MINEK A JELE A HÁZASSÁG SZENTSÉGE?

MINEK A JELE A HÁZASSÁG SZENTSÉGE? Fr. Dr. Jean-Yves Brachet OP Hét szentség van, nem öt, meg egy kínlódás: a bűnbocsánat szentsége, meg egy hiba: a házasság! A házasságról és a családról szó esik a Szentírásban, de most nem azokat a szövegrészeket fogjuk vizsgálni, amelyek a házasságról, vagy a családról szólnak, hanem azokat, amelyekben a Szentírás a házasság analógiájával Isten és az emberek közötti kapcsolatról szól. Aquinoi szent Tamás tanítása szerint, az ember egy szót tud úgy használni, hogy ez a szó más dolgot jelentsen, mint az általában jelentett dolgot. Például dönthet úgy az ember, hogy a házasság szó Isten és az emberek közötti kapcsolatot jelentse, de azt nem döntheti el, hogy ne csak a szó, hanem maga a létező dolog más dolgot jelentsen. Ezt egyedül Isten teheti meg. „A Szentírás szerzője Isten, akinek hatalmában áll az, hogy valaminek a jelölésére ne csak szavakat alkalmazzon (amit az ember is megtehet), hanem erre magukat a dolgokat is alkalmazza.”1 A Egyházatyák közül feltétlenül meg kell említenünk Aranyszájú (Krizosztomosz) szent Jánost, aki a családról mint családegyházról szól2. Majd pedig megvizsgáljuk az Egyház tanítóhivatalát, aki, amint már mondtuk, XIII. Leó Pápától kezdve egyre többet szólt a házasságról és a családról. A házasság elsősorban természetes intézmény, amelyet maga Isten alapított, amikor megteremtette az embert. Krisztus a megkereszteltek közötti házasságot a szentség rangjára emelte. Mit jelent ez? A házasságnak a szentség rangjára való emelésének a családra vonatkozóan is van jelentése. Mivel az Újszövetségben az házasság szentsége elválaszthatatlan az Egyház misztériumától, az Egyház és a házasság közötti kapcsolatot közelebbről is megvizsgáljuk. II. János Pál pápa kifejtette a családegyház-témáját, amely Aranyszájú Szent Jánostól származik és amelyről a Zsinat már szólt. De fordítva: a teológia új fejlődése, főleg Afrikában, az Egyházat mint családot tekinti. A jegyesi szimbolizmus a megszentelt életre is vonatkozik: mi a kapcsolat az Egyház, a házasság és a megszentelt élet között? Egyház, házasság és család a Szentírásban Minden szisztematikus fejlődés előtt a teológusnak vissza kell térnie a forráshoz, a Szentíráshoz. Már említettük, hogy nem azokat a szövegrészeket fogjuk vizsgálni, amelyek a házasságról vagy a családról szólnak, hanem azokat, amelyben a Szentírás a házasság analógiájával Isten és az emberek közötti kapcsolatról szól. Főleg a prófétáktól, különösen Ozeástól kezdve a férfi és nő közötti kapcsolat az Isten és a népe közötti kapcsolatot jelképezi. Ez a gondolat az Újszövetségben szent Pál szavaival csúcsosodik: „Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.” (Ef 5,32). A házasság a Krisztus és az Egyház közötti egyesülés szentsége, vagyis jele. Ennek kutatása egyáltalán nem másodlagos. Azt jelenti, hogy a szimbolikus dimenzió lényeges a házasság biblikus értelmében. 3 Az Isten és az emberek közötti kapcsolatnak különös dimenziója van, és fordítva: a férfi és nő közötti 1 A Teológia foglalata, Ia, q.1, a.10. 2 Hom. In Ep., XX, 6: „καί ἡ οἰκία γαρ ᾽Εκκλησία ἐστὶ μικρα”; vö. Lumen gentium, 11; Apostolicam actuositatem, 11; Familiaris consortio, 21, 38, 48, 49, 51, 52 (x2), 54, 61 et 65. 3 Amikor a házassági kötelékről vizsgáljuk, a házasság szentségi dimenziója nem függelék. A szentségi dimenzió adja a köteléknek a valódi jelentést, amikor a köteléket megvilágítja Krisztus és az Egyház közötti kapcsolat fényében. Ez nem csak szimbolikus jelentés, hanem több is, mert a szentségben többről is van szó, mint csak szimbolikus jelentésről.

Fr. Dr. Jean-Yves Brachet OP

–1–

Makacs – 2014. Szeptember 22. /2

kapcsolat új jelentést és új irányt kap. Az Eucharisztia teológiája lényegét tekintve az Eucharisztia ekkleziológiai dimenziójával foglalkozik, és nem csak azokkal a kérdésekkel, amelyek a valóságos jelenléttel kapcsolatosak, azaz a res tantum-mal foglalkozik, és nem csak a res et sacramentum-mal. Így tehát most nem csak a házassági kötelékkel kell foglalkoznunk, hanem a kötelék ekkleziológiai dimenziójával is. Szóval nem csak a férfi és nő közötti személyes kapcsolatról van szó, hanem ennek a kapcsolatnak ekkleziológiai jelentéséről is. Szent Pál nagyon tömör szövegben hív meg minket arra, hogy kapcsolatba hozzuk a hierarchikus Egyház szerepét a keresztény élet menyegzői dimenziójával: „Én Isten féltékenységével féltelek titeket. Mert eljegyeztelek benneteket egy férfival, hogy tiszta szűzként vezesselek el Krisztushoz.” (2 Kor 11,2) A házasság mond valamit Isten misztériumáról, mert minden közösség a szentháromsági közösség képmása. Így magyarázhatjuk a többes számot: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.” (Ter 1,26). II. János Pál után sokszor úgy szokták magyarázni a Teremtés könyvének a szavait: a férfi és nő együtt, a kapcsolatukban, Isten képmása. Ilyen állítást kell vizsgálnunk. A házasság mond valamit az Isten és ember közötti kapcsolatról, mert az emberrel való isteni szövetséget menyegzői szövetségnek tekinthetjük. Fordítva: a házasság teológiája ahhoz kapcsolódik, amit a hit Istenről mond. 4 A házasság prototípusát az első házaspárban találjuk, a házasság archetípusát pedig az Isten és ember közötti kapcsolatban. A próféták előtt megjelenik a jól szabályozott emberi szexualitásnak egyes ideálja, és ugyanakkor elkezdődik a házaspár drámájáról való gondolkodás. A prófétákkal az Isten és Izrael közötti szövetségnek a házassághoz kapcsolása új dimenziót hoz a témába, amely nagy teológiai fontosságú. Végül a száműzetés utáni judaizmusban a házasság ideálja az újszövetség felé fordul, a gondolkodás és az erkölcs szintjén. 5 A kinyilatkoztatás szakít a környező politeizmussal. A politeizmusban az istenek világa valójában az emberi társadalom képmása. Sok minden történik az istenek társadalmában: van szexualitás, de házasságkötés is, házasságtörés, vérfertőzés, termékenység, érzékiség... A politeizmusnak is szüksége van arra, hogy párhuzamot vonjon az isteni világ és az emberi világ között. A monoteizmussal teljesen más a helyzet. A képmás pedig marad, bár másképpen, mert Isten saját képmására teremtette az embert. Az Istenben való termékenység megvalósul a Szentháromság misztériumában. Minden közösségben – a családban is –, megtalálhatjuk az isteni közösség képmását. Már nem úgy, hogy az istenek világa az emberi világ képmása, hanem fordítva: a mi világunk az isteni világ képmása. A házassági szimbolizmus a Szentírásban

