Varga Zoltán. Napszúrás. és más történetek. Szász József rajzaival

Varga Zoltán

Napszúrás

és más történetek Szász József rajzaival

Varga Zoltán

Napszúrás

és más történetek Szász József rajzaival

Ezúton fejezem ki köszönetemet Majzik Zoltán szerkesztőnek és Lócziné Márkus Ildikó korrektornak. Az isten áldása kísérje munkájukat! Külön köszönöm Szász József barátomnak, hogy rajzaival emelte könyvem színvonalát.

Tekintettel arra, hogy Tolsztoj Háború és béke című örökbecsű regényét – méretei és sokrétűsége miatt – tömegközlekedési eszközökön és váró helyiségekben csak igen kis számban olvassák az emberek, javaslom a nyájas olvasónak, vágja zsebre a most kezében tartott könyvet, és ha utazik, vagy éppen a fogorvosra várakozik, lepje meg magát egy-egy rövid történettel. A kötet méreteit úgy terveztük meg, hogy nem csak útravaló, hanem zsebrevaló is legyen az ön számára. Be kell vallanom, nem egyedüli szerzője vagyok a könyv első harmadában található novelláknak, anekdotáknak: nagyrészüket az élet alkotta, vagy társtettesként működött közre, én csak lejegyeztem. Mint tudjuk, a téma gyakran az utcán hever, csak le kell hajolni érte. A középső részben található groteszk, esetenként abszurdba hajló írásokkal görbe tükröt kívántam állítani magunk elé. Ez a fajta tükör torzít ugyan, de a reflektált tárgy bizonyos, gyakran rejtett részletit, vonásait kiemeli, felnagyítja, a fókuszba helyezi, ezzel olyan dolgokra irányítja a figyelmet, amelyek eddig nem voltak hangsúlyosak számunkra. Mivel fél életemet katonaként töltöttem, a könyv utolsó harmadában megkíséreltem megörökíteni e zárt világ sajátos hangulatát, humorát a közkézen forgó anekdoták felhasználásával. Kérem, fogadják szeretettel zsenge szösszeneteimet. Végül egy intés a mindenre elszánt olvasóhoz: Az írások szereplői kitalált személyek, ha valaki mégis magára ismerne, az csak a véletlen műve lehet.

Az utcán hevert

A cserépfazék Sárika először járt Erdélyben és mindenre rácsodálkozott. Legszívesebben hazavitt volna mindent: az erdőket, a vizeket, a hegyeket, de legfőképpen az embereket. Korondon járván elkápráztatta a sok színes kerámia, oda volt a gyönyörűségtől, egybe pedig teljesen beleszerelmesedett. Ez egy világos barna, kívül mázas cserépfazék volt. Úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt teáskanna csőr nélkül, viszont két füllel. Annyi gondja volt vele, hogy nem tudta, mire használják. Jött azonban a bőszoknyás fazekasné – aki télen kerámiákat készít, nyáron pedig árulja őket – és elmagyarázta: ebben főzik a babos káposztát. Rétegesen kell belerakni a savanyú káposztát, a füstölt kolbászt, csülköt, babot, sok hagymát, sertéscombot, fokhagymát. Ha háromnegyedig van a fazék, vizet bele és be vele a kemencébe három órára. Ha letelt az idő, paradicsompürével kell megkenni a tetejét, majd még egy óra főzés és kész. Sárikának összefutott a nyál a szájában a recept hallatán. Gondjai azonban egyre szaporodtak: neki nincs is kemencéje a hetedik emeleten. Nincs baj – vigasztalta az eladó – megfő az a sütőben is, kislángon. Sárika nem tudott ellenállni, diadalmasan vitte haza a fazekat. Díszhelyre tette a konyhaszekrényen és nem győzött betelni vele. Hát, még amikor ki is próbálta! Fenséges, harmonikus ízek, zamatok! 6

Ezt meg kell ismernie a világnak! A hétvégére ös�szehívta a családot. Mindenki el volt ragadtatva. A maradékot ugyan ette még három napig, de szombaton már a barátoknak, a következő vasárnap pedig a szomszédoknak főzött. Nem győzte bezsebelni az elismeréseket. Sárikának is nagyon ízlett az új felfedezés, néha azonban beérte volna egy kis pirítóssal vagy paprikás krumplival is. Később már hiányoztak is ezek a régi ízek. Hétközben kicsit zavarta a konyhai munkában a fazék, de a világért sem tette volna el a főhelyről, hisz sikereinek megtestesítője volt. Büszkén mutogatta minden odatévedő ismerősének, boldogan sorolva felfedezésének legendáját és felidézte a dicsérő szavakat. Amire végére ért a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, jelentkeztek a repetára vágyók: mikor lehetne megismételni a nagy zabálást? Sárika szerette az embereket, jól esett neki az elismerés, ezért gyártotta a babos káposztát szinte minden hétvégén. És hát ette is. Aztán lassan elfogytak az érdeklődők, vis�szatért a régi menükhöz. Pedig úgy érezte, a fazék elvárja, hogy kiemelten törődjék vele: ha a konyhában volt, mindig magán érezte a pillantását. Nem merte feltenni a szekrény tetejére, bár útban volt. Meg a lelkiismeret is furdalta, hogy nem használja eleget. Hogy elkerülje a fazék számon kérő tekintetét, igyekezett mindig háttal lenni neki. Egyszer aztán takarítás közben addig hátrált a kredenc felé, amíg a porszívó csövével véletlenül lever8

te a fazekat, amely a konyha kövén darabokra tört. Sárika szája elé kapta a kezét, majd zokogásban tört ki. Rémületében felhívta az anyukáját telefonon és elmesélte a borzasztó tragédiát. Az édesanyja csak ennyit válaszolt: – Örülök, hogy végre szabad vagy – és letette a telefont.

9

A nagy ember Amikor falura költöztem, elkezdtem építkezni. A telket egy cigány embertől vettem, akinek kétutcára nyúló dupla portája volt. Ezt feleztük el, bár az elválasztó kerítés csak évek múlva épült meg. Ahogy teltek a hetek, alakult a barátság. Szomszédom vasárnap reggelenként rendszerint átszólított egy pálinkára. Ilyenkor kihozott két poharat és tüntetőleg elmosta ezeket a kerti csapnál. Hónapokkal később a házba is behívott. Odabenn rend és tisztaság volt, a poharak üveg mögött sorakoztak, tehát az elöblítésükre nem volt szükség. Egyik pálinkázgatásunk során észrevettem egy régi cimbalmot a fal mellett. A gyártót feltüntető felirat mellett a kiegyezés dátuma állott. – Jó régi lehet – céloztam a cimbalomra. – Ezen még a nagyapám nagyapja is játszott. Nem is adnám semmi pénzért – válaszolta a szomszédom. Aztán elkezdett mesélni: – Tudja, mi mindig is zenész cigányok voltunk. Nyáron vályogot vetettünk, télen a vendéglőben zenéltünk. Mentünk megyeszerte, ahová hívtak. Akkoriban még sok volt a lakodalom. A kottához ugyan nem értettünk, mindent hallás után játszottunk, így bármit kértek, el tudtuk muzsikálni. Egyszer a Jászságban zenéltünk. Odajött hozzám egy apró öregember és megdicsérte a játékomat. Különösen az tetszett neki, ahogyan a verőket fogtam. 10

Én nem a mutató ujjammal vezettem a verőket, mint mások, hanem marokból ütöttem, így sokkal szabadabb volt a játékom. Később mondták, hogy Rácz Aladár volt a kisember, a híres cimbalomművész. Berényi illetőségű lévén, talán azért járt arra. Megpróbáltam rávenni szomszédomat, hogy játs�szon valamit. – Egyszer, sok évvel ezelőtt úgy megsértett valaki, hogy azóta nem veszek verőt a kezembe – zárkózott el a kérésemtől a szomszéd. – Akkor még jól ment a vendéglősnek – folytatta a mesélést. – Meghívott Pestről egy nagyhírű nótaénekest, akit mi kísértünk. Sokat hallottuk a rádióban énekelni, úgyhogy örültünk, hogy ilyen nagy emberrel muzsikálhatunk. Már játszottunk vagy egy órája, jó volt a hangulat. Egyszer azt mondja nekem ez a pesti híresség nagyképűen: most a-mólban játsszál. Na, engem így még nem sértett meg senki. Felálltam, eljöttem, azóta nem volt verő a kezemben. Nem is lesz.

11

A sárga galamb A városszéli házak úgy bújtak össze, mintha fáznának. A porták kicsik voltak, általában csak egy tyúkudvarnyit sikerült belőlük lekeríteni. Ennek okán voltak, akik felfelé terjeszkedtek: sok volt itt a galambász, több mint az egész városban. A galambászatról tudni kell, hogy nem megélhetési forrás, hanem sport, mi több, szenvedély. Megfertőzi az embert, kitölti minden gondolatát, az élet egyetlen értelmévé válik, minden más elenyészik az érdektelenség ködében. Itt, a kanyargós szűk utcák rejtekén lakók között megállíthatatlanul terjedt a járvány. Ha feltűnt az égen egy magányos galamb, innen is, onnan is felhangzott a rövid füttyögetés, amellyel leszállásra próbálták rávenni e nemes sport mívelői a falkájától elszakadt jövevényt. Azután, ha a madár engedett a hívásnak, búzát szórtak elé szemenként, olyan formán, hogy ha elkezdte felszedegetni, előbb-utóbb benn találta magát a röptető ketrecben és mire felocsúdott, a dróthálós ajtó már rázárult. Ha viszont a füttyögetés nem hozta meg a várt eredményt, következett a B terv: hosszú póznára tűzött rongydarabbal felszállásra kényszerítették a tetőn várakozó galambjaikat, akik aztán ös�szeállva falkába, kőrözni kezdtek az udvar fölött. A galambok felettébb szeretik a társaságot. Talán ugyanaz az ösztön hajtja őket, mint a rajokba verődő apró halakat: a sokaság biztonságérzettel tölti el kis 12

szívüket. Így aztán az elkószált madárka rendszerint csatlakozott a falkához majd, amikor leszálltak, a gabonaszemek mentén be is sétált a röptetőbe. Az esetleges sikertelenség sem szegte kedvét a vérbeli galambásznak. Az esetet úgy mesélte el este a kocsmában, mint ahogyan az ugyancsak megszállott horgász szokta előadni, hogyan szalasztotta el élete nagyhalát. Másnap aztán szövődnek a tervek az esetlegesen visszatérő galamb befogására. A galambászok különböző érdekszövetségekbe tömörültek. A klikken belüliek rendszerint visszaadták egymásnak a zsákmányolt madarakat, a kívülállókkal túszokat cseréltek, vagy vissza kellett vásárolniuk egymástól féltett kincseiket. E szent szenvedély fűtötte Kovács Józsi bát is, akit a környékbeliek csak Galambos Feriként ismertek. A Galambost nem kell magyaráznom, Feri meg úgy lett, hogy a kültelki kocsmákban az első szülött gyermek mindig az apja nevét örökli az anyakönyvi bejegyzéstől függetlenül. Józsi bá a közeli konzervgyárban dolgozott három műszakban. Ez a rendkívül fárasztó elfoglaltság azonban nem korlátozta szenvedélye gyakorlásában. Megtervezett rend uralkodott az életében, hiszen a változó időszakokban végzett munka, a galambászat és az alvás csak pontos menetrend betartásával fért meg egymással. Egy váratlan esemény azonban hosszú időre kizökkentette megszokott életviteléből. Történt egyszer, hogy a délelőttös műszakból hazatérve, éppen az ebédjét fogyasztotta a konyhában, 13

amikor az ablakon át a disznó ól palánkján egy sárga galambot pillantott meg. Sárga galambot még sohasem látott. Azonnal olthatatlan vágyat érzett a megszerzésére. Nem volt türelme végigenni az ebédet. Tenyerébe kapta a tányért és csámpázott ki az udvarra. A galamb az ajtónyitástól megrettenve felszállt, Józsi bá pedig apró füttyentgetésekkel próbálta visszacsalogatni. Ahogyan az eget kémlelte, nem vette észre az ottfelejtett taligát, és bizony keresztülesett rajta. A gombócok vidáman gurultak szét az udvaron Bukfenc kutya legnagyobb örömére, a villa pedig fittyet hányva a gravitációra, messze repült. Hősünk vérző orral kullogott vissza a konyhába, nem törődött sérülésével, nem bánkódott a gombócok miatt, még a villát sem keresgélte. Csak a sárga galambra tudott gondolni. Ha be tudná fogni, ha az övé lehetne, ő volna az első a galambászok között, mindenki őt irigyelné, hiszen még senkinek sem volt sárga galambja a telepen. Megfogadta, nem nyugszik, amíg meg nem szerzi a madarat. Százszor száz tervet eszelt ki, még nem létező módszereket talált fel, percek alatt átszervezte az életét. Neki az a galamb kell. A következő napok nagy várakozással teltek. Józsi bá, amikor csak tehette, az eget fürkészte. A kitartás meghozta eredményét, jó egy hétre rá a galamb ismét megjelent, csak most a disznóól tetejéről tekintgetett körbe érdeklődve. Egy darabig nézegette a lenn serénykedő, füttyögető, búzát szóró 14

galambászt, majd felröppent egy távolabbi cél irányába. Józsi bá ugrott a póznáért, felhajtotta a tetőről a galambokat. Szegény párák tették is a dolgukat, falkába verődve köröztek a ház felett, de nem sikerült maradásra bírniuk gazdájuk szíve vágyát. Galambászunk lelkét mardosta a sikertelenség. Céljától azonban nem tántoríthatta el semmi. Szabadságot vett ki, napkeltétől napszállatig az eget leste. A türelem most is megteremte a maga galamb képében megjelenő rózsáját. Néhány nap múlva, midőn hősünk egy élete alkonyán lévő ágybetétről szemlélve a gomolyfelhők vándorlását, fél szendergéséből felpillantott, felfedezte a háztető gerincére telepedett madarat. Hála a sok tervezgetésnek, azonnal tudta mit kell tennie. Először is megszámolta, hányadik kúpcserépen ül a galamb, aztán beosont a kamrába, kiválasztott egyet az előkészített kisujjnyi vastag, kétarasznyi pálcákból, és egy bádogdobozból valami ragadós, gélszerű anyagot kent rá. Az így elkészített lépvesszővel fellopakodott a padlásra. Mint minden magára adó galambásznál, nála is minden kúpcserép meg volt fúrva. Nesztelenül haladva számolta a gerincet fedő cserepeket, a megfelelőnél lélegzetvisszafojtva próbált kilesni a lyukon. Látott is valami világos foltot, így óvatosan kidugta a lépvesszőt, majd hirtelen mozdulattal hozzányomta feltételezett áldozatához. A várt szárnycsapkodás helyett azonban vad nyávogást hallott, a vessző kiszakadt a kezéből és eltűnt a tető külső oldalán. Józsi bá nem tudta mire vélni az eseményeket, 15

