„MINDENKOR ÖRÜLJETEK!” (I.Thess.5:16.) Mikor örültél utoljára valaminek? Mikor láttak a körülötted élők utoljára mosolyogni? Tudod-e, mi az igazi öröm? Az öröm a pszichológia tudománya szerint az érzelmek pozitív véglete – nélküle az élet sivár és kietlen, mint a sivatag; az öröm éltető erő, mint az oázis vize. Veszélyben az öröm Ma különösképpen szükségünk van rá, amikor – hála a médiának – bekerítenek minket a környezeti, természeti, társadalmi – gazdasági katasztrófák, a fokozódó globális nehézségek; nem beszélve hétköznapi életünk konfliktusairól, a szürke mindennapok monotóniájáról. Hallanunk és látnunk kell a gondokat – akár akarjuk, akár nem. Világunk jelenlegi helyzetéről és jövőbeli kilátásairól a következő nyers és kissé cinikus, mégis lehangolóan igaz összefoglalását olvashatjuk Richard Bach tollából: „A háborúk és a terrorizmus ízekre szaggatják a világot – hallottam a zizegve életre kelő képernyőről a bemondót, ahogy bekapcsoltam a készüléket. – Sajnálattal közöljük a ma esti híreket: halál meg éhínség, áradás meg árvíz, szörnyű kórok meg járványok, munkanélküliség világszerte, a tengerek kiszáradnak, és velük elsivárosodik a jövőnk is, az éghajlat megváltozik, erdőtüzek pusztítanak, ámokfutó gyűlölet tombol, öli egymást gazdag és nincstelen, akinek lennének ötletei, és aki csak lemondóan legyint mindenre, recesszió, ózonlyuk meg üvegházhatás, klórfluor-származékok, fajok pusztulnak, elnézést pusztultak ki, fékezhetetlenül terjed a kábítószerezés, az oktatás csődöt mondott, a városok szétesnek, nincs már hely, ami ne lenne túlzsúfolt, az utcákon a bűnözés az úr, és országok jutnak csődbe, fertőzött a levegő és sugárszennyezett a talaj, savas esők hullanak és tönkremegy a termés, egyesek szerint A jelenések könyvében meg van írva, hogy lészen tűzvész, földcsuszamlás meg vulkánkitörés meg földrengés meg hurrikán meg szökőár meg tornádó meg árvíz meg olajkitörés meg nukleáris katasztrófa. Jut eszembe, egy hatalmas aszteroid bóklászik a Föld felé, ha csak súrolja is a Sarkot, minden életnek vége. Aki reményre szorul, az vagy ne a Földet válassza, vagy ne vegye túlságosan komolyan az itt folyó játékokat.”1 Hallanunk és látnunk kell továbbá a szomszéd családok tragédiáit, a balesetek, rákos megbetegedések, válások sorozatát, túl személyes csalódásainkon és fájdalmainkon. Tudunk-e örülni egy ilyen világban, és egyáltalán, lehetséges-e, etikus dolog-e örülni, amikor az alábbi, rendkívül lesújtó diagnózis állítható fel az emberiség egészéről? „Nincs igazság, nincs szeretet, nincs Istennek ismerete a Földön.”(Hós.4:1.) Veszélyes örömforrások Másrészről az örömmel magával is vannak gondok. Egyrészről általános érzelmi kiüresedés, elsivárosodás fenyeget; másrészről az öröm is egyre gyakrabban fut tévutakra, amikor hamis forrásokból táplálkozik. Ha öncélú élvezet, káröröm, magabízás az eredője, ha romboló szenvedélyek váltják ki, vagy ha a fájdalom és a szenvedések elől szeretnénk általa kitérni – az ember még üresebbé, még rosszabbá lesz általuk. Konrad Lorenz, a világhírű osztrák etológus ezzel szorosan összefüggő, jellegzetesen modern jelenségekre hívja fel a figyelmet: „A tulajdon növekedése felett érzett öröm nem az egyetlen, ami bennünket, embereket romlásba dönt. Más, nagy erejű, ösztönös programok –a hatalomvágy, a státus utáni törekvés – mind-mind ugyanebbe az irányba terelnek bennünket.2 „Egészen bizonyosan 1 2
Bach, Richard: Búcsú a biztonságtól – Bp.: Édesvíz K., - 145-148.p. Lorenz, Konrad: Ember voltunk hanyatlása – Bp.: Cartaphilus K.,2002. – 166.p.
