kerekasztal-beszélgetés
Mit kezdjünk Közép-Európával? – kerekasztal-beszélgetés – 2007 nyarán hívtuk össze a térségünkkel foglalkozó magyar szakemberek egy csoportját, hogy dokumentálhassuk vélekedésüket, gondolataikat Kelet-KözépEurópa új esélyeiről – három évvel az uniós csatlakozás után. Miközben a csatlakozott országok legtöbbjét belpolitikai harcok, rossz viták, ellenségeskedések jellemzik, a térség új történelmi lehetőségek előtt áll. Mik ezek a lehetőségek, tudunk-e élni velük? Milyen esélyei vannak egy határok fölötti magyar nemzeti újjáegyesülésnek? Egyáltalán, a beszélgetés résztvevői egyetértenek-e azzal, hogy a keleti irányba bővülő Közép-Európa az uniós csatlakozással olyan esélyekhez jutott, amelyekkel javíthatják eddigi pozícióikat, és felülemelkedhetnek az egymástól elszenvedett sérelmek által meghatározott nézőponton. A beszélgetés résztvevői a megszólalás sorrendjében: Schöpflin György politológus, európai parlamenti képviselő, korábban a School of London tanára Tamás Pál szociológus, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének igazgatója Tálas Péter biztonságtechnikai szakember, a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője Bába Iván politológus, volt külügyi államtitkár, a Budapest Analyses szakértői csoport vezetője Gerő András történész, az ELTE tanára, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója Szarka László kisebbségkutató, az MTA EtnikaiNemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatója A beszélgetés házigazdája Módos Péter volt. * A találkozót nem volt könnyű megszervezni, annak ellenére sem, hogy a résztvevők gyakori vendégei az Európai Utas és a Közép-európai Kulturális Intézet rendezvényeinek, írásaikkal sokszor szerepeltek folyóiratunkban. Mint annyi minden ma Magyarországon, e beszélgetés is egyszerre volt moderálhatatlan és előremutató. Már abból a szempontból, hogy lehet és kell is folytatni. Terveink szerint már külföldi résztvevőkkel 2008 tavaszán.
2007/2
Schöpflin György: Az elmúlt három évet az Európai Parlamentben töltöttem, ezért elsősorban politikai választ tudok adni. Ez alatt a három év alatt elfogadtak, befogadtak minket, és az integrálási folyamat a parlamentben sikeres. Ez egyáltalán nem áll a Miniszterek Tanácsára, ahol amúgy is túl sokan vannak, mert az Európai Uniónak most már 27 tagja van: képzeljünk el egy olyan Bizottságot, ahol 27 miniszter ül egymás mellett, és próbál valamit mondani. A közép-európaiak tudtommal nagyon keveset tudnak a Tanács működéséről, nem nagyon egyeztetnek egymás között, a Visegrádi Csoport alapvetően nem működik, és ugyanez a helyzet magával a Bizottsággal, ahol szintén 27 biztos van, és ezek sem nagyon beszélnek egymással, Barrosónak nagyon nehéz dolga lehet. Politikailag tehát szerintem nem alakult ki együttműködés, pedig három évvel ezelőtt még ezt reméltem. Aztán ott van ez a strukturális probléma, Lengyelország, amely annyival nagyobb, mint a többi visegrádi ország, hogy igazából nagyon nehéz a lengyelekkel együttműködni… A lengyelek tulajdonképpen egy nagyállami pozíciót próbálnak elérni, és igazából az a benyomásom, hogy nem akarnak velünk együttműködni, de elvárják azt, hogy mi támogassuk őket, tehát inkább betagolódásban gondolkodnak. Erről persze szó sincs. A csehek nem akarják támogatni a lengyeleket, a szlovákok a parlamentben sajnos teljesen diszfunkcionálisak, alig játszanak szerepet. Magyarország mind a két oldalról elég hatékony. Mi alapvetően jól jövünk ki az osztrákokkal. De közép-európaiságról nincs szó olyan értelemben, ahogy például a skandinávok működtetik a regionális összefogást. Ugyanakkor a kulturális oldalon, van egyfajta történelmi közelség-, közösségérzet, elég gyakran ugyanazokat a diskurzusokat használjuk, még akkor is, ha ez bennünk nem tudatosul, és ez magától is tovább él és hat. Ebből a szempontból viszonylag könnyebben értünk szót egymással, mint például az angolokkal, a portugálokkal… Politikailag azonban egyelőre nem beszélhetünk ilyen összetartásról. Amíg a lengyel kérdés nem oldódik meg, én nem látok ebből kiutat, mert a lengyelek most saját magukkal vannak
Eszmecsere
elfoglalva, bizonyítani akarnak, hogy igenis ők a hatodik legnagyobb állam az unión belül, és aki ezt közelről figyeli, az nagyon jól tudja, hogy a németek és a lengyelek között nagyon komoly válság van; mindehhez hozzájön még az is, hogy míg a közép-európaiak kb. 2004-ig, tehát a belépésig – és ez minden egyes közép-európai államra vonatkozik – igenis nagy erőfeszítéseket tettek, hogy betartsák az európai elvárásokat, azóta ez fellazult, és mindegyik államban rosszul működő kormányok vannak. Ez nem segíti a megítélésünket. Egyébként ez Bulgáriára és Romániára sokkal inkább vonatkozik, az is kérdés, hogy ők egyáltalán képesek-e betartani az EU-szabályokat, ugyanakkor az Európai Uniónak semmiféle fegyver nincs a kezében, hogy rászorítsa őket. Tehát körülbelül itt tartunk három év elteltével – kicsit lehangoló a kép. Módos Péter: Schöpflin György az állami szintű politikai megnyilvánulásokról beszélt, és arról, hogy Brüsszelben az Európai Unió szervei hogyan ítélik meg a térségünket. Most Tamás Pált kérdezem: látsz-e ebben a térségben olyan, nem állami szintű törekvéseket, amelyeknek mégis van valami hatásuk – például a kormányok zűrzavarán túlmutató regionális szintű együttműködéseket? Tamás Pál: A közép-európai nemzetállamok között nincs térségi együttműködés, tehát nincs arról szó, hogy a szlovákok együttműködnének a magyarokkal, vagy a szerbek a magyarokkal. Van együttműködés helyi közösségek között, ezek részben a határok egyik és másik oldalán élnek, különböző etnikumban, kisebbségiek és többségiek, itt is és ott is, és ezekről azt látom, hogy nagyon gyorsan helyreállítják azt a szerves szövetet, amely a geográfiai elhelyezkedésből következik. Rendkívül örvendetes, hogy az Ipoly két oldalán vagy az egykori Bereg Tamás Pál
két részében élő emberek igenis fölfedezik egymást. Abban azért kételkedem, hogy ez volna „Közép-Európa” olyan értelemben, ahogy erről beszélni szoktunk, inkább valami visszaszervesülést látok helyi szinteken. Úgy tűnik, hogy a régió mint olyan, egy geopolitikai projekció eredménye volt, először a német, aztán az orosz, a szovjet orosz expanzióval szembeni elhatárolódás és identitáskeresés kivetülése, és miután ez a két külső erő elem legyengült, tulajdonképpen a régió szétesett. Ha hosszabb időre kikerülünk például Bostonba, akkor onnan természetesen hamar fölfedezzük, hogy milyen csodálatos közelségben vannak a kultúráink, s az, hogy különböző országokban lakunk, nem is látszik olyan nagy különbségnek. De benne élve a régióban, amely számomra Észtországtól a Balkánig terjed, nap mint nap nem így éljük meg. Sokszor ugyanezek az emberek itt kommunikációképtelenek, magukba vannak zuhanva. Visszatagozódunk Kelet-Közép-Európába, és regionális kis léptékű helyi meccseket vívunk. Látom, hogy a Dunától lefelé létezik egy ilyen bonyolult játék, délszlávokkal, románokkal, bulgárokkal, ukránokkal. A balti államok láthatóan még mindig az orosz szomszédsággal és az esetleges skandináv segítséggel vannak elfoglalva, és hát ott van Lengyelország magában. Ott Fehéroroszország és Ukrajna lesz közép-európai fő partner, tehát sokak számára a jagellói Lengyelország még mindig létezik, de mit csinálunk Nándorfehérvárral? Mi közük ehhez nekik? Maga a fogalom fel sem merül. Nagyon mások a definíciók is. Tálas Péter: A nem állami szintű kapcsolatok közül van egy, ami mindig nagyon jól működött és működik ma is a régión belül: ez a szervezett bűnözés. Ha arról van szó, hogy egy kábítószer-szállítmányt kell eljuttatni mondjuk Törökországból Belgiumba, akkor ennek érdekében az egyébként etnikai feszültségektől terhes balkáni csoportok is hajlandó összefogni. Ha arról van szó, hogy lopott német gépkocsikat kell eljuttatni Oroszországba vagy Ukrajnába, akkor ebben a német, a lengyel és az orosz maffia kiválóan együttműködik. Mindezzel csak azt kívánom jelezni, hogy az együttműködési hajlandóság a nem állami szinten elsősorban attól függ, látnak-e „üzletet” benne a résztvevők, és kapnak-e tényleges politikai ösztönzést ehhez. És itt az üzletre nagyon széles értelemben – politikai, gazdasági, kulturális stb. – gondolok. A legnagyobb probléma szerintem éppen az, hogy az erősen átpolitizált közép-európai társadalmaknak csak nagyon kis része lát ilyen üzletet a regionális együttműködésben, a politikai elitnek pedig még kisebb része.
Európai Utas
kerekasztal-beszélgetés
Bába Iván
Bába Iván: Azt hiszem, hogy KözépEurópa kétfelé szakadt. Van ugyanis egy Kelet-Közép-Európa és egy Nyugat-Közép-Európa. Úgy látom, hogy a csehek és a szlovének leváltak erről a Kelet-KözépEurópáról, a szlovének szépen beléptek az eurózónába, ami nagyon fontos lépés Szlovénia további tájékozódása szempontjából. A cseh társadalom egészen mássá alakul, mint a kelet-közép-európai: sokkal kevésbé átpolitizált, magatartásformája jobban hasonlít az osztrák–szlovén magatartásformára. Bizony kimondhatjuk, hogy most már létezik egy Kelet-Közép-Európa, ami Lengyelországtól leér a Balkánig. Ennek jellemzői a nem túl hízelgő szociokulturális jegyek és jelenségek is, amik főleg olyasmikben törnek fel, mint a kábítószer-csempészet, a korrupció, az adott szó, az ígéretek be nem tartása, a pontatlan teljesítések, a közbeszéd eldurvulása, a polgári viselkedési hagyományok gyengülése stb. Mindezek a jegyek bizony megmaradtak, sőt fölerősödtek, holott 1990-ben egyértelműen megfogalmaztuk, hogy felzárkózunk az Európai Unióhoz, a NATO-hoz, integrálódni akarunk.