kezét-lábát törve igyekezett ki az udvarra, hogy megnézze, mi történt. Amint kilépett a kamra ajtón, még éppen látta átugrani a kerítésen a szomszédék sárgás-vöröses kandúrját. Kisvártatva meghallotta a szomszédasszony hangját is. Éppen tanácsokat adott az Istennek, mit tegyen az olyan éhenkórász madarászokkal, akik nem tudnak megkülönböztetni egy galambot egy macskától. Az esetnek híre ment. Józsi bá ki sem mert menni a házból, mindenki rajta nevetett. A kocsmában átkeresztelték Galambosról Macskásra. A gyerekek megálltak az ablaka alatt és nyávogó koncertet adtak. A munkahelyén plüsscicát csempésztek a szekrényébe. A helyzet tarthatatlanná vált. Józsi bá eladásra hirdette a galambjait, a város másik végén eladó házat keresett. Egyik nap ismét megjelent a sárga galamb. Amikor hősünk észrevette, az éppen a disznóól palánkján tollászkodott. Józsi bának sem kellett több. A halálra táncoltatott lány balladájának egy sora dobolt a fülében: Ha enyém nem lettél, másé se lehessél. Előkereste a csúzliját. Fényes csapágygörgőt fogott a parittyabőrbe, és kiosont a tornácra. Célba vette a madarat. A begyére célzott, mert ha ott eltalálja, nincs menekvés. De nem csak ő akarta a galambot. A szomszédék kandúrja is feszülten figyelte a kiszemelt zsákmányt. A kerítéshez támasztott kislétra egyik fokán dobbantva felugrott a palánkra és már a szájában is volt 16

a madár. A macska láttán Józsi bá lelkét elöntötte az elmúlt napok valamennyi megaláztatása, keserűsége. Nem habozott, hanem lőtt. Egyenesen a macskára. A kandúr kiejtette a madarat és kínlódva beesett a disznók közé. Galambászunk odaszaladt a galambhoz, a kezébe vette, végig tapogatta a szárnyát. Csontja nem tört – állapította meg. Csak néhány toll esett áldozatául a támadásnak. Kezében tartva a madarat érezte annak rémült szívdobogását. Elszállt szívéből a gyilkos indulat. Két marokra fogta a madarat, boldogsága sárga madarát és feldobta a levegőbe. Miután a galamb eltűnt a szeme elől, lehajolt, felszedegette az elhullott tollakat, csokorba fogva a kalapja mellé tűzte a trófeát.

17

A tálalóablak Síszezonban néhány napot az ország legmagasabb pontján töltöttem egy üdülőben. Az étteremben, ahol vacsoráztam, feltűnt, hogy a pincér több ajtón át, kerülővel hozza ki a fogásokat, miközben a hátam mögött egy lefüggönyözött tálalóablakot véltem felfedezni. Szóvá is tettem a felszolgálónak, hogy kényelmesebb lenne, ha az ablakon adnák ki az ételt, nem kellene annyit talpalnia. Erre ő azt válaszolta, hogy amire én gondolok, az nem tálalóablak, de hogy mi az, arra nem tudott válaszolni. Kérdésemre elmondta, hogy a függöny mögött nincs semmi, csak a fal, és ha kíváncsi vagyok, miért van ott a függöny, kérdezzem meg Józsi bácsit, a portást. Úgy is tettem. Józsi bácsi hosszan fontolgatta a válaszát, csak akkor nyílt meg, amikor biztosítottam, hogy nem vagyok újságíró és egyik párthoz sem tartozom. – Tudja – kezdte el mesélni – a hatvanas években én voltam itt az igazgató. Az épület elkészültekor az átadást megtisztelte Kádár János is. Az étteremben hosszan beszélgetett az építőkkel és a leendő személyzettel. A kérdezgetés közepette rágyújtott, a cigarettát jobb kezébe fogta, a ballal nekitámaszkodott a falnak. Igen ám, de a vakolat akkor még nem száradt meg, ugyanis az állami ünnepre tervezett átadás miatt sietnünk kellett, és maradtak apróbb hiányosságok, amelyeket persze nem reklámoztunk. 18

Kádár János keze kissé belemélyedt a friss vakolatba. Talán ő észre sem vette. Amikor elment, itt jártának emlékét úgy kívántuk megőrizni, hogy takaros kis karnist rittyentettünk a kéznyom fölé bordó plüss függönnyel. Aztán, ha arra érdemes ember járt nálunk, megmutattuk neki a kincsünket. Amikor jött a rendszerváltás, kínossá vált a dolog, megpróbáltuk eltüntetni. Először lefestettük, de attól még a kéznyom jól látszott. Azután legletteltük, a mélyedést kitöltöttük gipsszel, de mindig kihullott. Hiába próbálkoztunk, rá kellett jönnünk, Kádár János keze nyomát nem lehet eltüntetni, így aztán ott hagytuk, csak nem beszélünk róla.

20

A zene nem ismer határokat Péter, a programozó a Zrt-nek otthont adó, hajdanvolt módos család lakóházából kialakított fejlesztőiroda második emeletén dolgozott immáron negyedik éve. Az első emeleti, eredetileg nappaliként funkcionáló, teremszerű előtérből ódon, faragott falépcső vezetett a manzárdban kialakított munkahelyekre. Péter naponta többször is le- s fölment a lépcsőn, attól függően, hányszor szólította magához az irodavezető, akivel kölcsönösen nagyra becsülték egymást. Ha nem sietett, megcsodálhatta a lépcsők lágy pianissimóját, ha rohannia kellett, vad fortékat csalt ki a nyikorgó fokokból. Már régóta figyelte a régi szerkezetet, amikor gyanúja beigazolódott: a hetedik lépcsőfok, ha a korlát felőli szélére lépett, tiszta C hangot adott. Azután keresgélni kezdett. Hamarosan talált egy Á-t, majd egy H-t is. Kutatásait a véletlen is segítette. Egyik alkalommal, amikor éppen lefelé sietett, egyik kollégája utána szólt, így vissza kellett lépnie egy lépcsőfokot, és akkor tisztán, félreérthetetlenül, magabiztosan és szinte kihívóan felreccsent a B. A rendszert átlátni egy pillanat műve volt. A félbemaradt hármasfúga harmadik témája: B-A-C-H! A kontrapunktikus szerkesztés csúcspontja, Bach életpályájának beteljesedése! Újra végiglépkedte a 21

négy fokot: B-A-C-H, nem lehet kétség, hiszen a Mester saját nevének betűit szőtte bele a műbe! Levetette a cipőjét és újra meg újra, lépcsőről lépcsőre szökkenve eljátszotta az ütemet. Nem volt maradása tovább az irodában. Az első antikváriumban megvette a partitúrát, amelyet otthon hosszasan tanulmányozott, memorizált. Másnap zokniban lépkedte le a témát. Majd mezítláb, mert így nem csúszott annyira a lába. Hamarosan hallgatósága is akadt. Voltak, akik csodálattal adóztak virtuóz teljesítményének, a többség azonban elnézően csóválta a fejét. Egyik ilyen lépcsőkoncertje alatt az irodavezető néhány leendő üzletfelet kísért át az előtéren. Nem értette, mi okozza a csődületet. Majd amikor megfejtette a talányt, pirulva tessékelte tovább a vendégeket. Péter másnap szigorú fejmosást kapott, s leckét munkamorálból. A lépcsők azonban nem hagyták nyugodni, játszania kellet. Bachot. Hiszen erre predesztinálta a nyikorgás. Az irodavezető megfontolt ember volt. Tudta, ezt nem tűrheti tovább, hiszen ez egy munkahely! Hová vezetne, ha a többiek is valami hasonlóba kezdenének? De Pétert sem szerette volna nélkülözni, hiszen gyakran voltak zseniális megoldásai az iktató programok terén. Hosszas tépelődése eredményre vezetett: egyik hétfői napon a munkába érkezők meglepetten tapasztalták, hogy a már megszokott faszerkezetet egy új, 22

23

fémből készült modern lépcsősor váltotta fel. Péter vigasztalhatatlan volt. Szinte elfordult a világtól. Az iktatóprogramjai egyre inkább nélkülözték azokat a finom fordulatokat, elegáns lekérdezéseket, szívet melengető keresztutalásokat, amelyek hírnevet szereztek a cégnek a levélhalmazok felett görnyedő tisztviselők körében. Levertségét tovább fokozta egy közeli hozzátartozójának halála is. A temetés napján szokásos sportcipőjét és farmernadrágját hátrahagyva, fekete öltönyben és fekete bőrcipőben érkezett az irodába. Amikor felszaladt a lépcsőn, úgy félúton, az egyik spiccvas alól felpendült egy kristálytiszta Á hang…

„Semmi ágán ül szívem”1 Zsigmond két év után újra dolgozott, sőt, megkapta az első fizetését is. Nem sokat, mert a minimálbérből a hivatal mindenfélét levont, de így is a duplája volt a segélynek. Amikor megszámolta a boríték tartalmát, átgondolta, milyen adósságai vannak: a villanyvezetéket már levágták, azt ebből a pénzből nem tudja visszaköttetni, a vizet muszáj befizetni, mert szűkítőt raktak az mérőóra elé, így órákig tart, amíg megtelik a vödör. A bírságot is ki kellene fizetni, mert most, hogy munkája van, le sem dolgozhatja, hiszen van miből letiltani. Nahát, az is teljesen igazságtalan volt, a fát nem is lopta, csak összeszedte a letört száraz ágakat az erdőn. Nem fagyhat meg a család. Az a rőzse úgy is ott enyészett volna. A rendőrnek persze mutatnia kell, hogy dolgozik. Egyszerűbb a gyűjtögetőket megbírságolni, mint éjszakákon át lesni a réztolvajokra. Adni kell valamit a boltosnak is, mert már egy hónapja nem hitelez. Na, meg a gyereknek az osztálypénz, a tanár úgy üzenget, mintha csak ez az egy gondja volna. Ja, az óvodába WC-papír, szalvéta, fogkrém meg kitudja mi még. Cigarettája sincs egy hete. Már szégyell kérni, így is kerülik a haverok. A polgármesternek is tartozik, bár azt úgy is levonják a lakásfenntartásiból. Aztán meg a Gödörbe is be kell mennie. Már ott sincs 1 József Attila

24

25

hitele, a görbe szájú Tót nagy röhögés mellett kitiltotta, amíg nem fizet. Pedig csak egy-két felest szokott meginni, azt se minden nap. De most elrendezi a számlát. Most van pénze, nem beszélhetnek tovább így vele. Most az egyszer az életben megmutatja, ki is az a Gazsi. Éhezett, szomjazott ő már eleget, egyszer ő is lehet valaki. Felszívta magát, határozott léptekkel ment be a léleksüllyesztőbe, egészen a pultig. Letette fele fizetését a vizes bádogra. Keményen a kocsmáros szemébe nézett és azt mondta: Nem tartozunk egymásnak! Most pedig töltsön egy felest! – körülnézett, kihúzta magát. – Meg a haverjaimnak is! – Voltak vagy hatan. A negyedik kör után érezte, baj lesz ebből. Kért egy liter bort, félreült vele. Csendben iszogatott, számolgatta, mennyi maradhatott a pénzből. Akárhonnan fogott hozzá, mindig az jött ki, hogy nem sok. Aztán megjött Lólé, a hegedűs. Gyakorlott szemmel mérte fel a helyzetet: fizetős kuncsaftot keresett. Mivel a nagy bánat, nagy üzlet, Zsigmondra esett a választása. Ismerte a nótáját, halkan kezdte húzni, egyre közelebb ment. Amire az asztalhoz ért, a férfiben megtört az ellenállás. Eleinte csak dúdolt, majd kieresztette a hangját: ha már elúszott a pénz, legalább tudja meg a falu, hogy mostan ő mulat. Fizetett a jobb napokat látott prímásnak is. Nem sok nótája volt, meg a kedve is alább hagyott. Abbahagyta az éneklést, újra számolt. Lólé ácsorgott még egy darabig, majd lekucorodott a két pénznyerő közé beszorított székre. 26

Hamar az asszony fülébe jutott a dolog, szaladt, hogy mentse a menthetőt. Lement a Gödörbe, megállt az asztal előtt, rárivallt a férjére: – Elment az eszed, Gazsi? Az embere nem válaszolt, fel sem nézett, csak a vállán húzott egyet. Már úgyis mindegy. Az asszonynak remegni kezdett a lába. Lerogyott a másik székre, a tenyerébe temette az arcát. A kilátástalanság megállította az időt. Sokáig hallgattak. Egyszer az asszony töltött magának a borból, lassan ivott, majd hirtelen felrikoltott: – Lólé! Ne aludj te az én pénzemért! Azt húzzad, hogy: Most van a nap lemenőbe, kimegyek a temetőbe…

