Mit ivott Maigret felügyelô?

76 | ÚJ EGYENLÍTÔ

K U L T Ú R A

TARJÁN BALÁZS

Mit ivott Maigret felügyelô?

» A szerző borász, borszakíró

„A kályha zeng, a szoba csöndes, enyhén süt a lámpa, hallgat a könyvsor, méláznak a képek… most… most” Akár egy krimi kezdete is lehet ez a néhány szó. Pedig nem az, hanem Babits Mihály Századvégi költő éneke című művének bevezető sora. Hangulata azonban nem idegen a most következő írástól, hiszen az kapcsolatban van a krimikkel. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a versnek semmi köze az ilyen, sokak által alantasnak tartott irodalomhoz, egészen másról szól. De az is igaz, hogy Babits, a kifinomult stílusművész, kedvelte ezt a műfajt, Detektívhistória címmel verset is írt!) Be kell vallanom, Kedves Olvasóm, hogy szeretem a detektívregényeket, a műfaj jelesei szórakoztatnak, pihentetnek, kikapcsolnak. És nem tagadom, az olvasáshoz, kikapcsolódáshoz gyakran csatlakozik egy-két pohár jó bor. Talán épp ezért jutott eszembe – afféle laza ötletként –, hogy olvasás közben megfigyeljem a krimi irodalom hőseit: a nagy nyomozók milyen viszonyban állnak az alkohollal. Természetesen arra nem vállalkozhattam, hogy teljes képet fessek, szerényen megelégszem néhány nagy író nagy alakját megfigyelni.

Agatha Christie Nagyágyúval, azaz, elnézést, nagyasszonnyal, a krimi irodalom királynőjével kezdem a sort. Agatha Christie több legendás figurát alkotott meg, a legismertebbek: Miss Marple, az isten háta mögötti kis faluban, St. Mary Meadben élő vénkisasszony, aki 12 regény és 20 ú.n. short story főhőse; Hercule Poirot, a tojásfejű, nagybajszú

piperkőc, beképzelt – „én vagyok a legjobb” – belga magánnyomozó, ő 33 regényben és 54 novellában főszereplő; a talán keveseknek eszébe jutó Beresford házaspár, Tom és Tuppance; valamint a jóval kevesebb történetben szereplő Mr. Parker Pyne, no meg a titokzatos Mr. Quin. A művek elolvasása után azt kell, talán kicsit szomorkásan, megállapítanunk, hogy Agatha Christie nyomozóinak életéből lényegében kimarad az alkohol, méghozzá bármelyik alkoholféleség élvezete. Az általános varázsszer a tea, amely mindig előkerül, ha meg kell nyugtatni a gyilkosság felfedezőjét vagy az ájulásból magához térő ártatlan leányt („most jót tenne egy tea”), a teázóban pedig az ital mellett feltűnés nélkül kileshető a gyanúsított. A tea ilyetén szentsége még jobban kidomborodik, ha arra gondolunk, hogy a Temetni veszélyes című történetben a gyilkos egy teázó megnyitása érdekében teszi el áldozatait láb alól. Miss Marple, a vidéki élet éles szemű megfigyelője, teán kívül esetleg egy pohárka (hangsúlyozottan: pohárka) sherryt iszik meg, nagyritkán azonban más borhoz is nyúl, de az csak igen nehéz helyzetben történhet meg. Ilyen eset adódik a Paddington 16.50 című regényben, amikor barátnője, Mrs. McGillicuddy feldúlva érkezik meg hozzá: gyilkosság szemtanúja volt egy vonatból. Miss Marple átérezve az átéltek hatását, megtalálja a gyógymódot. Nem kínálja kávéval, „már úgyis túl feszült az idegállapotod… és bizonyára nem tudnál aludni. Inkább egy pohár fügebort ajánlok, később pedig iszunk egy csésze kamillateát.” Hát ezért jó fügebort tartani otthonunkban, kamillatea meg biztosan mindig van egy tisztességes háztartásban, így aztán mi sem jövünk zavarba, ha barátunk egy gyilkosság szemtanúja-

ÚJ EGYENLÍTÔ

ként állít be hozzánk! (Miss Marple kapcsolatba hozható velünk, magyarokkal is, egy picinyke epizód erejéig. A most hivatkozott könyvben az idős aszszony elgondolkodik: „Tontin és tokaji. Mindig összekeverem ezt a két szót. Az egyik, úgy tudom, egy magyar bor neve.” Lucy Eyelesbarrow, aki Oxfordban kitűnő eredménnyel szerezte matematikadiplomáját, de keresett házvezetőnőként dolgozik, tudja a választ: „Az a tokaji.”) A Christie-nyomozók közül Hercule Poirot nem teamániás, de így is csalódást jelent, már ami az alkoholfogyasztási szokásait illeti. Számos regényben kifejezésre juttatja, hogy egyszerűen nem érti az angolok sörszeretetét, bár mindig tart otthon sört, hogy barátját, a Scotland Yard Japp főfelügyelőjét megkínálhassa. Poirot sör iránti ellenszenvét, azt hiszem, Agatha Christie a detektív különcségeinek szaporítására találta ki, hiszen a tojásfejű emberke hangsúlyozottan belga, márpedig Belgium a sör hazája és biztosan kevés olyan született belga élt és él, aki utálja ezt az italt. Ámbár lehetséges, hogy saját, sörrel szembeni ellenérzését vetítette ki hősére, amire az utal(hat), hogy az Öt kismalac című kötetben a meggyilkolt festőt, Amyas Crale-t „féktelen élvhajhásznak” minősíti egyik szereplőjével, ezt így támasztja alá: „hírhedt szoknyavadász és sörivó… meg minden.” Vajon mi lehet a „minden mögött még?” Az előbb különcségeket írtam, most csak az italok élvezetében megnyilvánulókat sorolom fel: a nyomozó kedvence a sirop de cassis (feketeribizli likőr), egyes írásokban előkerül a tisane (gyógytea) és előszeretettel fogyaszt forró csokoládét! Esetenként ráadásul tejszínhabbal! (Harmadik lány.) Alkalmanként engedményt tesz, és belekortyol egy pohárka portóiba vagy „egy pohár illatos, régi évjáratú brandyt szürcsölget.” (Érdekes, soha nem konyakról olvasunk, mindig csak brandyról…) És akkor éri meglepetés a Poirot rajongókat, amikor az Órák című könyvben váratlanul egy monológjának első mondataival találják szembe magukat: „Jómagam, mint tudod, mon ami, műértő és élvező vagyok a borok birodalmában. Mindig jól esik, ha valamilyen könyvben elém bukkan egy jó palack igazi fajbor leírása, az évjárat és a kezelőhely gondos megjelölésével.” Tekintsünk el a fordítás kis döccenőitől (ez a „kezelőhely” szó enyhén megrázó…), nyugodtan kijelenthetem, hogy több tucat, mondhatnám az összes, Magyarorszá-