2007/2
Gerő András: Én egy kis megjegyzést tennék hozzá: az én fogalmaim szerint Közép-Európa nem Észtországtól a Balkánig terjed. Azt kellene megnéznünk, hogy szerves történetiségében mi is az a Közép-Európa. Megítélésem szerint nagyjából-egészében a fogalom a Habsburg Birodalommal azonos. A birodalomnak, bár változóak voltak a határai, volt egy intézményes kerete, s noha ebbe a keretbe adott esetben Németalföld is beletartozott, mégis létezett egy olyan „törzsterülete”, amit tulajdonképpen ők Magyarországnak, illetve örökös tartományoknak neveztek. Mivel én egy ilyen Közép-Európa fogalomban gondolkozom, ezért számomra Lengyelország – egészében – nincs benne. S miután éppen a XX. század végén Európa legnagyobb horderejű s megítélésem szerint pozitív hangsúlyú változásai itt zajlottak, ezért értelemszerűen hanyatlásról sem beszélnék. Egy erősen negativisztikus szemléletnek megfelelően a szervezett bűnözés példája került most előtérbe, ami a realitásnak csak egy kis darabja, de én nem emelném ki karakterisztikus erővel. Így például magyar szempontból azt mondanám, hogy Trianon revíziója megtörtént, hiszen újból van magyar tengerpart – miután vagy ötszázezer magyar megy el Horvátországba minden évben, és rengeteg magyar építkezik ott. Tehát a térség egészének polgári átalakulása a nemzetállamok közti kooperáció területén is működik. Horvátország még nem az Európai Unió, de én itt a történelmi-kulturális koordináták szerint gondolkodom. De megnézhetjük azt is, hogy mi van két új uniós tagállam között, nevezetesen a magyar–szlovák viszonyban: Kezdve ott, hogy a magyarok ezrével szlovák rendszámú autókkal járnak, egészen odáig, hogy az észak-magyarországi üzemek egy jelentős része ide átjáró szlovákiai munkaerővel működik, rengeteg élő és szerves kapcsolat van Magyarország és Szlovákia között. De ugyanígy azt is mondhatnám, hogy igen sok kooperációs forma jött létre Románia és Magyarország között: van Magyarországon jelentős romániai munkaerő és Romániában magyar munkaerő, vannak közös vállalkozások, erős kulturális ozmózis is létezik. De nézzük, mi van Ausztria tekintetében! Ausztriának komoly tőkeberuházásai vannak Magyarországon, tele van az ország osztrák cégekkel. A társadalmi együttműködés is igencsak erős: a nem túl nagy létszámú magyar városban, Mosonmagyaróvárott 170 fogorvos működik, és ezek jelentős részben osztrák betegeket látnak el. Cseh–osztrák viszonyban is nagyon szerves az együttműködés. Azzal egyetértek, hogy Közép-Európa politikailag értelmezhető egységként nehezen működik, de azt gondolom, hogy mint szerves kapcsolatrendszer – különösen a kommunizmus összeomlása után –, visszaáll gyakorlatilag mindarra, ami a Monarchiát is jellemezte, a Monarchia összes politikai tehertétele nélkül. Nekünk ez szerintem nagyon fontos. Fontos azért, mert elsődlegesen nem az egy birodalomba kényszerített, ütköző nacionalizmusok terepeként élhetjük meg Közép-Európát, hanem egy olyan realitásként, amelyben lehetségesek ugyan torzsalkodások, de a térség egészét – nemzeti hovatartozástól függetlenül – úgymond szervesen használhatjuk.
Eszmecsere
Szarka László: Minden eddigi Közép-Európa-vitának, diskurzusnak volt valami mögöttes funkciója. Leggyakrabban a közép-európai nemzeti elitek útkereséséhez, saját belső viszonyaink, bajaink viszonyító értelmezéséhez, bezártság- és lemaradás-élményeink feldolgozásához szolgáltak termékeny kiindulópontként az 1980–1990-es évek polémiái. Általában akkor kezdünk el beszélni a regionális identitás, szolidaritás hiányáról, amikor kiderül, saját magunkkal van bajunk, amikor rájövünk, valahol megint utat tévesztettünk. Ilyenkor eszünkbe jutnak a szomszédok,
Szarka László
a történeti párhuzamok, az elmulasztott kibékülések, az elsüllyedt Mitteleuropa. Meg az a tény, hogy Közép-Európa soknyelvű, s benne mi, múltunknak meg a kétnyelvű kisebbségi magyaroknak köszönhetően mégis olyan otthonosan érezzük magunkat, ha éppen elvágyódunk itthonról. S ha magunkon kívül éppen az oroszokat utáljuk, vagy nem szeretjük az amerikaiakat, akkor is beszéljünk Közép-Európáról. Vagy ha a szomszédokkal szemben szeretnénk megmutatni kultúrfölényünket, akkor is szívesen ereszkedünk parttalan Közép-Európa-vitákba. Merthogy valahol kényszeresek is ezek a polémiák. A történelmi dimenziók, amelyekkel Bibóra, Szűcs Jenőre, Hanák Péterre hivatkozva oly előszeretettel alapozzuk meg a magunk „kárpát-európai” regionalitását, valójában arra is jók, hogy ki-ki önmagából kiindulva a maga Európa-fogalmán belül próbálja megkeresni a saját „mag-Európa” vagy éppen „Európa-mag” élményét. Ma, amikor dinamikus nemzetállami szomszédságunkban ezer kilométernyi autópályák, alagutak épülnek, egyre kevésbé látszik úgy, hogy valami is marad a hegyek, völgyek és folyók által kijelölt Kárpát-medencéből. Ráadásul mintha a határok lebontásában is megállnánk a nemzeti fejlesztési tervek összehangolásakor. 10
Pók Attila, az amerikai, illetve nyugat-európai perspektívával rendelkező történész írja egyik pompás és provokatív esszéjében, hogy a rendszerváltás óta haldokló „Közép-Európa-gondolat” 2004. május 1-jével, a régió államainak az unióba kerülésével alighanem végérvényesen kimúlt. S minthogy Európának ez az imaginárius régiója alapvetően éppen a kulturális, szellemi szférában létezett igazán, nagy kérdés, hogy a viták kihűltével feltámasztható-e, összerakható-e maga a régió, itt, az új Európa közepén. Persze az ilyen búvópatak módjára létező képzelt közösségi identitás esetében még az sem biztos, hogy az olyan kétségkívül nagy jelentőségű politikai esemény, mint az uniós bővítés, szükségképpen a középeurópai identifikáció visszaszorulását, eljelentéktelenedését hozza majd magával. Annyi azonban bizonyos, hogy az unió feloldotta és jórészt értelmetlenné tette regionális önmeghatározási játékainknak mindazokat a metafunkcióit, amelyekről az előbb szóltam. Merthogy tizenöt év kevés volt 1989 után arra, hogy megfogalmazzuk regionális önmagunkat. Sem politikailag, sem más formában nem sikerült újra formát adni annak, amit pedig oly sok szállal egybetartozónak gondolunk. Nemzetállami gyötrelmeinkre nem kereshettünk a velünk versengő szomszédoknál gyógyírt, legfeljebb a multinacionális befektetőkért, beruházókért folytatott ádáz helykeresésünkkel stimuláltuk egymást. Az értelmiségi csúcsokról Közép-Európa megint a nosztalgiák siralomvölgyét jelenti, a munkanélküli munkásosztály, a miniszterelnöki szenvedélyek, meg a fiam nemzedéke számára pedig a „húzzunk el innen Közép-Európájaként” jelenik meg újabban. Ahol mégis esélye lehet a tetszhalott feltámasztásának, ahol talán sikerülhet újragalvanizálni Kákániát, az alighanem a határnyitásokból profitáló határrégiók világa. Hál’istennek, határokból bőven kijutott nekünk errefelé, s lett is bőven határbódé, határzár, határőrfalu… Most viszont kezdünk tényleg határtalanná válni, nemcsak spirituálisan, hanem keresztül-kasul át a Lajtán, Murán, Dunán és Ipolyon. Az egymást értő, kétnyelvű határmentiek számára mindennapi gyakorlatot, menekülést jelenthet és jelent a másik oldal megismerése, az ottani munkavállalás, a kereskedés lehetősége. Meg a kisebbségiek közép-európai hazatalálása, amikor is anyanyelvük és államnyelvük birtokában a perifériák népéből ők lehetnek a soknyelvű Közép-Európa igazi bennszülöttjei. Persze azt is látni lehet, sokan közülük inkább az unió nomádjai lesznek, merthogy több esélyt látnak maguknak Írországban, mint az osztrák határon túl vagy a magyar határon innen.