28

Rend a lelke mindennek Amikor házat vettem a faluban, megbíztam egy (nagyon) kisvállalkozót az udvar füvesítésével. Néha láttam egy-egy embert dolgozgatni, hát … sok kárt nem okoztak. Feltűnt viszont egyvalaki, aki túltett a többieken is, egyebet nem csinált, csak a kapanyelet támasztotta, de azt szorgalmasan. A második találkozásunkkor megszólított. Kérte, hogy szóljak a vállalkozónak, mert az itteni munkájáért már harmincezer forinttal tartozik neki. Ezt egy kis túlzásnak gondoltam, mivel az egész munkát huszonötezerért vállalta fel a helyi füves ember. Érdekesnek találtam a fazont, ezért utána érdeklődtem. A szomszédok csak mosolyogtak, végül mondtak egyet-mást. Megtudtam, hogy emberünket Gáborján Tódornak hívják. Neki is volt ragadványneve, mint mindenkinek a faluban. Őt burai Gáborjánnak hívták, mivel a szülei Tiszaburáról települtek át. A legenda szerint keresztnevét pedig egy sudár orosz tiszttől kölcsönözte az anyukája, akit 1945-ben látott a tiszai átkelésnél. Amikor Tódor megszületett, a vak is láthatta, hogy csak plátói kapcsolat lehetett az anyuka és a délceg, szőke, kék szemű tiszt között. Gáborjánnak két nagy és múlhatatlan vágya volt az életben. Az egyik az volt, hogy szeretett volna akko29

ra halat fogni, amelyhez már nem kell hozzáhazudnia. Meg is tett mindent ennek érdekében, szinte minden idejét a vízparton töltötte. Gáborján sporthorgász volt: mivel engedélyt soha sem váltott, gyakran futnia kellett, ha jött a halőr. És mint tudjuk az atlétika a sportok királynője, s annak része a futás is. A másik álma egy nagyobb ház volt. Amiben lakott, az csak egy szobával és egy konyhával bírt, ha a kamrát nem említjük. A kamrát viszont muszáj említenünk, mert abban aludt a két nagy fia, bizony elég szűkösen. Burai Gáborján a feleségével és a lányával foglalta el a szobát. A konyhában volt a fürdőszoba is (a rossz nyelvek szerint a gyermekszoba is, a társalgó is meg a zeneterem is). Gáborján kezét-lábát törte egy nagyobb házért, mert a gyerekek csak nőttek, nőttek és egyre kevésbé fértek el a negyven négyzetméteren. Egyszer a fülébe jutott, hogy az önkormányzat telkeket adott néhány rászorulónak, kijárta nekik a „szocportot”, felvette őket dolgozni, kivettette velük a vályogot és most így munkaidőben építik a saját házukat a hivatal gépeivel és szakmunkásaival. Több sem kellett Gáborjánnak: futott az elöljáróhoz. – Polgármester úr! – kezdte mézes-mázosan. Tudja, kicsi a ház, nagyok a gyerekek, nem férünk. Én nem akarom magukat feltartani, akadályozni, mert úgyis csak láb alatt lennék. Tessék nekem adni egy házat kulcsra készen! Nem kell, hogy nagy legyen: három kis szobácska, konyha, fürdőszoba, kamra meg a terasz, mert, ugye, levegőzni csak kell az embernek. 30

A polgármester finoman eltanácsolta. Gáborján vágya bizony olthatatlan volt. Két-háromhavonta felkereste a falu első emberét és újfent előadta kérelmét. Mivel támogatásra nem lelt, bánatosan hazakullogott. Így ment ez éveken át. Gáborján azonban erős jellem volt, nem tört meg, vágyakozása csak fokozódott. Amikor új jegyző került a faluba, nála kezdett el eleinte kilincselni, majd az utcán is leszólította akárhányszor találkoztak. Előadta, hogy a polgármester ilyen meg olyan, ő csak a jegyző úrban bízik. Kicsi a ház, nagyok a gyerekek, nem férnek. Házat azonban a jegyző sem tudott leakasztani a szögről. Tízévi kérincsélés után új helyzet állt elő: Gáborján megtudta, megürült az önkormányzatnak egy háza. Nosza, futott a jegyzőhöz. Előadta a szokásosat, hogy ő senki másban nem bízik, csak benne, és ha egyszer háza lesz, azt csak neki köszönheti, mert a polgármester az semmire való, többet nem is szavaz rá, de ha a jegyző úr indulna a választáson… Itt állította le a jegyző s mondta, térjen a lényegre. Gáborján előadta a nagy tervet: cseréljenek házat az önkormányzattal, az értékkülönbözetet majd részletekben megfizeti. A jegyző méltányolta az évtizedes igyekezetet, a polgármester pedig azzal, hogy legyen egyszer a szegény embernek is virágvasárnapja, rábólintott. Megalkudtak, megegyeztek az értékkülönbözetben, a törlesztésben. Az ügyvéd megírta a szerződést. Másnap Gáborján besomfordált a jegyzőhöz: 31

– A ház sarka repedt, hiányzik a kalapdeszka, a fürdőszobában nincs csempe meg kád, kívül rossz a vakolat, ki kellene cserélni az ajtó- és ablakkereteket… – Na, itt álljunk meg, – mondta a jegyző – mi azt a házat adjuk el magának, amit látott, nem pedig amit megálmodott. Ha a magáé lesz, úgy alakítja át, ahogyan akarja. – De jegyző úr, én rokkant nyugdíjas vagyok, meg nem is értek hozzá. Mi az maguknak rendbe hozni a házat? Megfizetem! – vágta ki a végén. (Itt kell elmondanom, a faluban a legöregebbek sem emlékeztek arra, hogy Gáborján honnan ment nyugdíjba. A rosszmájúak feltételezték, hogy az általános iskola harmadik osztályából, de ez, természetesen szemen szedett hazugság volt.) – Nocsak, van pénze? – érdeklődött a jegyző. – Majd letörlesztem. Ha közben meghalnék, majd a fiaim. Addig-addig kért, könyörgött, sírdogált, amíg megegyeztek néhány dolog kijavításában. Jött az ügyvéd, csinált új szerződést. A szakemberek felvonultak, és csakhamar egyre pofásabb lett a ház. Gáborján az építkezésen töltötte a napjait. Szerszámhoz nem nyúlt, egy téglát arrébb nem vitt, viszont átvette a művezetést. Kifogásolt mindent, kiabált a munkásokkal, semmi sem volt jó neki, közben elvégeztetett egy sor olyan munkát, amiről szó sem volt a megállapodásban. A szakik egyszer aztán megunták, ultimátumot küldtek a polgármesternek, ha nem takarítja el innen Gáborjánt, akkor maguk ütik agyon és elássák 32

a kert végében. Amíg ki nem jön a polgármester, addig pedig nem dolgoznak. Majd hanyatt esett a polgi, amikor meglátta Gáborján művezetésének eredményét: volt ott fürdőszoba káddal és zuhanyzóval, amerikai konyha, új tető, műanyag ablakok, ajtók, negyven négyzetméteres terasz, meg ami szem-szájnak ingere. Rögvest leállított mindent. Tanácskozott az ügyvéddel, hogyan lehetne visszaállítani az eredeti állapotot, hogyan lehetne visszacsinálni a cserét. Az ügyvéd vakarta a fejét: mondhatom hosszan is, röviden is, az a lényeg, hogy sehogy – válaszolta. Gáborján is ügyvédhez fordult, annak is az volt a véleménye, hogy a szerződés érvényes. A polgármester tépte a haját, megfogadta, hogy a Tiszában fuldokló anyjának sem segít a továbbiakban. Értékbecslőt hívtak, módosították a szerződésben a ház értékét, így Gáborján már kétszáznegyven havi részletfizetést kapott kamatmentesen. Másnap Gáborján megjelent a polgármesternél: micsoda munka ez, hogy nincs korlátja a terasznak – kérdezte. Beperelem magukat, ha leesik a gyerek – folytatta. Három ember kellett, hogy lefeszítsék a torkáról a polgármester ujjait. Ekkor Gáborján belátta, hogy kissé túlfeszítette a húrt. (Zenész családból származott, onnan a hasonlat.) Kis ideig csendben maradt. No, megtörtént a költözés, Gáborján elbontotta a kisház udvarán lévő melléképületet, a kerítés javát és vitte magával, hiszen azokat maga építette. (Rossz33

indulatú emberek persze azt híresztelték, hogy Gáborján egész életében legfeljebb, ha légvárakat épített. És sajnos a település szinte minden lakója ilyen rosszmájú volt.) Kivágta a fákat is, hiszen a nagyháznál is kell valamivel tüzelni. A cserepeket is el akarta vinni a kisházról, de erről a rendőr lebeszélte. Minden mozdíthatót elvitt, csak a sokévi szemetet hagyta ott. A nagyháznál maradt építési törmelékből Gáborján kiválogatta a használható anyagokat: az ép téglákat és vályogokat gúlába rakta, majd eladta. A bontott faanyagot eltüzelte. A vasanyagot és a tetőről lekerült horganyzott lemezeket a fia értékesítette. A megállapodás szerint mindkét félnek tisztán kellett volna átadni a csereingatlant. Az önkormányzat szerette volna eladni a kisházat, hogy a veszteségeket enyhítse, de Gáborján nem mozdult a szeméttel. Eltelt fél év. Jött a tavasz. Nem várhattak tovább. A jegyző utasítására kitakarították az önkormányzatnak jutott kisház udvarát. Volt vagy négy fuvar szemét, amit Gáborján otthagyott. Amint az utolsó szállítmány kigördült az udvarról, Gáborján belépett a jegyzőhöz. Magas cén kezdte: – Mi lesz a szeméttel az udvaromon, mert nem férek tőle, meg egészségtelen is, meg mit szól hozzá a KÖJÁL, meg … – Maga elhordta már a szemetet a kisház udvaráról, ahogyan vállalta? – kérdezett vissza jegyző. – Nincs ott szemét egy szál se – csodálkozott Gáborján tágra nyílt szemmel. 34

– Persze, hogy nincs, mivel mi elhordtuk. Hagyjon bennünket békén, a szemetével pedig tegyen, amit akar. – Nem addig a’! Megyek az ügyvédhez és feljelentem magát, maga kihasználja a kisembereket, maga becstelen ember! Itt penderítette ki a jegyző Gáborjánt az irodából. Azóta nem köszönnek. Gáborján ment a polgármesterhez: – Maga itt az egyetlen becsületes ember, mindig csak magában bíztam, tudja, én mindig magára szavaztam, rúgja ki azt a csaló jegyzőt és vitesse el a szemetemet, kérem! A polgi tájékozódott és elküldte Gáborjánt a sunyiba. Gáborjánt viszont nem hagyta nyugodni az a nagy, mindent elsöprő igazságérzete, ügyvédhez fordult. A jegyző a válaszlevélben megírta az előzményeket, megküldte a szerződést, az ügyvéd elállt a folytatástól, visszaadta az ügyet Gáborjánnak. Ez még kétszer megismétlődött. Gáborjánnak vagy elfogyott a pénze az ügyvédekre, vagy belefáradt, ezután csendben maradt. Itt véget is érhetne történetünk, ha Gáborján nőtlen vagy özvegy lett volna, de neki bizony volt felesége. Volt bizony! Az asszonynak volt nyolc gyereke, öt az első házasságából, – ezeket mind az állam nevelte fel – három pedig közös volt Gáborjánnal. A nemzet szaporítása annyira lekötötte, hogy negyvennyolc éves koráig 35

egyetlen nap munkaviszonyt sem tudott igazolni. Kapta viszont a szociális segélyt. Ha behívták közhasznú munkára, egy szatyor orvosi lelettel ment az üzemorvoshoz, és addig-addig bizonygatta, hogy nem képes dolgozni, amíg az orvos el nem hitte. Néha elküldték leszázalékoltatni, ilyenkor huszonnégy százaléknál többet soha sem tudott összeszedni. Történt egyszer, hogy az a fránya állam kitalálta, csak azoknak ad a továbbiakban segélyt, akik tudnak igazolni egy hónap munkaviszonyt az elmúlt évről. Gáborjánné szaladt a jegyzőhöz, elsírta fájdalmát: – Ha nem kapom a segílyt, miből fizetem a háztörlesztést maguknak? Az uram nyugdíjából éhen halunk, a két fiam se tud dolgozni, azokat is mi tartjuk. Naponta csak négy doboz cigaretta, tudja mi píz az? – A jegyző megsajnálta, vagy legalább is úgy tett: – Van még egy hónap az évből, behívjuk dolgozni. Az húsz munkanap, elsöpröget a buszmegállókban napi négy órát és meg lesz az egy hónap, megmarad a segély. – Drága jegyző úr! Nem tudok én söprögetni, otthon is csak elporszívózgatok. Adják csak úgy ide azt a kis segílyt, a közterületen úgy is csak kárt csinálnék. Hát ebből bizony nem lett egyezség. Gáborjánné még megpróbált hamis munkáltatói igazolást szerezni a vendéglőstől, aki adott is volna neki, ha tényleg dolgozik egy hónapot. Ezen aztán nagyon megsértődött a jóasszony, teli is fújta a falut, 36

hogy milyen szemét a vendéglős, no meg a jegyző, kihajtanák belőle a szuszt, de ő aztán nem hagyja… Amikor megkapták a határozatot a segély leállításáról, ahelyett, hogy fellebbeztek volna, Gáborján feljelentette a jegyzőt a polgármesternél. Mivel az jelezte, hogy hatósági jogkörben nem járhat el, őt pedig a testületnél jelentette föl. A testület sem volt illetékes, ezért őket a kormányhivatalnál jelentette fel Gáborján. Addigra viszont kifutottak a fellebbezési határidőből. A hivatal elutasította a fellebbezést, mert időn túl érkezett. A bíróság ugyancsak elutasította a keresetet, mivel jogsértés nem történt. A megyei bíróság helyben hagyta az első fokú ítéletet. A minap a postán találkoztam burai Gáborjánnal, a külföldi díjszabásokat tanulmányozta a lánya segítségével, mert olvasni nem tudott. – Talán kitelepültek a fiatalok Kanadába? – kérdeztem. – Nem. – jött a zord válasz. – Én Brüsszelbe meg Hágába küldök levelet. Majd megmutatom én, hogy rend lesz egyszer ebben a faluban. Ha addig élek is…

37

Fogy(aszt) a magyar Amikor a sok mellékmunkából összejött a pénz, Kis János csillogó szemmel szólt feleségének, hogy mehetnek a franciaágyért. Kiválasztották, kifizették, hazavitették. A haverok „fogy a magyar, ideje pótolni” fajta megjegyzések és sok sör mellett felvitték a negyedik emeletre. Minden lépcsőfordulóban beszorultak, ilyenkor elmondták, vett volna inkább vízágyat, mert az felfolyna a vezetéken. A két heverő kikerült a hálószobából, nem volt már helyük a lakásban. Kis János feltette az internetre, hátha visszajön a sör ára, de nem licitált rá senki. Meghirdette kiragasztott cédulákon, de nem volt érdeklődő. Körbetelefonálta a haverokat, hogy ingyen elvihetik, de nem kellett senkinek. Megkérdezte a szemeteseket, de azok akkora árat mondtak az elszállításért, hogy még Kis János szégyellte magát. A patthelyzetet az apósa oldotta meg: hozd el hozzánk, majd kerítünk neki helyet – mondta. Az após a városszéli lakótelepen lakott egy garzonban. Kis János csodálkozott, hogyan fognak oda beférni a heverők, de nem kérdezett. Kért kölcsön egy kiskocsit, az egyik haverral kihúzták a heverőket a lakótelepre. A nagy melegre való tekintettel többször meg kellett állniuk egy-egy sörre, de végül is odaértek. Az após lerakatta a bútorokat a lépcsőházban. Kis János nem bírta tovább, megkérdezte, mi lesz a sorsuk. Az élet majd megoldja – volt a válasz. Az élet tényleg megoldotta. Másnapra mindkét heverőt ellopta valaki. 38

