Bál iII t
paCt
" MINEK A LELEK BALGA " """ FENYUZESE?* ALEXANDER H.-NAK GÖTTINGÁBA Nagy tekintélyű és Tudós Barátomnak a Hermeneutica és Literatura Facultas Praeceptorának
egutóbb még Anvers városából írtam Neked, Amice, éppen két esztendeje, de azóta nagyot fordult velem a világ. Azt, hogy nem egészen maradtál tudatlanságban sorsom alakulása felől, ídesszüleidtől hallottam városunkba repatriálván. Merthogy idő közben haza jövék, mely cselekedetemet szerfelett meg is bántam, de erről az érzeményemről és egyéb más históriáról talán máskor és nyugodalmasabb állapotomban írok Neked, most inkább csak annak előadására szorítkozom, hogy miként jutottam szülővárosunkba kilenc esztendeji zarándoklás után. Anvers városából - ahol egykori mentoromat és engem hamis vádak alapján mint gyilkost zártak börtönbe, s mindenféle jogi furfang és justismord révén fel akartak kötni - kalandos utazások és bújkálások után sikerült Amsterdamba szöknöm. Ott egy korábbról ösmerős könyvnyomtató mesternél lettem lithographus és betűmetsző; mivel Stephan mester, akárcsak medicus mentorom, maga is a tengeri geuese-ök pártján állott ez egy heterogén compánia: nobilisek és parasztok, polgárok és hajóslegények egyaránt a flamand földi szabadságért harcolnak a spanyol elnyomás ellen -, engem, a messzi földről érkezett peregrinus deákot, aki úgy csöppent a flamandok belviszályába, akár Pilátus a credóba, befogadott házába korábbi szolgálataimért; koszt, kvártély s némi fizetség fejében atelier-jében munkálkodhattam reggeltől napnyugtáig. Megszabadulván üldözőim elől, gyakorta adtam hálát Istennek, amiért engem - akit egyházi átokkal szorítottak minoritásba és e situatiom miatt éppúgy törvényen kívüli lettem, akár a Krisztus-gyilkosság vádjával megpecsételt zsidók -, kegyelmében részeltetett, és újfent megerősítette kinyilatkoztatását: "Én a gyermekeimmel vagyok: hogy hajlandósággal legyek és megkönyörüljek, akin megkönyörülök; mondd hát nekik, mondd Jiszráélnek, hogy én vagyok, aki volt, van és lesz, s aki uralkodom és gondját viselem a mindenségnek, én vagyok az, és velük leszek minden szükségükben: velük leszek ebben a szükségükben, és velük leszek mindenkor, ha hozzám kiáltanak." Az estvéli imádkozás óráján mindig felrémlett emlékezetemben anversi Isaac barátom, akit a spa* Részlet a Búvópatak
22
CÍmű regényből.
nyolok nyomorgattatása sem tudott eltéríteni ősei hitétől; zaklatott lélekállapotomban magam előtt láttam elcsigázott alakját, amint kicsiny üzlete mögötti raktárában oly közel ült hozzám ütött-kopott karosszékében, hogy orrunk majd összeért a félhomályban, és tisztán hallottam válaszát is panaszomra, hogy hereticus testvéreimet könyörtelenül kínozzák és mindenféle alkalmatosságra fellógatják, "Emlékezz Jób szavaira: Nem a porból támad a hamisság és nem a földből sarjad ki a vész, hanem az ember maga szüli a vészt, melynek szikrái a magosba szállanak." Az emberi hamisságot biz' megízleltem, de nem akartam csupán sebeimet nyalogatni, hasznos munkával kívántam az isteni kegyelmet meghálálni, s oly mámorosan végeztem az Andersenatelier-ben a munkát, mintha az valóban istentisztelet volna, ahogy Luther mondotta. Az is igen hamar kiderült, hogy az összes segédet és legényt lefőz öm betű metsző és lithographus tudásommal, pedig tucatnyian forgolódtunk a szedőasztalok, prések és öntőtégelyek között - akkor láttam csak hasznát korábbi mestereim intelmének és a számtalan könyvnyomó atelier-ben szerzett tapasztalatomnak -; e buzgóságom és jártasságom miatt Stephan mester olyannyira megszeretett, hogy egynehány hónap elteltével a családi asztalhoz is meginvitált - a többiek a cselédekkel együtt étkeztek a konyhában -, s valamennyi megrendelés teljesítése előtt kikérte opiniómat arról, hogy milyen betűtípus és milyen tárgyú metszet illene legjobban akinyomandó textushoz. Mondanom sem kell, hogy azok a legények, akik már évek óta dolgoztak az atelier-ben, igencsak megorroltak és irígykedtek rám, s minden igyekezetükkel azon voltak, hogy kihasználva a flamand grammaticában mutatkozó hiányosságaimat, kínos situatióba hozzanak; a szövegekben olykor szándékosan cseréltek föl betűket, még a correctura javítása után is, minek következtében olyan frivol fordulatok égtelenkedtek egyegyexegézisben, mintha magyarul azt mondanók: XY hittudós nagy élvezettel hatolt be az Isten valagába. Stephan mester természetesen irgalmatlan haragra gerjedt ilyen hibákat látva, mindenkire indulatosan kiabált, a szedőasztal sarkát csapkodta tömzsi tenyerével, s büntetésképpen levonta salariumunkból az újraszedés költségeit. Hogy hasonló baljóslatú eset be ne következzék, és jó hírneve szerte ne foszlattassék, nagyobbik lányát, Christint bízta meg a correcturák átböngészésével, a so-
rok közt lapuló ördög kiűzetésével, nekem pedig a metszetek és térképek minél tökéletesebb rajzolása maradt pensumként. Napközben ólmot olvasztottam és betűt öntöttem, újabb betűtípusokról készítettem plánumokat a mester utasításai és zabolázhatatlan fantásiám szerint; s ha valamely legény nem fért bőrében és továbbra is kötekedni merészelt, csizmám sarkával bizony jó alaposan a tyúkszemére hágtam, hogy megemlegesse a leckét, és nem ajánlottam neki, hogy Stephan mesternek júdáskodjon. Egy jellemző esetet írok le Neked, Amice, hogy életes képed legyen azokról az alantas csínyekről és próbálkozásokról, melyekkel vesztemet akarták elérni. Egy utrechti legény a felizzott ólommal teli tégely egész tartaimát a földre öntötte - nem csekély kárt és veszélyt okozva -, s úgy állította be az esetet Stephan mester előtt, mintha hanyagságom és figyelmetlenségem idézte volna elő a bajt. Valójában pedig az történt, hogy az öntés előtti pillanatban az utrechti legény cimborája, nyílván így egyeztek meg, égtelen sivítozással kért tőlem segítséget, mondván: a prés alá szorult a keze, s mire kiszabadítottam e félnótás kezét - hitem szerint ugyanis csak félnótás lehet az, aki hajlamos egy csínyért feláldozni épségét -, a földön kígyózó-sistergő ólomfolyam gyorsan terjeszkedett, aminek láttán mesterek, legények és inasok fejüket vesztvén menekültek ki az atelier-ből. Az ijedelem közben hiába törtem a fejem, hogy vaj' mire nem figyelmeztem eléggé - tudnod kell, Amice: az ólomöntés nem Kinderspiele! -, sehogyan sem értettem e vész okát, mígnem egy kocsonyaként reszkető inas, akit olykor a rajzolás fogásaira okítottam, mert némi talentumot árult el magáról, föl nem fedte a titok nyitját Stephan mester előtt. Ám ellenségeim ekkor megtapasztalhatták azt is, hogy hiába ármánykodnak ellenem, hiába ipa"rkodnak kínos situatióba hozni, Stephan mester inkább utrechti legényét zavarta el véglegesen, mintsem tólem vált volna meg hiszen egyre szebben metszett foliókat és hajóstérképeket, ábrás Bibliákat és füveskönyveket készítettem, s másfél év lepergése alatt kétszer annyi munkánk lett, mint korábban volt -, ezért aztán alábbhagyott tréfacsináló kedvök, sőt, esténként a serházba is invitáltak egyegy krigli serre, amit olykor el is fogadtam, nehogy gő gösnek vagy felfuvalkodottnak tartsanak. Ennek ellenére estve inkább az atelier-ben szerettem meghúzódni; ilyenkor egyedül rajzolgathattam és kedvemre fösthettem, senki sem zavart csöndes töprengésemben, componálásomban. S mivel én nem naturális tájakat föstettem, hanem interieure-öket és életképeket, elegendőnek bizonyult számomra az olajmécsnyi világ is - ettől persze sötétebb tónusú lett valamennyi tableaum és a fényvetődés jelensége is másként hatott, mintha a tengerparton vagy a grote markton készítettem volna croquis-kat -; miközben egy-egy conturt vagy színfoltot alakítottam, észre sem vettem, hogy Stephan mester néha szótlanul álldogált hátam megett, akárha műértő criticus vagy céhbeli piktor lenne, aki egy tanácsával képes helyes irányba terelni a componálás labirintusában elbizonytalanodott szellemet. Tömzsi ujjaival szakállát simogatta, mintha gondolkodóba esett volna valamely részmegoldás sikerén vagy kudarcán, de egyetlen egyszer sem kívánta opiniójával befolyásolni erőfeszítésemet, bár ügyes kezű és éles sze-