Aki csak azokat a szövegeket vizsgálja, amelyek közvetlenül a házasságról vagy a családról szólnak, az kizár egy lényeges aspektust, akár akarja, akár nem: a házasság az Isten és az emberek közötti kapcsolatot jelképezi. 6 4 A hit nem csak Isten misztériumáról való intellektuális igazságokból áll, hanem annak morális dimenziója is van, azaz élet elképzelését és életmódot magában foglalja. Abból a szempontból is nagyon érdekes a házasság teológiát vizsgálni, mert a dogmatika és az erkölcsteológia között határterületén vagyunk. 5 Grelot, P., Le couple humain, p.37. „Avant les prophètes s’affirme un certain idéal de sexualité humaine bien réglée, en même temps que s’esquisse une réflexion sur le drame du couple. Avec les prophètes, l’assimilation de l’alliance entre Yahvé et Israël à un mariage introduit dans le sujet une note nouvelle dont l’importance théologique est grande. Enfin, dans le judaïsme post-exilien, l’idéal du mariage chemine visiblement en direction du Nouveau Testament, au double plan de la pensée et des moeurs.” 6 Aquinói szent Tamás szerint a házasság már az eredeti igazság állapotában egy jövő misztériumot jelképez:


–2–


Már mondtam, hogy Ozeástól kezdve a férfi és nő közötti kapcsolat az Isten és népe közötti kapcsolatot jelképezi. Isten így szól Ozeáshoz: „Menj, végy feleségül egy parázna asszonyt, és legyenek paráznától fogant gyermekeid; mert parázna módon elhagyta az ország az Urat.” (Oz 1,2) Ozeás az első, aki saját életével jelképezi az Isten és a nép közötti kapcsolatot. A hűtlenséget prostitúciónak és házasságtörésnek nevezik. Erről a szövegről majd többet is mondok. A prostitúció témájával többször is találkozunk a Szentírásban (Kiv 34,1516-től Jel 17-ig; Oz 1-3 és Ez 16 és 23): ez a szövetség témájának ellentéte. A Deutero-Izajás úgy beszél Izrael helyreállításáról mint a hűtlen feleség visszatéréséről (Iz 50,1; 54,6-7; vö. Iz 62,4-5). Ezekiel a témát két allegóriában fejti ki (Ez 16 és 23). Meg kell említenünk az egész Énekek énekét, és a 44. (45.) zsoltárt. Az anyaság-téma is jelen van: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad.” (Iz 49,15) Az Újszövetségben Jézus a messiási korról mint menyegzőről szól (Mt 22,1-14; 25,1-13). Ő a vőlegény (Mt 9,15; vö. Jn 3,29). Krisztus személyében megvalósul az Isten és az emberek közötti szövetség. Erről a témáról szent Pál is ír (2 Kor 11,2 et Ep 5,25-33; cf. 1 Kor 6,15-17). Végül a Jelenések könyvében is megtalálható a téma (Jel 21,2). Nem lehet most minden érdekes szövegrészet vizsgálni. Inkább azokról fogok beszélni, amelyek fontosok vagy váratlanok... Teremtés könyve Isten újra szólt: 'Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.' Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket. (Ter 1,26-27) Isten megteremtette az embert saját képmására, férfinek és nőnek teremtette őket. Az egyházatyák és a teológusok mostanáig kifejtették az Isten képmása-témát. Érdekes, hogy II. János Páltól kezdve a teológusok hangsúlyozni szokták azt, hogy a férfi és a nő együtt – a házaspár – Isten képmása, és nem csak minden ember, férfi vagy nő. 7 A két értelmezés között nincs ellentét és nem is kell választani a kettő között! Az világos, hogy minden ember lelke által Isten képmása, mert „az Isten lélek.” (Jn 4,24) Fontos, hogy jól értsük azt, hogy mit jelent az, hogy a házaspár Isten képmása. Ha a Teremtés könyvének teljes leírását végiggondoljuk és azt az istenképiség és hasonlatosság igazságának fényénél értelmezzük (vö. Ter 1,26–27), jobban megértjük, miben rejlik az ember személyes sajátossága, melynél fogva a férfi és asszony – mindkettő egyaránt – hasonlít Istenre. Ugyanis Isten képmása minden ember, mint értelmes és szabad teremtmény, aki a gondolkodással és a szeretettel hasonlít hozzá. Olvassuk továbbá, hogy a férfi "egyedül" nem létezhet (vö. Ter 2,18.); csak „a kettő egységében”, azaz egy másik emberi személlyel együtt tud létezni. Itt kölcsönös kapcsolatról van szó: a férfinak a nővel, és a nőnek a férfival való kapcsolatáról. Személynek lenni az „Le mariage fut institué dans l'état d'innocence non en tant qu'il est sacrement, mais en tant qu'il répond à un office naturel. Cependant, par voie de conséquence, il symbolisait, un mystère à venir relativement au Christ et à l'Église, comme toutes les figures qui ont précédé le Christ.” (IIIa, q.61, a.2, ad 3) 7 Vö. Ouellet, Marc, Divina somiglianza. Antropologia trinitaria della familgia, Lateran University Press, Roma, 2004, p.41-50; Garrigues, Jean-Miguel, Le dessein de Dieu à travers ses alliances. Catéchèses pour adultes, Editions de l'Emmanuel, Paris, 2003, p.52-53; Garutti Bellenzier, Maria Teresa, „The identity of women and men according to the teaching of the Church”, in Pontificium Consilium Pro Laicis, Men and Women. Diversity and mutual complementarity, Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano, 2006, p.101129; Grelot, Pierre, Le couple humain dans l’Ecriture, Lectio Divina n.31, Cerf, Paris, 1962.


