MÓRES BÁCSI HEGEDŰJE Juhász József rajzaival

GÖLLNER MÁRIA MÓRES BÁCSI HEGEDŰJE Juhász József rajzaival

Szól a hegedű Hat óra felé járt már az idő, de a gyermekek még mindig olyan frissen és vígan járták a táncot, mintha bizony még csak most lenne három óra, és éppen csak most kezdődött volna el a táncvizsga. Nem vették észre a fáradhatatlanul táncoló apró párok, hogy a szépen, gonddal vasalt fehér ruhák hogyan összegyűrődtek, a fodrocskák milyen kuszák lettek, és mindenkinek milyen borzas lett a feje, mert mindezeket elfeledtette az a pajzán jókedv,

amely a csillogó szemű táncolóktól ellepett jókora termet betöltötte. De bezzeg az öreg Móres bácsi, a fehérszakállú ráncosarcú, vén német muzsikus, kinek a hegedűszavára a gyermekek olyan örömmel táncoltak, nagyon is jól érezte vén tagjaiban, hogy innenonnan már majdnem három óra óta egyfolytában húzogatja végig elnyűtt vonóját a vállához szorított kopott hegedűn. Halálosan fáradt volt már Móres bácsi, és türelmetlenül várta a lassan futó percek múlását. Minduntalan az órára sandított, és alig győzte azzal bíztatni magát, hogy sebaj, nemsokára vége lesz már a robotnak, és leteheti majd fáradt kezéből a hegedűt. Ám az

idő csak azért is nagyon lassan múlt, és Móres bácsi úgy érezte, hogy semmiképpen sem akar elkövetkezni a hat óra. De íme, végre mégis ütni kezdett a falióra, s erre Móres bácsi váratlanul, ügyes zenei fordulattal hirtelen befejezte a táncdarabot, meghajtotta magát kicsiny közönsége előtt, és úgy letette a hegedűt, hogy ezzel a mozdulatával szinte mondani látszott, hogy „elég volt, gyerekek!” Lett erre nagy riadalom! Az apró népség futva-futott Móres bácsihoz, körülvették az öreget, és összetett kézzel, kérő tekintettel könyörögtek neki, hogy „csak még egy kicsit, csak még egy kicsit!” Voltak egyesek, akik parancsolva kiabálták, hogy „újra, újra!”,

mások pedig, a kisebbek, majdnem pityergősen esdekelték, hogy ne legyen még vége a táncnak. Móres bácsi szomorúan nézett rájuk. Hősiesen védekezett ugyan, és nem győzte nekik mondani: szó sincs róla, hogy tovább játsszék, mert hiszen ő halálosan fáradt, de azért szíve mélyén szomorúan érezte, hogy majd nem fog bírni, ellenállni a táncolni vágyó gyermekek kérésének, és újra csak kezébe fogja venni a hegedűt, tovább fog muzsikálni, és ennek nem lesz majd jó vége. Néhány percig hősiesen állta a gyermekek ostromlását, azonban, mikor egy göndörhajú, szőke kisleány jött oda hozzá, és külön, szép szavak-

kal, édesen kérte, akkor végleg meglágyult öreg szíve, és egy morgós „nem bánom hát”-tal újra rákezdte a muzsikálást. A gyermekek nagy ujjongással ismét párba álltak, és úgy nekikezdtek a táncnak, mintha sohase akarnák abbahagyni. Móres bácsira nem nézett egyikük se, mit bánták ők, hogy az öreg, szakállas muzsikus fáradt-e vagy nem, az a fő, hogy ők tovább táncolhassanak. Pedig Móres bácsinak nagyon reszketett már a keze, és homlokáról hullt a hideg verejték, alig bírt már a lábán állni, és a szeme előtt sötét karikák szaladgáltak. Sokat muzsikált már az öreg hosszú életén keresztül a jókedvű embereknek, ő maga azonban mindig csak szomorúan nézte mások

mulatozását. Most már fáradt volt, beteg volt, vén volt, és úgy érezte, nem bírja sokáig. Egyszerre csak minden elsötétedett szeme előtt, elszédült, elvesztette öntudatát, és élettelenül terült el a földön. A keringő dallama hirtelen erőszakosan megszakadt, a gyermekeknek a lábukban maradt a tánclépés, s ijedten bámultak egymásra, hogy vajon mi történt? A vendéglősné, akinek termében a táncvizsga lefolyt, mindjárt gondolta, hogy Móres bácsi gyöngeségtől vagy betegségtől elájult, és gyorsan leöntötte őt egy pohár hideg vízzel, majd ecettel kezdte dörzsölni homlokát, úgy, hogy Móres bácsi hamarosan magához tért, és kinyitotta

fáradt szemét. Annyi ereje nem volt még, hogy felkeljen vagy felüljön, továbbfeküdt bénult tagokkal a földön, és szívében nagy fájdalmat érzett. Úgy várta, hogy most rosszullétében is odasereglenek köréje a kis gyermekek, mint az előbb, amikor akartak tőle valamit, és várta, hogy vigasztaló, jó szót mondjanak neki, s bocsánatot kérjenek tőle azért, hogy ennyire kihasználták erejét, és ilyen bajba sodorták. Azután vágyódott, hogy valamelyik a sok gyermek közül, akik mind oly jól mulattak az ő muzsikájára, szeretettel közeledjék hozzá, megsimogassa szakállát, vagy megcsókolja homlokát. Epedve nézett körül, vajon az a kis göndörhajú, szőke leány, Katóka, aki-

nek édes könyörgésére az előbb újra elkezdte a muzsikát, most is odajön-e hozzá, és amilyen édesen, hízelkedően tudta kérni, éppen olyan édesen és jóságosan tudja vigasztalni is őt. Ám hiába várt, a gyermekek közül egyiknek se jutott eszébe, hogy jó szóval, szeretettel közeledjék felé. A kis arcok mind csak ügyetlenül és némán bámultak reá. Mikor ezt látta Móres bácsi, nagy fájdalom hasított bele a lelkébe. Végtelen keservesen esett neki, hogy senki se érdemesíti egy gyöngéd mozdulatra sem. Fájdalmában pár perc alatt végigvonult gondolataival egész hosszú, magányos életének keserű emlékein. Neki mindig ez volt a sorsa. Hozzá csak akkor voltak kedve-

sek az emberek, ha akartak tőle valamit, de soha nem szívből. Ő mindig csak vágyódott az után, hogy valaki melegséggel, szeretettel legyen hozzá, és soha nem tudta azt megkapni. Reá szakadó fájó érzése egészen elkeserítette őt, és legjobban szeretett volna meghalni. Azonban a jó Isten – aki az emberek lelkébe éppúgy belelát, mint ahogy mi belelátunk a tiszta tükörbe – ebben a pillanatban belepillantott Móres bácsi érzéseibe, és látta azt, hogy milyen égő, sóvár vágy van benne melegség és gyöngédség után. Látta azt is, hogy ezt a nagy vágyat a mulató gyermekek közül egyik sem érzi meg, egyik sem veszi észre, és ezért a vágyódás nagy,

elkeseredett fájdalommá alakult át. Látta a jó Isten, hogy Móres bácsi hiába nyújtja ki kezét a gyermekek felé ölelésre, a gyermekek hidegen állnak körülötte, nem mozdulnak. S nem tudom, hogy a jó Isten hogy intézkedett, mi történt, és mi nem, de egyszerre egy idegen, fehér ruhás Kicsi Fiú lépett a többi gyermek közé, és két kis lágy kezével utat törve magának a gyermekek csoportjában, odament Móres bácsihoz. Mosolygó, szeretetteljes arckifejezéssel odatérdelt a földön fekvő öreg mellé, és két kis karjával megölelve annak bozontos fejét, jól összecsókolta őt. Azután suttogott is valamit az öreg fülébe, lágy, kedves hangocskán, de a többiek nem értet-

ték, hogy mit, végül pedig a Móres bácsi mellett fekvő hegedűt megsimogatta, és szelíd mosolygással újra felállt, hogy elmenjen. Mikor az előbbi göndörhajú kisleány – Katónak hívták – meglátta a fehér ruhás Kicsi Fiút, egyszerre csak letérdelt előtte. A többi gyermek bámulva nézett rá, a bátyja pedig, Ede, aki már iskolás fiú volt, szégyenkezni kezdett Kató viselkedésén, és elkezdte lökdösni a kisleányt, gúnyosan kinevetni. Ede attól félt, hogy Kató most megint szégyent hoz reá, úgy, mint már sokszor, mert Kató nagymester volt a különböző baklövések elkövetésében. Ede nem akarta, hogy őt is kinevessék húga ügyetlenkedése miatt,

elkezdte ráncigálni Katót, hogy álljon fel gyorsan, abban a reményben, hogy a többiek még nem vették észre. Kató Ede felé fordult, és elkezdte neki magyarázni, hogy nézzen csak jól a fehér ruhás Kicsi Fiúra, annak a szőke kis feje felett valami olyanféle fény van, mint amilyen a kis Jézuska feje felett szokott lenni a szent képeken. Ő, Kató, tudja jól, hogy mit csinál, ne zavarja őt Ede, hagyjon neki békét. Amire azonban mindezt elmondotta, kissé nehézkes, kissé zavaros beszédmodorában, és újra viszszafordult a fehér ruhás Kicsi Fiú irányába, az már nem volt ott, eltűnt. Katót ez olyan mértékben elkeserítette, hogy keservesen elkezdett sírni, nem-

csak sírni, hanem hangosan zokogni, minthogyha valami pótolhatatlan veszteség, valami nagy csapás érte volna őt. Nagy kavarodás támadt erre, mindenki kérdezte, hogy ki volt ez a kis gyermek, de senki sem ismerte őt. Az ajtó előtt ülő pénztáros bácsi, aki a táncvizsga jegyeit árulta, nem látta őt bejönni, tehát csak a hátulsó ajtón, a söntés felől jöhetett, viszont az ott tartózkodó személyzet se tudott róla semmit. Nagy találgatás támadt, és mindenki elfeledkezett Móres bácsiról, aki boldogan, és megnyugodott szívvel vette az öreg hegedűt, és indult. Amint betette tokjába hegedűjét, hogy

hóna alá vegye, a kis Józsika, egyike a kisebb gyerekeknek, nagyot kiáltott: – Nini, hogy fénylik a hegedű! A gyerekek rögtön abbahagyták a beszédet és kérdezősködést, Móres bácsi köré sereglettek, hogy meglássák a fénylő hegedűt, azonban addigra az már benne volt a kopott, öreg tokban, és nem lehetett többé semmi érdekeset sem látni rajta. A kis Józsikát kérdezték, hogy mit látott vajon? Ő azt állította, hogy látta jól – mert éppen Móres bácsi mellett állt, mikor az elájult –, hogy Móres bácsi elesésekor a hegedű is leesett, és kettérepedt. És azt is látta, hogy mikor a fehér ruhás kicsi fiú végigsimította a hegedűt, akkor egyszerre eltűnt a repedés. Azután már nem

látta, hogy tovább milyen volt a hegedű, mert mások álltak elébe, akik nagyobbak voltak nálánál, csak most, amikor Móres bácsi újra felkelt, és tokjába tette a hegedűt, pillantotta meg újra, s ekkor vette észre, hogy valami nagy, erős fény áramlott ki a hegedűből. A gyerekek ámulva-bámulva hallgatták Józsika elbeszélését, Móres bácsi pedig felhasználta az alkalmat, hogy a gyerekek egy pillanatig nem ügyelnek rá, és szépen, csendesen kiballagott a teremből, hogy végre hazamenjen. Mire Józsika befejezte elbeszélését, addigra már Móres bácsinak hűlt helye volt.

A másik kisleány, alighogy Józsika elhallgatott, elkezdte mondani, hogy ő jól látta, mikor az idegen kicsi fiú bejött, egy nagy gyémánt volt a kezében, és mikor kiment, már nem volt benne. Biztosan ezt a fénylő gyémántot tette rá a hegedűre. Az egyik pincérlány közbeszólt, és a kezében tartva egy csomó virágot, azt állította, hogy ezeket nem a táncoló gyerekek ejtették el, hanem a kicsi fiú lába nyomán keltek, rejtélyes módon. Ezt ugyan nem hitte el neki senki sem, azonban Babus állítását, hogy a kis fiú ruhájáról levett valami finom, ezüstös fátylat, és azt borította rá a hegedűre, már sokkal többen elhitték. Csak azon csodálkoztak, hogy azt az aranyfényt a

feje körül, amit Katóka vélt látni, a többiek nem látták. Katóka ezt azonban úgy magyarázta meg, hogy „ők nem néztek éppen oda.” Mindenki mást látott a hegedűn, mindenki mást látott a kicsi fiún – az egyik gyerek így mondta el a történetet, a másik amúgy –, a végén olyan nagy zűrzavar támadt, hogy már senki sem tudta, hogy voltaképpen mi történt a hegedűvel és Móres bácsival, sem azt, hogy mi igaz, és mi nem. Tény, hogy a legnagyobb izgatottságban és bizonytalanságban oszlottak szét a gyermekek. A tánctanárnő teljesen kétségbe volt esve, mert az ő fáradságának szép eredményéről senki sem emlékezett meg, senki sem mél-

tatta a jól megtanult táncokat – sem a gyermekek haladását –, mindenki csak Móres bácsiról és a hegedűjéről beszélt. A táncolást mintha mindenki elfeledte volna a rendkívüli és csodás esemény hatása alatt, és a gyermekek nem a táncvizsga emlékét vitték magukkal haza lelkükben, hanem a fehér ruhás Kicsi Fiú képét, meg a hegedűjét.

Hív a hegedű A táncvizsgáról hazatérő gyermekek közül egyik se volt olyan izgatott, mint egy feketeruhás fiú, aki nem is vett részt a táncolás örömeiben, ha-

nem az egész ünnepséget csak kívülről, az ablakon keresztül nézte végig, helyesebben nem is végig, hanem csak annyit, amennyit a kis nyíláson keresztül véletlenül megláthatott. Lászlónak a nagymamája ugyanis, mintegy hat héttel ezelőtt halt meg, ezért gyászban volt, és édesanyja nem engedte meg neki, hogy a táncórákon részt vegyen, sem pedig, hogy a táncvizsgára elmehessen. Ezért nagyon fájt Lászlónak a szíve, s elkeseredéssel gondolt szegény jó nagymamájára, nagyon haragudott rá, hogy épp most halt meg a nagymama, mikor a táncfolyam létesült.