mű betűmetszőként bizonyára lett volna mondanivalója. Stephan mester, aki kedvelte a jó pipa dohány t, melyet karosszékében hátradőlve szeretett elpöfékelni, azért sem rótt meg, hogyamécsvilágot sokáig égetem; sőt, egyre többször telepedett le a tágas atelier valamely zugában, ahova még odaszűrődött a fény, s folio-planumait, elkészült nyomtatványait, bőrbe kötött Bibliáit observálta, hunyorgó szemével a rejtett hibákat is felfedezve és a hasas betűk metszésében gyönyörködve. Akkoriban szinte kimerülésig rajzoltam, mert az anversi börtöncellában senyvedés után felvidította lelkemet a szabadon fantasiálás öröme és a betűmetszés egyéb iránt nem kevés phisicai erőt igénylő mívelése; egyenesen az az érzeményem támadt, hogy csak akkor vagyok azonos enmagammal, ha a rajzolás révületében időzöm, minden más hasznos tevékenység compensationak, hívságo s időfecsérlésnek tűnt, mely megcurtítja éltemet. Egyedül az keserítte meg kedélyemet, hogy megfoszttattam Bruegel mester barátságától és piktori tanácsaitól, medicus mentorom bölcs intelmeitől és tudós okfejtegetéseitől: e kettő nélkül oly magányosnak éreztem magam, hogy időnként, legszívesebben viszszahajóztam volna Anversbe, mit sem törődve ellenségeim bosszújával és hamisságával. E setét lelki állapotomba egy parányi fény világított bele; Christin, Stephan mester lánya, minden estve az atelier-ben olvasgatta serényen az aznap elkészült paginákat vagy a szedőtáblára tördelt szöveget, sasszemével rögvest észrevette a betűcseréket, a grammaticai hibákat, a sorkimaradásokat, s apró kis jeleivel látta el a másnap corrigálandó részeket. Föstés közben különb-különb látományok gyötörtek, melyeket nem bírtam oly életesen és allegoricusan kiábrázolni, mint Bruegel mester, s e kudarc mélyítette búmat, amiért gyakran hagytam félbe munkámat, térdemre ejtvén kezemet, s oda-oda pillantottam a közelemben serényen olvasó Christinre, akinek látománya hol jobban összezavarta képzeletemet, hol gondomat messze űzte, s valami homályos eredetű vágyakozást ébresztett bennem. Máskor pedig arra lettem figyelmes, hogy Christin hátam megett áll, s miként apjától látta, szemérmesen, de érdeklődőn nézegeti az állványon lévő tableaumat, amíg én az asztal fölé hajolva, egy falemezen festékeimet kevergetem, hogy az éppen megfelelő színvaleurt elérjem. Bár sohasem merészeltem megszóIítani vagy éppenséggel megszólni a leskelődésen csípett leányt, holott némiképp bosszantott bátorsága és tolakodása, de egy hang azt súgta nekem, hogy Christint jobban érdekli az én piktúrám, mint a correcturabeli hibák javítása, s emiatt némán tűrtem kíváncsiskodását; sőt, ha valamilyen okból hosszabb ideig elmaradt mögülem, hiányoini is kezdtem jelenlétét és árgus tekintetét. Christin, akárcsak egykori anversi modellem, Maria - akinek tragicus haláláért engem akartak felelőssé tenni -, szemrevaló szőke teremtés volt, szemében ugyanazt az azúr kékséget láthattam viszont, mint a tenger- . parton bóklászva, s ebben az azúrkék szemgolyóban . mélység és melegség, szeretetvágy és hűség, tisztelet és érzékenység rejtezett. Olykor, ha már végzett munkájával: a correcturaolvasással, odaült az ablak előtti hatalmas karosszékbe, melyet hófehér báránybőrrel béleltek ki, s a sirályok kergetőzését követte tekintetével, mi-
23
közben flamad dalokat énekelt; néha lanton kísérte a számomra ismeretlen textust, melyből annyi fájdalom és keserűség áradt, akár az otthoni, tengerihántáskor hallott énekekből. Barackvirág és ametiszt színű ruháiban aeteri és mythologicus tüneménynek láttam, szÍvem szerint a schola nostrában tanult latin memoriterek némelyikét szavaltam volna neki, akár egy szerelmes deák. Horatius és Vergilius sorai nem a bűnös viszonyt: a páni ölelkezést vagy kirkéi métely t támasztották életre bennem, hanem a bucolicus játék-passiót. Ifjúi hevületemnek más oka is volt; Christin évei számát tekintve közelebb állott ahhoz a peregrinus deákhoz, aki hajdanán elindult zarándokútjára, teli hittel és reménységgel, mint ahhoz a betűmetsző legényhez, aki oly sok vexálás és tribulatio után érkezett Amsterdamba: emiatt korábbi valómra leltem. A tizenhét esztendős Christin, aki négy nyelven beszélt már akkoriban is, lanton és harmoniumon játszott - a házi irnádkozások és áldásvételek óráin ő musicált a zsoltárénekléshez -, számtalan latin poéta versét és az egész bibliai textust szinte betéve tudta, nem afféle golyvástekintetű és puritán-bárgyú, ima-részeg és szárazkóró lény volt, mint amilyeneket ecclesiák padsoraiban gyakorta láthatsz. (Óh, hányszor kívántam, hogyatextushallgatásba szédült lányok, kiknek a peccatum szó gyakori emlegetése nyomán penészfoltok és viaszpecsétek ültek ki orcájukra, s iszonyodva gondoltak saját természetes szépségükre és fiatalságuk bájára, legalább egyszer önfeledten elmosolyodjanak, a cantusban mellettük lévő társnőjükbe csípjenek: egyszóval a lételetet ne Isten büntetésének, az ördög kísértésének érezzék.) A mi városunkban, ahol a szépség: istenkísértés és szégyen, az artesben jártasság: eltévelyedés és hivalkodás, a boldogságvágy: úrmegtagadás és erkölcstelenség, meg sem tűrték volna Christint egyetlen gyülekezetben sem, hisz' komolyságán is átsütő bája és érzékenysége, szép iránti affectiója és talentuma megütközést, megbotránkozást vont volna magára, mintahogy az én soraimért is hamut szórnának fejemre minden bizonnyal. Christin hamvassága és szeretetet sugárzó lénye, védtelensége és nyíltsága lefegyverzett minden alantas szándékot és ördögi rontókedvet; caracterében nyomát sem találtam sem az antique múzsák mondainségének és finesse-szének, sem a cathedrálisok oltárain kiábrázolt virgo-Madonnák aléltságának és önemésztésének. Ecc1esia-járásom alatt láttam éppen elegendő puritán-masque mögé rejtett élvetegséget és embergyűlöletet, önzőséget és vulgaritást, mintahogy cselédlányok utáni kujtorgásaim idején pedig megösmertem nem egy istenfélő és jobb sorsra érdemes lényt, akiket peccatum-pecséttel bélyegzett meg egy-egy közösség. Christinből éppúgy hiányzott a puritán gőg és alakoskodás, mint az élvetegség vagy életmegvetés; természetessége - ebbéli hitemben később sem csalatkoztam - mind a puritánok, mind a pietisták ádáz haragját gyilkos gyűlöletét váltotta ki. En, aki nem voltam bűnök és hibák híján, s akinek gyakorta kellett megismételnie a zsinagóga hátsó felében oszlop mögé búvó vámszedő könyörgését, ha eljött az imádkozás órája, valami különös vonzalmat éreztem e lány iránt. Minél inkább erő södött bennem a szerelem, a tisztaság és természetesség iránti vágyakozás, annál jobban éreztem az ördög kísértését, mintha előre sejtettem volna, hogy e szeretett
24
