinek magas színe előtt, óvatosan kiszálltak a szerény hintóból, s gyalogszerrel igyekeztek a város szíve felé. Azt nem lehet mondani, hogy egyedül voltak, mert Nápolyban soha senki nincsen egyedül. Itt nem talál az idegen merengésre késztető csöndes utcákat. Már az első utcafordulónál eléjük toppant egy különös társaság: félszemére vak hegedűs, két toprongyos énekessel. Kéretlenül kántálni kezdtek, a gyönyörű hangú, ki tudja melyik cremonai műhelyből idetévedt és szegény sorsra jutott hegedű kíséretével. Wolfgang Amadeus éppoly kevéssé tudta fölismerni a furcsa trió előadásában az énekelt és hegedült művet, mint az édesapja. Népi dallam volt, avagy talán egy feledésbe merült opera részlete? A táj szólást nem ismerték, és így a szöveg sem igazította útba őket. Hogy „régen feledésbe merült" opera részlete lehetett, legföljebb annyit jelentett, hogy az operát egy héttel azelőtt játszották valamelyik nápolyi színházban. A nápolyiak mohón élvezték a zenét és mohón követeltek napról napra új zenét. Ami régi, az itt már nem érdekes, hétről hétre más az igény, más az ízlés. A két utcai énekes gyors, furcsa tempóban énekelt, mert a nápolyi zene bizony bolondosán szeszélyes. A baritonista nagy erőlködéssel, szinte üvöltve adta ki az egész hangját, aztán hirtelen, mintha megszorította volna a saját torkát. Alighogy tovatűntek, még folyvást énekelve és hálálkodva a kapott alamizsnáért, valaki megszólalt a tér másik sarkában és lágyan áradó, színes tenorhangon énekelni
kezdett valami régi nápolyi dalt. A következő pillanatban már felelgettek is neki a tér s a szomszéd utca különböző zugaiból, egybe szövődtek a hangok, egész együttes énekelt, amelynek tagjai egymástól messze voltak, de érzékeny fülük csodálatosan foglalta egybe őket; még a ritmust sem vétették el. A két Mozart megállt és figyelni kezdett. Milyen különös váltakozása ez magasságnak és mélységnek, pianóknak és fortéknak? E hirtelen hangváltásokra nemrég figyelmeztette őket Charles Burney, aki azt mondta, hogy figyeljék csak: Nápoly utcai éneklése szilaj és vad, Európa zenéjétől éppolyan idegen, mint akár a hegyi skót birkapásztorok éneke. Zabolát nem tűrnek — mondotta —, olyan a nápolyi, mint a tisztavérű ló. Leopold Mozart nem szerette Nápolyt és szennyesnek találta népét. Annyi bizonyos, hogy a gyerekek vásottsága nem ismert határt, és a rongyos utcai nép egyáltalán nem volt tekintélytisztelő. Csak itt születhetett a csúfondáros, tiszteletlen, nyelvöltögető „commedia dell'arte" és közeli énekes rokona, a „buffa". Lám, itt is, ebben a rozoga hajlékban, amerre most tartanak, buffát játszanak. Érdemes lesz belépni, a jegy nem drága, ami igen fontos körülmény Leopold Mozart szemében. Le is telepszenek az izgő-mozgó, trécselő, nevetgélő sokaságban, egy pad szélére, hogy megismerkedjenek a „commedia" ősi szereplőivel, a nápolyi illetőségű Pasqualéval, Ubaldóval,
Zerbinettával, Scaramuccióval, no meg Frappolával. Már az első percekben megigézte Amadeus Mozartot, a „commedia" kis tanítványát az üde arcátlanság, a szélsőséges csapongás és latin gúnyolódás. A zene nagyon egyszerű volt, mindössze két hegedű, egy fuvola és egy trombita kísérte az előadást, amely teljesen megőrizte a rögtönzött „buffa" közvetlenségét, életteljességét. Nem volt valami remekmű, amit rögtönöztek. Naiv és kedélyes, szokványos és lapos cselekmény. Kártyás férj civakodott könnyelmű feleségével, a gavallér összeveszett szíve hölgyével, s miután elmondták egymást mindennek, mindenki kibékült mindenkivel. A játék közönsége szívből kacagott és az elérzékenyülés pillanataiban szívből sírt. Boldogok voltak, kielégültek, ujjongtak, mert önmagukat látták a színpadon, és együtt játszottak az ugra-bugráló, handa-bandázó és csihi-puhikban hempergő szereplőkkel. Hogy az amúgy is érthető cselekmény minél érthetőbb legyen, egy zordon, fekete köntösbe öltözött komédiás ült vagy inkább kuporgott kicsiny székén a színpad bal sarkában, és egy-egy rész előtt elénekelte egyetlen mandolin kíséretével a mese tartalmát. A sor végére érve nevetségesen nyújtotta-nyújtotta az utolsó szótagot, tüdejeszakadtából húzta-ráncigálta a hangot. Egy hete, hogy meglátta Nápolyt, és eláradt már benne a déli nép gondtalansága. Abban a mámoros önfeledtségben élt, amelyről annyit írtak Nápolyban járt kortársai. A verőfényben fürdő utcákon minduntalan elébe botlott az ősi komédia egy-egy típusa, szemfüles,
szemtelen, tarkaruhás Arlecchinókkal és nyelves Pukinellákkal találkozott. Gondtalanok voltak, boldog semmittevők. Vagy átható torokhangon ordítozva halat, húst, virágot, gyümölcsöt árultak. E sütkérező világban a járókelő Mozart minduntalan
A 7 ESZTENDŐS MOZART KOTTA KÉZIRATA: ANDANTE, ZONGORARA
A 8 ESZTENDŐS MOZART. OLAJFESTMÉNY. A GYERMEK FÜLEMÜLEFÉSZKET TART A KEZÉBEN. arra gondolt, hogy igazat mondanak az útinaplók írói: Nápolyban mindenki az utcán él, a házakban csak az egerek futkároznak.
önfeledt, szenvedélyes táncot látott egy esti órán, kis tengerparti terecskén, amely a csillagfényes ég alatt hirtelen alakult át színpaddá. Egy perc műve volt az egész: egy barna bőrű legény, fülében föltűnő nagy rézkarikával, ütögetni kezdte a csörgődobot, és máris elragadta az utcát a „furlana" förgetege, belesodorta s vitte Wolfgang Amadeust is magával a tánc őrületes ritmusa. Egy utcafordulóval tovább, a borszagú, ütöttkopott kis „osteria" kertjében hasonló hirtelenséggel követte a „furlanát" a percszülte „siciliana", és Wolfgang Amadeus maga is szédületben, velük táncolt, e színes alakokkal, akik rongyosak voltak, fehér foguk csillogott az éjben. Wolfgang Amadeus első olaszországi utazásakor valósággal belélegezte Nápoly életét, amely elemi erővel tódult be a muzsikájába is. Nápolyban már az a Mozart járja a fényekben nyújtózkodó utcát, aki ösztönösen beleéli magát minden kultúrába. Amit lát, hall, olvas, könyv, táj vagy élet, az ő külön világegyetemének, a muzsikának része lesz. Sokat hallott Nápoly számos zenekonzervatóriumáról. Kiválasztotta az egyik legjelesebbet, elment a Sant'Onofrióba, a Capuana-negyedbe, ahol a Capua vidékén összeszedett kis rongyosokat mosdatták ki, öltöztették piros reverendába, etették, nevelték és hajnaltól késő estig tanították muzsikára. Egyik ilyen Collegio di Musicában hallotta, hogy onnan került ki a nagy nápolyi mester, Pergolesi is. A „jesii hattyú" éppen olyan éhező-
fázó kis csavargó volt, mint a többi száz, akikben tehetséget, legalábbis jó énekhangot véltek fölfedezni, összeszedték hát őket, szállást, ellátást, ruhát adtak nekik, s a kis kollégistákat nyolcesztendőn át tanították napi tizennégy-tizenöt órán át, hogy muzsikus vagy énekes váljék belőlük. A négy konzervatóriumban más-más volt az egyenruha; Pergolesi égszínkék palástot és piros reverendát hordott muzsikusinas korában. Nápolyban érezte talán először az ifjú Mozart, hogy a muzsika nem más, mint hatalmas összefoglalás: az élet képeinek, a lélek rezdüléseinek, mozgásainak összefoglalása. Kíváncsi mohósággal fogadta magába az élet változatos formáit a változatos és mozgalmas városban, ahol a hétköznapi élet valósággal a muzsika verő fényét árasztja magából. Hogy folyvást nyugtalanul jártkelt, megismerkedett Nápoly nevezetes embereivel. Egyik este, a San Carlo szalonjában fölöttébb előkelő úrnak mutatták be: a hódolók karéjától körülvett San Ducato hercegnek. Az agg herceg rekedtes szopránhangja nyugtalanította. Hamarosan meg is tudta e beszédhang okát: San Ducato hercege nem volt más, mint Caffarelli, a világhírű kasztrált énekes, akit a korszak eunuch-kultusza nemcsak hatalmas vagyonhoz, hanem még hercegi titulushoz is juttatott. Abban az időben hetven esztendős az egykori énekes. Wolfgang Amadeus úgy hallotta Nápolyban, hogy az ékítményes ének mutatványszerű játszadozásain kívül megkapó belső pátoszt sugárzott az előadása, fioritúrái őszinte és elragadó szenvedélyt
fejeztek ki. A néhai Caffarelli hallott már a világjáró fiatal Mozartról, és kissé körülményesen, leereszkedő előkelőséggel, meghívta palotájába. Wolfgang Amadeus nem mulasztotta el, hogy gyarapítsa tudását, meg is látogatta az operaszínpad egykori művészét, aki értékes tanácsokat adott neki. Wolfgang Amadeus sűrűn járt Nápoly két operaházában, ahol Paisiello és Piccini számos művének előadását hallhatta. Jomelli-operát először a San Carlo operaházban hallott: az Armida Abbandonatát. A nagy nápolyi szerző legközelebb ugyanazt az antik mitológiai mesét idézi színpadra, amely Gluckot ösztönzi élete egyik legfőbb alkotása, az Iphigenia Taurisban megírására. A San Carlóban tapasztalta először azt, ami később Milánóban a Mithrídate bemutatóján oly nehéz perceket jelentett számára, a közönség hangoskodását, látszólagos figyelmetlenségét. A San Carlóban még a nápolyi király és királyné, IV. Ferdinánd és Mária Karolina jelenléte sem zavarta az előkelő s a kevésbé előkelő alattvalókat abban, hogy előadás közben átátkiabáljanak egymáshoz, tereferéljenek, igyanak, kártyázzanak és bele-bravózzanak a „primo uomo" énekébe. Wolfgang Amadeus jól látta, hogy a királyné, ez a csúfondáros kis schönbrunni Lina, aranyozott karosszékében ülve milyen ideges hevességgel lengeti a legyezőjét, mialatt a szeme félelmetes gyorsasággal siklik
végig a páholysorokon, nem is ügyelve az előadásra. Ferdinánd király nem ült, hanem egy magas zsámolyon állt. Vállalta ezt a fárasztó kényelmetlenséget, mert másként ki sem látszott volna a páholy támlája mögül. Az volt a mániája, hogy senki se vélje őt kisebbnek, mint a feleségét, aki viszont ülő helyzetben is magasabb volt, mint felséges férje a zsámolyon ágaskodva. Az előadás másnapján Wolfgang hosszas készülődések titán elszánta magát, hogy meglátogatja Niccolo Jomellit, akivel már találkozott Stuttgartban. A kövér zeneköltő híres volt gorombaságairól, de a világhírű fiatal maestrot mégis szíves barátsággal fogadta, és az elismerés legfőbb jeleként maga főzte meg a méregerős feketekávét látogatója számára. Hosszú, vékonyszárú pipából pöfékelt és megkínálta egy tömött pipával Wolfgang Amadeust is. Mintha a világon az volna a legtermészetesebb, hogy a férfiak tizennégy éves korukban máris pipázzanak. Wolfgang Amadeus nem merte visszautasítani a szíves kínálást, elpirult, aztán szippantott a pipából hármat-négyet. Nyomban köhögni kezdett, a szeme könnybe lábadt, fojtogatta a dohányfüst és émelyegni kezdett a gyomra. Jomelli kedélyesen veregette a hátát és újabb feketekávéval kínálta. A beszélgetés a megújhodott bel-canto szépségeinek magasztalásával kezdődött, majd Mozart dicsérni kezdte az Axmida Abbandonata zenekari technikáját.
A hiú öregember mosolygott. — Az én jól ismert zenekari technikám sokat segít. Bár az operában, ezt soha el ne felejtse, kis mesterem, a színpad, az éneklő színpad a fő. Az opera olyan muzsika, amely az énekhangra épül. Jomelli, akit nápolyi honfitársai idegenkedve fogadtak vissza körükbe, mert úgy vélték, hogy Stuttgartban elnémetesedett, most azt mondja: — A németek egyre nagyobb szerepet követelnek az instrumentumoknak. Egyenlő rangot és jelentőséget zenekarnak és a színpadnak? Nevetséges, otromba gondolat! Olaszul beszélgettek, mert Jomelli egy szót sem tanult meg németül. Stuttgartban olaszul énekeltek, mint Európa minden operaszínpadán és a zenekarban is olaszok muzsikáltak. Nem kisebb művészek ültek a hegedű-pultok mellett, mint Baglioni vagy Ferrari. Jomellinek a fejedelem bőkezűsége palotát juttatott Stuttgartban és az udvari nyaraló közelében, Ludwigsburgban. Négylovas hintót is tartottak számára és ezen fölül négyezer aranytallér fizetést kapott egy esztendőre. Fullasztó meleg volt a szoba. Nápoly verőfényben sütkérezett, az emberek a lapos tetőkön lesték a tenger felől áramló friss levegőt. Jomelli levetette a parókáját,
sűrűn törölgette homlokáról az izzadságcsöppeket, és mit sem törődve az illemmel, a mellényét, sőt az inggallérját is kigombolta. — Hóbort, mondom, hóbort, hogy a hangszépséget alá kell rendelni a drámának. Forradalmi bolondság! Egyezkedni, ez a helyes! A dráma és az ének helyes aránya. Wolfgang Amadeus nem ellenkezett, bár benne is érlelődött már valami hasonló „forradalmi bolondság". Végigjárta Európát, nem is egyszer és közvetlen szemlélője volt az olasz opera világuralmának. Szerelmese ő az ének szépségének, tanítványa az olasz operának, de nyugtalanul és bizonytalanul arra vágyódik, amire az öreg német mester, Gluck: szabadulni az énekesek despotizmusától és az éneket a költői igazság szolgálatába állítani. Meghatotta, hogy Jomelli ilyen hosszan beszélget vele, ugyanaz a Jomelli, aki nem hitt az ő tehetségében, amíg közelebbről meg nem ismerte. Jomelli hallott róla, de nem akarta elhinni, hogy valóban annyi muzsikus-lendület legyen egy német gyermekben, mint amennyiről az Európán végigszáguldó hír beszélt. De a minap végre hallotta zongorázni és hegedülni Mozartot. Egy hangversenyen, ahová híres lustasága ellenére elment, mert kíváncsi volt: milyen az agyondicsért kis német? Mozart olasz műveket játszott: a legolaszabbakat, Boccherinit zongorán, Vivaldit hegedűn.
Mire bekopogtatott Jomellihez, a mester már nem kételkedett benne, hogy olasz forrósággal muzsikál, holott Salzburgban született. Többször is ellátogatott még Jomellihez, és sokat tanult a vokális muzsika rejtelmeinek nagy ismerőjétől. Sokat, bár elfogultságait belső ellenkezéssel fogadta. Minden alkalommal megitta Jomelli bódító feketekávéját. De az öreg tapintatos volt: pipával nem kínálta többé. Utolsó látogatáson volt a nápolyi mesternél. Búcsúzott. Ahogy betette maga után a kaput, kicsiny téren kellett áthaladnia. A suszter boltja előtt ült és dolgozott, a délszakiak régi szokása szerint, künn az utcán. Mialatt a cipő talpát ütemesen ütögette kalapácsával, énekelt. A közelből pöröly csattogása hallatszott, és a kovácsműhelyből egy basszus kapcsolódott a susztertenorhoz. Alig egy perc múltán a szomszéd asztalosműhelyből szólt bele a duettbe egy bariton, a surranva csúszkáló gyalu sistergő kíséretével, hogy a duettből immár tercett legyen. Hárman, három felől, három műhelyből, három szólamú dalt énekeltek, a legnagyobb pontossággal, anélkül, hogy akár a ritmust is elvétenék. Ez a népi ének-epizód biztatta Wolfgang Amadeust, hogy mielőtt elhagyná Nápolyi, meghallgassa a „Frascatanét". Nem volt könnyű vállalkozás. Leó, a nagy nápolyi mester ugyanis tájszólásban írott szövegkönyvre szerezte a zenét. Wolfgang Amadeus eleinte élvezte a színpad tarka-barka
játékosságát és a nagyszájú közönséget, amely együtt játszott a színpaddal. De később idegessé tette, hogy egy szót sem ért a cselekményből. Kiment hát a csillagos ég alá és letelepedett egy kis kávéház utcai asztala mellé a friss levegőre. Fölzaklatott idegeit megnyugtatta a csillagfényes ég csodálatos látványa. Szédült még és fáradt volt az elmúlt nap színesen kavargó emlékeitől. A szenvedélyes életnek mekkora bőségével találkozott itt, Nápolyban! Félórát elüldögélt még a kerek kávéházi asztal mellett, majd a San Carlo felé indult. Az álmodozások és kóborlások, elmerengések és vágyakozások e nápolyi estéjén Leopold Mozart otthon ült a vendégfogadóban. Levelet írt a feleségének és pontosan bejegyezte a szükséges adatokat a naplójába. Számolt, számolt és jegyzett, mint egy kötelességtudó könyvelő. Mivel tartozunk? Mit követelünk? „Az utazás sokba kerül. A méltó ruházat is. Nem volna semmi baj, ha Nápolyban kerestünk volna vagy ezer arany dukátot. De nem kerestünk." XVI. A bárka lassan úszott a laguna vizén a virradat hűvös párázatában. Nem hallatszott semmi nesz, csak az evezők ritmikus csapásai és egy-egy vízi madár szárnyának halk suhanása. Hogy a hajnal hasadt, az alvó víz lomhán nyújtózkodni kezdett, megmozdult és fölemelte a kicsiny
„burchiellót", amelynek összevissza foltozott deszkateteje alatt két idegen tartott Velence felé. Az apa, aki éber és józan volt, és a fia, aki féloldalra dűlve édesen aludt. A víz, alig-alig ugyan, de ringatni kezdte a szúette alkotmányt, s a gyermekifjú fölriadt. Szemében a mély álomból hirtelen serkenő ijedt csodálkozása volt. A hajnal rózsaszín fátylaiból kupolák, tornyok, tetők bontakoztak ki, a kelő nap fényeiben fürdő színes falak, tüzes sugarakat lövellő ablakok, kőpárkányok, mindmegannyi velencei csipke és kacér kis erkélyek. A milánói hónapok, a Mithridate bemutatójának és előadásainak izgalmai még bennük élnek, Wolfgang szeretné mindezt elfeledni itt Velencében, ahol a farsang utolsó napjait kívánják tölteni. A „burchiello" besurrant a kis Canale di San Chiarán át a városba. Wolfgang Amadeus egy ideig a két evezős legényt bámulta. Sötét korahajnal volt, mikor félálomban beszállt a bárkába, nem is látta őket. De most kiléptek az éjszakából a sovány, izmos férfiak, fiatal arcuk körül bozontos szakállal, festőien rongyos ruhában. Sajátságos szagot érez a kora reggelben, az ismert „velencei szag" ez, rothadó hal, korhadó fa, sós tengervíz, frissen mosott ruha és különböző moszatok keverék-illata. A Canale Grandén eveztek tova és ahogy a burchiello imbolygott, lebegni, imbolyogni látszottak a házak, e vízre
épült képeskönyv-ábrák. Wolfgang ingatta a fejét: „ez nem lehet valóság". Egy varázsló szemöldökének egyetlen rebbenése teremtette ide a mesevárost, amely egy másik szemrebbenésre el fog süllyedni a tengerek mélységeiben, ahonnan kiemelkedett. Csak homályosan hallotta apjának magyarázatait arról, hogy a cölöpök millióira építették a várost a laguna vizére. A csipkézett ablakok a gótika, a mór és a reneszánsz stílus bájos keverékei. Sorra maradtak el mögöttük a Vendramin, a Grimani, a Dandolo, a Loredan, a Cornaro, a Contarini, a Foscari, a Giustiniani, a Falieri famíliák palotái, és ahogyan a rendszerető Leopold atya mindezt fia fülébe súgta, e föl-fölbukkanó nevek Velence messze-tűnt virágzásának, tengeri uralmának emlékét idézték. És sötét tragédiák, véres bűnök, aljas árulások emlékezetét. „Velence múltja valóságos rémdráma, méltó egy spanyol álromantikus tollára" — mondotta Leopold Mozart. Elmaradt már a C'a d'Oro teteje, szikrázva a kelő napban, és a Rialto kőhidja is, mellette a Fondaco dei Tedeschi, amelynek a falán lekopott külső freskó nyoma látszik: Giorgione Barbarelli műve. A Santa Maria della Salute roppant kupolája rajzolódott a halovány égre, fölötte rózsaszín felhőcskék keringtek, mintha játszadoznának. Egy „sotto porticón" evezett át a karcsú gondola, hangtalanul és hirtelen úszott keresztül a vízi palota alá épült alagúton, amely egy hátsó utcába vezetett. De miért fekete minden gondola, miért hasonlít
úszó koporsóhoz? Ezt már Leopold atya sem tudta megmagyarázni, csupán az egyik evezős legény, aki azonban Chioggiából való és hadarva beszél. — Háromszáz éve is elmúlt már, signori, hogy ezt a törvényt hozta a Dogé és a tanács. Feketére kell festeni a gondolákat! .. . S hogy miért? Hát azért, hogy ne lehessen megkülönböztetni egyiket a másiktól. Mert így senki nem tudja megmondani, melyikből is szállt ki egyik vagy másik hölgy... A Canale di San Marcó mentén eveztek, és a Riva dei Schiavonin, a Rabszolgák Rakpartján léptek szárazföldre. Itt kötöttek ki egykor a messze Afrikából érkező hajók a szerencsétlen fekete rabszolgákkal. Miután kifizették a hajósokat, a rakpartról szűk kis „campiellára", terecskére értek, ahol a legszerényebb vendégfogadók egyikét találták. Leopold Mozart szeretett volna aludni egyet, de a fia hevesen ellenkezett. Átöltöztek hát és gyalogszerrel indultak a Piazza felé, ahol most rakják le a színes márványlapokat: kövezik a Szent Márk teret. A hatalmas templom sehogyan sem tetszett Wolfgang Amadeusnak, inkább a Campanile látványa ragadta meg, Szent Márk tornya. Egy pillantást vetettek Velence államügyészeinek ékes lakóháza felé, melyet a félénkebb természetű velenceiek messzire elkerültek, azután a kicsiny Piazzetta di Leoni márványoroszlánjai mellett befordultak a szűk utcába. A tarka Mercerián
bolyongtak végig, hogy borbélyt keressenek. A borbély helyett egyelőre ócska lovagcsizmákat, töredezett mozaikokat és öreg spádékat találtak, füstös kis osteriákat, bennük nem egy vadregényesen sötét arccal, hogy végül a Rialto közelében, egy zsibongó terecskén megtalálják, amit kerestek: a borbélyüzletet. A borbély nyomban munkába vette Wolfgang Amadeus kuszáit fürtjeit, bodorította, csigákba formálta, púderezte, hasonlóképpen Leopoldét, akinek a borostás állát borotválta. Közben pedig beszélt, beszélt szünet nélkül. Pedig nem volt könnyű túlharsogni a terecskén kiáltozó zöldséges kofákat, amint a gyümölcsöket és hagymát kínálták, valamint a szomszédos kis kávéház előtt torkuk szakadtából tereferélő, ingujjra vetkőzött velenceieket. A hadarásból egy szót sem értett a két Mozart. A parókák nagymestere mérsékelte magát és valamivel lassabban beszélt, bár ez szemmel láthatóan nehezére esett. Mialatt dolgozott, fejük és arcuk ékességeit javítgatta, bemutatta mindama nevezetes személyiségeket, akik a műhely üvegablaka mögött föl-fölbukkantak. — Ecco, signori, nézzék csak azt a nagyorrú öreg bácsit! Ott, ott, a csontfogantyús sétabottal, kopott kabátban. Ügyvéd volt előbb, Milanóban és Genovában, aztán beszegődött a köztársasághoz diplomatának. Később híres színházi poéta Párizsban. De kis időre visszatért ide, a szülővárosába, mert Velence . . .! — Kezében megállt egy pillanatra a sütővas, szemét
áhítatosan az ég felé fordította és érzelmesen suttogta: — Velence ... Aztán folytatta: — Goldoni úr tehát visszatért szülővárosába. Hogy nem old-e ismét kereket, hogy a párizsi nyomort válassza a velencei fény helyett? Ki tudja?. . . Műveit érdemes megnézni, ajánlom, signori... nagyon mulatságosak! Menjenek csak el a San Luca színházba, ahol legjobb komédiáját játsszák: Il bugiardo. Egy hazug fráterről szól, mindenki magára ismer benne . . . én is, akárki Velencében. Carlo Goldonit, a hírneves velencei írót látták tehát a borbélyüzlet előtt elbicegni. A félbemaradt tudós, az öreg Bullinger beszélt egyszer Salzburgban e furcsa emberről, aki kezdetben commedia dell'artékat készített, csupán a cselekmény vázlatát vetette papírra. De olyan műve is volt, amelynek a főszerepét pontosan megírta, a többit csak vázlatban. Később teljes műveket alkotott. Bullinger szerint bátor ember, aki meri az életet a maga nyers valóságában ábrázolni. Nem fél, nem kertel, nincsenek előítéletei. Wolfgang Amadeus nyomban elhatározta, hogy valamelyik este elmegy a San Luca színházba és megnézi az Il
bugiardót.
A szószátyár borbély izgalmában hevesen megrántotta Leopold Mozart varkocsát. — Mi perdonate, signor . . . ezer bocsánat.. . De önök meg fogják érteni izgalmamat, hogy gyalogszerrel — értsék meg, uraim: gyalogszerrel! — látom elsietni a dúsgazdag Galuppi urat, akinek telik a legdíszesebb gondolára vagy hordszékre is. Erre a névre aztán mind a két Mozart hirtelen az ablak felé fordult. Sovány kis öreg ember sietett végig a téren. Apró madárarca csupa sugárzó szellem. A velencei vígopera nagymestere, Baldassare Galuppi ez, aki százhuszonkét operát és húsz oratóriumot írt. A borbély lázasan magyarázza: — A palotájában gyönyörű Veronese-képeket őriz! És micsoda márványok, milyen mesés keleti szőnyegek! Hát még a mozaikjai! Bejáratos vagyok oda, mert ágyában fekve borotválom maestro Galuppit. És mennyit dolgozik még ma is, Dió mio, de mennyit! Ő a San Marco karnagya és az „Incurabili" direktora. Hogyan? Uraságtok nem tudják, mi az „Incurabili"?! Miután az uraságok valóban nem tudták, a hajbodorítás, rizsporozás, mellékesen a fájdalom nélküli vértelen borotválás hírneves mestere elmagyarázza, hogy a Conservatoria degli Incurabili Velence számos
konzervatóriumainak egyike. Csupán leánygyermekeket oktatnak ott muzsikára, énekre, összeszedik az éhező, csavargó kislányokat, miként Nápolyban a fiúkat, az intézetben laknak, szigorúan tanítják őket hangszeres muzsikára és énekre, aztán — férjhez adják, ha lehet! — Hogy aztán lesz-e belőlük művésznő? Avagy legalább — tisztességes asszony?! Chi lo sa? — De annyi bizonyos — folytatta —, hogy maestro Galuppi mindent elkövet. . . Mindent! Nem mondom, hogy az erkölcsök irányában követ el mindent, korántsem. Hanem gyakorol velük, reggeltől estig, kegyetlenül gyakorol. Muszáj megtanulniok a helyes éneklést és legalábbis két hangszert. Az olaszországi utak egyik legfárasztóbb napja volt ez a mai. Délidőben kimerültén roskadtak le mindketten a Piazettán, a nevezetes kávéház asztala mellé. Pihenésre nem éppen alkalmas hely volt ez, mert a szemüket kellett volna behunyniok, hogy ne lássák a körülöttük kavargó sokaságot. Mintha mindenki jelmezt viselne Velencében, olyan színpadias a látvány. Némelyek fényes nappal színes maszk mögé rejtették az ábrázatukat. Később dámákat és urakat látott a két Mozart, ékes ünnepi ruhába öltözötten, amint méltóságteljesen sétálnak át a téren, a Palazzo Ducale irányában. Ez kíváncsivá tette Wolfgang Amadeust. Mi készül a Ducale táján?
A L'Orologio ormán megmozdult a két óriási bronznéger és kalapácsuk kétszer rázúdult a hatalmas harangra. Két óra. A L'Orologio első emeletén két kis ajtó nyílt ki, a Szűz Mária szobrától jobbra az egyik, balra a másik. Az ajtón angyal lépett a párkányra, nyomában a három napkeleti bölcs. Mélyen megha joltak a Szűz előtt, majd befelé lejtettek a másik ajtón és eltűntek. Az ajtó becsapódott mögöttük, Wolfgang Amadeus pedig úgy tapsolt és nevetett, mintha még mindig játékos kisfiú volna, nem pedig világhírű maestro, a pápai aranysarkantyús lovagrend tulajdonosa. A tetszés e hangos és látható jele bizonyára jólesett volna a Reggióból származó Gianpaolo, valamint Giancarlo Rinaldi órásmestereknek, az óramű híres szerkesztőinek, ha már réges-rég nem aludnák örök álmukat a lagúnában búslakodó Cimitero szigetén. Alighogy eltűnt az angyal meg a három bölcs, megszólalt a Campanile száz méter magas tornyában Szent Márk harangja. A Palazzo Ducale felé tódult mindenki, a két Mozart is arrafelé igyekezett. Éppen jókor, mert a Dogepalota udvarában, a Scala dei Gigantin, az Óriások Lépcsőjén most indult lefelé fényes kíséretével, lassú méltósággal a Dogé. Jól láthatták szikár alakját, komoly, barna arcát, éles sasorrát. A bíborban és hermelinben közeledő Dogé oly fenséges és félelmet keltő volt, mikor Mars és Neptunus óriási szobra között megjelent a lépcsőn, mintha az ármánykodó és pompakedvelő tengeri
köztársaság még ma is a világ urai közé tartoznék. Külföldi zsoldosok villogó alabárdjai között vonult a Dogé a part felé, nyomában a kilenc félelmetes prokurátor, majd a Consiglio dei Dieci, a Tízek Tanácsának nem kevésbé rettegett tagjai, bíborban és hermelinben. A testőrök valóban idegenek voltak és zsoldosok, mert Velence annyira soha nem bízott saját fiaiban, hogy fegyvert adjon a kezükbe. Zsoldosseregeket fizetett, olyan katonaságot, amely még beszélni sem tudott a közrendű néppel, mert nem értette az olasz szót. Vakon engedelmeskedtek a Tanácsnak, a Dogénak, fékentartották az olykor lázongó kedvű halász és kézműves népet, őrizték a Grimaniak, Dandolók, Loredanók, Vendraminók uralmát. Sőt, olykor e főnemesi családok vetélkedésében is vigyázniok kellett az egyensúlyra. Amint a Ducale felől lassan a partnak fordult Wolfgang Amadeus, arcára odatelepedett ismét a hajnali ámulat. A Canale San Marco vizén, vakító arany sugarakat lövellve, a déli napfény varázsától föllángolva ringott a „Bucintoro". Az aranygálya. Az örökké ünneplő, főként önmagát ünneplő Velence ilyenkor farsang idején túltesz a világon pompában, fényűzésben. Vízre ereszkedik az aranygálya, födélzetén a Dogéval, végighalad a Canale Grandén, nyomában száz meg száz fölékesített, díszben-csillogásban versengő bárkával. Az aranygálya födött alkotmány, ablakaiban az
állam legfőbb vezetői és urai ülnek. A laguna vizét a gálya száz evezője mozgatja. Jobbra és balra, alig néhány lábnyira a víz színe fölött nyúlnak ki a hatalmas lapátok a gálya testéből. Egyenletesen emelkednek a magasba, majd süllyednek a vízbe, láthatatlan kezek mozgatják ütemesen e félelmetesen szép arany tüskéket. A „Bucintoro" átúszott a San Giorgo és a Giudecca között, a kis Canale delle Grazién, majd méltóságteljesen megindult a Canale Grandén fölfelé. Nyomában a bárkák százai, fényűzően fölékesítve. A családok hiú versengésének egyik eszköze volt a minél díszesebb gondola, annak két végében a minél ékesebb ruhákba öltözött evezős szolgák. Valóságos vízi pávák tetszelgő sokasága ringott karcsún és pompázón, a sokasok aranybrokátba öltöztetett fisolara, capariola, gobbo, peotta és ballotina. Vajmi ritka volt az olyan gondola, amelynek csak egy az evezőse, hátul és a törékeny bárka egyensúlyát egy alabárd-formájú vasdarab biztosította, a kis vízi alkotmány orrában. A régi törvényt megtartották: minden gondola feketére volt festve. Csakhogy ez a fekete szín eltűnt a bíbor szőnyegek, az aranyhímzésű takarók, a színes lámpák és a virágfüzérek alatt. A kis kabinfödélszerű „felza" alól vakító előkelőséggel öltözött hölgyek és lovagok integettek, hol kacér, hol méltóságteljes mozdulatokkal a mellettük elsuhanó bárkák felé. Kábultan nézte Wolfgang Amadeus a színpompát. Úgy illett mindez az álomvároshoz és olyan valószínűtlen volt, mint
maga a város. Sötétedett, eljött az este. Egy felza alól sötét asszonyszem fekete gyémántja villant, majd vakító fehér kéz úszott el mellette, puha mozdulattal, lustán lengetve a legyezőjét. Aranyszőke hajkorona alatt, fekete csipke álarc kis résén át világított egy szépséges arcocska, közvetlen mellette groteszk fehér álorr, egy cavaliere ábrázatán. A szemük káprázott, a fejük szédült; elég volt már a fényből, a káprázatból. Visszafordultak s a Rabszolga-part felé tartottak, a Paglia-hídon át. Egy lélegzetvételre megálltak a hídon, a kis vízi utca, a Calle fölött. Fölnéztek a szigorúan befalazott másik hídra, amely a fényes Palazzo Ducale és a mögötte sötétedő várszerű épület között ível át a Calle vize fölött. — A Sóhajok Hídja — szólt csöndesen Leopold Mozart. Wolfgang nem válaszolt. A Doge-palota műkincseit, márványait, bíborát, nagy mesterek falfestményeit, az Arany Lépcsőt ez a gondosan elzárt híd odafönn — a börtönnel köti össze. A fényből, a pompából egy perc alatt vajon hányan zuhantak le véres évszázadok során a Dogepalotából a „Pozzi"-ba, a kútbörtönbe, ahonnan élve még nem tért vissza senki. Avagy a „Piombi"-ba, ahonnan eleddig csak Casanova lovagnak sikerült megszöknie. Hogyan süllyedtek le pillanatok alatt a sötétségbe, hová behallatszott a laguna vízének csobogása, a kínzókamrákba, a fullasztó hőségbe vagy a nyirkos hidegbe. Hányan haladtak föl büszkén és boldogan,
bíborban és bátran, mintha nem érhetné őket baj, a Sansovino két gigásza között, a Scala dei Gigantin át a palotába, hogy a Sóhajok Hídján át távozzanak onnan örökre. Wolfgang Amadeus derűs lelkének egén néha már fellegek úsztak át. Útközben egyre többet olvasott. Ismerni akarta az országok és városok történetét. Mielőtt szemét megigézte a velencei hajnal káprázata, Velencéről is megtudott egyetmást. Sehol nincs oly közel egymáshoz a fény és az árnyék, a nappal és az éjszaka, mint a művészek és költők szerelme, Velence tengeren imbolygó, színes házai között. A múlt: csupa sötét tragédia. A jelen: csillogó hazugság. Gyönyörködött és tanult másnap délelőtt, amikor a San Marcóban olyan zenés nagymisét hallgatott végig, amelyet a tegnap látott Baldassare Galuppi vezényelt. Az öreg Galuppi mester, akit a borbélyműhely üvegablakán át pillantott meg egy percre: „Buranello", ahogyan a velenceiek nevezték, miután a lagúnából kiemelkedő Burano szigetén született. A velencei „opera buffa" világhírű nagymestere ezúttal hat zenekart és hat énekkart vezényelt egyszerre, megszólaltatva saját ünnepi nagymiséjét. A látvány nem volt mindennapi: a sovány kis öreg ember, aki egyszerre nagyobbnak látszott mindenkinél, amint hol az egyik nagy karzat, hol a második felé fordul és int, hol meg egészen más irányba fordulva „inti be" a többi négy kisebb zenekart. A zenekarok és énekkarok a két nagy karzaton
kívül, különböző oszlopközökben voltak elhelyezve. Az egész szinte már megdöbbentő egyöntetűséggel és egységben szólt, azt a hatást keltve, hogy egyetlen grandiózus zenekar és énekkar ostromolja itt a kupolákat, csupán ennek visszhangjai szólalnak meg innen és amonnan, közel és távol, polifon pompában. Wolfgang Amadeus varázslónak látta Baldassare Galuppit és varázslatnak ezt a hol roppant erejű, hol sóhajszerűen elhalkuló visszhang-muzsikát. Este hangversenye volt. Wolfgang Amadeus föllelkesülten, két velencei nap varázsától szinte megittasulva zongorázott, hegedült, rögtönzött, csillogott és kápráztatott, mint maga Velence. Először muzsikált ebben az álomországban, ahol a tenger hullámai ringatnak mindent és ilyen tengerhullámzású a velencei muzsika is. Wolfgang Amadeus az idegeiben érezte a ringatást, a hullámzást. Ezért volt apja előtt is oly idegenszerű, oly különös ezen az estén, mikor Vivaldi muzsikáját, az ifjabb Scarlattit, majd Corellit és Boccherinit idézte, hegedűn és zongorán. Leopold Mozartot nyugtalanította fiának e sajátságos, számára idegen muzsikálása és egész magatartása, amely pillanatok alatt beleélte magát Velence hangulatába és bár ugyanazt muzsikálta, amit már annyiszor, mégis valahogy egészen másképp. Gyalog sétáltak hazafelé a titokzatos kis hidakon át. Fekete árnyakkal találkoztak, tovasuhanó sötét köpenyekkel és álarcokkal. Csaknem mindenki álarcot
viselt. — Színpad ez, papa — szólt Wolfgang Amadeus — mindenki jelmezben és maszkban. Komédiát játszanak vagy tragédiát, egyre megy. Jelmez, maszk és díszlet itt minden. Egyszerre csak észrevették, hogy eltévedtek. Sokáig keresték a helyes irányt, de sehogyan sem találtak vissza a Canale Grande felé. Egyszerű, egyevezős gondola suhant el alattuk. Kiáltottak, a gondoliere megállt és ők beszálltak. Az evező csobbant, a bárka siklott, néptelen, halottnak látszó sötét callékon át. Elnyújtott kiáltásokat hallottak közel és távol, titokzatos, távolodó, majd közeledő kiáltásokat. „Sia stali" .. . azután mögöttük hangzott fel a kiáltás: „Sia pre mi"... Az ő evezősük erre fordított egyet a kis gályán, jobbra tartott, majd balra, átsuhanva egy hidacska alatt. A titokzatos kiáltozást mindig olyankor hallották, mikor fordulóhoz vagy hídhoz közeledtek. Sohasem láttak senkit, csak a titokzatos hangot hallották. Olykor egy-egy sötét gondola siklott el mellettük ellenkező irányból. „Sia di lungo ..." — vijjogott bele az éjbe egy hang és ők hirtelen egyenes irányba fordultak. A gondolások ősi nyelve volt ez, ahogyan fordulóknál, a callék kereszteződésénél vagy elhajlásánál, különösen hidak közelében figyelmeztetik egymást. Azok, akik nem látják egymást, de hallják a közeledő evezőcsapásokat. „Héj, hahó!" ..., „jobbra tarts" ..., „balra tarts" ... Hosszú-
hosszú évszázadok óta ugyanazok a szavak, ugyanaz a gondolás-nyelv, amit más meg sem ért. A sötét kis callén hídhoz közeledtek. Sötétek voltak az ablakok, sehol semmiféle fény. A hídon két fekete köpeny lobbant egymás felé, két álarc rémlett, fölöttük háromszögletű kalap. És valami villant a homályban. Kard acélja, tőr acélja! Egy pillanat múlva már hallották is a sajátos hangot, amint két hajlékony, finom acélpenge találkozik, szétválik, megint összecsap. A két Mozart sápadtan, elszorult szívvel nézett a hídra. A gondoliere egykedvűen evezett át alatta. Az ilyesmi megszokott a velencei éjszakában. Mikor tovasiklottak a híd alatt, Wolfgang Ama deus visszanézett. A hídon már csak egyetlen fekete köpönyeget látott. Az is eltűnt hamarosan. Borzongva húzódott be a felza alá. Kiértek a Canale Grandéra. Csodálatos látvány, ismét látvány, mint ahogy egész nap csodálatos látványokban volt részük. A házak ablakai ragyognak, a balkonokon árnyékok, a vízen mint fekete hattyúk vonulnak sorban a, gondolák, gitár peng innen,
onnan, és ének ömlik lágyan széjjel az éjben. Barcarolát énekel a Canale Grande, barcarolát énekel egész Velence. XVII. Anna Maria Mozart, Nannerl, már elmúlt húsz éves. Sudár termetű, gyönyörű leány. De még leány. Nem ment férjhez, lányságának legszebb éveit áldozta egy férfire, akiben bízott. Von Mölk lovag nagyon szerette Nannerlt. De annyira mégsem szerette, hogy szembeszállt volna gőgös anyja és fennhéjázó családja akaratával. Von Mölk lovag egyetlen vagyona címe-rangja volt; vigyázott hát reá! Nehezen élt, de nagykeservesen mégiscsak megélt nagyúri családjából. Ez a nagyúri család pedig nem óhajtotta, hogy Anna Maria Mozart hozzájuk tartozzék. Nannerl beleütközött ebbe a családi gőgbe. Az összeütközés kiváltotta belőle a saját gőgjét. Kezdetben nem sokat törődött az ifjú von Mölk lovag széptevésével, később talán megszokta és látszólag szívesen fogadta. Mikor aztán a lovag famíliájával találta magát szembe, akkor dacosan dobta el az ifjú szerelmét. Évek választják el ezt a Mölk-epizódot a másiktól; a dékeg D'Ippold kapitány szenvedélyes udvarlásától. kölcsönös, nagy szerelem volt ez. Nannerl valóban szerette a szegény kapitányt. Amott, a von Mölk-család avatkozott a fiatalok dolgába, itt Mozart papa. Hallani sem akart a vagyontalan katonatisztről, akinek csillogó uniformisán és kardján kívül semmije sem volt. De Nannerl ragaszkodott a kapitányhoz. Amíg csak az el nem lovagolt Salzburgból egy
esős reggelen. Császári katona volt. Nannerl sokáig siratta, és szeme körül már a tűnő évek láthatatlan pókja szőtte hálóját, mikor végre férjhez ment. Kis rózsafa ládikát vett elő és öccse levelei között tallózott a leány. Mosolygott olykor, könnyezett olykor, elborult, majd nevetett, amint a bohókás sorokat olvasta. A levélpapirosról ilyen mondatok néztek szembe vele:
„Ezer puszit küldök a te csodálatos ló-arcodra.” Majd: „Bolond vagyok, hisz ezt jól tudják rólam." És itt van a sok bohóság között a legbolondabb, szörnyű sváb tájszólásban írta Wolfgang, ahogyan Hagenauerék tenyeres-talpas cselédlányától hallotta: „Monttya meg a Schachtner úrnak,
gizsasszony, monttya meg, hogy diszteltetem . ..” Wolfgang szeretett több nyelven levelezni a testvérével, mégpedig olyanformán, hogy ugyanazt a levelet németül kezdte, olaszul folytatta, franciával keverte. ,,Perdonate mi che scrivo si málamente.” Francia és latin mondatok furakodnak az olasz és a német írás közé. Azután komolyra fordul a szó: „Az óra éjfelet ütött, az ajtó két szárnya
kitárult. A küszöbön túl sötétség tátongott. Hah . . . hah . . . hah . . . Mit gondolsz, mi történt azutáni No, mit gondolsz:!! Bementünk a szobába.” Ebben a levélben Wolfgang „legvérfagyasztóbb üdvözletét" küldi von Schiedenhofen úrnak. Nannerl annyira elmerül a levelek olvasásába, és úgy
belefeledkezik öccse bohókás és komoly írásainak lapozgatásába, hogy észre sem veszi Bimberlt, aki. .. Szabad-e egy kutyát „aki"-nek nevezni? . . . Bimberl besompolygott a szobába és a levelek között böngészgető Nannerl ölébe ugrott. A nyugodt levélolvasásnak ezzel vége is volt, mert Bimberl ugyancsak a szeretett testvérre emlékeztette; ő hozta haza e torzonborz kis korcsot Itáliából. Olyanfajta jószág volt ez a szürke kis kutya, amilyent még senki sohasem látott. Útközben minden olasz megbámulta. Különös kutya, bizonyosan valami idegen katona hozta magával, attól kóborolhatott el. Egy őszi alkonyon került Wolfgang Amadeus útjába,Piacenza mellett, útszéli kis fogadóban szálltak meg, ahol sok volt a kutya. Wolfgang Amadeus nézte, amint kifogják a lovakat a postakocsiból. Szennyes, gubancos eb közeledett feléje, lompos, sovány, kiéhezett állat. A fogadó kutyafalkája nyomban észrevette a jövevényt, és vad csaholással rontott rá. A kutya már menekült volna, de a kínzó éhség vakmerővé tette. Segítséget keresve nézett körül és megpillantotta — Wolfgangot. Csúszva, vinnyogva közelített hozzá és megindító szomorúsággal, szánalmat könyörögve nézett föl rá. Wolfgang megsajnálta a védelmet kereső, szűkölő állatot, a konyhába vitte, ahol egy ezüst zecchinót fizetett azért, hogy adjanak enni a nyomorultnak.
Aztán meg is feledkezett róla. Éjszaka vad csaholás verte föl a fogadót. Sorra nyíltak ki az ablakok, álmos és dühös arcok bámultak ki az éjszakába. Wolfgang Amadeus ugyancsak kinyitotta az ablakát és látta, hogy az ő kóbor kutyája futkos föl s alá a kertben, ugatva, csaholva, mintha valami veszedelemre szeretné felhívni a figyelmet. Nem volt a fogadó körül semmi veszedelem, nem ólálkodott tolvaj, nem lopakodott a ház felé orgyilkos, tüzes csóvát sem vetettek a tetőre. De a kutya egyre izgatottabban ugatott. Wolfgang Amadeus mindjárt megértette: miért ugat és mit akar. A kutya pedig, mikor meglátta védelmezőjét az ablakban, egy percre abbahagyta a csaholást, hízelgő morgással közeledett, a farkát csóválta, ám e kis lírai intermezzo után újult erővel kezdett ugatni, most már külön Wolfgang Amadeus tiszteletére. Be akarta bizonyítani, hogy ő milyen éber, milyen kötelességtudó, milyen használható kutya. Wolfgang Amadeus meghatva a ragaszkodásnak ettől a nem éppen csendes megnyilvánulásától, elhatározta, hogy magával viszi a szürke ebet. A következő fogadóban megmosdatták, meg is nyírták. Akkor látta csak, milyen érdekes, különös kis állat. Nyakörvet vásárolt számára és elnevezte Bimberlnek. Ettől kezdve elválhatatlan barátokká váltak. Bimberl tehát megmutatta, hogy olyan mostoha háborús időkben, mint az Úr 1773-ik esztendeje, hogyan kell egy
ügyes, okos, becsületes kutyának tisztes polgári állást szereznie. Bimberl most jókedvűen elhelyezkedett Nannerl ölében, mialatt Wolfgang Amadeus lovag, a pápai aranysarkantyús rend tagja, a hercegérsek úr őeminenciájának magas színe előtt állt. Ez már nem Sigismund hercegérsek volt, hanem a türelmetlen utód, aki alig várta, hogy elődje elhalálozzék az Úrban. Az olaszból osztrákba oltott Colloredo grófok hírhedten fennhéjázó nemzetségéből származott a bíboros, Salzburg új hercegérseke. Róma messze esik Salzburgtól, fittyet hányt tehát a pápai lovagságnak és visszataszító gőggel fogadta a két Mozartot, mikor megjelentek előtte. Leopold Mozartra rárivallt: — Nem tűröm ezeket az utazgatásokat. .. nincs szükségem csavargó orgonistákra. Szavai azt is elárulták, hogy fogalma nincs, miféle állást töltött be Leopold Mozart Salzburgban. Leopold Mozart lehajtotta a fejét, korán-hervadt arca egy árnyalattal még sápadtabb lett és az ajkát harapdálta. Alázathoz szokott szolga volt. Amadeus Wolfgang annak a kardnak az aranyos markolatát cibálta, amelyet a pápától kapott. A pápai aranysarkantyús lovagok díszében jelent meg a hercegérsek előtt. Aranyhímes kabátban, nyakában aranykereszttel, oldalán karddal. Alaposan megzavarta ez a durva fogadtatás. Kényeztették eddig, körülrajongták és
dicsőítették. És most tűrnie kell, hogy ez a gőgös nagyúr az ő jelenlétében úgy beszéljen az apjával, mint egy rossz cseléddel? Beszélt ő a pápával, az angol királlyal, a francia királynéval, Mária Teréziával, József német-római császárral, sok fejedelemmel, nagyúrral. A bajor választófejedelemmel is. Sohasem érezte, hogy ezek másfajta lények, mint ő. Nem is mondta neki senki. Az úgynevezett „tekintélyek" tiszteletére nevelte ugyan az édesapja, de ő ember-módra beszélt mindenkivel, bármilyen rendű-rangú legyen is. És most, annyi siker után, salzburgi szülőföldjén mást kell tanulnia? Honnan sejtené, hogy Hieronymus érsek nem állja Leopold Mozartot, a szegény hegedűst, mivel ő maga is hegedül és jeles művésznek tartja önmagát. E balhiedelmében botfülű udvaroncai sorra megerősítették őt, csak éppen Leopold Mozart nem. Tisztelettudó, alázatos alkalmazottja volt Hieronymus érseknek, de a muzsikában nem ismerte a hízelgést. Az Első német hegedűiskola becsült és ismert szerzője ebben az egy esetben nem tudott alázatoskodni és elmulasztotta, hogy hajlongva és hódolattal esedezzék a kegyért: nem hallhatná-e őfőméltósága bizonnyal elragadó művészetét? A rezidencia kapujában elvált mélyen lesújtott apjától; magában akart maradni. Leopold Mozart egy idő óta tudomásul vette fiának megváltozott viselkedését. Azt is észrevette már, hogy gyakorta egyedül akar maradni, kerülve az ő társaságát.
A fiú első útja a Dómba vezetett. A kupola alatt, a kőpadlóba beágyazva megtalálta Sigismund hercegérsek sírkövét. Lassan betűzte a rávésett szavakat. Papi fejedelem volt. De ember, és jó ember. Miféle utód foglalta el a helyét! Végig barangolta a várost. Látni akarta: mi minden változott Salzburgban, mióta nem járt itthon? Átment az új alagúton, amelyet a Mönchberg alatt furatott egy Geyer nevezetű mérnökkari őrnagy. A díszes alagút kaput éppen most építi János és Wolfgang, a két fiatalabbik Hagenauer. Látszik is már a fölírása: „Te saxa loquuntur." Az elkövetkező hónapokban elmerült a munkába. A hercegérsek számára írt ünnepi játékot, amely a Mirabellparkban szólal meg majd először, ha kitavaszodik: „II sogno di Scipione." A hercegérsek közben, úgy látszik, némileg megenyhült irányukban, Wolfgangot megerősítette hangversenymesteri állásában, sőt addigi gyakornoki szolgálatát megszüntetve, fizetéses muzsikussá nevezte ki. Négy szimfónia született egymás után és számos egyházi mű. E salzburgi korszakban, a nagy utazások után alkotott szimfóniái más nyelven szólnak, mint a korábbiak. Az oboa, a fuvola, a fagott és a kürt erősebben hangsúlyt kapnak. A D-dúr zongoraverseny szédítő vallomás Mozart gondolatainak forrongó mélységeiről. A hegedű-koncertek cantiléniáinak ábrándvilága is e korszak lelki magányának
és a képzelet játékainak féltve őrzött titkairól árulkodik. Wolfgang Amadeus elvonult az emberektől, bezárkózott a négy fal közé alkotó munkájával. De otthona sem volt többé a régi meghitt hely, ahol egykor boldognak érezte magát. Minden megváltozott a Getreidegasséban, megváltozott a két kedves lény is, akik itt vártak rá: Mama és Nannerl. Más szemmel nézte Mamát, mint néhány évvel ezelőtt. Megöregedett arca idegenszerű lett a számára. A kisfiú Mamát tartotta a világ legszebb asszonyának. A tapasztalt ember bíráló szemével figyeli most a korai ráncokat a hervadozó arcon, az ajk szögletének keserű horpadásait és a pókhálófátyolt, a finom szarkalábakat a fáradt szem körül. Anna Maria mama nem értette, hogy a fia miért borul rá olyan keserves sírással az ő köszvénytől görbe ujjaira, munkában megfáradt kezére. Kérdezgette, faggatta Wolfgangot, és amikor látta, hogy a fiú egyre hevesebben sír, ő is sírvafakadt, és attól kezdve együtt zokogtak. Amikor aztán abbahagyták, Wolfgang belebújt a köpenyegébe és dúltan rohant le a lépcsőn, ki a havas utcára. Sokáig céltalanul kóborolt, és már besötétedett, mikor visszafordult. Bement a hercegérseki udvari apotékába, hogy gyantát vegyen a „vajhegedű" számára. Schachtner úr lelkiismeretfurdalást érzett, hogy vadonatúj családi gondjai miatt elhanyagolja ifjú barátját és maga helyett elküldte Wolfgangnak a híres hegedűt, amelynek húrjain oly puhán siklott a vonó, mintha vajból lett volna. Schachtner úr, a megrögzött agglegényből lett ifjú férj és
apa jól tudta, hogy Wolfgangot a kölcsönadott hegedűvel jó időre kiengeszteli. Wolfgang már régen járt az apotékában, és újra megbámult itt mindent. Az ódon tégelyeket és üvegeket, görög és latin fölírásaikkal, a kabbalista ábrákat a falon, az alacsony bolthajtásról lógó kitömött szalamandert, a rézmozsarakat, az üveglombikokat, a szúmarta faragott állványokat és az üveg alá préselt ritka növényeket. De legjobban mégis egy feketebársony kabátos, pirosharisnyás, furcsa ember tetszett neki, aki otthonosan sürgött-forgott a sokféle nehéz szagtól terhes patikalevegőben. Ódivatú, foszladozó allonge-parókát viselt, amit már a legöregebb emberek sem viselnek. Fekete keretes pápaszemét az orra hegyén hordozta. Az orra hegyét egyébként csak képletesen kell érteni, mivelhogy ennek az orrnak egyáltalán nem is volt hegye. Külön világ volt, önállóan beszélt, élte a maga külön életét, függetlenül a puffadt és ráncos arctól. De ami a legkülönösebb volt, a kíváncsian kotnyeles öreg arcból ragyogó fiatal fekete szem bámult bele a világba. — Nem ismeri Praxl doktort? — kérdezte a kötényes gyógyszerész-segéd. Ez a fiatalember sem volt még itt, mikor utoljára elutazott Salzburgból. A patikus tovább beszélt, mialatt Praxl doktor bement a hátsó helyiségbe, ahol különböző kotyvalékok rotyogtak. — Tavaly költözött Salzburgba. Orvos. De — alkimista is.
Mágus. Valóságos varázsló! Nézze meg egyszer a műhelyét, ha Praxl doktor beengedi. Ott lakik a folyó túlsó partján, abban a házban, ahol egykor a nagy Paracelsus lakott. Az apothékából kilépve, körülnézett és mélyen beszívta a tiszta téli levegőt. Szent Flórián kútját megkerülve, átment az Alter Markton és belépett Steiger kávéfőző mester ismert helyiségébe. Csak egy pillanatra, gondolta Mozart hangversenymester, ám ez a pillanat elég hosszúra nyúlt. Wolfgang Amadeus ugyanis meglátta a zöld posztóval bevont biliárd asztalt, amelyen kevéssel ezelőtt kezdte tanulni a tekézés izgalmas művészetét. Szenvedélyes érdeklődéssel követte a két játékos dákójának minden mozdulatát és a színes csontgolyók óvatos, de ravaszkodó gurulását a posztón. Giuseppe Tomaselli játszott, a hercegérseki tenorista, biliárdban az ifjú Mozart mestere. Egy kövér polgárral tekézett, miközben olasz szitkok hagyták el, bár csak „sotto voce" az ajkát. Ellenfele ugyanis silány műkedvelő volt e nemes játékban, s ez felbosszantotta a fölényes mestert, Giuseppe Tomasellit. Hamarosan meg is szabadult a kellemetlen partnertől és cinkos mosollyal nyújtotta át a dákót Wolfgangnak. Eszébe sem jutott, hogy ifjabbik Mozartnak, főfőmagassága hangversenymesterének sürgősebb dolga is akadhat e téli alkonyon, mint a biliárdozás. Alig múlt el egy perc és már önfeledten figyelték a golyókat, Wolfgang egyre szenvedélyesebben játszott, e pillanatban nem is volt számára semmi más sürgősebb feladat, mint megmutatni
a tehetségét, a kézügyességét és a biliárd-diplomáciában jártas fondor eszét a nagy ellenfélnek, maestro Tomasellinek, akinek a neve egykor a kávéház ajtaja fölött fog büszkélkedni. Néhány évtized múltán az unokája, Carlo Tomaselli vásárolja meg Steiger uram kávéházát, a nevezetes biliárdasztallal egyetemben. A hosszú téli estéken Louise kisasszony társaságában várta a tavaszt az ifjú Mozart. Olykor már nem is várta, mert elhitte, hogy a tavasz teljes pompájában virul a haloványkék kis szalonban, ahol Louise kék szemén kívül még egy remekmívű fehér porcelánkályha sugárzott meleget. De mi volt ez a forrósághoz képest, amely Amadeus Mozart szívét szinte szétrobbantotta. A fiatal lány Nannerl barátnője volt, és kedvelte a zenét; cembalón kísérte Mozart hegedűiátékát a hosszú téli estéken. Wolfgang Amadeus olykor nem a „vajhegedűn" játszott, hanem az igen nehéz héthúros hangszeren, a viola da gambán. Boldog együttmuzsikálás volt ez esténként a kis szalonban a habkönnyű fehér függönyök mögött, míg az ablakokra puha párnát rakosgatott a tél. A gyertyákat későn gyújtották meg. Nem azért, mert Louiseék házában kopottas volt már a mód és takarékoskodni kellett, hanem olyan szépen világított a hó a fenyők és tölgyek roskadozó ágain, a meredek tetőkön és a didergő szobrokon. Nem is fehér volt a hó, inkább kék, álomszerű és valószínűtlen. Louise mamája egyáltalán nem zenekedvelő. Kötelességszerűen jelen van és unatkozik. Hamar el is
szenderül a fehér porcelán kályha mellett, amelynek tetején kacéran táncol egy kecses pásztorleányka. Louise és Wolfgang így hát az úrnő jelenlétében is egyedül van, az együttmuzsikálás és az együttlét meghittségében. Mire nyiladozni kezdtek az ablakok Salzburgban, hogy beengedjék a tavasz első langyos leheletét, az általánosan ki nem állhatott hercegérsek úr őfőmagasságának hangversenymestere „ .. . drága Louise"-nek szólította az előkelő ház leányát. A szépség és a vágyak e világában születik Salzburgban a C-dúr szimfónia drámai ellentét-játéka és a szorongások pillanataiban a tragikus C-dúr mise borús intermezzója. Az ifjú lélek mélységeiből egyre fájdalmasabban tör a felszín felé egy névtelen, homályos sejtelem: mollban, borús mollban. Ember és sors kegyetlen küzdelmének sejtelme! Az új kvartettek meghitt téli estéken szólalnak meg először, egyszer-egyszer a kissé kopottas szobában is. Az öreg Firmian szerény palotácskájában ugyancsak szívesen látják, ha Wolfgang Amadeus kibeszéli ifjú szívének titkait egy-egy salzburgi vonósnégyes hangszerein keresztül. Egyházi zenét ír a hercegérsek utasítására. Lázong, viaskodik, de gyakorolja az engedelmességet. Mikor a zongoránál ül, apja könyörgő tekintetével találkozik. Alkudozik önmagával, kényszeredetten igyekszik a hercegérsek kedvében járni. Kurta miséket ír, mivelhogy
őfőmagassága nem óhajt hosszadalmas nagymiséket pontifikálni. Wolfgang ugyancsak őeminenciája kívánságára több divertimentót, szerenádot, táncot is alkot — „gáláns" stílusban. Ahogyan rendelik, ahogyan parancsolják. A természet azonban nem fogadja el őeminenciája parancsait, amely előtt még egy Mozart is kénytelen meghajolni. A Mirabell-park, az egyébként gondosan ápolt, udvarképes fejedelmi kert, egyformára nyírt illedelmes bokraival, nem zöldül ki egy perccel sem előbb, mint a szabad mezők és a rengeteg erdők. Wolfgang Amadeus magánosan kóborol a kies völgyekben, a lombok árnyékában vagy a simogató sugárzásban, a smaragdszín. mezőn. Olykor betér egy falusi kocsma kertjébe, ahol a fehérharisnyás, bőrnadrágos nép vigad és a fiatal művész gyönyörködve nézi a parasztok táncát. Lelkébe belopódzik és örökös otthont talál a népi tánc ritmusvilága és friss, üde melodikája. De a szabad mezőkről s a falusi kocsmák gondtalan világából vissza kell fordulni az előkelő Mirabellpark felé, ahol pogány szobrok bujkálnak. A Mirabell kerti színpadán, egyik késő tavaszi napon előadják egyik operáját. Az alkonyodó ég, e tündéri színház-mennyezet halványkék selymére ezúttal igéző képet pingált a naplemente: apró felhők rózsáskertjét. A kastély ablakai is átöltöztek, mintha ők is a színjáték szereplői volnának: óriási gyémántokká varázsolta őket a nagy világosítómester, a Természet.