Tavaly is olyan pechje volt, éppen akkor kapott mumpszot, amikor táncórára kezdett volna járni, két év előtt pedig az osztályban kanyaró tört ki, és ezért őt is eltiltották minden társas összejöveteltől. Pedig már a lábában és a fülében benne volt a tánc, és csak egy kis gyakorlat kellett volna, néhány útmutatás, és úgy hitte, ő lett volna a legjobb táncos az összes gyermek között. Alig várt már az idén, hogy a táncfolyam elkezdődjék. De hiába, mert éppen akkor történt az a szerencsétlen haláleset. Ha már nagymamának meg kellett halni, miért nem előbb, vagy később halt meg? Ezt naponta százszor és százszor végiggondolta László, és nagyon bántotta őt,

hogy a jó nagymama miatt, akit életében annyira szeretett, és akivel oly sok jó és szép órát töltött együtt, ennyit kell bosszankodnia. A táncvizsga alatt kint állt a ház előtt, fekete ruhájában, gyászszalaggal kis fekete kalapkája mellett, és amíg az ablakon át sóváran bámulta a táncolókat, lábai különböző táncokat jártak taktusára. Amikor a táncvizsga végén ama szokatlan dolgok történtek Móres bácsival és a hegedűjével, nem győzött ágaskodni, hogy ő is lásson valamit, azonban sajnos ez nagyon kevéssé sikerült neki, alig várta, hogy a gyermekek kijöjjenek, és elmeséljék neki a történteket. De a gyermekek elbeszéléséből sem lett sokkal okosabb, mert

mindegyik mást mondott, és egyiktől sem lehetett biztosan megtudni, hogy tulajdonképpen mi történt, és hogyan. Csak annyi volt világos László előtt, hogy valami csodálatos, rendkívüli dolognak kellett történnie, és ez még jobban elkeserítette őt. Most már nem azt sajnálta, hogy nem tanulhatott táncolni, sem azt, hogy nem vehetett részt a táncvizsgán, hanem azért kesergett, hogy nem láthatta a fehér ruhás Kicsi Fiút, és nem figyelhette meg pontosan, hogy mi történik Móres bácsi hegedűjével. Ha ő a teremben lett volna, biztosan egészen pontosan meglátta volna, hogy az idegen Kicsi Fiú mit csinált a hegedűvel, és meg tudta volna mondani min-

denkinek, hogy mi igaz a gyémántból, a virágokból, az ezüst fátyolból, és az arany glóriából. Senkinek sem volt olyan jó szeme, mint neki, ő mindig mindent észrevett, nagyon jól tudott megfigyelni, kártyakunsztokat is tudott, fúrt, faragott, és minden rossz zárat megcsinált. Előtte nem volt titok, őt nem lehetett becsapni. Ha ő a teremben lehetett volna, minden rejtélynek a nyitjára rájött volna. De így egyetlen egy gyerek sem tudta, mi az igazság, s persze legkevésbé ő maga. Az eddiginél még jobban elkeseredett a sors mostohasága ellen, és rettentően búnak eresztette a fejét. Hallgatagon ballagott haza, s egyre azon jártatta az eszét, miképpen láthatná meg azt a

hegedűt, amellyel ilyen rejtélyes dolog történt? Amint hazaért, alig köszönt édesanyjának, barátságtalan, komor arccal ült a vacsoraasztalnál. Szülei kérdésére, hogy mit látott, és mit hallott, csak szemrehányó, barátságtalan hangon felelte, hogy annak, akit a szülei gyászolni kényszerítenek, nincs semmi öröm az életében. Szegény édesanyja nagyon elszomorodott, s halk hangon csak annyit jegyzett meg: – Az áldott jó nagymama megérdemel egy kis áldozatot attól az unokától, aki annyi jóban részesült a nagymamától. László erre már majdnem gorombán azt felelte:

– Nagymamának ugyan most már nagyon mindegy, mit csinál az unokája, mert hiszen nagymama már a sírban porlad, és azzal nincs neki jobb dolga, hogy az unokájától az örömet megvonják. Az édesanyja erre azt válaszolta: – A halottaknak csak a testük porlad el a sírban, a lelkük azonban tovább él, és látja hátrahagyott szerettei mit tesznek, és mit gondolnak. Az áldozatok jól esnek a halottak lelkének, az ilyen csúnya beszédek pedig rettentően fájnak. László érezte, hogy édesanyja szomorú szavának igaza van, de azért mégis elkeseredve ugrott fel a székről, és a jó sárgabarackot tányérján hagy-

va, rövid „jóéjszakát”-tal elment lefeküdni. Ámde hiába bújt bele jó puha ágyába, nem tudott elaludni. Nagyon el volt keseredve amiatt, hogy az érdekes eseményt Móres bácsi mellett nem láthatta közelről, s az elkeseredés nem hagyta őt aludni. De még ennél is jobban nyugtalanította és ébren tartotta őt Móres bácsi hegedűjének gondolata. Mindenféle tervet eszelt ki arra, hogy miként kellene meglátni azt a hegedűt, és folyton azon igyekezett, hogy kitalálja mi is lehet csodálatos azon a hegedűn? Elképzelte, hogy egy kis gép van benne, amelyik mindenféle verseket és elbeszéléseket tud elmondani – de nem úgy, mint a gramo-

fon, hanem sohasem hallottakat s mindig újakat –, és amikor Móres bácsi egyedül van, akkor így mulattatja őt a hegedű. Vagy talán van benne egy másféle kis gép, amelyiket hogyha megindítanak, akkor pénz hull ki belőle? Ez sem lehetetlen. Hátha ez a hegedű a mesebeli békakirály lakóhelye most, s aki a varázsdalt el tudja énekelni, osztozik a megváltott király hatalmában. Az is lehet, hogy a hegedű húrjai valami finom, delejes árammal vannak telítve, és megmutatják tulajdonosának, hogy a földek határában hol van az arany, hol van a víz, vagy pedig szén. Vagy pedig a hegedűnek oly szívhez szóló hangja van, hogy a pogány népeket meg tudja téríteni, s

egyszerre maguktól elkezdik szeretni azt, aki a keresztfán meghalt mindenkiért! Száz másféle titka, varázsa lehet a hegedűnek – sajnos nem lehet tudni mi –, de az az egy egész biztos, hogy valami rendkívüli erőnek kell lennie, mert azt a rejtélyes idegen Kicsi Fiút csakis a hegedűnek bűvös vonzása hívhatta oda a táncolók közé! Ennek a bűvös erőnek kellene a titkára rájönni! Ezen jártatta László az eszét, és mert nem tudta mi is voltaképpen az a bűvös erő, és mire is képes, minden lehetőt és lehetetlent elképzelt és elhitt róla. Végre nagy fejtörések között mégiscsak elaludt László, de akkor sem hagyta őt a hegedű nyugodni.

Álmában egyre hallotta bűbájos szavát, és látta, hogyan vonzza le az égboltról a csillagokat, amelyek odasereglenek köréje, hogy hallgassák muzsikáját. Egyszerre csak a szép és lágy muzsika közepette a hegedűből egy nagy láng csap ki, tűzbe borul az egész környék, leégnek a házak, meztelen gyermekek szaladgálnak az utcán, nagy jajgatással azután mindent hamu borít. Akkor újra megszólal a hegedű, s az égből kis kalácsok és kenyerek hullanak le, a gyerekek felszedik és megeszik. Azután odamennek a hegedű közelébe, és egyszerre csak a hegedűről vég nélkül gombolyodnak le a szép fehér vég vásznak, ruhák és kendők.

De hogy ezentúl mit álmodott László és mit nem, azt nem tudom elmondani, mert annyi minden volt, és olyan csodálatos dolgok, hogy egy kisebb könyvet meg lehetne tölteni velük. Tény, hogy egész éjszaka hallotta álmában a hegedű szavát, és ez a hegedűszó hívta, kérte és csalogatta őt. Nem hagyott neki egy pillanatra sem nyugtot, és megtelítette szívét azzal az elhatározással, hogy rá kell jönni a hegedű titkára, meg kell látni a hegedűt minden áron, bármi történjék is. Másnap reggel, amikor fölébredt, maga sem tudta már, hogy mi igaz a sok álom közül és mi nem. Egyszerre mindent, amit gondolt, amit hallott és amit álmodott, igaznak kezdett hinni,

s úgy gondolt a hegedűre, mint a világ legnagyobb csodájára. A község, ahol mindez történt, egy nagy tó partján feküdt, s a legtöbb ház kertje lehúzódott egészen a vízpartig. László reggeli után rögtön végigszaladt az egész községen, minden házba bekukkantott, ahol gyermek lakott, és titokzatos arccal fontos és sürgős gyűlésre hívta össze a gyermektársaságot. Így már tíz óra felé össze is gyülekezett az egész kis kompánia egy szélmentes, elhagyatott öbölben, s miközben megvizsgálták, hogy nem áll-e valaki a fűzfák mögött, és nem hallgatjae ki őket, László megnyitotta az ülést. Arca sápadt volt, hangja izgatott.

Eleinte kereste a szavakat és kapkodta a mondatokat, később azonban a nagy lelkesedés erőt adott neki és nemcsak, hogy szép folyékonyan beszélt, hanem úgy elragadta hallgatóságát, hogy az szívvel-lélekkel utánament volna még a halálba is. – Kedves barátaim! – mondotta. – Olyan ritka és nagy esemény történt velünk tegnap este, hogy semmi emberek lennénk, ha tétlenek maradnánk és nem néznénk utána annak, hogy mi is van tulajdonképpen a dolog mögött. Mert az világos mielőttünk, hogy a hegedűnek valami rejtélyes, varázsereje van, és ez a varázserő vonzotta oda a kis idegen gyermeket úgy, mint a mágnes a vasat.

Ki tudja még milyen nagyszerű dolgokra képes ez a varázserő? Hátha éppen olyan sok minden származik belőle, mint amikor felfedezték a villamosságot és a delejességet? Hátha nagy vagyont és szerencsét lehet vele szerezni? Hátha a rossz embereket meg lehet vele javítani, vadállatokat szelídíteni, s viharokat kormányozni? Ki tudja? Nekünk kötelességünk kikutatni a hegedű titkát, és esküdjünk meg, hogy mindent el fogunk követni, hogy ez nemcsak szóbeszéd lesz, hanem igazán, valóban ki is fogjuk kutatni, és ekkor nem mondjuk meg senkinek titkunkat. Mondjátok utánam, hogy esküszünk, esküszünk!

A gyermekek utána mondották, mire László elmesélte nekik álmait, azonban úgy, mint tényt és valóságot, mintha megbízható, hiteles forrásból hallotta volna őket. A gyermekek rettentő kíváncsiak lettek, és azok is, akik eddig nem voltak teljesen elragadtatva, és még nem voltak egészen áthatva a hegedű eszméjétől, kíváncsiságuknál fogva elkezdtek érdeklődni iránta. Mozgolódás, beszélgetés támadt, és László alig bírta lecsillapítani őket. Végül nagy hangon csendet parancsolt mégis, és azt mondta a gyermekeknek, hogy most arról legyen szó, miképpen lehetne megpillantani Móres bácsi hegedűjét. És nemcsak megpillantani, hanem alaposan megvizsgálni, és

ilyen módon rájönni annak ritkára. Arra kérte a gyermekeket, hogy eszeljenek ki különböző terveket, s azét fogadják majd el, aki a legbölcsebbet fogja ajánlani. Képzelhető, hogy ezután a bölcs és kevésbé bölcs terveknek százaival álltak elő a gyűlésező gyerekek. Nagy vitatkozások, sőt veszekedések támadtak a tervek körül, egy-két pofon is elcsattant, nem szólva a többrendbeli bokszokról. Mindegyik gyerek azt akarta, hogy az ő tervét fogadják el, mindegyik azt hitte, hogy az övé a legokosabb, a másiké nem ér semmit, és szegény László már egész szép művét veszélyeztet ve látta egy általánosan kitörő nagy öszszeveszésben.

Csakhogy volt ám egyvalaki a gyermekek között, az a bizonyos göndörhajú Kató, aki nem vett részt a tervek kovácsolásában és az általános megbeszélésben, hanem amint látta, hogy a gyűlés nagyon is elhúzódik anélkül, hogy kivitelezésre kerülne a dolog, elhatározta, hogy függetleníti magát a többiektől, és saját szakállára kezdeményez valamit. Szó nélkül, észrevétlenül otthagyta a tanácskozó és veszekedő kis társaságot, és elhatározta, hogy senkinek se szólva semmit, szépen elmegy saját maga, egyedül Móres bácsi kunyhójához. Mindenki tudta, hogy a kis erdő szélén ott állt az öreg Móres bácsi kunyhója, és Kató azt képzelte, hogyha ő

oda megy, majd csak módját ejti annak, hogy a csodálatos hegedűt megtekinthesse.

Móres bácsi barátja Kató gyorsan szaladt a kis erdei úton, nem nézett se jobbra, se balra, csak az volt előtte, hogy minél hamarabb odaérjen Móres bácsihoz. Amikor az akácfák között megpillantotta a sárga kis kunyhó falát, szíve nagyot dobbant és meglassította lépteit. Szép halkan odaosont a kunyhó elé, és amint meglátta, hogy annak ajtaja tárva-nyitva van, előrehatolt a küszöbig,

azon megállt, és benézett a kunyhó belsejébe. Egyszerű, szegényes kis otthon volt! Rozoga, kopott faágy állt a középen, színehagyott terítővel letakarva, mely alól piros ágyhuzat kandikált ki. Az ágyon kívül a takaréktűzhely, egy szék, néhány konyhaedény és egy nagy, öreg, széles szekrény volt az összes bútorzat. Amint a szekrényre esett Kató tekintete, rögtön gondolta, hogy „na, biztos ebben a szekrényben tartja Móres bácsi az ő hegedűjét.” Nem is volt az mindennapi szekrény, öt zár volt rajta, cifra szép zárak, díszes kulcslyukak. Kató jól látta, hogy mind az öt zár be van csukva, és rögtön világos lett előtte, hogy ebbe bi-

zony nehéz lesz behatolni. A szekrény tetején azonban szépen fényesített befőttes üvegek álltak, hólyagpapírral bekötve és tele finom befőttel. A szoba pedig nem volt csupasz, mert az egyik falán egy fából faragott feszület lógott. De rajta nem az Úr kiszenvedett teste, mint rendesen, hanem hét, fából faragott, mélyszínű vörösre festett rózsa. Úgy látszik Móres bácsi szerette a tisztaságot, mert kunyhójának fala szép fehérre volt meszelve, és különben is minden fényes és ragyogó volt. Kató nyugodtan végignézhette az egészet, mert Móres bácsi háttal állt Katónak, gondolataiba elmélyedve. Kató nem merte őt zavarni, meg se mukkant a küszöbön. Jó idő telt el így! Végre Móres bácsi megfordult.

És nem is volt meglepve, mikor a kis leányt meglátta. Mintha tudta volna előre, hogy fog jönni. Kató barátságosan köszönt: – Jó reggelt Móres bácsi! Eljöttem magához, meg akartam látogatni, mert nagyon szeretem magát! A ravasz kis Kató nem árulta el mindjárt, hogy nem csak azért jött el bizony Móres bácsihoz, mert szereti őt, hanem valami más célja is volt látogatásának. Azonban Móres bácsi úgy látszik már jól ismerte a gyerekeket, mert mindjárt megkérdezte Katókától: – Mondja csak Katóka, mivel szolgálhatok, mit szeretne?

Erre a kérdésre Katóka maga se tudta mit válaszoljon, restellte mindjárt előhozni kívánságát, mert érezte, hogy az nem olyan kis dolog, és félt attól, hogy úgysem teljesíti Móres bácsi. Hogy tehát kitérjen Móres bácsi kérdése elől, annyit mondott csak: – Nagyon szeretném Móres bácsi, ha megmutatna nekem mindent, ami itt van magánál! – Mindent megmutatok magának, kis leány, egynek a kivételével – felelte Móres bácsi, és máris elkezdte a mutogatást. A tűzhely alatt feküdt egy nagy fehér cica. Móres bácsi megfogta, karjaiba vette, és azt mondta Katókának:

– Látja Katókám, ez a jó cica az én mulattatóm, ez az én játékszerem, ez az én babám, az én Paprika Jancsim, ez az én táncvizsgám. Nagyon szeret engem, hozzám simul sokszor, melegít, simogat, dorombol is nekem, az egereimet megfogja, és olyan mulatságos mutatványokat végez a fákon meg a ház falán, ha rossz kedvem van, hogy mindjárt felvidulok, és órák hosszat tudok nevetni rajta. Erre Katóka rögtön megszerette a cicust, de azt kérdezte Móres bácsitól: – Mondja csak Móres bácsi, más barátja nincs magának, csak ez a cica? Erre Móres bácsi elkezdett mosolyogni és azt mondotta:

– A cica, az nem igazi barát, az csak mulattató és jó pajtás. De van nekem igazi barátom is, egyetlenegy barátom a Földön, majd azt is megmutatom magának. Ezzel kimentek a kunyhó elé, ahol az akácfák között egy hatalmas koronájú almafa állt. – Ez az almafa a legjobb és leghűségesebb barát. Alighogy a hó elolvadt, és minden kopasz, sivár még, ez az öreg fa megtelik mosolygó virággal, és széppé teszi reménytelen, öreg életemet. Nyáron, mikor a nap forróságától nem tudnék hova lenni, mikor kis kunyhóm levegője tikkasztó, az én almafám hatalmas lombsátra árnyat, csendes, hűs, békés pihenést nyújt ne-

kem. Amikor pedig közeledik az ősz, és én tele vagyok gonddal, mert üres a kamrám – mert én is egész nyáron csak ciripelek hegedűmmel, mint a tücsök –, az én almafám nem csak vékákat, hanem nagy ruháskosarakat is megtölt gyümölcsével, amelynek egy részén lisztet vásárolok magamnak, és szalonnát, a másik részét pedig megaszalom, befőzöm, és egész télen élek belőle. De azután mikor beköszönt a hideg tél, akkor sem feledkezik meg rólam az én áldott jó barátom, mert száraz gallyával, sok-sok száraz levelével meleget ad nekem. Ilyen jó barát nincs még egy a világon, ez az én bizalmasom és az én vigasztalóm. Sőt,

nemcsak vigasztalóm, hanem még megmentőm is. Katóka álmélkodva hallgatta a jó barát magasztalását, csak azt nem tudta megérteni, hogy hogyan lehet egy almafa a megmentője valakinek? Mindjárt meg is kérdezte ezt Móres bácsitól, aki a következőket beszélte el neki: – Tegnap este, mikor fáradtan és kimerülten hazajöttem, letettem a kalapomat és hegedűmet a szobámban az ágyra, a kunyhó ajtaját nyitva hagytam, és leültem elé a padra. Tücskök és békák, más mindenféle madarak és bogarak szépen muzsikáltak, az este lágyan simogatott, és én bizony fáradtan, kimerülten, étlen-szomjan elaludtam a padon. Mélyen alhattam, mert

nem hallottam semmit sem. Egyszer ugyan félig-meddig felébredtem arra, hogy a cica nagyon erősen ráncigálja szakállamat, azonban félálomban egy kézlegyintéssel elkergettem őt, és tovább aludtam. De nem alhattam ám nyugodtan, mert egyszerre csak erős fájdalom és hatalmas koppanás ébresztett fel, a legnagyobb alma ráesett a fejemre a fáról. Az erős fájdalomérzésre ijedten ugrottam fel, tágranyitottam a szememet, és éppen jókor, mert egy rabló ebben a pillanatban akart kunyhómból kiszökni, kezébe tartva egy batyuba összecsomagolva minden holmimat: a hegedűmet, a kalapomat, az edényeimet, a szép rózsás fakeresztemet. Halálosan meg-

ijedtem arra a gondolatra, hogy a gonosztevő most mindenből kifoszt engemet, azonban amint ő észrevette, hogy én felébredek, ijedten elejtett mindent, és esze nélkül elszaladt. Meg voltam mentve! És kinek köszönhetem ezt, mint az én jóbarátomnak, az öreg almafának, aki először a cicát kérte, hogy keltsen fel engem, figyelmeztessen a veszedelemre, mikor látta, hogy ez nem sikerül, saját maga lépett közbe, s nagy almát dobott a fejemre, hogy annak ütésétől, koppanásától felébredjek. Ezért a szívem még nagyobb hálával van tele az én almafám iránt. Kató rettenetes ijedtséggel hallgatta ezt a történetet, mert hiszen ebből lát-

szott, hogy csak egy hajszálon múlt, és a hegedű elveszett volna örökre a gyerekek szeme elöl. A veszély folytán még értékesebb és még drágább lett Kató szemében Móres bácsi hegedűje, annál is inkább, mert úgy látszik mások is tisztába, vannak értékével, mások is szeretnék annak titkát kikutatni, és még bűnre is vetemednek, csakhogy megszerezzék. A hegedű elvesztése iránt érzett félelem felbátorította Katót, és azt mondta Móres bácsinak: – Jaj de rettenetes lett volna, ha elveszett volna a hegedű! Móres bácsi nem felelt, csak szomorúan bólintott, mire Kató újra hozzákezdett a mondanivalójához, és előad-

ta, hogy nemcsak Móres bácsi szereti ám azt a hegedűt, hanem ő is, és hogy nincs neki nagyobb vágya, minthogy megláthassa azt. Móres bácsi azonban rejtelmesen mosolygott, amikor a kis leány kívánságát meghallotta, és röviden csak annyit felelt, hogy az ő hegedűjét többé más, mint az ő jó barátja, az öreg almafa, nem láthatja meg, mert senki sem érdemes arra, hogy meglássa, hanem csak az a hűséges barát, aki minden időben és minden körülmények között, szerető, adakozó, semmit nem váró, semmit nem kérő. Kató megszégyenülten hallgatta Móres bácsi mondását és eszébe jutott, hogy ő bizony eddig mindig csak kért és várt Móres

bácsitól, és nem adott neki önzetlenül egy jó szót sem. Móres bácsi közben folytatta beszédét, és elmondta, hogy ő mással nem tudja viszonozni jó barátjának szeretetét, hanem csak azzal, hogy a legszebb dalokat neki muzsikálja, és nemcsak neki, hanem róla szólnak az ő legszebb dalai. Kató belátta, hogy nehéz versenyezni az öreg almafával, azonban mégsem tudta megállni, hogy ne kisebbítse őt, és elkezdte mondani Móres bácsinak, hogy nézze csak, milyen öreg már az az almafa. Az egyik ága már korhadt, a másik ága már sárgul, nem fog sokáig tartani, kell majd helyette új barát.

Móres bácsi azonban azt felelte, hogy ő azt hiszi, hogy amíg ő maga kitart, addig kitart a vén almafa is, és majd egyszerre fognak elpusztulni. Katóka azonban azzal biztatja Móres bácsit, hogy száz évig fog élni, s az almafa nem fog olyan sokáig tartani. – Hanem azért ne féljen Móres bácsi – folytatta beszédét –, majd én leszek az almafa helyett a maga barátja, én fogom majd vigasztalni, segíteni és megmenteni. Én fogok majd magának virágot, lombot, gyümölcsöt és tüzelőt hozni, én fogok magával beszélgetni, én fogom magát szeretni. És mondja csak, ha én leszek olyan jó barátja, mint ez az almafa, akkor nekem is meg fogja mutatni a hegedűt? Nekem

is fog akkor szép dalokat játszani rajta? Kezembe vehetem akkor én is? Móres bácsi fejcsóválva mosolygott Katóka kérdésén, mert bizony ő nem tudta elképzelni, hogy ez a kis leány olyan őszintén, önzetlenül tudná őt szeretni, vigasztalni, megajándékozni, mint a vén almafa. Nagy jóság, nagy barátság kell ahhoz. – De hátha csoda történik, s én mégis képes leszek akkora szeretetre és barátságra? – kérdezte Kató. – Akkor hát magának is megmutatom a hegedűt – válaszolta Móres bácsi, és Katóka boldogan búcsúzott tőle. Nagy reményekkel, büszkén, diadalmasan sietett vissza pajtásaihoz.

Kató mesterkedései Mikor Kató a Móres bácsinál tett látogatása után visszaérkezett a gyűlésező gyerekek közé, azok még mindig tanakodtak és veszekedtek. Már meszsziről kiabált a kis leány, és integetett, mindenhogyan jelezvén, hogy valami fontos és nagy hírt hoz. A gyermekek kíváncsian várták őt, és ő előadta, hogy épp most találkozott Móres bácsival, aki elmesélte neki, hogy ma éjjel majdnem ellopták a hegedűjét. Részletesen ismételte Móres bácsi szavait, és óva intette a gyerekeket, hogy ne halasztgassák a hegedű felkutatását, mert nyilvánvaló, hogy mások is pályáznak rá, és ha soká várakoznak,

akkor más fogja előlük a nagy titkot felfedezni. Kató elbeszélése nagy hatást tett társaira, az egy Ede kivételével, aki alighogy befejezte Kató szavait, máris lekicsinylően nyilatkozott Katóról, mondván: – Ne hallgassatok egy ilyen kis leányra, sok csacsiságot összebeszél. Ugyan ki lopta volna el Móres bácsi hegedűjét? Kató nagyon megharagudott Edére, s azt felelte: – Menj el, és kérdezd meg Móres bácsit magát, ha nem hiszed. És oly meggyőző erő volt szavaiban, hogy az összes gyermek hitelt adott szavának, és belátták, hogy félre kell

tenni a nézeteltéréseket, és gyorsan kell találni valami célravezető tervet. Az persze egyiknek sem jutott eszébe, hogy Kató már ott volt Móres bácsinál, körülnézett a terepen, és hogy titkosan külön tervet sző. A gyermekek mind azt hitték, hogy Kató útközben találkozott Móres bácsival, és úgy hallotta meg a nagy és fontos hírt, ami sürgőssé tette a dolgukat. Így tehát a gyermekek gyorsan kibékültek, és megállapodtak abban, hogy másnap korán reggel László és Babus útra fognak kelni Móres bácsi kunyhójához, amikor valószínűleg Móres bácsi még alszik, és valamiképpen felmásznak a kunyhó tetejére. Ugyanis azt mindnyájan tudták, hogy

a kunyhónak nyitott kéménye volt, és az remélték, hogy azon keresztül beláthatnak a kunyhóba. Elhatározták, hogy ennivalót is visznek magukkal, Babi és László fent töltik az egész napot a kunyhó tetején, a kéményen át leskelődve, mert hiszen a nap folyamán majd csak előveszi Móres bácsi a hegedűjét, és különben sem jöhettek le a tetőről, mielőtt Móres bácsi el nem aludt, nehogy meglássa őket. Holnapután reggel pedig újból öszszejönnek ezen a helyen, újra gyűlést tartanak, és a két kiküldött, Babus és László beszámolnak arról, amit végeztek. Ezzel az elhatározással szétoszlott a gyűlés, és mivel már délfelé járt az

idő, a gyermekek éhesen hazamentek ebédre. Kató azonban alighogy megtörölte a száját a nagy nehezen elfogyasztott ebéd után – mert hiszen Kató arról volt híres, hogy ki nem állhatott enni, és nagy kínnal, nagyon csúnyán és rettenetes sokáig ebédelt mindig –, kiszökött a kertből, le a rétre, és összeszedte egy nagy csokorba mindazt a virágot, amit ott talált. Lilás rózsaszín kosborok, fodormenták, vad krizantémok, libavirágok és néhány nefelejcs, ebből állt a rét virágruhája azon a napon. Kató szép kis bokrétát kötött belőlük, és útnak indult vele Móres bácsi kunyhójához.

Ezúttal csukva találta annak ajtaját, kopogtatására kijött Móres bácsi, és minthogy maga után azonnal szorosan becsukta az ajtót, Kató nem győzött kíváncsiskodni, hogy miért teszi ezt? Arra gondolt, hogy talán ki van tárva a nagyszekrény ajtaja, és ott hever kinyitva a hegedűtok. Hiába kíváncsiskodott azonban, Móres bácsi szomorúan kérdezte, hogy mivel szolgálhat, mire Kató zavarodottan átadta neki a virágcsokrot, mondván: – Itt hozok magának virágot, Móres bácsi, mert én is vagyok olyan jó barátja magának, mint az almafa, és én is okozok magának örömet a szép virágaimmal.

Erre Móres bácsi elkezdett gúnyosan nevetni. – Köszönöm Katóka, de majd akkor hasonlítsa magát az öreg almafához, hogyha tél utóján, amikor még minden kopasz és sivár, tud nekem virágokat hozni. Most, mikor nyár van, és minden útszélen virágok nyitnak, és minden gaz megvirágosodik, akkor igazán nem nagy dolog, és igazán nem kell hozzá barátság, hogy virágot hozzon valaki. Isten vele, Katóka! Ezzel el sem fogadva Katóka virágát, becsukta maga mögött az ajtót, és Katóka megszégyenülve, ámulvabámulva ott maradt virágjával a küszöb előtt. Nagyon elszomorodott nemcsak azért, mert belátta, hogy Mó-

res bácsinak igaza van, és igazán nem nagy dolog ilyenkor virágot hozni, hanem azért is, mert ő olyan örömmel szedte ezeket a kis réti virágokat, és most nem tudja, hogy mit csináljon velük. Nagyot gondolt. Mégegyszer bekopogott Móres bácsihoz, és mikor nem kapott választ, egy kicsit kinyitotta az ajtót, és az ajtóhasadékon benyújtva a virágcsokrot, ezt mondta: – Azért ne haragudjon Móres bácsi, hanem vegye el a virágot. Ezzel letette a szoba padlójára a csokrot, és most meg ő tette be hirtelen az ajtót. Nem kell azonban azt hinnünk, hogy ez a kudarc megfélemlítette Katót. Ellenkezőleg, újra bátorságot merí-

tett, és törte a fejét, hogy vajon miképpen mutathatná meg jobban barátságát Móres bácsi iránt, mint ahogy azt az almafa teszi. Hazaérve felment a padlásra, bár máskor félni szokott ott, és keresve kutatott a lim-lomok között, mert mint minden gyermek, ő is azt hitte, hogy valami nagy kincset fog találni a sok kidobott régi vacak között. És valóban igaza lett, mert egyszerre csak egy óriási nagy stráfos parasztesernyő akadt a kezébe, amelyik olyan nagy volt – amikor nagy nehezen végre ki tudta nyitni –, mint egy kisebbfajta sátor. „Ez pompás lesz”, gondolta Kató, és úgy hagyva a lim-lomot, nagy, rendetlen összevisszaságban, ahogyan szét-

dobálta – a padlásajtót meg tárvanyitva –, vonszolta az esernyőt, és újra elszaladt Móres bácsi kunyhójához. Móres bácsit a kunyhó előtt, a földön ülve találta. Fáradtan hajtotta tenyerére a fejét, és úgy látszik nagyon zavarta őt az új, tolakodó kis barátnő látogatása. Kató mindjárt megérezte, és észrevette, hogy látogatása nagyon alkalmatlan és zavaró, de ahelyett, hogy szépen, tapintatosan visszafordult volna, megfélemlítetlenül odalépett Móres bácsihoz, és így szólt hozzá: – Móres bácsi annyira dícsérte a maga almafa barátját, mert árnyékot ad magának. Én sokkal jobb árnyékot hoztam, mert ezen keresztül nemcsak

hogy a Nap nem tud besütni, hanem az eső sem folyik át. Nézze csak meg! Ezzel kinyitotta az öreg esernyőt, és diadalmasan Móres bácsi fölé tartotta. Móres bácsi azonban türelmetlenül legyintett kezével: – Ez az öreg esernyő nem pótolhatja azt az illatos lombsátrat, amely nemcsak hogy árnyékot tart, és nemcsak olyan nekem, mint egy lugas, hanem a napfényt szelíden megszűri, és annyit bocsát csak át belőle, amennyire fázó, vén tagjaimnak szüksége van. Ez az esernyő rossz, avult, kopott, nem ereszti át a napot, nem ereszti be a levegőt, tartani kellene őt fáradt kezemnek, ha valamire használni akarnám. Vagyis nem ő segítene rajtam, hanem

nekem lenne bajom vele. Nincs szükségem reá, kisleány! Ezzel hátat fordított Móres bácsi Katókának, s Katóka megszégyenülten távozott. Szomorú szívvel mendegélt hazafelé, érezte, hogy nagyon, nagyon nehéz dolog az öreg almafa nyomába lépni, nagyon nehéz dolog lesz a hegedűt meglátni. Talán sohasem fog ez sikerülni!

László és Babus balsikerei Másnap kora reggel szokatlan esemény történt úgy Lászlóéknál, mint Babuséknál, mert mire a két mama felkelt, mindkét ágyat üresen találták,

és sem László, sem Babus nem volt található sehol. A két mama kétségbeesetten szaladgált, mindenütt keresték gyermekeiket, de nem találták őket. A község összes kisgyermekeit megszólították, megkérdezvén, hogy nem találkoztak-e Lászlóval vagy Babussal, azonban hiába, egyre azt a választ kapták, hogy nem. Nem tudták elképzelni, hová lehettek gyermekeik, el voltak keseredve, féltek, sírtak, imádkoztak, már-már azt kellett hinniök, hogy valami szerencsétlenség történt velük, s ezért feljelentették a csendőrségen eltűnésüket. Babus mamája, éppen mikor a csendőrségre ment, találkozott Katóka édesapjával, és neki is elpanaszolta

bánatát. Kató édesapja azonban igyekezett megnyugtatni az elkeseredett mamát, s elbeszélte neki, hogy tegnap hasonló ijedtségen ment keresztül, mert Kató egész délután nem volt látható sehol sem, és ő is azt hitte, hogy valami szerencsétlenség történt kisleányával. Mikor Kató este végre előkerült, akkor sem vallotta be, hogy hol volt, csak annyit mondott, hogy valami titkos és fontos dolgot végzett. Sőt, amikor Edét elővette az apa, őtőle sem tudott meg semmi közelebbit, hanem csak annyit, hogy valami nagy, rejtélyes ügy van folyamatban. Valószínűleg ezzel lesz összefüggésben Babus és László eltűnése is, és éppen ezért nem kell miattuk megijedni.