Európai Utas
kerekasztal-beszélgetés
Esélye lehet a kulturális egymásra találásnak is, hiszen hiába próbál mindenki Európa centrumaihoz igazodni, Brüsszelben a magyar, lengyel, szlovén poézis, film, zene jó esetben is csak reprezentációs artefaktum, olvasója, nézője, hallgatója sokkal inkább lehet itt, ahol egymásra még mindig sokkal inkább hasonlítunk hagyományokban, ízlésben, életvilágokban. S ezek a valóságosan létező bázisai támaszthatják fel ismét és újra Közép-Európát mint értelmiségi projektumot. Mert az valóban felérne a halálos ítélettel, ha Közép-Európa a regionális önfeladás metaforájává válna. Paradox módon Schengen és a régió uniós kompjáról lemaradni nem kívánó kisebbségek szintén adhatnak újabb reális tartalmat Közép-Európának. Az egybenyíló térben a multik tudják, mit kell csinálni. Kisebbségi és kulturális politikákban is sokkal racionálisabb képletnek kellene érvényesülnie a mostaninál. Visegrádból, a négy ország akadozó együttműködéséből rengeteget lehet tanulni. A közelmúltban Prágában cseh és szlovák politológusok, publicisták szintén oda jutottak, hogy valóban vége a meddő XX. századi közép-európai színjátéknak, és felesleges lenne most a XXI. századi unió keleti határvidékén Közép-Európát ismét összerakni. Sokkal inkább a régió nemzetállamainak erejét, belső kohézióját kell növelni, mert a globalizáció könnyen megint a peremre, perifériára, ne adj’ isten, a túlpartra sodorhatja ezeket a kompországokat. Ma az átmeneti korszak tizennyolcadik évében sokak számára megint a nemzetállam jelenti a bizonyosságot és a biztonságot. Merthogy így vagyunk megszerkesztve legtöbben: bizonyosságra, stabilitásra, fejlődésre vágyunk, nem pedig homályos, parttalan ideák, elérhetetlen uniós támogatási források bizonytalan esélyeire... Bába Iván: Gazdasági értelemben kétségtelenül megnyíltak bizonyos lehetőségek, és lendületes fejlődésnek vagyunk tanúi. A lengyel GDP-növekedés évi 8-9 százalékos – egy hatalmas országban… Szlovákiában, Csehországban is van gazdasági, üzleti lehetőség. De ilyen értelemben Oroszországban is vannak lehetőségek, a magyar vállalkozók meg is jelentek Oroszországban. Ám ettől Közép-Európa még nem lesz olyan, amilyenről a hatvanas-hetvenes években, majd 1990-ben beszéltünk. A „kunderai” Közép-Európa nem létezik, mert szellemileg nincs sehol. És igazi esély sincs rá, mert éppen most törik ketté. Kelet-Közép-Európa sorsa másképpen alakul. Nemcsak vagy nem elsősorban az ún. schengeni határőrizeti rendszer okozza ezt, hanem az eurózóna. Az az ország, amelyik bejut az eurózónába, más pozícióba kerül, mint az, amelyik kívül van, és kívül is marad az elkövetkezendő időben. Ezek súlyos gazdasági determinációk, amelyek meghatározzák e térség sorsát. Ez a térség inkább Romániával és Bulgáriával egészül ki, s így fog majd valamiféle gazdasági egységet alkotni. E folyamat már elindult, és ez alakítja a térség geopolitikáját. Nincs jele annak, hogy bármiféle értelmiségi vagy politikai vízió létezne a térséggel kapcsolatban. Az a tény, hogy megnyíltak a határok, az emberek találkozhatnak, vállalkozások születhetnek, nagyon fontos fejlemény. Ezt mi, magyarok, úgy éljük meg, hogy megszűnt az, amit 1920-ban Trianonban ránk kényszerítettek. Ám ezt nem szabad túlértékelni. Hogy a szlovákiai magyarok
2007/2
átjárnak Győrbe vagy Esztergomba dolgozni, az gazdasági kényszer, ami abból fakad, hogy Szlovákiában 16 százalékos a munkanélküliség. Nem boldogságukban, hanem kínjukban jönnek át naponta. Tálas Péter: Ahogy vitatkozunk, egyre jobban kitűnik, hogy a Közép-Európa fogalom különböző szintjeiről, ha tetszik, különböző Közép-Európákról beszélünk. Schöpflin György a politikai szintet említette, Gerő András egy történelmi Közép-Európára hivatkozott, és így tovább. Vagyis egy többféle és változó Közép-Európa-fogalommal van dolgunk, függően attól, hogy létünk mely szegmensét vesszük górcső alá, s az itteni társadalmak regionális, nemzeti, mikro-, illetve kis közösségeiről beszélünk-e. Ha ennek a sokféle Közép-Európának a rendszerváltástól tapasztalható legfontosabb közös vonásait kell kiemelni, az egyik – szerintem – a modernizációs igény. Az európai centrumhoz való csatlakozás igénye, amit nevezzünk európaizálódásnak. Ha tartalmilag kell ezt definiálni, akkor ez az európai értékeken alapuló jogállam és a piacgazdaság megteremtése, a centrumországok intézményeihez való csatlakozás igénye, röviden: az euro-atlanti integráció. Tálas Péter
11
Eszmecsere
Emellett azonban van még egy fontos közös sajátossága az itteni társadalmaknak, ez pedig a nemzeti törekvések újjáéledése – amit nevezhetünk renacionalizációnak. Ez tartalmilag a nemzeti érdekek újrafogalmazását jelenti az újonnan elnyert szuverenitás körülményei között, a nemzeti társadalmak belső kohéziójának megerősítését, önálló kül- és biztonságpolitikát a Moszkva vezérelte külpolitikai kurzust követően, sőt a föderatív országok esetében – gondoljunk itt a Szovjetunióra, Csehszlovákiára és Jugoszláviára – az önálló nemzetállam megteremtését is. Ami szerintem szétvette azt a Közép-Európát, ami a magunkfajta értelmiségi fejében élt az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején, nem kis részben az európaizálódás és a renacionalizáció mértékében mutatkozó région belüli különbségekben érhető tetten. Nevezetesen abban, hogy egyesek számára a renacionalizáció belső integrációja, a nemzeti integráció, mások számára az európaizálódással együtt járó nemzetközi integráció, az európai integráció lett fő a történelmi program. Regionális értelemben azonban van itt egy nagyobb dilemma is. Én úgy látom, hogy éppen az európaizálódásban és a renacionalizációban kimutatható különbségek jelzik leginkább azt, hogy közép-európai országok eltérő történelmi helyzetben vannak. Ez lehet, hogy a visegrádiak között nem mutatható annyira ki, de aki a Balkánnal foglalkozik, az pontosan tudja, hogy mit jelent Szlovénia, és mit jelent Albánia, akár napjainkban is. Szögesen eltérő történetek. Tehát modernizációs képességünk, integrációs képességünk is különböző. Emellett van egy eredendően nagy különbségünk Nyugat-Európával szemben is. Nyugat-Európának ugyanis ötven éve volt arra, hogy megvalósítsa az integrációt, azaz kialakítsa az együttműködésnek azokat a formáit, nagyon sok konfliktussal, amelyek ma az Európai Uniót jellemzik. Nekünk, akik 2004-ben vagy 2007-ben léptünk be az unióba, tizenöt-tizenhét év alatt kellett volna végigjárnunk ugyanezt az utat. Nehogy valaki azt higgye, hogy ilyen rövid idő alatt az együttműködésnek akár a térségbeli, akár az európai integrációs mechanizmusait valóban el lehet sajátítani. Módos Péter: A „közép-európai” fogalom értelmiségi ábránd volt a kilencvenes évek elején, de megmaradt az ábránd szintjén. Mára mindenki nemzetállamban gondolkodik, arról, hogy a nemzetállam mit akar, és hogyan. Látok más tendenciákat is. Tavaly nyáron beszéltem Riccardo Illyvel, aki most Friuli-Venezia-Giulia tartomány kormányzója, szenátor, elmondta, hogy a nemzeti külpolitikában természetesen az olasz állam dönt, hogy mit akar csinálni, kivel barátkozik, hová küld katonákat, de a közép-európai regionális térségen belül azzal barátkozik, ott épít gazdasági kapcsolatokat, ahol tud. Mivel temesvári születésű a család, Temesvárra sok olasz tőke érkezett, van már olasz iskola, és az óvodától az egyetemig lehet olaszul tanulni. Itt érvényesül a regionális érdek. Feltételezem, hogy másutt is. Nem tudom, hogy van-e a lengyel államnak megjelenése, de mégis azt érzem, hogy Krakkónak az érdekei mégis mások, mint Gdańské vagy Varsóé, és ezek meg is nyilvánulnak. Vagy ott van mondjuk Nagyszeben, amelynek sikerült megszereznie az Európa 12
Módos Péter
Kulturális Fővárosa címet, ennek következtében a múltját nem úgy használja, hogy mi volt 1918-tól napjainkig, hanem hogy 1200-tól ott voltak a szászok, akik most építkezhetnek. Nem lehetséges-e, hogy ezek a regionális törekvések esetleg markánsabban jelentkezhetnek a térségben, függetlenül attól, hogy minek nevezzük? Schöpflin György: Szeretnék egy kicsit visszakanyarodni ahhoz, amit Szarka László mondott. Azt mondta, hogy Közép-Európa megszűnt, nem jött létre az a projekt, amiben úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt gondolkodtunk. Nos, ellenkezőleg, sajnos némi iróniával éppen a fordítottja helyzet, hogy az a hagyományos Közép-Európa igenis tovább él, továbbra sincs meg a kellő cselekvőképességünk, önállóságunk, továbbra is Brüsszelben próbálkozunk – hogy milyen sikerrel, az más kérdés. Nem érezzük magunkat otthon Európában, mert keresünk valamit, ami igazából nem valósul meg a Brüsszel által létrehozott Európában, mert – ahogy Tálas Péter mondta – ők ötven év alatt létrehoztak valamit, amit nekünk tizenöt év alatt kellett megcsinálni. Hát úgy tanulgatjuk, legyünk optimisták. A harmadik tényező
Európai Utas
kerekasztal-beszélgetés