–3–


istenképiség alapján azt jelenti: kapcsolatban lenni, közösségben lenni egy másik „személlyel”. Ez előrejelzi azt a kinyilatkoztatást, amelyben a háromszemélyű egy Isten föltárja önmagát: az élő egységet az Atya, Fiú és Szentlélek közösségében. A Szentírás könyvei kezdetben erről közvetlenül nem szólnak. Az egész Ószövetség elsősorban az egy és egyetlen Isten igazságát nyilatkoztatta ki. Ebbe az Istenre vonatkozó alapigazságba szövi bele az Újszövetség Isten belső élete kifürkészhetetlen misztériumának kinyilatkoztatását. Isten, aki Krisztus által megengedi az embereknek, hogy megismerjék Őt, egység a Háromságban: egység a közösségben. Ebből új fény ragyog az emberben lévő Isten-hasonlatosságra, melyről a Teremtés könyve beszél. A férfinak és nőnek teremtett ember istenképisége nem azt jelenti csupán, hogy egyenként mindegyikük értelmes és szabad természete révén hasonlít Istenre; hanem azt is jelenti, hogy a közös emberi természetben a „kettő egységének” teremtett férfi és az asszony arra hivatott, hogy a szeretet közösségében éljen, és jelenítse meg a szeretet közösségét, mely Istenben van, melynek erejében a három Személy szereti egymást az egyetlen isteni élet bensőséges misztériumában. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Isten az isteni természet egysége szerint, de személyek a kifürkészhetetlen isteni vonatkozások miatt. Csak így érthető meg az az igazság, hogy Isten a szeretet önmagában (vö. 1Jn 4,16). A férfinak és nőnek teremtett ember istenképisége és hasonlatossága (a teremtmény és a Teremtő között állítható az analógia révén) kifejezi tehát a közös emberi természetben „kettő egységét” is. E „kettő egysége”, a személyek közösségének jele, arra utal, hogy az ember teremtésébe bele van írva az isteni közösséggel (communio) való bizonyos hasonlóság is. Ez a hasonlóság úgy van beléjük írva, mint a férfi és az asszony személyes sajátossága, s ugyanakkor mint feladatra szóló meghívás. Az istenképiségben és hasonlatosságban, melyet az emberi nem kezdettől fogva magában hord, van megalapozva az egész emberi „étosz”. Az Ó- és Újszövetség fejezi és fejti ki ezt az „étoszt”, melynek csúcsa a szeretet parancsa.8 Alapvetően minden ember személyesen Isten képmása és nem teljesen igaz az, hogy az Isten képére teremtett emberek csak együtt lehetnek Isten képe. Isten tekintete alapvetően személyes: Isten mindenkit személyesen teremt meg és szeret. De az is igaz, hogy a „kettő egysége” is Isten képmása. A férfi és a nő közötti kapcsolat abban az értelemben Isten képmása, hogy a kapcsolatuk az isteni közösség képmása. Ez érvényes minden közösségre, de a férfi és a nő egysége az első és alapvető közösség. Az is világos, hogy nem a szexuális megkülönböztetés Isten képmása, mert Istenben nincs szexualitás. Szóval a házaspár mint közösség Isten képmása, de nem mint férfi és nő! De ez érdekes, mert, amint már mondtam, a férfi és nő közössége az első és alapvető közösség. Úgy is lehet mondani, hogy a család a Szentháromság képe, de azért, mert a család közösség. Egyébként, ebből a szempontból nem a házaspár Isten képmása, hanem a család, vagy legalábbis az életre nyitott házaspár. Az Isten képmását másképpen is lehet érteni, és ez szerintem nagyon érdekes; a házaspár az Isten és az ember közötti kapcsolat képmása. Ebben az értelemben, a házasságot első szentségnek tarthatjuk, nem az újszövetségi értelemben, de egy igazi szentségről van szó: a házasság jelképezi Isten és az ember közötti kapcsolatot. Ezt az értelmet többször is megtaláljuk a 8 II. János Pál, Mulieris dignitatem kezdetű apostoli levele a nő méltóságáról és hivatásáról a Mária-év (1987) alkalmából, 1988, n.7, Szent István Társulat, Budapest, 1989.


–4–


Szentírásban. Ozeás (Oz 1-3) Amikor az Úr szólni kezdett, ezt mondta az Úr Ozeásnak: 'Menj, végy feleségül egy parázna asszonyt, és legyenek paráznától fogant gyermekeid; mert parázna módon elhagyta az ország az Urat.' (Oz 1,2) Ozeás próféta alapvető témája Isten félreismert szeretete. Ozeás könyvére jellemző az, hogy a házasság jelképes jelentéséről van szó. Isten ezt mondja Ozeásnak: „Menj, végy feleségül egy parázna asszonyt, és legyenek paráznától fogant gyermekeid; mert parázna módon elhagyta az ország az Urat.” (Oz 1,2) Igazából nehezen fogadjuk el, hogy Isten ilyet kér Ozeástól. Ez tényleg nehezen érthető, de részben azért, mert a szöveget az aktuális világ szemével olvassuk. Spontán módon a helyzet erkölcstelen vonására gondolunk, és nem értjük, hogy miért kellene Ozeásnak egy prostituált asszonyt – mert konkrétan arról van szó – feleségül vennie. Szóval Isten kérése meglepő! A Szentírásban Ozeás az első próféta, akinek házastársi helyzete Isten és az emberek közötti kapcsolatot jelképezi. Egy próféta nem csak szavakkal beszél Isten nevében. Az egész élete prédikáció. Nem csak a szavai utalnak Isten üzenetére, hanem a cselekedetei is, sőt az egész élete. Egyébként Isten világosan mondja ezt: „Menj, végy feleségül egy parázna asszonyt, és legyenek paráznától fogant gyermekeid; mert parázna módon elhagyta az ország az Urat.” Ozeás házastársi helyzete Izraelnek Istennel való kapcsolatát jelképezi. A Szentírás az Isten iránti hűtlenséget prostitúciónak és házasságtörésnek kinevezi. A prostitúció-szót pedig nem csak metaforikusan használja a Szentírás ebben az esetben, mert a szó nem csak az aktuális jelentésre vonatkozik, hanem főleg és elsősorban a bálványimádásra. És a bálványimádáshoz „szent prostitúció” kapcsolódott. Amikor a „szent” prostitúcióhoz folyamodott és a prostituált asszonyhoz ment – azaz a szentély női személyzetéhez ment –, a hívő ember meg volt győzve arról, hogy a szentély istenének áldozatot mutatott be. Ezért a „prostitúció” szó elsősorban a bálványimádást jelenti. Így kell értenünk a szót a Szentírásban. A prostitúció-témával többször találkozunk a Szentírásban, az Istennel való szövetség ellentéteként: „Ne köss szövetséget az ország lakóival. Amikor isteneikkel fajtalankodnak, isteneiknek áldozatot mutatnak be, akkor esetleg meghívnak benneteket, hogy vegyetek részt lakomáikon. Te pedig esetleg lányaik közül vennél feleséget fiaid számára. Ha aztán leányaik isteneik előtt hódolnak, elcsábíthatják fiaitokat, hogy isteneiket imádják. ” (Kiv 34,15-16); „Ám te elbíztad magad szépséged miatt, parázna lettél; paráznaságra adtad magadat minden arra menőnek, hogy az övé légy. Fogtad öltözékedet, színpompás magaslati helyeket csináltál belőlük, és ott paráználkodtál.” (Ez 16,15-16) (Vö. Ez 23; Jel 17). Izajás próféta úgy beszél Izrael helyreállításáról, mint a hűtlen feleség visszatéréséről: „Ezt mondja az Úr: Hol van anyátok válólevele, amellyel elbocsátottam? Vagy ki a hitelezőm, akinek eladtalak benneteket? Bizony, gonoszságaitok miatt adtalak el titeket, és bűneitek miatt bocsátottam el anyátokat.” (Iz 50,1); „Igen, mint egy elhagyott és bánkódó lelkű asszonyt, visszahív az Úr. Mert eltaszíthatja-e valaki ifjúkori feleségét? Istened mondja ezt. Igaz, elhagytalak egy röpke pillanatra, de most nagy irgalommal visszafogadlak.” (Iz 54,6-7); „Nem hívnak többé elhagyottnak, sem országodat magányosnak, hanem így neveznek: 'én gyönyörűségem', és országodat: 'menyasszony', mert az Úr örömét találja benned, s országod újra férjhez megy. Mert amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled fölépítőd; és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened.” (Iz 62,4-5) . A prostitúció inkább vallásos kérdés, mint erkölcsi probléma. Ez nem azt jelenti, hogy a Szentírás megengedi a prostitúciót. Érdekes szövegrészek vannak a Szentírásban, ezek közül a következő történetet szeretném említeni, a Teremtés könyvéből. Juda és Támár történetéről van szó: „Júda az elsőszülött Er


