MolnÆr--lajegyzet qxd :05 Page 99

MolnÆr--lajegyzet -11-03.qxd

2013.11.06.

18:05

Page 99

Molnár Gábor Tamás

HANG ÉS LÁTVÁNY FÜST MILÁN ELBESZÉLÕ PRÓZÁJÁBAN

Elõadásomban Füst Milán néhány rövidprózai elbeszélésének és kisregényének alapján igyekszem általános megjegyzéseket tenni e próza egyes stiláris vonásairól, közelebbrõl az elbeszélõ hang és a hozzá kapcsolódó tudat(ok) problémáiról, a hang és a hang által teremtett látvány viszonyáról. A bemutatás óhatatlanul vázlatszerû: néhány rövid elbeszélés összehasonlító mérlegelése után az Advent egy szövegrészletével foglalkozom, majd A cicisbeo címû novellát értelmezem valamivel részletesebben, ám még mindig vázlatosan. Ismert tény, hogy Füst Milán elbeszélõ prózájában meghatározó szerep jut az egyes szám elsõ személyû névmásoknak.1 A nyelvtani elsõ személyûség nem minden esetben jelenti, hogy az elbeszélés valóban autodiegetikus, önéletrajzi jelleget ölt. Az aranytál címû kisregényben az elbeszélés keretében megszólaló magyar úr és az amerikai fõhõs közötti magatartáskülönbség vezet az amerikai önéletrajzi narratívájához, a magyar elbeszélõ funkciója a kontrasztív keret biztosítására szorítkozik, s talán a kisregény kompozicionális megoldatlanságai közé sorolható, hogy a tengerentúli S. elbeszélése végén Szabó úr már érdemben nem is veszi vissza a szót, csupán egyetlen rövid bekezdés jelzi a keret visszazáródását. Több novellában (így az Éjjel az erdõn vagy a Lehel kürtje címûben) a gyermek-elbeszélõ egy közösség tagjaként határozza meg magát, tehát az egyes számú mellett a többes szám elsõ személy is közép1

Az ezzel a kérdéssel foglalkozó újabb szakirodalomból ld. Schein Gábor, Az énregényben a Másik: a kapitány és felesége. Füst Milán: A feleségem története, Irodalomtörténet 2007/4, 457. Urbanik Timea, Találkozások, in Kovács András Kristóf – Szabolcsi Miklós, szerk., Füst Milán-dialógusok, Bp., Anonymus, 2000, 172.

99

MolnÆr--lajegyzet -11-03.qxd

2013.11.06.

18:05

Page 100

ponti szerepûvé válik. Ezekben az esetekben az elbeszélõ hangja némiképp a tanúságtétel szerepét tölti be, miközben a többes számú szólamok a közösségi tekintélyt is biztosítják a történetmondónak. „S mi gyerekek persze megtudtuk Makucitól összeveszésük egész történetét is.”2 Az elbeszélõ ebben a két szövegben egyszersmind névtelen mellékszereplõje is a történetnek: a Lehel kürtjében az õ meggondolatlansága okozza az iskolások hazafias összeesküvésének kudarcát, míg az Éjjel az erdõnben õ is elkíséri a szép Tinkucát erdei kalandjára, egy ponton még testi jelenlétének is külön nyomatékot adva, amikor is a lány megöleli õt. („Jó meleg volt az ölelése, bizony jól esett, mert egy kicsit még fáztam is. Amellett éreztem ám, hogy Tinkuca hogy remeg.” (Ö 354)) Az Azok a gonosz gyerekekben az elbeszélõ szintén grammatikailag jelzi saját kötõdését a történet helyszínéhez („kisvárosunkban” (Ö 373)), míg az elbeszélés menetét meghatározó tudás- vagy hiedelemmozzanatokat többnyire közösségi tudathoz köti („szent embernek mondta mindenki” (Uo.), „máris a következõ híre terjedt a dolognak” (Ö 377)). Ebben a keretben tehát a közösségiség alapozza meg azokat a klisészerû, általános érvényû fordulatokat, amelyek az elbeszélést valamely példázatszerû jelentéshez közelítik: „Csakhogy a szerencse forgása is kiszámíthatatlan. Épp erre nyílt még alkalom” (Ö 379). Az elbeszélés nagy része éppen a közösségi erkölcs fikciójának erejét viszi színre – a gyerekek azt hiszik, hogy Menyhárt bácsi tükrében minden rossz cselekedetüket látja –, ám az utolsó bekezdésben ez a fikció leleplezõdik, s a gyerekek ismét csínyekre készülnek, például azt tervezik, hogy gombostûket rejtenek nõvéreik párnahuzatába. Ezt a fordulatot – és az egész szöveget – ugyancsak egy általános klisé zárja le, immár a renitens gyerekek tudatához kötõdve: „És mert a nõkkel különben se lehet másként boldogúlni, csakis így” (Ö 386). Az itt felhozott gyors példák leginkább csak azt hivatottak igazolni, hogy Füst Milán prózájában, sõt még meglehetõsen hasonló szerkezetû rövid darabokban is változékony szerepeket tölt be az elbeszélõ hang instanciája. Az elsõdleges én-elbeszélõ betöltheti a fõhõs, a szemtanú, a közönség és a krónikás szerepét is. Ezt a funkcionális vál2