helyes és egészséges dolog, ha egy modern, a kvantifikációra ráutalt természettudós a lehető legmeghittebb kapcsolatba kerül a számítógéppel, amelyet aztán helyes célra használ. De a számítógéppel való bánás gyönyörűsége sajnos éppúgy önállósulhat, mint a funkció örömének hatására más tevékenységek is. Ekkor a számítógép használata nem bizonyos cél elérésére szolgáló eszköz, hanem öncéllá válik.”3 A verseny, a versenyzés öröme mára különösen kritikus határokhoz érkezett. „Az embernél nagyon különböző játékokból alakul ki verseny, amely mindinkább küzdelem jellegét ölti. Sajnálatos, hogy e folyamat révén a sport számos formája mindinkább kivetkőzött játékos jellegéből, s ezáltal nemcsak stresszcsökkentő funkcióját veszítette el, hanem maga is kegyetlen stresszforrássá vált. Nincs az az állatbarát, amely olyan gyötrelmes erőfeszítéseknek tenne ki egy állatot, mint amilyenek a korcsolyázásban tehetséges gyerekeknek kijutnak.”4 De örömünket „ellenkező irányból” – elkedvetlenedés, unalom, depresszió - is számos veszély fenyegeti: „A környezete feletti uralom megszilárdulásával a modern ember szükségszerűen megváltoztatja öröm-kedvetlenségi ökonómiájának „piaci viszonyait”, mégpedig a kedvetlenséget kiváltó ingerhelyzetekkel szemben a növekvő érzékenység, az örömet kiváltókkal szemben az eltompulás irányában. Ez számos nem kívánatos következményhez vezet. A kedvetlenséggel szembeni növekvő türelmetlenség – az öröm csökkenő vonzerejével együtt – oda vezet, hogy az emberek többé nem képesek kemény munkát fektetni olyan vállalkozásba, mely csak a későbbiek során válik örömszerzés forrásává. Ebből ered bármely új kívánság azonnali kielégítésének igénye. Az azonnali kielégülés (instant gratification) igényét sajnos a termelő és kereskedő vállalatok minden elképzelhető módon ösztönzik, és a fogyasztók döbbenetes módon nem látják, hogy milyen rabszolgaságba süllyednek azok „készséges” hitelügyletei révén.” Az „érzelmi fagyhalál” – ahogyan Konrad Lorenz találóan nevezi – „különösen azokat az örömöket és fájdalmakat sújtja, amelyek társas kapcsolataink – házastársunkhoz, gyermekeinkhez, szüleinkhez, rokonainkhoz és barátunkhoz való kötődésünk – szükségszerű velejárói.” – Ezt bizonyítja ékes szavakkal József Attila fájó megállapítása is a Téli éjszaka c. nagy költeményében: „Csak egy kis darab Vékony ezüstrongy – valami szalag – Csüng keményen a bokor oldalán, Mert annyi mosoly, ölelés fönnakad A világ ág-bogán.” De nemcsak örömeinket, hanem velük együtt, szükségszerűen „jó” fájdalmainkat is elveszítjük: „A fájdalom útjából való kitérés azt jelenti, hogy az emberi élet jelentős részét megvonjuk magunktól. Mivel az öröm megélésére való képesség fokozatos eltűnése nagyrészt az erős, és egyre erősebb ingerhelyzetek megszokásából fakad, nem lehet csodálkozni azon, hogy a fásult emberek egyre újabb izgalmi helyzeteket keresnek.”5 Albert Camus, a világhírű francia író szerint az ember két dologra képtelen: tartósan szenvedni vagy boldogan élni. Miért? E rövid, de korántsem teljes kórkép-körkép azt sugallhatja számunkra, a valódi öröm – amely nem tévesztendő össze az élvezettel, a szenvedéllyel - szinte elérhetetlenné vált a ma embere számára. Egyáltalán, miért van rá szükségünk, hol keressük, és mit érthetünk alatta? Ha azt tapasztaljuk, hogy képtelenek vagyunk örülni, akkor módszeresen keresnünk kell az igazi öröm lehetséges forrásait, hogy egyre mélyebbre ereszkedve az élet szurdokvölgyébe, egyre nehezebb körülmények közepette is képesek legyünk örülni.