Ez ugyan nem vigasztalta meg egészen Babus mamáját, azonban némileg mégis megnyugtatta, és hazatérve kiült a kertben egy padra, ahonnan látta a kapu előtt jövőket-menőket, és várta, hogy mi fog történni. Az idő telt-múlt, egyszerre csak kinyílik a kapu, és egy vérző orrú, véres arcú, kormos, piszkos, teljesen fekete kisleány lép be rajta. A mama ijedten ugrott fel, nem tudta ki lehet ez a rémes állapotban levő kisleány, csak mikor közelebb ért, ismerte meg, hogy az a saját gyermeke. Ekkor még jobban megrémült, nem tudta elképzelni, hogyan lehet ilyen kormos és ilyen piszkos az ő leánya, és hol ütötte úgy öszsze magát? Azonnal bevitte a szobába,

mielőtt bármit kérdezett volna tőle, megfürösztötte, megmosdatta, majd lefektette a díványra, és kezdte borogatni az orrát, arcát, és egyéb sebesült részeit. Lassanként magához tért Babus, és a büntetéstől való félelemben nehezen elmondta, hogy mi történt vele. Amint hozzákezdett elbeszéléséhez, első szavai Móres bácsiról s a hegedűről szólottak, de mamája kétségbeesve kérdezte: – Miféle hegedű, miféle Móres bácsi? Miután Babus megmagyarázta, és tovább akarta mondani a történetet, és azzal kezdte, hogy ő nem hibás semmiért sem, mert őneki meg kellett ten-

nie azt, amivel őt a gyűlés megbízta, ő nem tehet semmiről sem, ő csak azt csinálta, amit parancsoltak neki. – Miféle gyűlés? – kérdezte Babus mamája haragosan. – Kinek tartozol te másnak szófogadással, mint nekem? – folytatta még haragosabban. – Majd adok én nektek gyűléseket tartani és véresen megsebesülni! Felelj azonnal, és mondd meg, miféle gyűlésről beszéltél? Babus látva a közeledő nagy vihart, vérző orra folytán tehetetlenül hebegve, kénytelen volt megszegni az esküt, és elmondani mamájának az egész titkot. Elmondta a tegnapi gyűlés lefolyását, elmondotta, hogy mire esküdtek meg, elmondta, hogy már nagyon

sietnie kellett, mert mások majdnem ellopták a hegedűt. Végül pedig igyekezett a mamájának megmagyarázni, hogy ez nem gyerekség, hanem rendkívül fontos, nagy dolog, mert hiszen arról van szó, hogy egy csodálatos, és nagy értékű titkot szerezzenek meg, amellyel ki tudja, még talán az egész világot is meg lehet hódítani. Amikor Babus mamája ezt a regényes történetet meghallotta, még jobban megharagudott. – Micsoda bolond beszéd ez: csodálatos hegedű! Ki találta ki ezt a badarságot? Elégszer láttam Móres bácsi kezében az öreg, kopott hangszert, tudom, hogy nincs rajta semmi különös, és te annak a kedvéért képes vagy be-

törni az orrodat. Ilyen szégyen, ilyen szamárság! És még mindig nem tudom, hogy történt a dolog, nem tudom, hogy milyen összefüggésben van a te vérző orrod a hegedűvel és a gyűléssel? Mondj el végre már mindent, mert elfogy a türelmem! Bizony nem volt más hátra, el kellett mondani mindent. Elmondta Babus, hogyan keltek fel hajnalban, hogyan szöktek ki a kertből, hogyan találkoztak Lászlóval az erdő szélén, mikor még mindenki aludt, a madarak is. Hogyan mentek lábujjhegyen Móres bácsi kunyhójához, amelynek ablaka is, ajtaja is be volt csukva, és hogyan másztak fel az egyik szomszédos fáról a kunyhó tetejére. A kémény-nyílás

mellett órákon át guggoltak lesben, s igyekeztek benézni a szobába. Egyszerre csak olyan hangokat hallottak, mintha a hegedű kezdene szólni. Anynyira elfogta őket a kíváncsiság, hogy mind a ketten egyszerre akartak benézni, holott a nyíláson keresztül egyszerre csak egy láthatott be. Elkezdték lökdösni egymást, és egyszerre csak hogy, hogy nem, Babus beesett a nyitott kéményen keresztül a konyhába, egyenesen a füstös, kormos tűzhelyre. Ezért lett olyan kormos és piszkos, így törte be az orrát, így ütötte össze magát. De persze, hiába esett be a konyhába, nem látott semmit sem a füsttől és hamutól, na, meg az egész arcát elöntötte a könny meg a vér. Csak azt

tudja, hogy Móres bácsi meglepve kiáltott fel, amikor a váratlan és szokatlan úton érkező vendéget megpillantotta, és gyorsan zöld leveleket terítve a kis leány arcára, hazazavarta őt. Mire Babus a kunyhóból kijött, Lászlónak se híre, se hamva nem volt, hiába nézett körül, hiába kiabált neki, hiába kérte, hogy segítsen neki hazamenni, László nem volt sehol sem. Nagy nehezen egyedül is hazavánszorgott, de most mindene fáj, és úgy érzi, hogy még a gyomra, meg a tüdeje is tele van korommal és füsttel, na meg a cipője és ruhája is kiégett egy pár helyen, és hol az égési sebek fájnak jobban, hol az ütési sebek.

Mikor Babus végére ért elbeszélésének, mamájának előbbi bőbeszédű haragja szótlan kétségbeeséssé változott. Az ő jól nevelt, illedelmes, szófogadó Babusa hová jutott? Háztetőre mászkál, kéményen kandikál, tűzhelyre esik rá, összeég, összeüti magát, titkolódzik, elszökik, minden hibát elkövet, ami csak lehetséges! Rettenetesen kétségbeesett. Alighogy Babus befejezte töredelmes vallomását, ijedt meglepetéssel látta, hogy a mamája szó nélkül kimegy a szobából, és otthagyja őt. Rögtön sejtette Babus, hogy ebből nagy baj lesz, nagyobb, mintha bárminő szidást és szemrehányást kapott volna. Ilyen szótlansággal kezdődő büntetésben

Babusnak még nem volt része, és érezte, hogy ez súlyosabb lesz, mint valamennyi más büntetés, ami eddig életéhen érte őt. Babus mamája pedig még abban a percben, határozott léptekkel elment hazulról, és végigjárta a község összes mamáit. Elmondta nekik, hogy gyermekeik milyen titkos szövetséget kötöttek, és a szövetség működése milyen gyászosan kezdődött. Színes szavakkal ecsetelte Babus rettenetes helyzetét, betörött orrát, sajgó tagjait, és óva intette a mamákat, hogy ne engedélyezzék gyermekeiknek a gyűlésre való járást, és a szövetségben való részvételt. Sem pedig Móres bácsival és annak hegedűjével való foglalko-

zást, mert ez úgy látszik, nagy bajokat hoz majd rájuk. Lám az ő kis leánya is egész életében fogja viselni sebesülésének nyomait arcán és testén. A mamák ijedten hallgatták Babus szomorú és tanulságos történetét, és megállapodtak abban, közős elhatározással, hogy egy egész hétig szobafogságra fogják ítélni gyermekeiket büntetésképpen a titkolódzásért, és Babussal történt szerencsétlenségért. Amikor az este leszállt, az összes gyermek tudta már gyászos sorsát, mind sírva tért aludni. Kétségbeesve azon a gondolaton, hogy ebben a szép időben a szobát kell nekik őrizniük, de még inkább azon, hogy ez alatt az egy hét alatt, amíg ők tétlenségre vannak

kárhoztatva, mi minden történhetik Móres bácsi hegedűjével, hányan megszerezhetik annak titkát és ők esetleg örökre elvesztik azt, ami életükben legszebb és legérdekesebb lett volna.

A flotta elvész Másnap reggel a gyermekeket újabb csapás érte. De hogy ezt megértsük, még el kell valamit mondani, amiről eddig még nem volt szó. A gyermekek egész nyári életét a táncvizsga napjáig, vagyis addig, amíg Móres bácsi hegedűjével az a különös dolog nem történt, egy nagy körös já-

ték töltötte ki, amely egyúttal munka és fáradság is volt. Ugyanis az összes fiú csinált magának fából, spárgából és vászondarabkákból szép kicsi vitorláshajókat a nagy vitorláshajók mintájára. Ezek sok munkát adtak, mindig volt rajtuk valami javítani és tökéletesbíteni való, de azután, amikor végre elkészültek, olyan gyönyörűek voltak, és olyan szépen úsztak a vízen, vitorlájuk úgy dagadozott, mintha valóságos komoly vitorláshajók lettek volna. Egész kis flottájuk volt a gyermekeknek, és ez a flotta ott horgonyzott a kis öbölben, ahol azt a bizonyos titkos gyűlést is tartották. Kicsi vasmacskákat csináltak a gyermekek vasdrótból, és ezekkel erősítették tele a

vitorláshajókkal a sekély víz homokos fenekébe. Rossz időben azonban bevitték a kis flottát a házakba, nehogy a hullámok elsodorják, nehogy az eső tönkretegye a kis vitorlákat. Tegnap az egész gyermeksereg öszszegyülekezett a kis öbölben, mikor még nem tudva azt, hogy milyen gyászos büntetés vár rájuk, várták Babus és László visszaérkezését és beszámolását. Nagyon soká kellett várniok. Nem tudták már, hogy mit csináljanak, türelmetlenek voltak, lökdösték egymást. Végre megjelent László, és meghozta a gyászos hírt Babus végzetéről. Egyúttal nagy szemrehányásokat tett a gyermekeknek, hogy miért éppen őket küldték ki, miért nem má-

sok áldozták fel magukat, és miért nem inkább más, okosabb tervet eszeltek ki? Erre azután nagy felzúdulás támadt, mindegyik elkezdett kiabálni, hogy „Nem megmondtam?” „Miért nem az én tervemet fogadtátok el? „Miért nem hallgattatok reám?” Mindegyik kifakadt a másik ellen, és a kudarcért mindegyik a másikat okolta. Végül egy kicsit össze is verekedtek, már éppen majdnem komolyabbra fordult a dolog, amikor Katóka megjelent a láthatáron, és könnyáztatott arccal hívta a gyermekeket a mamák ítélőszéke elé, ahol a szomorú büntetést rájuk ki fogják róni. Olyan gyorsan kellett menni, hogy a gyermekeknek nem jutott

eszükbe a kis vitorlás flottát a szokott módon megerősíteni, hanem úgy hagyták árva kis hajóikat szabadon úszva a vízen. Később, este pedig, amikor mindegyiknek a lelkét elfoglalta a bánat és a keserűség, szintén nem jutott egyiknek sem eszébe, hogy a flottára gondoljanak. Azonban szerencsétlenségükre éppen aznap éjjel óriási vihar támadt, még nagy csónakokat és a felnőttek vitorláshajóit is elsüllyesztette vagy elsodorta, hát még a kis törpe flottát! Korán reggel jöttek már a hírrel a gyermekek jóakarói, a matrózok és a halászok, s bekiabálták minden házba a szomorú hírt: hogy volt flotta, nincs

flotta, nyoma sincs többé a kicsi vitorláshajóknak. – Így járnak azok, akik veszekednek, ahelyett, hogy vigyáznának a játékaikra – mondották a mamák. No meg azt is mondották, hogy lám, nemcsak ők büntetik meg a gyermekeket a titkolódzásért, meg a szófogadatlanságért, hanem maga a jó Isten is, aki a nagy vihart támasztotta. A gyermekek érezték, hogy van valami igazság a mamák beszédében, de az bizony nem vigasztalta őket. Szomorúan gubbaszkodtak kis szobáikban, nem tudtak kezdeni semmihez sem, behúzódtak egy-egy sarokba, vagy egy-egy díván mélyébe, és úgy

törték a fejüket, hogy vajon mit csináljanak. Ilyen szomorú állapotban voltak, amikor egyszerre csak a nagy csendben felhallatszott a hegedű hangja. Messziről jöttek, s halkan, finoman szálltak ide a dallamok, de olyan volt mégis a szavuk, minthogyha keservesen sírt volna. A gyermekek még szomorúbbak lettek tőle és azt gondolták, talán búcsúzik a hegedű, hogy úgy sír, vagy pedig ő sincs megelégedve a gyermekekkel, azért olyan bánatos?

Imádság az erdőben Ez a szomorú nap, amelyről írok, egy szombati nap volt, és a gyermekek úgy érezték, hogy sohase lesz vége. Máskor, amikor annyit lehettek együtt, amennyi csak jól esett, épp eleget veszekedtek. Most azonban a magány nagyon fájt nekik, és szörnyen vágyódtak egymás után. Mindig várták, egyre várták, hogy történjék valami, és segítse azt, hogy ez a szerencsétlen nap végre valahára elmúljék. Hiába reménykedtek azonban, csak nem akart semmi sem történni. A gyermekek úgy érezték ugyan, hogy a hegedűnek kellene valami segítséget küldeni, mert hiszen őérte szenvedtek

most, őmiatta kerültek bajba, és mástól nem is várhatnak semmiféle támogatást. Lehetséges, hogy a hegedű tényleg megsajnálta a gyermekeket, vagy pedig valami más történt, tény, hogy a délutáni órákban házról-házra járt a kedves és jóságos Alfréd bácsi, és sorba mind megkérte a mamákat, hogy engedjék el holnap, vasárnap reggel gyermekeiket az erdőbe, ahol majd közösen fognak vasárnapi ünnepséget rendezni. Ez az Alfréd bácsi nagy tiszteletben álló öregúr volt. Azt mondták róla, hogy külföldi származású, és nagy tudós. Sokat bajlódott ritka növények gyűjtésével, fehér bajusza volt, nagyon szigorú arca, de jóságos be-

széde. Se felesége, se családja nem volt, de néha összegyűjtötte a gyermekeket, mesélt nekik, játszott velük, mutogatott nekik Indiából magával hozott érdekes holmikat, s azok az órák, amelyeket a gyermekek vele töltöttek, mind egészen gyorsan elfutottak. A mamák restellték Alfréd bácsinak elmondani, hogy gyermekeik büntetésben vannak, de különben is a vasárnapi ünnepség idejére felmentették gyermekeiket az áristom alól, és megígérték Alfréd bácsinak, hogy elengedik a kitűzött időben a gyermekeket. Alfréd bácsi nagyon csodálkozott azon, hogy az összes gyermek mind olyan szomorú és hallgatag. Ő még eddig soha ilyeneknek nem látta őket.

Gondolta is mindjárt, hogy biztosan épp most érte őket valami nagy baj, amitől ilyen nagyon szomorúak. Elővette tehát sorra a gyermekeket és kikérdezte őket, hogy mi bajuk van, mi történt velük? Olyan őszintén érdeklődött, olyan jóság, kedvesség, együttérzés volt szavaiban, hogy a gyermekek egyszeriben elmeséltek neki mindent. Megkönnyebbült szívvel, teljes őszinteséggel elpanaszolták neki egész történetüket, mintha Alfréd bácsi nem is felnőtt ember lenne, hanem megértő, egykorú barát. Megmagyarázták neki a hegedű fontosságát, bevallották esküjüket, elmesélték balsikereiket a felfedező úton, és végre pedig sírva

mondták az áristom büntetést, amelynek ideje alatt bizonyára végleg el fog veszni a hegedű, és ők soha többé meg nem láthatják. Alfréd bácsi néhány vigasztaló szót mondott csak a gyermekeknek, majd azt mondta, gyűljenek össze a kis erdei síkságon, s várjanak csöndben, amíg ő oda nem megy. Amikor mind együtt voltak – még Babus is ott volt bekötött orrával –, akkor Alfréd bácsi nagyon érdekes, szép beszédet tartott nekik: A beszéd egészen úgy hangzott a gyermekek fülében, mintha nagy embereknek szólt volna. Alfréd bácsi azt mondta, hogyha a gyermekek megnőnek, s nagyok lesz-

nek, akkor bizony az élet nagyon nehéz már. Több a komoly óra benne, mint a vidám. De van sok különös titka ennek a nagy, nehéz életnek, s aki ezeket a titkokat tudja, annak sokkal szebb és könnyebb, mint azoknak, akik nem tudják. A legnagyobb élettitkok egyike az, hogy minél jobban keresi valaki csak a saját örömét, saját hasznát és kedvtelését, annál kevésbé kapja meg az élet legszebb, legmagasztosabb, legboldogítóbb örömeit és szépségeit. De minél jobban elbírja valaki felejteni önmagát, s minél inkább igyekszik saját lustaságát legyőzve szép tetteket, nagy jóságokat elkövetni, annál váratlanabb örömök, csodálatos nagy, szép ajándékok érik őt.