Füst Milán, Öröktüzek, Bp., Magvetõ, 1961, 348 (A továbbiakban: Ö).

100

MolnÆr--lajegyzet -11-03.qxd

2013.11.06.

18:05

Page 101

tozékonyságot azonban viszonylagos stiláris és kisebb mértékben tematikai homogenitás ellensúlyozza. Nem tudok erre vonatkozó részletes vizsgálatról, de megítélésem szerint kiragadott idézetek alapján nehéz volna eldönteni a Füst-próza felületes ismeretében, hogy egy-egy szövegdarab a Nevetõk Jenõjéhez vagy Andorjához, az Advent baronetjéhez, az Aranytál amerikaijához, az Õszi vadászat Mihályához, Störr kapitányhoz vagy az Ez mind én voltam egykor valamely beszélõjéhez tartozik-e. Ez a kétely egyformán vonatkozik a gyakorta felbukkanó általános, közmondásszerû ítéletekre, az elbeszélõ múltbeli és jelenbeli helyzetét mérlegelõ, tépelõdõ szólamokra és az elbeszélt jeleneteket megszakító természetleírásokra, amelyek rendre a fény és a sötétség, látvány és hanghatások viszonyaiban megtapasztalt epifániaszerû pillanatokra térnek vissza, ezeket sokszor tükörszerûen viszonyítva az elbeszélt történetek során vagy azokat követõen bekövetkezõ megértésaktusokra. Az elbeszélésben megjelenített fényeffektusok és a megértés vagy annak hiánya közötti összefüggés a recepciótörténetben komoly szerepet kapott és külön értekezés témája is lehetnek, ezúttal csak abbéli példaértéke miatt említem, hogy alátámaszthatja a Füstpróza viszonylagos homogenitásának benyomását, hiszen hasonló látványok bemutatásával találkozhatunk a Nevetõkben (ahol Jenõ következetesen a köd és a napfény allegóriáival hivatkozik a megértés hiányára3), az Aranytálban (amelyben a napfényt a szereplõk mind a személyiség analogonjaként, mind pedig a történelem végsõ mozgatójaként megnevezik, valamint a hold is fontos szerepet játszik a sorsdöntõ jelenetben4), valamint természetesen A feleségem történetében is. Az Advent Lukács-evangéliumi mottója ugyancsak a nap jelszerûségére hivatkozik, s a kisregény egy jelentõs fordulatát, a fõhõs-elbeszélõ cselekvõkészségének feltámadását egy jellemzõen szinesztéziás leírás jeleníti meg, amelyben a hajnali látvány és az ekkor megtapasztalt hanghatások mintegy egymásra montírozva jelennek meg: 3

4

Így Andor elbeszélésének végén, amikor Jenõ értetlenségében magára marad: „Kábultan ácsorogtam ott tovább. A nap beletûzött a szemembe.” Füst Milán, Kisregények, Bp., Magvetõ, 1958, 344 (A továbbiakban K) K 462–463, 506, 556 skk.

101

MolnÆr--lajegyzet -11-03.qxd

2013.11.06.