3
i.m. – 169.p. i.m. – 170.p. 5 Lorenz, Konrad: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne – Sopron: IKVA, 1988. – pp.35-43 4
Miért jó, ha örülni tudunk? Az első kérdésből kiindulva – már bölcs Salamon megállapította, hogy az öröm rendkívül fontos tényező az ember lelki-fizikai egészsége szempontjából. Két párhuzamos megállapítása is idekapcsolódik: „A vidám elme megvidámítja az orcát; de a szívnek bánata miatt a lélek megszomorodik.” „A vidám elme jó orvosságul szolgál; a szomorú lélek pedig megszárasztja a csontokat.” (Péld.15:13; 17:22.) Az öröm nélkülözhetetlen a lelki kiegyensúlyozottság megőrzésében, megakadályozza a betegségek kialakulását – mintegy lelkileg immunizálja az embert; elősegíti a felépülést és serkentő hatása van az egész emberi szervezet működésére. Az öröm tehát az ember egyik „lételeme” – szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. A „valódi öröm” forrásai Hol keressük az öröm forrásait? Kezdjük a legkézzelfoghatóbb, minden nap megtapasztalható élményekkel: A természet bőven ontja ránk szépségeit, csak fel kell fedeznünk őket. Egy darabka kék ég, zivatar után a szivárvány, a látszólag szürke veréb tollainak gazdag színvilága, az ásványok és kőzetek szín- és formagazdagsága, a csillagos égbolt, a naplemente mindig megújuló színpompája, a falevelek és hópelyhek hihetetlenül finom és bonyolult mintázata – s ez még csak a puszta látvány, amit látás útján ragadhatunk meg. Ott van a hangok világa: a patakok csobogása, a vízesés zuhogása, a tücsökcirpelés, a szélzúgás, a fülemüle éjszakai szerenádja, a sárgarigó fuvolázása, a csend mély hangjai, a dongó döngése. Az illatok is a természet gazdag tárházának ajándékai: az esőáztatta őszi avar, a liliomok, orgonák, jácintok, a mezei vadvirágok, az érett szilva édes illata, a téli hideg szél „kemény” szaga. Az egész teremtett világ megszámlálhatatlan csodát, szépséget rejteget érzékszerveink számára. Gyakoroljuk magunkat ezek fölfedezésében – hány új jelenségre bukkanunk naponta? „Minden kis harang a csöndbe finoman beleöltve; tövis közt fülemüle mint fém-húr dönögve, pár hangot szélbe hint, majd csengetyű-füzér legyint libegve és pörögve, majd lassú fátyolként suhint, majd árad fürtösen, dúskálva, könnyen és mikor elnémúl: már medret vájt a csöndben.”6 A másik lehetséges örömforrás számunkra, amelyet már Lorenz professzor is említett, mint az egyik legkiüresedőbb lehetőség: társas kapcsolataink. A feleség egy mosolya, gyermekünk első szavai, a szomszéd köszöntése, a munkatársak kedves gesztusai, barátunk bátorítása. Mindezek természetesen hiányukkal nagy sebet ejthetnek a lelkünkön. „Szerelem, szerelem, Barnaszemű melegség! Érted etetem A cinkéket, s ha veréb jön, Szülőföld, hűség – régi gyerekvers
6
Weöres Sándor: Az elveszített napernyő (részlet) = Egybegyűjötött írások II. – Bp.: Magvető K.,1986. – 229.p.
Lehel szivemre puhán.”7 Azután van az örömnek egy sajátos, ma már szinte feledésbe merülő változata is: a megelégedettség. „Ha van élelmünk és ruházatunk elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg tőrbe esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogva némelyek… magukat általszegezték sok fájdalommal.” (I.Tim.6:8-10.) Ez a meghatározás tömören ecseteli a pénz- és élvezethajszoló életmód gyötrelmeit – meg kell tanulnunk ezektől elszakadva az egyszerűség, elégedettség örömét felfedezni és értékelni. Örömforrás lehet számunkra az egészség, hogy fölemelhetjük kezünket és lábunkat; az alkotás folyamata, képességeink – talentumaink kibontakoztatásának lehetősége – legyen az kertészkedés, kézimunka, egyes művészetek gyakorlása - vagy a tudomány eredményeinek megismerése, a világ felfedezése, a kutató munka. Örömet jelent egy-egy értékes zenemű, irodalmi vagy képzőművészeti alkotás befogadása is. Mindazon dolgokat, amelyeket eddig felsoroltunk, egy közös vonás jellemez – akár elismerjük, akár nem: ajándékok, amelyeket fölfedezhetünk, megkaphatunk, de nagyon ritka az olyan ember, aki valamennyit élvezhetné. Többnyire hiányérzetek kínoznak minket: A városlakó még a talpalatnyi zöldet is