|

77

gon megjelent Poirot történet elolvasása után ez a borszeretetről szóló fejtegetés minden előzmény nélküli és nem ismétlődő vallomás! Azonban érdemes figyelmesen olvasni, mert bizony arról semmit sem tudunk meg, hogy vajon issza is az „igazi fajborokat”, hiszen ilyen eseménnyel sehol sem találkozunk, itt igazán csak az derül ki, hogy „szellemi szakértője” a boroknak. Lássuk be, zsákmányunk eddig meglehetősen szegényes – igaz ez a megállapítás a regények más alakjainak ismeretében is (ha valakit iszákosként említ Christie, azt csak utólag tudjuk meg, mert még fellépése előtt elküldi Dél-Afrikába, hogy ne mérgezze az ősi angol erkölcsöket, ráadásul általában meg is halt már, mire bekapcsolódhatna a cselekménybe) –, forduljunk ezért inkább a gazdagabb lelőhelyet ígérő amerikai detektívregények felé.

Raymond Chandler Annál inkább érdemes ezt az utat járnunk, mert Poirot – no, persze valójában a mi kedves Agatha asszonyunk – folytatja monológját, ami nem más, mint a kor detektívregény irányzatainak kritikája. A bor dicsérete után ezt olvashatjuk: „Viszont egyáltalán nem bír érdekelni (már megint az a fránya fordítás… – a szerző), hogy pontosan hány pohár rozspálinkát vagy bourbon whisky-t iszik meg oldalanként a detektív egy amerikai rémregényben. (A csapos ismét közbeszól. Ha a fordítás helyes, akkor rajtakapjuk a nagyasszonyt: az amerikai krimiket nem tekinti egyenrangúnak a konzervatív angol crime storykkal, csak a rémregény minősítést adja nekik!) Az, hogy fél litert vagy két decit csorgat le a torkán a mindig kéznél lévő palackból, semmiképpen sem látszik hatással lenni a cselekmény folyására.” Kemény ítélet, épp ez teszi érdekessé a kemény iskola, az ú.n. „hard boiled” stílus talán legirodalmibb szerzőjének, Raymond Chandlernek a könyveit vizsgálni az alkohol oldaláról. (Nem krimi rajongóknak: ezen iskola megteremtőjének Dashiell Hammetet tartják, de irodalmi értékek alapján Chandler a királya, igaz, számos király jelölt is feltűnt.) Chandler főhőse Philip Marlowe (sajnos mindössze 7 regényben és néhány rövid írásban szerepel), aki az Elkéstél, Terry! című műben így mutatja be magát potenciális megbízójának: „Mit mondjak? Engedélyezett magánnyomozó vagyok és már elég régen. Magányos farkas,

78 | ÚJ EGYENLÍTÔ nőtlen, lassan középkorú leszek, de gazdag még mindig nem. …Szeretem az italt és a nőket, a sakkot és még néhány dolgot.” A sorrend talán nem véletlen. Chandler maga 1932-ben alkoholizmusa – mely később visszatért – és nőügyei miatt vesztette el alelnöki állását egy olajcégnél…

Marlowe és a whisky Marlowe valóban szereti az italt, de nem alkoholista. Általában nem iszik túl sokat (kinél mi a sok… ), viszont elég gyakran érzi úgy, hogy egy pohárral jól esne. Az ital nála elsősorban a whiskyt jelenti, akár scotch, akár bourbon az, a mi magányos farkasunk a whiskyt részesíti előnyben más italokkal szemben. Esetleg gyömbérsörrel keverve. Igazán jelentősen a whiskyn kívül egy ital fogja meg, az is inkább érzelmi alapon, nem az íze miatt, a dzsitron. (Elkéstél, Terry!) Hogy mi az? „Nem tudják, hogy kell csinálni. Vesznek egy kis dzsint, citromlét, kis cukrot, angolkeserűt, aztán elnevezik dzsitronnak. Az igazi dzsitron fél rózsa-citromlé, fél dzsin és semmi más. Kiüti a martinit” – mondja Terry Lennox, akivel és akinek az emlékére issza ezt a magánhekus. (Az itt leírt dzsitron azonos a Láng György által említett gimlet-tel. A gimlet is gin és Rose’s Citromlé fele-fele arányú keveréke, Sir T.O. Gimlet hajóorvos találta fel, a tengerésztisztek munkaképességének fokozására – írja Láng György.) A pontosság kedvéért meg kell említeni még egy epizódot, amely egy másik ital szeretetét valószínűsíti: a Hosszú álom című történetben hangzik el a következő beszélgetés az agg Sternwood tábornok és Marlowe között: „Bran-