lényt oly sokszor megalázom majd hűtlenségemmel, tévelygésemmel és önzőségemmel. Hogy valóban szerelmes voltam-é vagy sem, nem tudhattam egyértelműen, hisz' számomra eladdig a szerelem kimerült a cselédlányokkal és hűtlen hitvesekkel való cicázásban, az anvers környéki farsangokon elcsábított Cathrinokkal töltött pásztorórák nagyon is múlékony örömében, de e testies vonzalmon túl, ami olykor úgy tört rám, mint a hideglelés, és addig el sem múlt, amíg gerjedelmemet egy fehérnép ölén ki nem oltottam, egyáltalán nem ösmertem a női lelket és a szerelem érzeményét. Egyik estve, ahogy lantját pengető kezét és dalokat dúdoló ajkát nézve szinte teljesen megfeledkeztem az állványon lévő tájképről s egy múzsa helyébe Christin alakját fantásiáltam, félretettem félszegségemet, s megkérdeztem tőle: nem ülne-é modellt, hogy portrét fösthessek róla. Azért sem merészkedtem korábban közeledni hozzá, mert aki egyszer megégeti a száját, az óvatosabb duhaj lesz, márpedig én tanultam a Mariával történtekből; ugyanakkor éreztem a kettőnk situatiója közötti különbséget, és megbénított a félelem. Ne feledd, Amice, ő mégiscsak egy híres-vagyonos könyvnyomó mester leánya, akinek tekintélyes hozományt biztosított apja, s a templomban is az előkelőségek padsorában ült, míg én hátul húzódtam meg a céhlegények között, akik bűzlöttek a pipadohánytól, az ecetes-hagymás haltól és a serszagtól, s alig várták, hogy az istentisztelet végeztével betérhessenek a szomszédos fogadóba sert inni, kockázni és hódításaikkal hencegni. Megértheted hát miért is tűnt oly hallatlan merészségnek kérelmem. Még azt is meg kell vallanom, hogy Christin, ellentétben a hozzá hasonló polgárlányokkal, akik egész virágkölteményeket fontak hajukba, ékszerekkel aggatták tele nyakukat, páváskodtak és kérkedtek, felfuvalkodottan ítélkeztek és mindentől viszolyogtak, ami az apokalypsis látományára emlékeztette őket, bár sohasem tűnt gőgösnek és nem kérkedett örökségével, mégis megközelíthetetlen lány hírében állott az atelier-ben, hiszen kellő distantiát tartott a segédekkel szemben és olykor határozottan utasította a legidősebb betűmetsző mestert is valamely hiba javítására, ráadásul a megrendelők és kalmárok rafinériáját is nyomban átlátta. Azt, hogy mély érdeklődéssel és érzékenységgel bír lelkében az artes irányában és szívesen megcsodál mindent, ami valami oknál fogva megragadja fan tasiáját és néhanapján betért egy képkereskedő üzletébe, ahol itáliai és nímetalföldi piktorok tableauit árulják, csak azokból a meghitt beszélgetésekből tudtam meg, melyeket a róla készítendő portré föstése közben folytattunk. Mialatt apja engedélyével fösthettem portréját, anyja - aki egy szegény, hétgyermekes falusi lelkipásztor legkisebb lánya volt, s könyvnyomtató férje mellett puritán szerénységben és mértéktartóan élt akkor is, amikor az ínséget már száműzték az Anderson-házból, s éppoly tisztelettel szólt az alamizsnáért könyörgő koldushoz, akár férje üzlettársaihoz, s bár a Biblián kívül nemigen olvasott mást, a talentumot és szorgalmat mindenkiben becsülte: ennek okán olykor több szeretettel és figyelemmel halmozott el, mintahogy megérdemeltem -, gyakran bejött az atelier-be, hogy összevesse portrémat az eredetivel, s mintha tetszésének kívánt
volna szemérmesen hangot adni, a tableau helyett idesanyámat dícsérte, aki, szerinte, minden bizonnyal büszke lenne fiára, ha látná szorgalmatos igyekvését. Christin természetes közvetlenséggel viseltetett irányomba - nyilván apja szeretete és tableauim érdeklő dést váltottak ki belőle -, s néha kedélyesen incselkedett-pajkoskodott velem, ahogy azzal a személlyel szokás, akit valamely okból közel állónak vélünk magunkhoz; olykor arra is szakított időt, hogya flamand tudásomat gyámolítsa, kijavítván helytelen szófordulataimat és szász dialectusomat, de ebbéli törekvésében nyomát sem találtam a leereszkedő gőgnek vagy a másik kifigurázásának - amint e megnyilvánulásokat az atelier-beli idősb mesterknél is éreztem -, sokkal inkább tolerantiája és leleményessége vezette e nyelvmagisteri segítségében, mellyel nemcsak gondolkodásába, de lelkébe is bepillantást nyertem. Bár sohasem mondotta el opinióját a róla készített tableaumról, amiért apja majd' annyi fizetséget számolt a markomba, mintha egy híres amsterdami piktor készítette volna, de abból, hogy egyre szenvedélyesebben érdeklődött a piktúra iránt, s egyre többet kért, segítsek neki a zsidónegyed kereskedő inél eladásra kínált tableauk közül választani, arra gyanakodtam: mégiscsak tiszteli talentumomat és bízik bennem. Emiatt hálás is voltam neki, sőt, a hálánál erő sebb érzemény körvonalazódott lelkemben; először éreztem platoi vonzalmat és primaverai üdeséget egy "fehérnép" mellett - ahogy apám mondotta volna -, s e szédületemben, mely örvényszerűen hol mélyre rántott, hol felemelt, bármit elkövettem volna, csakhogy kedélyére tegyek. Igyekeztem hát az általam is ösmert vagy Bruegel mester által critizált piktorok tableaui közül a legértékesebbeket kiválasztani; különösen imponált Christinnek, hogy jobban ösmertem egy-egy anversi és nímetalföldi piktor művének qualitásbeli és pénzbeli értékét, mint némely kereskedő, így kedvező áron vettünk kevésbé híres piktoroktól kiváló műveket, hisz' a kereskedők csak az itáliai mesterek munkáinak árát srófolták fel, mert ezek iránt mutatkozott a legnagyobb kereslet a vagyonos polgárok körében. Estve az atelier-ben némi indulattól hevülten beszéltem Christinnek arról az érthetetlen Itália-mániáról, ami azokat az ostoba polgárokat caracterizálja, akik a velencei és firenzei mesterek imádásval alaposan megkeserítik a nímetalföldi piktorok életét, mert alábecsülik földijeik opusait, s nem is tudják, mily kárt okoznak a nÍmet piktúrának e felfuvalkodottságukkal. Bár Te is ösmered, Amice, a mondást: senki sem lehet próféta saját hazájában, mégiscsak elgondolkodtató az, hogy az a tehetős polgárság, melynek possibilitása lenne a piktúra és a litteratúra támogatására, mecenálására, vagyonának nem csekély részét herdálja itáliai művekre. Addig-addig hangoztattam ezt az itáliai piktúra ellenes opiniómat a vacsoraasztalnál is, magasztalva az Új templomban levő szárnyasoltárokat és profán tematikájú tableaukat, míg végül Stephan mester és hitvese is belátták, hogya nímetalföldi tableauk vétele nem ablakon kidobott pénz. S mivelhogy akkoriban egyre több anversi és bruxelles-i piktor és fafaragó mester menekült Amsterdamba a spanyol zsoldosok vexálása elől, s valamennyien iparkodtak refundálni életüket, bagó pénzért kótyavetyélvén el opusaikat, szép számmal vettünk a felkínált művekből
és busás haszonnal adtunk túl rajtuk a spanyol királyi udvar és számos nímet fejedelemség szolgálatában álló kereskedőnek, secretáriusnak, ugyanis megbízóik amilyen szigorral védték a catholicus hitvallást, oly engedékenynek látszottak a hereticusok és zsidók opusaival szemben, s igyekeztek a legértékesebb műveket megszerezni collectioikba. Stephan mester látva kalmár hajlamomat - ami egy piktor esetében mégiscsak szokatlan adomány, ám ennek segedelmével bármerre és bármily situatioba vetett is a sors, megőrizhettem függetlenségemet, méltóságomat anélkül, hogy könyörületre, ingyen kenyér koldulására jutottam volna, avagy olyan opusok föstésére kényszerültem volna, melyek később útálattal töltenék el lelkemet -, szeretetteljes elösmeréssel veregette meg vállamat és fennhangon dícsért házában: "ügyes, talpra esett kalmár vagy fiam". Ez a fiam megszóIítás megütötte fülemet, mert utoljára apámtól hallottam ugyanezzel az intonatioval, ha valamiért háláv,!l vagy büszkeséggel mutatott rám ösmerősei előtt. Oszintén meg kell vallanom, Amice, Isten, akárha egyelőre eltervezett planum szerint nagy csúfságot akart volna tenni rajtam, egyre több szerencsében és sikerben részeltetett, hogyannál mélyebbre zuhanjak az infernális setétségben. Annyi megrendelést kaptunk honi és idegenbeli theológiai académiáktól és hajótulajd0nosoktól, tudós elméktől és ecclesiáktól, céhek elöljáróitól és magistrátusoktól, nobilisektől és kalmárcompániáktól, ispotályoktól és botanicusoktól - nota bene Amsterdamban és egész Flandriában ekkoriban a tengerhajózás és hadiflottaépítés, gyarmatárukereskedés és városbővítés elképzelhetetlen mértékben prosperált -, hogy Stephan mester estvéről estvére gondolkodóba esett jövendőnket illetőne, bárhogy okoskodott is, mindig arra a következtetésre jutott, hogya régi atelier falai szűkösek, s ha eleget akar tenni a megrendelők ígényének, terjeszkednie szükségeltetik: mégpedig haladéktalanul. Szerencsénkre az Anderson-házzal átellenben lévő gyarmatáru kereskedő épp akkor kínálta megvételre házát és raktárát, mert egy balul végződött fű szerimportja és pénzmanipulatiója miatt a tönk szélére jutott, s hiénahitelezői torkát szorongatták. Stephan mester némi fejtörés és bátorító nógatás után mégiscsak reá hajlott, hogy könyv nyomtató atelier-jébe investáljon: ehhez viszont a család segedelmét és nélkülözhetetlen szorgalmát kérte. Ettől kezdve Stephan mester minden idejét és energiáját lekötötte a alaposan felduzzadt nyomda organisálása, a papír, ólom, festék szerzése, hitelek és kintlevőségek intézése; Christi n fogadta a clienseket, javította továbbra is a correcturát, s én feleltem a nyomdászok, legények és inasok serénykedéséért. Nem merészelt már kötekedni velem egyetlen legény, de még idős mester sem, mert maguk között is csak úgy emlegettek, mint az atelier jövendőbeli gazdáját és az Anderson-Ieány férjét. S valóban oly szeretettel és tisztelettel tárgyalt velem mindenki az Anderson familiában a vacsoraasztalnál, amely mellett az imádság után a gondokat, teendőket és másnapi planumokat vitattuk meg, mintha elintézett tény lett volna Christin és az én frigyem, csakhát senki sem iparkodott idő előtt szóba hozni házasságunkat. Holott Christin aki eladdig megbecsüléséről és tiszteletéről tett tanubizonyságot akár nyelvmívelésem, akár a tableau-vásár-
25
lások alkalmaival, amit lehet ugye kitüntető figyelemnek is és szemérmes vonzódásnak is értelmezni, de semmi esetre sem meghitt vagy titkolt szerelemnek -, mindvégig elhallgatta még előlem is reális érzeményeit, s egyetlen gesztussal sem bátorított bizalmaskodásra. Én pedig hogy is merészeltem volna incertus érzeményeim megvallásával elébe állani és bármiféle nyilatkozatra kényszeríteni őt; resteltem volna, ha azt hiszi, hogy nagyratörő planumaim eléréséhez hamis érzemények kinyílvánításától sem riadok vissza, s pusztán az üzleti carrier miatt hajlok egyeldöntöttnek tűnő és szülői áldást is bíró frigyre. Nem kishitűség vagy álszemérem volt ez a tartózkodás részemről, sokkal inkább a szeretet és tisztelet óvott attól, hogy bizonyos érzemények megvallását siettessem, hiszen úgy gondolkoztam, ha bírom Christin szeretetét, előbb vagy utóbb úgy is bekövetkezik az, amire Isten is áldását adja majdan, ha pedig nem, miért rontanám meg két ember életét egy atelier mű ködtetése érdekében. Lehet, hogy kételkedve fogadod mondandómat, de én annak is örültem, hogy messzi földről jött niemand létemre megszolgálhatom a bizalmat, amiben az Anderson-familia részeltetett, s még a magam hasznát sem nagyon kerestem. A terjeszkedés nyomán az Anderson-atelier-ben mindenki hajnalhasadtától napnyugtáig szorgoskodott; ajánlatomra Stephan mester minden szombaton estve csapra veretett egy hordó sert az udvaron, amit a legények és mesterek, cselédek és házbéliek együtt ittak meg Anderson úrral; mindenki kedvére mókázhatott és anekdotázhatott, a családos férfiak elhozhatták hitvesüket és gyermekeiket, akik köröttünk játszottak számomra ösmerős és ösmeretlen Kinderspieléket. E familiáris együttlétek következtében valamennyi nyomdász meghatódott és büszkeséggel telítődött attól, hogy Stephan Anderson is közöttük iszik meg egy-két krigli sert, meghallgatja opiniójukat és planumaikat, melyeket nem feltétlenül tett magáévá, viszont vasárnaponta e nyomdászok büszkén mentek az istentiszteletre, ahol egyikőjük sem zohorált a mester által megkövetelt munka intensitása ellen, mintahogy más atelier-beliek tették hangosan a templomkertben vagy a serfőzdékben. Amsterdam abban is különbözött Anverstől - nem is beszélve Debreczenről-, hogy hamarabb megnyílt az idegenek előtt, ezért zsidók és polyákok, peregrinusok és kalandvágyók, honjukból elűzött hereticusok és kiugrott csuhások, tudós elmék és bitó elől megugrott hétpróbás gazemberek, goliárdok és pénzváltók egyaránt otthonra leltek a városban. Ebben a nagy nyüzsgésben és állandó piacozásban, bábeli nyelvzavarban és jeruzsálemi zarándoklásban különösen jól éreztem magam, akár az otthoni heti vásárokban; s ha már elegem lett a metszésből és betűöntésből, nekivágtam a csatornákkal szerteszabdalt városnak, hogy orromban érezzem a tengeröböl sós páráját s megízleljem az alig egy órával azelőtt még halászbárkák pallóján vergődő halak, s hálóba gyűjtött rákok, kagylók friss húsát. Sehol sem tudták oly jól elkészíteni a vajban sült lazacot, a rostélyon sült osztrigát és langusztát, mint akikötőbeli korcsmákban, s hogy kedélyemnek áldozzak, olykor két órányit is hajlandó voltam gyalogolni, legalább kiszellőzött az ólomgőztől és festékhígítótól kába fejem. Bár munkám akár éjfélig is az atelier-hez kötött volna, ha hagyom,
26
de három ügyes kezű lithographust választottam magam mellé, akiknek reggelente előrajzoltam néhány papírlapra azokat a metszetcroquis-kat, melyek kiábrázolása nagy pontosságot és toleranciát igényelt; sűrűn néztem az ólomöntők és szedők körmére is, mintahogy a tördelők és correctorok munkáját is controlláltam, de még az enyvolvasztó vagy hulladéksöprögető inasok serénykedésére is vetettem egy pillantást, nehogy azt érezzék, gyenge kézben van a gyeplő, és össze-vissza húzhatnak, majd előkészítvén az estvéli munkámhoz a hajóstérképeket, melyek metszését nem bízhattam senki másra bizonyos üzleti titkok miatt, olykor eltűntem ebéd után egy-két órára, és a sikátorokon át bevettem magam a zsidónegyedbe és szenvedélyesen válogattam a nímetalföldi tableauk és spanyol aranyérmék, chanukkai ezüst gyertyatartók és gyémántköves aranygyűrűk, faragott francia mőbelek és kézzel szőtt keleti szőnye gek között, hogy mesterem, de kiváltképpen Christin kedélyébe járjak. Joggal kérdezhetnéd, Amice: s hát az estvéli piktorkodással mi lett? Minden bizonnyal ösmered a mondást: a kutya is legjobb dolgában vész meg - nahát én is így jártam valahogy. Ahelyett, hogy szorgalmasan segítettem volna az Anderson-atelier floreáltatásában - és saját vagyonomat is gyarapítottam volna, hogya Christinnel való házasságomnak megvessem fundamentumát -, egyik pillanatról a másikra kedélybetegség lett úrrá rajtam. Minden értékét és értelmét veszítette, de oly mértékben, hogy ugyanazzal a hevülettel vetettem magam az élet talmi örömeinek hajszolásába, mint annak előtte az Anderson-atelier megújításába. Ma sem értem, mi zavarhatta meg józan eszemet. Azóta is gyakorta faggatom magam: tán a börtönbeli tribulatio és szégyen törte-é meg kitartásomat avagy annak a soksok fára aggatott hereticus hittestvéremnek látománya ingatta-é meg hitemet? a piktúrámban beállt crisis szegte-é teremtő kedélyemet avagy a hirtelen vagyonszerzés szállt-é a fejembe, hogy megrészegítsen? Minden esetre ma már az a meggyőződésem, ha akkor apám, aki egész életében éppoly makacsul és hűségesen ragaszkodott késes mestersége gyakorlásához, mint Stephan mester könyvnyomó atelier-je gyarapításához, mellettem lehetett volna, és lecserget két atyai pofont, ahogy kisoscolás koromban tette néhányszor, ha valami nagy csíny t követtem el, talán sorsom is más irányt vesz. Állandóan émelygett a gyomrom. Emlékszem, szegény idesanyám Advent hetében mindig hájas tésztát sütött, s egyszer én, balga lélek, nem vártam meg, amíg a tészta valamelyest hülemedik, azon mód, ahogy kivette a kemencéből és a nyújtófára rakta, befaltam vagy négyöt darabot; persze egész éjjel hánytam, vergődtem, s úgy összekucorodtam a dunna alatt, mint akit hasba rúgtak. Amint a hájastészta evéstől elment a kedvem egy jó idő re, az atelier-ben sem szerettem már sürgölődni, a lithographusoknak croquis-kat rajzolni, a betűmetszőknek tanácsokat adni és az ólomöntésnél segédkezni, hajóstérképek felett geographiai csudákról álmodozni. Mindenkibe belekötöttem s oly hamisan acsarkodtam a megszeppent legényekre és szorgalmatos mesterekre, mint elfajzott ebek szoktak ugatni a kerítés előtt gondjaikba elmerülten haladó idegenekre, akik megriadva a csaholástól, olykor dühödten rúgnak bele a korhadt léckerí-