A kamarazenekart Wolfgang Amadeus vezényelte. A közönség itt is önmagát látta viszont a színpadon, mint a vásári komédia lármás népe látja önmagát a „buffa" és a „commedia dell'arte" hordókra épített deszka-színpadán. A vásári publikum nagyon elégedett önmagával, s együtt játszik a színpaddal, mert a színpadon — őt magát játsszák. Az udvarias közönség hasonlóan meg volt elégedve színpadon ábrázolt önmagával, és ők is együtt negédeskedtek a szereplőkkel. Nyírott fák sötétedő képrámája foglalta egybe a selymeket és arcokat, színeket és illatokat az alkonyodó parkban. A bokrok között vagy a félig megzabolázott fák rejtekében váratlanul megszólalt egy rigó. Nyilván a véleményét mondta el erről a barbár emberi csicsergésről. A másik bokorból feleletet kapott, s alig múlt el két perc, már különböző madárnyelvek trilláztak, staccatóztak, fiorituráztak a kerti színpad fölött. Egy fülemüle-szólista is megszólalt, nagyon nekirugaszkodott és ugyancsak beleénekelt az előadásba. Mesteri ékítményeivel, csodálatosan mintázott kádenciáival szégyenbe akarta hozni az emberénekeseket, akik, szerinte és a többi madár-kritikus szerint is, ügyefogyottan utánozták az utánozhatatlan szépségű madárhangot. Colloredo Hieronymos őhercegsége és őmagassága aranyos karosszékben trónolt, rideg magányban, mindenki más nézőtől külön. Ki nem állhatta a szerzőt, de azért eljött, hogy
egész Salzburg lássa: mennyire kedveli a művészetet, és mily nagylelkűen leereszkedő muzsikus-alkalmazottaival. Őhercegsége és őfőmagassága rosszallóan nézett a bokrok közé, de a madarak mit sem törődtek a véleményével, nem engedték zavartatni magukat, és tovább énekeltek, valósággal „leénekelték" a három szereplőt. Wolfgang Amadeus észrevette a bosszúságot magas gazdája arcán, mire belemosolygott csipkés gallérjába. Most már mit sem törődött vele, hogy a hívatlan kis csőrös énekesek tönkreteszik az ő művét, örült, hogy e tollkosztümös művészeknek és művésznőknek eszük ágában sincs meghajolni őeminenciája tekintélye előtt. Besötétedett, véget ért az előadás, és a meghívott vendégek szerte széledtek a nyírott bokrok labirintusban, ahonnan halk nevetés hangzott néha, egy-egy kacaj ezüst trillája, s mindez az ingerlő muzsika nyomába szegődött a magára maradt Wolfgangnak. A hold bőkezűen záporozta alá az ezüstesőt a sűrűségre. Wolfgang álmodozott. Oda álmodta maga mellé Louiset. A nyitott bokor utcáin túl bátrabb és szabadabb fák sötétlettek: büszke óriásfenyők, bölcs öreg tölgyek és karcsú olajfák. A kis tó közepén a jól ismert pufókarcú triton tovább köpködte a vizet, és a szerteszikrázó csöppek úgy hullottak vissza a homályba, mint alábukó gyémántszemek. Wolfgang Amadeus egy kőpadon ült, amely fölött nádsípon muzsikáló szatír mohába öltözött szobra állt. Mily különösek ezek a szobrok a félhomályban, mennyire megváltozik az
alakjuk, a körvonaluk és egyszerre beszédessé válik az arckifejezésük a hold egy eltévedt sugarának varázsára. A fák is alakot váltanak, óriás szörnynek látszik az egyik, rozsét cipelő görnyedt öregnek a másik. A gyepes tisztás egyik fele ezüstzáporban fürdött, másik fele mély árnyékba veszett. Szeszélyes, sötét erdőkoszorú ölelte körül e rejtelmesen ábrándos képet, fölötte pedig komoran sötétlett a Hohen Salzburg bástyája a holdsütötte égen. Másnap, az ebédnél Nannerl így szólt Wolfganghoz: — Kívánj szerencsét Louisénak, eljegyezte magát. Wolfgang kezéből csörrenve hullott a tányérra a kanál. Arca elsápadt, de nem szólt egy szót sem. Nannerl rémülten hajolt közel hozzá: — Nem is érdekel, hogy — kivel? — Nem — felelte kurtán Wolfgang Amadeus. — Különben is . . . Münchenbe kell utaznom . .. XVIII Wolfgang Amadeus Mozart, pápai lovag és hercegérseki hangversenymester szabályszerűen tartotta kezében a háromszögletű kalapot, pontosan előírás szerint. Fehér
parókás feje meghajolt, ugyancsak az udvari etikett hagyományos formáihoz alkalmazkodva, jobb lábával félkör alakban lejtő mozdulatot rajzolt a parkettre és derékban meggörnyesztett teste ránehezedett a térdére. Wolfgang Amadeus óvakodott attól, hogy aranyhímes lovagi díszében jelenjék meg őeminenciája előtt, nyakában a drágaköves kereszttel, oldalán a karddal, ahogy illett volna egy pápai lovaghoz. Sejtette, hogy őfőmagassága hiúságát igenigen sérti és idegeit szerfölött ingerli szerény udvari zenealkalmazottjának eme magas kitüntetése. A „mély bók" befejezése után a javíthatatlanul játékos képzeletű Wolfgang Amadeus egy pillanatig arra gondol: milyen figyelemre méltó, hogy a rendkívül körülményes és kicirkalmazott bókolás közben ezúttal nem esett hasra, miként egykor gyermekkorában, a császárné előtt, Schönbrunnban. Azután megszólalt, halk, illedelmes hangon: — Bátorkodom alattvalói hódolattal kérni eminenciádat, kegyeskedjék számomra szabadságot engedélyezni, hogy idegen országokba utazhassam. A hercegérsek hervadt arcán megmozdult az a lefelé futó két éles vonás, amely annyira rideg kifejezést tudott adni előkelő ábrázatának. Színét váltó, zavaros szemét egy pillanatig lehunyta, majd ismét kinyitotta. De csak az egyiket. A jobb szemét továbbra is rejtegették a pillák, míg
a bal szem pupillája megsemmisítő pillantásra tágult, és e pillantás valósággal rázuhant a fiatal művészre. Mozart ezalatt nyugodtan állt a helyén és azon töprengett: miféle állathoz hasonlít voltaképpen őfőméltósága? Különösen a szeme, ez a mohó és alattomos szem. Abban a percben döntötte el magában a kérdést, mikor a hercegérsek szája éppen szóra nyílt: görény! Görényhez hasonlít. Hieronymus pedig beszélt: — Nem volna jobb, ha inkább elmenne Nápolyba, a konzervatóriumba, tanulni? Még lenne mit.. . Ostorcsapás volt ez. Mozart hirtelen kiegyenesedett, megfeledkezve arról, hogy a hercegérseki udvar etikettje szerint ez súlyos illetlenség és szigorúan tilalmas. Szikrázó szemmel nézett az érsekre, aki konzervatóriumba küldi, növendéknek, a Nápoly környékén összeszedett ínséges kis csavargók közé — padre Martini és Johann Christian Bach tanítványát, a bolognai akadémia tagját! Colloredo Hieronymus őgrófsága és őfőmagassága még mindig behunyva tartotta a jobb szemét. Egy alig észrevehető gúnyos mosoly villant át színtelen arcán. Veszedelmesen éleseszű ember volt őfőmagassága, jó előre kiszámította, mekkora fájdalmat okozhat ezzel a néhány fitymáló szóval. A gőgös nagyúr a kor divatja szerint eltartott néhány lenézett muzsikust, de nem szerette a muzsikát, megvetette, és a többi cseléd közé sorolta
zenészeit. Wolfgang Amadeusnak pedig nem tudta megbocsátani, hogy Münchenben III. Maximilian bajor választófejedelem udvari színházában, az ő magas jelenlétében úgy ünnepelték, mint valami fejedelmi személyt, ő akkor is csak kénytelen-kelletlen hallgatta végig az ifjú Mozart művének bemutatóját: La finta gardinierát. A kis fontoskodóét, ahogyan egyszer Stahremberg kanonok előtt nevezte, a jelentéktelen fickóét, akinek az apja elcsavarta a fejét. Jó arcot kellett csinálnia az ostoba játékhoz: mosolyogni! Még hálásan bólogatni is. Már akkor elhatározta, hogy ezért mindenesetre elégtételt szerez magának. Wolfgang Amadeus hosszabb szünet után tudott csak megszólalni. Kellemes, üdén csengő hangját elfátyolozta most az indulat. — Hercegséged . . . alázattal bocsánatot kérek ... de Salzburgot néha nagyon szűknek érzem . . . — Én pedig . .. nem szeretem, mikor a szolgálatomban álló személyzet muzsikával körülkoldulja Európát! Fölkelt és hirtelen magára hagyta az ifjút. Wolfgang Amadeus már a parkban lépkedett és még mindig ezt a szót ismételgette „személyzet"... Szinte fuldoklott a felháborodástól: „körülkoldulni Európát"! A holbrunni kastély híres kavics-színházának tarka díszletei
és a mitológiai szobrok mintha megelevenedtek volna körülötte. Szédült, mikor elhaladt a tréfás vízijátékok mellett. A tritonok pufók arccal köpték a kristálycseppeket. Wolfgang Amadeus gúnyt, kaján kárörömet látott most ezeken az elégedett kőarcokon, mintha egyenesen az ő szemébe köpnék a vizet. Leopold Mozart annál a kapunál várta a fiát, amelyik elválasztja a külső kert sötétlő fenyőerdejétől a belső park nyírott fasorait. Megijedt, mikor megpillantotta a fiú halvány arcát. — Mi történt? — Semmi különös, papa. Az arcomba vágták, hogy személyzet vagyunk. Mégpedig kolduló személyzet. Leopold Mozart némán ballagott a fia mellett. Huszonegy éves a fia, és ő egyre kevésbé érti. Pedig azt hitte, hogy agyának és szívének minden rezzenését ismeri. Egyre fokozódó aggodalommal figyelte, miként bontakozik ki a fiú jelleme és gondolkodása. Wolfgang, az édes gyermek, a derűs és játékos kis siheder, az engedelmes és mindenbe beletörődő fiúcska hevesvérű lett, nyakas és szenvedélyes. Ugyanakkor hiszékeny maradt, nem ismerte a bizalmatlanságot, s ez nagy baj volt. Vakon hitt annak, aki hízelgett neki; főként ha művészetét dicsérte. Kiértek az országútra, Leopold Mozart most már tudni
akarta: mi történt? — Mit mondott a mufti? Salzburgban „muftinak" nevezték a zordon hercegérseket, aki hiába járt el az előkelő bálokba, nézte kényszeredett mosollyal a táncoló párokat és hiába ereszkedett le néhanapján az egyszerűbb polgárokhoz is, nem tudott népszerűvé válni. — Mufti? — csattant fel Wolfgang Amadeus indulattól fűtött hangja. — Undok görény! — Csitt fiam, halkabban! — és Leopold Mozart ijedten nézett körül. — Még... még meghallja valaki. Szánakozva nézett apjára. Nemsokára hatvanéves lesz, korán vénült arcán ránc mellett ránc, válla meggörnyedt. És mennyire félti szegény a sovány kenyerét. Leopold Mozart, az ő édes szülőapja, Wolfgang Amadeus Mozart tanítómestere, körülkémlel az országúton, mint a büntetéstől reszkető cseléd, hogy jaj, nem hallotta-e valaki, amit a fia mondott? Szíve csordultig telt háborgással és szánalommal, ahogy az apjára nézett. Hangja lágy lett, ahogy újra megszólalt: — Ne félj, papa, majd csak jóra fordul minden. Az országúton ballagtak, a fák árnyékában, valamilyen alkalmatosságot várva, hogy visszatérjenek Salzburgba.
Szavak és gondolatok között keresgélve, tanácstalanul és tétován ment a fia mellett Leopold Mozart. Arról beszélt, de nagyon-nagyon bizonytalanul, hogy hiába, ez a művészsors Európa-szerte, hiába is lázonganának ellene. Hát megélhet egy muzsikus a maga lábán? Be kell szegődnie egy fejedelem vagy más gazdag nagyúr, esetleg valamelyik városi magisztrátus szolgálatába. Firmian gróf kocsikázott arra, és fölvette a két Mozartot a hintójába. Hóbortos és önző öregember volt a hercegérsek főudvarmestere, és nem szerette, ha fölizgatják. Csóválta a fejét, el csikorgatott a foga között néhány olasz káromkodást, mialatt elmondták neki, hogyan bánt Wolfgang Amadeusszal a hercegérsek. De aztán másról kezdett beszélni. Wolfgang Amadeus elhallgatott, nem szólt többé egy szót sem. A maga mögött hagyott salzburgi évekre gondolt. A hercegérseki hangversenymester egész évi járandósága százötven forint. A tanításért alig fizettek valamit. Az udvari zenekarral nem sokra ment, mert egyes hangszerek egyszerűen hiányoztak belőle. Őeminenciáját nem lehetett sehogyan sem rábírni, hogy klarinétosról gondoskodjék. Őeminenciája szótárában a legjobban elkoptatott, mert legtöbbször használt szó: a „nem!". Wolfgang Amadeus meg is írta Bolognába Padre Martininak: ,,A bőkezűség
nem tartozik a mi betegségeink közé.”
A hercegérsek úgy kívánta, hogy Wolfgang Amadeus negyvenperces miséket írjon. Semmivel sem hosszabbat. Képzeletét szűk skatulyába préselte. Mi az, ami megvigasztalta volna? Talán a társaság? Miféle társaságot talált Hieronymus érsek Salzburgjában? Kivel barátkozzék itt, kinek a körében szabaduljon fel szellemének áradása? Szeretetre vágyott, az emberek társaságát kereste. Hiába. Amire vágyott, azt sehol sem találta Salzburgban. A muzsikusok, akikkel napnap után találkoznia kellett, tudatlan, elszürkült mesteremberek, jórészt iszákos, durva fickók. Lealacsonyodtak a megalázó szolgasorsban és a még megalá zóbb szegénységben. Salzburg előkelő házainál szívesen látták, mert nevezetes ember volt és muzsikált. De finom ösztöne megsúgta, hogy az előkelő és előkelősködő kis vidéki uraságok és úrhatnámok kedvessége csupán leereszkedés, semmi több. A művelt Barisani doktor háza az egyetlen sziget a salzburgi kietlenségben, ahol fájdalmasan bezárult lelke olykor kinyílik. De mit kezdjen a többiekkel? A nemes urak és asszonyságok műveletlenek és közönségesebb a gondolkozásuk, mint a kocsisaiké. De a nevük előtt ott a „von" vagy a „von und zu"; egyetlen értékük és létezésük legfőbb értelme. A fiatal Schiedenhofen lovag őszintén csodálja őt, szeretne barátkozni. De semmiről sem lehet vele beszélni, olyan ostoba. A polgárok talán? Bizalmatlanul, idegenkedve néznek a Mozart családra, mert érzik, hogy a Mozartok másfélék, mint ők. Kicsinyes, kietlen emberek ezek, istenként imádják a pénzt, életük,
gondolkodásuk, beszélgetésük nyomasztóan szűk körben mozog. A gyerekkori barátok? Eligius faragatlan fickó, aki most a Scheibl-cég munkásait kínozza, mert már megunta a legyeket. Gyerekkorukban Eligius legnagyobb gyönyörűsége Volt, ha összefogdoshatta a legyeket és bádogskatulyába zárva, egyre közelebb tartotta a gyertyalánghoz. A bádog egyre jobban áttüzesedett, az izzó börtönből a meggyötört legyek kín-zümmögését hallgatta. Miféle ember válhatott ebből a fickóból? Embernyúzó cégfőnök, durvalelkű, kaján és műveletlen. Hagenauer bácsit szereti és tiszteli, mélységes hálát érez iránta és Hagenauer bácsi is rajong érte. De inkább az elragadóan kedves gyermekért rajong, akire büszke, mert az ő házában született, és nem a művészetéért, mert azt meg sem érti. Gyakran bekopogtat az első emeleten a derék kereskedőhöz, kezet csókol neki, mintha az édesapja kezét csókolná. De tíz perc múlva unatkozik már, elfogyott a szava, a beszélgetés akadozik. És — papa? Wolfgang Amadeus alig merte önmagának is bevallani, hogy eltávolodott az apjától. Papa gyógyíthatatlan lélek, megtörte az élet, mindenbe belenyugvó ember lett belőle, aki nem érti az ő lázongásait, és fél tőlük. Mama megmaradt annak a békés, igájába régen beletört egyszerű asszonynak, aki egykor volt. Nannerl?... Fájó szívvel döbbent rá, hogy Nannerl is idegenné vált az ő számára. Nannerl nem a vidám, kedves muzsikus-gyermek többé, aki egykor volt. Csalódott, vénülő leány, telve keserű kiábrándultsággal és
nagy bukások emlékével. Michael Haydn teljesen az ivásnak adta magát, naphosszat a „Stiegelkeller"-ben ül magányosan, senkivel sem barátkozik, már csak az orgonával beszélget. Wolfgang Amadeus ismeri a búskomorságba és reménytelenségbe süppedő Michael Haydn titkát. Feleségül vett egy lányt, aki egykor énekesnőnek készült, s bejárta Olaszországot. Michael Haydn későn tudta meg: milyen viharos életet élt az asszony a szép Itáliában. Későn, igen későn, mikor már örökös frigy, oltárnál tett eskü kötötte a félbenmaradt és kétes múltú énekesnőhöz. Egymás mellett éltek, mindhalálig boldogtalanul. Salzburg külső élete is teljesen megváltozott. Adlgasser meghalt, és a vidám esti muzsi kák, a kis utcai fölvonulások, az erkély-alatti „cassazionék" már életében abbamaradtak. Kietlen és színtelen lett a salzburgi utca is. Az öreg Bullinger volt Wolfgang Amadeus társasága. Az alattomos koldus-gróf, Arco hercegérseki főkonyhamester gyermekeinek nevelője, a szellemes vén ember, a kikopott abbé. Münchenben, tanult, de szép tehetségei elkallódtak, élete szétforgácsolódott. Nem lett belőle más, mint lenézett nevelő egy lelketlen ember házában, korhadó öreg házibútor. Szellemét nemes mesterek csiszolták, műveltsége sokoldalú és színes volt. Bőkezűen osztogatta szellemének kincseit, mindenkinek, akit érdekelt. De az ifjú Mozarton kívül kit érdekelt Bullinger műveltsége Salzburgban? Igazi peripatétikus bölcs volt az öreg,
semmit sem alkotott, csak beszélt. Beszélni gyönyörűen tudott. Változatos életének, tanulmányainak, olvasmányainak, utazásainak szép kincseit így ajándékozta szét. A salzburgiak gyakorta látták őt kissé bizonytalanul, támolygó léptekkel kóborolni az utcákon, a tereken, a ligetekben, magával beszélgetve. Mert ha más nem akadt, akkor önmagával beszélt. Világfájdalom és nyugtalanság költözött Wolfgang Amadeus szívébe. Bizonytalan búcsú-hangulat borong e hónapok alkotásaiban: a g-moll szimfóniában és a c-moll misé ben. A hat, Salzburgban írt zongora-szonátában a kalapács-zongora új lehetőségeit használta ki. Hegedűversenyében átszellemült kantilénák daloltak. Az élet mámoros szeretete az Esz-dúr zongoraverseny zengő hangjain át szabadult ki az életét szorongató borúból. Haffner salzburgi polgármester Elisabeth lánya férjhez ment, és Mozart szerenádot írt a legénybúcsú napjára, amikor a tekintélyes és főként dúsgazdag vőlegény, Spáth fiatalúr abbahagyja a szabad legénykedést, hogy férji igába hajtsa ez estére gondosan rizsporozott fejét. A Haffner-szerenád végigvezette a kellemetes élet derűs látványán a meghívott polgárisakat, majd a polgármesteri lakodalomra gyülekező módos és tekintélyes polgárnépet. De a boldog élet igéző tájai fölé sötét árnyék vetődik: mint hívatlan vendég szólal meg a derűs szerenádban idegen hangnem: a g-moll. A ború és bizonytalanság, a bánat és a búcsúzás.
El, csak el innen! A hercegérsek kurta végzését átadták már neki. Mehet, amerre lát. Utolsó este a „Lépcsőpince", az ódon „Stiegelkeller" felé tartott. Tudta, hogy ott találja Michael Haydnt. — Búcsúzni jöttem, mester. Az ifjabbik Haydn alig emelte föl a fejét, szemét a boros kupára szegezte. Bólintott: — Tudtam ... Wolfgang Amadeusból ömlött a szó, a panasz; a salzburgi sorsot átkozta. Az idősebbik Haydn példájára hivatkozott, aki nem olyan, mint ők, akivel az Esterházyak fejedelmi fényű udvarában nem úgy bánnak, mint velük. De Joseph Haydn öccse erre már fölemelte a homlokát, és csodálkozva nézett a fiatal Mozartra: — Mindent ilyen jól tudsz, fiam? Szerencse, hogy a muzsikában tájékozottabb vagy! Nem folytatta, ismét a boros pohár fenekét nézte meredt szemmel. Később, nagynehezen megjött a szava. — Apádnak igaza van. Itt nincs mit tenni, Woferl. Így volt
évszázadok óta, így lesz évszázadok múlva is. Wolfgang elképedve nézte Michael Haydnt. Mi lett belőle néhány év alatt? Néhány éve még új muzsikákról, új világról, új formákról beszélt. Alig negyvenesztendős és — ilyen csüggedt, ilyen lemondó, ilyen reménytelen? Fejébe szállt a nehéz vörösbor, egy kis éjszakai sétára vágyódott Wolfgang Amadeus. Némán ballagtak a zegzugos sikátorokban, Michael Haydn csak nagysokára szólalt meg. — A télen sokat táncoltál, ugye? Aztán azok a bolond szánkázások. . . Mi ez, Woferl? Kitombolod magad? És — csak így? Az ördögnek jó, hogy elvegyültél a kispolgárok mulatozásaiban. Lövöldöztél a Mönchbergen a buta versekkel, bamba rigmusokkal telepingáit céltáblákra. Wolfgang Amadeus vállat vont. — A magány, mesterem . . . Tudja, hogy utálom a kispolgárokat és ostoba mulatozásaikat. De hát ezt is megpróbáltam. A vad szánkázások alatt egyre csak a Schlittenfahitot dúdoltam magamban és összeszorult a szívem, mert az apám fiatal éveiből való ez a szép muzsika, ami örökre abbamaradt: a szánkázás zenei képe. Vad szánkázások, dombról lefelé, nyaktörő szánkázások. Ez kellett nekem. És táncolni, vadul, akárkivel, csak táncolni.
Michael Haydn véreres szeme hosszan nézte a szélben himbálózó utcai lámpa alatt Wolfgang Amadeus áthevült arcát. A mámor köde tisztult már Michael Haydn agyáról. Kezdte megérteni az ifjút, akinek visszafojtott szenvedélye utat keres kifelé, mint a gőz a túlságosan telített kazánból. — Hiszen biliárdoztál is éppen eleget, fiam. Láttam. Azzal a tenorista-kappannal. — A hangja nem sokat ér. De a biliárdasztalon igazi mester Giovanni Tomaselli. Nagyon elkóboroltak, a hídon is régen átmentek és a Szent Sebestyén klastrom fala mellett ballagtak tova, ahol a nagy Paracelsus álmodja örök álmát. Wolfgang Amadeus szeme talán megakadt egy pillanatra az ódon kőfalon. E kőfal mögött, a temetőkertben porladnak majd egykor ők, akiket életében szeretett. Valahol a kakas kiáltott. Hűvös szellő kerekedett. Az alig derengő égre sötét tömb rajzolódott rá: a Boszorkányok Tornya. A rúdon csörögve-zörögve himbálta a szél a vaskalitkát, amely hosszú ideje üres volt már. Mi lenne, ha ebbe zárnák be a Görényt? XIX. A „Fekete sas"-ról elnevezett vendégfogadó udvaráról furcsa hangokat hallott Mozart hangversenymester, mialatt egyik szobában azzal foglalkozott, hogy a „tudós fogadós",
Albert úr segítségével díszruhába öltözzék. Az átutazó idegenek előtt műveltségéről és kitűnő fuvola-játékáról ismert nagy tudományú Albert úr régi jóbarátja Mozart hangversenymesternek, még az emlékezetes La finta giardinieia bemutatójának idejéből. A bölcs férfiú személyesen akart segédkezni a különös gondot követelő műveletnél, amely sorsdöntő lehet a fiatal Mozart életében. Wolfgang Amadeus Mozart ugyanis állást keres Münchenben, és mindenki tudhatja, hogy az Úrnak 1777. esztendejében egy valamire való muzsikuspozíció elnyeréséhez elsősorban jó megjelenés szükséges. A többi — az Úr 1777. esztendejében és Münchenben — csak később következik. Albert úr, tudósok, írók, muzsikusok s más mű vésznépek áldozatra kész barátja, bíráló szemmel vizsgálgatta Mozart hangversenymester frakkját, kalpagját, harisnyáját, cipellőjét, nemkülönben gondosan rizsporozott és varkocsba font haját. De közben az udvar felől olyan féle hangok érkeztek föl az emeleti ablakba, mintha nagy víztömeg zúdulna alá, egész zuhatag és e zuhogást elnyújtott, nyivákoló, keserves hang követte „ju-u-u-hu-hu .. Vajon mi lehet ez? A vízzuhogás és a vonító hang ismétlődött, majd durva röhögés fejezte be. Albert úr az ablakhoz lépett és csóválta a fejét.
Wolfgang Amadeus maga is az ablakhoz hajolt, hogy lássa: mi történik odalenn? Hórihorgas, szeplős ábrázatú, mulatságosan pisze orrú és szalmasárga hajú legényt látott, aki tulipiros bőrmellényt és szennyes zöld bőrkötényt viselt. Egymás után húzta fel a kerekes kútból a vizet, hatalmas csöbrökben, és hirtelen rázúdította egy sáros úti hintóra, közben olyan hangokat hallatott, mint a falusi lányok, mikor szívbéli hajlandóságuk jeléül húsvétkor a kúthoz vonszolják őket szilaj legények, hogy nyakon öntsék egy-egy vödör vízzel. A lányok ilyenkor hagyományos visongást művelnek. De a kocsi nem tud visongani, és Szepl magára vállalta azt is, a nyakonöntött kocsi helyett ő sivalkodott, mint a kútnál eláztatott leányok. Aztán hangot váltott, és érdes basszusban röhögött, miként a legények röhögnek, mikor hallgatják a lányok visítását. Albert úr lehordta Szeplt, majd a kapuig kísérte dédelgetett fiatal vendégét, aki a müncheni Operaház nagy tekintélyű intendánsához, Seeau gróf uramhoz készülődött. Szemben a fogadóval, egy erkély alatt, kopottas köntösbe öltözött fiatalemberek álltak és énekeltek. Az éneket hegedű, gordonka, fuvola és kürt kísérte. Az ablakokban és a balkonon kíváncsi arcok, lányok, menyecskék arcai jelentek meg, hallgatták a nappali szerenádot, majd papirosba göngyölt pénzdarabokat dobáltak le a nagyrészt igen sovány ifjak lába elé. — Ő, persze, ezek a „Szegény Diákok" — magyarázta Albert a fogadós.
Mialatt az énekes és muzsikás ifjak fölszedegették a papírba göngyölt pénzdarabokat, és nagy hajlongások közben tovább ballagtak, a tudós Albert elmesélte, hogy a müncheni „Szegény Diákok" konzervatóriumában ellátást kapnak ugyan a faluhelyről származó növendékek, de a konyha éppen csak az éhenhalástól menti meg őket és testükre való ruhát sem adnak nekik. Münchenben megszokták, hogy a „Szegény Diákok" csoportjai az utcákat járják, bemennek az udvarokba, énekelnek és muzsikálnak, hogy némi alamizsnát vessenek oda nekik, élelemre és ruhára. Akadnak zenét kedvelő és jólelkű polgárok, ezekből lesznek a „Szegény Diákok" állandó „előfizetői". Megalkudnak velük, mire a fiatal muzsikusok bizonyos napnak bizonyos órájában hétről hétre eljönnek az ablakuk alá muzsikálni. Mondani sem szükséges, hogy fölöttébb jutányos áron. Wolfgang Amadeus szíve elszorult. Nápolyban és Velencében különb a sora az ínséges kis csavargókból összeverődött kollégiumi népnek. Nem kell végigkoldulniok a várost élelemért és ruháért. Amíg a Herrengasse felé tartott, egyre a „Szegény Diákok" sorsára gondolt. Így kezdődik hát ezen a tájon a művészpálya? A Herrengasséban, az udvari színház intendánsának előkelő hivatalában várakoznia kellett, amíg őkegyelmessége színe elé kerülhetett. Seeau gróf
fogadószobájának ajtaja félig nyitva maradt és Wolfgang Amadeus akaratlanul is hallotta., mit beszélnek odabenn. Haragos hang ripakodott rá a szobában tartózkodó láthatatlan valakire. — Micsoda? Maguk fizetésemelést kérnek? A trombitásoknak, fizetésemelést?! Ez vakmerőség!! A páholyomban ott ülök a fejük fölött és látom, nem vagyok én vak, hogy egész este alig dolgoznak valamit. Megesik, hogy fél felvonásokon át semmit sem fújnak, csak a lábukat lógatják. Akár kimehetnének a kocsmába is. És még maguk kémek fizetésemelést? Wolfgang Amadeus megsemmisülten hallgatta a dühös filippikát. Megtudta ebből, hogy őkegyelmessége valóban nem vak. De süket. A müncheni opera intendánsa ennyit ért a zenéhez? Mit várhat tőle? A trombitások deputációja égő arccal kullogott el, és Wolfgang Amadeust beszólították Seeau grófhoz, aki szeretetteméltóan fogadta. A vérmes tömzsi kis öregember barátságos volt. Érdeklődött Mozart utazásai felől. Csak éppen állást nem ígért. Azután oktató hangon folytatta: — Inkább Olaszországba menjen; Olaszországba! Sokat lehet ám ott tanulni, caro amico, az opera terén ...
De Wolfgang Amadeus ezúttal nyugodt maradt. Nem szabad, hogy fejébe szálljon a vére. Nyugalom, Wolfgang, nyugalom.. Mama otthon imádkozik, a „Fekete sas" fogadóban. Vagy talán átment a Frauenkirchébe, hogy érted könyörögjön. Nyugalom. Udvariasan mosolygott. — Kérem excellenciádat, méltóztassék fontolóra venni, milyen nagy sikereim voltak Olaszországban. Milánóban, Bolognában, Veronában, Firenzében. Rómában a pápa őszentsége tüntetett ki magas címmel. És itt, Münchenben — La finta gardiniera, ha emlékszik rá excellenciád. — Igen, valóban: emlékszem. De hát, caro amico . .. a költségvetés! Nemde, ön tudja, hogy mi a költségvetés? így hát most egyelőre ... nem ígérhetek semmit ... Talán később!... Másnap tovább is utazott volna Wolfgang Amadeus, ha be nem téved az operaházba, ahol meglátta Keiserin kisasszonyt. Nagyon megtetszett neki a kövérkés szoprán énekesnő. Aranyszőke volt, rózsás arcú, miként a nagy velencei mester három leánya. Wolfgang Amadeus föllobbanó természetű volt. Előadás után nyomban levelet írt haza Leopold Mozartnak, a mennyekig feldicsérve a tüneményes hangú, a tündéri szépségű, a páratlan tehetségű Keiserin kisasszonyt.
Két hét múlva azt írja majd Keiserin kisasszonyról, ugyancsak Salzburgba, hogy hangja egyáltalán nincs, semmit sem tud, és a külseje közönséges. Egyelőre azonban igézőnek találta az énekesnő üde arcbőrét, fehér kariát, duzzadt piros száját és szenvedélyesen hullámzó kebelét. Az ilyen pillanatokban felejtette a hűtlen Louiset és nem gondolt Mizzerl kisasszonyra sem, aki illetlenül igéző pongyolában szokta őt fogadni Salzburgban. Az ezerhétszázhetvenhetedik esztendőt mutatta ez idő tájt a naptár és Wolfgang Amadeus Mozart a huszonegyedik évében járt. Nem személyekbe volt szerelmes, hanem magába a szerelembe. Münchenben maradt és próbált álláshoz vagy megbízáshoz jutni. München is az olasz opera hazája, mint ez időben minden nagyobb város Európában. Olaszok énekelnek, olasz nyelven, olasz operákat, ő maga is, az olasz opera megigézettje és tanítványa, ám ekkortájt már a német nemzeti opera gondolata kísérti. Ismét kopogtatott Seeau gróf ajtaján, hogy előadja tervét a bajor választófejedelem intendánsának. Szegény, naiv Wolfgang Amadeus, néhány nappal ezelőtt tapasztalhatta, mennyit ért a muzsikához Seeau gróf. De azért elment hozzá, és lelkesen beszélt a recitativóról, a Liedről, a seccóról és az accompagnatóról. Beszélt, beszélt, egyre lelkesebben, csillogó szemmel, míg Seeau intendáns őkegyelmessége kissé bamba mosollyal hallgatta, majd udvariaskodni kezdett és haladékot kért a
válaszadásra. Wolfgang Amadeus most már nem hagyta magát. Mióta nem tudta többé oldala mellett a kitűnő szervezőt, a fáradságot soha nem ismerő öreg Mozartot, ő maga küzdött, kicsit gyámoltalanul, művészetének érvényesüléséért. Nymphenburgba hajtatott, ahol gyermekkorában elismerő bókokat és ajándékokat kapott. Látogatását jó barátok készítették elő, közöttük az udvar és az operaház környékén jól ismert Woschitka úr. Pártfogója hosszú, árnyékos pergolán át vezette a nagy szökőkúthoz, mivel őfensége erre fog elhaladni a közeli negyedórában. És őfensége valóban arra haladt. Mikor megpillantotta, lorgnonján keresztül mosolyogva nézte Mozartot. Persze, persze, itt Nymphenburgban hallotta először muzsikálni. Később pedig, persze, persze, az új buffa bemutatója Münchenben: La finta giardiniera. A választófejedelem vadászruhát viselt, néhány lépésnyi távolságban magas uraságok gyülekeztek, ugyancsak vadászöltözetben. Mozart ijedten fedezte fel közöttük a nagy zeneértőt, Seeau grófot is. A fejedelem tehát vadászatra indul, és csak néhány kurta percet szánhat Mozartnak, valamint a német nemzeti opera ügyének. — Nos, teljesen otthagyta Salzburgot?
— Igen, fenség, teljesen. — És miért? Talán összevesztek? III. Maximilian olyan mohó érdeklődéssel kérdezte ezt, hogy Mozart megérezte: egy kis salzburgi pletykára volna itt most szükség, ez jobban érdekelné a választófejedelem őfenségét, mint a német opera ügye és az ő személye, „összevesztek?" A választófejede lem nem túlságosan kedveli szomszédját, a salzburgi hercegérseket. Milyen jó és mulatságos téma volna a mai vadásztársaság számára valami csúnya jelenet, tiszteletlen szcéna, goromba összeveszés története. Olyanféle, amelyben Hieronymus őfőmagassága maradt alul, természetesen. De Mozart nem szolgálhatott ilyen izgalmas történetkével. 0 csak az igazat mondta: — Utazásra kértem engedőimet, fenség és ő elutasított ... Ezért kényszerültem erre a lépésre. Wolfgang Amadeus csak így mondta: ő! ... De III. Maximilian megértette, hogy Hieronymus érsekről beszél. Wolfgang Amadeus folytatta: — Bár, fenség, régóta szándékomban volt elmenni Salzburgból, mert. .. nem nekem való hely ... — Igen, igen, bizonyosan . .. Mon Dieu! Mily ifjú ember! ...
De apja még Salzburgban van? — Igen, fenség, ő Salzburgban maradt. — És mik a tervei? — kérdezte kissé idegesen III. Maximilian, mikor látta a közelben gyülekező vadászruhás urak türelmetlenségét. — Szeretnék Münchenben maradni, fenség. Operát írni. Állásra volna szükségem . . . Jól látta III. Maximilian megváltozott arckifejezését. De küzdeni akart, tovább próbálkozott hát. — Háromszor jártam Itáliában, fenség. Három operát írtam. A bolognai Akadémia tagja lettem. Elbizonytalanodva nézett körül, de csak merev, hideg, kifejezéstelen arcokat látott. Dicsérgetni próbálta a választófejedelmet, akiről tudta, hogy tűrhetően fuvolázik és hegedül. A választófejedelem zavarban volt: — Igen, kedves gyermekem, de — nincs üresedés ... Wolfgang Amadeus végső kétségbeesésében újra körülnézett és az uszályos lovagló ruhában meglátta III. Maximilian nővérét, a szász választófejedelem özvegyét. Az özvegy olasz operákat írt, és azokat elő is adták bátyja
müncheni színházában. De Wolfgang Amadeus hiába nézett olyan megindítóan a szász választófejedelem özvegyének szemébe, az hidegen és szótlanul nézett vissza rá. — Sajnálom — mondta ismét a választófejedelem —, de nincs üresedés. Persze, ha üresedés volna! .. . — Fenség, én olyan hírnevet szereztem már, hogy becsületére válnék Münchennek. III. Maximilian, miután pillantása ismét találkozott a vadászruhás urak kissé csodálkozó tekintetével, sajnálkozó mozdulatot tett: hiába, mindez nem segít, mikor nincs üresedés. A kihallgatás ezzel véget is ért. Wolfgang Amadeus homlokán veríték gyöngyözött. Nem értik ezek, hogy ő nem hivatalnok, aki üresedő állásért instanciázik? III. Maximilian alig tett néhány lépést, megfordult, és sajnálkozva nézett vissza Mozartra. Ez bátorságot öntött az ifjúba; újra megszólalt: — Fenség, talán nem is volna olyannyira szükséges az állás. Seeau gróf úr őkegyelmességének előadtam már tervemet. Szerződést kérek, és három év alatt megírok hat operát. A német nemzeti opera ügye, fenség!
Kegyeskedjék meggondolni: fölszabadítani a német operaszínpadot az olasz járomból! A szász választófejedelem özvegye sértődött arccal nézett hol Mozartra, hol a bátyjára, aki nem kis meghökkenéssel hallotta Mozart szavait. III. Maximilian ugyancsak az olasz operaszínpad híve volt, amit a fiatalember mondott, az megzavarta, szinte megijesztette. Most már türelmetlen, elutasító mozdulatot tett. Wolfgang Amadeus egyedül maradt. A „tudós fogadós" még egy kísérletet tett. Különös tervet eszelt ki. Tíz gazdag embert akart összeverbuválni, akik havonta egy-egy dukát arannyal támogatnák Mozartot, egy esztendeig. Leopold Mozart nem tartotta helyesnek, hogy alamizsnát fogadjanak el és a fia néhány aranyért tíz ember szolgája legyen. Wolfgang Amadeus szívesen maradt volna Münchenben, és ha apja nem ellenkezik, talán el is fogadja az ajánlatot. De Leopold Mozart a távoli Salzburgból kimondta a vétót, és Wolfgang Amadeus másnap már úgy találta, hogy Keiserin kisasszony hangja nem is olyan tüneményes. És harmadnap Maria Anna mamával együtt tovább utazott Augsburgba. XX. A módos augsburgi könyvkötőmester, Franz Aloys Mozart 1777 októberében úgy vélekedett, hogy „rajta a város
szeme". S ez nem csekély büszkeséggel töltötte el. Világhírű unokaöccse, Wolfgang Amadeus Mozart érkezett rokoni hajlékába: a nevezetes bolognai Akadémia tagja, valamint a pápai aranysarkantyús rend lovagja. A nagyhírességű rokon érkezéséről még az Euiopaische Zeitung is hírt adott. Egy üzenet pedig végletekig fokozta a nagybácsi büszkeségét. Az üzenetet gőgösen viselkedő, tiszteletet parancsoló lakáj hozta, egyenesen a „regierende Schellenkönigtől", ahogyan a helytartót, von Langenmantel urat a gúnyolódó hajlamú augsburgiak nevezték. Von Langenmantel úr, akinek a neve „Hosszúkabátot" jelent, fejedelmi gőggel trónolt Augsburg lakosai fölött és közrendű polgárok csupán két esetben juthattak magas színe elé: ha alázatos kérelemmel jöttek, vagy ha parancsadás céljából rendelték őket a helytartó elé. És Langenmantel uraság most vendégségbe hívja Franz Aloys mester unokaöccsét, Wolfgang Amadeus Mozartot. Wolfgang Amadeus és az édesanyja első perctől otl honosán érezték magukat a rokoni házban. „Basle gondoskodott erről, a kövérkés, pajkos, kicsattanóar egészséges Basle, a „húgocska". Maria Anna Thekla Mozart nem volt éppen szép, kissé bandzsított is, művelt sem volt ráadásul, a muzsikához sem érzett semmi hajlandóságot. Mégis üdítően hatott Wolfgang Amadeusra a hűvösebb természetű salzburgi lányok után. Neki köszönhető, hogy a kétnapos tartózkodásból két hét lett. Basle figyelemmel hallgatta híres unokabátyja meséjét
Nápolyról, Velencéről, Rómáról, Párizsról, Londonról, Bolognáról, Firenzéről s a holland városokról. Wolfgang Amadeus, húgocskája élénk érdeklődését látva, vérszemet kapott, a nápolyi melódiáról meg az ellenpontról kezdett beszélni, mire Basle érdeklődése viharos gyorsasággal elhervadt., ásítozni kezdett, és nem is titkolta, hogy unatkozik. — Du, Wolferl... du bist so komisch ... olyan nevetséges vagy, mikor komolyan beszélsz! A „buffa" ifjú neveltje elkacagta magát. A régi bohóc és bolond volt ismét, ahogyan saját magát szokta nevezni Nannerlhez írott leveleiben. Ezen az estén is lelkes hangú levelet ír Salzburgba, apának, az elragadó Basle bájosságáról, kiváló tulajdonságairól, főként háziasszonyi erényeiről. Leopold Mozart megrémül. Félti fia karrierjét. Föllobbanó és tapasztalatlan gyermekét óvni akarja a nők csapdájától, különösen egy elhamarkodott és korai házasságtól. Jól tudja, hogy Maria Anna Thekla, a tenyerestalpas, földhözragadt kis rokonlány semmi esetre sem Wolfganghoz méltó élettárs. A lelkes Basle-méltatás visszhangjaként '■gyanakvó és óva-intő levélben válaszol a fiának, r Wolfgang Amadeus Mozart, volt hercegérseki hangversenymester gondosan készült a látogatásra Augsburg „Schellenkönig"-jénél. Mielőtt elindult volna Salzburgból, apja szigorúan meghagyta, hogy ilyen alkalmakkor az aranysarkantyús rend keresztjét viselje kabátján.
Von Langenmantel úr lekötelező szívélyességgel fogadta az augsburgi származású hírességet, aki az aranysarkantyús* lovagok teljes díszében jelent meg előtte. — Ah, tehát ön az? Köszöntőm Augsburgban, őseinek fészkében. Azután szünetet tartott és az arckifejezése elárulta, hogy maga is meghökkent a saját szavaitól. Kicsúszott a száján az „ős" szó. Ez túlságosan nemesi hangzású. Egy közrendű embernek nincsenek ősei, legföljebb apja, nagyapja. De ez sem mindig bizonyos. Megcsóválta hát a fejét, mintha rendreutasítaná saját magát: — Már úgy gondolom . . . engem ugyanis arról informáltak, hogy — az ön apja itt született Augsburgban. Wolfgang Amadeus csak meghajlással felelt. Majd türelmesen és lakonikusan válaszolt a hasonlóan szellemes kérdésekre. Langenmantel úr leereszkedő jóindulatot mutatott, mert tapasztalásból tudta, hogy ily alkalmakkor a fejedelmi személyek is ekképpen viselkednek. Mozart megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor az ajtókilincs megmozdult. Ha bejön valaki, bizonyára vége szakad a gyötrelmes társalgásnak. Alig leplezhette csalódottságát, mikor egy hórihorgas, selyembe öltöztetett leányzó lépett a szobába. A helytartó szeplős arcú gyermeke volt, akinek kifejezéstelen szeme semmi jót sem ígért Mozartnak. A
leány egy mukkot sem szólt, csak leült és mereven bámult rá. A szertartásos beszélgetés előbb csak akadozott, később teljesen befagyott. De von Langenmantel úr nem hagyta annyiban. Fitogtatni akarta bájos leánykája művészi képességeit. A hórihorgas leányzó engedelmeskedett az apai parancsnak, unottan leült a vadonatúj augsburgi Steinzongora mellé, és elkezdte ütögetni a billentyűket. Mozart a játékban sehogyan se tudott fölfedezni valamely muzsikát, csak annyit tudott biztosan megállapítani, hogy a „leányka" leginkább egy kútgémre emlékeztet. Amikor — Mozart nagy megkönnyebbülésére — a zongora kihívó bántalmazása abbamaradt, Von Langenmantel úr kérdően nézett vendégére. Mozart a sürgető tekintetre igyekezett összeszedni minden erejét, hogy valamit eldadogjon. De nem sikerült. Mindössze egy semmitmondó fejbiccentés telt tőle. A látogatás ezzel véget is ért, s ennek egyformán örültek mind a hárman : von Langenmantel úr, madárijesztőnek is beillő lánykája, valamint Wolfgang Amadeus Mozart. Augsburgban járt, nem mulaszthatta el, hogy meglátogassa üzletében Johann Andreas Steint, a nagyhírű zongorakészítőt. De Franz Aloys bácsinak lelkére kötötte, hogy el ne árulja őt Stein mester előtt. Kiváncsi idegenként lépett be a kapu alól nyíló helyiségbe és érdeklődéssel
szemlélte a híres zongorákat. Hangokat ütött le a billentyűkön, majd ujjai végigszaladtak a teljes klaviatúrán. — A hangfojtás sokkal jobb, mint a regensburgi zongoránál. Andreas Stein figyelni kezdett. Ki lehet ez? Mozart tovább játszott. Fölemelte az ujját és figyelt; a hang abban a pillanatban megszűnt. — Bárhogy nyúlok a billentyűkhöz — mondotta —, mindig egyenletes a hang. Nem nyikorog, nem erősödik és nem gyengül; nem hagy ki. Azután egy nemrég befejezett szonátáját kezdte játszani. Andreas Stein most már mosolygott. És amikor Wolfgang Amadeus abbahagyta, meghajolt előtte: — Köszönöm, Herr Mozart.. . Mozart tehát nem sokáig őrizhette az inkognitóját, megjegyzései és zongorajátéka elárulták őt a tapasztalt Johann Andreas Stein előtt. A hírneves mester elmondott egyet-mást a műhelytitkaiból. — Magam is zongorajátékos vagyok és szenvedélyes zenekedvelő. Persze, Mozart úr, egy kicsit túl merész kijelentés, hogy — zongorán játszom, ön előtt alig is merem ismételni e szavakat. De ha nem játszanék, már régen elment volna a kedvem a munkától.
— Kipróbálja a zongoráit, Stein úr? — Igen, odaülök és futamokat, passzázsokat próbálok, aztán újra fúrok-faragok és nem hagyom abba, nem nyugszom, amíg a zongora mindenre nem képes. A rezonáns-lap soha nem törik és nem reped el. — Ezt hogy éri el, Stein uram? — Mikor elkészülök egy rezonáns-lappal, kiteszem a levegőre, esőre, hóra, tűző napra, hogy csak repedjen el! Aztán éket rakok bele és beleenyvezem, hogy jó erős és szoros legyen. Örülök, ha elreped. — Hogyan? örül? — Örülök, bizony, mert a rezonáns-lap így annyira megedződik már, hogy többé sohasem fog megtörténni vele ilyesmi. Johann Andreas Stein illő tisztelettel meghívta a házába Wolfgangot és kérte, hozza el a hegedűjét is. — Sokat hallottam arról, mester, hogy ön a hegedűjátékban is utolérhetetlen. Johann Andreas Stein nagy tekintélyű polgára volt Augsburgnak, s ez a házán is meglátszott. Nemes porcelánok és nagyúri ezüst evőeszközök pompáztak az
asztalon. A gazdag vacsora után a házigazda arra kérte Mozartot, hogy muzsikáljon. Wolfgang kiszólt az előszobába a hegedűjéért. Franz Aloys bácsi ugyanis elkísérte hírneves unokaöccsét, és odakünn üldögélt az előszobában a hegedűtokkal, öt nem invitálta be Johann Andreas Stein. Az a társadalmi különbség, ami egy zongorakészítő mester és holmi egyszerű könyvkötő között volt, szinte lehetetlenné tette, hogy vendégváró asztalához ültesse. Így hát türelmesen várakozott az előszobában, majd átadta Wolfgangnak a hegedűt. XXI Wolfgang kalapját megemelve köszöntött egy fiatalembert, aki papos fekete öltönyben haladt el mellette. Az ilyen módon megtisztelt férfiú azonban rá sem hederített az ifjú Mozartra, hanem tovább sietett. Wolfgang Amadeus egy pillanatra mozdulatlanná meredt. Csupasz fejére hullt a konok eső, amely már két napja zuhogott. Wolfgang Amadeus nem értette: miért nem köszön neki Vogler apát, a nevezetes mannheimi mester, a zenekari hangzás titkainak nagy tudója? Eszébe se jutott, hogy Vogler apát féltékenykednék egy ifjúra, aki alig néhány hete érkezett Mannheimbe és egyebet nem is cselekedett, mint hogy megérkezett. Nincs állása, nem kapott megbízást, még ígéretet sem. A kellemetlen perc gyorsan tovaszállt, de az emléke megmaradt. Mozart becsülte, de ki nem állhatta a
fennhéjázó Voglert. Az eső nemsokára elállt és bátortalanul kisütött a nap, Wolfgang Amadeus pedig belépett Christian Cannabich házába. Stamitz és Jomelli hajdani tanítványa, a nagyherceg udvari színházának zeneigazgatója az első perctől fogva szívesen látta a jövevényt, és meghívta családi körébe is. Otthonosan érezte magát a Cannabichházban, és ismerte a járást a kis szalon felé. Azt is tudta, hogy valaki várja ott. Fehér stukkók finom rajza díszítette a mennyezetet és a falakat, fehér mullfüggönyök szűrőjén szivárgott át az őszies fény, egyenletesen áradva szét a fehér szalonban. Gyöngéd lányalakült a zongoránál, alig több tizenhárom esztendősnél. Gesztenyeszínű fürtjeit selyem szalag foglalta össze. Mozart új C-dúr szonátájának Andante-tételét játszotta. A forte és a piano finoman váltakozott gyengéd keze alatt. . — Ön olyan, Rose — szólalt meg halkan Mozart — mint ez a tétel. Rose Cannabich ijedten és boldogan nézett rá. Christian Cannabich belépett a fehér szalonba és Wolfgang Amadeus zavartan kényszerítette arcára a tanítómester komoly ábrázatát. — Rose kisasszony nagyon ügyes, Cannabich úr, és könnyen tanul. Jobb keze — jó ... De a bal keze, sajnos, teljesen elromlott. A bal keze miatt kell erőlködnie ...
— Mit tegyünk, Mozart úr? — kérdezi a kitűnő muzsikus apa. — Magam is tudom, hogy nem jó a zongoramestere. — Ha állandóan foglalkoznék vele, akkor .. . kulccsal elzárnám előle a kottákat, kendővel letakarnám a zongora billentyűit és ... Cannabich érdeklődéssel hallgatta, Mozart pedig tovább beszélt: — Addig gyakoroltatnám mind a jobb, mind a bal kezével, mindig csupa trillát, passage-t, külön-külön, míg meg nem javulna a bal kéz. Szeme találkozott Rose könnyes, rajongó tekintetével. Folytatta: — Tehetséges, nagyon tehetséges. És mennyi érzéssel játszik!.. . Cannabich ajánlotta, hogy este menjen el a színházba és nézze meg a Günther von Schwarzbutgot, lgnaz Holzbauer német operáját. Mannheimban is az olasz opera volt idáig az úr. De mostanában egymás után bocsátották el az olasz énekeseket, csak néhány kiöregedett kasztrált tengődött még félzsoldon. Az udvari színházban az olasz Toeschi karnagy mellett egyre nagyobb a Christian Cannabich befolyása. Német operák kerülnek színre, egymás után, német énekesekkel.
Wolfgang Amadeus szeme fölragyogott. Lehet, hogy Mannheimban végre megvalósíthatja szép álmát? A Günther von Schwarzburg öreg ember műve volt. Wolfgang Amadeus csodálkozott, hogy ennek a vén Holzbauernek ilyen hatalmas az alkotó ereje és ennyi tűz lobog a muzsikájában. Sajnos, a kivénhedt Raaff tenorista nevetségesen mímelte az éneket. Mozart odasúgta Wendling flótásnak, mert mellette ült a zenekarban: — Ha nem tudnám, hogy ez a hajdan oly nagyszerű Raaff, a hasamat fognám a nevetéstől. De Raaff iránt való tiszteletből mégis inkább a zsebkendőjét vette elő, és beléfojtotta kitörni akaró nevetését. Raaffnak, a szerepe szerint, meg kell halnia, haldoklása alatt nagyon hosszú és lassú áriát énekel. Az elnyújtott és elhápogott ária alatt Wendling ezt súgta Mozartnak: — Mikor az ember haldoklik, és már hangja sincs, hogy lehet ennyit énekelni? — Legyen türelemmel, Wendling úr — súgta Mozart — nemsokára kimúlik. A német operaszínpad Mannheimban egyelőre nagyon szegényes volt, nagyrészt kiöregedett vagy tehetségtelen énekesekkel. De kezdetnek ez is jó. A Günther von
Schwarzburg nem remekmű, az előadása is vajmi gyenge. De ott lenn, a zenekarban, Wendling flótás mellett kuporogva, Mozart képzelete már messze járt. Másnap, ködös novemberi estén hangverseny volt az udvarnál. Mozart Mannheimban írt két új zongoraszonátáját játszotta el: a C-dúrt és a D-dúrt. Az első Rose Cannabich számára készült. Karl Theodor nagyherceg és egész udvara viharosan tapsolt Mozartnak. Mialatt Wolfgang Amadeus játszott, a nagyherceg súlyosan megsértette az udvari illemet, mert fölkelt karosszékéből, odaállt Mozart mellé és figyelmesen nézte a kezét, majd személyesen és saját kezével lapozta a kottát az ifjú művésznek. A hangverseny végén Cannabich odatuszkolta Wolfgang Amadeust a nagyherceg és felesége elé. Elfogulatlanul, egyszerű és természetes hangon beszélt. Karl Theodor barátságosan szólt hozzá: — Senkiéhez sem hasonlítható a játéka. A nagyherceg neje franciául tette hozzá: — Monsieur, je vous assure, on ne peut pás jouer mieux. Másnap aztán olyan közvetlen módon beszélhetett a fejedelemmel, mintha egyenlő rangúak volnának.