nélkülözi; az egyedülálló vagy megözvegyült nem élvezheti a szerelem csodáit; a tüskés vagy visszahúzódó természetű ember csak álmodik olyan barátságról, mint amelynek a két ókori fiatalember részese volt: „A Jonathán lelke egybeforrt a Dávid lelkével, és Jonathán úgy szerette őt, mint a saját lelkét.” (I.Sám.18:1.); az anyagi szükség bármelyik napon ránk köszönhet, ha elveszítjük állásunkat, beüthet egy komoly betegség… Máris érzékeljük az öröm fonákját, a félelmet, az aggodalmaskodást, vagy éppen a kifejezett szenvedést. Ezek tehát mulandó ajándékok, amelyek tartós birtoklására, beszerzésére nincs biztosításunk; elvesztésükkel naponta számolnunk kell. Az öröm művészete tulajdonképpen e ponton kezdődik... Aki az ajándékok mögött áll Mit mondott Jób, aki órák alatt elveszítette mindazt, ami kedves, becses, értékes az emberi életben – vagyont, gazdagságot, gyermekeket, egészséget? „Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” (Jób, 1:21.) E döbbenetes mondatokat nem valami keserű kétségbeesés, beletörődő fatalizmus vagy netán cinizmus mondatta vele: Jól ismerte minden ajándékok forrását, Aki egyben minden örömünk egyetlen kútfője. „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás vagy változásnak árnyéka.” (Jak.1:17.) Ez a végső, elveszíthetetlen öröm forrása: az Isten személyes, bensőséges ismerete, Akit soha nem veszíthetünk el. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn.3:16.) Isten az örökkévaló, változhatatlan létező, aki önmagát, mindenét nekünk adta: Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm.8:32.) Ha megismerjük Őt, akkor nemcsak eddigi örömeinket kezdjük másként látni, de észrevétlenül elvezet az örvendezés magasabb ormaira, ahonnan tágasabb kilátás nyílik az életre. Vessünk még egy pillantást – de új szempontból a korábban felsorolt, lehetséges örömforrásokra: „Az erdő minden levele, a pázsit minden fűszála betölti rendeltetését. Minden egyes fa, bokor és fűszál olyan életelemet áraszt magából, mely nélkül sem ember, sem állat nem élhet; az ember és az állatvilág viszont a fák, bokrok és fűszálak életét szolgálja. A virágok illatot árasztanak és áldásul tárják fel szépségüket a világnak. Az óceán 7
Kerényi Gárcia: Téli madárdal = Nálunk a málnabokrok – Bp.:Szépirod. K., 1985. – 51.p.
forrásaink és kútjaink éltetője – magába fogadja a Föld összes folyamát, de csak azért, hogy belőle élet sarjadhasson. A dicsőség angyalai abban találják örömüket, hogy adhatnak: szeretetet adnak és fáradhatatlanul őrködnek azok felett, akik elbuktak és szentség híján vannak. A mennyei lények szeretnének közel férkőzni az emberek szívéhez. Jézusra tekintve láthatjuk: Isten dicsősége abban áll, hogy adhat. Krisztus mindent Istentől kapott, de azért kapta, hogy továbbadja.”8 Isten legfőbb öröme a teremtményei felé megnyilvánuló adakozásban rejlik - s ez új távlatokat nyit az emberi örömök előtt is. Az ember szívében az öröm mellett óhatatlanul felfakad a hála, az alázat, az Isten iránti mély bizalom és csodálat, melyet egy idő után nem lehet elfojtani: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. Aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet. Aki megváltja életedet a koporsótól; kegyelemmel és irgalommal koronáz meg téged. Aki jóval tölti be a te ékességedet, és megújul ifjúságod, mint a sasé.” (Zsolt.103:1-5.) Az öröm csúcsai Erről a lelki magaslatról másként értékeljük testi – lelki javainkat. Megértjük Jézus szavainak mély értelmét: „Nagyobb öröm adni mint kapni.” (Csel.20:35.) Megértjük önzésünk mélységeit a társas kapcsolataink vonatkozásában is: „Mindenki inkább adjon szeretetet, mint követelje azt!” Jézus az életét, az Atya pedig Egyszülöttjét adta értünk – mit adhatunk mi ehhez képest, különösen, ha tisztában vagyunk vele: „Mid van ugyanis, amit ne kaptál volna?” (I.Kor.4:7.) Ez az egyszerű és megmásíthatatlan tény védelmet nyújt az önhitt felfuvalkodottsággal szemben is. Csak azt tudjuk továbbadni, amit kaptunk. S e pillanattól fogva állandósult örömforrás lehet számunkra a „mit adhatok én?” alázata, gondja. A Jézus Krisztusban nyert tengernyi