a nemzetállam felerősítése, ez egy nagyon komoly Közép-Európa projekt, 1790 óta ezzel vagyunk elfoglalva, és a modernizáció, amit szintén Tálas Péter vetett fel, ez megint csak ugyanaz, amivel 250 éve foglalkozunk, és próbáljuk megfogalmazni, mi legyen az szlovák, cseh vagy lengyel kiadásban. És még egy szót, Tamás Pálnak: Észtország nem Közép-Európa, Észtország posztkommunista Skandinávia. Tamás Pál: Én ezzel nem is akarok vitatkozni, csak hangsúlyozni szeretnék két dolgot. Az egyik: amiket felsorolunk, tipikusan kelet-európai periférikus ismérvek. Különböző időpontokban és módokon, de mindig Európa perifériájáról van szó. A baj az, hogy attól még, hogy már belső periféria vagyunk, és nem külső, nem tudunk kilépni a perifériának ebből a sajátos felzárkózásiutolérési komplexusából. A másik: az északi, skandináv, finn stb. országok között van együttműködés, mert az EU-n kívül hozták létre! Nem egy létező erős központon, Brüsszelen vagy Párizson keresztül kapcsolódnak egymáshoz, mert valahogy meg tudták fogalmazni saját magukat a világban, volt önálló víziójuk. Készítettünk három vizsgálatot is arról, hogy az emberek hova utaznak régiójukban? A legtöbb ember a saját megyéjéből sem lép ki. Egy utolsó mélyfúrásunk a Bodrogközben volt. Hát onnan Miskolcra elmenni sokaknak már külföld! A nem értelmiségi nagyon megfontolja, hogy mikor vállalkozik ilyen útra. Hazánk egy nagyon lehatárolt térség. Szerintem ebben kell értelmezni a nemzeti érdeket is. Mit jelenthet a nemzeti érdek, a szűkebb szülőföldjét, lakhelyét ritkán elhagyó 80 százaléknak, és mit a másik 20 százaléknak? Tálas Péter: Olyan társaságban ülök, amelynek tagjairól – munkásságuk alapján – azt a következtetést vonhatja le a kívülálló, hogy Közép-Európát egyfajta értéknek tekintik. Én ezt nem hiszem, sőt úgy gondolom, hogy Közép-Európa elmúlt tizenhét éve botorságok tömkelegével van tele. Bába Iván említette már az egyiket, amikor azt mondta, hogy az elmúlt tizenhét év arról szólt, hogy ebből a régióból emberek, csoportok, társadalmak akartak megpattanni. Kezdve a Václav Klaus vezette Csehországon, Szlovénián keresztül egészen a balti államokig, amelyek még mindig azt hiszik, hogy valami csoda folytán egyszer csak nem lesz már szomszédjuk Oroszország. Végigversenyeztük az elmúlt tizenhét évet, azt gondolván, nagy jelentősége lesz annak, melyikünk lesz előbb NATO- vagy EU-tag. A lengyelek meg vannak győződve arról, hogy az általuk ajánlott új szavazási szisztémával nagyhatalommá válhatnak az EU-n belül. Ha megnézzük a 2006-os szavazási eredményeket az Európai Tanácson belül, világosan láthatjuk, hogy a területi és lélekszámbeli nagyságnak köze nincs az eredményességhez. Egyetlenegy olyan ország volt, amelyik soha nem veszített, és az Luxemburg. Röviden tehát úgy gondolom, hogy az elmúlt több mint egy évtizedben hihetetlen energiákat pazaroltunk el a vetélkedésre, illetve vontunk el attól, hogy megtanuljunk együttműködni, s megtanuljunk együttesen fellépni, ha azt a régió érdeke megköveteli. Szerintem Közép-Európa akkor fog legközelebb újjászületni, ha az EU-n belül ezek az
2007/2
országok képesek lesznek együttműködni, esetleg a régió érdekében is. Gerő András: Módos Péter példákat mondott arra, ami a nemzetállami szint alatti regionális együttműködéseket jelenti. Szerintem ez egy létező, nem kimódolt, hanem már most is működő modell, és ez lehet a jövő egyik útja. A nemzetállam semmiképpen sem abszolutizálható ezen a téren. Az Európai Unió egy vadonatúj típusú birodalom. Történelmi értelemben fejlődésének kezdeti szakaszában van, s vélhetően ez egy nagyon hosszú projekt lesz. A kísérlet többé-kevésbé páratlan, merthogy az unió jelszava az, hogy „Egység a sokféleségben”. Ez annyit jelent, hogy az unió demokratikus
Gerő András
legitimációra épül, az egységet a közös és demokratikus módon kialakított közös normák adják, a sokféleséget pedig a nemzetállami lét biztosítja. Azaz itt egy olyan birodalomról van szó, amelyik nem tagállamai ellenében, hanem azok közös akaratát, értékeit és érdekeit realizálva kíván működni. Európát a modernitásban eddig háromszor akarták egyesíteni: Napóleon, Hitler és az Európai Unió. Napóleon és 13
Eszmecsere
Hitler az egyesítést fegyverekkel és nemzeti hegemóniával akarta kivitelezni. Az Európai Unió egyesítését fegyverek és nemzeti hegemónia nélkül oldotta meg, és az unió – ha csak a mostanáig terjedő időszakot nézzük – máris sokkal tovább tart, mint a napóleoni éra vagy éppen a Harmadik Birodalom, amit ezerévesre terveztek, és mindössze tizenkét évig állt fönn. Mindezt arra mondom, hogy nem lehet egyszerűen ábrándnak tartani az Egyesült Európát, és nem lehet egyszerűen ábrándnak tartani Közép-Európát sem. Először is azért nem, mert a történelemben soha semmi nem tűnik el, Magyarországon például ezer év kereszténység után is jelen van a pogányság. Új kontextusokban, de jelen van. Közép-Európa mint gondolat és mint látensen működő realitás sem fog eltűnni, s természetesen az sem érv, hogy a közép-európai gondolat úgymond értelmiségi találmány lenne, hiszen a történelemben minden, ami artikulálódik vagy céltételezésként megfogalmazódik, mindig is értelmiségi produkció volt. Megjegyezném, a kommunizmust is és a nácizmust is értelmiségiek találták ki. Az Európai Unió, ez a világtörténelmi új vállalkozás is annak idején merő ábrándnak tűnt, s ma már – minden nehézsége, minden fejlődési problémája ellenére – nincs számottevő erő, amelyik szükségességét meg akarná kérdőjelezni. Lehet, hogy az unió sajátos államosodásának következő szakaszában éppen az lesz a fontos, hogy a nagy ívű regionalitás is megjelenjen. Lehet, hogy előáll a közép-európai együttműködés politikailag is motivált szándéka. Lehet, hogy ha az itt élő kis nemzetek európai parlamenti képviselőit külön-külön számoljuk, az kisebb erőt képvisel, mint ha regionálisan együttműködnének, s így szólnának bele az unió döntéshozatalába. Lehet, hogy egyszer rájövünk arra, hogy értékeken és érdekeken alapuló regionális együttműködéssel előbbre tudunk jutni, mint ha mindenki csak önmagát képviselné. Éppen ezért én azt hiszem, hogy adjuk meg ennek a világtörténelmi kísérletnek az esélyt, s ne mindig a töréspontokat, a feszültségeket akarjuk abszolutizálni. Talán furcsának tűnik, de én azt hiszem, hogy történelmileg-kulturálisan öröklött pesszimizmusunkkal nem megyünk semmire. Azt se gondolom, hogy a kritikátlan optimizmus a célravezető út. De azt mindenképp hiszem, hogy az optimizmussal párosuló kritikai odafigyelés jobban segíthet minket ebben az új típusú birodalomban, mint bármi más. Ahogy a közép-európai értelmiségi reakciókat ismerem, ezek nagyjából hasonlóak ahhoz, amit a Habsburg Birodalommal szemben fogalmaztak meg. A Birodalomnak mindig a kritikája volt erős, Jászi 14
Oszkártól Karl Krausig. Karl Kraus azt írja az Emberiség végnapjai című könyvében: „Nem az a kérdés, miért akar innen az ember elmenni, hanem az, hogy miért akar itt maradni.” Ehhez képest a Habsburg Birodalom konzisztenciája és integrációs ereje sokkal erősebb volt, mint amit ez az értelmiségi kritika sugall, s noha senki se gondolta volna, hogy a Birodalom működőképesen kibír négy év világháborút, ehhez képest később kapitulált, mint a nemzetállami Németország. Mindezzel azt akarom mondani, hogy adott esetben mondjuk Švejk egy szívünkhöz közel álló irodalmi alak lehet, de ebből nem következik, hogy Švejk magatartása jellemezte volna mondjuk az I. világháborús cseh ezredeket. Éppígy azt hiszem, hogy a vészmadárkodó értelmiségi hangokra egyfelől nagyon is oda kell figyelni, másfelől nem biztos, hogy a realitás egészét tükrözik. Módos Péter: Én azt gondolom, hogy az EU-ban történő szavazások politikai jelentősége nem túl nagy. Arra gondolok, hogy Közép-Európa mint értelmiségi ábránd nem túl érdekes. De van itt egy olyan térség, ami ha felismerné, hogy a régiók közti együttműködés hasznos… Például Észak-Olaszországnak célszerű lenne kapcsolatot teremteni a tőle északkeletre levő országokkal vagy régiókkal. Nem hiszem, hogy az a tény, hogy Szlovéniában öt évvel hamarabb vezetik be az eurót, mint nálunk, felrúgná a történelmi kapcsolatokat, amelyekről vagy tudnak, vagy nem. Például, hogy a luxembourgi szászok dialektusa hasonlít a nagyszebeni szászok dialektusára, és erre egy projektet lehet építeni, amihez pénzt adnak, visszahozzák Bukarestből a kulturális értékeket Nagyszebenbe, lehet infrastruktúrát építeni – ez egy használati eszköz. Schöpflin György
Európai Utas
kerekasztal-beszélgetés
Schöpflin György: Lesz egy két-, esetleg többsebességű Európa, amelyben mi csak mellékes szerephez jutunk. Ez komoly aggodalomra ad okot, a kérdéssel foglalkozni kell, hogy elkerüljük azt, amire Bába Iván utalt, vagyis egy Kelet- és egy Nyugat-, egy Dél- és egy Észak-Közép-Európa kialakulását. Bába Iván: 1990-ben a visegrádi együttműködés – ami lényegében Közép-Európa politikai megfogalmazása volt – pontosan azért jött létre, hogy a perifériáról vissza tudjunk kerülni a fősodorba. Mindez egy politikailag sikeres időszaknak tekinthető, még ha rövid volt is. De amikor 1993–94-ben a különböző politikai érdekek artikulációi megerősödtek, Csehszlovákia kettészakadt, és Václav Klaus elhatározta, hogy a csehek immár nem Közép-, hanem Nyugat-Európának tekintik magukat, gyakorlatilag szétrobbantotta a visegrádi együttműködést. Kitalálta helyette a CEFTA-t, vagyis a Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodást, arra az átmeneti időre, amíg ezek az államok az EU tagjaivá nem válnak. A visegrádi államokhoz ebben a szervezetben később Románia és Bulgária is csatlakozott. Ahogy Csehország bekerült az EU-ba, a cseh politikai és közgondolkodásban nem létezett többé Közép-Európa, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy mi most keresgetjük. Ők nem ebben gondolkodnak. Nyugat felé próbálnak kapaszkodni, teljes erővel. Véleményem szerint a centrum–periféria viszony az igazán fontos kérdés. Jelen pillanatban egész Kelet-Közép-Európa attól retteg, hogy ismét perifériává válik, holott az elmúlt tizenhat évben mind azon erőlködtünk, hogy ez ne így legyen. Most valós a veszély, hogy újra periféria leszünk. És még nem is beszéltem Oroszországról, amely külön tényezője a perifériaképzésnek. Ha az EU bővítése olyan ütemben zajlik, ahogy ez bizonyos elképzelésekben szerepel, és felvesszük Törökországot is, az ún. Nyugat-Balkánt is, akkor bizony könnyen fölgyorsulhat ismét a centrumés perifériaképződés, létrejöhet a „többsebességes Európa”, a „mag-Európa”, és bizony létrejön, illetve élesen kirajzolódik majd a periféria. Tálas Péter: Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozással a periféria centrumából átkerültünk a centrum perifériájára. Történetileg ez egyébként igen nagy lépés volt, mert korábban soha nem látott lehetőséget kaptunk. De hangsúlyozom: csak lehetőséget – amit el is játszhatunk. Persze azt is tudjuk, hogy az egyén vagy a társadalom széles tömegei ritkán érzékelik nagynak a nagy történelmi fordulópontokat. Ráadásul a periféria centrumában, a legvidámabb barakkban a viszonyítási