dyt… Hogyan szereti a brandyt, uram?” A válasz: „Mindenhogyan.” (Kifinomult italkedvelőknek írom le, hogy a komornyik szódával kevert brandyt hoz a nyomozónak, de a tábornok elárulja az ízlés igazi receptjét: „Én pezsgővel ittam annak idején. Jéghideg pezsgő, alatta harmadpohárnyi brandy.” Élni és élvezni a jót, tudni kell!) Nagyon szerényen berendezett irodájában, asztalának legalsó fiókjában mindig ott található „irodai palackja”, amit alkalomadtán elővesz és tölt belőle. Mikor mennyit. „Lehámoztam magamról a kabátomat, nyakkendőmet, leültem az asztalhoz, elővettem az irodai flaskámat a mély fiókból és megajándékoztam magam egy pohár nedűvel. Nem használt. Még egyet ittam, ugyanazzal az eredménnyel.” (Asszony a tóban) Sokszor van a zsebében is egy flaska, laposüveg. Ha éppen nincs, akkor vesz. Nagyobb vagy kisebb üveggel: „meg is álltam, hogy vegyek egy pint italt arra az esetre, ha elájulok, mielőtt a hegyek közé érek.” (Asszony a tóban) Máskor sem visszafogott: „Belebújtam az esőkabátomba, és rövidvágtában eljutottam a legközelebbi drugstore-ig, ott vásároltam egy fél liter whiskyt. Ahogy visszakerültem a kocsiba, meghúztam, épp eléggé, hogy melegen és ébren tartson.” (Hosszú álom) Emlékezzünk, mit mondott Poirot mester a „mindig kéznél lévő palackról”! Persze van olyan ismerőse vagy kliense, aki nem nézi jó szemmel az ivást. A Kedvesem, isten veled! című történetben Miss Riordan, a kedves, csinos (egyébként a nyomozóval igencsak szimpatizáló, neki segítő) lány meglepődik, hogy rövid idő alatt kétszer is a palackhoz nyúl Marlowe, szóvá is teszi: „remélem, nem derül ki, hogy maga

ÚJ EGYENLÍTÔ

is azok közé az iszákos detektívek közé tartozik?” Amikor pedig összeverve Phil nála köt ki és italt kér tőle, csípősen azt mondja: „tudja mit, kóstolja meg egyszer a vizet, pusztán csak kíváncsiságból.” Egy másik, inkább már barátságos beszélgetésük során is kissé epésen reagál Marlowe italkérésére: „A barátnői alkoholszámlái rohadt magasra rúghatnak.” A Kicsi nővérben megbízóját várva „egy kiadós Old Foresterrel készíti fel idegeit” – de lehet a fiókban Old Taylor is –, másik találkozásuk alkalmával már a lány szeme előtt iszik: „Most whiskyt iszom. Maga nem ért egyet a whisky-ivással, ugye?” A válasz: „Határozottan nem.” (A hölgy a pipázást is undorító szokásnak tartja…)

A whisky Marlowe munkaeszköze Marlowe-nál a whisky munkaeszköz is. Bizony nemegyszer fordul elő, hogy itallal oldja meg a nyomozás során megkeresett emberek nyelvét. Ismét a Kedvesem, isten veled!-ből idézek: „… zsebemből előhúztam a lapos whiskysüveget és letettem a pultra… elővett két poharat, szótlanul csordultig töltötte őket. Fölemelte az egyiket… aztán leöntötte a torkán és így szólt: ez igen, testvér, ital a javából… ez aztán whisky a javából.” Ezek után nem csodálkozhat senki, hogy még egy pohárral lecsúszik, mielőtt bármilyen információ elhangzana. Hasonló helyzet adódik, amikor a Kingsley birtok gondnokát kérdezi ki (Asszony a tóban), aki három pohár elfogyasztása után „lehajolt, hogy felvegye az üveget a földről. Rábámult. Úgy látszott, küzd magával. Mint mindig, most is a whisky győzött. Vadul, nagyot kortyolt az üvegből…” Ilyen részlet szinte számolatlanul található, épp csak a társ változik, lehet gondnok, házi detektív, portás, londiner, előkerül a whisky. Néha kellemesebb körülmények között is iszogathat Marlowe, bár a cél ugyanaz: megtudni valami fontosat a nyomozás érdekében. Ezúttal Mrs. Grayle a partner, a hibátlan alakú, csinos, nagyon vonzó hölgy (Kedvesem, Isten veled!). Összeszámoltam, egy ültő helyükben nyolc pohárral birkóznak meg mindketten, nyolc-nyolc pohár „óborszínű scotch-ot” tüntetnek el, miközben megtudjuk, hogy a hölgyre annyira hat az ital, „mint rinocéroszra a szúnyogcsípés.” Ehhez bizony kell az edzés… Azonban az ital igazán ritka, szinte egyedi esetben nem vezet sikerhez, ezért érdemes emlékezni rá. Az egyik tanú, egy idős hölgy a beszélgetés közben megérzi a whisky szagát. „Maga ivott – jegyezte meg hűvösen.” Marlowe mentegeti magát, mert érzi, hogy megváltozott a levegő: „Nemrég húzattam ki a fogamat. A fogorvos adta.” Sajnos,