Kegyelet Lakatos Ernő jó prímás és jó ember volt. A rendszerváltást követően a magyaros éttermek és a halászcsárdák bezártak, vagy legalább is a zenekart menesztették. Lakatos egy percig sem maradt munka nélkül, mert megtalálta a gazdaság azon réseit, ahol csak kereslet jelentkezett kínálat nélkül. Ő lett a kínálat. Olyan termékeket állított elő, gyűjtött be vagy javított, amelyekre más vállalkozók még nem álltak rá. Ráadásul betartotta a törvényeket, az adót megfizette, így fogást sem lehetett rajta találni. A sok munka eredményeként ő is és a családja is jól élt. Szép, nagy családja volt. Amikor meghalt, sokan gyászolták. A család pedig igyekezett a helyi szokás szerint megadni a módját a temetésnek. A sírgödröt kibetonozták, kicsempézték, parkettázták. A sírba kis asztalkán ételt, pálinkát, cigarettát készítettek oda, hogy a megboldogult a túlvilágon se szenvedjen hiányt. Ravatalozás előtt a prímási fekete öltönyét adták rá, a tárcájába pénzt tettek, a mobiltelefonját a szivarzsebébe tették, mert mindig ott hordta. A temetésre nagy tömeg gyűlt össze: jött a rokonság szerte az országból, jöttek a helybéliek, sokan tiszteletből, néhányan kíváncsiságból. Lakatos Ernőt a szabad ég alatt ravatalozták fel. A rokonok zokogtak, a pap szép beszédben méltatta életútját. Már a távolabbi rokonságtól búcsúztatta a megboldogultat, amikor megszólalt egy mobilte40

lefon. Mindenki a zsebéhez kapott, majd megnyugodva vette tudomásul, hogy nem ő volt a gondatlan. Sokan tanulva a helyzetből, megkésve bár, de levették a hangot a készülékükről. A csengés elhallgatott. A pap alig zökkent ki a búcsúbeszédből, rutinosan folytatta a családtagok felsorolását. A telefon azonban ismét megszólalt. Lakatos nagyobbik fia kapcsolt leghamarabb. Odalépett a ravatalhoz, óvatosan kivette apja zsebéből a készüléket, kikapcsolta, majd zsebre vágta. Mindenki megkönnyebbült. A temetés a továbbiakban baj nélkül zajlott le. Másnap híre terjedt a városban, hogy Lakatos Ernőt a ravatalán a tulajdon fia rabolta ki.

41

Rövid volt a takaró Reitner Ricsi mindig meg akarta mutatni a világnak. Amikor építkezni kezdett, a falubeliek csak találgatni tudták, mi lesz itt, mert az alapgödör hatalmasra sikeredett. Aztán kiszivárgott, hogy nagy borospince lesz a ház alatt. A falusi népek naponta jártak megcsodálni a szokatlan kivitelezést, összesugdolózni, meg hát megbeszélni: minek ekkora pince, mikor ez itt nem is bortermő vidék. Ahogyan szaporodtak a boltívek, úgy lettek egyre többen a bámészkodók. Sokatmondóan összenézegettek. Kell a hely a vadászcimboráknak – mondogatták. És feltették az elmaradhatatlan kérdést is: miből? Ricsi ragyogott a büszkeségtől. A pince aztán kapott márvány burkolatot, a falakba üvegtartályokat építettek be, lett vakablak is vagy három, persze gyertyával, rejtett világítás, kis emelvény a cigánynak és sok-sok hely a majdani hordóknak, a kecskelábú asztaloknak. Külön helyiség szolgált az elejtett vadak kizsigerelésére, feldolgozására. Esténként a haverokkal ki is próbálták, milyen ivás esik a leendő pincében. Az eredménnyel meg voltak elégedve, ezért gyakran ismételtek. Amire a pinceszint elkészült, a pénz is elfogyott. Ricsi körbejárta a rokonságot, majd a cimborákat kölcsönért, de amikor másodszor vagy harmadszor ment, rendre elutasították. Eladott pár dolgot, de ettől nem haladt jobban az építkezés, majd hamarosan le is állt. 42

Ricsi felesége a régi ház udvarán dolgozott, amikor egy megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Hiányérzete volt. Aztán rájött: nem látta a férjét egész nap, pedig nem ment sehová. Keresni kezdte. Nagysokára a feldolgozó helyiségben talált rá. A vadaknak szánt kampóra akasztotta fel magát. Már nem volt benne élet. Hamvasztás volt, temetés nem. Az özvegy az urnát a hálószobában, a szekrény tetején helyezte el. Az asszony tíz keserves év után befejezte a házat. Amikor elkészült, nem érzett örömöt. Levitte az urnát a pincébe, betette az egyik vakablakba, majd hívott két kőművest és befalaztatta a pincét.

43

Siklósi emlék Úgy ötéves forma legényke lehettem, amikor egy nyarat töltöttem Siklóson a nagyszüleimnél. Nagyapám, rendőr lévén, sok helyütt szolgált, akkor éppen ebben a kedves kis dunántúli városkában. Alföldiként igen nagy hatást tettek rám a hegyek, erdők, de főképpen a vár. Szárnyalt a képzeletem, amelyet már szélesre tártak a mesék, mondák legendák a másik nagymamám esti felolvasásainak köszönhetően. A ház udvara is nagyon vadregényes volt számomra a sok-sok fával, bokorral, farakással meg a teret körülölelő embermagas kőfalakkal. Itt lehetett ám katonásdit játszani! Hol az egyik bokor volt az ellenség, hol a másik. A kerekes kút is megszenvedte mindent elsöprő támadásaimat. Egyik nap, midőn éppen a siklósi várat foglaltam vis�sza a gaz töröktől, úgy belefeledkeztem a küzdelembe, hogy nem vettem észre a közeledő nagyit. Amikor megszólalt a hátam mögött, ijedtemben majdnem a töröknél hagytam a várat. Elmegy a varrónőhöz – mondta – és a lelkemre kötötte, ki ne menjek az utcára, különösképpen nehogy el merjek menni a benzinkutas barátomhoz, meg ne próbáljak pénzt kérni tőle fagyira. A török engem úgy lekötött, hogy eszembe sem jutott volna elhagyni a csatateret, de a fagylalt megszerzésének zseniális ötlete nem hagyott nyugodni. Próbáltam tartani magam az elvárásokhoz, de a terv magával ragadott. Még a török elleni hazafias 44

érzelmeimet is elhomályosította. Ha a törököt nem is, de magamat sikerült legyőznöm. Felszabadultan fogtam hozzá nagyi tervének megvalósításához. Elfutottam a benzinkúthoz, ahol Jalos bácsi, országos barátom dolgozott, és kértem egy forintot, amit a szemközti cukrászdában fagyira váltottam. Szerzeményemet nyalogatva, boldogan indultam haza. A nagyival épp a kapuban találkoztam. Az első pofonnál aztán elrepült a fagylaltom. Szegény nagyanyámnak meg sem fordult a fejében, hogy ő volt a tippadó, így bűnrészese gaztettemnek.

45

Groteszk

(Nem egészen) Félperces novella Kovács István vasutas felépítette a házát és beköltözött. Mivel kerítése még nem volt, a szomszéd kutyája a portára bejutva elvitte az ajtó előtt hagyott fél pár cipőjét. A balt. A cipő viszonylag új volt, Kovács István kedvelte is, ezért hosszas megfontolás után úgy döntött, hogy a megmaradt jobblábas lábbelit megtartja. Jó lehet az még valamire. Néhány hónap múlva Kovács Istvánt elütötte egy tolatómozdony. Levágta a lábát. A jobbot.

48

49

A bizalom szent A fedélzeten kigyulladt a piros lámpa, Kis hadnagy ugratóparancsnok kinyitotta a repülőgép ajtaját és figyelni kezdte a földetérési pontot. Amikor megfelelőnek találta a távolságot, hátralépett és kiadta a parancsot: Ugrás! Nagy főhadnagy szabályszerűen elhagyta a gépet, felvette a stabil zuhanáshoz begyakorolt testhelyzetet és figyelte a stoppert. A hatszáz méteres magassági szint elérésekor nyitotta a főernyőt, az azonban nem működött. Rutinosan hanyatt fordult, jobb kezével eltakarta az arcát, nehogy a nyitási folyamat során a mentőernyő megüsse, és nyitotta a hasernyőt. Ez az ernyő sem működött. Zuhant tovább. Mi lehet a probléma – tette fel magának a kérdést, amire nem volt válasz. Azután eszébe jutott, hogy az ernyőt Kis hadnagy hajtogatta. És ekkor összeálltak képpé a tudat alatt őrzött, de eddig fel nem dolgozott apró mozaikok: Kis hadnagynak viszonya van a feleségével, ha most lezuhan, Kis hadnagy kerül a helyére a századparancsnoki székbe, sőt, az irodai hűtőszekrényben, a jégen lévő whiskyt is ő fogja meginni. Ekkor betelt a pohár Nagy főhadnagynál. Ezt nem hagyhatja annyiban. Visszament a gépre. Mélyen Kis hadnagy szemébe nézett és azt mondta: – Ez nem volt szép tőled, Józsi!

50

A kormány a helyén van, csapataink harcban állnak A Köztársaság útja büszkén uralta a várost. A zavartalan haladást forgalomirányító lámpák biztosították, elsőbbséget adva a Köztársaság útján közlekedőknek. Próbálták ugyan kisebb utcák keresztezni a főutat, de a más irányba igyekvők hosszan tartó tilos jelzésekbe ütköztek, vagy a forgalmat irányító rendőrök tiltották meg az uralkodó áramlás megzavarását. Szinte mindig zöld utat kaptak viszont a fő áramot követő gyalogosok, akik a járdán párhuzamosan haladtak az elvárt irányba. A rendszer hosszú ideje zavartalanul működött. Történt egyszer, hogy az Alkotmány utca kereszteződésénél piros lámpa állította meg a járókelőket. A zebra előtt felszaporodott a tömeg, a lámpának viszont nem akaródzott zöldre váltania. Néhányan, megunva a várakozást, visszagyalogoltak pár száz métert a mögöttük lévő átkelőig, ott átmenve, a túloldalon haladtak tovább a megkezdett úton. A többség azonban nem alkudott meg a sorsával, elszántan, bízva az irányítók gyors helyzetfelismerésében, bár fogyó türelemmel, de kitartott kitűzött céljánál. A szabad jelzés viszont váratott magára. A kényelmesebbek leültek a virágtartók peremére vagy elfoglalták a közeli park padjait. A tömeg egyre szaporodott. 52

A tűző Nap sem kedvezett a várakozásnak, ezért valaki üzletet szimatolva, ásványvizes palackokat kezdett árusítani egy hűtőtáskából. Erre mások is vérszemet kaptak: megjöttek a hamburgerárusok, de kis idő múltán lehetett kapni mindenfélét, amihez már hozzászoktak az ételláncok kínálatából. Bajuszos bácsikák demizsonból házi pálinkát mértek, a Tücsök és a Hangya utcák lakói leterített ponyvákon használtcikkeket, zöldséget, gyümölcsöt és virágot kezdtek el árulni. A nyakukba szakadt szabadidő kulturált eltöltése érdekében megjelentek a kisvállalkozók az itt a piros hol a piros szerencsejátékkal. A piros persze soha nem ott volt, ahol remélték. Az igazság keresése közben verekedések törtek ki, amelyek megakadályozására és a rend fenntartására kisebb csoportok szerveződtek, akik, hogy megkülönböztessék magukat, és hogy felismerjék egymást, felgyűrték a bal ingujjukat. A kivillanó tetoválásokból a várakozók megtudhatták, hogy bűn az élet, hogy ki a magyar, megismerhették az illető valamennyi volt és jelen hölgyismerősének keresztnevét és az anyja iránti érzelmeit. Sötétedés után megváltozott a reménykedők ivararánya a hölgyek javára. A tömeggyűlésekre sem kellett sokáig várni. A felszólalók hovatartozásuktól függően, de megnyerő magabiztossággal nevezték meg a bajok okozóinak színét, vallását, pártállását és nemi identitását. Tudták, kiket kellene ki- illetve betiltani, kirekeszteni, internálni, mely nemzetek ellen kellene erőszakosan fellépni. Születtek javaslatok a Köztársaság útjának, 53

sőt az Alkotmány utcának az átkeresztelésére is. Hajnalban váratlan esemény zavarta meg a kialakulóban lévő rendet: az átkelőhelyen a jelzőlámpa zöldre váltott. Néhányan – élve az új helyzettel – élre álltak és megkísérelték átvezetni a népet a túloldalra. A tömeg egy része azonban nem mozgolódott, nem tágított újonnan szerzett pozícióiból. Voltak, akik kezdeményezték a lefoglalt területen új közigazgatási egység kikiáltását, mások megelégedtek volna vám-szabadterület kialakításával is. Végül – mint a görög drámákban – isteni beavatkozás oldotta fel a konfliktust: megeredt az eső és a tömeg szétszéledt a szélrózsa minden irányába. Reggel, a helyi újságban rövid híradás jelent meg az eseményekről, amelyből megtudhatta a nyájas olvasó, hogy a Köztársaság útja és az Alkotmány utca kereszteződésében kialakult irányítási problémákat a vezetés – amely végig ura volt a helyzetnek – időben észlelte és kellő gyorsasággal elhárította. A felelősök felkutatása megkezdődött.

