MINDEN SÖTÉT, CSILLAG SEHOL

Stephen King

MINDEN SÖTÉT, CSILLAG SEHOL ~ Full dark, no stars Scribner, 2010 ~ ISBN 978 963 07 9643

TARTALOM *

*

Tabbynek még mindig.

1922 1930. április 11. Magnólia Szálló Omaha, Nebraska AZOKNAK, AKIKET ÉRINTHET Nevem Wilfred Leland James, és ez itt a vallomásom. 1922 júniusában megöltem feleségemet, Arlette Christina Winters Jamest, és holttestét egy régi kútba gyömöszöltem. A bűn elkövetésében segítségemre volt fiam, Henry Freeman James, habár tizennégy évesen nem volt felelős tettéért. Én vettem rá mindenféle furfanggal: két hónapon át játszottam félelme húrjain, és vertem vissza teljesen normális ellenvetéseit. Ezt még keservesebben bánom, mint a bűntettet magát; hogy miért, az jelen dokumentumból kiderül majd. A bűnömhöz és elkárhozásomhoz vezető vita magva száz angol hold jó föld volt, a nebraskai Heming-ford Home-ban. Apósom, John Henry Winters hagyta a feleségemre. Én hozzá akartam csatolni örök tulajdonban lévő birtokunkhoz, amely 1922-ben nyolcvan angol holdra rúgott. Feleségem, aki soha nem kedvelte meg a gazdálkodói életformát (mint ahogy farmerfeleség sem akart lenni), a Farrington Társaságnak akarta eladni örökségét készpénzért. Amikor megkérdeztem, csakugyan szélirányban kíván-e lakni Farringtonék sertésfeldolgozó mészárszékétől, azt felelte, hogy az apai földdel együtt a mi farmunkat is eladhatnánk - apám farmját, amely őrá is az apjától maradt! Ekkor megkérdeztem, mihez kezdenénk a pénzzel föld nélkül. Azt mondta, elköltözhetnénk Omahába vagy akár St. Louisba is, és üzletet nyithatnánk. - Én soha nem fogok Omahában élni - jelentettem ki. - Nagyvárosban csak a bolondok laknak. Tekintetbe véve jelenlegi lakhelyemet, ez ma ironikusan hangzik, de nem fogok itt sokáig időzni; ezt épp oly jól tudom, mint ahogy a falakból hallatszó hangok eredetével is tisztában vagyok. Sőt, azt is tudom, hová kerülök, ha majd ez a földi élet véget ér. Kíváncsi vagyok, rosszabb lehet-e a pokol Omaha városánál. Még az is lehet, hogy a pokol maga Omaha városa, csak éppen nem veszik körül jó földek, csupán valami füstölgő, kénkőtől bűzlő üresség, tele hozzám hasonló elveszett lelkekkel. 1922 telét és tavaszát ádázul végigvitatkoztuk e miatt a száz hold miatt. Henry kettőnk között őrlődött, de azért inkább felém hajlott. Külsőre az anyjára hajazott, de a föld szeretetét tőlem örökölte. Kezes legényke volt, anyja pökhendiségének nyoma sem volt benne. Unos-untalan megmondta neki, hogy semmi kedve Omahában vagy más nagyvárosban élni; erre csak akkor lenne hajlandó, ha, úgymond, anyja és én megegyezünk, amire nem volt semmi kilátás. Megfordult a fejemben, hogy bíróság elé viszem az ügyet; úgy véltem, nincs az országban törvényszék, amely el ne ismerné, hogy a föld használatának és rendeltetésének eldöntésére a férj jogosult. Valami azonban visszatartott ettől. Nem a szomszédok fecsegésétől tartottam, nem érdekeltek a vidéki pletykák; másutt volt a baj. Tudniillik időközben meggyűlöltem a feleségemet. Végül már a halálát kívántam, és ez

tartott vissza. Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral; én Áskálódónak neveztem el. És úgy gondolom, hogy 1922 márciusában, amikor Hemingford megye fölött fehér volt az ég, és a földek hólepte sártengerré változtak, a Wilfred James farmerben Áskálódó idegen már ítéletet hozott felesége fölött, és eldöntötte sorsát. Az ítélet persze halálra szólt. A biblia a hálátlan gyermeket kígyófognak nevezi, de a hálátlan és örökkön piszkálódó feleség a kígyó fogánál is ártalmasabb. Nem vagyok szörnyeteg. Próbáltam megmenteni őt az Áskálódótól. Javasoltam, hogy ha nem jutunk egyezségre, költözzön Lincolnba az anyjához. Lincoln ide hatvan mérföld nyugatra; ez épp megfelelő távolság a különéléshez, amely még nem jelent válást, de kifejezi a házastársi életközösség felbomlását. És nyilván hagyjam rád az apám földjét? - kérdezte, felvetve a fejét. Mennyire meggyűlöltem ezt a hetyke, a rosszul idomított pónira emlékeztető fejmozdulatot és a kis szipákolást, amely kísérte! - Erre ne is számíts, Wilf. Közöltem, hogy ha úgy akarja, megveszem tőle ezt a földet. A törlesztés eltart majd egy ideig - nyolc vagy talán tíz évig is -, de az utolsó centig megfizetném, amivel tartozom. - Kevés pénzt kapni rosszabb, mint semmit se kapni - felelte (újabb szipákolással és fej vetéssel). - Ezt minden nő tudja. A Farrington Társaság egy összegben az egész árat kifizeti, és a végső ajánlatuk minden bizonnyal sokkal gavallérosabb lesz, mint a tiéd. Lincolnba pedig soha nem költöznék. Lincoln nem város, csak falu, ahol több a templom, mint a ház. Átlátják a helyzetemet? Nem értik, miféle csapdát állított? Nem számíthatok maguktól legalább némi rokonszenvre? Nem? Hát akkor ezt hallgassák meg. Abban az évben, április elején - úgy rémlik, napra pontosan nyolc éve -, kivirultan, legjobb formájában állt elém. Aznap órákat töltött McCookban, a szépségszalonban, és a haja vaskos fürtökben csüngött az arca körül, amelyek a szállodákban és fogadókban található vécépapírtekercsekre emlékeztettek. Azt mondta, támadt egy ötlete. Az ötlet úgy szólt, hogy ne csak a száz holdat adjuk el Farringtonéknak, hanem a farmot is. Biztos volt benne, hogy megvennék mind a kettőt, csak hogy hozzájussanak az apja földjéhez, amely a vasútvonal közelében terült el (és valószínűleg igaza is volt). - Akkor - folytatta az arcátlan nőszemély - megosztozhatunk a pénzen, elválhatunk, és ki-ki új életet kezdhet. Hiszen tudjuk mindketten, hogy ezt szeretnéd. - Mintha ő nem ezt szerette volna. Értem... - mondtam, mintha komolyan mérlegelném az elképzelést. - És melyikünknél marad a fiú? - Természetesen nálam - felelte nagyra nyílt szemmel. - Egy tizennégy éves fiúnak az anyjánál a helye. Még aznap hozzáláttam Henry megdolgozásához, és beszámoltam neki anyja legújabb tervéről. A pajtában ültünk, egy szénakazal tövében. Én felöltöttem a legbánatosabb képemet, és a legbánatosabb hangomon festettem le, milyen lenne az élete, ha az anyja valóra válthatná ezt a tervet. Nem lenne se farmja, se papája, sokkal nagyobb

iskolába kerülne, elszakadna a barátaitól (akiknek legtöbbjével szinte csecsemőkoruk óta tart a kapcsolat), abban az új iskolában pedig idegenekkel szemben kellene kiküzdenie a helyét, akik kinevetnék és falusi bunkónak csúfolnák. Másfelől, magyaráztam, ha az összes földet megtarthatnánk, 1925-ig kifizetnénk a bankkal szembeni tartozásunkat, boldogan, adósság nélkül élhetnénk, és szívhatnánk a jó levegőt, ahelyett, hogy néznénk, ahogy disznók belei úsznak le addig kristálytiszta folyónkon napkeltétől napnyugtáig. - Nos, mit választasz? - kérdeztem, miután ezt a képet a lehető legrészletesebben felvázoltam neki. -Hogy itt maradjak veled, papa - mondta, és könnyek peregtek végig arcán. - Miért kell a mamának ilyen... ilyen... - Folytasd, fiam - mondtam. - Akinek igaza van, nem káromkodik. - Ilyen boszorkánynak lennie! -Mert a legtöbb nő boszorkány - jelentettem ki. - Szervesen hozzátartozik a természetükhöz. A kérdés az: mihez kezdjünk ebben a helyzetben. De a bensőmben élő Áskálódónak már eszébe jutott a tehénistálló mögötti régi kút, amely olyan sekély -mindössze húsz láb mély - és szennyezett volt, hogy a vizét csak szennyvízként használtuk. A feladat mindössze alanyi volt, hogy ezt a fiúval is elfogadtassam. Maguk is beláthatják, hogy nem tehettem mást; a feleségemet megölhetem, de az én szép fiamat muszáj megmentenem. Mit ér száznyolcvan - vagy akár ezer - hold, ha nincs, akivel az ember megoszthatja, és akire halálában hagyja? Úgy tettem, mintha komolyan fontolgatnám Arlette eszelős tervét, hogy a jó kukoricatermő földet disznók vágóhídjának engedje át. Arra kértem: adjon időt, hogy hozzászoktassam magam a gondolathoz. Ebbe beleegyezett. És az elkövetkező két hónapban folytattam Henry megdolgozását: őt szoktattam hozzá egy merőben más gondolathoz. Mehetett volna nehezebben is. Jóképű volt, akár az anyja (a nők kinézete, tudják, a méz, amellyel a férfiakat a fullánkos kaptárhoz csalogatják), de annak istentelen konokságát nem örökölte. Csak le kellett festeni előtte, milyen élet várna rá Omahában vagy St. Louisban. Még azt is felvetettem, hogy az anyja még ezzel a két túlzsúfolt hangyabollyal sem érné be, és egyedül Chicago felelne meg igényeinek. - És akkor - mondtam - fekete niggerekkel járhatnál egy osztályba. Henry mindinkább elidegenedett anyjától, és Arlette, miután néhányszor megpróbálta visszahódítani - megannyi suta és nyomban elhárított igyekezet -, viszonozta hűvösségét. Magam (vagy inkább az Áskálódó) mindezt jólesőn szemléltem. Június elején közöltem vele, hogy hosszas megfontolás után úgy döntöttem: ha kell, harcolni fogok, hogy ne adhassa el azt a bizonyos száz holdat. Azt se bánom, ha emiatt mind tönkremegyünk és koldusbotra jutunk. Arlette megőrizte nyugalmát. Elhatározta, hogy ügyvédi segítségért folyamodik (hiszen, mint mindnyájan tudjuk, a jog, ha megfizetik, bárkivel összeáll). Ezt előre láttam, és csak mosolyogtam rajta. Úgysincs pénze, hogy fizessen az ügyvédi tanácsért. Kevéske készpénzünket ekkor már éberen őriztem. Kérésemre Henry még a malacperselyét is rám bízta, úgyhogy az anyja még ezt a szegényes pénzforrást sem dézsmálhatta meg. Természetesen elment Delandbe, a Farrington Társaság irodájába,

mivel (velem együtt) biztosra vette, hogy a tetemes haszon reményében átvállalják ügyvédi költségeit. Át is vállalják, és ő fog nyerni - mondtam Henry-nek a pajtában, amely beszélgetéseink állandó helyszínévé vált. Ebben ugyan nem voltam egészen biztos, de magamban már határoztam, ha kész tervről egyelőre nem is beszélhettem. De papa, ez nem igazság! - kiáltotta a fiú. Ahogy ott ült a szénában, nagyon fiatalkának látszott, inkább tízévesnek, mint tizennégynek. Az élet soha nem igazságos - mondtam. - Néha az ember nem tehet mást: egyszerűen elveszi, ami kell neki. Még akkor is, ha valaki megsérül. - Elhallgattam, és az arcát fürkésztem. - Sőt, esetleg meghal. Henry elsápadt. - Papa! -Ha az anyád nem volna, minden olyan lenne, mint volt - mondtam. - Véget érnének a veszekedések. Békésen élhetnénk. Mindent, ami telik tőlem, felajánlottam neki, hogy elmenjen, de nem hajlandó rá. Most már csak egyet tehetek. Azaz tehetünk. - De én szeretem őt! Én is - feleltem. És ez igaz volt, ha nem is akarózik elhinniük. Ebben az 1922-es évben olyan gyűlöletet éreztem iránta, amilyet egy férfi csak akkor érezhet, ha szereti is azt a nőt. És Arlette, akármilyen megkeseredett és önfejű teremtés volt, megőrizte melegszívű, vérbő természetét. „Házastársi érintkezésünk" még ekkor sem szünetelt, habár a száz hold körüli civódások kezdete óta hovatovább már úgy birkóztunk a sötétben, ahogy az állatok párzanak. - Nem kell hogy fájjon - mondtam. - És ha megtörtént... nos, akkor... A pajta mögé vezettem, és megmutattam neki a kutat, ő azonban keserves sírásra fakadt. - Nem, papa. Akárhogy lesz, ezt nem. Amikor azonban Arlette megjött Delandból (Harlan Cotterie, a legközelebbi szomszédunk szállította haza a Fordján, de az utolsó két mérföldet gyalog kellett megtennie), és Henry arra kérte, hagyja abba mesterkedéseit, „és éljünk megint úgy, mint egy igazi család", az anyja kijött a sodrából, szájon vágta, és ráförmedt, hogy ne pitizzen, mint egy kutya. - Az apád fertőzött meg a gyávaságával; és ami még rosszabb, a kapzsiságát is rád örökítette. Mintha őt meg sem érintette volna ez a bűn! - Az ügyvéd azt mondta, az a föld az enyém, azt tehetem vele, ami tetszik, én pedig eladom. Ti ketten meg csücsülhettek itt, szívhatjátok együtt a sülő disznóhús szagát, főzhettek magatokra, moshatjátok az ágyneműt. Te, fiam, szánthatsz egész nap, éjszaka pedig olvashatod az apád örökbecsű könyveit. Neki semmi haszna nem volt belőlük, de hátha te jobban jársz. Ki tudja? - Mama, ez nem igazság! Úgy nézett a fiára, mintha egy idegen próbált volna bizalmaskodni vele, de repeső szívvel láttam, hogy Henry épp oly fagyosan néz vissza rá. Mehettek a pokolba mind a ketten. Ami engem illet, én Omahába megyek, és

ruhaüzletet nyitok. Én ilyennek képzelem az igazságot. Ez a beszélgetés a ház és a pajta közti poros kis hátsó udvaron zajlott, és az igazságról alkotott elképzelése volt az utolsó szava. Peckesen átmasírozott az udvaron, csinos városi cipőjével felkavarva a port, és bevonult a házba. Henry megfordult, és rám nézett. Szája sarka véres volt, alsó ajka mindinkább feldagadt. Nyers, vegytiszta düh villogott a szemében, amilyet csak a kamaszok érezhetnek - az a fajta düh, amely nem számol semmilyen hátránnyal vagy következménnyel. Bólintott, én pedig ugyanolyan komolyan visszabólintottam, de a bensőmben vigyorgott az Áskálódó. Az az ütés volt Arlette halálos ítélete. Két nappal később, amikor Henry a zsenge kukoricáson át közeledett felém, láttam, hogy ismét elgyengült. Ez nem csüggesztett el, s meg sem lepődtem rajta; a gyerek- és a felnőttkor közötti évek mindig viharosak, és akik éppen ezeket az éveket élik, úgy forognak, mint a szélkakasok, amelyeket némely közép-nyugati farmer a gabonasilója tetejére plántál. - Nem tehetjük - mondta. - A mama megtévedt. És Shannon azt mondja, hogy aki tévelyegve hal meg, a pokolba kerül. Verje meg az Isten a metodista egyházat meg a metodista ifjúsági szövetséget, gondoltam; az Áskálódó azonban csak mosolygott. Az elkövetkező tíz percben teológiáról esett szó köztünk a zöldellő kukoricában, mialatt a fejünk fölött felhők hajóztak el - a legszebbek, azok, amelyek vitorlásként úsznak tova -, maguk után húzva hullámzó árnyékukat. Elmagyaráztam: szó sincs arról, hogy Arlette-et a pokolba juttatnánk, ellenkezőleg, egyenesen a mennyországba röpítjük. Mert akit megölnek - magyaráztam -, nem isteni, hanem emberi rendelésre hal meg, mielőtt vezekelhetne bűneiért, és így minden tévelygését meg kell bocsátani. Ha ebből a szemszögből nézed, minden gyilkos előtt nyitva a mennyek kapuja. - De mi lesz velünk, papa? Mi nem jutunk a pokolba? A földekre mutattam, a megújulás büszke hírnökeire. - Hogy beszélhetsz így? Hát nem látod körülöttünk ezt a földi mennyországot? Innen akar elűzni bennünket a mama, olyan könyörtelenül, ahogy az angyal űzte ki lángpallossal Ádámot és Évát az éden-kertből. Zaklatottan nézett rám, elsötétült tekintettel. Szörnyű gondolat volt, hogy én dúlom fel ennyire a fiamat, de tudatom egy zugában úgy éreztem, és úgy érzem ma is, hogy erről nem én tehetek, hanem az anyja. Gondold meg! - mondtam. - Ha elmegy Omahába, még mélyebb vermet ás magának az árnyak birodalmában. Ha pedig magával visz, belőled városi fiú lesz... Azt soha! - kiáltotta olyan hangosan, hogy a varjak felröppentek a sövényről, és elszenesedett papírcsomókként keringtek a kék ég alatt. - Fiatal vagy még, és igenis az leszel - jelentettem ki. - Elfelejtesz mindent, ami itt van... eltanulod a városi modort... és ásni kezded a magad vermét. Ha erre azt feleli, hogy a gyilkosok nem találkozhatnak áldozataikkal a mennyországban, sarokba szorított volna. De vagy teológiai műveltsége nem terjedt idáig, vagy foglalkozni sem akart ilyen kérdésekkel. És létezik-e pokol, vagy mi teremtjük meg a magunk poklát itt a Földön? Ha életem utolsó nyolc évét mérlegre teszem, az

utóbbira szavazok. - Hogyan? - kérdezte a fiú. - Mikor? Elmondtam. - És utána itt élhetünk tovább? Azt feleltem: miért is ne? - És nem fog fájni neki? - Nem - mondtam. - Gyors lesz. Úgy látszott, ez kielégíti. És mégis: még így sem kellett volna megtörténnie, ha Arlette nem kényszerít rá. Egy szombat estében állapodtunk meg, a környék emberemlékezet óta talán legcsodásabb júniusának derekán. Nyári estéken Arlette néha megivott egy pohár bort, annál többet csak ritkán. Jó oka volt rá. Azok közé tartozott, akik, ha egyszer két pohárral megisznak, nem tudnak ellenállni a negyediknek, aztán a hatodiknak, s végül az egész üveget elszopogatják. - Muszáj vigyáznom, Wilf. Túlságosan ízlik. Még szerencse, hogy van akaraterőm. Aznap este a tornácon ültünk, néztük a földek fölött tétovázó késői világosságot, hallgattuk a tücskök álmosító cirpelését. Henry a szobájában volt. Alig nyúlt a vacsorájához, és mialatt Arlette meg én ültünk a magunk egyforma, MAMA és PAPA feliratú párnával megkülönböztetett hintaszékében, úgy rémlett, halk zajt hallok, ami akár öklendezés is lehetett. Emlékszem, arra gondoltam: ha eljön a pillanat, Henry nem lesz képes végigcsinálni. Az anyja reggel majd rosszkedvűen, másnaposán ébred, és fogalma sem lesz róla, hogy kis híján meg sem élte ezt az újabb nebraskai napkeltét. Mindazonáltal nem függesztettem fel az előkészületeket. Talán mert olyan voltam, mint azok az orosz matrjoska-babák? Meglehet. Az is lehet, hogy ez minden emberről elmondható. Ott volt bennem az Áskálódó, de az Áskálódón belül egy Reménykedő is meghúzódott. Ez utóbbi valamikor 1922 és 1930 között kimúlt. Az Áskálódó pedig, romboló munkáját elvégezvén, eltűnt. Nagyra-vágyása, tervezgetései nélkül kiüresedett az élet. Az üveget magammal hoztam a tornácra, de amikor meg akartam tölteni üres poharát, Arlette letakarta a kezével. Nem kell hogy leitass ahhoz, amit akarsz. Én is akarom. Rám jött a viszketeg. Széttárta a lábát, és kezét az ágyékára tette, hogy megmutassa, hol viszket. Őbenne egy Buja Nő, vagy éppen egy Szajha lakozott, és a bor hatására kibújt belőle. - Azért csak igyál még egy pohárral - mondtam. - Van okunk ünnepelni. Gyanakodva nézett rám. Már egyetlen pohártól is könnybe lábadt a szeme (mintha siratná azt a mennyiségű bort, amelyet kívánna, de nem engedhet meg magának), és a napnyugta fényénél narancs-sárgán csillogott, mint a töklámpás rései a benne égő gyertyától. Itt nem lesz per, és nem lesz válás - jelentettem ki. - Ha a Farrington Társaság hajlandó megvenni az apád száz holdjával együtt az én nyolcvanamat is, szögre akasztjuk a vitánkat. Arlette-nek, hányatott házasságunkban először és utoljára, a szó szoros értelmében tátva maradt a szája.

- Mit beszélsz? Jól hallottam volna? Ne szórakozz velem, Wilf! Eszemben sincs - mondta az Áskálódó, melegen és őszintén. - Henryvel sokat beszélgettünk erről... Az már igaz, hogy régóta súgtok-búgtok - mondta Arlette. Már nem takarta el a poharát, és én éltem az alkalommal, hogy megtöltsem. - Örökké a szénában vagy a farakáson, vagy a kukoricásban dugtátok össze a fejeteket. Azt hittem, Shannon Cotterieről van szó. - Felvetette a fejét, és szipákolt. De egyszersmind csendesen szomorkásnak is tűnt. Belekortyolt második pohár borába. Két korty, és utána még leteheti a poharat, és mehet lefeküdni. Négy korty, és akár az üveget is odaadhatom neki. Nem szólva a másik kettőről, amelyet előkészítettem. -Nem - mondtam -, nem Shannonról beszéltünk. - Igaz, láttam én, hogy a Hemingford Home-i iskolába menet Henry nemegyszer fogta a kislány kezét. - Omaháról volt szó. Úgy látom, a fiúnak volna kedve hozzá. - Hiba volna, ha egyetlen pohár bor és a második pohárból felszürcsölt két korty után túl erős színeket használnék. Gyanakvó természete volt az én Arlettemnek, mindig hátsó gondolatokra vadászott. És persze ebben az esetben nagyon is voltak hátsó gondolataim. - Vagy legalábbis kipróbálná, milyen közelről egy ilyen nagyváros. És Omaha nincs olyan messze Hemingfordtól... - Persze hogy nincs messze. Ahogy ezerszer is magyaráztam nektek. - Újra beleivott a pohárba, de most már nem tette le, hanem tovább tartotta a kezében. A nyugati láthatár fölötti narancsos fény túl-világias zöldes-lilává mélyült, amely mintha lángot vetett volna a pohárban. - St. Louis természetesen más káposzta... - Erről az ötletről már letettem - mondta. Ez persze azt jelentette, hogy felderítette a lehetőséget, és túl bonyodalmasnak ítélte. No persze a hátam mögött. Mindent a hátam mögött intézett, leszámítva a cég ügyvédjét. És azt is titokban tartotta volna, ha nem akarja bunkónak használni ellenem... - Mit gondolsz, megvennék az egészet? - kérdeztem. - Mind a száznyolcvan holdat? Honnan tudjam? - És újra hörpintett. A második pohár már félig kiürült. Ha rászólnék, hogy ennyi elég, és megpróbálnám elvenni a poharat, nem hagyná. Tudod te azt, efelől semmi kétségem. Ez a száz-nyolcvan hold is olyan, mint St. Louis. Utána nyomoztál. Ravasz oldalpillantást vetett rám... majd nyers kacagásban tört ki. - Nos, meglehet. Talán kereshetnénk egy házat a város szélén -mondtam. - Hátha ott legalább láthatnánk egy-két rétet. - Te pedig egész nap pihentetnéd a valagad egy hintaszékben, hogy a változatosság kedvéért a feleséged dolgozzon! Nesze, töltsd ezt tele. Ha már ünnepiünk, adjuk meg a módját! Töltöttem mindkettőnk poharába. Az enyémbe épp csak egy keveset loccsantottam, mert eddig alig ittam. -Gondoltam, szerelőként kereshetnék munkát. Autó, teherautó, de leginkább mezőgazdasági gépek... Ha ez az öreg Farmall még ma is működőképes - és poharammal a pajta mellett álló traktor sötét tömege felé intettem -, akkor bármivel megbirkózom.

- És minderre Henry beszélt rá. O győzött meg, hogy jobb lenne próbát tenni a városi élettel, mint egyedül itt sínylődni a farmon. Hátha ott is boldogok lehetnénk. A fiú józanul gondolkodik, és az apja hallgat rá! Na végre-valahára! Halleluja! Kiitta maradék borát, és felém nyújtotta a poharat. Közben megragadta a karom, és olyan közel hajolt, hogy éreztem lehelete savanyú borszagát. - Ma éjjel megkaphatod, Wilf, amit úgy szeretsz - mondta, és piros foltos nyelvét felső ajkához érintette. - Azt a gusztustalan dolgot. - Már alig várom - mondtam. Ha minden akaratom szerint alakul, ma éjszaka még gusztustalanabb dolog történik az ágyban, amelyen tizenöt év óta osztozunk. Hívjuk le Henryt is - mondta. A szavai már egymásba mosódtak. - Gratulálni akarok neki, amiért végre megjött az esze. - (Említettem már, hogy a megköszönni ige hiányzott feleségem szókészletéből? Talán nem. De talán mostantól már fölösleges is.) Hirtelen eszébe jutott valami, és a szeme felragyogott. - Meghívjuk egy pohár borra! Elég idős hozzá! - Megbökött a könyökével, ahogy a bíróság előtti padokon ülő és egymást disznó viccekkel szórakoztató öregemberek szokták. - Ha egy kicsit megoldódik a nyelve, még azt is megtudhatjuk, meddig mentek el Shannon Cotterie-vel... Nagyszájú fruska, de a haja szép, ezt meg kell adni. - Előbb igyál még egy pohárral - biztatta az Áskálódó. Arlette két újabb pohárral is megivott, és ezzel kiürült az üveg. (Az első.) Addigra már az „Avalon"-t énekelte a legszebb műkedvelői hangján, és ripacs módra forgatta hozzá a szemét. Kínos volt nézni, még kínosabb hallgatni. Bementem a konyhába egy újabb üveg borért, és úgy véltem: valóban itt az idő, hogy lehívjuk Henryt. Bár, mint már utaltam rá, nem voltak vérmes reményeim. A tervet csak akkor vihetem végbe, ha ő, mint készséges cinkos, részt vesz benne, és szívem mélyén úgy hittem, ha majd a beszélgetés elapad, és üt a cselekvés órája, a fiú visszariad majd a vállalkozástól. Ha így lesz, nem tehetünk mást: szépen ágyba fektetjük az asszonyt, reggel pedig tudatom vele, hogy meggondoltam magam, és mégsem bocsátom áruba apám földjét. Henry lejött; sápadt, búbánatos arca nem kecsegtetett sikerrel. - Nem hiszem, papa, hogy meg tudom tenni - suttogta. - Mégiscsak a mamám... Ha nem, hát nem - mondtam, és ebben az Áskálódónak nem volt semmi része. Beletörődtem a helyzetbe; ahogy lesz, úgy lesz. - Mindenesetre hónapok óta nem volt ilyen boldog. Részeg, de boldog. - Nemcsak becsípett? Komolyan részeg? Mitől vagy meglepve? Őt csak az teszi boldoggá, ha keresztülviszi az akaratát. Tizennégy éve élsz mellette, ezt igazán megtanulhattad volna. Henry homlokát ráncolva fülelt a tornác felé, ahol az asszony, aki világra hozta, hamisan, de szó szerinti pontossággal kezdte kántálni a „Dirty McGee"-t. Henry ingerülten hallgatta ezt a zugkocsmai balladát, talán a kórus miatt („És segített a nő, hogy betegye neki, mert a piszkos McGee-t mindenki szereti"), de inkább az anyja ittas dadogása bőszíthette. Henry a tavalyi munka ünnepi hétvégén a metodista ifjúsági szövetség táborában absztinenciát fogadott, és megvallom, élveztem megbotránkozását.

A tizenévesek, ha éppen nem forognak, mint a szélkakas, a puritánoknál is merevebbek. - Azt akarja, hogy ülj közénk, és te is igyál egy pohár bort. - Te is tudod, papa, hogy megígértem az Úrnak, hogy soha nem fogok inni. - Ezt vele beszéld meg. Ünnepelni akar. Kiárusítunk mindent, és megyünk Omahába. - Soha! - Hát... majd meglátjuk. Igazából tőled függ, fiam. Na gyere ki a tornácra. Az anyja, amikor meglátta, kapatosán feltápászkodott, átölelte Henry derekát, kissé túl szorosan préselte hozzá a testét, és szertelen csókokkal borította a fiú arcát. Henry fintoráról ítélve kellemetlen szagú csókok lehettek. Az Áskálódó ezenközben telitöltötte az asszony ismét kiürült poharát. - Végre megint együtt vagyunk! Az én két emberem kijózanodott! - Tósztra emelte poharát, közben a bor jó részét a mellére loccsantva. Nevetett, és rám kacsintott. - Ha jól viselkedsz, Wilf, később kiszívhatod a bort a ruhámból. Henry zavartan és utálkozva nézett rá, ő pedig visszazuttyant a hintaszékbe, majd felemelte és lába közé gyűrte a szoknyáját. Észrevette, hogyan néz rá a fiú, és nevetett. Nem kell ilyen álszentnek lenni. Láttalak én Shannon Cotterie-vel. Nagyszájú fruska, de szép a haja, és csinos az alakja is. - Kiitta a maradék bort, és böffentett. - Ha nem kóstolsz bele, bolond vagy. Csak vigyázz ám! Tizennégy évesen már nősülhetnek a fiúk. Errefelé, Közép-Nyugaton tizennégy évesen már bátran elveheted akár az unokahúgodat is. - Újra elnevette magát, és nyújtotta a poharát. A második üvegből töltöttem meg. Papa, nem kell neki több - szólt rám Henry, rosszallóan, mint egy tiszteletes. A magasban hunyorogva bújtak elő az első csillagok a számomra egész életemben oly kedves hatalmas lapály fölött. Hát nem is tudom... In vino veritas, mondta volt az idősebb Plinius... az egyik olyan könyvben, amelyikből az anyád örökké gúnyt űz. Egész nap ekén a keze, egész éjjel könyvben az orra - jegyezte meg Arlette. Kivéve, ha egy harmadik testrésze bennem van. - Mama! - Mama! - utánozta csúfondárosan a fiát, majd poharát Harlan Cotterie farmja felé emelte, bár ilyen távolságban nem látszottak a fényei. Igaz, most, hogy egyre nőtt a kukorica, egy mérfölddel közelebbről sem látszottak volna. Nebraskában, ha eljön a nyár, minden tanyaház olyan lesz, mint a hatalmas zöld óceánon vitorlázó hajó. - Ürítem Shannon Cotterie-re és vadonatúj cicijére, és ha a fiam még nem tudja, milyen színű a mellbimbója, hát ritka nagy mamlasz. A fiam ezt válasz nélkül hagyta, de azzal, amit árnyékba borult arcából láttam, az Áskálódó roppant elégedett volt. Arlette Henryhez fordult, és karon ragadta, közben egy kis bort fröccsentve a csuklójára. Tudomást sem véve a fiú undorodó kis fintoráról, hirtelen elkomorodva az arcába nézett, és így szólt: Csak ha aztán lehevertek a kukoricásban vagy a pajta mögött, vigyázz, hogy ne bénázz. - Szabad kezét ökölbe szorította, kidugta a középső ujját, és kört rajzolt vele ágyéka köré: bal comb, jobb comb, a has jobb oldala, köldök, a has bal oldala, majd

ismét a bal comb. - Tapizd össze, ahogy csak tetszik, és dörzsöld hozzá a bögyörődet, amíg el nem cseppen az élvezettől, csak nehogy a házukba merészkedj, mert akkor egy életre megfognak, a mamád meg a papád is így járt. Henry, továbbra is szótlanul, felállt, és bement a házba, és én nem is hibáztatom érte. Ez a produkció még Arlette-hez képest is botrányosan közönséges volt. A fiúnak végig kellett néznie, ahogy az édesanyja - akinek nehéz természete volt, de néha maga volt a gyöngédség - a szeme láttára változik át rossz szagú bordélyosnévá, aki kioktat egy zöldfülű újoncot. Ez önmagában is elég lett volna, de tetejébe Henry szerelmes volt a kis Cotterie-lányba, és ez tovább rontott a helyzeten. A serdülő fiúk akaratlanul is piedesztálra emelik az első szerelmüket, és ha valaki arra járóban leköpi ezt a csodalényt... még ha történetesen a saját anyjuk is... Messziről hallottam, ahogy becsapódik az ajtaja. És bár gyengén, de hallottam a zokogását is. - Nagyon megbántottad - mondtam. Ő megjegyezte, hogy az érzelmek, csakúgy, mint az igazság, a gyengék utolsó szalmaszála. Aztán a poharát nyújtotta. Megtöltöttem. Tudtam, hogy másnapra (feltéve, hogy számára lesz még másnap) semmire sem emlékszik majd, amit összehordott, és ha szembesíteném a szavaival, mindent hevesen letagadna. Láttam én őt már ilyen részegen, igaz, azóta évek teltek el. Végeztünk (azazhogy ő végzett) a második üveggel, és a harmadik felével. Ekkor azonban az álla bortól nedves keblére bicsaklott, és hortyogni kezdett. Az összeszűkült torkából feltörő hortyogás egy rossz természetű kutya morgására emlékeztetett. Átkaroltam a vállát, és a hóna alá nyúltam, így állítottam talpra. Motyogva tiltakozott, és bűzlő kezével erőtlenül meglegyintett. - Haggyá békin. Alunni akarok. - Aludni is fogsz - mondtam. - Csak nem itt a tornácon, hanem az ágyadban. Átvezettem a nappalin. Botorkált és hortyogott, fél szemét becsukta, a másikkal vaksin bámult. Henry ajtaja kinyílt. Ott állt az ajtóban, kifejezéstelen és koránál sokkal öregebbnek látszó arccal. Bólintott felém; épp hogy egyet biccentett a fejével, de ezzel is elmondta, amit tudnom kellett. Lefektettem az ágyra, lehúztam a cipőjét, és otthagytam, ahogy szétvetett lábbal horkol, és fél keze lelóg az ágyról. Visszamentem a nappaliba. Henry a rádiónál állt, amelyet Arlette nyaggatására előző évben muszáj volt megvennem. - Nem beszélhet így Shannonról - suttogta a fiú. - Mindig is így beszélne róla. Ilyen a természete, ilyenné alkotta az Úr. - És nem választhat el Shannontól. - Ezt is megtenné. Ha hagyjuk. - Nem lehetne... Nem fogadhatnál te is ügyvédet, papa? Azt képzeled, hogy az az ügyvéd, akit én a bankban lévő semmi kis pénzemmel felbérelhetnék, helyt állna azokkal az ügyvédekkel szemben, akiket Farringtonék uszítanának ránk? Nekik itt, Heming-ford megyében minden a kezükhöz áll; az én kezemhez meg csak a sarló áll, ha szénát vágok. Nekik az a száz hold kell, és anyád azt akarja, hogy megkapják. Nincs más kiút, de segítened kell. Megteszed?

Henry leszegte a fejét, és hosszan hallgatott. Láttam, ahogy szeméből könnyek peregnek a csomózott szőnyegre. ' - Meg - suttogta. - De ha végig kell néznem... Nem hiszem, hogy bírnám... Van rá mód, hogy segíts, úgy, hogy semmit se látsz. Menj ki a szerszámos kamrába, és hozz egy zsákot. Engedelmesen kiment. Én a konyhába mentem, és elővettem Arlette legélesebb húsvágó kését. Amikor Henry visszajött a jutazsákkal, és meglátta, elsápadt. - Muszáj ezzel? Nem lehetne... egy párnával.,. -Az túl lassú és túl fájdalmas volna - mondtam. - Ellenállna. A fiú úgy fogadta el ezt az érvet, mintha a feleségem előtt már vagy tucatnyi nőt megöltem volna, tehát ismerném a csíziót. Pedig nem tudtam én semmit. Csak annyit, hogy félig kész terveimben - vagyis amikor arról ábrándoztam, hogy egyszer megszabadulok tőle - mindig ezt a kést láttam magam előtt, amely most a kezemben volt. Tehát a kés lesz az eszköz. Vagy a kés, vagy semmi. Ott álltunk a petróleumlámpák világánál - 1928-ig Hemingford Home-ban csak generátorral lehetett áramot fejleszteni és néztük egymást. Az errefelé honos végtelen, minden jelet kioltó éjszakai csendet csak feleségem horkolásának bájtalan hangjai törték meg. És mégis jelen volt egy harmadik szereplő is: Arlette megdönthetetlen akarata, amely úgyszólván tőle függetlenül létezett (akkor csak rémlett, hogy érzem a jelenlétét; most, nyolc évvel később már biztos vagyok benne). Ez afféle kísértethistória, de a kísértet már akkor ott volt, amikor az asszony, akihez tartozott, még élt. -Hát jó, papa. Akkor... akkor felküldjük az égbe. - A gondolattól felragyogott a fiú arca. Milyen irtóztatónak tűnik ez most, kivált ha meggondolom, hogyan végezte. - Gyors lesz - mondtam. Mint kamasz és mint felnőtt férfi legalább százötven disznó torkát vágtam el, és azt hittem, most se lesz másképp. De ebben tévedtem. Hadd mondom el röviden. Éjszaka, ha nem tudok aludni - és sok ilyen éjszaka van -, újra meg újra lejátszódik előttem az egész, minden vonaglás, minden köhögés, minden egyes vércsepp kéjes lassúsággal, hát hadd mondom el minél gyorsabban. Bementünk a hálószobába, elöl én a húsvágó késsel a kezemben, utánam a fiam a zsákkal. Lábujjhegyen óvakodtunk be, de cintányérokat is csaphattunk volna össze, akkor sem ébred fel. Intettem Henrynek, hogy álljon tőlem jobbra, az anyja fejéhez. Most már nemcsak a horkolását hallhattuk, hanem a Big Ben ébresztő ketyegését is az éjjeliszekrényén. Különös gondolatom támadt: olyanok vagyunk, mint két orvos egy fontos páciens halálos ágyánál. Ámbár a halálos ágynál álló orvosok nem szoktak remegni a bűntudattól meg a félelemtől. Jaj, csak ne legyen túl sok vér, gondoltam. Hadd fogja fel a zsák. Még jobb volna, ha a fiú most, az utolsó percben visszalépne. De nem lépett vissza. Talán azt gondolta: meggyűlölném, ha visszakozna; talán átengedte anyját a mennyeknek; talán az az obszcén középső ujj jutott eszébe, amint kört rajzol az ágyékára. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy azt suttogta, „Isten veled, mama", és a fejére húzta a zsákot. Az asszony felhorkant, és vergődve próbált szabadulni. Eredetileg a zsák alatt akartam elvégezni a dolgot, de Henrynek szorosan kellett köré húznia, hogy megfékezze, és nem

tudtam aláférni. Láttam, ahogy az orra cápauszony módjára dudorodik ki a zsákvásznon át - és láttam, ahogy a fiú arcán kirajzolódik a vak rémület. Tudtam, hogy nem fog sokáig kitartani. Fél térddel az ágyra ereszkedtem, és fél kezem a vállára tettem, aztán a zsákon át lecsaptam a torkára. Sikoltozni kezdett, és egyre vadabbul dobálta magát. A zsákba vágott résen át ömlött a vér. Keze a magasba szökkent, és csápolt a levegőben. Henry visítva botorkált el az ágytól. Megpróbáltam lefogni az asszonyt, aki rángatni kezdte a véres zsákot. Ekkor a két kezére csaptam le, és három ujjáról csontig hasítottam a húst. Újra sikított - a hang olyan vékony és éles volt, mint egy jégszilánk -, a keze lehullott és a takarón rángatózott. Újabb véres rést hasítottam a zsákba, aztán még egyet és még egyet. Összesen öt vágást ejtettem, mielőtt az ép kezével ellökött, majd felrántotta arcáról a zsákot. Egészen nem téphette le, mert megakadt a hajában, és afféle hajpántként hatott. Első két vágásommal a torkát vágtam el; az első olyan mélyre hatolt, hogy látszott a légcsöve porcogója. A két utóbbival az arcát és a száját hasítottam fel, a száját olyan mélyen, hogy bohócvigyorba torzult, és füléig megnyílva a fogait is feltárta. Most fuldokló, torokhangú ordítást hallatott, amilyet, mondjuk, etetéskor az oroszlán. Torkából a vér egészen a takaró aljáig patakzott. Emlékszem, az jutott eszembe: hasonlít a borhoz, amikor a nappal utolsó, pisla fényénél a magasba emelte poharát. Megpróbált kimászni az ágyból. Először elképedtem, aztán megdühödtem. Házasságunk minden egyes napján púp volt a hátamon, és még most, véres elválásunk perceiben is bajlódhatok vele. De hát mi másra számíthattam? - Jaj, papa, csinálj valamit, hogy abbahagyja! - süvöltötte Henry. - Az ég szerelmére, papa, csinálj már valamit! Úgy rontottam neki, mint szenvedélyes szerető, és visszanyomtam vérben úszó párnájára. Összevagdalt torka mélyéről újabb nyers vinnyogás hallatszott. Üregében forgó szeméből ömlött a könny. A hajába túrtam, hátrarántottam a fejét, és újra a torkába hasítottam, aztán kitéptem a takarót az ágy felém eső oldalából, és a fejére csavartam - ám torkolati vénája vérének kibuggyanását már nem fojthattam el. A vérsugár az arcomat érte. Államról, orromról, szemöldökömről forró vér csöpögött. A hátam mögött elcsitult Henry jajongása. Megfordultam, és tapasztalhattam, hogy az Isten megszánta (ha ugyan nem fordította el orcáját, mihelyt látta, mire készülünk): elájult. Az anyja is mind gyengébben kapálózott, majd végre-valahára némán, mozdulatlanul feküdt. Én azonban továbbra is rajta feküdtem, és nyomtam lefelé a csurom vér takarót. Emlékeztettem magam, hogy ennél az asszonynál soha semmi nem ment könnyen, és így történt most is. Harminc másodperc múlva (a katalógusból rendelt, repedt hangú óra ezeket is elszámlálta) újra rángott egyet, ezúttal olyan görcsösen megfeszítve a hátát, hogy kis híján ledobott magáról. Üld meg keményen, cowboy, biztattam magam, az is lehet, hogy fennhangon. Erre már, úgy segéljen az Isten, nem emlékszem. Minden másra igen, de erre nem. Az asszony lenyugodott. Ismét végigszámláltam harminc bádoghangú ketyegést, aztán, a biztonság kedvéért, még harmincat. Henry a padlón fekve megmoccant, és nyöszörgött. Megpróbált felülni, aztán meggondolta magát. A szoba legtávolabbi

sarkába mászott, és ott összegömbölyödött. - Henry... - szóltam hozzá. A sarokban összekucorodó sötét testtömeg néma maradt. - Meghalt, Henry. Halott, és nekem segítség kell. Semmi válasz. Henry, most már késő visszafordulni. Elvégeztetett. Ha nem akarsz börtönbe kerülni - apádnak pedig nem szánsz villamosszéket -, akkor állj fel, és segíts. A fiú az ágyhoz támolygott. Haja a szemébe hullt, és ez a szempár úgy csillant át az izzadságtól összetapadt fürtökön, mint a bozótban rejtőzködő állaté. A száját minduntalan nyalogatta. Ne lépj bele a vérbe. Több takarításra lesz szükség, mint képzeltem, de meg fogjuk oldani. Mármint ha nem hordjuk szét az egész házban. - Papa, muszáj ránéznem? Muszáj, papa? - Dehogy. Egyikünknek se kell ránéznie. Úgy csavartuk köré a takarót, mint a halotti leplet. Csak ekkor eszméltem rá, hogy így nem vihetjük végig a házon. Félkész terveimben és ábrándjaimban épp csak egy vékonyka vércsík látszott a takarón, ott, ahol alatta a diszkréten felhasított torok rejtőzött. Még balsejtelmeimben sem láttam előre a valóságot: hogy a fehér takaró lilásfeketére színeződik a félhomályban, és úgy szivárog belőle a vér, mint felduzzadt szivacsból a víz. A szekrényben volt még egy tűzött-vattázott paplan is. Önkéntelenül felötlött bennem, mit szólna az anyám, ha látná, mire használom ezt a gyöngéd szeretettel ki varrt nászajándékot. A földre terítettem, aztán ráejtettük Arlette-et, és belegöngyöltük. Gyorsan! - mondtam. - Mielőtt ez is csöpögni kezd. Nem... várj egy kicsit... hozz egy lámpát. Olyan sokáig maradt távol, hogy már attól féltem, megszökött. Aztán láttam, ahogy a lámpa fénye billegve közeledik a rövid folyosón, az ő szobája, majd a kettőnk hálószobája felé, amely már nem volt a kettőnké. Viaszfehér arcán csörgött a könny. - Tedd le az öltözőasztalra. Letette a lámpát a könyv mellé, amelyet éppen olvastam: Sinclair Lewis Fő utca-ja volt. Soha nem fejeztem be; nem bírtam volna elviselni. A lámpa fényénél a padló vérfoltjaira és az ágy mellett felgyűlt vértócsára mutattam. - És a paplanból máris folyik - jegyezte meg Henry. - Ha tudom, hogy ennyi vére van... Lefejtettem párnámról a huzatot, és úgy húztam fel a paplan végére, mint zoknit a vérző lábra. Te fogd a lábát - mondtam. - Ezt a műveletet most kell elvégeznünk. És nehogy újra elájulj, fiam, mert egyedül semmire se megyek. Bárcsak álom volna ez az egész... - mormolta, de azért lehajolt, és átfogta a karjával a paplan alját. - Nem gondolod, papa, hogy álom is lehetne? - Mához egy évre az is lesz, amikor már mögöttünk minden. - Az egyik énemmel el is hittem ezt. - De most gyorsan, mielőtt a paplanból és a párnahuzatból csöpögni kezd a

vér. Levittük a tetemet a lépcsőn, át a nappalin, majd ki a bejárati ajtón, mintha költözködéskor szállítanánk egy huzatba tekert bútordarabot. Amikor a tornácról is lejöttünk, kicsit könnyebben lélegeztem; az udvaron gyerekjáték lesz a vért eltakarni. Henry vei semmi baj nem volt, amíg meg nem kerültük a tehénistálló sarkát, és a régi kút fel nem tűnt. A kutat karók vették körül, nehogy valaki véletlenül rálépjen a fatetőre, amely takarta. A csillagok fényénél ezek a karók zordnak és félelmetesnek látszottak, és Henry, megpillantván őket, fojtott kiáltást hallatott. Ez., ez nem egy ma... mamának való sír... - nyögte ki, és ájultan zuhant a pajta mögött sarjadzó gyomos bozótba. És egyszer csak meggyilkolt feleségem holt súlya egyedül rám terhelődött. Megfordult a fejemben, hogy leteszem a groteszk csomagot amelynek burka immár összevissza gabalyodott, és a megcsonkított kéz kinyúlt belőle -, és felélesztem a fiút, de aztán úgy gondoltam, irgalmasabb, ha fekve hagyom. A kúthoz vonszoltam a tetemet, leraktam, majd felemeltem a fedelét, és nekitámasztottam két karónak. A kút poshadt víz és rothadó gyom bűzét lehelte arcomba. Küszködtem a gyomrommal, de alul maradtam. Két karóba kapaszkodva, nehogy elveszítsem egyensúlyomat, előrehajoltam, és a kútba hánytam a vacsorámat meg azt a kevés bort, amit ittam. Amikor mindez leért a kút mélyén lévő állott vízbe, visszhangzó csobbanás hallatszott. Ez a csobbanás, csakúgy, mint az Üld meg keményen, cowboy, az elmúlt nyolc évben mindig ott kísértett emlékezetem peremén. Az éjszaka kellős közepén a visszhanggal a fülemben riadok fel, és érzem, ahogy a karókból, amelyeket halálos félelmemben görcsösen markolok, szálkák fúródnak a tenyerembe. Arrébb támolyogtam a kúttól, és megbotlottam a csomagban, amely Arlette-et rejtette. Elestem. Az összevagdalt kéz néhány hüvelyknyire volt a szememtől. Visszatömködtem a paplanba, majd meg is veregettem, mintha nyugtatni szeretném. Henry még a gyom közt feküdt, fejét fél karjára hajtva, mint alvó gyerek, akit kimerített az aratás egész napos munkája. Fentről ezrével, tízezrével szórták szikráikat a csillagok. Láttam a csillagképeket - az Oriont, a Cassiopeiát, a Nagy- meg a Kismedvét -, amelyekkel apám megismertetett. A távolban Rex, Cotterie-ék kutyája egyet csaholt, aztán elhallgatott. Emlékszem, arra gondoltam: Ennek az éjszakának soha nem lesz vége. És ez így is volt. Ami a lényeget illeti, mindmáig tart. Karomba emeltem a csomagot, és a csomag rángott egyet. Megdermedtem, a lélegzetem elállt, bár a szívem mennydörögve vert. Ugyan, ilyet nem érezhettem, gondoltam, de közben vártam, hogy megismétlődjön. Úgy lehet, arra számítottam, hogy a keze előkúszik a paplanból, és az összeszabdalt ujjak a csuklóm után nyúlnak. De nem történt semmi. Csak képzelődtem; biztos, hogy a képzelet játéka az egész. így hát bedobtam a csomagot a kútba. A paplan az ellenkező végén, ott, ahol nem rögzítette párnahuzat, kibomlott, és aztán jött a csobbanás. Sokkal hangosabb, mint amekkorát a hányásom keltett, de ugyanakkor cuppogó puffanás is hallatszott. Tudtam, hogy odalenn sekély a víz, de azt reméltem, a tetemet azért eltakarja. A puffanás elárulta, hogy tévedtem. A hátam mögött ekkor élesen szirénázó nevetés harsant fel; oly eszelősnek tűnt, hogy

az ülepem vágásától a tarkómig kiütött rajtam a libabőr. Henry időközben magához tért, és fel is tápászkodott. Sőt, ennél sokkal több történt. Ott ugrándozott a tehénistálló mögött, a csillagok pitykézte ég felé rázta a karját, és nevetett. - A mama a kútban, de mit bánom én! - kántálta. - A mama a kútban, de mit bánom én, mert elment a gazda, szabad vagyok én! Három ugrással ott termettem, és amilyen erősen csak tudtam, pofon vágtam. Ujjaim vérnyomokat hagytak pelyhedző, borotvát még nem látott arcán. Elhallgass! Meghallhatják, és akkor... Tessék, te ostoba, újra felverted azt az istenverte kutyát! Rex felugatott - egyszer, kétszer, háromszor. Aztán csend lett. Ott álltunk, én Henry vállát markoltam, és a fülemet hegyeztem. A tarkómon végigfolyt az izzadság. Rex még egyet vakkantott, aztán abbahagyta. Ha Cotterie-éknél felébred valaki, azt hinné, egy mosómedvét ugatott meg. Legalábbis ezt reméltem. - Menj be a házba - mondtam. - A legrosszabbon túl vagyunk. - Igazán, papa? - nézett rám nagyon komolyan. - Igazán? - Hát persze. Jobban érzed magad? Vagy megint el akarsz ájulni? - Miért, hát elájultam? -El. -Jól vagyok. Csak... csak azt nem tudom, miért kellett így nevetnem. Meg voltam zavarodva. Talán mert megkönnyebbültem. Hát túl vagyunk rajta! - Önkéntelenül felvihogott, de rögtön a szájára ütött, mint egy kisfiú, aki akaratlanul valami csúnyát mondott a nagymamája előtt. Igen - mondtam -, túl vagyunk rajta, és itt maradunk. A mamád St. Louisba szökött... vagy talán Chicagóba... de mi itt maradunk. Ő...? - Szeme a kút felé tévedt. A karók, amelyekhez a fedelet támasztottam, a csillagok fényénél még zordabbul hatottak. Úgy van, Hank. - Az anyja mindig haragudott, ha Hanknek szólítottam, közönségesnek tartotta ezt a becézést, de most már nem tiltakozhatott ellene. Felkerekedett, és minket magunkra hagyott. Mi persze fájlaljuk ezt, de hát a munka nem vár. Se az iskola. - És én továbbra is... jóba' lehetek Shannonnal. - Ez csak természetes - mondtam, és lelki szemeim előtt megjelent Arlette középső ujja, amint szemérmetlenül rajzolja körül az ölét. - Miért is ne? De ha valaha szükségét éreznéd, hogy meggyónj annak a lánynak... Henry szemlátomást elszörnyedt. - Soha! Ezt gondolod most, és én örülök neki. De ha egy szép napon mégis feltámadna benned az inger, jól jegyezd meg: elmenekülne tőled. - Nyilván... - motyogta Henry. - Most menj be a házba, és hozd ki a kamrából mind a két felmosó vödröt. És nem árt, ha az istállóból is hozol két tejes dézsát. Töltsd meg őket a konyhai csapból, és habosítsd fel azzal a szerrel, amit anyád a mosogató alatt tart.

- Melegítsem is meg? Az anyám hangját hallottam: Vér ellen legjobb a hideg víz, Wilf. Ezt jól jegyezd meg. - Fölösleges - feleltem. - Jövök én is, csak visszateszem a kútra a fedelet. A fiú, már indulófélben, megragadta a karom. Ijesztően hideg volt a keze. Soha senki nem tudhatja meg! - suttogta rekedten az arcomba. - Senki nem tudhatja meg, mit tettünk! Nem is fogja megtudni senki - mondtam, sokkal magabiztosabban, mint ahogy éreztem magam. Sok minden máris félresikerült, és lassan felismertem, hogy a tett soha nem üt ki úgy, ahogy megálmodtuk. - Ugye nem fog visszajönni? - Mit beszélsz? - Ugye nem jár majd vissza a ludvérce? - Arlette mindig a fejét csóválta és a szemét forgatta, ha a fiú ezt a tájszót használta lidérc helyett. Csak most, nyolc évvel később fedeztem fel, hogy a szó a vért is magába foglalja. - Ugyan dehogy - mondtam. De ebben is tévedtem. Lenéztem a kútba. Noha csak húsz láb mély volt, de mert nem sütött a hold, csupán a paplan sápadt foltját láttam. Igaz, a párnahuzat is lehetett. A helyére tettem a fedelet, eligazgattam, aztán visszamentem a házba. Igyekeztem azt a csapást követni, amelyen rettentő csomagunkkal kifelé caplattunk, és szándékosan húztam a lábam, hogy eltöröljem a vérnyomokat. Reggel majd alaposabb munkát végzek. Azon az éjszakán rájöttem valamire, amit a legtöbb embernek nem kell megtanulnia: a gyilkosság bűn, a gyilkosság a kárhozatba taszít (a lelkünk és a szellemünk akkor is elkárhozik, ha az ateistáknak van igazuk, és túlvilági élet nem létezik), de a gyilkosság munka is. Addig sikáltuk a hálószobát, amíg belefájdult a hátunk, aztán áttértünk a közlekedőfolyosóra, a nappalira és végül a tornácra. Valahányszor azt hittük, készen vagyunk, valamelyikünk újabb foltot fedezett fel. Amikor keleten világosodni kezdett az ég, Henry térden állva súrolta a hálószoba padlódeszkái közti réseket, én pedig a nappaliban térdeltem, és négyzethüvelykről négyzethüvelykre vizsgáltam át Arlette csomózott szőnyegét, árulkodó vércsepp után kutatva. Ilyet szerencsénkre nem találtam, a szőnyeg mellett azonban volt egy tízcentes nagyságú vérfolt; úgy festett, mintha borotválkozásnál vágtam volna meg magam. Eltávolítottam, majd visszamentem a hálószobánkba, hogy lássam, Henry miként boldogul. Úgy tetszett, jobban van, és én is jobban éreztem magam. Talán a napkelte tette; az mindig eloszlatja legmardosóbb félelmeinket. Amikor azonban George, a kakasunk a nap első életteli kukorékolását hallatta, Henry összerezzent. Utána elnevette magát, de a nevetése erőtlen volt, és most sem csengett egész normálisan. Mégsem ijesztett meg vele úgy, mint éjszaka, amikor a pajta és az öreg jószágitató kút között magához tért. - Ma nem mehetek iskolába, papa. Túl fáradt vagyok. És... és azt hiszem, megláthatnák az arcomon. Különösen Shannon. Az iskola eszembe sem jutott, ami ismét csak a félkész, vagy inkább féleszű tervezésről tanúskodott. El kellett volna halasztanom a tettet, amíg a körzeti iskolában meg nem kezdődik a

nyári szünet. Összesen egy hetet kellett volna csak várni. - Hétfőig itthon maradhatsz, aztán mondd meg a tanítónak, hogy influenzás lettél, és nem akartad megfertőzni az osztálytársaidat. - Nincs influenzám, de tényleg beteg vagyok. Az voltam én is. Kivettünk Arlette fehérneműs szekrényéből egy tiszta lepedőt (a házban annyi minden volt az övé... de ez már megszűnt), leterítettük, és belehalmoztuk a véres ágyneműt. Persze a matrac is véres lett, azt is el kell tüntetni. Volt egy másik, ha nem is olyan jó, a szerszámos kamrában. Összecsomóztam az ágynemű köteget, és Henry vitte a matracot. Mielőtt a nap felkapaszkodott volna a láthatár pereméről, visszamentünk a kúthoz. Odafenn makulátlanul tiszta volt az é^. Jó napja lesz a kukoricának. - Én nem tudok belenézni, papa. - Nem is kell. - Újra felemeltem a fatetőt. Arra gondoltam, hogy eleve nem kellett volna visszatennem -gondolkozz előre, spórolj a munkával, mondogatta az én papám -, de tudtam, hogy erre képtelen lettem volna az után az utolsó vak rángás után (még akkor is, ha csak képzelődtem). Most egészen a kút fenekéig láttam, és a látvány szörnyűséges volt. A párnahuzat felszakadt, és a halott ölében hevert. A takaró és a paplan kibomlott, és bonyolult mintájú stólaként vette körül a vállát. A képet a hajában fennakadt és fejdísznek tűnő zsák tette teljessé: majdhogynem úgy festett, mint egy nagyvárosi esti programhoz öltözött dáma. Eltaláltad! Egy éj a nagyvárosban! Ezért vagyok ilyen boldog! Ezért húzódik a fülemig a vigyorgás! És észrevetted, Wilf, milyen piros a rúzsom? A templomban soha nem viselnék ilyen árnyalatot! Ezt a rúzst egy asszony olyankor használja, amikor ő akar gusztustalan dolgot művelni a férjével. Gyere le hozzám, Wilf, miért nem jössz már? Ne piszmogj a létrával, csak ugorj! Mutasd meg, mennyire kívánsz! Én már hagytam, hogy gusztustalan dolgot művelj velem, de most én következem! Papa... - Henry arcával a pajta felé fordult, és úgy húzta fel a vállát, mint egy kisgyerek, ha verésre számít. - Minden rendben? - Igen. - Bedobtam a kútba az ágyneműs batyut, abban a reményben, hogy hátha a holttestre esik és eltakarja azt a rémséges vigyort; ehelyett egy szeszélyes fuvallat az ölébe sodorta. Most úgy tűnt, mintha valami fura, vérpecsétes felhőben ülne. - El van takarva rendesen, papa? Megragadtam a matracot, és azt is behajítottam. A mocskos vízben először az élére állt, majd nekiesett a kövekkel kirakott körkörös falnak, és afféle kis nyeregtetőt formált a tetem fölé, ekként végre eltakarva a hátravetett fejet és a véres vigyort. Most már igen. - Visszatettem az ócska fatetőt, de tudtam, hogy további munka vár: be kell temetni a kutat. No de ez már amúgy is rég esedékes volt. Állandó veszélyforrást jelentett, ezért is szúrtam le köré a karókat. - Menjünk be a házba, és reggelizzünk. - Egy falat se menne le a torkomon! De végül jó étvággyal evett. Én nemkülönben. Tojást, szalonnát, krumplit sütöttem,

és az utolsó falatig minden elfogyott. A kemény munkától megéhezik az ember. Ezt mindenki tudja. Henry késő délutánig aludt. Én nem feküdtem le. A hosszú órák egy részét a konyhaasztal mellett töltöttem, és egyik kávét ittam a másik után. Egy ideig a kukorica közt is járkáltam, egyik soron fel, a másikon le, és hallgattam, hogy suhognak az enyhe szellőben a kardforma levelek. Júniusban az érőben lévő kukorica mintha beszélne. Vannak, akiket ez zavar (egyes bolondos lelkek pedig úgy tartják, hogy maga a növekedés kelti a neszezést), de engem ez a csendes zizegés mindig megnyugtatott. Kitisztult tőle az agyam. Most is, ahogy itt ülök ebben a nagyvárosi szállodában, érzem a hiányát. Vidéki embernek nem való a városi élet; az ilyennek ez már egymagában is kárhozat. Úgy látom: kemény munka a gyónás is. Sétáltam ide-oda, hallgattam a kukoricát, tervezgetni próbáltam, és a végén neki is láttam. Muszáj volt, elvégre nemcsak rólam volt szó. Még húsz éve sincs, olyan időket éltünk, amikor az én társadalmi helyzetemben az embernek nem kellett volna szorongania. Azokban az időkben az ember a maga ura volt, kivált egy köztiszteletben álló farmer, aki fizette az adóját, vasárnaponként templomba járt, a Hemingfordi Csillagok baseballcsapatnak szurkolt, és szigorúan a republikánusokra szavazott. Úgy gondolom, akkoriban a közép-nyugati farmokon mindenféle megesett, de az emberek nem törődtek vele, és eszükbe sem jutott, hogy szóvá tegyék. Azokban az időkben a feleség ügyei a férjre tartoztak, és ha az asszony eltűnt, hát tudomásul vették. De ezek az idők elmúltak, és még ha nem múltak volna is el... ott a föld. Az a bizonyos száz hold. AFarrington Társaság szemet vetett erre a földdarabra, kellett nekik ahhoz a nyomorult sertésvágóhídjukhoz, és Arlette elhitette velük, hogy megkapják. Ez veszélyt jelent, a veszély pedig azt jelenti, hogy ábrándozással és félig sült tervekkel többé nem sokra megyek. Amikor a délután közepén visszamentem a házba, fáradt voltam, de végre megnyugodtam, és kitisztult a fejem. Kevéske tehenünk kétségbeesetten bőgött, rég elmúlt a reggeli fejés ideje. Elvégeztem ezt is, aztán kicsaptam őket a legelőre. Ott is hagytam őket napnyugtáig, ahelyett, hogy vacsora után sort kerítsek a második fejésre. De nem bánták; a tehenek mindent úgy vesznek, ahogy van. Ha Arlette csak egy kicsit is tanult volna a derék riskáktól, még most is élne, és nyaggatna az új mosógépért, amit a Monkey Ward katalógusából kinézett - és nagyon valószínű, hogy meg is vettem volna neki. Mindig mindenre rá tudott venni. Kivéve, ha a föld került szóba. Ebben a kérdésben több esze is lehetett volna. A föld a férfi dolga. Henry még mindig aludt. Az elkövetkező hetekben nagyon sokat aludt, és én hagytam, pedig más, közönséges nyarakon, mihelyt eljött a vakáció, egész napra elláttam teendőkkel. Esténként pedig vagy átlátogatott Cotterie-ékhez, vagy Shannonnal sétálgatott a földutunkon, és kézen fogva nézték, hogy kel fel a hold. Ha éppen nem csókolóztak. Reménykedtem, hogy amit műveltünk, nem rontotta el Henry számára ezeknek az édes óráknak az ízét, de úgy éreztem, hiába reménykedem. Akkor pedig én vagyok a hibás. És természetesen ebben is igazam volt. Aztán elhessegettem tudatomból az ilyen gondolatokat; győzködtem magam, hogy

egyelőre elég, ha alszik. Mert újra ki kellett látogatnom a kúthoz, és a legjobb, ha ezt egymagám végzem el. Lefosztott ágyunk szinte világgá kiáltotta a gyilkosságot. Kinyitottam a szekrényt, és szemügyre vettem Arlette ruháit. A nőknek ugye olyan töméntelen ruhájuk van... Szoknyák, ruhák, blúzok, pulóverek, alsónemű, az utóbbi némelyike olyan idegenszerű és bonyolult, hogy a férfiember azt sem tudja, mi van elöl, mi hátul. Hiba lenne, ha mindet becsomagolnám, hiszen a teherautó most is a pajtában, a Ford T-modell meg a szilfa alatt parkolt. Az asszony gyalogszerrel távozott, és csak annyit vitt magával, amennyit elbírt. Hogy miért nem vitte el a T-modellt? Mert hallottam volna, ha elindítja, és nem engedem elmenni. Ez elég hihetően hangzik. Tehát - egyetlen bőröndöt... Összecsomagoltam, amire, úgy gondoltam, egy nőnek szüksége van, és amit Arlette semmi szín alatt sem hagyott volna itt. Betettem kevés értékesebb ékszerét, meg a papája-mamája arany keretes fényképét. Haboztam, mit kezdjek a fürdőszobában lévő pipereszereivel, de aztán úgy döntöttem, otthagyok mindent, kivéve a szórófejes Florient parfümjét meg a csonthátú keféjét. Az éjjeliszekrényében volt egy Újtestamentum, amit Hawkins lelkésztől kapott, de soha nem láttam, hogy olvasgatta volna, így hát otthagytam a fiókban. Beraktam viszont a vas tablettáit, amiket a havi baja idején szedett. Henry még mindig aludt, de most már ide-oda hánykolódott, mintha rossz álmok tartanák fogva. Sietősen akartam elintézni, amit kellett, hogy a házban legyek, amikor felébred. Megkerültem a pajtát, letettem a bőröndöt, aztán harmadszorra is felemeltem a szálkás öreg kútfedelet. Istennek hála, hogy Henry nem volt velem. Istennek hála, hogy nem látta, amit én láttam. Azt hiszem, az őrületbe kergette volna, mint ahogy én is már-már eszemet vesztettem. A matrac oldalra fordult. Első gondolatom az volt, hogy ő lökte félre, mielőtt megpróbált kimászni. Tudniillik még élt. Lélegzett. Legalább is első pillanatban úgy látszott. Aztán, éppen amikor logikus gondolkodásom felülkerekedett volna a kezdeti megrázkódtatáson - amikor feltettem magamnak a kérdést, miféle lélegzet az, amely nemcsak a mell tájékán emeli meg a ruhát, hanem az egész testen, nyakkivágástól a szegélyig -, mozogni kezdett az állkapcsa, mintha beszélni akarna. Ám a kitágult szájnyíláson át nem szavak törtek fel, hanem egy patkány, amely mint finom csemegéből falatozott a nyelvéből. Először a farka bukkant elő. Majd az alsó állkapcsot tovább tágítva nyomakodott kifelé, hátsó lába karmait a tetem állába vájva, hogy legyen mire támaszkodnia. A patkány most az ölébe pottyant, és ekkor, mintegy vezényszóra, rokonainak egész áradata özönlött ki a ruhája alól. Egyikük bajszán valami fehér akadt meg - talán a kombiné vagy a bugyogó egy foszlánya. Gondolkodás nélkül rájuk hajítottam a bőröndöt a tudatomban tombolt az undor meg a rettenet. A bőrönd a lábán kötött ki. A legtöbb rágcsáló - vagy talán az összes - fürgén kikerülte, majd beúsztak egy kerek fekete lyukba, amelyet eltakart a matrac (a matracot nyilvánvalóan ők lökték félre, pusztán számszerű fölényükkel), és szemhunyásnyi idő alatt már el is tűntek. Tudtam én jól, miféle lyuk ez: annak a csőnek volt a szája, amely vízzel látta el az istálló vályúit, mígnem a vízszint annyira lesüllyedt, hogy fölöslegessé vált.