–5–


számára egy Támár nevű feleséget vett. Ő azonban, Júda elsőszülöttje bűnös volt Isten szemében, ezért Isten elvette életét. Júda azt mondta Onannak: 'Élj bátyád feleségével, teljesíts vele szemben a sógori kötelességet.' (...) Onan (...) valahányszor együtt volt bátyja feleségével, magját a földre ontotta, nehogy utódot támasszon bátyjának. (...) Ő is meghalt. Ezután Júda így szólt menyéhez, Támárhoz: 'Térj vissza atyád házába, özvegyként, amíg a fiam, Sela, fel nem nő.'... Támár elköltözött és visszatért apja házába. (...) Hosszabb idő elmúltával (...) Júda (...) elment barátjával, az adullámi Hirával Timnába a juhait nyírni. Mikor Támárnak megvitték a hírt: 'Íme apósod Timnába jön a juhait nyírni', letette özvegyi ruháját, fátyolt vett magára, befödte arcát és leült Enajim bejáratához, amely a Timna felé vezető úton van. Látta ugyanis, hogy Sela már felnőtt, mégse adták őt hozzá feleségül. Júda észrevette és rossz nőnek tartotta, mivel az arca el volt fedve. Odament hozzá az út szélére és megszólította: 'Gyere, veled akarok hálni.' Nem tudta ugyanis, hogy a saját menye. Az így válaszolt: 'Mit adsz, ha velem hálhatsz?' Küldök egy kecskebakot a nyájból' – felelte. Azt mondta: 'Ha zálogot adsz, amíg azt elküldöd.' 'Milyen zálogot adjak?' – kérdezte. Azt felelte: 'A pecsétgyűrűdet a zsineggel és a botodat, amit a kezedben tartasz.' Neki adta, hált vele, és az teherbe esett. Azután felállt és elment, letette a fátyolt és újra felöltötte özvegyi ruháját. (…) Mintegy három hónappal később jelentették Júdának: 'A menyed félrelépett és paráznaság miatt teherbe esett.' Júda ezt mondta: 'Vigyétek ki, meg kell égetni.' De amikor ki akarták vinni, elküldött apósához, s ezt üzente: 'Attól a férfitól estem teherbe, akiéi ezek a holmik.' És folytatta: 'Nézz csak utána, kié ez a pecsétgyűrű, ez a zsineg és ez a bot.' Amikor Júda meglátta a holmikat, így szólt: „Igaza van velem szemben: miért nem adtam fiamnak, Selának feleségül?' De többé már nem élt vele.” (Ter 38,6...26) A szentírás elítéli a prostitúciót, bár nem azért ítéli el Judát, mert egy prostituált asszonyhoz ment, hanem azért mert nem tisztelte a törvényt. Szóval: a prostitúció a bálványimádásra vonatkozik. Tehát Ozeás házastársi helyzete Izrael vallásos helyzetét jelképezi. Aquinói szent Tamás azt mondja, hogy mi egy szót úgy tudunk használni, hogy ez a szó más dolgot jelentsen, mint a hétköznapi értelemben jelentett dolog. Így eldönthetjük például, hogy a házasság-szó az Isten és az emberek közötti kapcsolatot jelenti, de azt nem dönthetjük el, hogy nem csak a szó, hanem maga a létező dolog más dolgot jelentsen. Egyedül Isten teheti ezt meg. „A Szentírás szerzője Isten, akinek hatalmában áll, hogy valaminek a jelölésére ne csak szavakat alkalmazzon (amit az ember is megtehet), hanem erre alkalmazza magukat a dolgokat is.” 9 Ozeás próféta szövegrésze hangsúlyozza a Szentírásban való hűtlenség és prostitúció közötti jelkapcsolatot. A férj féltő és megcsalt szeretete Isten örök szeretetét és feltétlen hűségét mutatja. Isten feltétlen szeretete végül győzni fog. Ebben az értelemben Ozeás könyve nagyon pozitív, Isten szeretete végtelenül nagyobb a nép hűtlenségénél. Az utolsó szó az Istené. Azon a napon a kedvéért szövetséget kötök a mező vadjával, a magasban szárnyaló és a földön csúszó állatokkal; eltüntetem az országból az íjat, a kardot, a háborút, és zavartalan nyugalmat biztosítok nekik. 21 Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel. 22 Eljegyezlek hűséggel, hogy megismerd az Urat. 23 Azon a napon válaszolok – mondja az Úr –, válaszolni fogok az égnek, és az válaszol a földnek. 24 A föld is válaszol a gabonának, a bornak, az olajnak, azok pedig válaszolnak Jiszreelnek. 25 Elültetem az országban, "Nincs irgalom"-nak meg irgalmazok, "Nem népem"-nek meg így szólok: "Népem vagy!" Ő meg azt mondja majd: "Én Istenem!" (Oz 2,20-25) 20

A szöveg az Istenhez való visszatérésről mint eljegyzésről szól. 9 Ia, q.1, a.10.


–6–


Izajás (Iz 40,1-2; 50,1; 54,5-10; 62,4-5) „Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!” (‫ וּמחנ‬Παρακαλεῖτε) – ezt mondja Istenetek. 2 „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert a gonoszsága, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden bűnéért.” (Iz 40,1-2) 1

A vigasztalás-szónak is van menyegzői jelentése a Szentírásban. Így például a Teremtés könyvében: „Izsák sátrába vitte, magához vette Rebekkát, s az a felesége lett. Izsák megszerette őt, úgyhogy megvigasztalódott (‫ םחניו‬παρακλήθη) anyjának elvesztésén.” (Ter 24,67); vagy Sámuel második könyvében: „Dávid Batsebát is vigasztalta (‫ םחניו‬παρεκάλεσεν). Elment hozzá és együtt hált vele. (Batseba) fogant és fiút szült.” (1 Sám 12,24) János evangéliuma (Jn 1,26-27)3,28-29; 4,16-19) János így válaszolt: 'Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.' (Jn 1,26-27) A saru említése egy ószövetségi szokásra utal, mely a sógorházasság törvényével függ össze. A sógorházasság törvényét az Ószövetségben találjuk meg: ha egy férfi úgy hal meg, hogy feleségét gyermek nélkül hagyja, akkor a férfi legközelebbi rokonának kell őt feleségül vennie, hogy utódot adjon neki. A saru gesztusa az Ószövetségben a sógorházasság törvényéhez kapcsolódik. Ezt a gesztust valójában különböző jelentéssel találjuk meg, a Második Törvénykönyvben (MTörv 25), és Rút könyvében (Rút 4). A Második Törvénykönyvben leírják, hogy ha a a feleség törvényes megváltását elutasítják, akkor az az asszony, akit a sógorházasság megilletne, vegye le a sarut a férfi lábáról, és köpjön az arcába. Rút esetében a saru inkább arra utal, hogy Booz magához veszi Rútot. „Az, akinek joga lett volna rá, a rokonságnál fogva, ezt mondta Boóznak: vedd meg, és legyen a tied. Az mindjárt le is oldotta saruját a lábáról.” (Rt 4.8). Keresztelő János, amikor azt mondja, hogy ő nem méltó arra, hogy Krisztus saruszíját megoldja, ezzel azt fejezi ki, hogy Krisztus az igazi vőlegény, neki van joga a menyasszony megváltásához. Elutasítja azt, hogy a vőlegénnyel azonosítsa magát, és hogy olyan jogot tulajdonítson magának, ami egyedül Krisztust illeti meg. Egyébként azt is fogja mondani: „Magatok vagytok a tanúim, hogy megvallottam: Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára. A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett.” (Jn 3,28-29) Szent Pálnak az Efezusiakhoz írt levele (Ef 5,21-33) Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből. 22 Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, 23 mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. 24 Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének. 25 Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, 26 hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. 27 Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. 28 Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. 29 A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. 30 Mert tagjai vagyunk testének. 31 "Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz." 32 Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom. 33 Szeresse hát mindegyiktek a 21