|

79

ez a kegyes hazugság sem segített, a hölgy már nem felel egyetlen kérdésre sem, mert, ahogy a nyomozó megjegyzi magáról: „Most már rongy ember voltam a szemében.” (Elkéstél, Terry!) Akad olyan kivétel, amelyben nem Marlowe a kezdeményező. Az aranyhalak című novellában (ez egyike Chandler rövidebb elbeszéléseinek) meglátogatja a szépséges, csábító hölgyet, aki belépése percében ránéz és így szól: „Tudja mit? Igyon egy kortyot. Szerintem maga csak pohárral a kézben tud beszélni.” Hősünk nem habozik, azonnal „nyakon ragadja az üveget.” (Talán mégis látszik rajta valami az élete során lecsorgatott whiskyből…) Ennél sajnos rosszabb esetekben is a whisky segítségét veszi igénybe Marlowe. Az előbb említett rövid „pohárváltás” után még bőven maradt a félliteres whiskysüvegben, amivel a regény egyik, de fontos mellékszereplőjét, egy iszákos öreg néger asszonyt kínálja, hogy szóra bírja. Alaposan be is rúg az öregasszony (ennek menetét nem ecsetelem), Marlowe-ban viszont furcsa, cinikus, gondolatok fogalmazódnak meg módszerével kapcsolatban: „Élveztem, hogy saját piszkos céljaim érdekében berúgatom. Klassz srác voltam. Élveztem magamat. Az ember csaknem mindennel találkozik az én szakmámban, de egy kicsit már kezdett émelyegni a gyomrom.”

Az ital és a rendőrségi túlkapások Hogy Marlowe módszerei hatásosak, de elítélendők, döntse el ki-ki maga. (A whiskygyártók mindenesetre örömmel fogadják az ilyen fogyasztót, sőt, még is lehet, hogy a Chandler történetekben megnevezett whiskyk eladása növekedett olvasói, rajongói körében.) A módszerek azonban a másik oldalon sem különbek. Az Asszony a tóban két olyan alkalmat is leír, amelyben a rendőrség emberei éppen az alkohol segítségével igyekeznek hamis bizonyítékot kreálni hősünk ellen, sőt egy gyilkosság vádját megalapozni. Először két Bay City-beli rendőr kényszeríti ivásra, miután gyorshajtásért megállították: „Ragaszkodik hozzá, hogy ezt megigyam?” – teszi fel Marlowe a kérdést, amikor egy whiskysüveget dugnak az orra alá. Rögtön érkezik a barátságos válasz (polgárbarát rendőrség…): „Á, dehogy. Ha kívánja, helyette hasba rúghatom.” A másik ilyen ügy már többel fenyeget, mint az egyszerű hasba rúgás. Marlowe-t leüti valaki, a történet így folytatódik: „Ginszagú voltam. Nemcsak kicsit, mintha négy-öt pohárral ittam volna, hogy könnyebben keljek ki az ágyból egy hideg téli reggelen, hanem mintha a Csendes-óceán csupa gin lenne, és én fejest ugrottam volna belé

80 | ÚJ EGYENLÍTÔ a fedélzetről. A gin a hajamban volt, és a szemöldökömön, az államon és az állam alatt. Az ingemen is gin volt. Olyan szagom volt, mint a döglött varangynak.” Mint utaltam rá, ekkor már a gyilkosság elkövetése a tét, de csak annyit árulok el, hogy természetesen nem Marlowe a tettes, az elkövető személyét is titokban tartom, a lényeg az, hogy valamilyen módon a rendőrséghez tartozik.

A búfelejtő whisky A további példák felsorolása helyett végezetül az ital egy másik, a „mára kész vagyok, felejtsünk el mindent” állapot elérését elősegítő szerepét elevenítem fel, amelyre a legjobb – de nem egyetlen – példa az Elkéstél, Terry! című regényben adódik. Nehéz nap éjszakáján (Babits után Beatles? Hm… ) egy váratlan jelenet – új krimi olvasók kedvéért nem részletezve – után: „Lesiettem a lépcsőn, át a nappalin, be a dolgozóba, megragadtam a scotchos üveget, és belepusziltam. Amikor már nem tudtam nyelni, nekitámaszkodtam a falnak, lihegtem, és hagytam, hadd égjen benn a szesz, míg a lángok az agyamig nem csapnak. Régen volt minden ami normális. A whisky keményen, gyorsan ütött, addig nyeldekeltem, amíg a szobára köd borult.”

Christie és Chandler világa Bizony, hangsúlyosan más világ és más irodalmi stílus a chandleri, mint Agatha Chistie-é. Sajnos a témához való ragaszkodás nem enged meg hosszabb kitekintést a társadalomrajzra, a politikai színezetű (vagy néhol egyértelműen politikai) véleményre, pedig mindkettő szerves része minden Chandler történetnek. De legalább a tárgyunk szempontjából lényeges különbségeket érdemes megfigyelnünk. Először: ahogy azt említettem, egyetlen Christie nyomozó életében, életvitelében nem játszik sem fő, sem mellékszerepet az alkohol, eszükbe sem jut munkájuk során hozzányúlni vagy felhasználni. Ezzel éles ellentétben áll Marlowe, akinek mindennapi társa a whisky, hol ilyen, hol olyan célra fogyasztva. Olyannyira egybetartoznak, hogy vezetés előtt, sőt, alatt is természetes dolog egy vagy több slukk lehúzása. (Nem jelölök meg külön forrást, mert minden – ismétlem minden – könyvben találkozunk e szokásával. Igaz, más szereplők is így tesznek.) A nyomozókat körülvevő emberek is teljesen más helyzetben és helyen élnek. Marlowe a nagyvárosban él, a nagyváros minden rendű és rangú lakójával találkozik, beleértve a piti bűnözőt és a menő maffiózót, a félénk kisembert, a napi meg-