2007/2
Bába Iván és Tálas Péter
alapunk is más volt. Amikor még az Európai Unión kívül voltunk, a Balkánhoz vagy Ukrajnához hasonlítottuk magunkat. Ma viszont már a németekhez és az osztrákokhoz viszonyítunk. Nem tudom, miként lehet elmagyarázni egy társadalomnak, hogy bár az egyik perifériáról egy másik perifériára kerültünk, de azért ez mégis csak komoly fejlődés egy korábbi korhoz képest. S legfőképpen azt nem tudom, hogy tizenhét évnyi megerőltető integrációs versenyfutás után hogyan lehet további erőfeszítésekre ösztönözni az itteni társadalmakat. Márpedig kellene, mert az egyik kulcskérdés ma az, hol húzódik meg a két-, háromvagy többsebességes Európa határvonala, és hogy mi ennek a határvonalnak melyik oldalán leszünk. Módos Péter: Hogy egy új szempontot hozzak be, én azt gondolom, hogy Közép-Európát, ha kitalálták, ha nem, a visegrádi együttműködés akár hasznos volt, akár nem, ez a térség akkor is periféria volt és marad is a modernizáció, az infrastruktúra, a civilizáció szempontjából. Még ha Prága úgy is érzi, hogy Nyugat-Európához tartozik, ez a térség akkor sem lesz kisebb. Az utak megépülnek kelet felé, gyorsabban el lehet érni az ott élőket. Az együttműködés meg fog maradni ebben a térségben, nevezzük akárhogy is. A valós érdekekről beszéljünk! Azok az etnikai alapon működő pártok, amelyek most Szlovákiában, illetve Romániában működnek, sokat tettek annak az államnak a modernizációjáért, mégsem biztos, hogy annyi eredményt érnek el, mint az intellektuális együttműködések. Igaz ez Kassán, Nagyszebenben, Temesváron, ahol nem magyarként, hanem kassaiként, szebeniként, temesváriként fogott össze a román, a szász, a szlovák, a magyar és így tovább. Értek el eredményeket. Helyből nem lehet két métert ugrani. Tizenhét esztendő alatt sok mindent elért ez a térség, 15
Eszmecsere
nem beszélve arról, hogy a visegrádi négyek arra is jó volt, hogy a szlovákok ne hulljanak ki a lyukon Mečiar alatt. Szarka László: Közülünk nyilván senki nem Közép-Európa-ellenes, mi mindannyian született és vállalt középeurópaiak vagyunk. Ez akkor is igaz, ha a vitában kiderül: eltérő önértelmezéseink vannak. Van, aki már látja kikötni Közép-Európa kompját a túloldalon, van, aki attól tart, megint kelet felé sodródik, s van, ki azt érzi, széthullt alattunk. Akárhogy is, az értelmiség legracionálisabb, felelős magatartása a szkepszis és a kritika. Nekünk kételkednünk kell az eddigi közép-európai diskurzusok logikájában. Az önértelmező Közép-Európa nem vezet sehová, mert minden szomszédunk másként értelmezi önmaga közép-európaiságát, sőt mi magunk, országon,
Szarka László
nemzeten belül is eltérően vélekedünk a regionális összefogás, együttműködés hasznáról, értelméről. Én hiszek a racionális projekciókban, elgondolásokban. Ilyen a regionalitás újrafelfedezése és szembeállítása a 16
pénznyelő automataként működő centralizált nemzetállammal. Valószínűleg azért nem látszik ma Közép-Európa, mert nincsenek érdemi regionális szereplők, szerveződések a térségben. Kulturális együvé tartozásunk tudatát fenntartjuk ugyan, kapcsolataink gyakoribbak, s talán életszerűbbek, mint korábban, megosztjuk egymással a tudásunkat, konferenciákat rendezünk, előadásokat tartunk, s vitáink is mintha érdemiek lennének megint. De a sokféle rész még nem áll össze. A lényeg az volna, hogy legyen néhány valóban együttműködő régió, amely az államoknak is konkurense lehetne. A visegrádi együttműködést is tovább kellene lökdösni, fejleszteni, változtatni, még akkor is, ha számunkra főként azért fontos, mert mi találtuk ki. Réges-rég el kellett volna kezdeni egy regionális keresztjátékot Ausztriával, Szlovéniával, ahol talán valamivel őszintébb együttműködési, kapcsolódási lehetőségeket is találhattunk volna. Ezeknek a mulasztásoknak a hiányát érezzük, mikor az eltűnt közép-európai gondolat nyomába szegődünk. A Visegrádi Alapban még kulcspozíciókból is nehéz kitalálni, mit is szeretnénk egyformán mind a négyen, mert meg kellene egymással egyeznünk, de ez láthatóan nem megy könnyen. Egyedül, belülről, Magyarországról képtelenség kitalálni, még inkább működésbe hozni, megszerettetni Közép-Európát, legalább a közép-európaiakkal. Vannak érdekeltek a régióban, fölül is, alul is. A régiók, a provinciák lázadására volna szükség. Ennek egyik fontos eleme bizonyosan az értelmiség, a történész, a szociológus értelmiségi – ők majdhogynem erősebbek, mint az posztkommunista örökség, amely Csehországot, Lengyelországot, Magyarországot a legerősebben köti egymáshoz. Legalább olyan erősen, mint az egyforma operaházak, meg a sárga vasútállomások. Hatalmas és közös a bennünk lévő igazságtalanságérzés; az a közös méltánytalanság, ami velünk, a családjainkkal, vagy például a falvainkkal vagy a cigányainkkal megtörtént. A múlt földolgozása sokkal erősebben köti össze ezt a régiót, mint ahogy azt Klaus gondolná. Csehországban ugyanaz a nyomorúságos egyharmad nemzet és egyharmad ország érzi jól magát, miközben a másik kétharmad küszködik vagy bukdácsol, mint Magyarországon. Bele is rokkantunk, akár szembenézünk ezzel, akár nem. Az értelmiség tehát kulcsszereplő, együtt a sokfelől szerveződő többi középosztálybelivel. Módos Péter: Úgy látom, a magyar a legkevésbé mobil társadalom a térségben. Keveset utazunk, már Veszprémből Győrbe elmenni is nagy esemény sokak számára. Ennek persze hagyományos okai vannak. Én egy falu, Nagyszékely történetét ismerem, többször eltűnt, föltűnt, német telepesek fölépítették, ezek a német telepesek harcoltak aztán a szabadságharcban, majd 1918-ban is… Amíg ki nem telepítették őket, ki sem láttak Nagyszékelyből. Ma a magyarok jelentős része úgy gondolja, hogy Erdélyben székelyek élnek, és Kolozsvár egy szép magyar város. Vagyis nem ismerjük a környezetünket, nem tudjuk, mi történik Prágában, Pozsonyban, Krakkóban. Az afféle késztetés, amely például az Ister–Granum eurorégiós együttműködést jellemzi az Ipoly két partján, példaértékű; meghatározott törekvések és érdekek vannak, amelyhez pénzt is
Európai Utas
kerekasztal-beszélgetés
tudnak szerezni. Sok ilyen határon átnyúló együttműködés van: a miskolc–kassai, el egészen Krakkóig. Ezek a projektek nem hozhatnak létre egy újfajta szerkezetet a térségben? Tamás Pál: De igen, én mégis úgy vélem, hogy szükség volna néhány nagy, integráló projektre. Ezeket azonban nem lehet felülről vagy oldalról kitalálni. Jellemző az is, hogy amit mi találunk ki, azt azután egyszerűen le akarjuk nyomni a bihariak vagy a temesiek torkán. Együtt kitalált projektekre van szükség, amelyekre azután más elképzeléseket is rá lehet építeni. A térségben létező identitásokat kutatjuk jelenleg, ahol arra ösztönözzük a debreceni, miskolci és máshol élő helyi értelmiséget, hogy megfogalmazza a saját regionális jövővízióját. Nagyon érdekes eredményeket kaptunk; például többen úgy fogalmaztak, hogy ők a Felvidék elszakított darabján érzik magukat. Ha drámai is, mégsem negatív ez – egyszerűen azt mutatja, hogy több közük van Kassához vagy Rimaszombathoz, mint Nyíregyházához. Más ott a kulturális minta, mint országon belül. Egy európai uniós tanulmány azt elemzi, hogy az Arad–Temesvár–Vajdaság–Szeged együttműködésen belül hogyan lehetne valódi szellemi hálózatot kiépíteni. Sok esetben nem Szeged, hanem Temesvár lesz az együttműködés meghatározó eleme, hisz kétszer akkora város, nemzetközi repülőtere van, és így tovább. Ilyen projekteket kellene létrehozni! Igény van rájuk. Ott a nagyszebeni példa, amelyről az előző lapszámotokban írtatok. Nyilvánvaló, hogy a szász polgármester megválasztása nem etnikai kiegyezésről szólt, hanem a jól felfogott érdekekről; a szebeniek egyszerűen belátták, hogy a német kapcsolat minden másnál többet hozhat nekik. Akkor lesz Kolozsvárnak magyar polgármestere, akármennyi magyar is él majd ott, ha Magyarország olyan erős lesz, mint Németország. Mindenfajta kompromisszum megköthető, ha van értelme. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy akár gondolkozunk erről Brüsszelben, akár nem, Közép-Európa jelen van az új magyarországi régiók kialakulásánál, az ország újabb, most már Európai Unión belüli térszerkezetének átalakulásában. Ha a régiók megerősítése, valódi térbeli alakzatokká tétele lesz a következő évek legfontosabb itthoni mikro- vagy mini geopolitikája, akkor ebben a szomszéd országok átlátható, bemérhető központjai is benne lesznek. Tulajdonképpen szó sincs arról, hogy valamennyi nagy vidéki magyar központ egyenszilárdsággal fejleszthető, hasonlóan súlyosra hizlalható. Bármennyit beszélünk ma Pécsről mint a Balkán kapujáról, a reális gazdasági és társadalmi mozgásokhoz ennek nincs köze. Pécs nem igazi lejárat Szerbia felé (ezt a szerepet Szeged játssza el már ma is), és nem lejárat igazán Horvátország felé sem. A szomszédos Eszék a tenger és az osztrák–olasz EU-bejárat felé forduló Horvátország „hátsó udvara”, s Szlavóniát és Dél-Baranyát még a kilencvenes évek szerb–horvát háborúja is pusztította. Ezzel a balkáni lejárattal nem fogjuk kiváltani a dél-dunántúli nagyváros fogyó iparát, és a magyarországi kulturális turizmusnak is végállomása, nem pedig fontos átszállóhelye lesz. Ugyanakkor a hasonló nagyságrendű, s úgyszintén a déli határ mellett