–7–


feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket. (Ef 5,21-33) Szent Pál szövege nagyon érdekes és fontos, mert közvetlenül összekapcsolja a házasságot az Isten és az Egyház közötti kapcsolattal. Valószínűleg a szöveget egy kicsit magyarázni kell, mert általában mindjárt a második verset említik: „Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak”, és elzárkóznak minden további magyarázat elől. Az első vers – „Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből” – és az utolsó – „Szeresse hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket” – az igazságos és békés magyarázat kulcsa. Az egész szöveget a kölcsönös engedelmesség fényébe helyezi. Szóval aki haragszik, mert nem fogadja el azt, hogy az asszony akkor engedelmes, ha a férje bármit kérhet tőle, annak igaza van! A mai világ szereti hangsúlyozni a férfi és a nő közötti egyenlőséget: teljes joggal, mert ez az egyenlőség teljesen biblikus. De nem biztos, hogy a mai világ mindig jól érti az egyenlőséget! A 33. vers nem azt mondja, hogy a férfi és a nő egymással felcserélhető. A vers nem azt jelenti, hogy a feleségnek nem kellene szeretnie a férjét, vagy hogy a férjének nem kellene tisztelnie a feleségét, de igaz, hogy szent Pál másképpen beszél a férfiről és a nőről. A különböző hangsúly segít abban, hogy jobban értsük a férfi és a nő közötti különbséget a kölcsönös engedelmességben. A 22-24 versek a nő engedelmességét érintik, a 25-32 közötti versek pedig a férfi engedelmességét. Mindenki ismeri az első analógiát: Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak. Akárcsak: ὡς, sicut. Az „akárcsak” görög vagy latin szó, pontosan azt jelenti, hogy egy analógiáról van szó, szóval nem teljesen ugyanaz a helyzet. Az analógia azt jelenti, hogy valami összehasonlítható, de azt is, hogy nagy a különbség. Ebben a esetben ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az asszony úgy engedelmes, hogy nem is mondhat semmit. Egyébként szent Pál soha sehol nem mondja azt, hogy a férfinek szabad lenne az asszony felett uralkodni! Hogy jobban megértsük az analógiát, jó és fontos emlékezni arra, hogy Krisztus hogyan az Egyház feje. Ami a férfit illeti, az analógia abból áll, hogy úgy kellene szeretnie a feleségét, mint Krisztus az Egyházat: a szeretet teljes, Krisztus feláldozta magát az Egyházért – „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13) –. „Aki feleségét szereti, önmagát szereti.” Krisztus parancsa az, hogy az ember úgy szeresse felebarátját, mint saját magát (Lk 10,27; Mt 22,39; Mk 12,31). „Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét”, ahogy Krisztus az Egyházat szereti – az Egyház Krisztus teste (vö Kol 1,18). Azután szent Pál hangsúlyozza a házasság szentségi dimenzióját. „Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.” Ez a mondat fontos nekünk, a házasság a Krisztus és az Egyház közötti kapcsolatot jelképezi. Ebben a szövegrészben szent Pál a Teremtés könyvét idézi, ahogy már Krisztus tette (Mt 19,5). Tudjátok, hogy a teremtésről két szövegrész és két hagyomány van. Az első szerint ugyanakkor teremtette Isten a férfit és a nőt; a második szerint pedig a nőt a végén teremtette. Az első szövegrész hangsúlyozza a férfi és a nő egyenlőségét: mindenkinek ugyanaz a méltósága Isten előtt; Isten minden embert saját képmására teremtette. A második szöveg pedig azt hangsúlyozza, hogy a férfi és a nő kiegészítik egymást. Kisebbrendűségről nincs szó! Csak egyenlőségről, egymást kiegészítő voltukról. A probléma a Teremtés könyvének harmadik fejezetétől kezdődik. A első bűnnek nem csak személyes következményei voltak, hanem közösségiek is! Már nincs a férfi és a nő között harmónia, összhang: „Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.” (Ter 3,16) Most – és csak most –van szó uralkodásról. Az uralkodás mint a bűnbeesés következménye magától jön el. Így világosan láthatjuk, hogy az uralkodás egyáltalán nem Isten szándéka, hanem a bűn következménye. Aki úgy magyarázza szent Pál szavait, mintha a férfi uralkodhatna azért, mert az asszonynak engedelmeskednie kell, az nem Isten szándéka szerint olvassa, hanem a bűn következménye szerint! Így a Krisztus és az Egyház közötti kapcsolatot is megérthetjük. Krisztusnak és az


–8–


Egyház tagjainak ugyanaz a méltóságuk van: az istengyermekség méltósága De kiegészítő volta is van: Krisztus az Egyháznak a feje. Jelenések könyve A Lélek és a menyasszony mondják: 'Jöjj el!' (Jel 22,17) A szövegek, amelyeket vizsgáltunk, azt mutatják, hogy a házasságot és a családot csak akkor értjük meg teljesen, ha egy nagyobb perspektívában tekintjük, Isten hűségének és irgalmasságának a perspektívájában – az Újszövetségben Krisztusnak az Egyházat megváltó szeretetének a perspektívájában –. A szentírásban a házasság egy ekkleziológiai dimenziót kap. Azért is érdekes ez, mert a mai világban nehezebben fogadják el a házasság társadalmi dimenzióját. Az Egyháznak a házastársi erkölccsel kapcsolatos tanítását csak ekkleziológiai szempontból lehet megérteni. Összefoglalás A Szentírásban azokat a részleteket vizsgáltuk, amelyekben látható, hogy a Szentírás hogyan beszél az Isten és az emberek közötti kapcsolatról, azaz mint menyegzői szövetségről.  A menyegzői szimbolizmus (majdnem) mindenütt megtalálható a Szentírásban, főleg Ozeás prófétától kezdve;  Mindig az Isten és a nép közötti, illetve a Krisztus és az Egyház közötti kapcsolatról van szó, nem az Isten és egy ember között lévő kapcsolatról. Nyilvánvaló és világos, hogy lényeges a közösségi dimenzió. A szimbolizmus nem csak (nem is elsősorban) a személyes szellemi kapcsolatra vonatkozik, hanem (főleg) a közösségit is. Fontos ezt hangsúlyozni, mert az egyházatyák és a szentek a menyegzői szimbolizmust általában úgy használják, hogy Isten és a lélek közötti személyes kapcsolatról beszélnek. Nagyon fontos lenne, az ekkleziológia megújulása szempontjából, hogy az ekkleziológiai dimenziót kifejtsük.  Szent Pál apostolnak az Efezusiakhoz írt levelében nagyon világos, hogy a házasságot és a családot az Egyház fényében kell nézni. Szóval az ekkleziológiai megközelítés lényeges. Ez érvényes a házasságra, de a családra is. Az Efezusiakhoz írt levél ötödik fejezete elválaszthatatlan a hatodiktól. A hatodik fejezetben szent Pál a szülők és a gyerekek közötti kapcsolatról beszél. A 21. vers az 5. fejezetben nem csak az 5. fejezetre vonatkozik, azaz a férfi és a nő közötti kapcsolatra, hanem az 6. fejezetre is, azaz a szülők és a gyerekek közötti kapcsolatra is. Szóval szent Pálnál a házasság és a család ekkleziológiai megközelítését találjuk. Elég érdekes, hogy a Efezusiakhoz írt levél részletet úgy szoktunk érteni, hogy az Egyház misztériuma megvilágítja a házasságot. De fordítva is lehetne: szent Pál részletét úgy is érthetjük, hogy a házasság és a család az Egyház misztériumát világítják meg. A Szentírás meghív minket, sőt kötelez minket arra, hogy a családot az Egyház fényében vizsgáljuk, de arra is, hogy az Egyházat a család fényében vizsgáljuk. János Pál II Mindenki tudja, hogy II. János Pál pápa az 1979 és 1984 közötti általános audienciák alatt a test teológiáról és a házasságról beszélt. De nem biztos, hogy azt is tudja mindenki, hogy az 1991 és 1997 közötti általános audienciák alatt az Egyházról beszélt. Ezek közül az audienciák közül néhány közvetlenül érinti a témánkat. 1. Az Ószövetségben már szó esik arról, hogy Isten és az ő népe - vagyis Izrael - között valami féle menyegzői kapcsolat van. Így Izaiás próféciáinak