54

A televízió szobánkba hozza a világot Galambos Ferdinánd alanyi költő az íróasztal fiókjának dolgozott. Meg a szekrénynek és persze a pince jól elkülönített és szigetelt polcsorának. Minél többet olvasta verseit, annál inkább meg volt győződve arról, hogyha ismerné a világ, jeles személyisége lehetne a magyar irodalomnak. Műveit azonban a műértő közönség nem ismerte, nem ismerhette, mert ezeket a költőn kívül más nem olvasta. Galambos már sokszor eljutott a végső elhatározás határáig, ilyenkor az általa szorgosan gyűjtött listáról kiválasztott néhány irodalmi folyóiratot, megcímzett számukra egy-egy nagyméretű borítékot, talán tett beléjük kéziratot is, de mindig visszatartotta valami, hogy postázza is azokat. A visszarettenés okát a művész lelkében kell keresnünk. Galambos ugyanis a végletekig sarkosan pedáns volt. Nem tűrte maga körül a rendetlenség halvány látszatát sem. A kéziratok oszlopai vizimérték szerint, függőbe állítva sorakoztak az asztalán és a polcokon. Utálta a szobába beszűrődő napfényt, mert ferde fénypászmái felhívták figyelmét a légben lebegő porszemekre. De legfőképpen a vezetéknevétől irtózott (irtózott persze a keresztnevétől is, csak más okból), mert a galambokat juttatta eszébe. Ezek a madarak ugyanis állandóan kavarták a port, hullatták tollaikat, szétszórták a táplálékukat képe55

ző magvakat és pelyvát, fő bűnük azonban az volt, hogy mindenüvé odapiszkítottak. Hogy jön ez ide? Nos, szerte a világon a hálás utókor, megbecsülve kiemelkedő személyiségeit, díjat alapít, emléktáblát állít, szobrokat emel az éjszakában messzire világító, fáklyaként lobogó és utat mutató géniuszai számára. A díjak rendben. Az emléktáblák még elmennek. A szobrok azonban ki vannak téve a galambok korlátlan ámokfutásának. A felelőtlen és könnyelmű emberek viccelődni szoktak azon, hogy az ég madarai hogyan tisztelték meg a hős hadvezér, a bátor ismeretlen katona, a távolba szakadt, de hazánknak Nobel-díjat hozó tudós vagy koszorús költőnk szobrának fejét. Hát ez volt az, ami visszatartotta Ferdinándot a köz megbecsülésétől. Ennek még az ismeretlenség szörnyű réme árán sem kívánta kitenni magát. Maradt tehát minden a régiben. Galambos írta tovább szívet szorító, melengető vagy könnyet fakasztó költeményeit – a fióknak. Néha azonban megpihent, mint ahogyan a Himaláján dühöngő szél is elcsitul néha. Ilyenkor televíziót nézett, de nem ám a királyi főcsatornát, vagy léha esztrádműsorokat. Nem. Koncertfilmek zenéjét hallgatta, ismerkedett a természet csodáival vagy utazott. Így jutott el Londonba, Churchill szobrához. Amikor meghallotta, hogy a történelem meghatározó alakjának a fejébe áramot vezettek, elkerülendő a „megtiszteltetést”, megfordult körü56

lötte a világ. Lázasan felszakította a szekrény ajtaját, feltépte az íróasztal fiókjait és a győzelem mámorától elhomályosult szemmel tömni kezdte a kéziratokat a már előkészített borítékokba.

57

A törvényekkel pedig packázni nem lehet Tóbiás nagyon szerelmes volt. Kedveséhez igyekezett a Jászságból a Tiszántúlra. Miközben követte a GPS-be szorult hölgy negédes, de kellően határozott utasításait, egyfolytában Melinda kívánatosan gömbölyded idomai jártak az eszében. Megtervezte a hétvége programját, amely egyetlen napirendi pontot tartalmazott, de azt lehetőleg minél többször. Ábrándozásából nem zökkentette ki a gépi hang – magában Vasmariskának hívta –, automatikusan végrehajtotta az utasításokat. Fordulj jobbra, hajts ki a második kijáraton, meg ilyenek. Amikor keresztülhaladt Nagykörű hangulatos, egyben egyetlen főutcáján, jött az újabb utasítás: Hajts át a gáton, majd hajts fel a kompra. Gondolkodás nélkül követte a parancsot, hiszen vakon megbízott a gépbe zárt navigátorban. Vasmariska, bár egyszerre négy műholddal állt kapcsolatban, elfelejtette jelezni, hogy a komp pillanatnyilag a fegyverneki oldalon vesztegel. Tóbiás, annak ellenére, hogy gondolatai messze jártak, követte az utasítást, a komp kötele mellett keresztülhajtott a folyón, majd a víz felőli végén felhajtott a kompra, ahol elsodorta a komp személyzetéhez tartozó és éppen a munkáját végző Kis Jánost. A kompos keresztül-hemperedett az autó orrán és nagy puffanással a fedélzet deszkáján landolt. 58

Szabó István, a komposok vezetője rémülten szaladt balesetet szenvedett beosztottjához, felültette a padra, töltött neki egy felest, majd mobiltelefonján értesítette a rendőrséget. Tóbiás először segíteni próbált, de mivel nem vettek róla tudomást, egyik lábáról a másikra állva idegesen várakozott. Kisvártatva megjött a rend őre. Méricskélt, fényképezett, meghallgatta a tanúkat, majd az elkövetőt is. Tóbiás arra hivatkozott, hogy vizesek voltak a gumik, az akácpadlózat nyálkás volt a felhordott portól, így nem tudott időben megállni, egyébként is a kompos váratlanul, minden jelzés nélkül lépett elé. A kialakulóban lévő lincshangulatot lehűtötte Kis János jelzése, amely szerint az ijedtségen kívül más baja nincs. A rendőr kérdésére válaszolva megerősítette, hogy személyi sérülése, anyagi kára nem keletkezett. Az intézkedő járőr közölte Tóbiással, hogy nem tartotta be a kompon előírt sebességet, figyelmen kívül hagyta a felfestett jelzéseket, és egyébként is számítania kellett volna a munkáját végző személyzet keresztirányú mozgására. Mindezért harmincezer forint helyszíni bírsággal sújtja. Tóbiás aláírta a rendőr által az orra alá dugott zöld színű kutyanyelvet, átvette a csekket, és sűrű bocsánatkérések közepette a lehető leggyorsabban elhagyta a helyszínt. Bár a nagykörei oldalon már feltorlódtak és egyre csak dudáltak a várakozó és átkelni vágyó gépjármű59

vek, a komp még sokáig nem indult vissza, mert a személyzet nem tudott napirendre térni a történtek felett. Feldúltan és megvetően bámultak a Tóbiást rejtő porfelhő után. Szabó István előadta, hogy húsz éve ingázik a két part között, de itt még gázolás nem történt. Elrendelte, hogy a továbbiakban hordani kell a láthatósági mellényt, a komp víz felőli végét pedig lánccal kell lezárni, nehogy a történtek még egyszer megismétlődjenek. Ha már ezek a fránya úrvezetők fittyet hánynak minden törvényre.

60

Az emberi kapcsolat András középkorú volt, enyhén pocakos és nagyon magányos. Az estéit a televízió előtt töltötte. Ült a fotelben, sört szopogatott, élvezte a kockás takaró melegét a térdén. Látszólag a filmet nézte, de gondolatai messze jártak. Ismert már minden sorozatot, ezek már nem kötötték le, össze is keveredtek benne a szereplők. Mégis, jólesett üldögélni félhomályban a készülék előtt, hallgatni halk susogását, félálomban merengeni jobb napokon, dagonyázni a semmiben. Most valami művészfilm mehetett, negyvenes férfi ült egy szobában egy tévékészülék előtt. A kamera ráközelített a képernyőre. A műsor valami hasonló lehetett: egy tévéző férfit mutatott egy rosszul világított szobában. A képernyőjén egy férfi éppen tévét nézett. Mindig ugyanaz – mondta András és felállt a fotelból. Ezzel egy időben sok száz férfi állt fel egyszerre a készülék elől. Bosszúsak voltak, mert valaki elrontotta a szórakozásukat.

61

Csodák bizony nincsenek Erős János súlyemelő nevén sokat élcelődtek a sporttársak, mert a versenyeken mindig volt nála erősebb. Ez azonban nem törte le Jánost, sőt inkább inspirálta. Sokat edzett, nagy szériákban emelte a vasat. Egyik ilyen elszánt edzése során, talán a hetedik vagy nyolcadik szériánál feje fölé szakította a hatvan kilót, kilépett alóla, hogy kezével biztonságosan vezetve engedje a dobogóra visszazuhanni a súlyzót, amikor olyat tapasztalt, amit még soha. A súlyzó fennmaradt a levegőben. Meglepetésében rántott rajta egyet, de a rúd, a tárcsákkal nem mozdult. Próbálta elfordítani. A vas körbe forgott, de nem esett le. János hozott egy létrát, nekitámasztotta a rúdnak, felmászott. Közben a többiek is észrevették, hogy valami nincs rendjén, és odaálltak bámészkodni. Az idősebbek kezdték tanácsokkal ellátni Jánost: nézze meg, nem akadt-e bele valamibe, vagy: szedje le a tárcsákat a rúdról és adogassa le egyenként, esetleg: ugráljon a rúdon, hátha attól lejön. Egyik ötlet sem vezetett eredményre. Őszintén tanácstalanok voltak. Ekkor érkezett meg az egyesület menedzsere. Gyorsan felmérte a helyzetet, és kész is volt a terv: ezzel lendítjük fel a klub anyagi helyzetét. Kihívjuk az újságokat, a tévét, a rádiót, feltesszük az internetre. Dőlni fognak a szponzorok! Szét is szaladtak a sportolók városszerte, csalogatták a szenzációra éhes 62

médiát. Amikor azonban visszaérkeztek, elszörnyedve látták, hogy a súlyzó visszaesett az eredeti helyére, a dobogóra. Az újságírók hitték is meg nem is a súlyemelők által előadott történetet, pedig többen az anyjuk életére is megesküdtek. Egy darabig még ténferegtek, majd lassan szétszéledtek. Egy oknyomozó riporter azonban utána járt a történteknek. Kiderítette: csodák pedig nincsenek. Az eset magyarázata egyszerű volt. Az edzőterem szomszédságában egy autóbontó- és ócskavas-telep működött. A begyűjtött vashulladékot és a szétbontott autóalkatrészeket fajtánként halmokba gyűjtötték, s amikor megvolt a szükséges mennyiség, kamionokkal elszállították. A platóra a vasat egy daru rakta fel egy hatalmas elektromágnes segítségével. A munka végeztével a darus az elektromágnest az edzőterem fölött állította meg, így foglalta a legkevesebb helyet. Most is ez történt, csak a kezelő kiszálláskor elfelejtette levenni az áramot, így a mágnes bekapcsolva maradt. Kis idő multán ráeszmélt feledékenységére, visszamászott a daru fülkéjébe és áramtalanított. Az újságok vérmérsékletük, pártállásuk, felekezethez tartozásuk, a szerkesztő lelkiállapota, az- vagy másnapossága szerint tálalták az eseményt, úgyhogy minden olvasói réteg a saját szája íze szerint értesült a dologról. Az edzőteremben, félve a történtek ismétlődésétől, kitettek egy táblát: Függő teher alatt tartózkodni tilos! 63

Ez már a jövő technikája! A Nagy Sportriporter mellett a Híres Úszó szakkommentátori minőségben foglal helyet a stúdióban. A versenyuszodában a száz méteres gyorsúszás döntőjéhez vonulnak ki az úszók. A Híres Úszó a negyedik startkő mögötti széken helyezkedik el, ellenőrzi az úszószemüvegét, igazgatja a sapkáját, majd kibújik a köpenyéből. A hangosbemondó sorra mutatja be a versenyzőket. A Híres Úszó, amikor ő kerül sorra, feláll, széles mosollyal üdvözöli a tomboló közönséget. – Szerinted milyenek az esélyeid? – kérdezi a Nagy Sportriporter a mellette ülő Híres Úszót. – Mint szakkommentátor úgy gondolom, hogy egy sikeres felkészülés áll mögöttem, az időeredményeim alapján nem gondolom, hogy bárki is megszoríthatna. Ennek ellenére nem vehetem félvállról a döntőt, mindent meg kell tennem a győzelemért. – válaszolta a Híres Úszó. – Mit gondolsz, milyen taktikát fogsz követni? – Valószínűleg nem törekszem majd rekorddöntésre, mert a tőlem jobbra és balra úszó nem híres úszók nem késztetnek majd nagy erőfeszítésre, de ez majd a vízben fog eldőlni. – Úgy látom, rögtön kezdődik a verseny, így az utolsó pillanatban még milyen tanácsot adnál magadnak? – Így a rajt előtti másodpercekben már olyan magas lehet az adrenalin szintem, hogy biztosan nem tud64

nék a tanácsra figyelni, de ha mégis, azt tanácsolnám magamnak, hogy kövessem az edzői utasításokat, annak alapján indítsam a véghajrát. Közben az uszodában a versenyzők felállnak a rajtkőre, felveszik a beugrás előtti pózt, majd a dudaszóra belevetik magukat a vízbe, némi krallozás után a felszínre jönnek. – Megítélésed szerint hogyan sikerült a rajtod? – érdeklődik a Nagy Sportriporter. – Így kívülről nézve nem túl jól, mivel az ötös és hetes pályán úszó nem híres úszók egy fél testhosszal előttem vannak, de – tekintettel arra, hogy jobbról veszem a levegőt – nem látom őket, így valószínűleg meg vagyok elégedve a starttal. Huszonöt méternél a Híres Úszó balra néz, megállapítja, hogy ketten is előtte vannak, ezért gyorsítani kezd. – Számítottam rá, hogy előbb-utóbb meg fogom nézni a medence másik oldalát is, így nem lep meg, hogy ilyen korán hajrázni kezdek. – mondja a szakkommentátor. Ez alatt az úszók elérik a falat, hárman szinte egyszerre fordulnak. – Mit szólsz a részidőhöz? Lesz ebből még valamilyen csúcs? – kíváncsiskodik a Nagy Sportriporter. – Az ellenfelek gyorsabbak, mint gondoltam, ez akár serkentőleg is hathat rám, rászoríthatnak egy erős véghajrára, amiből még egy csúcs is születhet. – Meg lehet jósolni, mikor gyújtod be a rakétákat? – Így kívülről nagyon nehéz, minden a pillanatnyi 65