Vagyis csak az, aki igazán jó, és aki szívesen követ el áldozatot, csak az számíthat igaz örömre és boldogságra az életben. Az, aki önző, aki mindig azon töri a fejét, mit szerezhetne meg magának, aki nem törődik a többiekkel, aki nem igyekszik azon, hogy jótetteket kövessen el, az sohasem fog részesülni a legnagyobb örömökben. A legnagyobb örömökhöz csak egyetlen titkos út vezet: az önzetlen szeretet és az áldozatkész jóság útja. Ha a gyermekek jókedvűek akarnak lenni, vagy valami olyan célt akarnak elérni, amiben igazi örömük fog telni, akkor igyekezzenek arra, hogy a lelkükben a jóság- és az áldozatkészség megnőjön. Csak az, aki önfeláldozó tud lenni, aki

törődik a szegényekkel és betegekkel, aki más örömét nézi, csak az nyeri el a pálmát. – Közületek is, kedves gyermekek – így folytatta Alfréd bácsi –, az, aki igazán jó tud lenni, aki igazán lelke nemesítésén fáradozik, az fogja megláthatni Móres bácsi hegedűjét. Mert igazatok van, Móres bácsi hegedűje valóban nagy csodákat és szépségeket rejt magában. De ezeknek részesévé csak az válhat, aki a jóság útján a legmeszszebbre megy. Igazatok van, szeressétek a hegedűt, törekedjetek titkát megszerezni, akarjátok közelről meglátni, de ne higgyétek azt, hogy titkos gyűlésekkel, titkos vállalkozással fogjátok azt megláthatni, hanem csakis akkor,

ha szíveteket szépítitek, jóságotokat növelitek. Így fejezte be beszédét Alfréd bácsi, és mikor elhallgatott, akkor egyszerre csak a távolból megint megszólalt a hegedű is, de olyan másképpen, mint tegnap, és a gyermekek úgy érezték, úgy hallották, mint hogyha a hegedű szépséges szava is megerősíti azt, amit Alfréd bácsi mondott, és biztatja a gyermekeket a jóra. S a gyermekek valóban meghatva hallgatták a hegedű szavát, és a jó Isten, ha e percben szívükbe nézett, láthatta, hogy csupa igazi tiszta jó szándékkal volt az tele.

Hogyan legyünk jók? Amikor vége lett a vasárnapi ünnepségnek, a gyermekek boldogan vették körül Alfréd bácsit. Nagyon büszkék voltak arra, hogy Alfréd bácsi nekik adott igazat, és felnőtt létére belátta azt, hogy a hegedű igazán fontos, a hegedű kincs, a hegedűért érdemes fáradni, és hogy a hegedű titkát meg kell szerezni. Sőt, Alfréd bácsi még tovább is ment, útmutatást és tanácsot is adott nekik arra nézve, hogy mi módon láthatnák meg a hegedűt. Akkor, amidőn Alfréd bácsi azt mondta, hogy az, akinek sikerül a legjobbnak és legönfeláldozóbbnak lenni, az fogja először megtudni a hegedű

titkát, utat mutatott a gyermekeknek. Azonban a gyermekek közelebbről is szerették volna meglátni ezt az utat – amelyik a hegedűhöz vezet –, hogy mindjárt rátérhessenek, mert nagyon sarkallta őket a vágy és kíváncsiság. Éppen azért sorban, egymásután azzal a kérdéssel járultak Alfréd bácsihoz, hogy ők szívesen lennének jók, sokkal jobbak mint eddig, sőt, hajlandók is minden áldozatra, csak mondja meg nekik Alfréd bácsi azt, hogy miképpen kezdjék el? Hogy hogyan legyenek jók? Alfréd bácsi erre azt a választ adta, hogy mindegyikkel külön akar foglalkozni, és külön akar beszélgetni, mert hiszen mindegyiknek másban van a

hibája, tehát mindegyiknél mással kell kezdeni a jóságot, illetve a javulást. Kató amint ezt meghallotta, odament Alfréd bácsihoz és így szólt hozzá: – Én nem kérdem tőled Alfréd bácsi, hogy nekem hogyan kell jónak lennem, én tudom azt. Én tudom, hogy nekem legnagyobb hibám az, hogy nagyon csúnyán és rendetlenül eszem, és utálom az ételt. Ahelyett, hogy megköszönném azt, hogy a jó Istenke, meg az édesapa gondoskodnak rólam, mindig csak azt kívánom, hogy bár ne kellene ennem. Az egyedüli, amit szeretek a cukor, és ezt meg tudnék enni mindennap akár egy szekérrel is. Én tudom, hogy csak akkor leszek jó, ha

minden étkezésnél gyorsan és szépen fogok enni, ha nem fogok haragudni a jó ételekre, hanem meg fogom köszönni őket a jó Istennek, és a cukrot pedig, amit szép evésemért jutalmul fogok kapni, mind félre fogom tenni, és oda fogom adni azoknak a szegény gyermekeknek, akik sohasem kapnak cukrot. Én mindjárt ozsonnánál el fogom ezt kezdeni, és mindennap így fogok csinálni, pedig tudom, nehezemre fog esni, de biztosan én fogom meglátni először a hegedűt. Ezzel Katóka befejezte szavait, s Katóka szavai által megvilágosodott a többi gyermek előtt is, hogy mit kell tenni nekik, ha javulni akarnak. László és Babus hirtelen visszaemlékeztek ar-

ra, hogy László mamája hányszor kérte és hívta őket, hogy jöjjenek el vele a gyermekkórházba, ahol a szegény elhagyatott gyermekeket szokta meglátogatni; sokszor mondta, jöjjenek el egy kicsit mulattatni, felvidítani a gyermekeket, de hiába, nem tudta rávenni soha egyiket se. Ők jobban szerettek egészséges gyermekekkel játszani, féltek a kórházszagtól, és nem akarták megerőltetni a fejüket azzal, hogy idegen gyermekekkel való beszélgetéseket kitaláljanak. Pedig Babust is szívesen elengedte volna édesanyja László mamájával, de bizony ő sem ment. Ma elhatározták, hogy megváltoznak, és már holnap el fognak menni,

és ezentúl mindig szünidejük egy részét annak fogják szentelni, hogy szegény kis beteg gyermekeknek örömet okozzanak. Józsika, akinek kedvenc szokása az volt, hogy bárki bármire kérte őt, vagy pedig figyelmeztette, első dolga volt a nyelvét kinyújtani, most szintén bűnbánólag gondolt erre a csúnya szokására, és elhatározta, hogy soha többet nem fog visszaesni. A kis Harry pedig éppúgy restelkedett a folytonos pityergése miatt, miképpen Józsika a nyelvnyújtogatásért, és szintén feltette magában, hogy vigyázni fog ezentúl magára. A többi gyermek is mind, rövid gondolkodás után rájött egy vagy több hibájára, csú-

nya szokására, s elhatározta az azonnali javulást. Ede azonban hiába gondolkozott, nem bírt magában semmi hibát sem találni. Szeretett volna ő is magában valami hibát találni, mert hiszen hogyan javuljon, min kezdje a javulást, ha nincs semmi, amit meg kellene változtatni. Legjobb igyekezete dacára sem talált azonban magában semmi hiányt sem, s nagyon elszomorodott emiatt. Mindjárt oda is ment Alfréd bácsihoz és megmondta neki: – Bátyám, én nem tudom, hogyan legyek jó, én nem tudom mit változtassak meg magamon, én nem tudom miben javuljak?

Alfréd bácsi barátságosan mosolygott reá. – Ez bizony nagy baj kedves Edém – mondotta –, de én azt hiszem, hogyha sokáig fogsz gondolkodni, mégis csak rájössz valamire. Türelmes és elnéző vagy te minden pajtásodhoz? Szeretetteljes és gyöngéd vagy te kis húgodhoz? – kérdezte ezután. Ede azonban erre a kérdésre lesütötte a szemét, nem felelt egy szót sem, hanem szégyenkezve elsomfordált. Úgy látszik Alfréd bácsi belelátott a lelkébe! Ettől a naptól kezdve valóban új életet kezdtek a gyermekek, és betartották azt, amit az erdei imádság után fogadtak. Katóka gyönyörűen evett, és a

cukráról mindig lemondott, Józsika már csak igen ritkán nyújtotta ki a nyelvét, Harry pedig úgyszólván sohasem pityergett. László és Babus megkérték László anyját, hogy vigye el őket a szegény gyermekekhez a kórházba, és másnap délután mindjárt fel is kerekedtek, és elmentek oda. Nagy, tágas udvaron, öreg gesztenyefák alatt üldögéltek a beteg gyermekek, a még betegebbek pedig a kórtermekben feküdtek ágyaikban. László édesanyját mindegyik ismerte, sokszor vitt már nekik cukrot, kalácsot, sok szép mesét mesélt nekik, és sok pompás játékra tanította őket. Amint nyílt az ajtó, és meglátták fekete ruháját, nagy örömmel köszön-

gettek feléje, s őneki mindegyikhez volt egy-egy jó szava. Körbejárta az összes gyermeket, mindegyiktől megkérdezte mi a panasza, mi a kívánsága, mindegyiknek szerzett egy kis örömet. Végül pedig leült az összes gyermekkel az udvar közepén, és pompás játékokat rendezett. Amikor a látogatási óra véget ért, és a vendégeknek el kellett menniük, a gyermekek valósággal elkeseredtek, és kérvekérték a jó nénit, hogy ne hagyja el őket. Különösen az egyik kisfiú, a kis Márton kérte nagyon László édesanyját, hogy ne menjen el még. – Szívesen itt maradnék veletek mindig – felelte a jó néni –, de nem szabad már tovább itt időznöm. Látod,

már jön a portás bácsi, és elküld engem. Hanem emlékül adok neked egy csókot Márton, és te is csókolj meg engemet. Márton már hétéves volt, nagy, komoly fiúcska, arca öreges volt, és amikor megcsókolta őt az idegen néni, ő is odaszorította arcát annak arcához, és viszonozni akarta csókját. Azonban ügyetlen kis mozdulata nem sikerült, mert nem tudta, hogy hogyan kell csókolni; mert soha az életben senkije sem volt, aki szerette volna őt, aki csókot adott vagy kért volna tőle. A jó néni szemét elöntötte a könny, László és Babus nem is értették meg egészen, hogy mi történik most tulajdonképpen, csak azt látták, hogy az

édesanya sietve elhagyja a kórházat, nem akarván még jobban elszomorítani kicsiny barátját. Visszafelé egész úton nagyon szomorú volt László mamája, és László most látta csak igazán, hogy mit mulasztott eddig a jóság terén, hányszor lett volna neki alkalma az édesanyjával eljönni ezeket a szegény kis gyermekeket felvidámítani, ő azonban mindig lusta volt erre. Babus pedig azt gondolta magában, hogy szegény gyermekeknek nincs sok hasznuk abból, hogyha most eljövünk ide a kórházba László mamájával, és tétlenül megyünk utána, és beállunk a körbe, és éppúgy játszunk, mint a többiek. Nekünk magunknak kellene érdekes

meséket kitalálni, és őket mulatságos játékokra tanítani. Akkor okoznánk nekik csak igazán örömet. Összebeszéltek azután Lászlóval, és megbeszélték, hogy ezentúl minden egyes látogatás alkalmával milyen meséket fognak mesélni, és milyen játékokat fognak játszani. Így Alfréd bácsi vasárnapi imádsága valójában jó útra térítette a gyermekeket, és a gyermekek az új úton szépen mentek előre. Azonban az az egy hiba történt, hogy nagy versengés fejlődött ki közöttük, és mindegyik azt képzelte, hogy ő jobb, mint a másik. Mindegyik azt hitte, és nem győzte mondogatni, hogy az ő jósága többet ér a másikénál, és ő fogja először meglátni a

hegedűt. Főleg Katóka, aki úgy látszik talán az összes gyermek közül legjobban szerette volna látni, hencegett mindenütt és mindenkor, az ő nagy jóságával. Nem találkozott felnőttel, vagy gyermekkel anélkül, hogy el ne mondta volna azonnal, hogy milyen nagyszerű, milyen pompás kis leány ő, és már csak napok kérdése, hogy a csodálatos hegedű az övé legyen. Teljesen beleélte magát ebbe a gondolatba, és nagyon fájt neki az, na meg a többi gyermeknek is, hogy semmiféle jel nem mutatott arra, hogy valóban közelednének a hegedű felé. Sokszor már türelmetlenek is kezdtek lenni, és azt is emlegették, hogy nem is érdemes igazán jónak lenni, mert hiszen

úgysem látják a hegedűt. De az ilyen meggondolatlan beszédek után megint csak újra megokosodtak, és megint csak kitartottak a jóban, reménykedve és bizakodva. Annál nehezebbükre eset a következő dolog, ami körülbelül két hét múlva történt. Egy szép délutánon mind együtt voltak a sétatéren, egyszerre csak elment mellettük Móres bácsi. Ők áhítattal köszöntek neki, és Ede, mint a legbátrabb, odament hozzá és azt mondta: – Ugye Móres bácsi, már nemsokára olyan jók leszünk, hogy megmutatja nekünk a hegedűjét? Móres bácsi erre megvető arckifejezéssel csak ennyit mondott:

– Maguk édes fiaim, ugyan sohase lesznek olyan jók, hogy megérdemeljék és meglássák. Ezt olyan hangosan mondta, hogy nemcsak az összes gyermek hallotta, hanem a felnőttek is mind, akik a sétatéren voltak, és rettentő szégyen volt ez az összes gyermekre nézve. Hiába igyekeztek hát? Hiába törekedtek? Nem jutnak céljukhoz közelebb? Alfréd bácsi megtévesztette volna őket? Ez nem lehet! Valahol máshol kell a hibának lenni, valami más bajnak kell lenni! Szomorúan oszlottak szét a gyermekek, és megint nagyon bánatosan tértek aludni. „Istenem, Istenem”, ezzel

feküdtek le, mit csináljunk, hogy érdemesek legyünk a hegedűre?

A Kicsi Fiú újra segít Van ám valahol Valaki, aki gondoskodik azokról, akiknek a lelkük nagyon szomorú. Aki nem nézi segítés nélkül, hogy egy jóakaratú szív túl sokáig fájjon. Az a jóságos Valaki, akinek atyai szeretete mindenkire kiterjed, megsajnálta a mi kis barátainkat is, és küldött hozzájuk váratlan segítséget, hogy tanítsa és támogassa őket. Ez pedig úgy történt, hogy éjszaka, amikor látszólag minden csendes, de amikor sok csodálatos dolog történik,

megjelent Katókának álmában az a fehér ruhás Kicsi Fiú, aki annak idején Móres bácsit is nagy bánatában megvigasztalta. Odaállt Katóka ágya mellé, arcocskáját Kató arcához simította, úgy súgta fülébe, hogy senki más ne hallja: – Katókám, tudod mi a hiba? Az a hiba, hogy nagyon hangos vagy a te jóságoddal, és nem gondolsz arra, amire a jó Jézuska tanított minket: hogy még a balkezed se tudja, amit cselekszik a jobb, és csak az a jótett ér valamit, amit szép csendben követünk el, amivel nem hencegünk senkinek sem, és amit nem másvalaminek a kedvéért követünk el, hanem csak a jóért magáért.