tésbe, hogy még inkább felingereljék a kerítés túloldalán és a veteményesben esztelenül le s fel rohangászó ebet. Kedélybetegségem miatt legszívesebben nyughelyemen heverésztem; akkoriban találtam az utcán egy rőt színű kóbor-kandurt, tetves is volt és a szőre is hullott, s napokon át foglalatoskodtam vele, hogy magamhoz édesgessem, akárcsak Sosthenest Anversben. Stephan mester, aki csak szemen szedett tisztabetűimmel nyomatott folioimat és míves rajzaimmal ékesített botanicus gyűjteményeimet ösmerte, sehogyan sem értette renyheségemet; azt hitte meghűltem a nyirkos-ködös utcákon bóklászva, vagy kimerültem a sok munkában, és medicust hivatott hozzám, s bár e medicus mindenféle paticakat és szárított növényekből porrá zúzott remediumokat adott nekem, kedélyemben és gyomorémelygésemben nem mutatkozott javulás. Egyik estve Christin is meglátogatott emeleti szobámban, és láttam tekintetében, hogy őszinte részvéttel van irántam, s ha tisztességét nem féltené, odaülne ágyam szélére, akárcsak hajdanán idesanyám, hogy megsimogassa láztól-verejtéktől csapzott hajamat, és egy zsoltárral vagyaltatódallal felvidítson. Tán az lett volna a legjobb, ha ezt teszi. Ám Christin, aki mit sem sejtett lobbanékony természetem felől, tartózkodón viselkedett, s hogy oldja bús kedélyemet, egy csiszolt üvegkancsóban bukétát tett asztalomra, kinyitotta az ablakot, hogy a tenger irányából fúvó szél, mely az asztallapon nyitva hagyott folio lapjait ide-oda pergette, megcsipkedje orcámat. De minden iparkodása hiábavalónak tűnt. Sőt, megvallom Neked, Amice őszintén, barackszínű ruhája, mely máskor annyi bájt és aeteri vonást kölcsönzött e szőke teremtésnek, kiemelte szelidségét és hűséges tekintetét, telt kebleit és darázsderekát, egyszeriben oly vulgárisnak tűnt nekem, hogy felültem az ágyamon, s oly mozdulatot tettem, miI).tha letépni kívánnám e maskarát róla, ám elvétve a távolságot, csak az asztalkendőt rántottam le a kancsóval együtt, erre harsányan nevetni kezdtem, de oly kitartóan és articulálatlanul, hogy Christin megborzongott eszelősségem től. Ma már tudom, valamiféle démon telepedhetett agyamra, és én az Apokalypsis lovasainak rémtetteinél is iszonytatóbb látományokat visionáltam, s Christin is oly alakot öltött, akár egy csontvázmaskarába bújt boszorka, aki titkos nyelven varázsigéket recitálva vesztemre tör. Fejemet két öklöm közé szorítva üvöltöttem, és síró-ordító hangon igyekeztem kiebrudal ni szobámból az ördögöt, melyet szegény macskámmal azonosítottam, s akkorát rúgtam boltíves testébe, hogy kipenderült a nyitott ajtón, nyávogva iszkolt le a falépcsőn, mintha csak utol akarta volna érni Christint. Sorsa némiképp az enyémnek is symboluma: amilyen hirtelen csöppent a jóba, oly hirtelen találta magát az Amstel partján. Őrjöngő dühömben meghasgattam két vagy három félbe hagyott vásznamat is, darabokra törtem az ecsetjeimet és vésőimet tároló köcsögöket, ám mielőtt kárt tehettem volna másban is, öles léptekkel rohanni kezdtem a zegzugos sikátorokon és canális felett átívelő hidakon át a tengerpart felé, hogy lássam a messzi vizekre kifutó dereglyéket és hajókat. Bár a szél csöndesítette indulatom hevét, mégsem szüntem meg bírkózni enmagamrnal; mintha a külső és belső ember csapott volna össze, hogy ki-ki saját hitval-
lását és Istenét gyámolítsa, vagy jó Plótinosunk szerént testem és lelkem más-más irányba mozgott volna öszszekuszálván és megtébolyítván a szellemet, mely a chaosban maga is a setétség fejedelmének foglya lett. Viaskodásomat csillapítandó egy bűzős serfőzdében kötöttem ki, ahol megátalkodottságomban a sárga földig leittam magam; valamelyik inas teherhordó vagy ügyes kezű koldus kifosztotta zsebemben lévő bugyellárisomat amíg az asztallapra hajtva fejem egész éjjel aludtam. Másnap a korcsmáros, aki estve még nyájasan hízelkedett nekem: a sert szinültig csapolta kriglimbe, egy-egy kupica papramorgóval ivott egészségemre, ínycsiklandozó halakat hordott elém, melyeket undorodva tóltam félre, és azt sem bántam, hogy a gyülevész népség zabálja föl, olyan ribilliót csapott, amiért képtelen voltam kiegyenlíteni contómat - pedig hát ki tudja, nem hitvese szabadított-é meg bugyellárisom tartalmától miközben fertelmesen csüngő csöcsét hozzám dörgölte -, mintha egy koszos naplopóval vagy utonálló koldussal állott volna szemben. Gyanítottam, hogy sunyi és alattomos mosolyával, istenkáromló és fenyegető replicajával csak ijesztgetni akar, hogy minél több pénzt szedjen ki belő lem, kinek fogalma sem volt tartozása mértékéről. Addig viszont sehova sem eresztett, míg fia, kinek megmondtam az Anderson-ház adressét, vissza nem tért egy legénnyel; Stephan mester pénzt küldött nekem e lithographussal, hogy szorult situatiomból kiváltson és hazavezessen. De a legény sürgetésére sem tértem rögtön haza. Szégyenből vagy pusztán csak azért, mert az Amstel partján támadt kedvem kóricálni? A grote mark felé vettem az irányt, és gyermeki kíváncsisággal bámultam a zöldségeskofák és halárusok sokadalmát, majd betértem a zsidónegyed sikátoraiba, és sorra jártam az üzleteket, magam sem tudva, hogy mit is keresek. Es akkor ért a legnagyobb meglepetés. Az egyik üzletben éppen nyúlszőr ecsetek és velencei vésők közt válogattam, amikor egy ösmerős női hang nevemen szólított. Hirtelen megborzongtam, hisz' oly tisztán és természetesen mondta ki valaki a Valentinus nevet, mintha csak Debreczenben a szomszéd fűszereshez átszaladva egy komaasszony szólt volna utánam. Az is megfordult a fejemben, hogy előző napi visioim éledtek újra a mértéktelen ivástól, ugyanis Amsterdamban Christinen kívül egyetlen nő sem tudhatta nevemet. A hang, akármilyen ösmerősnek tűnt, eggyé vált az anversi börtöncellában hallott nyöszörgésekkel és sikolyokkal, harákolásokkal és jajgatásokkal; s miképpen az apám kondorosi szó1őskertjében csapatostul tanyázó varjak károgásából is csak az enyészetre való figyelmeztetés maradt meg emlékezetemben, e hang is - melyet anversi élményeimhez kötöttem - a mérhetetlen tribulatio és megaláztatás idejét idézte föl bennem. Nem tudom tapasztaltadé, Amice, de néha úgy járunk a hangokkal is, akár az ószövetségi próféták jövendöléseit olvasni szándékozó idős lelkipásztor a héber textussal; hiába faggatná a textust a pastor - aki valaha scholájában tanulta a héber grammaticat, csakhát a több évtizedes falusi szolgálat alatt feledte a nyelvet-, eleve lehetetlen megértenie az eredeti contextust, mégha a mindennapos bibliaolvasás és az egykori tudós dogmaticaprofessorok magyarázatai sejtetik is vele az Ígét. Az ecset szőrét hajlítgatva eltűnődtem a hang gaz-
27