18:05

Page 102

„Kinn a fuvaros kiáltásai hasították át a ködöt s néhány lámpás fénye imbolygott a sötétben. // Rögtön felugrottam a vackomról s magamra kapva legjobbik ruhámat, mosdatlan szaladtam ki az utcára. // Különös ám a hajnali zaj! Kipróbáltam én már mindenfélekép! Akár fennmaradtam egész éjszaka, akár kora hajnalban keltem – rendkívülien tudott mindig hatni reám. Úgy látszik, a hangoknak talán más is a természetük ilyenkor, másként hatolnak át a derengés finomabb közegén: – ez a ferde, gyenge fény talán meg is változtatja természetüket? A kiáltás a kapualjban oly magánosan teng-leng – s a csizmák koppanása is a kemény rögön oly idegenszerû, különös – s mintha bizony egy üres világ visszhangzana utána. [...] S én csak most ébredek rá, hogy mindeddig milyen lusta, mozdulatlan életet éltem.” (K 86–87) E passzusban nem csak a hallás és látás keveredik össze, hanem ugyancsak egymásra íródnak az egyedi és az ismétlõdõ események, valamint a külvilág és az elbeszélõi tudat tartalmai, a konkrét dolgok és események megnevezése illetve a narrátor általános természetû megjegyzései. Az elbeszélõ explicit reflexiója a leírást az elbeszélt történet tükreként is feltünteti, miáltal stilárisan közelíti is a Füst egyéb prózai mûveibõl származó egyéb példákhoz. Külsõ szempontból tehát nem csak a kisregény saját cselekményét példázza, hanem egyszersmind a Füst-próza egy sajátos alakzatát is felismerhetõvé teszi. Ebbõl a szemszögbõl pedig feltûnõvé válhatnak az elbeszélõi szólam megkettõzõdésének nyomai, amelyek a szövegrészt akár a fikcióképzés allegóriájaként is olvastathatják. Az elbeszélõ köznyelvi fordulattal saját gondolatait is látványként nevezi meg („úgy látszik”), a megjelenített világot a „mintha” móduszába helyezi, és ürességét hangsúlyozza. A lámpás gyenge fényénél részlegesen érzékelhetõ külvilág itteni képe szinte megfelel a teremtett irodalmi világról adott ismert fenomenológiai hasonlatnak: „mintha egy fénycsóva egy táj valamely részét világítaná meg számunkra, melynek többi része eltûnik a meghatározatlan homályban, de [a világ] a maga meghatározatlanságában mégis ott van.”5 5

Roman Ingarden, Az irodalmi mûalkotás, ford. Bonyhai Gábor, Bp., Gondolat, 1977, 226,

102

MolnÆr--lajegyzet -11-03.qxd

2013.11.06.

18:05

Page 103

A megkettõzõdés természetesen a szöveg egészét érinti, amennyiben hitelt adunk az 1949-es elõszóban megfogalmazott szerzõi önértelmezésnek, és az angliai katolikusüldözések korába helyezett cselekményt a Tanácsköztársaságot követõ megtorlások allegóriájaként értelmezzük. A világ kongó üressége ebben a vonatkozásban az allegória képi síkjának díszletszerûségét is megjelenítheti. A belsõ-külsõ ellentét ugyanakkor más értelemben is motiválttá teszi a leírás és a cselekmény közötti viszonyt, hiszen a szöveg fõ témája éppen az, hogy az elbeszélõ titkolni kénytelen nemcsak a kíméletlen megtorlással szembeni ellenérzését, hanem saját identitását és katolikus meggyõzõdését is. Ez a titkolózás ugyanakkor nem vezet egyszerûen a rejtett belsõ és a nyilvános külsõ közötti ellentéthez, hiszen az elbeszélõ sokakat titkos katolikusnak vél, a kisregény váratlan zárlata, a Baronet és van Gelden bíró beszélgetése majd az „aranyozó” felmentése lehetõvé teszi, hogy magát a rettegett bírót is katolikusnak gondoljuk. Ezt a lehetõséget egyébként a vádlott hihetetlen foglalkozása („templomtorony-aranyozó”) és a bíró neve (Van Gelden) közötti képzettársítás is alátámasztja, akárcsak a holland hangzású névben rejlõ germán etimológia – ez utóbbi azt is megengedi, hogy a bírót bérencként tartsuk számon, és azt is, hogy nevét háborgó lelkiismeretével (ang: guilt) hozzuk összefüggésbe. Mind a foglalkozás-, mind a személynév a teremtett világ valószerûségét, érzékletes vagy látványszerû jelenlétét csökkenti (az elbeszélõ maga jegyzi meg, hogy ilyen foglalkozás aligha lehetséges), és az allegória mûviségét hangsúlyozza – ez utóbbi nem egyenlõ az értelmezés egyöntetûségével, de az olvasót mégis a megjelenített világ és a feltételezett fogalmi vagy történelmi jelentés közötti ingamozgásra készteti. Mindez természetesen az elbeszélõ hang megkétszerezésével együtt jár, ami újfent a kivágott szövegrész és a Füst-próza tágabb kontextusa közötti szoros összefüggést mutathatja meg. A történeti idõket összekötõ allegorikus kapocs a Baronet és a huszadik századi szerzõ tudatállapota közötti hasonlóság kérdését veti föl. A Füst-prózakánon központjában álló A feleségem története körüli kritikai disputák megkerülhetetlen kérdése, hogy a mû hibáztatható-e a szabálytalan nyelvhasználatáért, stiláris zavarosságáért, vagyis hogy a szöveg 103