élhetésért küzdőket (köztük gyakran a szép, fiatal, a kis porfészekből a csillogó[nak hitt] metropoliszba jött lányokat), a korrupt, buta, néha a maguk módján becsületes, de kiégett rendőröket. És persze találkozik a gazdagokkal, akik általában a város jó klímájú, elkülönült, zárt világában hatalmas házakban élik a maguk, Marlowe által egyáltalán nem irigyelt életét. A Christie szereplők zömmel az angol közép-és felső osztály tagjai, vidéki kastélyokban, udvarházakban, szolid (esetenként nem is annyira szolid) jómódban élő emberek, nemritkán nyugalmazott katonatisztek, akiknek idejét kitölti a napi rutin (levélírás, egy jótékonysági bál, a cserkész lányok nevelése, kicsiny bankfiók vezetése…). Azért említem a gazdagokat, mert szorosan érinti alkohol körképünket: Chandlernél kevés kivétellel felelőtlenül habzsolják az élet kétes örömeit, estéiket szerencsejáték klubokban, alkalmanként illegális klubokban töltik, uzsorakamatra vesznek föl pénzt, a partikon pedig központi szerepet játszik az ital. Gazdagok, de nem urak… Ezért lehet, hogy vannak orvosok, akik gazdag alkoholista, vagy sokszor csak alkalmilag rendesen betintázott pácienseik kijózanítását drogos injekcióval végzik, nagy pénzért. Ilyen eset és ilyen orvos a Christie történetekben elképzelhetetlen! Az említett társas összejövetelek egyikének már-már cinikusan pontos rajza az Elkéstél, Terry! fontos mozzanatát adja vissza. „Bent valódi coctail party volt, túl hangos beszéd, senki sem figyelt a másikra, életre-halálra puszilgatták a tütüspoharat, a szemek csillogtak, az arcok izgatottak vagy sápadtak, az elfogyasztott alkoholmennyiség szerint meg aszerint, ki hogy bírta.” (Talán az sem mellékes, hogy az idézetben leírt partyt lenéző Wade, a házigazda, a hírneves író maga is kőkemény alkoholista.)

Georges Simenon Simenon leghíresebb alakja, aki világszerte ismertté tette őt, a 103 írásban (75 regény és 28 novella) szereplő Maigret felügyelő. (Gyorsan hozzáteszem, hogy az író büszke volt azon könyveire is, amelyekben a felügyelő nem szerepel, ezek izgalmas, leginkább lélektani kriminek nevezhető művek, és amelyek száma a statisztikusok szerint felülmúlja a Maigret történetekét, 110-et sorolnak ide.) Talán a sors kezét kell abban látni, hogy Simenon bűnügyi regényeket írt: Belgiumban született és egész életében belga állampolgár maradt – Poirot is belga volt… Még egy szál jelenik meg, ami a bűnnel kapcsolhatja őt össze, erről maga vall önéletrajzi ihletésű kötetében. Egyik anyai ősét, Gabriel Brühlt 1743-ban

ÚJ EGYENLÍTÔ

akasztották fel, miután 20 évig garázdálkodott Limburg környékén. (Simenon írói álnévként használta a Brüll nevet.)

Maigret, a rendőr és az ital Maigret alapvetően különbözik a Christie és a Chandler hősöktől. Velük ellentétben nem magánnyomozó, hanem a párizsi rendőrség tagja, az egyszerű „talpas”rendőrből lesz detektív főfelügyelő, a Gyilkossági Csoport ismert és elismert vezetője. Nem is várhatnánk, hogy kapcsolatba kerül az itallal, főként nem a munkaidejében (ami persze tudjuk, kötetlen). Éppen ezért meglepő, hogy a különböző italféleségek elképzelhetetlenül bő tárházára bukkanunk a Maigret nyomozások olvasása során! Ha a címben szereplő kérdésre akarunk választ adni, akkor a leghitelesebb azt mondani: mindent. Esetleg pontosíthatjuk: szinte mindent. És visszatérve az előbb említett várakozásunkra, azt is rögzítsük: igen, a munkája alatt fogyasztja a legtöbbet, magánéletében inkább egy-egy kis pohárkával iszik, otthon (sokszor sógornője sajátkészítésű kökény pálinkájából, valamelyik likőrjéből, netán Mme Maigret puncsából), vagy barátjánál, Pardon doktornál (nála inkább konyakot). Egyetlen olyan esetről érdemes beszámolni, amikor szabadidejében, munkától mentesen tölti túl magát: a hétvégén, házában pihen, horgászik és kártyázik a kocsmában a helybéliekkel. Ez azonban elmaradhatatlanul együtt