dájának kilétén, de a rejtély csak akkor oldódott meg, amikor egy törékeny kar az enyémbe fonódott, s hátra pillantva felösmertem Judithot, anversi Isaac barátom legidősebb leányát, aki oly sokszor kínált meg teával, édes süteménnyel valahányszor medicus mentoromnak vettem bizonyos arabs és héber foliókat apjától, akivel eldiscuráltam Portugáliáról, ahonnan valaha menekülniök kellett, Wien és Pozsony városáról, ahol egyszer kalmárokkal járt. Miközben Judith ugyanazt az indiai zöld teát főzte, mellyel mindig is kedveskedett, és arról mesélt elfogódottan, hogy apja még Anversben jobb lételetre szenderült, hugai miatt pedig úgy vélte, biztonságosabb e flandriai kikötőbe jönni, mint Anversben maradni, oly metszőn nézett szemembe, akárha Bosch mester szikéjével akart volna pupillámba hasítani, hogy feltárja űzöttségem okát. Tekintetét valószínűleg nem kerülte el gyűröttségem és kedélybetegségem, de szemérmesen elhallgatta aggályait, inkább sorsom alakulásáról faggatott. Oly megátalkodott hangulatban voltam, hogy az Anderson-atelier-ben munkálkodásomnak csak az árnyairól beszéltem; bár elösmertem, hogy megbecsülik talentumomat, mégis, akárcsak a rossz rézmetsző, aki a compositio harmoniáját megsértve valamilyen subiectív érzemény okán épp a háttérben lévő alakzatokat iparkodik kidomborítani az előtérben ábrázolt figurák rovására, magam is csak arra panaszkodtam, hogy verejtékes munkával kell kenyeremet megkeresnem; mintha e hazugságtól azt vártam volna, hogy ennen magamat is rászedhetem. Christinről egyetlen szót sem ejtettem; részben korábbi panaszaim igazságát negligáltam volna, holott egy ördögi sugallatra épp elesettségemet, otthontalanságomat óhajtottam ecsetelni, mint aki pontosan tudja, hogy enmaga sajnáltatásával részvétet és irgalmat koldulhat a másik lénytől, aki hozzá mérten kiszolgáltatott; részben némi maradék szemérem és tisztesség folytán méltatlannak véltem mind Judithra, mind Christinre nézve azt, hogy érzeményeimet, akárcsak korcsmatöltelékek szokták a zsíros-nyűtt kártyalapokat az asztalra, kiteregessem. Judith, aki egy-két esztendővel volt idősb nálam, oly sok anyai gondoskodással és törődéssel sürgölődött köröttem - aszalt szőlőt és édestésztát rakott elém, kínai füstölőt gyújtott cserépedényben, újból teavizet forralt -, hogy felidézte bennem egykori heveny vágyakozásomat, mellyet talán a kudarctól való félelmemben vagy Isaac barátom iránti tiszteletből elhamvasztani kényszerültem, pedig már Anversben is időről időre fellobbant bennem a tíltott örömök megszerzésére ösztönző vágy. Ez az érzemény oly elemi erővel keritett hatalmába, hogy képtelen voltam megfékezni gerjedelmemet, aminek unszolására vadul megöleltem Judithot, megfeledkezvén arról, hogy sohasem bátorított ily vulgáris viselkedésre. Ma sem tudnám rationalis magyarázatát adni annak, hogy vaj' honnan vettem a bátorságot erosi vágyaim felizzítására, de amilyen váratlanul tört rám előző nap az őr jöngés, éppoly hevülettel ragadott magával újból a démon és physicai erőmet kihasználva éppúgy szorítottam testemhez Judithot, akár a vadászeb anádasból elő hozott vadluda t tar~a agyarai között. Judith nem védekezett, sápadt orcájára a szenvedés és szégyen lázrózsákat csalt, s miként egy későbbi alkalommal vallot-
28
ta, nem fölindulásom és őrjöngésem sápasztotta, sokkal inkább azon felösmerése keserítette meg, hogy kiszolgáltatottságában nem a gyűlölet érzeménye éledt benne, hanem az elomlásvágy. "Gondold csak meg, Valentinus - rebegte szájamat simogatva ujjával-, micsoda szeretetéhség és szükség gyötörhet egy nőt, ha hajlamos szeretetet és odaadást érezni valaki iránt, aki szégyent és szenvedést okoz neki. Eddig azt hittem, egyedül csak az Úr képes megpróbáltatásunk ellenére is szeretetet ébreszteni maga iránt." Az őrjöngés természete szerint hol elborul, hol megvilágosodik az elme. A Judith orcáján égő lázrózsák egy világos pillanatomban szándékom alantasságára eszméltettek; kábulatomból éledve értetlenül bámultam görcsösen reszkető kezemre, mely átnyalábolta derekát, s megrettenve attól, hogy valami megbocsáthatatlan bűnt követtem el, a fölborított székeket, vázákat átlépve iparkodtam elmenekülni. Ám hogy eszelős futásomnak sértő jellegét temperáljam, az ajtóból visszafordulva olyasmit rebegtem: a közeljövőben meglátogatom, hogy bocsánatáért esedezzem, pedig magamban épp ellenkezőleg vélekedtem: eszelősségem csak újabb szégyent hozhat rá. Amint kifordultam az üzletből, megint csak setétség borult elmérnre; össze-vissza szédelegtem a sikátorokban, átestem egy guggolva babázó lánykán, aki sírva szaladt anyjához, egy asszony kezéből kivertem zöldségeskosarát, homályos kapualjakba tévedve Talmudot olvasó hasszidokba ütköztem. Eszméletlenségemet látva egy cifra mascarába öltözött, telt csípejű és rengő keblű nő, kinek éppoly ébenfekete haja volt, akárcsak Judithnak, kézen fogott és egy falépcsős ház padlásterébe vezetett, ahova clienseit szokta csalni. Gondolom, részegnek vélt és könnyű prédának. A hatalmas támláságyban, ölelkezésünk örvénylő szédületében éles fogacskáival harapdálta karomat, amiért vadkan módjára ökleltem vénusdombját és farát, ám nyöszörgését nem is hallottam, hisz' űzekedésünk közben Judithon járt az eszem, nevét kiáltoztam, mert legalább képzeletben kívántam úgy lenni vele, mint Dávid király első tisz* erkölcsös hitvesével; a megtört nő nem védekezett rohamaim ellen, tudta, amíg ki nem józanodom a másik lány kábulatából, amíg felizzott vágyam nem csillapodik: nem menekülhet. Harmadnapra kerültem csak haza az Anderson-házba: karikás szemmel, rumtól bűzös szájjal, elcsigázottan és nagy-nagy ürességet érezvén szívemben. Christin és Stephan mester már nagyon aggódtak értem; egy-két legény tűvé tette a kikötő valamennyi korcsmáját és fogadóját, hogy nyomomra akadjanak, de sehol sem hallottak feló1em. Megérkezésemkor valószínűleg oly ágról szakadt és kótyagos lehettem, hogy hagytak másnap reggelig aludni. Ami különös, másnap frissen ébredtem, újból jókedvűen terveztem a lithographusoknak a metszeteket; ahogy ősszel a hajnali köd lassan szertefoszlik, az én elmém is kitisztult. Csak a szégyen nem hagyott nyugodni, s arra hivatkozva, hogy traficálni megyek a képkereskedőkhöz, még azelőtt eltávoztam az atelierből, hogy Stephan mester szeme elé kerülhettem volna. Stephan mesteren kívül persze még egy valaki miatt emésztett a szégyenkezés: Judithra gondoltam - nála pedig Christinre: s ez a kettős bűn idővel egyre nyomasztóbbá vált, úgyhogy hiába próbáltam bármelyiküknél
menedéket találni, mindig kétely gyötört a másik miatt -; s az első sugallatnak engedelmeskedve hozzá siettem. Amsterdam - melyet zarándokok és utazók az észak Velencéjének is neveznek, nem minden ok nélkül, mégis némi túlzással -, egy olyan kóbor-léleknek, mint amilyen én voltam akkoriban, menedéket nyújt mások vexálása ellen, csak épp saját lelkiösmerete elől nem bújhat el benne az ember. Ezt azért írom, Amice, mert Judithoz igyekeztemben úgy véltem, követ valaki - persze hogy árnyékom, vagy jobbik felem kullogott nyomomban -, s elidércet megtévesztendő, az Amstel csatornáin sikló bárkákból kiszállva, zegzugos utcákban kanyarogva, majd újra bárkákba ugorva jókora kitérővel mentemJudithoz. Hogy mily nemes lélekkel bírt e kedves lány, arról a következőket írhatom. Üzletébe nyitásom váratlanul érte, bár sejtette - mint állította -, hogy visszatérek még hozzá, csakhát nem gondolta, hogy ily hamar. S nem amiatt várt, mert fejmosásban vagy bűneimet lajstromba szedő oratioban kívánt részeltetni - ami inter nos nem lepett volna meg -, épp ellenkezőleg, ennen magát vádolta azért, amiért hagyott vesztembe rohanni, holott már apja is megjövendölte átokkal vert sorsomat. Szavait igazolandó, bezárta az üzletet, és a raktár hátsó szegletében őrzött Tóra-tekercsek közül egy hurkába göngyölített papirost vett elő: apja testamentumát. Ebből olvasott nekem egy passust. "Találkoztam egy messze földről Anversbe zarándokló deákkal, aki istenfélő és textusösmerő hereticus. Csak az örökkévaló Úr tudja, miért vetette ebbe a pokolba, ahol hite miatt a miénkkel egyező sors várhat reá