helyzettől függ. Talán hetvenöt méternél, de lehet, hogy már hamarabb rám kényszerítik a többiek. – Nagy a feszültség, mind a vízben, mind a lelátókon. Nem izgulsz? – Nagyon szorítok magamnak itt a stúdióban, a medencében azonban valószínűleg már csak a falra koncentrálok. Ahogyan közelednek a versenyzők a célhoz, úgy hatalmasodik el az izgalom a Nagy Sportriporteren: – A négyes, az ötös és a hetes pályán úszó versenyzők fej fej mellett haladnak. Forr a víz az erőteljes karcsapásoktól. Most mintha a négyes pályán úszó Híres Úszó némi előnyre tenne szert. Honnan veszi az energiát?! Hogyan képes új erőket mozgósítani? Igen! Már egy karcsapással a mezőny élén halad. És most beüt a célba! Az ötös és a hetes pályán úszó versenyző mindent megtett, hogy rácáfoljon a papírformára, de a Híres Úszót ma nem lehetett legyőzni. A győztes kapkod a levegő után, de mosolyogva köszöni meg a tapsot az őrjöngő szurkolóknak. De vessünk egy pillantást az órára! És igen! Megvan a csúcs is, ha csak egyetlen tizeddel is, de ilyen jó időt még nem úsztak ezen a távon ebben az uszodában! Odafordul az önelégülten mosolygó szakkommentátorhoz: – Engedd meg, hogy elsőnek gratuláljak! Milyen érzés ez az újabb győzelem, ez az újabb csúcs? – Ahogyan innen látom, nagyon elégedett lehetek magammal. Nem is akarok szabadulni az ün66

neplők gyűrűjéből. De mint szakkommentátor, el kell, hogy mondjam, valaki szólhatna már nekem, hogy a fiatalok a nyakamon lihegnek, ha nem tudok megújulni, hamarosan lecsúszhatok a dobogóról. Új edző, új edzésterv vagy új környezet kellene a változáshoz, a felfrissüléshez. Nehéz dolog ez! Akad-e valaki, aki elmeri ezt mondani? Vállaja-e valaki ezt a hálátlan, de rendkívül hasznos feladatot? Persze a rajongók bűvöletében, a siker fényében úgy sem hinném el, ha valaki figyelmeztetne. Azt hinném, hogy az irigység beszél belőle, aztán meg jönne a hidegzuhany. De ne menjünk ennyire elé a dolgoknak, ünnepeljük velem a győzelmet. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. – Köszönöm a szakmai segítséget. Nem is tartalak vissza, tudom, a szíved már lenn van a medence partján. Kívánunk neked további szép sikereket úgy szakkommentátorként, mint úszóként. Kezet fognak, és a szakkommentátor feszülő ingmellel elhagyja a stúdiót.

67

Futtatott arany A négyévi állhatatos és minden mást kizáró munka sok-sok szerencsével párosulva meghozta az alig remélt, de vágyva vágyott eredményt: az uszoda tomboló közönsége előtt felléphetett az olimpiai dobogó legmagasabb fokára. Az aranyérmet a nemzetközi úszószövetség legendás hírű elnöke – aki fénykorában az olimpiai aranyon kívül minden megszerezhető díjat, érmet begyűjtött – készült átadni, de kíséretében volt a rendező ország sportminisztere és az olimpiai bizottság alelnöke is. Egy életre szóló pillanat volt, amikor kezet foghatott a sportvilág krémjével. Amikor előre hajolt, hogy a nyakába akaszthassák az érmet, már a lelkében muzsikált a nemzeti himnusz, a szeme is könnybe lábadt. Várta azt a mindent elsöprő érzést, amikor az érem szalagja megérinti a bőrét és az arany, a gravitációnak engedelmeskedve a mellére simul. Várt. Iszonyú tizedmásodpercek következtek. Nem bírta tovább, felnézett. A legendás hírű alelnök előtte állt eltorzult arccal és azt sziszegte: – Nem adom! Ez nekem jár, ez engem illet! – és mindenki meglepetésére futni kezdett. Hirtelen csend lett az uszodában. Ez nem szerepelt a forgatókönyvben. A biztonságiak is megdermedtek. Elsőként egy jól megtermett kopasz néger ocsúdott fel, utána iramodott az addigra már jelentős előnyre szert tett alelnöknek. A bajnok szomorúan nézett a távolodó kincs után. 68

Kifutott az erő a lábából, hát leült a dobogóra. A legfelső fokra. A szívében még volt egy hajszálnyi remény: a fekete fiú hátha utoléri a szökevény alelnököt és minden jóra fordul. És most vár…

69

Ismerkedni pedig szükséges Zsuzsa mélyen beúszott a tóba, és mire újra partot ért, kellemesen elfáradt. Levetette magát a forró homokra terített takaróra, kinyújtózott rajta hason, és valami határtalan elégedettség lett rajta úrrá – egy kis időre kibékült a világgal. Egy idő után hanyatt fordult, nézte az ég végtelen kékjét, a tornyosodó felhőket, a szelek szárnyán tovasikló vitorlásokat, a boldog fürdőzőket. Egy oldalpillantással meggyőződött róla, hogy kislánya még mindig önfeledten játszik a nagyival. Tovább szemlélődött. Egyszer csak egy bogár ereszkedett le a hasára, közvetlenül a bikini szegélye fölé. Lassan felfelé mozdult, amikor elérte az asszony köldökét, nem kerülte meg, nem ereszkedett belé, csak könnyedén átsiklott felette. Elszántan haladt tovább. Mell alatt egy tenyérnyivel Zsuzsa elé tartotta az ujját, hagyta, hogy a bogár felmásszon rá. Próbálta egyik ujjáról a másikra sétáltatni, mint a katicabogarakkal szokta, de ez a bogár nem mozdult a körméről. Furcsa bogár volt: inkább hasonlított egy gombra, mint egy bogárra. Zsuzsa sokáig nézte. Mintha szemeztek volna egymással. Halk zümmögésre lett figyelmes. A bogár vékonyan ciripelt, váltogatva a hangmagasságot, majd a han70

gok dallammá álltak össze. Ez az örömóda – vágott Zsuzsába a felismerés. Kis idő múltán a bogár megváltoztatta színét. Sötét barnáról kékre váltott. Közben zizegte tovább az örömódát. A kék az EU színe, a zene pedig az EU himnusza – rémült meg a felismeréstől Zsuzsa. Nem, csak hallucinálok – hitetlenkedett. Nem tudott mit kezdeni a jelenséggel. Már szabadult volna a bogártól, de nem mert mozdulni. Ekkor futott oda hozzá a lánya. De szép bogár! – kiáltotta és megpróbálta megkaparintani a gombszerű apróságot. Jaj, megszúrt – tört el a mécses. És tényleg: apró ujjacskájának begyén mákszemnyi gömböcske vöröslött. A bogár meg leesett a homokba. Zsuzsa ugrott vigasztalni a kislányt, de egyre hangosabb zsibongásra, erősödő kiabálásra lett figyelmes: a parton lévők sietve kapkodták össze a holmijaikat, majd a gyerekeket ölbe kapva futni kezdtek a falu irányába. Felnézve látta, hogy hatalmas, gomolygó bogárfelhő közeledik feléjük. Az elsők már le is ereszkedtek bajba jutott társuk mellé a fövenyre. Zsuzsa agyának egy kis zugában érezte, nincs mitől tartania, de átragadt rá a menekülő tömegről a pánik, felkapta kislányát és ő is botladozva rohanni kezdett.

71

Önbizalom nélkül nem élhet az ember A szent ember szakadt csuhában, üres tarisznyával ballagott az aluljáróban, amikor ketten megtámadták. Csak mosolygott az emberi butaság ezen megnyilvánulásán, szó nélkül tűrte, hogy megmotozzák, átkutassák, hiszen nem volt nála semmi. Már egy ideillő bibliai idézeten törte a fejét, amivel feloldhatja a rablók csalódottságát, amikor egy torzonborz ember rohant rá támadóira egy kitépett széklábbal és ütni kezdte őket. A rablók elmenekültek. – Ki vagy te, jóember? – kérdezte – Mivel hálálhatom meg a segítségedet? – Ó én csak egy szerencsétlen hajléktalan alkoholista vagyok, és nem tartozol köszönettel. Mifelénk mindennaposak az ilyen támadások, így már felkészültünk rájuk. – Hogy ne legyél hajléktalan, megajándékozlak egy lakással – mosolygott a szent ember. – Ne fáradj ezzel, volt nekem már kétszer is házam, de elittam mindkettőt – válaszolta szerényen a hajléktalan. – Akkor adok neked egy üveget, amelyből sohasem fogy ki a bor. – Azt köszönettel elfogadom. De mond csak, öregember, az üres üveget vissza lehet váltani?

72

Szebb jövőt!* János vidáman ébredt, csókkal ébresztette Juliannát, hadd élvezze ő is a hajnali napfényt. Összekapták magukat, kimentek a cseresznyésbe gyümölcsöt szedni, hiszen ennek volt most itt az ideje. János vödre már majdnem megtelt, amikor eszébe jutott egy mondat, amit valahol olvasott: „A gyümölcskertészek egyenes derékkal dolgoznak, és szüretkor a fa tetejéről a jövőbe látnak.”1 Szerette volna ő is megpillantani a jövőt, ezért elindult felfelé. Már régen kifogyott alóla a létra, de csak ment tovább. Látta felülről a falut, a Tisza csillogó szalagját, a gulyát a távoli legelőn, csak a jövőt nem látta. Újabb idézet jutott az eszébe: „A jó vezető nem szakadhat el a széles néptömegektől.”2 Ő ugyan nem volt vezető, csak jó, és tisztelte a népet, ezért visszalépkedett a létráig, onnan pedig lemászott a földre. Szedni kezdte a lehullott vagy leejtett cseresznyéket a földről. Amikor elfáradt, felnézett. Felette, elérhető magasságban mosolygott Julianna kellemesen kerek feneke. És akkor János meglátta a jövőt. *A plágium elkerülése és ebből adódóan hivatalom megőrzése végett meg kívánom nevezni az idézett szerzőket és műveket, de – a hivatkozások csekély számára tekintettel – ezeket nem irodalomjegyzékben, hanem lábjegyzetben adom meg. 1 Dr. Varga Zoltán: Nagykörűi cseresznyés ételek, 4. old. Kaleidoszkóp Kiadó, 2006. 2V. I. Lenin: Állam és forradalom, 213. old. Szikra Kiadó, 1952.

74

Kinek a pap… Közeledett a karácsony és Bözsi mamát elérték a bejgli-láz első hullámai. Megvette kedvenc boltjában a lisztet, a házi tojást, a válogatott dióbelet és természetesen a mákot. Listát készített azokról, akik tavaly is kaptak és hozzáírta azokat, akik megsértődtek, mert nem kaptak a bejgliből. Éjszakánként felriadt, nem maradt-e ki valaki. Az ünnep előtt két nappal aztán beindult a nagyüzem: készült az illatos, finom, fénylő hátú sütemény diós és mákos változatban. Bözsi mama éjjel-nappal serénykedett, amíg elkészült a kívánt mennyiség. Gyertyagyújtás előtt végzett a széthordással. A sok rokon, barát, szomszéd nagy örömmel fogadta a már várt finomságot, mert Bözsi mama bejglije semmivel sem pótolható. Bözsi mamát nagy-nagy elégedettség töltötte el, de tudta, még van egy feladata: zárás előtt el kell érnie a cukrászdába néhány krémesért, mert sütemény nélkül nem karácsony a karácsony.

76

77

Mindent a maga idejében Kiss András hirtelen halála mindenkit nagyon megdöbbentett. András bácsi kellően öreg sem volt, nem is betegeskedett, ráadásul az a típus volt, akit vaslapáttal sem lehet agyonütni. Érdes egy modora volt, az szentigaz. Mindenki számára volt egy huncut, de lényeglátó fricskája. S mert ez a kis tőmondat rendkívül jellemző volt a címzettjére, ezért az érintett mindig egy kicsit megbántódott, a többiek viszont jól szórakoztak. Csak arra kellett vigyázniuk, nehogy ők kerüljenek sorra. András rendszerint olyan helyzeteket teremtett, amiben a többieknek még nem volt részük, amelyekre nem voltak felkészülve, így aztán nem is tudtak rá válaszolni. Bár sokan a pokolba kívánták, most azonnal feltűnt a hiánya. A közel mínusz húsz fok ellenére a temetésén megtelt a temető. A közvetlen rokonok a koporsó két oldalán sorakoztak, mindegyikük kezében fekete szegélyű zsebkendő volt, amellyel könnyeiket törölgették. Még a távoli ismerősök is el-eldörzsöltek egy-egy könnycseppet, ha egy régi közös emlékkép felderengett a lelkükben, de meg is borzongtak, ha eszükbe jutott, milyen lehetetlen helyzetbe tudta hozni őket. Ennek ellenére, ha megvonták a mérle78

get, arra jutottak, mégis csak jobb lenne, ha köztük lenne. A hideg csontig hatolt. A pap késett. Fél óra múltán, amikor megérkezett, úgy tett, mintha mi sem történt volna, rögtön énekelni kezdett. A dalból áradó fájdalom mindenkit megérintett, már nem foglalkoztak a hosszú várakozással. A tisztelendő aztán annyi jót mondott a megboldogultról, hogy más helyzetben el sem hitték volna, de itt és most ez helyénvaló volt. Kiss András már itt a Földön elnyerte a megbocsátást. Torokszorító percek következtek. A pap befejezte a búcsúztatást, a gyászhuszárok körülvették a koporsót, begyakorolt mozdulatokkal kapaszkodtak a kötélvégekbe, hogy András megtehesse az utolsó két métert az örökkévalóságig. A pap újra énekelt: Ments meg, Uram engem az örök haláltól… Hangjában a hiábavaló könyörgés reménytelensége remegett. A Halál jeges markában vonaglott minden gyászoló, megérezvén saját kicsinységét és tehetetlenségét. Már előre hallani vélték a fagyott göröngyök dübörgését a koporsó fedelén. Két rokon közelebb húzódott az özvegyhez, ha a sírgödörbe kívánná vetni magát az ura után, hát megakadályozzák. A személyzet lassan engedni kezdte le a mélybe a testet. A tömeg hölgytagjaiból kitört a zokogás. Váratlanul borzasztó dolog történt: a lábnál lévő kötél elszakadt, a koporsó vége a gödör aljára zuhant és 79

a koporsó fedele felpattant. Az egyik unokalány nem bírta tovább a feszültséget, hisztérikusan felvihogott. A tömeg átvette a torz, hörgő nevetést. Ekkor lassan egy kéz nyúlt ki a deszkák közül. Mindenki megdermedt, a vinnyogó kuncogás abbamaradt. Egy másik kéz belekapaszkodott a koporsó peremébe. Nyomasztó csend ülte meg a fagyott temetőt. Néhai Kiss András felhúzódzkodott a sír peremére, kimászott, majd mély megvetéssel nézett a tömegre. – Az előbb még nevettetek, most, hogy életben láttok, még csak nem is örültök. Szégyelljétek magatokat! – mondta, és elindult a tujákkal szegélyezett kijárat felé. A döbbenet nem szűnt. Az emberek mozdulni sem tudtak. Csak a feltámadott csizmájának távolodó csikorgása hallatszott a fagyos havon. Kiss András félúton visszafordult, magasra emelte csontos mutatóujját, és megfenyegette a gyászolókat: – Ha még egyszer meghalok, nem szeretnélek itt látni benneteket! Neveletlen népség! Amikor kiért a kapun, jót sodort a bajszán és elmosolyodott. Mentében még vidáman a levegőbe is beleöklözött.