2007/2
Tamás Pál
elhelyezkedő Szeged elsősorban, mint említettem, a bánsági és vajdasági szomszédság miatt lesz oly értékes. Nagyon érdekesen alakul a Tiszántúl és a vele határos, ma Romániához tartozó Partium viszonya. Trianon előtt a Bánság, az Alföld és a Keleti-hegyvidék találkozásának városai sokkal fejlettebb, élénkebb gazdaságúak és urbánusabbak voltak, mint maga a mai Tiszántúl. Az elmúlt nyolcvan év persze javított Debrecen és Nyíregyháza, és rontott a kívül maradottak pozícióin. De ha megnézzük most már az uniós regionális statisztikát, akkor látjuk, hogy a fejlettségi szinteket illetően Debrecen sokkal közelebb van Nagyváradhoz, mint Budapesthez. És Nagyvárad megmaradt jóval nagyobb városnak, amely ráadásul az utolsó években, a Partium más központjaival együtt, igen dinamikusan fejlődik. Sokan Debrecenben is úgy gondolják, hogy az idő most Nagyváradnak dolgozik. Végül is nem lehetetlen, hogy a Bihari-havasok és a Tisza közötti térségnek húsz év múlva ismét Nagyvárad lesz a legfontosabb központja, persze kooperálva a térség más városaival. Hogyan dolgozzuk ezt fel? Mit jelentenek itt a közép-európai 17
Eszmecsere
stratégiák a maguk konkrétságában? Hiszen Nagyvárad ma már kétharmadában román etnikumú város. A szomszéd hagyományos központ újraértékelődő szerepe legalább ilyen érdekes Miskolcon is. Hiszen a történelmi Északkelet-Magyarország központja Kassa volt, és e város jelentősége ugyanebben a ma három országhoz tartozó történelmi nagy tájban tulajdonképpen nem csökkent. Csak amíg helyi konzultációinknál Debrecenben Nagyvárad vonatkozásában inkább alig burkolt féltékenységgel találkoztunk, addig Miskolc és Kassa vonatkozásában (legalábbis a miskolci elit értelmiségnél és városvezetésben) inkább a kooperáció elemei tűnnek erősebbeknek. Közép-európai vízió nélkül újraértelmezhetetlen Budapest történelmi szerepének átfogalmazása is. Először is, ne feledjük, hogy az 1920 és a ma közötti évtizedek, amelyekben Bécs és Budapest hasonló nagyságú és szerepű nemzeti fővárosok voltak, hamar elenyészhet. Hiszen a szemünk előtt épül ki egy tágasabb ipari-urbánus agglomeráció Bécs körül. Nemcsak Győr és Sopron, hanem Pozsony és Brno is betagozódik abba a gyűrűbe, amelynek Graz és Linz természetes részei. Itt már mára kialakult egy olyan 3-3,5 milliós dinamikus hálózat, amely használja a bécsi repülőteret, bár vannak más nemzetközi repülőterei is, autópályák és sűrű vasútpárok kötik össze. De hát ezek a városok Közép-Európa történeti szerkezetében mindig is Bécsre figyeltek, oda termeltek, boldogulni oda küldték fiaikat, lányaikat. Budapest ezzel szemben nem tud 100-150 kilométeres körzetben ilyen alközpontokat felmutatni. Tatabánya, Székesfehérvár vagy Szolnok ezeket a szerepeket csak igen részlegesen tudja majd eljátszani. Akkor most hogyan fogalmazzuk újra Budapestet? Melyek lehetnek a mi közép-európai erősségeink? Nincsenek közép- és nagyvárosok másfél óra járásra, de vannak már-már igazi nagyvárosok három-négy-öt órányi távolságban. Milyen stratégiák következnek mindebből? Melyek azok a területek, modern technológiák, kulturális és pénzforgalmi csomópontok, amelyek ezt a helyi távolságot kibírják, sőt amelyek épp ilyen nagyobb regionális nagyvárosi hálózat működéséhez kapcsolódhatnak? Egy ilyen térség természetesen sokkal kiegyenlítettebb kell hogy legyen szerepeiben és hatalmi pozícióiban is, mint ahogyan azt Bécs és szatellitjei kapcsolatában ma látjuk. Milyen új közép-európai cserefolyamatokat kellene végiggondolni Budapest és Pozsony, Budapest és Zágráb (Belgrád, Temesvár vagy akár Lemberg) vonatkozásában? Természetesen ez a Budapest és ez a Bécs húszharminc év múlva már lakói összetételében is inkább 18
közép-európai lesz, éppúgy, mint volt a XIX. század közepén vagy második felében. Elképzelhetetlen Budapest komolyabb „regionális fővároskénti” szerepvállalása anélkül, hogy – akár csak az értelmiség között is – ne nőjön meg a szlovák, ukrán, szerb vagy román csoportok itteni létszáma. Milyen Közép-Európa az, ahol még egy budapesti pályaudvaron sem lehet cseh, ukrán, szerb vagy román újságot kapni? Ilyesmi a vágyálomként felmutatott Észak-Európában elképzelhetetlen lenne. Mégsem hagyatkozhatunk mindenben az internetre. Tálas Péter: Ha megvizsgáljuk a működő nagy projektek kialakulását, azt látjuk, hogy mindig jelentős szerepe volt bennük a külföldnek, mindig szükség volt vagy az Európai Unió vagy az amerikaiak asszisztenciájára. Tehát nem közép-európai termékek ezek, nem a sajátjaink. Pedig olyan elképzelésekre volna szükség, amelyeket mi találtunk ki. Továbbmegyek: önmagában borzasztóan kevés az, hogy valami számunkra, Kelet-Közép-Európa számára fontos. A jelenlegi keretek között olyan közép-európai projektek kellenek, amelyek egyben Európát is izgalomba hozzák. Hiába beszélünk arról, milyen jó volna, ha Gdańskból Splitig autópályán lehetne lemenni, ha Brüsszelnek és a többi EU-tagállamnak ehhez kevés érdeke fűződik. A nagy kérdés tehát az, hogy mi valamennyien, akik érdekeltek vagyunk ebben a projektben, képesek vagyunk-e meggyőzni olyanokat is, akik legfeljebb turistaként használják majd – úgy is ritkán – a szóban forgó autópályát. Azt se feledjük el, hogy Közép-Európa fogalma, túl a helyi értelmiségi megközelítésen, nagyon erősen behatárolt azáltal is, hogy miként látnak bennünket kívülről. Hiszen az ő Közép-Európa-képük minket is erősen befolyásolni fog. Az a nagy kérdés: vajon a nagypolitika, a nagy pénzek elosztói lelátnak-e hozzánk, tudják-e például, hogy a Temesvár–Szeged térség milyen fontos terület. Enélkül ugyanis sokkal nehezebb kiemelkedniük ezeknek a projekteknek, nehezebb olyan szintre jutniuk, ahol már tényleg képesek modernizációs hatást gyakorolni. Módos Péter: Úgy tudom, készülnek már a tervek Európa infrastrukturális fejlesztésére. Schöpflin György: Az észak–déli autópálya Gdańsk és Trieszt között kissé vitatott még, de előbb-utóbb, mondjuk öt-hét éven belül meg fog épülni. És komoly hatása lesz a térségre. A helyi projekteket számon tartják Brüsszelben. Csak ne volnánk olyan passzívak! Nem teszünk eleget annak érdekében, hogy lássanak minket, hogy megértsék, milyen fontosak is vagyunk.
Európai Utas
kerekasztal-beszélgetés
Schöpflin György
A mobilitásra visszatérve: a magyar szint egyáltalán nem olyan alacsony, mint ahogyan azt leírtátok. Több tízezren vándoroltak ki ideiglenesen Nagy-Britanniába, Írországba. Ahogy a többi olyan országba is mennek majd, ahol már bevezették a szabad munkavállalást. A magyarok mobilitása valóban alacsonyabb a lengyel vagy a román szintnél. Írország lakosságának kb. négy százaléka lengyel; az egyik napilapjuk minden pénteken tizenhat oldalas lengyel melléklettel jelenik meg – ez már jelent valamit. Lettországban a legmagasabb a kivándorlás, a legalacsonyabb viszont nem a magyar, hanem a cseh. Ez persze azért is lehet, mert egyszerűen jól érzik magukat a hazájukban. A belső mobilitás viszont tényleg nagyon alacsony itthon. Sok falusi ember számára Debrecen vagy Szeged már külföld. A nyelvismeret is nagyon fontos. Az angol ma már egy közép-európai nyelv. Ez is hozzátartozik az új Közép-Európához. Gerő András: Szerintem önmagában nem az az érdekes, hogy hányan mennek külföldre. A számok csak azt mutatják, hogy mennyien engedhetnek meg maguknak egy utat a tengerpartra. A lényeges, az igazán lényeges a minta. Az, hogy mire van, mire lett igényük az embereknek, mi az, amit akarnak, amit szeretnének, aminek elérése kulturális konszenzussá vált. Magyarországon a lakosság nagy része ma már úgy gondolja, hogy tengerparton jobb üdülni, mint itthon, de csak a 15-20 százalékuk engedheti meg magának, hogy el is utazzon. A középkori univerzális kultúra – hogy külföldre kell menni az inasnak, ha jó mesteremberré akar válni – a zárt társadalmakban eltűnt. S miután Magyarország és a térség nagy része egy zárt társadalmi modellhez, a kommunizmus kultúrájához tartozott, ezért a középkori univerzális minta még nem tört át, de azért úton van hozzánk. Hadd mondjak példákat. A zárt társadalomban nem volt belátható értelme a nyelvtanulásnak. Ma Magyarországon az emberek 16 százaléka beszél társalgási szinten angolul, a rendszerváltozás előtt csak 7-8 százalék tudott idegen nyelven társalgási szinten beszélni. Ma az unióban ez az arány 50 százalék. Egyrészt óriási a lemaradásunk, másrészt nagy az előrelépésünk.