–9–


harmadik részében ezt olvassuk: „Mert a te alkotód a férjed: Seregek Ura az ő neve; és Izrael Szentje a megváltód. Az egész föld Istenének hívják őt.” (Iz 54, 5). Katekézisünk, amikor az Egyházról mint az Istennel való egység szentségéről szól (Mysterium Ecclesiae: Lumen gentium, 1) Istennek Izraellel, a választott néppel kötött szövetségének e korai eseményéhez tér vissza, mely az Egyház alapvető misztériumának előkészítésévé, magának a Megtestesülés misztériumának folytatásává vált. Láttuk ezt az előző katekézisekben. A mai katekézisben azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy Isten Izraellel való szövetségét a próféták mint menyegzői kapcsolatot mutatják be. Isten népével való kapcsolatának e sajátos aspektusa annak a menyegzői kapcsolatnak szimbolikus és előkészítő értéket is hordozza, mely Krisztus és az Egyház Isten új népe, az Új Izrael, melyet Krisztus alapított a Keresztáldozat által között jön létre.10 1. „Mert a te alkotód a férjed: Seregek Ura az ő neve; és Izrael Szentje a megváltód” (Iz 54, 5). Még egyszer idézzük fel Izaiás szavait, hogy emlékeztessünk arra, hogy az Ószövetség prófétái Istenben a választott nép vőlegényét látták. Izraelt mint menyasszonyt mutatták be, aki bűnei miatt sokszor hűtlen, különösen azért, mert gyakran esett a bálványimádás bűnébe. A seregek Ura mégis hűséges maradt a választott néphez. Megmaradt „Izrael Megváltója, Szentje”. A próféták által előkészített terepen, az Újszövetség úgy mutatja be Jézus Krisztust, mint aki Isten új választott népének vőlegénye: ő a Megváltó, Izrael Szentje, akit régóta vártak és akit meghirdettek; benne teljesednek a prófétai jövendölések: a Krisztus-Vőlegényben. 7. Itt, áttérve a példabeszédekről a tények evangéliumi elbeszélésére, újra fel kell idéznünk a Galileai Kánában való menyegzői lakomát, melyre meghívták Jézust, tanítványaival együtt (vö. Jn 2, 1-11). János evangélista szerint, ekkor tette első csodáját, vagyis az első jelet, mely messiási küldetését igazolta. Jogosan magyarázhatjuk gesztusát annak eszközeként, hogy indirekt módon megértesse velünk azt, hogy a próféták által hirdetett vőlegény itt van, népe, Izrael körében. A menyegzői szertartás egész kontextusa ebben az esetben különleges jelentőséget nyer. Azt is fontos megjegyeznünk, hogy Jézus első csodáját Édesanyja kérésére teszi. Jó felidéznünk azt, amit az előző katekézisben mondtunk: Mária az Újszövetség EgyházMenyasszonyának alakja és kezdete. Foglaljuk össze azzal, hogy újra elolvassuk János Evangéliumából e lap utolsó szavait: „Jézus ezzel kezdte meg csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, és tanítványai hittek benne.” (Jn 2, 11). Ez az „ez” segít abban, hogy kimondhassuk, hogy a vőlegény már megkezdte működését. Az Újszövetség menyasszonyának alakja pedig, aki itt Máriában és a tanítványokban van jelen a menyegzői lakomán, a maga részéről kezdi meghatározni magát.11 1. Szent Pál ezt írja az efezusi híveknek: „Krisztus szerette az egyházat! Önmagát adta érte” (Ef 5, 25). Amint látjuk, a házastársi szeretet analógiáját, melyet az ószövetségi próféták hagytak örökül, ami Keresztelő Szent János prédikációjában újra megjelent, ami Jézus válasza volt és ami bekerült az Evangéliumokba, Pál Apostol újból elénk tárja. A Keresztelő és az Evangéliumok Krisztust mint vőlegényt mutatják be: láttuk ezt az előző katekézisben. Isten Új Népének, az Egyháznak a vőlegénye. Jézus és az ő előfutárának ajkán, az Ószövetségből kapott analógiát annak hírüladására használták, hogy elérkezett ez analógia valódi beteljesedésének ideje. A húsvéti 10 A Szentatya beszéde az 1991. december 4-i audiencián. 11 A Szentatya beszéde az 1991. december 11-i audiencián.