Cannabich ugyanis elkísérte egy kis palotába, ahol a nagyherceg úgynevezett „természetes" gyermekei nevelkedtek. A palota elrejtőzött ugyan a kíváncsi szemek elől, de a nagyherceg e második és igazi otthona mégis közismert volt Mannheim minden lakója előtt. Karl Theodor címet, rangot is adott gyermekeinek: fiának és három leányának. A nagyherceg nem osztogathatott grófi titulusokat, de ő megszerezte a címet négy gyermeke számára a német-római császártól. Legidősebb lánya és egyetlen fia elég tűrhetően zongorázott. Karl Theodor aggódva kérdezte Wolfgang Amadeustól: — Hogy tetszik? — Egész jó, fenség, — de a mesterük nem a legjobb. Karl Theodor kívánságára Wolfgang Amadeus gyakorta tett látogatást ezután a négy „törvénytelen" fejedelmi sarjnál. Kicsit tanítgatta őket zongorázni is, javította a játékukat. De a nagyhercegnek eszébe sem jutott, hogy Wolfgang Amadeusnak és anyjának valamiből élnie kell Mannheimban. Kérte, hogy foglalkozzék gyermekeivel, szinte nap-nap után találkoztak a kis palotában, baráti módon beszélgettek, még tréfálkoztak is. Karl Theodor egyszer megkérdezte: meddig akar Mannheimban maradni? Wolfgang Amadeus kapva kapott a kérdésen, amelyre már régóta várt:
— Ameddig fenséged parancsolja. Sehol nincsen szerződésem, maradhatok. Karl Theodor bólintott, de nem nyilatkozott. Wolfgang Amadeus Mannheimban akart maradni, mert hátha őfensége egyszer mégiscsak nyilatkozik. Utálta a leckeadást, megalázónak és tehetségpusztítónak tartotta. Mégis ráfanyalodott: zongoraés hegedűórákat adott, igen szerény bér fejében. Reggel komponált, egészen délig. Akkor megebédelt Wendlingéknél és három órakor a „Mainzi Udvarba" sietett egy hollandi tiszthez, akit tanított. A faragatlan idegent nemcsak muzsikára, hanem előkelő viselkedésre is oktatta. Wolfgang Amadeus Mozart néhány garasért még az illemtanár munkájára is vállalkozott. Apját, anyját, testvérét kellett eltartania és törleszteni a salzburgi adósságot, amelynek keserves talléraiból kelt útra édesanyjával. A „Mainzi Udvarból" szinte futva sietett vissza Serrarius tanácsos házába, ahol édesanyjával együtt lakott. Serrarius udvari kamarai tanácsos tehetségtelen leányát tanította zongorázni a szállás fejében. Hat órakor Cannabichékhez kopogtatott be, ahol Rose kisasszonnyal foglalkozott. Ezért sem kapott egyetlen fillért sem. Sokszor kitört belőle a keserűség. — Hát ezért születtem én? Nyomorúságos szállásért, ebédért, vacsoráért — órákat adni? A kottákat beleverni tehetségtelen fejekbe, futkosni jó időben, rossz időben,
házakhoz menni, várakozni az előszobában, hogy a tanítvány mikor kegyeskedik fogadni. Ha nincsen otthon, hiába iramodtam oda; akkor nem is fizetnek. Az ilyen élet megbénít, kifáraszt és elkeserít. Instruktornak születtem én? De tanított tovább, futkosott tovább. Wendlingéknél ebéd közben, nap-nap után láthatta a rőtaranyhajú Augustét. Esténként pedig Cannabich zeneigazgató szalonjában Rose kisasszony mellett ült. És így beszélt: „Milyen jó itt ön mellett. .. Ha lehetne, örökké itt maradnék." Rose ilyenkor lesütötte a szemét, ahogyan illik, de Wendling flótás vöröshajú leánya egyáltalán nem sütötte le a szemét, hanem csöndesen mulatott Mozart muzsikuson, aki egyáltalán nem mondott neki semmit, de ő mégis tudta, mi az, amit szeretne neki elmondani. Mozart pedig gyámoltalan és félszeg volt, dadogva és pirulva beszélt Auguste jelenlétében az ebédlőasztalnál. Mozart egyik tanítványára várt a szállásán, de az, úgy látszik, elfeledkezett róla. Kevésbé előkelő, garasos növendékek voltak azok, akik a szállására jártak a Serrarius-házba. De abban ők is „előkelőek", hogy gyakorta felültessék a zenemestert. A rangosabbakhoz neki kellett ellátogatni. A tanítvány tehát nem jött és Wolfgang Amadeus
olvasással töltötte a várakozás idejét. Mannheimban, a kis fiók-Párizsban jutott hozzá a hírhedt könyvhöz, amely akkoriban bejárta Európát: Histoiie du Chevalier des Grieux et de Marion. A botránkoztató regényt egy kiugrott abbé írta, bizonyos Antoine Francois Prévost. Kalandos múltú ember, szökött rab, nyomdász és világcsavargó. A regény megbolygatta. Wolfgang Amadeus képzeletét és idegeit; hiszen a gáttalan szenvedély története volt. Ahogy esteledett, s homály borult a szobára, nem is tudta tovább olvasni. Az utcákon kóborolt, míg hullott a hó, fehér prémbe öltöztetve Mannheim tetőit és erkélyeit. Később nem tudott magának számot adni arról: mit is művelt egész este? Csupán arra emlékezett, hogy egy csapszékben ült órákon át, és vörösbort ivott. Aztán újra kóborolni kezdett és egyszerre ott találta magát a ház előtt, ahol Wendlingék laktak. Kocsizörgést hallott, mire hirtelen behúzódott az erkély alá, egy termetes kariatidszobor árnyékába. A hintó nyikorogva megállt. A kocsi sötétjéből szürke prémekbe burkolva Auguste lángoló vörös haja bukkant elő. A lány nevetett és kis kacajok közben suttogott valamit visszafelé, a hintó láthatatlan utasának. A terebélyes batár ablakán kesztyűtlen férfikéz nyúlt ki, keskeny, hosszúkás kéz. Wolfgang Amadeus úgy érezte, valahol látta már ezt a fekete köves gyűrűt viselő kezet. Szeme mohón kutatta a hintó utasának arcát. Tudni akarta a titkot. A kocsi sötét hátteréből lassan bontakozott ki az
arc, a szellemes száj, a kissé nagyra nőtt orr és a mesteri csigákban elrendezett haj. Karl Theodor nagyherceg volt. Hiszen tudta ő, Mannheimban mindenki tudta. És most mégis szenvedett. Semmi köze Augustéhoz, a lány alig szólt hozzá eddig néhány közömbös szót. Legföljebb mosolygott a félszegségén. És mégis! Csikorgott a kulcs, a kapu kinyílt. Be a lány vissza futott a hintóhoz; valami eszébe jutott, valami mondanivalója volt még Karl Theodor őfensége számára. Wolfgang Amadeus ezalatt besurrant a nyitott kapubolt alá. Hallotta a tovagördülő hintó robaját és látta, hogy Auguste belülről becsukta a kaput. Azután megfordult a lány. És a pislogó mécses alatt észrevette Wolfgang Amadeust. Nem kiáltott, nem is látszott rajta semmi ijedtség. Mosolyogva nézte a fiatalembert és gúnyos hangon szólalt meg: — Maga? Ugyan ... Ahogyan ezt mondta, a szóban csodálkozás volt, gúny, de némi elismerés is. Lám, lám, a gyámoltalan fiúcska, az ábrándos kis muzsikus. Nem is gondolná az ember.
Aztán folytatta: — Nagyon merész! Hátha fölébred a papa? Wolfgang Amadeus nem felelt, mert jól tudta, hogy ettől az egytől nem kell tartania. Wendling papának operaelőadás után — minden este — a „Hét választófej edelemhez" címzett kocsmában volt fontos dolga, a vastagnyakú Ritter fagottista és a pajkos Ramm oboás társaságában. Auguste egyébként nem is komolyan mondta ezt, csak tréfából, ugratásból. Mintha bizony a papa réges-régen meg nem szokta volna az ilyesmit. De hátha meggondolja magát az ifjú úr, sírni kezd, a mamáját emlegeti és követelőzik, hogy engedje ki a kapun?! Ez nagyon, de nagyon mulatságos volna. De — vajon kiengedné-e? Megsimogatta a fiú arcát. Wolfgang Amadeusszal vadul forogni kezdett a világ, a mécses lángja mintha égig érne, a csábító kép, Auguste arany láng-haja messze, messze távolodik tőle, vissza az éji sötétbe. Kacagást hall, igéző, ingerlő kacagást, egy forró kéz simogatja a vállát, a karját, az arcát, a nyakát, mintha birtokba venné őt ez a kéz, amely nem törékeny, hanem erős és akaratos.
XXII Wendling, a flótás hol a kottát nézte, hol a szomszédjára pislogott. A szomszédja ismét csak Mozart volt, az orcheszterpróbák megszokott vendége. Nap-nap után az öreg Wendling mellett szokott üldögélni, de ma föltűnően ideges volt, minduntalan oda-oda nézett a flótás arcára, ami az öreget megzavarta. Vajon Wendling tud-e valamit, megsejtett-e valamit? Fészkelődött, néhány napja nem szívesen üldögélt megszokott helyén, kényelmetlen volt Wendling szomszédsága. Föl is kelt, ami egyébként megszokott jelenség az ilyen délutáni próbákon, ahol lábujjhegyen járnak-kelnek a muzsikusok is. Mozart odatelepedett az oboás Ramm oldalára, és onnan figyelte tovább a próbát. Abban a pillanatban, mikor nem látta többé Wendling papa rezes orrát, elmúlt az idegessége, csak a muzsikát hallgatta és figyelte Cannabich karmestert, aki a próbát vezényelte. A hírneves orcheszter lélegzetét leste. Azt a páratlanul árnyalt, végsőkig csiszolt és kifinomult részletmunkát, amely a mannheimi zenekar sajátossága. Bejárta Európát, a zenekari hangzás rejtelmeit rég ismerte, szimfóniákat írt, de a mannheimi orcheszter mégis más volt, mint a többi híresnevezetes zenekar. Megdöbbentően új színekkel, árnyalatokkal, új titkokkal ismerkedett. A nagy együttes kamaraszerű hanghatásait, a szólisztikus és kombinált hangszínek varázslatos játékát és az izgalmas, szövevényesen fölépített crescendókat, fuvalomszerűen
elenyésző decrescendókat figyelte. Vogler apát a terem végében gubbasztott, onnan nézte féltékeny haraggal a „kotnyeles" Wolfgang Amadeust. Pedig ő tudta legjobban, hogy az idegen ifjú minden, csak éppen nem kotnyeles. Ezt a kotnyelességet, ezt a tolakodó mohóságot éppen csak ráfogta nagy féltékenységében. Félt, hogy ez a salzburgi idegen ellesi majd a nagy mannheimi stílus titkait és sohasem álmodott magasságokba emeli azt, amit ők Mannheimban sok évtized munkájával alkottak. A mai próbát Cannabich vezényelte és Vogler egy szót sem szólhatott azért, hogy Mozart hol az egyik, hol a másik kottapult mellett üldögél, figyelve a zenekar minden idegrezzenését. Cannabich olykor odanézett Wolfgang Amadeus felé, a szemével figyelmeztette, a fejével is intett, mintha ők ketten nagyon összetartoznának és egyet akarnának. Vogler észrevette ezt és még idegesebb, még rosszkedvűbb lett. Wolfgang ismét a fuvolát hallgatta. A tisztaság, az ártatlanság, az egyszerűség hangját idézte a fuvola, hogy a következő pillanatban a legfelsőbb regiszter szólaljon, mire titokzatossá válik a beszéde, sejtelmessé és látomásokat idézővé. Wolfgang Amadeus megigézve figyeli és rádöbben: mi mindent tud ez a hangszer, zenei nyelve milyen gazdag, színes és ékes. Jó ideje tanulmányozza a hangszert, de az egyéniségére, az ékesszólására, a különleges beszédmódjára csak itt talált rá igazán Mannheimban. Idilli, lágy, hogy később csábítóan érzéki, buján szenvedélyes legyen ugyanaz a hangszer-lélek,
ugyanaz a hangszeregyéniség. Hétről hétre itt üldögél a zenekarban, figyeli az egyes hangszeregyéniségeket, kutatja titkaikat és sajátságos, egymástól különböző nyelvüket. Gyakran telepszik Ritter fagottista mellé, és figyeli „a zenekar bohócának", a dörmögő fagottnak sajátos beszédét. Mennyi humor árad belőle, milyen jól jellemez egy groteszk pillanatot vagy egy torz fintort. Wolfgang Amadeus már a színpadra gondol. A fagottra, mint színpadi pillanatok beszédes szereplőjére. Az első hegedűpultnál gyönyörű Guarneri-hangszert lát egy kékeres kézben. A fedőlap nemesen ívelt vonala: maga a muzsika. A harmonikus arányok egyenesen elbűvölik. Kis szólórész következik és Wolfgang kábultan hallgatja a mesterhegedű érzéki tónusát, hangfestő varázsát. Hogy a hegedű mit tud, mire képes, ezt a titkot gyermekkora óta tanulja. Hiszen az Első német hegedűiskola nagy tehetségű szerzőjének fia és maga is Európa-szerte megcsodált hegedűjátékos. De a mannheimi zenekar finoman kiművelt együttesében mintha még többet jelentene a hegedű varázslatos kantilénája, az emberhangot, a vox humanát annyira megközelítő instrumentum dalolása, majd démoni staccato-játéka. Odafordul a viola d'amore felé, amely alt-hangon szól. A nagy mannheimi mester, Johann Stamitz nagyon szerette ezt a hangszert. Szomszédságában a gordonka köti le a figyelmét, már hetek óta igyekszik közelférkőzni a
legnagyobb hangterjedelmű vonós instrumentumhoz, amely a tömör basszustól az áthatóan szép tenor-hangig, sőt a legmagasabb szopránig tud szólni. Mellette terebélyes hangszer búg, a gordonka mély húrjainak telt hangzásához közelítve. Körvonalaiban, rajzában a viola da gambához hasonlít: tulajdonképpen óriási hegedű ez a „contrabasso". Sokszor figyelte a hangját, komor és tragikus beszédét. De észre is vett valamit, ami hiányosság, amire a contrabasso, a gordon nem képes. — Nem tud megszólalni a kontra c-ben, Cannabich úr... Milyen nagyszerű feladat lesz egykor eljutni a gordon kontra c hangjáig! A mannheimi hónapok alatt már teljesen hangszerekben gondolkodik. A hangszerek soknyelvű világa nem Bábel az ő számára, mert régen érti már mindannyiukat. A hangszerek pedig hálásak és szeretni fogják Wolfgang Amadeust, aki sohasem erőszakoskodik velük, nem követel olyan munkát egyiküktől sem, amelyre ne lennének képesek. Mozart a mannheimi év után tökéletesen ismeri hangszer-szótárát, minden hangszert méltó föladatra szán, és ha kicsikarja titkaikat, akkor a saját, a legsajátabb anyanyelvükön beszélteti valamennyit. Két-három évvel a mannheimi tartózkodása előtt, 1775-ben, megalkotta már csodálatos hegedűversenyeit és az elbűvölő Haffner-szerenádot. Nem most tanulja a
hegedű nyelvét. De úgy érzi itt, hogy a hangszerek ékesszólása kifogyhatatlan és kifogyhatatlanok a titkaik is. Mindig újat mondanak neki, itt is, Mannheimban is izgalmas titkokat súgnak a hegedűk. Cannabich egyre a crescendo és decrescendo sajátos mannheimi művészetére figyelmezteti. — Ne higgye, mio amico, hogy a crescendo csupán eszköz... A crescendo a komponálás egyik alapja. Christian Cannabich látja, hogy Mozart nem érti őt. Folytatja hát: — Gondolkozzék, barátom, és maga is rájön majd a legszebb zenei titkok egyikére. Arra, hogy a crescendóban, a szövevényesen fölépített, a mesterien fejlesztett crescendóban már zenei gondolatot talál. A töprengő Mozart, maga is a hangszerek ifjú varázslója, szeretne tökéletesen elmerülni a hangszerrejtelmekben és a crescendo titkaiban. De kenyeret kell keresni. A lakást is megszolgálni. És a salzburgi adósságokat fizetni. Apja aggódó szemét látja a messzeségből, amint követi lépteit, bármerre jár Mannheimban. És Karl Theodor őfensége még mindig nem nyilatkozik. Egyre gyakrabban kerül sor keserű kifakadásokra:
— Innen is mennem kell hát. Legföljebb egy némettel több lesz, aki Franciaországban vagy Angliában keresi a kenyerét. A keserűség és a kenyérgond sem apasztja alkotó kedvének boldog bőségét. Nem aranyszelencéket, gyűrűket, dísztárgyakat ajándékoz barátainak, hanem muzsikát. Az oboista Ramm gyönyörű oboa-versenyművet kap ajándékul tőle, a hangi avesz tett öreg tenorista, Raaff pedig finoman formált áriát: „Se al labro nuo non eredi. .Augusta két francia ariettát kap emlékül. Senki sem tudja, csak ők ketten, hogy — minek az emlékére. De a Wendling-családból a legnagyobb ajándékot mégis a kitűnő flótás kapta: a papa. Két fuvola-versenyt komponált Mannheimban Wolfgang Amadeus, és mind a kettőt Wendlingnek ajánlotta. Itt írt még hat hegedű—zongoraszonátát. Igaz, ezek egy részét csak Párizsban fejezte be, és Münchenben személyesen nyújtotta át Karl Theodor választófejedelem hitvesének, nevére szóló ajánlással. XXIII. Do-re-mi-fa. . . so-la si-re — énekelte egy gyermekien üde szoprán a szegényes szobában. — Újra, Aloysia, újra — hallatszott Mozart hangversenymester kissé remegő hangja — újra. Ebben a tanáros „újra Aloysiá"-ban a meghatottság
tremolója hallatszott. A fiatal lány szeme aggódást és ámuló tiszteletet fejezett ki, míg a tiszta soprano újra kezdte: — Do-re-mi-fa-so-la-si-re ... — Most énekelje. . . azt, amit a múlt héten tanultunk, a Ronsard dalát: „Mignonne, allons voir .. Aloysia énekelt, és a fakó hangú kölcsön-zongora fáradtan kísérte: <
Mignonne, allons voir, si la Rose Qui ce matin avait déclose, Sa robe de pouipre au soleil. . . Az ezüstszínű hang kiszabadult a /;do-re-mi-fa" iskolás korlátjából, végigtáncolt a szegényes bútorokon, a kopott térítőn, a molyrágta függönyön, egy sötét sarokban megállt trillázni, aztán tovalejtett szeszélyesen, csillogva, szikrázva, mint a tavaszi napsugár, amely erőszakosan beszökött a dohos szobába, bújkálva kergetőzik, ugrándozik, lengedezik, hogy lángra gyújtson egy téli álomban merengő foszlott vén csipketerítőt. Vagy nem is a csipketerítőt, hanem egy emberszívet?
Mozart tanár úr behunyt szemmel figyelt, arca csupa aggodalom és gyönyörűség. Pillája idegesen rebbent, olykor fölemeli a kezét, mintha utána kapna a röpdöső hangnak, nehogy elszálljon. — Még egyszer, Aloysia ... A leány ragyogó barna szeme ilyenkor aggódva tágult ki, félelemmel nézett ifjú tanítójára. Talán bizony rosszul énekel? Az utolérhetetlen mester hibát talált? Pedig Wolfgang Amadeus csupán azért ismételtette a skálát, majd a Ronsard-dalt, hogy hallja, hallja, még egyszer hallja. Szomjasan itta a napsütötte kristályként viliódzó leányhangot. A leányka hullámos gesztenyeszín haja kiszabadult a selyemszalag zsarnok-öleléséből és nyújtózkodva, kígyózva lebegett a meghatóan édes arc körül. Wolfgang Amadeus már hat hete tanította Aloysia Webert, a szegény Fridolin Weber súgó és kottamásoló tizenhét éves leányát. Szorgalmasan eljárt a Mainzi utcába, abba a szegénynél is szegényebb lakásba, ahol a becsületes Weber évi háromszáz forintból és némi mellékes jövedelem-morzsákból tartotta el feleségét, öt leányát és kisfiát. Nagy áldozat volt ez Wolfgangtól, mikor olyan keserves robotban töltötte mannheimi napjait. Fridolin Weber még nem sejtette, hogy a fiatal Mozart miért olyan buzgó: nap-nap után önfeledt buzgalommal és ingyen
tanítja Aloysiát. De a lányka, akinek üde arcán olyan elbűvölő a szendeség, nagyon is jól tudta. Okos leány volt, számító eszű és előrelátó. De mégsem érte föl ésszel, milyen különös kegye a sorsnak, hogy egy Mozart tanítja és egy Mozart szereti őt. Számára csupán az volt a fontos, hogy egy jobbfajta mester vezesse őt a művészet titkaiba. És nem volt éppen kellemetlen, ami még hozzá tartozott: egy kis könnyű, kacér, az időben gyorsan tovatűnő „Liebelei". Mozart elindítja őt a pályán, ahol érvényesülni fog. És addig fizetni kell neki egy-egy mosollyal, sejtelmes pillantással, reményt-tápláló sóhajjal. Aloysia nem volt álmodozó természetű. A szűkös sorban, gyakorlati észjárású anyja mellett túlságosan is kifejlődött benne az érzék a valóság, főként a számára hasznos valóság iránt. Született színpadi tehetségével „megjátszottá" az álmodozó leányt, mert tudta, hogy az ugyancsak álmodozó Mozartot így tarthatja selymes tenyerében. Fölhasznált minden eszközt, hogy befonja a gyanútlan fiatal szívet. Anna Maria mama aggódva figyelte, miként szövődnek a pókháló-szálak fia körül. Ijedt leveleket küldözgetett titokban Salzburgba. „Mikor Woferl új ismeretséget köt, nyomban a szíve vérét adja oda új barátaiért.” És Mozart valóban egyre hevesebb együttérzéssel. szemlélte a nyomorgó Weber-családot. A szerelemben és emberségben túláradó heves lélek úgy vélte, hogy nincs más életcélja, mint boldoggá tenni őket. Az „őket" főként a szerelmi játékot játszadozó és igen tehetséges kis tanítvány volt, Aloysia. Korán kivirult szépség, sugárzó
szemével, gesztenyeszín hajával, telt, de mégis karcsú alakjával, finomvonalú derekával. Aloysia Weber egyre erősebben -tartotta kezében a zsákmányt: Wolfgang Amadeus Mozartot. Anna Maria mama egyre sűrűbben írta az egyre rémültebb leveleket Salzburgba, míg Wolfgang Amadeus boldog ábrándok egében járt, Weber papa pedig könnyekkel a szemében hálálkodott. És Weber mama!? A kegyetlenül gyakorlatias családanya már nagyralátó terveket kovácsolt. Egyetlen gondja volt, miként használják ki a fiatal mester képességeit és hírnevét, milyen módon fogják be minél szorosabban Mozartot a családi érdekek jármába. A fondoreszű mamával folytatott bizalmas megbeszélés után Aloysia könnyekkel a szemében jelent meg az énekleckén. Wolfgang faggatta: mi bántja, mi történt? — Ah, drága mesterem, minek mindé fáradozás? Mannheimban nem lesz belőlem semmi. Látja, mennyi itt a kallódó tehetség! Újabb könnyek a szemben, újabb sóhajtozás és szipogás. Majd következik a folytatás: — Kóristáné lehetek a színházban, egyéb semmi! Aztán... — itt egy kis szünetet tartott és súgva folytatta, mintha titkot mondana — mama férjhez akar adni, minél előbb. De hát kinek kellek én? Akad talán valami írnokocska a
kancelláriából... Most már hangosan sírt. Gyönyörű és ellenállhatatlan volt ilyenkor. Egy alkonyi órán hullottak e könnyek, és nem hiába hullottak. Mozart megrendülten próbálta vigasztalni: — Ne sírj, Aloysia, no ne sírj már! ... Ha befejezzük a tanulást, nemsokára, hiszen olyan tehetséges vagy, Itáliába megyünk. Elviszlek Mannheimból — Itáliába. És a kicsi Aloysiának óriási sikere lesz... — Itália — sóhajtotta könnyekkel a szemében, de már mosolyra nyílt ajakkal Aloysia — Itália . . . Wolfgang Amadeus sokszor beszélt neki áz örök Rómáról, a virágba borult Firenzéről, az álomszerű Velencéről és Veronáról. Az okos és céltudatos Aloysia sietett mindent elmondani a tervháló közepén gubbasztó anyapóknak: Weber asszonyságnak. A terv egyelőre bevált, a helyzet kedvük szerint alakul. Mozart maga ajánlkozott, hogy elviszi Aloysiát a karrier útjára. Oda, ahol ő már könnyen nélkülözhető lesz: Itáliába. De Wolfgang Amadeusra újabb veszedelem leskelődött. Wendling flótás, Ramm oboás és Ritter fagottista, a három ivó-cimbora vérmes terveket szövögetett. Hangverseny-
kőrútra akartak indulni Párizsba, mégpedig Mozarttal együtt. Wendling többször járt francia földön, ismerte Párizst és okosan kiszámította: milyen hasznukra lesz Mozart hírneve olyan tájakon, ahol i fiatal mester már gyermekkorában járt. A „Fekete sas" ivókompániája körülhízelegte hát a hiszékeny Wolfgang Amadeust. De mindennél csábítóbb volt az, hogy még egy útitárs ígérkezett: a vöröshajú Auguste, Tehát: Aloysia és Itália — Auguste és Párizs . . . Nem tudta, hogy édesanyja milyen aggódó leveleket írt Salzburgba, figyelmeztetve férjét a Weber-család felől fenyegető veszedelmekre. Leopold Mozart a salzburgi tél, a kínos köszvény és a nyomasztó anyagi gond hármas rabságában is szakadatlanul a fiáért aggódott, és a fia dicsőségéért dolgozott. Szorgalmasan körmölte a leveleket, a Mozart-propaganda diplomáciai okmányait, kapcsolatokat keresett, fiát szolgálta. A Weber-család ravaszkodásairól már tudott, és ez feldúlta a nyugalmát. Most pedig megkapta hiszékeny fiának lelkendező levelét, amelyből egy másik veszedelemről értesült, a párizsi út tervéről. Haragos, leckéztető levélben óvta Wolfgangot a teliszájúak és haszonlesők társaságától. De különösen intette a százötven forintos újabb kölcsön tői, melyet egy mannheimi bankártól akart fölvenni a párizsi út költségeire Wolfgang. Az ifjú Mozart két éve még tudomásul vette volna az apai intelmeket és parancsokat. De most lázadó szavakban válaszolt a szenvedélyektől fölzaklatott lélek.
Háborgott, hogy apja még mindig gyermekként bánik vele. Különösen bántotta, hogy az apa nem bízik az ő jellemének ellenálló erejében és nem veszi tudomásul, hogy férfivá érett. Mannheim és Salzburg között nehéz viharfelhők alatt kocogott hát a postakocsi idősebb és ifjabb Mozart írott üzeneteivel. Leopold Mozart aggodalmát csak táplálták felesége levelei, ám ez a gond kezdettől fogva kísérte a messzeségből Wolfgang Amadeus lépteit. Akár az oldala mellett volt, akár a távolból követte nyomon fia útjait, Leopold Mozart féltékeny volt minden leányra. Féltékeny, mert attól tartott, hogy fiát egy elhibázott házasság eltérítheti a fényes jövendő útjáról. Az apa szíve joggal félt ettől és jól sejtette a jövőt. A harmadik levélváltás után megbékéltek. Tavaszodott már, otthon Salzburgban rügy fakadt a fákon. Tavaszodott Mannheimban is, és Mozart szívét elárasztotta a kikelet mosolygófénye, pedig számára egyetlen fűszál sem nőtt ebben a reménykedő nagy tavaszban. Cannabich hiába kilincselt Karl Theodor nagyhercegnél, és hiába duruzsolt Savioli intendáns fülébe, hogy legalább „udvari zeneszerzővé" nevezzék ki Mozartot. Hogy ez ne sikerüljön, arról gondoskodott a nagyhatalmú Georg Joseph Vogler, aki éppen olyan jeles mestere volt a diplomáciai ármánynak, mint a muzsikának. Karl Maria Weber, Giacomo Meyerbeer és Félix Mendelssohn-Bartholdy későbbi mesterének mostanában egyik legfőbb szellemi tevékenysége az volt, hogy az ifjú Mozarttól féljen.
Segéderők is támogatták: főként a bajkeverő Winter brácsás, aki a haszonleső akarnokok taktikájával tapadt Vogler abbéhoz. Csúnya pletykálkodásaira gyakorta figyelmeztették Mozartot mannheimi barátai: Raaff, Fiala és Becke. Az udvari színház ismét német opera bemutatására készült: a Rosamunda muzsikáját Anton Schwei zer, szövegét pedig Wieland írta. Mozart hallotta, hogy a nagynevű weimari költő a Rosamxmda bemutató előadásán személyesen is megjelenik Mannheimban. Vajon milyen lehet az Ábderiták szerzője? Régi kedves olvasmánya volt a világhírű Wieland-regény, amelyben oly keserűen ismerte fel Salzburg lakóinak egy-egy típusát; a német kisváros maró szatírával megrajzolt és döbbenetesen élethű képét. Mozart nem olyannak képzelte Wielandot, amilyennek megismerte. A hírneves költő negyvenöt éves volt abban az időben, csúnya, kifejezéstelen arcú és szófukar ember. Föltűnő nyelvhibája mindenkit megzavart, akivel beszélt. Természetes, hogy az első találkozás után való nap, éneklecke közben Wielandról is beszámolt Aloysiának. — Különös a meredt üvegszeme ... Az ember megzavarodik tőle, torkán akad a szó. Arcát himlőhelyek és kiütések borítják, orra szörnyen nagy, s a homloka alacsony. És gondolja meg, Aloysia, hogy ez az ember még kellemetlen modorú is. Csúnya nyelvhibája miatt alig beszél, ráadásul pedig ízléstelenül és lomposan öltözködik.
— Olyan szűkszavú? — kérdezte Aloysia. — Szerencse, hogy szűkszavú, mert gyötrelem hallgatni. Egyébként órámon figyeltem, hogy mennyit beszél. Egy óra alatt összesen hat szót szólt. Másnap ismét találkozott Wielanddal a Rosamvnda próbája alatt. Elmondta a weimari költőnek, hogy háromszor olvasta már az Abderitákat. Wieland Mozartra emelte kísértetiesen meredt né-zésű szemét, és olyan valami derengett a rút foltokkal borított arcon, ami mosolyhoz hasonlított. — Nem játszana valamit? Hallottam az ön hírét, monsieur Mozart. Ezt ugyan nem ilyen folyékonyan mondta, mert dadogott. De Wolfgang Amadeus megértette, és a színpadon fölállított Stein-zongora felé igyekezett. Sohasem kérette magát, és sohasem mondta, hogy éppen nincs hangulata. Mozart nem tartozott a pózoló és szenvelgő félművészek közé. Büszkeséggel töltötte el, hogy a híres weimari költő hallani akarja őt, és szívesen ült le a fortepiano mellé. Wolfgang Amadeust kicsiny korától arra nevelték, hogy tisztelni kell a rangot. De az élet iskolájában mást tanult: hogy az olyan tekintélyt tartsa legtöbbre, amelynek nincsen vége a sírban. Egyik mannheimi szonátájának lassú-tételét játszotta, majd
a befejező allegrót. Wieland rút és kifejezéstelen arcán kigyulladt az a fény, mely a legcsúnyább embert is széppé varázsolhatja. Egyszerre nyújtotta feléje mind a két kezét, és hirtelen megeredt a nyelve. Ömlött belőle az elragadtatás szava, még kínos nyelvhibájáról is megfeledkezett. XXIV. Elbűvölő volt a recitativo és ária, amellyel Aloysiának kimondhatatlan örömet szerzett. „Akandio lo confesso” —
„Non so d’onde viene.. Örömet és halhatatlanságot! Aloysiának írta, szerelmes szívének minden szépségét, ifjúságának minden poézisát belefoglalta e tündöklő dallam-vonalakba. Képzeletét hatalmas áram járta át, csodálatos varázslat ösztönözte alkotásra. E termékeny időszakban, mikor oly bőkezűen osztogatta a Mannheim sugallta áriákat, fuvola-versenyeket, zongoraszonátákat, a szerelem három tételű szonátáját élte át ő maga, szigorúan a szonáta-formához alkalmazkodva: az első allegro-tétel a vörösbajú Auguste, a második, befejező allegro-tétel Aloysia Weber, s a kettő között a szelíd és szende megpihenés, az andante — Rose Cannabich. A mannheimi szépséges kikelet: csodálatos átélt szonáta.
A Serrarius-ház szerény udvari szobájában, ahová sosem sütött be a nap, a leckeadással megfizetett szegényes szálláson egyedül sírdogált Anna Maria Mozart. Egyszerű lélek volt, és megszokta, hogy mások gondolkozzanak, mások cselekedjenek helyette. De az ő szerény lelkének udvari szobácskájában megmozdult az anyai balsejtelem, hogy mindez nem jól van így. Amúgy sem tudott aludni, mióta egy mannheimi doktorral beszélgetett. A doktor vendégségben járt a Serrarius-házban, amelynek régi barátja volt. Beszélgetés közben hosszan tartotta kezében Wolfgang Amadeus csuklóját, majd egészen közelhajolt hozzá, mintha hallgatóznék. Azután így szólt: — Túlságosan hajszolja magát, maestro! Nem szabad ilyen iramban élni. Ne folytassa, tanácsolom, mert még a negyvenedik évét sem fogja megérni. Wolfgang Amadeus nevetett. Nem hitt a doktornak. De Anna Maria nem tudott többé aludni. Sírt, sírdogált, vigyázva rá, hogy a fia észre ne vegye. A becsületes Fridolin Weber, a teológiai tudományok doktora, súgó és kottamásoló egy este így szólt Mozarthoz: — El sem tudom mondani, hangversenymester úr, milyen hálásak vagyunk, örök időkre hálásak, hogy kiműveli a lányunkat. De azért nagyon szépen megkérem, legyen szíves és írja meg a terveit Salzburgba, az édesapjának. Becsületes ember voltam világéletemben, nem is sokra
vittem a becsületességemmel. De most már mégiscsak úgy akarok meghalni, hogy senki se mondhasson rólam rosszat. — Miért mondja ezt, Weber úr? Az én terveim és Aloysia tervei és — az ön becsületessége? Az öreg Weber nagyon komolyan szembenézett Mozarttal. — Mit szólna az ön tisztelt édesapja, ha mindent csak utólag tudna meg? Mit gondolna rólam? Wolfgang Amadeus nyugtalan lett; mintha jeges lehelet érintette volna. — Jó — mondta elkomolyodva —, megírom. De Fridolin Weber még nem fejezte be. — Ígérjen meg valamit, koncertmester úr! Wolfgang Amadeus rosszat sejtett. Szorongva kérdezte: — Mit ígérjek meg, Weber papa? — Ígérje meg, hogy akként cselekszik, ahogyan sokat tapasztalt, önt nagyon szerető édesapja rendeli. Ha ő azt mondja, hogy menjünk Itáliába, akkor megyünk. De ha ő azt mondaná, hogy ne menjünk, akkor — nem megyünk!
Wolfgang Amadeus mindent megígért. De nagyon kedvetlen és szótlan volt azon az estén. Sejtette, hogy apja ellenezni fogja az olaszországi utat, mint ahogyan Wendling és Ramm terveit is ellenezte. Hiszen, ha nem érezte volna, bizonyára réges-rég megírja ezt is Salzburgba, mint ahogy mindenről beszámolt az édesapjának, aki szorongó pillantásokkal kíséri a messzeségből fiának minden lépését. Az olaszországi utat nem említette leveleiben. És most is egyre halogatta a levelet. Önmaga előtt is halogatta: „Ma nem érek rá . . . majd . . . holnap . Félt, hogy bezárul a kapu a gyönyörű álom előtt. De megígérte és végül mégiscsak megírta a levelet. A válasz nem késett sokáig. Leopold Mozart erélyes és okos levélben óvta, intette fiát a kalandos tervektől.
„Tapasztalatlan vagy, fiam, tapasztalatlan. Egy ismeretlen, kezdő énekesnő az idegenben, ahol háború van e napokban, s az embereknek bizonyára más a gondjuk! A nyakadon egész család gondja. És adósság? újabb adósság? Oh fiam, gondold meg: nagyrahivatott és elhivatott vagy, felelősséggel tartozol Istennek a tehetségért, amit ő adott neked útravalóul. Már látlak, látlak előre egy szép női arctól elkábítva, nyomorúságos szobában, nélkülöző gyermekekkel, szalmazsákon. Ezt
akarod, fiam? Vagy dicsőségben, vagyonban, tisztességben élni és termékeny munkában, jólétben, sikerben eltelt hosszú élet után úgy elmenni a világból, hogy gondoskodtál tieidről Ne feledd, fiam: reád Isten rendeléséből az vár, hogy még évszázadok múltán is könyvekből tanulják dicsőségedet az emberek.” Álmatlan éjszakákon, gyűrött párnákon forgolódva, újra meg újra elolvasta a levelet. Aloysia észrevette, hogy valami bántja mesterét. Faggatta, kérdezte, de Wolfgang Amadeus nem adott magyarázatot. Jönnek, jönnek a levelek, sorra jönnek Salzburg felől:
„Terved majd elvette az eszemet, drága fiam. Hogy vehetnek rá, csak egy órára is ily szörnyű gondolatra! Leveled olyan, mint egy regény. És valóban el tudnád határozni magadat, hogy idegenekkel csavarogd körül a világot? Jó híredet, öreg szüleid, drága nővéredet félretold az útból! Kiteszel engem az érsek gúnyos nevetésének és a város kacajának? A városban, ahol téged szeretnek? A gúnynak. Téged pedig a megvetésneki” Később így folytatja:
„Nem tudhatjuk, hol tör ki a háború. Mindenütt menetelnek vagy készenlétben állnak a hadseregek. Svájcba? Hollandiába? Ott egész nyáron nincs egy lélek.
Télen pedig Bernben vagy Zürichben éppen csak annyit kap az ember, hogy éhen ne haljon .. . Ez csak kisszerű embereknek való, fél-komponistáknak, kontároknak!” Fridolin Weber is kérdezősködött: — Tisztelt édesapja felelt már a levélre? — Nem, oh még nem ... Először hazudott életében. Keserűen tusakodott önmagával. Apja levele teljesen lesújtotta. A pénz, mindig az istenverte pénz? A pénz kormányozza hát a világot, emberszívek érzelmeit? És határoz élet-halál, boldogság vagy boldogtalanság fölött? Emlékszik, hogy amikor az ő ragaszkodó, de ostoba barátja, Von Schiedenhofen lovag Salzburgban megházasodott, mit írt neki az édesapja. Áradozott, hogy milyen dúsgazdag, milyen előkelő lányt kapott feleségül a Schiedenhofen-fiú. Ő akkor háborogva válaszolt az apjának: „Nem bírnám elviselni, hogy a
feleségem gazdag legyen, az ő kegyelméből uraskodjam. Az életet csak úgy képzelem boldognak, ha magam küzdhe tek és tarthatom jól a családomat, a magam emberségéből.” De hová lett a tavalyi hó, hová hangzott el a tavalyi szó? Most tőle is azt követelik, hogy pénzért, megvetett földi javak miatt mondjon le a szerelemről? Kishitű legyen? Gyáva? Lehajtott fővel adja meg magát a pénz
világhatalmának? Éjszakáról éjszakára így beszélgetett önmagával, így kérdezgette sajátmagát Wolfgang Amadeus Mozart. Az apa levele átjárta agyát, idegeit; beteggé tette. Küzdött, védekezett, de végül belátta, hogy apjának igaza van. Ha kurta kis időre elnyomta az álom, rémképek gyötörték. Látta magát szegénynek, megalázottnak, görnyedt hátúnak, és Aloysiát korán elhervadva a kisszerű, nyomorult életsorsban. Hová lesz a dicsőség, mivé a boldogság és a szent muzsika? Betege lett a küzdelemnek, melyet a hiszékeny és szerelmes szív az apai okossággal és az apai paranccsal vívott. Sokáig tartott, míg rászánta magát, hogy megmondja Aloysiának: Párizsba utazik, de — nélküle. A nagy barna szemből kibuggyant egy fénylő könnycsepp, végigfolydogált a rózsás arcon. Aloysia nem szólt semmit; kiment a szobából. Weber papa is bánatos volt, de őszinte és becsületes: — Idősebbik Mozart úrnak, az ön nagyrabecsült és bölcs édesapjának igazat kell adnom, hangversenymester úr. Fridolin Weber éppoly kevéssé tudta, mint Wolfgang Amadeus Mozart, milyen izgalmas párbeszédeket folytatott e napokban Frau Weber és leánya, Aloysia. Wolfgang Amadeus. nagyon csodálkozott volna, ha látja és hallja ilyenkor az imádott Aloysiát, aki egyáltalán nem látszott bánatosnak, csupán csak bosszúsnak.
Szeméből nem pergett a szabályozható könny, homloka közepén merőleges ránc húzódott, szép dióbarna szemét kissé összehúzta, és töprengett. Arról beszéltek, hogy a muzsika magasabb művészetében eléggé előrejutott-e már Mozart mesterkezétől vezetve Aloysia Weber? Szükség volna-e arra, hogy továbbra is hálójukban tartsák a mit sem sejtő áldozatot? Párizs és Mannheim között sűrűn jár a posta, sűrűn és elég gyorsan, mert Mannheim amolyan miniatűr Párizs-utánzat, ahol a dámák pontosan tudni akarják: mi a divat ez idő tájt Párizsban és miről suttognak a Tuileriák lombjai alatt? A posta tehát elég jól közlekedik és Aloysia Weber majd leveleket ír Wolfgang Amadeus Mozartnak. Mert ki tudja? Hátha megveti a lábát a kis hangversenymester Párizsban, és egyengetheti a kis énekesnő útját a francia főváros felé. Nem szabad róla teljesen lemondani. De sírni utána még kevésbé szabad. A búcsú órájában díszbe kötött könyvet adott át Fridolin Weber Wolfgang Amadeusnak:
— Szegény ember vagyok, uram, nagyon szegény. Fogadja el tőlem, amit adhatok: ezt a könyvet. És olvasgassa útközben a páratlan francia vígjátékíró, Moliére színműveit. Erre mifelénk nem ismerik. Igen nagy író, mert a valóságos életet és a valóságos embert idézi a színpadra. Azután hozzátette: — Semmi mással nem tudom meghálálni értünk való fáradozásait. Aloysiából bizonyára hírneves énekesnő lesz és ez az ön műve. Aloysia irulva-pirulva, szemlesütve és elfogódottan adta át az ajándékait: két pár gyönyörű kézbodrot hímzett Wolfgang Amadeusnak. A két pár kézbodor valódi volt. De a szűzi elfogódottság nem volt valódi. Wolfgang Amadeusnak majd megszakadt a szíve. Egy pillanatra egyedül maradtak, és akkor így suttogott: — Ne sírj, Aloysia, mondom, hogy ne sírj. Szeretlek, te tudod, hogy szeretlek, pedig nem mondtam soha. Mozart azt mondta, hogy ne sírjon. És erről eszébe jutott Aloysiának, hogy — sírjon. Eddig ugyanis nem sírt, de most célszerű volt szép szeméből kipréselni egy búcsúkönnyet. Mozart kétségbeesetten és gyámoltalanul kereste a vigasztaló szót. — Hiszen visszajövök . . .
Wolfgang Amadeus úgy érezte, hogy ha még egy szót szól, ő is sírvafakad, mint a kis gyerek. Bátortalanul a leány fölé hajolt, és megcsókolta a homlokát. És ekkor eláradt a testében a láng, és csókolta a szemét, a száját, a nyakát szomjasan és szenvedélyesen. Aloysia nem viszonozta a csókokat, csak éppen eltűrte. Nem lehessen tudni — mindez mire lesz még jó? Mozart rohant le a lépcsőn, mintha menekülne, és valóban menekült is. De önmagától. A kapuban búcsúzóra várta őt a Weber család. Fridolin papa a szemét törölgette és a céltudatos Weber mama is elővett valami zsebkendőszerű vászondarabot, mintha szüksége lenne rá. Anyjuk oldalán szorongtak a gyerekek is. A legidősebb, a házsártos, mogorva Jozefa, a kis Sophie, Constanza meg a többiek. Mozart reszkető kézzel simogatta végig a gyermekek fejét. A reszkető kéz egy pillanattal sem időzött tovább a csitri Constanza fején, mint a többiekén. Aloysia nem volt sehol. A mama azt mondta: — Szegény lelkem, annyira fáj a szíve, úgy zokog odafönn a szobában! ... Az én drága Aloysiám még le sem tud támolyogni a lépcsőn. Wolfgang Amadeus lassan megindult, de meg-megállt és visszanézett a kapuba, ahonnan a Weberek kendői lobogtak utána. Az emeleti ablakban mintha meglebbent volna _ a fehér mullfüggöny. De az is lehet, hogy csak
képzelődött. Bánatos lelkében megszólalt egy hang: „Non so d'onde viene.. Az ária, melyet Aloysia számára írt. Szemét elfátyolozták a könnyek és a zsebében megsimogatta a két pár hímzett kézbodrot. XXV A toll percegő „pizzicatoban" ugrándozott a kottavonalak húrjain. Az egyetlen gyertya nyugtalan lángja szeszélyes foltokra és árnyékokra osztotta az óriási homlokot, amely félelmetesen emelkedett ki hajnalodó fényeivel az éjszakából. Ez a homlok szinte megsemmisítette nagyságával a vézna, alacsony testet. Szaporán, könnyen írt, akár csak tréfás levelet firkálna. Ujjai szenvedélyesen szorították a lúdtollat, amely repülni látszott, hogy utolérje a képzelet szárnyalását. Wolfgang Amadeus ágaskodott, amint az írópultra támaszkodott, mert alacsony termetű volt. Szakadatlanul percegett a toll, anélkül, hogy a zongora felé nézett vagy leütött volna egy hangot. Nem is tehette, mert ebben a lakásban, a Rue de Grochenet-ben egyáltalán nem volt zongora. Mozartéknak nem telt nagyobb szobára, mint a keskeny kerti helyiségre, ahol el sem férne a zongora. Wolfgang Amadeus Mozart éppen most komponálta D-dúr szimfóniáját, mert megrendelték a „Concerts spirituels" megnyitására. A „párizsi szimfónia" azonban nem születhetett zongora nélkül. Az orléans-i herceg titkára, a választékos szellemű Grimm báró segített Mozarton, mikor megengedte, hogy tehetséges fiatal
honfitársa nap-nap után az ő hangszerén komponáljon. Egyébként ez volt minden, amit a nyájas és befolyásos Grimm Mozart érdekében cselekedett. Szeretetre méltó biztatások, szép ígéretek és engedély a zongora használatára. És néhány leereszkedő vélemény, néhány tanács: — Ön túlságosan jószívű, kedves fiatal barátom! Könnyen rá lehet szedni, ami nagy hiba Párizsban. És hanyag, bizonyos tekintetben hanyag, Wolfgang Amadeus! Egyáltalán nem törődik az eszközökkel, amelyek segítségével szerencsét csinálhatna Párizsban. Itt, kedves barátom, vállalkozó szelleműnek, vakmerőnek kell lennie, ha érvényesülni akar. Azt kívánnám, hogy lenne feleannyira tehetséges, de kétszer ilyen talpraesett. Aztán ócsárolni kezdte Párizst. — Ebben az országban alig ért valaki a zenéhez. Csak a név a fontos, a név, a mű értékét csak kevesen tudják megítélni. Tudja, milyen nevetséges ez a pártoskodás — folytatta--Piccini és Gluck között? Nagyon nehéz lesz a két párt között boldogulnia! Mozart hátratett kézzel járkált a Grimm-palota szobájában, körbe-körbe, megállás nélkül. Pillantása a mennyezetről a padlóra, a falakról a bútorokra tévedt, olykor dúdolt, a kezével különös ábrákat rajzolt a levegőbe, majd a
kalapács-zongora elé lépett és játszani kezdett. Egy-egy kottafejet írt le a papírra. Később hazasietett a Grochenetutcába, hogy egész éjszakán át dolgozzék az írópult mellett. A D-dúr szimfóniának Grimm zongorája mellett született egész tételét leírta, néhány kottajegyzet nyomán. Az időtlen és alaktalan csöndben, késő éjszaka dolgozott. A külső vihig hangjai nem zavarták, önfeledten hajolt a kottapapír fölé. De olykor letette a tollat s arcán szorongó félelem jelent meg. A spanyolfal felé fülelt, ahonnan szaggatott lélegzés hallatszott. Anna Maria mama hetek óta rosszul érezte magát, vértódulások gyötörték és nehezen lélegzett. Fájt a feje, lelte a hideg. Elnehezedett teste naphosszat megült a foszlott karosszékben. Sehová sem járt, mert a fia nem kísérhette, maga pedig nem tudott franciául és nem mert Párizsban egyedül járkálni. Otthon ült hát a Rue de Grochenet-ban, a nyirkos kerti szobában, asztmájával és forró vérhullámaival küszködve. Egy rosszullét után elvesztette a hallását is. Az öreg német orvos, akit sietve elhívtak, sok vért vett tőle. Mozart Grimm báró ajánlatára néhány oksó zongoraleckéhez jutott. Két héttel ezelőtt is De Guines herceg palotájából hívták haza, mert az édesanyja nagyon rosszul volt. Naponta két órán át kínlódott Mozart a legfiatalabb hercegkisasszonnyal, akinek kényeskedő, kapkodó, felületes zongorajátékát javítgatta. Főrangú apja kívánságára a zeneszerzés elemeire is tanította a kisasszonyt. Három hónapig járt a palotába, naponta két keserves órát töltött ott, hogy Franciaország legmagasabban hordott orrának birtokosa végül néhány
tallért küldjön ki a nevelőnővel, mintha borravalót küldene. Mozart zsebében két árva sou lapult, ennyi volt minden vagyona. De agyát elöntötte a vér, elpirult haragjában és heves mozdulattal adta vissza az alamizsna-tallérokat. — Köszönöm, a herceg talán legyen kegyes és adja oda valamelyik cselédjének. Vagy egy koldusnak, odalenn az utcán! Aztán fejet hajtott és némi finom gúnnyal a hangjában, így fejezte be: — Számomra nagy öröm és megtiszteltetés volt, hogy foglalkozhattam a hercegnővel, — ingyen! Azzal faképnél hagyta az ámuló nevelőnőt, akinek lassú esze még egy óra múlva sem tudta eldönteni: vajon megsértette-e hercegi gazdáját a jött-ment kis német muzsikus vagy sem? A jött-ment kis német muzsikus pedig háborogva járt utcáról utcára. Ilyen állapotban nem tudott hazamenni, nem akart az édesanyja szeme elé kerülni. Áthaladt a Palais Royal kertjein, ahol piperkőcök, divatfik tereferéltek és itták a hűsítő italokat, hogy időnként be-betérjenek az első emelet játékszobáiba, két-háromszáz aranyat unott ásítással nyerni. A Palais Royal a divatmajmok, a léhűtő chevalier-k és szerencsevadász kalandorok sétatere és vadászterülete volt, míg a Tuileriák parkjaiban a nagyvilág
hölgyei sétáltak, mint a pávák. Kóborlás közben Wolfgang Amadeus eljutott a Saint Germain városnegyed piacára, ahol a színes saláta-halmok, paradicsom-hegyek s a napon aszalódó fácán- és baromfi-tetemek között, a kofák éktelen zsivajában észrevette, hogy a piaci bábjáték tart éppen előadást. Nemrégen népszerű zenés komédiát látott itt, amely nagyon emlékeztette a nápolyi vásáros bódék „buffájára". Közelebb furakodott hát a ládaszerű kis deszkaalkotmányhoz, amelynek peremén két tarka bábu izgett-mozgott, míg a „színpad" alatti láda-üregből rekedtes, csúfondáros, hadaró hangok bugyogtak fel. A „nagyérdemű közönség" a bódé előtt ácsorgott és olykor egy-egy filléres pénzdarabot vetett oda a bohócsapkás öreg embernek, aki egy repedezett cseréptányért hordott körül, adományokat gyűjtve. Miután a belépődíjat ilyen módon megfizették, óraszám bámulták a rögtönzött játékot a „szabadtéri színpadon". Ezúttal nem zenés komédia járta, hanem prózai játék. A maskarába öltöztetett fabábukat egy-egy nyélre illesztették, és a ládaszerű alkotmányban megbúvó komédiások alulról mozgatták azokat, közben mondták is a szöveget. Mozart nehezen értette a párizsiak hadaró „argot"-ját, de igyekezett megtudni: miről szól a játék? Egyik bábu kövér és szörnyen ostoba ábrázatú nagyurat akart megszemélyesíteni, a másik pedig fölöttébb kipiperézett dámát. „Menj csak, kicsikém — böfögött a dagadt és ostoba ábrázatú — menj szórakozni.. A „kicsike" negédesen meghajolt megértő férje felé, de hogy mit mondott búcsúzóra, abból egy szót sem hallott
Mozart, miután a játékba beleszólt a legfőbb szereplő: a nézőközönség. Torkuk szakadtából üvöltöztek, kosarakkal, botokkal, tarka piaci kofa-esernyőkkel hadonászva, átkozódtak, mint a francia adóbérlők és államférfiak ablaka alatt éjszakánként rendezett macskazenék alkalmával szokás. Mozart annyit megértett, hogy a publikum a szórakozni induló „kicsikét" szidalmazza. Egy-egy dühödt felbődülést sikerült megértenie a hangzavarból: „Menj, te cafat. . . Kártyázd el a kenyerünket. .„Céda, jöttment ringyó ..." Mozart ámulva hallgatta a mosdatlan szitkozódást, nézte a fenyegetően levegőbe meredő durva öklöket, majd ismét a bábszínpadra pillantott. A nyilván megcsalt férjet ábrázoló nyeles bábu bárgyú mosolya kísérteties volt e pillanatban. Ezt a mosolyt csak most vette észre Mozart és végigszaladt hátgerincén a hideg. Egyszerre megértette, hogy nem is vaskos tréfa ez a vásári komédia, hanem keserű szatíra és lázadó gyűlölet, még ha nem is vesz róla tudomást a francia király rendőrsége. A „céda" és „jöttment", aki bárgyú férje beleegyezésével a játékbarlangba indul elkártyázni a nép kenyerét, egyszerre nagyon ismerős volt Mozart számára. Csak most vette észre, hogy a nyélen mozgatott bábu maszkja mennyire hasonlít Marie Antoinette-re, Franciaország és Navarra királynéjára. A puffadt férj-bábu viszont feltűnően emlékeztet a királyra. Wolfgang Amadeus Mozart céltalan kóborlásai közben így
ismerkedett meg a vásári bábjátékkal, amely vésztjóslóan hallatta már ama időkben a közelgő földindulás fenyegető hangjait. Senki sem törődött vele, senki sem félt tőle. A gőgös fejek egyelőre biztosnak érezték magukat a nyakukon és nem találták volna előkelő rangjukhoz méltónak, hogy tudomást vegyenek a párizsi nép mulatozásairól. Késő este lett, mire hazaért a kerti szobába. Lábujjhegyen lopózott a spanyolfalhoz és fülelt. Mikor hallotta, hogy anyjának lélegzése egyenletes, visszatért az írópulthoz és tovább dolgozott. Az a-moll szonátát írta, amelyben élni fog örökké Mozart hiszékeny és bohó szerelme a ravasz és bájos képmutató, Aloysia Weber iránt. Aloysia . . . Éjidő ez Mannheimban is, nyári éjszakának évadja. Az ablak bizonnyal tárva-nyitva, a fák sötét árnyékai fölött csillagok ezüst miriádjai szikráznak és tilosban jár a kíváncsi hold. Előreóvakodott a lombok mögött, benéz a szobába és gyönyörködik a gesztenyebarna fürtökben, amint szertezilálva a vánkoson, körülölelik a világ egyik legbájosabb arcát. Wolfgang Amadeus boldogan képzelődik. A messzi Mannheimban Aloysia most bizonnyal őróla álmodik. Mi lesz, mikor az ébren-álmodó nemsokára fölébred, és megtudja, hogy a mannheimi ágy párnáin Aloysia Weber egyáltalán nem álmodik róla?
Nem álmodott Mozartról, de olykor írt egy-egy szűziesen tartózkodó levelet. „A vasat melegen kell tartani", ahogyan Weber mama mondogatni szokta. Mozart nem is sejtette, hogy a vasat melegen tartó levelek óvatos és körmönfont stílusa, meggondoltan adagolt baráti gyengédsége és sejtető célzásai legalább annyira Weber mama ravaszságát, mint Aloysia hűvös okosságát dicsérik. Társszerzők voltak ők a levélírásban. Egyszer fölbukkant Párizsban az öreg Raaff, a megkopott hangú mannheimi tenorista is. Mozart boldog volt, hogy olyan baráttal beszélhetett, aki Mannheimból érkezik. Sokat nem tudott meg tőle Aloysiáról, de már az is nagy öröm volt, hogy valaki előtt hangosan kiejthette Aloysia nevét, élő embernek, aki visszatér majd Mannheimba, és ott Aloysiának fog beszélni Wolfgang Amadeus Mozartról. Elviszi Mannheimba az olasz nyelvű levelet is, amely csupa gyengéd szerelem és aggódás a „bellissima voce"-ért. 1778 júliusában, a „Concerts Spirituels" megnyitó estjén igen hevenyészett előadáson mutatták be Wolfgang Amadeus Mozart úgynevezett „párizsi" szimfóniáját. Az utolsó próbán úgy játszott a zenekar, hogy a hangversenyre el sem akart menni. Dühöngött: — Hiszen, ezt ledarálják ... összekenik ... A hangverseny alatt közvetlenül a zenekari hely mögött állt és már-már oda akart ugrani az első hegedűshöz,
monsieur La Horussay-hez, hogy kiragadja kezéből a hegedűt és a vonóval vezényelje tovább a szimfóniát. Az öreg Raaff mellette állt és csillapította. De akármilyen rosszul játszottak is a párizsi muzsikusok, bármily hevenyészett volt is az előadás, az első Allegro közepén, egy passzázs alatt kitört a taps. Mozart nem örült ennek, a taps széttépte a muzsikát, s megzavarta őt magát. Ám ez még nem volt elég: a hirtelen föllángoló közönség még meg is ismételtette az Allegrót. Később, az Andante, majd a befejező Allegro-tételek nagyon tetszettek a publikumnak. De itt is bosszúság érte, mert a pianónál — két hegedűvel kezdte a prímben, nyolc ütemen át! — elkezdtek pisszegni. A kilencedik ütemnél átcsapott a fortéba és erre a közönség tapsorkánban tört ki. Mozart odafordult Raaffhoz és keserűen jegyezte meg: — Párizsban nem értenek a zenéhez! Hármat ütött az óra egy közeli templomtoronyban, hajnali hármat. Wolfgang nyújtózkodott, hogy fáradt tagjait kiszabadítsa a zsibbadtságból. Félrehúzta a foszlott függönyt és szélesre kitárta az ablakot. A kertből a hűs hajnal tódult be a szoba áporodott levegőjébe. Mélyet lélegzett, magába szívta a falevelek, a fű, a föld szagát. Foszladozott a homály, virradt már. A lombok között elsőt rikkantott a rigó. Mozart megismerte a kis tenoristát, mert hajnaltájon mindig övé az első szó, mint ahogyan övé az utolsó is, mikor a madarak este nyugovóra térnek. A szomszéd fáról puhább, gyöngédebb fütty felelt, ezzel
elkezdődött a szokott hajnali párbeszéd, a tenor és a szoprán, a hímrigó és a nőstényrigó duettje. A levelek rejtekében sorra ébredtek föl a lomblakó népek, csillámló ezüst trillák röpdöstek a pintyőkék csőréből, vékony gyermekhangon szólaltak a csízek és az egyre színesebb zenekarba beleszólt a vörösbegy, végül a nagy együttest kiegészítette a hatalmas kórus: csivitelni kezdtek a szegény kis szürke verébkóristák. A hangszeres művészek sem hagyták magukat: elsőnek a harkály kopogása hallatszott a fák törzsén; e szokatlan modern zenekarban tehát az ütőhangszerek kezdték a muzsikát. A vezető szólam nem sokáig maradt az övék, mert a fúvósok is jelentkeztek: búgni, turbékolni kezdtek a vadgalambok. De a tenorista és a szoprán nem engedte, hogy a zenekar és a partnerek elnyomják őket, egyre hangosabban énekeltek, valósággal „leénekelték" valamennyit. Dicsőségük mégsem tartott sokáig, mert megszólalt a koloratúr-szoprán: a fülemüle. A démoni staccatók és a szökellő trillák, a csodálatos fioriturák eszményi szépséggel tündököltek a hajnali koncertben. A pitypalatty későn ébredt, de most már ő is „belépett", és elkezdte groteszk módon tagolt szólamát. Wolfgang Amadeus Mozart ablaka alatt hatalmas operaegyüttes énekelt és muzsikált, mintha az operaszínpad holnapjának e varázslóját köszöntené. A hercegek, a márkik, az adóbérlők és cifra szeretőik bizonyára nem hallanak ilyen pompás operaelőadást Versailles-ben, avagy Párizsban, mivelhogy alszanak még ilyenkor. A fejedelmi, főúri és metresszi kiváltságok Párizsában ez a kiváltság csupán Wolfgang Amadeus
Mozartot illeti, akitől a káprázatos előadás meghallgatásáért még csak belépőjegyet sem kér senki. Mozart feszülten figyelt. Mit tudnak ezek a kis énekesek és mi mindent mondanak egymásnak? Itt azután ismeretlen a gixer, sohasem internálnak hamisan, a muzikalitásuk tévedhetetlen. Ilyen biztos zeneiséget, a dallammintázásnak ehhez fogható eszményi szépségét, hasonlóan nemes frázis-rajzot magáénak mondhatja-e bármilyen operaénekes? A hűvös hajnalon, a színes tollruhába öltözött operaegyüttest hallgatva, Mozartnak Gluck és Piccini küzdelme jutott eszébe, az olasz és a francia operastílus élet-halál harca. Az olasz „buffonisták" körül évekkel előbb föllángolt harc két táborra osztotta Párizst és Franciaországot, a versailles-i udvart és az arisztokráciát, a szellemi előkelőséget és a módos polgárságot. Az olasz vígoperatársulat párizsi szereplése valóságos polgárháborút okozott, hogy Christoph Willibald Gluck megjelenésére aztán végsőkig hevüljenek a szenvedélyek. Párizs és Franciaország számára a muzsika főként az operát jelenti. A tisztán zenei formák iránt csekélyebb az érdeklődés az országban és a városban, ahol a muzsika főként társasági ügy, és az operaházban rendezett egy-egy álarcosbál százszorta fontosabb, mint a hangszerek nagy poétájának, Couperinnek muzsikája. Hiszen a hangversenyt e párizsi világban „petites musiques de société"-nek nevezik, kis társadalmi zenélésnek. A franciák
egyik csoportja jó ideje küzd az operaszínpadon legyőzhetetlennek vélt olasz világuralom ellen. Torz tréfája a sorsnak, hogy Rameau és Lully örököseként, mint a francia nemzeti opera szabadságharcosa és újjáteremtője — egy darabos külsejű német jelentkezett Párizsban: Christoph Willibald Gluck. Ma már közötte és az olasz Niccolo Piccini között folyik a harc. A két zeneszerző külsejében is annyira különbözik egymástól, mint művészi törekvéseiben. Gluck hatalmas termetű férfi, favágók unokája. Mozart alig néhány napja látta Gluck legújabb mellszobrát, amelyet Párizsban ké szített Houdon. A szobrász nem szépítette, leszedte fejéről a fehér parókát, kiszabadította a zabolátlan szilaj fürtöket a borbély-rabságból, megmutatva a homlok meredek bástyafalát. Kinyitotta az inget is, hogy lássák erős nyakát. E szoborportrén az arca sem volt nyájas. Ez nem Gluck lovag volt, Marie Antoinette zenemestere, hanem a pfalzi favágó fia. Mozart emlékezetében egy pillanatra fölbukkant a szobor eredetije, és bólintott: Gluck megvívja majd a maga harcát Párizsban, a természetesebb, az emberibb operaszínpadi nyelvért. Niccolo Piccini satnya alakját idézte most a robosztus Gluck mellé. Sovány, sápadt, kis termetű emberke az olasz párt szemefénye, fáradt arcán örökös a mosoly, modora az alázatosságig udvarias, Mozart jól emlékszik rá, hiszen látta egyszer Nápolyban, a San Carlóban. A tollas művészek trillái és futamai fölidézik Mozart
emlékezetében egyetlen gyermekkori beszélgetését Gluckkal. Mit is mondott a nagymester a „bel canto" elfajulásáról? ő is szépnek tartja a salaktalan, eszményi stílust, de elítéli a koloratúra elfajzásait. Azt mondta: az énekes ne tetszelegjen, az ének ne cirógasson. Homályosan emlékszik még, hogy Gluck az egyszerű és igaz muzsikáról beszélt, a nemes, a megindító, természetes dallamról. Később elolvasta: mit írt erről Gluck az Akeste előszavában? „A nemes, a megindító, a természetes dallamot keresem.” Mozart egész leikével helyesnek érezte ezt, de nyomban ellenkezni kezdett, mikor a híres előszónak ama részét idézte föl e hajnali percekben, amelyben Gluck a zenét mellékesnek mondja a dráma mellett. A zene csak — kísérete legyen a cselekménynek? Mellékszólam, miként Gluck írja? Nem, nem, ebben nincsen igaza Glucknak — a zene minden, a zene mindenek fölött való az ő számára, aki csak zenében beszél igazán, a zenében lakik, mint saját otthonában, zenében lélegzik és zenével védekezik a saját élete ellen is. Mozartot sok keserű kiábrándulás érte Párizsban, ahol egykor dédelgetett csodagyermek volt, és kézről kézre adták, szalonról szalonra hurcolták, arcképét a kávéházak falaira szögezték. A gyermekkori diadalút véget ért, s a magányos művész szeme elől oszlottak-foszlottak már a hamis illúziók ködfátyolai. De még mindig nem volt elég kiábrándult ahhoz, hogy észrevegye a „piccinisták" és a „gluckisták", az „olasz párt", valamint a „francia párt"
évtizedes küzdelmének minden titkát. Eszébe sem jutott volna, hogy nemcsak stílusok és irányzatok harca ez, hanem társadalmi és politikai küzdelem, szaloncselszövések és udvari ármányok, személyes vetélkedések és asszonyszeszélyek mozgatják az egészet. Marie Antoinette, a királyné, honfitársát és egykori zenemesterét, Gluckot támogatja. Természetes, hogy az arisztokrácia ama hölgyei, akik betolakodónak, jöttmentnek tekintik Franciaország és Navarra királynéját, nyíltan vagy titkon a Piccini-párthoz tartoznak. A szellem világában teljes a szakadás; még az enciklopédisták is két pártra oszlottak. Marmontel és D'Alambert Piccini hívei, a néhány hónapja elhunyt Voltaire és az ugyancsak nemrég elhalt Rousseau Gluck törekvéseit támogatták. Melchior Grimm báró mint tehetséges és simulékony diplomata, egyelőre ingadozott a két párt között. Nagy műveltségű német volt, számára főként a muzsika és az irodalom, a dráma és a tetszelgő áloperajátszás küzdelme ez, de nem fordulhatott el a Piccini—Gluck párviadal során saját érdekeinek szolgálatától sem. Az esztendők óta viharzó háborúság nagy nyilvános „proszcéniumán", a mindenki számára látható előtérben, a francia szellem lázadozik „Európa zsarnoka" ellen, ahogyan a szellemes Villeneuve nevezte az olasz operát. De ott hátul, a színpad mélyén, társadalmi klikkek, ágensek, bajkeverők, pártoskodók, válogatott dámák és kevéssé válogatott lovagjaik viaskodnak. Anna Maria fölrezzent álmából. Wolfgang ijedten dobálta le magáról a ruhadarabokat és gyorsan bebújt az ágyába.