is, hacsak a szabadulás ösvényét az Úr meg nem mutatja neki. Szándéka szerint piktor kíván lenni, mert ehhez érez talentumot. Az én Uram segítse őt, aki otthonunkból elüzetésünk óta először beszélt oly őszintén és tisztelettudóan velem, akárha fiam volna. Pedig semmi érdek sem fűzte ahhoz, hogy egy magamfajta vén emberrel szót váltson, hacsak nem az, hogy megossza velem száműzetettségéből fakadó kételyeit. Hogy piktorrá válhat-é avagy sem? Az Úr titkait sohasem szününk meg fürkészni, ám életünk végéig a setétségben tapogatóznánk, ha bizonyos dolgokat lámpása fényével nem világítana meg számunkra. Bizonyos constellátiokból úgy látom, hogy e deák sorsa nem talentumától függ, hanem attól, hogy meg tudja-e fékezni lobbanékony caracterét és tud-e szolgálni. Ugyanis erős akarata van, csakhát annak realisálása során indulatait nehezen zabolázza; érzeményeit is kendőzetlenül kimutatja, ezáltal sebezhetővé és védtelenné válik; a méltánytalanságot úgy tűri, akár vadcsikó a zablát, de tudjuk, többnyire mégis a lovakat törik be. Bár szemlélődő és töprengő caracter, mégis berzenkedik bármely gondolat ellen, mely talentumát béklyózná. Pedig a talentum: szolgálni tudás is, hiszen az Úr azért ad némelyeknek több képességet, hogy mások sokasodjanak általa. Sorsának a szolgálni tudás a záloga; a hittel való szolgálat egyedül kedves az Úrnak." Judith búgó hangján keresztül élővé vált Isaac barátom, aki megszólított és intett. "Uram, Te voltál nékünk hajlékunk generátióról generatióra. S Te, aki már a világra jövetelünk előtt is tudtál lételetünkről és elhívtál minket, akaratod szerint pecsételd meg sorsunkat: a gyengéket megerősíted, a felfuvalkodottakat meginted. Egyedül Te tudod, Uram, hogy mi a szándékod velünk, gyarló és halandó emberekkel"
- rémlett föl pastorom imája, akárha dialógus gerjedt volna elmémben Isaac testamentuma hallatán. Judith megszorította kezemet, és csöndesen révedeztünk múltunkról és jövendőnkről. S akkor megelevenedett fantásiámban egy kép: Judith és én, akár két kolduskölyök ácsorgunk a templom előtti lépcsőn, mások irgalmára várva; rongyos ruházatunk alig födi el szemérmünket, lábujja ink, akár vándorpredikátoré elnyűtt sarujából, földi giliszták érdeklődéssel kandikálnak ki foszlott cipellőnkből; Judith, akár egy gémberedett madár, remegő szájjal énekel, míg kalapomat, lesütött szemmel, az Isten házába igyekvők elé tartom, s tudom, hogy az aznapi adományból sem futja többre egy-két kutyák elé vetett halfejnél, melyekről oly szomorúan tekint ránk kifordult-véres szemével a hal, hogy Judith gyomra kifordul, és ijedtében bátortalanul búvik hozzám valamely híd alatt, ahol az estvéket szoktuk tölteni. Csak késő estve tértem haza az Anderson-házba, ahol a félbehagyott hajóstérképeket igyekeztem elkészíteni, egyikkel-másikkal amúgy is késésben voltam már; s hogy éberségemet megőrizzem rajzolás közben és incertus érzeményeimet is temperáljam, egy hasas üvegből rumot ittam. Ez így ment napokon, sőt heteken át. A családi vacsorákról is el-elmaradoztam, de az Anderson-familiában mindenki úgy tett, mintha bokros teendő im miatt mellőzném a vendégszeretetet, s nem erőltették az invitálást, pedig Stephan mester nap nap után kerülgetett az atelier-ben, mint macska a forró kását, gondolom azt várta, magyarázatát adom különös viselkedésemnek. A segédek és az idősb, sokat látott mesterek is sanda szemmel néztek rám; megvetés és káröröm rejtezett szemükben, de nem mertek nyíltan színt vallani, lesték hogy vaj' hová fajul a mester és dédelgetett lithographusa között a viszony. Ma sem értem, minek köszönhettem Stephan mester jóságos tolerantiáját, hiszen délelőttön ként eltüntem - Judithról persze nem tudtak -, majd egy-két órára bedugtam az orromet az atelier-be, mintha a metszőket és szedőket controlláinám, de fogam inkább a seriváshoz füllött, mintsem a szorgalmatos munkához, minek következtében inkább egy fabulahőshöz hasonlítottam - akiről azt mondják: hol volt, hol nem-, mint egy igazi lithographushoz. Estve persze gyertyafény mellett vakoskodtam felgyülemlett térképeim és betűplanumaim készítése közben, de már egy zeelandi legény segédkezett ebbéli munkámban is: mondanom sem kell, a helyemre szeretett volna kerülni, tán még Christinre is fájt a foga. Előtted azt is felesleges lenne elhallgatnom, Amice, hogy Judith - aki érzékeny lelkületű lévén hamar ráérzett kedélybetegségem reális okára, hogy tudniillik nem vagyok képes egyszerre piktor is, lithographus is, kalmár is, térképész is lenni anélkül, hogya piktorságom ne látná mindennek kárát -, nőm lett; sőt annál is több, anyám és lelki gondozóm, álomfejtőm és kóborlásaim társa. Bár neheztelt rám, amiért serbe és rumba fojtom búmat és elkótyavetyélem talentumomat, de nem akart azáltal elveszejteni, hogy perlekedik velem, hisz érezte, mily gyöngéd és hálás vagyok ölelkezéseink után, melyek egyetlen örömforrásaim voltak, ő pedig egyszerűen csak örülni akart minden egyes velem töltött órának, melyek mindkettőnk vesztét okozták. Ju-
29
dith, aki oly régen vágyott a szeretetre, és már az hitte asceticus életet szánt neki az Úr, oly omlékonyan dőlt karjaimba, oly határtalan bőkezűséggel pazarolta rám szeretetét, oly hűséggel szolgálta akaratomat, mintha az utolsó és egyetlen menedéket jelenteném számára. S én, aki kimondhatatlanul vonzódtam Christinhez - valójában csak gyávaságom és kishitűségem akadályozott meg abban, hogy megvalljam neki érzeményeimet, s hát a poeták mézes nyelvelése és szenvedélyes szóömlése sem kedvemre való: bocsásd meg e vétkemet literátor létedre! -, a szorongató kötésben oldást találtam Judith mellett. Christint szerettem és Judithnak vallottam; Christinért epekedtem és Judithnak adtam mindenem. Szinte hallom is, amiként felvisítasz e bana lis sorokat olvasva: "hát nem poeták pennájára való satyra vagy commedia dell' arte ez az egész historia? Részleteket még, Valentinus barátom! Részleteket, hisz ahogy a bölcsek és pikantériát kedvelő álszemérmesek mondják: a részletekben búvik meg az ördög! Ne fossz meg a gyönyörűségtó1, kedves barátom! Az ördögöt pedig amúgy Lutherünk módjára hangos szellentésekkel űz zük el!" Hát igen comicus volt situatióm. Az egyik estve már azt mondtam magamban: mindent megvallok Chrisitnnek, és szép csöndben odébb állok, akármilyen hálátlannak tűnj ek is jótevőim szemében. Épp egy hajóstérképet fejeztem be, s úgy tettem le a lapot: no ez volt az utolsó munkám az Anderson-atelier-ben, most pedig megyek Christinhez meaculpázni, amikor Stephan mester karon fogott és bureaujába invitált. Egy üveg portói bor mellett atyai hangon sorolta azokat az erényeimet, melyek miatt már-már fiának érzett és eltűrte botlásaimat, majd aggályosan arról faggatott, hogy vaj' mi idézhette elő szorgalmatos munkámban és igyekvésemben azt a törést, mely kivetkeztetett magamból. Egy nem is oly régen vett, x-lábú, háttámlás széken ültem, rusticussága és faragott mintázata miatt kedvelt~m e mő belt, s fejemet leszegve konokul hallgattam. Am Stephan mester is megmakacsolta magát, s nagy-nagy tolerantiával várta válaszomat. Szorongattatásom alatt apám szerfeletti szigora rémlett föl, valahányszor késedelmes voltam a bocsánatért esdeklésben feddő szavai után, még haragvóbb lett; apámról Városunk különb-különb képe jött emlékezetembe, s e látományok ambivalens érzeményeket: honvágyat és kötelességet, dacot és büntetéstől való reszketést gerjesztettek bennem, s anélkül, hogy mentegetőzésemmel annál is nagyobb hazugságba keveredtem volna, mint amilyenben amúgy is leledzettem, frissen fakadt impresszioimat tártam Stephan mester elé. "Elmondhatatlanul vágyok haza jutni, mert nem azért kaptam Istentől a talentumot és messzi földre vezető zarándoklatom possibilitását, hogy idegenben kamatoztassam mindazt, amit nímet és flamand földön a betűmetszésből, artesből, theológiából és nem utolsó sorban a piktúrából ellestem" . Mindez igaz is volt, csakhát az igazság sohasem ez vagy az, hanem ez is meg az is, együtt és egyszerre. Stephan Anderson sokáig ráncolta homlokát, hümmögött és torkát köszörülte, egy-két pohár portóit még elszopogatott, amíg meghozta döntését, meJy felvidította, és gyanítom eszébe juthatott az irgalmas samaritanus, aki az elesettben nem ellenségét, hanem felebarátját látja. 30