kincsünkből nyújthatunk másoknak is: napról napra történő gondoskodást, szelídséget, hosszútűrést, békességet, nyugalmat áraszthatunk azokra, akikkel kapcsolatba kerülünk. „Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a sötétségben a te világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél. És vezérel téged az Úr szüntelen… és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint a vízforrás, melynek vize el nem fogy.” (Ésa.58:10-11.) Ez az utolsó falat természetesen nemcsak egy falat kenyér, egy korty víz, de egy-egy szelíd szó, vigasztaló mondat is lehet – életmentő táplálék az éhezőknek. Vegyük észre mások szükségleteit, figyeljünk a helyzetekre, amelyekben segíthetünk! Így nemcsak bosszúság érhet minket egy-egy napon, hanem sok öröm is. Segíteni másoknak: isteni kiváltság, nem teher és nem érdem, de tartozás és kötelesség! Ez nemcsak a tőlünk távolabb álló, esetleg idegen emberekre, kell hogy igaz legyen – számunkra ismeretlenekkel gyakran könnyebb jól és szépen viselkedni, mint azokkal szemben, akikkel húsz-harminc éve lakunk egy fedél alatt. A valódi öröm legfőképpen szoros családi kötelékeinket járja át megszépítő módon: „Örömöm sokszorozódjék örömödben, hiányom váljék jósággá benned” – írja gyönyörűen Weöres Sándor. Tudunk-e így egymáshoz viszonyulni, „örülni az örvendezővel, őszintén sírni a síróval”, gyengéden tekinteni a jellembeli fogyatékosságokra? Ha idáig már eljutottunk az öröm „gyakorlásában”, akkor közelebb jutottunk a „Mindenkor örüljetek!” felszólítás mélységeihez. De kinek a tollából is származott ez az isteni ihletésű gondolat? A tarsusi Páléból, akinek élete – mai elpuhult, civilizált polgári szemmel nézve különösen – bővölködött a megpróbáltatásokban: „Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot mélységben töltöttem; Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak között; 8
White, E.G.: Jézus élete – Marosvásárhely: Prisma K. – 4.p.
Fáradtságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben.” (II.Kor.11:24-27.) Még olvasni is rettenetes – Pál azonban másként élte meg: „megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek.” (Fil.4:11.) Sőt, még ennél is tovább megy – a külső körülményektől függetlenül képessé kell válnunk a csodára: „Örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek!” (Fil.4:4.) Éppen a veszteségek, a látszólagos kudarcok, fájdalmak és tragédiák iskolájában nevelhetjük rá lelkünket, hogy örvendező és reményteljes legyen Istenben. Bármily különös, de a szenvedés – különösen a Krisztusért való szenvedés, amelyben Pálnak része volt – az élet egyik legnagyobb ténye. Ha a szenvedés tüzében rátalálunk Jézus Krisztusra, akkor megtanulunk a lángok között is örvendezni, és kenyérré válhatunk mások számára. Reménység, amely meg nem csúfol A remény elválaszthatatlanul összefonódik az örömmel. De miben reménykedhetünk? Milyen várakozásra „jogosíthat” fel minket Isten ismerete? „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (I.Kor15:19.) Isten azt mondja, az örök élet örökösei vagyunk. Minden veszteségünk pótlásra kerül, minden fájdalom örömre fordul, minden könnycsepp letöröltetik, minden kínzó kérdésre választ kapunk: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott, és embernek szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” (I.Kor.2:9.) Minden ajándékot, amit e földi élet során elveszítettünk – legyen az fiatalság, társ, gyermek, otthon, barát -, ezerszeresen visszakapunk: „És az Isten eltöröl az ő szemeikről minden könnyet, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel.21:4.) De mindez még semmi – a legtöbb, a legnagyobb lehet a miénk, egy örökkévalóságon át: „Íme az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük.” (Jel.21:3.) „És látják az ő orcáját, és az ő neve a homlokukon lesz.” (Jel.22:4.) Láthatjuk és szerethetjük Istent és az Ő emberré vált szent Fiát, a mindenség Urát – egy örökkévalóságon át. Beteljesedik Jézus Krisztus leghőbb vágya: „Ismét meglátlak majd titeket és örülni fog a ti szívetek és senki el nem veszi a ti örömeteket.” (Ján.16:22.) Örülsz?