Mamának nem szabad megtudnia, hogy nem aludt ezen az éjszakán. XXVI Az Iphigenie Tauriszban bemutatójára készülődtek, holott magát a művet Gluck még be sem fejezte. De Párizs tudta, hogy ez a bemutató döntő csata lesz, a „gluckisták" és a „piccinisták", a francia párt és az olasz párt között. Az Operaház igazgatója közben kettős próba-játszmát játszott: a Roland című operaszövegkönyvet átadta Glucknak, valamint Piccininek is. Gluck foglalkozott a témával, de amikor meghallotta, hogy Piccini is készül a Roland megalkotására, tervezgetéseit abbahagyta, és most már teljesen a Tauiiszi Iphigénia foglalta le minden idejét, energiáját. Elérkezett a Roland bemutatója és Gluck, lovagias főhajtásként az ellenfél felé, maga vezényelte Piccini új operáját a bemutatóelőadáson. Mégpedig kitűnően. Mozartnak sikerült jegyet szereznie a várva-várt nagy esetre, amikor a végső nagy összecsapás előtt Gluck vezényli ellenfelének operáját. Anna Maria mama jobban érezte magát, elhagyta az ágyat és a kertben sütkérezett. Bátran magára hagyhatta hát, hogy tanúja legyen a nem mindennapi eseménynek. Mozart ismeretlenként lépett be az „Académie Nationale de la Musique" előcsarnokába. Kevés ismerős arcot látott.
A Les petits riens című balett muzsikáját is ő írta, de senki sem tudta. A színlapon szerzőként csak Noverre, a körülrajongott balettmester szerepelt. Mozart ismeretlenül járt-kelt az Operaház csarnokában és folyosóin, aminek szívből örült. Legalább nem kell jobbra-balra figyelnie, kinek köszönjön, és kinek hogyan köszönjön? Főként pedig nem kell attól tartania, hogy arcába kergeti a vért egy-egy leereszkedő fejbiccentés, amellyel meghajlását fogadják. Ez estén megjelent az Operaházban Párizs „színejava", ahogyan mondani szokás. Főként pedig egész Versailles, ami sokkal többet számított akkortájt. Gyönyörű dámák divatos lovagjaikkal, káprázatos ékszerek, színpompás ruhák és a fodrász-képzelet asszonyfejekre épített fantasztikus várkastélyai töltötték be a páholyok homályos öbleit. Egyik-másik Watteau-figura fekete selyemálarcot viselt, mint Velencében szokás. A színpad előtere fölé épített farácsos páholyok titokzatos félhomályában a versailles-i udvar legeslegelőkelőbb dámái húzódtak meg gőgös elvonultságban. Az elvonultságot nem szabad szó szerint érteni, mert ezek a versailles-i dámák irgalmas lelkek és a jótékony félhomály inkognitóját jóságosan megosztják egy-egy kedvükre való lovaggal. Így azután, míg a színpadon Roland drámáját játszottak, a páholyok félhomályában külön duo-drámákat játszottak. A kis Piccini hölgyektől és lovagoktól körülrajongva, önérzetesen járkált az előcsarnokban. Gluck udvariasságát, mint világfihoz illik, valamivel viszonozni
akarta. Hangosan, hogy minél többen hallják, így szólt: — Kérem, ne feledjék, hogy nincs nálam nagyobb tisztelője Gluck tehetségének! Francois Arnaud, az enciklopédista abbé, aki nem szereti a hangszeres zenét, Suard-ral, a rettegett kritikussal beszélt. — A legkülönösebb — jegyzi meg Suard —, hogy JeanJacques előbb a „buffa" híve volt és csak később pártolt át Gluckhoz. A „Journal de Paris" és a „Mercure de Francé" zenekritikusa, Jean Baptiste Antoine Suard, Gluck elszánt hívei közé tartozott. A nemrég elhunyt Jean-Jacques Rousseau hirtelen színe-változásáról beszélgetett most Arnaud abbéval. Arnaud igyekezett megmagyarázni Rousseau átpártolását. — Ezt ön nem érti, monsieur Suard? Én nagyon jól értem. Rousseau a természetes ősemberi hajlamok értékét fejtegette műveiben. A természetes, zabolátlan — s mondjuk ki őszintén, „neveletlen" buffa pártjára állt. De amikor az „opera seria" területén egyre ijesztőbbé vált az olaszok túlsúlya, akkor elkezdett érdeklődni monsieur Gluck művészete iránt. Észre kellett vennie, hogy Gluck milyen természetes, milyen emberi, éppen a „seriában", ahol az olaszok nem természetesek és nem emberiek.
Grimm báró ment arra és üdvözölte a két beszélgetőt; mindhárman az Enciklopédia szellemi köréhez tartoztak. Amikor tovább haladt, Suard, fejével a távolodó Grimm felé intve, nem állhatta meg, hogy megjegyzést ne tegyen: — A kedves Friedrich Melchior vajon most merre fordítja orcáját? Mit fog írni a „Correspondence litteraire, philosophique et critique" legközelebbi számában? A kérdés indokolt. Grimm báró ezt az irodalmi, filozófiai és kritikai szemlét szerkesztette, és elküldte Európa-szerte minden fejedelmi udvarnak. A szalontársalgás stílusában tájékoztatta az európai társaságot a művészet, a tudomány, általában a szellemi élet eseményeiről. A nagy küzdelem során az olasz opera elfogult hívének látszott, szenvedélyesen harcolt s Rameau- és Lully-reneszánsz ellen, még a buffonista háborúság előtt. De most megingott, és mintha pálfordulás előtt állna. Vajon hogy fog viselkedni ma este? Mozart olyan izgatottan járt-kelt a foyer-ben és a földszinten, mintha az ő művét mutatnák be ma este. A „nagyoperát", amelyre több mint fél éve készült Párizsban, de sohasem fogja megírni, Wolfgang Amadeus az öreg Gluck miatt szorongott. Régen elfelejtette, milyen részvétlenül szemlélte egykor a nagy muzsikus az ő bécsi vergődését, mikor az Affligio-banda ármánykodásai miatt panaszkodtak Glucknak apja és ő. De Párizsban semmi
másra nem gondolt, mint a művészi igazság és az ármány küzdelmére. És Gluck azonfelül még honfitársa is. Némely énekesnők egyre több csipkés zsebkendőt sírtak ronggyá nagyúri kedveseik karjában és az udvar némely uraságai állandóan „durva jövevénynek" titulálták Gluck lovagot. De Marie Antoinette, a királyné makacs volt, és még tunya férjét is elvonszolta ma este a Roland bemutatójára, ahol a szerző Piccinin kívül a karmestert, Gluck lovagot is lehetett ünnepelni. A király, XVI. Lajos az ellenpárthoz tartozott, Picciniért lelkesedett. Már amennyire ő lelkesedni tudott. De ami lelkesedés, vérmérsékletének fogyatkozása folytán, a királyból hiányzott, azt kipótolta Madame Dubarry, a néhai XV. Lajos király hivatalos szeretője. A Piccini-párt „vezérkara" az ő szalonjában tanyázott, s e pillanatban már sokan úgy szemlélték az egész küzdelmet, mint Marie Antoinette és Madame Dubarry párviadalát. A király fölébredt szendergéscből és felesége intésére tapsolni kezdett, mikor Gluck megjelent. A királyi taps körülbelül annyit jelentett, hogy két kesztyűs keze egymást legyezte, de össze nem ért. Az udvar egyik része — csupán egyik része! — kényszeredetten követte példáját. Fölbátorodott erre a polgárság is, amelyet valósággal uszított a tapsra a tudósok, diákok, művészek egy csoportja. Grimm báró körülnézett páholyából és tétován tapsolni kezdett ő is. Arnaud abbé és Suard szerkesztő hevesen ütögették össze tenyerüket, a taps egyre viharzóbbá vált, mert Gluck párthívei nem oly langyosan legyezték a tenyerüket, mint a kelletlen magas uraságok; az
ő tenyerük valóban csattogott. Tapsolt már Fülöp, az orléans-i herceg is, de annál inkább Artois grófja. A dagály átcsapott az ármánykodók behúzott feje fölött s az eleve elrendezett bukás, az eleve elrendezett bukása lett — még mielőtt a Tauriszi Iphigenia színre került volna. A lelkes közönség kitódult az előcsarnokba, ahol már csak egyetlenegy személyiség hallatta az ellenzék szavát: Monsieur La Harpe, a szellemes író: — Most is azt állítom, hogy Gluck nem ért a dallamhoz! Az operában mi zenét akarunk hallani, nem deklamációt. Az énekes sorsa engem csak annyiban érdekel, amennyiben az énekes szépen énekel. Érdekes, hogy senki sem a Piccini Roland-járól beszélt ma, a bemutatón, holott Roland-ot mutatták be, hanem Gluckról és az ő operai elveiről. Amadeus Wolfgang csak annyit látott, hogy a nevezetes La Harpe az ő barátjával, Melchior Grimm-mel beszélget. Nem hallotta, amit mond és azt sem, amit Grimm válaszolt. Pedig érdekes volt ez a válasz. — Ének-e, vagy nem ének, amit Gluck ír, nem tudom eldönteni. De talán . . . több annál. .. A felvonás után a király távozott páholyából. XVI. Lajos ugyanis álmos volt és éhes; nem bírta tovább. Marie
Antoinette pedig nem bánta, hogy XVI. Lajos nem bírja tovább. A király elvégezte, amit a felesége rábízott: egyszer, egyetlenegyszer olyan mozdulatot tett, mintha összeérintené felséges, de kövér tenyerét, s ezzel fölszabadította a kitörésre váró tapsvihart. A királyné ezek után szívesen lemondott férje társaságáról. Az Iphigenia Tamiszban még bemutatója előtt megnyerte a francia nemzeti opera döntő csatáját. Mozart zavaros fejjel igyekezett kifele a színházból. De eltévedt, és rejtőző kis lépcső alján találta magát. A titkos lépcsőn akkor suhant lefelé egy aranycsipkés rózsaszín krinolin. A dáma álarcot viselt. Hódoló kísérete selyemuszályként húzódott utána, e selyemuszály egytől egyig férfiakból állt. A karos gyertyatartókat arany vállrojtos lakájok emelték magasra. Mozartot ismeretlen izgalom járta át, és bár sohasem volt tolakodó természetű, most mégis közeledni próbált az álarcos hölgyhöz. Középtermetű volt a titkos lépcső hölgye, arany csillámlású krinolinja fölé hermelin-gallér borult, tornyos fehér „Fontange" parókáján kacér kalapocska üldögélt kecsesen. Félkesztyűs keze legyezőt lengetett, lassú, lomha mozdulatokkal lebegtette a velencei csipkéből és ékesen faragott elefántcsontpálcikákból alkotott legyező-műremeket. Mozart elbűvölten bámulta a jelenést egy percig, de akkor durván félrelökték, csaknem elbotlott egy chevalier vékony kardhüvelyében, hegyes könyök fúródott az oldalába, megtántorodott és mire magához tért, már messze tűnt a látomás. De a lovag, akinek a kardjában elbotlott, egy pillanatra visszanézett. Mozart megdöbbent:
mintha Artois grófja lenne, XV. Lajos fia, akiről azt suttogják Párizsban, hogy mostanában ő a kiválasztott lovagja fiatal sógornőjének, Marie Antoinette-nek. Mozart kifelé támolygott, a szabad levegőre. A kis kapu előtt akkor segítették hintójába az álarcos hölgyet. A hintó ajtaján királyi címert látott. A kerekek robaja beleveszett az éjbe s a messzeségbe. Kábultan bámult arrafelé, amerre a versailles-i batár elrobogott. Valaki csoszogott a háta mögött, aztán szitkozódó beszédet hallott: „Autrichienne ... Autrichienne. . Bólintott, szomorúan bólintott, ő volt hát, valóban, a schönbrunni Tónika. Mellette aszott anyóka támaszkodott görcsös botjára. Cipője nem volt, szennyes rongyokba burkolta a lábát. Tarisznyaféle zsák lógott vézna karján és botja szöges végével a kövezetei szurkálta, mintha horgászna a girbe-görbe utcán. Az anyóka nyilván rongyszedő volt. De a szöges botnak most más dolga akadt, fenyegetően emelte föl és megrázta az elrobogó hintó után. Mozartot nem lepte meg az éjszakának ez a szánalmas alakja, a rongyszedő anyó. Nem is haragudott rá, hogy átkozza az egykori Tónikát. Tudta, hogy a király feleségét, az „osztrák nőt" mennyire gyűlölik egész Franciaországban. És tudta, hogy nem ok nélkül gyűlölik.
Körülnézett; merre tartson? Valaki a vállára tette a kezét. Egyszerű fekete ruhába öltözött, nagyon előkelő külsejű úr. Mozart megismerte és mélyen meghajolt barátja, Grimm báró előtt. A báró mosolyogva kezet szorított Mozarttal, és bocsánatkérően mutatott a közelben várakozó, egyszerű hintójára. — Hazavinném, kedves Wolfgang Amadeus, de . . A hintóban ugyanis az operaház egyik névtelen, bár nagyreményű fiatal énekesnője várta a bárót. Ez volt a bocsánatkérő „de". Wolfgang Amadeus pedig, miután jól nevelten elbúcsúzott Grimmtől, kávéházat keresett. Kávéházat keresni Párizsban nem volt túlságosan nagy fáradság ebben az időben, mikor ezernyokszáz ilyen helyiség működött a városban. De a kitűnő teke-asztalokon kívül még valami vonzotta most a kávéházba. A kassza fölött megfakulva, pipafüst piszkától borítva ott függött még a falon gyermekkori arcképe. Abból az időből, amikor körülrajongott csodagyermek volt, nem pedig korgó gyomrú zongoramester. Csodálkozott volna, ha nem találja ott e késő éjszakai órában André Philidort, a zeneszerzőt, a Le maréchal Ferrarit és a Sancho Pansa diadalmas szerzőjét. Philidor sakkozott, mint rendesen. Tizennégy éve annak, hogy a gyermek Mozart sakkozni és veszekedni látta itt Philidort
egy Beaumarchais nevű íróval. Ha az öreg pincér a fülébe súgná, bizonyosan elhinné, hogy monsieur Philidor azóta ül ott a sakktábla mellett. Rőtszakállú Frigyes császár is sok évszázada alszik már barlangjában, kőasztal fölé hajolva, és a kőasztalon keresztül nőtt hosszú-hosszú szakálla. Így mondja ezt a mese, és a mesének mindig igaza van. Ha máson nem vette volna észre, Philidor úr arcán nagyon is észre lehetett venni, milyen sok év múlt el azóta, hogy először látta e helyen. Mozart habozott: odamenjen hozzá? Philidor sakktáblája mellől azonban eltűnt Beaumarchais úr. Ugyan, hová lett? Egy pincér felvilágosította. Beaumarchais úrral jelenleg semmiképpen sem játszhat sakkot Philidor úr, mert Beaumarchais úr a sakkozásban — ahogyan mondani szokás! — „tartósan akadályozva van". Ócsárló röpiratot írt ugyanis Marie Antoinette ellen, majd — busás jutalomért elárulta, melyik titkos nyomdában készült, s hogyan akarják terjeszteni a gúnyolódó nyomtatványt. Aki ismeri Beaumarchais úr jellemét, nem tartja meglepőnek, hogy az ő útmutatásával elkobzott röpiratból néhány példányt eldugott, majd Bécsbe utazott, s bemutatta azokat Marie Antoinette anyjának, Mária Terézia császárnénak. A várt jutalom helyett a császárné hazatoloncoltatta Franciaországba, ahol a Janus-arcú közíró egyenest a Saint Lazare börtönbe került. De nem kell őt félteni: ugyanaz a Marie Antoinette, aki miatt e sorsra jutott, saját házi színpadán fogja előadatni A szevillai borbély című vígjátékát, amelyet férje, a király betiltott.
Mozart körülnézett a kávéházban: társat keresett a biliárdhoz. Joseph, az öreg pincér, jól ismerte a Foy kávéházba betérő kis német muzsikus biliárd-szenvedélyét. Odasietett hozzá, s egy széles vállú ember felé mutatott: — Jó játékos, monsieur, fölséges récouséi vannak, ajánlhatom. — Kicsoda? — Lyoni színész, de most nincs szerződése. És költő. Bizalmaskodva hajolt oda Mozart füléhez: — Micsoda remek gúnyverseket ír! De megrendelésre dicsőítő verseket is szokott szállítani, ugyanazokról a személyekről, jutányos áron. A neve: Collot d'Herbois. Wolfgang Amadeus jól megnézte leendő partnerét, aki tagbaszakadt, hatalmas fickó volt, kissé görnyedt vállakkal. Játszani kezdett Collot d'Herbois szerződésnélküli színésszel és jutányos áron kapható íróval. Játszottak. A golyók lassan gördültek tova a zöldposztós asztalon. Mozart hallotta, hogy a háta mögött miről beszélnek a szomszéd biliárdasztalnál: — Most már nem válogatós! Fölteszi a selyem álarcát és elmegy akármelyik kártyabarlangba.
Érdes hang válaszolt: — Nem mindegy, hogy hol veszti el az ország pénzét? Talán bizony a kegyelmes Gueméne hercegasszony szalonja nem kártyabarlang, nem bűntanya? Mozart nem fordult hátra. Tudta, hogy Marie Antoinette-ről beszélnek és — igazat beszélnek. Rosszkedvűen játszott, és természetesen vesztett. Dühösen lökdöste az elefántcsont golyókat, összevissza. — De uram — hallotta Collot d'Herbois színész sztentori hangját — ön nem is figyel! Nem felelt, abbahagyta, fizetett és köszönés nélkül faképnél hagyta Collot d'Herbois-t. Philidor még mindig az ablaknál ült és egy őrmesterrel sakkozott. Mozart elgondolkozva sietett haza a Grochenet-utcába. Alig ért föl az emeletre, már hallotta anyja hörgő lélegzését. Besietett és gyertyával az ágy fölé világított. Anna Maria keze riadtan csapkodott, mintha láthatatlan rémmel hadakozna. Szája nyitva volt, az összeszoruló torok levegőért viaskodott. Wolfgang Amadeus lerohant a lépcsőn, orvost keresett. Az orvost Duplet asztalos házában húzta ki az ágyból; abban a házban néhány év múlva egy Robespierre nevű délvidéki ügyvéd fog lakni. Az álmából fölriasztott orvos egy ideig nagyon komor arccal nézte a beteget, aztán félrevonta Mozartot, és kíméletlenül megmondta neki.
— Nincs segítség! Mikor e pillanatot később visszaidézte, csupán arra emlékezett, hogy gépies mozdulattal a zsebébe nyúlt és pénzt adott a mogorva doktornak. Azután egyedül maradt a haldoklóval. Sehogyan sem tudta felfogni: mit is mondott a doktor? Hogy mama? Az ő édesanyja meghal? Nem értette. Sehogyan sem akarta elhinni. Hiszen még él, lélegzik, mozdul... És lehet, hogy nemsokára nem él, nem lélegzik, nem mozdul többé? És neki nincs ereje és másnak sincs ereje, amely visszatarthatná? Tehetetlen kétségbeesésében járkálni kezdett a szobában, azután föltépte az ajtót és lement a kertbe, át az udvaron, ki az utcára, az éjszakába. Futott, futott, két házba is bccsöngetett, mintha segítséget kérne, aztán tovább rohant. Azt hitte, föl kell vernie egész Párizst, becsöngetnie minden házba, félreverni a harangokat, beleordítani minden ember fülébe: segítsetek, mert mama meghal! XXVII A fáradt kéz ide-oda csapkodott még néhány napig a paplanon. De a szárnycsapások egyre bágyadtabbak, a kéz alig mozdult már, csak az ujjak rángatózó reflexe ütögette a takarót. A hörgő hang is egyre fogyott, majd egészen elhalt. Wolfgang Amadeus kérdezte, szólította, de nem felelt többé. Csönd, szörnyű, rémületes csönd. Anyja arca fölé hajolt, egészen közel. Az arc viaszsárga és
mozdulatlan. Szorongó félelemmel és növekvő irtózással hajolt még közelebb és tovább hallgatózott. Csönd, most már örökre csönd. — Mama . . . mama! — káltott. Az alvó ház hideg falai lélektelenül visszhangozták: „mama ... mama .. Iszonyú félelemmel nézte,sohasem látott még halottat; először találkozott a halállal. Hosszú ideig tartott, míg tudatára ébredt, mi történt tulajdonképpen. És akkor vad zokogással borult rá a halottra és csó kolta, csókolta fagyott arcát, fuldokló, görcsös sírással csókolta egykor oly dolgos, most már mindörökre mozdulatlan kezét. Fölugrott, irtózva hátrált, arcát elföldte karjával. Szájában a halál hidegségét érezte, jeges lehelet járta át a testét. Mintha magát a halált szívta volna magába e csókkal és most lefelé kúszna a jeges ajkú halál a szíve felé. Idegenkedve, iszonnyal nézte a halott arcát. Ez már nem mama, nem ő az, — valaki más. Fertályórája ő volt még, ő, ha nem is szólt egy szót sem, csak hörgött. De azért ő volt. De ez a hideg tetem itt, nem ő többé. Hajnalodott. Wolfgang Amadeus kinyitotta a szobaajtót,
azzal a bizonytalan ösztönnel, hogy segítséget hívjon. Egykét órája még azért keresett segítséget, hogy marasztalja az életet, de most a halott ellen keresett segítséget. Egyedül volt a halottal, a nagy idegenségben. Homályosan derengett agyában, miként a hajnal, hogy mamát most el kell temettetni, odakinn ahogy illik. És apát értesíteni. De hogyan? Mit fog írni, hogyan mondja meg apának? Gyámoltalan volt, nem tudta, miképp fogjon hozzá. A tollat bemártotta a tintába, de a toll tízszer is kihullott merev ujjai közül. Itt, itt nem tudja! Letámolygott a közeli kávéházba, odarogyott az asztal mellé. Közönyös, hangos idegenek lármáztak körülötte. A jókedvű emberek kusza kiáltozása közben írni kezdett. De nem apának, ó nem apának, erre nem képes. A bölcs és nemes Bullingernek írt Salzburgba, a félbenmaradt tudósnak és papnak: ő majd előkészíti papát és Nannerlt.
„Anyám, drága anyám nincs többé!. . . meghalt anélkül, hogy magához tért volna. . . Kezét szorítottam, szólongattam, — de nem látott, nem hallott többé, semmit sem érzett már. . . Isten tartsa meg, drága barátom, tartsa meg nekem édesapámat, öntsön bele bátorságot. — És tartsa meg Nannerlt, drága testvéremet.” És most el kell végeznie, neki egyedül, mindazt a
borzalmas formaságot, futkározást, amit jóbarátok, családbéliek szoktak levenni a földre sújtott fiú válláról. De hol vannak a kietlen idegenségben a jóbarátok? Száz apró részletre gondolni, százféle apró részletről gondoskodni, hideg aggyal, józan fővel, mint egy idegennek, egy pedáns hivatalnoknak. Pénz, pénz kell mindehhez, elsősorban pénz. Sorra járni hát az előkelő házakat, ahol leckéket ad, alázatosan előleget kérni. Járt-kelt az utcákon, lépcsőkön fel, lépcsőkön le. Megszólították, kérdezgették, száraz, kifejezéstelen hangon válaszolt. D'Artois gróf palotája előtt a nagyképűen vidám Le Gros úrral találkozott, a „Concerts Spirituels" igazgatójával. „Oh, nagyon örülök, hogy van, hogy van?" — áradozott a koncertigazgató. És Mozart halálosan fáradtnak érezte magát. Nem volt annyi ereje, hogy megmondja neki: „Uram, ne kérdezze.. . meghalt az anyám!" Csak hümmögött és hagyta, hogy szorongassák a kezét. Aztán egyszer mégiscsak haza kellett menni. Haza, a szűk szobába, a halotthoz. A spanyolfal mögött némán fekszik a drága, az egyetlen, aki nincs már és nem lesz soha többé. És ő fél tőle, nem mer közeledni a spanyolfalhoz, nem meri fölemelni a halotti leplet. A lépcső nyikorgott, idegen arcok jelentek meg a szobában, sápadt lárvák mozogtak a félhomályban, suttogások hallatszottak. Semmit sem értett belőle,
semmit, de meglátta a koporsó födelet. És akkor megértett mindent. Megértette, hogy itt az idő, a végső perc, mikor a drága arc eltűnik előle örökre. A torkát megszorította valami, szólni nem tudott, csak a szeme és a reszkető keze rimánkodott, hogy ne ... ne még! Várjanak, csak öt percet, csak egyetlenegyet! Egy pillantást a kedves arcba, hogy fölszívja és belefoglalja a szem tükrébe örökre. De vége, vége már, elhúzzák a halottól s a fagyott arcra ráborul a szemfödő. Aztán rászögezik a födelet, koppannak a kalapácsütések, a koporsófödélre, az agyra, a szívre. Esik az eső. Hosszú ideje, hogy mennek, egyre csak mennek, házak maradnak el, utcák és emberek, akik futnak a dolguk után, közönyös arcok, nevető arcok, szitkozódó hangok, kacagó hangok. Wolfgang Amadeus nem érti: hogyan lehet, hogy nem áll meg az élet egész Párizsban, és nem zokog egész Párizs? Fátyolon át látja mindezt, elmosódva, bizonytalanul. Hogyan lehet, hogy járnak-kelnek, esznek, nevetnek, élnek, mikor mama nincs többé? Valaki megfogta a kezét. Tétován néz keresztül könnyeinek ködén: ki az? Francois Heina, a királyi lovasgárda trombitása, kopold Mozart nejének, Wolfgang Amadeus Mozart édesanyjának egyetlen kísérője utolsó földi útján. Az eső és a könnyek fátyolain át egy pillanatig látja őt csupán Wolfgang, aztán kőkereszteket lát és morajló hangot hall: „Requiescat.. . requiescat in pace .."
A koporsó teteje lebegni látszik a gödör felett, aztán süllyed, egyre lejjebb, nedves göröngyök hullanak rá, tompán dübörögnek, már alig látszik ki a koporsó födeléből egy tenyérnyi, aztán eltűnik az is. Egyre hangosabban döng a födél, még néhány perc és hant domborul előtte. Körülnéz: idegen arcok néznek rá várakozón. Persze, a sírásók, a borravalók .. . Kotorász a zsebében és amit talál, azt odaadja. Utolsó fillérig. „Merci. ." — hallja. Aztán messze távolodnak az arcok, minden elnémul, egyedül marad. XXVIII Föl s alá járkált sietős léptekkel a jéghideg szobában, hogy meg ne dermedjen, a körmére lehelt, az ujjait melengette. Félórája várakoztatták Chabot hercegné előszobájában, amely jéghideg volt e téli délutánon. És Wolfgang Amadeus Mozart nem hagyta faképnél Chabot hercegnét, mert szüksége volt a nagyúri ház pártfogására. Várt tehát még egy félóráig, és akkor dermedezve beljebb került egy nagy szalonba, ahol hosszú asztal körül hölgyek és urak ültek, mélyen elmerülve a rajzolásba. Párizs legújabb mániája abban az időben a „társasági rajzdélután" volt. Chabot hercegasszony néhány perc múlva fölemelkedett karosszékéből és egy lépést tett Mozart felé. Hideg és kifejezéstelen volt a hangja.
— Sajnálom, hogy várakoztattam. Hervadt szépség volt Chabot hercegné, petyhüdt vonásait vastag rizspor-réteg kendőzte és arca közepében ott feketéllett a divatos flastrom. Chabot hercegné papagájszerűén öltözködött és ideges mozdulatokkal legyezte magát, ami arra vallott, hogy a „veszedelmes életkorban" levő asszonyok betegsége kínozza: a vértódulás. Mozart nézte-nézte a meleget űző legyezőt, ő vacogott a hidegtől. — Tessék, ott a zongora — szólt a hercegnő. — Kérem, hercegnő, bocsásson meg, de. . . előbb engedje, hogy megmelegedjem a kandalló mellett. Dermesztő hidegben várakoztam. — Ah igen, igen, majd gondoskodom teáról. Odaült a rajzolók közé és belemerült a munkába. Tökéletesen megfeledkezett a teáról, amit ígért. Mozart magárahagyottan ült a kandalló mellett, kezét és lábát melengetve. Senki sem törődött vele. Arra gondolt, hogy nyugodtan elmehetne. De azután a zongorára esett a tekintete. Föltámadt benne a dac: megmutatni nekik. Odaült a zongorához, leütött egy hangot, aztán a másikat, aztán a harmadikat. Teljesen lehangolt zongora volt: nem játszottak rajta évek
óta. És tőle, Wolfgang Amadeus Mozarttól várják, hogy e nyikorgó, göthös szerszámon játsszék? Fölkelt, őt is elöntötte a vérhullám. Elmegy, el innen, egy szót sem szól és elmegy. Aztán lehajtotta a fejét és megadóan visszaült a lehangolt zongora mellé. Egy fillérje sem volt, csak adósságai. Arra sem telik, hogy hazautazzék. Megpróbálta volna a lottériát is, amelyet hajdan Casanova lovag talált fel és hozott divatba Párizsban, csakhogy azóta a hírhedt lottériát már betiltották. A billentyűk fölé hajolt, még egyszer megdörzsölte dermedt ujjait, és elismételte magában ezt a mondatot: „A tehetségtelen muzsikus leülhet a világ legjobb zongorájához, és hiába . . . De az igazi zenész varázshangokat csal ki még a nyikorgó talicskából is." És eljátszotta az a-moll szonátát. A szonátát, amelyben tragikus szenvedéllyel viaskodik a szerelem és a kötelesség drámája. Fölségesen játszott, zsenije mintha megbűvölte volna a pókhálós zeneszerszámot. A hercegnő és vendégei mit sem hallottak mindebből. Rajztábláik fölé hajoltak, pepecseltek és halkan nevetgéltek. A kép valóban érdekes volt. Fehér stukkók, fehér falak, fehér kandalló, rózsaszínű és égszínkék selyemruhák, negédesen mosolygó arcok, mesterkélten bájos csoportkép, halk duruzsolás és halk nevetgélés. És e
kép közepén, mint komor színfolt, kopottas fekete ruhájában Wolfgang Amadeus egy rossz zongora fölé hajolva, árván, magányosan muzsikál, isteni hangokat varázsolva elő a leereszkedett húrokból, a meglazult billentyűkből. Önfeledten játszott. Aztán — fölébredt mámorából és rádöbbent, hogy maga-magának játszik, hogy hiába minden, egyedül van a népes szalonban, egészen egyedül. Háborgó indulat járta át. Hirtelen, egy éles disszonanciával megszakadt a játék, fölugrott a zongora mellől. Ki akart rohanni, de a lába felmondta a szolgálatot a csodálkozástól. A rajztársasjátékból az ő hirtelen mozdulatára fölriadt hölgyek és urak tapsoltak. „Bravó, bravó — hallatszott vállveregetően. — Charmant. . . charmant. . Oda sem figyeltek, amikor játszott. Észre sem vették, hogy nem fejezte be a játékot, de azért — bravó és charmant. Alig biccentett, és ügyet sem vetve többé Chabot hercegnére, kiment a szobából. Végig a fagyos előszobán, le a lépcsőn, ki a hercegi házból. A zsebében nem volt annyi, hogy ebédelhetett volna. Az ál-tudósok, a sarlatánok, nyeglék, szalon-széplelkek fénykora volt ez Párizsban. Mozart a Fridolin Webertől kapott Moliére-könyvet olvasta éjszakánként. És léptennyomon ráismert a „Précieuses ridicules" és a „Femmes
savantes" élő másaira. Hazátlanul, árván bolyongott Párizsban, mint a kivert kutya. Nagyon jól mehetett volna sora, ha elixírt kotyvaszt, vagy aranycsinálással foglalkozik és beáll a félbolond d'Urfé marquise gyanús társaságába. Grimm báró közvetítésével d'Epinay asszonynál kapott egy kis szobát, mióta egyedül maradt. A báró a jellemtelen orléans-i herceg, a későbbi Égalité Fülöp diplomata-titkára ugyanis igen meghitt kapcsolatban állott d'Epinay asszonnyal. Grimm egy-két helyen zongoraleckéket is szerzett Wolfgang Amadeusnak, de ennél többet nem tett érte. Nem is tartotta lángésznek Mozartot, legföljebb jeles tehetségnek. Atyja egyre fájdalmasabb leveleket küldözgetett Salzburgból, és hívta haza a fiát. Két állás üresedett meg: Adlgasser még Wolfgang Amadeus elutazása előtt meghalt, s azóta elhunyt Lolly karmester is. Leopold Mozart ravaszkodó levelekben magyarázta, hogy a hercegérsek hajlandó mindent elfelejteni, és Wolfgang Amadeus elfoglalhatná Adlgasser helyét. Leopold Mozart is előreléphetne a Lolly helyére. Ezer forintot jelentene ez egy esztendőben. Keserű volt a szíve. Leopold Mozart, az ő édesapja azt kívánja tőle, hogy visszakullogjon a ketrecbe? Felejtse a megaláztatást és vállalja az újabb sértéseket? Az öreg, mikor a leveleiből kiolvasta fia visszautasítását,
nem tud megnyugodni. Okos ember, diplomáciai tehetség. Kitalálja, hogy mi lenne a legjobb csalétek. Megírja Wolfgang Amadeusnak, hogy a hercegérseki udvar szopránénekesnőt akar szerződtetni. „Segíthetnél a
kedvenceden, itt a kínálkozó alkalom. Ha az udvarnál vagy, könnyen kieszközölheted, hogy az a szopránénekesnő: Aloysia Weber legyen.” Az öreg ember nagy sóhajtások közben írhatta le a papirosra a folytatást:
„Az egész Weber család nálunk lakhatna. Addig pedig, amíg ő nincsen Salzburgban, levelezhettek. És ha éppen nincs már bizalmad hozzám ... ha írem akarod, hogy levelei az én kezembe kerüljenek. . . ismerőseinkhez címeztesd azokat.” Mennyire megalázkodik a fia előtt, milyen mélyre lehajtja a fejét, mikor a Weber-családot invitálja házába: a Webereket, akikről a legrosszabb a véleménye. De a megtört öreg ember legmélyebb megalázkodása az, mikor fölajánlja fiának, hogy mások közvetítésével levelezzen Aloysiával, mert beletörődik abba, hogy imádott fiának, az ő mesterművének, Wolfgang Amadeusnak nincs többé bizalma apja és mestere iránt. Wolfgang Amadeus könnyes szemmel olvassa a leveleket. De még ellenáll, még habozik, nem akar visszatérni Salzburgba. Árván csatangol Párizs utcáin, üres zsebbel, korgó
gyomorral. Gluck nagyon kegyes és dicséri képességét, Grimm báró nyájas és ígérget, Le Gros, a koncertigazgató ugyancsak bőkezű az ígéretekben. De valamennyi „pártfogójának igen-igen, rossz az emlékezőtehetsége. Wolfgang Amadeus eljárogat egy-egy házhoz zongoraleckéket adni. De csak azért, hogy összeszedje az útiköltséget. Azután útra kel. Egyelőre München felé. XXIX Szeptember elején hagyta el Párizst, de október közepe volt, mikor Nancyba ért. Onnan aztán nem tudott tovább jutni, mert az őszi esőzések áradást okoztak, és az utak járhatatlanokká váltak. November lett, mire köddel, zimankóval küszködve, tovább zötyögött Mozarttal a postakocsi a német föld felé. Mannheimnak tartott, hogy viszontlássa boldog bizakodásainak, szerelmi álmainak színhelyét. Weberéket már nem találta a városban, mert Aloysiát Münchenbe szerződtették, mégpedig első szoprán-énekesnőként. Wolfgang Amadeus joggal volt büszke tanítványára. A mannheimiak pedig nagy örömmel fogadták, különösen Cannabichék. Mozartot azonban München felé vonzotta valami, ha a végcél, Salzburg és a hercegérseki zenekar nem is volt csábító. Rose Cannabich már tizennégy éves, és szép, mint a hajnal. De mégiscsak útnak indul München felé. Könnyű ezt kimondani és könnyű volna Wolfgang
Amadeusnak szíve vágyát követni, ha — volna útiköltsége. De Párizsban szerzett pénzecskéje elfogyott. Nagy vargabetűvel Strasbourg felé tartott hát, hogy hangversenyeken szerezzen pénzt. De a bevétel olyan csekély, hogy nem tud tovább utazni. Keserves nehézségek után jut annyi kölcsönhöz egy bankártól, hogy elhagyhatja az elzászi tartomány fővárosát. Gyorskocsin száguld most már München felé, ahol Albert fogadós nagy vendégszeretettel fogadja. Gyorsan magára ölti piros kabátját, amelyen most az édesanyjáért viselt gyász jeléül feketék a gombok. Kezében kottát tart: új ária, Aloysia számára komponálta Strasbourgban. Futva jut el a Burggasséba, fölrohan a lépcsőn, az elérzékenyült Weber papát félretaszítja az útból és lihegve ront be a szobába. Végre, végre láthatja Aloysiát! — Aloysia . . drága kicsi lánykám . . . Aloysia Weber, a müncheni operaház első szopránénekesnője bájosan mosolyog. De milyen előkelően hűvös ez a mosoly. — Jó napot! Isten hozta, Mozart úr. Biccent, nem nagyot, csak éppen alig-alig. Aztán elhúzza a száját, és két szemöldöke között megjelenik a keskeny ránc, amelyet éppen csak Mozart nem ismert idáig. — De ezek a gombok . . . Micsoda ízléstelenség: piros
kabáton fekete gombok! Szörnyű! Wolfgang Amadeus Mozart tűnődve nézi a gyönyörű leányt. Ki ez a hűvös, előkelő hölgy? Aki a gombjait oly szörnyűnek tartja és nem tud neki mást mondani ebben a percben, mint hogy szörnyűek? A fekete gombok a piros kabáton. Hogy várta ezt a pillanatot, miként színezgette a találkozás percét: hogy is lesz az, mikor viszontlátják egymást? A hosszú út alatt, míg a lovak kötésig gázoltak a vízbensárban és ő didergett a nyikorgó kocsiban. Nancyban, a novemberi zimankóban tétlenül kószálva, Strasbourg-ban kölcsönért futkosva, türelmetlenül Münchenbe készülődve, hogy várta és hogy színezgette ezt a percet. Milyen lobogó képzelettel és vadul dobogó szívvel komponálta az áriát, amelyet gyámoltalanul forgat most a kezében. Szeme a piros kabát kézelőjére téved. A kézelőkből az a két csipkés fodor kandikál ki, amit Aloysia hímzett Mannheimban. Búcsúzóul, hálából, emlékül. Olyan sokáig nézte a kézfodrokat, hogy a lány is észrevette, követte az ifjú pillantását és a kézfodrokra bámult. De neki semmi sem jutott eszébe. Wolfgangnak égett a szeme, de az ajkát kínosan összeszorította. Szemének olyan tétova volt a kifejezése, mint amikor komponál. Az emberek közt járvakelve, trécselők vagy bókolók, tréfálkozók vagy összevissza pletykálódók között gyakorta történt, hogy a szemének ilyen volt a kifejezése. Mintha már nem is volna jelen, mintha a
lélek messze járna. A lélek most is messze járt. Mannheimban. Kocsi zörgött a kapu előtt, a lépcsőn valaki lassan jött fölfelé. És annak a valakinek kard volt az oldalán, mert olykor meg-megkoppant a lépcső deszka-fokán. Weber papa beóvakodott a szobába, becsületes arca zavarodottnak látszott, és valamit súgott a lányának. Aloysia egy hűvösen halk „Adieu"-vel kisurrant a szobából. Két perc múlva Wolfgang Amadeus hallotta, hogy odalenn tovazörög egy kocsi. Az utcákon járva az estét várta. Az operaházba sietett, mert Aloysia énekelt. A megrázó keserűség, amely teljesen földúlta bensejét, mintha tovaillant volna. Hallgatta Aloysiát, és könnyek gyűltek a szemébe. Boldog és büszke volt. Az én művem, az én művem ... Én tanítottam, én csiszoltam, én formáltam azzá, ami lett.. . Nem, nem, ő nem lehet hűtlenné hozzám, nem lehet! Képzelődöm, rossz kedve volt délután — ennyi az egész. Lassan-lassan megnyugtatta magát és tovább hallgatta az előadást. A csodálatos szoprán hajlékonyságát, a frázisrajz finomságait, a dallammintázás nemességét bámulta. És nézte ittas szemmel a gyönyörű leányt. Egészen más, mint két éve, de isteni szép. Alakja nem olyan karcsú már, de telt, élettől duzzadó, minden mozdulatában ingerlő báj, sajátságos ritmus. Barna haját nem rizsporozza, a kor
szokása szerint, a rövidre nyírt fürtök szabadon, szilajon röpdösnek áthevült arca körül. És az aranybarna szemben milyen titokzatos tüzek lobbannak fel és hunynak ki, a fény és árny milyen sajátságos játéka ez Aloysia szemében. Alig hogy lehullott a függöny, a színészek kiskapujához sietett. Odabenn, az ajtó mögül lépteket hallott; megismerte Aloysia járásának dallamát. Aloysia nem vette észre, mikor kilépett a kapun, Mozart hirtelen toppant elébe és gyöngéden megfogta a kezét. A lány megijedt, de ez csak egy pillanatig tartott. Türelmetlenül rántotta ki a kezét Mozart szorításából. — Mit akar tőlem? — kérdezte és homlokán ismét megjelent a merőleges ránc. — Aloysia! — Úgy megijesztett! Micsoda viselkedés ez?! Különben sem érek rá ... Társaságban vacsorázom. Wolfgang Amadeus is társaságban vacsorázott ez estén. A céltalanul ődöngő, teljesen kábult ifjút a színházhoz vezető kis mellékutcán meglátta öreg mannheimi barátja, Becke flótás, aki egykor Wendling mellett ült a kottapult belső felén. A vén muzsikus bólintott: tudta, mi történhetett. Vállára tette a kezét és vigasztalta: — Ugyan, maestro! Nem érdemes! Higgye el, egyikükért sem érdemes. Persze, az a baj, hogy az ember későn jön
rá, mennyire nem érdemes. Bármennyire ellenkezett is, Becke nem hagyta magára és valósággal vonszolta az egyik vendéglő felé. Leültek a hosszú terítetlen asztal mellé és Becke vacsorát, italt rendelt. Wolfgang szótlan volt, Becke annál beszédesebb. De telt-múlt az idő, az öreg flótás elálmosodott. Mégsem hagyta magára Mozartot, egész éjszaka vele virrasztott. Arról beszélt, hogy a nőket nem szabad komolyan venni és egy igazi művész nem lehet áldozata az ilyen alacsonyrendű lények szeszélyeinek avagy praktikáinak. — Tanulja meg, maestro, hogy a nő a mi számunkra csupán a gyönyörűségnek eszköze. A virágot le kell tépni, illatát élvezni, azután... a virág hamar hervad és szemétdombra kerül. De hogy mi, férfiak kerüljünk az .élet szemétdombjára miattuk? Mozart mélyen elgondolkozva nézett az öreg ember szemébe. — Ön megveti a nőket? — Mélységesen megvetem őket, Mozart úr. De — nem tudok nélkülük élni. — Hogyan? — Ahogy mondtam, Mozart úr: letépni a rózsát, minél többet, egymás után ... de semmi több, semmi több!...
Kora reggel Wolfgang Amadeus elbúcsúzott a tudós fogadóstól és útrakelt Salzburg felé. XXX Nos, hogy tetszik, az ária, Bimberl? Szép, ugye? Olyan ostobaságokat ne gondolj, Bimberl, hogy ebben nincsen érzés, csak cifraság. Hallgasd csak: „Se il padre perditi... io te lo ritrovo..." Ez, Bimberl — dráma! Érted? Ebben dráma van. Ne csóváld a fejedet és ne nézz rám olyan gúnyos kétkedéssel, ez igenis dráma. De, persze: az orákulum jóslatát meg kell rövidíteni! Nem? Igaz, hogy az apátúr haragudni fog. De majd legfeljebb nem mondjuk meg neki, hiszen úgysem lesz ott Münchenben. Hamiskásan hunyorított a kis „szófa" felé, ahol Bimberl kutya szuszogott. Bimberl nehezen lélegzett és nagyokat sóhajtott. Pontosan úgy szuszogott és sóhajtozott, mint a vén emberek a kuckóban. Szegény Bimberl egy mukkot sem hallott Mozart új operájának parádés áriájából, amelyet a szerző elénekelt neki és énekét maga kísérte a zongorán. Azt sem hallotta, amit a gazdája beszélt hozzá. Bimberl nagyon megvénült és már teljesen süket.
A 14 éves WOLFGANG AMADEUS MOZART Zichling rézmetszete
Szétterülve fekszik a szófán, bundája vedlett és a podagra kínozza. Wolfgang Amadeus leült a szegény süket kutya mellé és a fejét simogatta. Ezt megérezte Bimberl, kinyitotta hályogos szemét és szomorúan nézett a gazdájára. Milyen szomorú az öregek szeme, — még az öreg kutyáké is. Fáradtan, csüggedten, semmit se várva, semmit sem remélve néznek ők az alkonyodó világba. Wolfgang Amadeus nedvességet érzett a kezén, Bimberl nyalogatta. Az öreg kutya szuszogva újra aludt, lompos fejét ráhajtva gazdája kezére. Mozart idegesen pillantott a zongora felé, szeretett volna tovább dolgozni. De hiába, nem tudja folytatni a munkáját, amelynek izgalma ott reszket az idegeiben, nem mehet vissza a zongora és az írópult mellé, mert szegény kis Bimberl elszundikált és fölriadna, ha kihúzná a kezét a feje alól. Mozart nagyon szerette Bimberlt, mint ahogyan vonzódott minden állathoz. Kényelmetlenül, meggörnyedve gubbasztott az alacsony szófa szélén, hogy föl ne riassza az álmában sóhajtozó öreg kutyát. Milyen csúnya az öregség, milyen csúnya. Az édesapja, ez a tündöklő eszű, ez a nagy tehetségű ember is mennyire megöregedett. Szeme elromlott, vaksin hunyorog a kottapapír fölött és hetekig a szobához láncolja a köszvény. Nagy lármával rontott be a szobába a kis kövér Basle: az augsburgi unokahúg. Wolfgang Augsburgon keresztül tért haza és Básle elkísérte. A pirospozsgás hajadonnal
állandóan levelezett. Incselkedő hangú, bolondos, groteszk szójátékokban bővelkedő leveleket írogattak egymásnak. Básle kispolgári lelkének rejtekében azt a vágyálmot rejtegette, hogy Wolfgang Amadeus felesége lesz. Ostoba ábránd volt, mert Basic egyáltalán nem tudta felfogni unokatestvérének nagyságát, nem értette művészetét. De erősen hitte, hogy Wolfgang Amadeus mellé másféle lény nem illik, mint ő. Leopold Mozart rossz szemmel nézte a kis unokahúg túlságos barátkozását a fiával. Wolfgang Amadeus pedig szeretett vele lenni, vidámmá tette a bőbeszédű és pajkos leány. Semmi mást nem gondolt és nem érzett. Básle tehát valóban nem illett Wolfgang Amadeushoz. De vajon illett-e hozzá az a másik, egyáltalán nem pajkos leányzó, aki valahol már várt reá? Wolfgang Amadeus kelletlenül tért vissza Salzburgba és borzongott arra a gondolatra, hogy Hieronymus hercegérsek szolgálatába is visszatérjen. De néhány salzburgi barátja kitörő örömmel fogadta. Az öreg Firmian sehogyan sem tudott belenyugodni abba, hogy Mozart megérkezésének első délutánján nem akarja nyomban megnézni az ő új arabs félvéreit. Bullinger volt az első látogatója. A tudós peripatétikus meghatottan gyömöszölte csontos, hosszú ujjaival foszladozó háromszögletű kalapját. Parádés fejfödője volt ez, csak ünnepi alkalomra vette elő. Még Münchenben szerezte, fiatal éveiben, mikor a
jezsuitáknál tanult. Schachtner trombitás is már az első este beállított, és bátortalanul, esetlenül vallotta be, hogy operettszöveget írt. Oh, ha remélhetné, hogy Wolferl esetleg, talán, figyelemre méltatná. Barátsága és tisztelete jeléül, gyöngéden karjába szorítva, bársony tokba pólyázva ismét elhozta a jól ismert régi „vajhegedűt". Mozarték akkor már nem a getreidegassei lakásban laktak. A Szent Háromság templomával szemközt béreltek tágasabb, új lakást: „a Tanzmeisterhausban". Így hát a lakásuk sem volt a régi többé, mint ahogy apja, testvére s az egész szülővárosa nem volt a régi többé. Hieronymus hercegérsek fagyosan fogadta, de ezúttal nem gorombáskodott vele. Tudomásul vette, hogy világhírű cselédje visszatért szolgálatába. Mozart nem sokat törődött a hercegérsekkel, ímmel-ámmal végezte el a dolgát, bosszúsan bajlódott a silány zenekarral, és olykor-olykor egy-egy nagymise alatt játszott a régi orgonán. Gondolatait és idejét már teljesen az Idomeneo tervezgetése foglalta el. Az új operát az 1781. év karneváljára rendelték Münchenben és az ő fantáziáját főként az izgatta, hogy talán Aloysia énekli a szoprán főszerepet, a hűtlen, a rossz, a szívtelen Aloysia. De ő megmutatja neki, hogy nagy-nagy sikere lesz az Idomeneóval. Komédiások érkeztek Salzburgba. Emanuel Schikaneder nürnbergi truppja. Mozart megnézte az első előadást és látta, hogy nem valami kiváló színtársulat ez, semmiesetre sem olyan művészek, hogy a Párizst, Rómát, Londont,
Münchent és Mannheimot járt Mozart gyönyörködött volna bennük... A direktoruk azonban élelmes ember, annyi bizonyos. Mert alighogy megneszelte Mozartot Salzburgban, bekopogtatott hozzá. Mézes-mázos, mesterkélten kicirkalmazott szavakban adta elő kérelmét. — Mód felett megtisztelve éreznénk magunkat, maestro, mód felett, ha kegyeskednék komponálni valamit számunkra. Csak nekünk, maestro! Ha csupán csak egy áriát. Ugyanis mi hirdetnénk, hogy e remekművet csakis és kizárólagos joggal mi adhatjuk elő: Schikaneder szabadalmazott színtársulata. Mozartnak megrögzött és maradandó hibája volt, hogy nem tudta lerázni a nyakáról a tolakodókat és nemet mondani sem tudott. Hamarosan hozzáfogott a Schikaneder-trupp számára egy ária komponálásához. De mégsem sikerült megírnia, mert az új opera komponálása közben nem maradt ideje és ereje más feladatok számára. Az „Idomeneo krétai király" félig elkészült partitúrája az úti bőröndben lapult; indulhatott München felé. Az utolsó estét Praxl doktorral és Bullingerrel töltötte Andreas Steiger kávéházában. Késő éjszaka bandukolt hazafelé. Hogy az utat rövidítse, átment a Szent Péter temetőn, amely a főapátsághoz tartozott. A holdvilág el-elrejtőzött a felhők párnái mögött, a sírköveket, a bánatos szobrokat, az omladozó kriptákat homály borította. Mozart meg-megállt és erőltette a szemét, hogy a felhőkből kibukkanó hold
világánál elolvasson egy-egy sírföliratot. Mennyi, mennyi ismerős név; a tegnapi Salzburg porlad itt alant. Az ember mily gondtalanul járja élete útját, mígnem egyszer észreveszi, hogy a temetőben több a jóbarátja, mint odabenn az élők világában. Itt porlad Adlgasser, a nagy tehetségű jóbarát, és amott Pergmayr keresztapa, nem messze tőle az idősebbik Scheibl, az ötvös. És alig tesz néhány lépést, mikor meglátja egy szögletes kövön a biliárdozó Tomaselli nevét. A kápolna falában régi-régi sírkő. A hold bolygó mécsese odavilágít a betűkre: „Én alszom itt és szívem virraszt. Ti is virrasszatok és könyörögjetek értem. . . Mert Simon alszik és aludni fog most már az idők végezetéig." Az árkád alatt kriptafödelet lát. Kriptafödelet és rajta egy nevet: „Louise". ő nyugszik itt a kőlap alatt, Louise, aki a másé lett. De nem sokáig; első gyermeke születésekor meghalt. Fölriadt merengéséből: hatalmas fehér alak állt előtte. Szerette volna behunyni a szemét, de nem tudta, mert mintha ismeretlen erő kényszerítette volna, hogy szembenézzen a szoborral. Riadt döbbenettel bámult rá, pedig sokszor látta már a réges-rég porladó salzburgi nagyúr évszázados emlékművét. A ködfátyol, amelybe beburkolózott, mintha libbent volna, s a szobor merev arca kísértetiesen mosolygott. Wolfgang
futni kezdett, hideglelősen menekült a lovag szobra elől. Hajnalban aludt el és a kőbálvánnyal álmodott. XXXI Hieronymus hercegérsek ismét dühöngött, de kénytelen volt Mozartot elengedni Münchenbe, mert a bajor választófejedelem így akarta. A bajor választófejedelem immár Karl Theodor volt, Mannheim egykori ura, mert III. Maximilián már őseinek kriptájában pihent. Mozart rozzant postakocsin utazott és nagy keservesen ért Münchenbe. Panaszolta, hogy már nem is tudott ülve maradni, mert kisebesedett a teste. Belekapaszkodott két bőröndbe és a levegőben tartotta fenn magát, százszor ismételgetve, hogy inkább gyalog menne Münchenbe, mint ilyen kocsin. De Münchenben megvigasztalódott, mert sok régi barátra talált. Karl Theodor odaplántálta egész mannheimi környezetét, főként Mannheim művészeit. A bajor fővárosban lakott a Cannabich család és a Wendlingfamília is. Auguste, az emlékezetes Auguste anyja, Dorothea Wendling a müncheni operaház tagja. Mozart nagy örömére Münchenben találta a teljes mannheimi zenekart is, amelynek nem volt párja az egész világon. Münchenben muzsikált Wendling, Becke, Fiala és ott volt az öreg Raaff, akit Mozart, különösen párizsi csavargásaik óta, nagyon szeretett. Nem régen hangverseny-áriát is írt számára „Se al labbio mio non
eredi, bella nemica mia”. Mozart még nem tudja, honnan származik az új ária szövege. A muzsikusok esküsznek rá, hogy a bécsi Metastasiótól, de Mozart nem hiszi. Később majd ő is megtudja, hogy a nagy Hasse egyik elfelejtett operájából való, Raaffnak annyira tetszett, hogy amikor Mozart megmutatta az áriát, hol föltette a szemüvegét és a kottát nézte, hol levette a szemüvegét és egymás után háromszor is elénekelte a művet. Aloysia Weber, a hálátlan tanítvány, akinek az Idomeneo egyik szerepét szánta, már nincsen Münchenben. Bécsbe szerződtették, az operaházhoz, és vele ment az egész Weber-család: a mama, Sophie, Jozefa, Constanza és Nepomuk. Fridolin Weber már belefáradt a mindennapi kenyérért folytatott hajszába, bágyadt szemét örökre lehunyta. Mozart most — „meg akarja mutatni", Aloysiánakakarja megmutatni, hogy mit tud, s ezért éjjel-nappal dolgozik. Az Idomeneo partitúrája még kiegészítésekre szorul. Az első felvonást a színpadon próbálják már, de a második felvonás fináléján még sok a változtatni való. Mozart éjjelnappal dolgozna, de kénytelen-kelletlen eleget tesz az úgynevezett társadalmi kötelezettségeknek is. Seeau, az intendáns „szolgálati" ebédekre hívja, ahol szerencsétlenségére együtt telepszik az asz talhoz az operaház különböző művészeivel, vezetőivel, rendezőivel, korrepetitoraival. Le Grand balettmester a legnagyobb „seccatore", százféle kívánságával és kifogásával torkán
akasztja a legjobb falatokat: „A balettbe még ezt, maestro ..." Le Grand amúgv is kellemetlen emlékeket ébreszt Mozartban, mert neve Le Gros-t juttatja eszébe, a párizsi koncertigazgatót, aki egyetlenegyszer bemutatta az ő ,,Párizsi szimfóniáját", de olyan hanyagul készítette elő a bemutatót, mintha meg akarná buktatni a jöttment németet. Az Idomeneo küzdelmes előkészületei közben Kvriét, Serenatát és egy Adagiót írt salzburgi megrendelésre és parancsra a hercegérseknek, aki dehogy is hagyná békén kénytelen-kelletlen Münchennek átengedett koncertmesterét. Schikaneder sem. hagyja nyugton; az ő számára is befejezi a megígért áriát: „Különleges és kizárólagossági joggal Schikaneder színtársulata számára." Az Idomeneo biztos kézzel, nagyszerű érzékkel alkotott formái és mozgalmassága mintha magának az életnek hullámzó tengerét idéznék a színpadra. A fiatal szerző a lélek belső drámájának ábrázolására törekszik, mióta Moliére-t és Shakespeare-t olvassa. Színpadi igényei nagyon megnőttek. Emberi és művészi érettségének hatalmas küszöbét most lépi át, az Idomeneóval. Aloysia Weber helyett Dorothea Wendling énekli az opera szoprán főszerepét. A hangja szép, de hideg, érzéketlen, a szerep átélésére képtelen. Görögös arcéle is márványszoborra emlékeztet, nem pedig élő, szenvedő,
szenvedélyes és szenvedélyeket ébresztő asszonyra. Lehet, hogy Mozart ellenérzését a távollevő Aloysia táplálja. Minduntalan összehasonlítja Dorotheát a bűbájos Aloysiával, akinek ezt a szerepet szánta. Decemberben főpróbát tartottak az Idomeneo első két felvonásából. A választófejedelem rezidenciájában rendezték a próbát, abban a teremben, amely hasonlít a híres salzburgi Karabinier-Saalhoz. A „Kurfürsten" kívül megjelent Wallenstein herceg és Seeau intendáns is. A Mannheimból Münchenbe áthelyezett zenekart s az előadást Wolfgang Amadeus vezényelte, és a nyitány után minden etikettről megfeledkezve, viharzani kezdettek a fehér-kesztyűs kezek, a fenségesek és a nagyméltóságúak. Az öreg Raaff is kitett magáért, a korához képest elég jól szólt a tenorja, de bágyadt, szürke volt az előadása; szürke, mint a haja. Mozart mit tegyen? Elvegye tőle a szerepet? Nemcsak jóbarátja, atyai jóakarója, de becsvágyó művész és igaz ember a vénülő énekes. Wolfgang Amadeus megborzongott, mikor az öregedő énekes sorsára gondolt. Eljön a nap nemsokára, mikor a rivaldán kialszanak a gyertyák, elnémul a zenekar, messze enyészik a taps és ráborul a függöny, hogy soha többé föl ne lebbenjen kifestett arca előtt. A függöny, a másik, a feledés függönye is hamar eltakarja emlékezetét. Wolfgang Amadeus erre gondolt, mialatt Raaff megkopott, színevesztett hangját figyelte. Behunyta a szemét, mintha nem akarna szembenézni az énekessel és annak sorsával. És még ő siettesse a véget, amely könyörtelenül közeledik
felé? Hálátlanság lenne, rút hálátlanság. Az ármánykodó kis mannheimi világban Raaff igaz barátja volt és Párizsban is csak vele tudott beszélgetni Aloysiáról. Hanem ... ez a Dal Prato, ez borzasztó! Szörnyű, ahogyan intonál, és milyen borzalmasak a gurgulázó torokhangjai. Mozart szeretné fejéhez vágni a karmesteri pákát. De megvigasztalja az ária szépsége: „Se il padre peiditi. . És Raaffon is segíteni akar a bemutatóig. Legnagyobb a baj, mikor az öreg ezt énekli: „Fuor dél mar ho un maré inseno..Túl hosszú a szöveg, nem győzi, és éppen ezért meríti ki a „ritartando". Ezt majd megrövidíti Raaff kedvéért. De a megszólaló föld alatti hang. . . Gluck nagy orákulumjelenetei jutottak eszébe. Igen, igen: a hang félelmetes legyen . . . Bensőjében hatalmas puzon-hangzások szólaltak meg. Hurut kínozza, alig tudja visszaszorítani a köhögését. Fél, hogy a magas fenségek előtt beleköhög az Idomeneóba. Különösen most, a hajótörés jeleneténél, a megrázó kettőskórus alatt, amely elsápasztja a hallgatók arcát. De a hurut megnyugodott a muzsikától, visszahúzódott és elnémult. Karl Theodor azonban ismételten megsértette a magas etikettet, mert szokatlanul heves hangon fölkiáltott: — Bravó!... Charmant. Ez igazán becsületére válik, maestro. .. A magas etikett eme megsértése abban a percben történt, mikor Wolfgang Amadeus Mozartnak eme magas etikett
parancsára a Fenség elé kellett járulnia — kézcsókra. Karl Theodor brávózott, a megrázó muzsikát „charmant"-nalí becézte, és megveregette a kistermetű Mozart arcát. — Csak azt nem értem — mondta elméskedve hogyan férhet el ennyi muzsika ilyen kis fejben. Ő választófejedelmi fensége szellemességén mindenki nevetett. Hódolva nevettek. Csupán Wolfgang Amadeus komolyodott el, s e pillanatban rettentő ostobának érezte Karl Theodort. De alig múlt el egy perc, már ő is mosolygott. Ö, nem éppen őfensége tréfáján, hanem azon, ami hirtelen eszébe jutott. Az jutott eszébe, hogy a gőgös, fennhéjázó, önmagát istenítő Hieronymus hercegérsek is mennyire, de mennyire nevetett volna ezen a magas elmésségen. A meghatottságtól könnyes szemmel nevetett volna a hatalmas Kurftirst előtt, miként a jelenlevők. Az Idomeneo próbái alatt Mozart szemmel láthatóan lefogyott. Sok baja volt az énekesekkel. Idamantes alakítója, a kasztrált Vincenzo Dal Prato, aki egyidős volt vele, sok bosszúságot okozott a fiatal szerzőnek. A próbákon azt tapasztalta, hogy az ária közepén kifullad az énekes lélegzete, és oly esetlenül mozog a színpadon, mint egy birka. Kiderült, hogy csak hangverseny-énekes, sohasem volt még színpadon. Baaff, az öreg Raaff kőbálványként merev és érzéketlen, nem is szólva kopott
hangjáról, amely nem nagyon alkalmas az Idomeneo címszerepének eléneklésére. De Mozartban nincsen annyi elszánt kegyetlenség, hogy öreg barátjától elvegye a szerepet. Dal Pratónak a hangja teljesen egyenetlen, és — Wolfgang jól látja — nincsenek érzelmei. A második felvonás indulójához, amely a messzeségből hallatszik, a trombiták és kürtök számára olyan szordinókra volna szükség, amilyenek Münchenben nem kaphatók. Apját kéri, hogy küldjön egyet-egyet mintának, majd a müncheni hangszerművesek elkészítik az utánzatokat. Nap-nap után mennek a levelek Salzburgba és érkeznek a levelek onnan. A mű és a próbák legcsekélyebb részleteiről és a nehézségekről körülményes pontossággal számol be apjának. Az öreg mester pedig mindenre kiterjedő figyelemmel, gonddal és szakértelemmel küldi tanácsait és utasításait a távolból. Mozart oly sokat beszél és viaskodik a próbákon, hogy teljesen bereked. „Az ember
kimelegszik, ha becsületét és hírnevét teszi fel a játékra, legyen bár még oly hidegvérű eleinte” — írja Salzburgba. Leopold Mozart a szokásos házi gyógyszereket ajánlja fiának, fügelevet és mandula-olajat. Állapota mégsem javul. Közben betegen, még az éjszaka óráiban sem tud elbújni az énekesek elől, akik válogatott szeszélyeikkel és kívánságaikkal zaklatják. Különösen az öreg Raaff, akinek a szólamát állandóan javítgatni kell. Később pedig már nem hajlandó semmi változtatásra és fűnek-fának azt mondja: „Megszoktam, hogy örökösen javítok a szerepeimen, akár a recitativókban, akár az áriákban. Itt
azonban minden úgy marad, ahogy volt, egyetlen hang sem akad, amely ne volna odaillő." Elragadtatása határtalan, tökéletes szépségűnek mondja szólamát, de az elragadtatásba beleszól az öreg énekes képességeinek korlátozottsága. Ilyenkor aztán mégiscsak elkullog újra Mozarthoz, hogy változtatásokat kérjen. Raaffnak az a hibája is ingerli Mozartot, hogy a recitativókat teljesen lélektelenül énekli, éppen úgy, mint a kasztrált Dal Prato. Mozart, egészen bizalmas körben, Fiala és Becke előtt azt mondja: — Raaff nemcsak nagy művész volt, hanem ő a világ legjobb, legbecsületesebb embere. De annyira hozzászokott a régi lompossághoz, hogy vért kell izzadni mellette. Végre elérkezett a bemutató estéje. Az előadás kitűnő lett volna, még Dorothea Wendling és a sógornője, Elisabeth Wendling — aki az opera másik szoprán szerepét énekelte — is felolvadtak a Mozart-muzsika varázsában. A botránykő Dal Prato volt. Mozart ki is fakadt a színfalak mögött: — A fickó nem tud semmit. Intonálni képtelen, érzelmei nincsenek. Az Idomeneo förgeteges mozgalmassága, a mű teljes művészi érettsége azonban óriási sikert aratott a kényes müncheni közönség előtt. Senki sem tudta, de szinte
mindenki érezte, hogy mennyi fájdalom, csalódás, kiábrándultság, zokogás viharzik ebben a muzsikában. A tragédia, akár csak Euripidész és Szophoklész sorsdrámáinak végén, itt is a katarzisban oldódott fel. Majd egyszer, későbbi korokban, a Mozart életére visszanéző utódok fölismerik ennek a megtisztuló és megtisztító pillanatnak a belső tartalmát. Bölcs tollak papírra is vetik egykor, mit észlelnek benne. Mozart rádöbbent a szépnek álmodott élet és saját nyomorult sorsának tragikus ellentéteire, de fölemeli a homlokát: csalódhatik a saját életében, de magában a fölséges, a szépséges Életben sohasem csalódhat. Az Indomeneót tulajdonképpen a müncheni Karneválra írta, de a Karnevál elmaradt. Elmaradt az 1780. esztendőben, az egész Német—Római Szent Birodalomban, mert Mária Terézia császárné meghalt. A császárné halála külön gondot okozott Mozartnak. Nannerl gyászruhája nagyon kopott, még szegény mamát gyászolta benne, ő pedig makacs módon ragaszkodott hozzá, hogy boldogtalan öregedő nővére Münchenbe jöjjön és tanúja legyen az Idomeneo, re di Creta sikerének. A bemutató előadáson pedig, a Német-Római Szent Birodalom gyászának jeléül, csak gyászruhában lehetett megjelenni. Kevéssel újév után Wolfgang Amadeus Mozart írott parancsot kapott legfőbb urától: Hieronymus hercegérsektől. Őfőmagassága a császárok városában tartózkodott, teljes udvartartásával és oda rendelte
Mozartot is. Wolfgang Amadeus boldogan sietett Bécsbe. Remélte, hogy viszontlátja Aloysiát. A hercegérsek bécsi palotájában szállásolták el az Idomeneo diadalmas szerzőjét, egy udvarra nyíló, szűk kis szobában. Ellátást is kapott, a hercegérsek asztalánál ebédelt. De senki se gondolja, hogy annál az asztalnál, ahol őfőmagassága fogyasztja az udvari orvosok által gondosan ellenőrzött ételkülönlegességeket. Wolfgang Amadeus Mozart a cselédek asztalánál foglalt helyet a lakájokkal, a szakácsokkal, valamint a kasztrált énekes Ceccarellivel és Brunetti salzburgi hangversenymesterrel együtt. Az asztalfőn a két főkomornyik ül méltóságteljesen, azután a lakájok, majd közvetlenül a szakácsok és kukták előtt — Wolfgang Amadeus Mozart. XXXII Angelbauer főkomornyík a kulcslyukra tapasztotta legyező alakú, hatalmas fülét. Hallgatózott és — vigyorgott! — Mi az, mi történik odabenn? — kérdezte kotnyelesen egy duzzadt ábrázatú szakács, aki ebben a pillanatban dugta be orrát az előszobába.