2007/2
De a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy a magyar ember már tudja: nem helyes, ha nem tud angolul megszólalni, nem helyes, ha valamilyen idegen nyelvvel nem ismerkedik meg. Van tehát egy új mintateremtési folyamat, amelyben nem a számosság a fontos, hanem az a közmeggyőződés, hogy mit helyes tenni, és mit nem. E tekintetben Magyarország úton van arrafelé, hogy a legnormálisabb, legátlagosabb európai országgá váljék. Így aztán történetileg egyáltalán nem abszolutizálnám a centrum és periféria létező fogalmát. Ezek messzemenően nem olyan fogalmak, amelyek egyegy társadalmat, egy-egy térséget örökre jellemeznek. Számtalan példa van arra, hogy ha egy-egy társadalom polgárosodási energiái többé-kevésbé szabad utat kapnak, akkor nagy változások lehetnek. A finn százötven évvel ezelőtt az egyik legelmaradottabb európai nép volt. Ma nagyon sokan választanák a finn életszínvonalat, szociális-jóléti rendszert. Közép-Európa sincs perifériális helyzetre ítélve. A csehek az 1950-es évekig fejlettebbek voltak, mint Ausztria, a kommunizmus alatt lecsúsztak, Gerő András
19
Eszmecsere
és ma megint egyre inkább a nyugati civilizáció fősodrában érezhetik magukat. A magyarok esetében is úgy áll a helyzet, hogy nem azt kell figyelni, ami van, hanem azt, ami lehet. S ha megnézzük a magyar emberek változó mintáit, referenciaszempontjait, akkor azt mondhatjuk: nagy lépéseket tettünk Európa felé. Lehet úgy látni, hogy ez nem elég. Le lehet szólni ezeket. Lehet az egész térséget az örök vesztes szerepében láttatni. S kellő képzettséggel és elfogultsággal lehet ily módon érvelni is. Kultúrkritikában mindig is jók voltunk. De azt azért látni kell, hogy a társadalom egy nagy része ma már nem a kultúrkritikára fogékony, hanem arra, hogy magyarként európai polgár lehessen. Bába Iván: Közép-Európában, elsősorban szlovák, magyar és lengyel területen, de látjuk ezt Erdélyben is, a helyi önkormányzatokban igen nagy a hajlandóság a regionális együttműködésre. Amikor Varsóban nagykövet voltam, több száz lengyel–magyar–cseh–szlovák, három-négyoldalú önkormányzati együttműködéssel találkoztam kis- és nagyvárosokban egyaránt. Igen ám, de az önkormányzatok többsége hihetetlenül szegény. Nem az ötlet, hanem az anyagi háttér hiányzik. A pénz tudná komolBába Iván
20
lyá tenni a regionális együttműködéseket, ha hozzásegítené őket – mondjuk – néhány kilométer vasút vagy közút megépítéséhez egymás felé. Ahol 16–20 százalékos a munkanélküliség, ott hiába álmodoznak regionális együttműködésről, ha pénz hiányában el sem érik a tőkevonzó projekteket. Ebben a térségben a pénztelenség az igazi probléma. Gerő András: Hát pénz az nincs. De szerintem nem ez számít, hanem az, hogy az emberek akarják-e, hogy legyen. Mert ha igen, akkor gondolkozni kezdenek azon, hogy megszerezzék. Megint a minta kialakulásához, a szemléleti fejlődéshez értünk. Bába Iván: Én ezzel vitatkoznék. Szerintem az emberek nagy része, például ezek a polgármesterek tudják, hogy mit szeretnének. Csak pénzük nincs. Ezért áhítoznak oly erősen a kohéziós és strukturális alapokra, ezért kacsingatnak folyton Brüsszelre. Módos Péter: Én úgy tudom, hogy egy Marshall-segélynyi összegnek kéne beáramolnia a térségbe néhány éven belül. Schöpflin György: Jönnek a pénzek, csak lassan. Az emberek kezdik megtanulni, hogyan lehet a támogatásokat lehívni. Sajnos a jelenlegi magyar államszerkezet, kormánystruktúra, amely közvetít az EU és miköztünk, bizony nem a legjobb. A lengyelekhez sokkal több támogatás áramlott, noha ott eleve is több pénz volt. Csehországról, Szlovéniáról szintén az a benyomásom, hogy ügyesebbek a pénzek megszerzésében. Ez viszont sajátos magyar probléma. Tálas Péter: Meggyőződésem, hogy ezekben az országokban a politikai elit nagy része, talán nem is egészen önszántából, egészen provinciálissá vált az idők folyamán. A mai közép-európai vezető politikai elitek beásták magukat a politikai hatalomért folyó napi harcok helyi homokozóiba, s innen – valljuk be – ritkán lehet stratégiai gondolatokat megfogalmazni, még kevésbé megvalósítani. Az embernek sokszor az az érzése, hogy az országos szintű vezetések még annál az elitnél is provinciálisabbak, amely közvetlenül találkozik az együttműködés kényszerével és lehetőségével. Ha ez nem változik, akkor a meglebegtetett hatalmas, e térségbe elosztható pénzek helyett marad a sok megvalósítatlan ötlet. Szarka László: A viszonylag európai szintű államapparátusok mögött ideológiailag teljesen megosztott, balkanizált politikai elitek állnak, alkalomra vagy leszámolásra várva. Nem csoda, hogy a konszenzus nélküli országok, konszenzus nélküli nemzetek nehezen találnak egymással hangot. Nem véletlen, hogy a regionális együttműködések is ilyen nehezen alakulnak. Ma a vidék valóban könnyen válhat tartósan provinciává. Az a vezető, aki mindössze azt a kis többséget képviseli, amely reményei szerint őt legközelebb is megválasztja, aligha tud egész országban vagy egész régióban gondolkodni. Ezért a központokban próbáljuk kitalálni a magyar és a közép-európai területi együttműködési formákat – ami egyre inkább zsákutcának tűnik, hiszen sem bázisa, sem hitele nem lehet a központosított regionalizmusnak. Intézmények nélkül soha semmi nem működik. Már a Monarchia maradandóságát is az intézményrendszer biztosította. Ahogy az sem véletlen, hogy ez a beszélgetés a Közép-európai Kulturális Intézetben jött létre, közvetlenül a Szlovák Intézet szomszédságában.
Európai Utas
kerekasztal-beszélgetés
Az elmúlt hónapok közép-európai sajtójában sűrűn jelentek meg hírek arról, hogy majd minden középeurópai ország azt latolgatja, megszünteti, karcsúsítja, átalakítja az ilyen intézményeket. Eközben pedig végleg elsikkadhat a lehetőség, hogy a szomszédos országok közösen hozzanak létre közös szervezeteket, például egy szlovák–magyar kulturális intézetet. Valóban nemzetközi Közép-európai Kulturális Intézeteket kellene, lehetne működtetni, ahol mindenki jelen lehetne. Az intézetalapítás, az intézetműködtetés egész logikáját érdemes talán újragondolni. A közös érdekek tisztázása, megjelenítése nélkül nincs miről vitázni. A multik tudják ezt, azért minden terméken, a legegyszerűbb samponos tubuson is valamennyi közép-európai nyelven megszólítják a vásárlót… És persze fontos volna a regionalitás megjelenítése az oktatásban. Nem föltétlenül egy közép-európai történelemtankönyvre gondolok, bár nekünk biztosan ez volna az alapvető érdekünk. De talán kezdhetnénk inkább egy közép-európai gazdasági tankönyvvel, amelyből megtanulhatnák a gyerekek, hol mibe érdemes beruházni, hogy lehet jobban megélni Közép-Európában, Közép-Európából. A visegrádiakat jó ideje arról győzködjük, adjanak arra lehetőséget, hogy „szerethetővé és eladhatóvá” tehessük Közép-Európát. Bába Iván: Az imént elhangzott, hogy Közép-Európa nyelve az angol. Hadd hozzam elő harmincéves vesszőparipámat, hogy fontos volna egymás nyelvét is ismernünk. Ebben hatalmas a lemaradás, alig néhányan beszélnek Magyarországon valamilyen középeurópai nyelvet. Gerő András: A közép-európai kis népek – modern történelmük során talán először – kétszeresen is a győztesek oldalára kerültek: benne vannak a NATO-ban, amely a világ egyetlen nyertes katonai szövetsége, és többségük tagja már az uniónak is. Szlovénia a történelme során először vált nemzetállammá, Szlovákia is konszolidált, demokratikusan működő nemzetállammá fejlődött. A győztesekhez tartozás új történelmi helyzet a számunka, amely arra késztet, hogy most újragondoljuk azokat az eddigi, egyébként értelmiségi és politikai beidegződéseket, amelyeket a térség vesztes fordulatai alakítottak ki bennünk. Újragondoljuk azt, hogy a teremtésben más nem is lehet vesztes, csak a magyar. A térség népeinek, értelmiségének felül kell bírálnia azt a paradigmát, amely az elnyomatásról, a veszteségről, a szenvedéstörténetről és a panaszkultúráról szól. Ez persze nem kis feladat. De más utunk nem nagyon van. Ha tovább folytatjuk a nacionalista ábrán-
2007/2
dokra épülő siránkozást, akkor skanzenné válhatunk Európa közepén. Ha a gyűlöletpolitikában válunk érdekeltté, akkor előbb-utóbb már magunkat se fogjuk szeretni. Ha a technokrata racionalitást választjuk, akkor elveszítjük azt, ami minket a sokféleség részévé tesz. Nincs más utunk: másként kell gondolkodni.