MolnÆr--lajegyzet -11-03.qxd

2013.11.06.

18:05

Page 104

mondatait Störr avagy Füst hangján szólaltatjuk-e meg.6 Ha a mûvet nem a Füst-prózától elszigetelve olvassuk, akkor a szerzõ és a teremtett elbeszélõ közötti narratológiai különbség viszonylagossá válik, különösen az Ez mind én voltam egykor felõl visszaolvasva. A kései mû ugyanis ebben az összefüggésben szerkezetileg leképezi a narratív hang más mûvekben felbukkanó problémáját: a mûben megszólaló szólamokat Hábi-Szádi saját invencióiként azonosítja, s õt magát is a szerzõ alteregójaként foghatjuk föl: a számos szereplõi és elbeszélõi szólam egyetlen teremtõ tudathoz kapcsolódik. Alighanem amellett is hozhatók föl érvek, hogy Füst itt a polifonikus regény szerkezetét imitálja, ugyanakkor az ezzel ellenkezõ mintázat is felfedezhetõ: a csattanóként felvonultatott „leleplezõ” gesztus úgy is felfoghatü, mint ami végsõ soron a szerzõ világnézeti kontrollját hivatott kifejezni a mû fölött. A szerzõi szubjektum megsokszorozódása, osztódása és sokfélesége tehát egyfelõl egymásnak ellentmondó gondolati szólamok mellérendelõ szerkesztését teszi lehetõvé, miközben ezek a szólamok mégis egyetlen szubjektum belsõ vívódásaiként, gondolatkísérleteiként azonosíthatók. Ha elfogadjuk, hogy a személyes hang és az elbeszélõi szerepek közötti összjáték adja a Füst Milán-i prózastílus egyik központi motívumát, akkor nem lehet véletlennek tekinteni A cicisbeo címû szöveg kitüntetett szerepét az Öröktüzek c. összegyûjtött elbeszéléskötet élén. Ahogy az Adventbõl némiképp véletlenszerûen kiragadott részletet is tekinthettük a Füst-próza önreflexiós pillanatának, úgy ez a különös címet viselõ elbeszélés is vizsgálható a füsti prózapoétika játékos önkommentárjaként. A feleségem története novella-testvérének is nevezett szöveg7 a nagyregényhez sokban hasonló motívumokkal dolgozik. Ezek közül a fiatalabb feleség, a szerelmi féltékenység és a zene motívumait érdemes elsõre kiemelni. Az elbeszélõ itt levélíróként tûnik föl: Alessandro 6 7

Ld. Schein, i.m. Mesterházi Gábor megjegyzése A feleségem története digitális kiadásához írt tanulmányban: http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/fust/olvass.html (A megírás körülményei, 52. jegyzet)

104

MolnÆr--lajegyzet -11-03.qxd

2013.11.06.