— Pszt... Ne ordíts, te tökfilkó! Nem vagy a konyhában. És buzgón hallgatózott, a hivatalos fülelők megfeszített buzgalmával, öreg ember volt már, évtizedek óta ő látta el a főkomornyik munkáját, a második hercegérseket szolgálta. Hegyes, szürke patkányarcára a káröröm kajánsága telepedett. Mivel az ilyen lakájfülnek mennyei gyönyörűség, ami odabenn történik Hieronymus őhercegsége belső kabinetjében, az ideiglenes bécsi rezidencia emeletén, hátul, a kert felé. A hercegérsek éppen megkérdezte: — Nos, mikor indul, fickó? — Ma éjjel akartam indulni, de nem kaptam helyet. Ez nem volt igaz. Schlaucher, egy jóindulatú komornyik tanácsolta, használja kifogásnak, hogy nincs már hely a postajáraton. — A legléhább kölyök vagy, akit ismertem! Őeminenciája kissé kifulladt, félpercnyi szünetre volt szüksége, hogy folytam tudja: — Szép szóval mondom, szép szóval, hogy még ma indulj útnak! Érted? Különben intézkedem, hogy vonják meg a fizetésedet. Lump, csirkefogó!... Hülye! A cselédségemben senki nincs, akivel ennyi baj volna.
Angelbauer jól hallotta a hercegérsek minden szavát, mert „Euere Hochfürstliche Gnaden" haragosan hangos volt. De Mozart mérsékelte magát, és halkan beszélt. A hallgatózó lakájfülnek nagy megerőltetésébe került, amíg megértette, mit mond: — Eminenciád .. . cselédnek nevez engem? — Miii? Hát mi vagy? Te . . . Kleinmayer, Moll és Benecke, három jóravaló komornyik a fejét csóválja. Ebben a pillanatban érkeztek az emeletre, és látják, hogy a gonosz indulatú Ulrich Angelbauer hallgatózik. Mindhárman igazat adnak szívük mélyén az állandóan sértegetett Mozartnak, és megvető pillantást küldenek Angelbauer felé. De egy szót sem szólhatnak, mert Angelbauer a főfőkomornyik, aki egyébként talán egész életében sajnálni fogja, hogy az ajtó nem átlátszó és a kulcslyuk nem nagyobb. Hallani hallott mindent, de nem látta, amint őfőmagassága az indulat egy rohamában félig fölemelkedik karosszékéből, sápadt, hosszú ujjai belekapaszkodnak az aranycirádás rokokó-asztal szélébe és valósággal belevájja karmait az ébenfába. Beteges arcán hisztériás düh remegteti az idegeket. Az eset, amely ennyire kihozta sodrából Salzburg bíboros fejedelmét, csodálni valóan csekély volt. Őhercegsége ugyanis egy csomagot akart hazaküldeni Salzburgba, finom, drága és nehezen megszerezhető brokátokkal. A
főkonyhamester, Arco gróf megparancsolta, hogy Mozart muzsikus induljon útnak és vigye haza Salzburgba a becses portékát. Wolfgang Amadeust vérig sértette ez a szolga-küldetés. Amúgy is torkig volt a salzburgi „wirtschafttal", és Aloysia ablaka alatt elhatározta, hogy inkább éhen hal, de örökre otthagyja a már egyszer megszüntetett szolgálatot. Amikor Arco gróf behívatta, és át akarta adni neki a csomagot, indulatosan ingatta a fejét: — Lehetetlenség utaznom, csak néhány nap múlva kelhetek útra, mert tanítványaimtól és hangversenyeim után pénzt várok, őfőmagassága nem kívánhatja, hogy szegény ember létemre itthagyjam a pénzemet Bécsben. De különben is ... Ez volt hát a bevallott ok, amiért vonakodott elutazni, de valójában egész lénye lázadozott az ellen, hogy teherhordóként térjen vissza Salzburgba. Érezte ő, jól érezte azt is, miért akarja sürgősen eltávolítani Bécsből a hercegérsek. Hieronymus a kor szokása és divatja szerint magával vitte Bécsbe az udvartartásához tartozó „muzikantokat" is, de csak azért, hogy rangját hangsúlyozza ezzel és büszkélkedjék: nemcsak Schönbrunnban és Bécsben találhatók rangos zenészek, hanem Salzburgban is. Hieronymusnak gyógyíthatatlan mániája volt, hogy féltékenykedjék a nagyobb fejedelmek fényűző udvarára, és reménytelen versenyre keljen Mannheimmal,
Münchennel, sőt a császárvárossal, Béccsel is. Pompázó udvarral, nagyszámú kísérettel jelent meg hát. Amikor aztán észrevette, hogy a zenei ízlésében finoman fejlett Bécs inkább Mozartot veszi észre, mint az ő magas személyét, el akarta tüntetni nagyhírű muzsikusát, gyorsan visszaküldeni Salzburgba. Hieronymus hercegérsek azt még csak eltűrte volna, hogy megdicsérjék Mozart miatt, mert hogy ő az, aki ilyen kitűnő zenészeket tart a kenyerén. De azt már nem viselhette el, hogy Mozartot az ő nevétől függetlenül emlegessék. Arco gróf hát őhercegsége elé idézte kihallgatásra az engedetlen „cselédet". — Az ilyen fickóval - süvítette Hieronymus — örülök, hogy semmi dolgom többé! Wolfgang Amadeust e pillanatban elhagyta az önuralma. Ingerülten csattant föl a hangja: — Én pedig örülök, hogy semmi dolgom többé önnel! Hogy is mondta? „Önnel". . . Még csak azt sem mondta, hogy „főmagasságod", nem mondta, hogy „hercegérsek úr", azt sem, hogy „ihre hochfürstliche Gnaden". . . Kemény derékkal, kiegyenesedve állt Hieronymus előtt, szembe nézett a gyűlölettől hunyorgó szemmel, összeszorította az öklét, lángolt az indulattól. A hercegérsek egy pillanatra ernyedten omlott vissza a karosszék gobelin-párnái közé.
Szava elakadt, szája hang nélkül mozgott. Azt hitte, hogy hallucinált, hogy nem jól hallott. Így nem beszéltek még német fejedelemmel, nem beszéltek egy bíboros főpappal. Lelki szeme előtt megjelent a laxenburgi kastély, ahová a múlt héten elfelejtette őt meghívni a császár. De ezt a muzsikust, az ő cselédjét, ezt meghívták. Őeminenciája fölemelte zafírgyűrűs ujját és parancsoló mozdulattal mutatott az ajtó felé: — Takarodj! Wolfgang Amadeus indulatosan tett előre egy lépést és felelni akart valamit. De hirtelen megjelent előtte egy öreg ember aggódó arca: az apjáé. Az apjáé, aki, szegény, Salzburgban él, ennek a gonoszkodó zsarnoknak, ennek a dühöngő félőrültnek a szolgálatában. Összeszorította az ajkát, sarkonfordult és kitámolygott a szobából. Észre sem vette, hogy az ajtó magától kitárult, amint a közelébe ért, annak a jeléül, hogy a komornyik odaktinn hallgatózott, és hallotta az ajtóhoz közeledő lépteit is. Ügyet sem vetett a vénhedt Angelbauerre, nem látta alattomos és gúnyos vigyorgását. Azt sem vette észre, mikor a cselédek összevihogtak a háta mögött. Csak ment, le a lépcsőn égő arccal. Lakáj hát, kidobott lakáj! Talán másképp kellett volna viselkednie? Hajbókolni a kamarás meg a főkonyhamester előtt, óraszám türelmesen várakozni az előszobákban és mosolyogni, mosolyogni? És mindenre bólintani és minden megalázást eltűrni?
Fázott, belülről didergett, pedig az idő éppen enyhe volt. Bement a legközelebbi kocsmába, és puncsot rendelt. Az utóbbi időben egyre többet ivott, főleg a puncsot kedvelte. Maga sem tudta, mennyi ideig üldögélt a kocsmában. Belebámult a puncs kék lángjába. Egy lakáj állt előtte. Értetlenül nézte. Mit akar ez tőle? — Bocsánat, karmester úr — szólt tiszteletteljesen az inas —, mindenfelé kerestem és véletlenül láttam meg itt a kocsma ablakán keresztül. Az udvari tanácsos úrék kétségbe vannak esve. Már tíz óra, együtt az egész társaság, őfensége, Maximilian főherceg és von Dittermayer úr. .. Majdnem elfelejtettem: megérkezett Haydn úr is! Mozart igyekezett visszaemlékezni. Persze, egészen elfelejtette, hogy ma este Keess udvari tanácsos házában kell zongoráznia. Egy új dalt is ígért a tanácsoséknak. Bécs zenei életének legjava gyülekezett házukban minden szerdán este. De hol az a dal? Két napja, hogy izgalomban tartja őt a hercegérsek és csúszómászó környezete. Elfelejtette az udvari tanácsosékat a megígért dallal együtt. Keess tanácsosék vártak rá, végül kerestetni kezdték, és egyik lakájuk véletlenül ráakadt. — A dal — motyogta maga elé, és a puncsba bámult. A lakáj nem értette, közelebb hajolt Mozarthoz, és
illedelmesen megkérdezte: — Milyen dalt parancsol, maestro? — Papirost! Hamar, papirost és tollat, tintát. A pincér tollat, tintát, papírt tett az asztalra a puncsos tál mellé, az inas pedig eksodálkozva nézte, amint Mozart gyors, gépies mozdulatokkal kottavonalakat rajzol a papirosra, aztán mintha dúdolna valamit és a bal kezével dobol az asztalon. A jobb kéz ezalatt hevesen összevissza firkálja a durván hevenyészett kottafejeket. Egyszer aztán fölugrik, gyors léptekkel körüljárja a helyiséget, megdörgöli az orra hegyét, bal keze ujjaival érthetetlen mozdulatokat tesz a levegőben, majd ismét az asztalnál terem, valósággal ráveti magát a papírra, majdnem feldönti a tintatartót, és lázasan ír két-három percig. Aztán, elrohan, zilált hajjal fut ki az utcára, az öregecske inas alig tudja utolérni az udvari tanácsosék kapujában. Mozart két lépcsőt ugrik egyszerre, hevesen beront a zeneterembe, zavarodottan körülnéz, meghajtja magát, esetlenül suttog néhány bocsánatkérő szót, aztán a zongorához ül. Párizsi gyártmány az új zongora, a nemrég föltűnt mester, JeanBaptiste Erard műve. Mozart a billentyűket nézi, leüt egykét hangot, majd maga elé teszi az összemázolt papirost, amit a kocsmából hozott. És énekel; a puncsos tál mellett született új dalt énekli.
Tiszta fényű, szárnyaló és csengő tenorhangja nemes dallamvonalat mintáz. Oly természetesen szólal meg a dal, mintha Mozart egyszerűen csak beszélne. A puncsos tál előtt rögtönzött kis remekmű szólal meg először és a billentyűkön átsuhanó ujjai halk fuvalomként kísérik az éneket. Clementi, a divatos bécsi cembalo-művész maga elé bámul és arra gondol: ha ő is így tudna muzsikálni! Miksa főherceg mereven néz egy homályba burkolózó arcképet a falon. Thun grófné sír. A dal elnémul. Dermedt némaság, senki sem mozdul, lehelet se hallik. Aztán kitör a „bravó" és összeütődnek a tenyerek. A császár öccse, aki zeneértő, szerény hangon megszólal: — Csodálatos művész! Egy nagyorrú, idős ember válik ki a lobogó gyertyák mögött sötétlő szoba-háttérből. Kissé durván faragott az arca, és szája sarkában sajátságos a mosoly. Odalép a zongorához, maga felé fordítja Wolfgang Amadeus fiatal arcát: — Te legnagyobb — szól a meghatottságtól rekedten Joseph Haydn hangja —, te mindenkinél nagyobb. Wolfgang Amadeus szeméből kihull egy fényes könnycsepp. Mélyen meghajlik és kezet csókol az öreg Haydnnek.
Később, éjfél tájban, pajkos jókedve támad. Ismerik már végletek közt csapongó kedélyét, és sürgetik, hogy mókázzon egy kicsit a zongorán. Különösen egy Albrechtsberger nevű muzsikus unszolja. Ez a jeles tehetségű Albrechtsberger nemsokára érdekes új tanítvány kiműveléséhez fog. A tanítvány bonni születésű, gyermek még, s a neve: van Beethoven. Addig-addig sürgetik Mozartot, amíg elkezdi a zongoránál szokásos rögtönzéseit és nyaktörő „mutatványait". Énekel, játszik, utánoz, komédiázik. Kigúnyolja az olasz opera ripacsait és nyomban rögtönöz egy „ál-olasz" operát, amelyet komikus taglejtésekkel, kacagtató grimaszok közben és hamisan kornyikálva ad elő. A rögtönzött szövegnek nincs semmi, de semmi értelme. Szépen szóló szavakat rakosgat egymás mellé, összefüggés nél kül: "O Dió . . . questo peno ... a principe . . . principe ... ah, sorté ... io tremo ... io manco ... io moro ..Amikor azt mondja: „io moro", — ah meghalok! — két karját fölemeli a billentyűkről, hirtelen mozdulattal szétveti a levegőben, majd lehanyatlik, a szempilla bezárul, az arc torzképpé ferdül és ő maga félig hanyattvágja magát a zongoraszéken. Az öreg Haydn úgy kacagott, mintha még mindig otthon volna a rohraui kádárműhelyben. Hajnal felé hazabandukolt a Péter-térre, az „Isten szeméhez" címzett házba. Hieronymus palotáját ugyanis már két hete elhagyta, mert — szobájára szüksége volt egy Salzburgból újonnan megérkezett segédkuktának.
Wolfgang Amadeus az „Isten szeméhez" címzett házban bérelt szobát, mégpedig özvegy Weberné asszonyságnál. Aloysia ekkor már nem lakott a családjával, mert férjhez ment Lange színészhez. Mi az, ami ebbe a züllött és nyomorúságos családi körbe vonzotta Mozartot? Nem talált jobb szállást Bécsben? A művelt, jólelkű és becsületes Fridolin Weber már nem élt, az öregasszony pedig házsártos, közönséges, haszonleső és iszákos. A modora elviselhetetlenül durva, a hangja a szomszéd utcáig elhallatszik, örökösen veszekszik és mohón, szenvedélyes bőbeszédűséggel ontja magából a pletykát s a hazugságot. Lusta, lompos, nem dolgozik, a lakása züllötten rendetlen. Sápítozik, hogy ő milyen öreg és beteg. De arra van bőven ereje, hogy egész nap a szomszédságot járja. A legidősebb lány, Jozefa, fanyar, kellemetlen, száraz lelkű teremtés, főként pedig lompos. Fésülete nül, kócosan, gyűrött hálókabátban hever naphosszat a szófán és falja a vizenyős, érzelgős, ostoba „románcokat". Sophie, a legkisebbik, szürke, ide-oda lökdösött gyermek. Nepomuk kora reggeltől késő estig az utcákon kószál. Csak a középső leányt, Constanzát lehet elviselni: ő a lármás, összevissza, kellemetlen és piszkos családi kör Hamupipőkéje, mert nem szereti senki, de szidalmazza mindenki. És Mozart ebbe a környezetbe vágyódott. Leopold Mozart mogorva leveleket írt Salzburgból a fiának.
Már Mannheim óta gyanakodva és ellenszenvvel nézte a „Weber-népséget", ahogyan írta. Sohasem látta őket, sohasem beszélt egyikükkel sem, de ösztönös aggodalommal gondolt arra, hogy fia ezeknek a hálójába kerülhet. Igaz, hogy sokat tudott róluk, mert Anna Maria mama bizalmas leveleiben elmondott egyet-mást, ha nem is mindent. Az Aloysiaepizód a végsőkig fölfokozta Leopold Mozart félelmét, és megkönnyebbült, mikor fia és Aloysia útjai széjjelváltak. Később Aloysia nevével csalogatta Salzburgba vissza a fiát. De most újra sűrűsödnek az aggodalom fellegei, sokmindent előre sejtő apai szívében. Érzi, hogy ismét veszély fenyegeti a fiát, most, éppen most, mikor már nem állhat mellette, nem őrködhet léptei fölött, nem foghatja a kezét többé, hogy a hiszékeny ifjút visszatartsa egy végzetes lépéstől. Aggodalmát fokozza Winter muzsikus, aki már Mannheimban ellenséges viszonyban volt Weberékkel, és az ifjú Mozartot sem szerette. Winter most Bécsben él, és körülpletykálja Bécs művészköreit. Az ifjú Mozart Winter szerint azért lakik a szűk és elhanyagolt, lármás és visszataszító Weber-lakásban, mert nagyon is benső szálak fűzik a semmitmondó külsejű, kopott kis jelentéktelen Constanzához. Hogy miféle szálak, arról Winter nyálas bőbeszédűséggel pletykálkodik a kávéházi asztal mellett, és álszent szemforgatással ír Salzburgba, Leopold Mozartnak. A pletyka ebben az időben nem járt még olyan gyorsan, mint napjainkban, de azért a döcögő postakocsival is eljutott Salzburgba, hogy álmatlan
éjszakákat okozzon egy fiáért aggódó öreg embernek. Mozart maga sem vallotta be magának, hogy ott akar ülni azon a széken, ahol kevéssel előbb még Aloysia ült, érinteni a zongora megsárgult billentyűit, mert azok az ő ujjára emlékeznek. És aludni és álmodni a párnán, amelyet kimostak azóta, de mégis, mégis az ő szeszélyes barna fürtjeit érzi illatozni, mikor rájuk hajtja a fejét. Szívni akarja a szobában a levegőt, mert ő lélegzett e falak között, gyötrődve keresni az álmot, amit együtt álmodtak egykor, hozzáérni az ízléstelen papírvirághoz a poros vázában, mert ő babrált vele egykor. Az a-moll szonáta hívta ellenállhatatlanul Mozartot a Weberék családi körébe . . . És — egyedül nem maradhatott. Gyámoltalan volt nagy magányában. Korábban az édesapjával utazott, Mannheimba és Párizsba az édesanyja ment vele, Wolfgang Amadeus nem bírta a rideg magányt. Gondoskodó kézre volt szüksége, az élet apró-cseprő kis szükségleteihez nem értett, nem tudott rendet tartani maga körül, asszonykézre vágyódott. A bécsi előkelőségek, akik szalonjaikban fogadták őt, és elismeréssel hallgatták muzsikáját, elfelejtették abban a pillanatban, mikor kilépett a kapun. Senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezzék: hol lakik, mit eszik, ki gondoskodik róla? Minden-minden a Péter-tér felé sodorta, az „Isten
szeméhez" címzett bérkaszárnyába, Weberékhez. Apja ismét fölidézte egyik levelében a fűtetlen szoba, az éhező gyermekek, a beteg asszony látomását, mint egykor, egy Mannheimba címzett levelében. Wolfgangot ingerültté tette ez az írás, és így válaszolt: „őrültség, hogy miket ki nem találnak. Hogy én és Constanza?. . . Már legalább
száz feleségem volna, ha minden nőt elveszek, akivel hírbe hoztak.” A levelet leragasztotta, pecsétet is tett rá, még mosolygott egy ideig, hogy mennyi ostobaságot összebeszélnek. Constanza ... a kis Constanza. Éppen vele hozzák hírbe? A szegény, igénytelen kis lánnyal, aki magavarrta, oksó ruhákban jár, magakészítette és nem nagyon divatos frizurával? Olyan, mint egy szürke egérke. De élénk, fekete a szeme. És ez a szem olyan szépen, de olyan szépen tud nézni ifjabbik Mozart úrra. És a szorgalmas, kissé vörös kéz kijavítgatja ifjabbik Mozart úr szakadozott fehérneműjét. A húst is elvágja a tányérján, hogy minél kevesebb gondja legyen vele a muzsikusnak, aki ebéd közben is állandóan „máshol van", idegesen dobol az asztalon, csomót köt a szalvétára, és a csomóval az orrát birizgálja. XXXIII Wolfgang Amadeus Mozart különös gonddal öltözködött.
Díszruháját vette magára, nyakába akasztotta az Aranysarkantyús lovagrend keresztjét, és oldalára kapcsolta a kardot. Gyors elhatározással indult a hercegérsek palotája felé. Erőt vesz a fölháborodásán, egy percre felejteni fogja a megaláztatást és öreg édesapja kenyere kedvéért megtesz annyit, hogy legalább illedelmesen elbúcsúzik a gőgös hercegérsektől. Mindössze néhány hét telt el azóta, hogy Hieronymus durván kiutasította őt. Sokáig állt a kapu előtt, nehezen lépte át a küszöböt. De uralkodnia kellett indulatán, legyűrni szégyenét és lázongását. A szolgák ámuló tekintettel követték lépteit. Hát ez még visszajön ide? A lépcső felső fokán Angelbauer főkomornyikkal találkozott. — Jelentse Arco gróf úrnak, hogy megjelentem. Arco gróf pöffeszkedő, őseit fitogtató koldus-arisz tokrata volt, aki azonban szolgamód megalázkodott fennhéjázó gazdája, Hieronymus hercegérsek előtt. A főudvarmester, a hóbortos Firmian csak a versenylovaival törődött, és az udvar körül minden hatalom Arco grófé volt. Hivatalos címe-rangja: főkonyhamester. De a személyzeti ügyek a salzburgi udvarban a főkonyhamesterre tartoznak, tehát Mozart muzsikus minden ügye-baja is. Mozart már
eddig is sokat szenvedett Arco gróf modorától. Angelbauer eltűnt a lakkozott fehér ajtó mögött, de csak egy pillanatra. Az ajtó ismét kitárult, s Arco gróf rontott ki rajta, mögötte a főkomornyik kárörvendő arca. — Mit keresel itt? Takarodj, semmi dolgom veled — támadt tajtékzó dühvei Mozartra. Wolfgangnak annyi ideje sem maradt, hogy magához térjen, Arco már az előszoba ajtóhoz ugrott, szélesre rántotta azt, majd megragadta Mozart gallérját, és kilódította őt. Ez még nem volt elég: bele is rúgott. Mozart előrebukott a lépcsőn. Később úgy emlékezett, hogy valaki, talán Moll vagy Bennecke gyöngéden megfogta a karját és levezette a lépcsőn. Az utcán volt ismét. A lába elgyengült, leült, vagy inkább leroskadt a mögötte becsukódott kapu sarokkövére. Foga összeverődött, a hideg rázta. Nem tudta még felfogni, hogy mi történt vele. Álmodott talán? Azt álmodta, hogy őt, Wolfgang Amadeus Mozartot, csizmasarokkal?.. . Sokáig ült a sarokkövön, a járókelők megbámulták. Később Kaunitz herceg hintója haladt arra. Az öreg kancellár meglátta Mozartot e különös helyzetben, megállíttatta a kocsit és kiszállt. Szólítgatta, de a
fiatalember zavart szemmel bámult rá és nem felelt. Bizonyosan lázas — gondolta Kaunitz, haza kell vinni. Wolfgang Amadeus tehetetlenül tűrte, hogy a kocsis és lakáj beemelje a herceg kocsijába. Föl is vitték szegény „szobaurat" a hónapos szobájába. Valósággal végigzuhant az ágyon, és amikor egyedül maradt, végre-valahára, föltört belőle a zokogás. A nagyszemű Constanza hallotta a különös hangokat Wolfgang Amadeus udvari szobájából. Bátortalanul benyitott és egy percig ijedten nézte a görcsösen zokogó fiatalembert. A férfisírás idegen volt előtte, még sohasem látott ilyet. Aztán leült melléje, az ágy szélére. Szólítgatta, kérdezte, majd egy tétova mozdulattal megsimogatta szertezilált haját. Wolfgang Amadeus csak ebben a pillanatban vette észre, hogy valaki van mellette. Constanza felé fordította megkínzott arcát, majd menekülő és mohó mozdulattal magához húzta a fiatal lány vállát, és úgy bújt hozzá, kemény kis keblének rejtekébe, mint gyermek az anyjához. Constanza semmit sem értett, de most már együtt sírt Wolfganggal. XXXIV A fiatal Gyrovec nagyon meglepődött, mikor megpillantotta Mozartot, amint föl s alá járkált a Hofstallgassében, mindig ugyanazon a kurta útvonalon. Mozart nem vette észre kis rajongóját. A fiú hatalmas paksaméta kottával a hóna alatt állt az utcasarkon és bámulta őt. Gyrovec nemrég jött
Bécsbe, hogy zenét tanuljon, és alig néhány hete, hogy bemutatták Mozartnak. Wolfgang kedves volt hozzá, dicsérte szép ujjtartását a zongorán, és biztatta: Mozart mindenkihez kedvesen beszélt, nemes kedélyéből fény áradt az emberek felé. Tudta, hogy a barátságos szó megörvendezteti és sokszor megvigasztalja a vigaszra szorulót. A kedvesség — ajándék. Gyrovec egy darabig csak nézte a föltűnő viselkedésű mestert, aztán hozzá lépett. Csak most vette észre, mennyire megváltozott Mozart. A máskor derűs arc komor és kemény lett. Mikor Gyrovecet észrevette, összeráncolta a homlokát és érdes hangon szólt rá: — Mit akar? Hagyjon békét! Az ifjú megzavarodott, nem értette ezt a változást. Alig két hete, a maestro nyájasan magyarázta neki, hogy a kontrapunkt a zene igáslova, de a dallam a paripa. A dallam a muzsika lényege, a muzsika lelke. Elnémult volna a dallam a mozarti lélekben? Gyrovec gyámoltalanul valami bocsánatkérés-félét hebegett, azután eloldalgott a Burg irányában. Mit tudta ő, hogy Wolfgang Amadeus Mozart, a nagynevű mester valakire les a salzburgi hercegérsek bécsi szállása előtt? Három napja ólálkodik már itt, és várja a brutális főlakájt, Arco gróf urat. Nem tudott beletörődni megaláztatásába. Elégtételt akart. Atyja bizonyára elszörnyedne, ha így látná
a fiát, és tudná, mire készül. A kiváltságok korában egy polgári származású muzsikus hiába keresi a maga igazát, ostoba álmodozás, ha elégtételre gondol. Arco nemes úr, sőt főnemes, Wolfgang Amadeus Mozart egyszerűen csak zenész. Lángész lehet, de úr — az nem! Megtiporhatja minden félkegyelmű, gonosz torzszülött, ha véletlenül nemesi ágyban született. A Hoffstallgasséban várta Arcót, hogy az utca közepén verekedjen meg vele. Három napja nem foglalkozott muzsikával, vad és vérszomjas álmok foglalkoztatták. A harmadik nap estéjén végre megtudta egy távozó szakácstól, hogy Arco hazautazott Salzburgba, és a közeljövőben nem tér vissza Bécsbe. Lehorgasztott fővel indult el a Péter-tér felé, hogy hazatérjen az „Isten szeméhez". Három napja, éppen szégyenének napján, ismét haragos levelet kapott Salzburgból. Leopold Mozart sürgette, hogy költözzék el Weberéktől. Hiszen keresett ő lakást, mindenfelé, de egyikkel sem tudott megbarátkozni. Már-már úgy volt, hogy Auerhammerékhez költözik, a buzgó Auerhammer írt is Leopold Mozartnak Salzburgba. De Wolfgang Amadeus úgy találta, hogy ez a zug patkányoknak és egereknek való inkább, nem pedig embernek. A lépcső sötét, délidőn is lámpással kell világítani. A szoba inkább kamrának nevezhető, konyhán át lehet bejutni oda, és csupán az ajtón van egy kis ablakféle nyílás. — Függönyt akasztunk rá, legyen nyugodt, Mozart úr —
szólt a buzgó Auerhammer. — De ha felöltözködött, akkor húzza félre a függönyt, mert különben az asszonyok nem látnak a konyhában. Wolfgang Amadeusnak nem volt elég lelkiereje e napokban, hogy fölvilágosítsa édesapját az Auerhammercsaládról és egérlyuk-lakásáról. Később, mikor megnyugodott, beszámolt róluk: „Auerhammerné a világ
legbutább fecsegője és ő viseli a nadrágot. Ha kinyitja a száját, senki sem mer megszólalni. Auerhammer bácsival elmentem sétálni, de megkért, el ne áruljam, hogy fiákért fogadtunk és söröztünk. .. Olyan emberek ők, akiknek ampán annyi az eszük, hogy belássák: a lányuk miatt milyen hasznos nekik a velem való ismeretség. A lányuk ugyanis énekel." Auerhammerékkel ismeretségben volt, és járt is hozzájuk, de kinevette és utálta őket. Húzódott attól, hogy az „egérlyukra" cserélje el a Weberéknél bérelt kis szobát. Auerhammer mama hangoskodó, buta és rosszakaratú. A lányuk olyan rút, hogy az ő arcát festené le a művész, aki az ördögöt természethűen akarja ábrázolni. Ráadásul kövér és izzad, s olyan szutykos, hogy hányingert kap tőle, aki ránéz. Pedig, mi tagadás, szívesen mutogatja magát és van is mit látni rajta; az ember szeme szeretne ilyenkor megvakulni. Mozart írja le így az Auerhammer-családot és „otthonát". Egyelőre nem gondol hát lakásváltoztatásra. Bécsben
ötezer-százhetvennyokházat talál ez idő tájt, de az ő számára nincs más választás, mint vagy az Auerhammerék, vagy a Weberék otthona. A Hofstallgasséból hazatér hát a kis hónapos szobába. De már az előszobában útját állja özvegy Weberné asszonyság; ismét dől belőle a pálinkaszag. Hatalmas méretű alakja eltorlaszolja Mozart elől az utat. A nehézkesen imbolygó háj toronyból nemcsak az oksó szesz szaga gőzölög, hanem szavak is, mérges, kellemetlen szavak. — Mit akar az úr a lányommal, hallja-e? — Hogy mit akarok? Semmit! Éppenséggel. . . semmit. — Micsoda, még tagadni merészel? Maga álszent, halljae? Hát azt hiszi, nem láttam tegnap és tegnapelőtt a konyhán? Meg a lépcsőházban, este?! Fenyegetően emelte fel hatalmas jobb tenyerét, amelyben a kellő nyomaték okáért még egy paradicsomlétől lucskos fakanál is meredezett. Szegény Mozart olyan zavartan érkezett haza és most bizonytalan gondolatok jártak-keltek agyában. Constanza, szegény kis Hamupipőke, ijedt szemű lányka. Javít gatja a fehérneműjét, jó hozzá. A részvét támadt föl benne, Wolfgang Amadeus egyik alapérzése, amely sokszor vezette már tévutakra. Olyasfélét érzett, hogy meg kellene menteni ezt a riadtszemű leánykát. Szerelem ez? Nem, csak
gyengédség, csak hála a sok kedvességért és részvét a leány iránt, akinek a neve ebben a családban „hallgass". Ama nap óta, mikor leült az ágya szélére a lány, úgy érzi, hogy egy kicsit összetartoznak. A keze, a Constanza keze lágyan simogat, az ajka piros. Piros és édes. De az öregasszony és a család, — visszataszító. Jozefa epés, vénülő lány, betegesen lompos és lusta, az öregasszony iszákos és mosdatlan szájú. Hónapok óta érzi már maga körül Weberné ravaszkodását, sandán leskelődő tekintetét. Hirtelen megkeseredett a szájaíze. A konyha felől az ázott ruha szaga bűzlött feléje és észrevette, hogy a falon picike fekete pont mozog; egy bogár. Rémület szorította össze a szívét. Teljesen józan volt már, szabadulni akart a csapdából. De ereje elernyedt, mert napok óta nem aludt, és így lett gyámoltalan martaléka a legalantasabb asszonyi praktikáknak, kezdetleges külvárosi konyha-fortélyoknak. — De asszonyom. . . Weber mama — dadogta —, higgye el, én tisztességes ember vagyok és . . . — Tisztességes?! Az iszákos öregasszony szeme egyet villant. Mohó és alattomos villanás volt ez. — Tisztességes? Úgy értsem ezt, hogy — tisztességesek a szándékai? Mozart érezte, hogy megszorul a hurok körülötte.
Egy pillanatra fölbukkant emlékezetében a levél, amelyet néhány napja írt haza, Salzburgba: „Nem azért adott Isten
tehetséget, hogy egy asszonyhoz kössem oda azt. .. különben nincs kifogásom a házasélet ellen ... de most nem lenne jó a számomra.” A szavak el halványodtak, ő mozdulatlanul állt a helyén és bólintott. De olyan bágyadt, olyan gyenge volt, hogy nem tette, amit tennie kellett volna: szó nélkül kirohanni és soha többé vissza nem nézni erre a tanyára. De nem mozdult. Az ő szándékai tisztességesek. Kimondta véletlenül és akaratlanul, kimondta a végzetes szót. Tisztességes szándék... Talán nem tudta, nem gondolta meg, hogy a kispolgárok világában mit jelent ez a szó. De megijedt, mikor látta a puffadt arcon földerülni a diadal örömét. Mit is mondott ő tulajdonképpen, aminek Weberné asszonyság ennyire örül? De Wcber mama, a „minden hájjal" megkent „családfő" már a következő pillanatban sietve elrejtette örömét. Ismét zord arcot vágott és harciasan folytatta: — Lári-fári! Mindegyik így beszél. elcsavarják a szegény lányok fejét. A lépcső felől szuszogás hallatszott, majd kinyílt az előszoba-ajtó és megjelent lihegve-fújva, mint egy öreg bivaly, Johann Thorwarth úr, császári címzetes irodai tanácsos, a kiskorú Constanza gyámja, aki ez idő szerint az udvari színház intendaturáján teljesített szolgálatot. Figyelemre méltó, hogy éppen most érkezett, ebben a pillanatban, mintha hallgatózott volna. A hallgatózásban
lehetett is némi gyakorlata a messze múltban, amikor még főúri lakáj volt, de különleges és bizalmas érdemei jutalmául kancellistát csináltak belőle. Gyenge jelleme, hajlongó és törtető természete vénségére eljuttatta Johann Thorwarthot a címzetes tanácsosságig. Most már ketten támadtak rá, a szemmel láthatólag elbizonytalanodott Mozartra. — Az úr sokat lebzsel a gyámleányom körül — mondta, míg ormótlan, szeplős keze verejtékező, kopasz homlokát törölgette, — Az úr magyarázattal tartozik nekem! Két oldalról szorongatták egyszerre és Wolfgang Amadeus semmitmondó szavakkal, ügyefogyottan védekezett. Később a nappaliban folytatták a zordon beszélgetést. Szorongatták, idegessé tették, addig-addig, amíg végre kinyögte, csakhogy szabaduljon tőlük: — Kérem szépen, én ... Nagyot nyelt és befejezte a mondatot: — Én . . . feleségül veszem Constanzát. Johann Thorwarth úr nem azért volt császári irodai tanácsos — habár csak címzetes! —, és nem azért helyezték a közelmúltban az udvari színházak intendaturájára, hogy elkábuljon egy ígérettől. A címzetes tanácsos sokat tartott saját szellemi képességeiről és
furfangos diplomatának képzelte magát. Miként diplomatához illik, uralkodott az arcizmain, palástolta kitörő örömét és homlokát még zordonabban összeráncolva szólt ilyeténképpen: — Még nem tudom, hogy egyáltalán odaadjuk-e magának Constanzát? Egy állás nélküli muzsikus! Miből tartja el a családját? Már javallottam Weberné asszonynak, hogy tiltsa ki önt a házából. Weberné majdnem kiesett a szerepéből; ijedten nézett leánya gyámjára. Még csak az kellene: kitiltani! Hisz akkor kereket old, az egérke kiszabadul a fogóból. — Ohó, nem, a világért sem — szólt buzgón —, én tárvanyitva tartom a házamat Mozart úr előtt. Wolfgang Amadeus nem volt eléggé járatos az ilyen alacsony praktikákban. Nem vette észre, hogyan csúszik lefelé a lejtőn, egyenesen a tátott torkú csapdába. Thorwarth megsértette az önérzetét, mikor bizonytalan sorsú, állástalan muzsikusnak nevezte. Eszébe sem jutott volna, hogy ez csak ügyes „diplomáciái" fogás, amelynek segítségével be akarják ugratni valamibe. Fölemelte hát a fejét, szembenézett Thorwarth-tal, előbb még keresgélte a szavakat, később egyre színesebben ecsetelte jövőjét. Thorwarth úr végül kegyeskedett beleegyezni a házasságba, majd tintát, tollat kért, néhány sort írt a papirosra és odatolta azt Mozart elé.
— írja alá! — szólt parancsoló hangsúllyal. És Wolfgang Amadeus olvasta: „Alulírott férfúi becsületszavamra kötelezem magamat: mától számított három éven belül Constanza Weber kisasszonyt annak rendje és módja szerint nőül veszem. Ha pedig meggondolnám, tartozom évi 300 forintot nevezett kisasszony törvényes gyámjának kezébe kárpótlásul kifizetni." — Írja alá! — förmedt rá ismét a címzetes tanácsos és erélyes mozdulattal nyújtotta oda Mozartnak a tollat. Más, tapasztaltabb férfi egy perc alatt kijózanodott volna. Más mindenki előtt világos lett volna, hogy hálót fonnak köréje, tettetés volt a fölháborodás, „végszóra" jelent meg a címzetes tanácsos és álnok komédia a fitymálás is az „állástalan zenész" személyével szemben. Kezdetleges ravaszkodás, átlátszó taktikázás az egész. De Mozart, az álmok és ábrándok gyermeke, gyanútlan volt és gyámoltalan. Nem értette ugyan, hogy miért kell aláírnia a nyilatkozatot, de azért vállat vont, és átvette a tollat. Nevetséges — gondolta —, ezek az otromba kispolgári formaságok! Mintha csak az Abderitákat olvasnám, Wielandtól. Azt sem tudta, hogy amikor Aloysiát férjhezadta az asszonyság Lange színészhez, évi hétszáz forintot zsarolt ki vejétől: valósággal eladta Aloysiát évi hétszáz forintokért a nagyjövedelmű Joseph Langénak.
És aláírta a kötelezvényt. Igaz, hogy Constanza holnap egy színpadias jelenet során eltépi majd. Constanza éppen úgy ismeri Mozartot, mint a mamája. És ahogyan testvére, a kacér Aloysia ismerte. Az eltépett írás, a szemetesládába hulló becsületszó széttéphetetlen lánccal fonja körül Wolfgang Amadeust. Írás nélkül még erősebb ez a becsületszó az olyan tiszta jellemű fiatalember életében, mint Mozart. És hitt Constanzának, az ostobácska, a lenézett Constanzának, aki született színészkedő tehetség volt, miként családja valamennyi tagja. Mozart két nap múlva elhurcolkodik. Weberék most már nem bánják, mert ismerik őt, és biztosak a dolgukban. És így előkelőbb, így mutatósabb az ügy, ha a vőlegény nem lakik egy fedél alatt a menyasszonyával. Wolfgang Amadeus véget akart vetni Winter muzsikus pletykáinak és megnyugtatni az édesapját, aki oly régen követeli, hogy hagyja el Weberéket Leopold Mozartot bizonyára megnyugtatja a lakásváltoztatás híre, mert nem tudja, hogy most már halálig tartó kötelék fűzi a fiát Weberékhez. Erősebb kötelék, mintha a födelük alatt laknék. Wolfgang Amadeus a Grabenen bérel bútorozott szobát, a 117-es számú házban, a harmadik emeleten. Kietlen odú ez, ahová nem szeret hazamenni. A császártól átvett szövegkönyvvel bajlódik, de nehezen megy a munka. Sokat sétál az Augartenben, kezében kis papírlappal. Kusza jegyzeteket, kotta-fejeket firkál séta közben. Olykor betér egy kocsmába, és az örök vigasztaló, az izzó puncs mellett folytatja. Olyan lakásra volna szükségem — írja az
apjának —, ahol ebédet és vacsorát is kapok. Borzasztó
sok a munkám és nagyon kényelmetlen, hogy naponta többször félbe kell szakítanom azt, felöltözni és elmenni hazulról, mert éhes vagyok" Ha megéhezik, nem kell messzire mennie: a Grabenen és a közeli Kohlmarkton ötven kávéházat talál ez idő tájt.
XXXV Az egyszerű szobában az íróasztal uralkodott. Hatalmas és tömör íróasztal, amelyen nagy összevisszaságban könyvek, iratok, térképek halmai tornyosodtak. Wolfgang Amadeus Mozart nézte az íróasztalt. Rousseau, mellette Voltaire és egy ismeretlen nevű szerző műve: Montesquieu értekezése a törvények szelleméről. Ez a francia írja naplójában, hogy csak Bécsben érdemes megöregedni... De azt is írja, hogy „az ember Bécsben meghal, de — nem öregszik ..Aztán egy térkép, levelek, pecsétes írások. Rousseau, a Contrat social és az Émile. És Voltaire. A fiatal császár már az anyja életében azokat az írókat olvasta, akiket Mária Terézia nem szeretett: Rousseau-t és Voltaire-t. Az íróasztal ugyanis II. József császáré. A császár ki nem állhatta az etikettet és száműzte azt a bécsi Burgból. E pillanatban is az udvari illemet sértette meg, mikor legbensőbb kabinetjében magára hagyta Wolfgang Amadeus Mozartot, ami a legnagyobb illetlenség és bizonyára nyugtalan álmokat okoz a kapucinusok kriptájában porladó őseinek. A császár legbelsőbb szobájába egyáltalán nem szabad beengedni közönséges halandókat. A titkos okmányokkal és levelekkel borított íróasztal elé semmi esetre sem. Wolfgang Amadeus
illemtudó fiatalember volt, nem kíváncsiskodott, hogy mi lehet a császár íróasztalán. Arról nem tehetett, hogy a bőrbekötött könyvek aranybetűs címébe belebotlott a pillantása. A szobában nem is volt más bútordarab, csak az óriási íróasztal, mögötte kopottas karosszék. A sarokba támasztva egy cselló sötétbarna teste állt; Wolfgang Amadeus tudta, hogy a császár szenvedélyes csellójátékos. Szeret magában muzsikálni, a maga gyönyörűségére. A falon egyetlen kép búslakodott: az elhunyt Pármai Izabella arcképe. Wolfgang Amadeus a képet nézte, és az élőre emlékezett, akit Schönbrunnban látott, gyermekkorában. Úgy elmerült gondolataiban, észre sem vette, hogy a kis titkos ajtón át belépett maga József. Kopottas zöld katonakabátot viselt piros hajtókával. — Üdvözlöm, maestro — szólt rekedtes, tompa hangon a fiatal császár. — Valamit tartogatok a maga számára. Wolfgang Amadeus hallgatott és várt. Meghökkent, mikor látta, hogy a császár hirtelen megfordul, az ablakhoz lép s kinéz a Burg udvarára. A császár aztán türelmetlen mozdulatot tett, mintha önmagával beszélgetne, majd visszafordult Mozart felé és csodálkozva nézte Wolfgang Amadeust: mintha elfelejtette volna, hogy itt van a szobában és miért van itt. Aztán észbekapott, halvány mosoly derengett a hamuszínű arcon: Igen, persze, — egy szövegkönyv.
II. József turkálni kezdett az íróasztalán a törvénytervezetek, a rendeletek, a filozófiai értekezések, titkos jelentések és hadtörténelmi könyvek zűrzavarában. A császár az olasz opera neveltje volt, valójában csak a könnyű muzsikát szerette, és az ő idejében a bécsi udvarban a szórakoztató „Gesellschaftsmusik" járta. Pihenés nélkül folytatott munkája, emésztő gondjai és lelki válságai közepette csak szórakozást keresett a muzsikában, ő maga is „titkos szerző", akinek fölületes próbálkozásait áradozva magasztalták az udvaroncok. Csak Mozart nem áradozott. A szolgasornál egyet gyűlölt jobban: a szolgalelket. A múlt héten Laxenburgban a császár meghitt társaságban eljátszotta a zongorán két kis művét. Tapsolt mindenki, egymást túl-lelkendezték a magas uraságok. De II. Józsefet senkinek a véleménye nem érdekelte, csak a Mozarté. Olyan izgatottan leste a Wolfgang Amadeus arcát, mint valami kisdiák. De Mozartnak az arca is, az ajka is néma maradt. A császár nem bírta ezt elviselni és idegesen megkérdezte: mi a véleménye? Wolfgang Amadeus emelt homlokkal felelt: — Szép, valóban, eléggé.. . Felség. De a szerzőjük sokkal különb. A császár mostanában nem sokat foglalkozott Mozarttal és elhanyagolta az ifjú muzsikus számára oly szorongató kérdést: a német nemzeti opera ügyét is. A császárnak tengernyi baja volt a törökökkel, a
szomszédos német fejedelmekkel és a saját alattvalóival. Főként a szépnek álmodott és nehezen megvalósítható reformokkal. A császár idealista volt, telve a humanizmus nemes eszméivel, de nem számolt a valósággal s a vele szemben álló konok, kérlelhetetlen erőkkel. A császár az abszolutizmust és a humanizmust, a haladást és az egyeduralmat akarta valamiféle „fölvilágosult" és „haladó" rendszerben egyesíteni. A jobbágyok sorsán enyhítő szigorú rendelete ez idő tájt viharos ellenkezést keltett a magyar nemesség köreiben. Amúgy is „kalapos királynak" csúfolták magyar földön, mert nem tették fejére a Szent István koronáját. II. József ugyanis nem akarta letenni az esküt az ősi alkotmányra, amelyet elavultnak tartott. A nemes urak pedig ragaszkodtak ehhez, mert ez az ő alkotmányuk volt és nem a magyar népé. Forradalmárnak, jakobinusnak mondták Józsefet, aki lábbal tiporja ősi előjogaikat és adófizetésre akarja kötelezni a nemes embert. A papság, élén a pápával, kiátkozással fenyegette, mert türelmi rendeletében biztosította a protestánsok szabad vallásgyakorlatát. A „forradalmár" császár egyébként abszolút uralkodó volt és egyáltalán nem gondolt semmiféle demokratikus népuralmi berendezkedésre. A császár mind e gond közepette olykor föllángolt és egyegy szeszélyes pillanatában elhatározta, hogy a bécsi operaszínpadon is egyeduraskodó olaszokkal szemben tenni fog valamit a német nemzeti operáért. Gluck, aki visszatért Párizsból, öreg volt már és nem komponált többé. Haydn idős ember és majdnem idegen az
operaszínpadon. A császár nem tudhatta, hogy Haydn szívének nagy vágyálma éppen az opera. Egyébként nem szerette a nagy szimfonikust. Mozart tehát II. József előtt állt, a dolgozószobában. A császár idegesen föltúrta az íróasztalát és végre megtalálta a szövegkönyvet Diderot és d'Alambert Enciklopédiájának egy vaskos kötete alatt. — Ez az, Mozart; Bretzner műve. Szokványos mese, sok hasonlót írnak világszerte. Keleti környezet, eszményi szerelem. „Szabadító darab." De hát mit tegyünk? Csupa ilyen munkát látok: valaki rabságban sínylődik és ki kell szabadítani.. . Unalmas téma, de nincsen jobb. Különben — tette hozzá a császár — az ifjabbik Stephanie, az udvari színház inspektora igen ügyes ember; ő majd átdolgozza. Mozart meghajtotta magát és átvette a kéziratot. Nem juthatott szóhoz, így nem mondhatta meg a császárnak, hogy az ő felséges akaratából már rég megkapta a szövegkönyvet az intendánstól, Orsini-Rosenberg gróftól, és nyár óta dolgozik is a művön. — Volna egy kívánságom, kedves Mozart — folvtatta a császár. — Tudja, hogy szeptember közepén megérkezik Bécsbe az orosz nagyherceg. Akkor bizony be kell mutatni az új művet! — De Felség ... Hat hét múlva?