Gerő András és Schöpflin György
Módos Péter: 1991-ben egy őszi estén Schöpflin Györgyöt hallgattam, aki a térség jövőjét rajzolta föl akkor. Államok széthullásáról, új vezetőkről beszélt. Amit akkor mondtál, bekövetkezett. Van most is víziód az elkövetkező öt-tíz évre? Schöpflin György: Először is hadd kérdezzem meg: ha ezt a vitát egy másik közép-európai fővárosban rendeztük volna meg, vajon ugyanez lett volna a tartalma? Varsóban, Ljubljanában, Prágában, Pozsonyban is ezeket a problémákat fogalmazzák meg? Ha nem, akkor eleddig csak magyar gondokról esett szó köztünk. Ha viszont a válasz igen, akkor gondolkodhatunk ténylegesen Közép-Európában. Módos Péter: A Közép-európai Kulturális Intézet kiterjedt intézményi kapcsolatrendszere és a tapasztalatok alapján úgy látom: a kérdéseink, a gondjaink hasonlóak. Schöpflin György: Intézményi szinten talán igen, de engem a tartalom érdekel, hogy milyen kérdéseket fogalmaznak meg önmaguknak más közép-európai városokban. De a kérdésedre visszatérve: nem tudom megmondani, hogy mi várható. Jelenleg azt is nehéz volna megmondanom, pedig immár valóban kötődöm Brüsszelhez, hogy maga az Európai Unió milyen lesz öt év múlva. A helyzet ma képlékenyebb, mint tíz évvel ezelőtt volt. Azzal, hogy az alkotmányozás folyamata megtorpant, az integráció létjogosultsága is 21
Eszmecsere
megkérdőjeleződött kissé. Ha viszont az integráció ezen a szinten marad, akkor Közép-Európa elmozdulhat bizonyos együttműködések szintjén. Közös a kulturális gyakorlat, közös felületek léteznek. Ha változunk, azt is szinte párhuzamosan tesszük. Továbbra is értjük egymást, illetve ha mégsem, egyformán tér el a véleményünk. A nagy kérdés az, hogy mindezt mennyire tudjuk tudatosítani magunkban. Hogy fontosabb-e egymásra néznünk, vagy ki-ki nézzen Brüsszel felé – azt a jövő dönti el. Tálas Péter: Számomra a döntő kérdés az, hogy egysebességes vagy többsebességes Európa lesz-e. Ez szerintem még nem dőlt el. Szkeptikus vagyok a tekintetben, hogy egy többsebességes unióban Közép-Európa meg tud-e fogalmazódni. Ha nem, akkor bizony ugyanaz lesz majd, ami ez elmúlt tizenhét évben volt. Egymás támogatása nélkül, rosszabb esetben egymás kárára akarunk majd érvényesülni. A visegrádi együttműködés szerintem a regionális kooperáció ritka kivétele volt, szerencsésen korán született, amikor még nem indult meg az a hatalmas integrációs versenyfutás, ahol mindenki a saját szépségét akarta hangsúlyozni a másik rovására. Ezt a versenyfutást egyébként nyugatról is támogatták; hiszen miközben közös projekteket kínáltak, azt határozottan tiltották, hogy regionális érdekérvényesítésre kerüljön sor. Mindenkivel egyénileg és külön tárgyaltak, nehogy a térség közösen jelenhessen meg a csatlakozási tárgyalások során, vagyis nehogy valamit együtt kaparjunk ki magunknak. Ha viszont egysebességes Európa lesz, előbb-utóbb rá fogunk döbbenni, hogy bizonyos projektekben valamennyien érdekeltek vagyunk. Még akkor is, ha az EU-ban a szövetségek nem régiókként, hanem aktuális problémákként fogalmazódnak meg. Aktuális problémák szintjén is tudunk olyat letenni az asztalra, ami legalább a kulcsállamokat egyaránt érintené. Bába Iván: Meggyőződésem, hogy a közép-európai együttműködés kulcsszereplője Lengyelország lesz, amelyet megkerülni még akkor sem nem lehet, ha erős euroszkeptikus magatartást fog tanúsítani. A lengyeleknek valóban van ambíciójuk arra, hogy vezérei legyenek a térségnek. Ambíciójuk részben legitim, ugyanakkor – tapasztalatom szerint – törekvéseiket, elképzeléseiket befolyásolni is lehet érdemi párbeszéd keretében. Ha a magyar politika, a magyar szellemi élet értelmes ötleteket, gondolatokat visz az együttműködésbe, lesz fogadókészség Lengyelországban. Közös ötletek, elképzelések, programok hiányában mennek a maguk útján, rendíthetetlenül. Ez a szlovákokra és a csehekre, az ukránokra és a Balti22
kumra is kihat, ahová a lengyeleket erős szálak fűzik. Valóban regionális középhatalomként viselkednek, de nem fafejűen. A Lengyelországhoz való viszony, a lengyelekkel való együttműködés a jövő magyar Közép-Európa-politikájának kulcskérdése. Schöpflin György: Esetleg fölvállalhatnánk a közvetítő szerepet Varsó és Berlin között. Erre hivatottak vagyunk, s nem hiszem, hogy más tudná olyan jól intézni, mint mi, magyarok. Szarka László: Én azt gondolom, hogy a térség jelenlegi regionális szerkezetének komoly szervi hibája, hogy Ausztria, Szlovénia, Horvátország nélkül próbálja kikerülni az uniós hátsó udvar csapdáját. Ez a régió nélkülük sohasem volt elképzelhető, ma sem. Módos Péter: Erre volt egy intézményrendszer: a Közép-európai Kulturális Platform. Szarka László: Igen, de a platform nem fordítható le politikailag értelmezhető nyelvre. Ausztria ellátta a maga közelítő feladatait, végigvezetett bennünket ezen az úton, megnyitotta a kapuit, immár csak a saját érdekeit ellenőrzi, nem akar egyebet. Ausztria viszont továbbra is a német közép-európai tér előszobája. Nincs igazán megnyugtató válasz a kérdésre: leírható-e egyszer s mindenkorra Németország ebből a térségből? Van-e német dimenziója Közép-Európának? Ha nincs, akkor marad a lengyel dominancia, és a kényszer, hogy elfogadjuk a „Köztes-Európa” maradékát, amelyhez szükségszerűen hozzátartozik a Baltikum mint az unió keleti övezete. Történetileg azonban ez valóban új helyzet, amely szükségmegoldás, akárcsak az emigráns Kossuth senkinek sem tetsző dunai pótszere. Persze aligha véletlen annak a Németországnak a távolodása, amely pedig Közép-Európának mindig is meghatározó, rendszerfenntartó, nagyhatalmi tényezője volt. Egyébiránt Oroszországgal együtt, de legtöbbször mégis vele szemben. Módos Péter: Egy utolsó kérdésem volna: Oroszország és Németország szerepe az elkövetkezendő időszakban mennyire fogja meghatározni ezt a közép-európai térséget? Tálas Péter: Oroszország gazdasági hatalmát én nem túloznám el, mert ez a gazdaság egy lábon áll, ami az energiaipar, és az sem lesz állandóan. Ami Németországot illeti, nagyon erősen kételkedem, hogy fenn tud-e maradni a német–francia tandem Európában. Nagyon sok jel mutat arra, hogy a következő néhány évben a korábbi nagy együttműködés meg fog billenni, de azt, hogy ez miként hat Németország Közép-Európa-politikájára, nehéz megmondani. Németország még mindig Közép-Európában érdekelt. Ezt a történetet beárnyékolja ugyan
Európai Utas
kerekasztal-beszélgetés
a lengyel–német viszony, ami most a lengyelek uniós tagsága után Németországnak láthatóan több gondot jelent, mint arra sokan számítottak. De Németország és Oroszország meghatározói lesznek ennek a térségnek. Maga a térség alapvetően atlantista: vannak soft-atlantisták, ahogy ezt Magyarország eljátszotta, legkeményebbek a baltiak. Schöpflin György: Ami a német–francia viszony romlását illeti, szeretnék ezzel nem egyet érteni. Azután, hogy Franciaországban és Németországban új vezető került hatalomra, egyfelől Sarkozy és másfelől Angela Merkel, aki egészen más, mint az elődje, új lehetőséget hozott létre, és lehet látni, hogy sokat javult a kapcsolat Párizs és Berlin között. Szerintem Párizs még mindig nem emésztette meg a német egyesítést, és még mindig azt gondolja, hogy egyenlő partnere Németországnak. Lehet, hogy ez megváltozott az elmúlt három-négy év alatt. A másik, hogy a németek még mindig nagyon szervilisek az oroszokkal, de legyünk képesek ebből kiábrándulni. Igenis Oroszország valahogy a mi sorsunk. Rengeteg ilyen érvet tudok felsorolni. Múlt héten voltam Németországban, ahol elmondták, hogy Oroszország, akárhogy is van, de megbízható ország, demokrácia van, Putyinnal el lehet valamit érni. Akármennyire is itt volt az az energiaügy, de Oroszország egy megbízható partner. Tegnap itt Pesten, az észt parlament EU-bizottságának elnöke azt mondta, hogy Oroszország eddig harmincötször tett kritizálható lépést, ami az energiaszolgáltatást illeti. Tehát Észtországnak nem egy megbízható partner, Németországnak igen. Schröder előtt a németek hagyományosan olyan szerepet játszottak az Európai Unión belül, hogy valamennyire ők vezették tapintatosan a kis államokat. Ezt a szerepet Schröder idejében teljesen feladták.
2007/2
Most lehet, hogy lesz változás. Képzeljünk el egy olyan forgatókönyvet, hogy Párizs és Berlin között igenis létrejön egy sokkal pozitívabb viszony, másrészt a németek elfogadják, hogy az európai integráció számukra mégis nagyon fontos, és nagyon komoly legitimitást ad nekik, és ezzel felvállalják a kisebb országokat. A másik meg, hogy nekünk is meg kell fogalmazni, hogy mi az a magyar érdek, ez persze egy nagyon bonyolult téma, mert van egy nemzeti érdek, egy társadalmi érdek, egy államérdek, azt sem tudjuk, hogy mi a magyar nép – ebben mind meg kellene egyeznünk, hozzáállástól függetlenül, és akkor sokkal aktívabb külpolitikát tudnánk folytatni Brüsszelben, de egyébként még Budapestről is. Bába Iván: Ezek után még hangsúlyozni szeretném, hogy véleményem szerint az orosz befolyás növekedni fog a kelet-közép-európai térségben. Hogy ez az időszak meddig tart, azt nem tudhatjuk, de a mi életünket kitölti. Oroszország extenzív kül- és gazdaságpolitikát fog folytatni. Nagyon érdekes kérdés az, hogy az orosz energiajövedelmeknek hány százalékát ruházzák be otthon, Oroszországban, és hány százalékát külföldön. Ha ezt valaki megnézi, megdöbbentő adatot kap. Az orosz beruházók, befektetők jövedelmük nagyobbik részét külföldön költik el, fektetik be. Ennek több oka lehet. Talán sokkal jövedelmezőbb alkalmakat találnak, másrészt ki lehet menekíteni a pénzt az orosz adóhatóság elől, és a nemzetközi pozíciószerzés sem mellékes szempont. A befektetések egy nem lebecsülendő része nyilván a kelet-európai térségben zajlik. A fő csapásirány az energiaszektor, amely ráadásul állami-kormányzati vezénylettel zajlik. Értelmes magyar és közép-európai stratégiára lenne szükség e téren. Olyan stratégiára, amely képviseli érdekeinket, és ugyanakkor tudomásul veszi a realitásokat. 23