18:05

Page 105

mester barátjának, Giovanninak írva meséli el a történetét. A hang problémája több szinten is elõkerül a szövegben: az elsõ ilyen összefüggés a zenéé. A mester beszámol arról, hogy öregkorára visszatért a hegedûkészítéshez. A szöveg több utalása is megerõsíti a hegedû és a nõi test közötti hasonlóság fontos szerepét – ez Füst más mûveiben, így a Nevetõkben is elõkerülõ motívum. Ez a szöveg azonban tovább feszíti az analógiát: az elbeszélõ nem is a feleség, hanem a szeretõ fülére, a hallás szervére mondja, hogy „mintha hegedûkészítõ metszette volna” (Ö 10). Az utalás tehát játékosan komplex, a zeneszerszám és a nõi test közötti metaforikus viszonyt a szöveg a szeretõ fülének metonímiájával cseréli föl, miáltal a testiség és a hallás közötti összefüggést is jelzi. Ez a nyelvi mozzanat sûrítetten jelzi azt, ami a szöveg cselekményében is nyomon követhetõ: a hang és a testiség között ugyanis még egy összefüggés mutatkozik, méghozzá az, hogy mindkettõ hiányként jelenik meg a szövegben. A feleségét hûtlenséggel gyanúsító öregember ugyanis nem egyszerûen beszámol testi gyengeségérõl, hanem az elbeszélés egész nyelvét ennek a testi elhasonulásnak az alakzatrendszere szervezi meg. Már az elbeszélést nyitó leírás is „motozásként” említi meg az öreg saját mûhelybeli munkáját. Miközben a hallgató nézõpontjával azonosuló fiktív beszéd („ha látnád vagy hallanád”) alapján a mûhelyben dolgozó öreget akár kísértetként is azonosíthatjuk, a szöveg tulajdonképpen épp ellenkezõleg, lélektelen testként nevezi meg a munkálkodó öregembert. Az elbeszélõ a másik Giovannival, a Sacerdote nevû zsidó származású szerzetessel beszélgetve tagadja test és lélek különválasztását, mire az megjósolja, hogy fog õ még testetlen lélekkel találkozni – ez a jóslat a novella zárójelenetében be is teljesül. A test és a lélek szétválásának ugyanakkor nyelvi nyomai is vannak, fõképp azon fogalmazásmódban, amely – hol konvencionálisabb, hol eredetibb fordulatokkal – az egyes testi funkciókat elválasztja az integer személyiségtõl, és mintegy automatizmusokként vagy éppen idegen mûködésekként mutatja be ezeket („Nem sírok pedig, semmitse sírok, csak a könnyeim folynak.” (Ö 20) Az elbeszélés végére a narrátor teljes énvesztésrõl számol be („én már nem vagyok én, de nem is lehetek soha többé” (Ö 24, kiemelés az eredetiben)), amit viszont a testetlenség képeivel ír 105

MolnÆr--lajegyzet -11-03.qxd

2013.11.06.

18:05

Page 106

le: levegõként mutatja be magát. Nem véletlen, hogy ez a folyamat erõsen kötõdik a hang és a hangtalanság képzetköréhez is. Az imént említett automatizálódó testi funkciók és önállósodó testrészek jó részt akusztikus effektusokhoz kötõdnek: („Ez a fájdalom hördült fel a mellembõl mindenekelõtt”; „Szívemben és fülemben immár süket volt a csend” (Ö 16;17)). A megcsalatását leleplezni készülõ – ám végül ettõl visszatorpanó – elbeszélõ ugyancsak nagy hangsúlyt fektet mozgásának nesztelenségére, a megolajozott ajtószárnyakra, puha papucsokra és nyikorgásmentes lépcsõjárásra. A hangtalanság eme fontos szerepe a történet kísérteties vonásait erõsíti: a megtorpanás utáni második lépcsõjárásnál az elbeszélõnek már nem kell figyelnie a lépcsõre, az egyáltalán nem nyikorog a léptei alatt. Az elbeszélés „cselekményét” tehát más Füst-szövegek zárlatához hasonlóan (A feleségem története mellett itt például a Karácsonyi történet említhetõ) egy nem-cselekvés, visszahõkölés zárja. Az elbeszélõ eredeti szándékáról az olvasónak csak sejtései lehetnek, pusztán annyit közöl az elbeszélõ, hogy a halálnál „rettenetesebb” terveket forgat a fejében – ám már itt megjegyzi, hogy saját figyelme is folyton elterelõdik e szörnyû tervekrõl (Ö 18). A megtorpanás – akár a nagyregényben – itt is kísértetlátomáshoz kötõdik, ám itt a Ricci mester szellemével való találkozás után az elbeszélõ magáról is immár élettelen kísértetként számol be („széthasadt az életem, kísértet lettem, kába semmi, és nézem éppen, hogy ez az ostoba testem mit csinál most és hova megy”, „amit valóban életnek neveznek: abból semmi, de semmi nincs bennem többé”, „ebbõl tehát joggal következtethet akárki, hogy én már csakugyan nem is élek. Vagy amennyiben igen, túléltem a halálomat, Giovanni barátom” (mind Ö 26). Az elbeszélõ tehát maga is bizonytalan abban, hogy halálának bejelentését szó szerint avagy átvitt értelemben kell értenünk. Ha az olvasó az utóbbi lehetõség mellett dönt, valószínû, hogy a halált a csalódással, a szerelem kialvásával hozhatja összefüggésbe (fõleg, ha felfigyel az „élet gyertyája” motívumra, és észreveszi, hogy a feleséget Fiamettának, „lángocskának” nevezik), valamint azzal,