Így tanította Katókát a fehér ruhás Kicsi Fiú, és Katóka egészen jól megismerte álmában őt, csak mintha most nem látta volna azt a szép kis fényt a Kicsi Fiú feje körül, amelyet akkor régen felfedezett a táncvizsgán. Sok mindent szeretett volna kérdezni Katóka bölcs kis tanítójától, azonban az hamarosan eltűnt, és nem volt sehol. Katóka ijedtében felébredt, de nem látta maga körül, sötétség volt a szobában, és hallgatott minden, de azok a szavak, amelyeket előzőleg álmában hallott, még élénken fülébe csengtek, és egyre ismételgette magában, hogy addig, amíg csak azért vagyunk jók, mert jutalmat remélünk, nem látjuk meg Móres bácsi hegedűjét.

De a Kicsi Fiú nem elégedett meg azzal, hogy Katókának a lelkébe csepegtette bele ezt az ő tanítását, hanem tovább ment házról-házra. Elment Lászlóhoz is álmában, és elmondta neki, hogy amíg ő itt a puha ágyban fekszik, addig a kis kórházi gyermekek visszakerülve újra a menhelyekre, vagy pedig otthonukba, hideg szobában dideregnek, étlen, szomjan, kemény, piszkos ágyakon. És amíg László az ő sorsukat szíve mélyén meg nem sajnálja, át nem érzi, amíg csak azért jár anyjával a kórházi látogatásokra, mert a hegedűt akarja ezen az áron megkapni, nem lesz semmi eredménye sem ezeknek a látogatásoknak.

„Jutalmat nem remélve, dicsekedés nélkül legyetek jók,” ezt suttogta mindenfelé a Kicsi Fiú a gyermekek álmaiban, és olyan okosan tudott beszélni, hogy még az alvó Józsikának és Harrynak is meg tudta magyarázni, pedig ők még nagyon kicsik voltak, és kevés dolgot értettek meg. A Kicsi Fiú álombeli látogatásától kezdve megváltozott a gyermekek világa. Nem beszéltek többet sem Móres bácsiról, sem a hegedűjéről, sem jóságáról, sem igyekezetről. De az, hogy nem beszéltek, nem jelenti azt, hogy abbahagyták volna mindazt a jót, amit Alfréd bácsi intelmeire elkezdtek. Sőt mi több, továbbra is igyekeztek, továbbra is erősítették magukat a jóban,

csak nem hangosan, hanem megfogadva a Kicsi Fiú tanácsát: szép csendesen. Igaz, hogy ebben a csendességben sok szomorúság is volt, mert mármár azt hitték a gyermekek, hogy örökre eltávolodnak a hegedűtől, és igaza lesz Móres bácsinak, aki azt mondta, hogy soha sem fogják ők azt meglátni.

Anyácska megérkezik Nem tudom említettem-e már, hogy Katónak és Edének édesmamája régen meghalt, amikor ők mind a ketten még egész kicsinyek voltak. Azóta egyedül voltak a nagymamával, meg az édesapával, akinek mindig nagyon sok

dolga volt, és nagyon keveset láthatta gyermekeit. Nagymama sokszor mondta kis unokáinak, hogy ő menynyire szeretne a többi unokáihoz is elmenni néha, és milyen jó volna, hogyha az a drága jó édesmama az égből küldene maga helyett egy másik mamát a kis Edének és Katónak. Ezt főleg Katóka ismételgette sokszor magában, sokszor kinézett a kertbe, hogy nem jön-e még az új mama? Sőt, már elhatározta előre, hogy ő „anyácskának” fogja nevezni a várva várt új mamát, úgy mint ahogy Jucika nevezi az édesanyját. Az új mama azonban egyelőre bizony nem jött, és mióta a hegedű olyan nagy szerepet játszott a gyermekek életében, elfeledkeztek egy

kicsit az új mama várásáról, de hiányát azért nagyon érezték, sokat emlegették és vágyódtak utána. Ezt látta az édesmama az égből, és elküldte a Kicsi Fiút Annához, aki a közelben lakott, jókedvű és jószívű nagyleány volt. A fehér ruhás Kicsi Fiú megjelent Anna álmában, és így szólt Annához: – Üzenetet hozok neked az égből, ahol egy jó édesanya szomorúan tekint le itthagyott kisfiára és leányára, és kéret téged, hogy légy te helyette az ő édesanyjuk, vigyázz rájuk, és életük minden dolgában végy részt. Anna csodálkozva hallgatta az égi üzenetet és ezt felelte reá:

– Nagyon szívesen lennék a kis gyermekek édesanyja, és máris nagyon szeretem és sajnálom őket, de hogyan találom meg őket? Merre és hol vannak? Hogyan ismerek rájuk? A fehér ruhás Kicsi Fiú azonban hamarosan eloszlatta minden kételyét Annának, és csak ennyit mondott: – Ne félj, majd a csodálatos hegedű elvezet téged a gyermekekhez. Anna nem tudta ugyan, hogy milyen hegedűről van szó, nem is tudta elképzelni, hogy kik lehetnek azok a kis gyermekek, akiknek szükségük van rá, csak várt türelmesen. Egyszer estefelé az erdőben sétált, és ámulva nézegette, hogy a lemenő nap aranya százszoros szivárványként csil-

log át a fák között. Hálával gondolt arra a végtelen bölcsességre, amelyik képes volt ezt a sok szépséget megteremteni és kitalálni! Amint így elmélkedett, egyszerre csak valami nagyon szép hegedűszó ütötte meg a fülét. Meglepve állott meg, s elbűvölve hallgatta a muzsikát. Úgy érezte, mintha a hegedűszó az ő saját érzéseit énekelné, mintha a hegedűszó is gyönyörködnék abban a sok szépben, amit a jó Isten beletett a világba, és amelyből annyi szeretet sugárzik ki. Egyszerre pedig eszébe jutott neki a kis égi követ, aki azt mondta álmában, hogy majd egy hegedű lesz az, ami őt elvezeti a két kis gyermekhez, akik várják őt.

Ezért elindult a hegedűszó irányában, ment, mendegélt, amíg eljutott Móres bácsi kunyhójához. Innét hallatszott ki a szépséges hegedűszó! Amint a kunyhó elé érkezett, körülnézett, és tényleg ott álltak az egyik akácfa alatt Ede és Kató, tágranyílt szemmel, sóváran hallgatva a hegedűszót. Anna odament hozzájuk és megkérdezte őket, hogy mit csinálnak itt? Azt felelték: – Hallgatjuk a hegedűszót. Ebből már Anna teljes biztonsággal tudta, hogy valóban ez az a két kis gyermek, akikre neki rá kellett találnia. És így szólt hozzájuk:

– Én üzenetet kaptam a ti édesmamátoktól, hogy menjek hozzátok, és legyek ezentúl őhelyette az édesanyátok. Katóka boldogan ugrott e szavakra Anna nyakába és így kiáltott fel: – Jaj de pompás hír, hogy vártuk már, hogy legyen egy új mamánk, akinek mindent elmesélhetünk, és aki nekünk is sokat mesél. Nagyon örülünk neked, gyere velünk. S Anna valóban velük ment, és amikor eljutottak ahhoz a házhoz, ahol Katókáék laktak, éppen úgy ment be a kapun, minthogyha már abban laktak volna együtt régi időktől fogva mindig.

A verandára érve Katóka előreszaladt és elkezdett kiabálni: – Látod itt van a mi édesapánk! Tényleg ott volt az édesapa, csöndesen nézhette előzőleg a naplementét, most azonban két karjára hajtva fejét, bánatosan üldögélt magában. A gyermekek szavára fel sem nézett, a hangos kiáltásra meg sem mozdulva úgy maradt, ahogy volt, lehajtott fejjel. A gyermekek megdöbbenve, némán álltak meg mellette, nem merték megzavarni, nem merték megszólítani. Anna azonban szelíden, lábujjhegyen odament a búsuló emberhez, leült melléje. – Ne búsulj, ezentúl nem lesznek már kisgyermekeid árvák, én leszek az

édesanyjuk, és téged is fel fogunk vidítani, nagyon fogunk szeretni. Szépen beszélt és szeretettel simogatta meg az erős munkáskezet. És a szomorú ember egyszerre csak felemelte a fejét, és szeme tele volt hálás mosollyal. Ezután pedig megbeszélték, hogy Anna mindig itt marad náluk, és boldogan fognak élni együtt, amíg meg nem halnak. Néhány nap múlva az új mama megérkezésének örömére Katókáékhoz ozsonnára volt hivatalos az egész községbeli gyermeksereg. Ennek az ozsonnának az volt a nagy nevezetessége, hogy minden vendéggyermeknek két nappal az ozsonna

előtt szabad volt megmondania, hogy mi a kedvenc étele, és hogy mit kér ozsonnára, és azt meg fogja kapni. Így történt, hogy 12 gyermeknek 12 félét tálaltak Katókáék kertjében a nagy hársfa alatt, amelyik még egész hoszszú-hosszú életében bizony ilyen furcsa ozsonna asztalt még nem látott. Volt ezen az asztalon minden, ami jó! Haboskávétól, fagylalttól kezdve, túrós palacsintáig, káposztás rétesig mindenféle édes sütemény, krém, nyalánkság, gyümölcs és kompót. Egy tányéron még egy kis szalámi is akadt, az asztal végén pedig egyik terítéken semmi más nem volt, mint sok-sok savanyú cukor.

De ne higgye azt senki, hogy a gyermekeknek nem kellett kiérdemelni azt a sok jót, amit kaptak. Bizony ki kellett érdemelni, és pedig azzal, hogy egymásnak nem volt szabad előre elmondani azt, hogy mit kértek ozsonnára, vagyis a titoktartással! Ez elég nehéz dolog, különösen a leányoknak. Mikor pedig csengettek, hogy a különös ozsonna tálalva van, a gyermekeknek körül kellett állani az asztalt, és kitalálni, hogy vajon kinek hol van a helye, vagyis, hogy ki mit kért? Ehhez persze szükséges volt az, hogy egyik se árulja el saját magáról, hogy melyik az övé, mert hisz akkor a többieknek könnyű kitalálni! Nagy visítás, nevetés, össze-vissza bolondozás

keletkezett! A kicsinyek nem értették meg az egészet, azt hitték, mindenkinek csak a saját magáét kell megkeresnie, s Józsika meg Harry mindjárt leültek oda, ahol saját kedvenc ételüket látták, és elkezdtek enni. De a nagyok gyorsan és ügyesen találgatták. „Szalámi, az csak Ede lehet!” „Haboskávé, persze, hogy Babus!” „Fagylalt, ki volna más, mint László!” És így tovább! Közben szellemesebbnél szellemesebb viccek is keletkeztek: „Te szalámifejű!” „Te fagylaltfürdős!” Mert László annyi fagylaltot kapott, hogy akár meg is fürödhetett volna benne. És így tovább! Végre mindent kitaláltak, még azt is, ami a legnehezebb volt, hogy tudniil-

lik ki az, aki semmiféle ételt sem szeret, csak a savanyú cukrot, s a gyermekek farkasétvággyal leültek a virágos asztalhoz.

A jók szigete Katónak és Edének első dolguk az volt, hogy elmesélték új mamájuknak az utóbbi legfontosabb eseményeket, kezdve a táncvizsgától a flotta elveszéséig, Móres bácsi hegedűjén keresztül a Kicsi Fiú álombeli megjelenéséig. Az új mama, akit a gyermekek tényleg „anyácskának” neveztek, mint ahogy azt előre tervezték, éppen olyan szeretettel csüggött Móres bácsi hegedűjén,

mint gyermekei, mert hiszen ez a hegedű vezérelte őket össze. Ő is nagyon nagyra tartotta a hegedűt, ő is meg volt arról győződve, hogy annak valami varázslatos, csodás ereje van, és hitt abban, hogy még nagy szépségek és örömök szerzője lesz. Az összes felnőttek közül ő volt az egyetlen – persze Alfréd bácsin kívül –, aki megértette, és megérezte azt a nagy vonzást, ami a hegedűből kiárad. Nagyon szeretett volna a gyermekeknek segítségükre lenni abban, hogy a hegedűhöz közelebb jussanak, és minden szavával azon volt, hogy a gyermekek azt, amit Alfréd bácsi és az égi Kicsi Fiú tanácsolt, megtartsák és erősödjenek a jóban. Ezenkívül még azt a tanácsot is

adta a gyermekeknek, hogy próbálják megérteni azt, amit a hegedű mesél nekik, és amire a hegedű tanítja őket, amikor esténként a távolból feléjük zeng szava. Alkonyatkor együtt ültek egy padon a ház előtt, a nagy tó partján: Ede, Kató, László, Babus, anyácska, és meséltek az elveszett flotta szépségéről, és egyre csak azt sóhajtozták, hogy legalább csak az kerülne meg. Amint erről beszélgettek, egyszerre csak megszólalt a hegedű a messzeségben, és szép, szelíd szárnycsapásokkal iderepültek dallamai a ház előtti kis padhoz. – Na, hallgassuk meg, mit mond a hegedű – mondotta anyácska.

Hátha valami bölcs tanácsot ad nekünk, és megtanít minket arra, hogyan kaphatnánk vissza a mi szép kis flottánkat. Legyünk csendben. Áhítatos csendben hallgatták sokáig a hegedűszót és amint vége volt, mind kérdezték egymástól, hogy értettek-e belőle valamit? Anyácska volt az egyedüli, aki szavakba tudta foglalni azt, amit a hegedű muzsikált nekik, és ezt így mesélte el gyermekeinek: – Az én édesanyám a legjobb mindenki közül! – Valahol messze, titkos, rejtett helyen van egy sziget: a Jók szigete, oda rossz ember nem talál el, az odavezető ösvényt csak az leli fel, aki teljesen jó. A Jók szigetére sodorta egy vihar azo-

kat a kis hajókat, amelyeket jó gyermekek építettek, de rossz gyermekek hagytak védtelenül. Ha találtok valakit, csak egy valakit, aki nagyon jó, aki teljesen jó, az rá fog akadni a rejtett ösvényre, és el fog vezetni a távoli kis szigetre, és épségben, ragyogóan, viszont fogjátok látni a ti szeretett kis flottátokat. Ámulva hallgatták a gyermekek a mesét, és Ede mindjárt azt mondta, hogy ő nem hiszi el az egészet, ő azt hiszi, anyácska tévedett, hogy nem azt mondta a hegedű, hanem mást mondott, mert hiszen ő jól ismeri az egész vízpartot, nincs annak mentén sehol sem elrejtett kis sziget és ő végigkutat-

ta a berkeket mind, és nem találta meg a flottát sehol sem. – Próbáljuk meg – felelte anyácska, – keressünk valakit, aki nagyon jó, és kérjük meg őt, hogy találja meg számunkra a Jók szigetét. – De ki nagyon jó? – kérdezték a gyermekek. – Ki a legjobb mindazok közül, akiket ismerünk? Alighogy felvetették ezt a kérdést, László boldogan ugrott fel és csillogó arccal így szólt: A többi gyermek szintén elismerte, hogy bizony László édesanyja nagyonnagyon jó. Mindig szelíd, türelmes, és bár senkit annyi baj, bánat nem ért mint őt, neki mindig van ideje és ereje ahhoz, hogy mindenkihez jó legyen,

mindig másokra gondoljon. Elhatározták tehát, hogy „küldöttséget” küldenek hozzá, és megkérik őt, hogy kutassa fel a Jók szigetét, amire a hegedű biztatta őket. László mamája szeretettel fogadta a „küldöttséget”, és mosolyogva ígérte meg, hogy ő mindent meg fog tenni, ami rajta áll. Azonban másnap még nem tud a flotta után nézni, mert kora reggel fel kell kelnie, hogy valami gyógynövényt keressen az erdőben és a réten, egy szegény, beteg asszony számára. És valóban, másnap reggel nagyon korán felkelt, elment az erdőbe, hogy szedegesse azt a gyógynövényt. Az erdőn végig folyt egy kis patak, nem is

annyira patak, mint inkább egy kis erecske, és annak mentén nőtt leginkább a keresett gyógynövény. Így az ér irányában ment, mendegélt, hajladozott, és fáradozott a szegény beteg asszonyért. Észre sem vette, hogy a kis ér bevezette őt a nagy, mocsaras nádas közepére, ahol senki sem szokott járni, mert igen süppedős, csúnya, ingoványos. Azonban az erecske mentén messzire bele lehet hatolni a nádba. Egyszerre csak az erecske beleszakad egy kis tóba, amit vékony csatornácska köt őssze a nagy tóval… Mikor végre felnézett, egyszerre csak – szent Isten! – mit látott: a kicsiny tó közepén van egy kicsiny sziget, s a kicsiny sziget zátonyára fennakadva állanak az

elveszett szép kis vitorlások, az egész flotta mind egytől-egyig érintetlenül. Mosolyognia kellett: ez hát a Jók szigete! A kedves, drága sziget, amelyről a hegedű beszélt.