– 10 –


események jelentették ezt, melyek megadták annak teljes értelmét. Pontosan ezekre az eseményekre hivatkozva, írhatja le az Apostol az Efezusiakhoz írt levelében azt, hogy Krisztus szerette az Egyházat: önmagát adta érte. E szavakban megtaláljuk a próféták visszhangját, akik az Ószövetségben arra használták a hasonlatot, hogy Isten választott népe, Izrael iránti jegyesi szeretetéről szóljanak: legalábbis implicit módon megtaláljuk ebben azt, hogy Jézus mindezt sajátmagára alkalmazza, mikor úgy mutatkozik be, mint jegyes, amint ezt az Apostolok az első közösségeknek mondhatták - melyekben az Evangéliumok megszülettek -; Jézus Krisztus szeretetének üdvözítő dimenziója mélyül el itt, mely egyszerre jegyesi és megváltó szeretet: „Krisztus önmagát adta az Egyházért”, emlékeztet az Apostol. 2. Még kézenfekvőbb módon jelenik meg ez, ha figyelembe vesszük azt, hogy az Efezusi levél közvetlen kapcsolatba helyezi Krisztus Egyház iránt való hitvesi szeretetét azzal a szentséggel, mely mint házasokat egyesíti egymással a férfit és a nőt, amikor a szeretetet megszentelik. Valójában ezt olvassuk: „Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az Egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje (a keresztségre való utalás), és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen” (Ef 5, 25-27). A levélben, kissé tovább, maga az Apostol hangsúlyozza a hitvesi egység misztériumát, mert ez Krisztusra és az Egyházra vonatkozik (Ef 5, 32). Beszédének lényeges mondanivalója az, hogy a házasságban és a keresztény házastársi szeretetben a Megváltó hitvesi szeretete tükröződik, mellyel Egyházát szereti: üdvözítő erőt hordozó megváltó szeretet, mely hatékonyan működik annak a kegyelemnek misztériumában, mellyel Krisztus megosztja Testének tagjaival az új életet.12 1. Pál apostolnál azt hallottuk, hogy „Krisztus szerette az egyházat. Önmagát adta érte” (Ef 5, 25). A páli eszkatológiának ezt az alapvető igazságát, mely a Megváltó Egyháza iránti jegyesi szeretetének misztériumára vonatkozik, a Jelenések könyve is leírja és megerősíti, amikor János a Bárány Menyasszonyáról beszél: „Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány jegyesét” (Jel 21, 9). A szerző már leírta az előkészületeket: „Elérkezett a Bárány menyegzőjének napja. Jegyese fölkészült: Méltó volt arra, hogy ragyogó fehér gyolcsba öltözzék.” (Jel 19, 7-9). A nász és a menyegzői lakoma képe tehát szintén visszatér ebben az eszkatológikus könyvben, melyben az Egyházat mintegy mennyei alakjában tekintik. Mégis, ugyanarról az Egyházról van szó, amelyről Jézus beszélt, amikor úgy mutatkozott be, mint annak vőlegénye, akiről Pál apostol szólt, felidézve a Vőlegény-Krisztus áldozatát egyházáért; és amiről most János beszél, mint a menyasszonyról, akiért áldozatul adta magát a Bárány-Krisztus. A Krisztus és az Egyház közötti kapcsolat e ragyogó látomásában a föld és az ég, az idő és az örökkévalóság egységre talál. 2. A Jelenések könyvének szerzője az Egyház-Menyasszonyt mindenek előtt úgy írja le, mint ami leszáll, mint felülről jövő ajándék. A Bárány Jegyese (vö. Jel 21, 9). Úgy nevezik, mint „az Istentől alászállt szent Város, Jeruzsálem, mely Isten dicsőségében ragyogott (Jel 21, 10.11), mint az „Új Jeruzsálem…, a vőlegényének felékesített menyasszony” (Jel 21, 2). Míg Pál az Efezusiakhoz 12 A Szentatya beszéde az 1991. december 18-i audiencián.


– 11 –


írt levelében Krisztust mint a Megváltót mutatja be, aki ajándékokat ad az Egyház-Menyasszonynak, a Jelenések könyvében János ugyanezt az EgyházMenyasszonyt a Bárány Manyasszonyaként írja le, mint aki tőle, mint forrásától kapja a szentséget és az Isten dicsőségében való részesedést. A Jelenések könyvében az Egyház misztériumának leszálló jellege dominál tehát: a felülről való ajándék, mely nemcsak eredetében, a Húsvétban és a Pünkösdben fejeződik ki, hanem az egész földi vándorlásban, a hit rendjében. Izrael, az Ószövetség népe, szintén vándorolt, és legfőbb bűne az volt, hogy elárulta ezt a hitet, vagyis a hűtlenség ahhoz az Istenhez, aki kiválasztotta őt, és jegyeseként szerette. Az Egyház esetében, mely Isten új népe, a hűség elkötelezettsége még erősebb és szilárdabb, egészen az utolsó napig. Amint a II. Vatikáni zsinat konstitúciójában olvassuk: „És szűz is az Egyház: sértetlenül és tisztán megőrzi a Vőlegényének adott szavát, és Urának anyját követve, a Szentlélek erejével szűziesen őrzi a sértetlen hitet, a szilárd reményt és az őszinte szeretetet.” (Lumen gentium 64). A hit a jegyesi szeretet alapvető feltétele, melyben az Egyház folytatja azt a zarándokutat, melyen Szűz Mária elindult. 4. E szeretet erejéből, melyet Krisztustól és az Apostoloktól tanult, az Egyház Menyasszony „sértetlenül és tisztán megőrzi a Vőlegényébe vetett hitét” (vö. Lumen gentium, 64). A Szentlélektől vezetve, és az ő erejétől indítva, az Egyház nem szakadhat el Vőlegényétől. Nem válhat hitetlenné. Maga Jézus Krisztus hozza létre ezt a felbonthatatlan köteléket, amikor Lelkét az Egyháznak ajándékozza. Nem mulaszthatjuk el, hogy a Zsinattal együtt megjegyezzük, hogy az Egyháznak ez az elszakíthatatlanul Krisztushoz, Jegyeséhez kapcsolódott alakja, különös kifejeződésre talál azokban a személyekben, akik a szent fogadalmak által kapcsolódtak hozzá, mint a szerzetesek és szerzetesnők, és általában az Istennek szentelt lelkek. Éppen ezért oly lényeges az ő helyük az Egyház életében (vö. Lumen gentium, 44). 6. De az Egyház ezen az úton az eszkatológikus cél felé halad, a Krisztussal való menyegző Jelenések könyvében leírt teljes megvalósulása felé, történelmének végső szakasza felé. Amint a Lumen gentium, Zsinati Konstitúcióban olvassuk: „Amíg az Egyház itt e földön az Úrtól távol zarándokol (vö. 2Kor 5,6), számkivetettnek érzi magát, miközben az odafönt valókat keresi és ízleli, ahol Krisztus ül az Isten jobbján, ahol az Egyház élete el van rejtve Krisztussal Istenben mindaddig, amíg Vőlegényével együtt meg nem jelenik a dicsőségben (vö. Kol 3,1--4).” (Lument gentium, 6). Az Egyház földi zarándokútja tehát reménnyel teli út, mely szintézisként fejeződik ki a Jelenések könyvének e szavaiban: „A Lélek és a menyasszony hív: «Jöjj el»!” (Jel 22, 17). Ez a sor, az Újszövetség utolsó lapján, mintegy megerősítése annak, hogy az Egyház Krisztussal való kapcsolata jegyesi vonást hordoz. 13 A házasság szentsége, a közösség szolgálatának egy szentsége. Házasság és Egyház A házasság szentsége az üdvösség egyik eszköze. A házastársak nem csak egymás mellett élnek a házasságban (vagy néha a házasság ellenére), hanem megszentelik magukat a házasságban (és szent Pál szerint megszentelik egymást). A szentségek közül a házasság az egyetlen, amelynek a kiindulópont természetes 13 A Szentatya beszéd az 1992. január 8-i audiencián.