— Próbálja meg, kedves Mozart. A spanyol etikett újabb súlyos megsértése következett. A császár ugyanis kezet nyújtott Wolfgang Amadeus Mozartnak. Wolfgang mélyen meghajolt. Schönbrunnban 1781. december 24-én csodálatos zenei pillanatokat élt át az előkelő hallgatóság. II. József vendégeként Schönbrunnba érkezett Pavel Petrovics orosz nagyherceg, a későbbi elmeháborodott I. Pál cár, vele Maria Fjodorovna nagyhercegnő, a felesége. II. József művészeket hívott Schönbrunnba, közöttük a körülrajongott cembalóés zongorajátékost, Muzio Clementit és Mozartot. Clementi rögtönözni kezdett, mozgékony jobb keze káprázatos variációkat játszott és tetszelegve mutogatta főerősségét, a híres Clementi féle terc-passzázsokat. A virtuózkodás fölöttébb tetszett az orosz fejedelmi vendégeknek, mire a császár Mozarthoz fordult és népies közvetlenséggel szólt hozzá: — No gyerünk! Rajta! Wolfgang Amadeus variációkat játszott, majd egy nyomorúságosán lemásolt kéziratból PaisielloszonátákAllegro-tételeit. Sajátságos „mutatvány" volt ez: Mozart a szonáták Allegróit, Clementi pedig ugyanazon szonáták Adagióit és Rondóit szólaltatta meg, így kívánta ezt az orosz nagyhercegnő szeszélye. A császár ült aztán a zongorához és ismeretlen témákat játszott, majd
meghagyta, hogy Mozart és elemen ti játsszanak variációkat a megadott témára, két zongorán. Hol Mozart játszotta az első zongorán a variációt és Clementi a másodikon, hol pedig fordítva. E különös estét sokáig emlegették Bécsben. Bretzner szövegkönyvével bajlódik, amelyet Gottlieb Stephanie, az udvari operaház felügyelője írt át a számára. A közelgő nagy forradalom korának divatja az ilyenfajta mese, amelyben regényesség és egzotikum keveredik össze. Főként a „szabadító" téma, amelynek visszavisszatérő, unalomig ismert lényege: fogság és szabadulás, durva önkény és humanista nagylelkűség. A császár tulajdonképpen nem is operát kívánt e mese alapján Mozarttól, hanem dallal és tánccal, bonyodalommal és látványossággal, mindenesetre szerencsés véget érő „Singspielt", német daljátékot. De Mozart kezében a mese átalakul, a nagylelkűség és önfeláldozás, a szerelem és hűség megkapó drámája lesz. Középpontjába egy eszményi szerelmespárt állít a mese írója, ám Mozart varázsára nemcsak a szerelem és önfeláldozás hősei lesznek ők, hanem magának a szerelemnek és önfeláldozásnak jelképes alakjai is. Mozart nem akarja, hogy műve Christoph Willibald Gluck „szabadító" darabjához, A mekkai zarándokhoz hasonlítson. Még kevésbé utánozza Jommellit, akinek A megszabadított rabszolganő című regényes operája alig különbözik költői témájában Bretzner és Stephanie meséjétől. Bretzner szövege túl egyszerűen oldja meg a konfliktust. Szelim
basa azért ad kegyelmet a szerelmeseknek, mert kiderül, hogy aki kényre-kegyre kiszolgáltatott foglya, az valójában — a saját fia. Mozart úgy véli, hogy a jóság s a megbocsátás humanista gondolatát akkor személyesítheti meg az operaszínpadon Szelim basa, ha Belmontéról kiderül, hogy legnagyobb ellenségének a fia és ő — mégis megbocsát neki. Apjának megírja, hogy a szövegkönyv verselése nem a legjobb. Ám ez nem is szükséges, mert a verseket a muzsikának kell fölemelnie a költészet és a valóság magaslataira. Egyik levelében így beszél: Az operában a jó és színpadot érző zeneköltő találkozzék az eszes szövegköltővel. A jó operát alaposan kidolgozzák, de szövegének szavai akkor helyesek, ha tisztán a zene számára készültek. A szöveg a zenének legyen engedelmes leánya... A nyitányon dolgozik, nyugtalanítóan váltakoznak itt a pianók a fortékkal, és fölötte izgalmasak a modulációk, Mozart szerint ez a nyitány „nem hagyja majd elaludni a közönséget". Stephanie megértő és engedelmes munkatárs. A játék eredetileg monológgal kezdődött volna, de Mozart kívánságára arietta lesz belőle. Mozart még az első felvonás első perceinél tart, de már megírja apjának, hogy Ozmin szerepét Fischer basszistának szánja. Az eredeti szövegkönyv szerint Ozmin az első felvonásban csupán kis dalát énekelné, de szerepelne még a tercettben és a fináléban is. Mozartnak ez nem elég: az első felvonásba
egy Ozmin-áriát ír bele. Az ária tartalmát ő adja Stephanienak, a szövegírónak és zenéje nagyrészt készen áll, mielőtt Stephanie egy szót is leírt volna belőle. Ozmin dühkitöréseihez törökös hangszerelésű zenekari kíséretet ír. Úgy gondolja, hogy mikor az ember nagy felindulásában túllép minden mértékét s nem ismer többé magára, a zenének sem szabad többé magára ismernie. „De minthogy a szenvedélyeket — írja apjának —, akár
hevesek, akár nem, sohasem szabad undort keltően ábrázolni és a zene a legszörnyűbb helyzetekben sem sértheti a fület, hanem megmarad muzsikának, — nem idegen hangnemet választottam befejezésül az ária alaphangneméhez, az F-dúrhoz, hanem rokon hangnemet. De nem a legközelebbi rokon d-mollt, hanem egy távolabbit: az a-mollt." A töprengő fiatal Mozart hangja ez. A részletekbe belemerülő, de ugyanakkor a nagy egészet is áttekintő muzsikus látásmódja. Belmonte A-dúr áriájában „A szerelemmel eltelten dobogó szívet" érzékelteti a vonósokon. ,,Az ember látja a reszketést, az ingadozást. A
túláradó kebel emelkedését egy crescendo fejezi ki. Hallja a susogást, a sóhajtást, amit a szordinóval játszó első hegedű és égy fuvola uni-sono ábrázol.” A gyors munka közben sokszor kifakad, sokat mérgelődik: — A mi német szövegíróink — kesereg — olyan verseket
írnak, mintha disznók röfögnének. A német nemzeti opera megteremtésére törekszik, de nem tud arról megfeledkezni, hogy ő az olasz opera neveltje. A „zene alá" írt olasz operaszövegek szép mérge átjárta szellemét. Gottlieb Stephanie, a szöveg átdolgozója tehetséges ember és hajlékonyán követi Mozart kívánságait. De Mozart soha sincs megelégedve. A II. József császár óhajára és immár német szövegre készülő opera hősnőjének neve: Constanza. Az alkotás költői légkörében másként alakul Mozart viszonya is Constanzához, mint korábban. A költő e színpadi cselekménnyel önmagát sugallja olyan forró szerelemre Constanza iránt, amilyent talán nem érzett soha. A lázas munka közben meghatóan ravaszkodó levelet írt apjának Salzburgba, hogy tudtára adja eljegyzését. Azt mondja, hogy a természet szava sokkal erősebb benne, mint akármilyen tagbaszakadt, vállas fickóban, de nem akar úgy élni, mint más fiatalemberek és becsületesebb a gondolkodásmódja, semmint hogy egy ártatlan leányt eksábítson. „S harmadszor túl nagy bennem a félelem a
betegségektől, és túlságosan szeretem az egészségemet ahhoz, hogy ringyókkal futkározzam.” Gyámoltalanul, félénken ecseteli vágyát a nyugodt családi élet után és végül: „de hát ki az én szerelmem tárgya!■ Most se ijedjen meg, kérem, csak nem egy Wéber-lány? De igen: egy
Weber-lány”.
Sietve folytatja, mintha maga előtt látná édesapjának megrémült arcát: „ . . . de nem Jozefa, nem Sophie,
hanem a középső: Constanza”. Szenvedélyes szavakkal ócsárolja a család többi lányát, hogy ezzel az ártatlan ravaszkodással kiemelje Constanza házias erényeit:
„Még egy családban sem láttam ennyire különböző természetű lényeket. A legidősebb lusta, durva és álnok teremtés, aki minden hájjal meg van kenve. Langené csalfa, rosszhiszemű és kacér.” Leopold Mozart ugyancsak elgondolkozhat azon, mekkora a különbség fia szerelemtől sugárzó korábbi levelei és e mai, lesújtó kritika között. Milyen rajongó hangon írt ő néhány évvel ezelőtt „Langenéról"; Aloysia Weberről, akinek az aranyos hálójából alig tudta kiszabadítani Wolfgang Amadeust, hogy most beleessék egy másik Weber-leányzó egyáltalán nem arányos hálójába. Miután a „csalfa, rosszhiszemű és kacér" Aloysiával végzett, Wolfgang Amadeus folytatja:
,,A legkisebb még túl fiatal ahhoz, hogy valakinek számítson: jó, de könnyelmű kis teremtés... a középső azonban, az én kedves jó Constanzám, valóságos vértanú közöttük. Talán éppen ezért a legügyesebb, a legjobb, a legmelegebb szívű. Ö törődik mindennel a
házban és mégis semmi sem elég jó, amit csinál.” Később leírja Constanzát, aki nem csúnya, de a legkevésbé sem szép. Szépsége: fekete szeme és szép termete. Nem szellemes, de józan észjárású, aki el tudja majd látni asszonyi és anyai kötelességeit. Nem él-hal a fényűzésért. Ellenkezőleg: hozzászokott, hogy rosszul öltözködjék. Nem fogy ki Constanza szomorú sorsának ecseteléséből és házias erényeinek magasztalásából. Naiv tisztaságában azt hiszi, hogy Constanza annál rokonszenvesebbé lesz atyja szemében, minél mostohább a sorsa a Webercsaládban, mivel a Weber családról apjának lesújtó a véleménye. A házias erények? ,,A legtöbbet, amire
szüksége lehet egy nőnek, maga megcsinálja. Mindennap egyedül fésülködik. A háztartáshoz ért, a világ legjobb szíve az övé.” Constanzát tehát ki kell szabadítani a Weber családból, ahol „mártír". A „szabadító darab" megunt szokványából, a tucattémából így lesz költészet. És a költészetből — Wolfgang Amadeus beboruló élete. Wolfgang Amadeus emésztő munkában tölti a legforróbb nyári napokat. Dolgozik otthon és az Augartenben, a korcsmában és Weberék asztalánál. Közben teljesen földúlja az a haragos levélváltás, amely apja és közte viharzik. Szenvedélytől izzó levelek járnak Salzburg és
Bécs, Bécs és Salzburg között. Az apa könyörög, korhol, fenyegetőzik. Wolfgang Amadeus könyörög, fenyegetőzik, viaskodik. E leveleknek már egészen más a hangjuk, mint a korábbiaké. A megszólítás tiszteletteljes, többnyire franciául: „Mon tréscher Pere”. De hová párolgott belőlük a mosolygó derű, a gyöngéd báj? Nem írja már, hogy ,,jó pof ázás ez, mi? Szén’ net woár!” Sötét felhők boronganak a sorok fölött és a felhőkből olykor villámok cikáztak. „Ne
újon nekem ilyen szavakat, drága apám, ne írjon ilyeneket. Nehéz lesz tőle a fejem, ködös a lelkem. Hogy tudjak én operát komponálni ilyen lelkiállapotban!” Hogyan is tudott ilyen lelkiállapotban operát komponálni? Olyan operát, mint a Szöktetés a szerályból. Kapkodva, hajszoltan írja új művét, közben küldözgeti a leveleket és viaskodik Weberékkel, akik egyre ' követelőzőbbek és egyre jobban kínozzák Constanzát. Legalábbis Mozart úgy látja, hogy Constanza élete pokol. Naponta kisírt szemmel fogadja Wolfgangot. Wolfgang nem gondol arra, hogy milyen hatásos ez a kisírt szem. Különösen akkor, ha a kisírt szem nagyon szép. Weber mama sürgeti az esküvőt és gyanúsítja a lányát. Azzal gyanúsítja, amiről Winter pletykálkodik. Akár valóság ez a Constanza-mártíriurn, akár csak weberi cselfogás, ennek a mártírium nak a látszata óriási hatású az olyan gyengéd lélekre, mint Mozart. Mozart pontosan úgy visszhangzik Constanza könnyeire és Constanza gyötrelmeire, ahogyan Weber mama és Thorwarth címzetes tanácsos előre látták. Minél gyorsabban ki akarja ragadni menyasszonyát a Weber-
pokolból. És mennyi a szépség, a szenvedély, az epekedés, a boldogság-vágy a muzsikában, amely e forró napokban születik. A nyári forróságban és az idegek elviselhetetlen izgalmaiban. Csak ki, ki az „Isten szeméhez" címzett házból! Amikor esténként kimerültén magára marad és érzi, hogy nem tud tovább dolgozni, besurran a szépséges menedékbe: a Thun-házba. Bécs legszebb hölgyei veszik ott körül és nem engedik el a zongora mellől. A legszebb hölgyek közül is a legszebb „a három grácia", ahogyan Bécsben nevezik az örökifjú grófné három tündérszép leányát. Egyikük szőke, mint az áprilisi reggel napsütése, a másiknak tejfehér arcát éjfekete fürtök lobogják körül, és a legkisebbik vöröshajú, mint Tizian leánya. Bécs muzsikáló szalonjaiban nyílt titok, hogy a három grácia nemcsak Mozart zsenijéért lelkesedik, de szemérmes szerelemmel szereti is Wolfgang Amadeust. Egy-egy tűnő pillanatra benne is józan nappali világosság gyullad: látja a három tündöklő szépséget és összehasonlítja velük a szürke, igénytelen Constanzát. De becsületszavát adta Constanzának. És vigasztalja magát: ki merne ábrándozni az ő helyében grófkisasszonyról? Amiben igaza is lehet, mert Mozartot
csupán addig szeretik a zenekedvelő arisztokraták, amíg muzsikál. A muzsikust szeretik benne, az ember nem érdekli őket. A „három grácia" is eksodálkoznék örökifjú mamájukkal együtt, ha Wolfgang Amadeus megkérné valamelyikük kezét. Bécsben az is szóbeszéd, hogy Mozart „a dámák kedvence". Szegény Mozart, aki holtfáradtan szórakoztatod a dámákat, muzsikálsz nekik. Oh, akkor valóban a „dámák kedvence" vagy. De milyen meggyötört, félénk és esetlen leszel, mikor abbahagyod a muzsikát és elhervad a tündérkert, mit a szalonba varázsoltál. Nyomban elhervad a szép dámák tündérkertje is, ha elhallgattál. Ki törődik Mozarttal — a férfival? Mátkáját alig tudja megcsókolni titkon, a nyíló ajtó mögött, egy-egy futó pillanatra. Weber mama és az álnok Jozefa árgusszeme vigyázza őket. Ki kell éheztetni, növelni szomjúságát, gerjeszteni benne a vágyat. De minderre majd csak az esküvő után jöhet az enyhülés. A Szöktetés a szerályból nem készült el szeptember közepére, ahogyan a császár kívánta. Mozartot azért meghívják a schönbrunni bálra, amelyet Pál nagyherceg és felesége tiszteletére rendeznek. De fáradt volt, nem ment el. Később hallotta, milyen botrányba fulladt a schönbrunni est. Egy kótyagos fejű udvari hivatalnok zűrzavart csinált a meghívókkal és sok hívatlan vendég csődült a kastélyba. Olyan tolongás támadt, hogy a „contre-danse" alatt valósággal letépték József császár karjáról a táncosnőjét. Az a táncosnő pedig nem volt más, mint a leendő cárné.
Óriási ribillió támadt, a testőrök úgy birkóztak a tömeggel, mintha utcai rendzavarás volna Schönbrunnban és nem udvari bál. Némely nem-hivatlan vendéget azonban mulattatott a szokatlan jelenet. A császár jelenlevő titkos ellenzéke köréből el is hangzott egy-egy epés megjegyzés, amelynek az volt az értelme, hogy a „forradalmár" császár, íme, a saját bőrén tapasztalhatja: hová vezet mindez? A császár azonban egy percig sem gondolta, hogy az ő humanista reformjainak következménye volna a kellemetlen báli zenebona, ellenben úgy káromkodott, úgy „szakramentozott", mintha nem is a Német—Római Szent Birodalom felséges császárja volna. A württembergi hercegkisasszony, Ferenc főherceg jegyese is Bécsbe érkezik. Mivel legalább fél esztendőt tölt a császárvárosban, a muzsikus Miksa főhercegnek eszébe jut: nem taníthatná-e zongorára az ifjú hercegkisasszonyt Mozart? Így jut el Schönbrunn egyik szigorúan meghitt családi estélyére. A hercegkisasszony a császár jelenlétében produkálni akarja magát, leül a pianoforte mellé és eljátszik egy Paisiello-szonátát. Wolfgang Amadeus alig bír ellenállni annak a vágyának, hogy befogja a fülét. Nemcsak a hercegkisasszony hajmeresztő játéka miatt, hanem azért is, mert a pianoforte teljesen le van hangolva, három billentyűje „süket". De József császár magához inti Mozartot és így szól hozzá: — Maestro, most aztán mutassa meg, mit tud!
Sokatmondó pillantást vet Mozart felé, mert Miksa főherceg beavatta őt a tervébe. — Ne hozzon rám szégyent, kedves Mozart — teszi még hozzá. Szegény Wolfgang Amadeus kétségbeesetten kullogott a zongora felé. Segélykérően hordozta körül rémült tekintetét a társaságon. Ezek itt most mind csodát várnak tőle. És szeretné megszerezni a hercegkisasszonyt tanítványának. Szegény Constanza, hogy örülne az előkelő és jól fizető tanítványnak. Mozart nem tudott bánni a pénzzel, de félelmetesen jó fejszámoló volt. Kiszámította: hány aranyat kereshetne március végéig ezen. a tanítványon? Azután földerengett benne egy korábbi mondása, a jó muzsikusról, aki a talicskából is szépséges hangokat tud elővarázsolni. Sóhajtott és elkezdett játszani: csodálatosan játszott. Pál nagyherceg mindjárt magával akarta vinni Mozartot Moszkvába. A württembergiek ájuldoztak a gyönyörűségtől. De a zongoraleckékből semmi sem lett. A hercegkisasszonyt ugyanis Salieri tanította énekelni. A Velencéből jött nevezetes maestro megérezte Mozartban a zsenit, az életveszélyes versenytársat. Szorgalmasan ármánykodott tehát, és Mozart — akinek játékától a württembergiek annyira el voltak ragadtatva — nem tanította zongorára a hercegkisasszonyt és nem kapta meg a tetemes aranydukátokat, melyeknek végösszegét villámgyorsan kiszámította a pianoforte mellett.
XXXVI Mozart új operáját: a Szöktetés a szerálybólt 1782. július 16-án mutatták be. A nevezetes bemutatón megjelent a császár, egy páholyban Christoph Willibald Gluck, a földszinten Joseph Haydn arca tűnt fel. Constanza éberen figyelt, mert a kelengyéjét és az új bútorát látta veszélyben ezen az estén. Megjelent a színházban Aloysia Weber, vagyis Langené asszony is. Az utóbbi hónapokban fölfölbukkant a látóhatáron és egy-egy igéző mosolyt küldött leendő sógora felé. Wolfgang Amadeus, úgy hitte, régen elfeledte már a kacér Aloysiát. Most mégis emlékek kísértették és kísérgették ezekben a pillanatokban. Aloysia megzavarta Mozart nyugalmát, amely amúgy sem volt nyugalom. Kacérság volt ez csupán? Késői utólobbanása a mannheimi szerelmeskedésnek? A „cs. kir. Nemzeti és Udvari Színház" kiskapuja körül úgy vélekedtek, hogy Aloysia féltékeny a kis szürke Constanzára. Ki lenne jobb ismerője a női léleknek, mint a színház embere? Sok egykori tapasztalt Don Juan járkál a színház körül, és jól tudják, hogy a nők nem képesek elviselni, ha a férfi nem hal bele reménytelen szerelmébe, amely őmiattuk vált reménytelenné. A férfit elhagyják, gonosz játékokat játszadoznak vele, megcsalják, máshoz pártolnak, az élet nagy négyestáncának Pastourelle figurájában „a vizavihoz pártol el a hölgy a zeneszóra". De a hölgy lopva visszapillant, hogyan viselkedik az elhagyatott táncpartner? Ha bánatában
gyötrődik, a hölgy boldog és büszke. De ha vigasztalódik és különösképpen, ha ő is egy vizavihoz pártol el a zeneszóra, minden fortélyát, fifikáját összeszedi a hűtlen kacér, hogy egy futó pillanatra ismét magába szédítse azt, akit ellökött magától. Az új harmóniák varázsa ismeretlen öröm borzongásával töltötte el a bemutató közönségét. A sóvárgásnak, a szenvedélynek elementáris hangja, amely a zenekarból és a színpadról szólt, elragadta őket. De Salieri pártja az első felvonás alatt pisszegni kezdett, mindaddig, amíg az egyre erősbödő és rendreutasító „bravók" el nem némították őket. A második felvonásban a közönség megismételtette mind a két duettet. Az öreg Gluck magához hívatta Mozartot és megrázta a kezét, már amennyire köszvényes ujjai ezt megengedték. Haydn arcán, a széles száj körül megjelent a világ legjóságosabb mosolya. Bement a színpadra és megölelte Wolfgang Amadeust. A császár a páholyába hívatta a szerzőt, és megint csak okot adott arra, hogy a kapucinusok kriptájában sebesen forogni kezdjenek bronzkoporsóikban az ősök tetemei. A császár ugyanis, szavahihető tanúk szerint, kezet nyújtott Mozartnak. A spanyol etikett eme vérlázító sérelmét elkövette a fiatal császár a Burgban is, de akkor senki sem látta: dolgozószobájának meghitt magányában fogott kezet Mozarttal. A spanyol etikett szakértői szerint már az is jakobinus magatartás volt, hogy a császár közrendű embert fogadott a belső kabinetjében. Most pedig lesték, mikor szakad le a tető, a csillárral együtt, mivel a császár a nagy
nyilvánosság előtt megrázta a kis Mozart kezét, és így szólt hozzá: — Túlságosan szép ez a muzsika a mi fülünk számára, kedves Mozart, s túl sok a hangjegy benne. Mozart szerényen, de magabiztosan elmosolyodott: — Éppen csak annyi, Felség, amennyi szükséges . . . A siker főként Mozart sikere volt. De jutott belőle Katharina Cavalierinek, aki Constanzát énekelte, és Ludwig Fischer basszistának, mert ő az egész műből kiemelkedő Ozmin-figurát varázsolta életteljessé. Az öreg Weberné mohósága ijesztő arányokban megnőtt. Mint megmásíthatatlan határozatot „hirdeti ki" az asztalnál, hogy a fiatal pár nála fog lakni, kosztért, kvártélyért neki fizet tetemes összeget. A lányát férjhez adja, de az üzleten keresni is akar. De Mozart most szokatlanul határozott. Hallani sem akar arról, hogy Constanza továbbra is a Weber-házban maradjon. Ki akarja ragadni Constanzát, mint ahogyan Belmonte kiragadta a maga Constanzáját a rabságból. Weberéket nagy nehezen rábeszéli, hogy engedjék el menyasszonyát Waldstádten báróné házába. Azzal érvel, hogy a szerény kis Constanzának, az ő leendő feleségének meg kell tanulnia a nagyvilági dámák modorát. A néhány napos vendégségből hét hét lett. A báróné szorgalmasan igyekezett „kinevelni" a félszeg Constanzát,
és ez a kinevelés olyan alaposan sikerült, hogy Mozart majdnem belebetegedett. A jólelkű, de könnyűvérű dáma házában egymást érték a mulatságok. Egy ilyen esti szórakozás alkalmával társasjátékot játszottak, valamiféle zálogosdit. Constanza lábikrájának méreteire voltak kíváncsiak, mire Constanza megengedte, hogy egy fiatal gavallér mértéket vegyen eme meglehetősen csinos testrészéről. Szerencsére Mozart nem volt jelen a ledér jelenetnél, mert ha jelen van, bizonyára botránnyá fajul a kacér kis incselkedés. Így is csúnyán összevesztek Constanzával, akinek az erkölcsös vőlegény megmagyarázta, hogy ha ismerni akarják a lábikrája méreteit, akkor az erkölcsös leányzó maga méri meg testének eme részét, és az eredményt finoman megsúgja a jelentkező gavallérnak. Waldstadten báróné szalonjában kissé merész volt a társalgási hang, és merészek a társasjáték szabályai is. Constanza tehát ezen a nemkívánatos helyen és ilyen nemkívánatos módon kapta meg első leckeóráit: miként kell viselkednie egy dámának. De Weber mama, Jozefa és Thorwarth tanácsos úr már napokkal ezelőtt összedugták a fejüket: mi lesz ebből? Ez a Waldstadten báróné „telebeszéli a fejét" Constanzának. Bizonyosan arra tanítja, hogy minél jobban távolodjék el tőlük. Kiragadja a karmaikból azt, akit házassága után is meg akarnak tartani és hasznot húzni belőle. A báróné tehát egy szép napon üzenetet kap: azzal fenyegetik, hogy rendőrökkel táncoltatják el Constanzát a házából.
Wolfgang felhördül. Meg fogja szöktetni Constanzát, megesküszik vele, még ma éjjel! Örült tervekkel foglalkozik. És megy a levél Salzburgba, könyörög az apának, hogy adja beleegyezését a házassághoz, adja áldását. Wolfgang Amadeus nagykorú, apai beleegyezés nélkül is feleségül veheti Constanzát. De szenved arra a gondolatra, hogy apja akarata ellenére házasodjék. Kis ravaszkodásokkal környékezi meg Nannerlt, akiben közbenjárót remél. Unszolja Constanzát, hogy írjon levelet sebzett életű, öregedő nővérének. Constanza meg is írja az alázatos hangú, hízelkedő levelet. Wolfgang Amadeus pedig bocsánatot kér menyasszonya helyesírási hibáiért. De az apai beleegyezés nem érkezik meg. Majd, két nappal az esküvő után! . . . 1782. augusztus 4-én a Szent István-plébánia házassági anyakönyvébe bejegyezték, hogy tekintetes Wolfgang Amadeus Mozart úr, karnagy, salzburgi születésű, nőtlen, Leopold Mozart karmester és felesége, néhai Anna Maria Pertl fia, házasságot kötött a szépreményű Constanza Weberrel. Az anyakönyvből megtudjuk, hogy az esketést Ferdinand Wolf főtisztelendő végezte. A menyasszony tanúja Johann Thorwarth és Johann Cetto von Cronsdorf császári királyi alsóausztriai kormánytanácsos volt, míg a vőlegény egyetlen tanúja Franz Gilowsky orvosdoktor.
Az esküvő reggelén Wolfgang Amadeus gondosan összerakosgatta minden ingóságát. Kopottasán ugyan, de viszontlátta a piros díszkabátot is, amelynek fekete gombjai annyira fölbosszantották egykor Aloysiát. Wolfgang Amadeus nekiesett a kabátnak és cafatokra tépte. De hogy a szemétre akarta vetni a kabát földi maradványait, megpillantotta a csipkés kézfodrokat. Aloysia, a hűtlen Aloysia készítette egykor, régen, Mannheimban. Gyöngéden lefejtette a fodrokat és elrejtette egy doboz mélyébe. Az oltár előtt egy pillanatra megjelent Wolfgang Amadeus képzeletében öreg apjának aggódó arca. És egyszerre csak visszacsengett lelkében egy régi mannheimi levél: „...hideg szoba... beteg asszony... sápadt gyermekek . . Körülnézett: már vége? És ő férj, valóban férj? Constanza és Wolfgang Amadeus szemében könnyek jelentek meg. Könnyeztek a tanúk, könnyezett az öreg pap. Odakünn szakadt az eső, mintha az ég is sírna. Bécs házainak falára ezalatt mókás „színlapokat" ragasztanak ki bohó baráti kezek. Furcsa mását annak a cédulának, amely tizenkilenc nappal ezelőtt hírül adta a legelső bécsi Mozart-bemutatót: Szöktetés a szerályból. A mai színlap így szólt: Ma, 1782. augusztus 4-én színre kerül: Wolfgang és Constanza, avagy:
Szöktetés az „Isten szemé"-ből.. . XXXVII A széles francia ágy fölött Guido Reni Madonnájának gyatra másolata lógott a falon. Kóborló olasz piktor mázolmánya. Borsos áron adta el az ifjú házasoknak. Wolfgang Amadeusnak azért tetszett a kép, mert eszébe juttatta gyermekkorának ígéretföldjét: táliát. Az ágyban sovány kis asszonyi lény szuszogott: Constanza Mozart. Mélyen aludt, mint a gyermek, kövérkés fehér keze, amely kissé széles volt, a kék selyempaplanon pihent. Mind a kettő egymás mellett, Illedelmesen, mint a jómagaviseletű kislányoké az iskolapadon. Constanza egyelőre az illemtudó és rendes kis félig-menyecske szerepét játszotta, még álmában is. Az ifjú férj lábujjhegyen osont az ágyhoz, cipő sem volt a lábán, nehogy nyikorgassa a padlót, megzabolázta a lélegzetét, úgy nézte a szendergőt. Mi lenne, ha megcsókolná? Nem, ez nem jó, semmiéppen sem jó, mert Constanza fölébredne. A muzsikáló lábas óra hajnali ötöt mutatott. Wolfgang Amadeus ebben az időben szokott kilovagolni a Fráterba, miután éjfél után kettőig dolgozott és nem aludt három órát sem. A hajnali lovaglás jót tesz az egészségének, kiveri tagjaiból a fáradtságot, oszlatja fejéből a kábultságot. Wolfgang Amadeus útrakész, csak csizma hiányzik kurta lábáról. Constanza arcába hajlik, mintha leheletét lesné,
amely halk szellőzizegéssel szivárog ki a félig nyitott piros és duzzadt ajkak résén. Aztán sóhajt egyet, majd letesz az asztalkára egy cédulát. A cédulán a következő sorokat olvashatja a tarkaruhás Arlecchino, aki a muzsikáló óra tetején emelgeti a lábát: „Jó reggelt, asszonykám! Remélem, jól aludtál, nem zavartalak a munkával és az öltözködéssel, nem kelsz fel korán, nem fázol meg a hűvös szobában, nem is szaladgálsz mezítláb a konyhában, nem veszekszel a cseléddel, nem botiasz meg a küszöbön és nem esel hanyatt a földön. Vigyázz, óh könyörgöm, vigyázz magadra, amíg hazaérek. Hét órára itthon leszek." Nem volt abban semmi különös, semmi szokatlan, hogy ilyen körülményesen szerkesztett episztolát hagyott az ágy mellett az alvó Constanza számára, mintha legalábbis hetekre búcsúznának. Minden hajnalban hasonlókat írt és minden hajnalban otthagyta a búcsúzkodó, az óvó, az aggódó sorokat az ágy mellett. Miután mindezt elrendezte s tudomásul vette a lábas órán táncoló Arlecchino gúnyos mosolyát, kiosont a szobából, keservesen, de hangtalanul átkozva a vénhedt padlót, ami, akármilyen óvatosan lépkedett, mégis fel-felnyögött. A másik szobában aztán, amely hosszú és keskeny volt, mint valami kolostorfolyosó, fölhúzta csizmáit. Alacsony alakja különös volt a hatalmas lovagló csizmákban. Tréfás fintort küldött a kalitka felé, ahol kedves kanárija, Zerlina trillázott. Harmincnégy krajcárért vette a madarat, be is írta gondosan a háztartási könyvbe. Wolfgang ugyanis személyesen és a legnagyobb pontossággal vezette a „Kiadás" és „Bevétel" rovatokat:
„Május 1. Két szál piros rózsa: 1 krajcár. Május 24: énekes kanári: 34 krajcár." A bejegyzés mellett hevenyészett hangjegyek láthatók. Mozart ugyanis meghallotta a piacon, amint a kanári az ő egyik rondójának néhány taktusát énekli, amire bizonyára előbbi gazdája tanította. De hogyan énekli, hogyan? Kacagtató tónusváltozással. Nyomban elővette gyöngyházfedelű noteszét, és a piac közepén beleírta: hogyan forgatja ki a kanári az ő rondóját, melléje firkálva még ennyit: „de azért — szép volt". A kanárit annyira megszerette, hogy mikor kimúlt, akkori lakása kertjében sírt ásott, eltemette az elmúlt énekesmadarat, még kis márványemléket is állított a hant fölé és belevésette a liliputi oszlopocskába saját szerzeményű sírversét. Lement a Wetzlar-ház lépcsőjén. Ez már a harmadik lakásuk volt fél év alatt, a zenekedvelő milliomos, a „hadigazdag" Wetzlar báró vendégszerető és elnéző födele alatt. A sűrű hurcolkodásoknak nyilvánvaló oka, hogy Mozarték igazi bohém-háztartásban éltek és örökösen tartoztak a házbérrel. Constanza rendetlen volt, különösen pedig fölötte rendetlen a pénzügyek ben. Semmi sem volt elég neki. Ebben az időben, mikor a bevételeik nagyon szépen gyarapodtak, egyre jobban kezdtek elmerülni az adósságokban. Mozartot egyre több megaláztatás érte az uzsorásokkal és hitelezőkkel folytatott kínos összecsapásokban.
De Wolfgang Amadeus mind erre nem gondolt e napsugaras boldog reggelen. Vidáman ügetett végig a Práter lombos fái alatt, beszívta a május friss leheletét, éjszakai munkától verejtékes homlokát a nyáreleji korareggel napsugarában fürdette. Mosolygott, mert eszébe jutott a jelenet, amely néhány hónapja történt, múlt szeptemberben itt a gesztenyefák alatt. Négyhetes házasok voltak akkor. Erre sétáltak és követte őket Constanza kutyája: Frau Dummkopf. Constanza így szólt férjéhez: — Wolfgang, most tégy úgy, mintha meg akarnál ütni. Hogy mire jó ez? Majd meglátod! Frau Dummkopf nem hagy engem! Mozart belement minden tréfába, nyomban zordon arcot vágott és fölemelte a kezét, még meg is legyintette Constanzát. Abban a pillanatban olyan vérszomjasán ugrott rá Wolfgangra a kutya, mint az anyatigris, ha kölykeit bántják. A bőszült ugatásra kinyílt egy kis kertilak ajtaja. A Mozart-házaspár teljesen megfeledkezett arról, hogy a császár lombok közé rejtőző „buen retiró"-ja táján enyelegnek. A kapuban a császár jelent meg és elmosolyodott. — Ejnye, ejnye, kedves Mozart! Ilyen fiatal házasok és máris? De a gondok fellegei egyre sűrűsödtek a fejük fölött.
A pénz mintha kifolyt volna Constanza ujjai között. Szegény sorban nevelkedett, kispolgári leány volt, sohasem volt egyetlen szép ruhája és a kopottas ruhácskák zsebében soha egyetlen fillérje. Most úgy bánt a pénzzel, mint valami hercegnő. Mozart komikus és kínos igyekezettel próbált valami egyensúlyt teremteni pénzgazdálkodásukban. Magára vállalta a háztartással járó „ügyvitel" munkáját is, amely más hajlékban általában az asszony gondja. Mozart írta a kiadásokat, írta a bevételeket, számolt, költségvetést készített, míg Constanza gondtalanul pazarolt. Mozart sohasem kérdezte, hová teszi a pénzt. Gyanútlanságában eszébe sem jutott, hogy Constanzát, az engedelmességre szoktatott leányt talán kapzsi családja, iszákos anyja és lusta testvérei szipolyozzák. Mozart őrölte életerejét a túlfeszített munkával. Két-három óránál többet sohasem pihent. Áradó bőséggel alkotta a muzsikát, hangversenyezett, tanított, lótott-futott, megrendelésre dolgozott. Kereste a pénzt és a pénz elúszott, mintha az esőcsatornán át csurogna le az utcára. Mozartnak ezen kívül volt még egy gyengéje: mindenkinek adott, aki pénzt kért tőle. Sohasem tudott nemet mondani. Alig néhány hete, hogy „Akadémiát" rendezett, és ezerhatszáz forint volt a bevétele. Óriási összeg abban az időben, mikor egy polgári család gondtalanul, jól megélt négyszáz forintból egy évig. A halványrózsaszín selyemtárca, amelyre baljóslatú szomorúfüzet és sírkertbe illő obeliszket hímzett Constanza, megtelt duzzadásig; benne volt a császár huszonöt arany dukátja is.
De — házbérhátralék, többhónapos pékszámla, mosónő, mészáros, főként pedig uzsorások! . . . Leopold Mozart „atyai szeretettel, de nehéz aggódással" beleegyezését adta Amadeus Wolfgang házasságához. De azután minden levelében szemrehányás, szorongás, szomorúság borongott. Wolfgang Amadeus szerette volna Salzburgba vinni Constanzát, hogy megmutassa neki szülővárosát. De egyelőre nem mert útra kelni, mert attól tartott, hogy a gyűlölködő hercegérsek börtönbe veti. Constanza pedig beteges volt, fejfájások, vértódulások kínozták, majd visszértágulás támadta meg a gyönge szervezetet. Wolfgang Amadeus néha napokon keresztül ki sem mozdult a lakásból. Aggódva ápolta a fiatalasszonyt és mohó szenvedéllyel dolgozott. Az írópult és a betegágy között alkotva a d-moll vonósnégyest. Borogatást rakott a nyöszörgő Constanza fejére, szívére és lábára, aztán visszabotorkált az állópult mellé és szédülő fejjel, reszkető kézzel írta egyik legszebb művét. Az első esztendő vége felé megszületik a „kövér, dundi kis édes", ahogy az apja írja. De a dundi kis édes félesztendő múlva megunja a földi világot és elhagyja azt. De most, néhány hónapig betölti bájos gügyögésével és főként éjszakai sírásával a kétszobás lakást, hogy Mozart zeneszerzőnek még hevesebb legyen a fejfájása és még tépettebbek az idegei. Útrakelnek végül Salzburg felé, hogy a neheztelő apa és a
keserűvé hervadt Nannerl megismerje ifjú Mozartiié asszonyságot. A salzburgi utazás nem a legszerencsésebb előjelek között kezdődött. Mikor az utazókocsi nagy zörgéssel-nyikorgással odaállt a Wetzlar-ház elé, homlokát törülgetve és lihegve rohant elő egy fogatlan, görbe vállú ember. Már messziről fenyegette Mozartot és ordított: — Álljon meg! Megálljon. . . micsoda népség! A pénzem ... a pénzem . . . Segítség! Meg akarnak szökni. Hitelező volt, harminc forinttal tartoztak neki. Hiába magyarázta, hogy eszébe sem volt megszökni, itt a lakása, a bútorai és nemsokára visszatér. Az izgága ember lármája fölverte az utcát, a suszterek, a mészárosok, a pékek, a mosónék kicsődültek a boltajtókba. Constanza ijedten bújt el a kocsi mélyébe. Arcán az ijedtség kifejezésén kívül még valami mást is olvashatott a figyelmes szemlélő. Bosszúságot, neheztelést: hogyan kerülhetett ő — ő! — ebbe a helyzetbe? És elfordult a kocsi mélye felé, mint akinek semmi köze az egészhez. Mozart pedig sóhajtva vette elő a rózsaszínű selyemtárcát. Kevés volt benne a pénz, de annál több a kottapapiros. Wolfgang Amadeus kifizette a tartozását. Alig maradt valamicske pénze az útra. Hiszen néhány napja kellett visszafizetnie kamatos kamattal a tizenkét Lajos-aranyat, amit valamikor egy strasbourg-i bankártól kért kölcsön. Salzburgban hűvös volt a fogadtatás. A jó Michael Haydn
már hónapok óta beteg volt, és nem tudta időre „szállítani" a kötelező hegedű-brácsa műveket. A hercegérsek erre megvonta a fél fizetését. Wolfgang Amadeus most azzal foglalkozott salzburgi vendégeskedése alatt, hogy segített a beteg Haydnnek, pótolni a mulasztottakat. Salzburgi időzése alatt új terveket kovácsolt ellene az ármánykodó bécsi maffia: a fényes tehetségű Giovanni Paisiello, a jeles Giuseppe Sarti és az ármányos Salieri apró-cseprő megjegyzéseket hullattak el itt és amott, epés újságcikkeket írattak házi újságírókkal, a hangversenytermekben és az operaház folyosóin pedig sikerrel csináltak „ellenhangulatot". Azt is elhíresztelték, hogy Mozart iszákos. A puncsot és a vörösbort valóban szerette, de mámorosnak senki sem látta őt soha. Mesélték, hogy közönséges korcsmákba jár, ahol a „pőbli" duhajkodik. Ez is igaz: Mozart nem volt finomkodó. Szerette az életet, az élet ízét, hangjait, színeit kereste, amerre járt szerte a nagyvilágban. Az élet színeit, ízét, hangjait szívta magába Bécsben is. Amadeus Mozart leszállt a munkaszoba, a hangversenydobogó és a szalonok „olimposzi magasságából" az élet alagsorába, a kisemberek tarka és őszinte világába, ahol a színpad költője friss ösztönzéseket, nagyszerű sugallatokat talált. A Salieri-klikk még Loibl szomszédra is hivatkozott, a derék vörösorrú nyárspolgárra, akinek borospincéje volt a Wetzlar-ház szomszédságában. Loibl gazda nem is sejtette, hogy eme híres uraságoktudnak az ő létezéséről. Pedig annyira tudtak, hogy még a szavait is idézték: „A
Mozart megint komponál, hallottam a házmestertől. No, isten neki, küldök egy fiaskó vörösbort." A vörösborra más okból is szükség volt Mozartéknál. A barátságtalan salzburgi vendégeskedés alatt a Bécsben hagyott gyermek meghalt. Mozartot lesújtotta a csapás. Fájdalmas töprengések közt teltek napjai. A gyermek, a kis Raymund, jött, nevetett, élt s alig jött, alig nevetett, alig élt, máris vége? Miért? A bűntelen, a romlatlan, a hajnalodó élet elmúlik időnap előtt? De önmaguknak is teherként, kínlódva tovább élnek az aggok. Hol itt az értelem? Mi rejlik mindezek mögött? Mi rendeltetése volt ez arasznyi létnek? És Mozart könnyes szemmel mókázott, hogy megvigasztalja az ő „Weibchen"-jét. XXXVIII Esett az eső, a fellegek alacsonyan jártak Bécs tetői fölött. Kocsi állt meg a kapu előtt, de Wolfgang és Constanza semmit sem hallott a kerekek nyikorgásából, mert nagyon el voltak foglalva. Heves biliárd-mérkőzést vívtak az új zöldposztós asztalon, amelyet nemrégiben vásároltak. Wolfgang Amadeus tekéző szenvedélye annyira fokozódott, hogy otthonában is játszani akart, különösen a fárasztó munkanapokon, mikor ki sem mozdult a négy fal közül. Constanzát is elragadta a szenvedély, hamarosan
megtanulta a dákó és a golyók titkait, s minden ebéd után kialakult közöttük a kettős, amely nem hasonlított semmiféle más duetthez. Mozart az asztal fölé hajolt, szakértő szemmel méregette a golyók állását, célzott a dákóval, miközben morgott és dúdolt: „brummolt". Hirtelen mozdulattal lecsapta a dákót, türelmetlenül kirántotta kabátja hátsó zsebéből a salátaköteghez hasonló noteszt és kottafejeket firkált a tépett lapokra, mégpedig vastag író-ónnal. Micsoda nagyszerű találmány ez, milyen okos ember, aki kifundálta! Lehet írni séta közben is, mikor nem akad a keze ügyébe se tinta, se toll. Kopogást hallottak, majd kinyílt az ajtó és belépett megtörten, bicegve: Leopold Mozart. — Hívtál. . . Eljöttem . . . Wolfgang olyanformán viselkedett, mint a tébolyodott: kacagott is, meg sírt is, összevissza ugrándozott. Végre, végre fölenged a feszültség, apa és ő ismét egymásra találnak és minden jó lesz, minden szép lesz, mint egykor régen. Már az első este elvitték az öreget a MichaelerPlatzra, a ,.Burg"-színházba, ahol egy fejedelmi termetű olasz hegedűművésznő, signora Strinazacchi, Mozart legújabb rondóját játszotta, a zongorán pedig maga Wolfgang Amadeus kísérte. Az új rondó különös körülmények között született. Mozart egyszerűen
megfeledkezett ígéretéről és kötelezettségéről, hogy rondót írjon a Signora hangversenyére. Egy nappal a koncert előtt, a kávéházban rögtönözte az egészet. A kuszáit hegedű„stimmet" nagy bocsánatkérések között adta át a türelmetlen olasz művésznőnek, de a zongoraszólamot már nem volt ideje megírni. Estére olyan közönség előtt szólalt meg a legújabb mű, amelynek soraiban nemcsak II. József császárt látta a Salzburgból érkezett öreg ember, hanem Haydnt és Gluckot is. Nem szólva az alattomos támadásra kész három ármányosról, akik együtt ültek egy emeleti páholy jótékony homályában: Salieri, Sarti és Paisiello. De Wolfgang számára mindennél és mindenkinél fontosabb és szorongatóbb volt, hogy az új rondót olyan kritikus hallgatja, mint a papa, Leopold Mozart. És ilyen hallgatóság előtt történt, hogy Wolfgang Amadeus „mímelte" a kottaolvasást. Úres kottalapot tett maga elé a zongorára és félig rögtönözve kísérte a saját rondóját, mit a junói termetű signora Strinazacchi hegedült, persze kottából. Fölségesen szép volt a mű és eszményi szépségben szólalt meg a hegedű négy húrján, a finoman hozzásimuló zongorakísérettel. Wolfgang Amadeus túlzott buzgalommal temetkezett bele az üres kottalapba, hogy azt higgyék... De a császár a két művésztől alig három méternyire, a proszcéniumpáholyban ült; túl közel Mozarthoz. Gyanút fogott, fölemelte a lorgnonját, előrehajolt és figyelt. Hihetetlen ... Ez a Mozart üres kottapapirosból zongorázik! II. József elkomolyodott, mint aki a művészetben nem szereti a mutatványokat. Aztán alig észrevehető mosoly
jelent meg ajka szegletében. A muzsika elnémult, a császár összeütötte kesztyűs kezét, a földszint és. a páholysor pedig visszamennydörgött a császári tapsra. Az öreg Mozart a könnyeit törülgette; közvetlenül a majdnem Mozart-tanítvány, a württembergi hercegkisasszony mellett ült. Könnyeinek íátyolán át azt is észrevette, hogy mielőtt kilépne páholyából, a császár fölemeli háromszögletű kalapját, azzal integet az ő kisfia felé és hangosan kiáltja: „Bravó, Mozart!" De azt már nem hallotta szegény öreg, miről beszélgetett a császár a jeles Dittersdorf báróval. — Szeretném hallani — szólt a császár — mi a véleménye Mozartról? Ön muzsikus, sokat adok az ízlésére. — Sohasem láttam szerzőt, Felség, aki oly gazdag volna teljesen új gondolatokban. Szeretném, ha nem pazarolná annyira a szépségeket. Mozart nem is engedi lélegzethez jutni a hallgatóit. Sokszor egyenesen kínos: az ember egy gyönyörű zenei gondolatot kap tőle, jó volna forgatni magában, kicsit elmerengeni fölötte, de nem lehet: jön a másik, és nyomban jön a harmadik. — Igen — felel a császár — Mozart csodálatos gondolatai valósággal egymás sarkára lépnek. De — hallgatta ma este a játékát? Hogy tetszik?
— Aki ért hozzá, csak elragadtatással szólhat róla. — És Clementit is hallotta? Némelyek többre tartják Mozartnál. Mi az ön véleménye? Csak nyíltan, ki vele. — Sire, Clementi játékában csupán művészetet találunk, Mozartéban művészetet és ízlést. A díszlépcsőn lépkedtek lassan lefelé. A hadsegéd és a szolgálattevő kamarás tisztes távolból követte őket, mert így illett, mikor a császár bizalmas beszélgetésbe merült el Dittersdorffal. — Elárulom önnek, kedves Dittersdorf, egy ideje minduntalan összehasonlítom Haydnt és Mozartot. De mielőtt megmondanám, hogyan látom a két nagy muzsikus viszonyát egymáshoz, szeretném hallani az ön véleményét. Dittersdorf arca kelletlenséget árult el. — Felséged túl nehéz föladatot ad nekem. Őszintén szólva, alig tudok felelni. A császár megállt, szembenézett Dittersdorffal. — Ön tudja, hogy a nyílt válaszokat szeretem! Dittersdorf megadta magát sorsának: — Úgy engedje meg, Sire, hogy mielőtt felelnék, előbb én
kérdezzek valamit. — Tessék. — Felséged bizonyára olvasta Klopstockot és Gellertet. — Olvastam — felelte a császár. — Úgy kegyeskedjék megmondani, milyen különbséget lát felséged a két nagy költő között. II. József elgondolkozva és töprengve, a szavakat lassan mérlegre téve válaszolt. — Úgy gondolom, kedves Dittersdorf, hogy Klopstock ama költő, akit többször el kell olvasni. De Gellert az első percben elragad bennünket, nem marad benne semmi titok, semmi homály. — Felséged már felelt is saját kérdésére. Itt a párhuzam: Mozartot Klopstockhoz hasonlíthatjuk és Gellertet Haydnhoz. A császár mosolygott, örült, hogy olyan emberrel beszélhet, akivel érdemes beszélnie. Sehogyan sem akart elválni Dittersdorftól és a Mozart-témától. A lépcső aljára értek, néhány lépésnyire a kijárástól. A császár újra megszólalt: — Mozart színpadi műveiben egyetlen hibát látok. Az énekesek is gyakran panaszolják, hogy elnyomja őket
túlzsúfolt zenekarával. A kapuban elbúcsúzott, és még egyszer megszólalt a császár. — Mozart zeneszerző művészetét egy Párizsban készült arany szelencéhez hasonlíthatom, Haydnét pedig olyanhoz, amelyet Londonban készítettek az ötvösök. Mind a kettő gyönyörű. Az előbbi az ízléses díszítések, az utóbbi az egyszerűsége és gyönyörű fényezése miatt. Alig néhány méternyire innen, a nagy lépcsőházban két öreg ember beszélgetett. Joseph Haydnnek néhány perce mutatták be Leopold Mozartot. Haydn meghatottan nézte a salzburgi muzsikust. És így szólt: — Becsületes ember vagyok, nem szoktam hazudni, és a hízelgést megvetem. De ki kell mondanom, hogy az ön fia, kedves Mozart úr, a legnagyobb az élők közt! Halhatatlan hat vonósnégyesét alkotta abban az időben Wolfgang Amadeus Mozart és gyengéden hódoló levélben küldte el a kvartetteket, Haydnnek szóló ajánlással, őszinte hódoló szavait, gyermeki alázatát megmagyarázza magasrendű gondolkozása. A középszerűséget lenézte, a kóklerkedést ki nem állhatta. De alázatos tudott lenni a lángésszel szemben. Megrótták, mert kihívóan viselkedett az olasz csoporttal. Mozart nem volt soha kihívó senkivel szemben, csak éppen fölvette az elébe dobott kesztyűt. Jól
tudta, milyen irgalmatlan hajtóvadászatot rendeznek az ő bőrére ezek a Bécsben körülhízelgett idegenek; megértette, hogy a küzdelem életre-halálra megy. Lehet-e csodálni, ha minap sem mérsékelte magát, mikor összetalálkozott az egész társasággal egy főúri szalonban. Körülnézett, és szeme találkozott Salieri, Sarti, Paisiello tekintetével. Aztán odafordult Haydnhoz, és csak ennyit mondott, elég hangosan, de ez is éppen elég volt: — Korunk komponistái közül senki sem ér egy hajítófát! Csak te, papa, csak te! „Papának" szólította Haydnt, aki valóban a szerető édesapa jóakaratával követte lépteit, és igyekezett egyengetni az utat előtte. Haydn nagynevű, elismert muzsikus volt már abban az időben is, de az igazi világhír az aggkor küszöbén, Mozart halála után fonta homlokára a koszorút. Mozart azonban tudta: ki ez a Haydn. Ö nem a sors kegyeltjei, a világsiker boldog birtokosai előtt hajtott fejet. Haydnért tűzbe ment; őmiatta szakadt fejére Leopold Coseluch haragja is. Rosszmájú ember volt a cseh zongoravirtuóz, Bécs egyik kedvence. Szenvedélye az ellentmondás, szellemi-fizikai gyönyöre a gáncsoskodás. Alaposan elbánt egyszer Mozart előtt az öreg Haydnnel is. Wolfgang Amadeus hevesen rátámadt: — Ember, tudja maga, hogy kicsoda Haydn? Ha összeragasztanak bennünket, önt, engem, és nem bánom, ragasszák hozzánk még az olaszokat is, de együttvéve
nem érünk annyit, mint ő. Boldog bécsi napjaikat állandóan együtt töltötték: az apa és fia. Oly sok év, annyi harag és félreértés után végre kibeszélhették magukat egymással. Érezték talán, hogy most mindent el kell mondaniuk egymásnak. Wolfgangnak olykor mégiscsak el kellett mennie hazulról, hogy munkái után lásson. Ilyenkor szórakozott és türelmetlen volt, bármerre járt. Amint tehette, futva igyekezett haza. Egyszer fiákeren robogott a ház elé, amiért ugyancsak megszidta az öreg. Olyan lázas sietséggel igyekezett haza nap-nap után, mint aki fél, hogy elkésik és már nem találja otthon, akit keres. Szívében öröm és balsejtelem lakott. Valahányszor kilépett a lakásból, úgy búcsúzott az apjától, mint aki örökre válik. Constanza meg is jegyezte: — Milyen furcsa vagy néha, Wolfgang. Miért búcsúzol így? — Hát nem olyan minden búcsúzás, mintha örökre búcsúznánk, Constanza? Hiszen mindez csak előjáték. A nagy búcsúzáshoz. Constanza ilyenkor értelmetlenül és megzavarodva nézett a férjére. Nem értette. Wolfgang Amadeus pedig gyengéden
megcirógatta az arcát, mosolygott: — Nem baj, ha nem is érted. XXXIX Fiatal fiú ült a zongora mellett. A billentyűk fölé hatalmas koponya hajolt. Borzas, makrancos haj lobogta körül a magas, boltozatos homlokot. A fiú sűrű szemöldöke fölött erős dudorodások látszottak, a kékesszürke szem elbújt a pillák alatt és e rejtekből nézte komoran, szinte ellenségesen a zongorát. — Hát... te Bonnban születtél? — kérdezte Mozart. — Igen, maestro — felelt egy rekedtes hang. Különösen hangzott ez a fátyolos hang egy tizenhét éves ifjú ajkáról. Wolfgang Amadeus a morajló, mérgeszöld Rajnára és Bonnra gondolt. Gyermekkorában járt arra. — Bonn — ismételte halkan, elmerengve. A fiú kemény sziklaarcán mosoly hajnalodon. Szeme meleg fénnyel sugárzott a híres mesterre. — Virágos völgy — emlékezett Wolfgang Amadeus —, a füzes partok, a messze láthatáron, felhők fátyolaiban, a
Hét-hegység.
MOZART 1784 FEBRUÁRJÁTÓL KEZDVE JEGYZÉKBE FOGLALTA MÜVEIT A jegyzék kéziratának kezdete Aztán fölébredt az emlékezések álmaiból. A zongorán egy témát játszott. — Most folytasd, fiam, játsszál variációkat a témára. A kölyökoroszlán fej a billentyűk fölé hajolt, s megszólaltak a variációk. Jó negyedóráig áradt a képzelet káprázatos
játszadozása megállás nélkül. Haragosan szegte le a fejét a fiú, mintha birkóznék a pianofortéval, kurta keze belemarkolt a klaviatúrába, szeme elsötétült, felleg szállt a kékesszürke tükörre, téglaszín arca vörös lánggal lobogott. Mozart egyre fokozódó érdeklődéssel figyelte. Odaállt a zongorához, közvetlenül a fiúval szemben, és hallgatta a földindulást, amely a kalapács-zongorából morajlott. Szinte elviselhetetlen volt ez az áradás, a fel-felröppenő, fölfölcikázó változatok egymást letiporva tódultak ki a megbűvölt zongorából. Intett a bonni fiúnak, hogy elég, elég, de az nem vette észre. Képzelete tovább játszadozott a téma tündéri és démonikus változataival, míg Mozart meg nem fogta a karját, hogy elnémítsa a muzsikát, amely sikoltó disszonanciában szakadt meg. Mozart maga felé fordította a fiú arcát, úgy nézett az elborult szembe. Különös arc, különös, nemigen látott még hasonlót. Szigorúan egymásra tapadnak az ajkak és az üde, piros arcnak megrázó kifejezést ad a meredek ránc, amely az orra fölött szinte kettéosztja a roppant homlokot. A küszöbön még egyszer megkérdezte a nevét, hogy el ne felejtse: hogy is hívják a bonni ifjút? Aztán ismételgette magában, többször egymás után: „Ludwig ... Ludwig van Beethoven . . Sokáig magányosan ült a kalapács-zongora előtt. Nézte a billentyűket: a néma anyagot, a csontot és ébenfát. Mit mondott, milyen nyugtalanítóan vallott az imént a csont, az
ébenfa és a húr, mikor a bonni fiú ujjai érintették. Az óraütés riasztotta fel a merengő Mozartot. Figyelmeztette valamire. Ijedten szaladt ki a konyhába, sonkát, cukrot, teát meg nagy üveg szilvapálinkát tett be a kosarába; ezt Haydn papa küldte Kismartonból, Magyarországról. Karjára vette a kosarat és elindult a Graben felé, az anyósához. Az öregasszony beteg, és Wolfgang Amadeus már mindent megbocsátott neki. Napnap után meglátogatta, ellátta minden jóval, amit kívánt; még itallal is. Wolfgang lassan megenyhült a házsártos, iszákos és kellemetlen anyóssal szemben. Megbékélt az irigy, lompos Jozefával is, akinek a jövendőbelijét, Hofer hegedűst ő taníttatta. Az egész utálatos, alacsonyrendű, gonoszkodó, kicsinyes, mohó és visszataszító családot a megbékélés magaslatáról nézte. Már abbahagyta a harcot Constanza könnyelműsége és rendetlensége ellen is. Tudomásul vette, hogy bogarak másznak elő a ládák alól, az inge sohasem tökéletesen tiszta, cipőjének sarka félretaposott, a leves savanyú és a hús megégett. Egy szót se szólt többé, ha nehéz munkában töltött éjszakák után nem hagyták aludni, hanem a bútorokat tologatták vagy Constanza pörölt a cseléddel. És milyen közönséges hangon, milyen szennyes szavakkal tudott veszekedni a kis „hamupipőke". Semmin sem csodálkozott, semmi semháborította fel, nem tépte többé a keserűség, mert Constanza nem érti őt. A harmincéves Mozart megalkudott és nem harcolt többé az élet törpeségei ellen. Lelkében elhatalmasodott a rezignáció, a mindenbe beletörődés, a
mindent megértés filozófiája. Csak éppen a megbékélt mosoly hiányzott ebből a filozófiából. A jó Fridolin Weber iszákos özvegyének szerencséje volt a vejeivel. Aloysia, a legszebb, a legjobb módú asszony, a híres bécsi szopránénekesnő hónapokig feléje sem nézett, nem törődött beteg anyjával. De Aloysia megcsalt férje, a fölszarvazott derék Lange színész szorgalmasan fizette a kizsarolt évi hétszáz forint járadékot anyósának és nemcsak a keresete felét adta oda a gonosz vénasszonynak, hanem figyelmes és jóságos volt hozzá, akár a másik veje, Wolfgang Amadeus Mozart. Mozartnak nem is maradt más választása, mindenképpen bele kellett törődni sorsába, egy fogyatkozása miatt. Mozartnak nagy gyengesége volt, hogy nem bírta az asszonyi könnyeket. Constanza pedig sírt, okkal vagy ok nélkül, szorgalmasan és görcsösen, szenvedélyesen és fölzaklatóan sírt. Szegény meghajszolt Mozart pedig békét akart és nyugalmat minden áron. Halálosan fáradt volt, agya és teste kimerültséggel küzdött. De dolgozni kellett, dolgozni, apró-cseprő megrendeléseket, alkalmi megbízatásokat vállalni, tanítani, futkosni, kilincselni is, hogy ebéd kerüljön az asztalra és ki tudják fizetni a házbért meg a tüzelőfát. A nagyböjt heteiben huszonnégy hangversenyt adott Mozart, új műveket komponált az egyre újat követelő közönségnek, ő maga zongorázott és vezényelt a hangversenyeken és személyesen adta el a hangversenybérleteket is. Pénz, pénz kellett Constanza titokzatos erszényébe, amiből egyre csak kifolyik, és nem tudni, hová folyik, merre folyik?