A ruha immár lelappadt a tetem körül. Megszűnt a légzést utánzó emelkedéssüllyedés is. De Arlette továbbra is mereven bámult rám, és a bohócvigyor most inkább görgői vicsorgásnak látszott. Az arcát összeharapdálták a patkányok, és az egyik fülcimpája is eltűnt. - Édes jó Istenem - suttogtam. - Arlette, annyira bánom... Nem kell a bocsánatkérésed, sugallta a merev tekintet. És ha ebben az állapotban megtalálnak, halott arcomon a patkányok fogainak nyomával, a szétrágott alsóneműmben, téged már röpítenek is Lincolnba, s az enyém lesz az utolsó arc, amit látsz. Engem fogsz látni, ha az áram megsüti a májad, és felgyújtja a szíved, én pedig rád vigyorgok majd. Visszatettem a fedelet, és a pajtába támolyogtam. Ott cserbenhagyott a lábam, és ha a napon vagyok, én is eszméletemet vesztem, mint tegnap este Henry. De árnyékban voltam, és miután vagy öt percig ültem, fejemet majdnem a térdemig horgasztva, kezdtem magamhoz térni. A patkányok megtalálták - hát aztán? A végén mindnyájunkat elérnek, ők meg a bogarak. Előbb-utóbb a legtartósabb koporsó is szétesik, hogy az élet táplálkozhasson a halálból. Ez a világ rendje, és mit számít ez az egész? Amikor leáll a szív és kikapcsol az agy, a lelkünk vagy eltávozik valahová, vagy egyszerűen kialszik. Akár így, akár úgy, mi már nem létezünk, tehát nem érezzük, ahogy a húst lerágják a csontjainkról. Elindultam a házba, már a tornác lépcsőjén voltam, amikor megtorpantam egy gondolattól: no és az a rángás? Mi van, ha még élt, amikor a kútba dobtam? Ha még mindig életben volt, csak megbénulva, mozgásképtelenül - még a tönkrevagdalt ujjait sem emelhette fel amikor a patkányok előbújtak a csőből, és lakmározni kezdtek? Ha érezte, ahogy egyikük besurran az alkalmatosán kitágított száján, és elkezd... - Nem - suttogtam. - Nem érezte, mert egyáltalán nem rángott. Egy pillanatig sem. Halott volt, amikor bedobtam. - Papa! - szólított Henry álomittas hangon. - Te vagy az? - Én. - Kihez beszélsz? - Senkihez. Magamhoz. Bementem. A fiú - trikóban, alsónadrágban - a konyhaasztalnál ült. Kábultnak és elkeseredettnek látszott. Rakoncátlanul ágaskodó haja a hajdani kis-kölyköt juttatta eszembe, amint nevet, vagy a csirkéket kergeti körbe az udvaron, sarkában Bubu nevű, mostanra rég kimúlt vadászkutyájával. - De jó lenne, ha nem tettük volna meg - mondta, amikor leültem vele szemben. Késő bánat - mondtam. - Ami történt, megtörtént. Hányszor mondtam ezt már neked, fiam? - Kábé milliószor. - Lehajtotta a fejét, majd kis csend után felnézett rám. Véreres és kisírt volt a szeme. - Mit gondolsz, lebukunk? Börtönbe csuknak? Vagy... - Nem. Van egy tervem. - Azt is kitervelted, hogy nem fog fájni neki. És látod, mi lett belőle! Viszketett a tenyerem, hogy pofon vágjam, de inkább lefogtam a másikkal. Ez a perc nem alkalmas szemrehányásokra. Nem szólva arról, hogy igaza volt. Minden, ami

félresikerült, az én hibám. Kivéve a patkányokat, gondoltam. Róluk nem tehettem. Persze ez sincs így. Ha én nem vagyok, Arlette most a tűzhelynél állna, készítené a vacsorát. Bizonyára tovább járatná a száját arról a száz holdról, így igaz, de életben volna, és nem a kútban. A patkányok azóta már visszajöttek, szólalt meg egy hang a tudatom mélyén. Először a finom testrészeket, az ízleteseket, az ínyencfalatokat zabálják fel, és aztán... Henry átnyúlt az asztalon, és megérintette összekulcsolt kezemet. Összerezzentem. - Ne haragudj - mondta. - Együtt csináltuk. Ez nagyon jólesett. - Nem lesz semmi baj, Hank, ha nem veszítjük el a fejünket. Minden rendben lesz. Most idehallgass. Henry figyelmesen hallgatott végig. Kis idő múlva bólogatott is. Amikor befejeztem, csak egyet kérdezett: mikor temetjük be a kutat? - Még nem - feleltem. - Nem veszélyes így hagyni? - De igen. Két nappal később éppen a kerítést javítgattam a farmtól úgy negyedmérföldnyire, amikor az Omaha-Lincoln-i országútról leágazó mellékutunkon nagy porfelhő gomolygott felém. Úgy tűnt, látogatónk érkezik abból a világból, amely után Arlette oly szenvedélyesen vágyódott. A kalapácsot nadrágszíjamba dugtam, ácskötényemet, amelynek hosszú zsebe zörgő szögekkel volt tele, szorosabbra húztam, és visszamentem a házba. Henry nem jött elő. Talán lement a forráshoz fürdeni, vagy alszik a szobájában. Mire kiértem a hátsó udvarra és leültem a favágó tökére, felismertem a porfelhőt gerjesztő járművet: Lars Olsen Red Baby áruszállító teherautója volt. Lars volt Hemingford Home-ban a kovácsmester és egyszersmind a falvak tejesembere, de díjazás fejében személyszállítást is vállalt; ezen a júniusi délutánon éppen az utóbbi minőségében jelent meg. A teherautó behajtott az udvarra, megfutamítva harcias kakasunkat, George-ot és tyúkokból álló kis háremét. A motor még ki sem pöfögte magát, amikor az utas ülésről kiszállt egy libegő szürke porköpenyt viselő tekintélyes uraság. Amikor autósszemüvegét levette, látszott, hogy a szeme alatt jókora (és meglehetősen komikus) fehér karikák húzódnak. - Wilfred James? Szolgálatára. - Felálltam. Nagyjából nyugodtnak éreztem magam. Valószínűleg idegesebb lettem volna, ha a megye oldalt csillaggal megjelölt Fordján érkezik. - Ön pedig...? - Andrew Lester vagyok - felelte. - Ügyvéd. Nyújtotta a kezét. Mérlegeltem, mit tegyek. - Mielőtt kezet szorítunk, árulja el, Mr. Lester, kinek az ügyvédje. Jelen megbízóm a Chicagóban, Omahában és Des Moines-ben bejegyzett Farrington Haszonállat-forgalmi Társaság. Aha, gondoltam, világos. De lefogadnám, hogy a neve nincs is kinn az ajtón. Az omahai nagyfejűeknek nem kell falusi port nyelni, hogy megkeressék a betevőt. A nagyfejűek felrakják a lábukat az íróasztalra, kávét isznak, és bámulják a titkárnőik

csinos bokáját. - Ez esetben - mondtam - az úr, már zokon ne vegye, jobban tenné, ha zsebre tenné a kezét, és előadná, mi járatban van. Az úr engedelmesen visszahúzta a kezét, és jogász módjára mosolygott hozzá. Pirospozsgás arcán vonalakat szántott az izzadság, és a haja is összetapadtösszekócolódott útközben. Megkerültem, és odamentem Larshoz, aki közben felhajtotta a motorháztetőt, és alatta bíbelődött valamivel, de közben fütyörészett, és szemlátomást virgonc volt, mint a csík. Irigyeltem érte. Azt hittem, Henrynek és nekem végre lesz egy jó napunk - ebben a forgandó világban minden lehetséges -, de 1922 nyarán ilyen nem adatott. De még ősszel sem. Kezet ráztam Larsszal, és megkérdeztem, hogy van. - Tűrhetően - mondta -, csak a torkom száraz. Szívesen innék valamit. A ház keleti oldala felé intettem. - Tudod, hol van. - Tudom hát. - És olyan fémes csattanással csapta le a motorháztetőt, hogy a lassan visszaóvakodó csirkék újra szétszaladtak. - Jóízű és hideg, mint mindig? - Merem remélni. - De közben arra gondoltam: Húznád csak fel a másik kútból, hars, nem hiszem, hogy ízlene. - Tégy próbát. Elindult a ház árnyas oldala felé, ahol kis védőteteje alatt állt a külső szivattyú. Mr. Lester utánanézett, majd ismét felém fordult. A porköpenyét kigombolta. Látszott, hogy az öltönyét tisztítóba kell adnia, ha majd visszaér Lincolnba, Omahába, Delandba, vagy ahol űzi az ipart, ha éppen nem Colé Farrington ügyeit intézi. - Magam is innék valamit, Mr. James. - Én is. Az ember megszomjazik, ha kerítést szögez. - Végigmértem, tetőtől talpig. Persze nem annyira, mintha húsz mérföldet pörkölődik Lars teherautójában. Megdörzsölte a farát, és újra megvillogtatta azt az ügyvédi mosolyt. De ezúttal mintha valami sajnálkozás bujkált volna benne. A szeme már idegesen járt ide-oda. Nem okos dolog alábecsülni valakit, csak azért, mert arra utasították, hogy egy forró napon húsz mérföldön át vidéki utakon rázassa magát. - Az ülepem már sose lesz a régi... - panaszolta. A kis odú oldalához merítőbögre volt láncolva. Lars telipumpálta, felhajtotta oly mohón, hogy inas, napégette nyakán csak úgy táncolt az ádámcsutkája, aztán újra megtöltötte, és odakínálta Lesternek, aki olyan bizalmatlanul vette szemügyre, mint én az imént a kinyújtott kezét. - Talán megihatnánk odabenn, Mr. James. Ott kicsit hűvösebb lenne. Valóban - bólintottam. - Csakhogy ahogy kezet nem fogok magával, úgy a házamba se hívom be. Lars Olsen látta, honnan fúj a szél, és nem húzta az időt. Visszament a teherautóhoz, de előbb még odaadta Lesternek a bögrét. LátogaTom nem ivott nagy kortyokban, mint Lars, hanem finnyásan, azaz ügyvéd módjára hörpölgetett, de nem hagyta abba, amíg a bögre ki nem ürült, és ez is olyan ügyvédes volt. Ekkor csapódott a szúnyoghálóajtó, és Henry jött ki a házból, kertésznadrágban, de mezítláb. Teljesen közömbösnek látszó pillantást vetett ránk - okos fiú! -, majd odament, ahová minden jóvérű vidéki srác ment

volna: figyelte, mit tesz-vesz Lars a járműve körül, hátha némi szerencsével tanulhat valamit. Leültem a ház oldala menti farakásra, amelyet egy köteg ponyva alatt tartottunk. - Gondolom, üzleti ügyben van itt. A feleségem ügyében. - Úgy van. - Nos, most már ivott, tehát rátérhetünk. Délután három óra van, és rám még egy egész napra való munka vár. Napkeltétől napnyugtáig. Nehéz élet a gazdáé. -És úgy sóhajtott, mintha tudná, miről beszél. Igaz - és egy akadékoskodó feleség még jobban megnehezítheti. Gondolom, ő küldte magát, csak azt nem tudom, miért. Ha csak valami hivatalos papírmunkáról van szó, azt nézetem szerint egy seriffhelyettes is kihozhatta volna. Lester meglepetten nézett rám. - Nem a felesége küldött, Mr. James. Mi több: éppen hozzá jöttem volna. Olyan volt az egész, mint egy színdarab, és ez volt a végszavam: most nekem kellett érteden arcot vágni, utána pedig - mert ez volt a következő színi utasítás - kuncognom kellett. - Lám, ebből is látszik. -Micsoda? Amikor Fordyce-ben gyerekeskedtem, volt egy szomszédunk - egy Bradlee nevű rosszfajta öreg csibész. Mindenki Bradlee papának hívta. - Mr. James... - Az apámnak hébe-hóba dolga volt vele, és megesett, hogy engem is magával vitt. Ez még a régi, lovaskocsis időkben volt. Többnyire vetőmagot adtak-vettek egymás közt, legalábbis tavasszal, de néha szerszámot is cseréltek. Akkoriban még nem lehetett katalógusból rendelni, és előfordult, hogy egy jó szerszám az egész megyét bejárta, mielőtt hazakerült. - Mr. James, nem értem, mi köze ennek a... - És valahányszor elmentünk a vén himpellérhez, a mamám rám szólt, hogy tömjem be a fülem, mert Bradlee papának minden második szava káromkodás volt, vagy valami disznóság. - Lassan bizonyos fanyar élvezetet találtam az egész helyzetben. - Én persze csak annál buzgóbban füleltem. Emlékszem, az öreg egyik kedvenc mondása az volt: „Sose lovagold meg a kancát zabla nélkül, mert nem tudhatod, merre iramodik." - Ezt értenem kellene? - Na, mit gondol, Mr. Lester, az én kancám merre iramodott? - Arra céloz, hogy a felesége...? Meglépett, Mr. Lester. Kereket oldott. Megpattant. Elhúzta a csíkot. Mint az amerikai szleng buzgó olvasója és tanulmányozója, még szaporíthatnám a rokon értelmű kifejezések számát. Lars azonban - és a hozzá hasonló városlakók - csak azt mondanák, ha majd az esetnek híre megy: „elhagyta a férjét". Avagy, ez esetben, a férjét meg a fiát. Én természetesen azt hittem, hogy a sertéskedvelő barátaihoz ment a Farrington Társaságnál, és legközelebb majd akkor hallok felőle, ha értesítenek, hogy eladta az apjától örökölt földet.

- Mint ahogy ez szándékában is áll. - Már meg is történt az átruházás? Mert ez esetben bírósághoz kell fordulnom. Nem, még nem. De ha már sor került rá, lebeszélném a perindításról; költséges volna, és úgyis elveszítené. Felálltam. Kertésznadrágom egyik vállpántja lecsúszott, és hüvelykujjammal visszaakasztottam. - Nos, ha egyszer nincs itt, az ügyet, ahogy jogásznyelven mondják, el kell napolni. A maga helyében körülnéznék Omahában - javasoltam mosolyogva. - Vagy Saint Louisban. Örökké Saint Louisról beszélt. Nagyon úgy néz ki, hogy épp annyira elege lett magukból, fiúk, mint belőlem és az egy szem fiából. Hogy úgy mondjam, kiszállt egy [1] rossz üzletből. „Pokolba a családjuk!" Ez mellesleg Shakespeare. A Romeo és Júlia. Dráma a szerelemről. - Már megbocsásson, Mr. James, de én ezt az egészet roppant különösnek találom. Öltönye belső zsebéből selyem zsebkendőt vett elő - az ilyen utazó ügyvédeknek biztosan rengeteg zsebük van -, és törölgetni kezdte az arcát, amely immár nem rózsás, hanem égő vörös volt, és aligha a hőség folyományaként. - Igazán roppant különösnek, tekintettel az igen jelentős összegre, amelyet ügyfelem a szóban forgó, a Hemingford folyó partján és a Nagy Nyugati vasútvonal közelében elterülő ingatlanért fizetni hajlandó. - Nekem is hozzá kell még szoknom a gondolathoz, de van egy előnyöm magukkal szemben. - Mégpedig? Ismerem őt. Elhiszem, hogy maga meg az ügyfelei azt képzelték, hogy az üzlet megkötve, de Arlette James... legyen elég annyi, hogy vele leszögezni valamit annyi, mint kocsonyát szögezni a padlóhoz. Ne felejtsük el, Mr. Lester, mit mondott Bradlee papa, ez a parlagi lángelme. - Benézhetnék a házba? Újra elnevettem magam, ezúttal minden kényszeredettség nélkül. A pasasban volt kurázsi, és az is érthető, hogy nem akar üres kézzel visszamenni. Húsz mérföldet utazott egy ajtó nélküli, poros teherautóban, és ahhoz, hogy visszatérjen Hemingford Citybe (ahol még minden bizonnyal vonatra is kell szállnia), újabb húsz mérföld zötykölődés vár rá. És e sok hányattatás után a megbízói még csak meg sem lesznek elégedve a jelentésével. Szegény ürge! Hadd kérdezzek én is valamit. Leengedné a nadrágját, hogy megtekintsem a családi ékszereit? - Ezt kikérem magamnak. - Megértem. De vegye úgy, hogy ez nem hasonlat, inkább parabola. - Nem tudom, mire céloz. - Nos, amíg visszaér a városba, van egy órája, hogy törje a fejét - kettő is, ha Lars Red Babyje durrdefektet kap. És higgye el nekem, Mr. Lester, ha hagynám, hogy a házamban szaglásszon - az én személyes tulajdonomban, a váramban, az én családi kincstáramban -, akkor se találná meg a feleségem holttestét se a szekrényben,

se... - És itt jött egy borzalmas pillanat, amikor kis híján azt mondtam, se lenn a kútban, és a homlokomon gyöngyözött a veríték. - ...se az ágy alatt. - Én nem mondtam olyat, hogy... - Henry! - kiáltottam. - Gyere csak ide egy percre! Henry leszegett fejjel közeledett, a porban húzva a lábát. Gondterheltnek, sőt talán bűntudatosnak is látszott, de ez így nagyon is rendben volt. - Igen, apám? - Mondd meg ennek az úrnak, hol a mamád. - Nem tudom. Amikor pénteken reggelizni hívtál, már nem volt sehol. Becsomagolt, és elment. Lester élesen figyelte. - Ez igaz, fiam? - Igaz, uram. - A teljes igazság és csakis az igazság, úgy segítsen Isten? -Papa, visszamehetek a házba? Pótolnom kell, amit a betegségem miatt mulasztottam. Hát akkor menj - mondtam -, de igyekezz. Ne felejtsd el, hogy ma rád vár a délutáni fejés. - Igenis, apám. Felcaplatott a lépcsőn, és eltűnt. Lester utána nézett, majd ismét hozzám fordult. - Valami nem stimmel itt. Látom, nem visel jegygyűrűt, Mr. Lester. Ha majd egyszer annyi ideje lesz az ujján, mint az enyémen, maga is tudni fogja, hogy nincs olyan család, amelyben minden stimmelne. És azt is belátja majd, hogy sosem tudni, merre iramodik a kanca. Lester felállt. - Ennek az ügynek még nincs vége. - De mennyire, hogy vége van! - mondtam, holott tudtam, hogy neki van igaza. De ha a dolgok jól alakulnak, most közelebb vagyunk a befejezéshez, mint eddig. Ha... Az ügyvéd elindult a teherautó felé, de visszafordult. Ismét megtörölgette arcát a selyem zsebkendőjével, majd így szólt: -Ha azt képzeli, hogy az a száz hold a magáé, csak mert sikerült elűznie a feleségét... elküldte Des Moines-ba a nénikéjéhez vagy Minnesotába a testvéréhez... Nézzen utána inkább Omahában - mondtam mosolyogva. - Vagy Sain'Loo-ban. A rokonait ki nem állhatta, de majd' megveszett azért, hogy Sain'Loo-ban élhessen. Hogy miért, Isten a megmondhatója. - Ha azt képzeli, hogy vethet és arathat azon a földön, kétszer is gondolja meg. Az a föld nem a magáé. Vessen csak el egyetlen magot is, és találkozunk a bíróságon. - Szerintem - jegyeztem meg -, hallani fog róla, mihelyt beüt nála a krach. Valójában azt szerettem volna mondani: nem, nem az enyém - de nem is a magáé. Szépen úgy marad, ahogy van, és ez rendjén is van így, mert hét év múlva, amikor majd törvényesen holttá nyilváníttatom, az enyém lesz. Én várhatok. Lesz hét évem, amikor nem szagolok disznóürüléket, ha nyugatról fúj a szél, nem hallgatom a döglődő cocák

halálordítását (ami annyira hasonlít egy haldokló asszony sikoltozásához), és nem látom, ahogy a beleik leúsznak a vértől pirosra festett folyón. Szerintem ez a hét év csupa gyönyörűség lesz. - További szép délutánt, Mr. Lester, és vigyázzon a nappal. Késő délután különösen erős, és pont az arcába fog sütni. Válasz nélkül szállt be a teherautóba. Lars integetett, Lester ráförmedt, Lars pedig úgy nézett rá, mintha azt mondaná: Ugasson, amennyi tetszik, Hemingford Cityig akkor is húsz mérföld az út. Amikor eltűntek, és már csak a por kavargóit mögöttük, Henry visszajött a tornácra. - Jól csináltam, papa? Megszorítottam a csuklóját, és úgy tettem, mintha nem érzékelném pillanatnyi megfeszülését, amely azt sejttette, hogy szabadulni akar érintésemtől. - Kitűnően. Tökéletes volt. - Holnap betemetjük a kutat? Ezen a kérdésen már sokat gondolkodtam, mert az életünk múlhat azon, hogy mire határozom el magam. Jones seriff éveinek és kilóinak száma szemlátomást gyarapodott. Nem lustult el, de alapos ok nélkül nemigen mozdult. Lester előbb-utóbb meggyőzi majd, hogy ellátogasson hozzánk, de először Colé Farrington valamelyik rámenős fiával telefonáltat rá: emlékeztessék, melyik cég fizeti a legtöbb adót Hemingford megyében (nem szólva a szomszédos Clay, Fillmore, York és Seward megyékről). Mégis úgy számítottam, hogy van még legalább két napunk. - Holnap még nem. Holnapután. - De miért, papa? Mert ki fog szállni a főseriff, és Jones seriff öreg, de nem ostoba. Ha észreveszi, hogy a kutat betemették, rögtön gyanút fogna, hogy miért temették be, méghozzá ilyen frissen, és a többi. De ha azt látja, hogy éppen most töltik fel, méghozzá jó okkal... - Mi az az ok? Mondd el nekem! - Hamarosan, fiam - feleltem. - Hamarosan. Másnap egyre lestük, nem száll-e felénk porfelhő, ezúttal nem Lars Olsen teherautójának, hanem a seriff kocsijának jóvoltából. Kocsi nem jött, beállított viszont Shannon Cotterie, aki pamutblúzában és tarkán szőtt szoknyájában igazán nagyon bájos volt. Azért jött, hogy megtudakolja, jól van-e már Henry, és ha igen, akkor meghívja vacsorára hozzájuk. Henry közölte, hogy kutya baja, én pedig balsejtelmekkel eltelve néztem utánuk, ahogy egymás kezét fogva távolodnak. A fiú szörnyű titkot rejtegetett, és az ilyen titkok nagyon sokat nyomnak - a világ legtermészetesebb dolga, ha meg akarjuk őket osztani. Henry ráadásul szerette ezt a lányt (vagy azt hitte, hogy szereti, a kettő pedig, így a tizenötödik születésnap felé közeledve, egyre megy). Tovább rontotta a helyzetet, hogy hazudnia kellett, és lehet, hogy a lány rájön erre. Azt mondják, a szerelem vak, de ez ostobáknak való közhely. Néha éppenséggel túl élesen lát. Kapáltam a kertben (bár több borsót téptem ki, mint gyomot), aztán a tornácon pipáztam, és vártam, hogy a fiú hazajöjjön. Meg is jött, éppen holdkelte előtt. A fejét lehajtotta, a vállát behúzta, és inkább cammogott, semmint igyekezett volna. Ha

megosztotta volna a titkát - vagy legalább egy részét -, nem így jönne haza. Ha beszélt volna, talán haza se jönne. - Úgy mondtad el, ahogy elhatároztuk? - kérdeztem, amikor leült. - Ahogy te elhatároztad. Úgy. - És megígérte, hogy nem szól a szüleinek? - Meg. - És mit gondolsz, beszélni fog? Henry sóhajtott. Valószínűleg. Nagyon szeretik egymást. Szerintem a szülei meglátnak valamit az arcán, és kiszedik belőle. És még ha nem is így lesz, a seriffnek biztos elmondja. Mármint ha a seriffnek eszébe jut, hogy őket is kikérdezze. Lester majd erről is gondoskodik. Macerálni fogja Jones seriffet, mert őt is macerálják a főnökei Omahában. így kering majd körbe-körbe az egész, és hogy hol áll meg, senki se tudja. -Nem lett volna szabad megtennünk - mondta a fiú, majd némi mérlegelés után, keserűn suttogva, meg is ismételte. Hallgattam. Kis ideig ő sem szólt. Néztük a holdat, ahogy vörösen, hasasan kiemelkedik a kukoricából. - Papa, kaphatnék egy pohár sört? Csodálkozva néztem rá, holott igazából nem csodálkoztam. Aztán bementem, majd mind a kettőnknek töltöttem egy pohárral. De vigyázz, holnap vagy holnapután egy kortyot se - mondtam, amikor odanyújtottam az egyik poharat. Világos. - Kortyolt, fintort vágott, aztán újra kortyolt. - Rémes volt hazudni Shannek, papa. Piszkos ez az egész, úgy, ahogy van. - A piszkot le lehet mosni. - Ezt a fajtát soha - jelentette ki, és újabb kortyot ivott. Ezúttal nem fintorgott. Valamivel később, amikor a hold már ezüstösre színeződött, magára hagytam. Részben szükségre kellett mennem, de meg hallgatni akartam, amint a kukorica és a késő esti szellő megosztják egymással a Föld ősi titkait. Mire visszamentem a tornácra, Henry már nem volt ott. Sörös pohara félig üresen a lépcsőkorláton állt. Aztán meghallottam a hangját az istállóból. - Jól van, hölgyem, jól van. Utánamentem. Elphist simogatta, átkarolva a nyakát. Azt hiszem, sírt. Egy ideig néztem a jelenetet, de végül nem szóltam semmit, és visszamentem a házba. Levetkőztem és lefeküdtem az ágyba, amelyen elvágtam a feleségem torkát. Sokáig nem tudtam elaludni. És ha nem értik, miért - de valahány okom csak volt rá akkor ebből az írásból semmi hasznuk. Valamennyi tehenünket alsóbbrendű görög istennőkről neveztem el, de az Elphis név vagy rossz választás volt, vagy gunyoros élccé fajult. Ha netán elfelejtették volna, hogyan szállta meg búbánatos öreg világunkat a rossz, hadd frissítsem fel emlékezetüket: amikor Pandora engedett kíváncsiságának, és kinyitotta a rábízott korsót, minden, ami rossz csak létezik, kirepült belőle. Amikor aztán észbe kapott, és visszatette a korsóra a fedelet,

csak Elphis, a remény istennője maradt meg. Ámde akkor, 1922 nyarán a mi Elphisünk állapota elég reménytelennek látszott. Öregecske és szeszélyes volt, nem sok tejet adott már, és arról a kevésről is lassan lemondtunk, mert mihelyt a fejőszékre leültünk, rugdosni kezdett. Már az előző évben fel kellett volna dolgoznunk fogyasztható részeit, de túl soknak találtam, amit Harlan Cotterie a vágásért kért, én pedig legföljebb a disznóvágáshoz értettem... és ezt az önértékelést hamarosan a kedves olvasó is osztani fogja. - És nehéz is lenne elbánni vele - mondogatta Arlette (aki sunyi rokonszenvet tanúsított Elphis iránt, talán mert soha nem ő fejte meg). - Jobb, ha békén hagyod. Most azonban úgy alakult, hogy jó hasznát vehetjük, és a pusztulásával sokkal többre mennénk, mint néhány rágós húscafattal. Két nappal Lester látogatása után a fiam és én kötőféket raktunk rá, és megkerültük vele az istállót. Félúton a kúthoz Henry megállt, és kétségbeesve felkiáltott: - Papa, érzem a szagát! Akkor eridj be a házba, és tömj egy kis vattát az orrodba. Ott van anyád öltözőasztalán. Bár a fejét lehorgasztotta, így is láttam, micsoda oldalpillantást vet rám. Ez mind a te hibád, sugallta a tekintete. Te tehetsz róla, mert nem voltál hajlandó engedni. Mindazonáltal szemernyi kétségem sem volt, hogy segít majd abban, ami ránk várt. Gondoljon rólam akármit, a képbe egy lány is bekerült, és Henry nem akarta, hogy a lány megtudja, mit művelt. Igaz, hogy én kényszerítettem rá, de ezt Shannon Cotterie soha nem értené meg. Odavezettük Elphist a befedett kúthoz, ahol is, érthető módon, megbokrosodott. Átmentünk a túloldalra, úgy tartva a kötőfék szíjait, mint a szalagokat a májusfa körüli táncban: így vontattuk erőszakkal az állatot a korhadt fatetőre. A fa recsegett a súlya alatt... meg is hajlott... de kitartott. Ott állt rajta az öreg tehén, fejét leszegve, bárgyún és csökönyösen, mint újabban mindig, kimutatva foga sárgászöld tövét. - És most? - kérdezte Henry. „Nem tudom", akartam felelni, és ebben a pillanatban tört ketté a kútfedél, hangos, éles reccsenéssel. Fogtuk tovább a kötőfék kötelét, bár én néhány másodpercig azt hittem, hogy én is a kútba zuhanok, mindkét karomat kificamítva. Aztán a kötőfék elszabadult, és mindkét oldalán végighasadva elrepült. Odalenn Elphis bőgni kezdett halálos félelmében, és patáival dobolt a kút kőfalán. - Papa! - üvöltötte Henry, szájához kapva öklét; bütykei belemélyedtek felső ajkába. - Csinálj valamit, hogy abbahagyja! Elphis hosszú, visszhangzó nyögést hallatott. Patái tovább verték a követ. Karon ragadtam Henryt, és botorkálva bevonszoltam a házba. Ott lelöktem Arlette katalógusból rendelt díványára, és ráparancsoltam, maradjon ott, amíg vissza nem jövök érte. - És gondolj arra, hogy már majdnem vége! Soha nem lesz vége! - mondta, és hasra vágta magát a díványon. Elphis hangja nem hatolt el idáig, ő mégis befogta a fülét. Mert ő továbbra is hallotta a bőgését, mint ahogy hallottam én is.

Levettem derék puskámat a kamra legmagasabb polcáról. Csak .22-es volt, de erre jó lesz. És ha Harlan lövéseket hallana a házainkat elválasztó földek felől? Nos, ez is beleillenék a mi változatunkba. Feltéve, ha Henry észnél lenne, és elő tudná adni. Elmondok valamit, amit 1922-ben tanultam meg: a rosszra mindig még rosszabb következik. Az ember azt hiszi, hogy már megtörtént a legrosszabb, hogy minden rémálma eggyé olvadt egy képtelen és mégis létező, valóságos borzadályban, és egyetlen vigasza, hogy rosszabb már nem érheti - ha netán volna is ilyen, az értelme megpattanna a láttán, és már nem fogná fel. De a rosszabb igenis bekövetkezik, az ember értelme nem pattan meg, és az élet megy tovább. Úgy lehet, tisztában vagyunk vele, hogy a világ nem tartogat számunkra több örömöt, hogy amit tettünk, mindörökre megfosztott a remélt haszontól, kívánhatjuk, hogy vajha mi haltunk volna meg a másik helyett - és az élet mégis megy tovább. Felismerjük, hogy a magunk felidézte pokol mélyére süllyedtünk, és mégis élünk tovább, egyik napról a másikra - mert mást nem tehetünk. Elphis a feleségem tetemére zuhant, de Arlette vigyorgó arca továbbra is tisztán látszott, továbbra is a fenti, napsütötte világ felé fordult, továbbra is mintha engem nézett volna. A patkányok pedig visszatértek. Amikor a tehén a világukba pottyant, bizonyára visszamenekültek a csőbe, amelyet magamban kényszeresen Patkány bulvárnak kereszteltem el, de aztán megcsapta őket a friss hús szaga, és visszaloholtak, hogy felderítsék a helyzetet. Szegény öreg Elphis még egyre bőgött és rúgkapált (bár egyre gyengébben), amikor már lakmározni kezdtek belőle a patkányok, és egyikük úgy telepedett meg holt feleségem fején, mint hátborzongató korona; lyukat csipkedett ki a zsákvászonból, és szemfüles karmaival azon át cibált ki egy hajfürtöt. Arlette egykor oly kerek, csinos arca cafatokban lógott. Ennél semmi se lehet rosszabb, gondoltam. Itt már biztosan vége a szörnyűségeknek. De nem - a sors még mindig tartogat még rosszabbat. Miközben a döbbenettől és az undortól dermedten lenéztem a kútba, Elphis ismét rúgott egyet, és az egyik patája Arlette arcának maradványaiba fúródott. Kattanás jelezte, hogy a halott állkapcsa eltört, és az orra alatti rész teljes egészében, mintha zsanéron forogna, balra csúszott. A fülig érő vigyor azonban még ekkor is megmaradt, és attól, hogy már nem volt egy vonalban a szemével, még rettentőbbnek látszott. Úgy tetszett: ezután már nem is egy, hanem két arccal kísérthet. A teste megcsúszott a matracon, amely félrebillent, és az Arlette fején ülő patkány rémülten elbújt mögé. Elphis újra elbődült. Arra gondoltam: ha Henry most visszajönne és lenézne a kútba, megöl ne, amiért mindebbe belerántottam. Alighanem rá is szolgáltam, hogy megöljön. De akkor egyedül maradna, és egymagában védtelen lenne. A fedél egy része a kútba zuhant, a másik része még a helyén csüngött. Megtöltöttem a puskámat, erre a lejtős deszkára tettem, és célba vettem Elphist, „aki" nyaka szegetten, fejét a kőfalnak billentve hevert a mélyben. Vártam, amíg a kezem nem remeg többé, aztán meghúztam a ravaszt. Egy lövés elég volt. Benn a házban azt tapasztaltam, hogy Henry elaludt a díványon, de úgy fel voltam dúlva, hogy ebben semmi rendhagyót nem találtam. Akkor ő volt világomban az egyetlen

reményteli jelenség: bemocskolódott, de nem annyira, hogy többé ne tisztulhasson meg. Lehajoltam, megcsókoltam az arcát. A fiú felnyögött, és elfordította a fejét. Otthagytam, és kimentem a pajtába a szerszámaimért. Amikor három órával később utánam jött, már kihúztam a kútból a törötten csüngő fedéldarabot, és hozzáláttam a kút feltöltéséhez. - Segítek - mondta tompán, kedvetlenül. Helyes. Ülj be a teherautóba, és hajts el a kerítés nyugati végéig, a szemétrakáshoz. - Egyedül? - Némi hitetlenség csengett a hangjában, de én már attól felbátorodtam, hogy egyáltalán érez valamit. Ha előre mégy, ismered a sebességfokozatokat, a rükvercre meg majd rájössz, nem igaz? - De igen... Akkor nem lesz semmi baj. Nekem addig épp elég dolgom van, és mire visszajössz, a legrosszabbon túl leszünk. Vártam, hogy újra azt felelje: soha nem leszünk túl a legrosszabbon, de hallgatott. Folytattam a lapátolást. Arlette feje búbja még mindig látszott, és látszott a zsákból kimeredő rémisztő hajtincs is. Odalenn, halott feleségem combjainak bölcsőjében akár már egy alomnyi újszülött patkánykölyök is piheghet. A teherautó egyet, majd még egyet köhintett. Reménykedtem, hogy a kurbli nem lő vissza, és nem töri el a srác karját. Mire harmadszor megforgatta a kurblit, öreg teherautónk felhorkant és életre kelt. Henry késleltette a gyújtást, egyszer vagy kétszer gázt adott, aztán elhajtott. Egy jó órát elmaradt, de amikor megjött, a teherautó csomagtere tele volt földdel és kövekkel. így hajtott a kút széléig, és kikapcsolta a motort. Ing már nem volt rajta, és izzadságtól fénylő felsőteste túl keszegnek látszott; meg lehetett számolni a bordáit. Megpróbáltam felidézni, mikor vett utoljára magához egy kiadós étkezést. Először nem jutott eszembe; utána eszméltem rá, hogy az utolsó az a reggeli volt, amelyet Arlette elintézése után fogyasztottunk. Gondom lesz rá, hogy este rendes vacsorát kapjon, határoztam el. Mind a kettőnkre ráfér. Ne marhahús legyen, de a mélyhűtőben van disznóhús is... - Nézz csak oda - mondta hirtelen, azon az új, fakó hangján, és mutatta az irányt. Legyezőforma porfelhő közeledett felénk. Lenéztem a kútba. A látvány még nem volt megnyugtató; Elphis teteme még félig kifehérlett. Ez persze önmagában nem lett volna baj, csakhogy a földből még a vérfoltos matrac is előkukucskált. - Segíts - mondtam. - Van rá elég időnk, papa? - Hangjából csak lagymatag érdeklődés szólt. - Nem tudom. Talán. Ne álldogálj itt, hanem segíts. A második lapát oda volt támasztva az istálló széléhez, a kúttető szálkásra tört darabjai mellé. Henry megragadta, és hozzáláttunk a föld és a kövek lerakodásához, amilyen gyorsan csak bírtuk. Amikor a megyei seriff kocsija oldalán az arany csillaggal, tetején a fényszóróval megállt a favágó tőkénél (ismét szétkergetve George-ot meg a tyúkokat), Henry meg én már félmeztelenül ültünk a tornác lépcsőjén, megosztozva Arlette James életének

utolsó művén: egy kancsó limonádén. Jones seriff kiszállt, húzott egyet a derékszíján, levette a Stetsonját, hátrasimította őszülő haját, majd visszaplántálta a kalapot a homloka fehér bőrét rézvörös arcbőrétől elválasztó vonalra. Egyedül jött, és ezt jó jelnek tartottam. - Szép napot az uraknak. - Végignézett meztelen felsőtestünkön, piszkos kezünkön és izzadt arcunkon. - Kemény robot napestig? Köptem egyet. - Az én hibám, a fene egye meg. - Igazán? - Az egyik tehenünk beleesett a régi itatókútba -mondta Henry. - Igazán? - kérdezte ismét Jones. - Hát igen - mondtam. - Inna egy pohár limonádét, seriff? Arlette műve. - Arlette-é? Igazán? Szóval meggondolta magát, és visszajött? - Azt nem - feleltem. - A kedvenc ruháit elvitte, de a limonádét itt hagyta. Igyon egy pohárral. Mindjárt iszom, de először hadd intézem el folyó ügyeimet. Amióta az ötvenötöt betöltöttem, minden bokrot muszáj lepisilnem. Rohadtul kellemetlen. - A ház végében van. Csak induljon el az ösvényen, és keresse az ajtót, amin félhold van. Akkorát hahotázott, mintha ennél jobb viccet még soha nem hallott volna, és megkerülte a házat. Vajon megáll-e útközben, hogy benézzen az ablakokon? Be fog nézni, ha érti a dolgát, és úgy hallottam, érti. Legalábbis fiatalabb korában így volt. - Papa ... - szólalt meg Henry nagyon halkan. Ránéztem. Ha rájön, már semmi mást nem tehetünk. Hazudni még bírok, de ölni nem ölhetünk többé. -Rendben. - Rövid beszélgetés volt, az elmúlt nyolc évben mégis sokat törtem rajta a fejem. Jones seriff visszajött, a sliccét gombolgatva. - Menj, hozz egy poharat a seriffnek - szóltam Henry re. Henry bement a házba, Jones pedig, miután rendbe szedte magát, levette a kalapját, újra hátrasimította haját, aztán visszatette a Stetsont. Jelvénye csillogott a kora délutáni napsütésben. Csípőjén elég nagy pisztolyt hordott, és bár ahhoz, hogy a világháborúban részt vett volna, túl idős volt, a pisztolytáska az amerikai expedíciós haderő tulajdonának látszott. Talán a fiáé volt. Azt tudtam, hogy a fia odaát halt meg. - Jó szaga van a budijuknak - jegyezte meg. - Ilyen hőségben ez kész áldás. Arlette rendszeresen kimeszelte - mondtam. - Ha nem jönne haza, azon leszek, hogy kövessem példáját. Jöjjön fel a tornácra, ott árnyékban üldögélhetünk. - Csábítón hangzik, de inkább állok. Ki kell nyújtóztassam a gerincemet, nem igaz? Leültem a „papás" párnával kibélelt hintaszékembe. Jones megállt mellettem, és lenézett rám. Nagyon nem tetszett ez a pozíció, de iparkodtam jó képet vágni hozzá. Henry megjelent a pohárral. Jones seriff töltött magának, megkóstolta az italt, aztán egy hajtásra kiitta majdnem az utolsó cseppig, és csettintett az ajkával.

- Ez aztán jó volt! Se túl savanyú, se túl édes, pont olyan, amilyennek lennie kell. Nevetett. - Ilyen az eszményi nő is, na nem igaz? - Kihörpintette a maradékot is, de amikor Henry újra akarta tölteni poharát, elhárította. - Azt akarod, hogy vissza, Hemington Cityig levizeljek minden kerítéscölöpöt? - Elköltöztette az irodáját? - kérdeztem. - Azt hittem, jól megvan Hemingford Homeban... - Hát hiszen meg is vagyok. Ha át akarnak telepíteni a megyeszékhelyre, még azon a napon leköszönök. Vegye csak át Hap Birdwell a hivatalt, ha már annyira ácsingózik rá. Nem, a városba csak egy bírósági tárgyalás miatt megyek. Merő papíros munka, de meg kell hogy legyen, na nem igaz? Es tudja, milyen Cripps bíró... azazhogy honnan is tudná, törvénytisztelő polgár létére. Hangulatember, és ha valaki késik, még rosszabb lesz a kedve. Igaz, hogy csak annyit kell mondanom, hogy Isten engem úgy segéljen, és utána aláírnom egy csomó jogi zagyvalékot, de pontosnak kell lennem, és ezért ugye itt gyorsan kell végeznem, nem igaz? És Isten adja, hogy az én kehes Maxie-m le ne robbanjon útközben. Nem szóltam semmit. Nem úgy beszélt, mint akinek sürgős a dolga, de talán ez volt a stílusa. Levette a kalapját, ismét hátrasimította a haját, de ezúttal nem tette fel újra a kalapot. Komoly tekintettel nézett rám, aztán Henryre, aztán ismét rám. - Gondolom, sejti, hogy nem a magam kedvéből vagyok itt. Meggyőződésem, hogy férj és feleség dolgai csak rájuk tartoznak; ennek már csak így kell lennie, nem igaz? A biblia úgy tartja, hogy a férfi a nő feje, és amit a nőnek okvetlenül tudnia kell, arra a férjnek kell megtanítania, otthon, a házukban. így áll ez a korintusbeliekhez írott levélben. Ha énnekem csak a biblia volna a főnököm, mindent a biblia tanítása szerint intéznék, és az élet sokkal egyszerűbb lenne. - Meglep, hogy Mr. Lester nem kísérte el magát -jegyeztem meg. Ó, jött volna ő, de sikerült leráznom. Azt is akarta, hogy hozzak házkutatási parancsot, de mondtam, semmi szükségem rá. Mondtam, maga vagy hagyja, hogy körülnézzek, vagy nem hagyja. - Vállat vont. Az arca békés volt, de a szeme fürkészőn járt ide-oda: vizslatott és kémlelt, kémlelt és vizslatott. Amikor Henry megkérdezett, mi legyen a kúttal, azt feleltem: Majd figyelni fogjuk, és meglátjuk, hogyan vág az esze. Ha úgy látjuk, érti a dolgát, magunk mutatjuk meg neki. Nem kelthetünk olyan benyomást, mint akiknek rejtegetnivalójuk van. Ha pöccintek a hüvelykujjammal, az azt jelenti: meg kell hogy kockáztassuk. De a lényeg az, hogy mi ketten egyetértsünk. Ha te válaszul nem pöccintesz a hüvelykujjaddal, akkor egy szót se fogok szólni. Felemeltem a poharam, és megittam a maradék limonádét. Amikor láttam, hogy Henry rám néz, pöccintettem. Épp csak egy csöppet. Lehetett volna izomrángás is. Mit képzel az a Lester? - kérdezte Henry méltatlankodó hangon. - Hogy megkötözve tartjuk a pincében? - A keze mozdulatlanul csüngött az oldalán. Jones seriff jókedvűen felkacagott, nagy hasa rázkódott a derékszíj mögött. Honnan tudjam, mit képzel? És nem is nagyon érdekel. Az ügyvédek bolhák az emberi természet bőrén, na nem igaz? Nekem jogom van ezt mondani, mert hogy egész

felnőtt életemben nekik dolgoztam - no meg ellenük is. De... - és éles szeme ekkor az enyémbe kapcsolódott - nem bánnám, ha körülnézhetnék, csak azért, mert neki nem engedték. Emiatt azóta is dúl-fúl. Henry megvakarta a karját, és közben kétszer is pöccintett a hüvelykujjával. -Azért nem engedtem be a házba, mert bepipultam rá — mondtam. — Bár az igazság kedvéért megjegyzem, János apostolra is bepipultam volna, ha Colé Farringtonék nevében tolja ide a képét. Ezen aztán Jones seriff még nagyobbat hahotázott. De a szeme nem nevetett. Felálltam, és ettől meg is könnyebbültem. Állva három vagy négy hüvelyk előnyöm is volt Jonesszal szemben. - Nézzen csak körül, ahol és ameddig tetszik. - Ezt megköszönöm. Sokkal könnyebb lesz így a dolgom, nem igaz? Elég lesz nekem Cripps bíróval megküzdenem utána. Igazán semmi szükségem rá, hogy még Farrington valamelyik jogvégzett kópéja is a fülembe csaholjon. Bementünk a házba, én az élen, Henry a menet végén. Elhangzott néhány elismerő megjegyzés, arról, hogy milyen takaros a nappali, és hogy micsoda rend van a konyhában, aztán elindultunk a folyosón. Jones seriff futólag benézett Henry szobájába, majd következett a fő attrakció. Amikor a hálószobánk ajtaját feltártam, furcsa bizonyosság fogott el: ismét vérben fog úszni minden. Vértócsa lesz a földön, vérrel összefröcskölve a falak, vér itatja át az új matracot. Jones seriff körülnézne, aztán felém fordulna, leakasztaná húsos csípőjéről a revolverével szemközt lévő bilincset, és azt mondaná: Letartóztatom Arlette James meggyilkolásáért, na nem igaz? Nem volt se vér, se vérszag, hiszen több nap volt rá, hogy a helyiség kiszellőzzön. Az ágy be volt vetve, ha nem is úgy, ahogy Arlette szerette; én inkább a katonai stílust követtem, noha a lábam miatt kimaradtam a háborúból, amely a seriff fiát elvitte. A lúdtalpasok csak feleséget tudnak ölni. - Igazán szép szoba - jegyezte meg Jones seriff. - Korai napot kap, nem igaz? De igen - feleltem. - Délutánonként pedig még nyaranta is hűvös marad, mert a nap az ellenkező oldalt süti. - A bizonyosság visszaköltözött belém, még erősebben, mint az imént. És hol a paplan?, kérdezi mindjárt. Az, amit a legfelső polc közepén tartottak? Persze nem kérdezett semmi ilyet, de amikor beljebb invitáltam, fürgén lépett előbbre. Éles szeme -élénkzöld volt és szinte macskaszerű - most is ide-oda járt. - Mennyi cókmók! - jegyezte meg. - Igen - bólintottam Arlette szeretett öltözködni, és szeretett katalógusból rendelni. De mert csak egy bőröndöt vitt magával - kettő van, és a másik, látja, még mindig ott áll a hátsó sarokban -, azt mondanám, csak a legkedvesebb holmiját vitte magával. No meg azt, amit praktikusnak talált. Volt két nadrágja és egy farmere, azok hiányoznak, holott nem szívesen járt nadrágban. - De utazáshoz annál célszerűbb, nem igaz? Férfinak, nőnek egyaránt. Miért ne vitte volna magával? Különösen, ha sietett. - Feltehetően. - Magával vitte a szebb ékszereit, meg a nagyi és az ópapa képét is - szólalt meg a hátunk mögött Henry. Kissé összerezzentem; majdnem elfelejtettem, hogy ő is itt van.

- Igazán? Nos, ez is érthető. Gyorsan végignézett az egyes ruhákon, majd becsukta a szekrényajtót. Szép szoba - ismételte meg, miközben Stetsonjá-val a kezében kilépett a folyosóra. - Szép szoba és szép ház. Bolond kell hogy legyen az asszony, aki egy ilyen szép szobát, egy ilyen szép házat csak úgy itt hagy. A mama sokat beszélt a városról - mondta sóhajtva Henry. - Az járt a fejében, hogy nyit valamilyen üzletet. Valóban? - Jones seriff éles pillantást vetett a fiúra zöld macskaszemével. Nocsak! De az ilyesmi pénzbe kerül ám, nem igaz? - Ott az apjától örökölt föld - vetettem közbe. - Igaz, igaz. - Szégyenlősen mosolygott, mint aki erről megfeledkezett. - És talán így van ez jól. „Jobb lakozni a pusztának földén, mint a feddődő és haragos asszonnyal." Példabeszédek könyve. Örülsz-e, fiam, hogy elment? - Nem - mondta Henry, és könnyek gyűltek a szemébe. Áldottam minden cseppjét. Nocsak-nocsak - mondta a seriff, majd e felszínes vigasz után lehajolt, kezét vaskos térdére támasztva, és benézett az ágy alá. - Mintha egy pár női cipőt látnék odabenn. Eléggé elhasználtnak látszik. Gyalogláshoz épp a legjobb. Bizonyára nem mezítláb szaladt el, nem igaz? - A vászoncipője volt rajta - mondtam. - Az tűnt el. Ez igaz is volt. Az a kifakult zöld, amit a kertészcipőjének hívott. Épp akkor jutott eszembe, amikor hozzáláttam a kút betemetéséhez. - Aha! - mondta. - Szóval egy újabb rejtély is megoldódott. - Elővett zakója zsebéből egy ezüst borítású órát, és megnézte. - Hát most már nekem is el kell tűnnöm. Tempus fugit, ahogy a latin mondja. Visszafordultunk. Most is Henry ment leghátul, talán hogy lopva megtörölhesse a szemét. Elkísértük a seriffet a csillagos ajtajú Maxwell szedánhoz. Éppen meg akartam kérdezni, nem kíváncsi-e a kútra - még azt is tudtam, minek fogom nevezni -, amikor megállt, és ijesztően barátságos pillantást vetett a fiúra. - Útközben megálltam Cotterie-éknál - közölte. - Igen? Komolyan? -Említettem, hogy újabban minden bokrot meg kell locsoljak, de ha van kéznél budi, inkább azt használom, feltéve, hogy a népek tisztán tartják, és darázstól se kell tartanom, amíg megered a csap. De Cotterie-ék rendes, tiszta emberek. És milyen szép a lányuk! Éppen egykorúak vagytok, nem igaz? - Igen, uram - felelte Henry, picit megnyomva az uram szót. - Gondolom, hajlasz hozzá, nem igaz? És abból ítélve, amit az anyukája mond, ő is tehozzád. - Ezt mondta? - kérdezte Henry, meglepetten és örömtelin. - Ezt bizony. És azt is mondta Mrs. Cotterie, hogy aggódsz a mamád miatt, és hogy Shannon idézte is neki a szavaidat. Megkérdeztem, mit mondtál, de Mrs. Cotterie kijelentette, hogy ő ezt nem adhatja tovább, de kérdezzem meg Shannont. Nos, így is tettem. Henry lesütötte a szemét.

- Mondtam neki, hogy tartsa magában. De azért ugye nem haragszol meg rá? - kérdezte a seriff. - Tudod, ha egy ilyen nagydarab ember, csillaggal a mellén, faggatni kezd egy ilyen kis jószágot, nem könnyű ám, hogy a kis jószág lakatot tegyen a szájacskájára. Muszáj neki megszólalni, na nem igaz? - Nem Tom - mondta Henry, továbbra is a lábujjait bámulva. - Valószínű. - Nemcsak játszotta az elkeseredést; valóban el volt szontyolodva. Holott az egész éppen úgy zajlott, ahogy reméltük. - Shannon azt mondja, hogy édesanyád és édesapád csúnyán összekaptak annak a száz hold földnek az eladásán, és amikor te a papád pártjára álltái, Mrs. James alaposan felképelt. - így volt - mondta Henry színtelen hangon. - Mert túl sokat ivott. A seriff felém fordult. - Részeg volt, vagy csak becsípett? - Valahol a kettő közt - feleltem. - Ha totál berúgott volna, végigalussza az éjszakát, ahelyett, hogy felkeljen, összecsomagoljon és elosonjon, mint egy tolvaj. - Maga biztos azt hitte, mihelyt kijózanodik, hazajön, nem igaz? - Pontosan. Több mint négy mérföld az országútig. Biztosra vettem, hogy visszajön. Úgy látszik, valaki arra járt, és fölvette, mielőtt a feje kitisztult volna. Leginkább egy teherautó-sofőrre tippelek, a Lincoln-Omaha-vonalon. - így lehetett, ezt mondom én is. Szerintem majd akkor jelentkezik, ha Mr. Lesterrel kapcsolatba lép. Ha azt vette a fejébe, hogy ezután a maga ura lesz, pénzre is szüksége lesz hozzá. Tehát ezt is tudta. A tekintete még élesebb lett. - Egyáltalán volt valami pénze, Mr. James? -Hát... Ne legyen szemérmes. A gyónás jót tesz a léleknek. Ezt véletlenül eltalálták a katolikusok, nem igaz? -A fiókomban tartottam egy dobozt. Kétszáz dollár félretett pénz volt benne. A marokszedőknek tartogattam, ha majd jövő hónapban munkába állnak. - Meg Mr. Cotterie-nek - emlékeztetett Henry, a seriffnek pedig elmagyarázta: - Mr. Cotterie-nek van egy kukorica-aratógépe. Egy Harris Giant. Majdnem új. Irtó klassz. Aha, tudom, láttam az udvarán. Baromi nagy dög, ha mondhatok ilyet. Na és a pénz kirepült a dobozból, nem igaz? Savanyún mosolyogtam, azazhogy igazából nem is én; amióta Jones seriff kocsija fékezett a favágó tőkénél, az Áskálódó vette át az irányítást. Húszat meghagyott. Hát nem szép tőle? De Harlan Cotterie nem is kér többet a kombájnja használatáért, úgyhogy nincs nagy baj. És ha majd a marokszedőkre kerül sor, Stoppenhauser a bankból ad egy kis rövid lejáratú kölcsönt. Hacsak nem adósa valami szívességgel a Farrington Társaságnak. De akárhogy lesz, a legjobb napszámosom itt van, ni. Megpróbáltam felborzolni Henry haját. A fiú zavartan elhúzódott.

- Nos, egy rakás hírem van Mr. Lester számára, nem igaz? Öröme ugyan egyikben se lesz, de ha olyan nagyeszű, mint amilyennek képzeli magát, akkor felfogja, hogy számíthat a hölgy felbukkanására, inkább előbb, mint utóbb. Az emberek általában előbújnak, ha kifogytak a zöldhasúakból, na nem igaz? - Én is így tapasztaltam - mondtam. - Ha végeztünk, seriff, én is munkához látnék a fiammal. Azt a hasznavehetetlen kutat már vagy három éve be kellett volna temetni. És most tessék, az egyik öreg tehenem... - Elphis - rebegte Henry, mintha álmában beszélne. - Elphisnek hívták. - Igen, Elphisnek - bólintottam. - Kiszabadult az istállóból, és kedve szottyant egyet sétálni a kút fedelén; az meg kettéhasadt. És még csak annyi jóérzés se volt benne, hogy magától szenvedjen ki. Muszáj volt lelőnöm. Kerüljük meg az istállót, és megmutatom, hogy jár, aki lusta. Ott fogjuk eltemetni, ahol fekszik, lábbal fölfelé, és mostantól ezt az öreg kutat Wilfred Eszének fogom hívni. Ez jó ötlet, nem igaz? Érdemes lesz megnézni. De nekem most azzal a mogorva öreg bíróval kell megmérkőznöm. Majd máskor. - Nyögdécselve benyomakodott a kocsiba. - Köszönöm a limonádét és a kedves fogadtatást. Lehetett volna sokkal barátságtalanabb is, tekintettel a megbízómra. - Semmi baj - mondtam. - Mindünknek megvan a magunk munkája. -És a magunk keresztje. - Éles tekintete most Henry-n pihent meg. - Mr. Lester szerint te valamit titkolsz, fiam. Biztos volt benne. És így is van, nem igaz? - De igen, uram - felelte Henry azon a színtelen és egyre ijesztőbb hangján. Mintha kirepült volna belőle minden érzés, mint Pandora korsójából azok az izék. De Elphis nem maradt meg nekünk, kettőnknek. Elphis döglötten feküdt a kútban. - Ha majd megkérdez, megmondom neki, hogy tévedett - jelentette ki Jones seriff. Egy vállalati jogásznak nem kell tudnia, hogy egy fiúra részegen kezet emelt az anyja. Kotorászni kezdett az ülése alatt, és előszedett egy általam jól ismert, hosszú, Salakú szerszámot, majd felmutatta Henrynek. - Segítenél egy fájós hátú és vállú öregemberen, fiam? - Persze, uram, szívesen. - Henry átvette a kurblit, és megkerülte a Maxwellt. - Vigyázz a csuklódra! - bömbölte Jones. - Úgy kirúg, mint egy bika! - Aztán hozzám fordult. Szemében kihunyt a vizslató csillogás, és zöld sem volt már: tompának, szürkének és keménynek látszott, mint felhős időben a tó vize. Olyan emberé volt ez az arc, aki félholtra verne egy potyautas csavargót, és egy rossz perce sem volna miatta. Mr. James - mondta. - Fel kell tennem egy kérdést. Mint férfi a férfinak. Csak tessék - feleltem, és megpróbáltam felvértezni magam a várható kérdésre: Nincs véletlenül még egy tehén abban a kútban? Egy Arlette nevezetű? De tévedtem. Ha akarja, a sürgönydróton át kibocsáthatok egy felhívást, névvel, személyleírással. Omahánál messzebb aligha mehetett, nem igaz? Száznyolcvan dollárral semmiképpen. És egy olyan nőnek, aki élete legnagyobb részében csak háztartást vezetett, fogalma sincs, hogyan kell bujkálni. Szerintem egy panzióban vett ki szobát, valahol a város keleti részén, ahol olcsóbb. Módomban állna, hogy visszahozassam. Akár a hajánál fogva húzathatnám idáig, ha akarja. - Igazán nagylelkű ajánlat, de...

A fakó szürke szempár figyelmesen tapadt rám. Gondolja meg, mielőtt igent vagy nemet mond. A nőket néha kézi erővel kell megdolgozni, hiszen érti, és utána megjuhászodnak. Van olyan is, hogy egy kis csihi-puhi után szinte napsugaras lesz a természetük. Szóval gondolja át. - Úgy lesz. A Maxwell motorja életre gerjedt. Nyújtottam a kezem - a kezet, amely elvágta Arlette torkát -, de a seriff nem vette észre. Lefoglalta, hogy késleltesse a gyújtást, és gázt adjon. Két perc, és már csak egyre fogyatkozó porfelhő látszott belőle a farm útján. - Még csak meg se akarta nézni... - jegyezte meg Henry álmélkodva. - Nem bizony. És csakhamar kiderült, hogy ez mekkora szerencse volt. Amikor észrevettük, hogy a seriff közeledik, gyorsan és keményen lapátoltunk, és már csak Elphis egyik alsó lábszára állt ki; a patája négylábnyira lehetett a kút peremétől. Sűrű felhőben keringtek körülötte a legyek. A seriff csodálkozott volna, és még nagyobb szemeket mereszt, ha látja, ahogy a kinyúló pata előtt a föld fel s alá kezd mozogni. Henry elejtette a lapátot, és megragadta a karom. A nagy hőségben a keze jéghideg volt. - A mama az! - suttogta, és a szeme hatalmasra tágult. - Ki akar jutni! - Ne légy már ilyen beszari! - szóltam rá, de magam sem tudtam levenni a szemem a kör alakú, lüktető földdarabról. Olybá tűnt, mintha a kút életre támadt volna, és mi rejtett szívének a dobogását látnánk. Ekkor a föld és a kavicsok kétfelé váltak, és egy patkány bújt elő. Szeme, mint két fekete olajcsepp csillant meg a napfényben. Majdnem akkora volt, mint egy kifejlett macska. Bajszán vérfoltos barna zsákvászonfoszlány akadt fenn. - Ó, te rohadék! - süvöltötte Henry. Valami tovasuhogott a fülem mellett, és a következő másodpercben Henry lapátja kétfelé hasította a felfelé, a fénybe bámuló patkány fejét. -Ő küldte - jelentette ki Henry elvigyorodva. - Most ő a patkányok úrnője. - Ilyen nem létezik. Csak ki vagy borulva. Letette a lapátot, és odament a kőrakáshoz; úgy terveztük, ha majd a kút nagyjából be lesz temetve, köveket rakunk a tetejére. A fiú leült, és megigézve meredt rám. - Biztos vagy benne? Szerinted nem ő jár vissza hozzánk? Állítólag a meggyilkoltak visszajárnak kisérteni.. - Az emberek össze-vissza beszélnek. A villám soha nem csap le kétszer ugyanoda, a törött tükör hét év balszerencsét hoz, ha éjfélkor megszólal a kecskefejő, valaki meg fog halni a házban. – A hangom józan volt, de közben meredten bámultam a döglött patkányt meg azt a vérfoltos vászoncafatot. Arlette hajszalagjából való. Odalenn a sötétben most is azt viseli, csak most elszakadt, és a lyukon át kibújik a haja. Lehet, hogy idén nyáron ez a divat a halott nők között? Kissrác koromban komolyan elhittem, hogy ha rálépek egy kövek vagy deszkák közti résre, el fog 1 törni a mamám háta... - mondta tűnődve Henry.

- Na látod. Ez is egy ilyen babona. Leveregette nadrágja ülepéről a kövekről rátapadt port, és közelebb jött. - De elkaptam a dögöt! Elkaptam a rohadékot! El bizony! - És mert nem tetszett a hangszíne -nem, egy csöppet sem tetszett -, hátba veregettem. - Ha a seriff szót fogad neked - mondta még egyre vigyorogva -, és idejön a kúthoz, aztán meglátja azt a patkányt, ahogy a felszínre fúrja magát, hát lett volna még néhány kérdése, nem gondolod? Az ötlettől, ki tudja, miért, hisztérikus nevetőgörcs fogta el. Négy-öt percbe is telt, amíg kimulatta magát, el is ijesztett egy csapat varjút a kerítésről, amely a teheneket zárta el a kukoricástól. Miután elhallgatott, dolgoztunk tovább, és csak napnyugta után végeztünk. Hallottuk, hogyan tanácskoznak a baglyok, mielőtt elindulnak holdkelte előtti portyájukra az istálló padlásteréről. Az eltüntetett kút tetején szorosan illeszkedtek egymáshoz a kövek, és úgy véltem, több patkány már nem tolakszik a felszínre. A kettéhasadt fedelet nem raktuk vissza; fölösleges lett volna. Henry már-már visszatalált normális énjéhez, és úgy gondoltam, ma rendes, nyugodt éjszakának nézünk elébe. - Kolbász, bab és kukoricakenyér megfelel vacsorára? - kérdeztem. - Bekapcsolhatom a generátort, és hallgathatom a Szénásszekér Parti-t a rádión? - Ahogy uraságodnak jólesik! Ezen elmosolyodott, azzal a régi, kedves mosolyával. - Kösz, papa. Négy napszámos jóllakott volna a főztömmel, de mi sem hagytunk belőle. Két órával később karosszékembe süppedve bóbiskoltam a George Eliot Silas Marnerje fölött, amikor Henry, egy szál nyári alsónadrágban, átjött a szobájából, és komoly képpel rám nézett. - Tudtál róla, hogy a mama mindig ragaszkodott a lefekvés előtti imámhoz? - Még mindig? - kérdeztem kicsit álmosan pislogva. - Nem, nem tudtam. Pedig így volt. Nézni már nem nézett rám, csak ha nadrágban voltam, mert azt mondta, túl nagy vagyok már, és nem illene. De többé már nem tudok imádkozni. Ha letérdelnék, a Jóisten agyonsújtana. - Mármint ha létezik - mondtam. - Remélem, nem létezik. Nélküle nagyon egyedül van az ember, de mégis remélem. Biztosan minden gyilkos azt reméli, hogy nincs. Mert ha nincs mennyország, akkor pokol sincs. - Kisfiam, én öltem meg anyádat. - Nem így van - együtt csináltuk. Ez nem volt igaz - ő gyerek volt csak, akit én ugrattam be -, de ő igaznak érezte, és úgy hittem, ez mindig is így lesz. -De miattam nem kell hogy aggódj, papa. Tudom, hogy azt hiszed, fecsegni fogok bizonyára Shannonnak. Vagy olyan bűntudat száll meg, hogy fogom magam, bemegyek Hemingfordba, és mindent bevallók ennek a seriffnek. Mondanom sem kell hogy mindezek a gondolatok valóban felmerültek bennem. Henry lassan, sokatmondón megcsóválta a fejét.

- Láttad, hogy megnézett mindent? Figyelted a szemét? - Igen. Énszerintem mind a kettőnket villamosszékbe próbálna ültetni, és az se izgatná, hogy csak augusztusban leszek tizenöt. És ő is ott lenne, nézne minket azzal a kemény tekintetével, amikor beszíjaznak, és... - Hagyd abba, Hank. Ennyi elég. O azonban még nem elégelte meg. - ...és lenyomják a kapcsolót. De ha rajtam múlik, ez nem fog megtörténni. Az nem lehet, hogy az életben az ő szeme lesz az utolsó, amit látok. - Átgondolta, amit mondott, és helyesbített. - Legyen az utolsó. Azt már nem. - Menj az ágyba, Henry. - Hank. - Akkor Hank. Feküdj le szépen. Szeretlek. Elmosolyodott. - Tudom, de nem nagyon érdemlem meg. - És mielőtt válaszolhattam volna, kicsoszogott. És innen az ágyba, ahogy Mr. Pepys mondja. Aludtunk, miközben a baglyok vadásztak, és Arlette a sötétség legmélyén gubbasztott, pata rugdosta arcának alsó fele félrecsúszva. Másnap felkelt a nap, a kukoricára újra eszményi idő virradt, mi pedig szorgosan munkálkodtunk. Amikor kiizzadva visszatértem a házba, és megpróbáltam valami ebédfélét összecsapni, a verandán egy fedett fazekat találtam. A széle alatt kis cédulába kapdosott a szél. így szólt: Szívből osztozunk bajában, Wilf, és készen vagyunk minden tőlünk telhető segítségre. Harlan azt üzeni, ne is gondoljon arra, hogy az idén fizessen a kombájnért. Kérem, értesítsen, ha hall valamit a feleségéről. Szeretettel, Sallie Cotterie. Ui. Ha Henry átjön Shanhez, küldök vele egy áfonyatortát is. Somolyogva dugtam a cédulát kertésznadrágom zsebébe. Arlette utáni életünk íme megkezdődött. Ha Isten már a földön megjutalmaz jótetteinkért - ezt helyezi kilátásba az Ótestamentum, és a puritánok például hittek is benne -, akkor a sátán talán a gaztetteinkért osztogat jutalmakat. Ezért ugyan nem szavatolhatok, de annyi bizonyos, hogy igen jó nyarunk volt, a kukorica dúskált a melegben és a napfényben, és eleget is esett ahhoz, hogy egyholdas veteményeskertünk rendszeresen felfrissüljön. Voltak délutánok, amikor dörgött és villámlott, de egyszer sem fújtak azok a vetést nyomorító szelek, amelyektől úgy félnek a közép-nyugati farmerek. Harlan Cotterie átjött a Harris Giantjával, amely egyszer sem döglött be. Aggódtam, hátha a Farrington Társaság beavatkozik a dolgaimba, de semmi ilyesmi nem történt. A bank simán hozzájárult a kölcsönhöz, amelyet októberig hiánytalanul vissza is fizettem, mert abban az évben a kukorica ára az egekig szökött, és a Great Western Vasúttársaság fuvardíjai a béka feneke alatt voltak. Ha olvasóm járatos a történelemben, akkor tudja, hogy ez a két tétel - a termék ára és a szállítási költség - '23-ra helyet cserélt, és ez azóta sem változott. A közép-nyugati

farmerek számára a nagy gazdasági válság akkor kezdődött, amikor a következő nyáron a chicagói terménytőzsde összeomlott. 1922 nyara azonban a gazdák minden reményét túlszárnyalta. Esetünkben csak egyetlen közjáték rontott rajta, mégpedig egy további szarvasmarha istennőnkkel összefüggésben; hamarosan erről is beszámolok. Mr. Lester két ízben keresett fel. Megkísérelt felpiszkálni minket, de nem volt mivel, és ezt bizonyára ő is tudta, mert ekkor, júliusban igencsak elgyötörtnek látszott. Felteszem, a főnökei őt piszkálták fel, és ő csak megpróbálta továbbadni. Első alkalommal egy csomó mindent kérdezett, de ezek nem annyira kérdések, inkább burkolt gyanúsítások voltak. Nem gondolom-e, hogy a feleségemet baleset érte? Nem gondolome, hogy ez az egyetlen magyarázat, különben már kapcsolatba lépett volna ővele, hogy a száz holdról megegyezzen és pénzt kapjon, avagy visszasompolygott volna a farmra, képletesen szólva behúzott farokkal? Vagy nem gondolom-e, hogy útközben megtámadta valamilyen alvilági elem? Ugye tudom, hogy az ilyesmi bizony előfordul? És nekem ez nagyon is megfelelne, nem igaz? Amikor másodszor megjelent, már nemcsak elgyötörtnek, hanem kétségbeesettnek is látszott. Nem itt, a farmon érte-e a feleségemet valamilyen baleset? Ugye így történt? Ezért nem került elő azóta sem élve, sem holtan? - Ha arra kíváncsi, Mr. Lester, hogy megöltem-e a feleségemet, a válaszom az, hogy nem. - Hát persze, hogy ezt felelné, nem igaz? - Ez volt az utolsó kérdése hozzám, uram. Szálljon be a teherautóba, távozzon, és többé ne mutatkozzék. Ha visszajön, baltával fogadom. És mehetne a börtönbe tettleges erőszakért! - Celluloid gallérja, amelyet ez alkalomból viselt, félrecsúszott. Már-már szánalmat keltő látvány volt, ahogy ott állt, a tokájába fúródó gallérral, rángatózó szájjal, kidülledt szemmel, és porlepte arcába csíkokat szántott a veríték. Ne higgye! Én kitiltottam az ingatlanomról, amihez jogom van, és erről ajánlott levélben fogom értesíteni a cégét is. Jöjjön csak vissza: az már birtokháborítás lesz, amit tettlegesen fogok megtorolni. Én figyelmeztettem uraságodat! - Lars Olsen - mert Lestert most is ő hozta ki a maga Red Babyjén - tölcsért formált kezéből a füléhez, hogy egyetlen szót se szalasszon el. Amikor Lester odaért az ajtó nélküli utasüléshez, megfordult, és karját kinyújtva, mutatóujját rám szögezve drámai hangon, mintha a törvényszéken volna, így kiáltott: Meggyőződésem, hogy maga ölte meg a feleségét! És a gyilkosság előbb vagy utóbb napvilágra tör! Henry - vagy Hank, ahogy újabban hívatta magát - kijött a pajtából. Éppen szénát hányt, és a vasvillát úgy tartotta a melle előtt, mint pihenj állásban a puskát szokás. Nekem meg az a meggyőződésem, hogy jobb lesz, ha elkotródik, mielőtt vér folyna - jelentette ki. A kedves, félénk természetű fiú, akit '22 nyaráig ismertem, soha nem beszélt volna így, de ez az új változat már ezen a nyelven fejezte ki magát, és Lester látta, hogy nem tréfál. Beszállt, és mivel nem volt ajtó, amit becsapjon, beérte vele, hogy összefonja karját a mellén. Magát bármikor szívesen látjuk, Lars - mondtam barátságosan -, de őt akkor se

hozza magával, ha akármennyi pénzt ajánlana hitvány csontjai szállításáért. - Értettem, Mr. James - felelte Lars, és gázt adott. Henryhez fordultam. - Belédöfted volna ezt a vasvillát? - Meghiszem azt! Hadd vinnyogjon! - Azzal mosolytalanul visszament a pajtába. De nem mindig volt komor és mosolytalan azon a nyáron, és ez Shannon Cotterie műve volt. Gyakran találkoztak (gyakrabban, mint az javukra vált volna; erre ősszel jöttem rá). Szokássá vált, hogy a lány kedden és csütörtökön, délutánonként ellátogasson hozzánk, hosszú szoknyában, takaros főkötőben, oldalzsákjában csupa finom falattal. Kijelentette - mintha nem tizenöt-, hanem harmincéves volna -, hogy tudja ő, „miket főznek a férfiak", meg hogy ő majd gondoskodik róla, hogy legalább kétszer egy héten rendes vacsorához jussunk. És bár az anyja főztjéből csak egyszer ettem, tehát kevés volt az összehasonlítási alapom, megállapíthattam, hogy tizenöt évével máris tökéletes konyhaművész. Henry meg én épp csak bedobáltuk a marhaszeleteket a serpenyőbe, Shannon azonban olyan mestere volt a fűszerezésnek, hogy a legközönségesebb, legrágósabb hús is elolvadt az ember szájában. Oldalzsákjában friss zöldséget hozott - nemcsak sárgarépát meg borsót, hanem (számunkra) egzotikus ínyencségeket is, például spárgát és jókora, zsíros zöldbabot, amelyet gyöngyhagymával és szalonnával készített el. Még desszertet is kaptunk. Ha lehunyom a szemem, még ebben a hitvány szállodai szobában is érzem Shannon süteményeinek illatát; és látom, ahogy a konyhai pultnál állva ring a feneke, miközben habbá veri a tojást vagy a tejszínt. A „dús" jelző illett rá a legjobban: dús volt a csípője, dús volt a keble, és dúskált belső értékekben is: jószívű volt, Henryvel gyengéd és gondoskodó, így aztán én is megkedveltem. A kifejezés azonban szegényes, olvasóm; megszerettem ezt a lányt, és mind a ketten szerettük Henryt. Ragaszkodtam hozzá, hogy az ilyen keddi és csütörtöki vacsorák után én mosogassak el, őket pedig kiküldtem a tornácra. Néha hallottam a suttogásukat, és ha kikukucskáltam, láttam, amint egymás mellett ülnek a nádfonatú székekben, és kézen fogva révednek a messzeségbe, mint valami öreg házaspár. Máskor csókolózáson kaptam őket, és ilyenkor már korántsem emlékeztettek öreg házaspárra. Csókjaik elbűvölő mohósága olyan kiváltság volt, amely csak a nagyon fiatalok sajátja, és én nehéz szívvel osontam tovább. Egy nagyon meleg kedd délután Shannon korán érkezett. Apja a mi északi földünkön dolgozott; Henryvel ült a kombájnon, mögöttük kis csapat indián gyalogolt a Lyme Biska-i sosóni rezervátumból, őmögöttük pedig Old Pie vezette a begyűjtő teherautót. Shannon egy bögre hideg vizet kért, én szíves-örömest hoztam neki. Ott állt a ház árnyékos oldalánál, valószínűtlenül beöltözve a bő ruhában, amely nyaktól lábikráig és válltól csuklóig eltakarta, úgyszólván kvéker módi szerint. Komolynak, sőt talán ijedtnek látszott, és egy pillanatra én is megrémültem. A fiú elmondta neki, gondoltam. Aztán kiderült, hogy ez nem igaz. Illetve, bizonyos értelemben, mégis az. - Mondja, Mr. James, nem lehet, hogy Henry beteg? Beteg? Ugyan már. Szerintem olyan egészséges, mint egy ló. És annyit is eszik. Hiszen ezt magad is láthattad. Habár a te főztöd után, Shannon, még a nagybeteg is megnyalná mind a tíz ujját.