A vitorlásverseny Abban a tóparti községben, ahol történetünk játszódik, minden nyáron volt egy vitorlásverseny. Előre kitűzött vasárnapon, valamelyik délelőtti órában összejöttek a környékbeli vitorláshajók, sorban felálltak kibontott vitorlákkal a nagy kikötőben, s megadott jelre egyszerre indultak el egy bizonyos kitűzött cél felé. Amelyik

hajó először ért oda ehhez a célhoz, az volt a nyertes. A vízparton mindig sok ember állt a verseny alatt, s nagy izgalommal nézte, hol szabadszemmel, hol látcsővel, hogy melyik vitorlás lesz az első, mert az nyeri meg a díjat. A díj mindig valami szép, értékes tárgy volt, és a verseny előtt már napokon át ki volt állítva a nagyvendéglőnek abban a termében, ahol az a bizonyos táncvizsga folyt le valamikor. Amelyen a gyermekek először kezdtek érdeklődni Móres bácsi hegedűje iránt. A díjat mindenki megnézhette, aki érdeklődött iránta, de annak, aki a vitorlásversenyt megnyerte, mégse az volt a legnagyobb öröme, hogy ilyen szép értékes tárgy birtokába jutott,

hanem a dicsőség, aminek részese lett! Nagy-nagy dicsőség volt a vitorlásversenyt megnyerni! Ahhoz, hogy valaki jó vitorlázó legyen, bátornak, ügyesnek, erősnek és fegyelmezettnek kell lennie! Mert az, aki a víz és szél szövetségese – aki mint a vitorlázó ember, szél és víz erejének segítségével akar előbbre jutni s elérni a célhoz –, nem szabad, hogy fáradságot, lankadást ismerjen. Jaj lenne neki, ha szeme valamit nem venne észre, vagy ha a kormányrudat tartó keze egy percre is meginogna! A szél teljes erejével belekapaszkodna ilyenkor a vitorlába, s beleborítaná a vízbe! Vagy pedig a hullámok hatolnának bele a hajóba, és elsüllyesztenék azt. A vitorláshajó ve-

zetése teljes lélekjelenlétet, egész embert kíván. Ezért arról az emberről, aki jó vitorlázó – pláne ha vitorlásverseny nyertese –, mindenki azt tartja, hogy „talpig férfi”, és igen jó véleménnyel van. Az utolsó két nyáron László testvérbátyja nyerte meg a vitorlásversenyt, a gyermeknép nagy örömére, mert a fiatal doktor úr – a kedves Lajos bácsi – nagy barátja volt a gyermekeknek, és sok-sok örömet szerzett nekik. Barátságos, mosolygós ember volt, aki mindig készen tartogatott egy-egy tréfás megjegyzést, egy-egy jó ötletet, amin sokat lehetett nevetni! Hajójában mindig volt egynéhány sötétbarnára lesült kisleány vagy fiú. Képzelhető

tehát, hogy az idei vitorlásversenyen is az volt a gyermekek minden vágya, hogy bárcsak megint Lajos bácsi nyerne. A vitorlásverseny kezdete előtt néhány órával a gyermekek mind ott álltak már a kikötőben, s hihetetlenül izgultak! Lassanként minden vitorlás beérkezett a kikötőbe, s beállt a sorba, indulási helyére, csak Lajos bácsi nem volt látható sehol, még a hajója se! „Istenem, Istenem!”, sóhajtottak a gyermekek, „még elkésik.” A felnőttek is aggódva keresték szemükkel Lajos bácsit, mert őt a nagyok is ugyanúgy szerették, mint a kicsik. Őt mindenki csak a „jókedvű doktornak” hívta, és sok beteg áldotta gyöngéd lelkét, aranyos kedélyét. Viszont azt mindenki

tudta róla, hogy egyik alapelve az volt, hogy a sietés árt az egészségnek, s éppen ezért soha semmi körülmények között sem sietett. A versenybírák megérkeztek csónakjaikon, helyükre álltak, a jelző zászlókat kibontották, látcsöveket, órát kikészítettek… Már csak két perc volt hátra az indulásig! A gyermekek sápadtak voltak a félelemtől, hogy most már biztosan elkésik Lajos bácsi! Ebben a pillanatban, egy nem várt irányból megérkezett Lajos bácsi vitorláshajóján, olyan nyugodt arccal, mintha még egy-két óra lenne hátra az indulásig. Ügyes fordulattal beállott a versenyzők sorába utolsónak, s alighogy helyére ért, erős kürtszó és zász-

lólengetés jelezte, hogy kezdődik a verseny. A vitorlák mind kifeszültek, a hajóorrok nekivágtak hasító élükkel a víznek, s a vitorlások, mint nagyszárnyú siklómadarak gyönyörűen repültek a cél felé. A nézőközönség nagy izgalomba jött. Vajon ki lesz az első? A gyermekek ágaskodtak, kiabáltak, a kis Józsi majd beesett a vízbe, mert jobban akart látni! Az arcok kipirultak, a nyakak megfeszültek…, s végül is mit gondoltok, ki lett a győztes? Hát persze, hogy Lajos bácsi lett a győztes! Most már harmadszor! Dörgő éljenzés között vállukon hozták őt ki a partra versenytársai. A nézőközönség kalapját, kendőjét lengette felé! Kicsi

és nagy egyaránt örült a kedves ember dicsőségének. De mégis, volt egyvalaki a sok örülő és ünneplő között, akinek az öröme még nagyobb volt a többieknél, s ez a mi László pajtásunk volt. Testvérbátyja győzelmével mérhetetlen büszkeség szállott szívébe, s úgy érezte, hogy ezt a győzelmet a világon semmiért se adná oda. Egyszerre ő is sokkal többnek érezte magát, mint eddig, és megint úgy hitte, hogy mégis csak őt illeti meg a vezérség, a parancsolás a többi gyermek között… Ebéd után, amikor a Lajos bácsi ünneplése elcsöndesedett, s a nagyok mind visszavonultak pihenni, László feltette fejébe Lajos bátyjának azt a kis ellenzős sapkáját, amelyik akkor volt

rajta, amikor a vitorlásversenyt megnyerte. Ezzel a sapkával ment a gyermekek közé, akik éppen az elhagyatott kis öbölben játszottak, ahol jól el voltak rejtve mindenkinek a szeme elől… László olyan lépéssel állt meg közöttük, mintha azt mondaná: „Én vagyok az ellentengernagy, ti vagytok a közlegények!” A többiek kérdőleg néztek rá, majd Kató megszólalt: – Mit akarsz, hogy olyan büszkén állsz meg köztünk, mintha bizony parancsolnál nekünk? László néma megvetéssel nézte végig a kisleányt, majd így szólt a többiekhez: – Aki ma délután kis vitorlásával részt akar venni a gyermekek vitorlás-

versenyén, legyen pontosan délután öt órakor a hajóhíd végén! Nagy kiabálás, kérdezősködés támadt. A gyermekek nem tudták megérteni, hogyan lehet a kicsi játékcsónakokkal vitorlásversenyt rendezni, amikor azok olyan picik, hogy még egy pólyásbaba sem férne el bennük, nemhogy egy gyermek, vagy egy ember, így nem is lehet kormányozni őket, s teljesen a szél szeszélyétől függ járásuk. – Az nem baj – felelte László. – Ma nagyon kedvező az idő a mi kis flottánk versenyére. Csöndes és egyenletes szél fúj a part felé. Így ha mi bemegyünk kis vitorlásainkkal a hajóhíd végére, s ott ugyanabban a pillanatban

vízre bocsátjuk hajóinkat, a szél holt bizonyosan kiviszi valamennyit a vízpartra, és amelyik hajó elsőnek kiér, az nyeri meg a versenyt. Ez igazságos dolog, mert legelőször az a hajó fog kiérni, amelyik a legjobban van megépítve. Azok a hajók, melyek rosszul vannak megépítve, feldőlnek, elsüllyednek – köteleik elszakadnak, vitorláik elszakadnak –, esetleg fenekük kilyukad, szóval mindenféle bajuk akad, s lemaradnak a versenyben. De amelyik nagyon jól van megcsinálva, amelyiknek az egyensúlya biztos, abba teljes erejével belekapaszkodik a szél és viszi-viszi óriási sebességgel előre, ki a partra.

László egész belemelegedett a beszédbe, s a gyermekek az ő szavai nyomán mind lelkesedni kezdtek a vitorlásversenyért. Fél ötkor pedig már mind ott álltak kis vitorlásaikkal a hosszú hajóhíd végén. László intézkedett, dirigált. Ő is úgy akart mindent rendezni, mint ahogy a délelőtti nagy versenyen látta. Sok előkészülés után valóban el is indult öt óra után néhány perccel az egész kis versenyző flotta. Gyönyörű volt a 12 kicsi fehér vitorlás, amint egymás mellett siklott a víztükrön a zöld partok felé. A szél jóindulattal, szelíden fújdogálta a kis hajókat, úgy tűnt fel, mintha szeretettel, kímélettel bánt volna velük. A gyerekek kimeredt szemmel néztek hajóik után,

mindegyik azt szerette volna, hogy az övé váljon ki a sorból, s hagyja el a többit. De nem! Testvériesen egymás mellett, egy vonalban haladt előre az egész flotta, egyik hajó sem volt első, egyik sem utolsó… De ebben a pillanatban – mivel a vízparton hamar változik az idő – nagy, ijesztő dörgés hallatszott a túlsó partról – a napot váratlanul vad fekete felhők takarták el – a jegenyék felett elkezdett villámlani, s a szél hirtelen megfordult. Nem fújt többé a part felé szelíden, hanem épp ellenkező irányban a mély víz felé vad erővel korbácsolva fel a hullámokat. A gyermekeknek alig volt idejük észbe kapni, s már a kis flottát a haragos hullámok hömpölyögtették be a nagy

vízbe. Még egy-két perc és mind elsüllyed örökre szemük elől! A gyermekek megdermedtek az ijedségtől, lábuk mintha földbe gyökeredzett volna, nem tudták, hogy hogyan segítsenek. De László, az kivétel volt köztük! Ő nem volt rest, és úgy ahogy volt, szép vasárnapi ruhájában beugrott a vízbe! Jó úszó volt, hamar elérte a flottát, s mind a tizenkét vitorláshajót összeszedve, diadalmasan úszott velük vissza pajtásaihoz! Nagy volt a boldogság! Mindenki magához szorította csuromvizes, kedves kis hajóját. Csak egy kérdés bántotta valamennyit, mi lesz Lászlóval? Az rémesen ki fog otthon kapni, ha hazaérkezik teljesen átázott ünneplő ruhá-

jában. Amint lógós fejjel, csüggedten tanakodtak a gyermekek, egyszerre csak a fűzfák közül odalépett hozzájuk Móres bácsi. – Ne búsuljanak – mondta. – Közel van az én kunyhóm, tüzet rakok benne, s megszárítom az úrfi ruháját, hogy szárazon és rendesen mehessen haza ahhoz az áldott jó édesanyjához. László megköszönte Móres bácsi szívességét, s amíg ruhája száradt a tűz mellett, kíváncsian nézett körül Móres bácsi kunyhójában, hogy nem látná-e meg a hegedűt. De bizony annak nyoma sem volt sehol, biztosan a szekrénybe volt elzárva most is. Estefelé lett, mire László kijött a kunyhóból, a gyermekek ott várták őt az erdő

szélén, s ezer meg ezer kérdéssel halmozták el. De Lászlónak be kellett vallania, hogy nem láthatta bizony a hegedűnek még a tokját sem, s így a kis népség csendesen elindult hazafelé… Amikor már jó messzire elhagyták Móres bácsi kunyhóját, szelíd és vidám hangok érték őket utol. Móres bácsi hegedült nekik, s a pórul járt vitorlásversenyzők hegedűszó mellett érkeztek haza.

Kató lemond a hegedűről A vitorlásverseny volt az utolsó eseménye a vakációnak. Utána elkezdődött az iskola megint, a gyermekek

újra belefogtak a tanulásba, és Móres bácsi hegedűjéről kevés szó esett. Csak Kató volt az egyetlen a gyermekek közül, aki továbbra is éppoly élénken érdeklődött Móres bácsi hegedűje iránt, mint eddig, és aki soha egy pillanatig sem tett le arról a reményről, hogy egyszercsak majd meglátja a hegedűt. A hosszú-hosszú őszi és téli hónapok alatt folyton, hűségesen eljárogatott Móres bácsihoz, és sose ment hozzá üres kézzel. Szívesen meg is fosztotta magát valamitől, szívesen le is mondott valami örömről, de Móres bácsiról sohasem feledkezett el, hanem kis kosarát mindig telerakta, amikor útra indult hozzá.

Ámde hiába kedveskedett, hiába beszélgetett barátságosan, Móres bácsi sohasem örült látogatásának, hanem mindig mérgesen és rosszkedvűen fogadta Katót. Nem tudta Kató elképzelni, hogy mi lehet az oka ennek, de érezte, hogy azért nem szabad megrettennie, és hogy az elhagyatott, magányos öregembert továbbra is szeretnie kell. Így tehát dacára Móres bácsi barátságtalan fogadtatásának, mindig újra és újra megismételte látogatásait, és fáradhatatlanul törte a fejét azon, miképpen okozhatna Móres bácsinak örömet. Karácsonykor szép kis karácsonyfát díszített neki és a saját cukrait, almáit és dióit vitte el neki, máskor meg el-

kérte az öreg rongyos ruháit, és azokat otthon anyácska segítségével kijavítgatta. Ennek dacára is Móres bácsi nem változott meg. Soha öröm nem látszott az arcán, soha mosolyra nem derült a szeme. Még köszönő szót sem igen lehetett hallani tőle. Egyszer, tél vége felé, amikor a hó kezdett már olvadni, és a levegőben tavaszi áramlatok jöttek-mentek, Kató szívét nagy keserűség töltötte el. Most nemsokára virágozni fognak az almafák, s akkor Móres bácsi még kevésbé fog hederíteni az ő új kis barátnőjére, hanem teljesen régi öreg barátjának, a vén almafának fogja megint odaadni a szívét.

És valóban, így is történt! Legközelebbi látogatása alkalmával Móres bácsi ragyogó arccal fogadta Katókát, és mikor ez szerényen megkérdezte tőle, hogy mitől van olyan jókedve Móres bácsinak, egyszerűen csak kezével felmutatott az almafára. Hófehér virágpompában állott az öreg almafa, gyönyörű szépség rezgett lágy színein, és Móres bácsi elragadott örömmel élvezte a várva-várt szépséget. Kató azonban ezt nem bírta szó nélkül megállani. – Látja Móres bácsi maga milyen igazságtalan? Én egész télen hűségesen jöttem magához, és jó szívvel magának adtam mindenemet, és maga mégse volt kedves hozzám, sohasem

mosolygott reám egyszer sem. Ez az öreg almafa pedig egész télen aludt, tétlenül lustálkodott, és amikor egyszer, egyetlen egyszer virágruhába öltözik, akkor maga mégis kedvesebb hozzá, mint amilyen hozzám volt az egész hosszú télen keresztül. Ez nekem nagyon fáj Móres bácsi, és csodálom is, hogy maga ilyen igazságtalan tud lenni. Móres bácsi azonban megadta a választ Katókának, és megmagyarázta neki, hogy ő önmagát ne hasonlítsa az almafához, mert hiszen ő csak kíváncsiságból jó, és csak kíváncsiságból barátságos abban a reményben, hogy előbb fogja megláthatni a hegedűt. Az öreg almafa bezzeg nem akar semmit

sem Móres bácsitól, ő önzetlenül okoz örömet. Az nem vár semmit, hanem ingyen adakozik. Katókából azonban erre igazán kitört a keserűség, és így kiáltott fel: – Hát nem hisz maga nekem Móres bácsi, hát nem érzi azt, hogy igazán, őszinte szívből szeretem? Hát égesse el a hegedűt, és meg fogja látni, hogyha már nincs is hegedű, akkor is éppen úgy fogom szeretni, és éppen úgy fogok járni magához, mint eddig. Móres bácsi szavánál fogta ám Katót, bement a szobába, előhozta a hegedűtokot.