106

MolnÆr--lajegyzet -11-03.qxd

2013.11.06.

18:05

Page 107

ahogyaz öregember végleg lemond a testi örömökrõl, és átengedi azokat a fiataloknak.8 Ám nem kizárt az sem, hogy az utolsó lapon ismétlõdõ önértelmezést szó szerint értelmezzük, és a történetmondó Alessandro mesterre kísértetként gondoljunk. Ez megerõsítené a szöveg eleji „motozás” már említett értelmezését, azt a feltételezést, hogy az elbeszélõ teste és lelke elvált egymástól: a papnak a kísértetlátomást megelõlegzõ második jóslata indítja be Alessandro mester megbetegedésének folyamatát (Ö 13). Némiképp bonyolítja azonban az összképet, hogy a szövegben a halál úgy is megjelenik, mint testileg érzékelhetõ dolog, ezáltal megnehezítve a szellemi és a testi különválásának elképzelését: „mióta halálomat érzem magamban és körülöttem (de nem mint valami princípiumot, érts meg, hanem megfogható módon, mint valami tárgyat)” (Ö 20). A szöveg nyelvének ilyen komplexitása és a motívumok egymásba íródása akadályozza meg, hogy a novellát egyszerû kísértettörténetként olvassuk. Azt is mondhatjuk, a szöveg attól igazán kísértetiesen nyugtalanító (unheimlich), hogy nem ad pontos magyarázatot a kísértetiesség értelmezését lehetõvé tévõ alakzatra, test és lélek szétválására, hanem megtartja a szó szerinti és a figuratív értelmezés közötti feszültséget. Ehhez kapcsolható a szöveg azon jellegzetessége is, hogy az alcím szerint Alessandro mester levelét olvassuk Giovannihoz. Ha tehát a szöveget kísértettörténetként olvassuk, Alessandro hangját testetlen, földöntúli hangként azonosíthatjuk. Sõt, nem is kell az õ hangját elképzelnünk, hiszen azt is gondolhatjuk, hogy a barát kölcsönzi hangját Alessandro „motozó” írásának. Ezt azonban újfent ellensúlyozza, ha megfigyeljük, hogy az alcímben megnevezett barát „ismeretlen”, tehát a rá való hivatkozás nem megoldja, csupán elhalasztja az elbeszélõ hanggal kapcsolatos dilemmákat. A cicisbeo címû novella e vázlatos értelmezésébõl is látható, hogy a szöveg komplex módon sûríti és viszi színre az elbeszélõ hang és a 8

A cicisbeo, a feleség lelki barátja a nem létezõ Fiatala községbõl (!) származik, s amikor a mester Fiamettának mesél a környék földrajzáról, a feleség megjegyzi, hogy szeretne inni a Fiatalánál fakadó forrásból, ezen a mester haragra gerjed, noha többször is megjegyzi, hogy nem a cicisbeóval kapcsolatban említette a forrást). (Ö 13–14)

107

MolnÆr--lajegyzet -11-03.qxd

2013.11.06.

18:05

Page 108

látványként megjelenített motívumok, a fabuláris és a figuratív szintek közötti szövegmozgások jelentéslehetõségeit. Ezen problémák és motívumok egy része a füsti elbeszélõ stílus tipikus vagy legalábbis visszatérõ elemeinek tekinthetõ. Az összetett felépítésû és rejtélyes novellát tekinthetjük az életmûvön belüli olyan csomópontnak, amely lehetõséget teremt ezeknek az elemeknek a koncentrált vizsgálatára és kritikai reflexiójára.

108