Egy mosoly lett a jutalmam, de elég szórakozott mosoly volt. - Ezen a nyáron annyira megváltozott. Eddig mindig tudtam, mire gondol, de most nem jövök rá. Mint aki kotlik valamin. - Valóban? - kérdeztem (kedélyesebben a kelleténél). - Maga nem vette észre? -Nem én, kisasszony. (Dehogynem.) Szerintem olyan, mint mindig. De érted odáig van, Shannon. Lehet, hogy amit te tépelődésnek gondolsz, az neki szerelmes ábrándozás. Azt hittem, ezúttal igazi mosollyal jutalmaz, de tévedtem. Megérintette a csuklómat. A keze hideg volt a bögre fülétől. - Ez nekem is eszembe jutott, de... - A folytatás egy lélegzetre bukott ki belőle. - Mr. James... Ha valaki megtetszett volna neki - egy másik iskolatársnőnk -, maga ugye elmondaná? Nem hallgatná el puszta kíméletből? Nagyot nevettem, és a szép kis arc felderült a megkönnyebbüléstől. - Hallgass ide, Shan, mert én valóban a barátod vagyok. A nyár a kemény munkák ideje, és most, hogy Arlette elment, Hank meg én úgy meg vagyunk hajtva, mint két félkarú szobafestő. Ha este megjövünk, eszünk valamit - csupa finomat, ha erre jársz -, aztán olvasunk egy órácskát. A fiú néha elpanaszolja, mennyire hiányzik neki a mamája. Ezután lefekszünk, másnap pedig felkelünk, és kezdődik elölről minden. Arra is alig jut ideje, hogy neked kurizáljon, nemhogy egy másik lánynak. -Hát kurizálni alaposan kurizált... - mondta a lány, és elnézett a látóhatár felé, ahol apja kombájnja pöfögött. - Nos, ez... jó jel, nem igaz? -Csak arra gondoltam... tudja, olyan csendes mostanában... olyan kedvetlen... néha elnéz valahová messzire, és kétszer vagy háromszor kell megszólítanom, mielőtt meghallja és válaszol. - A lány mélyvörösre pirult. - Még a csókjai is mások. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de ez az igazság. És ha ezt valaha elmondja neki, én belehalok. Belehalok, és kész. - Soha nem mondanám el. A barátok soha nem árulják el egymást. Biztosan csak lüke tóbiás vagyok. És az is természetes, hogy hiányzik neki a mamája. Tudom, hogy így van. De annyi lány van az iskolában, aki... aki szebb, mint én... Felemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen. Shannon Cotterie, ha a fiam rád néz, a világ legszebb leányzóját látja - és igaza van. Ha annyi idős volnék, mint ő, magam is kurizálnék neked. Köszönöm - mondta a lány, és szeme zugában apró gyémántokhoz hasonló könnycseppek jelentek meg. Henryvel csak egyetlen gond lehet: ha nem tudja, hol a határ, neked kell megállítanod. A fiúk, tudod, könnyen tűzbe jönnek. És ha nem tetszik, amit mondok, csak szólj rám nyugodtan. Barátok közt ez is természetes. Shannon ekkor a karomba ugrott, és én is jó erősen magamhoz öleltem. Ám neki alighanem jobban esett, mint nekem. Mert kettőnk között ott állt Arlette. Bárkivel találkoztam 1922 nyarán, ő mindig közénk állt, és Henry ugyanígy volt ezzel. Épp az imént árulta ezt el Shannon, anélkül, hogy ő maga tudott volna erről. Egy augusztusi éjszaka, miután sikeresen lezajlott a betakarítás, és Old Pie csapata,

zsebébe téve a bérét, visszatért a rezervátumba, tehénbőgés hangjára ébredtem. Átaludtam a fejés idejét, gondoltam, de amikor kitapogattam apám zsebóráját az éjjeliszekrényen, láttam, hogy még csak hajnali negyed négy van. Még a fülemhez is tartottam az órát, hogy ketyeg-e, bár megtette volna az is, ha kinézek a holdvilágtalan sötétségbe. Meg aztán a hang sem hasonlított a tejétől szabadulni kívánó tehén szelíd panaszára - ezt a bőgést egy kínok mardosta állat hallatta. Néha így jajdúlnak fel a borjadzó tehenek is, de a mi istennőink már rég túl voltak életük e korszakán. Felkeltem, kiléptem az ajtón, aztán visszamentem a szekrényhez a .22-esemért. Amikor fél kezemben a puskával, a másikban a csizmámmal elsurrantam Henry csukott ajtaja előtt, hallottam, ahogy húzza a lóbőrt. Reménykedtem, hogy nem ébred fel, és nem akar csatlakozni az éjszakai kalandhoz, amely akár veszélyesnek is bizonyulhat. Ekkorra már csak néhány farkas maradt meg a síkvidéken, de Old Pie elmondta, hogy a Platté és a Medicine Creek rókái között veszettség is előfordul. A sosónik nyári dühöngésnek nevezték a kórt, és valószínűleg a tehenek is azért bőgnek, mert egy ilyen dühöngő jószág lopódzott az istállóba. A szabadban a fájdalmas bőgés felerősödött és tompa visszhangot vert. Mintha valamelyik tehenet kútba dobták volna, gondoltam, és ettől hideg veríték lepte el a karom; önkéntelenül is szorosabban markoltam a .22-est. Mire az istálló ajtajának jobb szárnyát belöktem a vállammal, már a többi tehén is együtt érzőn elbődült, de hangjuk csupán nyugodt érdeklődést fejezett ki szenvedő társuk rettegő kétségbeeséséhez képest. Ha nem leszek mihamarabb úrrá a helyzeten, Henryt is felveri a lárma. Az ajtótól jobbra szénszálas ívlámpa lógott egy kampón - az istállóban csak végszükség esetén használtunk nyílt lángot, különösen nyaranta, amikor a szénapadlás meg volt rakva szénával, és a kukoricagórék színültig megteltek. Kitapogattam és lenyomtam a szikrakapcsolót. Fényes körben pattant ki a kékesfehér káprázat, amely először úgy elkábított, hogy semmit se láttam. Csak a fájdalmas bőgés hallatszott, meg valamelyik istennőnk patadobogása, ahogy menekülni próbál kínjai forrásától. Achelois volt az. Amikor a szemem már alkalmazkodott a fényhez, láttam, amint ide-oda dobálja a fejét, és addig hátrál, míg hátsó lábai már bokszának ajtaját súrolják - a folyosó mentén ez volt jobbról a harmadik -, hogy aztán újra előretámolyogjon. A többi tehén eközben a vak rémületig hergelte magát. Felhúztam a csizmámat, majd bal hónom alá szorítva a .22-est felrántottam az ajtót, és hátrább léptem. Az Achelois név azt jelenti: „aki elűzi a fájdalmat", de ez az Achelois maga volt az eleven fájdalom. Amikor kibotorkált a folyosóra, észrevettem, hogy a hátsó lába csupa vér. Úgy ágaskodott fel, mint egy ló (tehéntől még soha nem láttam ilyet), és ekkor vettem észre, hogy az egyik csöcsén hatalmas norvég patkány csüng; súlyától a rózsaszín csonk feszes porcszövetté nyúlt. Az ámulattól (és az iszonyattól) dermedten idéztem fel a gyermek Henryt, amint hosszú spárgaként húzza ki szájából a rózsaszín rágógumit. Arlette összeszidta: Ezt nem szabad! Senki nem kíváncsi arra, amit összerágtál! Felemeltem a puskát, de mindjárt le is engedtem. Hogy lőhetnék, amikor a patkány úgy leng ide-oda, mint eleven súly egy inga végén? A folyosón Achelois bőgött, és ide-oda rázta a fejét, mintha az segítene. Amikor ismét

négy lábra állt, a patkány lába is leért a szénával teleszórt padlón. Úgy festett, mint valamilyen fura, torzszülött kutyakölyök, véres tejcsöppekkel a bajszán. Körülnéztem, mivel üthetném agyon, de mielőtt felkaphattam volna a seprűt, amelyet Henry Phemonoe bokszához támasztott és ottfelejtett, Achelois ismét felágaskodott, a patkány pedig a padlóra zuhant. Először azt hittem, a tehén csöcse csak elmozdult, de aztán megláttam a rózsaszín, ráncos csonkot, amint húsból formált szivarként mered ki a patkány szájából az istenverte dög egyszerűen letépte szegény Achelois egyik csöcsét. A tehén a fal egyik gerendájának támasztotta fejét, és fáradtan eresztett meg egyegy mú-t, mintha azt mondaná: hány éven át adtam nektek tejet, hány éven át nem volt velem semmi gond, nem úgy, mint azzal a személlyel, akire hivatkozhatnék - akkor hát miért hagytad, hogy így járjak? Tőgye alatt tócsába gyűlt a vér. Még döbbenetemben és undoromban sem gondoltam, hogy a sebe halálos lehet, de a tehén - és a csöcsét szájában tartó patkány - látványától elöntött a düh. Még most sem vettem azonban célba a rágcsálót, részben mert tartottam a fűztől, de főként azért, mert attól féltem, hogy fél kezemben az ívlámpával, elvétem a lövést. Inkább a puska tusát emeltem fel, hátha úgy végezhetek a betolakodóval, ahogy Henry csapta agyon a lapátjával a kútból kibújt rokonát. Henry azonban fiatal volt, és gyorsak voltak a reflexei, engem, a középkorú férfit pedig legmélyebb álmomból riasztott fel ez a borzalmas közjáték. A patkány könnyedén tért ki előlem, és megindult a középső folyosón. A letépett csöcs most is a szájában himbálózott, és felfedeztem, hogy még futtában is lakmározik a meleg és bizonyára még tejjel töltött húscafatból. Üldözni kezdtem, és két újabb ütést is elhibáztam. Ekkor vettem észre, hová igyekszik: a csőbe akart bújni, amely a betemetett jószágitató kúthoz vezet. Hát persze! A Patkány bulvár! Most, hogy a kút be van tömve, ez maradt az egyetlen kijáratuk. Nélküle élve volnának eltemetve. Arlette társaságában... Igen, de ez a dög nem férne be a csőbe, gondoltam. Biztosan máshonnan jött. Talán a trágyarakásban fészkelt. Az állat ekkor nagy ugrással vetette magát a cső nyílása felé, és eközben bámulatos ügyességgel nyújtóztatta ki a testét. Utoljára csaptam le a puskatussal, és eltaláltam a cső szélét - a patkányt végképp elhibáztam. Amikor az ívlámpával bevilágítottam a nyílásba, homályosan még láttam, hogyan tűnik el a szőrtelen farok a sötétségben, és hallottam, hogyan kaparják az apró karmok a galvanizált fémet - ezután az állatnak nyoma veszett. A szívem olyan vadul vert, hogy fehér pontokat láttam magam előtt. Mély levegőt vettem, de a levegővel együtt a rothadás és a bomlás bűze is az orromba hatolt, olyan erővel, hogy orromat befogva hátratántorodtam. Kiáltani akartam, de az ingert elfojtotta az öklendezés. A bűz hatására szinte láttam Arlette-et a cső túlsó végén, amint folyóssá váló húsában immár bogarak és kukacok nyüzsögnek, az arca leválik a koponyáról, az ajkát eltorzító vigyor helyét pedig elfoglalja a koponyacsontok jóval tartósabb vigyora. Négykézláb menekültem az iszonyatos csőtől, és közben először bal, majd jobb felé okádtam, majd miután a vacsora kiürült belőlem, hosszú fonalakban epét hánytam. Könnyben úszó szemmel is láttam, hogy Achelois visszament a rekeszébe. Ez végre

örvendetes fejlemény volt: nem kell majd a kukoricásban hajkurásznom, és kötőfékkel visszaráncigálnom az istállóba. Mindenekelőtt a cső nyílását akartam bedugaszolni - ezt minden egyéb teendő elé soroltam -, de ahogy csitult a szívem, gondolkodásom is kitisztult. Az elsőbbség Acheloist illeti. Jól tejelő tehén volt, és ami fontosabb, mindig én gondoztam, tehát felelős vagyok érte. Az istállóból leválasztott kis irodában, ahol könyvelni szoktam, tartottam egy gyógyszeres ládát is. Találtam benne egy nagy doboz Rawleigh-féle fertőzésgátló kenőcsöt, a sarokban pedig tiszta rongyokat tároltam. Elvittem a készlet felét, majd visszamentem Achelois bokszához, és becsuktam az ajtót, hogy a legkisebbre csökkentsem a rúgás kockázatát. így ültem le a fejőszékre. Azt hiszem, az egyik énem úgy vélte: megérdemelném a rúgást. De amikor megsimogattam az oldalát, és azt suttogtam, „csitt, csitt, kis jószágom, semmi baj", a drága öreg Achelois elnémult, és ha megborzongott is, amikor a kenőcsöt a sérült testrészre simítottam, végig nyugodtan állt. Amikor megtettem minden tőlem telhetőt a fertőzés megelőzésére, a rongyokkal a hányadékomat töröltem fel. Alapos munkát kellett végeznem, mert minden farmer megmondhatja önöknek, hogy az emberi hányadék éppúgy vonzza a ragadozókat, mint egy fedetlen vagy rosszul fedett szemétgödör. Jönnek persze a mosómedvék, a mormoták is, de mindenekelőtt a patkányok. A patkányok imádják az emberi váladékot. Maradt még néhány rongy, de ezeket még Arlette dobta ki a konyhából, és túl vékonyak voltak a soron következő feladathoz. Leakasztottam a szögről a kézi sarlót, a lámpával odatapogatóztam az udvaron álló farakáshoz, és a ráborított súlyos ponyvából kivágtam egy nagyjából négyszögletű darabot. Az istállóba visszatérve rávilágítottam a cső nyílására, nem áll-e lesben a patkány (vagy egy másik; ahol egy van, többen is lehetnek), hogy védje a maga területét; ám ameddig beláthattam - vagyis úgy négy láb hosszig - a cső üres volt. Ürüléknek nem volt nyoma, és ezen nem is csodálkoztam. Forgalmas útvonalról - immár egyetlen útvonalukról - volt szó, és ameddig a külvilágban végezhették a dolgukat, nem akarták össze-piszkolni. Betömtem a ponyvát a csőbe. Merev volt és túlméretezett, úgyhogy végül seprűnyéllel kellett beszuszakolnom, de sikerült. - Nesze nektek - mondtam. - Meglátjuk, ízlik-e. Fulladjatok meg tőle. Visszamenet megnéztem Acheloist. Nyugodtan állt, és amikor megsimogattam, szelíden hátranézett rám. Akkor is tudtam, most is tudom, hogy csak egy tehén volt önök is megtapasztalhatják, hogy a farmereknek nemigen vannak romantikus elképzeléseik a természet világáról -, de ez a pillantás ismét könnyekre fakasztott, és el kellett fojtanom a feltörő zokogást. Tudom, hogy rajtad semmi sem múlt, sugallta ez a tekintet. Tudom, hogy semmiről sem tehetsz. Csakhogy erről is én tehettem. Azt hittem, sokáig hánykolódom majd ébren, és ha elalszom, a patkányról álmodom majd, amint Achelois csöcsével a szájában lohol a szénával teliszórt padlón a vészkijárata felé. Ehelyett rögtön elaludtam, nem álmodtam semmit, és kipihenten ébredtem. A szobát elárasztotta a reggeli világosság, és a kezemen, a lepedőn, a párnahuzaton sűrűn ült halott feleségem oszló tetemének bűze. Felhördültem, kiugrottam az ágyból, de máris

felfogtam, hogy a szag csak a képzeletemben létezik. Nos, ez a szag volt a rossz álom, amelyre számítottam. Nem éjszaka támadt rám, hanem az induló nap első, józan világosságánál, és nem alva, hanem tágra nyílt szemmel éltem meg. Azt hittem, a patkányharapást követő fertőzés a kenőcs ellenére be fog következni, de ez elmaradt. Achelois később, de még abban az évben kiszenvedett, ám egészen más okból. Tejet azonban nem adott többé; egyetlen cseppet sem. Le kellett volna vágnom, de nem vitt rá a lélek. Épp eleget szenvedett miattam. Másnap hosszú listát adtam át Henrynek: menjen be Hemingford Home-ba a teherautón, és szerezze be a felsorolt áruféléket. Arcára széles, ujjongó mosoly terült. - A teherautón? Én? Egész egyedül? - Csak emlékszel még az előmeneti meg a hátrameneti fokozatokra? - Még szép! Persze hogy... -Akkor miért ne vezethetnéd? Omaháig vagy Lincolnig talán még nem - de ha szép nyugodtan hajtasz, Hemingford Home-ra igazán megértél! - Köszönöm! - kiáltotta, mindkét karjával átölelt, és arcon csókolt. Egy pillanatig úgy tűnt: ismét jó barátok vagyunk. Még hagytam is, hogy eluralkodjon rajtam ez az illúzió, noha szívem mélyén tudtam, hogy csak ámítom magam. Hiába ástuk mélyre a bizonyítékot, az igazság köztünk áll, és ez így is lesz mindig. Adtam neki egy bőrerszényt, benne pénzzel. A nagyapádé volt. Tartsd csak meg; ősszel, a születésnapodra úgyis neked szántam. Pénz is van benne. Ha marad valami, az a tiéd. - Majdnem hozzátettem: És nehogy valami kóbor kutyát hozz haza, de még időben megtartóztattam magam. Az anyja egyik visszatérő bemondása volt. Henry ismét köszönetét akart mondani, de elfulladt a hangja. Túl sok volt neki mindez. - Hazatérőben állj meg tankolni Lars Olsen műhelyénél, de nehogy elfelejtsd! Nem szeretném, ha gyalog kéne hazajönnöd. - Nem felejtem el. És papa... -Nos? Henry egyik lábáról a másikra állt, majd félénken nézett rám. - Megállhatnék odamenet Cotterie-éknél is, hogy Shant magammal vigyem? Nem - feleltem, és a fiú arca elborult, mielőtt még hozzátettem volna: - Előbb Sallie-t vagy Harlant kérdezed meg, hogy elengedik-e. És okvetlen közöld velük, hogy városban még soha nem vezettél. Bízom a tisztességedben, fiam. Mintha még maradt volna bennünk tisztesség. A kapuból néztem utána, amíg öreg teherautónk el nem tűnt saját pora gombolyagjában. Csomó volt a torkomban, sehogy sem sikerült lenyelnem. Valami ostoba, mégis nagyon erős előérzet motozott bennem, hogy soha többé nem látom viszont a fiamat. Gondolom, a legtöbb szülő így van vele, ha a gyerek először megy el egyedül, és nekik be kell látniuk, hogy ha a fiú vagy a lány már elég nagy ahhoz, hogy felügyelet nélkül megbízásokat teljesítsen, akkor voltaképpen már nem gyerek többé. De nem vesztegethettem sok időt az érzelmeimre. Fontos teendőm volt, és Henryt azért küldtem el, hogy egyedül vigyem végbe. Természetesen észre fogja venni, mi

történt a tehénnel, és minden bizonnyal a tettest is azonosítja, de úgy éreztem, valamelyest megkönnyíthetem számára a felfedezést. Először Acheloisnak néztem utána: fásultnak látszott, de amúgy semmi baja nem volt. Ezután a csövet vettem szemügyre. Változatlanul el volt dugaszolva, de nem ringattam magam illúziókba: beletelhet némi időbe, de előbb vagy utóbb a patkányok átrágják magukat a ponyván. Tartósabb megoldásra van szükség. Egy zsák Portland cementet vittem a házi kúthoz, és egy ócska vödörben összekevertem vízzel egy adagot. Mialatt vártam, hogy besűrűsödjön, visszamentem az istállóba, és a ponyvát még mélyebbre nyomtam a cső nyílásába. Ilyenformán legalább kétlábnyi teret nyertem, és ezt a teret betömtem a cementtel. Mire Henry megjött (ráadásul kitűnő hangulatban: magával vihette Shannont, és közösen elfogyasztottak egy fagylalt-turmixot a bevásárlásból maradt pénzen), a cement megkeményedett. Néhány patkány alkalmasint éppen a szabadban portyázott, de a legtöbbet, véltem, sikerült befalaznom a benti sötétségbe, köztük azt is, amelyik szegény Acheloist megnyomorította. És odalenn, a sötétben fognak megdögleni. Ha meg nem fulladnak, akkor éhen vesznek - mihelyt irtóztató éléskamrájuk kimerült. Így képzeltem akkor. Az 1916 és 1922 közötti években még a legmamlaszabb nebraskai farmerek is megtollasodtak. Harlan Cotterie, aki a legkevésbé sem volt mamlasz, társai zöménél is többre vitte. Meglátszott ez mindjárt a farmján is. 1919-ben új csűrt és silót épített hozzá, 1920-ban pedig olyan mély kutat ásatott, amelyből a szivattyú - szinte hihetetlen! - percenként hat gallon vizet merített. Egy évvel később csatornáztatta az egész házat (ámbár, nagyon is előrelátón, az udvari árnyékszéket is megtartotta). Ettől fogva háromszor egy héten ő és családja a környékhez képest páratlan fényűzésben tobzódhatott: a meleg fürdőt és zuhanyt nem a konyhai tűzhelyen melegített vizes fazekak szolgáltatták, hanem a csövek, amelyek a kútból hozták fel a vizet, s aztán a házba továbbították. Shannon Cotterie féltve őrzött titkát a zuhany leplezte le, habár én már addig is sejtettem valamit, amióta megjegyezte, hogy hát kurizálni alaposan kurizált, és tompa, fénytelen hangja nem is hasonlított az övére; közben pedig nem rám nézett, hanem apja kombájnjának és a mögötte robotoló tallózóknak az árnyképét figyelte a távolban. Közeledett szeptember vége, az egész évre való kukoricát leszüretelték, de a kertekben még sok volt a begyűjtenivaló. Egy szombat délután, miközben Shannon éppen a zuhanyozás élvezetének hódolt, az édesanyja a hátsó folyosón közeledett egy rakás frissen mosott ruhával; korábban szedte le a kötélről, mivel a levegőben lógott az eső. Shannon bizonyára azt hitte, hogy rendesen becsukta a fürdőszoba ajtaját - a hölgyek szeretik, ha a fürdőszobában egyedül intézhetik intim dolgaikat, és ahogy 1922 nyara őszbe hajlott, Shannon Cotterie-nek különleges oka is volt, hogy ragaszkodjon a magányhoz -, de lehet, hogy az ajtó magától nyílt ki. Nos, a mamája történetesen benézett, és bár a zuhanyfüggönyként használt régi lepedő végig be volt húzva az Ualakú sínen, a zubogó víz átlátszóvá tette. Sallie-nek nem kellett közvetlenül látnia a lányát: elég volt, hogy az alakját lássa, amelyet ez egyszer nem lepleztek a bő, kvéker stílusú lebernyegek. Shannon az ötödik hónapban járhatott, sokáig már amúgy sem

rejtegethette volna titkát. Két nappal később Henry ijedt, bűntudatos képpel jött meg az iskolából (újabban oda is teherautón járt). - Shan se tegnap, se ma nem volt iskolában -mondta -, úgyhogy benéztem Cotterieékhez, nincs-e valami baja. Gondoltam, hátha elkapta a spanyolnáthát. De nem engedtek be. Mrs. Cotterie csak odaszólt, hogy tűnjek el, meg hogy a férje ma este, ha végzett a munkáival, átjön, hogy beszéljen veled. Megkérdeztem, tehetek-e valamit, mire azt mondta: „Épp eleget tettél, Henry." Ekkor ötlött fel bennem Shan megjegyzése. Henry a kezébe temette arcát. Gyereke lesz, papa, és a szülei rájöttek. Tudom, hogy erről van szó. Össze szeretnénk házasodni, de attól félek, nem fognak beleegyezni. - Cotterie-ék nem érdekelnek - jelentettem ki. - Én nem egyezem bele. Megsebzett, könnyes tekintetet vetett rám. - De miért? Arra gondoltam: Láttad, hová jutottunk anyád meg én, és még kérdezed? Ehelyett azonban azt mondtam: - Shannon tizenöt éves, te pedig még csak két hét múlva leszel ugyanennyi. - De szeretjük egymást! Ó, ez a gyerekes kitörés! Ez a nyámnyila jajszó! Olyan görcsösen markoltam a lábam szárát, hogy erővel kellett kiegyenesítenem ujjaimat. A dühöngésnek semmi értelme. Az ilyesmit a fiúknak a mamájukkal kell megbeszélniük, de Henryé egy betemetett kút fenekén tartózkodik, és udvartartása tagjaiként döglött patkányok veszik körül. - Tudom, Henry... - Hank! És mások is megesküdtek már ebben a korban! Valaha ez tényleg így volt; de a századforduló és a határok bezárulása óta ez a szokás kiment a divatból. Ezt azonban nem mondtam ki. Ezzel szemben közöltem: nincs pénzem rá, hogy megalapozzam az együttélésüket. '25-re talán, ha a termés ilyen jó marad, és az árak sem mennek le, segítségükre lehetek, de most semmim sincs. És a születendő kisbabával... - Lehetne elég pénzed - állapította meg a fiú. - Ha nem szarakszol úgy azzal a száz holddal, most bőven volna pénzünk! A mama adott volna belőle, és nem is beszélt volna hozzám úgy, ahogy te! Először szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Legalább hat hét telt el, amióta egymás között nem mondtuk ki Arlette nevét, még csak bizonytalan névmás formájában sem. Henry kihívón nézett szembe velem. És ekkor messze a földutunkon megpillantottam Harlan Cotterie-t, amint a házunk felé közeledik. Mindig a barátomnak tekintettem, de ha egy lányról egyszer csak kiderül, hogy várandós, könnyen módosul az apák kapcsolata. Nem, ő valóban nem beszélt volna így - bólintottam, és magamra parancsoltam, hogy én is nézzek a fiú szemébe. - Mert ő sokkal gorombább lett volna, és még az is lehet, hogy nagyot nevetett volna az egészen. Ha jól utána gondolsz, fiam, ezt te is be fogod látni. - Soha! Anyád kis szotykának nevezte Shannont, és rád parancsolt, hogy tartsd a

virgácsodat a nadrágodban. Ez volt az utolsó tanácsa, és bármilyen trágár és sértő volt, hiszen többnyire ebben a stílusban társalgott, jobban tetted volna, ha hallgatsz rá. Henry haragja kipukkadt, mint egy lufi. Csak... csak azután az éjszaka után... csináltuk... Shan nem akarta, de én rávettem. És mihelyt belementünk, neki is épp olyan jólesett, mint nekem. O kérte, hogy csináljuk tovább. - Ezt furcsán viszolyogva, mégis büszkén adta elő, majd fáradtan rázta meg a fejét. - Most meg azt a száz holdat felveri a gyom, és én nyakig ülök a kulimászban. Ha itt volna a mama, ő segítene, hogy mindent rendbe hozzunk. Pénzzel mindent meg lehet oldani, mondja ő -és fejével a közeledő porfelhő felé intett. - Ha már elfelejtetted, mennyire vérzett a mamád szíve akár egyetlen dollárért is, akkor még sok bajod lesz a kurta memóriádból - jegyeztem meg. - És ha már azt se tudod, mekkora rössel vágott szájon, amikor... - Emlékszem rá - mondta durcásan, és még durcásabban tette hozzá: - Azt hittem, segíteni fogsz. Megpróbálok. Egyelőre azonban arra kérlek, szívódj fel. Ha itt volnál, amikor Shannon apja beállít, az olyan, mintha vörös rongyot ráznál a bika pofájába. Hadd derítsem ki, hányadán állunk, és mi a szándéka; utána lehet, hogy kihívlak a tornácra. Megragadtam a csuklóját. - Megteszek érted mindent, fiam, ami telik tőlem. Kihúzta csuklóját a markomból. - Hát csak igyekezz. Bement a házba, és pillanatokkal azelőtt, hogy Harlan új kocsija (egy Nash, amelynek zöld lakkozása még a porréteg alatt is lepkeszárnyként csillogott) a ház elé ért, hallottam, ahogy hátul csapódik a szúnyoghálóajtó. A Nash töfögött, visszagyújtott, majd elhallgatott. Harlan kiszállt, majd levette, összehajtogatta és az ülésre tette a porköpenyét. Azért vette fel, mert öltözéke is alkalmi volt: fehér ing, zsinórnyakkendő, elegáns vasárnapi nadrág, amelyet ezüst csatos öv fogott össze. Az övön rántott egyet, hogy a nadrág épp a takaros kis sörhasa alá kerüljön. Harlan mindig szíves és előzékeny volt velem, és én úgy képzeltem, nemcsak barátok, hanem jó barátok vagyunk - ebben a pillanatban mégis gyűlöltem. Nem azért, mert szemrehányást akart tenni a fiam miatt; Isten a tudója, hogy fordított esetben én ugyanezt tettem volna. Nem, más okom volt a haragra, nem is egy. A vadonatúj, csillogóvillogó zöld Nash; a delfint formázó ezüst övcsat; az élénk pirosra festett siló; és a vízvezetékrendszer a házában. Leginkább azonban a csúnyácska és engedelmes felesége miatt forrt bennem az indulat, aki otthon maradt, hogy aggodalmai ellenére is vacsorát főzzön. A feleség, aki minden problémára szelíden és készségesen azt feleli: Ahogy te jónak látod, kedvesem. Jegyezzétek meg, asszonyok: az ilyen feleségnek soha nem kell attól félnie, hogy utolsó hörgését az elvágott torkán át bocsátja ki. Harlan elindult a tornác lépcsője felé. Én a kezemet nyújtottam; majd kiderül, kezet fog-e velem vagy sem. Látszott rajta a habozás, ahogy az érveket és ellenérveket mérlegeli, de aztán egy futó kézszorítás mellett döntött, mielőtt rákezdte volna. - Hát támadt itt némi problémánk, Wilf - mondta. -Tudom. Henry éppen most tájékoztatott róla. Jobb későn, mint soha. - A soha jobb lett volna - jelentette ki komoran.

- Leülnél? Látszott, hogy ezt is megfontolja, majd elfoglalta a mindig is Arlette-et illető hintaszéket. Tudtam, hogy nem akart leülni - ha egy férfi dühös és feldúlt, inkább állva marad -, de végül mégiscsak leült. - Innál egy kis jeges teát? Limonádé nincs. Az Arlette specialitása volt, de... Leintett. A keze vaskos volt, de kemény. Harlan volt Hemingford megyében az egyik leggazdagabb farmer, de soha nem játszotta a górét; aratáskor, vagy ha szénát kaszáltak, együtt gürizett a napszámosokkal. Napnyugta előtt haza akarok érni. Szart se látok ezekkel a reflektorokkal. A lányom kettőre eszik. Gondolom, tudod, ki a ludas a nagy étvágyában. - Jelent valamit, ha azt mondom, hogy nagyon sajnálom? Semmit. - Szorosan összepréselte a száját, és látszott, ahogy kétoldalt a nyakán lüktet a forró vér. - Dühösebb vagyok, mint egy lódarázs, és csak ront a helyzeten, hogy nincs kire haragudnom. A gyerekekre nem lehet, hiszen csak gyerekek, ámbár a lányt, ha nem volna várandós, a térdemre fektetném és elnáspángolnám, amiért nem volt több esze, pedig lehetett volna. Ennél sokkal jobb nevelést kapott, otthon is, az egyházban is. Szívesen megkérdeztem volna: arra céloz-e, hogy Henryt rosszul neveltük, de inkább befogtam a szám; hadd mondja végig mindazt, amin idejövet háborgott. Bizonyára felépített magának egy szép kis beszédet; talán ha túlesett rajta, könnyebben megegyezünk. - Sallie-t is szeretném hibáztatni, amiért nem figyelt fel korábban a lány állapotára, de hát az első terhességet többnyire magasan hordják, ezt mindenki tudja... meg aztán te is láttad, miféle ruhákat visel Shan, és nemcsak mostanában. Amióta tizenkét éves lett, és megjött a baja, azóta kedveli ezeket a nagyanyám ünneplője féle rongyokat... Húsos kezével mutatta a ruhák bőségét. Bólintottam. - És téged is szívesen vádolnálak, amiért a jelek szerint elbliccelted a beszélgetést, amellyel az apák fiaiknak tartoznak. - Mintha halvány fogalmad volna a fiúk neveléséről, gondoltam. - Akkor kellett volna elmagyaráznod, hogy pisztolyt tart a nadrágjában, és nehogy elmozdítsa a biztonsági zárat. - A torkán akadt a feltörő zokogás, úgy kiáltotta: Az én... kicsi... lányom... még túl fiatal az anyasághoz! Valójában persze még hibásabb voltam, mint Harlan képzelhette. Miattam került Henry olyan helyzetbe, amikor kétségbeesett szüksége volt egy nő szeretetére - és ezért van most Shannon ilyen bajban. Azt is megkérdezhettem volna, nem tesz-e Harlan is némi szemrehányást magának, miközben másokat oly hévvel ostoroz. De inkább hallgattam. Eredetileg inkább bőbeszédű voltam, de Arlette-tel való együttélésem során alapos gyakorlatot szerezhettem a hallgatásban. Csakhogy téged se vádolhatlak, mivel a feleséged tavasszal elhagyott, és természetes, hogy mostanában kihagy a figyelmed. Így hát, mielőtt idejöttem, majdnem fél öl fát aprítottam fel az udvaron, hogy kieresszek egy kis gőzt. És ez be is vált, hiszen még kezet is fogtam veled, nem igaz? A hangján érződő önelégültség arra csábított, hogy odavessem: Hacsak nem erőszak történt, ehhez a tánchoz ketten kellenek! De ehelyett csak rábólintottam: „De igen", és

annyiban hagytam a dolgot. És ezzel rátérhetünk arra, hogy mit szándékoztok tenni: te meg az a fiú, aki az asztalomnál ült, és ette, amit a feleségem készített neki. Válaszomat valamilyen ördög sugallhatta - az, aki az Áskálódó távozása után megszállja az embert. - Henry feleségül akarja venni a lányt, hogy a babának nevet adjon. - Ez olyan röhejes, hogy hallani sem akarom. Nem állítom, hogy Henrynek se bilije, amibe pisáljon, se ablaka, hogy a bilit kiöntse - tudom én, Wilf, hogy a magad módján egész rendesen boldogultál, de ez a legtöbb, amit mondhatok. Gazdagon termő évek állnak mögöttünk, és téged még mindig hajszál választ el tőle, hogy túllépd a bankszámládat. Mi lesz veled, ha ránk köszönt a hét szűk esztendő? Elvégre ezekre mindig számítani kell. Ha megkaptad volna a száz holdért járó pénzt, más lenne a helyzet - pénzzel a szűkös időket is ki lehet húzni -, de most, hogy Arlette elment, az a föld csak gubbaszt a helyén, mint szorulásos vénlány az éjjelin. Egy titkos énem néhány másodpercig azt latolgatta, mivé fejlődtek volna a dolgok, ha abban a kurva földügyben engedek Arlette-nek, mint ahogy addig már annyi másban is. Az történt volna, hogy bűzben élnék, és ki kellene ásnom a régi forrást a teheneknek, mert egy kortyot sem innának egy véres folyóból, amelyben disznók zsigerei lebegnek. Igaz. De legalább élnék, és nemcsak léteznék. Arlette itt volna mellettem, és Henryből sem vált volna durcás, szorongó, kezelhetetlen kamasz, aki gyerekkori pajtását ilyen szépen csőbe húzta. - Nos, mit akarsz tenni? - kérdeztem. - Bizonyára nem fáradsz ide, ha nincs valami elképzelésed. Úgy látszott, meg sem hallja, amit mondok. Révülten meredt a távolba, ahol az új silója éppen a láthatár peremén állt. Az arca megviselt és szomorú volt, de én túl messzire jutottam és túl sokat írtam, hogy-sem hazudjak: ez a látvány nem indított meg különösebben. 1922 életem legrosszabb évének bizonyult: ekkor változtam olyan emberré, akire nem ismertem rá, és Harlan Cotterie nem volt több, mint egy hozzám hasonló befuccsolt alak egy köves, nehezen járható útszakaszon. Ritka jó eszű lány - mondta. - Mrs. McReady az iskolában azt állítja, egész pályafutása során - ami csaknem negyven évet ölel fel - nem volt ilyen értelmes tanítványa. Kiváló angolból, és még kiválóbb matematikában, holott ez Mrs. McReady szerint lányoknál ritkaság. Ért a trigeronómiához is, Wilf. Tudtál erről? A trigeronómiához még maga Mrs. McReady sem ért! Nem, erről nem tudtam, tudtam viszont, hogy kell ezt a szót kimondani. Mindazonáltal úgy éreztem, ez talán nem a legmegfelelőbb időpont, hogy szomszédomat helyre igazítsam. Sallie az omahai tanítóképzőbe akarta íratni. 1918 óta lányokat is felvesznek, habár eddig még egyetlen lány sem végzett. - Nehezen elviselhető pillantást vetett rám: undor és ellenségesség keveredett benne. Mert hát ugye a nők mindig férjhez akarnak menni, és szülni akarnak. Lépj be a szabadkőművesek női páholyába, és sikáld fel a padlót. Nagyot sóhajtott.

Shan lehetne az első női diplomásuk. Megvan benne az ész és a rátermettség. Ugye hogy ezt sem tudtad? Való igaz: ezt sem tudtam. Egyszerűen csak feltételeztem - számos egyéb, mára tévesnek bizonyult fel-tételezésem között -, hogy farmerfeleségnek teremtődött, semmi többnek. Még főiskolán is taníthatna. Azt terveztük, hogy mihelyt betölti a tizenhetet, odaküldjük. Sallie tervezte, akarod mondani. Egymagad azzal a szűk farmer-koponyáddal soha nem ötöltél volna ki ekkora baromságot. - Shan örömmel ráállt, a pénzt félretettük. Minden elő volt készítve. - Felém fordult, és hallottam, ahogy a nyakában ropognak az inak. - A terv továbbra is érvényes. De először - már a közeli napokban -Omahába megy, a Szent Euzébia Katolikus Lányotthonba. Shan még nem tud róla, de így lesz. Sallie először Delandbe akarta küldeni - ott él a nővére -, vagy a nagynénémékhez Lyme Biskába, de egyikükben sem bízom; ők nem tudnák véghezvinni, amit elhatároztunk. Meg aztán az olyan lány, aki ekkora balhét csinál, nem érdemli meg, hogy ismerős családba menjen, ahol mindenkit szeret. Hát mire készültök, Harl? Csak nem küldenétek a lányotokat valami... izé... árvaházba? - Szó sincs árvaházról - berzenkedett a látogaTom. - Makulátlan, egészséges, nagy forgalmú intézmény. Érdeklődtem, még a tudakozót is felhívtam, és mindenhol csak a legjobbakat hallottam. Shant majd ellátják a háztartás körüli feladatokkal, a tanulmányait is folytathatja, aztán, négy hónap múlva, megszüli a gyermekét, aki mielőbb örökbefogadó szülőkhöz kerül; a Szent Euzébiában a nővérek majd gondoskodnak erről. Utána hazajöhet, és másfél év múlva mehet a tanítóképzőbe, ahogy Sallie szeretné. Meg persze én is. Mind a ketten. - Es mi ebben az én szerepem? Mert nyilván nekem is szántatok feladatot. Kötekedni akarsz velem, Wilf? Tudom, hogy nehéz év áll mögötted, de akkor se tűröm, hogy kötekedj. - Eszem ágában sincs, de akkor is tudomásul kell venned, hogy nemcsak téged ért szégyen, és nemcsak te dühöngsz. Mondd csak meg, mit akarsz tőlem, hátha utána még barátok maradhatunk. Meghökkentően fagyos kis mosolyából - épp csak az ajka rándult meg, és szája sarkában gödröcskék tűntek fel - megértettem, hogy nem fűz vérmes reményeket ehhez az eshetőséghez. Tudom, hogy nem vagy gazdag, de valamivel akkor is ki kell rukkolnod, hogy vállald a magad részét a felelősségből. Azok a hónapok, amiket Shannon az otthonban tölt - a nővérek ezt terhes gondozásnak nevezik -, háromszáz dolláromba fognak kerülni. Camilla nővér, amikor telefonon beszéltünk, adománynak nevezte, de én aztán tudom, hogy minden szolgáltatásnak ára van. - Ha azt kéred, hogy felezzük meg... - Tudom én, hogy nem keríthetsz elő százötven dollárt, de melegen ajánlom, hogy szerezz valahonnan legalább hetvenötöt, mert ennyibe fog kerülni a magántanár -

tudniillik az, aki segít, hogy a lány lépést tartson az osztályával. Ez nem áll módomban. Arlette, amikor elment, a pénzemből is kiforgatott. - De most tűnődtem el első ízben, vajon nem csórt-e el tényleg valamennyit. Az a kétszáz dollár, amit szökésekor állítólag meglovasított, persze szemenszedett hazugság volt, de mostani helyzetemben némi tűpénz is segítene. Emlékezetembe véstem, hogy nézzek körül a tálalókban és a konyhai pléhdobozokban is. - Kérj újabb rövid határidejű kölcsönt a banktól -ajánlotta. - Mint hallom, az utolsót már visszafizetted. Még jó, hogy hallotta! A Harlan Cotterie-féléknek hosszú a füle, még a legbizalmasabb magánügyeket is elcsípik. Újra elöntött iránta az ellenszenv. Hogy kölcsönadta nekem a saját kukoricakombájnját, és mindössze húsz dollárt fogadott el érte? Na és akkor mi van? Akkor is megérdemli, amit kapott, sőt még többet is érdemelne. Mintha nem a drágalátos lánya rakta volna szét a lábát, és nem ő invitálta volna a vendéget, hogy ugyan, verjen már be egy szöget! - Telt rá a termésből - mondtam. - De az a pénz elfogyott. Van a földem, van ez a ház, és nagyjából ez minden. Majd találsz valami megoldást - jelentette ki. - Vegyél fel rá jelzálogkölcsönt, ha másképp nem megy. Hetvenöt dollár esik rád, és ahhoz képest, hogy a fiad tizenöt évesen pelenkázhatna, még igazán olcsón megúszod. Felállt, majd én is követtem példáját. - És ha nem megy? Na, Harl, akkor mi lesz? Ideküldöd a seriffet? Olyan megvetőn biggyesztette el a száját, hogy az ellenszenvem gyűlöletté mélyült. Egy pillanat műve volt, és mégis mindmáig érzem ezt a gyűlöletet, holott annyi más érzés hunyt már ki bennem. Ilyen üggyel nem megyek bíróságra. De ha nem vállalod a felelősség rád eső részét, köztünk mindennek vége. - Belebandzsított a fogytán lévő nappali világosságba. És most elmegyek. Muszáj, ha sötétedés előtt haza akarok érni. A hetvenöt dollárra még vagy két hétig nincs szükségem, úgyhogy addig bőven van időd. Én aztán nem foglak nyaggatni. Ha nem adod, hát nem adod. Csak ne mondd, hogy lehetetlen, mert engem nem ejthetsz át. Miért nem hagytad, Wilf, hogy az asszony eladja azt a földet Farringtonéknak? Ha beleegyezel, most Arlette is itt volna, neked pedig megvolna a szükséges pénzed. Igaz, akkor talán a lányom szoknyája se lenne kurtább. Gondolatban lelöktem a tornácról, és amikor tápászkodni próbált, két lábbal ráugrottam arra a kemény, gömbölyű hasára. Aztán kihoztam az istállóból a kézi sarlómat, és belevágtam a fél szemébe. A valóságban csak álltam, fél kezem a korláton, és néztem, ahogy trappol le a lépcsőn. - Akarsz beszélni Henryvel? - kérdeztem. - Idehívhatom. Őt is éppúgy bántja ez az egész, mint engem. Harlan még csak meg sem állt. - Az a lány tiszta volt, és a fiad bemocskolta. Ha idecipelnéd, úgy lehet, nem tudnék uralkodni magamon, és leütném. Ezen elméláztam. Henry hovatovább elérte teljes magasságát, erős volt, és ami talán a legfontosabb: Harl Cotterie-vel ellentétben ő tudta, mi a gyilkosság.

A Nasht nem kellett bekurblizni; elég volt lenyomni egy gombot. Gazdagnak lenni minden tekintetben kellemes dolog. - Hetvenöt dollárt kérek, hogy lezárjam ezt az ügyet - kiáltotta, túlharsogva a motor felbődülését. Aztán megfordult a favágó tőke körül, szétkergetve George-ot és kíséretét, és tekert a farmja felé, ahol már várta a jókora generátor meg a házon belüli folyóvíz. Amikor megfordultam, Henry állt mellettem, sápadtan és indulatosan. - Nem küldhetik el otthonról csak így... Tehát hallgatózott. Nem mondhatom, hogy meglepődtem volna. De elküldhetik, és meg is teszik - mondtam. - És ha makacsságodban valami ostobasággal próbálkozol, csak tovább rontod a helyzetet. - Megszökhetnénk. És nem kapnának el. Ha te meg én megúszhattuk, amit... amit műveltünk, akkor a kedvesemmel is elszökhetnénk Coloradóba. Tévedés - vágtam vissza -, mert nem volna pénzetek. A pénz mindent megold, mondja a papája. Én meg azt mondom: a pénztelenség mindent tönkretesz. Én aztán tudom, hogy így van, és majd megtudja Shannon is. Neki most már a kisbabájáról is gondoskodnia kell... - Miért kellene, ha úgyis elveszik tőle? - Attól még minden nő ugyanúgy érez, ha ott a hasában az a kis jószág. A terhűktől egyszer csak bölcsek lesznek. A férfiak ezt fel sem foghatják. Én egyáltalán nem tisztellek kevésbé titeket, amiért Shannonnak gyereke lesz - nem ti vagytok az elsők, és nem ti lesztek az utolsók sem, még ha a mélyen tisztelt atya úgy is képzelte, hogy a lánya csak a víz-öblítéses illemhelyen használja a lába közét. De ha egy ötödik hónapban járó hajadont felszólítanál, hogy szökjön meg veled, és ő ráállna - nos, akkor már egyikőtöket se tisztelném többé. - Mit tudsz te? - kérdezte végtelen megvetéssel. - Még egy torkot se tudsz rendesen elvágni. Elállt a szavam. O látta ezt, és így hagyott faképnél. Másnap mukkanás nélkül indult el az iskolába, holott a szívszerelmével ott már nem találkozhatott. Valószínűleg a teherautó miatt mutatkozott ilyen kezesnek. A fiúknak minden ürügy jó, ha teherautót lehet vezetni, legalábbis amíg hat az újdonság varázsa. Az idő múlásával azonban ez a varázs elkopik. Az újdonság mindig elveszti érdekességét, inkább előbb, mint utóbb. És ha elkopik, kilátszik alóla a patkánybőrre emlékeztető sivár szürkeség. Amikor egyedül maradtam, bementem a konyhába. Kiöntöttem bádogdobozából a cukrot, a lisztet meg a sót, és felkavartam. Nem találtam semmit. Átmentem a hálószobába, és átkutattam Arlette ruháit. Ott sem volt semmi. Benéztem a cipőibe hasztalan. De valahányszor semmit sem találtam, egyre erősödött bennem a meggyőződés, hogy valahol kell lennie valaminek. Lett volna munkám a kertben, de inkább megkerültem az istállót, és felkerestem a régi kút helyét. Most már kihajtott a tetején a gyom: hajszálágú köles és göcsörtös őszi aranyvessző. Elphis ott van alattuk, és Arlette nemkülönben. A félrecsúszott arcával, a bohócvigyorával. A fejdíszével. - Hová tetted, te önfejű bestia? - kérdeztem. - Hová dugtad el?

Ha elfelejtettem, hová tettem valamilyen szerszámot, vagy szerény, de annál becsesebb könyvtáram valamelyik darabját, apám mindig azt tanácsolta: próbáljam teljesen kiüríteni a fejemet. Kis idő múlva visszamentem a házba, vissza a hálószobába, vissza a szekrényhez. A legfelső polcon két kalapdoboz állt. Az elsőben semmit sem találtam azon a fehér kalapon kívül, amelyet Arlette akkor viselt, ha templomba ment (már amikor rászánta magát, vagyis legföljebb havonta egyszer). A másik dobozban egy piros kalap volt, amit sohasem láttam rajta; elég kurvásnak találtam. A belső selyemszalagba dugva, tablettánál nem nagyobb négyszöggé hajtogatva, két húszdolláros bankjegyet találtam. És most, ahogy ülök ebben az olcsó szállodai szobában, és hallgatom a falakban nyüzsgő és rohangáló patkányokat (igen, régi barátaim is jelen vannak), elárulom: ez a két húszdolláros pecsételte meg kárhozatomat. Hogy miért? Hát mert ez kevés volt. Ugye ezt önök is belátják? Hát hogyne! Nem kell érteni a trigeronómiához, anélkül is felfogja az ember, hogy a negyvenből akkor lesz hetvenöt, ha harmincötöt hozzáadunk. Nem hangzik valami nagy összegnek, nem igaz? De azokban az időkben 35 dollárért két hónapra való élelmet lehetett kapni a fűszeresnél, vagy egy használt, de jó állapotú lószerszámot Lars Olsen kovácsműhelyében. Kitelt volna belőle egy vasúti jegy is egészen Sacramentóig - néha nem is bánnám, ha felültem volna arra a vonatra. 35... Éjjel az ágyban néha úgy tűnik, látom ezt a számot. Vörösen villog, mint a figyelmeztetés, hogy ne keljünk át a síneken, mert jön a vonat. Én azonban mégis megpróbáltam átkelni, és elütött a vonat. Ha mindegyikünkben bujkál egy Áskálódó, motoz bennünk egy Eszelős is. És olyan éjszakákon, amikor ez a két villogó számjegy nem hagy aludni, a bennem lévő Eszelős azt súgja, hogy összeesküdtek ellenem: Cotterie, Stoppenhauser és Farringtonék zugügyvédje együtt sütötték ki az ármányt. Persze tudom (legalábbis nappal), hogy ez fantazmagória. Lehet, hogy Cotterie, Lester ügyvéd úr és Stoppenhauser később - amikor már megtettem, amit tettem összeült egy megbeszélésre, kezdetben azonban nem akartak semmi rosszat, sőt, Stoppenhauser még ki is szeretett volna segíteni... no meg persze üzletet szerezni a Honi Takaréknak. De amikor Harlan vagy Lester - vagy a kettő együtt - felfedezte a kínálkozó alkalmat, éltek vele. Az Áskálódót tönkreáskálódták: jól hangzik, nem igaz? Ám addigra engem igen kevéssé érdekelt mindez, mert addigra már elvesztettem a fiamat. De tudják, kit hibáztatok elsősorban? Arlette-et. Úgy van. Mert ő hagyta ott azt a két bankjegyet a kurvás piros kalapjában, csak azért, hogy én megtaláljam. És felfogják, milyen ördögien ravasz volt? Mert nem az a 40 lett a vesztem, hanem az a 35, amely az állapotos Cotterie-lány házitanítójának szánt summából még hiányzott. Még harmincöt dollár kellett Harlan Cotterie-nek, nehogy a lánya elmaradjon latinból meg trigeronómiából. 35, 35, 35. Egész héten ez a házitanítóra szánt pénz járt a fejemben, s még a hétvégén sem szabadultam tőle. Néha elővettem azt a két bankjegyet - kihajtogattam őket, de a

gyűrődések megmaradtak -, és legeltettem rajtuk a szemem. Vasárnap estére aztán megérett bennem az elhatározás. Közöltem Henryvel, hogy hétfőn a T-modellel kell iskolába mennie, mert nekem Hemingford Home-ban van dolgom. Mr. Stoppenhauserrel akarok beszélni a bankban, egy rövid lejáratú kölcsön ügyében. Nem nagy összegről, mindössze 35 dollárról van szó. Minek? - Henry az ablaknál ült, és mogorván bámult ki a földünk nyugati darabjára. Megmondtam. Azt hittem, ez majd újabb vitát robbant ki köztünk Shannont illetően, de tulajdonképpen nem is bántam volna. Henry egész héten egy árva szót sem szólt a lányról, noha én tudtam, hogy már elvitték. Mart Donovan mesélte, amikor benézett vetőmagért. - Elment Omahába, valamilyen cifra iskolába -mondta. - Az itteni nem elég jó neki. Igaz, ha tényleg szavazni fognak, nem árt egy kis műveltség. Ámbár tette hozzá rövid meggondolás után - az enyém azt teszi, amit mondok neki. Ajánlom is, amíg jó dolga van. Ha én tudok Shannon távozásáról, akkor tud róla Henry is, sőt ő alighanem előbb tudta meg, mint én a diákok imádnak pletykálni. De szólni nem szólt róla. Azt hiszem, alkalmat akartam adni neki, hogy kitálalja minden sérelmét és fájdalmát. Nem lesz kellemes, de hátha hosszabb távon jót tesz neki. Ahogy a külső sebeket nem hagyhatjuk elgennyedni, ugyanúgy kell kifakasztani a lélek sebeit is, mert a fertőzés gyorsan tovább terjedhet. Henry azonban csak morgott valamit a hír hallatán, ezért úgy gondoltam, mélyebbre kell hatolnom. - Majd megfelezzük a tartozást - mondtam. - Ha karácsonyig letörlesztjük, legföljebb 38 dollárunkba fog kerülni. Az fejenként annyi, mint 19. A te részedet majd levonom a munkabéredből. No, ettől majd kirobban belőle a düh, gondoltam -de csak újabb morcos kis dünnyögést hallatott. Még csak az ellen sem tiltakozott, hogy a T-modellel menjen iskolába, bár megjegyezte, hogy a többiek ugratják miatta, és „Hank seggmacerálójának" nevezik. -Fiam... - Mit akarsz? -Jól vagy? Felém fordult, és elmosolyodott - vagy legalább egy kicsit széthúzódott a szája. - Nagyon is. Sok sikert holnap a bankban, papa. Megyek lefeküdni. Amikor felállt, megszólaltam. - Nem adnál egy puszit? Megcsókolta az arcom. Ekkor csókolt meg utoljára. Másnap a T-n ment iskolába, én meg a teherautóval Hemingford Home-ba hajtottam, ahol Mr. Stoppenhauser alig ötperces várakozás után már elém jött, és bevezetett az irodájába. Elmondtam, mit szeretnék, de nem árultam el, mi célra, csak személyes okokra hivatkoztam. Úgy véltem, ilyen bagatell összegért nem kell részletekbe bocsátkoznom, és igazam volt. De amikor mondókám végére értem, a

fiókvezető összekulcsolta kezét az itatósán, és már-már atyai szigorral nézett rám. A sarokban parányi szeletekre tagolta az időt a falióra ketyegése. Az utcáról jóval hangosabban - behallatszott egy motor berregése. Amikor elhallgatott, kis csend lett, majd újabb motor bődült el. Vajon a fiam az? Idejött a T-modellel, és utána elcsórta a teherautót? Most nem bizonyosodhatom meg róla, de azt hiszem, így történt. Volt némi ideje, Wilf - kezdte Mr. Stoppenhauser -, hogy feldolgozza a felesége sajátos távozását; bocsásson meg, amiért ilyen kínos témához nyúlok, de úgy érzem, idetartozik, no meg a bankár irodája egy kicsit a gyóntatófülkéhez hasonlít - szóval úgy beszélek most magával, mint egy messze földről érkezett, zord, de jóakaratú nagybácsi. Mellesleg elárulom, hogy a szüleim valóban nagyon messziről, Hollandiából vándoroltak be. Ezt a lemezt már ismertem - akárcsak, minden bizonnyal, a fiókvezetői iroda többi látogatója -, és az elvárt, kötelességtudó mosollyal nyugtáztam. - Hogy folyósít-e magának a Honi Takarék harmincöt dollárt? Még szép. Sőt, erős a kísértés, hogy az ügyet személyes alapokra tereljem, és a saját erszényemből fedezzem a kölcsönt; csak éppen sosincs nálam több, mint amennyiből megebédelhetek a Csudajóban, és kipucoltathatom a cipőm a borbélynál. A fölösleges pénz állandó csábítást jelent, még egy ilyen magamfajta ravasz vén muksónak is, meg aztán az üzlet, az üzlet. Csakhogy! - és itt felemelte mutatóujját. - Magának semmi szüksége harmincöt dollárra! Sajnos nagyon is szükségem van rá. - Kíváncsi lettem volna, tudja-e, miért. Elképzelhető; valóban ravasz vén muksó volt. De ugyanez elmondható Harl Cotterie-ről is, és 1922 őszén Harlból mégis letört vén muksó lett. - Tévedés. Magának hétszázötven dollár kell, és akár ma is megkaphatná. Tegye be a bankba, vagy sétáljon ki vele, nekem édes mindegy. A farmjára felvett jelzálogot már három éve kifizette; azóta tehermentes. Vagyis nincs rá semmi ok, hogy ne vegyen fel újabb jelzáloghiteit. Mindenki így csinálja, fiatal barátom, a legtekintélyesebb gazdálkodók is. Csodálkozna, ha látná a szerződéseinket. A legjobb csengésű nevek, úgy bizony! - Nagyon köszönöm, Mr. Stoppenhauser, de nem kérek belőle. Amíg attól a korábbi jelzálogtól nem szabadultam, végig szürke felhőként úszott a fejem fölött, és... De hisz épp erről van szó, Wilf! - Ismét felemelte a mutatóujját, amely úgy mozgott ide-oda, mint a falióra ingája. - Ez a vicc az egészben! Mindig azok a fickók esnek késedelembe, és vesztik el végül a maguk értékes ingatlanát, akik felveszik a jelzáloghiteit, és attól kezdve sütkéreznek a napfényben és urizálnak! Viszont az olyanok, akik úgy cipelik magukkal a bankképes értéket, mintha kőszikla nyomná a vállukat - nos, ők törlesztenek halálos pontossággal! Azt akarja elhitetni velem, hogy a farmja nem szorul némi korszerűsítésre? Nem ázik be a tető? Nem férne el még néhány jószág az istállójában? - Ravasz, hamiskás pillantást vetett rám. - No és miért ne vezetne be maga is folyóvizet a házába, mint a kedves szomszédja? Az efféle befektetések, Wilf, mindig megtérülnek. Olyan korszerűsítéseket hajthatna végre, amelyek jóval többet érnek, mint a jelzálog költségei. Értéket kapna a pénzéért, barátom! Világos? Értéket a pénzéért! Átgondoltam a kérdést, majd így szóltam: - Nagy a kísértés, uram, nem is tagadom...

- Nincs is rá szükség. A bankár irodája és a gyóntatófülke - alig van különbség. Ezen a széken a legkiválóbbak ültek. A megye színe-virága... De én csak egy rövid lejáratú kölcsönért jöttem -amelyhez maga volt szíves hozzájárulni -, és ezen az új ajánlaton még gondolkodnom kell. - Időközben új és meglepően tetszetős ötlet csírázott ki bennem. - És a fiammal, Henryvel is meg kellene beszélnem -vagy Hankkel, ahogy mostanság hívatja magát. Már van olyan idős, hogy az ilyen kérdéseket meg kell beszélni vele, hiszen ami az enyém, egy szép napon az övé lesz. Hogyne, nagyon is megértem. De higgye el nekem, ez volna a helyes döntés. Felállt, és kezet nyújtott. - Maga halért jött; én horgászbotot ajánlok. Sokkal jobb üzlet. Köszönöm. - És kifelé menőben arra gondoltam: Megbeszélem a fiammal. Kellemes gondolat volt. Melegséggel töltötte el a szívem, amely az elmúlt hónapokban fagyossá dermedt. Furcsa valami az emberi tudat, nem igaz? Mr. Stoppenhauser kéretlen ajánlata úgy lekötött, hogy észre sem vettem: a járművet, amelyen idejöttem, felcserélték azzal, amelyen Henry az iskolába ment. Ám meglehet, akkor sem fedezem fel a cserét, ha nem nyomasztanak ilyen súlyos kérdések. Végtére mindkét jármű ismerős volt; mind a kettő az én tulajdonom. Csak akkor kaptam észbe, amikor behajoltam a kurbliért, és a sofőrülésen megláttam egy kővel lenyomatott, összehajtogatott papírt. Néhány pillanatig csak álltam ott, félig a T-modellen belül, félig kívül, fél kezemmel a sofőrülés oldalán, a másikkal az ülés alá nyúlva, ahol a kurblit tartottuk. Úgy rémlik, mielőtt a papírt a rögtönzött nehezék alól kihúztam, majd kihajtogattam volna, már tudtam, miért jött el Henry az iskolából, és miért cserélte ki a két járművet. Hosszú úton - például ha az ember Omahába tart - a teherautó megbízhatóbb. Papa, elvittem a teherautót. Gondolom, tudod, hová megyek. Kérlek, hagyj békén. Tudom, hogy utánam küldheted a seriffet, és hazavitethetsz, de akkor mindent elmondok. Lehet, hogy azt hiszed, majd meggondolom magam, mert csak gyerek vagyok, de TÉVEDSZ. Shan nélkül engem nem érdekel semmi. Szeretlek, papa, még ha nem is tudom, miért, hiszen mindaz, amit tettünk, csak bajt és nyomort hozott rám. Szerető Fiad, Henry „Hank" James Kábultan hajtottam vissza a farmra. Úgy rémlik, útközben néhányan integettek - talán még Sallie Cotterie is, aki a család út menti bódéjánál árulta a zöldséget -, és alighanem vissza is integettem, de emlékezni nem emlékszem rá. Amióta Jones seriff nálunk járt, feltette a maga kedélyes, választ nem igénylő kérdéseit, és hideg, vizslató tekintetével mindent végigpásztázott, most először tűnt a villamosszék valós lehetőségnek. Szinte éreztem a bőrömön a csatok nyomását, ahogy csuklómon és könyököm fölött szorosra húzzák a bőrszíjakat. Akár hallgatok, akár nem: a fiút úgyis elkapják. Ez, gondoltam, elkerülhetetlen. Pénze nincs, még hat háromcentese se, hogy feltankolja a teherautót, úgyhogy már jócskán

Elkhorn előtt gyaloglásra kell váltania. Ha sikerül némi benzint lopnia, elfogják, amikor odaér a lány mostani tartózkodási helyéhez (Henry úgy képzelte, fogolyként őrzik; amilyen éretlen, fel sem merült benne, hogy Shannon készségesen el is fogadhatta ezt a megoldást). Harlan minden bizonnyal megadta a felelős személynek - mondjuk, Camilla nővérnek - a fiú személyleírását; és ha ő nem is számolt a lehetőséggel, hogy a felháborodott gavallér egyszer csak megjelenik szíve hölgyének sötétzárkája előtt, Camilla nővér nyilván erre is felkészült. Ebben a szakmában alighanem bőven volt már dolga felháborodott gavallérokkal. Csak abban reménykedhettem, hogy ha a hatóság ráteszi a kezét, Henry legalább addig hallgat majd, amíg rájön: saját botorul romantikus elképzelései csalták tőrbe, nem pedig az én közbelépésem. Persze elvárni, hogy egy tizenéves kamasz észhez térjen, annyi, mint a lóversenyen outsiderre fogadni - de hát mi másba kapaszkodhattam volna? Ahogy behajtottam az udvarra, őrült gondolat cikázott át a fejemen: járatom a motort, gyorsan becsomagolok egy nagyobb táskába, és máris indulok Coloradóba. Az ötlet azonban másodpercek alatt kihunyt. Pénzem még lett volna - pontosan kerek 75 dollárom! -, de még át sem lépném Julesburgnél az államhatárt, a T-modell már bedöglene. És még csak nem is ez a lényeg, mert Lincolnig mindenképpen eljutnék, és ott a T-ért meg 60 dollárért hozzájuthatnék egy megbízható kocsihoz. Nem: engem ez a hely tartott fogva. Az otthon. Az én otthonom. Megöltem a feleségem, hogy az enyém maradjon, és nem fogom most elhagyni csak azért, mert éretlen, kelekótya cinkosom a fejébe vette, hogy vadregényes kalandba fog. Ha valaha elhagyom a farmomat, nem Colorado, hanem az állami börtön lesz az úti cél. És vasra verve fognak elszállítani. Mindez hétfőn történt. Kedden és szerdán nem jött semmilyen hír. Nem jelent meg Jones seriff, hogy közölje: Henryt elkapták, amint a Lincoln és Omaha közti országúton stoppol; és Harl Cotterie sem hozta tudomásomra (mélységes puritán elégedettséggel), hogy Henryt Camilla nővér kérésére őrizetbe vette az omahai rendőrség, és ez idő szerint a kóterban van, ahol eszelős meséket ad elő késekről, kutakról meg jutazsákokról. A farmon csend és nyugalom honolt. Őszre-télre való zöldséget szüreteltem a kertben, kerítést javítottam, megfejtem a teheneket, megetettem a baromfit - mindezt állandó kábulatban. Az egyik, ügyetlenül elrejtett énem azt sugallta, hogy ez az egész csak hosszú és félelmetesen kusza álom, és hamarosan arra ébredek, hogy Arlette ott horkol az oldalamon, kintről pedig hallatszik, amint Henry fát vág a reggeli begyújtáshoz. Aztán, csütörtökön Mrs. McReady - a kedves, finom megjelenésű özvegy, aki a hemingfordi iskolában humán tárgyakat oktatott - beállított a saját T-modelljén, hogy érdeklődjön Henryről. Valamilyen... izé... emésztési zavar kering a környéken - mondta diszkrét körülírással. - Arra gondoltam, Henry is elkapta. Olyan hirtelen távozott az iskolából. Zavar, az tényleg van nála - feleltem -, de inkább szívbéli, mint egészségi. Megszökött itthonról, Mrs. McReady. - Váratlanul könnyek, forró, szúrós könnyek futották el a szemem. Zsebkendőt vettem elő kertésznadrágom zsebéből, de elkéstem vele:

néhány csepp már végiggördült az arcomon. Amikor ismét kitisztult a látásom, észrevettem, hogy Mrs. McReady is közel áll a síráshoz. Ő, aki minden gyereknek, még az úgynevezett nehéz eseteknek is a javát akarta, bizonyára az első perctől tudta, miféle bogár csípte meg Henryt. Vissza fog jönni, Mr. James, csak sose aggódjon. Láttam én már hasonlót, és mielőtt nyugdíjba mennék - ami bizony évről évre közelebb kerül -, még meg fogok érni egy-két ilyen esetet. - Lehalkította a hangját, mintha attól félne, hogy George, a kakas vagy tollas háremének valamelyik tagja kémszolgálatban áll. - Csak a kislány apjával vigyázzon. Kemény, hajthatatlan ember. Nem rosszindulatú, de kemény. - Tudom - mondtam. - Maga pedig bizonyára tudja, hol van most a lánya. A hölgy lesütötte a szemét; válasznak ez is megtette. - Köszönöm, hogy eljött, Mrs. McReady. Megkérhetem, hogy hallgasson minderről? - Természetesen. De a gyerekek már suttognak... No igen. Ez várható volt. Van telefonja, Mr. James? - Tekintetével a telefondrótot kereste. - Látom, nincs. Nem baj; ha valamit megtudok, újra felkeresem. - Úgy érti, ha előbb tud meg valamit, mint Harlan Cotterie vagy Jones seriff... - Isten majd vigyáz a fiára. És Shannonra is. Tudja, igazán aranyosak voltak együtt; mindenki így gondolta. Néha túl korán érik meg a gyümölcs, és a fagy elpusztítja. Milyen kár... Milyen nagyon szomorú. Megszorította a kezem - erősen, férfiasán -, aztán elhajtott a tragacsán. Szerintem nem is jött rá, hogy a végén múlt időben beszélt a fiamról és Shannonról. Pénteken Jones seriff jött ki a farmra, arany csillagos ajtajú kocsijában. És nem egyedül jött. Mögötte a teherauTom gurult. Amikor megláttam, a szívem a torkomba szökött, majd szomorúan csitult el, amikor a kormánynál Lars Olsenre ismertem. Nyugalmat mímeltem, amíg Jones lebonyolította érkezési rituáléját: megigazította az övét, letörölte a homlokát (holott hűvös és borongós volt az idő), babrált a hajával. De nem sokáig bírtam a színlelést. - Megtalálták? Nincs semmi baja? - Nem mondhatom, hogy megtaláltuk volna - felelte a vendég, és feljött a tornácra. - Lyme Biskától keletre tehénpásztorok megtalálták a teherautót, de a srácnak nem volt nyoma. Az egészségi állapotáról pedig többet tudnánk, ha már az eltűnése napján jelentette volna az ügyet, nincs igazam? -Reménykedtem, hogy magától is hazajön -mondtam leverten. - Omahába ment. Nem tudom, mennyit kell elmondanom magának, seriff, de... Lars Olsen közben odasündörgött, hogy hallótávolon belül legyen. - Menjen vissza a kocsimhoz, Olsen - szólt rá a seriff. - Ez itt privát beszélgetés. Lars, a jámbor lélek zúgolódás nélkül elloholt. Jones rám nézett. Most egyáltalán nem volt olyan kedélyes, mint első alkalommal, és a körülményeskedés álcáját is elhagyta. Hát elég sokat tudok, nem igaz? A maga fia gyereket csinált Harl Cotterie lányának, és most valószínűleg Omaha irányába trappolt el. Amikor látta, hogy mindjárt elfogy a benzinje, a teherautót az útról egy magas fűvel borított rétre kormányozta. Ez ügyes volt. Kitől örökölte ezt az élelmességet? Magától vagy Arlette-től?