|

81

jár a poharazgatással, amelyre most a vasárnapi ebéd után kerül sor, a belote játék közben (Maigret és a gyilkos). Simenon finoman utal állapotára: „Kicsit fejébe szállt a fehérbor. Már nem volt hozzászokva. Itt úgy itták, mint a friss vizet, pedig elég erős volt.” Hiába, az edzés hiánya… Más esetekben is előfordul, hogy a felügyelő többet iszik a kelleténél, pontosabban, többet, mint amennyit elbír. A Maigret és az idős hölgy című könyvben az egész napos iszogatás után maga mondja: „… jóval többet kellett innom, mint amennyit kívántam volna.” Az ügy érdekében azonban fel kellett vennie a kesztyűt, hiszen az idős hölgy vizet sem hajlandó adni neki, csak akkor, ha elfogyaszt vele néhány pohárka 30 éves calvadost. Soha nagyobb áldozatot… Igen, itt halványan eszünkbe juthat Marlowe alakja, de felejtsük el mindjárt, Maigret együtt iszik akár a leendő gyanúsítottakkal vagy tanúkkal is, de nem leitatja őket, nem a pernod, a konyak hatására nyílnak meg előtte az emberek. Persze, gyakran ugrik be egy kocsmába, bisztróba kollégáival is, és tudja, hogy neki a nyomozáshoz, az eset megoldásához szüksége van némi alkoholra, olyan ez nála, mint járműnél az üzemanyag. „Mindig tudta, hogy minden nyomozás során jön egy pillanat, amelyen valahogy túl kell jutnia, amikor véletlenül~vagy inkább valamiféle ösztöntől hajtva?~kicsit túl sokat iszik.” (Maigret és az öreg hölgy) A „túl sok” kifejezéssel csínján kell bánnunk, mert a felügyelőnél – legalábbis ha követjük Simenont – az öt-hat pohár rövid nem

82 | ÚJ EGYENLÍTÔ számít annak. (Maigret és a bíró háza: „A kupicákat már háromszor-négyszer újratöltötték, a pipafüst szagába törkölypálinka illata elegyedett.”) Amikor azon ritka esetek egyikével találkozunk, amikor feleségét bevonja a nyomozásba, akkor sem tagadja meg magát. A Maigret és a Langaléta című történetben későn estig irodája közelében kell maradnia, ezért elhívja Madame Magiret-t a Dauphine sörözőbe, a teraszon ülnek, a nyomozó intézi telefonjait, közben: „sorra hajtotta fel a pohárkákat.” Később megtudjuk, hogy öt calvados biztosan leszaladt a torkán, sőt még „pikoló sört is magába döntött.” (No, nem erre a hatalmas ser mennyiségre gondoltam Maigret alkohol szeretete említésekor…)

A sör, a tömény és a bor A sör egyébként is alapvető szerepet tölt be a felügyelő életében. A legjellegzetesebb pillanatok azok, amikor kihallgatásra kerül sor. Szinte rituálisnak tekinthető – és biztosan számíthat rá az olvasó –, hogy ilyenkor a Dauphine sörözőből sört és szendvicset hozat, nem egy alkalommal több ízben is, hiszen van 27 órás kihallgatás is! „Maigret leghosszabb kihallgatása huszonhét óráig tartott, s ezalatt a Dauphine söröző pincére úgyszólván egyfolytában hordta fel hozzájuk a söröket meg a szendvicseket.” (Maigret türelmes) A Kedves Olvasó talán szentségtörésnek veszi, de nekem Hasek kiváló műve, a Svejk jutott az eszembe. Flanderka csendőrőrmester kihallgatja a dezertőrnek minősített Svejket, de nem mer átmenni szokása szerint a kocsmába, ahol esténként10 korsó sört kortyolgat el, ezért úgy dönt, hogy: „elküldjük az öregasszonyt vacsoráért, aztán majd korsónként hozza a sört is, hadd járkálja ki magát az öreg […] és Pejzlerka néni, a takarítónőjük jól kijárkálta magát.” Maigret nem szívtelen, épp ellenkezőleg: igen nagy megértést tanúsít a tettesekkel kapcsolatban (persze van kivétel is, ezeket az eseteket nem sorolom fel, hogy a történetek elolvasását ne rontsam el), mindig gondol a gyanúsítottra is a rendelésnél. (Megjegyzem, Simenon figyelmetlen, másutt – Maigret és a gyilkos – 32 órás kihallgatásról ír…) Természetes, hogy a nyomozás során is gyakorta iszik egy-két pohárral vagy korsóval, napjában akár három-négy alkalommal, nem zavartatva magát a már megivott több pohárka ánizs likőrtől, calvadostól, pernod-tól, törkölypálinkától (amiből 65 fokosat is lecsorgat a torkán), sőt: néhány pohár bortól! Ilyen helyzet adódik például A Maigret és a magányos férfi, a Maigret és a titokzatos lány című történetekben, de felesleges tovább sorolni, bármelyik kötetet lapozzuk fel, szembesülünk ezzel a szokásával.

Az előbb egy rövidke pillanatra felvillant valami hasonlóság Phil Marlowe és Maigret között, amit rögvest elvetni valónak tartottam. Most azonban már valós összehasonlításra nyílik alkalmunk, ugyanis a felügyelő irodájában történő beszélgetések során – de a kihallgatások alakalmával is – elő-előkerül egy üveg konyak, amivel megkínálja a delikvenseket, olykor maga is iszik belőle, akár egyedül is. Ez utóbbira a legszemléletesebb eset – amely egyben igazolja, hogy az italra szüksége van –, a Maigret és a Langaléta című könyvben lelhető. A nyomozás vége felé, a döntő szakaszban három ízben is az üveghez fordul, érzelmi állapotát jelzi, hogy mindháromszor „az üveget húzza meg”, nem tölt a pohárba: „lecsapott az üvegre, és magába döntött három-négy pohárkára valót.” Van úgy is, hogy a gyilkosságot beismerő tettest kínálja meg: „Maigret kinyitotta a faliszekrényt, elővett egy üveget és kitöltött egy pohár konyakot. – Ezt igya meg!” Más esetben (Maigret és a csapodár közjegyző), bár a közjegyző feleségének szintén szüksége lett volna a konyak segítségére, erre nem kerül sor: „Érezni lehetett, hogy bármit megadna egy pohár konyakért, de a felügyelő aligha kínálhatta meg, pedig tartott a szekrényében egy üveggel, bizonyos esetekre. Egy kicsit megesett a szíve az asszonyon.” Igen, méltán juthat eszünkbe Marlowe „irodai palackja”, Maigret irodai konyakja annak párja! Maigret szereti a bort is, érdekes, hogy a borokat gyakorta megnevezi Simenon, Ezek között megtalálható a Vouvray, a sancerrei, a Pouilly (és a Pouilly-Fuisse), a Saint-Emilion, a Muscadet, az óburgundi, még az olasz Chianti is, ritkán a portói,