80

Napszúrás Amikor az új direktor a III. Richárdot jelölte meg az évad utolsó bemutatójaként, a színészek érezték, nem lesz ennek jó vége. A darab hosszú, túlontúl magvas, és a közönség ebben a színházban egyébként sincs szokva a rétegek felfejtéséhez. A nézők nyár elején könnyed zenés darabokra, musicalekre, vásári komédiákra vágynak. De mint ahogyan nem akadt egér, aki megmondja a macskának, míly felháborító a viselkedése, itt sem mert senki ujjat húzni a rájuk erőltetett ejtőernyőssel. A félelmek beigazolódtak, már a bemutató is csak fél házzal ment. A teremtő kettőt lapozhatott a naptárban, ezért – bár csak május vége volt - kinn tombolt a nyár, így aztán egyre fogyott a közönség. A művészek kedvetlenek voltak, csak az utolsó pillanatban érkeztek be a színházba, gyorsan összevesztek mindenkivel, beletörölték a lábukat az ügyelőbe és mentek öltözni. Szabó művész úr, aki a címszerepet játszta, ezen a vasárnapi délutánon is csöpp reménnyel lépett ki a színre. Talán ez lesz a nap, amikorra híre ment városszerte fergeteges alakításának, és végre a közönség is bejő – remélte. Várakozása azonban nem vezetett eredményre. Amikor a reflektorok ellenfényében végigfürkészte a nézőteret, a szava is elakadt. Egyetlen néző sejlett fel a széksorok között, az is kinn a szélen. El is ment a kedve az egésztől. A szakma becsülete azonban nem hagyta meghátrál81

ni. Ha ő megtisztelt bennünket, nekünk kötelességünk játszani – gondolta. Belekezdett tehát Shakespeare veretes soraiba: – „York napsütése rossz kedvünk telét Tündöklő nyárrá változtatta át.”1 Folytatni azonban nem tudta, mert az egyetlen néző belevágott: – York napsütése?! Na de Szabó úr, kinn szinte mediterrán nyár van, s ön Anglia bágyadt, álmos és fátyolos napjára hivatkozik? Kit akar megtéveszteni? Hiszen ez oly hiteltelen! A színfalak mögött jelenésükre várók felkapták fejüket: itt most valami történik! A hír az öltözők folyosóján is végig futott, a később színre lépők is, félig kifestve, félig beöltözve a színpadhoz siettek. A kíváncsiabbak a fénybe is kiléptek. – Bocsásson meg művész úr, – folytatta a Néző – bár nagy tisztelője vagyok, most kénytelen voltam provokálni. Így akartam elérni, hogy a többiek is előjöjjenek. A többiekhez fordulva barátságosan üdvözölte őket: – Mély tiszteletem hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy kifejezzem szeretetteljes együttérzésemet. Nem önök tehetnek arról, hogy közönségük hűtlen lett színházukhoz. Bár önök megtettek mindent, be kell látnunk, a kék ég, a szikrázó napsütés, a csillogó víztükör, a hideg sör sikerrel csábították el nemcsak a gyermekes családokat, de még a mindenre elszánt bérleteseket is. No, de sebaj! Szeretném önöket 1 Shakespeare: III. Richárd, Arany János fordítása

82

kárpótolni! Kérem, foglaljanak helyet itt, az első sorokban, és ha megengedik, most én fogom szórakoztatni a nagyérdemű társulatot. Tudom, meglepő az ajánlatom, de tiszteljenek meg azzal, hogy elfogadják! A művészek egy része tanácstalan volt, mások kandi kamerára gyanakodtak, a bátrabbak – tudván, hogy a rendező már hetek óta nem látogatja az előadásokat, a direktor pedig valahol az Adrián vitorlázik, meg egyébként is, úgyis mindegy – lassan szállingózni kezdtek le a nézőtérre. Majd a többiek is erőt merítettek az úttörők elszántságából és feltöltötték az első sorokat. A világosító megérezte, eljött az ő ideje: nem kell a rendezői utasításokhoz tartania magát, most végre szabadon komponálhat. Kikapcsolta a világítást, és csak egy fejgép szűk csóvájával követte a Nézőt egészen a színpad közepéig, ahol kitágította a fénykört, és láthatóvá vált maga az ember, aki felforgatta a színházat. Alacsony, pocakos, ámde szmokingot, csokornyakkendőt viselő figura tűnt a művészek elé. A Néző először egy válogatást mutatott be a Nagy Endrén nevelkedett békebeli pesti kabarék legsikeresebb konferanszainak stílusában, majd örökzöld kuplékat énekelt, közben szteppelt is. A színészek ellazultak, lassanként levetették vastag, függönyszerű köpenyeiket, palástjaikat, egyesek feltették lábukat az előttük lévő szék támlájára, eleinte kuncogtak, majd néhányan harsányan nevettek is. 84

Tetszett nekik a műsor, bár szinte mindegyik megjegyezte: jó, jó, de mégis csak ámátőr. Ha hosszasan tapsolták, a Néző ismételt, mosolygott, és sokszor meghajolt. Láthatóan élvezte a művészek ráirányuló figyelmét. Végezetül bejelentette, ha a következő előadáson is egyedül lesz néző, vígoperákból fog előadni tenoráriákat majd könnyed olasz dalokat, valamint reméli, hogy bűvésztrükkökre is lesz lehetősége. A Néző a művészek vastapsa mellett vonult le a színpadról és távozott a ruhatárak irányába. A színészek elégedetten szedelőzködtek, össze-össze mosolyogtak, és udvariasan, a hölgyeket előreengedve hagyták el a nézőteret. Kifelé menet az egyik művész a jegypénztár ablakába, feltűnő helyre kitett egy táblát:

A következő előadásra minden jegy elkelt.

85

Katonadolog

(Nem egészen) Igaz történet F. (mint füllentős) Horváth József1 nyugállományú fő­törzsőrmester a jutasi kocsma kockás abroszos, vaslábú asztalánál jót húzott negyedik söréből, a korsót kissé eltol­va maga elől hátra dőlt, majd végig nézve a hallgatóságon, hozzákezdett szokásos történetei egyikéhez. A ’60-as években szép galambjaim voltak. Díjnyertes postagalambok. A Rudi volt a legkülönb, ő volt a kedven­cem. Az bárhonnan hazatalált. Akkoriban LI-2-es repülőgépen voltam hajózó szerelő, a „Tevén”. Jártuk az egész szocialista tábort. Hoztunk ezt-azt, vittünk ezt-azt. Egyszer még Kádár is utazott velünk. Ha lehetett, Rudit mindig magammal vittem. Ahol leszáll­tunk, elröptettem, mire hazaértem, ő is otthon volt. Hazajött az Pozsonyból, Prágából, Berlinből, Kijevből meg mit tudom én még honnan, csak Nyugatról nem, mert abban az időben a vasfüggöny még túl magas volt a gépünknek. Hogy ne szaporítsam a szót, egyszer Szófiába mentünk, ahová szintén magammal vittem Rudit, hadd gyakoroljon, hátha egyszer világbajnok lesz.

1 F. Horváth főtörzsőrmester egyenesági rokona Moldova György H. Kovács nevű hősének.

88

89

Minden rendben ment, már a leszállás utáni rakija pálinkánkon gondolkodtunk, amikor a reptér vis�szavonta a fogadásunkat, mert valami fránya kö­ döcske a leszállópálya fölé lopakodott, így visszafordítottak bennünket. Nagyon el voltam keseredve, mi lesz most Rudival, ha nem röptetem, hiába hoztam ki magammal. Nem addig a’! Ha eljött, repülni is fog! Kinyitottam a gép ajtaját és kidobtam Rudit, szervusz, barát, otthon találkozunk! Bár ne tettem volna! Mint ahogy tudjátok, a LI-2-es mindkét szárnyán van egy-egy motor, nagy-nagy légcsavarral. Hát én szegény Rudit beledobtam egyenesen a légcsavarszél­be, a cúg pedig abban a szent pillanatban lekapta szegény­ről az összes tollat. Rögtön kivert a hideg veríték, gondolatban köptem akko­rát, mint egy Horthy-ötpöngős. Elköszöntem vitéz barátom­tól: Isten áldjon, Rudi, szép időket töltöttünk együtt, sokra vihetted volna! Könny szökött a szemembe, az élettől is el­ment a kedvem. Amikor hazaértem, eladtam az összes galambomat, hi­szen egyik sem érhetett Rudi nyomába. Befejeztem. Megállt a világ. Innen kezdve még a kisüsti sem ízlett, hanyagoltam ba­rátaimat, a jutasi kocsmáros üzenetére pedig azt válaszol­tam, ne várjon, mert összetört bennem valami, ami már nem ragad vissza soha sem. Nem maradt más nekem, mint a pipa. Nem bírtam a tár­saságot, nap, mint nap a kapu mellett szívtam a meggyfa­szárút a kispadon. A füstfellegek ködében 90

mindig Rudi járt az eszemben: hej, ha fel tudnám támasztani! A fél életemet odaadnám! Vagy két hónap múltán, szokásom szerint ülök a ház előtt a kis padon, szívom a kapadohányt, nézegetem a ki­halt utcát, amikor valami rózsaszínű kis gombolyagot látok mozogni a porban. Amikor közelebb ér, látom, hogy ez az én Rudim. Hazajött! Gyalog.

91

A baj nem jár egyedül Lassan gyűlt a hallgatóság a jutasi kocsmában. F. Horváth főtörzs komótosan iszogatta negyedik sörét, mert rangon alulinak tartotta, ha nem telt ház előtt beszélhetett. Amikor megérkezett a dudaorrú Kelemen, valaki megkérdezte: egyedül jöttél? – és, mivel igen volt a válasz, rögtön hozzátette röhögve: pedig a baj nem jár egyedül. Na, erre a többiek is nyerítettek egy sort. – Háát, erre is van egy történetem – élénkült fel F. Horváth. – Péntek, tizenharmadika volt, úgy emlékszem rá, mintha ma történt volna. A parancsnokunk aznap ballábbal kelhetett fel, és talán még rajzszögbe is lépett, mert még az élő fába is belekötött. Bújtunk, menekültünk előle, mert mindenkihez volt néhány keresetlen szava: hol az önképzési füzetet pocskondiázta, hol a ruházatunkat kifogásolta, vagy éppen vizsgakérdéseket tett fel a porlasztó működéséről, meg, persze, a hajunk is hosszú volt. Amikor már azt hittük, elfogytak az ötletei, előállt azzal, hogy fessük le a falat az ingaóra alatt, mert ahogyan rásüt a nap az órára, az inga árnyéka jártában-keltében lekoptatta a meszet. A háta mögött mondogatták is a kollégák, hogy ilyen időben nem jó sok murcit inni, mert másnap fáj tőle az ember feje. Boldogok voltunk, amikor letelt a munkaidő és mehettünk haza. Éppen az esti ultipartit szerveztük, 92

amikor a kapunál utolérte ekipázsunkat a telefonja: vissza kellett mennünk. Meghibásodás miatt Taszáron rekedt az egyik gépünk, műszakiakat kellett odavinnünk, mert másnap Kijevbe volt tervezve a masina, sürgősen meg kellett javítani. Ekkor már láttuk, hogy a baj nem jár egyedül. Átöltöztünk, megkértük az útvonalengedélyt, tájékozódtunk az időjelzőknél. A békák mindent megtettek, hogy rosszkedvünk megmaradjon: havazást, rossz látási viszonyokat, alacsony felhőalapokat, a leszállásnál erős oldalszelet ígértek. Kigurultunk a beton végére, ott szálltak be a szerelők. Amikor az egyik elhaladt mellettem, erős benzinszag csapott meg. Mi van, Dzsó bácsi – kérdeztem – összetévesztetted a repszeszes üveget a benzines flaskával? Az öreg nem válaszolt, de majd felnyársalt a szemével. A többiek aztán elmagyarázták, kimosta benzinben a zsíros, olajos szerelő felsőjét, de a hideg miatt a vattabélés nem szellőzött ki eléggé, a többiek meg emiatt egész nap ugratták. Felszállás után, amikor az utastér már kezdett bemelegedni, a műszakiak kényelembe helyezték magukat és beindult a duma. Körbekínálták a Kossuthot és rágyújtottak. Dzsó bácsin meg belobbant a kabátból kipárolgó benzingőz. Kitört a pánik, hiszen a szerelők tudták a legjobban, hogy ezekből az öreg gépekből itt is, ott is szivárog a benzin. Valaki kitalálta, dobják ki az öreget a gépből, nehogy felrobbanjunk. Már a nyitott ajtóhoz tuszkolták a lángoló kollégát, amikor figyelmes lettem a rémült üvöltésére. Hátra93

szóltam hát: elég, ha a kabátot dobják ki, Dzsó bácsi maradhat. Így menekült meg az öreg. Bizony, a baj nem jár egyedül. A reptérhez közeledve besoroltunk a távoli jeladóra, majd rárepültünk a közelire és megkezdtük a leszállást. Szinte semmit sem láttunk a sűrű hóesés miatt. Csak sejtettük, hol lehet a leszállóbeton. A felkapcsolt fényszórók sem segítettek, mert az erős oldalszél úgy elfújta a reflektorok fénycsóváit, hogy azok csak a kényszerleszálló mezőt világították meg mellettünk, semmi hasznukat nem vettük. Átstartoltunk és hazamentünk dolgavégezetlenül. Hiába, a baj nem jár egyedül.