Hallgattam, de a seriff szavai nyomán jó ötletem támadt. Nem valami nagy horderejű, de alkalomadtán jól jöhet. De mondok valamit, amiért hálásak leszünk neki. Még a börtönt is megúszhatja. Mielőtt vígan elpályázott, kitépte a füvet a teherautó alól, nehogy a kipufogógáztól tüzet fogjon. Ha egy amolyan szép nagy préritűz több ezer holdat felperzselt volna, az esküdtek nem lennének valami boldogok, na nem igaz? Még akkor sem, ha a tettes csak tizenöt éves. - Nos, erre nem került sor, seriff. A fiú helyesen járt el - akkor meg minek erőlteti a témát? - Természetesen én is tudtam, miért. Jones seriff kutyába se vette az olyanokat, mint Andrew Lester köz- és váltóügyvéd, viszont meleg barátság fűzte Harlhoz. Mindketten beléptek az újonnan alakult Elks páholyba, és Harl ki van rúgva a fiamra. - Milyen érzékenyek vagyunk, nem igaz? - Jones újra megtörölte a homlokát, majd ismét a fejébe nyomta a Stetsont. - No persze én is érzékeny volnék, ha az én fiamról volna szó. És tudja, mit mondok? Ha az én fiamról volna szó, és Harl Cotterie a szomszédom - méghozzá jó szomszédom - volna, alighanem fognám magam, átmennék hozzá, és azt mondanám: „Tudod, mit mondok én, Harl? Szerintem lehet, hogy a fiam találkozni próbál a lányoddal. Nem szeretnél figyelmeztetni valakiket, hogy legyenek résen?" De maga ugyebár ezt is elmulasztotta. Az ötlet, amit kaptam tőle, egyre vonzóbbnak tűnt, és már-már eljött az idő, hogy bedobjam. - De egyelőre nem bukkant fel a lány közelében, nemde? - Még nem, de attól lehet, hogy erre készül. - Én pedig azt mondom: nem azért szökött meg, hogy Shannonnal találkozzon. - Hát akkor miért? Omahában talán jobb a fagylalt? Mert hogy Omaha felé tartott, az holtbiztos. - Szerintem az anyját keresi. Könnyen lehet, hogy Arlette kapcsolatba lépett vele. Ez az eshetőség jó tíz másodpercre elnémította a seriffet - jutott idő a homlok megtörlésére és a haj hátrasimítására. Aztán azt kérdezte: - Hogyan? - Azt mondanám, levél útján. - Hemingford Hornéban a vegyesbolt a posta szerepét is betöltötte; odaérkezett minden küldemény. - Henry bement valami édességért vagy egy zacskó amerikai mogyoróért, ahogy ez tanítás után gyakran megesett, és akkor átadták neki. Persze ebben nem vagyok biztos, seriff, mint ahogy azt sem tudom, mit keres itt, és miért lép fel úgy, mintha valami bűnt követtem volna el. Nem én csináltam fel azt a lányt. -Nem kellene így beszélnie egy rendes, finom lányról. -Talán igaza van, talán nem, de az eset engem is éppúgy megdöbbentett, mint a Cotterie-famíliát, most pedig a fiam is eltűnt. Ők legalább tudják, hol a lányuk. A seriff ezúttal sem talált szavakat. Végül a hátsó zsebéből előszedett egy noteszt, és felírt valamit. - Tehát, ha jól értettem, maga sem biztos benne, hogy a felesége kapcsolatba lépette a fiával. Vagyis ez csak találgatás, nem igaz? -Annyit tudok, hogy az anyja távozása után Henry rengeteget beszélt róla, de aztán

egyszer csak abbahagyta. És azt is tudom, hogy nem mutatkozott annál az otthonnál vagy minél, ahová Harlan meg a neje Shannont bedugták. - Mellesleg ez utóbbi tény engem éppúgy meglepett, mint a seriffet - de egyben örültem is neki. - Adja össze a kettőt - nos, mi lesz az eredmény? -Úgy éljek, nem tudom - vallotta meg a seriff, homlokát ráncolva. - Már azt hittem, kiókumláltam, mi történt, de hát eddig is megesett, hogy tévedtem, és fogok még eztán is, na nem igaz? Tévedni emberi dolog, tartja a mondás. De a gyerekek, istenem-atyám, alaposan megnehezítik az életemet... Ha a fia hallat magáról, Wilfred, én a maga helyében azt mondanám neki, hogy jöjjön haza, üljön meg azon a keszeg seggén, és ha tudja, hol van Shannon Cotterie, a tájékára se menjen. A lány se akarna találkozni vele, erről kezeskedem. A jó hír az, hogy nem ég a préri, azért meg, hogy ellopta az apja teherautóját, nem vehetjük őrizetbe. - De nem ám - mondtam komoran. - Soha nem fognak rávenni, hogy ezért panaszt tegyek. - Csakhogy... - Jones úgy emelte fel az ujját, mint Mr. Stoppenhauser a bankban. Három nappal ezelőtt, Lyme Biskában - nem olyan messze attól a helytől, ahol a pásztorok megtalálták a teherautót -valaki betört abba a benzinkúton levő vegyesboltba a város szélén. Tudja, amelyiknek az a mesebeli búzavirágos kislány van a tetején. Megvan? A fickó elvitt 23 dollárt. A jelentés ott van az íróasztalomon. Fiatal fiú volt, ócska cowboy-szerelésben, a szája valami kendővel bekötve, bőrkalapja mélyen a szemébe húzva. A pultnál a tulajdonos anyja szolgált ki, és a pasas megfenyegette valamilyen szerszámmal. Az asszony szerint emelőrúd vagy feszítővas lehetett, de ki tudja? Az asszony nyolcvan felé jár, és félig vak. Most rajtam volt az elnémulás sora. Majd hanyatt vágódtam a döbbenettől. - Henry az iskolából lépett meg, seriff - mondtam végül -, és amennyire emlékszem, aznap kordbársony nadrág és flaneling volt rajta. Más ruhát nem vitt magával, cowboyholmija - ha csizmát meg ilyesmit ért rajta - különben sincs. Ahogy bőrkalapja se. - Miért ne lophatta volna ezeket is? - Ha csak annyit tud, amennyit elmondott, jobban tenné, ha hallgatna. Tudom, hogy jóban van Harlan-nal, de... - Csigavér! A kettőnek semmi köze egymáshoz. De még mennyire, hogy köze volt, és ezt mindketten tudtuk, de akkor sem volt értelme szorgalmazni ezt a vonalat. Meglehet, hogy az én nyolcvan holdam nem sokat nyom a latban Harlan Cotterie négyszázához képest, de így is földbirtokos vagyok és adófizető, és nem hagyom magam megfélemlíteni. Voltaképpen ezt akartam leszögezni, és Jones seriff vette a lapot. A fiam nem rabló, és nem fenyeget nőket. Nem ilyen nevelést kapott, és nem is viselkedik így. Eltekintve az utóbbi időtől, súgta egy belső hang. Talán csak valami csavargó volt, aki lecsapott a könnyű zsákmányra - mondta a seriff. - De azért úgy éreztem, szóba kell hoznom az esetet. És nem tudhatjuk, mit beszélnek majd az emberek, nem igaz? A szóbeszéd gyorsan terjed. Mindenki szeret fecsegni, az nem kerül semmibe. Ami engem illet, az ügy le van zárva. Azért, ami Lyme

Biskában történik, fájjon a Lyme megyei seriff feje, ez az én jelszavam - de nem árt, ha tudja, hogy az omahai rendőrség szemmel tartja Shannon Cotterie tartózkodási helyét. Csak mert hátha mégis próbálkozik az a fiú... Hátrasimította a haját, s búcsúzóul a kalapját is újra megigazgatta. - Lehet, hogy simán, tiszta lappal visszajön, és az egészet leírhatjuk, mint, hogy is mondjam, egy kellemetlen adósságot. Helyes. Csak ne mondja, hogy nekem rossz fiam van. Vagy tegye hozzá, Harlan Cotterie is egy rossz lány apja. A seriff orrlyuka kitágult, amiből leszűrhettem, hogy ez a megállapítás nincs ínyére, ezt azonban nem tette szóvá. Ehelyett azt mondta: - Ha Henry visszajön, és elmeséli, hogy találkozott a mamájával, értesítsen, legyen szíves. Körözzük a hölgyet mint eltűnt személyt. Hülyeség, tudom, de a törvény az törvény. - Persze hogy értesítem. Bólintott, és a kocsijához ment. Lars már elhelyezkedett a kormány mögött, de Jones áttolta az utasülésre - az a fajta ember volt, aki csak akkor ül autóba, ha ő vezet. Nekem nem ment ki a fejemből a fiatalember, aki betört egy üzletbe, és győzködtem magam, hogy Henry soha nem művelne ilyet; s még ha a szükség rá is vinné, nem volna olyan agyafúrt, hogy más fészeréből vagy barakkjából elemeit holmiba öltözzön. Csakhogy Henry újabban kicserélődött, és a gyilkosok maguktól sajátítják el a ravaszságot, mert szükségük van rá a túléléshez. Arra gondoltam, hogy talán... De nem, ez a változat túl gyenge volna. Inkább megtartom magamnak. Ez itt az utolsó gyónásom, mindaz, amit mondok, az utolsó szavam, és ha nem vallom az igazat, a teljes igazságot és csakis az igazságot, akkor mi értelme az egésznek? Vagy talán semminek sincs értelme? Igen, ő volt az. Henry. Láttam Jones seriff szemén, hogy ezt az út menti rablást csak azért hozta fel, mert nem hajbókoltam előtte úgy, ahogy elvárta volna, de én elhittem minden szavát, mert többet tudtam, mint ő. Ha valaki segít az apjának az anyja meggyilkolásában, mit számít ehhez képest, ha ellop néhány ruhadarabot, vagy meglóbál egy feszítővasat egy vén nyanya orra előtt? Nem sokat. És ha egyszer kipróbálta, megteszi máskor is, mihelyt elfogyott az a 23 dollár. Ez alkalmasint Omahában fog megtörténni. Ahol el is kapják. És akkor előjöhet az egész sztori. Sőt, majdnem biztos, hogy előjön. Felmentem a teraszra, leültem, és a tenyerembe temettem az arcom. Elmúlt néhány nap. Hogy mennyi, nem tudom, csak azt, hogy végig esett. Ha ősszel esik, a földeken abba kell hagyni a munkát, és nem volt se annyi jószágom, se annyi gazdasági épületem, hogy a falakon belül hosszabb időre elfoglalhassam magam. Próbáltam olvasni, de a szavak az istennek se álltak össze, habár egyszer-egyszer egyegy szó mintha kiugrott volna a könyvből és az arcomba üvöltött volna. Gyilkosság. Bűntudat. Árulás. Ilyesmi. Napközben ültem a tornácon ölemben egy könyvvel. Báránybőr kabátomba burkolóztam a nyirkosság meg a hideg ellen, s néztem, ahogy az ereszről csöpög az esővíz. Éjjelente hajnalig ébren hánykolódtam, s hallgattam, ahogy az eső a tetőn kopog.

Úgy hangzott, mintha félénk ujjak kérnének bebocsátást. Túl sokat foglalkoztam Arlettetel, ahogy Elphisszel együtt a kútban fekszenek. Képzelődni kezdtem, hogy... nem, nem azt képzeltem, hogy él (elgyötört voltam, de nem bolond) - mégis úgy tűnt, mintha mindent érzékelne. Hevenyészett sírjából valamiképpen figyeli a fejleményeket, és nagyon elégedett velük. Na, Wilf, tetszik, ahogy a dolgok alakultak? - kérdezné, ha kérdezni tudna (de a képzeletemben mégis kérdezett). Halljuk, mit szólsz! Megérte? Nagyjából egy héttel Jones seriff látogatása után, egy éjjel, amikor Hawthome-tól A hétormú ház-at próbáltam olvasgatni, mögém lopódzott Arlette, kezével megkerülte a fejem, és hideg, nedves ujjával az orrsövényemre koppintott. Leejtettem a könyvet a nappali csomózott szőnyegére, felordítottam, és talpra ugrottam. Arlette jéghideg ujjának hegye ekkor a szájam sarkára siklott, aztán a fejem búbját érintette meg, ott, ahol ritkult a hajam. Ezúttal felnevettem - reszketegen, dühösen -, és lehajoltam a könyvemért. Most a tarkómra vándorolt az érintés, mintha halott feleségem azt kérdezné: Na, figyelsz rám végre, Wilf? Odébb léptem - nehogy negyedszerre az ujj a szemembe mélyedjen -, és felnéztem. Fölöttem a mennyezet kifakult, és csöpögött belőle a víz. A vakolat még nem púposodott ki, de ha nem áll el az eső, ez sem fog elmaradni. Még az is lehet, hogy feloldódik, és darabokban válik le. A szivárgás - ez csak természetes - a kedvenc olvasózugom fölött keletkezett. Másutt a mennyezet, legalábbis eddig, sértetlen maradt. Stoppenhauser megjegyzésére gondoltam: Azt akarja elhitetni velem, hogy a farmja nem szorul némi korszerűsítésre? Nem ázik be a tető? És az a ravasz tekintete. Mintha tudta volna. Mintha Arlette meg ő együtt sütötték volna ki. Magamra parancsoltam: Nehogy ilyen lázképekkel őrjítsd magad. Épp elég baj, hogy nem tudod őt kiverni a fejedből, és azon emészted magad, mi történik odalenn a mélyben. Elérték-e már a férgek a szemét? Tompára nyűtték-e már a bogarak azt az éles nyelvét? A helyiség túlsó végében álló asztalhoz léptem, és a rajta lévő whiskey-s üvegből töltöttem magamnak egy jókora pohárral. A kezem remegett, de csak egy kicsit. Két kortyra lehajtottam az egészet. Tudtam, hogy nagy baj lenne, ha rákapnék az italra, de az ember nem minden éjjel érzi úgy, hogy a halott felesége a szó szoros értelmében az orrára koppint. És az erős whiskey-től mindjárt jobban éreztem magam. Valamelyest visszanyertem önuralmamat. Nem kell nekem a tetőm kifoltozásához hétszázötven dolláros jelzálogkölcsön; egy darab rönkfával magam is rendbe hozhatom, csak álljon el az eső. Igaz, szegényesen festene, elcsúfítaná az egész házat; ezt nevezte volna az anyám kódis vircsaftnak. De nem is ez a lényeg. Egy ilyen hézag betömése legföljebb egy-két napba kerülne. Nekem viszont olyan munka kellett, amelyik egész télre leköt. A kemény robot távol tartaná a képzelgéseket Arlette-ről, amint trónol a földkupacán, vagy amint zsákvászon fejdíszében pompázik. Átfogó korszerűsítési programot kell kidolgoznom, hogy kimerültségemben végigaludjam az éjszakákat, és ne az esőt hallgassam hajnalig, vagy azon törjem a fejem, nem bóklászik-e Henry fedél nélkül a viharban, nem köhög-e, mert elkapta a spanyolt. Van, amikor mindenre a munka az egyetlen gyógyszer, az egyetlen válasz.

Másnap a teherautóval a városba hajtottam, és megtettem azt, ami soha eszembe sem jutott volna, ha nincs sürgős szükségem harmincöt dollárra: felvettem a hétszázötven dolláros jelzálogkölcsönt. A végén mind a magunk eszkábálta csapdába futunk. Ez szent meggyőződésem. A végén mindünkre rákattan a csapda. Ugyanezen a héten Omahában egy bőrkalapos fiatalember besétált egy Dodge utcai zálogházba, és vett egy nikkelezett .32 kaliberű pisztolyt. Az ötdollárost, amellyel fizetett, minden jel szerint erőszakkal kaparintotta meg egy félvak öregasszonytól, aki a Búzavirágos kislány cégére alatt árult. Másnap a fiatalember sapkával a fején, száját és orrát piros kendő alá rejtve, besétált az Első Mezőgazdasági Bank omahai fiókjába, pisztolyt szegezett egy Rhoda Penmark nevű csinos fiatal pénztárosnőre, és követelte a fiókjában tárolt teljes összeget. A lány mintegy kétszáz dollárt adott át, nagyrészt egy- és ötdolláros bankjegyekben abból a megviselt fajtából, amelyet a farmerek, összegöngyölve szoktak tartani kertésznadrágjuk zsebeiben. Távozóban a fiatalember fél kézzel a nadrágjába tömte a pénzt (nagyon ideges lehetett, mert több bankót a földre ejtett), a méltóságteljes biztonsági őr - egy nyugalmazott rendőr - pedig azt mondta: - Ezt nem gondolhattad komolyan, fiam. A fiatalember a levegőbe lőtt. Néhányan sikoltozni kezdtek. Magát sem akarom komolyan lelőni - szólt ki a kendő alól -, de ha muszáj, megteszem. Húzódjon ahhoz az oszlophoz, uram, és ha kedves az élete, ne mozduljon onnan. Odakinn egy barátom figyeli az ajtót. A fiatalember kirohant, közben már le is tépve arcáról a kendőt. Az őr várt egy percig, majd, fegyvertelen lévén, felemelt kézzel követte, hátha valóban ott az a barát. Természetesen nem volt ott senki. Hank Jamesnek nem voltak barátai Omahában, kivéve azt az egy személyt, aki az ő növekvő magzatát hordta a hasában. A jelzálogkölcsönből kétszáz dollárt készpénzben vettem fel, a többit Mr. Stoppenhauser bankjában hagytam. Ezután bevásároltam a vaskereskedésben, a fatelepen és a vegyesboltban, ahol Henry átvehette volna az anyja levelét — ha még élne az anyja, és tollat foghatna. A várost szemerkélő esőben hagytam el, amely, mire hazaértem, felhőszakadássá erősödött. Lerakodtam a frissen beszerzett épületfát és zsindelyt, elvégeztem az etetést meg a fejést, majd eltettem az élelmiszert; főleg szárazárut és alapvető cikkeket vásároltam, amelyek, Arlette konyhai egyeduralmának megdőltével, igencsak fogytán voltak. Amikor ezzel is végeztem, fürdővizet tettem fel melegedni a fafűtéses tűzhelyre, és levetettem átnedvesedett ruházatomat. Kivettem a pénzköteget gyűrött kertésznadrágom jobb első zsebéből, megszámoltam, és megállapítottam, hogy kevés híján még mindig maradt 160 dollárom. Miért kellett ekkora összeget készpénzben kivennem? Hát csak mert a fejem másutt járt. Ugyan hol, ha kérdezhetem? Hát Arlette-en és Henryn, természetesen. Nem szólva Henryről és Arlette-ről. Ezekben az esős napokban nagyrészt ők töltötték be gondolataimat. Tudtam, hogy balgaság ennyi készpénzt otthon tartani. Vissza kell vinnem a bankba, ahol némi kamatot is termelhet (ha távolról sem annyit, amennyi a kölcsönt terheli); közben pedig átgondolhatom, hogyan éljek vele a legcélszerűbben. Ám addig is biztos

helyet kell keresnem számára. Így jutott eszembe a doboz azzal a kurvás piros kalappal. Ott tárolta Arlette is a dugipénzét, és lám, biztonságban is volt, isten tudja, mióta. Mivel a sok bankjegy nem fért volna el a szalag mögött, majd magába a kalapba rejtem. Csak addig lesz ott, amíg akad valami ürügy, hogy bemenjek a városba. Bementem a hálószobába anyaszült meztelen, kinyitottam a szekrényajtót, félrelöktem a dobozt, amelyben a fehér templomi kalap volt, s a másikért nyúltam. Mivel korábban a polc hátáig toltam, ágaskodnom kellett, hogy elérjem. Beakasztottam ujjamat a rugalmas szalag alá, amely összefogta, hogy előbbre húzzam. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy a doboz túl nehéz - mintha nem kalap, hanem tégla volna benne -, és ezután valami különös hideget éreztem, mintha a kezem jeges vízbe mártottam volna. Még egy másodperc, és a hideg tüzes forróságba csapott át. A fájdalom olyan heves volt, hogy megbénította karizmaimat. A kíntól és a meglepetéstől felüvöltve hátratántorodtam, elhullajtva magam körül a bankjegyeket. Mivel az ujjam még mindig a gumiszalag alá volt hurkolva, a kalapdoboz is leesett. A tetején egy norvég patkány gubbasztott, amely nagyon is ismerősnek tűnt. Azt mondhatnák erre: „Wilf, egyik patkány olyan, mint a másik", és általában igazuk is volna, de ezt az egyet ismertem. Talán nem láttam, amint előlem menekülve egy tehén csöcse fityeg a szájából, mint a szivarvég? Vérző kezemből kicsúszott a doboz, és a patkány a földre pottyant. Ha gondolkodásra fecsérlem az időt, ismét elmenekülhetett volna, de tudatomat megbénította a fájdalom, a csodálkozás és a rémület, amely szerintem bárkit elfog, ha egy pillanatokkal előbb még ép testrészéből ömleni kezd a vér. Az sem jutott eszembe, hogy anyaszült pucér vagyok, egyszerűen jobb lábammal rátapostam a patkányra. Hallottam, ahogy csontjai roppannak, éreztem, hogy belső szervei szétlapulnak. Farka alól vér és elfolyósodott zsigerek fröccsentek ki, meleggel árasztva el bal bokámat. Még meg akart fordulni, hogy újra belém marjon, látszott, ahogy csikorgatja jókora elülső fogait, de nem sikerült elérnie, legalábbis addig, amíg rajta tartom a lábam. Így is tettem, sőt, még erősebb nyomást fejtettem ki, mellemhez szorítva sebesült kezem; a meleg vér elborította a tenyeremen és ujjaimon megkeményedett bőrt. A patkány vonaglott és fickándozott. Farka a lábikrámnak csapódott, majd siklóként fonta körül. Szájából vér patakzott. Fekete szeme üveggolyóként dülledt ki. Sokáig álltam ott, lábammal a döglődő patkányon. Belseje össze volt zúzva, zsigerei péppé oldódtak, de még most is fetrengett, és harapni próbált, míg végül mozdulatlanná dermedt. Még egy percig állva maradtam rajta, nehogy csak színlelje nekem a halált, majd amikor láttam, hogy tényleg vége, kisántikáltam a konyhába. Véres lábnyomokat hagytam magam mögött, és zavarosan felrémlett bennem az orákulum Péliászhoz intézett figyelmeztetése: óvakodjon attól az embertől, akinek csak a fél lábán van saru. Én azonban nem voltam Iászon, csupán egy fájdalomtól és döbbenettől félőrült farmer, aki mintha arra ítéltetett volna, hogy hálóhelyét mindegyre vérrel szennyezze. Mialatt a szivattyúból hideg vizet engedtem a kezemre, hangot hallottam: „Ne tovább, ne tovább, ne tovább!" Én voltam az, és ezt tudtam is, mégis egy könyörgővé alázott öregember szólalt meg.

Emlékszem az éjszaka további részére is, de úgy, mintha régi fényképeket néznék egy penészfoltos albumban. A patkány átharapta a bal hüvelykujjam és mutatóujjam közti hártyát - szörnyű harapás volt, de valamiképpen mégis szerencsés. Ha a gumiszalagba akasztott ujjamat kapja el, akár le is haraphatta volna. Erre akkor eszméltem rá, amikor visszamentem a hálószobába, és farkánál fogva felemeltem bősz ellenfelemet (jobb kézzel, mert a bal úgy fájt és úgy megmerevedett, hogy nem tudtam volna behajlítani). Két láb hosszú volt, és legalább hat font súlyú. Hallom, amint kijelentik: Akkor mégsem ez az, amelyik a csőbe menekült. Nem lehet ugyanaz. És én mégis azt mondom: ez volt az. Nem volt különös ismertetőjele - fehér folt a bőrén vagy jellegzetesen csonkára rágott fül -, de én tudtam: ez volt az, amelyik vandálul Acheloisra támadt. Mint ahogy azt is tudtam, hogy nem véletlenül kuporgott azon a kalapdobozon. Farkánál fogva ki vittem a konyhába, és a hamugyűjtő vödörbe dobtam, majd a vödröt kivittem a szemétgödrünkhöz. Meztelen voltam a szakadó esőben, de ezt alig érzékeltem. Igazán csak a bal kezem érzékeltem, amely olyan ádázul és fájón lüktetett, hogy minden mást elhomályosított. A benyílóban leakasztottam a horogról a porköpenyemet (ennyi még, úgy, ahogy, telt tőlem, beleráztam magam, és átmentem az istállóba. Bekentem sérült kezem a Rawleigh-féle balzsammal, amely Achelois tőgyét is megvédte a fertőzéstől, és talán nálam is beválik. Már indulóban voltam, amikor eszembe jutott, hogyan menekült el előlem a múltkor a patkány. A cső! Odamentem, fölé hajoltam. Arra számítottam, hogy a cementdugó vagy darabokra van rágva vagy eltűnt, de nem - sértetlen volt. A betonon még hat fontos, dupla méretű fogakkal ellátott patkányok sem rághatják keresztül magukat. Az, hogy a gyanú egyáltalán felmerült bennem, jelzi, milyen állapotban lehettem. Egy másodpercig úgy tűnt, kívülről szemlélem magam: egy, begombolatlan porköpenye alatt meztelen férfi, akinek szőrzete lágyékig vértől ragacsos, feltépett bal kezét vastag, takonyszerű rétegben teheneknek szánt balzsam fedi, szeme kidülled a fejéből. Mint a patkányé, amikor rátapostam. Nem ugyanaz a patkány volt, magyaráztam magamnak. Amelyik Acheloist megharapta, döglötten fekszik, vagy a csőben, vagy Arlette ölében. De én tudtam, hogy az volt. Tudtam akkor, és tudom most is. Az volt. A hálószobában letérdeltem, és összeszedtem a vérfoltos pénzt. Fél kézzel elég lassan ment. Egy ízben bevertem sajgó kezem az ágy oldalába, és üvöltöttem a fájdalomtól. A vér újra eleredt, és rózsaszínűre festette a kenőcsöt. A bankjegyeket az öltözőasztalra tettem; még annyi fáradságot sem vettem, hogy egy könyvvel vagy Arlette valamelyik nyavalyás dísztálával letakarjam őket. Már arra sem emlékeztem, előzőleg miért tűnt olyan fontosnak, hogy eldugjam a pénzt. A dobozt a piros kalappal berúgtam a szekrénybe, és rácsaptam az ajtót. Felőlem az idők végtelenségéig ott maradhat. Akinek valaha farmja volt, vagy farmon dolgozott, megerősítheti, hogy balesetek mindig előfordulnak, és amennyire lehet, védekezni kell ellenük. A konyhai szivattyú melletti ládában, amelyet Arlette „fáj-ládának" hívott, nagy tekercs kötszert tároltam. Épp elő akartam venni, amikor észrevettem, hogy a tűzhelyen forr a nagy fazék víz, amelyet

fürdéshez tettem fel. Akkor még ép voltam, és a szörnyű fájdalom, amely most kínzott, legföljebb elméletben létezett. Hirtelen felötlött bennem, hogy a forró szappanos víz jót tenne a kezemnek. Jobban már úgysem fájhat, és a seb legalább kitisztulna. Mindkét feltevés téves volt - de hát ezt honnan tudhattam volna? Az elképzelés ennyi év távlatából is ésszerűnek látszik. Sőt, talán be is vált volna - ha közönséges patkányról lett volna szó. Merőkanalat vettem elő, és sértetlen jobb kezemmel forró vizet adagoltam egy mosdótálba (az, hogy megdöntsem a fazekat, és úgy öntsem belőle a vizet, kizárt dolog volt), majd beledobtam egy darabot Arlette durva barna mosószappanjából. Ezzel, mint kiderült, a szappan el is fogyott; annyi háztartási cikkről feledkezik meg a férfiember, ha nem szokta meg a házimunkát. Elővettem egy rongyot is, majd visszamentem a hálószobába, ismét térdre ereszkedtem, és hozzáláttam a vér meg a belső szervek feltörléséhez - és persze egész idő alatt az a nap járt a fejemben, amikor utoljára töröltem fel vért az átkozott hálószoba padlójáról. De akkor legalább ott volt Henry, és megosztotta velem a borzalmat, amely most, hogy egyedül és kínok között néztem szembe vele, még inkább megviselt. Az árnyékom rázkódott és röpdösött a falon, Quasimodót juttatva eszembe Hugó A párizsi Notre-Dame-jából. Már majdnem elkészültem, amikor egy kis pihenőt tartottam. A fejem félrebillent, a szemem kitágult, a szívem mintha ott lüktetett volna sérült bal kezemben. Ekkor egyszer csak surrogást hallottam, méghozzá mindenfelől. Futkosó patkányok neszezését. Nem volt szemernyi kétségem sem. Igen, a kútbeli patkányok. Arlette hűséges udvaroncai. Új kijáratot találtak maguknak. Az, amelyik a kalapdoboz tetején gunnyasztott, csak az első és legvakmerőbb volt. Elárasztották a házat, befészkelték magukat a falakba, és hamarosan előjönnek és lebírnak. Utolér Arlette bosszúja. És amikor darabokra tépnek, az ő nevetését fogom hallani. A szél olyan erővel tombolt, hogy megrázta a házat, és végigsüvített az eresz mentén. A surrogás hangosabb lett, majd a szél elültével halkult valamelyest. Olyan megkönnyebbülést érezem, hogy néhány másodpercre a fájdalmat is elmosta. Nem patkányokat hallottam: az ólmos eső zizegett. A sötétség beálltával leesett a hőmérséklet, és az esőcseppek félig megszilárdultak. így hát tovább súroltam a padlót. Amikor végeztem, a tornác korlátján át kiöntöttem a véres felmosóvizet, majd visszamentem az istállóba, hogy új réteg balzsamot kenjek a kezemre. Most, hogy a seb kitisztult, láttam, hogy a hüvelyk- és mutatóujjam közti hártyán három harapás esett; együtt úgy festettek, mint egy őrmesteri rangjelzés. Bal hüvelykujjam megdőlve fityegett, mintha a patkány fogai valamilyen fontos kábelt vágtak volna át az ujj és a balkéz között. Bekentem magam a tehén-írral, majd visszacaplattam a házba. Fáj, gondoltam, de legalább tiszta. Achelois rendbe jött; én is rendbe jövök majd. Nincs semmi baj. Megpróbáltam elképzelni, amint a testem védelmi rendszerei mozgósítanak, és úgy érkeznek sorra a harapás helyszínére, mint parányi tűzoltók, piros kalapban, hosszú posztóköpenyben. Afájláda alján, egy, talán régi kombinéból letépett selyemdarabba burkolva, tablettás üvegcsét találtam, amely a Hemingford Home-i patikából származott. A címkére töltőtollal takaros betűkkel az volt írva:

ARLETTE JAMES -1 vagy 2 tabletta lefekvés előtt, menstruációs fájdalmak ellen. Bevettem mindjárt hármat, leöblítettem egy jókora adag whiskey-vel. Nem tudtam, mi van bennük - alkalmasint morfium -, de hatottak. A fájdalom nem tűnt el, de mintha egy olyan Wilfred Jameshez tartozott volna, aki a valóság egy másik szintjén létezik. Szédültem; a mennyezet lassan forgott fölöttem; és tisztábbá vált a parányi tűzoltók képe, amint locsolni kezdik a fertőzés tüzét, mielőtt tovább terjedne. A szél újból felerősödött, és félálomba merülő tudatomban a házat ostromló ónos eső állandó halk zizegése még inkább hasonlított a patkányok lábainak neszéhez, de most már nem tévesztett meg. Úgy rémlik, még ki is mondtam fennhangon: „Engem nem csapsz be, Arlette, túljárok az eszeden!" Miközben fogyatkozó öntudattal a semmibe süppedtem, belém villant, hogy akár végleg is elsüllyedhetek: a sokk, a pia és a morfium együttes hatása halálos lehet. Majd rám találnak egy kihűlt tanyai házban, kékesszürke bőrrel, felhasított kezemmel a hasamon. A gondolat azonban nem rémített meg; ellenkezőleg, vigaszt találtam benne. Mialatt aludtam, az ónos eső havazássá szilárdult. Amikor másnap hajnalban felébredtem, a házban hideg volt, mint egy sírban, a kezem pedig a kétszeresére dagadt. A harapás körül hamuszürke volt a bőr, de az első három ujjam fakó rózsaszín lett, amely a nap végére minden bizonnyal vörösre sötétül. Akárhol érintettem meg a kezem, a kisujjamtól eltekintve mindenütt irtózatos fájdalmat éreztem. Mindazonáltal a lehető legszorosabban bekötöztem; így kevésbé lüktetett. Begyújtottam a konyhai tűzhelybe, ami fél kézzel elég sokáig tartott, de végül sikerült, és aztán mellé húzódtam, hogy átmelegedjek. Erre csak a sérült kezemnek nem volt szüksége, az már úgyis meleg volt. Meleg és továbbra is lüktető, mint egy kesztyű, amely alatt patkány lappang. Délutánra felment a lázam, a kezem pedig akkorára dagadt, hogy meg kellett lazítanom a kötést. Már ettől is muszáj volt felordítanom. Orvosra lett volna szükségem, de egyre erősebben havazott, még Cotterie-ékig sem jutnék el, nemhogy Heming-ford Home-ig. De még ha szép tiszta és száraz volna is az idő, hogy tudnám fél kézzel felkurblizni akár a teherautót, akár a T-modellt? Ültem a konyhában, tápláltam a tüzet, amíg úgy nem bömbölt, mint egy sárkány, folyt rólam az izzadság és vacogtam a hidegtől, szorítottam a mellemhez a buzogánnyá duzzadt, bekötözött kezemet. Közben eszembe jutott, hogyan nézett végig Mrs. McReady a mindenfélével telizsúfolt, igencsak szerény jómódról tanúskodó udvaromon. Van telefonja, Mr. James? Látom, nincs. Nincs. Telefonom sincs. Itt vagyok egy szál egyedül a farmon, amelyért öltem, és nincs rá mód, hogy segítséget kérjek. A kötésen kívül, a csuklómnál, ahonnan a sűrűn indázó erek majd egész testemben szétviszik a mérget, egyre vörösödött a bőröm. A tűzoltók csődöt mondtak. Eszembe jutott, hogy gumipánttal elszorítom a csuklómat; ha a bal kezem elhal, talán a testem többi része megmenekül. Sőt, mi lenne, ha levágnám a kis baltával, amellyel fát aprítottunk gyújtósnak, vagy időnként lefejeztünk egy-egy csirkét. Mindkét ötlet hihetőnek tűnt, de egyszersmind túl fáradságos lett volna. Végül csak annyit tettem, hogy visszabicegtem a fájládához újabb tablettákért. Megint hármat vettem be, ezúttal hideg vízzel, mert égett a torkom, aztán visszaültem a tűzhöz. Immár biztos voltam benne, hogy belehalok a patkányharapásba. Bele is törődtem. Itt, a

síkságon napirenden volt, hogy emberek belepusztuljanak a harapásokba és fertőzésekbe. Ha majd a fájdalom elviselhetetlenné válik, egyszerre lenyelem a megmaradt tablettákat. Egyelőre csak az tartott vissza - eltekintve a halálfélelemtől, amely többé vagy kevésbé mindnyájunkban kísért -, hogy hátha mégis erre vetődik valaki: Harlan vagy Jones seriff, esetleg a jóságos Mrs. McReady. Még az is lehetséges, hogy Lester jogtanácsos is felbukkan, hogy tovább nyaggasson azzal az istenverte száz holddal. Leginkább azonban azt reméltem, hogy Henry tér vissza. Ami persze nem következett be. Helyette Arlette látogatott meg. Talán elgondolkodtak, honnan szereztem tudomást a pisztolyról, amelyet Henry a Dodge utcai zálogházban vásárolt, illetve a Jefferson téri bankrablásról. Ha igen, akkor talán úgy okoskodtak: Nos, 1922 és 1930 között sok év telt el, és ha egy könyvtárban megvannak az Omaha World-Herald régi számai, az ember számos adattal egészítheti ki ismereteit. Mi sem természetesebb, mint hogy felkutattam az újságokat, és írtam jó néhány embernek is, akik találkoztak fiammal és viselős barátnőjével a Nebraskából Nevadába vezető, tragikusan rövid útjukon. A legtöbben válaszoltak, és készséggel szolgáltak részletekkel. Az ilyen nyomozásnak megvan a maga értelme, és ki is elégíti az embert. Csakhogy évekkel később került rá sor, akkor, amikor már elhagytam a farmot, és csupán megerősítette, amit addig is tudtam. Addig is? - kérdezhetik, és a válaszom egyszerű: Igen, addig is. És nemcsak akkor tudtam meg, amikor megtörtént, hanem, legalábbis részben, már előtte. Éppen az utolsó fejezetet. Hogy hogyan? Erre is egyszerű a válasz. A halott feleségem súgta meg. Ezt persze kétségbe vonják. Meg is értem. Minden józanul gondolkodó ember így tenne. Én azonban most is csak megismételhetem, hogy ez itt a végső gyónásom, az utolsó szavaim ezen a földön, és nincs köztük egy sem, amelynek igazságáról nem magam győződtem volna meg. Csak éjjel riadtam fel a tűzhely melletti szunyókálásomból (az is lehet, hogy csak másnap éjjel; a láz beálltával elveszett az időérzékem), és ismét hallottam a neszező, surrogó hangokat. Először azt feltételeztem, hogy ismét ónos eső esik, de amikor feltápászkodtam, hogy törjek egy darabot a pulton álló, egyre keményebb cipóból, a látóhatár szélén a naplemente vékony narancsszín sávját fedeztem fel, az égen pedig a Vénusz izzott. A vihar elmúlt, de a loholás zaja hangosabb volt, mint valaha. És ezúttal nem a falakból, hanem a tornácról hallatszott. A kilincs megmozdult. Először csak reszketett, mintha a kéz, amely próbálkozik vele, túl gyenge volna, hogy egészen kiemelje a hornyából. Azután a mozgás megszűnt, és már éppen elhittem, hogy nem láttam semmit, csak a láz játszott képzeletemmel, amikor a kilincs kis kattanással egészen leereszkedett, és a kicsapódó ajtón befújt a hideg szél. A tornácon a feleségem állt. Még mindig a zsákvászon fejdíszt viselte, csak az most havas volt; lassú és kínos utat tehetett meg végsőnek szánt nyughelyétől idáig. Oszlásban lévő arcáról petyhüdten csüngött a bőr, az alsó fele félrecsúszott, a vigyor szélesebb volt,

mint valaha. Mindentudó vigyor volt; miért is ne? A holtak mindent megértenek. Most is körülvette hűséges udvara. Valamilyen úton-módon ők szabadították ki a kútból, és órájuk támaszkodhatott. Nélkülük csak kísértet lett volna, gonosz, de tehetetlen. A patkányokból merítette erejét. Királynőjük volt, de a bábjuk is. Ahogy beljebb lépett, rémületes, csont nélküli mozgásának semmi köze nem volt a járáshoz. A patkányok ott sürögtek körülötte; volt, amelyik imádattal nézett fel rá, mások engem bámultak gyűlölködve. Arlette körbeimbolygott, bejárva egykori birodalmát. Közben göröngyök hullottak a szoknyájából (a paplannak és a takarónak lába kelt), a feje ide-oda ingott elvágott nyakán. Egy ízben egészen a lapockájáig bicsaklott hátra, hogy aztán fojtott, húsos cuppanással billenjen ismét előre. Amikor végül rám szögezte ködös szemét, a sarokba hátráltam, ahol a fás láda állt. - Hagyj békén - suttogtam. - Nem is vagy itt. A kútban vagy, és ha nem haltál meg, akkor se tudsz kijutni. Gurgulázó hangot hallatott, mintha sűrű levestől fuldokolna, és közelebb lépett, olyan kézzelfoghatón, hogy még árnyékot is vetett. Az oszlás bűze áradt abból az asszonyból, aki szenvedélye hevében néha a számba dugta nyelvét. Teljes valójában jelen volt, királyi udvartartásával egyetemben. Éreztem, ahogy az utóbbiak ide-oda surrannak a lábamon át, és hosszú gatyám alját szimatolva a bokámat csiklandozzák bajszukkal. Sarkammal a fás ládának ütköztem, és amikor el akartam hajolni a közeledő holttest elől, egyensúlyomat vesztve beleestem. Dagadt, fertőzött kezemet is beütöttem, de alig vettem tudomást a fájdalomról. A tetem fölém hajolt, és az arca himbálózni kezdett. A hús levált a csontokról, és az arca úgy csüngött alá, mint a gyerekek léggömbjeire rajzolt vicces pofák. Egy patkány felmászott a láda oldalán, a hasamra zuttyant, majd felszaladt a mellemen, és a tokám körül szimatolt. Éreztem, hogy behajlított térdem alatt újabb patkányok kergetőznek. De meg már nem haraptak, mint akik ezen a harci feladaton már túl vannak. Arlette még közelebb hajolt. A szaga letaglózott, ferde, fülig érő vigyora pedig... most, írás közben is látom magam előtt. Kívántam a halált, de a szívem tovább vert. Lecsüngő arca az enyém mellé csúszott, éreztem, ahogy borostáim apró darabokat sodornak le bőréből, s hallottam, ahogy törött állkapcsa zúzmarás faágként reccsen. Ekkor hideg ajkát lázasan tüzelő fülemhez préselte, és olyan titkokat suttogott bele, amelyeket csak halott nők ismerhetnek. Felüvöltöttem. Megesküdtem: ha abbahagyja, megölöm magam, és átveszem a helyét a pokolban. De nem hagyta abba. Nem is tehette. A holtak örökké visszajárnak. Ezt tudtam meg azon az éjszakán. Miután a zsebébe tömött kétszáz dollárral (azaz inkább százötvennel, mivel, ha még emlékeznek rá, néhány bankjegy szétszóródott a földön) elmenekült az Első Mezőgazdasági Bankból, Henry egy időre eltűnt. „Tálakon" volt, ahogy a bűnözői szlengben mondják. Bizonyos büszkeséggel mondom ezt. Azt hittem, rögtön elkapják, mihelyt a nagyvárosba ér, de a fiú rám cáfolt. Szerelmes volt, el volt keseredve, bűntudat és iszony emésztette azért, amit együtt elkövettünk... de nem hagyta, hogy mindez lefegyverezze: bebizonyította, hogy bátor és okos, sőt még valamiféle szomorú lelki előkelőséget is tanúsított. Ez az utolsó gondolat a legfájdalmasabb. Most is méla-búsan

gondolok elvesztegetett életére (azaz három elvesztegetett életre: nem szabad megfeledkeznem szegény várandós Shannon Cotterie-ről), és szégyellem magam, amiért romlásba vezettem, mint egy kötőfékre fogott borjút. Arlette megmutatta a viskót, ahol bujkált, és a mögötte eldugott kerékpárt - ez volt az első, amit a fiam a lopott pénzen vásárolt. Akkor még nem tudtam volna pontosan megmondani, hol volt ez a rejtekhely, de az azóta eltelt évek során megtaláltam, és fel is kerestem. Csak egy út menti sufni volt, oldalán kifakult Royal Crown Cola-reklámmal. Néhány mérföldre volt Omaha nyugati elővárosaitól, és odalátszott a Fiúk Városa nevű jótékonysági hálózat központja, amely előző évben kezdett működni. Egyetlen helyiség, egyetlen, beüvegezetlen ablak, se tűzhely, se kályha. Henry szénával és gyommal eltakarta a biciklit, és kidolgozta terveit. Aztán, úgy egy héttel az Első Mezőgazdasági Bank kirablása után - amikor a piti kis bűntett keltette rendőrségi érdeklődés már feltehetően elült - kerékpárra kapott, és be-benézett Omahába. Egy mulyább fiú egyenesen elment volna a Szent Euzébia Katolikus Otthonba, hogy tőrbe csalják az omahai zsaruk (amint azt Jones seriff eleve feltételezte), de Henry Freeman Jamesnek több esze volt. Kiszaglászta, hol az Otthon, de a közelébe sem ment. Ehelyett megkereste a legközelebbi édesség- és üdítőboltot, nagyon is ésszerűen feltételezve, hogy a lányok, ha módjukban áll, ide járnak (vagyis ha jó magaviseletüket egy délutáni kimenővel jutalmazzák, és ha némi pénz is van a táskájukban). Bár Szent Euzébia leányainak nem kellett egyenruhát viselniük, elég könnyű volt felismerni őket előnytelen ruhájukról, lesütött szemükről és hol dévaj, hol szorongó viselkedésükről. Különösen magukra vonták a figyelmet azok, akik nagy pocakot toltak maguk előtt, de jegygyűrűt nem viseltek. Egy mulya fiú már ott, az üdítő-automatánál beszélgetést kezdeményezett volna Éva e boldogtalan leányainak valamelyikével, s ezzel rögtön magára vonta volna a figyelmet. Henry azonban odakinn, egy az édességbolt és a szomszédos rövidáruüzlet közti szűk kis utca torkolatánál foglalta el őrhelyét, biciklijét a falnak támasztotta, majd leült egy ládára, és újságot olvasott. Olyan lányra várt, aki kicsivel merészebb, mint azok, akik beérik vele, hogy elfogyasszák szorbetjüket, és máris rohannak vissza a kedves nővérekhez. Más szóval: olyan lány kellett neki, aki dohányzik. Amikor harmadszor cövekelt le posztján, éppen egy ilyen lány lépett ki a boltból. Azóta megtaláltam az illetőt, és beszéltem vele. Nem is volt szükség hosszas nyomozásra. Henry és Shannon minden bizonnyal metropolisznak látták Omahát, de 1922-ben nem volt több egy, az átlagosnál valamivel nagyobb, bár világvárosi ambíciókat dédelgető közép-nyugati településnél. Victoria Hallett ma tiszteletre méltó férjes asszony és három gyerek anyja, de 1922 őszén még Victoria Stevensonnak hívták: fiatal volt, kíváncsi, lázadó hajlamú, hat hónapos terhes, és nagy barátja a Sweet Caporal cigarettának. És amikor Henry odakínálta neki a dobozát, szíves-örömest vett ki egy szálat. - Vegyen még kettőt, hogy későbbre is jusson - biztatta Henry. A lány nevetett. -Akkor jól kitolnék magammal! Ha visszamegyünk, a nővérek átkutatják a táskánkat,

és még a zsebeinket is kiforgatják. Három gumit kell elrágnom, hogy ne érződjön a staub szaga a leheletemen. - Vidáman és kihívón megveregette kidomborodó pocakját. - Amint látja, bajban vagyok. Rossz lány lettem, mert a babám lelépett. O a rossz fiú, de az embereket ez nem érdekli. így aztán az öregem dutyiba dugott, ahol pingvinek őriznek... - Nem egészen értem. Atyavilág! Az öreg a papám, pingvinnek pedig a nővéreket hívjuk. - Ismét felnevetett. - Látom, afféle vidéki mélák! De sebaj. Szóval a dutyit, ahol csücsülök, úgy hívják, hogy... - Szent Euzébia. Bravó, kezd svungba jönni! - Megszívta a cigarettáját, a szeme összeszűkült. Tudja, mit mondok? Én rájöttem, hogy maga kicsoda! Maga Shan Cotterie fiúja! - Ide neki az első díjat! - mondta Hank. Nahát ha jót akar, kerülje el nagy ívben a házunkat! A zsaruknál ott a személyleírása. - Derűsen kacagott. - A magáé meg még fél tucat búval bélelt udvarlóé, de egy se ilyen bumfordi falusi legény, és egynek sincs olyan szép kis csaja, mint Shannon. Igazi filmsztár, úgy éljek! - Mit gondol, miért vagyok itt, és nem ott? - Szabad a gazda! Mondja meg maga! Szeretnék kapcsolatba lépni vele, de nem akarom, hogy közben lekapcsoljanak. Adok két dollárt, ha elvisz neki egy levelet. Victoria nagyot nézett. Haver, két dolcsiért felhúznám a hétmérföldes csizmám, és Alaszkába is vinnék üzenetet - ennyire le vagyok égve! Adja csak ide! - És még két dollárt, ha hallgat a dologról. Most is, később is. - Ezért nem jár külön lóvé - mondta a lány. - Imádom átverni azokat a szenteskedő némbereket. Ha ebédnél az ember elvesz egy plusz-zsemlét, képesek a kezére ütni! Tisztára mint a Gulliver Twist! Henry átadta a levelet, Victoria pedig átadta Shannonnak. Ott volt a táskájában akkor is, amikor a rendőrség végre utolérte őt és Henryt a nevadai Elkóban, és láttam is róla egy rendőrségi fényképet. De Arlette már jóval korábban megmondta, mi áll benne, és a szöveg szóról szóra megegyezett. 2 héten át minden éjjel éjféltől hajnalig várok az otthon mögött, állt a levélben. Ha nem jössz, abból tudni fogom, hogy kettőnk közt vége mindennek, visszamegyek Hemingfordba, és soha többé nem zaklatlak, bár azután is örökre szeretni foglak. Fiatalok vagyunk, de idősebbnek hazudhatnánk magunkat, és boldogan élhetnénk valahol máshol (Kalifornia). Van egy kis pénzem, és tudom, honnan vegyek többet. Ha írni akarsz, Victoria tudja, hol találjon meg, de csak egyszer. Több veszélyes lenne. Úgy hiszem, ez a levél Harlan és Sallie Cotterie-nél van. Ha igen, akkor látták, hogy a fiam egy szívbe írta alá a nevét. Kíváncsi volnék, vajon ez győzte-e meg Shannont, bár lehet, hogy meg se kellett győzni. Lehet, hogy csak egyetlen kívánsága volt ezen a földön: megtartani (és törvényesíteni) a babát, akiért máris rajongott. Ezt a kérdést Arlette sosem vetette fel, azon az iszonytató suttogó hangján. Talán mert akár így volt,

akár sem, őt nem érdekelte. A fenti találkozás után Henry mindennap visszatért az utcácska torkolatához. Szerintem tudta, hogy Victoria helyett esetleg a zsaruk jelennek meg, de úgy érezte, nincs más választása. Őrködésének harmadik napján végre eljött Victoria. Shan rögtön válaszolt, de előbb nem tudtam kijutni a házból - mondta. Valamilyen spanglit találtak abban a lyukban, amit van képük zeneszobának hívni, és azóta a pingvinek harci készültségben állnak. Henry nyújtotta a kezét a levélért, Victoria pedig egy Sweet Caporalért cserébe átadta. Csak három szóból állt: Holnap hajnali 2-kor. Henry a karjába kapta Victoriát, és megcsókolta. A lány felajzottan kacarászott, szikrázott a szeme. - Ó, a keservit, micsoda mázlisták egyes csajok! Ez bizonyára így van. De ha meggondolják, hogy Victoria a végén férjet talált, három gyereket szült, és szép otthona van Omaha legelegánsabb részén, a Maple utcában, míg Shannon Cotterie ennek az elátkozott évnek a végét sem érte meg... nos, akkor melyiküket neveznék mázlistának? Van egy kis pénzem, és tudom, honnan vegyek többet. Ezt írta Henry, és igazat írt. Röpke négy órával azután, hogy a kotnyeles Victoriát megcsókolta (az pedig megvitte Shannonnak az üzenetet: harangzúgás közepette ott lesz), egy fiatalember, mélyen homlokába húzott sapkával, száját-orrát kendő mögé rejtve, kirabolta az omahai Első Nemzeti Bankot. A rabló ezúttal nyolcszáz dollárt vitt el, vagyis igazán jó fogást csinált. A biztonsági őr azonban egész fiatal volt, és nagyon komolyan vette a felelősségét, ami már korántsem volt örvendetes. A rablónak muszáj volt combon lőnie, hogy elmenekülhessen, és noha Charles Griner életben maradt, a seb elfertőződött (erről őszinte együttérzéssel értesültem), és amputálni kellett a fél lábát. Amikor 1925 tavaszán felkerestem szülei házában, azt tapasztaltam, hogy filozofikusan fogja fel helyzetét. - Szerencsém van, hogy egyáltalán élek - jelentette ki. - Mire a vérzést elállították, majdnem egyhüvelyknyi mély vértócsában feküdtem. Órákba telt, amíg felsikálták. Amikor a fiam helyett bocsánatot kértem, csak legyintett. - Nem szabadott volna a közelébe mennem. A sapkát jó mélyen behúzta, a kendőt pedig magasra rántotta, de azért láttam a szemét. Tudhattam volna, hogy csak akkor állíthatom meg, ha lelövöm, arra azonban esélyem se volt, hogy elővegyem a pisztolyomat. Meg volt írva a szemében. De hát magam is fiatal voltam. Azóta idősebb lettem, amire a maga fiának nem volt lehetősége. Osztozom a gyászában. Az akciót követően Henrynek bőven futotta volna egy rendes autóra - akár túrakocsit is vehetett volna -, de több esze volt. (Amikor erről írok, ismét elfog a már említett csendes, de határozott büszkeség.) Hogy egy srác, aki úgy fest, mint aki csak a múlt héten kezdett borotválkozni, annyi suskát lobogtasson, hogy egy majdnem új Oldsmobile-t vehet rajta? Holtbiztos, hogy a törvény lecsapott volna rá. Így aztán, ahelyett, hogy kocsit vett volna, lopott egyet. És nem ám túrakocsit, hanem egy tisztességes, jellegtelen kétajtós Fordot. Ezzel parkolt a Szent Euzébia mögött, és ebbe szállt be Shannon, miután utazótáskájával a kezében kiosont a szobájából,

lesettenkedett a lépcsőn, és átpréselte magát a konyha melletti mosdóhelyiség ablakán. Egyetlen csókra volt idejük - ezt sem Arlette mesélte, de a fantáziám még nem sorvadt el -, aztán Henry elindult nyugat felé. Hajnalban már az Omaha-Lincoln-autópályán voltak. Délután három körül régi otthonuk közelében kellett elhajtaniuk. Talán arra is néztek, de nem hinném, hogy Henry lassított volna; és nyilván semmiképpen sem akart megszállni egy olyan környéken, ahol felismerhetnék őket. Így kezdődött a két menekülő élete. Arlette sokkal többet susogott erről az életről, mint amennyit tudni akartam; nem is visz rá a lélek, hogy a pőre részleteknél többet írjak róla. Ha többre kíváncsiak, írjanak az Omahai Közkönyvtárnak. Csekély díj ellenében hektografált másolatban elküldik a Szerelmes Banditákról szóló történeteket (e néven váltak ismertté, és ők is így hívták magukat). Ha nem laknak Omahában, talán még a saját lapjukban is találkozhatnak ilyenekkel; a mese vége oly szívszaggató volt, hogy az országos sajtó is felfigyelt rá. A Nyalka Hank és az Édes Shannon - így keresztelte el őket a World-Herald. A fotókon elképesztően fiatalnak tűntek (mint ahogy azok is voltak). Látni sem akartam ezeket a fényképeket, mégis megnéztem őket. A patkányok sokféleképpen megmarhatják az embert, nem igaz? Nebraska homokbuckás részén a lopott kocsi egyik kereke kilyukadt. Amikor Henry a pótkereket szerelte fel, arra jött két férfi. Az egyik előhúzta a puskáját a kabátja alatt tartogatott hevederféléből - a régmúlt vadnyugati időkben ezt nevezték bandita karmának -, és célba vette a szökött szerelmeseket. Henrynek esélye sem volt, hogy a saját pisztolyához férjen: a kabátzsebében volt, és ha érte nyúl, majdnem biztos, hogy megölik. így hát a rablót kirabolták. Henry és Shannon a hűvös őszi égbolt alatt kéz a kézben elsétált egy közeli házhoz, és amikor a farmer i kijött, és megkérdezte, miben lehet segítségükre, ; Henry a mellének szegezte pisztolyát, és az autóját meg az otthon tartott készpénzét követelte. ; A lány, aki vele volt, mondta a gazda egy újságírónak, eközben a tornácon állt, és elfordította tekintetét. A gazda úgy látta: sír. Azt mondta, megsajnálta, amiért terhesen is csak akkorka, mint a mesebeli i öregasszony, aki egy cipőben lakott, és egy mindenre elszánt fiatal bűnözővel csatangol, aki csak rossz véget érhet. És nem próbálta megállítani az a lány? – kérdezte a riporter. - Nem akarta lebeszélni? - Azt nem - mondta a farmer. - Csak állt, háttal nekünk, mint aki azt hiszi, amit nem lát, az nem létezik. A farmer ócska tragacs Reóját üresen találták meg a Cooki vasúti raktárnál, az ülésen egy cédulával: Tessék, itt a kocsija, az ellopott pénzt is visszaküldjük, mihelyt tehetjük. Csak azért vettük el, mert nagy bajban voltunk. Igaz tisztelettel, a „Szerelmes Banditák". Vajon kinek az ötlete volt ez a név? Alighanem Shannoné a kézírás is az övé volt. Csak azért használták, mert az igazi nevüket nem akarták megadni, de az ilyesmiből születnek aztán a legendák. Egy-két nap múlva betörtek a coloradói Arapahoe apró kis Határmenti Bankjába. A

rabló, aki mélyen behúzott sapkát és magasra felhúzott kendőt viselt, X egyedül volt. Nem egészen száz amerikai dollárt zsákmányolt, és egy Hupmobile-on hajtott tovább, amelynek ellopását McCookból jelentették. Másnap, a Cheyenne Wells-i Első (és egyetlen) Bankban a fiatalemberhez egy fiatal nő is csatlakozott. Ő is kendővel álcázta az arcát, de a terhességét nem álcázhatta. Innen négyszáz dollárral oldottak kereket, és nagy sebességgel hagyták el a várost nyugat felé. A Denverbe vezető úton úttorlaszt állítottak, de Henry most is túljárt az üldözők eszén, és a szerencse nem pártolt el mellőle. Nem sokkal Cheyenne Wells után délnek fordultak, és földutakon meg marhacsapásokon mentek tovább. Egy héttel később egy fiatal pár Harry és Susan Freeman néven Colorado Springsben felszállt a San Francisco-i vonatra. Hogy miért szálltak le nagy hirtelen Grand Junctionnál, nem tudom, és Arlette sem súgta meg; gondolom, láttak valamit, amitől megijedtek. Csak annyit tudok, hogy ott is kiraboltak egy bankot, majd egy másikat a Utah-i Ogdenben. Talán így akartak pénzt gyűjteni az új életükhöz. Ám Ogdenben egy férfi a bank előtt fel akarta tartóztatni Henryt, és Henry mellbe lőtte. Az ember még így is tovább birkózott vele, mire Shannon lelökte a kőlépcsőn. Sikerült elmenekülniük, de a férfi, akit Henry meglőtt, két nappal később meghalt a kórházban. A Szerelmes Banditákból gyilkos lett. Utah-ban az elmarasztalt gyilkosoknak akasztófa járt. Ez hálaadás táján történt, de hogy előtte-e vagy utána, nem tudom. A Sziklás Hegységtől nyugatra a rendőrség megkapta személyleírásukat, és lesben állt. Engem ekkoriban harapott meg a szekrényben rejtőző patkány. Arlette azt mondta, mindketten halottak, de ez nem volt igaz; amikor ő és királyi udvartartása meglátogatott, még éltek. Arlette vagy hazudott, vagy jövendölt; nekem mindegy. Utolsó előtti állomásuk a nevadai Deeth volt. A keservesen hideg november végi vagy december eleji napon a fehérlő égből megindult a havazás. Ők csupán tojást és egy kávét akartak elkölteni a városka egyetlen büféjében, de ekkorra jószerével kifogytak a szerencséből. A büfés a nebraskai Elkhornból származott, és bár évek óta nem járt otthon, a mamája most is hűségesen küldözte neki a World-Herald összegyűjtött példányait. Éppen néhány napja érkezett egy újabb küldemény, és a büfés felismerte az egyik bokszban ülő omahai Szerelmes Banditákat. Ahelyett, hogy felcsengette volna a rendőrséget (vagy a közeli rézbánya biztonsági őreit, akik gyorsabban és hatékonyabban szálltak volna ki), elhatározta, hogy jó állampolgárként maga fogja el a bűnözőket. Kivette a pult alól rozsdás öreg cowboypisztolyát, rájuk fogta, és az ősi vadnyugati hagyományhoz híven felszólította őket, hogy kezeket fel! Henrynek ez nem állt szándékában. Kilépett a bokszból, és elindult az ürge felé, mondván: - Hagyja ezt, barátom, nem akarunk semmi rosszat, csak fizetünk és megyünk. A büfés meghúzta a ravaszt, és az öreg pisztoly csütörtököt mondott. Henry kivette a kezéből, kinyitotta, megnézte a cilindert, és elnevette magát. Jó hír - szólt oda Shannonnak. - A golyók olyan rég vannak benne, hogy megzöldültek. Két dollárt tett a pultra a fogyasztásuk fejében - de ezután szörnyű hibát követett el. A mai napig meggyőződésem, hogy a dolgok ettől függetlenül is rossz véget értek volna

számukra, mégis azt szeretném, ha az évek távolából odakiálthatnék neki: Ne tedd le azt a pisztolyt, fiam! Még töltve van! Vedd ki és rakd zsebre a golyókat, akármilyen színűek! De az idők távlatából csak a halottak kiálthatnak. Most már ezt is tudom, mégpedig személyes tapasztalatból. Amikor elindultak (kéz a kézben, súgta égő fülembe Arlette), a büfés felkapta a pultról ezt a kivénhedt nyeregpisztolyt, két kézre fogta, és ismét lenyomta a ravaszt. A pisztoly ezúttal elsült, és bár a férfi nyilván Henryre akart célozni, a golyó Shannon Cotterie-t találta el a hátán, a dereka alatt. A lány felsikoltott, és kibotorkált az ajtón a hóviharba. Mielőtt a földre zuhant volna, Henry elkapta, és besegítette utolsó lopott kocsijukba, egy újabb Fordba. A büfés az ablakon át próbálta lelőni, de ezúttal az ócska pisztoly felrobbant a kezében. Egy fémszilánk kiverte a bal szemét. Soha nem sajnáltam érte. Nem vagyok olyan megbocsátó, mint Charles Griner. Miközben Henry a sűrűsödő hóesésben hajtott a harminc mérfölddel délnyugatabbra lévő Elko felé, talán arra számítva, hogy ott talál orvost, a súlyosan megsérült, talán már haldokló Shannon vajúdni kezdett. Nem tudom, volt-e Elkóban orvos vagy sem, de rendőrség, az volt, és a büfés, miközben szemgolyójának maradványai még ott száradtak az arcán, odatelefonált. Két helyi zsaru és a nevadai államrendőrség négy tagja várta Henryt és Shannont a város szélén, de a fiatal pár nem találkozott velük. Deeth és Elko között harminc mérföld a távolság, de Henry csak huszonnyolcat tett meg. Alighogy a városka határát átlépték, de még lakatlan területen, Henrytől végleg elpártolt a szerencse. Mialatt Shannon jajveszékelve fogta a hasát, és az egész ülést összevérezte, Henry minden jel szerint gyorsan - túl gyorsan hajtott. Az is lehet, hogy kátyúba süppedt. Akárhogy is volt, a Ford az árokba csúszott, és leállt. Ott ültek a sivatagi ürességben, miközben az erősödő szél felkavarta körülöttük a havat. És mi járt Henry fejében? Az, hogy őt és a lányt, akit szeretett, Nebraskában közösen elkövetett bűntettünk juttatta ebbe a nevadai pusztaságba. Ezt nem Arlette mondta el nekem, de nem is volt rá szükség. Nélküle is tudtam. A hóviharban a fiú egy épület szellemámyát pillantotta meg, és kiemelte Shannont a kocsiból. Shannon még tett néhány lépést a hóban, aztán nem bírta tovább. A lány, aki értett a trigeronómiához, és akiből az omahai tanítónőképző első végzős növendéke lehetett volna, a fiatalember vállára fektette fejét, és így szólt: - Nem bírom tovább, drágám, tegyél le a földre. - És mi lesz a babával? - kérdezte tőle Henry. - A baba halott, és én is meg akarok halni - mondta Shannon. - Rettentő fájdalmaim vannak, nem bírom elviselni. Szeretlek, drágám, de tegyél le a földre. Henry a karjában vitte a szellemépületig, amely egy út menti viskónak bizonyult, hasonlatosnak a Fiúk Városa közelében lévő bódéhoz, amelynek oldalára egy megkopott Royal Crown kólásüveget festettek. Kályha volt benne, fa azonban nem. Henry kiment, és összeszedett néhány fadarabot, amelyet még nem lepett el a hó. Amikor visszament a bódéba, Shannont eszméletlenül találta. Begyújtott a kályhába, majd ölébe vette a lány fejét. Ám a kis tűz még nem égett parázzsá, amikor Shannon Cotterie kiszenvedett. És most már csak Henry ült ott egy hitvány kalyiba priccsén, ahol előtte legalább egy tucat, többnyire részeg cowboy hevert. Ott ült, és simogatta

Shannon haját, miközben odakinn süvített a szél, és rázkódott a viskó bádogteteje. Mindezt Arlette akkor mondta el, amikor a két átok verte gyerek még élt. És miközben beszélt, engem elárasztott a hullabűz, a patkányok ott sündörögtek körülöttem, és dagadt, elmérgesedő kezem úgy fájt, mintha tűzzel pörkölnék. Könyörögtem neki: öljön meg, vágja el úgy a torkomat, mint annak idején én az övét, de nem volt hajlandó. Ez volt a bosszúja. Talán két nappal, esetleg hárommal később (bár ez nem valószínű, inkább egy nap lehetett) állított be a farmra a látogaTom. Nem hiszem, hogy segítség nélkül két-három napig életben maradtam volna. Felhagytam az evéssel, és többé-kevésbé az ivással is. Mégis, amikor dörömbölni kezdtek az ajtón, sikerült kievickélnem az ágyból, és az ajtóig vergődnöm. Tudatom egy zugában arra gondoltam, hátha Henry az, mert még mindig mertem reménykedni, hogy Arlette látogatása csak a láz önkívületében fogant érzéki csalódás volt - ha pedig mégis itt járt, akkor miért ne hazudhatott volna? Az ajtóban Jones seriff állt. A térdem megrogyott, amikor felismertem, és előrezuhantam: ha nem kap el, a tornácig esem. Megpróbáltam felvilágosítani Henry és Shannon felől, hogy Shannont meglövik, és egy út menti bódéban fognak kikötni Elko peremén, és neki, vagyis a seriffnek segítséget kell hívnia, nehogy ez megtörténjen. Mindez zagyva összevisszaságban bukott ki belőlem, de a neveket elértette. Megszöktette a lányt, ez biztos - mondta Jones. - De ha Harl idejött, és ezt elmondta, hogy hagyhatta itt magát ilyen állapotban? Mi harapta meg? - Egy patkány - nyökögtem. Fél karjával átölelt, és többé-kevésbé maga cipelt le a tornác lépcsőjén a kocsijához. George, a kakas a talajhoz fagyva hevert a farakás mellett, a tehenek bőgtek. Mikor etettem meg őket utoljára? Nem emlékeztem. - Seriff, muszáj, hogy... De félbeszakított. Azt hitte, félrebeszélek; miért ne hitte volna? Érezte, ahogy süt belőlem a láz, és izzó arcom ugyanerre vallott. Hihette volna azt is, hogy kemencét vonszol. -Takarékoskodjon az erejével. És legyen hálás Arlette-nek, mert egyedül őmiatta vagyok itt. - Arlette halott... - hebegtem. - Úgy van. Halott bizony. Így hát ekkor elmondtam neki, hogy én öltem meg, és ó, micsoda megkönnyebbülés volt! A fejemben varázslatos módon megnyílt egy eldugaszolt vezeték, és a belé zárt fertőző szellem végre eltűnt. A seriff úgy lódított a kocsijába, mint egy zsák húst. - Arlette-ről még majd beszélünk, de most az Irgalom Angyalaihoz viszem, és hálás lennék, ha nem rókázná össze az auTomat. Amikor kihajtott az udvarról, magunk mögött hagyva a kimúlt kakast és a bőgő teheneket (és hah, a patkányokat! Róluk nehogy megfeledkezzünk!), megpróbáltam újra elmagyarázni neki, hogy talán még nem késő, most még talán megmenthetnénk a két gyereket. Úgy mondtam ki, hogy ez még mind megtörténhet, ahogy a Dickens-regényben

„az eljövendő karácsony szelleméről" beszélnek. Ezután elvesztettem az eszméletem. Amikor felébredtem, december másodika volt, és a nyugati lapok ezt adták hírül: A „SZERELMES BANDITÁK" KIJÁTSZOTTAK AZ ELKOI RENDŐRSÉGET, ÉS TOVÁBBSZÖKTEK. Ez utóbbi nem volt igaz, erről azonban még senki sem tudott. Kivéve persze Arlette-et. És engem. Az orvos úgy látta, az üszkösödés még nem terjedt át az alkaromra, ezért az életemet is kockára téve csak a bal kezemet amputálta. A veszélyes játszmát megnyerte. Öt nappal azután, hogy Jones seriff beszállított a Hemingford City-beli Irgalom Angyalai kórházba, önmagam sápadt árnyékaként feküdtem a kórházi ágyon, huszonöt fonttal könnyebben és a bal kezemtől megfosztva, de élve. Jones meg is látogatott; komor volt az arca. Vártam, mikor jelenti be, hogy feleségem meggyilkolásáért letartóztat, majd megmaradt kezemet a kórházi ágy tartórúdjához bilincseli. Erre azonban nem került sor. Ehelyett közölte, mennyire fájlalja az engem ért veszteséget. Veszteség! Mit tud ez a fafejű a veszteségről? Miért ülök ebben a vacak szállodai szobában (de nem ám egyedül!), ahelyett, hogy mint kivégzett gyilkost rég elkapartak volna? Röviden felelhetek: ez az anyámnak köszönhető. Akárcsak Jones seriffnek, neki is megvolt az a szokása, hogy társalgását szónoki kérdésekkel fűszerezze. A seriffnél ez trükk volt, amelyet a törvény több évtizedes szolgálata közben sajátított el. Feltette a maga csacska kis kérdéseit, majd figyelte a másik felet, nem reagál-e bűnöshöz illőn egy összerezzenéssel, fintorral, szemrebbenéssel. Anyámnál ez csupán a saját, angol származású édesanyjáról ráragadt modorosság volt, amelyet aztán rám örökített. A brit akcentust, ha volt is valaha, rég levetkőztem, de megőriztem anyámnak azt a szokását, hogy a kijelentésekből kérdéseket formáljon. Ő így fogalmazott: Most már be kéne jönnöd, nem gondolod? Vagy: Apád megint itthon felejtette az ebédjét; ugye megkérhetlek, hogy elvidd neki? Még az időjárással kapcsolatos megfigyeléseit is kérdéssé alakította: Újabb esős nap, nincs igazam? Bár azon a november végi napon, amikor Jones seriff a farmon felkeresett, ramaty állapotban voltam, és a lázam is felszökött, nem beszéltem félre. Tisztán emlékszem beszélgetésünkre, úgy, ahogy az ember egy szokatlanul eleven rémálom képeire emlékszik. Legyen hálás Arlette-nek, mert egyedül őmiatta vagyok itt - jelentette ki. Arlette halott, feleltem. Jones seriff: Úgy van. Halott bizony. Es ekkor, ahogy anyám ölében megtanultam, így szóltam: Ugye én öltem meg? A seriff valódi kérdésként értelmezte anyám szónoki fogását (no és a sajátját, ezt ne feledjük!). Évekkel később a gyárban, ahol a farm elvesztése után dolgoztam, a művezető egyszer lehordott egy tisztviselőt, amiért egy megrendelést azért küldött el Davenport helyett Des Moines-ba, mert nem várta meg a főiroda szállítólevelét. De hiszen a szerdai megrendeléseket mindig Des Moines-ba küldjük, mentegetőzött a tisztviselő, akit hamarosan ki is rúgtak. Én csak feltételeztem, hogy most is... A feltét annak jár, aki megeszi a főzeléket is, felelte a művezető. Régi bölcsesség

lehet, de én akkor hallottam először. És csoda-e, hogy Frank Jones, a seriff jutott eszembe róla? Anyám szokása, hogy a kijelentésekből kérdéseket fabrikál, mentett meg a villamosszéktől. Soha nem kerültem esküdtszék elé a feleségem megölése miatt. Legalábbis mostanáig. Itt vannak velem, nem is tizenketten, hanem sokkal többen, felsorakoztak az alapdeszkán, a helyiség egész kerülete mentén, és figyelnek azzal az olajos fényű szemükkel. Ha bejönne tiszta ágyneművel a szobalány, és meglátná ezeket a szőrös bőrű esküdteket, sikoltozva rohanna ki, de ide nem jön szobalány; két nappal ezelőtt kitettem a NE ZAVARJANAK! táblát, és azóta nem vettem le. A szobát egy percre sem hagytam el. Bizonyára hozathatnék fel ételt az utca végi étteremből, de attól tartok, az ennivaló mozgásba hozná őket. Különben sem vagyok éhes, úgyhogy ez nem valami nagy áldozat. Eddig türelmesen viselkedtek ezek az én esküdtjeim, de gyanítom, hogy ez nem sokáig marad így. Mint minden esküdtszék, ők is alig várják már, hogy véget érjen a tárgyalás, és ők meghozhassák ítéletüket, felvegyék jelképes tiszteletdíjukat (amelyet ezúttal húsban kapnak meg), és hazamehessenek a családjukhoz. így hát be kell fejeznem. Most már nem tart sokáig. A nehezén túl vagyok. Amikor Jones seriff leült a kórházi ágyam mellé, így szólt: - Felteszem, látta a szememen, nem igaz? Még nagyon beteg voltam, de eléggé felépültem ahhoz, hogy óvatos legyek. - Mit kellett volna látnom, seriff? - Hogy miért jöttem ki magához, és mi a mondanivalóm. Ugye már nem is emlékszik rá? Nem csodálom. Ritka pocsék állapotban volt, Wilf. Majdnem biztosra vettem, hogy elpatkol, méghozzá azon nyomban, mialatt ott vagyok. No de úgy látom, Istennek még dolga van magával, nem gondolja? Valaminek még dolga volt velem, de nem gondoltam, hogy Isten volna az. - Henryről volt szó? Róla akart valamit mondani? Nem - felelte a seriff. - Arlette miatt mentem ki a farmjára. Rossz hírt vittem, a lehető legrosszabbat, de maga nem tehet szemrehányást magának. Szó sincs arról, hogy, mondjuk, bottal verte volna ki a házból. - Előrehajolt. - Talán úgy érzi, Wilf, hogy nem kedvelem magát, de ez nem igaz. Vannak a környéken, akik tényleg nem kedvelik, és tudjuk ugyebár, kik ők, nem igaz? De engem ne soroljon közéjük, csak azért, mert az ő érdekeiket is tekintetbe kell vennem. Egyszer-kétszer felbosszantott, ez igaz, és most is meggyőződésem, hogy változatlanul jó barátok lennének Harl Cotterie-vel, ha a fiát rövidebb pórázra fogja, de akkor is mindig tiszteltem magát. Ebben kételkedtem, de befogtam a szám. Ami pedig Arlette sorsát illeti, megismétlem, mert nem lehet elégszer mondani: maga nem tehet magának szemrehányást. Valóban? Úgy véltem, furcsa megállapítás ez még egy olyan törvényhatósági személytől is, akit soha nem fognak összetéveszteni Sherlock Holmesszal. Ha helytállóak a hozzám eljutott jelentések, akkor Henry nyakig van a slamasztikában - mondta kedvetlenül -, és Shan Cotterie-t is magával rántotta. Szerintem ki se fognak mászni belőle. Ezt éppen elég lesz feldolgoznia, anélkül, hogy még a felesége haláláért is magát hibáztatná. Nem kell hogy...