– 12 –


valóság: Krisztus a házassági szövetséget a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte14. A házasság szentsége Krisztus a megkereszteltek közötti házasságot a szentség rangjára emelte. Krisztus alapította a szentségeket, a házasság szentséget is.15 Fontos jól megértenünk, hogy mit jelent az, hogy minden szentséget Krisztus alapított. Minden szentség Krisztus cselekedeteire utal. Nem jogi alapításról van szó. Nem is kell időpontot és határozott cselekedet találnunk, melyről azt mondhatnánk, hogy Krisztus pontosan akkor alapította ezt vagy azt a szentséget! A betegek kenete például arra utal, hogy Jézus törődött a betegekkel és meggyógyította őket, de azt nem tudjuk megmondani, hogy pontosan mikor alapította ezt a szentséget. Nem is kell! Ami a házasság szentségét illeti, ilyen időpontot nem lehet találni. Nyilvános élete kezdetén Jézus – Anyja kérésére – első csodáját egy menyegzős ünnepen cselekedte (vö. Jn 2,1-11). Az Egyház nagy jelentőséget tulajdonít Jézus részvételének a kánai menyegzőn, mert bizonyítékot lát benne arra, hogy a házasság jó, és annak meghirdetését, hogy a házasság ezentúl Krisztus jelenlétének hatékony jele lesz. 16 A házasság szentségének esetében pedig érdekes az, hogy – amint már mondtunk – a házasság emberi valóság. A házasságot nem Krisztus alapította, hanem maga Isten, amikor az embert, a férfit és a nőt megteremtette. Maga Krisztus is a teremtéstörténetre utal, amikor ezt mondja: «Nem olvastátok, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette őket és azt mondta: Ezért a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy test lesz a kettő?» (Mt 19,4-5) A Teremtés könyvében két teremtéstörténet van, az egyik a papi iskola megfogalmazásában, a második pedig a jahvista szerző tollából. Érdekes, hogy Jézus mindkettőt idézi: „a Teremtő férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27) és „ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik.” (Ter 2,24) Minden szentség egy bizonyos cselekedetre, külső aktusra támaszkodik, mint például a keresztség a vízzel való leöntésre, de ami a házasságot illeti, maga a házasság már létezik, még mielőtt Krisztus a házasság szentséget alapította volna. Krisztus a házassági valóságot a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte.17 A keresztség által az érvényes házasság szentség. A keresztség szentséggé teszi a házasságot. Ezért volt fontos a házasságot mint természetes intézményt vizsgálni. Lehet, hogy azért is, mert az egyházi tekintélyt nehezebben fogadják el akkor, amikor a házasságról van szó: a házasság alapvetően természetes valóság. Mit jelent az, hogy Krisztus a házasságot a szentség rangjára emelte? Elsősorban azt, hogy a szentség tulajdonságai a természetes házasság tulajdonságai (egység és felbonthatatlanság)! Nincs új tulajdonság! Azt is jelenti – és ez számunkra fontos –, hogy a házasság szentségének is van társadalmi dimenziója. A különbség eszerint abból áll, hogy már nem a természetes társadalomról van szó, hanem a keresztény társadalomról, az Egyházról. A házasság és a társadalom közötti kapcsolatot már vizsgáltuk, a házasság szentsége és az Egyház közötti kapcsolatot is vizsgálni fogjuk. Az elmúlt években vita volt arról, hogy a megkereszteltek közötti házasság vajon automatikuson szentség-e? A kérdés az, hogy mi történik akkor, amikor a házastársaknak, még ha megkereszteltek is, már nincs hitük? Gyakorlatilag jó a kérdés. Vajon a szentség rangjára való emelés automatikus-e? Majd beszélünk erről, de már 14 15 16 17

Vö. KEK, 1601. Vö. KEK, 1210. KEK, 1613. Vö. CIC, 1055, §1; KEK, 1601.


– 13 –


most megmondhatjuk azt, hogy a probléma alapvetően nem az, hogy a megkeresztelt férfi és nő összeházasodnak-e a templomban, hanem az, hogy nem élnek keresztényként, a keresztség szerint. A problémájuk nem a házasság szentségével való kapcsolatuk, hanem a keresztséggel való kapcsolatuk. Ez itt azért fontos nekünk, mert a pasztorális kérdés a keresztség és a házasság szentsége közötti kapcsolatot hangsúlyozza. Ha nekik problémáik vannak a házassággal – gyakorlatilag és általában a házasság tulajdonságaival –, akkor ez azért nagy baj, mert ez a kérdés már a természetes házasság érvényességét érinti! Ami a szentséget illeti, elsősorban (de nem csak) annak jelentéséről van szó, azután pedig a jelentés következményeiről a házastársi élet területén. Krisztus minden embert üdvözít és az egész embert üdvözíti, beleértve a közösségi dimenziót is, azaz a házassági életet is beleértve. A keresztény embernek nincs két élete, tudniillik a házassági és az egyházi élet! A házasság szentségi dimenziója és a házastársak szándéka Már hangsúlyoztuk, hogy a házasság intézmény. A férfitól és a nőtől függ, hogy legyen házasság, de hogy miből áll az házasság, az nem függ tőlük. A pasztorációban született meg a kérdés, vagyon lehet-e szentségéről beszélni akkor, amikor a házastársaknak nincs meg az a szándékuk, hogy a szentséget megkapják? Pasztorális szempontból fontos a kérdés! Mi történik, amikor a házastársaknak nincs hitük – legalábbis nincs élő hitük? A házasságuk automatikuson szentség? A házasság természetes valóság. E természetes valóságot a megkereszteltek között emelte Krisztus a szentség rangjára. A házastársak szándéka lényeges abban a értelemben, hogy tőlük függ, hogy házasság legyen. Világos, hogy ha nincs házasság, akkor nincs házasság szentsége. De ha van házasság, akkor házasság szentsége is van! Hogy szentség legyen, ahhoz az szükséges, hogy igazi házasság legyen és hogy a házastársak megkereszteltek legyenek. Nem szükséges az, hogy a házastársak pontosan azt tudják, hogy mit jelen az, hogy a házasság szentség és hogy a házastársak e szerint az igazság szerint éljenek – bár ez jobb lenne! Nagyon kívánatos, hogy a házastársak élete Krisztus és az Egyház közötti szeretetszövetségnek jele legyen, de a házassági kötelék objektív módon már annak jele. Sajnos megtörténik az, hogy a házastársak nem élnek a házasságuk szentségi igazsága szerint. A probléma azonban nem elsősorban a házasság szentségének a problémája, hanem alapvetően a keresztség problémája: mit jelent az, hogy a megkeresztelt ember, a keresztény ember nem él a keresztség szerint? A kérdés hangsúlyozza a szentségek között lévő kapcsolatot. Ha a házastársak akarják, hogy a házasságuk igazi házasság legyen, és ha tényleg próbálnak keresztényként élni, azaz a keresztség szerint, akkor igazi keresztény házasságban élnek, a házasság szentségi dimenziója szerint. A házasság a szövetségnek egy jelen, nem e szerint a módon szerint, amelyen a házastársak házasságban élnek, hanem Isten szándéka szerint, azaz aszerint, ami a házasság valóban! Más szóval a Teremtés könyvének az első és második fejezetei szerint, nem pedig a harmadik fejezet szerint. Isten szándéka fényében, nem a bűn és a bűn következményei szerint! A házasság nem azért szentség, mert a házastársak azt akarják, hanem azért, mert Krisztus akarja ezt, és a házasságot a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte. Szükséges, hogy a házastársakban meglegyen az a szándék, hogy azt tegyék, amit az Egyház tesz. Ezzel ellentétben, amikor minden törekvés zátonyra fut és a házasulandók kifejezetten és nyíltan megvallják, hogy elutasítják, amit az Egyház akar a házasság szentségének kiszolgáltatásával, a lelkipásztoroknak nem szabad esküvőre bocsátani őket. Bármennyire nehezükre esik, az ilyen jegyeseknek el kell ismerniük és minden illetékesnek tudomásul kell vennie, hogy ilyen


– 14 –


körülmények között nem az Egyház akadályozza meg az esküvőt, hanem ők maguk, akik így kérik. Ebből is világosan látható, hogy mind a házasságkötés előtt, mind utána mennyire szükséges az evangelizáció és a katekézis, amelyet az egész keresztény közösségnek azzal a célkitűzéssel kell végeznie, hogy a jegyesek ne csak érvényesen kössék meg a szentségi házasságot, hanem az gyümölcsöt is teremjen. 18

18 Familiaris consortio, 68.


– 15 –


MINEK A JELE A HÁZASSÁG SZENTSÉGE?

Recommend Documents