Szegény Wolfgang Amadeus ezen felül egy kis boldogságot is akart, minden áron boldogságot, mert nem tudott öröm nélkül élni. Ha sehogyan sem tudta kikoldulni a sorstól ezt a boldogságot, akkor elképzelte, hogy boldog. Kicsikarta a boldogság illúzióját, ahogy mondani szokás: „bebeszélte" önmagának, hogy szerelmes és boldog: Constanzába szerelmes és Constanzával boldog. Mikor hajnaltájt, kimerülve a munkától, elnyúlt az ágyán, a felesége nevét ismételgette: Constanza . . . Constanza . . . Weibeben. A Constanza nevet egyre gyengédebben, egyre szerelmesebben, egyre fokozódó szenvedéllyel ismételgette, és végül elhitte, hogy minden szép, minden jó, Constanza gyönyörű, Constanza imádja őt, Constanza tökéletes, ő pedig mennyeien boldog. Hogy néhány óra múlva fölébressze a gond, a közeli percek gondja vagy a veszekedés meg porolás lármája. Ilyenkor sóhajtott egyet, és fáradtan visszavánszorgott a munkaasztalához. Agya zsibbadt volt, tagjait mintha mozsárban törte volna össze. De munka közben megint csak mosolygott, a saját mosolyával vigasztalta magát. Mozart belehajszolta Mozartot a képzelődésbe, mert nem tudott képzelődés nélkül élni: tündérkirálynőnek képzelte a műveletlen, gyakorta lompos Constanzát. De Wolfgang Amadeus Mozart önmagára-hazudott boldogságának volt még egy titka. Szívében újra meg újra fölhalmozódott a vágy: jót tenni valakivel, gyöngédnek lenni valakihez. Barátja, Gottfried von Jacquin
emlékkönyvébe ezt írta: „Szív nélkül nincsen igazi
zsenialitás. A zsenit nem. a mély értelem, a képzelőerő, sem a kettő együttvéve teszi — a zseni lényege: szeretet, szeretet, szeretet.. A gyöngédség vágya annyira felgyűlt benne, hogy a feszültséget enyhíteni kellett, becéző ösztönének tárgyat keresni. Úgy bánt Constanzával, mintha törékeny kisgyermek volna. Kényeztetnie kellett valakit, és Constanza volt mellette. Constanza pedig hagyta, hogy dédelgessék, elkapatott gyermekként viselkedett. Természetesnek találta, hogy dajkálják, mialatt ő maga nem törődik a gyermekeivel, és Wolfgang Amadeus Mozart zeneszerző, a pápai aranysarkantyús rend lovagja kénytelen szégyenkezve, pirulva, gondosan bezárt ajtók rejtekében tiszta pólyába tenni újszülött kisfiát. És pénz kellett, nagyon sok pénz, Constanzának, az orvosoknak, a patikának — mert Constanza folyton betegeskedett pénz Weber mamának, pénz a leendő Hofernének, sőt a fölcseperedő Sophie-nak is, akinek a kelengyéjét Mozarték hitelbe vásárolták, hogy jövendőbelije, Haibl úr meg legyen elégedve. Constanza örökösen az ágyban feküdt, kócosan, elhanyagoltan, vörösre duzzadt orral és arccal. Egyáltalán nem volt szép, még vonzó sem. Mozart olykor félve megkockáztatott egy halk kérdést: hová lett a pénz? Három napja hozott haza ötven aranydukátot, nem fizették ki a mosónőt, sem a péket, sem a fűszerest, a házbérrel is tartoznak, és a
fiókban nincsen több három forintnál. Hiszen nem akar ő semmi rosszat, nem kér elszámolást, nem is haragszik, de hát mégis — hová lett a pénz? Constanza ilyenkor sírógörcsöt kapott, jajgatott, ordított, fulladási rohamok fogták el, és Mozartnak ugyancsak fárasztó munkájába került, amíg térden állva megvigasztalta. A gyűrött párnák közül gyakorta hangzott az intelem: „aki megházasodik, annak kötelességei vannak a családjával szemben..A családot azonban Constanza nem úgy értette, hogy a férjnek a feleségével és a gyermekeivel szemben vannak kötelességei. A család az ő szemében Weber mama volt, Jozefa, Aloysia, Hofer, Sophie és Nepomuk. Mozart tehát megadóan tudomásul vette, hogy ő „beházasodott". Nem valami előkelő palotába, dús földbirtokba, gazdag kereskedő cégbe házasodott be, hanem a kapzsi Weber-famíliába, amely elfogyasztja őt mindenestül. Constanzával együtt feleségül vett egy részeges anyóst, egy házsártos vénkisasszonyt, egy serdülő és nagyétvágyú leányt, egy vőt, egy jövendőbeli vöt és a mindezekhez tartozó teljes pereputtyot. Olykor, mikor megalázva és kábultan magára maradt, körülnézett a rideg szobában és azt kérdezte: hol vagyok én, hogy jutottam ide? A felejtés kivételes percei voltak, mikor fölhúzták a Thun-ház függönyeit s a vendégszerető bájos kör hölgyei megérkeztek vidéki birtokukról. A bécsi három grácia, a szőke, a fekete meg a vörös hajú Thun-kisasszonyok gyengéd társaságában elfelejtette mindennapi életének rideg valóságait. Con
stanza és egész zaklatott élete elől menekült erre a kedves szigetre. A házmester, az uzsorások, a poloskák, a pékszámla, az elhanyagolt gyermek sivítása, az anyós, Jozefa, Aloysia botrányai kergetik a küszöbig. De a küszöbön túl tündérvilág várja. Különösen a középső grácia, aki férjhez ment a nagy zenebaráthoz, Karl Lichnovskyhoz. Itt megenyhül a lelke és elfelejt mindent, ami rút, ami gonosz, ami bántja. Csak az a baj, hogy egyszer haza is kell menni, ahol Constanza várja, és mindaz, ami Constanzához tartozik. Constanza újabban féltékeny is férje gyakori látogatásai miatt a Thun-palotában. Nem szerelemféltés ez. Constanza attól fél, hogy a Thun-házból jövet Wolfgang Amadeus túlságosan észreveszi majd a különbséget. Pedig az ő igazi szigete, ahol megenyhült és valóban boldog volt, nem is a Thun-ház, nem is a többi szalon, ahová járt. Mozart „lelkének hazáját ismerte föl a zenében", a muzsika volt „az ő igazi otthona". A muzsika magányába zárkózott be. Mélységes rezignációja elárasztotta azzal a tudattal, hogy boldog csak a zenében lehet, az életben soha. Életének értelme csupán a zene, a hétköznapok kínzó valósága ellen csak muzsikával védekezhet. De Constanza gyakran megzavarta e magateremtette boldogító világban is. önfeledten dolgozott, a zongora és az írópult között járkálva és akkor egyszerre megszólalt mögötte Constanza hideg hangja: — Mi az, amit írsz? És . . . mennyi pénzt kapsz érte,
Wolfgang? Ezerhétszáznyolcvanhatot írtak a kalendáriumírók. Egyre többször találkozott új barátjával. E barátságnak az a különössége, hogy a nagy barát már régesrégen sírjában porladt, mikor ő megszületett a salzburgi. Getreidegasséban. Mozart új barátját Johann Sebastian Bachnak hívták. A művelt Van Swieten házában kezdődött és erősbödött ez a kapcsolat. Van Swieten, Mária Terézia császárné udvari orvosának fia sokáig élt a porosz fővárosban, ahol belépett az északnémet muzsika idegen világába. Handel és Bach polifonikus művészetével ismerkedett, hogy magával vigye e drága zsákmányt a délibb német tájakra, különösen Bécsbe. Van Swieten császári könyvtár-direktor érdeme, hogy Mozart lángesze megnyílt Bach világa előtt és a boldogító melódia szerelmese egyre inkább a kontrapunkt felé fordult, amely művészetét teljessé tette. Nem volt idegen számára, mert már a bolognai mester, Padre Martini bevezette az ellenpont titkaiba. De nem szerette és „a muzsika igáslovának" tartotta az ellenpontot. Most azután belevetette magát a bachi világba, vonósnégyesre írta át Bach fúgáit, majd megszületett a Bach sugallató Cdúr fantázia és fúga. E keserves éveiben, az egyre ridegebb otthonban, 1782-től 1786-ig tizenöt zongoraversenyt írt Wolfgang Amadeus Mozart. Köztük olyan remekműveket, mint az Esz-dúr, d-moll, G-dúr és cmoll versenyművek. A c-moll zongoraszonáta is ennek a
borús időszaknak a szülötte. A hat új vonósnégyes, bennük szolisztikus varázzsal szólnak a kvartett egyes szólamai. Külön-külön, hogy aztán összefonódjanak, rejtelmesen szép zengő szövetté. A boldogtalanság, a meghajszoltság, a lét fájdalmas titkaira rádöbbenés éveiből való a B-dúr és az Esz-dúr szonáta, a d-moll és c-moll zongorafantázia is. A szalonokban és kávéházakban sűrű fejcsóválások közben és sokat suttognak Mozart magánéletéről. Fejcsóválások és suttogások tárgya az is, hogy a mélyen vallásos Wolfgang Amadeus Mozart belépett a szabadkőművesek titkos társaságába. Különös évszázad volt a tizennyokadik, az „ész százada", mikor uralkodók és püspökök találkoztak a haladó eszmék bátor híveivel a szabadkőművesség rejtekvilágában. A szabadkőművességgel II. József császár is szellemi rokonságban volt, szabadkőművesek voltak Mozart barátai. Wolfgang Amadeus Mozartot megragadta a szabadkőművesség humanista tartalma. Szenvedései, a megalázások, a mellőzések, az élet s a pálya sebei megérlelték ama rousseau-i eszmék befogadására, amelyek az ember jogát hirdették a szabadsághoz — s az ember jogát ember-mivoltának méltóságához. Wolfgang Amadeus Mozartot nemcsak barátainak példája, hanem sebzett életének tapasztalatai és háborgásai vezették a szabadkőművesség köreibe, ahol ő a humanista Rousseau eszmevilágának hirdetőit kereste. XL
A festék és az enyv szaga járta át a frissen pingált színfalakat. Az illúziók e sajátságos földjén, amely nem is föld volt, hanem deszka, vérfagyasztó hang süvöltött: — Eresz le már asz a menyorszák, Szvoboda! És még hozzátette: mintha föld alatti moraj szólalna, vésztjóslóan: — Aba szo'a' ana Tummkopf .. . A színpadon sokat adnak a stílusra. Fölöttébb stílusos volt, hogy a fenyegető hang egy hasonlóképpen fenyegető jelenség bozontos bajusza alól süvöltött. Maulthier fődíszletmester a „tegradoák", vagyis a dekorátorok törzsfőnöke nem volt mindennapi jelenség. Bíborló orra a természetnek oly hatalmas alkotása, amelyre méltán néztek őszinte bámulattal kortársai. Kopasz kobakjáról konokul félrecsúszott a parókája és a színház legöregebb kulisszatologatói sem emlékeznek olyan rendkívüli esetre, mikor ez a molyrágta paróka a helyén ült volna. A fődíszletmester egykor maga is vidéki színész volt, ami meg is látszik rajta, mert olyan, mint mikor a színész egy dühöngő öreg díszletmestert alakít. Maulthier „megjátszotta" a mérges embert. Békésebb pillanatokban, egy kis vöslaui bor mellett büszkén szokta emlegetni hajdan volt sikereit, amelyekről annál hangosabban nyilatkozott a színházi kiskapuban vagy az
„Iszákos hiénához" címzett nyilvános helyiségben, minél kevésbé fenyegette a veszély, hogy e sikerek valamelyik szemtanúja fölbukkan a messzetűnt idők mélységeiből. Maulthier maestro különösen büszke volt az arcélére, amely szerinte klasszikus volt. Mikor elment valamelyik tükör előtt, vagy bekukkantott egyik-másik öltözőbe, ahol a művészek a tükör előtt festették az arcukat, még legbokrosabb teendőinek lázában sem mulasztotta el, hogy egy futó pillantást ne vessen saját tükörképére. De a tükörből nem Maulthier mester nézett vissza rá. Korántsem! A bűvös tükörben a pohos és kopasz, rezesorrú és öreg díszletmester helyett rózsás arcú, szőkefürtös, selyembugyogós ifjú lovagot látott, hamisítatlan színpadi „amorosót", valamely feledésbe merült színjáték főszereplőjét. Mindenki ismerte Maulthier hóbortját és gyöngéd kezek ügyeltek arra, hogy a színház tükrei tisztán ragyogjanak. A mester másik büszkesége a hangja volt. Már hogy erre a hangra olyan büszke lehetett, annak igen nagy a mentsége: Maulthier mester ugyanis húsz éve nagyot hallott. Ezúttal úgy őrjöngött a főpróba előkészületeinek perceiben, olyanformán szitkozódott és fenyegetőzött, mintha nem is Julius Caesart játszotta volna valaha egy bizonyos Shakespeare nevezetű színész darabjában, azt, akit megölnek a Capitoliumon, hanem Calibánt, a vicsorgó állat-embert, ugyanazon komédiás szerző másik színművében. Az őrjöngő díszletmester szomszédságában görbe lábú, dagadt képű idős ember toporzékolt. Kettőjük
jelenete mindenesetre sajátságosan alakult. Maulthier üvöltött, a másik pedig némán őrjöngött. Sállal bekötött torkára mutogatott, a szeme ijedten kerekre nyílt, arca dühöt és rémületet fejezett ki egyszerre, az ajka mozgott, de egyetlen hangot sem adott. A vastag sál szorításában némán őrjöngő úriember Bussani volt, a basszista és egyben főrendező. Mint főrendezőnek kétségtelenül neki is üvöltenie kellett volna, mert micsoda disznóság, hogy néhány perc múlva fölhúzzák a függönyt, kezdődik a főpróba, és a mennyországot, vagyis a magasságos eget ábrázoló vászonfüggönyön rút repedések láthatók. Signor Bussani azonban mégsem ordíthatott, rá kellett bízni ezt Maulthier mesterre, mivelhogy ő nemcsak főrendező, de basszista is, akinek ma énekelnie kell a legújabb operában Bartolo doktor eminens szerepét. Ez a magyarázata a kulisszák mögött előadott furcsa duettnek: Maulthier mester üvöltött, maestro Bussani pedig gesztikulált. A díszletező munkások elvesztették a fejüket, összevissza tologatták a kulisszákat s éppen most mentek neki a szürke kabátos idegennek, aki a színpadra lépett. Egy termetes dekorátor még rá is mordult, a családfáját emlegetve ama ékes nyelven, amelyet csak grinzingi kiskocsmákban használnak kizárólagos joggal. De a szürke kabátos idegen nem törődött a gorombaságokkal, mintha nem is hallaná azokat. Elgondolkozva ténfergett a félhomályban, majd hirtelen fölnézett a zsinórpadlásra és kissé megtántorodott. Szédült és kitört rajta az a tériszony, amely az első percekben mindenkit elfog „a világot jelentő deszkákon", aki nem szokta meg e titokzatos világban a járáskelést. Alacsony
fiatalember sietett a szédülő idegen felé, miközben ő maga majdnem belezuhant a süllyesztőbe. A szürkeruhás gyors mozdulattal kapott a fiatalember karja után és megkapaszkodott benne. Mosolygott. — Hallom, hangolnak már a zenekarban, maestro — szólt fáradt mosollyal. — Végre mégis csak . . . — Igen, felség . . . Végre. A színpad szürke jövevénye, akit az imént amúgy istenigazában leteremtett a díszletmunkás, II. József császár volt. Az alacsony fiatalemberrel, Mozarttal találkozva, a sok huzavonára gondolt, amely a Figaró házassága bemutatóját megelőzte. A színház igazgatójának éber pillantása körbe-körbejárt három zongora és három dolgozószoba tájain, egyszerre és párhuzamosan. Ő rendezte a három szerző versenyfutását. A színház egyszerre készült Mozart, Salieri és Righini új művére. Salieri környezete körültekintően ármánykodott és nem riadt vissza semmiféle eszköztől sem. Rosenberg intendáns ki nem állhatta Mozartot, nyíltan a Salieri-párthoz tartozott, és az olasz mester művét szerette volna előadni. Nem is szólva a harmadik versenytársról, Righiniről. De Mozart kijelentette, hogy nem egyezik bele semmiféle halasztásba, inkább megsemmisíti a császár rendelkezésére írott új művét. József császár kénytelen volt beleavatkozni az operai perpatvarba, amely annál inkább
veszedelmessé vált, mert a három zongora és a három dolgozószoba már befejezte a munkát: készen állt mind a három opera. A császár magához rendelte Rosenberg intendánst és parancsot adott: minden mást megelőzően adják elő Mozart új alkotását, a Figaró házasságát. A mű ama bizonyos Beaumarchais francia vígjátékából készült. Francia címe: „Le mariage de Figaro, ou la folle journée", vagyis „Figaró házassága, avagy egy napi bolondság". Bécsben nem tűrték, hogy Beaumarchais színjátéka színre kerüljön, mert a szenvedélyes párizsi sakkjátékos, akit Mozart kisfiúkorában látott a Foy kávéházban, ugyancsak megmondja a magáét kora társadalmának, főként az arisztokráciának. Mozart és Lorenzo da Ponté, a kalandos életű operaszöveg-író azonban nagyszerű témának tartotta Beaumarchais művét. Különösen Mozart érezte, hogy a feudális palota-társadalomnak ez a képe a kor színes keresztmetszete, mozgalmas cselekményével, bujócskáival, ármánykodásaival, figuráival egyenesen operaszínpadra kívánkozik. A föladat nem volt egyszerű, mert eleinte a császár sem akarta, hogy Beaumarchais műve színpadot lásson Bécsben. Őt nem annyira az arisztokrácia és a bürokrácia érzékenysége érdekelte. Inkább Beaumarchais személyétől idegenkedett. Az úgynevezett előkelő körökben megdöbbenéssel hallották a hírt, hogy a császár engedélyezni akarja a Beaumarchais-témát: a felültetett Almaviva gróf, a csípős nyelvű Figaro, a fondor eszű Susanne és a megcsalt Rozina megjelenését Bécs operaszínpadán. Fanyar
megjegyzések hangzottak el ismét a jakobinus császárról, aki ezzel a Beaumarchais-utórezgéssel egyenesen a nemesi osztályt sérti és „bomlasztja az erkölcsöket". — A cselédjeinkkel amúgy sem bírunk már — panaszkodott egy reszkető hangú öreg báróné — olyan szemtelenek. Mi lesz, ha megszólal Bécsben az olyanféle színjáték, amelyben a cselédek túljárnak uraik eszén és a játék végén a cselédek győzedelmeskednek? Milyen idők . . . milyen idők . . . József császár, a „jakobinus" nehezen szánta rá magát erre az engedékenységre. Lorenzo da Ponté, a szövegíró végül hóna alá csapta a Beaumarchais-mű kinyomtatott példányát, a mappába belegyömöszölte a tervezett opera szövegvázlatát és kopogtatott a császár ajtaján. II. József ellensége az etikettnek, hozzá nem nehéz bejutnia Lorenzo da Ponténak. Fogadta a mozgalmas előéletű költőt, aki arra kérte: olvassa el az ő szövegvázlatukat. Egy hét múlva a császár döntött: Mozart és da Ponté vígoperáját be kell mutatni! Akkor aztán elkezdődtek a Rosenberg intendáns, valamint a háta mögött meghúzódó „olasz párt" ármánykodásai: és a főnemesség is megtette a magáét. De csak halasztani tudták a bemutatót, mert a császár hajthatatlan volt. Mikor már veszedelmesen közeledett a premier, a francia követ „nem-hivatalos" látogatást tett Laxenburgban, a császárnál: — Felség, bocsásson meg — szólt a követ mély
hajbókolások közben —, nézze el nekem, ha mint magánszemély bátorkodom figyelmeztetni egy és másra. Ez a Beaumarchais az ön felséges testvéréről, Marie Antoinette királynéról írt szennyiratot, majd szerette volna megzsarolni az ön boldog emlékezetű felséges édesanyját, Mária Terézia császárnét. — Kérem, nem tudja ön, hogy felséges nővérem, Franciaország és Navarra királynéja saját kastélyában adatta elő e szennyes pamfletíró első művét: A szevillai borbélyt? A követ lesütötte a szemét és hebegett. II. József pedig hangjában enyhe iróniával folytatta: — Miért legyek én pápább a pápánál? Ha testvéremnek jó monsieur Beaumarchais, én sem leszek finnyásabb nála. A főpróbáig tehát eljutottak. A császár aggódott Mozart és a mű sorsáért, nem várta be a főpróba kezdetét, hanem belépett a színpadra. Érdekelte, nem mesterkednek-e a kulisszák mögött valami újabb merényleten? — Fázik talán, maestro, hogy ilyen prémekbe burkolózik? — kérdezte Mozarttól. Wolfgang Amadeus rőtvörös prém-körgallért viselt, holott odakünn mosolygott a rügyfakasztó tavasz. — Igen, Sire, kissé . . . Borzongok néha. Mostanában
nem vagyok egészen jól. A császár éles szemét nem kerülte el a mozdulat, amellyel Mozart a fejét tapogatta. Wolfgang Amadeus maga sem tudta, hogy mi kínozza jobban: a fejreuma vagy a gond? Szörnyű állapotban volt, míg a Figaro házasságát írta. Jövedelme ebben az időben nagy, de fényűző, költekező életmódjuk mégsem tarthat vele lépést. A főúrian berendezett új lakás költségei, Constanza állandó gyöngélkedései, üdülései Badenben mindent felemésztenek. Bírói végzések, árverési hirdetmények, fenyegetőző goromba levelek érkeznek nap-nap után. A Salzburgból Bécsbe telepedett Barisani doktor szívesen hitelez: ingyen kezeli Constanzát és Wolfgang Amadeust. De a patikában csak készpénzért adják a gyógyszert. Ezt csak nem mondhatja el a császárnak? Mi lenne, ha csak egy kicsinyke rést engedne mindama fájdalomnak, kétségbeesésnek, kínnak, amely ott dörömböl benne? Mi lenne, ha azt mondaná: „Sire, nem bírom tovább . . . Sire, meg fogok őrülni." Ha Christoph Willibald Gluck az életút legvégére ér, megürül a magasan honorált állás meg az „udvari főzeneigazgató" címe. De sem ezt a fizetést, sem a titulust nem fogja megkapni Wolfgang Amadeus Mozart, gondoskodik erről Rosenberg intendáns és aki a korlátolt Rosenberget marionettként mozgatja, Salieri. De talán leginkább Strack, a mindenható udvari főkomornyik, akinek nem tetszik Mozart muzsikája. Mozart sohasem fogja megnyerni a magasságos főkomornyik tetszését, mivel ő
csak a vakermuzsikát szereti. De azért a császár juttat majd évi nyokszáz forintot Mozartnak is. Titulust is ad hozzá: „udvari kamarazenész". Strack nagyon haragszik ezért, és mindent elkövet, hogy Gluck örökét Leopold Kozeluch, az irigy és rosszmájú zongoravirtuóz kapja. Mozart számára csupán egy keserű tréfa marad vigaszul. Az adóbevallási ív a fizetését firtatja. Mozart ezt írja a megfelelő rubrikába: „Azért, amit csinálok — sok. Azért, amit tudnék csinálni — nagyon kevés." — Mondani akart valamit, kedves Mozart? — szólt a császár, akit megdöbbentett a halovány arca és nyugtalan tekintete. A császár szinte várta, hogy Mozart panaszkodjék, és kérjen valamit. Mozart ajka megrándult. Itt a perc, ez a vissza nem térő alkalom, most buggyan ki a száján a panasz, a kérés, a vád. De nem szólt semmit. Rosenberg, az intendáns bosszúsan nézte, hogy a színészek körülállják a császárt. Persze, ennek a modortalan Mozartnak a példáját követik. Bussani már lefejtette a piszkos sált a nyakáról és Bartolo doktor fekete bársony jelmezében hajbókol, nyomában Benazzi, a baritonista, a fürge Figaro százrojtos jelmezében és Mandini, Almaviva alakítója, magasszárú lovagcsizmában. Ott ugrándozik egy nagy orrú, egyébként csinos fiatal
ember is. A császár észrevette, jóindulatúan mosolygott, de elfordult. Tói látta, hogy Lorenzo da Ponté, a Figaro házassága szövegírója, alighanem tokaji bor mellett dolgozott az éjszaka. Lorenzo da Ponté nemcsak a legjobb operaszövegeket írta abban az időben, hanem maga is operaszínpadra kívánkozó egyéniség volt. Csodálatos, hogy egyetlen szövegíró szeme sem akadt meg idáig kalandos alakján. Egy zsidó cipész gyermeke volt, tizennégy éves korában megkeresztelték, papi szemináriumba került. Kitűnő latin verseket írt, filozófiát és matematikát tanult, a retorika professzora lett, majd pappá szentelték. Velencébe került szemináriumi tanárnak, de olyan botrányos életmódot folytatott, hogy menekülnie kellett, mert az ólomkamrák árnyéka fenyegette, és az ólomkamrákból tudvalevőleg csak egyetlen embernek sikerült eddig megszöknie: Casanova lovagnak. Akivel egyébként jó barátságban volt: a hasonszőrűek örülnek egymásnak, és meg is találják egymást. Később Drezdában színházi rendező, majd Bécsben Salieri házi költője, sőt Salieri jóvoltából az udvari színház poétája. Nemsokára majd menekülnie kell Bécsből is. Londonban elveszi egy bankár lányát, Amszterdamban gyémántköszörűs lesz, majd New Yorkban színházi vállalkozó. Aztán nyomorba süllyed és mindenki elfelejti. New Yorkban írja emlékiratainak négy kötetét. New Yorkban történik a Figaro házassága bemutatója után ötvenkét esztendővel, hogy bemutatják a Don Juant. A címszerepben Garcia, a világhírű spanyol baritonista
vendégszerepei. Az előadás napján toprongyos agg koldus kopogtat szállodai szobájának ajtaján. Alamizsnát ad neki, de az nem fogadja el. „Kérem, uram, ön ma este az én szövegemet énekli.. . Lorenzo da Ponté vagyok . . ." Irataiból kétségtelenül kiderült, hogy a kalandos és zavaros életű Lorenzo da Ponté áll Garcia küszöbén. A baritonista kocsiba ültette az öreget, estig kiruházta, majd az ő páholyából hallgatta, előkelő új köntösbe öltözötten a Don Juan előadását. Egy hét múlva megismételték a Don Juant New Yorkban. A színlapra oda is nyomtatták. „A szöveg költőjének, Lorenzo da Ponténak jutalmazására." De Garcia óvatos volt, a bevétel tetemes összegét nem adta oda az öregnek, hanem alapítványként hagyta a New York-i aggok házában, ahol e pénz ellenében haláláig jól tartották Lorenzo da Pontét. Lorenzo da Ponté egyébként nem a Mozart, hanem a Salieri barátja volt, mert a velencei mesternek köszönhette bécsi pozícióját. Mozartnak szeretett volna, de nem mert szöveget írni idáig, míg csak bele nem szólt töprengéseibe egy Salierinél is nagyobb hatalmasság: a félelem. Az elmúlt télen óriási sikert ért Bécsben Paisiello Il re Theodoro című operája, amelynek szövegét új ember írta: Casti. A fiatal Casti sikere akkora veszedelem volt, hogy Da Ponté még Salieri neheztelésével is dacolt, mert meg akarta mutatni: mennyivel többet tud, mint Casti. Mozart számára operát írt Beaumarchais művéből s munkájában nemcsak a tehetsége .segítette, hanem a tüzes borok és szállásadó gazdájának, a fogadósnak tizenhat éves leánya, az ő
legújabb múzsája. Lorenzo da Ponté az elmondhatója, mi mindent szenvedett Mozart az új opera előkészületeinek idején. Rosenberg gróf még a múlt héten is mesterkedett: „Nem lesz balett — a császár nem tűri. . ." Az intendáns szeretett időnként a császárra hivatkozni. A császárra, aki erről mitsem tudott. — Nem hiszi? — folytatta. — Ide nézzen, Da Ponté! Kitépte a partitúrából a balettrészt és bedobta a tűzbe. Diadalmasan villant a szeme da Pontéra: — Nem hitte? Amint látja, elég a hatalmam hozzá! Lorenzo da Ponté Mozarthoz nyargalt. Két nap és két éjjel tusakodott Mozart, ő is a császárra hivatkozott, ő is a császárral fenyegetőzött, míg végre Rosenberg beadta a derekát és a balett „életben maradt". Mozart harciassága nem lett volna elég ahhoz, hogy megmentse a balettet. De Rosenberg megijedt: mi lesz, ha a császár megtudja, hogy ő hazudott? Mozart és da Ponté képesek elmondani a császárnak, hogy ő — császári parancsra hivatkozott, mikor a balettet tűzbe vetette, ő maga tudta a legjobban, hogy ebből egy szó sem igaz és a császár semmit sem sejt arról, amit az ő nevében akart elkövetni. Maulthier mester haragja, megcsöndesedett, miután a
mennyboltot ábrázoló vásznat megfoltozták. Kezdődhetett a főpróba. II. József egy páholy magányába húzódott, onnan figyelte az előadást, Mozart pedig a zenekar mögött állt, nagyon nyugtalanul. Mi lesz, ha nem sikerül? Három nap múlva lejár egy váltó: százötven forint. Honnan vegye a pénzt, honnan? Nyolc tanítványból meg tudnának élni, de csak kettő jutott az idén. A nagytehetségű pozsonyi fiú, Johann Nepomuk Hummel kosztot-kvártélyt kap náluk és ezért szerény fizetség jár. De nagyon szerény, ő pedig magánál tartaná, tanítaná, etetné, ruházná, ha nem is fizetne egy fillért sem, olyan nagy tehetségű zongorista. A másik tanítványa, egy hórihorgas, csúf grófkisasszony a múlt héten összeszidta őt, mert tíz percet késett. Éppen úgy korholta, mint a fodrászát. Milyen keserves sors: ilyen tanítványokkal bíbelődni. . . De, azt a Hering bankárt okvetlenül beveszi a trióba. Nem is játszik olyan rosszul, egész tűrhető műkedvelő és — hátha segít rajta? De az a nyomorult Salieri már megint itt ólálkodik a zenészek körül? Persze, rágcsál, örökösen rágcsál, a szája telve cukorral és szavából csurog az édesség. . . Ám ez a Benucci ... ez igazán nagyszerű! Brávó, brávó, Benucci! Ezt a „Brávó Benuccit" csak úgy „sotto voce" suttogta. De Benucci meghallotta odafönn a színpadon és mosolygott. A felvonásnak vége, a függöny alágördült, mire a muzsikusok fölugráltak a kottapultok mögül és elkezdtek kiabálni: „Viva, viva grande Mozart!" . . . És a vonókkal ütögették a kottaállványokat.
A Figaro házasságában a „commedia dell'arte" és a „buffa" hagyománya eleven életet élt. Figaro, Suzanne, Bartolo és a részeges kertész alakjában fölismerjük a rögtönzött komédia ősi típusainak emlékét. Ám ez a játék messzire hagyta maga mögött a típusok komédiáját, ezt már a harmincéves Mozart írta, aki szembenéz az élet valóságaival. A vesztett illúziók, a nagy kiábrándulások megmutatták neki a leplezetlen valóságot. Kiábrándult ember nézi józan szemmel ezt a grófi kastélyt, amelyben az egész korszak tükörképét látjuk. Ám ezt a világot, e bonyolult helyzeteket, e tarka ember-alakokat mégis egy elementáris erő mozgatja: a szerelem. A legősibb em beri szenvedély, a legősibb erő, maga a szerelem itt a bábjátékos. A bábuk, levetve vásári őseik típus köntösét, megdöbbentően valóságos emberalakok, megdöbbentően vagy kacagtatóan valóságos helyzetekben és bonyodalmakban. Az „opera buffa" eszközeit olyan magasságba emeli fel Mozart, hogy eljut az emberábrázolás csúcsaira. Figaro, a szemfüles, a szókimondó, a fondorkodó, az éleseszű Figaro, az ősi komédia Arlecchinójának leszármazottja. De mennyire húsvér ember és milyen fenyegetően zúgatja, már legelső áriájában a közelgő forradalom hangját: „Hogyha tán gróf uram vágyik a táncra..." Az ármánykodók, a szerelmesek, a szoknyabolondok, az ábrándosok, a pajkoskodók, a filiszterek, az arisztokraták, a lealjasodott szolgák s a győzedelmes nép vidám komédiája, „egy napi bolondság" ez, de elgondolkoztató és fölemelő bolondság. A
társadalom kritikája először jelenik meg az olasz nyelvű bécsi operaszínpadon. És ebben az olasz nyelvű bécsi operában néz szembe a gondtalan, a „sose halunk meg" mámorában ringatózó északi Velence, Bécs, azzal a lehetőséggel, hogy hamarosan elkövetkezik a világ, amelyben az elnyomott szolga legyőzi elnyomóját. Egy új világ új drámája, új muzsikája, új szemlélete, merész valóságábrázolása szól az operából. Az 1786. május elsején, megtartott bemutatóról soksok évvel később azt írja egy angol tenorista, O'Kelly, hogy egész hosszú élete alatt nem látott ilyen tökéletes operaelőadást. O'Kelly kezdő énekes volt abban az időben s két szerepet is énekelt a Figaro házasságában, az ostoba kis intrikus, Basilio és a dadogó békebíró szerepét. A színlapon olaszosan, Ochellynek írták a nevét. A közönség tapsai legelőször akkor szóltak bele az előadásba, mikor Benucci a később olyan népszerű „katona-áriát" énekelte: „Non piu andrai fanfallone amoroso." Benucci stentori hangon szólaltatta ezt a gyönyörű részt: „Cherubino alla vittoria, alla glória militar." A közönség tombolt, az előadás félbeszakadt, a muzsikusok felugráltak a helyükről és vonóikkal a kottaállványokat megütögették, majd Benucci kétszer is megismételte az egész áriát. Ugyanez történt a második felvonás fináléja után. A harmadik felvonás szextettjében, amelyet Mozart annyira szeretett, O'Kelly a dadogó bírót énekli. Az egész felvonás alatt dadognia kellett, de Mozart a főpróba előtt megtiltotta O'Kellynek, hogy a szextettben is dadogjon.
— A muzsika rovására menne — ez a dadogás. — Kérem, maestro, ne tartson tolakodónak, ha kölyök létemre ki merem mondani a különvéleményemet. Mester, ahogy a dadogást itt megoldom, azzal nem zavarom a többiek szólamát. De Mozart makacskodott: — Nem lehet, kedves O'Kelly, a többiek miatt nem lehet és az egész miatt sem lehet. A fiatal ír énekes tovább érvelt: — Az természetellenes, maestro, ha mindvégig dadogok, csak a szextettben nem, aztán megint dadogni kezdek. Bocsánatot kérek, hogy a nagy Mozarttal szembehelyezkedem, de ... A fiú zavarban volt, alig merte kimondani, de végül mégis kimondta: — Ha maestro nem egyezik bele, hogy a szerepemet a saját elképzelésem szerint alakítsam, akkor egyáltalán nem játszom el. Mozart csodálkozott a kis kezdő énekes merészségén, de végül beadta a derekát és így O'Kelly a szextettben is dadogott, a közönség kacagott, a császár brávózott és a
szextettet megismételték. — Hálás vagyok és beismerem, hogy tévedtem! — mondta a szerző. A bemutató előadás a sok ismétlés miatt szinte az éjszakai órákba nyúlt. Előadás után egy szép asszony sietett a színpadra, hogy köszöntse Mozartot. Josepha Duschek volt, a kiváló prágai énekesnő, akinek görögös arcélét és tisztafényű szopránját Schiller is megcsodálta. Kilenc éve járt Salzburgban férjével, Franz Duschekkel együtt. Wolfgang Amadeus akkor egy áriát írt számára. Az öreg Leopold Mozart is szívesen fogadta a csinos énekesnőt. Igaz, később a szigorú erkölcsű és erkölcsbíráskodásra hajlamos Leopold elfordult tőle, mert úgy hallotta, hogy a szép asszony a délceg és dúsgazdag Clam gróf kedvese. — Gratulálok, kedves Mozart! Megismer még? — Oh hogyne, hiszen olyan szépen énekelte az áriámat: „Ah io provedi. . Josepha Duschek alabástrom arca enyhén elpirult. Hiú volt, mint minden asszony és mint minden énekesnő. — Prágába kell jönnie, kedves Mozart, előadjuk Bondini társulatával a Figarót. Kitűnő énekesek, nekem elhiheti.
A bemutató hatalmas sikere után, a második előadásra készültek, amikor a színpad lázas munkája közben ismét megjelent a császár. Az énekesek nyomban közrefogták és lelkes figyelemmel kísérték szavait. Mozart távolabbról hallgatta a beszélgetést. Nem tudta mire vélni II. József váratlan látogatását, de valami megmagyarázhatatlan balsejtelem fogta el. — Arra gondolok — szólt a császár —, mennyire kifárasztja Önöket a gyakori ismétlés. Figyeltem a Figaro bemutatóján. A közönség mohó és telhetetlen, a pénzéért legszívesebben kétszer énekeltetné el az operát. önzésükben eszükbe sem jut, hogy az énekes a kétszerháromszor megismételt ária után esetleg még három-négy felvonást fog végigénekelni. A közönség igen kegyes, véresre tapsolja a tenyerét, de kegyetlenül kifárasztja az énekest. Én legalább úgy hiszem .. . Az énekesek egymásra néztek: kinek mi legyen a véleménye? Benucci szánta cl magát legelőször és imigyen suttogott: — Ö valóban — fuvolázott Benucci, de csak „sotto voce", félig suttogva, mert kímélte a hangját. Mozart egyszerre nyugtalan lett. Most már határozottan. Érezte, hogy készül valami ellene, amiről a jóhiszemű császár tud legkevésbé. Pedig őt akarják felhasználni eszközül a homályban lappangó ármányosok. Mozart
előérzete nem csalt. A császárt Rosenberg és mögötte Salieri „hangolta" az ária-ismétlések ellen, közvetlenül a Figaro házassága bemutatója után. A császár meg fogja tiltani az ismétlést, és akkor kisebb lesz a külső siker. A muzsikát és a cselekményt szétszaggató ismétléseket Mozart is művészietlennek tartotta. Az illúziót foszlányokra tépi a nyílt színen feldübörgő taps, és a drámai igazság ellen valóságos merénylet, amikor egy zenei és színpadi pillanatot megismételnek. De ez a hagyomány, ez a megszokás. És ha most, éppen most szakítanak a hagyománnyal, a Figaro előadásán nincs többé ismétlés, akkor az egész világ azt fogja mondani: Mozart operája megbukott, egyetlen áriát sem ismételnek meg. — Mit szólnának hozzá — folytatta a császár —, ha megtiltanám az ismétlést? De lám, a kis Storace. .. Miért nem jön közelebb, Signorina? Kegyes mozdulattal invitálta a kicsi Nancy Storacét, aki e pillanatban libbent a színpadra egy vászonra pingált bokor mögül, majd észrevette a császárt, és ijedten állt meg. A császár fáradt arca alig észrevehetően, de mégis elpirult, ahogyan megpillantotta az énekesnőt, a pajkos Susanne kékcsíkos ruhájában, és közeledésre biztatta: Signorina Storace mély bókkal üdvözölte a császárt. — Halljuk az ön véleményét is, Signorina! Megtiltsam az ismétlést, vagy ne tiltsam meg?
— Istenem, Sire ... én igazán . . . nem tudom. A kisasszony kétségbeesetten nézett körül. Most érkezett a beszélgető csoporthoz, s így nem tudhatta: vajon mi a véleménye a császárnak? Ő azon a véleményen lesz, mindenesetre azon a véleményen. — Nyugodtan megmondhatja, Signorina — segítette ki zavarából a kis Storacét Rosenberg intendáns —, hogy bizony utálatos tortúra az ismétlés, nem más, mint a közönség zsarolása. Őfelsége is így gondolja ... Storace kisasszony megkönnyebbülten mosolygott, majd az őszinte meggyőződés egész hevével jelentette ki, hogy ő is úgy gondolja, természetes, hogy úgy gondolja. A színpadon általában mindenki úgy gondolta, mindenki igent intett, hódolattal, kivéve a kis angolír énekest, O'Kellyt, aki udvariasan, enyhe iróniával ellent mondott a császárnak. Hogy a hódolat mennyire volt őszinte — azt ne firtassa senki. De a meggyőződés éppen annyira volt csak őszinte, mint a hódolat. Az énekesek szolgalelkűen helyeseltek, holott szíven döfte őket a császár szava. A császár hát rendeletileg tiltotta meg, hogy az együttes valamely részt megismételjen. Az egyes énekesekre, a szólóáriákra ez a tilalom szerencsére nem vonatkozott. Mozart keserűen állapította meg, hogy ismételten győzedelmeskedett vele szemben a riválisok alattomos intrikája.
Kialudt a gyertyák fénye, az előadásnak immár ismét vége. A tetszés taps-muzsikája a második előadás után is elenyészett, a színház elsötétedett, és Mozart egyedül maradt az éjben. Most haza kell menni az örömtelen otthonba. Ahová csak néhány napja költöztek be, miután egész nap kocsikáztak a városban, mert reggel óta nem volt hajlékuk. Hosszan nézte az alvó gyermekeket. Milyen borzasztó élet az övé... Hajsza, hajsza, dolgozni, dolgozni fillérekért, kifulladó lélegzettel, álmatlanul. Hoffmeister, kottáinak kiadója napról napra gazdagodik, de aljas zsugori módjára fillérekkel fizeti ki őt. Tudja, hogy titkon, lopva, sokkal többet hoznak forgalomba a műveiből, mint amennyiért megfizették. Nézi a gyermekeket. Alig jut ideje számukra. Olykor a térdére ülteti a kis Karit néhány percre, mesét mond neki, de a mese közepén eszébe jut egy váltólejárat és hogy holnapra ígérte Hoffmeisternek az új rondó második részét. Leteszi hát a gyermeket és rohan vissza a munkaasztalhoz, ő nem mehet ki vasárnap a szabadba, hogy gondtalanul, vidáman töltsön el egy napot a gyerekekkel és a Wienerwaldban teleszívja beteg tüdejét a fenyvesek lélegzetével. Az eget sem csodálhatja a Kahknberg lejtőjén, ebből a nagy darab égből alig hagynak meg számára valamit a bécsi háztetők. Kiosont a szobából és a nagy összevisszaság közepében leült egy láda tetejére. Az új lakásban alig lehet mozogni a félig kicsomagolt ládáktól. Arca lassan-lassan földerül, elégülten elmosolyodik. Ez a
Figaro . . . mégis siker, nagy siker. És ami mindennél többet ér, hogy megint kibeszélhette magát, lelke fölszabadult, hogy a gúny fegyverét használhatta a cselszövők ellen és az olyanféle nagyurak ellen, akik pillanatnyi szeszélyük kedvéért szívtelenül gázolnak át más emberek életén, boldogságán. Az önhitt, ostoba, fontoskodó Ozmin mellé odaállíthatja a fölsült Almavivát, Bartolót, Basiliót és az új mű galériájának kicsi és nagy figuráit. Véleményt mondhat, mély lélegzetet vehet a színpadon és a zenekarban. Az élet mégiscsak szép .. . XLI A vaskampón függő cégért cibálta a szél. Alatta piszkos üvegajtó, amely zörögni-pörögni kezdett, mikor kinyitotta valaki, hogy belépjen a nem túlzottan előkelő kocsmába. A gazda, aki ezüstbojtos bársony házisapkában, pipájából nagyon büdös dohányt pöfékelve állt a söntéspult mellett, nagyon megharagudott volna, ha meghallja, hogy egyszerűen kocsmának nevezik az ő üzletét, amely pedig nem kocsma, hanem vendéglő. A hátulsó külön szoba már inkább hasonlít a tisztes kispolgári vendéglőre, mert tiszta asztalterítőket és tiszta tükröt találunk benne. A falra pálmaleveles ligeteket, csodálatos óceáni szigeteket, majmokat, tarkatollú madarakat és mosolygó szerecseneket pingált egy ismeretlen kóbor piktor. A késő délutáni órákban egyetlen magányos vendég gubbasztott a
sarokban, mozdulatlanul meredve vörösborral telt poharába. Feléje sem néztek, sem a pincér, sem a gazda, mert mindennapos törzsvendég volt, akit bé kén kell hagyni. Annyit tudtak róla, hogy karmester, olykor adós marad a „cehhel", de az nem baj, mert itt lakik a szomszédban. A karmester, aki olykor adós marad a cehhel és itt lakik a szomszédban: Wolfgang Amadeus Mozart volt. E pillanatban toll és tinta volt előtte. De nem kottapapír, hanem érdes kék árkus, amelyre olykor, mérhetetlenül fáradt kézzel és arccal ilyenféle sorokat vet: ......
barátságomat és bizodalmamat szánja és bocsássa meg, és ha ki akar rántani engem pillanatnyi zavaromból, tegye meg az Isten szerelmére! Ha bármit nélkülözni tudna, bármily csekély összeget, megelégszem vele és bocsásson meg nekem ..." A levél Mihael Puchberg kereskedőhöz címezve, már ott búslakodott az asztal sarkán. Majd későbbi esztendőkben ezt is megtalálják, mint a többi könyörgő, kunyeráló, kétségbeesett Mozart-levelet. A pontos és szabatos kereskedő ráírja az elintézést: „Huszonöt forintot küldtem bankjegyekben ..." Mozart fázott, nagyon fázott. Vajon a novemberi szél didergette-e, vagy valami más? Nap nap után ebbe a kocsmai különszobába menekült a mindennapi élete, az
úgynevezett otthona elől. És ivott, valóban ivott, amiről sokat suttogtak a szomszédságban és a színház táján. A császári udvarban is. Nézzünk szembe ezzel a ténnyel, és jusson eszünkbe, hányszor halljuk sopánkodó öregasszony szájából ezt a mondatot: „ ... bánatában iszik, szegény ..Kezdetleges fogalmazása annak a tragikus titoknak, amelynek mélyén megtaláljuk a magyarázatot: elfeledkezést, álmot, fülszabadulást keres a reménytelen ember a borban. Mozart is elfeledkezést keresett, elszakadást az élettől, vigasztaló mámort és álmot. A szerencsétlenség esztendeiben, abban a korszakban, amely a Figaro házassága perc-sikerét követte, a sűrűsödő gondok közül a végsőkig fokozott élet sodrába vetette magát. Szerelmek, futó szerelmek és az ital menedékét kereste az adósság, a kietlen otthon, az erőtlen, csak saját magával törődő asszony, az életét őrlő hajsza ellen. Jó ideje érzi már, hogy elhagyja és megcsalja őt az imádott élet, a valóságok talaja megingott alatta és ő egyedül maradt egy elképzelt világban. A rezignáció végigkíséri útján, mióta elmaradt mögötte mozgalmas gyermekkora. De nem mosolygó és megértő lemondás, nem bölcsen békés rezignáció ez, hanem szembenézés a kérlelhetetlen sorssal. Démonikus tüzekben lángol ez a lélek, és ez a tűz lassan-lassan megemészti a gyenge testet. Míg kifulladva kergeti az életet, búcsúzik az emlékek boldog látványától, messzetűnt tájaktól, reménységektől tűnt szépségektől. Születik a „moll korszak", baljóslatú költészetének legszebb vallomása, a g-moll vonósötös és az a-moll rondo. És közben: ,,igaz barátság és testvén
szeretet bátorít arra, hogy nagy-nagy szívességet kérjek . . . Segítsen ki, csak a jövő hétig, amikor hangversenyeim megkezdődnek. Addigra befolynak a bérleti díjak. Bátorkodom jegyeket mellékelni a hangversenyre . . . Kérem, úgy is mint testvére, hogy fogadja el fizetség nélkül, mivel úgy sem. tudom soha viszonozni barátságát.’’ Alatta Puchberg jegyzete: „1oo forint átküldve." Behozzák a gőzölgő puncsot. Gyertyát nem gyújtanak, Mozart fáradt szeme hunyorogva tiltakozik a fény ellen. Csak az égő puncs kék lángja világít a szobában. Derűs tájra viszi most a képzelete a már félig-mámoros, magába-felejtkező Wolfgang Amadeust. A prágai utazás színes képei suhannak el az emlékezet tükrében. A kedves, bájos, gyöngéd Josepha Duschek addig fáradozott, amíg Bondini direktor és olasz társulata Prágában is előadta a Figaro házasságát óriási sikerrel, amely messze fölülmúlta a „buffa" bécsi fogadtatását. Thun, a cseh helytartó aztán meghívta a diadalmas szerzőt. Constanza is vele utazott, mert Constanza szeretett sütkérezni a sikerben, ha nem is osztozott a gondokban. Alig érkeztek a Hradzsin alá, Mozart már az utcán találkozott a saját dallamaival: egy suszterinas hibátlanul énekelte a „Non piu andrai"-t, a katonanótát a Figaro házasságából. Betértek a vendéglőbe, ahol egy hárfás muzsikált és mit muzsikált? A „Non piu andrai" dallamát. Szép esték következtek, a „Bertramka" vendégszerető falai között, Duschekék Prága
környéki nyaralójában. De akkor már Constanza féltékenykedett, mogorva arcán csúnya vonás jelent meg, nem tudta leplezni féltékenységét a szép, finom, művészlelkű Josepha miatt, aki elköveti azt a „gonoszságot", hogy óraszámra egyedül marad Wolfganggal a zongoraszobában, együtt muzsikálnak és énekelnek, ami igazán nem tisztességes dolog. Keserűen mosolyogni kell azon, hogy Constanza, a hírhedt Weberház gyermeke, ennyire erköl csös és szigorú, így pákát tör férje felett a polgári tisztesség nevében. Az „egy napi bolondság", vagyis a Figaro házassága sikere és Josepha Duschek ékesszólása megszerezte Mozart számára a nagy prágai megbízást: írjon operát, amely Prága színpadán kerül színre először. És most, visszasüllyedve a kölcsönt kunyeráló levelek, az adósságok s minden más megalázás poklába, írja a Don Giovannit. Végzetszerű volt a találkozás ezzel a témával, életének ebben a tragikus korszakában. Barátai sorsszerűnek tartották, hogy a fölzaklatott lélek, a végsőkig felfokozott életigenlés, a minden-mindegy kétségbeesés Mozartja találkozzék a mohó életvágy démoni hősével: Don Juannal... A boros pohárral szembenézve őt idézte és addig idézte, amíg megjelent előtte. De hol is találkozott, még boldogabb éveiben, a Don Juan-témával — mielőtt Da Ponté ajánlotta neki? Mozart keveset olvasott, olvasmányai az élet szeszélyeinek egy-egy pillanatát jelentették csupán, semmi rendszer nem volt a
műveltségében. Egy-egy régi kalendárium odavetődött olykor a salzburgi Mozart-lakás asztalára, és az ilyen ponyvatermékek között rátalálhatott az ősi témára, a kicsapongó, asszonytipró, istentagadó, minden törvényt kigúnyoló hős, a halottgyalázó Don Juan Tenorio gaztetteiről szóló históriára. Könyvalakban olvashatta Gábriel Tellez, a Tirso da Molina néven nevezetes spanyol színdarabíró művét: „El burlador de Sevilla y Convidado de Piedra". 1630-ból való a spanyol színjáték, de Mozart képzeletének nem kellett olyan mes szire kószálnia, mert a délnémet tájakon, a népi komédia vásári színpadán látott egyszer egy épületes históriát „Don Joan"-ról, akinek salzburgi tájszólásban beszélő szolgája nagyon hasonlított a jól ismert Hanswursthoz. Moliére Don Juanját, Le festin de Piene, Fridolin Weber ajándék-könyvében olvasta, és Bécsben látott egy Steinernes Grábmáhl című rémdrámát is, amely ugyancsak a Don Juan témáját használja fel. Gluck Don Juan balettjét alig néhány éve mutatták be; ezt is látta. Olaszországból pedig, úti bőröndje fenekén, elhozta Carlo Goldoni Don Juanját: Don Giovanni Tenorio ossia il dissoJuto. Goldoni egyébként megvetette a túlságosan népszerű témát, hogy aztán — ő maga írjon színművet a megvetett témából. Mozart századában epidémia volt a Don Juan-téma, amely végigfutott Európán. Tirso da Molina műve után Don Juan-ragály söpört végig Európában. Még a XVII. század szülöttei: Dorimond de Viliers, Moliére és az angol Thomas Shadwell Don Juan-ról
írott színpadi művei. Az utóbbihoz Harry Purcell írt kísérőzenét. A spanyol Antonio de Zamora, aki közvetlenül Tirso da Molina művéből merítette a mesét, már a XVIII. század gyermeke volt. A zenés színpadon a legjelentékenyebb Don Juan-kivirágzás 1713-ban Le Tellier műve. Az operaszínpad legjelentékenyebb Don Juan-változata a XVIII. században Gazzaniga Don Juanja., amelyet Bertati szövegére írt. Mozart most az örvény szélén tántorgó operahőst keresett. De — hőst, minden körülmények között hőst. Az elvetemült élethabzsoló Don Juan az ő szemében hős, mert szembe mer szállni az isteni és emberi törvénnyel, fölszabadul minden földi köteléktől, dacol a vele szembenálló erőkkel és vakmerően hívja ki a végzetet. Az ő Don Juanja csodálatos egységbe foglalja össze a démoni tüzekben lángoló jeleneteket a realisztikusan megelevenített élettel, a tragikumot a komikummal, a mámort és a halál sötétségét. Mozart drámai képzelete az elkoptatott témát ismét fölemeli a költői gondolatok világába. A nagy tehetségű Lorenzo da Ponté a szöveget mozarti gondolatok alapján írja, mesteri módon idézi föl a hőst, aki magányosan szembeszáll az egész világgal, nem fél a fenyegető árnyaktól. Mozart halhatatlan jelképpé emeli Don Juant. A moll hangnemek világa veszi már körül. Abban lélegzik, abban érez. A halál lehelete suhan át a feje fölött.
És nem fél tőle. XLII Éles hang verte föl „A három rózsalányhoz" címzett vendégfogadó éji csöndjét: — A teremtésit! Ember, értsd meg, hogy nem Torquato Tassót kell idetenni az asztalomra, és nem chianti bort... Te hárompúpú teve! Ezúttal nem maestro Salierinek írok szöveget, hanem maestro Mozart utolsó felvonására hull a verejtékem. De micsoda állat vagy te! Tassót teszed ide, Tassót és chianti bort! Tudnod kellene, hogy ehhez a munkához Dante szükségeltetik és nehéz tokaji bor. Dante, mégpedig az Inferno, a Pokol című könyv, te pokol fajzatja, a pokol, ahol nagy hazámfia, Dante Allighieri kollégám személyesen járt, ahová téged is elküldenélek nyomban, ha volna a pokolban külön helye az öszvéreknek. A disznókereskedők, lócsiszárok, vidékről érkező diákok és átutazó katonatisztek, akiket fölriasztott álmukból a dühöngő ordítozás, szép lassan újra elszen deredtek, és „A három rózsalányról" nevezett vendégfogadóra újból csend borult. A nehezebb alvók, félálomban, néhány olasz verssort hallottak még, azután ez is abbamaradt, Lorenzo Da Ponté nem szavalgatta tovább Dante verssorait, hanem a munkát már csak azért hagyta félbe egy-egy percre, hogy fölhajtson egy pohárral a „vino di Tokay"-ból, amelyet most hozott be ijedten az öszvérek poklára szánt púpos
háziszolga. Lorenzo da Ponté hirtelen haragú volt és gyorsan békülő, mosolyogva tréfálkozott az ijedt emberkével, akire dantei haragjának lávája ömlött az imént. A szolga azután visszabújt vackába, de nehogy még egyszer ilyen szörnyű merényletre vetemedjék és összetévessze Dantét Tasséval, a chiantit a tokajival, egyre ismételgette magában, hogy gazdája most három operaszövegen dolgozik egyszerre, párhuzamosan. Éjféltől hajnalig Mozartnak ír, miközben Dantét olvassa és erős tokaji bort iszik. Akkor néhány órát alszik és délelőtt tízkor elkezd dolgozni Martini számára: ahhoz már Petrarca szükséges és rajnai bor. Este Salieri operaszövegét fúrjafaragja, ám akkor már Tassót olvassa és chiantit iszik hozzá. „A három rózsalány” fogadóban Da Ponté valóban három szerzőnek írt egyszerre operaszöveget, de Mozart nem tudott róla. Mozartnak nem is volt szabad megtudnia, hogy Lorenzo Da Ponté a „Don Giovanni" mellett Mozart ellenségének, Salierinek ír szöveget és ugyanakkor az elmúlt évad nagysikerű szerzőjének, Martininek, a Cosa rara (Furcsa eset) komponistájának is. Mozart meg ne tudja ezt, mert a Cosa rara miatt vette le a műsorról Rosenberg intendáns a Figaro házasságát. Levette és cinikusan édeskés magyarázattal vette le. „Nem akarom, hogy ez a remekmű elkopjék a túl sok előadásban." Néhány száz méternyire „A három rózsalánytól" Mozart dolgozott egy árva gyertya fénye mellett. Ugyanezen az
éjszakán, mikor „A három rózsalány" hortyogó kupeceinek és alkuszainak nyugalmát olyannyira megzavarta a „Don Juan" szövegének és Daniénak, valamint a tokaji bornak titokzatos összefüggése, Wolfgang Amadeus egyik lúdtollat faragta a másik után, mert olyan izgalommal írt, képzelete és keze olyan szilajan száguldott, hogy a tollak elgörbültek, hegyük széjjelfoszlott vagy eltörött. Mozart egyébként gyermekes kedvvel faragta a lúdtollakat. Öröme telt benne, amint hirtelen mozdulattal, külön „fogással" nyisszantja le jobbról, balról a toll végét, majd a közepébe keskeny rést hasít, nem nagyot, nem is kicsit, csak éppen akkorát, amekkora szükséges. Örömében elpirult, ha sikerült a kényes operáció és a tintába merített új szerszám szép, finom C-ket és G-ket rajzolt az ötvonalas kottapapírra. Ez nyugtalanabb, hullámzóbb muzsika, mint minden más, mit eddig írt. Az ellentétek játéka élesebb és változatosabb benne, a recitativo accompagnato jelentősége megnőtt és kibővült. De különösen izgalmas a „Don Giovanni" démoni alakja mellett megjelenő Leporello, az aljas szolga, aki nemcsak aljas és együgyűen furfangos, hanem lázadó is. Más, egészen más, mint Figaro, de mégis közeli rokona annak. Alig kez dődik a játék, és a gazdája előtt meghunyászkodó, de gazdája háta mögött lázadó cseléd már így énekel: „míg az úr ott benn cicázik, künn a szolga lába fázik, lába fázik . . Az álnok szolga-mosoly alá rejtőző gyűlölet hangja ez, amely a
lázadás fenyegető fölkiáltásában folytatódik: „nékem ilyen élet nem kell, unom ezt a szolgasort, unom ezt a szolgasort. . ." Mozart is unta a szolgasort és kitört belőle. Ledobta magáról a zenés-lakáj cifra libériáját, szabad lett. És mi várt rá ebben a nagy szabadságban? Muzsika mollban ... Mozart egyetlen gyertyaszál mellett kezdte, de aztán sorra nyitogatta a konyha és a kamra fiókjait, összemarkolta a lakásban található gyertyákat, majd idegesen lobbantotta fel a lángot az írópulton, a zongorán, a kis asztalon. A fogyó, egyre fogyó gyertyalángba nézett, a könnyeket ontó gyertyákon járt végig a tekintete. Ráborult az asztalra és sírt. A májuséj fogyó gyertyalángjai között újra elsiratta apját, aki e tavaszon halt meg, Salzburgban, hatvannyolc esztendős korában. Előrelátó, aggódó lelkű, önfeláldozó apa volt, életét és tehetségét fiának, csak a fiának áldozta. Sokat tévedett, hibákat is követett el, különösen a gyermek életének első időszakában. Ki tudná megmondani: a fia iránt érzett szenvedélyes szeretete, fia lángeszének önfeláldozó szolgálata milyen mértékben keveredett össze az önzéssel és a pénzvággyal? És mennyi volt ebben a heroikus erőfeszítésben, e sohasem pihenő tevékenységben az önmagát szerető és önmagát fölszaba
dító, önsorsáért elégtételt kereső ember vágya? Fia el sem mehetett a temetésére: mire halálának híre Bécsbe ért, Leopold Mozartot már el is temették a salzburgi Szent Sebestyén temetőben. Wolfgang Amadeus visszaidézte emlékezetébe az utolsó közös napokat itt, Bécsben. Az utolsó találkozáskor vajon eleget voltak-e együtt, kibeszélgették-e magukat utoljára? És ő vajon jó volt-e az apjához? Mennyit viaskodtak, vitatkoztak. Nem volt-e hálátlan és tiszteletlen? Boldoggá tette-e Leopold Mozartot a fia dicsősége? És ő, a fiú nyújtott-e kárpótlást az apjának a félbenmaradt, szomorú életért? Ki felel e gyötrő kérdésekre? Félreértések szántottak közéjük mély barázdát. Az idő múlt, a fiú és az apa egyre kevésbé értette egymást. Apák és fiúk örök harca ez, nemzedékek sohasem szűnő háborúsága. Az utolsó bécsi napokban sikerült-e eloszlatnia a felhőt, amely beárnyékolta Leopold Mozart alkonyodó egét? Wolfgang Amadeus könnyekkel a szemében váratlanul mosolygott. Eszébe jutott egy régi kép kisgyermek korából: elalvás előtt hosszú ingében fölmászott a székre, és papával meg Nannerllel bohókás, értelmetlen, összevissza, maga kitalálta olasz szöveget énekeltek kórusban. Papa türelmesen együtt énekelt a fiával s a lányával, legvégül
pedig Wolfgang megcsókolta papa orrának hegyét. Odakünn már a kakas kiáltott. . . A toll ismét megindult a papíron. A gyertyák füstje fátyolba borítja a fénylő, hatalmas homlokot. Hegedűket, sok-sok hegedűt ide... Ördöngős passage-ok, így ... jó! ... És most — kürt! És megint a kórus. Füst, füst, ellobbanó gyertyák, sötétség, és síri korái. Egy őszi kora reggelen különös úti alkalmatosság kerekei zörögtek az utcán. A kocsi megállt a szürke bérház előtt, ahol Mozarték laktak. A szomszéd boltosok és mesteremberek kicsődültek a küszöbre, mert a csöndes utcában nem mindennapos esemény volt az ilyen tekintélyes hintó, amelynek a külseje sem volt mindennapi. Felerészben pirosra, felerészben sárgára pingálták, és e színpompába rózsafüzéreket is festettek. Első pillanatban látszott, hogy nem afféle bérkocsi ez, hanem finom úri hintó. Mozartéknak az öreg tábornokné, Volkstedt úrnő adta kölcsön. A házmester és a konyhaszolgálók fölrakták a hintó tetejére a bőröndöket, egyet a kocsi hátuljára szíjaztak. És megjelent végül a Mozart-házaspár is, külsejével nagy elismerést aratva az összecsődült nagyérdemű közönség körében. Wolfgang Amadeus kávébarna kabátba öltözött, a mellénye kék, selyem térdnadrágja pedig fekete. Különös föltűnést keltettek vakítóan fehér kézfodrai és az aranyozott
csattok a cipőjén. Constanza fehérrel csíkozott zöld selyemruhát viselt és kacér kis kalapocska karimája alól omlottak alá világosbarna hajfürtjei. A szomszédok a kendőjüket lobogtatták a messze útra indulók után, csak a fűszeres nem lobogtatta a kendőjét, hanem mogorván nézett arrafelé, amerre a tarka hintó elkocogott Mozartékkal. A fűszeres három hónapja nem kapott egy forint törlesztést sem tetemes számlájára. De Wolfgang Amadeus nem látta a fűszeres zordon homlokát, nem látott semmit a hirtelen benépesült utcából. Elhagyták a vámsorompót, az ősz piros, arany és szilvakék pompája betakarta a tovagördülő hintót, a Wienerwald befogadta Mozartot, aki a kocsi ablakán át boldogan szívta magába az ősz fanyar illatát. Gyermekkora óta szerette az utazást, de most különösen sokat jelentett számára a prágai út. Szabadulást a hétköznapokból, a szüntelen robotból. Mozart együtt fütyürészett a madarakkal és nem gondolt a számlákra, az adósságokra, a leckeórákra, eszébe sem jutottak a váltólejáratok és a megrendelt kis vakerek — Constanzáról is tökéletesen elfelejtkezett, pedig mellette ült a kocsiban. Egyszer aztán feléje fordult, meglátta és a szeme riadt csodálkozást fejezett ki. Ki ez az asszony itt az oldala mellett? Miért utazik ez vele és mi köze hozzá? Szerencsére a képzeletszegény Constanza nem tudott olvasni a szemek tükrében, és így nem síró-rívó, hanem derűsen mosolygó fiatalasszony oldalán érkezett a Hradzsin bástyái alá. Nem a „Bertramkába" vitte őket a kocsi, mert Josepha Duschek csak néhány nap múlva fog
visszaérkezni Prágába a német földről, ahol hangversenykörúton jár. „A három oroszlánhoz" címzett vendégfogadóban szálltak meg, hogy néhány nap múltán átköltözzenek a helytartó palotájába. „A három oroszlán" vendégszobájának ablaka éppen a szomszéd vendégfogadó, „A sima jég" hátsó udvarára nyílik. A dísztelen kilátásnak előnye is volt. A Don Giovanni szövegírója, Lorenzo da Ponté ugyanis „A sima jég"-ben szállt meg. Nagyon előnyösnek bizonyult, hogy a két szerző az ablakon keresztül, a szomszéd fogadóba át-átkiabálva, kicserélhette gondolatait, és megbeszélhette — ékes olasz nyelven — mit kell csinálni. És mit kell másképp csinálni. Mert a bemutató előtt néhány nappal egy és más hiányzott még a műből. Később a Thun-rezidenciában dolgozik tovább Mozart, hangszereli az utolsó felvonást, majd a „Bertramka" zongoraszobájában végzi az „utolsó simításokat" a Don Giovanni vezérkönyvén. Duschekék szőlőjében, élénk kugliütközet közben kezdődik a nyitány komponálása. De csak kezdődik, Mozart nem fejezi be, és majd a főpróba napjára virradó éjszaka végzi el a munkát. Arra már nem jut ideje, hogy lemásoltassa az egyes hangszerszólamokat. Kora reggel magához rendeli a kottamásolókat és a szobában fül s alá járkálva, fejből diktálja a hegedű, a brácsa, a cselló, a klarinét s a többi szólamokat. Nedves kottalapok kerültek át a hangjegy pultokra, de a muzsikusok még ezért is lelkesedtek. A Bondini'társulat énekeseit és zenészeit a Don Giovanni próbái alatt teljesen meghódította Mozart. Az ő szenvedélyes és szeretetre méltó személyén keresztül
kapott életet a partitúra minden üteme. A színpadon jártkelt, énekelt, mozdulatokat mutatott, vezényelte a zenekart, kezét lenyújtotta egy hegedűért és akkor hegedült, vagy egy klarinétért és akkor klarinétozott. De a színész mozdulatait is megmutatta, alakított, és balettet táncolt. Betanította a menüettet. Közben pedig ötször komponálta át a szellemjelenetet a basszista kedvéért.