- Azért csak mondja el. Két nappal a seriff látogatása előtt - talán aznap, amikor megharapott a patkány, talán nem, de akörül - egy farmer, aki termése utolsó szállítmányával tartott Lyme Biskába, meglátott három prérifarkast, amint az úttól úgy húsz yarddal északabbra marakodnak valamin. Tovább is ment volna, ha nem vesz észre az árokban egy fél pár elnyűtt női lakkcipőt meg egy rózsaszín ingnadrágot. Megállt, elsütötte puskáját, hogy elriassza a prérifarkasokat, és kiballagott a rétre, hogy megnézze, mi volt a zsákmányuk. Nos, nem mást, egy női csontvázat talált, rongyokra szaggatott ruhában; a csontokról még lógott néhány húscafat. Ami a hajából maradt, fakó barna volt; ilyenné válhatott Arlette dús vörösesbarna hajzata, miután hónapokon át volt kitéve az elemeknek. - Két hátsó foga hiányzott - közölte Jones. - Arlette-nek hiányzott két hátsó foga? - Igen - füllentettem. - ínygyulladása volt, akkor estek ki. Amikor a szökése másnapján itt jártam, a fia azt mondta, hogy az értékesebb ékszereit magával vitte. - Úgy van. - Az az ékszer most a kútban volt. -Amikor megkérdeztem, hozzáférhetett-e valamennyi pénzhez, maga kétszáz dollárt említett. Jól emlékszem? Ó, hogyne! Ez volt az a nem létező pénz, amit Arlette elemeit volna a fiókomból. - Tökéletesen. A seriff bólogatott. - Na tessék, hát erről van szó. Némi ékszer, nem kevés pénz. Nem gondolja, hogy ez mindent megmagyaráz? - Nem értem, hogy... Mert nem bűnüldözői szempontból nézi a dolgot. Arlette-et útközben kirabolták így történt, és kész. Valamilyen rossz firma meglátott egy nőt, aki Hemingford és Lyme Biska között stoppolt, felvette, megölte, elrabolta a pénzét meg az ékszereit, majd a holttestet kivitte a legközelebbi rétre, elég messzire ahhoz, hogy az útról ne lehessen meglátni. – Jones megnyúlt arcáról leolvastam, hogy a nőt szerinte ' nemcsak kifosztották, hanem meg is erőszakolták; ; még jó, hogy nem maradt belőle annyi, hogy ezt biztosan megállapíthassák. - Hát akkor valószínűleg így történt - jegyeztem meg, és nagy erőfeszítéssel sikerült megőriznem komolyságomat, amíg Jones el nem távozott. Akkor hasra fordultam, és noha közben bevágtam a kezem csonkját, kitört belőlem a nevetés. A párnába temettem arcomat, de így sem sikerült elfojtanom a hangot. Amikor a nővér - egy csúf vén csataló bejött, és meglátta arcomon a könnyek nyomát, feltételezte (és tudjuk, ez mennyit ér), hogy sírtam. Meglágyult, holott azt hittem, erre képtelen, és kiutalt egy soron kívüli morfium-tablettát. Elvégre gyászoló férj és apa voltam, aki vigaszt érdemel. És tudják, miért nevettem? Talán Jones jó szándékú maflasága tette? Vagy egy halott nőnemű csavargó véletlen felbukkanása, akit talán hímnemű útitársa ölt meg, amikor mindketten leitták magukat? Mindkét feltevés elég mulatságos volt, ám főleg a cipő derített jókedvre. A gazda csak azért nézett utána, min kaptak össze a prérifarkasok, mert egy fél pár női lakkcipőt pillantott meg az árokban. Csakhogy amikor Jones seriff

még a nyáron Arlette lábbelijéről érdeklődött, azt mondtam neki, hogy a vászoncipője tűnt el. Elfelejtette a hülyéje. Es később sem kapott észbe. Mire hazatértem a farmra, csaknem az összes jószág megdöglött. Az egyetlen túlélő Achelois volt, aki ki-éhezettségében szemrehányón nézett rám, és panaszosan bőgött. Olyan gyöngéden adtam neki enni, mintha féltett házi kedvenc volna - és tulajdonképpen az is volt. Mi másnak nevezhetnénk egy állatot, amely már nem járulhat hozzá a család fenntartásához? Volt idő, amikor, ha én kórházba kerülök, Harlan és a felesége gondját viselte volna a gazdaságnak; így voltak egymással a szomszédok a Közép-Nyugaton. Harlan azonban még akkor is távol maradt, amikor halódó teheneim gyászos bőgése a földeken át hozzá is elhatolt, és megzavarta vacsorázás közben. Lehet, hogy én az ő helyében ugyanígy teszek. Harl Cotterie (és a világ) felfogása szerint a fiam nem érte be a Cotterie-lány megrontásával, hanem utánament gondosan kiválasztott menedékhelyére, erőszakkal elcipelte, és bűnözői életmódra kényszerítette. Hogyan mardoshatta Shannon apját a „Szerelmes Banditák" körüli hírverés! Sav nem lehet oly maró... A rákövetkező héten - akkor, amikor a tanyákon csakúgy, mint a Hemingford Home-i Fő utcán felszerelték a karácsonyi dekorációt -, Jones seriff ismét ellátogatott a farmra. Elég volt az arcára néznem, hogy megtudjam, mit akar elújságolni, és megráztam a fejem. - Elég volt! Nem akarom hallani. Nem bírom elviselni. Hagyjon békén! Visszamentem a házba, és el akartam reteszelni az ajtót, de csak fél kezem volt, és gyenge is voltam, és ő könnyűszerrel benyomult. Szedje össze magát, Wilf - mondta. - Majd túl lesz rajta. - Mintha tudná, miről beszél. Benézett a vitrinbe, amelynek tetején díszes kerámia söröskancsó állt, megtalálta bánatosan leapadt whiskey süvegemet, a kancsóba töltötte az utolsó ujjnyit, és a kezembe nyomta. - A doki ellenezné - mondta -, de ő nincs itt, magára pedig ráfér. Utolsó rejtekhelyükön rátaláltak a Szerelmes Banditákra. Shannonnal a büfés golyója végzett, Henry-vel az a golyó, amelyet maga eresztett a fejébe. A holttesteket további intézkedésig az elkói hullaházba szállították. A lánya temetéséről Harlan Cotterie gondoskodik, de a fiamról hallani sem akart. Magától értetődik; ez az én dolgom. Henry december 18-án érkezett vasúton Hemingfordba, és én ott voltam az állomáson, a Castings-fivérek fekete halottszállító kocsijával. Több ízben lefényképeztek. Kérdéseket tettek fel, melyekre meg sem kíséreltem válaszolni. Mind a World-Herald, mind a sokkal szegényesebb Hemingford Weekly főcímében szerepelt A GYÁSZOLÓ APA fordulat. Ha azonban az újságírók láttak volna a ravatalozóban, amikor az olcsó fenyőfa ládát kinyitották, valódi gyásszal találkoztak volna, és beiktathatták volna A GYÁSZÁBAN ÜVÖLTŐ APA kifejezést. A golyó, amelyet a fiam, miközben ott ült Shannon fejével az ölében, a halántékába eresztett, az agyán áthaladva ellapult, és a koponyája bal feléből is kitépett egy jókora darabot. De nem ez volt a legrémesebb. Hiányzott a két szeme is,

alsó ajkát pedig tövig lerágták, és így a fogai komor vigyorra torzultak. Orrából csak egy vörös csonk maradt. Mielőtt valamelyik zsaru vagy a seriff helyettese felfedezte volna a holttesteket, fiamból és szíve választottjából már víg lakomát csaptak a patkányok. Hozza rendbe - vetettem oda Herbert Castings-nak, amikor már képes voltam összefüggő beszédre. - De uram... Mr. James... a károsodás akkora... Látom, mekkora a károsodás. Hozza rendbe. És vegye ki ebből az ócska skatulyából. Tegye a legszebb koporsóba, amije van. Nem érdekel, mibe kerül. Van pénzem. - Lehajoltam, és megcsókoltam a fiam szétmarcangolt arcát. Nem volna szabad, hogy az apa csókolja meg utoljára a fiát, de ha apa erre valaha rászolgált, én voltam az. Shannont és Henryt egyaránt a hemingfordi Isten Dicsősége metodista templomból temették, Shannont 22-én, Henryt karácsony napján. Shannonnál tele volt a templom, és a sírás olyan hangos volt, hogy már-már rezgett a tető. Tudom, mert én is ott voltam, legalábbis egy darabig. Hátul álltam, észrevétlenül, aztán Thursby tiszteletes gyászbeszédének a felénél kiosontam. Thursby tiszteletes vezényelte le Henry temetését is, de a hallgatóság, mondanom sem kell, sokkal szerényebb volt. Thursby csak egyetlen embert látott, holott ketten voltunk. Arlette is ott ült mellettem, láthatatlanul és mosolyogva - és sugdosott a fülembe. Na, Wilf, tetszik, ahogy a dolgok alakultak? Megérte? Ha összeadják a gyászünnepség, a temetés és a ravatalozás árát, valamint a holttest hazaszállításának költségeit, a fiam földi maradványainak elhelyezése valamivel több, mint 300 $-ba került. A jelzálogkölcsönből fizettem ki - miből másból? A temetés után üres házba tértem haza. Először azonban vettem egy új üveg whiskey-t. 1922-nek még egy mutatvány volt a tarsolyában. A karácsonyestet követő első napon a Sziklás Hegységből hatalmas hóvihar rontott elő, egy láb magas í hóval és orkánerejű szelekkel taglózva le bennünket. Sötétedés után a hó darává, majd özönvízszerű esővé vált. Éjfél körül, amikor az elsötétült nappaliban ültem, és hasogatóan sajgó csonkomat apró whisky-kortyokkal gyógyítgattam, hasító, csikorgó hangok hallatszottak a ház hátulsó részéből. A tető omlott be - az a darabja, amelynek kijavítására a jelzálog egy hányadát igénybe akartam venni. Az esemény tiszteletére felemeltem a poharam, majd ismét hörpintettem belőle. Amikor a hideg szél már a vállam körül fújt, leakasztottam a kabátom az előszoba benyílójából, felvettem, majd visszaültem a helyemre, és Y megint ittam pár korttyal. Valamikor aztán elbóbiskoltam. Hajnali háromkor újabb robaj rázott fel. Ezúttal az istálló elülső fele omlott be. Achelois most is életben maradt, és másnap este behoztam a házba. Ha netán megkérdeznék, miért, azt felelném: Miért ne? Ugyan mi a manónak ne tettem volna? Mi voltunk a túlélők. Mi ketten: a tehén és én. Karácsony második napján a délelőttöt fűtetlen nappalimban, whiskey hörpölgetésével töltöttem, egyetlen megmaradt tehenem társaságában. Közben megszámoltam, ami a jelzálogkölcsönből maradt, és megállapítottam, hogy a viharkár töredékét sem fedezi. Nem nagyon bántam, mert elment a kedvem a gazdálkodói életformától, de még mindig a fogam csikorgattam dühömben, ha eszembe

jutott, hogy a Farrington-társaság vágóhidat akar itt létesíteni, és beszennyezné a folyót. Dühömet csak fokozta a tudat, hogy mekkora árat fizettem annak a háromszorosan is átkozott száz holdnak a megtartásáért. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy miután Arlette-et eltűntből hivatalosan holttá nyilvánították, ez a száz hold az enyém lett. így hát két nappal később lenyeltem a büszkeségem, és átmentem Harlan Cotterie-hez. Az az ember, aki kopogásomra ajtót nyitott, valamivel jobban járt, mint én, de az év megrázkódtatásai rajta is nyomot hagytak. Lefogyott, megritkult a haja, és az inge ráncos volt - ha nem is annyira, mint az arca, és az inget legalább ki lehet vasalni. Negyvenöt évével hatvanötnek látszott. - Ne üss meg! - kértem, amikor láttam, hogy a keze ökölbe szorul. - Hallgasd meg, amit mondani akarok. Sose ütnék meg félkezű embert - jelentette ki -, de hálás lennék, ha rövidre fognád a mondanivalód. És itt kell maradnunk a tornácon, mert a házamba többé be nem teszed a lábad. - Semmi baj - mondtam. Magam is lefogytam -mégpedig alaposan -, és vacogott a fogam, de a hideg levegő jót tett a csonkomnak és a láthatatlan kéznek, amely a csonk helyén még mindig létezett. - Eladnék neked száz hold jó földet, Harl. Azt a százat, amelyet Ari ette mindenáron a Farrington-társaságnak akart eladni. Ezen elmosolyodott, és új keletű mély üregében megcsillant a szeme. - Rád járt a rúd, mi? Beomlott a fél házad és a fele istállód is. Hermie Gordon szerint egy tehén lakik veled. Hermie Gordon a körzeti postás volt, és hírhedett pletykafészek. Olyan alacsony árat neveztem meg, hogy Harlnak tátva maradt a szája, és magasba szökött a szemöldöke. Ekkor éreztem meg, hogy a csinos és jól felszerelt Cotterie-házból olyan szag csap ki, amely merőben idegen volt ettől a helytől: odaégett hús szaga. Úgy látszik, nem Sallie Cotterie áll a tűzhely mellett. Valamikor az ilyesmi még érdekelt volna, de azok az idők elmúltak. Akkor csak egyetlen dolog érdekelt: hogy a száz holdtól megszabaduljak. Mivel olyan drága árat fizettem érte, méltányosnak tartottam, hogy olcsón adjak túl rajta. Pennyben számolsz dollár helyett - mondta, és hozzáfűzte, szemlátomást elégedetten: - Arlette forogna a sírjában. És ha csak forgott volna, gondoltam. - Min mosolyogsz, Wilf? - Semmin. Engem az a föld nem érdekel. Csak egyvalami érdekel: hogy ne azoké az istenverte Farrington-féle mészárosoké legyen. - Még akkor se, ha emiatt elveszted az otthonodat? - Bólintott, mintha én kérdeztem volna. - Tudok a jelzálogügyedről. Kisvárosban nincsenek titkok. Akkor se, ha elvesztem - közöltem. - Fogadd el az ajánlatomat, Harl. Bolond volnál, ha nem tennéd. Fel fogják tölteni a folyót a disznók vérével, szőrével, zsigereivel. És az a folyó a te folyód is. - Nem kell - jelentette ki. Meglepetésemben szólni se bírtam, csak néztem rá meredten. Ő azonban ismét úgy

bólintott, mintha kérdeztem volna tőle valamit. -Nyilván azt hiszed, hogy tudod, mit műveltél velem, pedig nem tudsz mindent. Sallie elhagyott. McCookba költözött, a családjához. Azt mondja, lehet, hogy visszajön, hogy még át fogja gondolni a dolgokat, de nem hiszem, hogy visszajönne. Úgyhogy egy csónakban evezünk, te meg én, de micsoda korhadt, lyukas csónakban! Az év elején mind a kettőnknek feleségünk volt, és az év végére már nincs. Az év elején éltek a gyerekeink, és az év végére meghaltak. Egyetlen különbségről tudok: az én házam és istállóm felét nem vitte el a vihar. - E^y ideig latolgatta a helyzetet, majd hozzátette: - És nekem még megvan mindkét kezem. Ha valaha kedvem támadna megcibálni a pöcsömet, választhatnék, melyik kezemet használjam. - De Sallie... de hát miért...? Ugyan, próbálj már gondolkodni. Nemcsak téged hibáztat Shannon haláláért, hanem engem is. Azt mondta, ha nem fújtam volna fel magam, és nem küldöm el a háztól, még most is élne, Henryvel együtt, itt a szomszédban, a te farmodon, ahelyett hogy a föld alatt feküdne egy fagyos ládában, neki pedig lenne egy unokája. Önhitt, álszent bolondnak nevezett, és igaza van. Kinyújtottam felé a megmaradt kezem, de ő félreütötte. - Ne érj hozzám, Wilf. Ezt az egyszeri figyelmeztetést kapod tőlem, semmi egyebet. Leengedtem a kezem az oldalamhoz. Egyvalamiben viszont biztos vagyok - mondta. - Ha elfogadnám az ajánlatod, bármily csábító, hamar megbánnám. Mert az a föld el van átkozva. Sok mindenben nem értünk egyet, de ezt, lefogadom, te is így gondolod. Ha el akarod adni, add el a banknak. Visszakapnád a hitelszerződést, és még azon túl is járna valamennyi. - Hogy aztán másnap eladják Farringtonéknak! Aki a saját feje után megy, hamar elveszti! - Ezek voltak Harlan Cotterie utolsó szavai, mielőtt becsapta előttem az ajtót. Az év utolsó napján Hemingford Home-ba hajtottam, és beszéltem Mr. Stoppenhauserrel. Megmondtam, hogy elhatároztam: nem élek tovább a farmon. Ezért el szeretném adni a banknak Arlette birtokrészét, és az eljárás pénzügyi egyenlegéből visszafizetném a jelzáloghiteit. A bankár, akárcsak Harlan Cotterie, nemet mondott. Néhány pillanatig csak ültem szótlanul az íróasztalával szemközti széken, és nem hittem a fülemnek. - De miért? Jó földről van szó! Közölte: ő egy banknak dolgozik, és nem egy ingatlanügynökségnek. Ezenközben Mr. Jamesnek szólított. Azok az idők, amikor a bankban Wilf voltam, elmúltak. -De hát ez egyszerűen... - A nevetséges szó kívánkozott a nyelvemre, de nem akartam kockáztatni, hogy megsértődjön; hátha van még egy fikarcnyi esély, hogy meggondolja magát. Amióta rászántam magam a föld eladására (és még Acheloisra is kellett vevőt találnom, lehetőleg egy idegent, aki szereti a rossz üzleteket), a gondolat rögeszmeként tartott fogva. így hát csendesen és halkan kezdtem elölről a mondatot. De hát ez nem egészen így van, Mr. Stoppenhauser. A bank tavaly nyáron a Rideoutbirtokot is megvette, amikor elárverezték. Sőt a Triple M-et is. Azokkal más volt a helyzet. Jelzálogjogunk van az eredeti 80 holdjára, és ennyi

nekünk elég. Hogy mit kezd azzal a száz hold legelővel, az már bennünket nem érdekel. Ki járt közben magánál? - kérdeztem, aztán rájöttem, hogy ezt rosszul tettem. Ugye hogy Lester volt? Colé Farrington mindenese. - Fogalmam sincs, miről beszél - mondta Stoppenhauser, de láttam, ahogy a szeme megrebbent. - Úgy látom, a gyásza és a... a sérülése átmenetileg megzavarta a gondolkodását. - Ó, ne higgye - feleltem, és elnevettem magam. A nevetés hangzását még magam is veszélyesen kiegyensúlyozatlannak találtam. - Soha életemben nem gondolkodtam ennél világosabban, uram. Bizony hogy felkereste magát - vagy ő, vagy másvalaki, Colé Farrington megengedheti magának, hogy akármennyi zugügyvédet béreljen -, és megállapodtak. Összejátszottak! - És még hangosabban nevettem. - Mr. James, sajnos arra kell kérnem, hogy távozzon. - Az is lehet, hogy jó előre kifőzték - folytattam. - Lehet, hogy eleve ezért beszélt rá olyan gőzerővel arra az istenverte jelzálogra. Vagy talán, amikor Lester meghallotta, mi történt a fiammal, úgy látta, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy kihasználják a szerencsétlenségemet, és már rohant is magához. Talán éppen itt ült ezen a széken, és azt mondta: „Ezen mind a ketten csak nyerhetünk, Stoppie - maga megkapja a farmot, az ügyfelem megkapja a folyóparti földet, és Wilf James mehet a pokolba." Vallja be, hogy nagyjából így zajlott a dolog! Stoppenhauser, még mialatt beszéltem, megnyomott egy gombot az íróasztalán, és most nyílt az ajtó. A bank túl kicsi volt ahhoz, hogy biztonsági őrt alkalmazzon, de a pénztáros, aki benézett, tagbaszakadt fickó volt. Szemre a Rohrbacher-família egyik tagja volt; a papájával együtt jártam iskolába, és Mandy, a húga bizonyára Henrynek volt osztálytársa. - Van valami probléma, Mr. Stoppenhauser? - kérdezte. - Nincs, amennyiben Mr. James azonnal távozik. Kikísérné, Kevin? Kevin beljebb jött, és amikor úgy látta, túl lassan állok fel, megszorította a bal karomat. A nadrágtartóig meg a csokornyakkendőig bankfiúnak volt öltözve, de a keze farmerkéz volt, kemény és kérges. A csonkom, amely még mindig gyógyulófélben volt, figyelmeztetőn lüktetni kezdett. - Jöjjön az úr - mondta. - Ne huzigáljon - feleltem. - Fáj tőle a kezem helye. -Akkor jöjjön szépen magától. Az apjával jártam iskolába. Mellettem ült, és a tavaszi vizsgákkor mindig rólam másolt. A fiatalember felrántott a székből, abból a székből, amelyen valaha kedves Wilfként ültem, és nagy bolondnak minősültem volna, ha nem íratok a farmomra jelzálogot. A szék kis híján felborult. - Boldog új évet, Mr. James - mondotta Stoppenhauser. - Magának is, simlis faszkalap - válaszoltam. Döbbent arckifejezésének látványa volt talán az utolsó örömteli élmény, amely életemben ért. Öt percig ültem itt a tollamat rágva, és próbáltam felidézni, minek örülhettem azóta - egy jó könyvnek, egy jó ebédnek,

egy kellemes sétának a parkban -, de nem jut eszembe semmi. Kevin Rohrbacher átkísért az előcsarnokon. Azt hiszem, pontos az igehasználat; azt, hogy „ áthurcolt" volna, mégsem mondhatom. A márványpadlón visszhangzottak a lépteink. A falakat sötét tölgyfával burkolták. A főpénztár ablakánál két nő foglalkozott néhány év végi ügyféllel. Az egyik pénztáros fiatal volt, a másik idős, de arcukon ugyanaz a lelkes, tágra nyílt szemű érdeklődés látszott. Nekem azonban nem ez a már-már perverz odaadás szúrt szemet, hanem valami merőben más. A pénztár ablakai fölött három hüvelyk széles, rücskös tölgyfa díszléc futott végig, azon pedig buzgón loholt... - Vigyázat, patkány! - kiáltottam, s odamutattam. A fiatal pénztárosnő sikkantott egyet, felnézett, majd összenézett idősebb hasonmásával. Szó sem volt patkányról; csak a mennyezeti ventilátor árnyéka mozgott a lécen. És immár mindenki engem figyelt. Bámuljatok csak, ameddig tetszik! - vágtam a képükbe. - Lakjatok jól vele! Bámuljatok, amíg ki nem esik az a nyavalyás szemetek! Aztán az utcán voltam. A hideg téli levegő, amelyet kipöfögtem magamból, cigarettafüstnek látszott. -Vissza ne jöjjön, hacsak nincs üzleti ügye velünk - förmedt rám Kevin. - És csak akkor, ha képes civilizáltan viselkedni. Az apád volt a legnagyobb svindler az egész iskolában - adtam a tudtára. Azt szerettem volna, ha megüt, de ő máris visszament a bankba, és engem otthagyott a járdán, roskatag vén teherauTom előtt. Hát így zajlott le 1922 utolsó napján Wilfred Leland James Hemingford Home-i kirándulása. Amikor visszaértem a farmra, Achelois már nem volt a házban. Az udvaron feküdt, az oldalára fordulva, és akárcsak én, ő is fehér gőzfelhőket eregetett. Láttam, hol volt széttaposva a hó, ahogy levágtatott a tornácról, és azt a nagyobb, feltúrt területet, ahol, az ugrást elvétve, földet ért, és eltörte két mellső lábát. Úgy tűnt: az én környezetemben még egy bűntelen tehén sem maradhat életben. Kihoztam a benyílóból a puskámat, majd bementem a házba: látni szerettem volna, mi rémítette meg szegény jószágot annyira, hogy ilyen őrült iramban hagyja el új menedékhelyét. Csak természetes, hogy a patkányok tehettek róla. Hárman is ültek az Arlette szívének oly kedves pohárszéken, és rám szegezték komor fekete szemüket. - Menjetek vissza, és mondjátok meg neki, hogy hagyjon békén - már épp elég bajt csinált. Az ég szerelmére, mondjátok meg, hogy szálljon le rólam. De a patkányok csak ültek, és néztek rám, farkukat húsos feketésszürke testük köré tekerve. így hát felemeltem derék puskámat, és megcéloztam a középsőt. A golyó széttépte, maradványai szétfröccsentek a tapétán, amelyet Arlette kilenc vagy tíz évvel ezelőtt oly nagy gonddal választott ki. Henry akkor még apró kis ember volt, és mindhárman szeretetben és megértésben éltünk. A másik kettő elmenekült; bizonyára bevették magukat titkos föld alatti járataikba, oszlásban lévő királynőjük köré. Halott feleségem pohárszékén több kis rakás patkányszart hagytak hátra, valamint három-négy foszlányt a jutazsákból, amelyet Henry 1922 egy kora nyári éjjelén a pajtából hozott. A patkányok azért jöttek elő, hogy

végezzenek az utolsó tehenemmel is, és hogy megajándékozzanak Arlette fejdíszének darabkáival. Kimentem, és megsimogattam Achelois fejét. Kinyújtotta a nyakát, és panaszosan bőgött. Segíts rajtam. Te vagy a gazda, az én világom istene, segíts hát. Segítettem rajta. Boldog Új Évet. Így ért véget 1922, és itt ér véget az én történetem is; a többi már csak utószó. A szobában hemzsegő esküdteknek - mekkorát ordítana láttukon e dicső öreg szálloda igazgatója! - nem kell már sokáig várakozniuk: hamarosan kihirdethetik verdiktjüket. Arlette a bíró, ők az esküdtszék, de az ítéletet én magam hajtom végre. A farm természetesen odalett. Azt a bizonyos száz holdat senki, még a Farringtontársaság sem volt hajlandó megvenni, amíg el nem kelt a farm is, és amikor a sertéspusztítók végre bevonultak, túl kellett adnom az ősi földemen is, mégpedig botrányosan alacsony áron. Lester terve hibátlanul bevált. Mert biztosra veszem, hogy ő agyalta ki, és az is biztos, hogy tekintélyes prémiumot zsebelt be érte. Igaz persze, hogy azt a kis földet, amelyen Hemingford megyében megvetettem a lábam, akkor is elvesztem, ha anyagilag lett volna mire támaszkodnom; és ebben valamifajta fanyar vigaszt találok. Azt mondják, a nagy válság, amelyben most nyakig benne ülünk, tavaly, azon a bizonyos Fekete Pénteken kezdődött, de az olyan államokban, mint Kansas, Iowa és Nebraska, mindenki tudja, hogy a válság már 1923-ban gyökeret eresztett, akkor, amikor a rettentő tavaszi viharokat átvészelt termést elpusztította a nyomukban lesújtó és két álló évig tartó aszály. Ami termés egyáltalán eljutott a nagyvárosi piacokra és a kisvárosi mezőgazdasági tőzsdékre, siralmasan alacsony áron kelt el. Harlan Cotterie 1925-ig kapaszkodott a farmjába, hogy aztán a bank kiforgassa belőle. Erre a hírre akkor bukkantam, amikor a World-Herald banki értékesítéseit böngésztem át; 1925-re az ilyen kimutatások néha egész oldalakat töltöttek meg. A kisebb farmok sorra keltek el, és szerintem száz - de lehet, hogy csak hetvenöt - év múlva írmagjuk sem marad. 2030-ban (ha lesz ilyen év) Omahától nyugatra egész Nebraska egyetlen nagy farm lesz, minden bizonnyal a Farrington-társaság tulajdonában, és a szerencsétlenek, akiknek ezen a földön kell tengődniük, piszkos-sárga ég alatt vegetálnak majd, és gázmaszkot viselnek, nehogy a döglött disznók bűzében megfulladjanak. És minden folyó vörösük majd a mészárlások során kiontott vértől. 2030-ban boldogok csak a patkányok lesznek. Pennyben számolsz dollár helyett, mondta volt Harlan, amikor felkínáltam neki Arlette földjét, és a végén arra kényszerültem, hogy Colé Farrington-nak adjam el dolláronként még kevesebb pennyért. Andrew Lester diplomás köz- és váltóügyvéd hozta el a papírokat abba a Hemington City-beli panzióba, ahol akkor éltem, és mosolygott, amikor aláírtam őket. Naná hogy mosolygott. Mindig a nagymenők nyernek. Hülye voltam, hogy azt hittem, másként is lehet. Hülye voltam, és erre fizetett rá mindenki, akit valaha szerettem. Néha eltűnődöm, vajon visszament-e Sallie Cotterie Harlanhoz, vagy talán Harlan ment el hozzá McCookba, miután a farmot elvesztette. Nem tudom, csak gondolom, hogy Shannon halála alighanem véget vetett ennek az addig igazán boldog

házasságnak. A méreg úgy terjed szét egyre nagyobb területen, mint tinta a vízben. Időközben a patkányok lassan beljebb húzódtak a szoba széleiről. A négyszögből egyre szűkülő kör lett. Tudják, hogy ez csak utójáték, és ami a visszavonhatatlan aktus után történik, már nem sokat számít. Én azonban akkor is befejezem. És a végső kis győzelem az enyém lesz: nem kapnak meg élve. Régi barna zakóm a székem támláján lóg. A pisztoly ott van a zsebében. Amikor e vallomás utolsó néhány oldalával elkészülök, használni fogom. Azt mondják, a gyilkosok és öngyilkosok a pokolra kerülnek. Ha ez valóban így van, akkor nem fogok eltévedni, mivelhogy már nyolc év óta ott élek. Omahába mentem, és ha igaz, hogy Omaha a bolondok városa, akkor én kezdetben mintapolgár voltam. Hozzáláttam, hogy eligyam Arlette száz holdját, és még ha csak néhány pennyt kaptam is dolláronként, a procedúra két évig tartott. Amikor nem voltam berúgva, sorra felkerestem azokat a helyeket, ahol Henry járt élete utolsó hónapjaiban. Voltam a Lyme Biska-i benzinkút vegyesboltjánál, amelynek tetején a Búzavirágos kislány látható (ekkorra már bezárt, és bedeszkázott ajtaján az állt: A BANK ELADÁSRA KÍNÁLJA), a Dodge utcai zálogházban (ahol fiamat majmolva megvettem a pisztolyt, amely most a zakóm zsebében lapul), az Első Mezőgazdasági Bank omahai fiókjában. A bájos kis pénztárosnő most is ott dolgozott, csak már nem Penmark volt a vezetékneve. - Amikor a pénzt odaadtam neki, megköszönte -számolt be a fiatal nő. - Lehet, hogy rossz útra tévedt, de az biztos, hogy jó nevelést kapott. Talán ismerte őt? - Őt nem - feleltem -, csak a családját. Természetesen elmentem a Szent Euzébia-otthonhoz is, de nem érdeklődtem a tisztelendő anyánál, a főnökasszonynál, vagy hívják akárhogy, Shannon Cotterie után. Fagyos, taszító küllemű, hatalmas épület volt, vastag kőfalai és résnyi ablakai tökéletesen kifejezték, miként vélekedik szíve mélyén a nőkről a pápista hierarchia. Elnéztem azt a néhány terhes lányt, aki szemlesütve, vállát felhúzva oldalgott ki az épületből, és ez a látvány mindent elárult arról, hogy miért szökött meg innen Shan olyan készségesen. Furcsa mód egy kis sikátorféleségben éreztem magam a legközelebb a fiamhoz. Ott volt a Szent Euzébiától két sarokra, a Gallatin utcai drogéria-patika és büfé szomszédságában (specialitásuk: Schrafft cukorkája és házilag főzött karamell). Állt előtte egy láda, feltehetően újabb, mint az, amelyiken Henry üldögélt, várva egy vállalkozó szellemű lányra, aki hajlandó információt cigarettára cserélni - de miért ne hitegethettem volna magam, hogy ugyanarról a ládáról van szó? Az ilyen öncsalás könnyebben ment, ha részeg voltam, és valahányszor a Gallatin utcában megfordultam, alaposan be voltam kávézva. Néha azt játszottam, hogy ismét 1922-ben vagyunk, és nem Henry, hanem én várom Victoria Stevensont. Ha eljönne, egy egész karton cigarettát adnék, ha továbbít egyetlen üzenetet: Ha felbukkan itt egy magát Hanknek nevező fiatalember, és Shan Cotterie felől érdeklődik, küldje el a sunyiba. Vigye máshová a gerjedelmét. Mondja meg neki, hogy az édesapjának szüksége van rá a farmon; ha ketten vannak a munkákhoz, talán megmenthetik. De a lányhoz nem lehetett hozzáférnem. Az egykori Victoriának csak a későbbi változatával sikerült találkoznom, akinek három aranyos gyereke volt, és a tisztes Mrs.

Hallett nevet viselte. Ekkorra már abbahagytam az ivást, állásom volt a Bilt-Rite Ruhagyárban, és újra megbarátkoztam a borotvapengével meg a borotválkozó szappannal. Ha a tiszteletre méltó mázt is beszámítjuk, Victoria elég készségesen fogadott. Csak azért mondtam el neki, ki vagyok, mert megfogadtam, hogy immár mindhalálig tisztességes leszek, és a hazudozás szóba sem jöhetett. Nagy szemeket meresztett, amiből láttam, hogy már feltűnt neki a hasonlóság. - Hű, milyen cuki fiú volt - mondta. - És milyen őrülten szerelmes! Shanért is fáj a szívem. Nagyszerű teremtés volt. Olyan az egész, mint valami Shakespeare-tragédia, nem gondolja? Csak éppen tradégiát mondott, és ezután már nem mentem vissza a Gallatin utcába, mert Arlette megölése még e feddhetetlen omahai fiatalasszony barátságosnak szánt viselkedését is megmérgezte. Ő úgy gondolta: Henry és Shannon halála olyan romantikus, mintha egy Shakespeare-tradégiából vágták volna ki. Eltöprengtem: vajon ugyanez lenne a véleménye akkor is, ha hallotta volna feleségem halálsikolyát egy véráztatta jutazsák belsejéből? Vagy meglátta volna a fiam szemétől-ajkától megfosztott arcát? A Bolondok Városaként is ismert nagy iparvárosban két munkahelyem volt. Azt mondhatják erre, hogy mi sem természetesebb, hiszen munkahely híján élhettem volna az utcán. De nálam tisztességesebb férfiak is tovább piáltak, annak ellenére, hogy le akartak szokni, és nálam rendesebbek is aludtak végül kapualjakban; én viszont az elvesztegetett évek után még tettem egy komoly erőfeszítést, hogy normális emberi életet éljek. Időnként el is hittem, hogy ez megvalósítható, de amikor éjjelente az ágyamban feküdtem, és hallgattam a falakban motozó patkányokat (ők mindvégig állandó lakótársaim voltak), mindig tudtam, mi az igazság: még most is azt akartam, hogy én győzzek. Hiába, hogy Henry és Shannon meghalt, hiába, hogy a farmot elvesztettem - még mindig a kútba rekkentett hullát akartam legyőzni. Őt és a talpnyalóit. John Hanrahan volt a Bilt-Rite gyárban a raktár művezetője. Először nem akart félkezű embert alkalmazni, de én könyörögtem, hogy próbáljon ki, és amikor bebizonyítottam, hogy épp oly jól elhúzok egy ingekkel vagy kezeslábasokkal megpakolt raklapot, mint a csapatában bárki más, mégiscsak fölvett. Tizennégy hónapig húztam ezeket a raklapokat, és amikor munka után hazasántikáltam a panziómba, tüzelt a hátam meg a csonkom. Mindazonáltal soha nem panaszkodtam, sőt, arra is szakítottam időt, hogy megtanuljak varrni, mégpedig a mindössze negyedórás ebédszünetben és a délutáni pihenő alatt. Mialatt a többiek kimentek a rakodóudvarra, dohányoztak és disznó vicceket meséltek, én a szegélyvarrást gyakoroltam, először a szállításhoz használt jutazsákokon, később a kezeslábasokon, amelyek a cég alapkészletéhez tartoztak. Kiderült, hogy érzékem van hozzá; még a cipzárakat is be tudtam varrni, ami a futószalag mellett nem akármilyen teljesítmény. A csonkomat nyomtam a ruhadarabra, hogy el ne mozduljon, miközben a lábammal az elektromos pedált hajtottam. A varrással többet lehetett keresni, mint az anyag-mozgatással, és a hátamat is kevésbé terhelte meg, de a varroda egy sötét, barlangszerű helyiségben működött, és négy hónap után patkányokat kezdtem látni a frissen kékített farmervászon báláin, majd

a munkadarabok be-, majd kiszállításához használt kézikocsik alatti árnyékban is megjelentek. Többször is felhívtam társaim figyelmét az undorító élősdiekre, de azt állították, ők nem látnak semmit. Lehet, hogy igazat mondtak, de sokkal valószínűbb, hogy attól féltek, ideiglenesen bezárhatják a varrodát, amíg a patkányirtók elvégzik a maguk munkáját, ők pedig szegényebbek lesznek háromnapi vagy akár egyheti bérrel. A családos férfiak és nők számára ez katasztrófával ért volna fel. Könnyebb volt azt mondani Mr. Hanrahannek, hogy látomásaim vannak. Értettem a szóból. Na és amikor Bolond Wilfnek kezdtek hívni? Ebből is értettem. És nem emiatt mondtam fel. Azért mondtam fel, mert a patkányok továbbra is felvonultak. Sikerült félretennem egy kis pénzt; ebből akartam élni, amíg újabb munkahelyet találok, de nem volt rá szükség. Mindössze három nappal a felmondásom után láttam egy álláshirdetést: az Omahai Közkönyvtár keresett könyvtárost, aki ajánlásokkal vagy tudományos fokozattal rendelkezik. Tudományos fokozatom, az nem volt, de világéletemben szenvedélyes könyvmoly voltam, és ha az 1922-es év történései valamire megtanítottak, hát a csalás művészetéből doktorálhattam volna. Ajánlásokat hamisítottam Kansas City-beli és springfieldi (Missouri), közkönyvtárak nevében, és elnyertem az állást. Mivel biztosra vettem, hogy Mr. Quarles ellenőrzi majd az ajánlásokat, és rájön, hogy hamisítványok, azon voltam, hogy minél hamarabb Amerika legjobb könyvtárosának bizonyuljak. Úgy terveztem, hogy amikor aztán új főnököm a fejemre olvassa szélhámosságomat, kegyes elnézésére bízom magam, és reménykedem, hogy az ügy a javamra üt ki. De ilyen szembesítésre nem került sor. Négy éven át dolgoztam az Omahai Közkönyvtárban. Elvben valószínűleg most is ott dolgozom, bár egy hét óta nem voltam benn, és beteget sem jelentettem. Csakhogy ugye a patkányok... Ők itt is megtaláltak. Kezdtem látni őket a régi könyvek halmain a könyvkötő műhelyben; ott futkároztak a legmagasabb raktári polcokon, és mindentudón pislogtak le rám. Múlt héten a kézikönyvtárban egy idős olvasó részére kihúztam az Encyclopaedia Britannica egyik kötetét (a Ra-St kötet volt, benne minden bizonnyal egy Rattus noroegicus szócikk, nem is szólva a szörnyethal szócikkről), és megüresedett helyéről éhes szürkésfekete pofa meredt rám. Az a patkány volt, amelyik leharapta szegény Achelois csöcsét. Meg nem mondhatom, ez miként történhetett, hiszen tudom, hogy megöltem, de kétségnek nem volt helye: ráismertem. Már hogyne ismertem volna rá, amikor a bajszához odaragadt egy darab foszlott, vérfoltos zsákvászon. A fejdísz! Odavittem a Britannica-kötetet az öreg hölgynek, aki kikérte (hermelin stólát viselt, és az állat kis fekete szeme is fagyosan meredt rám), és utána egyszerűen kisétáltam az épületből. Órákon át jártam az utcákat, majd betértem ide, a Magnólia szállóba. És itt vagyok azóta is, költőm a könyvtári keresetemből félretett pénzt, amelyre már úgy sincs szükség, és írom a vallomásomat, amelyre szükség van, mert... Az egyikük most belekapott a bokámba, mintha sürgetne: Kapd össze magad, fogytán az idő. A zoknimon kis vérfolt ütött át, ami a legkevésbé sem zavar. Láttam én elég vért a magam idejében. 1922-ben egy egész szoba úszott vérben. És most mintha hallanék valamit... vagy csak a képzelet játszik velem?

Nem. Látogató érkezett. A vezeték nyílását bedugaszoltam, de a patkányok áthatoltak rajta. A kutat is betemettem, ő mégis kitalált belőle. És ezúttal mintha nem lenne egyedül. Rémlik, mintha nem két, hanem négy láb csoszogását hallanám. Vagy... Vagy hat lábét. Hárman volnának? Velük jött a lány is, aki egy jobb világban a menyem lett volna? Azt hiszem, igen. Három hulla csámpázik végig a folyosón, arcukat (már ami maradt belőle) eltorzították a patkányfogak nyomai. Az Arlette-é félre is billent, egy döglődő tehén rúgásától. Újabb harapás a bokámon. Aztán még egy! Mit szól majd a szállodavezetés... Juj! Még egy! De engem nem kapnak el. És a látogatóim sem, pedig most már látom, ahogy a kilincs gombja elfordul, és a szagukat is érzem; a csontjaikról lógó maradék hús úgy bűzlik, mint a lemészárolt levágott A pisztoly úristen, hol a hagyjátok abba Ó, ADD, HOGY NE HARAPDÁLJANAK TO Az Omaha World-Herald 1930. április 14-i számából KÖNYVTÁROS ÖNGYILKOSSÁGA EGY HELYI SZÁLLODÁBAN A biztonsági főnököt bizarr látvány fogadta Vasárnap egy helyi szállodában találtak rá Wilfred James könyvtáros holttestére, miután a szálloda személyzete hiába próbált vele kapcsolatot teremteni. Az egyik vendég, aki egy közeli szobában lakott, panaszkodott „a romlott húsra emlékeztető szagra", az egyik szobalány pedig pénteken késő délután „fojtott kiabálást vagy sírást" hallott, mintha valakit súlyos fájdalom gyötörne. Miután a szálloda biztonsági főnöke többször, de eredménytelenül kopogott, saját kulcsával behatolt a szóbába, meglátta Mr. James élettelen testét az íróasztalra roskadva. „Láttam egy pisztolyt is, és feltételeztem, hogy agyonlőtte magát mondta a biztonsági főember -, de senki sem hallott lövést, és lőporszag sem érződött. Amikor megvizsgáltam a fegyvert, egy rossz karban lévő .25-öst, kiderült, hogy meg sem volt töltve. Vér viszont annál több volt. Soha ilyet még nem láttam, és nem is akarok hasonlót látni. A szerencsétlen összevissza harapdálta magát - a karját, a lábát, a bokáját, de még a lábujjait is. És még ez sem minden. Tisztán látszott, hogy valamit írni akart, de összerágta a papírt; a foszlányai szét voltak szórva a padlón. Úgy festett,

mint amit patkányok rágnak össze, hogy vackot készítsenek maguknak. A végén pedig a saját csuklóját rágta szét, vagyis megnyitotta az ereit. Úgy gondolom, ebbe halt bele. Minden bizonnyal elmezavar lépett fel nála." Mr. Jamesről eddig az időpontig nem sok tudható. Ronald Quarles, az Omahai Közkönyvtár fő-könyvtárosa 1926 végén vette fel az intézménybe. „Szemlátomást kiszorult az élet napsütötte oldaláról - nyilatkozta Mr. Quarles -, és fél kezének elvesztése óta fogyatékosságban is szenvedett, de a könyvek között kiismerte magát, és az ajánlásai is kedvezőek voltak. Jó kolléga volt, de távolságtartó. Úgy tudom, mielőtt nálunk keresett volna állást, gyárban dolgozott, és egyeseknek elmondta, hogy mielőtt a fél kezét elvesztette, volt egy kis farmja Heming-ford megyében." A World-Herald-ot érdekli a szerencsétlen Mr. James személye, és kéri, jelentkezzenek azon olvasók, akik netán ismerték. A holttestet az Omahai Megyei Hullaházban őrzik, várva az esetleges hozzátartozók jelentkezését. „Ha semmilyen hozzátartozó nem jelentkezik - közölte dr. Tattersall, a hullaház vezető orvosa -, akkor minden bizonnyal állami földbe fogják temetni."

A DAGADT SOFOR

1. Tess, ha meghívták, évente tizenkét tiszteletdíjas előadást vállalt. Alkalmanként ezerkétszáz dollárt számítva ez több mint tizennégyezer dollárt jelentett, s majdani nyugdíjának alapját képezte. Tizenkét, a szépreményű kis társaságról szóló könyvvel a háta mögött egész jól el volt a Willow Grove-i Kötőegylettel, de nem áltatta magát azzal, hogy még hetvenes éveiben is hasonlókat fabrikálhatna. Ha megpróbálná, ugyan honnan merítene témát? A Willow Grove-i Kötőegylet Térré Haute-ba látogat? A Willow Grove-i Kötőegylet felkeresi a Nemzetközi Űrállomást? Ugyan már. Még akkor sem, ha a leghívebb közönségének számító női olvasóklubok elolvasnák is őket (bár ezekre alighanem továbbra is építhetne). De mégsem. Így hát megmaradt derék mókuskának: jól élt könyvei jövedelméből, de télire is gyűjtött elegendő makkot. Az utolsó tíz évben évente ezerkétszáz és ezerhatszáz dollár közötti summával gyarapította pénzpiaci alapját. A végösszeggel ugyan, a tőzsdei ingadozások következtében, nem volt hiánytalanul elégedett, de magában azt mondogatta, hogy ha tovább húzza az igát, valószínűleg nem lesz semmi baj, márpedig a motorjában semmi hiba. És hogy megnyugtassa lelkiismeretét, évente legalább három fellépést ingyen vállalt. Úgy illett volna, hogy ez a gyakorta bosszantó kis belső hang békén hagyja, hiszen tisztességes munkáért tisztességes pénzt elfogadni igazán nem bűn, de Tess időnként mégis aggódott. Talán azért, mert nem úgy nevelték, hogy a szónoklást meg a hozzá tartozó dedikálást tisztességes munkának tekintse. A legalább ezerkétszáz dolláros tiszteletdíjon kívül volt még egy feltétele: hogy az előadás helyszíne autóval elérhető legyen, s az oda- vagy a visszaúton legföljebb egyszer kelljen idegenben éjszakáznia. Emiatt dél felé nemigen ment túl Richmondon vagy nyugati irányban Clevelanden. Egyetlen, motelben eltöltött éjszaka fárasztó volt, de elviselhető; két éjszakától Tess egész hétre használhatatlan lett. És Fritzy, a macskája utált egyedül gazdálkodni, amit egyértelművé is tett, amikor asszonykája hazatérése után a lépcsőn a lábai közé tekeredett, vagy ha Tess az ölébe vette, illetlenül nyúlkált a karmaival. És noha Patsy McClain a szomszédból lelkiismeretesen gondoskodott táplálkozásáról, Tess távollétében nagyon keveset evett. Tess nem a repüléstől félt, és az sem zavarta, hogy az utazással járó költségeket vagy a (mindig rendes, de soha nem elegáns) motelszobák árát a mindenkori vendéglátóknak számolja fel. Egész egyszerűen irtózott a tolongástól, a testi motozás megalázó műveletétől, no meg a légi társaságok új szokásától, hogy a markukat tartsák azért, ami korábban ingyen volt -és általában is rosszul tűrte, hogy ne ő rendelkezzék magával. Ha az ember átesett a végeláthatatlan biztonsági ellenőrzéseken, és végre felszállhatott a gépre, elkerülhetetlen volt, hogy legértékesebb javát - az életét - ne idegenekre bízza. Mindez persze éppúgy vonatkozott az autópályák fizetőkapuira és az államhatárokon szokásos ellenőrzésekre is, amelyek az autós utazásokat kísérték; mint ahogy előfordult az is, hogy egy ittas vezető elveszti ellenőrzését járműve fölött, átugorja az elválasztó

sávot, és a frontális ütközés a vétlen autós életébe kerül (miközben a részegek, már-már törvényszerűen, életben maradnak). De amíg az ember a kormány mögött ül, legalább megvan az illúziója, hogy ura a helyzetnek. Amellett Tess szeretett is vezetni. Megnyugtatónak találta. Legütősebb ötletei közül jó néhány akkor támadt, amikor tempomattal haladt, és a rádió sem szólt. -Lefogadnám, hogy előző inkarnációjában kamionsofőr volt - jegyezte meg egyszer Patsy Mc-Clain. Tess nem hitt semmiféle korábbi, de eljövendő életben sem; metafizikai nyelven szólva úgy vélte, minden embernek annyi jut, amennyit maga körül lát. Mindazonáltal elfogadott volna egy olyan életet, ahol nem alacsony, babaarcú, félénk mosolyú nő többé, aki jámborul otthonos krimik írásából él, hanem nagydarab férfi, akinek nap barnította homlokát és ősz borostás arcát jókora kalap árnyékolja, és akit buldogot ábrázoló motortetődísz vezérel az országot keresztül-kasul behálózó milliónyi úton. Abban az életben nem kellene minden nyilvános szereplés előtt gondosan megtervezni a jól összehangolt öltözéket; éppúgy megtenné a kopott farmer meg az oldalcsatos csizma. Tess szeretett írni, és a nyilvános megszólalások ellen sem volt különösebb kifogása, de igazából vezetni szeretett. Ezt, Chicopee-beli fellépése fényében, maga is viccesnek találta, de nem abban az értelemben, hogy nevetni kellene rajta. O, nem, nevetésnek egyáltalán nem volt helye.

2. Az „Örök Társunk, a Könyv" meghívása tökéletesen megfelelt elvárásainak. Chicopee alig több mint hatvan mérföldnyire volt Stoke Village-től, a program a nappali órákban lebonyolítható, és a cég nem ezerkétszáz, hanem ezerötszáz dolláros honoráriumot ajánlott fel, plusz természetesen teljes költségtérítést, de ebben az esetben ez szót sem érdemelt - nem kell éjszakázni sem a Courtyard Suites, sem a Hampton Inns valamelyik fiókintézményében. A felkérő levelet bizonyos Ramóna Norville írta alá, aki elmagyarázta, hogy bár ő a Chicopee-i Közkönyvtár főkönyvtárosa, most az „Örök Társunk, a Könyv" elnöki minőségében ír; a társaság havonta rendez egy-egy előadást, déli tizenkét órai kezdettel. Az érdeklődőket arra biztatják, hogy hozzanak magukkal hideg ebédet, és rendezvényeik nagy népszerűségnek örvendenek. Október 12re Janet Evanovich volt meghirdetve, de ezt egy családi esemény miatt el kellett halasztani; hogy esküvőről vagy temetésről volt-e szó, azt Ramóna Norville sem tudta pontosan. „Tisztában vagyok vele, hogy a határidő nagyon rövid - írta Ms. Norville a maga némileg édeskés utolsó bekezdésében -, de a Wikipedia szerint Ön a szomszédos Connecticutban él, és a mi chicopee-i olvasóink annyira imádják a kötőegyletes lányokat! A fent említett tiszteletdíjon kívül örökké tartó hálánkra is számíthatna." Tess ugyan kétségbe vonta, hogy a hála egy-két napnál tovább tartana, és októberre már volt egy fellépési kötelezettsége (a Hamptonsban tartandó egyhetes Irodalmi Díszszemlén), de az I-84-esen könnyűszerrel eléri az I-90-est, és az egyenesen Chicopeeba röpíti. Oda is, vissza is gyerekjáték; Fritzy alig venné észre távollétét. Ramóna Norville természetesen az email-címét is megadta, és Tess azonnal válaszolt: igent mondott mind az időpontra, mind a honorárium összegére. Szokása szerint azt is kikötötte, hogy legföljebb egy óra hosszat ad autogramot. „Van egy macskám, aki nagyon megsértődik, ha nem személyesen tőlem kapja a vacsorát" - írta, és esetleges további részletek után érdeklődött, noha nagyjából tudta, mit várnak tőle; harmincéves kora óta lépett fel hasonló rendezvényeken. A Ramóna Norville-típusú szervezők azonban igényt tartottak az efféle kérdésekre; ha az ember ezt elmulasztotta, idegesek lettek, és azon rágódtak, vajon az aznapra bérelt írónő nem jelenik-e majd meg spiccesen és melltartó nélkül. Tess fején átsuhant, hogy megpendíti: mivel végső soron rangsorolási kérdésről van szó, kétezer dollár talán jobban megfelelne tiszteletdíjnak. Mindjárt el is vetette azonban az ötletet, nehogy úgy tűnjön: visszaél a helyzettel. Amellett nem gondolta, hogy a Kötőegylet-sorozat valamennyi (tehát kereken egy tucat) darabjából fogyott-e összesen annyi példány, mint Evanovich hősnője, Stephanie Plum kalandjainak egyetlen kötetéből. Akár tetszik, akár nem - és Tesst voltaképpen nem nagyon érdekelte a kérdés ő Ramóna Norville programján csak a B terv volt. Ha felárat kérne, az már-már zsarolással érne fel. Az ezerötszáz dollár több mint méltányos. No persze amikor egy úttest alatti csatornában feküdt, feldagadt orral és szájjal, és vért köpött, az ár a legkevésbé sem tűnt méltányosnak. De vajon kétezer dollár - vagy akár kétmillió méltányosabb lett volna?

Hogy a fizikai fájdalomhoz, a nemi erőszakhoz és a rémülethez csatolható-e árcédula ez a kérdés a Kötőegylet hölgyeinek körében soha nem vetődött fel. A bűnügyek, amelyeket megoldottak, úgyszólván csak eszmeiek voltak. De amikor Tess rákényszerült, hogy mérlegelje a kérdést, nemmel válaszolt rá. Úgy gondolta, hogy egy ilyen súlyú bűntettért csak egyetlen kártalanítás létezik. És ebben Tom is, Fritzy is egyetértett vele.

3. Ramóna Norville hatvan év körüli, széles vállú, dús keblű, pirospozsgás és jó kedélyű asszonynak bizonyult, aki rövidre nyírt matrózfrizurát viselt, és erőteljes kézszorítása kifejezte, hogy nem kedveli a kekeckedést. A könyvtár parkolójának kellős közepén várt Tessre, az E Havi Jelentős írónknak fenntartott parkolóhelynél. Eszében sem volt, hogy szép jó reggelt kívánjon (háromnegyed tizenegy volt), vagy megdicsérje cseppformájú briliáns fülbevalóját (amelyet Tess, röstellve az egyszeri túlköltekezést, egy-egy ritka vendéglői vacsorára és az ilyen szereplésekre tartogatott). Ehelyett férfihoz illő módon azt kérdezte, hogy vajon a 84-esen jött-e? Az igenlő válasz hallatán Ms. Norville felfújta az arcát, és a szeme kitágult. - Örülök, hogy nem esett baja. A 84-es szerény véleményem szerint Amerika legrosszabb útja, nem szólva arról, hogy kerülő is. A visszaúthoz jobbat is ki tudunk találni, már ha az internet nem téved, és magácska valóban Stoke Village-ben lakik. Tess megerősítette a feltételezést, habár nem lelkesedett érte, hogy idegenek - még ha csak egy barátságos könyvtárosnő is - tudják, hol hajtja esténként nyugovóra fáradt fejét. De értelmetlen lett volna ezen siránkozni; manapság minden fenn van az Interneten. - Tíz mérföldet takaríthat meg! - mondta Ms. Norville a könyvtár lépcsőjén felmenet. - Van GPS-e? Az sokkal egyszerűbb, mintha egy boríték hátára írnám fel az útbaigazítást. Bámulatos egy kütyü. Tess, aki műszerfala expedíciós készletét valóban kiegészítette már egy GPS-sel (Tomtom néven árulták, és a szivargyújtóba volt bekötve), megjegyezte, hogy a hazaúton tíz mérföldet spórolni igazán nagyon kellemes lenne. - Jobb átvágni Robin Hood rengetegén, mint megkerülni - jelentette ki Ms. Norville, és gyengéden megpaskolta Tess hátát. - Igazam van, vagy igazam van? Teljes mértékben - bólintott Tess. Hát ilyen egyszerűen dőlt el a sorsa. Mindig imádta a levágott utakat.

4. Az írói szereplések általában négy pontosan körvonalazott felvonásra tagolódtak, és Tess fellépése az Örök Társunk, a Könyv havi rendezvényén iskolapéldája lehetett volna ennek a gyakorlatnak. A normától egyedül Ramóna Norville a szűkszavúságig tömör bevezetője tért el. A pódiumra nem vitt magával csüggesztő mennyiségű katalóguscédulát, nem tartotta szükségesnek, hogy felkérőddze Tessnek egy nebraskai farmon töltött gyerekkorát, és nem olvasott fel kritikusi dicshimnuszokat a Willow Grovei Kötőegylet sorozat egyes darabjairól. (Ezt annál is jobban tette, mivel a sorozatról aligalig jelent meg kritika, és ha mégis írtak róla, gyakran említették Miss Marple nevét, nem mindig hízelgő összefüggésben.) Ms. Norville csak annyit mondott, hogy a könyvek elsöprően népszerűek (ennyi túlzás igazán megbocsátható), és az írónő példátlan nagylelkűségére vall, hogy értékes idejét a jócskán megkésett meghívás ellenére is nekik ajándékozza (ámbár ezerötszáz dollár fejében már igazán érdemes ajándékozni). Ezután a mintegy négyszáz főnyi közönség lelkes tapsa közepette levonult a könyvtár kicsiny, de a célnak teljesen megfelelő előadótermének pódiumáról. A megjelentek nagy többsége hölgy volt, abból a fajtából, amely soha nem venne részt nyilvános alkalmakon kalap nélkül. A bevezető azonban inkább csak közjáték volt. Az első felvonás funkcióját a tizenegy órára meghirdetett fogadás töltötte be, amelyen a leggálánsabb tagdíjfizetők sajt, ropi és ritka pocsék kávé mellett személyesen találkozhattak Tess-szel (az esti programokon műanyag poharakban ritka pocsék bort szolgáltak fel). Némelyek autogramot kértek, a legtöbben azonban le akarták fényképezni, mégpedig általában a mobiltelefonjukkal. Megkérdezték, honnan meríti Tess az ötleteit, ő pedig nem maradt adós a szokásos udvarias és humoros válaszokkal. Öt-hat hölgyet az érdekelt, hogyan szerez az ember ügynököt; csillogó szemük elárulta, hogy külön húsz dollárt fizettek csak azért, hogy ezt a kérdést feltehessék. Tess elmondta: az ember csak írja-írja a leveleket, míg végül valamelyik éhesebb ügynök rá nem áll, hogy belenézzen a kérelmező írásművébe. Nem ez volt a teljes igazság - ügynök-témában teljes igazság nem létezett -, de közel járt hozzá. A második felvonás volt maga az előadás, amely körülbelül háromnegyed óráig tarthatott. Ez főleg anekdotákból állt (Tess ügyelt rá, hogy ne legyenek túlságosan személyes jellegűek), valamint cselekményépítési módszere ismertetéséből (ő a befejezés felől haladt visszafelé). Lényeges volt, hogy legalább háromszor beleszője a szövegbe legújabb műve címét; ezen az őszön történetesen A Willow Grove-i Kötőegylet speleológusnak áll került szőnyegre (aminek kapcsán elmagyarázta a be nem avatottaknak a szó jelentését). A harmadik felvonás volt a kérdések időszaka. Ennek során megtudakolták, honnan meríti az ötleteit (humoros, de egyszersmind ködös válaszok), hogy a való életből választ-e szereplőket („a nénikéimet"), és hogyan szerez ügynököt, aki képviseli a műveit. Ma azt is megkérdezték tőle, hol vásárolta látványos hajpántját. (Válaszát, miszerint a Woolworth-ban, rejtélyes okokból tapssal fogadták.) Végül az utolsó felvonás a dedikálás volt, amelynek során Tess kötelességtudón

teljesítette a kéréseket, hogy kívánjon boldog születésnapot, boldog házassági évfordulót, írja be, hogy Janetnek, könyveim lelkes olvasójának, vagy Leahnak, a nyári, Toxaway-tavi viszontlátás reményében (ez különös óhaj volt, mivel Tess - bizonyára az autogramkérővel ellentétben - még soha nem járt a Toxaway-tónál). Amikor már minden, készenlétben tartott könyvet dedikált, és a késlekedők is elkattinthatták mobiljukat, Ramóna Norville az irodájába kalauzolta Tesst egy csésze valódi kávéra. Ms. Norville feketén itta a magáét, amin Tess csöppet sem lepődött meg: vendéglátója vérbeli koffeinfüggőnek látszott, aki szabadnapján bizonyára Martensbakancsban rója a flasztert. A helyiségben egyvalami lepte meg: egy bekeretezett, dedikált fénykép a falon. Az arc ismerős volt, és Tess pillanatokon belül elő is kotorta a nevet az emlékek lomtárából, amely minden író legbecsesebb kincse. - Richard Widmark? Ms. Norville zavartan, mégis jólesőn kuncogott. A kedvenc színészem. Lánykoromban, ha tudni akarja, belé voltam esve. Ezt a dedikációt tíz évvel a halála előtt szereztem tőle. Már akkor is nagyon öreg volt, de ez igazi autogram, nem pecsét. Ez a magáé. - Egyetlen, bolondos pillanatra Tess azt hitte, Ms. Norville a dedikált fényképről beszél, de aztán meglátta a tömpe ujjak közt a borítékot - azt a fajtát, aminek ablaka van, tehát rálátni a benne lévő csekkre. - Köszönöm - mondta Tess, amikor átvette. -Nem kell megköszönni. Minden pennyt megszolgált. Tess nem tiltakozott. - És most térjünk át az út lerövidítésére. Tess figyelmesen hajolt előre. Az egyik kötőegyletes könyvben Doreen Marquis azt mondta: A két legjobb dolog az életben a meleg croissant és a gyors hazaérés. Olyan eset volt ez, amikor az író saját dédelgetett meggyőződésével teszi elevenebbé elmeszüleményét. - Útkereszteződéseket is be tud programozni a GPS-ébe? - Hogyne. Tom nagyon intelligens. Ms. Norville elmosolyodott. Akkor táplálja be a Stagg utat és az US 47-et. A Stagg utat ritkán használják ezekben a modern időkben - az átkozott 1-84 óta jóformán meg is feledkeztek róla de nagyon festői. Úgy - izé - tizenhat mérföldön át fog gurulni rajta. Kifoltozott aszfalt, de nem nagyon zötyögős, legalábbis amikor utoljára használtam, vagyis tavasszal, még nem volt az, pedig az utak tavasszal a leghepehupásabbak, én így tapasztaltam. - Magam is - helyeselt Tess. Amikor a 47-eshez ér, az útjelző az I-84-es felé fog mutatni, de így csak vagy tizenkét mérföldön át kell a fizetős pályát használnia, és ez a szép az egészben. És töméntelen időt és bosszúságot takaríthat meg. - Szerintem ez a legszebb az egészben - mondta Tess, és nevettek mind a ketten: két egyetértő nő, akin a mosolygó Richard Widmark legelteti szemét. Az elhagyott raktár a ketyegő útjelzővel akkor még másfél óra távolságban volt, békén a jövőben rejtőzve, mint üregében a kígyó. És ugyanez állt a csatornára is.

5. Nem elég, hogy Tessnek volt GPS-e: ráfizetett, hogy testre szabják. Kedvelte a játékszereket. Miután betáplálta az útkereszteződést (Ramóna Norville még be is hajolt közben az ablakon, férfira valló érdeklődéssel), a kütyü néhány pillanatnyi gondolkodás után így szólt: - Most megtervezem az utadat, Tess. Vá, hát ki hallott már ilyet? - nevetett Norville, ahogy mások szeretnivaló különcségein szoktunk. Tess is mosolygott, habár úgy gondolta, ha a GPS-ünk arra van programozva, hogy a nevünkön szólítson, az semmivel sem bizarrabb, mint egy halott színész fotóját kiakasztani az irodánkban. - Köszönök mindent, Ramóna. Igazi profi munka volt. Mi itt az Örök Társunknál megtesszük, ami csak telik tőlünk. Én is köszönök mindent. És most kalandra fel! - Kalandra fel! - bólintott Tess. - És igazán nagyon szívesen. - Nem kozmetikázott; valóban élvezte az ilyen alkalmakat, amolyan „fogjuk-meg-és-vigyük" módon. És a nyugdíjalapjának is jól fog jönni a váratlan tankolás. - Jó utat hazáig - mondta Norville, és felemelte a hüvelykujját. Amikor gázt adott, így szólt a GPS: - Helló, Tess. Látom, útra kelünk. - Helyesen látod - felelte. - És jó időnk is van hozzá, nem gondolod? Ellentétben a sci-fi filmek számítógépeivel, Tom nemigen volt alkalmas könnyed társalgásra, habár Tess időnként kisegítette. Most közölte, hogy négyszáz yard után forduljon jobbra, majd rögtön ezután balra. Képernyőjén a térkép zöld nyilakat és utcaneveket mutatott, valamilyen a magasságokban örvénylő technikai fémgolyóból szippantva az információt. Hamarosan Chicopee külvárosába ért, de Tom minden kommentár nélkül elengedte az I-84-esre való rákanyarodás jelzése mellett, és továbbvezette az októberi színpompában lángoló és égő levelek füstjétől illatozó tájba. Tíz mérföldet tett meg az úgynevezett Régi megyei úton, és amikor éppen azon tűnődött, nem tévedett-e a GPS-e (ha ez egyáltalán elképzelhető), Tom ismét megszólalt. - Egy mérföld után fordulj jobbra. Tess hamarosan valóban meglátta a zöld Stagg út táblát, úgy kicifrázva sörétnyomokkal, hogy alig lehetett kibetűzni. Tom azonban természetesen nem szorult útjelző táblákra; ahogy a szociológusok mondják (Tess, mielőtt felfedezte, hogy tehetsége a detektívnek felcsapó idős hölgyekhez vonzza, szociológiát hallgatott), más impulzusok vezérelték. Úgy tizenhat mér földön át fog gurulni rajta, mondta volt Ramóna Norville, de Tess csak tizenkét mérföldet gurult. Egy kanyarhoz ért, valamivel tovább, balra megpillantott egy omladozó régi épületet (a kút nélküli előtérben még ott állt a kifakult Esso felirat), és utána - de már túl későn - több jókora, hasadozott fadarabot az úton. A legtöbbjéből rozsdás szögek álltak ki. Átzötyögött a kátyún, amely alkalmasint kirázta az útakadályt

holmi falusi bugris gondatlanul púpozott rakományából, majd az útpadkára fordult, hogy megkerülje a csődtömeget, bár sejtette, hogy ez nem fog sikerülni. Különben miért is motyogná, hogy hajjaj? Csattanást és puffanásokat hallott, ahogy fadarabok vágódtak az alváznak, majd a derék, megbízható Ford Expedition úgy kezdett föl-le bukdácsolni és bal felé kilengeni, mint egy lesántult ló. Tess nagy nehezen bekormányozta az elhagyott vegyesbolt gyomverte udvarába, nehogy az úton vergődjön, ahol belerohanhat egy, az utolsó kanyarból kivágódó kocsi. Nem mintha a Stagg úton nagy forgalmat látott volna, de néhány járművel, köztük egy-két teherautóval azért találkozott. Pokolba veled, Ramóna - mondta. Tudta, hogy aligha a könyvtáros tehet minderről. A Richard Widmark Rajongói Köre chicopee-i tagszervezetének feje (és alighanem egyetlen tagja) csak segíteni próbált, de Tess nem tudhatta, hogy hívják a seggfejet, aki szögekkel kivert piszkát az országúira ürítette, és utána nagy vígan továbbállt, így hát be kellett érnie Ramónával. - Számítsam ki újra az utadat, Tess? - Tom hangjára Tess összerezzent. Kikapcsolta a GPS-t, majd a motort is leállította. Most egy időre szünetet tart. Idekinn teljes volt a csend és a nyugalom. Madárdalt hallott, meg valami fémes ketyegést, amely régi, felhúzható órára emlékeztette, ezen kívül semmit. Kellemes meglepetés is érte: úgy tűnt, az Expedition nemcsak úgy akármerre, hanem határozottan balra dőlt. Talán csak egyetlen kerék durrant ki, akkor pedig nem kell elvontatni; elég lesz némi kis segítség az auTomentőtől. Amikor kiszállt, és megnézte a bal elülső gumit, felfedezte, hogy egy szilánkos fadarabból kiálló, jókora rozsdás szög nyársalta fel. Tess két szótagos szitkot hallatott, amilyen soha el nem hagyta volna a kötőegylet hölgyeinek ajkát, és a hátsó ülések közti kis pakolóhelyről kivette a mobilját. Immár szerencsésnek mondhatja magát, ha sötétedés előtt hazaér, és Fritzynek be kell érnie a kamrában, egy tálkában hagyott száraz eledelével. Ennyit Ramóna Norville út-levágásáról, noha Tess a méltányosság kedvéért feltételezte, hogy ugyanez az államközin is megeshetett volna vele, hiszen nemcsak az I-84-esen, hanem seregnyi más autópályán is kerülgetett már kerekek megnyomorítására alkalmas útakadályokat. A rémmesék és bűnügyek konvenciói - még az olvasói által annyira kedvelt vértelen, egy hullával dolgozó műfajéi is - meglepően hasonlítanak egymáshoz, és amikor a maroktelefont kinyitotta, át is villant a fején: egy krimiben nem működne. Ez esetben az élet utánozta a művészetet, mert amikor be akarta kapcsolni a Nokiáját, az ablakban: A SZOLGÁLTATÁS SZÜNETEL felirat jelent meg. No persze. Csak úgy, simán telefonálni, túl egyszerű volna. Ekkor meghallotta egy közeledő motor jellegtelen berregését. Megfordult, és a vesztét okozó kanyarban egy öreg fehér teherautót pillantott meg. Oldalán egy rajzfilmből szalajtott csontváz vert egy dobot, amely mintha fánkokból lett volna összerakva. A jelenés fölött (amely sokkal furább volt, mint Richard Widmark fényképe egy könyvtárosi iroda falán) vértől csöpögő rémfilmes betűkkel ez állt: ZOMBI PÉKSÉG. Tess a csodálkozástól nem integetett elég hamar, és mire felemelte a kezét, a Zombi Pékség sofőrje már azon volt, hogy kikerülje az úton szétterült katyvaszt, és nem vette észre őt.