– Gondold meg Kató – figyelmeztette őt még egysze, – még van idő, s még visszavonhatod szavaidat. Kató azonban hallani sem akart erről: – Csak égesse el a hegedűt – ismételte –, sose lássam többet, sose halljak róla, csak magát győzzem meg legalább arról, hogy tiszta szívből szeretem. És Móres bácsi száraz lombokból, rőzsékből egy kis máglyát rakott öszsze, rárakta a hegedűtokot, és az egész halmazt meggyújtotta. Vígan és éhesen égtek a lángok, hamar felfalták azt a sok száraz fát. Volt hegedű, nincs hegedű, egy csomó hamu maradt csak a földön, és ezt a szél

hamar szerte-szórta mindenfelé. Amikor Kató látta, hogy többé nem gátolja a hegedű azt, hogy a drága öreg Móres bácsi elhiggye az ő igazi barátságát, mosolyogva kitárta karjait, és átölelte az öreg muzsikus bozontos fejét, és sok-sok csókot nyomott a homlokára. Móres bácsi pedig boldogan és sírva szorította magához a kisleányt, és egyre azt ismételgette: – Most már nyugodt a szívem, most már tudom, hogy őszintén szeret… Erre vágytam egész keserves, nehéz életemben, hogy valaki tiszta szívből, igazán önzetlenül szeressen, mert ebben a boldogságban sohase volt részem. De most életem végén mégis el-

értem azt. Ennél nagyobb szépség már nem is érhet, most már nyugodtan meghalhatok.

A hegedű titka kiderül Kató még aznap este elmesélte anyácskának, hogy milyen nagy dolog történt ma, ő rászánta magát arra, hogy örökre lemond a hegedűről – amiért pedig életét is odaadta volna! – csak azért, hogy Móres bácsinak bebizonyítsa, hogy igazán tiszta szívből szereti őt, s nem csak önzésből, kíváncsiságból barátkozik vele. Igazán nem azért, hogy a hegedű titkát megtudja.

Anyácska ámulva-bámulva hallgatta Kató elbeszélését. Alig tudta elképzelni, hogy Kató ekkora lemondásra képes volt, és hogy a hegedű, amit mindnyájan úgy szerettek, amiről soksok hónapon keresztül annyit beszéltek, nincs már a világon! Elégett! – Hát igazán olyan nagyon megszeretted ezt a Móres bácsit, Katókám? – kérdezte kisleányától. – Igazán nagyon, tiszta szívből – felelte Katóka. – Sokszor voltam nála, s mindig éreztem, hogy milyen jóságos és milyen szomorú. A végén már úgy ragaszkodtam hozzá, hogy mindent meg tudtam volna tenni azért, hogy örömet okozzak neki!

– De meggondoltad-e, hogy most már soha többet elő nem kerülhet a hegedű, mert ami elégett, annak örökre vége. Soha senki a hegedűt meg nem láthatja már! Jól meggondoltad mindezt? Nem fogod megbánni tettedet? – Nem fogom megbánni sohasem, mert tudom biztosan az egész hegedű nem érhet többet annál az örömnél, amit Móres bácsinak okoztam. Anyácska hosszasan hallgatott, majd lassacskán megszólalt. – Igazán furcsa történet ez. Furcsa története van a Móres bácsi hegedűjének. Így lehetne elmondani. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hegedű, amelyik sok gyermekben

nagy érdeklődést, vágyat keltett fel. Valamennyi gyermek meg volt győződve róla, hogy a hegedűnek van valami nagy értékes titka, mindegyik meg akarta szerezni a hegedűt, hogy megtudja a titkát. S a hegedű annak, aki az összes gyermek közül leghűségesebb volt hozzá, valóban felfedte titkát. A hegedű titka az volt, hogy képes volt az embereket megtanítani a legnehezebb dologra: arra, hogy mi az az önzetlen igaz szeretet. Igazán nagy csodát tett ez a hegedű, egy önzőszívű kisleányt egészen megváltoztatott, s képessé tett arra, hogy legnagyobb kívánságáról önként lemondjon, csak azért, hogy másnak örömet szerezzen. Lám most, hogy a hegedű titka kide-

rült, látszik, hogy igazunk volt, mikor azt mondtuk: csodás erejű, varázshegedű ez, mert valóban nagy csodát tudott tenni. Katóka nem felelt semmit, csak egy kicsit szomorúan nézett, s azt gondolta magában: „Igaz, hogy a hegedű csodát tett vele, mert senki nem tudja annyira, mint ő maga, hogy milyen nehéz volt ez a lemondás. Az is igaz, hogy most már kiderült, hogy a hegedű varázsereje abban áll, hogy önző embert meg tud önzetlenségre tanítani, csak az a nagy kár, hogy abban a percben, mikor a hegedű titka kiderült, mikor a csoda megtörtént, elpusztult a hegedű, s Móres bácsi hegedűjének története véget ért.”

Móres bácsi végakarata De Katóka tévedett, mert Móres bácsi hegedűjének története mégsem ért még véget. Amikor a hegedű elégetése után, legközelebbi alkalommal Katóka meglátogatta Móres bácsit, ijesztően sápadtnak látszott ráncos arca. A keze reszketett, amikor Katóka haját megsimogatta. Katóka ijedten kérdezte meg, hogy mi baja van Móres bácsinak? Móres bácsi azt felelte, nincs neki semmi baja sem, csak lejárt szolgálatának ideje, s mennie kell. Kató nem értette: – Hová kell mennie?

– Oda, ahonnét jöttem – mondotta Móres bácsi. – Nem tudom, az ég felé mutassak-e vagy pedig a Föld belseje felé? – S nevetni próbált, de nem bírt. Majd így folytatta: – Megmondtam magának már a múltkor Katóka, hogy érzem, hogy vége van életemnek. Egyetlen, sok fájdalomba kerülő kívánságom teljesült, találtam egyvalakit, aki önzetlenül szeret. Igazi békesség szállt szívembe, itt az ideje, hogy meghaljak. Ne ijedjen meg Katóka, a halál nem félelmes, nem rettenetes. A lélek, amelyik, Istentől jött, visszaszáll hozzá, s a test, amely a Föld elemeiből lett, ugyancsak visszatér a Földbe. Így van ez rendjén:

szép ez így, jó ez így, nem kell búsulni rajta. Katóka a félelemtől reszketni kezdett, de Móres bácsi, amint látta Katóka elszomorodó arcát, rögtön abbahagyta a komolyságot, elkezdett mosolyogni és titokzatosan folytatta előbbi beszédét: – Nem fejeztem ám még be mindazt, amit magának mondani akartam, hanem a legfontosabbat még tartogatom. Képzelje csak kis leány, nem égettem én ám el igazán a hegedűmet, hanem csak egy üres tokot égettem el. A hegedű bent van a szekrényben, a tokjában. Odaadom magának a szekrény 5 zárának 5 kulcsát, vegye szépen ki,

nekem már nem kell, én elmegyek, legyen a magáé. Katóka ámulva-bámulva, átszellemülten hallgatta Móres bácsi mondását. Móres bácsi bíztatólag ismételte: – Igen, igen! Egy titkát már megtudta a hegedűnek, de most magáé lesz a hegedű egészen, és ha kinyitja, és megtanul játszani rajta, minden titkait meg fogja tudni neki, nem csak azt az egyet! Katóka még mindig nem tért magához. Hát lehetséges ez? Tényleg meg van még a hegedű? Nem álmodik ő most? Gyorsan titokban megcsípte a kezét, mint ahogyan azt a mesékben hallotta, és meggyőződvén róla, hogy tényleg érez, és hogy nem álom ez,

boldogan vette el Móres bácsi kezéből a feléje nyújtott kulcscsomót. Hátra se nézett, nem is sejtette, hogy amíg ő ott keresgél, Móres bácsi lefeküdt az ágyra, összekulcsolta kezét, és várta, hogy meghaljon. Katóka soká bíbelődött az öt zárral, sok időbe tartott, amíg rájött arra, hogy melyik kulcs, melyik zárhoz tartozik, nagy nehezen bírta beilleszteni, majd megfordítani a rozsdás kulcsokat, végre azonban sikerült, s lassan egymásután kinyíltak a zárak. Kinyitotta a szekrényt, és egy vékony kendővel letakarva, meglátta benne az igazi hegedűtokot. Gyorsan kivette, ki akarta nyitni, azonban nem tudta, az is be volt csukva.

– Hol a kulcs hozzá? – kiáltott fel, – ezt elfelejtette ideadni, Móres bácsi! És ezzel kezébe véve a hegedűt, odalépett Móres bácsihoz, hogy elkérje tőle a kulcsot. Azonban akkor már Móres bácsi nem volt ott. Csak halott teste feküdt az ágyon, lelke már a túlvilág fényes kapuja előtt állt. Kató kérdésére nem tudott felelni, és Kató ámulva nézett a halottra. Erre nem volt elkészülve. Ő Móres bácsi búcsúszavait nem vette olyan komolyan, s nem hitte egy pillanatig sem, hogy a vég ilyen közel van. Ép ezért most úgy érezte, hogy egész teste kővé merevedik az ijedségtől, amint ott látta feküdni Móres bácsit mozdulatlanul, szigorúan. Majd az az érzése támadt,

hogy ő is rögtön meghal, s hogy neki is vége van ha tovább itt marad, s öntudatát az ijedségtől félig-meddig elveszítve, rémült arckifejezéssel – a hegedűt szívéhez szorítva – rohant haza.

A Kicsi Fiú lejön az égből Mialatt Katóka lelkendezve szaladt haza a hegedűvel, az ég kapuja nyitva állott, és ezen a nyitott kapun valóban bement Móres bácsi lelke, azonban nem csak ő ment be rajta, hanem onnan belülről is kijött valaki, és találkozott éppen a kapuban Móres bácsival. Nagy volt az öröme Móres bácsinak a találkozás felett.

Lelkével mosolyogva simult oda a kijövő lélekhez, mert hiszen nagyon szerette őt. – Hová mész? – kérdezte Móres bácsi lelke a fényes kis fehér lelket. – Katókához megyek – mondotta a fénylő lélek. – Annyit kérték a mi Atyánkat Katóka is, meg anyácskája is arra, hogy menjek le hozzájuk, és én legyek a Katóka testvére, anyácskájának pedig a kis gyermeke. Olyan szép és őszinte imádságokat küldtek az égbe, hogy végül Atyánk meghallgatta kérésüket, és kiadta a parancsot nekem arra, hogy mennem kell. Én szívesen megyek, mert már régen látom az ő lelküket, s látom, hogy van a lelkükben sok jó, meleg

fény, és így tudom, hogy jól fogom magamat érezni velük. Különben is már voltam én náluk. Álmukban már sokszor láttak engem, és akkor szerettek meg, és mert megszerettek, vágyakoztak utánam, ezért kérték annyira, hogy éppen én menjek hozzájuk, és ne más. – Mindig jó szíved volt neked, te kedves kis angyal, és mindig igyekeztél segíteni égi hazádból a földi embereknek. Katóka is, anyácskája is nagyon boldogok lehetnek, hogy te az övék leszel. Igazán szép tőled, hogy Katókának, s anyácskájának kedvéért lemész abba a nehéz földi életbe, s itt hagyod ezt a boldog fényes hazát.

Mikor Móres bácsi ezt mondta, kissé előrehajolva benézett a mennyország kapuján. Majd így folytatta: – Ezer szerencse, hogy találkoztam most veled, nagy gondtól szabadítasz meg, ha egy kérésemet teljesíted. Az én kedves öreg hegedűmet – amelyiket a gyermekek csodahegedűnek tartanak – odaajándékoztam Katókának. De a halál közelségétől elgyöngülve elfelejtettem a hegedűtok kulcsát odaadni neki. Kérlek, majd ha lent leszel a Földön, nyisd ki a tokot. Tanítsd meg Katókát arra, hogy hogyan kell bánni a hegedűvel, s mondd meg neki a hegedű minden titkát. – Ezt szívesen megígérem neked, kedves, jó, öreg barátom – mondta a

pici lélek, s vidáman repült ki a fényes kapun, lelki szárnyával még egyet simítva Móres bácsi lelkén. Ezalatt az egész község gyermeknépe között futótűzként terjedt el a nagy hír, hogy Katókáé lett Móres bácsi híres-neves hegedűje. A pajtások lélekszakadva futottak Katókáék házába, hogy végre szemtőlszembe megláthassák a sokat emlegetett csodahangszert. De mekkora volt szegényeknek a csalódása, amikor Katóka csak egy ütött-kopott vén tokot mutatott nekik, amelyet senki sem tudott kinyitni. Lászlónak, mint mindig, most is egy csomó szerszám volt a kezében, próbálta hát mindjárt mindenféle furfanggal kinyitni a zárat.

De hiába volt fáradozása, nem sikerült semmi, csak Kató állott ki nagy kínokat a próbálkozás alatt, mert hátha megsérül a hegedű? Végre azt mondta László, hogy nem tudja kinyitni, és nincs más hátra, ki kell feszíteni a zárat. De Katóka ezt már bizony nem engedte a világért sem. Félt, hogy akkor baja támadhat a hegedűnk. Tudta ő, hogy kényes jószág, mint minden a világon, ami sokat ér. Leghatározottabban tiltakozott László terve ellen. Gyorsan el is vitte a hegedűt, bezárta egy szekrénybe. A többi gyermek igyekezett őt meggyőzni: – Ha nem engeded, hogy László felfeszítse, akkor sohasem fogod meglát-

ni a hegedűt, s mi hasznod van belőle ? – Inkább sohasem lássam, de az én kíváncsiságom miatt baj ne érje. A gyermekek bámulva hallgatták Kató beszédét, de ő így folytatta : – Persze, ezt ti nem értitek, mert nem mentetek még olyan dolgokon keresztül, mint én. Ne felejtsétek el, hogy én önként lemondtam már egyszer a hegedűről. – Ne hencegj! – zúgtak fel kórusban, majd Ede azt mondta, hogy ki tudja, benne van-e egyáltalán a hegedű a tokban? – Akár van, akár nincs, nekünk az már mindegy, mert ha Kató nem en-

gedi meg, hogy kifeszítsem a zárat, akkor Móres bácsi úgyis a sírba vitte magával a hegedű minden titkát. László véleményét mindnyájan elfogadták, és lógós fejjel, búsan oszoltak széjjel… Három nap múlva ezután Katókáék házában egy nagyon szomorú, s egy nagyon boldog esemény történt. Aznap volt Móres bácsi temetése, de ugyanaznap született Katókának kistestvére, egy Kicsi Fiú, akit anyácska is, Katóka is mindjárt megismertek. Mint kívánták, éppen olyan volt, pici rózsaszín arcocskája, mint azé a „Kicsi Fiúé” aki Móres bácsit vigasztalta azon a régi táncvizsgán, és aki álmaikban el szokott jönni hozzájuk. Éppúgy,

tak Móres bácsi után, csak szeretettel és hálával emlegették. Pedig akkor még nem is tudták, hogy Móres bácsi utolsó útján sem feledkezett meg róluk, mert a Kicsi Fiúra bízta hegedűje többi titkát...

mint ahogy Móres bácsit nem csak Katókáék gyászolták, hanem az egész községbeli gyermeksereg is, éppúgy a Kicsi Fiú érkezésének is az egész gyermeknép ujjongva örült. Az öröm nagyobb volt a bánatnál, s amíg mosolyogva ringatták a Kicsi Fiú szép rózsaszín kis bölcsőjét, nem sír-

Vége

A mű először a Nagy Emilné dr. Göllner Mária által alapított és szerkesztett B i z a l o m c. szemle 1931. II. évf. 20 – 1932. III. évf. 1. számaiban jelent meg