ÚJ EGYENLÍTÔ

de számtalanszor csak egyszerűen, „névtelenül” rendel: „gurítsunk le egy pohár fehér bort.” Azt is hozzáteszem, hogy a felsorolt borok a legtöbbször – a kocsmákban mindig –, a kocsmáros vagy annak valamelyik rokona által készített termelői borok, kimérve kaphatók, és minőségüket gyakran a kocsmáros „együttborozása” hitelesíti.

A pezsgő Ha már a boroknál tartunk, érdemes Maigret-nek a „legfranciább” italhoz, a pezsgőhöz való viszonyát megnéznünk. Nem merem azt állítani, hogy Simenon Agatha Christie-t utánozza, de mindenképpen meghökkentő: ahogy Poirot belga létére a sört nem szereti, Maigret francia létére a pezsgőt! Az egyik bár tulajdonosával beszélgetve, az a felügyelőhöz fordul: „Ne hozassak fel egy üveg pezsgőt?” Maigret – számomra – meglepő válasza: „Nagyjából az az egyetlen ital, ami nem csábít.” (Maigret türelmes)

A whisky Ebből a beszélgetésből nem csupán a pezsgő iránti ellenszenve derül ki, hanem ismételten igazolódik az, hogy a felügyelő „mindenivó”. Megroggyanni látszik ez az állítás, ha olvassuk a Maigret és a bíró háza című történetet. A bíró whiskyvel kínálja őt, de mint Simenon írja: „Maigret ki nem állhatta a whiskyt.” Meg is nyugodhatnánk e tényben, hiszen az angolokat kárpótolhatja, hogy még gint is iszik a Bűnügyi Rendőrség oszlopa, ritkán, de iszik. Azonban megint figyelmetlenségen kaphatjuk az írót! Maigret Amerikába utazik (Maigret New Yorkban), már az első napokban találkozik O’ Brian kapitánnyal, aki igazi francia vendéglőbe hívja meg, majd azt javasolja: „Ej, hát igyunk még egy night capet. Szó szerinti fordításban: egy hálósipkát. Jelentése szerint egy utolsó whiskyt.” Aztán a hálósipkákból több lesz, figyelemre méltó a teljesítménye: „Hány whiskyt is ivott tulajdonképpen? Hármat? Négyet? Korábban már armagnacot is fogyasztottak, az előtt pedig két üveg beaujolais-t, mi több a beaujolais előtt néhány pohárka aperitifet is legurítottak.” Magyaros szlengben azt mondanánk: nem semmi! (Véleményünket igazolja, hogy nem ez az egyetlen eset, amikor a whisky jól fogy. „Maigret elfogadta whiskyt, amire meghívták.”, majd: „Most ittam egy whiskyt, jobb, ha azzal folytatom” – Maigret utazása). Csak mellékesen jegyzem meg, hogy sok remek étel is feltűnik a regényekben, Mme Maigret mindig ebéddel várja férjét. Miután ezek nem tartoznak vizsgálatunk tárgyához, csupán egyet említek,

|

83

azt is azért, hogy újabb bizonyítékot tárjak fel, Simenon következetlenségét bemutatandó. A példa a borjúmáj. A bíró háza című kötetben a felügyelő bemegy a kocsma konyhájába, megnézni, mi lesz a vacsora. Megtudja, hogy borjúmáj, háziasszony módra, erre a reakció: „Ki nem állhatta a borjúmájat semmilyen formában.” Hm... Mit olvasunk a Maigret és a borkereskedőben, amikor a felesége natúr borjúmájjal várja: „Egyik kedvenc étele volt.” Olyannyira, hogy: „másnapra is a borjúmájat választotta, hidegen.” Máskor meg: „elgondolkozva majszolja az olajos papíron sült borjúmájat.” Talán nem szükséges további példa…

A visszafogottság ideje Nem hallgathatom el, hogy a Maigret pályafutásának későbbi időszakában játszódó történetekben Simenon mintha „tehermentesítené” kívánná főhősét, Pardon doktor révén szigorúan figyelmezteti: óvatosan, visszafogottabban igyon alkoholt. A felügyelő – akkor már persze főfelügyelő – meg is fogadja a tanácsot, legalábbis nagy erőfeszítést tesz ennek érdekében, és igen büszke, ha saját elgondolása szerint meg is felel az elvárásnak. „Maigret megígérte, hogy nem viszi túlzásba az alkoholfogyasztást” – értesülünk az elhatározásáról a Maigret és a magányos férfi lapjain. Azért nem megy könnyen és talán kicsit megengedő a számításban. De valóban számolja a söröket, „ha majd elmegy Pardon doktor rendelőjébe, büszkén sorolhatja a számokat.” Valóban kevesebbet iszik, de a néhány pohár sör csak megvan, az ánizslikőr is lecsúszik, bár másodikat már nem mindig kér, és „jó alkalom volt arra, hogy telefonálás ürügyén megigyon egy aperitifet, ezúttal magától választott ánizslikőrt” (Maigret és a csapodár közjegyző)