94

A kiképzettség diadala A jutasi kocsma kihalt volt és szokatlanul csendes. Ha így megy tovább, le kell húznom a redőnyt – panaszkodott a tulajdonos, aki mellékállásban csapos és input-output menedzser is volt. (Ő szabályozta a ki- és bemenő forgalmat a kocsmaajtóban, ha volt.) Ha nem füllentgetne itt ez a Horváth, nem is volna forgalmam, meg engem is megenne az unalom – mondta, és hessegette tovább a legyeket. F. Horváth főtörzs – szokása szerint – a régi szép időkről mesélt megcsappant hallgatóságának: – Az ötvenes években egyik vadászrepülő ezredünknél szolgáltam. Hogy melyiknél, azt nem mondhatom meg, mert az hadititok. Az még igazi haderő volt, nem ilyen operett-hadsereg, mint a mai. Akkor még fegyverkeztünk, nem öltözködtünk. Nőtlenszállón laktunk, nálunk volt a málhazsák, a gázálarc meg a hadi öltözet. Ha megszólalt a csengő, hát futottunk, mert a gépeknek fel kellett szállni normaidőre. Akkor még itt csaholt Tito a déli határon, meg akkor még a NATO nem a mi kutyánk kölke volt. Lakott a nőtlenen két pilótagyerek. Az egyik egy szép szál, jó képű, a másik meg olyan művészlélek, vagy inkább olyan szórakozott feltaláló forma. Hívjuk az egyiket Kosárinak, a másikat meg Gyepesinek. Egymás mellett volt a szobájuk. Sokat veszekedtek, mert Kosári szombatonként hajnalig kimaradozott – hajtotta a nőket –, amikor hazaérkezett, bizony dalolgatott úgy csendesen, torkaszakadtából. 95

Vasárnap viszont aludt volna délig, ha Gyepesi nem hegedült volna. Azt nem lehet mondani, hogy szépen játszott, viszont nagyon hangosan. Szóval nem volt felhőtlen a barátságuk. Történt egyszer, hogy Kosári az éjszakában találkozott heti szerelmével és becsempészte a nőtlenre. A szobatársa azonban otthon volt, így oda nem vihette a hölgyet. Gyepesi ezzel szemben hazautazott, a szobája üres volt. Kosári kicsalta a kulcsot a szolgálattól, és ment a lamúr egész éjjel. A bökkenő csak az volt, hogy a nő nem mehetett ki a szobából, mert ha észreveszik, a szocialista erkölcs megsértése miatt a polmunkások kinyírták volna szép pilótánkat. A szükség viszont nagyúr. Na, de Kosárit sem kellett félteni, feltalálta magát: leemelte a lámpabúrát, s lett hová kimenni a vendégnek. Hosszú volt az éjszaka, a lehetőséget többször is kihasználta. Reggel aztán Kosári visszatette a búrát, elterelte a szolgálatos figyelmét, a hölgy pedig kisurrant. Gyepesi este megérkezett, hogy – fegyelmezett katona lévén – pihenten kezdje a hetet. Hétfőn már kezdett szagokat érezni. Hiába szellőztetett, a helyzet csak romlott. Átkutatta a szobát, de nem találta a szag forrását. Feltúrt mindent, de nem jutott eredményre. Csak szerdán fedezte fel honnan jön a bűz, amit akkor már késsel lehetett vágni. Nem nyugodott, amíg ki nem derítette a történteket. Amikor végére járt a dolognak, szörnyű bosszút forralt. Szerzett a gyengélkedőről injekciós tűt és fecskendőt, amit megtöltött tintával. Odalopakodott 96

97

Kosári ajtajához és a kulcslyukon át lespriccelte a mélyen alvó pilóta hanyagul a székre dobott nyári öltönyét. Úgy gondolta, az ügy a lovagiasság szabályai szerint elintézést nyert. Nem így Kosári. Bár a halványsárga szöveten igazán jól mutattak a kék csíkok, Kosárinak azonban kificamodott ízlése volt, és így nem tudott örülni az új ruhának. Tombolt, hogy mibe megy most hódítani, meg egyébként is hónapokig gyűjtött rá. Sötét erők dúltak a lelkében: ezt nem hagyja annyiban. Elment a vegyvédelmi raktárba, ahol fél liter pálinkáért szerzett néhány klórpikrit ampullát. A kevésbé katonaviseltek kedvéért elmondom, hogy ezt a szert használták az újonckiképzésen a gázálarcok ellenőrzésére: aki szabálytalanul vette fel a védőfelszerelést, annak beszivárgott a gáz a maszkja alá, ha nem akart megfulladni, akkor kimenekült, vagy kimentették a gázkamrából. Vérig sértett pilótánk megvárta a vasárnapot, amikor a leendő áldozat hegedűóráját tartotta. Megvárta, amíg Gyepesi belefeledkezik a melódiának vélt nyikorgásba, ekkor hirtelen feltépte az ajtót, összetaposott a szobában néhány ampullát és kirohant. Kint húzta az ajtót, hogy bosszújának tárgya ne tudjon kimenekülni. Benn a zene elhallgatott, majd rövid szünet után folytatódott. Kosári várt, a hegedű nyekergett, más nem történt. Az elkövetőt mardosta a kíváncsiság, miért nem sikerült ördögi terve. Egy idő után nem bírta tovább, benyitott. A látványtól földbe gyökerezett a lába. Viharos éj98

szakákon még öreg korában is visszatért hozzá a látomás: Gyepesi gázálarcban ült a stokin és hegedült. Nagyon hamisan, de nagyon elégedetten. Na, ezt a kört sem én fizetem – adott nyomatékot a főtörzs az elhangzottaknak.

Magán-menetgyakorlat F. Horváth főtörzs a jutasi kocsmában elfoglalt törzsasztalánál ülve óvatosan letörölte bajszáról a sörhabot. Vigyázva tette, hogy a nagyja ott maradjon, ha bejönne valaki, láthassa, nem vizet iszik. Hátradőlt a széken és elkezdett mesélni: – 1976-ban olyan kutya tél volt, hogy a varjak is guggolva repültek. Úgy emlékszem rá, mintha ma lenne: éppen Szolnokon szolgáltam a reptéren. Anyósomhoz voltam hivatalos születésnapi vacsorára, de akkora hó volt, hogy a buszok nem jártak. Süvített a szél, vízszintesen fújta a havat. No, nem azért kaptam én a kiképzést, hogy meghátráljak – gondoltam, meg hát a jóasszony is megsértődne, ha nem ennék vagy nyolc töltést a káposztájából. Beöltöztem rendesen. Akkor még rendes ruhát adott a sereg, nem divatosat. Szóval, elindultam anyósomhoz Kőtelekre. Az út nem volt több mint harminc kilométer, ami alig hosszabb, mint a húsvéti körmenet. A Tisza-gáton mentem, nehogy eltévedjek a fergetegben. Már jó ideje nyomulhattam előre, mert a tiszti lapos alján már alig kotyogott a nagykörei cseresznyéből. Egyszer csak egy oroszlánt láttam feküdni a hóban. Meglepődtem, mert úgy tudtam, ez az állat csak a címereken honos kis hazánkban. Merítettem egy kis bátorságot, közelebb merészkedtem, hát látom, hogy az én oroszlánom kőből van. Még közelebb érvén látom, hogy nincs nyelve. Rögtön tudtam, 100

hogy ez csak a Lánchíd egyik fenevadja lehet, tehát nagyon eltévedtem a hófúvásban. Gondolkozzunk, Béláim – mondtam magamnak, bár egyedül voltam, meg nem is vagyok Béla. (Tudjátok, olvasott ember vagyok, így idézgetni szoktam klasszikusoktól magamban.) Ha áttévedtem a Duna gátjára, akkor az uticélom tőlem keletre van. Mivel az oroszlán tőlem északra van, jobbra kell mennem, hogy odataláljak anyósomhoz. Belső azimutom alapján kilencven fokot elfordulva tovább nyomultam a cél felé. Kisvártatva a Honvédelmi Minisztérium előtt találtam magam. A bejáratnál állt egy tábornok díszes egyenruhában és egy olyan tányérsapkában, amelyet az összes keleti generalisszimusz is megirigyelt volna. Haptákba vágtam magam, összecsattant a bokám, lejelentkeztem nála. Megjelentettem a nevem, rendfokozatomat és a feladat-végrehajtás állását. A tábornok picit húzogatta a bajuszát, majd tájékoztatott, hogy ő nem tábornok, hanem londiner és ez itt nem a HM, hanem az Átrium Hyat szálloda. Ha szálloda, akkor itt bár is van – gondoltam. Oda is szóltam az icignek, hogy: na, ugorj, fiam oszt hozzál nekem egy liter forralt bort, de ízibe, mert megharagszom. Hogy gyorsabb mozgásra sarkalljam, a kezébe nyomtam egy ezrest. Na, ugrott is a fickó, hozta a bort, amit egyhajtókára meg is ittam és tovább nyomultam Kőtelek irányába. Jócskán kellett menetelni a hófúvásban, amíg megéreztem a talpam alatt az emelkedő gátoldalt. Innen 101

már egy könnyed alaki foglalkozásnyi időre volt anyósom háza, ahová be is toppantam. Vacsora utáni iszogatás közepette találtam a családot. Miután magamhoz vettem némi védőitalt, felköszöntöttem a kedves mamát, ahogy illik. Nevetgéltek rajtam egy kicsit, aztán mondták, hogy az anyósom születésnapja két hete volt, ez itten a sógornőm névnapja. Hát erre újra inni kellett. Más idők voltak azok, fiúk. Akkor még nem ijedt meg a katona egy kis zimankótól.

102

Tanulmány az alapkiképzés jelentőségéről – Bizony mondom néktek – élt F. Horváth főtörzs a bibliai fordulattal – az én időmben nem ilyen operett-hadsereg füstölte el a puskaport, mint most. Akkor a kiképzés még ért valamit. Aki azt kibírta, az a jéghátán is megélt. Emlékszem, bennünket az alapkiképzésen felvittek a Mátrába, voltunk vagy kilencszáz méteren. Tél volt, hideg volt – nem ilyen, mint most – a jegesmedve is csak szivatóval indult. A forró teát whiskynek néztük, annyi volt benne a jégkocka. Sátorban laktunk, tüzeltünk, mint az oroszok, raktuk a lemezkályhát, csak úgy izzott. Félmeztelen ültünk az asztalnál, volt vagy harminc fok meleg – derékig, alatta dupla molinóban is majd megfagytunk. Nincs is szebb a tábori életnél. A hadtáp elakadt valahol a nagy hóban, két napig enni sem kaptunk. Kitaláltuk, hogy sütünk szalonnát. A századtörzs faháza mellett szélárnyékban gyújtottunk tüzet, körülültük, úgy voltunk, mint a cigány: melegedtünk is meg szalonnát is sütöttünk. Egyszer csak megfordult a szél és ráfújta a lángokat a faház falára. A szörnyű hideg miatt a lángok azonnal ráfagytak a falra, úgyhogy lőttek a további szalonnasütésnek. Csak tavasszal hallottuk, hogy amikor 103

megenyhült az idő, a lángok kiengedtek, a faház pedig leégett. Rá is hátékázták a szolgálatvezetőre, fizetett vagy három évig. Azóta bárhová megyünk, mindig viszek magammal gyíkhúskonzervet, azt nem kell sütögetni.

104

Tudományos értekezés a rohamsisak fontosságáról F. Horváth főtörzs hosszan és mélyen nézett a poharába, csak némi tűnődés után válaszolt a többiek évődésére. – Abban igazatok van, hogy egyenruhában nősültem, de tévedtek, ha azt gondoljátok, hogy rohamsisak is volt a fejemen. Akkoriban szép fehér zakó járt az ünnepi viselethez és hófehér tányérsapka. A surranótársaim sorfalat álltak a tanácsháza előtt, amikor kijöttünk, és kivont kardok alatt jutottunk el az UAZ-hoz, amivel aztán elutaztunk nászútra. Rohamsisak azonban nem volt rajtam. Bár a katonai felszerelés egyik legfontosabb részének tartom, de mindennek meg van a maga ideje. Emlékszem, gyermekkoromban már nagyon korán eldöntöttem, hogy katona leszek. Volt puskám, kardom, pajzsom. Úgy meneteltem, mint a katonák, és úgy próbáltam énekelni, mintha sokan volnánk. Eleinte nagymamám harmincas évekbeli tollas kalapjait hordtam a kalandfilmekben látott francia testőrök mintájára, de ezektől a kalapoktól nem voltam elég marcona. Végül rátaláltam a megoldásra: lett rohamsisakom egy kiszuperált bili formájában. Azzal a fejemen rohamoztam, vonultam vissza, majd támadtam ismét. Ez a boldogság addig tartott, amíg nagy győzni vágyásomban neki nem rohantam a felállított létrának, de úgy, hogy a bili a fejemre szo105

rult. Először nagymamám próbált megszabadítani a „sisakomtól”, majd jöttek a szomszédok. Kisvártatva már a fél falu húzta, vonta, rángatta a bilit, a fejem már majdnem lejött, de a bili maradt. Hiába kenték be a fejemet zsírral, hiába öntöttek vizet a fülembe, nem hozott eredményt. Végül feladva a harcot, nagymamám bevitt az SZTK-ba, ahol egy orvos és két asszisztens sok röhögés között lefeszegette rólam dicső harci díszemet. Amikor kijöttünk, nagymamámból kiszakadt a felhalmozott feszültség és szidni kezdett. Elmondta, hogy mivel játsszam, ha már ilyen bolond vagyok. Mérgében a földhöz vágta a bilit és belerúgott. Azaz csak belerúgott volna, de megcsúszott, belelépett a bilibe és beleszorult a lába. Vissza kellett mennünk a dokihoz. Képzelhetitek… Persze, mindez nem vette el a kedvem a katonaságtól, amint látjátok, itt vagyok. De jegyezzétek meg, a rohamsisak olyan a katonának, mint kisgyermeknek a bili: nélkülözhetetlen.

106

Felelős kiadó: Varga Zoltán Szerző: Varga Zoltán Illusztráció: Szász József Nyomdai előkészítés és nyomtatás: Majzik Zoltán - VM Média Kft. Készült: Szolnok, 2016. Megjelent 500 példányban ISBN 978-963-12-5922-3

110