Fél órával a főpróba kezdete előtt kaptak észbe: a második felvonás fináléjának flóta- és kürtszólam kottái hiányoznak, mert a másoló nem készült el munkájával. Izgalmas lótás-futás kezdődött, de Mozart lecsöndesítette a kedélyeket. Papirost kért és tollat, majd anélkül, hogy a partitúrához hozzányúlt volna, ördöngös gyorsasággal, fejből kiírta a flóta és kürt-szólamokat. Csoda-e, ha e vérbeli muzsikusok halálba mentek volna érte? A főpróba estéjén, amikor mindenki azt hitte, hogy Mozart kimerült, hosszú, hosszú bolondos levelet írt Gottfried Jacquinnek, a nevezetes botanikusnak Bécsbe. Bohókásan beszámol a sok szép asszonyról, a sok szép lányról, akikkel találkozott, és elmondja egy estély történetét, amikor nagyon élvezett egy sajátságos produkciót: Nagy élvezettel néztem, ahogy a Figaro
házassága zenéjét kontratáncokká és »Teutsche« vakerkévé alakítják át és arra táncolnak. Azután elmondja, hogy a hosszú utazás alatt mivel foglalkozott. Fantasztikus és érthetetlen álneveket talált ki, kapott belőlük a környezete és baráti köre bőségesen. Ő maga „Punkitititi", a Constanzáé „Sabla Punfa", a pumpoló Stadlert „Noesibikitsibi"-nek fogja ezek után titulálni, az egyik ismerős hölgy ékes neve a jövőben „Muncifunci", másik ismerősüket „Surimurinak", egyet „Goulimaulinak" nevez el. Bohó kedve nem is hagyta el egész prágai tartózkodása alatt. A Don Giovanni óriási sikere, a társaság, a sok dédelgetés feledtette vele bécsi életét. Még Constanzát is
vonzóbbnak látta, mint máskor. És az ajkán ott érzett egy forró csókot: a Josepha Duschek ajkának ízét. A csók a zongoraszobában érte az ajkát és elkábította Wolfgang Amadeust. De Josepha Duschek csókja magányos tüneménye maradt e hanyatló életnek. A Duschek-házaspár bájos „Bertramká"-jában rendezett estély volt a Don Giovanni bemutatójának szép epilógusa. A vendégeket gondosan összeválogatták és Mozart sok év után viszontláthatta a múltjában föl-fölbukkant Casanova lovagot is. Casanova ebben az időben félig-meddig kegyelemkenyéren élt a morvaországi Thun-kastélyban, ahol könyvtároskodott. A könyvekkel nem sok baja volt, legföljebb olvasgatott belőlük. Szorgalmasan írta emlékiratait és elmerengett a múltakon. Wolfgang Amadeus látta, hogy a lovag nagyon megöregedett, valósággal megrokkant. Botra támaszkodva s bicegve járt, és nem volt már az oldalán vékony tőrszerű kardja, amely bizonyára a Thun-kastély egyik zugában mereng, miként a gazdája, mivelhogy ennek a kardnak is sok érdekes emléke lehet. Casanova arca lárvaszerűen sárga, a lorgnont most már nemcsak az előkelő mozdulat kedvéért emeli a szeméhez, hanem azért, mert alig lát. Sokat és élvezettel beszél, különösen a szép asszonyoknaklányoknak, akik a múlt e kevéssé tiszteletreméltó emlékét, signor Casanovát örömmel veszik körül. Kétségtelen, hogy
érdekes történetkéket tud, bár e történetkék javarésze olyan természetű, hogy a mamák szigorúan elhessegetik szende leánykáikat a lovag közeléből. Casanova élvezi a szereplést, örül, hogy néhány napra kiszabadult a morvaországi kastély unalmából, ismét ragyoghat, ismét cseveghet, bár nehezen viseli el, hogy a társaságban még egy fontos személyiséget lát, akit ugyancsak körülvesznek a hölgyek: Wolfgang Amadeus Mozartot. Hogy múlik az idő, mio Dió, hogy múlik! ... Az a kis kóborló muzsikus milyen ünnepelt szerző lett! Casanova alig ismeri Mozart muzsikáját, de féktelen önzésében féltékeny rá, mert őt is körülrajongják a társaságban. A hiú vén ember kényszerű magányából kiszabadulva, megkövetelné, hogy ő legyen a társaság központja. A „Bertramka" estélyén mindenki olaszul beszélt. A Don Giovanni szinte valamennyi szereplője megjelent Duschekéknél. Don Giovanni, vagyis a kitűnő Bassi, a kormányzó, aki nem más, mint Lolly s a bájos Theresa Saporiti, Donna Anna megszemélyesítője. És signora Micelli, a bájos fiatal Donna Elvira, a Leporellót éneklő Ponsiani, valamint az utolérhetetlen Don Ottavio, Baglioni. Caterina Bondini is megérkezik, a bájos kis Zerlina. De a legérdekesebb látványosság az volt, mikor összetalálkozott a két kalandos életű velencei: Cavaliere Casanova és Lorenzo da Ponté. Élénk, sziporkázó, szellemes, csapongó beszélgetés kezdődött közöttük, velencei tájszólásban, egymásra leltek, összebarátkoztak és nem fogytak ki a szóból. Josepha Duschek mosolyogva nézte őket és így
szólt Mozarthoz: — Két vígopera-téma beszélget most egymással, maestro. Lorenza da Ponté operaszínpadra idézhetné Casanova démoni alakját, éppen úgy, mint Don Giovannit. És Casanova számára milyen nagyszerű téma volna Lorenzo da Ponté ... A szép asszony ragyogó szeme csodálatot és rajongást fejezett ki, mikor suttogva folytatta: — A Don Giovanninak nem lehet párja, ehhez hasonlót senki sem ír többé! ... De ha ön megírná mint „opera buffát" vagy mint „dramma giacosót" — Casanova életét?! Mozart nem felelt, de arra gondolt; micsoda furcsa kaland volna, ha színpadra idézhetné egyszer ezt a rokkant vén csirkefogót! XLIII Constanzával 1787 novemberében térnek vissza Bécsbe. Hazatérésük egybeesik Gluck halálának hírével, és II. József Wolfgang Amadeust nevezi ki utódjául „kamarazenész és császári-udvari zeneszerző" címmel. Mozart már-már átadná magát az örömnek, amikor megtudja, hogy Gluck 2000 forintos fizetése helyett ő mindössze 800 forintot kap. Üjra kezdődik hát az emberfeletti robot, mindent megpróbál, hogy a háztartás
kiadásait fedezni tudja, kiadójának nagy mennyiségben küldi a könnyed táncdarabokat. Hangulata egyre sötétebb, bántja a bécsiek közönye, ezt többek között a Don Juannal szemben is éreznie kell. A prágai fényes siker után fél év telik el, mire Bécsben — ismét csak II. József erélyes közbelépésére — r788. május 7-én sor kerülhet a bemutatóra a Burgtheaterben. Donna Anna szerepét Aloysia énekli. Becs elsekélyesedett ízlésű közönsége azonban nem lelkesedik Mozart új remekművéért. Dicsérik ugyan az opera zenéjét, de a várt siker elmarad. Így hiúsulnak meg a tervbe vett hangversenyek is, amelyektől pedig Mozart zilált és egyre szorongatóbb anyagi helyzetének javulását remélte. Újabb megalázó kölcsönökért folyamodik, ismét hosszú sora következik a kolduló, kétségbeesetten rimánkodó leveleknek Puchberg kereskedőhöz. Végül nagy nyomorúságában fájdalmas nyíltsággal könyörög az összegszerűségükben már alamizsnaszámba menő kölcsönökért. És közben Constanza előtt a bohó, gondtalan, szerelmes férjet játssza... És ebben a dermesztő magányosságban, fojtogató sivárságban írja három hatalmas remekművét, az Esz-dúr, a g-moll és a C-dúr szimfóniát. Vajon honnan meríthette azt a szinte példa nélkül álló belső erőt, az alkotókedvnek töretlen, nemes tisztaságát, amelyet ezek a művei
sugároznak? Az Esz-dúr szimfóniát 1788 júniusában fejezi be, mintegy feltéve a koronát szimfonikus műveinek csodálatos sorozatára. Az ezt követő g-moll szimfónia az utolérhetetlen szimfonikus építkezés csodája. És augusztusban készült el az utolsó, a hatalmas C-dúr szimfónia, amely csak Mozart halála után kapja a „Jupiter" elnevezést. Legutolsó szimfóniája a klasszikus mértéktartás és az olümposzi derű, a fenség és a harmónia, a végső összhang és a végső egyensúly. Mozart a végtelenséget szemléli, mintha már maga is átlépné a föld valóságainak és a végtelennek választó küszöbét. A lírai befeléfordulás és a drámai kirobbanások zenei pillanatai váltakoznak ebben a monumentális műben, amely megrázóan szép códája Mozart egész szimfonikus költészetének. A megélhetésért keservesen harcoló, fáradt Mozart, mögötte a Don Juan és a Figaro házassága óriási sikereivel, 1789 tavaszán ismét úti határban rázatja magát egy kis sikerért és egy kis pénzért. Ütnak eredt a porosz fővárosba, ahová a kékszemű Thun grófnő férje, Karl Lichnowsky herceg hívta. Az útiköltséget ismét pártfogója és szabadkőműves páholytestvére, Puchberg adta kölcsön. Berlinben nem volt hiány hódolatban, sikerben, de az anyagi eredmény nem jelentős. Végre május 24-én a királyné előtt zongorázik, és Friedrich Wilhelm, a pompakedvelő porosz király, 900 forintot küld neki, hogy írjon számára hat vonósnégyest. Mozart reménységekkel
kelt útra hazafelé. Prágába hívják. Franz Duschek kedves gondolata volt, hogy örökre telepedjék le a cseh fővárosban. De Mozart így felelt: „Ha én most áttelepszem Prágába, mindenki azt mondja majd Bécsben, hogy lehetetlenné váltam a császári udvarban és Bécs kivetett magából." A megalázkodást nem most kezdi el ez a büszke lélek. Arcunk pirulásával olvassuk levelét, amelyet „szeretett barátjának" és „ifjúkora társának", Fürstenberg herceg bizalmas alkalmazottjának ír, a Figaro házassága bemutatója idején, mert az megbízást szerez számára a nagyúrtól. A hercegnek ilyen módon üzen „ . .. akinek lábai
elé vetem magam, és kérem, hogy alázatos köszönetemet adja át a küldött ajándékért”. Később ilyen mondatokat vet a papirosra: ,,A jövőben, ha
őkegyelmességének is tetszik, jelentkezni fogok minden új művemmel.” Ajánlatot tesz arra, hogy őhercegsége szimfóniákat, kvartetteket, versenyműveket „rendeljen" nála. És, ha őhercegsége bizonyos szerény évi fizetést adna neki, akkor „pontosabban lenne kiszolgálva”. A levelet azzal végzi, hogy: ,,a nagyrabecsült herceg parancsait várja”. Kilincseket koptat, ostoba és felfuvalkodott kapacitások előtt hajlong, hogy második karmester lehessen Salieri mellett a Burgtheaterben. De Salieri gondoskodik arról, hogy még ezt a másodkarmesteri állást se kapja meg.
A nyomor éjszakája szállt le reá. És Bécs ezalatt — mulatott. Az a Bécs, amelyről szellemes útirajzok írói úgy emlékeznek, hogy az emberek a városban ebédig reggeliznek, vacsoráig ebédelnek. A Schwarzenberg-, Liechtenstein-, Lobkowitz-, Trautmannsdorff-, Esterházy- és Grassalkovich-palotákban a külföldi vendégek elkábulnak a brüsszeli kárpitoktól, az aranyhímzésű bársonyoktól, az ezüstkeretes állótükörtől, aranyozott edénybe ültetett narancsfákban gyönyörködnek, a porcelán és a fafaragó művészet száz csodáját emlegetik, és megemlékeznek az ötvenfogásos ebédekről, vacsorákról. A módos polgárok házai szerényebbek, de ez a szerénység is kínai lakkbútorok, berakott hollandi szekrények, kényelmes bécsi fotelek szerénysége. Az asztalnak sem kell szégyenkeznie, a szakácsművészetnek válogatott remekelései csábítják a vendéget napról napra, estéről estére. Bécs polgársága táncban, vigalomban leli kedvét, a Práterben a kakasviadalokat bámulják és tűzijátékok fénye világítja be az ég alját minden este. S itt nyomorog Wolfgang Amadeus Mozart mint az uzsorások üldözöttje, lihegve lohol, hogy tej és kenyér kerüljön az asztalra. Constanza halott leánygyermeket hoz a világra, Mozart éjjel-nappal ápolja, virrasztja, valósággal a beteg kezét fogva és borogatásokat készítve írja egyik legderűsebb művét, amelynek minden jövedelme orvosra és patika-számlákra fogy el, a címe: Cosi fan tutte (Mind így csinálják). Lorenzo da Ponté harmadik közös művükkel
ismét bebizonyította szövegírói erényeit. Az opera tárgyát ezúttal az „életből merítették". Bécsben történt ugyanis, hogy két mulatozó katonatiszt fogadást kötött, hogy megpróbálják elcsábítani a másik menyasszonyát. A fogadást — legnagyobb elkeseredésükre — mindketten megnyerték, és mi sem természetesebb, hogy ezt követően párbajban keresték elvesztett becsületüket. Egyikük az életével fizetett a meggondolatlan játékért. Lorenzo da Ponté ebből az együgyű történetből alakította ki az opera cselekményét, amelyből végül is szatirikus vígopera született. Mozart vígoperát írt a nők hűtlenségéről, gyengeségéről, csendesen, fájdalmasan kimondva: „Mind így csinálják". A Burgtheaterben 1790 januárjában megtartott bemutatón az opera sikert arat, Mozart végre némi pénzhez is jut. A bécsiek ezúttal lelkesednek a sikamlós tréfákért, a Don Juan által kiváltott megbotránkozásnak nyoma sincs. A siker már a bemutató előtt is jelentkezett, talán ez késztette arra Puchberg keres kedőt, hogy a magas tiszteletdíj reményében 300 forintos kölcsönt folyósítson a nyomorgó Mozartnak. Nagyon kell a pénz, de pillanatnyi gondolkodás nélkül mégis úgy dönt a Mozart-házaspár, hogy pompás szilveszterre fordítják a jelentékeny összeget. A fényes „estélyen" Joseph Haydn is megjelenik, és lelkesen hallgatja az új opera részleteit. A vidám napok fénye azonban gyorsan elszáll. Február 20-
án meghal II. József. Utódja, II. Lipót nem kedveli Mozartot, s ez nem sokáig marad titokban. Puchberg kereskedő nem hajlandó újabb kölcsönöket adni. Pedig Wolfgang Amadeust újra nyomasztó gondok gyötrik, Constanza — mint rendesen — most is Badenben gyógykezelteti magát, és Mozart választ sem kap már Puchberghez írt könyörgő, alamizsnáért esengő leveleire. Közben betegnek érzi magát és féltékeny a feleségére, hamarosan utána megy ő is Badenbe. Hónapokig nem komponál, mélységesen elkeseríti az udvar részéről érzett durva és sértő mellőzés. II. Lipót útnak indul Majna-Frankfurtba, hogy németrómai császárrá koronázzák. Az már csak természetes, hogy Salieri is elkíséri a koronázási ünnepségre, tizenhat udvari kamarazenésszel együtt. Az pedig még természetesebb, hogy ahol Salieri diktál és válogat, Mozartot még ebből a tizenhat tagú együttesből is kihagyják. Valósággal őrjöng és elhatározza, hogy mégis elmegy Majna-Frankfurtba — a maga költségén. Mindent elzálogosít, ami elzálogosítható még maradt a kifosztott lakásban, ismét uzsorakölcsönöket szerez és e keserves pénzzel a bugyellárisában útnak ered. De nem egyedül, mert a magányt ha lehet, még kevésbé bírja. Magával viszi — persze költségeit is vállalva — sógorát, Joseph Langét, Aloysia férjét is. Frankfurtban, a koronázásra összesereglett, országvilágtól zajos Majna menti városba érve, bizakodó levelet küld a „Liebstes, beste Weibchennek" Bécsbe. Nem,
Constanzának nem szabad sejtenie mellőztetésének szégyenét. „Micsoda gyönyörű élet következik most! Úgy
akarok dolgozni, hogy soha többé ne legyünk ilyen helyzetben.” A bizakodás virágaira hamarosan odatelepedett a dér. Frankfurti hangversenye semmit sem jövedelmezett és ő novemberben visszatért Bécsbe. S a nyomornak ezekben a legsötétebb napjaiban rámosolyog az oly régen várt szerencse: rendkívül előnyös feltételekkel Londonba hívják. Örökre megszabadulhatna a gyötrelmes bécsi élettől, a megaláztatások sorozatától, a gondoktól! Londonban boldog, gondtalan, megbecsült alkotói élet várná. És Mozart nemet mond. Fáradtnak, betegnek érzi magát, már nem mer vállalkozni a nehéz útra, amelyre az agg Joseph Haydn csak, nemrég december 15-én indult el, hogy hatalmas dicsőséghez és a világhírhez jusson el. Baljós előérzetek gyötrik ekkor már Mozartot, nincs ereje, hogy kapva-kapjon a kínálkozó alkalmon. Az áhított, a vágyva-vágyott szerencse — késve érkezett. Így köszönt rá az új esztendő: 1791, az utolsó . . . A Mozart-lakás szinte teljesen kiürült, minden eladható bútordarabot eladtak vagy elzálogosítottak már. Wolfgang Amadeus szinte lázas önkívületben dolgozik, a legszégyenletesebb megrendelésekre is ontja a muzsikát. Tucatszám kerülnek ki tolla alól a menüettek, landlerek,
igénytelen tánc- és szórakoztató darabok. Szünet nélkül, pihenés nélkül hajszolja magát. A betevő falatjáért komponál. Március elején a kora reggeli órákban váratlan látogató zavarja meg. Johann Emanuel Schikaneder, egy kis külvárosi színház, a Theater auí dér Wieden igazgatója keresi fel és a salzburgi ismeretségre hivatkozva, 1oo aranydukát tiszteletdíj ellenében a Varázsfuvola szövegkönyvének megzenésítésére kéri fel. Mozart fáradt és gondterhelt volt. Gondjait fokozta az, hogy a beteg Constanza ismét Badenbe készült, újabb fürdőkre volt szüksége. Természetesen magával vitte a kis Karit is, sőt a mindenesnek is felmondott. Mozart tehát ellátatlanul maradt. Schikaneder, látva a nyomasztó anyagi gondokat, felajánlotta Mozartnak a színház udvarán álló kis pavillont, sőt ellátásáról is maga gondoskodott. A Constanzának s a gyerekeknek szükséges pénzt nagynehezen Puchberg előlegezte ismét. Mozart pedig beköltözött a színház udvarán álló szerény kis faházba, és itt dolgozott napközben — egyszerre három művön: a Varázsfuvolán, a Tituson és később a titokzatos Reqviemen. Mozart így tehát „kéznél" volt, Schikaneder -ha akarta — óráról órára ellenőrizhette, vajon valóban dolgozik-e és miként dolgozik. Mozart éjjel-nappal komponált, majd hangszerelt és szeptember elején előadásra készen állt a Varázsfuvola. Schikaneder szövege inkább „Singspiel", mint opera. De
ha opera, akkor is csak afféle „varázs opera", amilyeneket akkortájt nagyon szerettek a német földön. Schikaneder szabadkőműves volt és tudta, hogy Mozart is az. A szöveg túl szövevényes, a szabadkőműves-szertartások és jelképek zsúfolt sorozata. A szövegkönyvet nem is egyedül Schikaneder írta, állítólag egy Gieseke nevű színész volt a segítőtársa, mások is „beledolgoztak", s maga a mű tulajdonképpen egy színházi munkaközösség nagyon egyenetlen alkotása. Cselekménye rokon Christoph Martin Wieland Oberon, König dér Elfen című tündérjátékával. Három évvel előbb, 1788-ban éppen Schikaneder társulata játszotta Wieland művének egyik átdolgozását. Bizonyos azonban, hogy Mozart korában divatos és elterjedt műfaj volt a „tündérjáték", és e műfaj egyes művei nagyon tartották egymással a rokonságot. A Varázs fuvola meséjét egyébként nemcsak a színpadról ismerhette Mozart — főként pedig Schikaneder —, mert alapja Wieland mesegyűjteményéből való: Lulu, oder die Zauberflöte című meséből. Schikaneder sokat vitatott, több-kevesebb joggal bírált színpadi meséjének erénye, hogy a XVIII. század humanista szemléletének eszmei összefoglalása, de költői, szintre mégis csak Mozart muzsikája emelte. Sarastróban a humanizmus magasztos eszméiét, az Éj királynőjében sötét rontó erőket személyesít meg Mozart művészete. Monostatos a legalantasabb indulatok, aljas szenvedélyek jelképes megtestesítőie, Pamina és Tamino pedig a jó felé sóvárgó, a fejlődésre méltó, a jövő felé tekintő emberek megszemélyesítői. Tamino és Pamina magasrendű szerelmespárja mellett jelenik meg Mozart képzeletében a
tarka Papageno és Papagena, a földhöz tapadt hétköznapi emberek duettje. A Varázsfuvola a szerelemnek és a humanitásnak himnusza lett. A szabadkőműves jelképekbe és szertartásokba burkolt cselekmény Mozart számára: eszmék és világok küzdelme, a jónak és rossznak, a haladás és a maradiság erőinek, a sötétségnek és a világosságnak meg-megújuló küzdelme, amelynek végén győz a jó a rossz felett, a világosság a sötétség felett, „a Nap messzeűzi az éjt..." Költői varázsának teljességéhez érkezett el Mozart a Varázsfuvolával. Az ellentétek titokzatos játéka, a hullámzó zenei nyelv, amely utolsó színpadi művét ékessé teszi, rendkívüli technikát követelt. Mozart a legnagyobbat is ki tudja már fejezni a legegyszerűbb eszközökkel. Az élet minden fénye és árnya tükröződik e műben. Constanza unszolta, hogy gyógykezeltesse magát. De ő mindig azt felelte: „Igen, igazad van. .. majd holnap." Nem ért rá orvosokhoz járni és apátia ült a lelkén. Fásult volt, elfáradt, egykedvűen várta végzetét. Még tavasszal történt, hogy ebéd közben kiesett kezéből a kés. Csodálkozva nézte a tányéron csörömpölő kést, majd a saját erőtlen kezét. „Semmi — mondta — egyszerű fáradtság ... és tudod, hogy ügyetlen vagyok." De ettől kezdve sokszor megesett, hogy ujjai nem engedelmeskedtek: hol a villával, hol a tollal volt baj. A zongora előtt reszketés fogta el, félt már a zongorától, amelynek olyan fölényes művésze volt. Mert az ujjai minduntalan megtagadták a szolgálatot,
föllázadtak ellene és a billentyűk dermedten néztek szembe vele: már nem értették mesterüket, Wolfgang Amadeus Mozartot. 1791. szeptember elején írja egyik levelében: nincs már
mitől félnem. Érzem, hogy az óra üt, a halál küszöbén állok.. A Varázsfuvola főpróbája után nagyon fáradtnak érezte magát. Nehezen szánta rá magát, hogy fölkeljen a karosszékből, tagjai ernyedtek voltak, az agya zsibbadt. De mielőtt aludni térne, még egy levelet ír Constanzának. E végső időkben egyre szerelmesebb hangon beszél az asszonyhoz, mintha ez a magára parancsolt, magát biztató szerelmi líra az egyetlen vigasz volna, a végső illúzió, a szalmaszál, amelybe belekapaszkodik a fuldokló. Amikor egyre hevesebben unszolta magát, hogy a szerelemnek ezt az illúzióját görcsösen ragadja meg, mélyen a tudat alatti mélységekben azt remélte, hogy visszhangozni fog ez a szenvedély, hogy Constanza föllángol, és az élet végső napjaiban többet ád neki önmagából, mint amennyit eddig adott.
„Drága, egyetlen kicsikém — írta —, ha tudnád, milyen kedves esetem volt ma a próbán . . A ma délelőtti próbán a fiatal Schindler, a Falusi menyasszony című opera tehetséges szerzője elragadtatásában térdre borult előtte, és kezet csókolt.
A toll fáradtan tántorgott, egyre halkabban sercegett és a vörösre gyulladt szemhéjak alól szórakozottan bámult a gyertyafénybe a bágyadt szem. Mozart fázott. Miért jut eszébe most, annyi év után, a mannheimi orvos jóslata? Húsz éves lehetett akkor és az orvos figyelmeztette, hogy nem éri meg a negyvenedik évét, ha nem vigyáz magára. Kinevette és gyorsan elfelejtette a doktort. Ma eszébe jutott. Délelőtt a próbán elejtette a karmesteri pákát. Fölvette és megint csak elejtette. Milyen riadt szemek néztek rá a zenekarból. És a gyertyafényben milyen kísértetiesek voltak a muzsikusok arcai. . . A tükör elé támolygott, és hosszan nézte az arcát. Szürke, petyhüdt, az ajka két szögletében mély gödör. A szeme is fáradt, körülötte hajszálfinom ráncocskákra töredezik a bőr. De miért nyúlt meg ennyire az orra? A keze is olyan fáradt, hogy a haját sem tudja megigazítani. Hosszan nézte az arcát a tükörben. Idegen arc, idegen. Aztán megsimogatta a homlokát, mintha nyugtatni akarná, mint a lázas gyermeket. A tollat is továbbvonszolta a papiroson: „Asszonykám, nézz a levegőbe. 2999 és fél
puszi röpdös odafönn. Légy ügyes és csípd el rózsaszínű száddal valamennyit.. .” Csak egy percig légy engedelmes még, te béna kéz, amíg
odaírom a levél aljára a nevemet! Így fejezte be: „Az óra üt... élj boldogul. .. még látjuk egymást. . Idézet ez, az új opera tercettjéből, a
Varázsfuvolából. Constanza július végén hazatér Badenből, és megszüli utolsó gyermeküket: Franz Xavér Wolfgangot. A gyermek életben marad. S ezen kívül még egy öröm éri az agyonhajszolt, kimerült Mozartot. Végre kinevezik a Stephansdom másodkarmesterévé. Szünet nélkül dolgozik. Az éjfél még rendszerint munka közben köszönt rá. Július végén történt. . . Egymás után dobbantak bele az éji csöndbe a toronyóra ütései: tizenkettő, sorjában. Mikor elhangzott a tizenkettedik óraütés, koppanás hallatszott az ajtón. Roppanás, mint a tizenharmadik óraütés. És az ajtó hang nélkül kinyílt, sötét keretében sápadt arc jelent meg. Nyakig begombolt sötét ruhát viselt, fölötte fekete lebernyeget. Hosszú, sovány, merev alak volt, szeme mint a tátongó üreg. Mozart dermedten nézte a hívatlan vendéget. Színtelen hang szólalt meg: — Ön Mozart úr?
— Igen ... — Nagy úr megbízásából jöttem Önhöz. Tagoltan, elnyújtva ejtette ki a szót: — Nagy úr küldötte vagyok ... Mozart félelemtől összeszorult torkából kiszakadt a kérdés: — Ki?... Ki az? — Sohasem fogja megtudni! — És kicsoda ön? — Nem fontos . .. — Mit kíván tőlem? — Muzsikát... Mozart csak a szemével kérdezte: muzsikát? Milyen muzsikát? Monoton hang felelt: — Requiemet. . . Akinek küldötte vagyok, megrendel önnél egy requiemet. — De miért? Miért éppen requiemet? — Ne kérdje — és az idegen tiltóan emelte fel ujját —, ne
kérdje. Requiemet írjon, amely csúcsa legyen művészetének. Az aszott kéz letett az asztalra egy papírtekercset. A papiros pecsétje eltört, a tekercs széjjelbomlott. Az asztalon a gyertya fogyó fényében száz arany dukát hevert. Az idegen még egyszer megszólalt: — Mennyi időt kíván a munkára? Mozart dadogva felelt: — Négy hetet. . . — Jó!... Négy hét múlva eljövök. A küszöbről visszafordult és figyelmeztetően emelte fel az ujját: tehát, négy hét. . . Aztán eltűnt. Mozart homlokán hideg verejték gyöngyözött. Álmodott talán? De az asztalon ragyog a száz arany! Közben, a Varázsfuvola hajszolt munkatempója közben II. Lipót császár hosszú tétovázás után elrendelte, hogy Mozart írjon alkalmi operát a prágai koronázásra, mivel
Lipót elhatározta, hogy Csehország királyává koronáztatja magát. Mozart az opera megzenésítését tizennyolc nap alatt végezte el. La Clemenza di Tito idejében el is készült és a szerző Constanza és Süssmayer kíséretében útrakelt Prága felé. A hintó a kapu előtt állt, mikor egy kéz megrántotta Mozart kabátját. Idegesen fordult hátra: Az éjféli vendég állt előtte! — A négy hét eltelt... Wolfgang Amadeus teljesen megzavarodott, meredten nézett az idegen arcába és alig jött ki a száján néhány tétova szó: — Igen, eltelt. .. Nem bírtam befejezni, elnézést kérek! Higgyen a szavamnak, egy hét múlva visszatérek Prágából. Az idegen mozdulatlan, merev arccal hallgatta. — Mennyi idő szükséges még? — Még . . . négy hét. . . — Jó, tehát még négy hét. De akkor újra eljövök! Joseph Deiner, a házmester az idegen után osont utcáról utcára, hogy meglesse: hová megy? De egy homályos átjáróban eltűnt a szeme elől, nyomtalanul.
Mozart még a döcögő kocsiban is dolgozott: bőrmappa feküdt a térdén, rajta kottapapír: a Requiemet írta. Constanza hiába kérte, hogy hagyja abba, ő komoran ingatta a fejét: — Sietnem kell! Leejtette fáradt kezét a mappára, egy percig maga elé bámult, majd megszólalt csöndesen: — Amúgy is a magam temetésére írom. Constanza ijedten tiltakozott: — Hogy beszélhetsz így, Wolfgang? Sok-sok év van még előttünk . . . Mozart komor hallgatásba burkolózott. A Clemenza di Titónak nem volt sikere. Ez a körülmény mélységesen összetörte az egyébként is betegeskedő Mozartot, még az sem tudta megvigasztalni, hogy szeptember 2-án hatalmas sikerrel előadták a Don Juant. Fájdalmasan búcsúzott Duschekéktől és szeretett Prágájától. Érezte, hogy nem látja többé viszont. Szemmellátható volt, hogy életereje napról napra sorvad. Closset doktor, Mozart kezelőorvosa, egyre komorabb arccal vizsgálta őt. Wolfgang Amadeus pedig beletemetkezett a Varázsfuvola és a Requiem
komponálásába. A Requiem sok nehéz órát szerzett neki és rendkívüli módon nyugtalanította. Minden nap megkérdezte: — Milyen nap ez? Hányadika?. . . Akkor már csak két hét. A Requiem rejtélye nem rejtély többé. A titokzatos küldönc az alsó-ausztriai Walsegg gróf Leutgeb nevű tiszttartója, akit bolondos gazdája azzal bízott meg, hogy minél titokzatosabb és félelmetesebb körülmények között rendeljen meg Mozarttól egy requiemet, elhunyt felesége emlékére. Walsegg szenvedélyes muzsikus volt, azonfelül hiú ember és nem riadt vissza egy kis szélhámosságtól sem; saját szerzeményeként akarta előadatni Mozart művét. A küldött rejtelmes viselkedése, a kísérteties komédia erre volt jó. Mozart hajszoltan dolgozik a Varázsfuvola befejezésén, a nyitány az utolsó pillanatban, szeptember 28-án készül el. Szeptember 30-án, a bemutató előadáson, Mozart maga vezényel. Az első előadáson még bizonytalan az új meseopera sikere, de néhány nap múlva már tomboló ünnepléssé fokozódik. Mozart már csak a megrendelt Requiemre gondol. Fél, hogy nem lesz már ereje a mű befejezéséhez. Constanza október első napjaiban Sophie húgával és
Süssmayerrel ismét Badenbe utazik. Anyagi helyzetüket az utazás most már nem rendíti meg, és ismét követik a gondtalan Constanzát férjének vidám, tréfálkozó, szerelmes hangú levelei. XLIV Őszeleji este volt, mikor Constanza megérkezett Badenből. Váratlanul lépett be a lakásba, ahol gyertyák lobogó lángjai között látta a férjét. Wolfgang Amadeus észre sem vette őt, önfeledten dolgozott. Constanza egy percig ijedten nézte férjének kísérteties arcát a gyertyák koszorújában. Mintha ravatalon látná Wolfgang Amadeust. De gyorsan elmúlt a futó kis borzongás. Mert Constanza nem volt mély kedély és ösztönének jelzése csak tűnő percekre okozott szorongást. Mire megszólalt, ismét a hétköznapi kis Constanza volt: — De ez a gyertya, ez a sok gyertya, szívem ... Miért ez a sok gyertya? Különös, hogy a pazarló Constanza olykor milyen takarékos tudott lenni. Ilyenkor fillérekért is zsörtölődött. Garasokon akarta visszacsikarni a szerteszórt aranyakat. De most odafagyott ajkára a szó: Wolfgang Ama deus még mindig nem vette észre őt. Dolgozott, a toll idegesen percegett, szája latin szavakat mormolt. A toll ugrándozása
olyan hangot adott, mint a szú az ódon bútorban, rágjarágja, őrli-őrli a bútor életerejét. Constanza ijedt volt, de csak ijedt. Még most se döbbent rá, hogy közéje és férje közé fátyol ereszkedik. És valaki itt jár láthatatlanul és mégis jelenvalóan közöttük. Egy borús novemberi délután Mozart ismét betért az „Ezüst sárkány" különszobájába. A pincér elébe tette a megszokott vörösbort, de ő észre sem vette, nem nyúlt a pohárhoz, könyökére támasztotta a fejét, és üres tekintettel bámult a levegőbe. A hűséges Süssmayer riasztotta fel álmodozásából. — Fejem zavart — mondta —, sehogyan sem tudom elűzni az ismeretlen vendég képét. Nem tágít még álmaimban sem: kér, kényszerít. .. követeli a Requiemet. Nagyot sóhajtott: — Dolgozzunk hát tovább. Az óra nemsokára üt! Süssmayer néhány ijedt szót motyogott. Mozart oda sem figyelt. A szív fájdalmasan összeszorult; a kicsi Karl hétéves már, és az új kis jövevény: Franz Xavér Wolfgang. „Ez igazi Mozart lesz, lelkem egész öröksége az övé. Hiszen még a sírásának is mozarti a hangszíne!"
Wolfgang Xavér Mozart valójában jó muzsikus lett. Korai sikerekben volt része, a gyermekre rásugárzott a Mozartnév dicsősége. Csodagyerek volt, miként az atyja. De férfikorában már elhomályosította őt apjának hatalmas árnyéka. Vándoréletet élt, gondok között vergődött, zongoratanításból tartotta fenn magát. Ötvenhárom esztendős korában hagyta itt a földi világot és karlsbadi temetésén halhatatlan apja Requiemjét énekelték. Sírja szélén Grillparzer, a nagy költő búcsúztatta: „a Halhatatlanság egy csekélyke Részét" . .. Wolfgang Amadeus dideregve gombolta be felső kabátját. Fölemelte a borospoharat, a gyertya elé tartotta és nézte, hogy izzik a kristálypohárban a bíborszínű ital. Azután kifizette a bor árát és elindult. Süssmayer vele. A küszöbről utánuk köszönt a pincér: — Jó éjszakát! Mozart megállt és zavarodottan nézett a pincér arcába. — Mit akar? Mit mondott? — Jó éjszakát kíván — súgta a fülébe Süssmayer. — Igen-igen . . . Nos hát: jó éjszakát. Magában ismételte: „Jó éjszakát, Mozart úr." Constanza egyre rémültebben figyeli férje napról
napra romló állapotát. Sophie húgát kéri, hogy ápolja helyette Wolfgangot, a Requiem partitúráját is megpróbálja eldugni előle. Mozartra jól hat a gondos ápolás, életkedve mintha visszatérne kissé. Reggelenként már arra is rá lehet venni, hogy kikocsizzanak a Práterbe. Újra dolgozik a Requiemen. De a váratlan javulás nem tart sokáig. A Rauhensteingasse 970-És számú házában, „im kleinen Kaiserhause", a háziorvoson, Closset doktoron kívül több más orvos is megfordult ezekben a hetekben. A komor arcokon nehéz felleg ült. Az orvosi nagyképűségnek ama évezredek óta ismert fellege, amely mindig takar valamit. Legtöbb esetben — egy űrt takar. Azt az űrt, amelyet tudatlanságnak neveznek. Az egyik tehát azt mondta, hogy „dologláz", a másik úgy vélte, hogy „agylobbal" állnak szemben, míg a harmadik ellentmondást nem tűrő módon nyilatkoztatta ki a diagnózist: „tüdővizenyő". Legjobban bizonyára az a derék orvostudor vetette el a sulykot, aki a misztikumok világában keresett magyarázatot. Kijelentette, hogy Mozartot ismeretlen méreggel mérgezték meg. A dús képzelettel megáldott orvos diagnózisa az őrült Salieri önvallomásával találkozik. Egyiknek annyi a hitelessége, mint a másiké. Lehet, hogy vesekóma ölte meg Mozartot. De ki merne bizonyosat mondani százötven év után? XLIV
December 3-án Süssmayer látogatta meg. Este volt és Mozart az óráját kérte. Megnézte és halkan megszólalt: — Hét óra .. . most kezdik a nyitányt. A színházban a Varázsfuvola előadása kezdődött e percben. Mozart hallgatott és a homályba vesző mennyezetet nézte. Nem engedte, hogy meggyújtsák a gyertyákat. Később, sokkal később, hosszú hallgatás után megszólalt: — Hány óra, Süssmayer? — Fél kilenc, maestro. — A tercett... Süssmayer hálát adott a sötétségnek, amely eltakarta könnyeit. Szívfájdító volt, amint a halálos beteg képzeletében nyomonköveti művének előadását a színházban. Hallja a muzsikát, hallja a zenekart és az éneket. És pontosan tudja: hol tartanak. Másnap, december 4-én, délután két órakor kérte, hogy tegyék a takarójára a Requiem befejezetlen kéziratát. Süssmayernek diktált, és erőlködve elmondta neki a még hiányzó részletek tervét. Kérte őt, fejezze be a művet, ha neki már nem lesz hozzá ereje . . . Lélegzete fogyott már, ajka alig tudott egy szót is kiejteni, a keze félig megbénult.
A sógora volt nála, Hofer hegedűs, meg Schack, a tenorista és Gerl basszista, aki Sarastrót énekelte a Varázsfuvolában. Fölébe hajoltak, mert Mozart már csak suttogott: — Kérlek benneteket.. . nagyon kérlek ... énekeljétek el velem együtt a Requiemet. Itt vannak a szólamok. Mélységes csöndben osztották szét a hangjegyeket: Gerl a basszust, Schack a szopránt, Hofer a tenort és maga Mozart az alt szólamot választotta. És a haldokló ágya körül megrázó komorsággal megszólalt a Requiem. Mozart félig megmeredt testtel, szinte már halálraváltan hevert párnáin és alig-alig, de velük énekelt: „Requiem aeternam dona eis Domine..." Korán leszállt a téli este, a homályban erőlködő szemek olvasták a kottát és fölviharzott zordonan: „Dies irae, dies illa, solvet saeclum in favilla." Ő folyvást a mennyezetet nézte, amely elmerült már a sötétségben. Nem fogja látni többé sohasem, mert mire a napsugár visszatér a szobába és megvilágítja a mennyezetet, az ő szeme már örökre lezárul. Mohón figyelte a hangokat. Mintha magával akarná vinni e végső dallamot, ő is énekelt, de a „Lacrimosa" alatt
megcsuklott a hangja, a kotta leesett a takaróról és fölzokogott. Színtelen ajka egyre ismételte: „Dona eis requiem . . Hofer, Schack és Gerl elhallgattak, aztán kiosontak a szobából. A haldokló észre sem vette, hogy elmentek. Ajka a fiai nevét ismételte: „Karl, Wolfgang ..." A két kisfiú Hofer sógoréknál volt. Oda vitték őket, hogy ne lássák meghalni az apjukat. De Mozart egyre követelőbben ismételte: „Karl. .. Wolfgang . . ." Constanza üres tekintettel nézte az urát. Mit érzett e percben? Félt tőle ... Sophie lassan, enyhe erőszakkal kivezette a szobából. Éjfélkor a haldokló még egyszer megszólalt: — Ha meghalok . .. addig tartsátok titokban, amíg Albrechtsbergernek meg nem mondjátok. Isten és ember előtt egyedül ő méltó, hogy utódom legyen a Stephansdómban. Idejében mondjátok meg neki: hogy meg ne előzzék . . . Hogy idejében találjon pártfogókat .. . A merev jobb kéz kevéssel később meglendült, mintha levegő után kapkodna. A test megfeszült, az arc és a nyak lángragyúlt, az erek félelmetesen lüktettek és Wolfgang
Amadcus önkívületben kiáltozott: — Az óriások. .. jaj, mindjárt rám zuhannak az óriások. . . Constanza tehetetlenül sírt a sarokban, tágra nyílt szeme rémületet fejezett ki. Haldoklásában sem értette a férjét, akit életében sem értett meg. Nem vette észre, hogy Wolfgang Amadeus látomásokkal viaskodik, talán a sixtusi kápolna óriásai rémítik, amint némán viaskodnak fölötte az Utolsó Ítélet démonai, érte, az ő leikéért és testéért. Lehet, hogy Bramante freskóinak iszonytató titánjai fojtogatják. Gyermekkorában egyszer úgy megijedt tőlük a Brerában, hogy édesapja alig tudta megnyugtatni. A sötét mennyezeten túl, az egymásra rontó emberfölötti emberalakokon is túl, bizonytalan messzeségből a „Dies irae" szárnyaló hangját hallja és bele-belezúg, egyre közelebb, közelebb, mennydörögve, mint maga a Végső Ítélet: a harangok szava. Ha Constanza nem félt volna annyira a haldoklótól, ha nem néz olyan borzongva, olyan idegenül e viaskodóra, aki a férje volt, észrevette volna, mennyire megenyhült a Wolfgang Amadeus arca. Valami mély szomorúság van finom mosolyában. Ha nem félne tőle és a fülét odatapasztaná az ajkára, meghallaná ez utolsó suttogásokat: „d-moll” . . . D-moll, igen, a Don Juan szellemjelenete d-moll, a bosszúduett is d-moll, és d-moll a Requiem. A Requiem,
amelynek befejezetlen kottáját szívéhez szorítja meredt karja és nem akarja elengedni még ebben a percben sem, mikor az élet lakomájának hívatlan vendége kinyújtja feléje márványkezét. Constanzát kivezették a szomszéd szobába, mert kitört rajta az idegláz. Sikoltozott, zokogott, a párnát tépte. A haldokló mellett csak Sophie maradt. A konyhában Deiner, a házmester törölgette a szemét. Éjfél után, az ötvenedik percben kinyitotta a szemét. Utoljára. Béna jobbjával suta mozdulatot tett. Mintha elbocsátana valakit. A Requiem kottája ott maradt meredt karjai között. Odakünn sikoltozva száguldott a szél és törte-tépdeste a tetőket. December 6-án temették a Stephansdómból, mert hogy ez a tisztesség kijár a templom másodkarmesterének. Harmadosztályú temetés volt, nyolc forint ötven krajcárért, a kocsi külön három forint. A sublód fiókjában maradt még hatvan forint készpénz és akadt ezenfelül százharminchárom forint kinnlevőség is. De a ki nem fizetett patikaszámla kétszázhuszonöt forint, és ezer forintot követelnek az uzsorások. Van Swieten császári könyvtárigazgató fizette a temetést. Harmadik osztály, tizenegy ötvenért. . .
Constanza nem ment el a temetésre, mert lázban feküdt, Süssmayer maga kísérte a halottas kocsit a Rauhenstein utcai lakástól a Stephansdómig. Itt az egyik kis oldalkápolnában szentelték be Mozart holttestét, miért is érdemelte volna a templom pompázatos főhajóját? A „hivatalos" világ egészen távol maradt, a muzsikusés énekesnépből is kevesen jöttek el. Salieri azonban mindenesetre itt volt. Talán biztos akart lenni, hogy Mozart valóban meghalt. Aloysia sógorasszonyt, a mannheimi ideált, aki kevéssel ezelőtt még újabb szerelmes játékot akart kezdeni Mozarttal, nagyon elfoglalták családi botrányai és az öt gyermek. Az öt gyermekből csak kettő volt az övé, a többi három a megcsalt Joseph Lange első házasságából származott. Aloysia sógorasszony sem jött el. Schi kaneder direktor ugyancsak távol maradt. Mivelhogy havas eső esett, és ilyenkor könnyen meghűlhet az ember. A Schulerstrassén keresztül kocogott a Stubenthor felé a szegényes temetési menet. Akik a halottasszekeret követték, halkan beszélgettek. Joseph Deiner, a rauhensteingassei házmester elmesélte, hogy szegény boldogult Mozart úr kedvence, a széphangú kanári, ma reggelre kimúlt. A kis dalos nem élte túl az elnémult Dallamot. A Stubenthornál aztán elmaradt ez a gyatra gyászkíséret is: a kapun túl már senki sem követte Wolfgang Amadeus
Mozart koporsóját. Árván baktatott a rozoga halottasszekér a havas esőben, a gyorsan leszálló decemberi estében a Szent Marx temető felé. A külváros szélén már csak egy öreg kuvasz kísérte, Mozart hűséges kutyája. Kutyáknak ugyan tilos bemenni a temetőbe, de a sírásó nyilván részeg volt és a kuvasz valahogyan belopódzott. Ott borzongott, didergett a nyomorult pára, az egyetlen élőlény annak a tömegsírnak a szélén, amelyben Mozartot elföldelték. Mert Mozartot tömegsírba temették, koldusok, csavargók, az élet számkivetettjei, az emberiség roncsai közé. Constanza és a barátok elfeledkeztek arról, hogy öt forintért sírhelyet vegyenek számára. Constanza egyébként már négy nappal a temetés után, körültekintő okosságra és józan megfontoltságra valló, igen hosszú instanciát írt II. Lipót császárhoz: férje érdemeire való hivatkozással segélyt kért. A császár kegyesen meghallgatta a kérelmezőt, aki hat nappal férje halála után személyesen adta át a kérvényt egy audiencián, és kiutalt Constanzának hatszáz forint évjáradékot. Hat nappal férje halála után már több száz forintot keres férje nimbuszin Constanza, aki lángeszű és önfeláldozó urát olyan nyomorúságos módon földeltette el, közös sírba, halott névtelenek tömegszállására. Irigylésre méltó nyugalommal írt különböző kérvényeket, és járkált különböző hivatalos helyeken. Constanza később is élénk üzleti szellemmel aknázta ki halott férje hagyatékát. Gondosan elhamvasztotta Leopold Mozart számos levelét, amelyek róla és viselt dolgairól vagy a Weber családról szóltak, majd összeszedte Mozart
kétszázötvenhat kéziratát, hogy eladja azokat kétezer dukát aranyért. Óriási összeg volt ez akkortáit, valóságos vagyon. De nem jutott belőle annyi sem, hogy külön sírhelyet vásároljanak c vagyon szerzőjének, Wolfgang Amadeus Mozartnak. Az élelmes Constanza ezzel „alapozta meg" a jövőjét. A közeli években annyira elfoglalja ennek a jövőnek a megalapozása, hogy tizennyokesztendeig eszébe sem jut a sírt meglátogatni, amelynek mélyében férje porlad. Arra sem gondolt, hogy a férje szellemi hagyatékából szerzett vagyon néhány garasából exhumáltassa a világ egyik legnagyobb szellemének földi maradványait és eltemettesse tisztességgel, külön sírban. Tizennyokév múlva második férje, Nikolaus von Nissen unszolására ment ki a Szent Marx temetőbe. Akkor már hiába ásatták föl a tömegsír vermét, nem lehetett tudni: melyik korhadt deszkaládában porladnak Wolfgang Amadeus Mozart földi maradványai? Halála után huszonhétezer forint maradt Constanza hagyatékában. Ez a vagyon Mozart eladott kézirataiból és a halála után özvegyének kifizetett szerzői jogdíjakból származott. Constanza nemcsak az anyagi javakat szivattyúzta ki utolsó fillérig férje emlékéből, de nem mondott le sem életében, sem halálában a nimbuszról sem, amely a nagy ember özvegyének személyét körülragyogta. Mialatt illő méltósággal viselte a dán királyi államtanácsos nejének társadalmi rangját, vigyázott rá, hogy pillanatra se felejtsék: ez a Constanza a Mozart Constanzája, a nagy zeneköltő özvegye. Ügyeltek erre testvérei is. Haiblné,
Sophie Weber, 1842-ben majd úgy fogalmazza meg Constanza gyászjelentését, hogy azon rajta legyen mind a két címe: Dán államtanácsos özvegye és néhai Mozart zeneszerző özvegye. A gyászjelentés egyébként így emlékszik meg róla: „Geboren von Weber". Még a „von"-t is odaragasztották a neve mellé. Mikor még Mozart felesége volt, eléldegéltek valahogyan a „von" nélkül is. De az előkelő dán királyi államtanácsos nejéhez nem illett volna az egyszerű polgári Weber név. Így jutott hozzá Fridolin Weber, a néhai súgó és kottamásoló, hogy sok évtizeddel halála után nemességet adományozzon neki a legkisebb leánya, a középső leánya gyászjelentésén. EPILÓGUS A 1821. év novemberének egyik esős délutánján zömök, széles vállú ember bolyongott a bécsi Wollzeile egyik sikátorában. Kezét hátul összekulcsolta, a sárgára sápadt, szögletes, furcsa fejét lehorgasztotta, mintha keresne valamit odalenn, a görbe gránit-köveken. A járása bizonytalan volt, és dúlt sörényét, zilált fürtjeit semmi sem védte a szitáló esőtől, mert a magányos férfi nem viselt kalapot. Néha megállt, fölszegte a fejét, a felhős égre nézett, zord, dacos pillantást vetett a magasságba. Zárt, egyenes vonalú ajka megrándult olykor, mintha beszélne. Talán a felhőkkel vitatkozik? Azután tovább halad, bizonytalan, lassú, majd nekieredő szapora léptekkel, gondolataiba elmerülve. Átment a kocsiúton, és nem vette észre, hogy taliga közeledik feléje. Az inasgyerek, aki a
kétkerekű alkotmányt tolta, utolsó percben rántotta félre a rudat, majdnem elgázolta az idős embert. Rá is förmedt: — Részeg maga, hé?... Vagy süket?!.. . De az rá se hederített. Tovább ment, mint aki se lát, se hall. Vagy talán csakugyan nem is hallott semmit? Egy ószeres boltja előtt mindenféle lim-lom hevert az előrehúzott ponyva alatt, fantasztikus tarkaságban. Penészes rézmozsár, sarkantyús csizma, törött tükör, molyrágta karosszék, foszlott nagy könyvek, botok, esernyők, lábasok, szerszámok: emberi életek, családi boldogságok, nagyratörő ambíciók romjai. A magányos ember megtorpant, és hosszan nézett egy képet, amely a fal mellé volt támasztva. Az öreg ószeres üzletet szimatolva csoszogott ki az ajtón, és bőbeszédűen kezdte kínálni a portékáját: — Nagyon finom csizma, nagyságos uram. Olcsón adom ... És az a tükör... ccc .. . úgy éljek: echt velencei! ... Az idegen nem felelt, összeráncolta a homlokát, és nézte, nézte a poros képet. Azután rámutatott, és száraz hangon megkérdezte: — Mibe kerül? Az ószeres elbiggyesztette a száját. Nevetséges!. .. Ilyen
úri ember csak nem érdeklődik a legsilányabb portékája iránt? Újra kínálgatni kezdte „finom" áruját, de az idegen türelmetlenül intett, rámutatott a képre, és makacs zordsággal kérdezte: — Mibe kerül? Az ószeres megadta magát sorsának, és sóhajtva felelt: — Húsz krajcár ... De az idegen még mindig kérdőn nézett rá, mint aki nem hallja. Kezével töksért csinált a füléhez, és várta a választ. Az ószeres most már kiabálva mondta: — Húsz krajcár! És az ujjaival mutatta: húsz krajcár . . . Az idegen kotorászni kezdett a zsebében, zavartan és idegesen. Három zsebéből szedte össze a különböző pénzdarabokat, azután számolatlanul odaadta az egész marékra való aprópénzt az ószeresnek. Az fürgén megszámolta: három forint húsz krajcár volt. — Gnü' Herr — kiabált utána —, ez három forint húsz, tévedni tetszett... De az idegen már hóna alá csapta a képet, és elsietett. Vissza se nézett többé. Egyenesen haza ment. Már akkor
sötét este volt, gyertyát gyújtott, és maga elé tette a képet. Hosszan nézte az ismeretlen rajzoló különös művét, amely temetőfalat ábrázol, zord Éstén a fal felé magányos szekér közeledik, a szekéren koporsó és bóbiskoló kocsis. Utána — senki. Csak egy lompos kutya. Az aláírás: „Convoi du pauvre." A szegény ember temetése. Sokáig nézte a képet, majd tintába mártotta tollát, és ráírta a szélére: „A kép valószínűleg Wolfgang Amadeus Mozart temetését ábrázolja . .." A rendetlen zongorán nyitott kotta hevert. Ugyanennek a kéznek az aláírásával: Ludwig van Beethoven . . . UTÓHANG Ódon zamatú szó, régi írók írtak „Utóhang"-ot a mű végére, mint ahogy némi pátosszal nevezték az előszót „Előhang"nak. Ám ezúttal nem regényeskedő régiesség, csupán csak egy futó megjegyzés következik. Az író nem magyarázkodik, még kevésbé mentegeti magát. A zenetörténetben járatos olvasó számára annyit akar elmondani, hogy jól tudja: hányszor utazott Wolfgang Amadeus Mozart Itáliában, hányszor járt Rómában, Milánóban, melyik élet-epizód esik az első, melyik a második utazásra. Szándékosan vont egybe különböző római vagy milánói tartózkodásokat, mert a szépirodalmi forma követelte így, amelybe Mozart életét öltöztette. Ha a tudományos igényű életrajztól joggal megkövetelt szigorú
időrendhez igazodik, vagy pontos útinaplót ír, akkor nem használhatott volna regényes formát, összevont hát életpillanatokat, amelyeket a valóságban hónapok választottak el egymástól, mert a mű e gyengéd erőszak által semmit sem vesztett hitelességéből. Ahogyan nem teszi idézőjelbe a több száz felhasznált forrásműből származó értékelő megállapításokat sem. Nem anakronizmus, ami az volna egy más stílusban írt műnél. Az életrajzíró ezúttal egyezségre lépett a regényíróval, de az egyezség nem hamisította meg a valóságot: Mozart regényét. B. I.