Italtematikus nyomozás? Maigret napi ivási szokásait tekintve, látva azt, hogy minden történet tanúsága szerint a különböző alkoholféleségek keverésével találkozunk, kissé meghökkentő, amit Simenon jellemzésül fontosnak talál közölni. „Az este nem is volt olyan csípős, mint az előző napokon, és nem is volt még itt a tömény alkohol ideje, mégis törkölyt rendelt, egyszerűen azért, mert tegnap is azt ivott. A Quai des Orfevres-en sokat tréfálkoztak ezen a mániáján. Ha egy nyomozást például calvadossal kezdett azzal is folytatta befejezésig. Így lett aztán sörös nyomozás, vörösboros nyomozás, whiskys nyomozás és így tovább.” (Maigret csalódik) Fájó szívvel kell – jó indulattal csak részben – cáfolnunk a

84 | ÚJ EGYENLÍTÔ tények ismeretében ezt a „hivatalnoki rendszerességet” sugalló írói megnyilatkozást. A részlegességet azért engedhetjük meg, mert egyes nyomozások során valóban egy-egy, főleg tömény ital gyakrabban kerül a pohárba, mint más fajtáik, de kizárólagosságról szó sincs, a sör vagy a bor pedig mindig „társutas”. Azt hiszem, Maigret karakterét megismerve, az alkoholféleségek közötti csapongás jellemének része.

kevésbé törkölypálinkát. Whisky, pezsgő, finom Napoleon megy itt.” (Maigret utazása) Karrierjének legmagasabb csúcsára – a Bűnügyi Rendőrség vezetőjének pozíciójába – is azért nem jut el, mert maga utasítja vissza a kinevezését. „Hiányzott volna, ha nem álldogálhat el olykor a kis bisztrók pultja mellett, hol egy korsó sörrel, hol egy pohárka calvadossal a kezében.” Ugye mennyire más ez, mint Miss Marple, Poirot, Marlowe világa…

Maigret világa

Zárszó gyanánt

Christie és Chandler esetében még mondhattuk, hogy hőseiket~ ilyen vagy olyan mértékben – saját világuk leképezésével alkották meg. Maigret nem Simenon nagyvilági életét adja vissza. Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, Maigret mindig „kispolgár” maradt, minden ismertsége és elismertsége mellett is végig a Richard-Leonard körúton, ugyanabban a bérházi lakásban él feleségével, akivel hűségben és szeretetben él (ellentétben Simenon-nal, aki szó szerint falta a nőket), gyarapodását a fürdőszoba, majd egy kisautó megvásárlása jelenti (amit csak Mme Maigret vezet, és kizárólag akkor használják, amikor kis vidéki házukba mennek). A felügyelő boldogtalan, ha irodai munkát kell végeznie, ő akkor van elemében, ha mindent maga néz meg, ha maga kérdezi ki a tanúkat, ha bisztrókban ehet és poharazgat. Figyelemre méltó, hogy ahogy Simenon ezt alkoholban mutatja be: Párizs egyik legelőkelőbb szállodájában, az V. Györgyben, „Maigret egy calvadost ivott a vacsora után. Szándékosan, ellenkezési hajlamból, mivel ismét olyan világba süppedt, amelyben egyáltalán nem isznak calvadost, még

Krimi-történeti alkohol kalandozásunk végére értünk. Talán nem érdektelen a leghíresebb detektívregények főszereplőinek, a nyomozóknak a viselkedését egy különleges – véleményem szerint a szerző stílusát, karakterválasztását, ezzel kor- és társadalom értékelését is híven tükröző –, ha nem is meghatározó, de fontos jellemzőjük, az alkohollal való kapcsolatuk szempontjából vizsgálni. Bár a művek születési korában nagymértékű átfedés található, a különbségek az Olvasó számára árulkodóak, beszédesek, szimpátiájukat, olvasmány választásukat is befolyásoló tényező. Kicsiny adalék nagy írók népszerű könyveinek jobb megértéséhez. FELHASzNÁLT IRODALOM Agatha Christie Miss Marple és Hercule Poirot történetei Raymond Chandler Philip Marlowe történetei Georges Simenon Maigret történetei Babits Mihály: Aki kékes égbe néz (Magvető Kiadó, Budapest, 1985.) Kolozs Pál. Utazás Detektíviába (Magvető Kiadó, Budapest, 1964.) Jaroslav Hasek: Svejk (Magyar Helikon, 1969.) Láng György: Konyhai különlegességek és képtelenségek (Budapest, Corvina, 1992.)

M E G R E N D E L Ő S z E L V É N Y Ezúton megrendelem .... példányban az új eGYenLít című folyóiratot. Előfizetési díj negyed évre 2175 Ft, fél évre: 4350 Ft Kézbesítés: postai úton. Fizetés módja (kérjük aláhúzással megjelölni): ÁTUTALÁSSAL 11711041-20783233-00000000 KÉSzPÉNzzEL TÖRTÉNŐ FIzETÉSSEL CSEKKEN (HA KÉRI, KÜLDÜNK CSEKKET) Név: Cím: Telefon:

Fax:

E-mail:

A kiadó a megadott adatokat bizalmasan kezeli. Kiadó: Párbeszédkultúra Nonprofit Kft. 1054 Budapest, Szemere u. 19. · Tel.: +36 30 212-6632 · E-mail: [email protected]