Tessnél gyorsabban fordult le az útpadkára, de a teherautó súlypontja magasabban volt, mint az Expeditioné, és Tess egy röpke pillanatra azt hitte, hogy oldalára bukva az árokban köt ki. A teherautó azonban, ha üggyel-bajjal is, de talpon maradt, és túl a szétszórt fadarabokon visszatért az útra, hogy aztán a következő kanyarban el is tűnjön, kipufogógáz kék felhőjét és forró olaj bűzét hagyva maga után. - Dögölj meg, Zombi pékség! - harsogta Tess, majd elnevette magát. Van úgy, hogy mást nem tehet az ember. A telefont az elegánsabb pantallója övszalagjához csatolta, majd kiment az útra, és hozzálátott, hogy maga szedegesse össze a hulladékot. Lassan, gondosan ügyködött, mert közelről kiderült, hogy a fehérre festett fadarabok (amelyeket valaki mintha a lakásfelújítás lázában távolított volna el) csúnya nagy szögekkel vannak kiverve. Tess vigyázott, nehogy megszúrja magát, de azért sem sietett, mert azt remélte, hogy a következő kocsiban ülők majd észreveszik, amint az úton hajladozva jótékony felebaráti munkát végez. Ám amíg néhány ártalmatlan faforgácstól eltekintve mindent összeszedett, és a nagyobb darabokat az útpadkán túli árokba dobálta, egyetlen jármű sem ment arra. Talán a zombi pékinasok mindenkit felfaltak a környéken, gondolta, és most sietnek vissza a konyhájukba, hogy a maradékot belesüssék közkedvelt emberhús-pitéjükbe. Visszament a hajdanvolt üzlet gyomverte parkolójába, s kedvetlenül nézett oldalra biccenő kocsijára. Harmincezer dollár értékű gördülő vas, négykerék-meghajtás, automata tárcsafékek, Tom, a beszélő GPS... - és ahhoz, hogy az egész hóbelevancot kinyuvassza, elég egy fadarab, benne egy szem szöggel. De persze mind csupa szög volt, gondolta. Egy krimiben vagy egy horrorfilmen ez nem gondatlanságra utalna, hanem előre kidolgozott tervre. Pontosabban csapdára. - Túl nagy a fantáziád, Tessa Jean - idézte a mamáját, és ennek persze megvolt a maga iróniája, hiszen végül a fantáziája segítette hozzá mindennapi kenyeréhez. Nem beszélve a Daytona Beach-i házikóról, ahol az édesanyja élete utolsó hat évét töltötte. A mélységes csendben ismét felfigyelt arra a fémes ketyegésre. Az elhagyott vegyesbolt fehér hollónak számított a XXI. században, tudniillik tornáca volt. A bal sarka beomlott, és a korlát több helyen is eltört, de akkor is tornác volt, lepukkantságában is vonzó. Tess úgy gondolta, a vegyesboltokhoz tartozó tornácok azért mentek ki a divatból, mert a vevőket arra csábították, hogy ott egy darabig elüldögéljenek, és eldiskuráljanak a baseballról vagy az időjárásról, ahelyett, hogy gyorsan fizetnének, és a hitelkártyájukkal egy másik boltot keresnének fel, ahol a kijáratnál felmutathatják. A tornác tetejéről ferdén fityegett egy bádog cégérféle, még kopottabb, mint az Essotábla. Tess odament, s homlokához emelte a kezét, hogy az erős fényben kibetűzhesse a feliratot. SZERESD, S VISZONOZZA. Tulajdonképpen mit akarnak ezzel reklámozni? Már-már sikerült szellemi lomtárából előkaparni a választ, amikor gondolatait újabb motorzúgás szakította meg. Tess a hang felé fordult, abban a hitben, hogy a Zombi Pékség tér vissza, amikor a berregéshez repedt fékcsikorgás csatlakozott. Nem a fehér teherautó közeledett, hanem egy kontár módon kékre mázolt ócska Ford F-150-es kisteher, a reflektorok körül valamilyen paszta nyomaival. A kormánynál kertésznadrágos,

baseballsapkás férfi ült, és az árokban heverő fahulladékra bámult. - Hahó! Elnézést, uram! - kiáltotta Tess. A férfi arra fordult, látta, ahogy Tess ott áll a giz-gazos udvaron, hanyagul üdvözlésre emelte kezét, majd beállt az Expedition mellé, és kikapcsolta a motort. A motor hangjáról ítélve ez irgalmas cselekedet volt. - Nocsak! - szólalt meg a férfi. - Maga pucolta fel ezt a sok szart az útról? - Igen, én, kivéve azt a darabot, amelyik kilyukasztotta a bal elülső abroncsom. És... - Kis híján hozzátette, hogy A telefonom nem akar itt működni, de aztán meggondolta magát. Harmincas évei végén járó nő volt, csuromvizesen is csak hatvan kiló, ez pedig itt egy idegen, jól megtermett férfi - itt állok megfürödve - fejezte be kissé sután a mondatot. Ha van pótkereke, kicserélem magának - mondta az ember, és kikászálódott a teherautóból. - Van? Tess először nem tudta, mit feleljen. Tévedett: a pasas nem jól megtermett volt, hanem kész óriás, legalább hat láb hat hüvelyk magas, de nem csak a magasságról volt szó. Terebélyes volt a hasa, vastag a combja, a szélessége akár egy ajtónyílásé. Tess tudta, hogy bámészkodni illetlenség (ezt az alapvető igazságot is anyja ölében tanulta meg), de nem volt könnyű másfelé nézni. Ramóna Norville is egészséges, nagydarab nő volt, de ennek a pasasnak az oldalán balerinának látszott volna. - Értem én, értem - mondta kedélyesen a férfi. - Nem számított rá, hogy itt, az isten háta mögött a hétmérföldes léptű zöld óriással fog találkozni, nem igaz? - Csak éppen semmi zöld nem volt rajta. Bronzbarnára volt sülve, barna volt a szeme, de még a reklámajándékul kapott sapkája is, bár több helyen szinte fehérré fakult, mintha valamikor hosszú földi pályafutása során lefröcskölték volna klórmésszel. - Elnézést - mondta Tessa. - Csak az járt a fejemben, hogy maga elcsente a lóerőt a teherautójától. A férfi csípőre tette a kezét, és gurgulázva hahotázott. - Nahát sok mindent mondtak már rám, de ezt még soha! De tudja mit? Van valami igazsága. Ha nyerek a lottón, veszek is egy Hummert magamnak. - Hát annyi pénzem nekem sincs, de ha kicseréli a kerekemet, örömmel fizetek érte ötven dollárt. -Viccel? Megcsinálom én azt ingyen! Nekem is megspórolt egy defektet, amikor összeszedte ezt a sok fahulladékot. - Valaki már erre ment egy mókás, csontvázzal dekorált teherautón, de megúszta. A nagytestű fickó már elindult Tess kocsijának orra felé, de most visszafordult, és összehúzta a szemöldökét. - Valaki járt erre, és nem segített magán? - Nem hiszem, hogy meglátott volna. És azért se állt meg, hogy eltakarítsa ezt a szemetet, nehogy a következő bajba kerüljön? - Tény és való: nem állt meg. - Csak hajtott tovább fapofával? - Úgy van.

Volt ezekben a kérdésekben valami, ami nem tetszett Tessnek. Ám ekkor a vaskos fickó elmosolyodott, és Tess leszidta magát csacsiságáért. - Gondolom, a pótkerék a csomagtartó alja alatt van? - Igen. Azazhogy azt hiszem. Csak fel kell hogy... - Fel kell hogy húzzam a kallantyút, tudom. Nem ma jöttem én erre a világra. Ahogy nadrágzsebébe süllyesztett kézzel odasétált az Expedition farához, Tess észrevette, hogy a teherautó ajtaja félig nyitva maradt, és ég a tetővilágítás. Mivel élt a gyanúperrel, hogy az F-150-es akkumulátora éppoly elhasznált lehet, mint maga a jármű, kitárta az ajtót (a zsanérja majdnem olyan hangosan nyikorgott, mint az előbb a fék), majd jó erősen becsapta. Eközben benézett a hátsó ablakon. A teherautó alján, a bordás-rozsdás fémpadlón szét volt dobálva néhány fehérre festett fadarab. A fadarabokból szögek álltak ki. Tess egy pillanatig úgy érezte, mintha testen kívüli élményben lenne része. A ketyegő cégér - SZERESD, S VISZONOZZA - most nem régimódi ébresztőórára, hanem időzített bombára emlékeztetett. Próbálta győzködni magát, hogy a fadarabok semmit sem jelentenek, az ilyen mozzanatoknak csak a nem tőle származó könyvekben és az általa csak nagyritkán megtekintett filmekben van jelentésük: az ijesztő, vérgőzös alkotásokban. De ezek az érvek leperegtek róla, így aztán csak két választása volt. Vagy tovább ámítja magát, nehogy hatalmába kerítse a rémület, vagy futásnak ered, és beveszi magát az út túloldalát szegélyező erdőbe. Mielőtt dönthetett volna, orrát meglegyintette a férfi átható izzadságszaga. Megfordult, és szemben találta magát a férfival, aki kezét a nadrág oldalzsebébe süllyesztve tornyosult fölé. - És mi lenne, ha kerékcsere helyett inkább megbasznám? Na, ehhez mit szólnánk? És ekkor Tess futásnak eredt - de csak a tudatában. A való világban ott állt háttal a teherautónak szorulva, és felnézett a férfira, aki teste hatalmas tömegével eltakarta a napot, és őrá is árnyékot vetett. Eszébe jutott, hogy nem egészen két órával ezelőtt négyszáz ember - nagyrészt csupa kalapot viselő hölgy - tapsolta meg egy kicsiny, de minden szempontból kielégítő előadóteremben. És valahol, innen délre, Fritzy várja. Felködlött benne - de csak fáradságosan, mintha valami nehezet próbálna felemelni -, hogy talán soha nem látja viszont a macskáját. - Kérem, ne öljön meg - rebegte valamilyen halk és alázatos női hang. Te riherongy! - A férfi hangja olyan nyugodt volt, mintha az időjáráson elmélkedne. A cégér továbbra is ketyegésszerűen koccant a tornác ereszéhez. Te vinnyogó szuka! A kurva anyádat! Jobb kezét kihúzta a zsebéből. Dermesztőén nagy kéz volt. A mutatóujjon vörös köves gyűrű ragyogott. A kő rubinnak látszott, de túl nagy volt hozzá, hogy az legyen. Alighanem csak üveg, gondolta Tess. A cégér ketyegett. SZERESD, S VISZONOZZA. Aztán a kéz ökölbe szorult, rohanvást közeledett, és nőttön nőtt, amíg minden mást el nem takart. Valahonnan fojtott fémes csattanás hallatszott. Tess úgy gondolta: a feje koppant neki a kisteherautó vezetőfülkéjének. Zombi Pékség - villant a tudatába. Aztán egy időre

sötét lett.

6. Nagy, félhomályos helyiségben tért magához, ahol nyirkos fa, túl régóta tárolt kávé és az ősidőkből származó savanyúság szaga terjengett. A mennyezetről, épp a feje fölött, elferdülve lógott egy régifajta, lapátos ventilátor; úgy festett, mint a lerobbant körhinta az Idegenek a vonaton című Hitchcock-filmben. Ő maga a padlón feküdt, deréktól lefelé meztelenül, és a férfi közösült vele. A nemi erőszak azonban másodlagosnak tűnt a súlyához képest: jószerével agyonnyomta a férfi. Alig jutott lélegzethez. Ez csak álom lehet. De az orra megdagadt, hátul, a koponyája alján dinnyényinek érzett dudor nőtt, és a fenekébe szálkák fúródtak - márpedig álmában az ember nem érzékel ilyen részleteket. Meg aztán álmunkban igazi fájdalmat sem érzünk: az csak akkor kezdődik, ha felébredtünk. Nem, mindez valóban most történik vele. Most folyik a megerőszakolás. A pasas bevitte a régi vegyesboltba, és mialatt aranyló porszemek örvénylenek lustán a ferdén betűző délutáni napban, erőszakot tesz rajta. Valahol emberek hallgatnak zenét, adnak fel online rendeléseket, szundikálnak és telefonon beszélnek, de idebenn megerőszakolnak egy nőt, és ez a nő nem más, mint ő maga. A férfi elvette a bugyiját; Tess látta, ahogy a habos selyem kitüremkedik a kertésznadrág középső zsebéből. Ez eszébe juttatta a Gyilkos túra című filmet, amelyet az egyetemen, egy retrospektív sorozat keretében látott, ama régi időkben, amikor moziba járási szokásai kissé merészebbek voltak. Bújj ki a bugyiból, mondta az egyik tahó, mielőtt a dagadt városi lányt megerőszakolta volna. Muris, mi mindenre nem gondol az ember, amikor háromszáz font falusi hús- és hájtömeg alatt fekszik, és egy liliomtipró dákója jár benne cuppogva ide-oda, mint egy nyikorgó zsanér. - Kérem... - szólalt meg. - Nagyon kérem, hagyja abba. - Ó, ez még semmi se volt - mondta a pofa, és Tess látóterét újra kitöltötte a már megtapasztalt ököl. A fél orcája átforrósodott, a fejében kattant valami, és a világ ismét elsötétült előtte.

7. Amikor legközelebb magához tért, a férfi kertésznadrágjában táncot lejtett körülötte, jobbra-balra lengetve a kezét, és sipító, dallamtalan hangon a „Brown Sugar"-t énekelte. A nap lemenőben volt, az elhagyott üzlet két nyugati ablaka tüzesen ragyogott; az üvegjük poros volt, de a vandálok, csodák csodája, nem törték be. A férfi árnyéka a háta mögött járta a táncot, végigsuhant a padlón, és a falra is felkapaszkodott. A falon az egykori reklámplakátok helyén világos négyszögek látszottak. A munkásbakancs döngése valósággal apokaliptikus volt. Tess meglátta összegyűrt pantallóját a pult alatt, amelyen valaha a pénztárgép állhatott (talán egy főtt tojással megrakott tál és egy üveg savanyított disznóláb mellett). Penész szaga terjengett. És úristen, mennyire fájt minden tagja... Az arca, a melle, de leginkább az alsó fertálya, amelyet mintha feltéptek volna. Tettesd magad halottnak. Ez az egyetlen esélyed. Lehunyta a szemét. A kántálás elnémult, és újra megcsapta orrát a közeledő férfi izzadságbűze. Élesebben, mint az imént. Mert kifáradt a testedzésben, gondolta. Megfeledkezett arról, hogy halottnak tettesse magát, és sikoltani próbált, de a hatalmas mancs idejekorán elszorította torkát, és fojtogatni kezdte. Vége, gondolta. Végem van. Nyugodt, megkönnyebbült érzés volt. Legalább megszűnik a fájdalom, s többé nem kell arra ébrednie, hogy a szörnyeteg körültáncolja a naplemente izzó fényében. Elvesztette, eszméletét.

8. Amikor harmadszorra is magához tért, egy feketéllő, ezüstös világban lebegett. Hát ilyen halottnak lenni. Ekkor két kezet érzékelt a teste alatt - a férfi hatalmas mancsát -, és ráeszmélt a torkát szögesdrót-bilincsként összepréselő fájdalomra. A fojtogatás eszerint nem szorította ki belőle a lelket, de a két kéz nyomát nyakláncként viselte: elől a két tenyérét, oldalt és hátul az ujjakét. Éjszaka volt. Már felkelt a hold. Telihold volt. A férfi átcipelte az elhagyott üzlet parkolóján, de nem állt meg a teherautójánál. Az Expeditiont nem látta. Az Expedition eltűnt. Mit érek veled, Tom? A férfi megállt az országút szélén. Tess érezte a verítéke bűzét, érezte, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Az éjszakai levegő hűvösen folyta körül meztelen lábszárát. A háta mögül hallotta a cégér ketyegését. SZERESD, S VISZONOZZA. Halottnak hisz? Az nem lehet, hiszen még mindig vérzek. Vagy mégis halott volna? Élettelenül feküdt a férfi karjában. Úgy érezte magát, mint egy horrorfilmben, amikor Jason vagy Michael vagy Freddy, vagy bárhogy hívják, már mindenkit lemészárolt, csak a lányt hurcolja magával, valami mocsaras erdei odúba, ahol egy, a mennyezetre erősített kampóhoz láncolja. Az ilyen filmekben mindig van lánc és kampó... A férfi újra megindult. Hallatszott, ahogy csattog a bakancsa a Stagg út kifoltozott aszfaltján. Aztán a túloldalról kaparászás és puffanások hangjai következtek. A férfi félrerúgta a fadarabokat, amelyeket Tess olyan gondosan takarított el és dobott az árokba. A ketyegés megszűnt, most víz folyása hallatszott. A víz nem ömlött, inkább csak csörgedezett. A férfi letérdelt, és halkan, mintegy akaratlanul felhördült. Most aztán tényleg megöl. Legalább nem kell tovább hallgatnom azt a borzalmas danolászását. Ez a legszebb az egészben, mondaná Ramóna Norville. - Hahó, kiscsaj - szólalt meg a férfi. Barátságosan. Tess nem válaszolt, de látta, ahogy a férfi fölé hajlik, s belenéz félig hunyt szemébe. Tess ügyelt rá, hogy a szeme se rebbenjen. Ha felnézne... vagy könnyezni kezdene... Hahó! - Most Tess arcára ejtette a tenyerét. Tess hagyta, hogy a feje oldalra billenjen. - Hahó! - Ezúttal már pofon ütötte, igaz, az arca másik oldalán. Tess most arrafelé billentette a fejét. A férfi most megcsipkedte a mellbimbóját, de nem vette le sem a blúzát, sem a melltartóját, és nem is fájt olyan nagyon. Tess csak feküdt tovább élettelenül. - Sajnálom, hogy szukának neveztelek - mondta a pasas, továbbra is barátságosan. - Jó volt baszni veled. Szeretem a kicsit idősebbeket. Tess ráeszmélt, hogy a férfi talán valóban halottnak hiszi. Különös volna, de elképzelhető. És egyszer csak félelmetes erejű élni akarás lobbant fel benne. A férfi újból felemelte. Izzadságszaga most mindent betöltött. Tess arcát borosta csiklandozta, épp hogy sikerült leküzdenie a késztetést, hogy elhúzódjon. A férfi

megcsókolta a szája sarkát. - Elnézést, ha kicsit durva voltam. A férfi ismét elindult vele. Alakja eltakarta a holdfényt. A vízfolyás nesze erősödött. Most rothadó levelek szaga - nem, bűze érződött. A férfi letette a négy- vagy öthüvelyknyi vízbe. Nagyon hideg volt; Tess kis híján felsikoltott. A férfi lenyomta a lábfejét, és ő hagyta, hogy a térde a magasba ugorjon. Úgy kell viselkednem, mintha nem volnának csontjaim. Nem mentek messzire. Csakhamar nekiütköztek valamilyen bordázott fémfelületnek. - Bazmeg - mormolta tűnődőn a férfi, majd nagyot taszított rajta. Tess még akkor sem moccant, amikor valami - alighanem egy ág - fájdalmasan végigkarmolta a hátát. A térdei végigzöttyentek a fémfelület bordáin. A feneke valamilyen szivacsos masszába süppedt, és a rothadó növényzet szaga egyre erősödött. Olyan sűrű volt, mint a húspép. A bűz hatására rettentő köhögési inger fogta el. Érezte, ahogy a dereka és a csípője alatt nedves levelek gyűlnek fel vízzel átitatott párnaként. Ha most rájön, hogy élek, szembeszállók véle. Addig rúgom és rúgom, amíg... De nem történt semmi. Tess jó darabig nem merte akár csak résre se nyitni a szemét. Látta maga előtt a férfit, amint ott gubbaszt, és bámulja a csatornát, amelybe dobta; a feje félrebillen, ahogy latolgatja a kérdést, és éppen egy ilyen rezdülésre vár. Hogyhogy nem fogta fel, hogy áldozata él? Hiszen hallania kellett a szívverését... És mit érne a rugdosás egy óriással szemben? Egyszerűen megmarkolná a meztelen lábfejét, kiráncigálná, és tovább fojtogatná. Ezúttal azonban nem hagyná abba idő előtt. Tess ott feküdt a lomha vízben a rothadó levelek között, és félig hunyt szemével meredt fölfelé, a semmibe. Minden idegszálával azon volt, hogy a halottnak tettesse magát. Átsiklott valami szürke közegbe, amely nem volt azonos a teljes eszméletvesztéssel, és ebben az állapotban is maradt egy darabig; ő úgy érzékelte, hogy nagyon hosszú időn át, de ebben alighanem tévedett. Amikor motorzúgást hallott - a teherautó az, csak az ő teherautója lehet! -, arra gondolt: ezt a zúgást csak képzelem. Vagy álmodom. Még mindig itt van. A motor szabálytalan duruzsolása azonban először felhangosodott, aztán elcsendesült valahol a Stagg úton. Ez csak trükk. De részéről inkább hisztéria volt. Ám ha mégsem az, akkor sem maradhat itt egész éjjel. Amikor aztán felemelte fejét (és felszisszent a megkínzott torkába hasító fájdalomtól), és a vízelvezető cső torkolata felé pillantott, csak a holdfény szabadon gömbölyödő ezüstjét látta. Közelebb próbált evickélni, aztán mozdulatlanná dermedt. Ez csak trükk. Akármit hallottál, még mindig itt van. Ezúttal a gondolat meggyőzőbbnek tűnt; éppen attól, hogy a cső szájadékában semmit sem látott. Egy bűnügyi elbeszélésben vagy egy cidris filmben ez volna a hamis megkönnyebbülés pillanata, pillanatokkal a rémisztő csúcspont előtt. A tóból kimeredő fehér kéz a Gyilkos túrá-ban. Alán Arkin, amint előugrik, és ráveti magát Audrey Hepburnre a Várj, míg sötét lesz-ben. Tess nem kedvelte a vérfagyasztó könyveket és filmeket, de azok után, hogy megerőszakolták és kis híján megölték, mintha hátborzongató mozis emlékek egész tárháza nyílt volna meg benne, és most ott

nyüzsögnének körülötte. Az is lehet, hogy a közelben várakozik, mert mondjuk, van egy bűntársa, és az vitte el a teherautót. Talán a cső nyílása mellett kuporog, a vidéki emberekre jellemző konok türelemmel. - Bújj ki abból a bugyiból - suttogta, majd eltakarta a száját. Mi van, ha a pasas meghallja? Így telt el öt perc. Lehetett több is, kevesebb is. A víz hideg volt. Dideregni kezdett. Hamarosan a foga is vacog majd. Ha itt van, meghallja. Elhajtott. A saját füleddel hallottad. Talán igen. És talán nem. És talán nem is kell úgy elhagynia a csövet, ahogy a férfi bedobta. A csatorna az országút alatt futott, és a mélyből hallatszó vízcsobogás arra vallott, hogy semmi nem torlaszolja el. Tovább mászhatna benne, és kileshetne az elhagyott üzlet parkolójára. Biztonságban ugyan - ha a pasasnak cinkosa van - akkor sem volna, de tudata legmélyén, ott, ahová a józan értelme megriadva elbújt, szilárdan hitte, hogy ilyen cinkos nem létezik. A cinkos megkövetelte volna, hogy a pasas után ő is sorra kerüljön nála. Meg aztán az óriások mindig egyedül dolgoznak. És ha elment? Akkor mi lesz? Erre nem volt válasza. El sem tudta képzelni, hogyan folytatódhatna az élete az elhagyott boltban töltött délután és a csatornában töltött este után, a rothadó levelek nyomaival a véknyában. De talán nem is kell képzelegnie erről. Talán képes lenne arra összpontosítani, hogy hazajusson Fritzyhez, és felbontson neki egy doboz Cicaünnepet. Tisztán látta is maga előtt a dobozt. Egy polcon állt, az ő békés kis éléskamrájában. Hasra fordult, és megpróbált a könyökére emelkedni, hogy aztán kúszni kezdjen. És ekkor fedezte fel, kivel-mivel osztja meg a csatornát. Az egyik holttest már inkább csak csontváz volt (amely mintha könyörögve nyújtotta volna felé csontkezét), de még volt a koponyáján annyi haj, hogy Tess felismerje benne az egykori nőt. A másik, kidülledő szemét és szájából kimeredő nyelvét leszámítva, akár alaposan helybenhagyott áruházi kirakatbaba lehetett volna. Ez a tetem későbbi volt, de az állatok már rajta is megkezdték a munkát, és Tessa a sötétben is látta a halott nő fogait elővillantó torz vigyort. A bábu hajából bogár mászott elő, és leszánkázott az orra nyergén. Tess rekedt üvöltéssel hátrált ki a csatornából, és talpra küzdötte magát. Ruhája deréktól felfelé csuromvizesen tapadt a testéhez. Deréktól lefelé meztelen volt. És bár nem ájult el (legalábbis nem volt tudatában), elméjének épsége egy időre megrendült. Amikor később visszagondolt a következő órára, úgy tűnt, mintha egy sötét színpadon lett volna, amelyet csak időnként világít be reflektor; és ilyenkor egy törött orrú, véres combú nő bóklászna megviselten a fényben. Utána ismét visszasüppedt a sötétségbe.

9. Ott volt az üzletben, a jókora, üres központi helyiségben, amelyet valamikor folyosók tagoltak részekre; a hátsó fal mentén talán állt egy mélyhűtő az élelmiszernek, és több hűtőszekrény a sörnek (ebben biztos lehetett). Őt a rég eltűnt kávé és a savanyúságok szaga lengte körül. Áldozata nadrágját a férfi vagy ottfelejtette, vagy az a szándéka, hogy később visszajöjjön érte - talán amikor majd összegyűjti a szögekkel kivert fadarabokat. Tess kihúzta a nadrágot a pult alól; alatta ott volt a cipője és a mobilja - az utóbbi összetörve. Igen, a férfi előbb-utóbb visszajön. A hajpántjának lába kelt. Még emlékezett rá (homályosan, mint egy kisgyermekkori élményre), hogy ma az egyik nő megkérdezte, hol szerezte be, és amikor azt felelte, a Woolworth áruházban, ki tudja, miért, megtapsolták. Eszébe jutott, ahogy az óriás a „Brown Sugar"-t énekli - azon a sipító, monoton gyerekhangon -, és ekkor átsiklott a sötétségbe.

10. A bolt mögött rótta az utat. Sütött a hold. Egy rongyos szőnyeget borított a vállára, de hogy hol tett rá szert, már nem tudta. Piszkos volt, de meleg. Összébb húzta magán. Ráeszmélt, hogy kering a bolt körül, és már másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer kerüli meg. Úgy rémlett, mintha az Expeditiont keresné, de valahányszor nem talált rá a bolt mögött, elfelejtette, hogy már járt ott, és újabb kört tett meg. Elfelejtette, mert fejbe vágták, megerőszakolták, fojtogatták, és most sokkban volt. Felködlött benne, hogy talán agyvérzése van - honnan tudná ezt meg az ember, hacsak nem az angyaloktól, amikor költögetik? A könnyű délutáni szellő erősebb lett, a bádogcégér ketyegése pedig hangosabb. SZERESD, S VISZONOZZA. - 7UP - mondta, rekedten, de azért érthetőn. - Ezt reklámozza. Ha szereted, az is simogat. - Meglepődve hallgatta, hogy egyszer csak énekelni kezd. Jó énekhangja volt, és most a fojtogatástól érdekesen reszelős lett. Mintha Bonnié Tyler fakadt volna dalra itt a holdfényben. „Ha rákapsz a 7UP-ra - a cigit is pótolhatja." Eszébe jutott, hogy nem ez a pontos szöveg, és ha már ilyen izgalmasan érdes lett a hangja, énekelhetne valami tartalmasabbat is, mint együ-gyűen csengő-bongó reklámversikéket. Ha már az embert megerőszakolják, és halottként hagyják a csatornában két oszló holttest társaságában, akkor legalább valami jó jöjjön ki a dologból... Eléneklem Bonnié Tyler bomba számát. Eléneklem az „It's a Heartache"-et. Hiszen ismerem a szöveget, biztosan elraktároztam a lomtárban, amit minden író... De ekkor újra fekete lett minden.

11. Ült egy sziklán, és kisírta a szemét. A piszkos ronggyá nyűtt szőnyeg még ott volt a válla körül. Az ágyéka égett és sajgott. Savanyú szájíze arra vallott, hogy hányt, valamikor az üzlet kerülgetése és a sziklán való letelepedése között, de nem emlékezett ilyen mozzanatra. Valami másra emlékezett. Megerőszakoltak. Megerőszakoltak. Megerőszakoltak! - Nem te vagy az első, és nem te leszel az utolsó -mondta, de ezt a bátor és szívósságra valló kijelentést többször is fojtott zokogás szakította meg, és így nem hatott valami megnyugtatón. Meg akart ölni. Kis híján megölt! Igen, igen. És hiába állapította meg, hogy a kísérlet kudarcot vallott, most ez sem vigasztalta. Balra nézett. Az üzlet ötven-hatvan yarddal lejjebb állt az út mentén. Másokat is megölt! Ott vannak a csatornában! Bogarak másznak rajtuk, de nem bánják... -Igen, igen - mondta azon a reszelős Bonnié Tyleres hangon, aztán újra elsüllyedt.

12. A Stagg út közepén ballagott tovább az „It's a Heartache"-et énekelve, amikor a háta mögül közeledő motorzúgást hallott. Olyan hirtelen pördült meg, hogy kis híján felbukott. Reflektorok borítottak fénybe egy dombtetőt, amelyet - ha nem is emlékezett rá - az előző percekben nyilván ő is megmászott. O az. Az óriás. Visszajött, látta, hogy a nő ruhái eltűntek, majd ellenőrizte a csatornát, és megállapította, hogy Tess nincs a levelek közt. így hát a keresésére indult. Tess az árokba ugrott, nagy nehezen fél térdre emelkedett, rögtönzött vállkendője lecsúszott róla, felállt, a bozótba támolygott. Arcát felvérezte egy ág. Női sírást hallott: a hang csupa rettegés volt. Négykézlábra ereszkedett, haja a szemébe lógott. A reflektorfény lesiklott a magaslatról, most az út világosodott meg. Tess tisztán látta az elhullajtott szőnyegdarabot, és tudta, hogy az óriás is meglátja majd. Megállítja a kocsit, kiszáll. Ő menekülni próbálna, de mindhiába. A férfi elkapja, ő majd sikít, de nem hallja senki. Az ilyen sztorikban senki sem hallja a sikolyokat. A férfi megöli, de előbb újra megerőszakolja. A kocsi - személyautó volt, nem kisteher - lassítás nélkül gurult tovább. Belsejéből tisztán hallatszott a kanadai rockbanda, a Bachman-Turner Overdrive, jól felhangosítva: „B-B-B-Baby, you just ain't seen n-n-nuthin yet". Tess figyelte, ahogy a hátsó lámpák a semmibe tűnnek. Úgy érezte, ismét tudatvesztés környékezi, és két kézzel megpaskolta arcát. - Ne! - dünnyögte Bonnié Tyleres hangján. - Ne! Valamelyest magához tért. Erős késztetést érzett, hogy továbbra is a bozótban kuporogjon, de rájött, hogy azzal semmit sem érne. Nemcsak a nappal van még messze; alighanem az éjfél is messze van. A hold alacsonyan függött az égen. Nem maradhat itt, és az se megy, hogy unos-untalan elaléljon. Muszáj gondolkodnia. Kipiszkálta az árokból a szőnyegdarabot, ismét a vállára borította, majd hirtelen a füléhez kapott, bár tudta, mi várja ott. A cseppformájú briliáns fülbevaló, egyike nagyzási hóbortja kevés számú megnyilvánulásának, eltűnt. Ismét sírva fakadt, de ez a roham már gyorsabban múlt el, és utána erősebbnek érezte magát. Mintha már nem kísértetként lebegne önmaga körül, hanem testben is, lélekben is visszaköltözne magába. Gondolkodj, Tessa Jean! Hát jó. Megpróbálja. De közben el is indul, és nem fog énekelni. Maga is megijedt elváltozott hangjától. Mintha az óriás brutalitása új embert faragott volna belőle, ő pedig nem akart új ember lenni. Nagyon jól elvolt a régi énjével. Menni... Menetelni a holdfényben, mellette mozgó árnyékával együtt. Miféle úton? Ej, hát a Stagg úton! Tom szerint valamivel kevesebb mint négy mérföldnyire volt a Stagg út és az US 47-es kereszteződésétől, amikor beleszaladt az óriás csapdájába. Ez nem olyan ijesztő; legalább három mérföldet gyalogolt naponta, hogy tartsa a formáját, és ha esett vagy havazott, a szobabiciklin edzette magát. Persze megújult valójában, sajgó és vérző puncival, reszelős hanggal, ez volt az első gyalogútja, de volt benne jó is: kezdett átmelegedni, felsőteste és holmija lassan megszáradt, és lapos sarkú cipő volt rajta. Kis híján tűsarokban jött, és ha így tesz, ez az esti menetelés igazán kényelmetlen lett volna.

Hiszen még rendes körülmények között sem kéjmámor a tűsarok, de nem ám, elvégre... Gondolkozz! De mielőtt erre sort keríthetett volna, ismét kivilágosodott szemközt az út. Most is a bozótba vetette magát, és ezúttal még a szőnyegfoszlányt is sikerült összefognia magán. Hála istennek, újabb autó volt, nem teherautó, és nem is lassított. Akkor is lehet, hogy ő az. Talán átült egy autóba. Visszament a házához, vagy mondjunk barlangot, és átült egy autóba, mert úgy gondolta: ha a csaj személyautót lát, előjön a búvóhelyéről, leinti, és akkor megkaparintom. No igen. Így történne egy rémfilmben, nem igaz? Jajgató áldozatok 4. rész vagy Horror a Stagg úton 2. rész vagy... Megint nyílni kezdett alatta a föld, így hát újra pofozni kezdte magát. Ha majd hazaért, megetette Fritzyt és nyugovóra tért a saját ágyában (kulcsra zárva minden ajtót és felkapcsolva az összes lámpát), akkor kedve szerint süppedhet a semmibe, de most nem. Semmi pénzért. Most mennie kell, és ha kocsik jönnek, el kell bújnia. Ha ezt a két feladatot megoldja, előbb-utóbb odaér az US 47-eshez, és ott talán lesz valamilyen bolt. Igazi, élő bolt, működő telefonnal, ha szerencséje van - és egy kis szerencsét igazán megérdemel. A retikülje nem volt nála, az még ott volt az Expeditionben (bárhol is volt a kocsi maga), de tudta kívülről az AT&T telefonkártyájának a számát: az otthoni száma volt, plusz 9712. Könnyű, mint az egyszeregy. Az országút mentén most feltűnt egy útjelző. A holdvilágnál nem volt nehéz kibetűzni. ISTEN HOZOTT, BARÁTUNK, GOLEWICH VÁROSÁBAN! - Szeresd Colewichot, s ő viszonozza - suttogta. Ismerte a várost, amelyet a helybeliek „Collitch"-nak ejtettek. Egyike volt a számos New England-i kisvárosnak, amely valaha, a textilgyárak idejében, jómódnak örvendett, és azóta küszködve próbál talpon maradni az új szabadkereskedelmi korszakban, amikor Amerika nadrágjait és dzsekijeit többnyire írástudatlan gyerekek állítják elő Ázsiában vagy Közép-Amerikában. Ez még csak a városka széle, de egy telefont biztosan talál majd. És akkor? Akkor majd... akkor majd... - Hívok egy limuzint - mondta. Az ötlettől valósággal kivirult. Igenis ezt fogja tenni. Ha ez Colewich, akkor az ő connecticuti városkája csak harminc mérföldnyire van, vagy még annyira se. A limo-szolgálat, amelyet olyankor használt, amikor a Bradley nemzetközi reptérre, Hartfordba vagy New Yorkba készült (Tess, ha tehette, nem vezetett a metropolisokban), a szomszédos Woodfield városkában működött, napi huszonnégy órán át, Királyi Limuzinok címen. S ami még örömtelibb: Tess hitelkártyája szerepel a nyilvántartásukban. Tess mindjárt jobban érezte magát, és valamelyest megszaporázta a lépést. Aztán újabb reflektorfény világította meg az utat, és ő újra lekuporodott a bozótban űzött vadként: egyformán lehetett őz, róka vagy nyúl. Ezúttal teherautó közeledett, és Tesst reszketés fogta el, holott csak egy kis fehér Toyota volt, nem is hasonlított az óriás ócska Fordjára. Amikor eltűnt a távolban, Tess magára parancsolt, hogy térjen vissza az útra, de először nem tudta megemberelni magát. Ismét sírva fakadt; a könnyek forrón

peregtek lehűlt arcán. Úgy érezte, ismét kifelé siklik az öntudat reflektorfényéből. De ebbe nem szabad beletörődnie. Ha túl sokszor hanyatlik ebbe a tátongó feketeségbe, a végén még nem talál vissza. Megpróbálta emlékezetébe vésni, hogy mielőtt a virágokkal szegett ösvényen elindul a bejárati ajtó felé, okvetlen mondjon köszönetét a limuzin sofőrjének, és toldja meg borravalóval a hitelkártyás űrlapot. Utána pedig emelje meg a postaládáját, és akassza le a mögötte lévő kampóról a pótkulcsát. És közben persze füleljen aggodalmasan Fritzy nyávogására. Fritzy felbukkanása eloszlatta a rossz varázslatot. Kievickélt a bozótból, és gyalogolt tovább, készen rá, hogy egy újabb reflektor feltűnésekor visszaszáguldjon a bozótba. Még abban a másodpercben. Mert a férfi valahol a közelben grasszál. Rádöbbent, hogy mostantól mindig ott grasszál majd a közelben. Hacsak el nem kapja és le nem csukja a rendőrség. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, neki jelentenie kellene a történteket, és mihelyt ez felködlött benne, már látta is a rikító, New York Pos f-típusú főcímet: BESTSELLER-ÍRÓNŐT ERŐSZAKOLTAK MEG AZ OLVASÓTALÁLKOZÓ UTÁN! Az ilyen Pos f-szerű bulvárlapok minden bizonnyal lehoznának róla egy tíz évvel korábbi fényképet is, amely az első kötőegyletes krimi megjelenése idején készült. Akkoriban húszas évei végén járt, hosszú, sötétszőke haja a háta közepéig ért, és szívesen mutogatta formás lábait rövid szoknyákban; esténként pedig olyan kéreg nélküli tűsarkú szandálokat vagy pömpszöket viselt, amelyeket bizonyos férfiak (köztük például ezt lefogadná - az óriás is) dugj-meg-cipőnek neveztek. Arról hallgatnak majd a lapok, hogy most tíz évvel idősebb, húsz fonttal súlyosabb, és amikor letámadták, szolid majdhogynem ódivatú -üzletasszony-kosztüm volt rajta. A bulvárlapok nem kedvelték a stílusukkal nem harmonizáló részleteket. A szöveg elég tisztelettudó lenne (ha sugalmazna is egyet-mást a sorok között), de a régi fénykép a sztori lényegét tolmácsolná, azt a mítoszt, amely még a kerék feltalálását is megelőzte: ő kereste magának, hát most megkapta! Más szóval: úgy kell neki! Hiteles-e ez az elképzelés, vagy csak szégyene és rútul megtiport önbecsülése festi elé a legcsúfosabb forgatókönyvet? Az az énje szólalt-e meg, amely tovább bujkálna a bozótban még akkor is, ha végre elhagyta ezt a rémséges utat és az egész rémséges Massachusetts államot, és békésen éldegélne biztonságos kis Stoke Village-i házában? Tess erre nem tudott felelni; úgy érezte, a válasz valahol a kettő között van. Egyvalamivel azonban tisztában volt: olyan országos hírverés veszi majd körül, amilyet minden író szívesen látna, ha új könyve jelenik meg, de amelytől annál jobban iszonyodik, ha megerőszakolták, kirabolták és holtként hagyták a csatornában. Szinte látta maga előtt az illetőt, aki a kérdések órájában jelentkezik, és megérdeklődi: „És magácska nem provokálta valamivel?" Ez nevetséges volt, Tess még jelen állapotában is tudta. Csakhogy tudta azt is, hogy ha az eset napvilágot lát, valaki egész biztosan felemelné kezét, hogy megkérdezze: „És nincs szándékában, hogy megírja ezt?" És erre mit mondana? Mit mondhatna? Semmit, gondolta. Befognám a fülem, és kiszaladnék a színpadról.

De nem. Ebből egy szó sem igaz. Az igazság elsősorban az, hogy eleve nem állna ott a színpadon. Hogyan is vállalhatna újabb felolvasást, előadást, dedikálást, tudván tudva, hogy az az ember is felbukkanhat, és rámosolyoghat a hátsó sorból? Rámosolyoghat az alól a szörnyűséges, fehér foltos barna sapkája alól? Zsebében talán az ő fülbevalójával, amelyet közben simogat. Égett a bőre a gondolatra, hogy értesíti a rendőrséget, már-már feljajdult szégyenében, még itt, a szabadban is, egyedül az éjszakában. Lehet, hogy nem olyan nagy szám, mint Sue Grafton vagy Janet Evanovich, de azért ő sem névtelen átlagember. Egykét napig még a CNN is foglalkozna vele, és a világ megtudná, hogy egy húgyagyú, vigyori óriás sámfázta ki a Willow Grove krónikásnőjét. Még az is kiderülhet, hogy szuvenírként magával vitte a bugyiját. Ezt a CNN történetesen nem terjesztené, de a National Enquirer-nek vagy az Inside Vieio-nak nem lennének ilyen skrupulusai. A nyomozóhatósághoz közel álló forrásunk szerint az írónő bugyiját megtalálták a gyanúsított nő tipró fiókjában: Victoria's Secret márkájú kék, csipkés szegélyű tanga. - Nem tehetek panaszt - mondta -, és nem is teszek. De voltak előtted mások is, és mások is sorra kerül... Elhessegette a gondolatot. Túl fáradt volt hozzá, hogy az erkölcsi kötelesség kérdését boncolgassa. Majd elgondolkodik rajta később, már ha Isten segítségével lesz számára később. De nem ezen az elhagyott országúton, ahol minden közeledő reflektor mögött az ő bántalmazója ülhet. Hiszen az övé volt. Az az ember mostantól hozzá tartozik.

13. Egy mérföldet tett meg, amióta a Colewichos táblát elhagyta, és egyszer csak halk, ritmikus dobogást hallott, amelyet mintegy a talpa közvetített az út felől. Tessben először H. G. Wells mutáns morlockjai ötlöttek fel, akiknek gépei mélyen a föld méhében zakatolnak, de néhány perc múlva tisztázódott a hang forrása. Nem a földből, hanem a levegőből hallatszott, és Tess jól ismerte: egy basszusgitár szíve lüktetett, s körülötte összeolvadt a többi hangszer. Ahogy ment tovább, fények vibráltak a láthatár szélén; de nem reflektorok, hanem a nátriumos ívlámpák fehérje és a neon csillogó vöröse. A zenekar a „Mustang Sally"-t játszotta, és nevetés is hallatszott, ittas, örömteli nevetés, amelyet a mulatozók kurjantásai tagoltak. A hangoktól Tesst ismét elfogta a sírhatnék. Az országúti fogadót - jókora, elegánsnak aligha mondható régi csűr volt, hatalmas, földes, ez idő szerint dugig telt parkolóval - Dülöngélőnek hívták. Tess megállt a parkoló lámpái vetette fénykör szélén, és összehúzta szemöldökét. Miért áll itt ennyi kocsi? Aztán eszébe jutott, hogy péntek éjjel van, és úgy látszik, a colewichiak meg a környező városkák lakói péntek esténként a Dülöngélőbe járnak. Itt biztosan van telefon, viszont túl sok az ember. Felfedeznék zúzódásokkal teli arcát, félrecsúszott orrát, tudni szeretnék, mi érte, és Tess egyelőre nem volt olyan állapotban, hogy valami mesét barkácsoljon össze. Még ha az épület előtt volna is a telefon, azzal sem érne semmit, mivel a szabadban is sokan ődöngtek. Hát persze. Manapság csak az épületeken kívül lehet dohányozni. Meg aztán... Itt lehet ő is. Talán nem ugrálta-e körül áldozatát, egy Rolling Stones-számot kántálva azon a hát-borzongató, dallamtalan hangján? Elképzelhető persze, hogy ezt a jelenetet csak álmodta vagy hallucinálta, de Tess úgy érezte: megtörtént. És nem lehetséges-e, hogy miután a pasas az Expeditiont valahol elrejtette, egyenesen idejött a Dülöngélőbe, mint aki jól végezte dolgát, hogy átmulassa az éjszakát? A banda most egy ismeretlen s meglehetősen pajzán számra zendített rá: „Kutya, ne cincáld a muf-fot!" Az enyémet ma alaposan szétcincálta egy kutya, gondolta. A régi Tess nehezményezte volna az ilyen vicceket, de az új egész jópofának találta. Még egy rekedt kuncogást is hallatott, aztán tovább indult, ezúttal az út túloldalán, ahová a fogadó parkolójának ívfényei kevésbé értek el. Elhaladva az épület túloldala mellett ócska fehér teherautót pillantott meg, a rakodótérnek támasztva. A Dülöngélőnek ezen az oldalán nem voltak nátriumos ívlámpák, de a fánkokból összerakott dobját püfölő csontváz a holdfényben is jól látszott. Nem csoda, hogy a kocsi nem állt meg a szögekkel kivert fadarabok kedvéért. A Zombi Pékség lekéste az aznapi szállítást, és ez kellemetlen volt, mivel péntek esténként a Dülöngélő teljes sebességre kapcsolt, és együtt dübörgőit a tántorgókkal, együtt zakatolt a kujtor-gókkal, együtt pörgött a fickándozókkal. - Kutya, ne cincáld a muffom! - mormolta Tess, és szorosabbra húzta a nyakán a mocskos szőnyegdarabot. Senki nem tévesztette volna össze egy nerc stólával, de az ilyen hűvös októberi éjszakán jobb volt a semminél.

14. Amikor a Stagg út és a 47-es autópálya kereszteződéséhez ért, csodás látványban volt része: a Tankolj és Repülj kútnál, a mosdók közti salaktégla falon két fizető telefon is hívogatott. Tess először a női mosdót vette igénybe, és amikor a vizelete eleredt, be kellett fognia a száját, nehogy felsikoltson: mintha valaki egy egész levél gyufát gyújtott volna meg a testében. Amikor felállt, friss könnyek csorogtak végig az arcán. A csészében világos rózsaszín volt a folyadék. Nagyon óvatosan törölgette meg magát egy köteg toalettpapírral, majd lehúzta a vécét. Szívesen tömte volna ki a fehérneműjét egy újabb köteg papírral, de erre nem volt módja. Az óriás megtartotta a bugyiját szuvenírnek. - Mocsok állat - mondta. Kezével már a kilincsen megállt, és nézte az összevissza horzsolt, tágra nyílt szemű nőt a mosdó fölötti vízfoltos fémtükörben; aztán elhagyta a helyiséget.

15. Tess fölfedezte, hogy modem korunkban telefonálni furcsa és bonyolult mesterséggé vált, még akkor is, ha fejből tudjuk a telefonkártyánk számát. Az első készülék, amellyel próbálkozott, egyirányúnak bizonyult: ő hallotta a kezelőt, de a kezelő nem hallotta őt, és meg is szakította ezt a csökevényes kapcsolatot. A másik készülék félre volt csúszva a salaktégla falon - ez már eleve lehangoló volt -, viszont működött. Igaz, hogy végig valami idegesítő mellékzörej hallatszott, de legalább Tess és a kezelő között létrejött a kommunikáció. Csak az volt a baj, hogy Tessnél nem volt sem toll, sem ceruza. A retiküljében persze több írószerszámot is tartott, no de hol volt már az a retikül... -Nem tudna csak úgy simán összekapcsolni? -kérdezte. - Nem, asszonyom, ha a hitelkártyáját akarja használni, saját kezűleg kell tárcsáznia. A kezelő úgy beszélt, mintha egy buta gyereknek próbálná elmagyarázni azt, ami napnál is világosabb. Tess nem sértődött meg; valóban buta gyereknek érezte magát. Aztán észrevette, milyen koszlott a salaktégla fal. Megkérte a kezelőt, hogy adja meg a számot, és ujjával írta fel a porba. Mielőtt azonban tárcsázhatott volna, egy teherautó állt be a parkolóba. Tess szíve akrobatikus ügyességgel ugrott fel a torkába, és amikor két, középiskolai egyenzakót viselő srác szállt ki, és rontott be az üzletbe, örült, hogy a szíve nincs a helyén. Így legalább elállta a torkán feltörő sikoltás útját. Úgy érezte, elfogy körülötte a világ, és levegő után kapkodva támasztotta fejét a falnak. Lehunyt szeme előtt a fölé tornyosuló óriást látta, amint a kertésznadrág zsebébe süllyeszti kezét. Azután kinyitotta a szemét, és feltárcsázta a porlepte falra írt számot. Hősiesen felkészült, hogy vagy az üzenetrögzítőt fogja hallani, vagy egy unott diszpécser tudatja vele, hogy nincs szabad kocsijuk, hogy is volna, hiszen péntek éjjel van, hát hülyének született a hölgy, vagy csak hülyének nevelték? Ám a kagylót már a második csengetésre felvette egy vérbeli ügyintézőnek termett nő, aki Andreaként mutatkozott be. Miután Tesst végighallgatta, közölte, hogy máris küldik a kocsit, a sofőr neve Manuel. Igen, pontosan tudja, honnan beszél a hölgy, mivel rendszeresen küldenek kocsikat a Dülöngélőhöz. Jó, de én nem ott vagyok - magyarázta Tess hanem onnan fél mérföldre, ahol a Stagg út keresztezi az... Igen, asszonyom, ezt is ismerjük - nyugtatta meg Andrea. - A Tankolj és Repülj. Néha ott is van dolgunk. Gyakran onnan telefonálnak az emberek, ha túl sokat ittak. Körülbelül háromnegyed órát kell várnia, de egy óra is lehet belőle. Semmi baj - mondta Tess. A könnyei ismét eleredtek, ezúttal a hála csalta elő őket, bár figyelmeztette magát, nehogy lazítson, mert ilyen esetekben a hősnő gyakran csalatkozik reményeiben. - Nagyon jó lesz így. A sarkon leszek, a telefonoknál, és várom önöket. Most majd megkérdi, nem ittam-e többet a kelleténél. Olyan a hangom, mintha részeg volnék... Andrea azonban csak arra volt kíváncsi, készpénzzel fizet-e majd, vagy kártyával.

- American Expresszel. És szerintem benne vagyok a számítógépükben. Valóban így van, hölgyem. Köszönjük, hogy a Királyi Limuzinokat hívta, ahol minden utas királynak számít. - Mielőtt azonban Tess nyugtázhatta volna a szíves fogadtatást, Andrea már le is tette a kagylót. Éppen ő is visszaakasztotta volna, amikor egy férfi - ő az, igen, ő! - futva megkerülte az üzlet sarkát, és kis híján nekiütközött. Ezúttal szóba sem jöhetett, hogy sikoltson: megbénította a rémület. Az egyik tizenéves fiú volt. Rá sem nézett, csak elrohant mellette, és egy éles bal kanyarral berontott a férfimosdóba. Csapódott az ajtó. Pillanatok múlva már hallatszott is a lelkes, lóra emlékeztető csobogás, amellyel fiatal férfiak ürítik ki a maguk felháborítóan egészséges hólyagját. Tess lesétált az épület oldala mentén, majd hátulról megkerülte, s megállt egy bűzlő szemetes tartály mellett (csakhogy te nem állsz, hanem leskelődsz, gondolta): várta, hogy a fiú végezzen és elmenjen. Akkor aztán visszasétált a telefonokhoz, hogy figyelje az utat. Bár több helyen is sajgott a teste, a gyomra korgott az éhségtől. Ma elmulasztotta a vacsorát; túlságosan lekötötte a nemi erőszak és a halálveszély. Boldogan fogyasztott volna az ilyen benzinkutas boltokban árult vacakságokból is, még egy csomag undorítóan sárga mogyoróvajas keksz is főúri lakoma lett volna, de hát nem volt nála pénz, s ha van, se ment volna be. Tudta, milyen a világítás az ilyen út menti vegyesboltokban; annál a lélektelenül rikító neonfénynél még az egészséges emberek is úgy festenek, mintha hasnyálmirigyrákban szenvednének. A kiszolgáló ránézne összekarcolt arcára és homlokára, törött orrára és feldagadt szájára, és ha nem tenne is megjegyzést, nagy szemeket meresztene, mi több, talán a szája is gyanúsan megrángana. Mert ne tévedjünk: az összevert nők látványát a legtöbb ember humorosnak találja. Különösen így, péntek éjszaka. Na, ki agyabugyálta el, hölgyem, és mivel érdemelte ki? Nem nézne be hozzám, miután a pasija a szabad estéjén így megpuhította? A gondolat egy valaha hallott, régi viccre emlékeztette. Miért vernek össze Amerikában évente háromszáz-ezer nőt? Mert kibaszottul nem figyelnek oda az emberre. - Nem számít - suttogta. - Majd otthon eszem valamit. Talán egy kis tonhalsalátát. A gondolat csábítóan hangzott, de valahol tudata mélyén az volt a meggyőződése, hogy a tonhalsalátás napok - de még az undorítóan sárga mogyoróvajas keksz napjai is az ő számára lejártak. Az elképzelés, hogy majd jön egy limuzin, és kiragadja ebből a rémálomból, esztelen délibáb csupán. Valahonnan balról odahallatszott az I-84-esen tova-száguldó autók moraja. Ő is azon a sztrádán gördült volna hazafelé, ha nem örül úgy a jó tanácsnak, amely egy rövidebb útvonallal kecsegtette. Odaát, a fizetőkapun túl, emberek tartanak különféle célok felé emberek, akiket se meg nem erőszakoltak, se csövekbe nem tömtek. Tessnek úgy tűnt: soha nem volt olyan magányos, mint most, mások derűs hely-változtatásának zajait hallgatva.

16. Megjött a limuzin. Lincoln Town Cár volt. A sofőr kiszállt, és körülnézett. Tess az üzlet sarka felől alaposan szemügyre vette. Sötét öltönyt viselt. Alacsony, szemüveges emberke volt, egyáltalán nem látszott nőtiprónak... de persze nem minden óriás nőtipró, és nem minden nőtipró óriás. O pedig nem tehet mást: meg kell hogy bízzon benne. Ha haza akar érni, és meg akarja etetni Fritzyt, nincs más választása. Így hát ledobta koszlott pót-stóláját a működő telefon mellé, és lassan, de eltökélten a kocsihoz indult. Az árnyékos sarok után vakítóan árasztotta el a kirakatokon át az üzlet világítása, és ő jól tudta, milyen benyomást kelt az arca. Majd megkérdi, mi történt velem, és aztán azt kérdezi, ne vigyen-e kórházba. Manuel azonban (aki ennél talán már rosszabbat is látott) csak kinyitotta előtte az ajtót, és annyit mondott: Isten hozta a Királyi Limuzinoknál, asszonyom. -Lágy spanyol akcentusa volt, amely jól illett olajbarna bőréhez és sötét szeméhez. -Ahol minden utas királynak számít - mondta Tess, és mosolyogni próbált. Feldagadt szájába fájdalom nyilallt. Úgy van, asszonyom. - Ennyi és nem több. Isten áldja meg Manuelt, aki talán látott ennél rosszabbat is - akár még a szülőföldjén, akár ennek a kocsinak a hátsó ülésén. Ki tudja, miféle titkokat őriznek a limuzinsofőrök? Meglehet, a kérdésben egy jó könyv csírája lappang. Nem az ő műfaja persze... de ki tudja, milyen könyveket ír majd ezek után? Vagy talán nem is ír többé? Hátha mai élményei jó időre megfosztották ettől a magányos élvezettől. Akár örökre is. Nem lehet megjósolni. Bemászott a hátsó ülésre, mint egy előrehaladott csontritkulásban szenvedő öregasszony. Amikor elhelyezkedett, és a sofőr becsukta az ajtót, megmarkolta a kilincset, és éles szemmel figyelt: valóban Manuel ül-e be a kormány mögé, nem pedig a kertésznadrágos óriás. A Stagg úti horror 2. részében az óriás volna: még egy utolsó dermesztő csavar a stáblista előtt. Tégy hozzá egy csipetnyi iróniát, jót tesz a keringésnek. De a kocsiba Manuel szállt be. Ez csak nyilvánvaló. Tessben valamelyest felengedett a feszültség. - A cím, amit kaptam, Stoke Viliágé, Primula köz 19. Stimmel? Néhány pillanatra megzavarodott. A telefonkártyája számát folyamatosan billentyűzte be a telefonba, de a saját címe nem jutott az eszébe. Nyugi, biztatta magát. Ami történt, elmúlt. Ez nem rémfilm, hanem a tulajdon életed. Szörnyű élményen estél át, de elmúlt. Próbálj lazítani. - Igen, Manuel, ez az. Óhajt útközben megállni valahol, vagy menjünk egyenesen haza? - A sofőr mindössze ennyiben hozta szóba, amit leendő utasáról a Tankolj és Repülj! lámpái elárultak. Tess örülhetett, hogy változatlanul szedte a fogamzásgátlót - meglehet, némi optimizmustól vezérelve, hiszen három év óta nem volt még holmi egyéjszakás kalandja sem, mármint a mai estét leszámítva. Ennyiben szerencsésnek mondhatta magát, és

ekkorka szerencsét igazán megérdemelt. Biztosra vette, hogy Manuel találna útközben egy éjjel is nyitva tartó patikát, a limuzinsofőrök minden effélében otthon vannak, de úgy érezte, képtelen lenne benyitni egy esemény utáni tablettáért - lerína az arcáról, miért van szüksége rá. És persze megint itt a pénzkérdés is. - Nem kell megállni, csak vigyen haza, kérem. Hamarosan kiértek az I-84-esre, ahol tobzódott a péntek éjjeli forgalom. A Stagg út és az elhagyott üzlet elmaradt mögöttük. Előtte pedig ott vár a saját háza, zárható ajtókkal, jól kiépített biztonsági rendszerrel. Boldogító tudat volt.

17. Minden úgy történt, ahogy bolyongása közben elképzelte. Megérkeztek, ő hozzáadta a hitelkártya szelvényéhez a borravalót, aztán elindult a virágokkal szegélyezett ösvényen (Manuelt megkérte, hogy maradjon, és világítson a reflektorral, amíg be nem ér a házba), majd a postaláda mögül kihalászta a pótkulcsot, és közben már hallotta Fritzy nyávogását. És ezután már benn is volt a házában, Fritzy pedig aggodalmasan tekeredett a lába köré: egyszerre követelte, hogy felvegyék és simogassák, és hogy megvacsoráztassák. Tess meg is tette mindezt, de először bezárta maga mögött a bejárati ajtót, és hónapok óta először a riasztót is bekapcsolta. Amikor a nyomógombok fölötti kis zöld ablakban felvillant az ÜZEMBEN jelzés, végre úgy érezte, feltámad a régi énje. A konyhai órára nézett, és csodálkozva látta, hogy még csak negyed tizenkettő van. Öt évvel ezelőtt Connecticut északi és Massachusetts déli részén hirtelen elszaporodtak az üzleti és lakásbetörések. A rosszfiúk többnyire OxyContin-függő drogosok voltak. A lakosságot az illetékesek fokozott óvatosságra és „ésszerű biztonsági rendszabályokra" szólították fel. Tessnek nem volt határozott véleménye a lőfegyverek engedélyezésének vagy tilalmának kérdéséről, és - akkoriban - nem is aggasztották különösebben az esetleges éjszakai behatolók, de úgy vélte, a revolver azért hozzátartozik az „ésszerű biztonsági rendszabályokhoz", meg aztán a Willow Grovesorozat következő kötetéhez úgyis tanulmányozni akarta a lőfegyverek használatát, így aztán a betörések miatti riasztás éppen a legjobbkor jött. Elment az interneten legtöbbre értékelt hartfordi fegyverszaküzletbe, ahol az eladó egy általa „citromprésnek" becézett Smith & Wesson .38-as modellt ajánlott figyelmébe. Tess főleg azért vette meg, mert tetszett neki a „citromprés" név. Az eladó arról is felvilágosította, hogy Stoke Viliágé peremén kitűnő gyakorlópálya üzemel. Tess a negyvennyolc órás várakozási idő lejártával engedelmesen el is ment a lőtérre, és egy hét leforgása alatt vagy négyszáz sorozatot le is adott. Eleinte élvezte a piff-puff izgalmát, de hamar ráunt. Azóta a revolvert a szekrényében tartotta, ötven sorozatra való lőszerrel és a fegyverviselési engedéllyel egyetemben. Most megtöltötte, és töltényűrről töltényűrre jobban, nagyobb biztonságban érezte magát. Miután letette a revolvert a konyhai pultra, meghallgatta az üzenetrögzítőt. Összesen egy üzenetet talált; a szomszédja, Patsy McClain küldte. „Este nem égett nálad a villany, gondolom, Chicopee-ban éjszakázol. Vagy talán elmentél Bostonba? Mindenesetre fogtam a levélszekrény mögötti kulcsot, és megetettem Fritzyt. Ja, és a postádat az előszobaasztalra tettem. Sajnálom, de csupa reklám. Ha hazaértél, hívj fel holnap, mielőtt munkába megyek; csak tudni szeretném, hogy rendben megjöttél-e." - Nocsak, Fritz - mondta Tess, és lehajolt a macskához, hogy megsimogassa. - Szóval ma este dupla adagot vacsorázol. Igazán élelmes kis macs... Látóterét szürke fátyol homályosította el, és ha nem kapaszkodik a konyhaasztalba, egész hosszában elvágódott volna a linóleumpadlón. Kurta, meglepett kiáltást hallatott. Fritzy hátracsapta a fülét, összeszűkült szemével fürkésző pillantást vetett gazdájára, megállapította, hogy nem fog elesni, vagy ha mégis, nem őrá, és visszatért

második estebédjéhez. Tess lassan kiegyenesedett, de azért az asztalt még nem engedte el, és benézett a frizsiderbe. Tonhalsalátát ugyan nem látott odabenn, volt viszont túrókrém eperdzsemmel. Mohón bekebelezte, kanalával még ki is kaparta a kis plasztiktálat. A hideg és sima túró kellemesen simogatta sajgó torkát. Amúgy sem tudta, lemenne-e torkán a hús, még ha csak tonhalkon-zervről van is szó. Az üvegből hajtott fel egy jó adag almalevet, böffentett, és elkocogott a földszinti fürdőszobába - de vitte magával a revolvert is, és úgy görbítette ujjait a sátorvasra, ahogy annak idején tanulta. A mosdó fölötti polcon ovális alakú nagyító tükör állt; karácsonyra kapta Új-Mexikóban élő bátyjától. Legfölül aranyozott betűkkel állt a felirat: UGYE MILYEN SZÉP VAGYOK? A régi Tess szemöldökszedéshez és gyors sminkigazításhoz használta. Az új a szemét akarta ellenőrizni. A véraláfutásokon nem csodálkozott, a pupilláját pedig rendben találta. Lekapcsolta a lámpát, húszig számolt, majd ismét felkapcsolta, és megvizsgálta, hogyan húzódik össze a szeme bogara. Ez is rendben volt. Eszerint nem tört be a koponyája. Egy könnyű kis agyrázkódás még elképzelhető, de... Mintha ezt meg tudnám állapítani! Van egy BA-fokozatom a Connecticuti Egyetemtől, és kimentő ismeretekkel rendelkezem detektívesdit játszó idős hölgyekről, akik minden könyvem jó egynegyedét receptek cseréjével töltik ki, habár a recepteket az internetről lopom, és csak annyit változtatok rajtuk, hogy be ne pereljenek plágiumért. Akár még az éjjel kómába eshetek, vagy halálos agyvérzést kaphatok. Patsy találna meg, amikor újra átjönne megetetni a macskát. Orvoshoz kell menned, Tessa Jean. Te is tudod, hogy nincs kibúvó. De tudott mást is: ha felkeresné az orvosát, akkor balsorsa valóban köztudottá válhat. Az orvosok persze nem fecseghetnek, esküt is tettek a titoktartásra, és egy ügyvédnő, egy takarítónő vagy egy női ingatlanügynök bizonyára számíthatna a diszkréciójukra. Valószínű, hogy ő is igényt tarthatna rá. Másfelől gondoljuk csak meg, mi történt a haldokló Farrah Fawcett-tel: hogy csámcsogtak a bulvárlapok, amikor valamelyik kórházi alkalmazottnak eljárt a szája. Tesshez magához is eljutottak a pletykák egy olyan férfi regényíró pszichiátriai viszontagságairól, aki merészen erotikus könyveivel éveken át tartotta magát a bestseller listákon. A legzamatosabb híreket nem más súgta meg Tessnek, mint a tulajdon ügynöke, amikor két hónappal ezelőtt együtt ebédeltek - és Tess érdeklődve hallgatta őket. És ha még csak meghallgattam volna, gondolta, ahogy felnagyított, megtépázott képmását vizslatta. De tovább is adtam, mihelyt volt kinek. Még ha az orvos és személyzete hallgat is a krimiíró hölgyről, akit egy nyilvános fellépésről hazatérőben útközben megvertek, megerőszakoltak és kiraboltak, mit várhat a többi betegtől, akikkel együtt ül a váróban? Néhányan nyilván csak egy átlagos, csúnyán összevert asszonyt látnának benne, de mások ráismernének a híres-nevezetes Stoke Village-i írónőre, tudják, arra, aki egy vagy két éve tévéfilmet is írt detektívnek felcsapott idős hölgyszereplőiről, a Lifetime Channelen játszották, sajnálhatják, hogy lemaradtak róla! Az orra mégsem tört el. Nehéz volt elhinni, hogy a heves fájdalmat nem törés okozta,

mégis így esett. Megdagadt (ami igazán érthető volt) és sajgott is, de tudott vele levegőt venni, és volt otthon Vicodinja, hogy átsegítse az éjszakán. De bedagadt a szeme is, és véraláfutások húzódtak alatta, az arca duzzadt volt és csupa zúzódás, és további zúzódások rendeződtek lila pánttá a nyakán. Ez utóbbi volt a legrosszabb, mert az oka egyértelmű volt. Különb-különb púpok és karmolások éktelenkedtek a hátán, a lábán és a popsiján is - gyalázat! -, de szinte mindent eltakar majd a harisnyanadrág és a ruházat. Nagyszerű. Költő vagyok, csak nem tudok róla. A nyakam... De járhatok garbóban. Hát persze. Az október arra való, hogy az ember garbót viseljen. Patsynak majd azt mondja, hogy az éjjel elesett a lépcsőn, és beütötte az arcát. Hozzátenné, hogy... Úgy rémlett, valami zajt hallok, és amikor lementem, Fritzy a lábam köré tekeredett. Meg azt is hozzátenném, hogy... - Bevágtam azt az ostoba fejemet az alsó korlátpillérbe. Sőt, még azt is megteheti, hogy egy kis nyomot fabrikál a pillérbe, például a húsporhanyító kalapáccsal, amelyet valamelyik konyhai fiókban őriz. Nem lesz feltűnő, épp csak a lakkozás kopik meg egy-két helyen. Orvost ezzel a mesével nem tehetne bolonddá (se az éles eszű Doreen Marquis-t, a Kötőegylet mesterdetektívjét és korelnökét), de a galamblelkű Patsy McC, akire a férje húszéves házasságuk alatt egyszer sem emelt kezet, bizonyára bevenné. - Nem mintha bármi szégyellnivalóm volna - súgta a tükörben látható nőnek - az Új Nőnek, akinek elgörbült az orra, és felpuffadt a szája. - Erről szó sem lehet. - Igaz, de a nyilvános megjelenés mégis megszégyenítő lenne. Mert a lemeztelenített áldozat szerepében mutatkozna. De mi lesz a nőkkel, Tessa Jean ? Azokkal, akiket a csatornában láttál? Ezt is át kell majd gondolnia, de nem ma éjjel. Ma éjjel fáradt, fájdalmak kínozzák, és lelke mélyéig fel van dúlva. E feldúlt lélek legmélyén azonban parázsként izzott a düh, amelyet az állapotáért felelős férfi ellen érzett. A férfi ellen, aki ebbe a helyzetbe hozta. Ránézett a mosdó mellett fekvő revolverre, és tudta: ha az illető most itt volna, szemernyi habozás nélkül lelőné. Ez a tudat megzavarta önmagáról alkotott képét - de egyszersmind erőt is adott neki.