Ma sem tudom miért, talán szeretetből vagy jól felfogott érdekből határozott Stephan Anderson úgy, hogy különösebb ceremonia és hírverés nélkül összeházasít Christinnel. Néha épp ellenkezője igaz a mondásoknak - die Ausnahme bestatigt die Regel! - : Isten malmai,legalábbis Flandriában, igencsak hamar őrölnek. Még vajúdtam démonaimmal és el sem hordozhattam a szégyent, melyet eszelősségem és csalárdságaim miatt éreztem, az apai akarat bevégezte azt a szándékot, melynek teljesülését reményleni sem mertem. S már házasságunk első napjaiban bejelentette az Anderson familia tagjainak azt a novumot, hogy hamarosan, mintegy kétszáz nímet és kétszáz magyar nyelvű Bibliával, Brémát és Danzigot érintve haza megyek egy rövid időre, és felmérem, milyen possibilitása vagyon annak, hogy különböző textusokat és foliókat adjunk el abban a régióban. Ezzel a salamoni döntésével egyszerre tett eleget repatriálási vágyarnnak és saját érdekének, hisz úgy vélte, azáltal, hogy csak egyedül ereszt utamra - az incalculabilis veszélyek és egyéb constellátiok miatt-, az Anderson familiához köt, és utjaink többé széjjelválaszthatatlanok. Ha kínpadra feszítenének sem lennék képes megmondani okát annak, hogy miért fogadtam el Stephan mester nagylelkűségét; és különben is, oly váratlanul történt minden, szinte fel sem tudtam ocsúdni kábulatomból. Házasságom révén elveszejtettem Judithot - neki csak esküvőm után merészeltem vallomást tenni-, és kedélybetegségemből fakadó lelki ingadozásaimat is, melyek hol a pipafüstös, Isten-káromlástól hangos, halszagú serfőzdékbe, hol Judith ámbraillatú szobájába, vagy dereglyék jövés-menésétől zajos kikötóbe vittek. Ugyanakkor Christi n mellett - aki szerelemben kinyílásával, töretlen istenhitével, határozott planumszövögetésével, sorsom gyámolításával, puritánságán átsütő artisticus hajlamával egyik ámulatból a másikba ejtett-, megtaláltam azokat a veszni látszó illusióimat, melyek éltettek. Újra éledt bennem az a hit is, hogy talán mégiscsak realizáini tudom piktori talenturnomat - titkon ez a vágy űzött Göttingából Anversbe, onnan Amsterdamba, majd pedig Debreczenbe -, ugyanis tudtam, hogy Christin nem ellenezné, ha hozományából és az én jóval szerényebb vagyonkámból a piktúrának kívánnék élni. Sőt, azzal bíztatott, hogy "bármily mostoha sors is várjon ránk, akár a Te otthonodban vagy bárhol, s legyen részünk ínségben vagy örökös tableaukkal házalásban, én mindörökre melletted maradok." Ez a mondat azóta is a fülemben cseng - e mostani criticus pillanatokban egyetlen reménységem az ígéret teljesülése -; az efféle kijelentései és realizálásukért folytatott küzdelme, még apjával szemben is, elmélyítették lelkemben iránta való szeretetemet. Majd egy fél esztendőt kellett még vámom, hogy a nígyszáz Biblia kinyomtatásával elkészüljünk. Ez idő alatt pénzzé tettem minden ingóságomat; valamennyi megrendelt botanicus-, medicus-, és füveskönyv, theológiai és philosophiai follo fedőlapjára szánt metszetet megrajzoltam; egy újabb lithographust is beavattam a térképészet sajátos mesterségébe; erőm szerint segédkeztem egy új tipographia kialakításában és öntésében; s persze el sem mozdultam Christin szoknyája mellől, mintha ideje korán megérezte volna, hogy a magá-
Itt, akárcsak a jó hellén rapsodos, elmetszem historiám fonalát abban a reménységben, hogy az Úr megsegít itthoni szorongattatásaimban, melyekró1 még számot adok Neked, ha csitul köröttem a zaj és enmagam is túlteszem az újabb tribulation. Ölel hitbeli kebelbarátod, aki úgy tűnik örökké száműzött és hontalan lélek marad e földi lételetben: Valentinus Debreczen Anno Domini 1570.
nyosság keserves órái várnak reám, hogy Jóbként próbára tegyenek. E levél terjedelme miatt nem részletezem Neked, Amice azt, miként futottam ki az Úr 1570. esztendejének tavaszán Amsterdam kikötőjéből, hogy Bréma érintésével Danzigba érkezzek, majd onnan mennyi hányattatás: fejedelmekkel alkudozás és egyházi hatalmasságokkal disputázás, vexáltatás és megállásra kényszerítés, sarcoltatás és utiokmányokért könyörgés árán szekerezhettem hazáig.
Tímár Lajos ./
./
ASSZIMILACIO VAGY CIONIZMUS? A debreceni zsidóság társadalma a két világháború között vidéki városok közül létszámban Debrecen zsidósága Miskolc után következett, nem sokkal haladva túl a Szegeden élő zsidóság számát. A három vidéki város zsidó közössége több vonatkozásban eltért egymástól. 1930-ban a magyar zsidóság 65,5 százaléka a neológ, 29,2 százaléka az ortodox közösségekhez tartozott, és 5,3 százaléka tartozott az úgynevezett status quo ante hitközségekhez. 1 Budapesten a neológ irányzat játszott meghatározó szerepet, s itt - Katzburg kifejezését idézve - a "burzsoá-asszimilált-hazafias" zsidóság alkotta a vezető réteget. 2 Az asszimiláns kifejezés azonban még a budapesti zsidóság esetében is - egy töredéket leszámítva - tulajdonképpen pontatlan, inkább "beilleszkedésről" beszélhetünk, hiszen "lényegében kívül maradtak a hazai társadalom szerkezetén".3 Miskolc az ortodoxia központja volt, míg Szeged zsidósága a legnagyobb vidéki neológ hitközséget alkotta. A hitközségek nem csupán vallási szempontból, hanem az asszimilálódás szintje szerint is eltértek egymástól. Viszont az ortodox zsidóságon belül is lényeges különbségek figyelhetők meg a falvak, kisvárosok és a legnagyobb ortodox központ, a gyorsan iparosodó Miskolcon élők között. Ugyanakkor a két szemben álló hitközséghez tartozó Miskolc és Szeged zsidósága között sem lehet az asszimilálódás szempontjából éles különbséget tenni. Georg Bárány szerint: " ... nem reális azt feltételezni,
A
hogy Miskolc ortodox zsidósága (jelentős iskolarendszerrel és aktív kereskedelmi és vállalkozó közösségével) ellenállt az asszimiláció erőinek, vagy hogy Szeged zsidósága mind elveszettnek tekinthető a judaizmus számára, mert hitközségük történetileg elszakadt az ortodoxiától.,,4 A debreceni zsidóság társadalomtörténeti vizsgálatának az ad különös jelentőséget, hogya város az ortodoxia és a neológ irányzat között átmenetet képező status quo ante hitközség központja volt. A" polgárosultabb" társadalmi szerkezet Debrecenben is jellemző volt. A város gazdasági fejlődésének erőteljes lelassulása, a tőkeképződés és a városiasodás lassú üteme, sőt az egyes területeken mutatkozó visszaesés (például az ipari keresők aránya az 1930. évi 30,2 százalékról 28,2 százalékra esett vissza 1940-re), a városiasodás lelassulása már önmagában erőteljesen behatárolta a zsidóság gazdasági lehetőségeit. Az 1930-as évek elejére a debreceni gyáripar szinte teljesen a budapesti finánctőke kezébe került. Ez azt jelentette, hogya debreceni zsidóságnak az ipari középburzsoáziához tartozó tagjai jórészt az ipari tisztviselő rétegbe sorolódtak át. A debreceni banktőkés réteg felmorzsolódása már korábban, a századforduló után megindult, és az 1930-as évek elejére a "hősies küzdelem utolsó harcosai veszítették el csatájukat a budapesti bankmágnásokkal" .5 A gazdasági folyamatoknál is drasztikusabban érintették a zsidóság gazdasági-társadalmi helyzetét a zsidótörvények.
31