18. Mire a korlátpillérről a húsporhanyító kalapács segítségével lepattintott egy kis mázt, úgy kimerült, mintha csak álomkép volna egy másik nő tudatában. Megvizsgálta a nyomokat, de úgy vélte, lerí róluk a szándékosság, és így a szélük köré még néhány könnyed ütést mért. Amikor úgy látta, hogy műve immár hitelesen tűnhet fel legkirívóbb zúzódásai okozójának, lassan felment a lépcsőn, és kezében a pisztollyal elindult a folyosón. Néhány pillanatig tétovázott a félig nyitott hálószobaajtó előtt. Mi lenne, ha a férfi odabenn volna? Ha ellopta a retiküljét, a címet is ismeri. A riasztót csak akkor kapcsolta be, amikor hazaért (micsoda trehányság). Az ócska F-150-esét a sarkon is leállíthatta. Aztán megbuherálta a konyhaajtó zárját. Egy véső is megtette volna... Ha itt volna, megérezném a szagát. A férfiveríték bűzét. És lelőném. Nem kell semmi „Feküdjön le a földre", se „Fel a kezekkel, amíg hívom a 911-et", se semmi horrorfilmes ökörködés. Simán lelövöm, és kész. De találják ki, mit mondanék előtte! - Szeresd, s viszonozza - mondta halkan, rekedten. Igen, ez kell ide. Igaz, a pasas nem fogja megérteni, de az a fő, hogy ő érti. Rádöbbent, hogy valamiképpen nem is bánná, ha a férfi itt volna a szobájában. Ez alighanem arra utal, hogy az Új Nő nem is kevéssé háborodott, de mit számít? Ennyit bőven megér, ha a csomót sikerülne elvágni. A férfi kivégzése mindjárt elviselhetőbbé tenné a nyilvánosság előtti megaláztatást. És nézzük a dolgot az előnyösebb oldaláról: az eladott példányok száma tüstént megemelkedne! Szeretném látni a rémületet a szemében, amikor felfogja, hogy nem viccelek! Már ez sok mindent jóvátenne. Örökkévalóságnak tűnt, amíg kitapogatta a hálószoba villanykapcsolóját, és csak természetes, hogy arra számított: valaki mindjárt lecsap ügyetlenkedő kezére. Lassan vetkőzött, hogy aztán vizenyősen, kétségbeesetten felzokogjon, amikor lehúzta nadrágján a cipzárt, és felfedezte, hogy szeméremszőrzete vértől ragacsos. Olyan forró vízben zuhanyozott, hogy még épp elviselje, megmosta magát ott, ahol ez nem okozott fájdalmat, többi testrészére csak ráengedte a tiszta, meleg vizet. Alig várta, hogy leöblítse magáról a férfi szagát, és a szőnyegfoszlány penészes bűzétől is megszabaduljon. Utána leült a klozetra. A pisilés most nem fájt annyira, de annál hevesebb fájdalom cikázott át a fején, amikor óvatosan ki akarta egyenesíteni elgörbült orrát. Sebaj; elvégre olvasta valahol, hogy Nell Gwynne-nek, a Stuart-kor híres színésznőjének is ferde volt az orra. Flanelpizsamába bújt, és lefeküdt, de az összes lámpát égve hagyta, és a .38-as citromprés is ott volt az éjjeliszekrényén. Azt hitte, nem sikerül majd elaludnia, és felajzott képzeletével az utca minden zajából az óriás közeledtére következtet. De ekkor Fritzy felugrott az ágyra, összegömbölyödött mellette, és dorombolni kezdett. Így máris biztatóbbnak tűnt minden. Itthon vagyok, gondolta. Végre-valahára itthon vagyok!

19. Amikor felébredt, az ablakon beáradt a kora reggel egyértelműen józan világossága. Több mindent el kellett intézni, s több mindent át kellett gondolni, de ez idő szerint beérheti annyival, hogy él, és nem a szűk csatornában, hanem a saját ágyában fekszik. Ezúttal a pisilés már-már fájdalmatlan volt, és vért sem látott. Ismét lezuhanyozott, most is az elviselhetőség határát épp elérő forró vízben, és szemét lehunyva folyatta a vizet lüktető arcára. Amikor ezt a kúrát meg kellett elégelnie, lassan, módszeresen sampont dörzsölt a hajába, és közben ujjaival masszírozta koponyáját, kikerülve az ütés nyomán támadt fájdalmas púpot. A hátán végigszántó mély karmolás először csípett, de ez aztán elmúlt, és valami jó érzés öntötte el; a Psycho zuhanyozási jelenete épp csak futólag suhant át a tudatán. Mindig a zuhany alatt gondolkodott a legtermékenyebben; a közeg az anyaméhre emlékeztette. Márpedig ha valaha éber és alapos gondolkodásra szorult, most jött el a pillanat. Nem akarok elmenni dr. Hedstromhoz, és nincs is szükségem rá. Ez nyilvánvaló, bár később - mondjuk, úgy két hét múlva, amikor az arcom többé-kevésbé normális lesz -meg kell nézetnem, nem kaptam-e valami nemi betegséget. - És az AIDS-tesztről se feledkezz meg - mondta, és az utálkozó fintorba belesajdult a szája. Félelmetes gondolat volt - ám a tesztet nem kerülheti meg, ezt a lelki nyugalma is így diktálja. De ráébredt: mindennek semmi köze ahhoz, ami ma reggel a leginkább foglalkoztatja. Hogy mihez kezd a rajta elkövetett erőszak következményeivel, az az ő magánügye, a csatornában felfedezett nők kérdése azonban más lapra tartozik azok sokkal többet vesztettek, mint ő. És mi lesz az óriás következő áldozatával? Mert hogy lesz ilyen, afelől fikarcnyi kétsége sem volt. Lehet, hogy addig egy hónap vagy akár egy év is eltelik, de előbb-utóbb a férfi újra támad. Tess, miközben visszacsavarta a zuhany csapját, (ismét) rádöbbent, hogy amennyiben a pasas visszamegy a csatornához, és neki hűlt helyét találja, akár ő is lehet a következő áldozat. Ráadásul azt is felfedezné, hogy a ruhája is eltűnt a boltból. Ha pedig átkutatta a retiküljét (és miért ne tette volna?), akkor a címét is tudja. És nála van a briliáns fülbevalóm is - mormolta. - A kibaszott perverz állat azt is ellopta. Ám ha a rohadék egy ideig nem ellenőrizné is a csatornát meg a boltot, azokért a nőkért most már akkor is ő, Tess a felelős, és ezt a felelősséget nem háríthatja el magától csak azért, hogy a fényképe ne jelenjen meg az Inside View címlapján. A connecticuti kertvárosi reggel nyugodalmas világosságánál nevetségesen egyszerűnek tűnt a megoldás: névtelen telefon a rendőrségnek. Az, hogy egy hivatásos regényírónak tíz év tapasztalattal a háta mögött ez nem jutott rögtön az eszébe, mármár sárga büntetőcéduláért kiáltott. Megjelöli nekik a helyszínt - az elhagyatott, SZERESD, S VISZONOZZA feliratú boltot a Stagg úton -, és személyleírást ad az óriásról. Olyan nehéz lenne kézre keríteni egy ilyen figurát? Vagy felkutatni egy Ford F-150-es kék kisteherautót, gittnyomokkal a reflektorok körül? Könnyű, mint az egyszeregy.

Mialatt azonban a haját szárította, pillantása a .38-as citromprésre tévedt, és arra gondolt: túlságosan is könnyű. Mert hogy... - Én hogy jövök ki ebből? - kérdezte Fritzytől, aki a küszöbön kuporogva szegezte rá fénylő zöld szemét. - Mit jelentene ez rám nézve?

20. Másfél órával később ott állt a konyhában. Zabpelyhes tálkája a mosogatóban ázott. Második csésze kávéja kihűlőben a munkalapon. Telefonált. - Atyaisten! - sikkantotta Patsy. - Máris átjövök! - Ne, Pats, ne, kutyabajom, te pedig elkésel a munkából. - Szombaton önkéntes a jelenlét, és neked orvoshoz kell menned! Mi van, ha belső sérüléseid vannak? Csak a legkülső rétegem színeződött el itt-ott. És szégyellném elmondani, hogy három pohárkával többet ittam a kelleténél. Ha ugyan csak három volt... Egész éjjel az volt az egyetlen épeszű ötletem, hogy limuzint rendeltem a visszaútra. - Biztos, hogy nem tört el az orrod? - Holtbiztos. - Legalábbis majdnem. - Fritzyvel semmi baj? Tess tiszta szívből nevetett. Az éjszaka kellős közepén félkótyagosan lemegyek a lépcsőn, mert sípolt a füstérzékelő, belebotlom a macskába, kis híján összetöröm magam, de te csak vele törődsz. Szép dolog, mondhatom. - De kedvesem, nehogy már... - Csak húztalak - mondta Tess. - Hagyd abba az aggódást, és menj szépen dolgozni. Nem akartam, hogy visíts, ha meglátsz. Van egy-két látványos kék foltom. Ha volna egy elvált házastársam, azt hinnéd, ő járt nálam. - Ki merne rád kezet emelni? - kérdezte Patsy. - Agresszív alkat vagy, fiam. -Nem is tagadom. Engem aztán nem húznak csőbe. - Be vagy rekedve. - Mert mindennek tetejébe még náthás is lettem. -Hát akkor... ha este bármire szükséged lenne...egy jó kis húslevesre... néhány szem Percocetre... vagy egy Johnny Depp DVD-re... Akkor majd átszólok. De most már tényleg indulj. Szegény nőknek, akik túl kis vagy túl nagy méretre vadásznak, benned van minden reményük. - Állítsd le magad, barátnőm! - vihogott Patsy, és letette a kagylót. Tess átvitte kávéját a konyhaasztalhoz. A revolver ott volt a cukortartó mellett; kiköpött Dali-féle csendélet. Amikor Tess sírva fakadt, a kép megkettőződött. Saját vidor hangja ríkatta meg. Mostantól egyfolytában addig kell hazudoznia, amíg ő maga is el nem hiszi. — Te rohadt állat! - kiáltotta. — Utolsó szarházi! Gyűlöllek! Nem egészen hét óra alatt kétszer is zuhanyozott, és még mindig piszkosnak érezte magát. Letussolt, de még mindig ott érezte magában a férfit, a férfi... - ...trutymóját! Tess felugrott, szeme sarkából érzékelve, hogy a megriadt macska végigmenekül az előszobán, és az utolsó pillanatban ért a mosogatóhoz, még mielőtt összerondította volna a padlót. A kávé és a Cheerio egyetlen görcsös rángással buggyant ki belőle. Amikor úgy érezte, megkönnyebbült, magához vette a revolvert, és felment a lépcsőn, hogy

harmadszor is lezuhanyozzon.

21. Amikor elkészült, és bebugyolálta magát a megnyugtató frottírköpenybe, végigfeküdt az ágyán, hogy átgondolja: hol ejtse meg a névtelen telefonhívást. Valami tágas, forgalmas hely lenne a legjobb, olyan, amelynek parkolója is van, és dolga végeztével rögvest elinalhatna. A Stoke Village-i bevásárlóközpont alkalmasnak ígérkezett. Az is megfontolandó, melyik hatóságot hívja? Colewichet - vagy az túl dilettánsán hatna? Talán inkább az állami rendőrséget. És le is kéne írnia, amit mondani szeretne... gyorsabban érne véget a beszélgetés... és legalább nem felej... Tess, amint a napfény pászmájában feküdt az ágyán, elszunnyadt.

22. A telefon messze, valamilyen szomszédos égitesten csengett, majd elhallgatott, és Tess a saját hangját hallotta, amint kellemesen, de személytelenül darálja: Üdvözlöm, ez itt Tess stb... Ezután valaki üzenetet hagyott. Egy női hang. Mire Tess az ébrenlétbe küzdötte magát, a hívó megszakította a vonalat. Az éjjeliszekrényen álló vekkerről megállapította, hogy háromnegyed tíz van. Két teljes órával toldotta meg éjszakai pihenését. Egy pillanatra megijedt: hátha mégis összeszedett valamilyen törést vagy agyrázkódást. De gyorsan megnyugodott. Az éjszaka első része igazán elég kimerítő volt, amellett kínos és kellemetlen is. Teljesen természetes, hogy újra elaludt. Talán még az sem ártana, ha délután is bóbiskolna egy sort (egy újabb zuhany után), de addig el kell intéznie, amit kitervelt. Így kívánja a felelősségtudat. Hosszú tweedszoknyát vett fel, s hozzá egy túlméretezett, a tokájáig érő garbó nyakú pulóvert, amelynek lötyögése őt nem zavarta. Az arcán látható horzsolásokat elfedte korrektorral. A jótékony hatás nem volt hiánytalan, mint ahogy a legnagyobb napszemüvege sem takarta el teljesen a szeme körüli monoklit. A duzzadt száját eleve reménytelen ügynek tartotta, de azért a smink segített valamelyest. Már maga a sminkelési művelet is szorosabban kapcsolta a létezéshez, és növelte magabiztosságát. Az alsó szinten benyomta az üzenetrögzítő lejátszó gombját. Úgy gondolta, a hívó Ramóna Norville lehetett, aki igazodik a kötelező másnapi nyugtázáshoz: mindenki nagyszerűen érezte magát, reméli, az írónő is, a visszhang rendkívül pozitív volt, jöjjön el mihamarabb újra (még csak az kellene), meg így, meg úgy. De nem Ramóna hívta, hanem egy nő, aki Betsy Nealként mutatkozott be. Azt mondta, a Dülöngélőből telefonál. - Az ittas vezetés elleni kampányunk keretében kötelességünknek tartjuk, hogy szívességből értesítsük azokat, akik kocsijukat záróra után a parkolónkban hagyják közölte az ismeretlen nő. - Ön ma délután öt óráig elszállíthatja Connecticut 775 NSD rendszámú Ford Expeditionjét. Öt óra után az ön költségén a Nívó Autójavító fogja elvontatni, címük Észak-Colewich, John Higgins út 1500. Vegye, kérem, tekintetbe, hogy a kocsi kulcsai nincsenek birtokunkban; azokat a hölgy bizonyára magával vitte. Majd kis szünet után így folytatta: - Egyéb holmija is maradt nálunk, úgyhogy arra kérem, nézzen be az irodába. Ne felejtse el, hogy valamivel igazolnia kell magát. Köszönöm, és szép napot kívánok. Tess leült a pamlagra, és nevetett. Mielőtt a Neal nevű nőszemély konzervdumáját meghallgatta volna, azt tervezte, hogy az autóján megy a bevásárló-központba. A retikülje elveszett, a kulcskarikája oda, a nyavalyás kocsi is eltűnt, ő mégis arra készült, hogy kisétál a kocsifelhajtóra, beszáll, és... Hátradőlt a párnára, huhogva kacagott, és öklével csapkodta combját. Fritzy a szoba túlsó végében lapult a hintaszék alatt, s úgy meredt rá, mint egy őrültre. Itt mindenki őrült, de nem tesz semmit, kávézzunk, mintha mi sem történt volna, gondolta, és még öblösebben hahotázott. Amikor végre lecsillapodott (olyan volt, mint amikor egy gép leáll), újra lejátszotta az üzenetet. Ezúttal arra figyelt, amit a nő az egyéb ottmaradt holmijáról mondott. A

retikülje? Vagy netán a brill fülbevaló? De ez már olyan szép lenne, hogy igaz se lehet, nem igaz? Ha a Dülöngélőbe a Királyi Limuzinok fekete kocsiján érkezne, túl nagy lenne a felhajtás, így hát helyi taxit rendelt. A diszpécser kijelentette, hogy szívesen állnak rendelkezésére, de a viteldíj kerek ötven dollár lesz. - Sajnáljuk, hogy ilyen sokat kérünk, de a sofőrnek üresen kell visszajönnie. - Hát ezt honnan tudja? - kérdezte értetlenül Tess. - Otthagyta az autóját a hölgy, nem igaz? Gyakran megesik, főleg hétvégéken. Bár a karaoke-műsorok után is sok hívást kapunk. A kocsi negyed órán belül ott lesz. Tess megevett egy omlós töltött kekszet (fájt ugyan a nyelés, de első próbálkozásra a reggeli nem ment le a torkán, és így megéhezett), majd a nappali ablakánál állva várta a taxit, a tenyerén ugráltatva az Expedition pótkulcsát. Hirtelen ötlettel megváltoztatta tervét. Mégsem megy a bevásárló központba; ehelyett, mihelyt visszakapta a kocsiját (és azt a másik tárgyat, amelyet Betsy Neal tartogat számára), megteszi a félmérföldes utat a Tankolj és Repülj-ig, és majd onnan hívja a rendőrséget. Így sokkal stílusosabb lesz.

23. Amikor a taxi befordult a Stagg útra, Tess érverése felgyorsult, és mire a Dülöngélőhöz értek, úgy tetszett, már a percenkénti százharmincat ostromolja. A sofőr mintha észrevett volna valamit a visszapillantóból - kérdése mindenesetre az utas látható idegességének szólt. - Minden rendben, asszonyom? A legnagyobb mértékben - felelte Tess. - Csak épp nem terveztem, hogy ma délelőtt visszajövök ide. A legtöbben így vannak vele - jegyezte meg a sofőr, aki egy fogpiszkálót szopogatott; a pálcika filozofikus lassúsággal mozgott ide-oda, szája egyik sarkától a másikig. - Gondolom, a slusszkulcs is náluk van. A csaposnál hagyta, ugye eltaláltam? O, e téren semmi gond - felelte derűsen Tess. - De náluk van valamilyen egyéb holmim is; a hölgy, aki felhívott, nem árulta el, miről van szó, én pedig képtelen vagyok kitalálni, mi lehet. - Úristen, mintha valamelyik nyomozó kedvű öreg hősnőm szólna belőlem! A sofőr visszatolta a fogpiszkálót a kiindulópontra; egyebekben hallgatott. Adok külön tíz dollárt, ha megvárja, amíg kijövök. - Tess a szórakozóhely felé intett a fejével. - Szeretném látni, elindul-e rendesen a kocsim. - Nem probléma - mondta a sofőr. És ha sikoltok, mert a pasas odabenn vár rám, rohanjon be, rendben? Ezt azonban akkor sem mondta volna ki, ha nem fél attól, hogy a sofőr teljesen buggyantnak nézi. Elhízott, ötven körüli, ráadásul asztmásán lélegző fickó volt. Ha valóban csapdát állítottak volna neki, ahogy minden valamirevaló rémfilmben dukálna, ez az ember semmiképp sem bírna el az óriással. Visszacsalogattak, gondolta Tess elkeseredve. Idecsábított az óriás barátnője, aki ugyanolyan eszelős, mint a párja. Őrült, paranoid ötlet volt, de azért a Dülöngélő bejáratához vezető út végtelenül hosszúnak tűnt, és lapos sarkú cipője harsányan klaffogott a tömörített földön. A parkolóban, ahol az éjjel még tengernyi autó állt, most mindössze négy példány árválkodott magányos szigetekként, köztük az ő Expeditionje is. Ez utóbbi leghátul a parkolóban - no persze, a pasas vigyázott, nehogy észrevegyék, amikor beáll vele -, de Tess így is láthatta a bal elülső kereket. Fekete, hagyományos abroncs volt rajta, el is ütött a másik háromtól, de máskülönben kifogástalannak tűnt. A pasas tehát gumit cserélt. Világos. Hisz különben nem vihette volna el a kocsit a maga... a maga... A maga kis hobbipályájáról. A fojtogatási zónából. Idehajtott vele, leparkolt, visszasétált az elhagyatott bolthoz, majd diszkóit a maga régi F-150-esén. Még jó, hogy nem tértem előbb magamhoz; rajtacsípett volna, ahogy kábán bolyongok a sötétben, és akkor most nem volnék itt. Hátrapillantott. A filmekben, amelyek immár folyamatosan kísértették, most azt látná, hogy a taxi szélsebesen elhajt (és engem sorsomra hagy), de nem, a taxi továbbra is ott állt. Meglengette kezét a sofőr felé, aki visszaintett. Minden rendben. A kocsija itt van, az óriás nincs itt. Az óriás odahaza van (a barlangjában), és alkalmasint még javában

horkol az előző esti fáradalmak után. Az ajtón tábla: ZÁRVA VAGYUNK. Tess kopogott, de semmi sem mozdult. A kilincsgombhoz nyúlt, és amikor az elfordult, ismét baljós filmjelenetek úsztak be tudatába: azok a tényleg bárgyú pillanatok, ahol a gomb mindig elfordul, és a hősnő (persze resz-keteg hangon) azt kiáltja: „Van itt valaki?" Mindenki tudja, hogy bolond, ha beljebb lép, de ő csak azért is megteszi. Tess még egyszer visszanézett a taxira, látta, hogy még mindig ott áll, felidézte a tartalék retiküljében lapuló töltött revolver képét, és csak azért is beljebb merészkedett.

24. Az előtér, ahová belépett, az épület parkolóra néző oldalának teljes hosszát elfoglalta. A falakat reklámfotók díszítették, bandák bőrszerkóban, bandák farmerben, csupa nőből álló banda miniszoknyában. A ruhatári fogasokon túl kisegítő bárpult állt, székek nélkül; a korlát mögött lehetett felhajtani egy italt, ha az ember várt valakire, vagy ha a benti bárpultnál túl nagy volt a tolongás. A sorba rendezett üvegek fölött vörös neonfelirat izzott: BUDWEISER. Szeresd a Budot, és ő viszonozza, gondolta Tess. Levette sötét szemüvegét, nehogy nekiütközzön valaminek, és bekukucskált a belső helyiségbe. Hatalmas volt, és bűzlött a sörszagtól. A diszkó parkettje sötét volt és elhagyatott. A fapadló Tesst arra a görkorcsolyapályára emlékeztette, ahol barátnőivel együtt áthancúrozták a nyolcadik osztály és az egyetem közötti nyarat. A hangszerek még ott álltak a zenekar emelvényén, ami azt sejttette, hogy a Zombi Pékség legényei ma este is itt repetáznak majd rock and rollból. - Halló! - kiáltotta, és a hangja visszhangzott a látszólag üres helyiségben. - Hiszen itt vagyok - felelte a háta mögül egy halk hang.

25. Ha férfihang lett volna. Tess felsikít. Ezt sikerült elkerülnie, de olyan gyorsan fordult sarkon, hogy egy pillanatra az egyensúlyát is elvesztette. A ruhatáros fülkében álló nő keszeg kis jószág, nem több öt láb három hüvelyknél - meglepetten hunyorgott, és hátrált egy lépést. - Ejha, nyugalom... - Megijesztett - mondta Tess. Azt látom. - A nő apró, hibátlanul tojásdad formájú arcát felhőként keretezte tupírozott fekete haja, amelyből egy ceruza meredt ki. Pikáns kék szeme mintha nem lett volna egyformán kék. Igazi Picasso-fazon, gondolta Tess. - Az irodában voltam - magyarázta a nő. - Az Expedition a magáé vagy a Honda? - Az Expedition. - Hozott igazolványt? - Kettőt is, de fénykép csak az egyikben van. Tudniillik az útlevelemben. A többi irat a táskámban volt, vagyis a másik táskámban. Gondoltam, talán az van most magánál. - Sajnálom, de tévedett. Nem lehet, hogy az ülés alá dugta? Mi csak a kesztyűtartót szoktuk megnézni, persze csak ha a kocsi nincs lezárva. A magáé nem volt, és a telefonszáma ott állt a biztosításon. De ezt bizonyára maga is tudja. Lehet, hogy otthon majd előkerül az a táska. - A hangján érződött, hogy ezt ő sem tartja valószínűnek. - De egy fényképes irat elég lesz, már ha a kép hasonlít magára. Betsy Neal egy, a ruhatárból nyíló ajtóhoz kalauzolta Tesst, majd végigmentek egy szűk folyosón, amely a fő helyiség mentén kanyargóit. Az út egy szakaszán Tess szemét és érzékeny torkát klórszag csípte. Ha kellemetlennek érzi a vécé szagát, nézzen be akkor, amikor telt ház van mondta a nő, majd helyesbített: - Igaz is, hiszen akkor is itt járt... Tess ehhez nem fűzött megjegyzést. A folyosó végén egy ajtóra az volt kiírva: BELÉPÉS CSAK IRODAI DOLGOZÓKNAK. Az ajtó tágas, kellemes, délelőtti napsütésben fürdő szobába nyílt. A falon Barack Obama bekeretezett képe lógott, alatta autós matricán a jelszó: YES WE CAN. Tess nem látta a taxiját - az épület takarta a kilátást -, de az árnyékát felismerte. Jaj de jó. Maradj ott, kérlek, és keresd meg azt a tíz dollárt. És ha nem jönnék ki, nehogy utánam gyere. Csak hívd a rendőrséget. Betsy Neal a sarokban álló íróasztalhoz ment, és leült. - Hát lássuk azt az igazolványt. Tess kotorászott a retiküljében, kikerülte a revolvert, és előhúzta az útlevelét meg az írók Céhének tagsági könyvét. A nő csak futólag pillantott az útlevélképre, de a tagsági könyv láttán nagyra nyílt a szeme. - Szóval maga írja a Willow Grove-könyveket! Tess megadón mosolygott, amitől megfájdult a szája. A vádlott beismeri bűnösségét! - A hangja fátyolos volt, mintha valóban nátha gyötörné. - A nagymamám imádja azt a sorozatot!

Sok nagymama van így vele - mondta Tess. - Ha majd a lelkesedés átragad a következő nemzedékre -azokra, akik még nem élnek fix összegből -, kastélyt veszek magamnak Franciaországban. Volt, hogy ezt a bemondást mosollyal honorálták. Ms. Neal azonban érzéketlennek mutatkozott. - Remélem, a dolog nem itt történt. - Részletekbe nem bocsátkozott, és nem is volt rá szükség. Tess tudta, miről beszél a másik, és Betsy Neal is tudta, hogy tudja. Megfordult a fejében, hogy átdolgozza a Patsynak előadott változatot a berregő füstérzékelőről, a lába közé osonó macskáról és a korlátoszloppal való karambolról, de végül mégsem fáradt vele. Erről a nőről lerí a mindennapos hatékonyság és céltudatosság; valószínűleg a lehető legritkábban jelenik meg a Dülöngélőben a nyitvatartási órák alatt, ugyanakkor nincsenek illúziói afelől, mi zajlik ott néha az idő és az általános ittasság előrehaladtával. Neki az a dolga, hogy szombat reggelenként korán megérkezzen, és elintézze az udvariassági hívásokat. Bizonyára bőven van része másnapi beszámolókban éjféli elesésekről, mosdóbeli rosszullétekről és hasonló balesetekről. - Nem, nem itt - felelte. - Szükségtelen aggódnia. És nem is a parkolóban? Mert ha ott érte valami kellemetlenség, szólok Mr. Rumble-nak, hogy beszéljen a biztonságiakkal. Mr. Rumble a főnök, és a biztonságiak feladatához tartozik, hogy forgalmas éjszakákon rendszeresen figyeljék a videós kamerák felvételeit. - Ami történt, a távozásom után történt. Most már aztán tényleg névtelenül kell megtennem a bejelentést, ha még szándékomban áll. Mert folyékonyan hazudok, és ez a nő emlékezni fog a szavaimra. Ha még szándékomban áll? Hát persze! Még jó! - Nagyon sajnálom. - A nő elhallgatott, mintha tétovázna, majd így szólt: - Igazán nem szeretném megbántani, de magának először is aligha van keresnivalója egy ilyen helyen. Végül rá is fizetett, és ha bekerülne az újságokba... nos, a nagymamám nagyon csalódott lenne. Tess egyetértett. És mert meggyőzően tudta kiszínezni a dolgokat (elvégre ennek a képességének köszönhető, hogy rendesen fizetheti a számláit), engedett is a késztetésnek. A komisz udvarló veszélyesebb a pestisbacilusnál. Úgy rémlik, a Biblia is utal ilyesmire. Vagy ha nem a Biblia, akkor a tévé lelki tanácsadója. A lényeg, hogy szakítottam vele. - Sok nő állítja ezt, aztán mégis megbocsátanak. És ha egy hapsi egyszer tesz ilyet, akkor... - ...akkor hamarosan újrakezdi. Tudom. Csacsin viselkedtem. De ha nem a retikülöm maradt itt, akkor miféle holmim van magánál? Ms. Neal pörgött egyet a forgószéken (az arcán átsuhanó napfény egy pillanatra kiemelte különleges kék szemét), kinyitotta az íróasztal egyik fiókját, és kiemelte belőle Tomot, a beszélő GPS-t. Tess nagy örömmel ismerte fel kedves útitársát. A viszontlátás nem oldotta meg minden problémáját, de a jó irányba mutat.

Elvben semmit sem veszünk ki a vendégek kocsijából, csak a címet és a telefonszámot írjuk fel, ha mód van rá, és utána lezárjuk, de ezt a szerkentyűt nem akartam benn hagyni. Ha a tolvajok meglátnak egy ilyen értékes darabot, nem haboznak betörni az ablakot; ez pedig jól láthatón díszelgett a műszerfalon. Nagyon köszönöm. - Tess visszanyelte a könnyeket, amelyek a sötét szemüveg alatt szöktek a szemébe. - Ez igazán figyelmes volt magától. Betsy Neal elmosolyodott; szigorú üzletasszony arca egy pillanatra felragyogott. - Nagyon szívesen. És ha az udvarlója a térdén csúszna vissza, és úgy könyörögne egy utolsó lehetőségért, gondoljon a nagymamámra meg a többi hűséges olvasójára, és mondja azt, hogy tűnés, Johnny. - Némi gondolkodás után hozzátette: - De azért a láncot is csatolja be az ajtaján. Mert a komisz udvarló tényleg rosszabb a pestisnél. Ez igazán bölcs tanács. De most sajnos mennem kell. Várattam a taxit, amíg ki nem derül, hogy tényleg megvan-e a kocsim. És ezzel véget is ért volna a látogatás - hiszen igazán mindent elintéztek, ha Ms. Neal illő zavarral meg nem kérdezi, adna-e Tess egy autogramot a nagyinak. Tess rábólintott, és a zord előzmények ellenére őszinte derűvel figyelte, ahogy a másik nő előkotor egy üzleti levélpapírt, vonalzóval letépi a tetejéről a Dülöngélő lógóját, és úgy tolja elé. - írja azt, hogy „Marynek, egyik leghűségesebb olvasómnak". Így megfelel? Már miért ne felelt volna meg? És mialatt még a keltezést is odarótta, új fordulatot talált ki. Mialatt a barátom és én... hogy is mondjam... civódtunk, egy férfi jött a segítségemre. Ha ő nincs, sokkal rosszabbul is járhattam volna. - Az ám! Még meg is erőszakolnak! - Szeretném megköszönni neki, de nem tudom a nevét. - Nem hiszem, hogy sokat tehetnék magáért. Én itt csak irodista vagyok. - De azért idevalósi? - Igen... - Útközben találkoztunk, annál a kis boltnál. - A „Tankolj és Repülj"-nél? - Azt hiszem, így hívják. Ott kaptunk össze a barátommal. Történetesen a kocsin. Én nem akartam vezetni, de azt se akartam, hogy ő vezessen. így botorkáltunk veszekedés közben azon a Stagg úton... A nő úgy mosolygott, mint aki már sokszor hallotta ezt az adomát. Lényeg, hogy az az ember arra jött egy ócska kék kisteherautón, a reflektorok körül azzal a rozsda elleni szerrel vagy mivel... - Bondóval? - Azt hiszem, így hívják. - Persze nagyon is jól ismerte a nevet. Az apja a cég gyér számú szponzorainak egyike volt. - Na mindegy. Emlékszem, amikor kiszállt, arra gondoltam, hogy a vállán is elvinné azt a kis tehert. Amikor visszatolta az aláírt papírlapot, látta, hogy Betsy Neal még szélesebben mosolyog. - Jó isten, talán mégiscsak tudom, ki volt az illető! - Tényleg? - Csak simán nagydarab volt, vagy nagyon nagy darab?

-Nagyon nagy darab. - Tesst valami sajátosan tömény elégedettség fogta el, amely nem is a tudatában, hanem a mellkasában fészkelt. Effélét érzett, amikor írás közben a hóbortosán kiagyalt cselekmény szálai egyszer csak találkoztak és összefonódtak, olyan szorosan, mint az összehúzható zsinór a bevásárlótáskán. Ez mindig váratlanul érte, de ugyanakkor számított is rá; és úgy érezte, ennél nagyobb öröm nem is létezik. - Nem látta véletlenül, hogy nincs-e gyűrű a kis-ujján? Piros köves gyűrű... Aha, mint egy rubin! Csak túl nagy ahhoz, hogy valódi legyen. És barna kalapot viselt... A nő hevesen bólogatott. - Fehér pecsétekkel! Tíz éve le nem megy róla az a nyavalyás kalap. Maga a Dagadt Sofőrről beszél. Fogalmam sincs, hol lakik, de ő is idevalósi; vagy Colewichben él, vagy Nestor Fallsban. Sokszor látom a környéken - a szupermarketban, a vasüzletben, a Walmartban, szóval ilyen helyeken. És aki csak egyszer is látta, többé nem felejti el. Az igazi neve A1 és valami lengyeles vezetéknév. Tudja, amiket alig bír kiejteni az ember. Strelkowicz, Stancowitz, ilyesmi. De a telefonkönyvben holtbiztos megtalálnám, mert a fivérének és neki teherfuvarozó cégük van. Azt hiszem, Sólyomszárny a neve. Vagy talán Sasszárny. Az biztos, hogy madár van benne. Szeretné, hogy kikeressem? Nem, köszönöm - mondta Tess barátságosan. - így is eleget segített, és vár a taxim. Hát jó. Csak vigyázzon magára, és kerülje el nagy ívben azt az udvarlót. És a Dülöngélőtől is maradjon távol. Persze ha bárkinek elárulja, hogy ezt tanácsoltam, kénytelen leszek megkeresni és megölni. Tisztességes álláspont - mondta mosolyogva Tess. - Adott esetben meg is érdemelném. - Az ajtóban visszafordult. - Kérhetek egy utolsó szívességet? - Ha módomban áll... -Ha véletlenül összefut azzal a lengyeles nevű Állal, ne mondja el, hogy találkozott velem. - Még szélesebben mosolygott, dacolva a sajgással. - Szeretném meglepni. Valami kis ajándékkal, hiszen érti... - Semmi gond. Tess még ott maradt a küszöbön. - Nagyon tetszik a szeme. Betsy Neal mosolyogva vonta meg a vállát. - Köszönöm. Kicsit elütő a színük. Régebben borzalmasan feszélyezett, de ma már... - Ma már hozzájuk szokott, és tudja, hogy növelik a szexepiljét. Hát meglehet. Huszonévesen még modellkedtem is egy darabig. De tudja, mit mondok? Néha jobb, ha az ember kinövi a szokásait. Például leszoktatja magát a komisz férfiakról. Erre nem volt mit válaszolni.

26. Tess ellenőrizte, indul-e a kocsija, majd tíz helyett húsz dollár borravalót adott a taxisofőrnek. Az őszinte meggyőződéssel mondott köszönetét, majd elhajtott az I-84-es irányába. Tess először visszakapcsolta Tomot a szivargyújtó aljzatába, várt, hogy feltöltődjék, és csak aztán indult el a taxi nyomában. - Üdvözöllek, Tess - szólalt meg Tom. - Látom, útra kelünk. - Csak hazamegyünk, Tommy, kedves. - A kocsi elhagyta a parkolót, de Tess nagyon is tudatában volt, hogy az egyik kerekét az az ember szerelte fel, aki őt kis híján megölte. Al, a lengyeles nevű. Egy teherautó-sofőr, aki egy személyben bűnöző. - Egyszer állunk meg útközben. - Nem tudom, mire készülsz, Tess, de nem ártana némi óvatosság. Ha nem a kocsiban, hanem odahaza van, Fritzy figyelmeztette volna erre, és Tess azt is épp ily természetesnek tartotta volna. Gyerekkora óta talált ki hangokat és beszélgetéseket, bár nyolc- vagy kilencéves korától kezdve ilyenkor kerülte mások társaságát, hacsak nem akarta megnevettetni őket. - Magam sem tudom, mire készülök - mondta, bár ez nem volt teljesen igaz. Már ott volt előtte a US 47-es elágazás meg a Tankolj és Repülj. Indexelt, befordult, és úgy állította le a kocsit, hogy az orra az épület falán lévő két bedobós telefon közé mutasson. Látta a köztük lévő poros salaktömbön a Királyi Limuzinok számát - a számjegyek girbegurbán tántorogtak, elárulva, hogy reszkető kézzel írták oda őket. A hátán hideg futott végig, és fázósan karolta át magát. Aztán kiszállt, és a működő készülékhez lépett. A tájékoztató táblát valaki - talán slusszkulccsal egy részeg - össze-vissza karcolta, de a lényeget Tess-nek sikerült kibetűzni: a 911 hívása ingyenes, csak be kell nyomkodni a számokat. Könnyű, mint az egyszeregy. Bebillentyűzte a kilencest, aztán leállt. Egy ünnepi ajándékokkal teli díszes zacskót látott maga előtt, és egy nőt, amint ráemeli botját - és hamarosan minden, ami csak a zacskóban van, szétgurul. Akkor pedig barátai és üzletfelei megtudnák, hogy nemi erőszak áldozata lett. Patsy McClain is rájönne, hogy barátnője csak szégyenében hazudozott a Fritzy okozta balesetről, és nem bízott benne eléggé ahhoz, hogy őszinte legyen. De igazából nem is ez volt a lényeg. Úgy gondolta, némi nyilvános kikérdezést még elviselne, különösen, ha a Betsy Neal által Dagadt Sofőrnek nevezett személyt ezzel megakadályozná a további erőszakoskodásban és gyilkolászásban. Ráeszmélt, hogy akár még hősnőnek is tarthatják majd, holott előző éjjel, amikor a vizelésnél sikoltozni szeretett volna fájdalmában, és folyton az óriás zsebéből kilátszó elorozott bugyiját látta maga előtt, ez meg sem fordult volna a fejében. Jó, jó, de... - Én magam mit várhatok ettől? - tette fel újra, nagyon halkan a kérdést, közben a falra írt telefonszámot bámulva. - Nekem mi hasznom belőle? És arra gondolt: Van egy revolverem, és bánni is tudok vele. Visszaakasztotta a kagylót, és újra beszállt a kocsiba. Rápillantott Tom monitorjára,

amelyen a Stagg út és a 47-es út kereszteződése volt látható. - Ezen még gondolkodnom kell - mondta. - Min kell itt gondolkodni? - kérdezte Tom. - Ha megölnéd és elfognának, börtönbe kerülnél, akár meg lettél erőszakolva, akár nem. Hát épp ezen kell gondolkodnom - felelte Tess, és befordult a US 47-re, amely majd elvezeti az I-84-es-hez. Szombat délelőtt lévén, a széles autópályán gyér volt a forgalom, és jólesett, hogy ismét az Expedition kormánya mögött ülhet. Meghitt, megnyugtató érzés volt. Tom csak akkor szólalt meg újra, amikor elhaladtak a 9-ES KIJÁRAT - STOKE VILLAGE 2 MÉRFÖLD tábla mellett. Akkor azt kérdezte: - Biztos vagy benne, hogy véletlen baleset történt? Tessék?! - Tess összerezzent a döbbenettől. Tom szavai az ő száján bújtak ki, azon a mélyebb hangon, amelyet az ilyen költött beszélgetések másik résztvevőjének a szájába szokott adni (és amely alig hasonlított a Tomtom valóságos robothangjához) - és mégsem érezte a magáénak a felvetést. - Azt akarod mondani, hogy az a disznó véletlenül erőszakolt meg? Dehogy - vágott vissza Tom. - Azt mondom, hogy ha rajtad múlik, azon az úton mentél volna haza, amelyiken jöttél. Vagyis ezen a mostanin. Az I-84-esen. De valakinek jobb ötlete támadt, nem igaz? Valaki ismert egy rövidebb utat. Úgy van - bólintott Tess. - Ramóna Norville volt az. - Némi töprengés után megrázta a fejét. - Hát ez egy hajánál fogva előrángatott megoldás, barátom. Tom válasz nélkül hagyta a kifogást.

27. Miután a Tankolj és Repülj-t elhagyták, Tess elhatározta, hogy az interneten néz majd utána, létezik-e Colewich-ben vagy valamelyik környező városban valamilyen, esetleg kisebb, önálló teherautócég, amelynek madárneve van; valószínűleg sólyomról vagy sasról lehet szó. így jártak volna el a Willow Grove-i hölgyek is; a derék öreg kisasszonyok imádták a számítógépüket, és úgy e-maileztek egymással, mint a gimnazisták. Félretéve minden egyéb meggondolást, érdekes lenne meggyőződni róla, hogy műkedvelő nyomozói változata a való életben is megállja-e a helyét. Amikor, házától már csak másfél mérföldnyire, felhajtott az I-84-es kijárati rámpáján, úgy határozott: mindenekelőtt Ramóna Norville-nek néz utána. Ki tudja, talán kiderül, hogy Ramóna nemcsak az Örök Társunk, a Könyv elnöknője, hanem a Chicopee-i Nemi Erőszak Elleni Társaságnak is ő áll az élén. A lehetőség nagyon is hihetőnek tűnt. Világos volt, hogy Tess vendéglátója nemcsak leszbikus, hanem ezen belül a férfi szerepe illeti meg, és az ilyen beállítottságú nők még az erőszaktól tartózkodó férfiakat sem igen kedvelik. Számos gyújtogató lép be az önkéntes helyi tűzoltóságba -jegyezte meg Tom, amikor befordultak Tess utcájába. - Ez meg mit jelentsen? - tudakolta Tess. - Azt, hogy soha senkit ne ítélj meg nyilvános elköteleződése alapján. A Kötőegylet hölgyei soha nem tennének ilyet. De azért a nőszemély közéleti profilját okvetlenül ellenőrizd. - Tess nem számított rá, hogy Tom ilyen kioktató hangnemben nyilatkozik majd meg, és enyhén bosszús lett. - Kedves tőled, Thomas, hogy feljogosítasz rá - jelentette ki.

28. Ám amikor a dolgozószobájában a bekapcsolt számítógép előtt ült, öt percen át csak bámulta az Apple üdvözlő képét, és tűnődött: valóban arra készül-e, hogy megkeresse az óriást, és revolvert fogjon rá, vagy ez csak afféle képzelgés, amelyre a hozzá hasonló, jogdíjért hazudozó személyek oly könnyen kaphatók? Ebben az esetben éppen egy bosszúfantáziát szövöget. Az ilyen jellegű filmeket kerülte ugyan, de tudott róluk; a kortársi kultúra rezgéseit csak az abszolút remeték nem érzékelik, és Tess nem tartozott az utóbbiak közé. A bosszúfilmeken a Charles Bronson- és Sylvester Stallone-féle bámulatosan izmos férfiak nem bíbelődnek a rendőrséggel, hanem maguk csípik el a rosszfiúkat. Ez a vadnyugati igazságszolgáltatás. Na, most boldogabb vagy, hapsikám? Tessnek úgy rémlett, még Jodie Foster, a Yale egykori büszkesége is beszállt egy ilyen moziba. A címét csak homályosan jegyezte meg. Talán a Bátor teremtés volt? Mindenesetre valami ilyesmi. A számítógép az aznapi képkímélőre váltott. Az aktuális jelszó kormorán volt. No lám, egy újabb madár. - Ha az áruját a Kormorán Teherautókra bízza, úgy érzi majd, mintha repülne mondta Tess azon a mély, Tomot helyettesítő hangján, majd leütött egy billentyűt, és a képkímélő eltűnt. Ráállt az internetre, de elsőnek nem a keresőprogramokat választotta, hanem a YouTube-ot, és bebillentyűzte RICHARD WIDMARK nevét, noha nem tudta volna megfogalmazni, miért teszi. Talán arra vagyok kíváncsi, tényleg megérdemli-e, hogy rajongjanak érte, gondolta. Az biztos, hogy Ramóna szerint nagyon is. A címszó alatt egy csomó klipet talált. Elsősorban egy hatperces összeállítást emeltek k i , AZ IGAZI ROSSZFIÚ volt a címe, és már több százezren tekintették meg. A jeleneteket három filmből válogatták, de Tesst az első nyűgözte le. Fekete-fehér film volt, és úgy tűnt, az alacsony költségvetésűek közül való - de semmi kétség, amolyan mozi volt. Ezt már a cím - A halál csókja - is érzékeltette. Végignézte az egész videót, majd kétszer is visszaállt A halál csókjá-ra. Widmark egy vigyorgó csibészt játszott, aki egy kerekes székhez kötött öreg hölgyet fenyeget. Információt akart kiszedni belőle: „Hol az a spicli fia?" Majd, amikor az öreg hölgy nem akarta elárulni: „Tudja, mit csinálok én a spiclikkel? Hasba durrantam őket, hogy sokáig vergődjenek, és átgondolhassák, mit műveltek." Az öreg hölgyet azonban nem durrantotta hasba. Ehelyett egy lámpa vezetékével a tolószékhez kötözte, és letaszította a lépcsőn. Tess kiszállt a YouTube-ból, és Richard Widmarkot ütötte be a keresőbe. Azt kapta, amire e rövid klip nyomán számított. Bár a színész ezután még egy sereg filmben játszott, mégpedig egyre sűrűbben hősszerepeket, ismertségét elsősorban A halál csókjának és a vihogó, pszichopata Tommy Udónak köszönhette. - Hiszi a piszi! - mormolta Tess. - Ezt hogy érted? - kérdezte Fritzy, miközben az ablakpárkányon napozott. - Úgy, hogy Ramóna minden bizonnyal akkor szeretett belé, amikor egy hősies seriff vagy egy bátor hadihajó-parancsnok szerepében látta.

Ez valószínű - helyeselt Fritzy -, mert ha jól ítéled meg szexuális irányultságát, akkor aligha rajong az olyan férfiakért, akik tolószékhez kötött idős hölgyeket gyilkolnak. Ez természetesen igaz volt. Bravó, Fritzy. A macska szkeptikus pillantást vetett Tessre, és megjegyezte: - De az is lehet, hogy ebben tévedsz. - Akkor is... - ellenkezett Tess. - Pszichopata rosszfiúknak senki sem drukkol. De alighogy ezt kimondta, belátta, hogy ostobaság. Ha az emberek nem drukkolnának pszichopatáknak, nem születne ma is seregnyi film hokiálarcos őrültekről és összeégett, ollóujjú szörnyalakokról. Fritzy azonban udvariasan viselkedett, és nem nevette ki. - Meg is keserülnéd - jelentette ki Tess. - És ha kísértést éreznél, gondold meg, ki rak ételt a tálkádba. Most Ramóna Norville-t guglizta, kapott negyvennégyezer találatot, mire hozzáadta a névhez a Chicopee szót. Az ezerkétszáz találat már kezelhetőbbnek látszott (habár tudta, hogy a legtöbbje esetleges és használhatatlan). Az első lényeges adat a chicopee-i Heti Emlékeztetőből származott, és éppen vele állt kapcsolatban: RAMÓNA NORVILLE KÖNYVTÁROS TUDATJA, HOGY A PÉNTEKI PROGRAMOT A „WILLOW GROVE"-NAK SZENTELIK. - Íme, itt vagyok mint sztárvendég - mormolta Tess. - Hurrá, Tessa Jean. De most lássuk a fő epizo-distát. - Ám amikor a cikkre klikkéit, csak önmagát pillantotta meg: azt a meztelen vállú reklámfotót, amelyet részmunkaidős titkárnője mindenhová kiküldött. Összehúzta a szemöldökét, és visszatért a Google-hoz, bár maga sem tudta, tulajdonképpen miért szeretné oly nagyon viszontlátni Ramónát. Amikor végre talált egy fényképet a könyvtárosnőről, megértette, amit tudatalattija már gyaníthatott volna, legalábbis Tomnak a visszaúton elhangzott kommentárjai alapján. A Heti Emlékeztető augusztus 3-i számában jelent meg a beszámoló. AZ „ÖRÖK TÁRSUNK, A KÖNYV" KÖZZÉTESZI ŐSZI BESZÉLGETŐS PROGRAMJÁT, szólt a főcím. Alatta a könyvtár lépcsőjén álló Ramóna Norville bandzsított mosolyogva a napfénybe. Rossz kép volt, valamilyen tehetségtelen alkalmi fotós süthette el a gépét, Ramóna pedig rosszul választotta meg az öltözékét (bár ez alighanem jellemző volt rá). A férfias szabású blézer olyan szélesnek tüntette fel a felsőtestét, mint egy profi futballistáét. Csúf, lapos sarkú, csónakszerű cipőt viselt, a túl szűk szürke nadrág pedig kidomborította oszlopszerűen vastag combját. - Azt a kurva hétszentségit, Fritzy - rebegte Tess, izgalomtól vibráló hangon. - Ezt nézd meg! - Fritzy nem jött oda a kép kedvéért, és nem is válaszolt -amit nem is lehetett elvárni tőle, mert Tess olyan feldúlt volt, hogy elfelejtette utánozni a hangját. Győződj meg róla, hogy nem csal a szemed, intette magát. Rémes sokkban volt részed, Tessa Jean, olyanban, amilyen nőt csak érhet, leszámítva egy halálos orvosi diagnózist. Szóval nézz csak utána. Lehunyta a szemét, és felidézte az ócska Ford kisteherautó sofőrjének a képét. Milyen barátságosnak látszott eleinte! Talán nem azt hitted, hogy a mesebeli vidám zöld óriással találkoztál ott, az isten háta mögött? Csakhogy ez az óriás nem volt zöld, hanem egy napbarnította kolosszus, aki a fél vállán is elvitte volna a teherautóját.

Ramóna Norville, aki ha Sofőrnek nem is, de Könyvtárosnak épp elég Dagadt volt, nem lehetett a nővére; ahhoz túl idős. És ha most leszbikus is, úgy látszik, nem volt mindig az, mivel a hasonlóság napnál világosabb volt. Hacsak nem fogok csúnyán mellé, a képről a támadóm anyja néz rám.

29. A konyhába ment, és lehajtott egy pohár vizet, de a víz nem elégítette ki. A kredenc egyik hátsó sarkában ősidők óta árválkodott egy félig üres üveg tequila. Tess elővette, s már nyúlt volna pohár után, de aztán egyenesen az üvegből hörpölt. Az ital csípte a száját meg a torkát, de máskülönben igen előnyösen hatott rá. Hörpölés helyett másodjára inkább nagyot kortyolt, majd visszatette az üveget. Nem óhajtott berúgni. Ha valaha, most aztán igazán józanul kellett gondolkodnia. A düh - a legnagyobb, legőszintébb, amit felnőtt életében megért - lázként öntötte el, de ilyen lázat sem ismert eddig. Félelmes szérumként keringett benne, s jobboldalt inkább hideg volt, de annál forróbb baloldalt, ott, ahol a szíve ketyegett. Amellett nem a tudatából eredt, mert az tiszta maradt, sőt, a tequila hatására az eddiginél is tisztább. Fejét leszegve gyors köröket rótt a konyhában, fél kezével a nyakát körbefogó zúzódásokat dörzsölve. Eszébe jutott, hogy úgy kering a saját konyhájában, mint akkor éjjel az elhagyatott üzlet körül, miután kimászott a csatornából, amelyet a Dagadt Sofőr a sírjának szánt. Valóban azt hiszi-e, hogy Ramóna Norville úgy irányította őt, Tesst a pszichopata fiához, mint holmi áldozati állatot? Hát el lehet ezt képzelni? Aligha. Hiszen pusztán egy fénykép és a saját emlékezete alapján még abban sem lehet biztos, hogy valóban anyáról és fiáról volna szó. De az én emlékezetem nagyon is jó. Kivált az arcmemóriám. Így hiszi ő, de valószínűleg minden ember ezt képzeli magáról - nem igaz? De igen, és ismerd el, hogy az egész konstrukció merő képtelenség. Elismerte, de az életből vett bűnügyek műsorában (amelyeket viszont nyomon követett) nagyobb képtelenségekkel is találkozott. Ott voltak a San Franciscoi panzió hölgyei, akik éveken át öldösték idős lakóikat a tébétől kapott csekkjeikért, és a hátsó udvaron ásták el őket. Ott volt a pilóta, aki meggyilkolta, majd lefagyasztotta a feleségét, hogy ledarálhassa a garázs mögötti faaprítón. A férfi, aki leöntötte benzinnel, majd megsütötte a gyerekeit, mint gyenge cornwalli csibéket, mert a bíróság a feleségének ítélte őket. Az olyan nő, aki áldozatokat küld a fiához, valószínűtlen jelenség, de elképzelhető, hogy létezik. Az emberi szív sötét mesterkedéseinek, úgy látszik, nincs határuk. - Úristen - motyogta félig zaklatottan, félig dühösen. - Te jóságos atyaúristen... Derítsd ki, ha lehet. Légy biztos a dologban. Visszatért hűséges számítógépéhez. Úgy remegett a keze, hogy csak harmadik nekifutásra sikerült beírnia a TEHERAUTÓS CÉGEK, COLEWICH szavakat a Google kezdőlapjának kereső mezejébe. Ekkor „entert" nyomott, és íme ott volt a lista tetején, amit keresett: VÖRÖS SÓLYOM TEHERFUVAROZÓK. így jutott el a Vörös Sólyom honlapjára, amely egy ormótlanul mozgatott jókora teherautót ábrázolt, oldalán egy vörös sólyomnak szánt pacnival, és a kormány mögött egy fura, szélesen vigyorgó figurával. A teherautó végtelen menetet bonyolított le: jobbról balra táncolt, majd megfordult, és balról visszatért jobbra, majd újra megpördült. A mozgó teherautó fölött piros, fehér és kék színekben villogott a cég jelszava: A SZOLGÁLTATÁSNAK A MOSOLY IS RÉSZE!

Azok elé, akik nem érték be a képernyő vonzerejével, négy vagy öt választási lehetőség tárult. Telefonszámok és árfekvések váltakoztak elégedett ügyfelek ajánlásaival. Mindezt Tess átugrotta, és az utolsó ajánlatra klikkéit: ISMERKEDJEN MEG AUTÓPARKUNK LEGÚJABB SZERZEMÉNYÉVEL! És amikor beugrott a kép is, a rejtvény utolsó darabkája ugyancsak a helyére került. A fénykép sokkal sikerültebb volt, mint az, amely Ramóna Norville-t ábrázolta a könyvtár lépcsőjén. Ezen Tess támadója egy csillogó, traktort vontató teherautó kormányánál ült; a kocsi ajtaján cifra betűkkel a VÖRÖS SÓLYOM TEHERFUVAR, COLEWICH, MASSACHUSETTS felirat állt. A sofőr fejéről most hiányzott a fehér festékkel összefröcskölt barna sapka, és rövidre nyírt szőke sörtehaja szinte a kísértetiességig fokozta az anyjához való hasonlóságot. Kedélyes, „bennem megbízhatsz" sugallató vigyorát Tess tegnap délután élőben láthatta. Ez ragyogott az arcán még akkor is, amikor azt mondta: És mi lenne, ha kerékcsere helyett inkább megbasznám? Na, ehhez mit szólnánk? A fénykép látványától az az ijesztő dühszérum még gyorsabban keringett testében. Lüktetett a halántéka, de ez most nem a fejfájás tünete volt, sőt, szinte kellemesnek érezte. A férfi ujján most is ott volt a piros üvegköves gyűrű. A kép aláírása így szólt: „Képünkön A1 Strehlke, a Vörös Sólyom Teherfuvarozó elnöke látható a vállalkozás legújabb szerzeményének, egy 2008-as Peter-bilt 389-nek a kormánya mögött. Ez a bivalyerejű vontató mostantól AZ EGÉSZ KÖRNYÉK ELITJÉT ALKOTÓ ÜGYFELEINK rendelkezésére áll. Ugye mindenki látja Albán a Büszke Apát? Tess fülében csengett, ahogy a férfi riherongynak, vinnyogó szukának nevezi. A keze ökölbe szorult. Amikor a körmei a tenyerébe mélyedtek, még jobban begörbítette ujjait, hogy fokozza a fájdalmat. A Büszke Apa. A szeme újra meg újra visszatért ezekre a szavakra. Büszke Apa. A düh felgyorsulva keringett a testében, ahogy az imént ő keringett a konyhában, előző éjjel pedig a bolt körül, s úgy vesztette el és nyerte vissza öntudatát, ahogy egy színésznő mozog egyik fejgéptől a másikig. Fizetni fogsz, Al. És pokolba a zsarukkal - magam fogom behajtani a tartozást. Es ott van még Ramóna Norville is. A büszke apa büszke mamája. Habár őt illetően Tess még nem volt biztos a dolgában. Először is nehéz elhinni, hogy egy nő ilyen iszonyú sorsot szánjon egy másik nőnek, amellett lehet Ramóna viselkedésére más, egészen ártatlan magyarázat is. Chicopee nincs olyan messze Colewichtől, és lehet, hogy Ramóna, ha oda készült, mindig a Stagg úton vágott át. - Már amikor a fiát kereste fel - bólogatott Tess. - A Büszke Apát, az új traktorvontató járgányával. Még az is lehet, hogy ő kapta le a kormány mögött! És miért ne ajánlotta volna az aznapi díszvendégnek az általa használt rövidebb utat? De miért nem tette hozzá, hogy „én is mindig erre megyek, ha a fiamat meglátogatom"? Nem ez lett volna a természetes? - Talán nem szívesen hozza szóba idegenek előtt az élete Strehlke-féle szakaszát -

mormolta Tess. - Amikor még nem fedezte fel a rövidre nyírt hajat meg a kényelmes cipőket. - Meglehet; de az útra kiszórt, szögekkel kivert fadarabok akkor is meggondolásra érdemesek. A csapda. Ramóna Norville irányította az odavezető útvonalra, és azt a csapdát előre felállították. Talán mert Ramóna odatelefonált a fiának? Felhívta, és azt mondta, küldök neked egy ízes falatot, el ne mulaszd? Még akkor sem biztos, hogy része volt a dologban... vagy legalábbis nem tudatosan. Az is lehet, hogy a büszke apa nyilvántartotta az anyja által meghívott előadókat. Ez olyan nagy munka lehetett? Gyerekjáték volt - mondta Fritzy, majd felugrott az irattartó szekrényre, és nyalogatni kezdte az egyik mancsát. - És ha egy fénykép megtetszett neki, mert elég jó külsejű nőt ábrázolt... és miért ne tudhatta volna, hogy az anyja milyen útvonalat javasol annak a nőnek hazafelé? Tess itt megakadt. - Nem, ez így nem áll össze. Ha a mama nem ad egy kis lökést a dolgoknak, honnan tudta volna, hogy nem Bostonban lakom, vagy éppen New Yorkban, és repülőn megyek haza? - Ahogy te előgugliztad, ő is előguglizhatott téged - jelentette ki Fritzy. - Hiszen az anyja is így talált rád. Magad mondtad, hogy manapság minden rajta van az interneten. Az építmény megvolt, habár csak egy hajszál tartotta össze. Tess rájött, hogy a dolgok állásáról csak egyféleképpen bizonyosodhat meg: ha meglepetésszerűen beállít Ms. Norville-hoz. Mégpedig inkább az otthonába, mint a könyvtárba... És megfigyeli, milyen képet vág, ha meglátja őt. Ha csak csodálkozást és kíváncsiságot tanúsít a Willow Grove-i Krónikás váratlan visszatérte láttán - nos, az egy dolog. De ha az arcán félelem tükröződik, mert magában esetleg azt kérdezi, hogy kerülsz ide, ahelyett hogy a Stagg út egy rozsdás vízátvezetőjében hevernél... hát az már ugye más tészta... - Akkor mindjárt másképpen állnánk. Nem igaz, Fritzy? Fritzy rámeresztette ravasz zöld szemét, miközben még mindig a mancsát nyalogatta. Ártalmatlannak látszott ez a mancs, de karmokat rejtegetett. Tess nemegyszer látta, és alkalmanként érezte is őket. Kiderítette, hol lakom. Lássuk, hogy sikerül-e viszonoznom érdeklődését. Tess visszament a számítógéphez, s ezúttal a Könyvek és Könyvmolyokat billentyűzte be. Biztosra vette, hogy van honlapjuk - kinek nincs manapság? Még az életfogytos gyilkosok is vezetnek ilyet. Igaza lett. A Könyvmolyok látványos adatokat közöltek tagságukról, könyvkritikákat jelentettek meg, és gyűléseikről ha jegyzőkönyvet nem is, de kötetlen összefoglalókat tettek közhírré. Tess ez utóbbiak között böngészett, és csakhamar meg is tudta, hogy a június 10-ei gyűlést Ramóna Norville brewsteri otthonában tartották. Tess még nem járt ebben a városban, de tudta, hol van; úton a tegnapi hakni felé el is hajtott az irányába mutató zöld sztrádajelzés mellett. Mindössze a második vagy harmadik kijárat volt Chicopee-tól délre. Ezután megkereste Brewster város adóügyi kimutatásait, és addig görgette a listát, amíg rá nem talált Ramóna nevére. A nő az előző évben 913,06 $ ingatlanadót fizetett; a nevezett ingatlan a Lacemaker köz 75. számon található. - Megvagy, angyalkám - motyogta Tess.

- Át kell gondolnod, hogyan fogsz eljárni - szólalt meg Fritzy. - És hogy meddig vagy hajlandó elmenni. - Ha kiderül, hogy nekem van igazam, akkor egész messzire - közölte Tess. Már ki akarta kapcsolni a számítógépet, amikor még egy kinyomozásra érdemes adalék jutott eszébe, bár nem fűzött hozzá sok reményt. Ismét előhozta a Heti Emlékeztető honlapját, és a NEKROLÓGOK-ra kattintott, majd a keresett személy nevének mezejébe begépelte a STREHLKE nevet. Egyetlen találatot kapott; az elhunytat Roscoe Strehlkének hívták. 1999-ben halt meg hirtelen halállal a saját otthonában, negyvennyolc éves korában. A gyászoló család feleségéből, Ramónából és két fiából: a 23 éves Alvinból és a 17 éves Lesterből állt. Krimiíró lévén, habár Tess a vértelen, „hangulatosnak" nevezett válfajt művelte, a hirtelen halál rögtön megütötte a szemét. Átkutatta az Emlékeztető általános adatbázisát is, de nem talált semmi újat. Néhány másodpercig tétlenül üldögélt, és nyugtalanul dobolt a széke karfáján, akárcsak munka közben, amikor egy-egy szónál, mondatnál, vagy valamilyen leírásnál elakadt. Aztán megkereste a Nyugat- és Dél-Massachusettsben megjelenő lapok listáját, és rátalált a springfieldi Republikánus-ra. Amikor begépelte Ramóna Norville férjének nevét, az előbukkanó főcím erőteljesnek és tárgyszerűnek bizonyult: ÖNGYILKOS LETT EGY CHICOPEE-I ÜZLETEMBER. Strehlkére a garázsában találtak rá: egy gerendára akasztotta fel magát. Búcsúlevelet nem írt, és Ramóna sem nyilatkozott, de az egyik szomszéd szerint Mr. Strehlke „attól borult ki, hogy a nagyobbik fia valami balhéba keveredett". Mit követhetett el Al, amitől az apja így összeomlott? - kérdezte Tess a képernyőtől. - Valami nőügy volt? Erőszak talán? Szexuális tettlegesség? Vagy már akkor is komolyabb megoldások érdekelték? Ha ezért akasztottad fel magad, tyúkszaros egy apuka lehettél. Talán segített neki valaki - vetette közbe Fritzy. - Mondjuk, Ramóna. Egy nagydarab, erős asszony. Te csak tudod, hiszen találkoztál vele. Tess hangja most sem volt olyan, mint amilyet Fritzyvel folytatott párbeszédeiben használt. Döbbenten nézett a macskára. Az visszanézett rá, zöld szemében az ártatlan kérdés: még hogy én ? Tess legszívesebben máris elhajtott volna a Lace-maker közbe, táskájában a revolverrel. Igazából azonban rá kellett volna szánnia magát, hogy felhagyjon a detektívesdivel, és a rendőrséghez forduljon - foglalkozzanak ők az üggyel. A régi Tess így is járt volna el, csakhogy ő már nem volt a régi. Korábbi énje mintegy távoli rokonnak tűnt, akinek az ember karácsonyi üdvözletét küld, de az év többi napján rá sem gondol. Mivel nem tudta, mitévő legyen - és különben is sajgott minden tagja -, felment az emeletre, és visszabújt az ágyba. Négy órán át aludt, és amikor felébredt, karja-lába úgy elgémberedett, hogy alig bírt járni. Bekapott két extra erős Tylenolt, megvárta, amíg beáll a hatás, majd elhajtott a Blockbuster video kölcsönzőhöz. Táskájában ott volt a citromprés. Úgy határozott, hogy ezentúl, ha egyedül autózik, mindig magánál tartja. Éppen zárás előtt ért oda a Blockbusterhez, és a Bátor teremtés című Jodie Fosterfilmet kérte. Az eladó, akinek zöld haja volt, fél fülében biztosítótűt hordott, és legföljebb

tizennyolc évesnek látszott, elnéző mosollyal világosította fel, hogy a filmet A hősnő-nek hívják. Retró Punk úrfi azt is közölte, hogy plusz ötven centért egy zacskó mikrohullámú pattogatott kukorica is megilleti. Tess már-már nemet mondott, de meggondolta magát. - A csudába, miért is ne? - kérdezte Retró Punk úr-fitól. - Csak egyszer élünk. A fiú meghökkenve, vevőjét mintegy átértékelve nézett rá, majd mosolyogva hagyta jóvá, hogy Tess valóban halandó. Hazaérve Tess elpattogtatta a kukoricát, behelyezte a DVD-t, és lehuppant a he ver őre, a hátán lévő karmolást egy párnával semlegesítve. Fritzy is csatlakozott, és így követték figyelemmel Jodie Fostert, amint hajtóvadászatra indul a fiúja gyilkosai ellen. Eközben Fosternak egyéb gazfickók is az útjába kerülnek, és ő tisztességgel használja a revolverét. A hősnő elejétől végig amolyan mozi volt, de Tess akkor is élvezte. Tökéletesen hitelesnek és kereknek tartotta. Megfordult a fejében, hogy egész felnőtt életében elmulasztott valamit: azt a fajta nem túl magasröptű, de hiteles katarzist, amelyet A hősnő-höz hasonló filmek nyújtanak. Amikor véget ért, Fritzyhez fordult, és így szólt: - Bárcsak Richard Widmark a tolószékes öreg hölgy helyett Jodie Fosterral találkozott volna! Mi a véleményed? Fritzy száz százalékig egyetértett.

30. Amikor aznap éjjel feküdt az ágyában, s a ház körül pokoli zsivajt csapott az októberi szél, Fritzy pedig gombolyaggá gömbölyödve hevert mellette, Tess egyezséget kötött önmagával. Ha másnap reggel ugyanilyen lelkiállapotban ébred, ellátogat Ramóna Norville-hoz, sőt, attól függően, hogy mit tapasztal a Lacemaker közben, Ramóna után talán Alvin Strehlkét, a Dagadt Sofőrt is felkeresi. Valószínűbb azonban, hogy mire felébred, valamelyest visszatér a józan esze, és a rendőrséget hívja fel, méghozzá nem is névtelenül: igenis vállalja a következményeket. Bizonyára nem lesz könnyű bebizonyítani a nemi erőszakot negyven órával és isten tudja, hány zuhannyal az esemény után, de a szexuális indítékú tettlegesség nyomai az egész testén fellelhetők. És ott vannak a csatornában azok a nők. Akár tetszik, akár nem, őket is képviseli. Holnapra ezek a bosszútervek megannyi csacsisággá törpülnek. Mint azok a téveszmék, amelyek a magas lázzal küszködő betegekben fogannak. Amikor azonban vasárnap felébredt, továbbra is az új Tess fejével gondolkodott. Ránézett az éjjeliszekrényen heverő revolverre, és arra gondolt: használni akarom. Magam akarom elintézni ezt az ügyet, és ha meggondoljuk, mit kellett kiállnom, ezt meg is érdemlem. - De először tisztáznom kell mindent, és nem szabad, hogy elkapjanak - mondta Fritzynek, aki már felállt és nyújtózkodott: felkészült az újabb kimerítő napra, amely a heverészés és a tálkájából való csemegézés jegyében telik majd. Tess zuhanyozott, felöltözött, majd egy sárga jegyzettömbbel kiment a napozóteraszra. Jó negyed órán át bámulta a hátsó kert gyepét, időnként kortyolgatva a kihűlő teából. Végül az első lap tetejére felírta: NEM LEBUKNI. Ezt módszeresen átgondolta, majd jegyzetelni kezdett. Akárcsak nap mint nap, amikor könyvet írt, a munka eleinte lassan ment, de aztán fokozatosan felgyorsult.

31. Tíz órára farkaséhes lett. Ebédnek is beillő, kiadós löncsöt főzött magának, és az utolsó falatig megette. Aztán visszavitte a filmet a Blockbusterbe, és megkérdezte, megvan-e nekik A halál csókja. Nem volt meg, de tíz perc böngészés után kiválasztott egy hasonlót: ennek Az utolsó ház balról volt a címe. Hazavitte, és nagy figyelemmel végignézte. A filmben több férfi megerőszakolt egy fiatal lányt, majd holtnak hitték, és otthagyták. Az egész annyira hasonlított az ő esetéhez, hogy Tess könnyekben tört ki. Olyan hangosan sírt, hogy Fritzy elmenekült. Ő azonban fegyelmezetten végignézte, és jutalmul heppiendben volt része: a lány szülei megölték az erőszaktevőket. Visszatette a korongot a dobozba, és az előszobaasztalon hagyta. Majd holnap visszaviszi: mármint ha még életben lesz. Ő ugyan hitt ebben, de hát semmi sem biztos. Miközben nyúlugrásokkal haladunk az élet gyomverte csapásain, sok különös kanyar és csalárd fordulat várható. Erre Tess a maga példáján jött rá. Mivel még néhány órát agyon kellett ütnie - a nappal órái csigalassúsággal múltak -, visszatért az internetre; tudni szerette volna, miféle balhéba keveredett A1 Strehlke, mielőtt az apja megölte magát. Ám nem bukkant semmilyen nyomra. Lehet, hogy a szomszéd született méregkeverő (ez nem egy szomszédról elmondható), de Tess másmilyen forgatókönyvet is el tudott képzelni: a baj talán akkor esett meg, amikor Strehlke még kiskorú volt. Ilyen esetekben neveket nem adtak ki a sajtónak, és a bírósági jegyzőkönyveket (mármint ha az ügy bíróság elé került) titkosították. - Lehet, hogy utána még romlottabb lett - jegyezte meg Fritzynek. - Az ilyen gazfickókkal ez gyakran megesik - helyeselt Fritzy. (Ez ritkán fordult elő; általában Tom volt a megértő, míg Fritzy többnyire az ördög ügyvédjének szerepében lépett fel.) - Aztán, néhány évvel később, ismét történt valami. Valami még sötétebb. Tegyük fel, hogy anyu segített eltitkolni, és... - Ne feledkezz meg az öcsről - mondta Fritzy. - Arról a Lesterről. Ő is benne lehetett. - Ne zavarj össze a sok szereplővel, Fritz. Én csak annyit tudok, hogy Al, a rohadék, a Dagadt Sofőr megerőszakolt, és lehet, hogy az anyja összejátszott vele. Nekem elég ennyi. - És ha Ramóna a nagynénje volna? - morfondírozott Fritzy. -Jaj, fogd már be a szád - ripakodott rá Tess, és Fritzy befogta.

32. Négykor feküdt le, és arra számított, hogy szem-hunyásnyit sem alszik, de gyógyulófélben lévő testének megvoltak a maga prioritásai. Csaknem azonnal álomba merült, és amikor az éjjeliszekrényen lévő óra erőszakos berregésére felriadt, örült, hogy beállította az ébresztést. Odakinn viharos októberi szél söpörte le a fákról a leveleket, amelyek színpompás alakzatokban szálldostak a hátsó udvar fölött. A világosság átváltott arra a különös, mélység nélküli aranyra, amely a New England-i késő őszi délutánok kizárólagos sajátosságának tűnik. Az orra sokkal kevésbé fájt, immár csak tompán lüktetett, de a torka most is sajgott, és bicegve ért ki a fürdőszobába. Addig maradt a zuhanyfülkében, amíg a helyiség olyan ködös nem lett, mint egy angliai lápvidék Sherlock Holmes valamelyik történetében. De a zuhanyozás jót tett. Még jobbat tenne, ha két Tylenolt is bekapna mellé. Megszárította a haját, aztán tisztára törölt a tükrön egy részt. Az üvegből lángolóan dühös, de épeszű nő nézett vissza rá. A tükör hamar bepárásodott, de Tess e rövid idő alatt is fölmérhette, hogy valóban elszánta magát a cselekvésre, bármi legyen is az ára. Fekete garbó pulóvert és fekete, sok leffentyűs zsebbel ellátott, kerti munkához való nadrágot vett fel; a haját feltűzte, majd jókora fekete reklámsapkát csapott fölé. Csomóba kötött hajától a sapka hátul kissé kipúposodott, de legalább egyetlen esetleges tanú sem mondhatja majd, hogy az arcát nem láttam, de hosszú szőke haja volt, amit hátul egy olyan díszes csattal tűzött meg. Tudják, amilyen a Woolworthnál is kapható. Lement a pincébe, ahol szeptember eleje, a munka ünnepe óta a kajakját tárolta, és a fölötte lévő polcról levette a csónakhoz való sárga kötelet. A sövénynyíró ollóval levágott egy négylábnyi darabot, a felkarja köré csavarta, majd a tekercset az egyik jókora nadrágzsebébe csúsztatta. Aztán, a konyhába visszatérve, ugyanebben a zsebben - a bal oldaliban - helyezte el svájci katonai kését. A jobb oldali zsebet fenntartotta a ,38as citromprésnek, és annak a másik tárgynak, amelyet a tűzhelyhez legközelebbi fiókból vett elő. Ezután dupla fejadagot mért ki Fritzynek, de mielőtt az hozzáláthatott volna, magához ölelte, és megcsókolta a feje búbját. Az öreg macska füle lelapult -alighanem inkább a csodálkozástól, semmint a tiltakozástól; Tess nem volt az a puszilkodós gazdi , hogy aztán, mihelyt Tess letette, a tálkájához száguldjon. - De vigyázz, hogy ez kitartson - figyelmeztette Tess. - Ha nem jövök vissza, Patsy előbb-utóbb benéz rád, de ez két napba is beletelhet. - Aztán elmosolyodott, és hozzátette: - Szeretlek, te komisz öreg fiú. -Jó, jó - mondta Fritzy, és nekilátott az evésnek. Tess még egyszer belenézett NEM LEBUKNI kezdetű följegyzéseibe, közben felleltározva magában a felszerelését, és végiggondolta, mi mindent kell majd tennie, ha odaér a Lacemaker közbe. Úgy vélte, a legfontosabb, hogy szem előtt tartsa: korántsem biztos, hogy minden úgy alakul majd, ahogy reméli. Az ilyen játszmákban mindig van a pakliban Fekete Péter. Lehet, hogy Ramóna nem lesz otthon. Vagy otthon van, de nőtipró és gyilkos fia társaságában; meghitt kettesben ülnek a nappaliban, és néznek valamilyen, a Blockbustertől kölcsönzött lélekemelő videót. Mi több, akár az öcs is ott lehet - az, akit Colewich-ben bizonyára a Keszeg Sofőrként ismernek. Mint ahogy azt sem tudhatja, nem

rendez-e Ramóna ma este Tupperware-árubemutatót vagy olvasóköri gyűlést a lakásán. Az a fő, hogy az ilyen váratlan fejleményektől el ne veszítse a fejét. Ha nem képes rögtönözni, akkor valóban könnyen megeshet, hogy most hagyja el utoljára a maga Stoke Village-i fészkét. Elégette a kandallóban a NEM LEBUKNI kezdetű emlékeztetőt, a hamut szétzilálta a tűzpiszkálóval, majd felvette bőrdzsekijét, és vékony bőrkesztyűt húzott. A dzseki bélésében mély zseb volt: odacsúsztatta az egyik húsvágó kését, csak úgy kabalából, és figyelmeztette magát, hogy ne feledkezzék el róla - már úgyis csak egy véletlen mellműtétre volt szüksége! Mielőtt kilépett volna az ajtón, még beállította a riasztót. A szél azonnal lecsapott rá, és belekapott a dzseki gallérjába, a nadrág két szárába. Kis ciklonokként örvénylettek a falevelek. Háza, a connecticuti kertvárosi építészet emez ízléses kis darabja fölött, a még nem egészen sötét égen felhők loholtak át a háromnegyed résznyi hold arcán. Tess úgy érezte, ez az éjszaka épp megfelelne egy rémfilmhez. Beült az Expeditionbe, és becsukta az ajtót. A szélvédőre leereszkedett, majd továbbszállt egy falevél. „Tényleg elment az eszem - mondta magában tárgyilagosan. Ott múlt ki abban a csatornában, vagy amikor a bolt körül keringtem. Más magyarázat nem létezik." Begyújtotta a motort. A Tomtom kivilágosodott. - Szia, Tess - mondta. - Látom, útra kelünk. így igaz, barátom. - Tess előrehajolt, és beprogramozta a Lacemaker közt Tom hibátlanul rendezett kis gépfejébe.

33. A Google Earth-ön felderítette Ramóna házának környékét, és odaérve pontosan azt találta, amire számított. Eddig minden rendben. Brewster átlagos New England-i kisváros volt, a Lacemaker köz a peremén helyezkedett el, és a házak meglehetősen távol voltak egymástól. Tess a környékhez illő, megállapodott sebességgel, óránként húsz mérfölddel hajtott el a 75-ös számú ház mellett, és megállapította, hogy odabenn ég a villany, és a kocsifelhajtón csak egyetlen kocsi áll: egy újabb gyártású Subaru, amelyről lerítt, hogy a könyvtárosé. Traktort vontató teherautónak vagy más nagyméretű járműnek nem volt nyoma, de ócska, Bondóval kifoltozott kistehernek sem. Az utca körforgalomban végződött. Tess megfordult, visszatért, és úgy hajtott rá Ramóna kocsifelhajtójára, hogy nem hagyott magának időt a habozásra. Lekapcsolta a fényszórókat, leállította a motort, majd nagy és nagyon mély lélegzetet vett. - Gyere vissza épségben - szólt oda Tom a műszerfalról. - Gyere vissza, és én elviszlek a következő állomásig. -Rajtam nem fog múlni. - Megragadta a sárga jegyzettömböt, amelynek lapjai most üresek voltak, és kiszállt a kocsiból. A bejárati ajtó felé közeledve a melléhez szorította a jegyzettömböt. Mellette lépdelt az árnyéka, amelyet a holdfényben vetett - és ez volt talán az egyetlen, ami a régi Tessből megmaradt.

34. Ramóna Norville bejárati ajtajának mindkét szárnyát rézsútosan levágott, vastag üvegsávok takarták, amelyek torzították a rálátást, de Tess így is kivette az előszoba szemrevaló tapétáját és fényesre lakkozott padlóját, sőt egy asztalkát is felfedezett, amelyen néhány képes folyóirat hevert; bár éppúgy lehettek katalógusok is. Az előszoba végéről nyíló nagyszobából a tévé hangja szűrődött ki. Mivel énekszót is hallott, arra következtetett, hogy Ramóna aligha horrorfilmet néz. Ha jól gondolja, és valóban a „Climb Ev'ry Moun-tain" című dal szól, akkor a tévében A muzsika hangja című musicalt vetítik. Tess csöngetett. Bentről olyan dallam csendült fel, amely a déliek himnuszának, a „Dixie"-nek bevezető ütemeihez hasonlított. New England-i viszonylatban ez elég különös választásnak számíthatott, no de -amennyiben Tess helyesen ítéli meg - Ramóna Norville is különös teremtés volt. Méretes lábak dobogását hallotta, és félig elfordult, hogy a rézsútos üvegsávokon kiszűrődő fény arcának csupán egy darabkáját világítsa meg. Lejjebb engedte az üres jegyzettömböt, és kesztyűs fél kezével írást mímelt. A vállát is behúzta. Olyan nővé alakult át, aki valamilyen felmérést készít. Vasárnap este volt, alaposan kifáradt, mást sem akart, mint kideríteni a hölgy kedvenc fogkrémjét (vagy hogy nem tart-e otthon egy doboz Prince Albert-dohányt), és utána hazamenni. Ne parázz, Ramóna, bátran ajtót nyithatsz, mindenki látja, hogy ártalmatlan vagyok, az a fajta nő, aki egy szúnyogra se nézne csúnyán. Szeme sarkából az üveg mögött eltorzult, halszerű arcot pillantott meg. Némi, végtelen hosszúnak tetsző szünet után Ramóna Norville ajtót nyitott. - Tessék, miben segít... Tess visszafordult. A nyitott ajtóból arcára hullt a fény. Ramónának leesett az álla. Az arcáról leolvasható sokk mindent elárult, amit Tessnek tudnia kellett. - Maga? Mit keres maga itt? Tess elővette jobb elülső zsebéből a .38-as citromprést. Mialatt idehajtott, elképzelte, mégpedig lidérces pontossággal, hogy a fegyver beakad a zsebébe, ehelyett simán kicsusszant. - Lépjen hátrább. Ha megpróbálja bezárni az ajtót, lelövöm. - Dehogy lő le - mondta a nő. Nem hátrált, de az ajtót sem csukta be. - Megőrült? - Menjen beljebb. Ramónán hatalmas kék pongyola volt, amely a mell tájékán hirtelen emelkedni kezdett. Ennek láttán Tess fölemelte a revolvert. Ha sikítani próbál, lövök. Jobb, ha elhiszi, maga utolsó, mert nem vagyok tréfás kedvemben. Ramóna tekintélyes méretű keble leereszkedett. Vicsorgása felfedte a fogait, szeme gyorsan mozgott ide-oda üregében. Most nem látszott sem könyvtárosnak, sem kedélyesnek és vendégszeretőnek. Tesst egy odvából kicsalogatott patkányra emlékeztette. - Ha elsüti azt a revolvert, az egész környék meghallja.

Tess kételkedett ebben, de nem szállt vitába. - Magának az már mindegy lesz. Menjen beljebb. Ha okosan viselkedik, és válaszol a kérdéseimre, talán még megéri a holnapot. Ramóna hátrált néhány lépést, és Tess besétált a nyitott ajtón, mereven tartva maga elé a revolvert. Amikor a lábával becsapta az ajtót, a nő megállt a magazinos asztalka mellett. Nem nyúlkálunk, nem dobálunk - szólt rá Tess, és a másik nő szájának rándulásából láthatta, hogy valóban ez járt a fejében. - Úgy olvasok magában, mint egy könyvben. Mi más hozott volna ide? Na, hátráljon tovább, egészen a nappaliig. Én is szívesen nézem A muzsika hangjá-t. Maga megőrült - mondta Ramóna, de azért továbbhátrált. Még pongyolásan is cipőt viselt. Ormótlan, csúf, fűzős férficipőt. - Fogalmam sincs, mit keres itt, de... Ne próbáljon engem megvezetni, mamuska. Ne merészelje. Minden ott állt az arcán, amikor ajtót nyitott. Elejétől végig. Ugye halottnak hitt? - Nem tudom, mire... - Egymás közt vagyunk, csajok, szóval bátran megnyílhat! Beértek a nappaliba. A falon érzelgős festmények díszelegtek - bohócok, nagy szemű elhagyott gyermekek. Seregnyi polcon és asztalon zsúfolódtak a csecsebecsék: felrázható, havas gömbök, manókölykök, Hűmmel porcelánfigurák, üdvözlőlapokhoz és ajándékokhoz mellékelt negédes macik, kerámiából készült mézeskalácsház, a la Jancsi és Juliska. Hiába volt könyvtáros a ház asszonya, könyveknek nem volt nyomuk. A tévével szemben egy La-Z-Boy fotel állt, előtte párnázott zsámollyal. A szék mellett, tévézéshez rendszeresített tálcán, egy zacskó sajtos ropi, nagy üveg diétás kóla, a távirányító és a tévéműsor sorakozott. A készülék tetején bekeretezett fénykép ábrázolta Ramónát egy másik nővel: átölelték egymást, és egymáshoz szorították arcukat. Úgy tűnt, a kép valamilyen vidámparkban vagy helyi vásárban készült. Előtte bonbonnak való üvegtál állt, amely szikrázva verte vissza a csillár fényét. - Mióta csinálja? - Nem tudom, miről beszél. - Mióta hajt fel nőket annak a gyilkos, nőket erőszakoló fiának? Ramóna szeme megrebbent, de továbbra is tagadott, és így Tess újabb problémával szembesült. Ide-jövet úgy érezte, Ramóna Norville-t megölni nem csupán egy lehetőség, hanem az esemény legvalószínűbb kifejlete. Szinte biztos volt benne, hogy képes rá, és hogy a bal elülső nadrágzsebébe rejtett, csónakhoz való kötél használatára nem fog sor kerülni. Most azonban rájött: ha a nő tagadja bűnrészességét, nincs mit tennie. Mert az, amit az ajtóban álló, összevert, de amúgy nagyon is eleven Tess láttán az arca kifejezett, távolról sem elegendő. Az eredményességhez más is kell. Mikor kezdődött? Hány éves volt? Tizenöt? Azt mondta, csak bolondozik? Sokan mondanak ilyesmit az elején. Fogalmam sincs, miről beszél. Eljön a könyvtárba, tart egy egész elfogadható előadást - elég közepeset persze, hiszen szemmel láthatóan csak a pénz kedvéért jelent meg, de mindenesetre kitöltötte a naptárunkban megüresedett időpontot és ezután

egyszer csak beállít, revolvert szegez rám, és mindenféle képtelen... Kár a gőzért, Ramóna. Láttam a fia képét a Vörös Sólyom honlapján. Gyűrűstülmindenestül. Megerőszakolt, és kis híján megölt. Ő azt hitte, valóban halott vagyok. És maga küldött hozzá. Ramóna szája tátva maradt; arcán döbbenet, kétségbeesés és bűntudat sajátos ötvözete tükröződött. - Nem igaz! - szólalt meg. - Hülye picsa, magad se tudod, miket hordasz itt össze. És előrelódult. - Ne tegye! - mondta Tess, s felemelte a revolvert. - Eszébe ne jusson! Ramóna megtorpant, de Tess nem bízott benne, hogy nyugton marad. A nő felkészült, hogy vagy felveszi a kesztyűt, vagy elmenekül. De ahhoz, hogy bevegye magát a ház belsejébe, tudnia kellett volna, üldözőbe veszi-e Tess, így hát harcolni fog. A tévében megint dalra fakadt a bűbájos Trapp család. Tess olyan helyzetbe került vagy hozta magát hogy ez a csengő-bongó giccs mindinkább ingerelte. Miközben jobbjával továbbra is a nőre szegezte a citromprést, balkezével felkapta a távirányítót, és elhallgattatta a műsort. Épp le akarta tenni a távirányítót, amikor egyszer csak megdermedt. A tévé tetején is volt egy s más, de ő csak Ramóna és barátnője képére figyelt fel, a bonbonos tálkán átsiklott a tekintete. Most azonban felismerte, hogy a szikrák, melyeket hite szerint a tálka metszett üvege bocsát ki, valójában a bonbonniére belsejéből erednek. A tálkában az ő fülbevalója volt. A briliáns fülbevalója. A nő lerántotta a polcról Jancsi és Juliska mézeskalácsházát, és teljes erőből felé hajította. Tess azonban elhajolt, és így a házikó alig egy hüvelykkel a feje fölött zúgott el, hogy aztán a mögötte lévő falnak csapódjon. Tess hátrább lépett, megbotlott a zsámolyban, és elterült a földön. A revolver kirepült a kezéből. Mindketten megpróbálták elérni. Ramóna letérdelt, és vállával úgy zúdult neki Tess karjának és vállának, mint a védő, ha le akarja teríteni a támadást irányító középhátvédet. Meg is markolta a fegyvert; először csak zsonglőrködött vele, de aztán biztosan fogta. Tess a dzsekije belsejébe nyúlt, s megmarkolta a vész-tartaléknak szánt húsvágó kés nyelét, de gyanította, hogy késő lesz. A nő túl terebélyes volt - és túlságosan fűtötte az anyai érzés. Igen, ez volt a bökkenő. Hosszú évek óta óvjavédelmezi azt az alávaló fiát, és most is ez volt a célja. Az előszobában kellett volna lelőni, mihelyt az ajtó becsukódott mögötte. De nem voltam rá képes, gondolta, és az igazság bevallása még ebben a percben is nyújtott némi vigaszt. Feltérdelt, szemközt Ramóna Norville-lel. A keze még mindig a dzseki alatt volt. - írónak szar vagy, és vendégszónoknak még szarabb - hadarta a nő, ritmikusan, mint egy orrhangú árverési kikiáltó, és közben mosolygott. - Ugyanolyan hamisan produkáltad magad előttünk, mint amilyen hamisak az idétlen könyveid. Tökéletes alany voltál a fiam számára, épp amikor már nagyon viszketett neki; ismerem a jeleket. Én küldtelek arra az útra, és lám, sikerült. Örülök, hogy betette neked. Nem tudom, mi volt a terved ezzel a látogatással, de az eredmény ez lesz. Meghúzta a ravaszt, de csupán egy száraz kattanás hallatszott. Tess, miután

beszerezte a revolvert, leckéket is vett, és az első számú tudnivaló az volt: soha ne helyezzen golyót abba a töltényűrbe, amely elsőnek kerül az ütőszeg alá, mivel előfordulhat, hogy a ravaszt véletlenül húzzák meg. A nő arcán majdnem komikus meglepődés látszott, s ez szinte megfiatalította. Lenézett a revolverre, Tess pedig ebben a pillanatban kihúzta a dzseki belső zsebéből a kést, előrebotorkált, és markolatig Ramóna hasába döfte. A nő üveges hangon jajdult fel; sikoltani próbált, de nem ment. Tess revolvere kiesett a kezéből, és ő hátrálva imbolygott a fal felé, a kés nyelét bámulva. Csá-poló kezével levert egy sor Hummel-figurát, amelyek a földre zuhantak. Az iménti jajgatássorozat ismét feltört a torkán. A pongyola elülső részén még nem látszott folt, de a szegélye alól csöpögni kezdett a vér, rá a férfinak való bakancsra. Megfogta a kés nyelét, hogy kihúzza, és harmadszor is hallatta a gyászos óbégatást. Hitetlenkedve nézett fel Tessre, aki viszonozta tekintetét. Hirtelen eszébe jutott valami, ami a tizedik születésnapján történt. A papájától csúzlit kapott, és kiment körülnézni: mire lőjön vele. Valahol, a házuktól öt-hat saroknyira meglátott egy rongyos fülű kóbor kutyát, amint a szemetes tartályban turkál. Betett a csúzliba egy kis követ, és kilőtte, csak azért, hogy elijessze a kutyát (magában legalábbis így állította be), de ehelyett eltalálta a hátsó részén. Az állat nyomorúságosán vonított, és elszaladt, de előtte még olyan szemrehányó pillantást vetett Tessre, amit az soha nem felejtett el. Mindent odaadott volna, ha azt a véletlen lövést visszacsinálhatja, és többé nem is lőtt a csúzlival eleven jószágra. Felfogta, hogy az ölés része életünknek - minden gátlás nélkül csapott agyon egy-egy szúnyogot, ha a pincében egérürüléket látott, csapdát állított, és bőségesen kivette a részét a McDonald's negyedfontos hamburgerjeiből -, de akkor szent meggyőződése volt, hogy soha nem I tudna fájdalmat okozni se embernek, se állatnak lelkifurdalás és bűnbánat nélkül. A Lacemaker köz házának nappalijában azonban nem érzett semmi ilyet. Talán mert végső soron önvédelemből cselekedett. Vagy talán merőben más okból. - Ramóna - szólalt meg -, pillanatnyilag azonosulni tudok Richard Widmarkkal. Így bánunk el a spiclikkel, angyalkám. Ramóna saját vérének tócsájában állt, pongyoláján végre kinyíltak a véres pipacsok. Az arca sápadt volt.Sötét szeme kitágult és csillogott a sokktól. Nyelvét J lassan húzta végig alsó ajkán. - Most elég ideig tekereghetsz, hogy átgondold a dolgokat. Nos, ez hogy smakkol? A nő apránként elvesztette az egyensúlyát. Férfibakancsa cuppogott a vértócsában. Az egyik polc után tapogatózott, és lerántotta a falról. A macik előredőltek, és levetették magukat a mélybe. Tess továbbra sem érzett sem lelkifurdalást, sem bűnbánatot, mégis felfogta, hogy nagyképű frázisai ellenére semmi köze sincs Tommy Udóhoz - egyáltalán nem fűlt hozzá a foga, hogy tovább nézze vagy meghosszabbítsa Ramóna Norville szenvedését. Lehajolt a .38-asért, s nadrágja jobb elülső zsebéből elővette azt a tárgyat, amelyet a tűzhely melletti fiókból hozott magával: egy steppelt edényfogó kesztyűt, amely nagyon is alkalmas egyetlen pisztolylövés el-némítására, feltéve, hogy nem túl nagy kaliberű fegyverről van szó. Ezt a fogást akkor tanulta meg, amikor A Willow Grove-i Kötőegylet

titokzatos hajókirándulása című művén dolgozott. Maga ezt nem érti - suttogta rekedten Ramóna. - Nem teheti ezt. Teljes tévedésben van. Vigyen... vigyen kórházba. Tess ráhúzta az edényfogó kesztyűt a jobb kezében tartott revolverre. A tévedést maga követte el - amikor nem kasztráltatta a fiát, mihelyt rájött, miféle. - Aztán a kesztyűt Ramóna Norville halántékához szorította, kissé elfordította a nő fejét, majd meghúzta a ravaszt. Halk, de hangsúlyos krhm-féle zaj hallatszott, mintha egy nagydarab ember a torkát köszörülné. Ez volt minden.

35. Tess nem guglizta elő Al Strehlke otthoni címét; úgy számított, hogy majd Ramónától megszerzi. De ahogy már többször figyelmeztetnie kellett magát: az ilyen ügyek sosem haladnak terv szerint. Neki most az a dolga, hogy észnél maradjon, és véghezvigye, amit elhatározott. Ramóna Norville dolgozószobája a felső szinten volt; eredetileg nyilván vendégszobának szánták. Tess itt újabb gáláns macikkal és Hummelfigurákkal találkozhatott. A falakon fél tucat bekeretezett kép lógott, de egyik sem ábrázolta sem a fiait, sem az első számú kedvesét, sem pedig a néhai Roscoe Strehlkét: dedikált fényképek voltak a Könyvmolyoknál szerepelt írókról. A helyiség Tesst a Dülöngélő előterére és az ott látható zenekari fotókra emlékeztette. Velem bezzeg nem dedikáltatta a fényképemet, gondolta Tess. Hát persze: miért is őrizné egy ilyen szar szerző emlékét? Én csak egy beszélő fej voltam, aki legföljebb arra jó, hogy kitöltse a hézagot a programjukban. No meg egy kis új hús a fia húsdarálójába. Micsoda mázlisták mind a ketten, amiért épp a legjobbkor bukkantam fel! Az íróasztalon, egy körlevelekkel és könyvtári postával telitűzdelt falitábla alatt egy, a Tesséhez igencsak hasonló asztali számítógép állt. Képernyője sötét volt, de a processzor izzó fénye elárulta, hogy csak alszik. Tess az egyik kesztyűs ujjával megnyomott egy billentyűt, mire a monitor kivilágosodott, és megjelent előtte Ramóna elektronikus emlékezete. Nem kellett hozzá semmilyen bosszantó jelszó. Micsoda kellemes meglepetés! Tess ráklikkelt a címjegyzék ikonjára, a V betűig görgette a listát, és megtalálta a Vörös Sólyom Teher-fuvart. A cím így szólt: Transport Plaza 7., Township út, Colewich. Amikor visszatért az S-hez, rátalált mind a péntek éjjeli korpulens ismerősre, mind annak öccsére, Lesterre: a Dagadt Sofőrre meg a Keszegre. Mindketten ugyancsak a Township úton laktak, közel a bizonyára apjuktól örökölt céghez: Alvin a 23-as, Lester a 101-es szám alatt. Ha volna egy harmadik fivérük is, gondolta, ők volnának a Három Kis Sofőr. Az egyiknek szalmából épült a háza, a másiknak faágakból, a harmadiknak téglából. Milyen kár, hogy csak ketten vannak. Visszatérve a földszintre, magához vette az üvegtálból a fülbevalóját, és kabátzsebébe dugta. Ránézett a halott nőre, aki ott ült a falnak támasztva - úgy, ahogy ő otthagyta. Pillantásában nem volt részvét, csupán végső nyugtázása egy kemény, de jól megoldott munkának. Rá utaló nyomok miatt nem kellett aggódnia; bízott benne, hogy az utolsó hajszálig mindent eltüntetett. A kilyukasztott edényfogó kesztyű ismét a zsebében lapult. A kés közönséges darab volt, amilyen minden amerikai áruházban kapható; könnyen lehet (bár ennek nem nézett utána), hogy megegyezik Ramóna készletével. Mindmostanáig semmilyen gyanú nem tapadhat hozzá; igaz, a neheze még hátravan. Elhagyta a házat, beszállt a kocsijába, és elhajtott. Negyed óra múlva megállt egy üres bevásárlóutca parkolójában; épp csak annyi időre, hogy a GPS-be beprogramozza a Colewich, Township út 23. címet.

36. Tom irányításával Tess nem sokkal kilenc óra után már a célállomás közelében volt. A háromnegyednyi hold még alacsonyan állt az égen, a szél pedig minden addiginál hevesebben fújt. A Township út az US 47-esről ágazott le, de legalább hét mérföldnyire a Dülöngélőtől, Colewich belvárosától pedig még távolabb. A Transport Plaza a két út találkozásánál terült el. A kiírások szerint három teherfuvarozó és egy költöztető vállalkozás működött itt. Székházaik rút, előregyártott épületek voltak. A Vörös Sólyom Teherfuvar a legkisebbet birtokolta. Ezen a vasárnap estén mind sötétségbe borultak. Rajtuk túl hatalmas, láncszemes kerítéssel körülvett parkoló terült el, nagy fényerejű ívlámpákkal megvilágítva. A parkoló tele volt autókkal és tehervontatókkal. Az utóbbiak közül legalább az egyiknek VÖRÖS SÓLYOM TEHERFUVAR állt az oldalán, de Tess úgy vélte, nem ez volt látható a honlapon, vagyis a Büszke Apa egy másik jármű volánja mögött trónolt. A telephely mellett kamionos pihenő üzemelt. A több mint tucatnyi szivattyút ugyanazok a nagy intenzitású ívlámpák világították meg. A főépület jobb oldala felől éles fehér neonfény sugárzott; a bal oldala sötét volt. Hátrább egy másik, U alakú épület állt. Ott is parkolt néhány autó és teherautó. Az út szélére kiállított hatalmas, digitális jelzőtábla bővelkedett élénkpiros információkban. RICHIE TOWNSHIP ÚTI TEHERAUTÓS PIHENŐJE „TE HAJTOD, MI MEGTÖLTJÜK" NORMÁL 2.99 $ GALLONJA DÍZEL 2.69 $ GALLONJA FRISS LOTTÓSZELVÉNY MINDIG KAPHATÓ ÉTTEREM VAS. ESTÉNKÉNT ZÁRVA ELNÉZÉST, VAS. ESTE ZUHANY SINCS ÜZLET ÉS MOTEL „MINDIG NYITVA" LAKÓKOCSIKAT MINDIG SZÍVESEN LÁTUNK Legalul pedig helyesírásból elégtelen, de annál hazafiasabb utóirat: SEGICSD A HADSEREGET! GYŐZZÜNK AFGANDISZTÁNBAN! Hétközben, a járművüket és saját személyüket jól lakató teherautó-sofőrök jövésmenése közepette (Tess még a kivilágítatlan étteremről is gyanította, hogy nyitvatartási időben falai közt grillcsirkét, fasírtgombócot és nagyi-féle rizspudingot szolgálnak fel) bizonyára méhkasként zsongott a helyszín, vasárnap este azonban temetőre emlékeztetett. Semmi sem üzemelt, még egy Dülöngélő-szerű út menti fogadó sem. A kutaknál csak egyetlen jármű parkolt, orrával az út felé; töltőpisztolya be volt dugva a benzinvezető csőbe. Ócska Ford F-150-es kisteherautó volt, fényszórói körül a felületkezelő paszta nyomaival. Színét az erős világításnál nem lehetett megállapítani, de Tessnek erre nem is volt szüksége. Ezt a járművet látta már közvetlen közelből is, és ismerte a színét. A sofőrfülke üres volt. - Nem is látszol meglepettnek, Tess - jegyezte meg Tom, amikor Tess lassított, majd megállt az útpadkán, és a bolt felé sandított. Bárhogy vakította az erős külső világítás, ki tudott venni odabenn két alakot, és azt is látta, hogy az egyikük igencsak termetes. „Csak simán nagydarab vagy nagyon nagy darab?" - kérdezte volt Betsy Neal. - Egy csöppet sem vagyok meglepve - mondta. - Hiszen errefelé lakik. Hol tankolna

másutt? - Talán készül valahová. Vasárnap? Ilyen későn? Nem hinném. Szerintem otthon volt, és nézte A muzsika hangjá-t. Aztán, amikor kifogyott a söre, idejött pótlásért, és úgy intézte, hogy amíg ő iszik, a tartály is megteljen. - Hátha tévedsz? Nem lenne okosabb, ha beállnál a bolt mögé, és követnéd, amikor kijön? Tessnek azonban nem volt ínyére ez a megoldás. A teherautós pihenő üzletének a fala tiszta üveg volt. Lehet, hogy a pasas éppen kinéz, és meglátja őt, amint odahajt. Igaz, a kutak szigetei fölötti erős világítástól Tess arcát talán nem látná, de az autót könnyen felismerheti. Az úton persze rengeteg Ford SUV furikázik, de péntek éjszaka óta A1 Strehlkének a fekete Ford Expedition modellek tárgyában nagyfokú érzékenységre kellett szert tennie. És itt volt a rendszámtábla is... Amikor a pasas az elhagyatott üzlet gyom benőtte parkolójában megállt Tess kocsija mellett, egész biztosan felfigyelt a connecticuti rendszámtáblára. És volt itt még egy, az eddigieknél is fontosabb szempont. Tess továbbhajtott, és már csak a visszapillantóból látta Richie Township úti teherautós pihenőjét. Nem akarok mögötte hajtani - jelentette ki. - Meg akarom előzni. Azt akarom, hogy én várjak rá. - És mi van akkor, ha nős? - tudakolta Tom. - Mi van, ha a felesége várja? Tesst egy pillanatra meghökkentette a kérdés, de aztán elmosolyodott, és nem csupán azért, mert a férfi egyetlen gyűrűt viselt: azt, amelyiknek a köve rubinnak túl nagy volt. Az ilyen alakoknak nincs feleségük - válaszolta. - Ha volt is, rég elmenekült. A1 életében csak egy nő volt, az is halott.

37. Ellentétben a Lacemaker közzel, a Township útnak nem volt semmiféle kertvárosi jellege; a hangulat inkább vidékiesnek tűnt. A házak fényözönben fürdő szigetekként álltak az egyre magasabbra emelkedő hold alatt. - Közeledünk a célhoz, Tess - jelezte Tom a maga nem képzeletbeli hangján. Tess felkapaszkodott egy kis emelkedőn, és íme, balról meglátott egy STREHLKE feliratú levélszekrényt, és fölötte a 23-as számot. A kocsifelhajtó hosszú volt, kanyarral és emelkedővel, aszfaltburkolata fekete jégként csillogott. Tess habozás nélkül fordult rá, ám mihelyt a Township utat maga mögött hagyta, rátört a szorongás. Legszívesebben a fékbe taposott és kihátrált volna. Mert ha továbbmegy, többé nem lesz választása - csak vergődhet, mint az üvegbe zárt bogár. És még ha a pasas nőtlen is, mi van, ha valaki más van odafenn a házban? Mondjuk, Les, az öcskös. Mi van, ha a Dagadt Sofőr nem egy, hanem két személy részére vásárolt Tommy boltjában sört és szendvicset? Kikapcsolta a fényszórókat; útját már csak a hold világította meg. Felcsigázott lelkiállapotában úgy érezte, a bekötő-útnak soha nem lesz vége, de alig egy nyolcadmérföldet tehetett meg, amikor már meglátta Strehlke házának fényeit. Á dombtetőn álló rendezett épület víkendháznál nagyobb, de tanyaháznál kisebb volt. Nem téglából, de nem is szalmából épült. A három kismalac és a gonosz nagy farkas meséjében ez lehetett volna a faház, gondolta Tess. A ház bal oldalánál hosszú tréler parkolt, oldalán VÖRÖS SÓLYOM TEHERFUVAR felirattal. A kocsifelhajtó végén, a garázs előtt állt a honlapról ismert, traktor vontatására alkalmas teherautó; kísértetiesen festett a holdfénynél. Tess lassítva közeledett felé, és ekkor egyszer csak fehér ragyogás árasztotta el, amelytől káprázott a szeme, és kivilágosodott a pázsit meg a kocsifelhajtó. Mozgásérzékelő lámpa volt, és ha még akkor is világít, amikor Strehlke hazaér, a pasas már a kocsifelhajtó aljáról is látni fogja. Sőt, úgy lehet, már menet közben, a Township útról észreveszi. Beletaposott a fékbe, és úgy érezte magát, mint amikor tini lányként azt álmodta, hogy meztelenül áll az osztályban. Nyöszörgést hallott. Minden bizonnyal ő nyöszörgött, de a hang nem is hasonlított a sajátjára. - Ebből baj lehet, Tess. - Maradj csöndben, Tom. Bármelyik percben ideérhet, s nem tudod, menynyi időre van beállítva ez a micsoda. Már az anyjával is nehezen bírtál el, és ez a hapsi sokkal keményebb dió. -Azt mondtam, maradj csöndben! Gondolkodni próbált, de a vakító fény nem kedvezett a gondolkodásnak. A parkoló vontató és a hosszú tréler árnyékai mintha éles fekete ujjakkal nyúltak volna utána; gyerekkorában a mumusnak voltak ilyen ujjai. O, ez az átkozott mozgásérzékelő! Persze szinte természetes, hogy egy ilyen vadállat ezzel is felszereli magát! A legokosabb az lenne, ha most rögtön lelépne, megfordulna a gyepen, és amilyen gyorsan csak lehet, visszahajtana az útra, csakhogy akkor szembetalálkoznának. És ha még a meglepetés eleme is ki volna kapcsolva, akkor nincs számára menekvés. Gondolkozz, Tessa Jean! Gondolkozz!

És - atyaisten! - hogy a helyzet tovább súlyosbodjon, még egy kutya is csaholni kezdett. Tehát a házban kutya van. Csupa fog pitbullt képzelt maga elé. - Ha itt akarsz maradni, bújj el - mondta Tom, de a hangja nem is emlékeztetett az övére. Talán túlélő énje szólalt meg, tudata legmélyéről. Az az énje, amely ölni is kész. Hány titkos, nem is sejtett énje lehet egy embernek? Tess úgy érezte: akár végtelen is lehet a számuk. Még mindig duzzadt száját rágva a visszapillantóba nézett. Még nem közeledtek a reflektorok. De meglátná-e egyáltalán a fényüket, amikor a hold ragyogása összefog ellene azzal az átkozott poláris fénnyel? - Időre van állítva - jegyezte meg Tom -, de én megmozdulnék végre, Tess, mielőtt kialszik. Ha utána indítod el a kocsit, csak újra működésbe hozod. Átállította az Expeditiont négykerék-hajtásra, és felkészült, hogy megkerüli a traktorvontatót, aztán megtorpant. Ezen az oldalon magasra nőtt a fű. A mozgásérzékelő könyörtelen ragyogásában az óriás akaratlanul is felfedezné kocsija keréknyomait. De még ha kihunyna is ez az istenverte fény, ha a pasas a kocsifelhajtóra ér, újra kigyullad majd. És akkor A1 Strehlke meglátja őket. Odabenn tovább ugatott a kutya. - Hajts át a gyepen, és húzódj a tréler mögé! - javasolta Tom. - De az istenért, mi lesz a keréknyomokkal? Valahol akkor is el kell hogy rejtsd a kocsit! - vágott vissza Tom mintegy mentegetőzve, de mégis határozottan. - Még az a jó, hogy azon az oldalon nyírva van a fű. A legtöbb ember, tudod, rossz megfigyelő. Nem hiába hajtogatja ezt Doreen Marquis. - Strehlke nem kötőegyleti hölgy, hanem rohadt elmebeteg. Most azonban itt, a dombtetőn Tessnek nem volt más választása. Megindult a gyepen az ezüstszínű tréler felé, olyan világosságban, amely felvette a versenyt a legverőfényesebb nyári nappal. Vezetés közben az ülepét kissé felemelte az ülésről, mintha ezzel az Expedition keréknyomai varázslatos módon láthatatlanná válnának. Lehet, hogy akkor sem fog majd gyanút, ha a mozgásérzékelő még mindig működne - vélte Tom. - Lefogadnám, hogy az erre tévedő állatok rendszeresen bekapcsolják. Még az is elképzelhető, hogy a pasasnak van egy ugyanilyen berendezése, amivel elriasztja őket a veteményeskertjétől. Ez épkézláb okoskodásnak tűnt (és tetejébe Tessnek ismét a különleges Tom-hangon sikerült megszólalnia), ám igencsak sovány vigaszt nyújtott. A csaholás csak nem maradt abba. A tréler mögött hepehupás és kopár volt a talaj - időnként bizonyára más teherszállító trélerek is parkoltak itt, de legalább szilárd. Tess úgy kormányozta a kocsit, hogy a tréler árnyéka minél jobban eltakarja, aztán kikapcsolta a motort. Erősen izzadt; a kellemetlen szagot semmilyen dezodor nem semlegesíthette volna. Kiszállt, s ahogy az ajtót becsapta, a mozgásérzékelő kialudt. Tess egy pillanatig babonásan azt hitte, hogy ez az ő műve, de aztán rájött, hogy a hátborzongató vacaknak csak lejárt az ideje. Nekidőlt a meleg motorháztetőnek, mélyeket lélegzett, és úgy fújta ki a levegőt, mint futó a maratoni táv utolsó negyed mérföldjénél. Nem ártana, ha tudná, mennyi ideig működött a szerkezet, de erre még megközelítő választ sem

adhatott. Rémületében úgy érezte: órák óta világít. Amikor összeszedte magát, leltárt készített, magára parancsolva, hogy lassan és módszeresen járjon el. Revolver, edényfogó: megvan mind a kettő. Kételkedett benne, hogy a kilyukadt kesztyű elfojtana-e egy újabb lövést; attól tartott, csak a domb tetején álló kis ház elszigeteltségére számíthat. Az nem baj, hogy a kést Ramóna hasában hagyta; ha arra szorulna, hogy a Dagadt Sofőrt egy húsvágó késsel próbálja kinyírni, régen rossz volna. És jobb, ha emlékezetedbe vésed, hogy a revolverben már csak négy golyó van, szóval eszedbe ne jusson, hogy megszórd. Miért nem gondoskodtál több golyóról, Tessa ]ean? Azt hitted, minden részletet elterveztél, de szerintem elkapkodtad a dolgot. - Pofa be! - suttogta. - Tom, Fritzy, vagy akárminek hívod magad, kussolj! A dorgáló hang elhallgatott, Tess pedig ráeszmélt, hogy a való világ is némaságba burkolózott. A kutya, amikor a póznán a fény kialudt, abbahagyta az eszelős csaholást. Most már csak a szél fújt, és egyedül a hold világított.

38. Most, hogy az ijesztő fényözön kihunyt, a tréler kiváló fedezéket nyújtott; ám ha végre akarja hajtani, amiért idejött, akkor nem időzhet ott tovább. Felderítette hátulról is a házat, rettegve, hogy mozgásával újabb fényforrást hoz működésbe, de hát nem volt más választása. Nos, errefelé nem működött újabb szerkezet, a hold azonban egy felhő mögé bújt, és Tess megbotlott a pincegádorban; amikor pedig térdre esett, majdnem beverte fejét egy talicskába. Mialatt ott hevert, ismét átvillant az agyán, hogy mivé lett. Ő, az írók Céhének tagja a mai nap folyamán főbe lőtt egy nőt, akit először hasba szúrt. Cigányútra mentem, gondolta. Ezután az jutott eszébe, hogy az óriás riherongynak és vinnyogó szukának nevezte, és ettől fogva már nem izgatta, cigányútra ment-e. Különben is, hülye egy mondás, amellett, hogy még rasszista is. Strehlkének valóban volt veteményeskertje a háza mögött, de elég kicsi, és úgy látszik, nem ért annyit, hogy a ház ura újabb mozgásérzékelővel védje a kóbor állatok ellen. Néhány, az indái közt rothadó tökön kívül semmi sem volt benne. Tess átlépett a sorokon, megkerülte a ház távolabbi sarkát, és a vontatónál kötött ki. A hold ismét előbukkant; krómsárgából a színe most a fantasztikus regények kardpengéinek folyékony ezüstjére váltott. Tess, aki hátulról érkezett, a jármű bal oldala mentén az elülső kerékhez lépett, és letérdelt; amilyen alacsony volt, a kerék az álla magasságáig ért. Elővette zsebéből a citromprést. A pasas nem hajthat be a garázsba, mert a vontató az útjában áll. De a garázs ettől függetlenül is bizonyára tele van az agglegények sajátos cókmókjával: szerszámokkal, horgászás kempingfelszereléssel, teherautó-alkatrészekkel, diszkontüdítős kartonokkal. Ez csak találgatás, találgatni pedig veszélyes. Doreen jól lehordana. Hát persze hogy lehordaná: ki ismerte volna a kötőegylet dámáit Tessnél jobban? Csakhogy azok az édesszájú idős tündérek ritkán kockáztattak - márpedig aki kockázatot vállal, nem nyafoghat, ha találgatásra szorul. Tess az órájára nézett: csodálkozva állapította meg, hogy csak fél tíz múlt öt perccel. Neki úgy tűnt, mintha négy - vagy akár öt - év telt volna el, amióta Fritzynek dupla adagot utalt ki, és elhagyta az otthonát. Úgy rémlett, motor közeledő berregését hallja, aztán úgy döntött: mégse. Jó lett volna, ha nem ilyen erős a szél, de hát nemcsak szarból, vágyálmokból sem lehet házat építeni. Ez a mondás még egyetlen kötőegyletbeli hölgy ajkát sem hagyta el - Doreen Marquis és barátnői inkább a ki mint vet, úgy arat-szerű bölcsességeket részesítették előnyben -, de ettől még igaz volt. Meglehet, hogy - akár vasárnap este van, akár nem - A1 Strehlke valóban eltávozott valahová; ő pedig még napkeltekor is itt lesz, és a magányos dombtetőn szünet nélkül tomboló szél - ki az az őrült, aki ide kívánkozott? - sajgó csontjaiig megdermeszti. Nem én vagyok az őrült, hanem ő. Gondolj csak vissza, hogyan táncolt, és hogy táncolt az árnyéka a falon! Emlékezz a hamisan bömbölő hangjára, amikor énekelt! Igenis megvárod, Tessa Jean. Ha kell, addig vársz, amíg a pokol is befagy. Túl messzire mentél ahhoz, hogy most visszakozz! A legszomorúbb, hogy ő is így gondolta.

Ez nem lehet finom, úri, szalonba illő gyilkosság, ugye tudod? Hogyne tudta volna. A gyilkosság, amelyre készül, inkább a Bosszúvágy című Bronsonklasszikusra fog hasonlítani, semmint a Willow Grove-i Kötőegylet a kulisszák mögött című opuszra. A pofa befut, remélhetőleg épp Tess búvóhelye, a traktorvontató mellett áll meg, kikapcsolja a kisteher világítását, és mielőtt még a szeme alkalmazkodna... Ezúttal nem a szél zajongott. Még mielőtt a fényszórók döntötték volna a kocsifelhajtó kanyarját, Tess már felismerte a motor ritmustalan dobogását. Fél térdre ereszkedett, és arcába rántotta sapkáját, nehogy a szél lefújja. Közelebb kell férkőznie, vagyis az időzítés tökéletes kell hogy legyen. Ha rejtekhelyéről próbálná lelőni az óriást, valószínű, hogy még közelebbről is elhibázná; oktatója elmagyarázta, hogy a citromprés csak tízlábnyi vagy annál kisebb távolságnál megbízható. Egyébként azt ajánlotta, vegyen Tess egy biztosabb kézifegyvert, de Tess, ki tudja, miért, nem szánta rá magát. És még az sem elég, ha megfelelő közelségbe kerül kiszemelt áldozatához. Arról is meg kell győződnie, hogy a teherautóban Strehlke ül, nem pedig az öccse vagy valamelyik barátja. Nincs semmilyen tervem. Most azonban már késő volt tervezgetni, mert megjött a teherautó, és amikor a mozgásérzékelő fény kigyűlt, jól látszott a festékfoltokkal összefröcskölt barna sapka. Azt is látta, hogy a férfi ugyanolyan idegesen hunyorog az erős világításban, mint korábban ő maga, és tudta, hogy néhány pillanatra elveszti látását. Most vagy soha. Én vagyok a Bátor Teremtés. Nemhogy terve lett volna, még csak nem is gondolkodott: így kerülte meg a vontató hátsó részét, nem futólépésben, hanem hosszú, nyugodt léptekkel. A szél dühöngött körülötte, vadul csapkodva nadrágszárát. Kinyitotta az utasülés ajtaját, és megpillantotta a sofőr ujján a piros köves gyűrűt. A férfi egy jókora papírzacskót markolászott, amelyben mintha egy szögletes doboz lett volna. Valószínűleg egy karton sört hozott. Most Tess felé fordult, és ekkor szörnyű dolog történt: Tess kétfelé vált. A Bátor Teremtés látta a vadállatot, aki megerőszakolta, fojtogatta és otthagyta egy csatornában két másik, oszlásban lévő női holttest mellett. Tess viszont egy kissé szélesebb arcot látott, mint péntek délután, és a szem meg a száj körüli ráncok sem voltak ott akkor. De mialatt mindezt rögzítette, a citromprés kettőt ugatott a kezében. Az első Strehlke torkát fúrta át, éppen az álla alatt. A második fekete lyukat vájt bozontos jobb szemöldöke fölött, és betörte a sofőrülés ablakát. A férfi háttal az ajtónak esett, keze, amelyben a papírzacskót szorongatta, lehanyatlott. Egész teste hatalmasat rázkódott; aztán gyűrűs keze a kormány közepére zuhant, és megnyomta a dudát. A házban ismét vonítani kezdett a kutya. - Lehetetlen, ez ő! - Tess, a pisztollyal a kezében, ott állt a nyitott ajtónál, és kigúvadó szemmel meredt a kocsi belsejébe. - Muszáj, hogy ő legyen! Megkerülte a kisteher elejét, egyensúlyát vesztve féltérdre bukott, felállt, és felrántotta a sofőrülés felőli ajtót. Strehlke kizuhant, és élettelen fejét saját kocsifelhajtója sima aszfaltjába vágta. Sapkája leesett. Jobb szeme, amely fölött a golyó a fejébe hatolt, torzul bámult fel a holdra; a bal Tessre szegeződött. És a végén mégsem a halott arca győzte meg - a ráncokkal, melyeket most látott először, a hajdani pattanások hegeivel, amelyek péntek délután még sehol sem voltak.

Csak nagydarab volt vagy nagyon nagy darab? - kérdezte volt Betsy Neal. Nagyon nagydarab, felelte a nőnek Tess, és ez így is volt - de mégsem volt akkora, mint ez az ember. Az ő támadója legalább hat láb hat hüvelyk volt - ennyire taksálta, amikor kiszállt a teherautóból (és a teherautó, efelől nem lehetett kétség, azonos volt ezzel a mostanival). Nagy hasú, vastag combú, széles, mint az ajtónyílás. De ez a mostani férfi nem lehetett kisebb hat láb kilenc hüvelyknél. Ő, Tess, egy óriást hajszolt, és egy leviatánt ölt meg. - Úristen - mondta, de a szél elsodorta szavait. - Édes istenem, mit tettem? Megöltél, Tess - felelte a földön heverő férfi, és tekintve a fején meg a nyakán tátongó lyukat, nem is túlzott. - Szépen kivégezted a Dagadt Sofőrt, úgy, ahogy feltetted magadban. Tess izmaiból elszállt minden erő. Letérdelt a halott mellé. A fejük fölött a hold szórta rájuk sugarait a tomboló égből. - A gyűrű... - suttogta. - A sapka... A teherautó... - Ha portyázni megy, ő viseli a gyűrűt és a sapkát - magyarázta a Dagadt Sofőr. - És a teherautót használja. Amikor ő portyázik, én úton vagyok a Vörös Sólyom egyik vontatójával, és ha valaki meglátja - különösen ha ülve azt hiszi, engem lát. - De hát miért tenne ilyet? - kérdezte Tess a halott embertől. - Hiszen testvérek... - Mert nem normális - felelte türelmesen a Dagadt Sofőr. És mert ez régebben is bevált - szólalt meg Doreen Marquis. - Amikor még fiatalabbak voltak, és Lesternek meggyűlt a baja a rendőrséggel... A kérdés csak az, hogy vajon Roscoe Strehlke e miatt az első balhé miatt lett-e öngyilkos, vagy azért, mert Ramóna úgy intézte, hogy Alt, az idősebbet vonják felelősségre. Az is lehet, hogy Roscoe fel akarta tárni az igazat, és Ramóna megölte, majd férje halálát öngyilkosságnak tüntette fel. Pontosan hogy történt, Al? Erről azonban Al nem nyilatkozott. Hogy úgy mondjuk: hallgatott, mint a sír. - Elmondom, szerintem hogy s mint történt - jelentette be a hold fényénél Doreen. Szerintem Ramóna tudta, hogy ha a maga kisöccse a vallatóhelyiségben találná magát egy csak mérsékelten hülye zsaruval szemben, olyasmit is bevallana, ami sokkal súlyosabb, mint hogy megtapizott egy kislányt az iskolabuszban, vagy hogy a szerelmesek találkahelyén belesett az autókba, hiszen csak ilyen piti dolgokkal vádolták. Meggyőződésem szerint a mama beszélte rá magát, hogy vállalja magára a dolgot, és a férjét is rávette - vagy rákényszerítette, ez jobban hasonlítana rá - a falazásra. És a terv bevált. Vagy azért, mert a lány nem emelt vádat, vagy azért, mert a rendőrség egyik fivérrel sem szembesítette. A1 most is csendben maradt. Itt térdelek - gondolta Tess és képzelt hangokon társalgók magammal. Én tényleg megbomlottam. Ugyanakkor azonban tudta: ellenkezőleg, éppen azon igyekszik, hogy ne bomoljon meg. Ez pedig csak akkor sikerülhet, ha megérti, mi történt; és úgy érezte, az a változat, amelyet Doreen hangján előad, vagy teljesen, vagy nagyrészt igaz. Ha találgatásokon és feltupírozott következtetéseken alapul is, értelmes egészet alkot. És egybecseng azzal, amit Ramóna az utolsó pillanataiban mondott.

Hülye picsa, magad se tudod, miket hordasz itt össze. És: Maga ezt nem érti. Teljes tévedésben van. Tévedett, szó mi szó. Minden, amit ma este művelt, tévedés volt. Nem, nem minden. A nő igenis bűnrészes volt. Tudott mindenről. - Maga is tudta? - kérdezte a férfitól, akit megölt. Meg akarta ragadni a karját, aztán letett róla. A ruha alatt a kar még meleg lenne. Mintha élne. - Tudta vagy sem? A fekvő alak hallgatott. Hagyd, majd én - jelentkezett Doreen. És a legmézesebb hangján - jaj, kedveském, egy ilyen öregasszonynak mindent el lehet mondani! -, amely a könyvekben mindig bevált, azt kérdezte: - Mennyit tudott, kedves uram? - Néha gyanút fogtam - felelte a férfi. - De általában nem foglalkoztam vele. Elvégre egy vállalkozást kellett igazgatnom... - Az édesanyját soha nem kérdezte meg? Lehet, hogy igen - hangzott a válasz. Tessnek úgy tűnt: az óriás furcsa szögben álló szeme óvatos tartózkodást fejez ki. De ennél a bolondító holdvilágnál ki igazodna el mindezen? Ki lehetne bármiről is szilárdan meggyőződve? - Talán amikor itt is, ott is eltűnt egy lány? Akkor fordult az édesanyjához? Erre a Dagadt Sofőr nem válaszolt, talán azért, mert Doreen hangja mindinkább a Fritzyéhez hasonlított. No meg persze Tom, a Tomtom hangjához. - De bizonyíték sohasem volt? - Ezúttal maga Tess kérdezett. Tartott tőle, hogy az ő hangjára a férfi nem fog felelni, de tévedett. - Soha semmilyen. - Maga pedig ugyebár nem is akart bizonyítékot? Most nem jött válasz; Tess tehát felállt, és ingatag léptekkel támolygott a fehér pecsétes barna sapkához, amelyet a szél a kocsifelhajtóról a gyepre söpört. Ám a póznán a fény éppen ekkor kialudt, odabenn pedig elnémult a kutya. Tessnek ez Sherlock Holmest juttatta az eszébe - és ahogy ott állt a szeles holdfényben, egyszer csak minden szomorú kuncogás leg-szomorúbbját hallatta. Levette a sapkáját, dzsekije zsebébe gyűrte, és a férfiét tette fel; majd, mivel túl nagy volt neki, levette, és igazított a hátsó szíján. Ezután visszament az emberhez, akit megölt. Úgy vélte, ő sem volt teljesen ártatlan - de annyira azért ártatlan volt, hogy ne szolgáljon rá a büntetésre, amelyet a Bátor Teremtés kiszabott rá. Megbillentette a barna sapka szélét, s azt kérdezte: - Ezt szokta viselni, ha üzleti úton van? - Holott tudta, hogy nem így van. Strehlke nem felelt, de Doreen Marquis, a Kötőegylet korelnöke helyette is szólt. -Dehogyis. Ha a Vörös Sólyom képviseletében közlekedik, Vörös Sólymos sapkát visel, nem igaz, barátom? - De igen - mondta Strehlke. - Es ugye a gyűrűjét sem viseli olyankor? - Nem. A kuncsaftok túl rikítónak találnák. Nem üzleti ügyekhez való az ilyen. És mi van akkor, ha valamelyik részeg vagy betépett stoppos meglátná és valódinak hinné? Engem ugyan senki se merne kifosztani, ahhoz túl nagydarab és erős vagyok — legalábbis ma estig az voltam -, de valaki lepuffanthatna. Azt pedig igazán nem

érdemlem meg, legalábbis nem egy hamis gyűrűért, vagy a rémségekért, amiket az öcsém esetleg elkövetett. - Es soha nem fordul elő, hogy mind a ketten üzleti ügyben kelnek útra? - Nem, soha. Ha ő úton van, én az irodában dolgozom. Ha én vagyok úton, ő... nos, azt hiszem, tudja, mivel foglalkozik olyankor. - Beszélnie kellett volna róla! - süvöltötte Tess a földön fekvő ember felé. - Még ha csak puszta gyanú élt is magában, akkor sem lett volna szabad hallgatnia! De ha egyszer félt! - mondta a maga gyöngéd hangján Doreen. - Nem igaz, kedvesem? - De igen - felelte Al. - Féltem. - A testvérétől? - kérdezte Tess, félig hitetlenül. - A saját öccsétől? - Nem őtőle - mondta Al Strehlke. - Az anyámtól.

39. Amikor Tess visszaült a kocsijába, és elindította, Tom megjegyezte: - Te mindezt igazán nem tudhattad. És minden olyan gyorsan történt. Ez igaz volt, csak éppen megkerülte a lappangva is legfontosabb körülményt: úgy indult hajtóvadászatra a támadója ellen, mint a moziban a jó ügy bajnoka, és ezzel önmagát juttatta a pokolba. Halántékához emelte a revolvert, aztán leengedte. Most még nem foglalkozhat ilyesmivel. Felelősséggel tartozik a csatornába rekkentett nőknek és azoknak, akikre ugyanez a sors vár, ha Lester Strehlke megmenekül. És azok után, amiket Tess az imént elkövetett, az eddigieknél is fontosabb, hogy ne meneküljön meg. Még egy állomás hátravan. De most a más kocsiján megy oda.

40. A Township Road 101. kocsifelhajtója rövid volt, és nem volt kikövezve. Inkább kettős keréknyomokkal megjelölt csapásnak minősülhetett, s a bokrok, amelyek szegélyezték, olyan közeliek voltak, hogy karcolásokat hagytak a kék F-150-es kisteherautón, amely a szerény méretű ház felé közeledett. Ez az otthon nem volt olyan csinos és rendezett, mint az előző; a magába roskadt öreg kísértetkunyhót akár A texasi láncfűrészes-ből vették volna kölcsön. Lám, mennyire utánozza az élet a művészetet! És minél durvább a művészet, annál pontosabb az utánzat. Tess meg sem próbált lopakodni. Mi értelme lenne kikapcsolni a fényszórókat, amikor Lester Strehlke nyilván majdnem úgy ismeri a bátyja teherautójának a zaját, mint magának A1 Strehlkének a hangját? Tess fején még mindig az a festékfoltos barna sapka volt, amelyet a Dagadt Sofőr viselt, amikor nem az utakat rótta - a szerencsesapka, amely végül szerencsétlennek bizonyult. A hamis rubint villogtató gyűrű egyik ujjára sem illett, így hát munkanadrágja bal elülső zsebébe dugta. Amikor a Keszeg Sofőr portyázni indult, bátyja ruháiban alakította a Dagadt Sofőrt; és bár ő maga talán kellő idő (vagy megfelelő intelligencia) híján nem találná mulatságosnak, hogy legutolsó áldozata ugyanezekkel a kellékekkel jelenik meg nála, Tess annál inkább élvezte a helyzet iróniáját. A hátsó ajtónál állította le a kocsit, kikapcsolta a motort, és kiszállt, fél kezében a pisztollyal. Az ajtó nyitva volt. A fészer, ahová belépett, sörtől és romlott élelmiszertől bűzlött. Piszkos zsinóron egyetlen hatvanwattos izzó lógott a mennyezetről. Mindjárt az ajtó közelében négy csordultig megtömött műanyag szeméttartály állt, az a harminckét gallonos fajta, amely a Walmartnál kapható. Mögöttük a fal mentén legalább öt évfolyamra valót halmoztak fel a Henry bácsi kalauza — Cserélj, adj el, vásárolj! című magazinból. Baloldalt egyetlen lépcsőfok vezetett egy másik ajtóhoz, amely alighanem a konyhába nyílt. Régimódi kilinccsel nyílt. Amikor Tess lenyomta a kilincset, az ajtó olajozatlan vasalása megcsikordult. Egy órával ezelőtt ez megrémítette volna; most a szeme sem rebbent - hiszen feladata volt, amit el kell végezni. Minden más mellékes - és Tess felszabadultan vált meg az eddigi érzelmi terhektől. Belépett a bűzbe, amelyet a Keszeg Sofőr vacsorára sütött zsíros hússzeletei hagytak maguk után. Idehallatszott a tévéből a nevetőgép; nyilván szappanopera megy. A Seinfeld-sorozat, gondolta Tess. - Mi a fenét keresel itt? - kiabált ki Lester Strehlke a tévé mellől. - Csak másfél doboz söröm maradt, ha ezért jöttél volna. Megiszom, és aztán ágyba bújok. -Tess elindult a hang irányába. - Ha ideszólsz, megspórolhattad volna ezt az u... Tess belépett a helyiségbe. A férfi megpillantotta. Tess eddig nem törte a fejét azon, hogyan reagál majd a másik utolsó áldozatának újbóli megjelenésére, s különösen arra, hogy revolverrel a kezében lép be, s fején ugyanaz a sapka van, mint amelyet Lester viselt, valahányszor gyilkos ösztönei elővették. Ám még ha eltűnődik is, soha meg nem jósolhatta volna azt a szélsőséges hatást, amelyet kiváltott. A férfi szája tátva maradt, majd egész arca megdermedt. A sörösdoboz kiesett a kezéből, és az ölében kötött ki, habot fröcskölve egyetlen ruhadarabjára, a megsárgult bokszeralsóra. Kísértetet lát, gondolta Tess, miközben felemelt pisztollyal közeledett. Nagyon helyes.

Jutott idő még arra is, hogy felmérje az agglegény módra rendetlen nappalit, ahonnan a havazó gömbök és a cuki figurák ugyan hiányoztak, de a tévézéshez szükséges felszerelés, amelyre édesanyja mutatott példát, ugyanaz volt. La-Z-Boy fotel, tévézéshez rendszeresített tálca (amelyen a diétás kóla és a sajtos ropi funkcióját egy bontatlan doboz Pabst-féle Kék Szalag sör és egy zacskó tortilla töltötte be), ugyanaz a tévéújság, Simon Cowell tévés személyiséggel a címlapján. - De hisz maga halott - suttogta. Tévedés - felelte Tess, és a citromprés csövét a férfi halántékához igazította. Az meg akarta ragadni a csuklóját, de a kísérlet gyenge volt, és mindenképpen megkésett. Te vagy a halott. Meghúzta a ravaszt. A férfi füléből vér fröccsent, a feje félrebillent, mintha egy, a nyakában támadt görcsből próbálna szabadulni. A tévén George Costanza éppen így szólt: „A medencében! Én igenis a medencében voltam!" A közönség hahotázott.

41. Majdnem éjfél volt, és a szél jobban dühöngött, mint valaha. Egy-egy rohamtól Lester Strehlke egész háza megrázkódott, és Tessnek ilyenkor a második kismalac jutott eszébe, az, aki faágakból építette házát. A malackának azonban, aki ebben a házban lakott, nem kellett aggódnia, mi vár a maga hitvány odújára, merthogy holtan feküdt a La-Z-Boy fotelben. És különben sem malac volt, gondolta Tess, hanem maga a nagy gonosz farkas. A konyhában ült, és írogatott egy piszkos kéziratpapírral ellátott írótáblára, amelyet a felső szinten, Strehlke hálószobájában talált. Odafenn négy szoba sorakozott, de egyedül a háló nem volt mennyezetig megrakva mindenféle kacattal, vaságyaktól egy csónakmotorig, amely úgy festett, mintha az ötödik emeletről hajították volna le. Mivel az összes haszontalan, értéktelen és fölösleges limlom átvizsgálása heteket vagy hónapokat vett volna igénybe, Tess a hálószobának szentelte figyelmét, és gondosan átkutatta. A Kék Ló márkájú írótábla váratlan ajándék volt. Amit keresett, azt egy ócska útitáskában találta meg, amely a szekrény egyik polcának leghátulján rejtőzött, még a National Geographic régi számaival is álcázva. A táskát össze-vissza bedobált női fehérnemű töltötte meg; legfelül Tess tulajdon bugyija volt. Ezt zsebre vágta, és az összetekert sárga csónakkötelet tömte a helyébe. Senki sem fog csodálkozni, ha egy nőket erőszakoló gyilkos útitáskájában a fehérnemű-trófeák mellett kötelet is találnak. Különben sem lesz már rá szüksége. „Tonto - szólt hűséges indián kísérőjéhez a Magányos Lovas -, ezen a helyen végeztünk. Miközben a Seinfeld átadta helyét a Frasier-sorozat-nak, majd a Frasier a helyi híreknek (egy chicopee-i lakos megnyerte a lottófőnyereményt, egy másik viszont lezuhant egy állványzatról, és eltört a hátgerince, vagyis jó és rossz egyensúlyban volt), Tess a vallomását írta, mégpedig levélformában. Amikor az ötödik oldalra ért, a tévén a híreket egy Tisztulj Velünk nevű új csodaszer végtelennek tetsző reklámja váltotta fel. Danny Vierra, az egészség-guru kijelentette: „Némely amerikai csak két- vagy háromnaponként ürít székletet, és mert ez már évek óta így megy, azt hiszi, ez a normális! Nos, minden diplomájára méltó orvos megmondhatja: ez óriási tévedés! A levél AZ ILLETÉKES HATÓSÁGOKNAK volt címezve, és az első négy oldalt egyetlen bekezdés foglalta el. Tess fejében ez a rész sikoltásként csengett. A keze elfáradt, és úgy tűnt, kiszáradóban van az egyik konyhafiókban talált golyóstoll is (VÖRÖS SÓLYOM TEHERFUVAR állt a szárán kopott arany betűkkel), de istennek hála, a levél már majdnem elkészült. Mialatt a Keszeg Sofőr továbbra sem nézte a tévét a maga La-Z-Boy foteljéből, Tess az ötödik oldal elején végre új bekezdést nyitott. Nem hozok fel mentségeket arra, amit tettem. Azt sem állíthatom, hogy közben nem voltam ép eszemnél. Forrt bennem a düh, és elkövettem egy tévedést. Lám, ilyen egyszerű. Más - nem ilyen szörnyű - körülmények közt azt mondhatnám: „Természetes tévedés volt, hiszen a két ember úgy hasonlított, mintha ikrek volnának." De hát ezek nem voltak rendes körülmények.

Ahogy itt ülök, és írom ezt a levelet, közben a televíziót és a szelet hallgatva, eszembe jutott, hogy jóvátegyek valamit abból, amit elkövettem - nem azért, mert bűnbocsánatban reménykedem, hanem mert nem tartom helyesnek, hogy az, aki rosszat cselekedett, ne próbálja legalább ellentételezni valamilyen jótettel. (Tess itt a lottónyertes és a gerinctörött ember közti egyensúlyra gondolt, de ilyen fáradtan nehéz lenne kifejteni elméletét, és abban sem volt biztos, hogy ideillik-e.) Arra gondoltam, hogy Afrikába utazom, és AIDS-betegekkel foglalkozom; vagy elmegyek New Orleansba, és önkéntesként dolgozom egy hajléktalanszálláson vagy egy leveskonyhán. Megfordult a fejemben az is, hogy az Öböl vidékén segítsek az olajjal szennyezett madarak megtisztításában; vagy a nyugdíjas éveimre félretett kb. egymillió dollárt egy olyan csoportnak adományozzam, amely a nők elleni erőszak megfékezéséért küzd. Kell hogy legyen ilyen - vagy talán több is -Connecticutban. De aztán eszembe jutott a Kötőegylethez tartozó Doreen Marquis, és amit minden kötetben megismétel... Nos, Doreen minden kötetben legalább egyszer elmondja, hogy a gyilkosok csak épp a kézenfekvőt nem veszik észre. Erre, kedveseim, mindenkor építhetünk. És miközben Tess a jóvátételről írt, rájött, hogy ilyen vezeklésre nincs mód - éppen azért, mert Doreennak igaza van. Tess sapkát viselt, nehogy DNS-elemzésre alkalmas hajszálakat hagyjon a helyszínen. Kesztyűt húzott, amelyet még akkor sem vetett le, amikor Alvin Strehlke teherautóját vezette. Még nincs késő: még elégetheti ezt a vallomást Lester konyhai tűzhelyében, visszahajthat Alvin bátyó jóval takarosabb (nem faágakból, hanem téglából épült) házához, beülhet az Expeditionbe, és visszatérhet Connecticutba. Az otthonába, ahol Fritzy várja. Első látásra semmi sem utal bűnösségére, és néhány napba is beletelhet, amíg a rendőrség eljut hozzá, de hogy eljut, az biztos. Mert mialatt a nyomozás során felbukkanó fákra összpontosított, nem vette észre az erdőt - szakasztott akár a gyilkosok a Kötőegylet-sorozatban. Ennek a mindennél feltűnőbb erdőnek neve is volt: Betsy Nealnek hívták. Csinos, tojásdad arcú fiatal nő, össze nem illő, picassói szempárral és arca körül felhőként lebegő dús, sötét hajjal. Betsy Neal felismerte Tesst, még autogramot is kért tőle, de nem ez a perdöntő. A perdöntő az ő tulajdon, zúzódásoktól tarkálló arca (remélem, a dolog nem itt történt, jegyezte meg a nő), továbbá az, hogy Alvin Strehlke után érdeklődött, leírta a teherautóját, és ráismert a gyűrűre, amikor Betsy szóba hozta. Rá is bólintott: igen, mintha rubin volna. Betsy Neal látná az esetet a tévén vagy olvasna róla az újságban - kihez ne jutna el egy olyan ügy, amelyben egyazon család három tagja hal meg? és a rendőrséghez fordulna; a rendőrség pedig Tesshez. Mi sem természetesebb, mint hogy rutinszerűen ellenőrzik a connecticuti fegyverviselési nyilvántartást, és felfedezik, hogy Tessnek egy citromprésként is ismert .38-as Smith & Wesson revolver van a birtokában. Ezután elkérnék tőle a revolvert, hogy próbalövéseket végezzenek vele, és az eredményt összehasonlítsák a három áldozat testében talált golyókkal. És ő mit mondjon erre? Nézzen rájuk lila karikás szemével, és jelentse ki (Lester Strehlke hajtogatásától még mindig rekedt hangon), hogy elvesztette? És tartson ki e változat mellett még azután is,

hogy a halott nőket megtalálták a csatornában? Felemelte a kölcsönvett tollat, és folytatta az írást. ...amit minden kötetben megismétel: hogy a gyilkosok épp csak a kézenfekvőt nem veszik észre. Doreen egyszer Dorothy Sayers egyik könyvéből is átvett egy ötletet, és magára hagyta a gyilkost egy töltött pisztollyal: válassza a tisztességes kiutat. Nekem is van revolverem. Egyetlen közeli rokonom Mike, a testvérem, aki az Uj-Mexikó-i Taosban él. Gondolom, ő örökli majd javaimat, bár ez az általam elkövetett bűntettek jogi elágazásain múlik. Ha ő lesz az örökös, remélem, a hatóságok, amelyek ezt a levelet megtalálják, neki is megmutatják, és tolmácsolják kívánságomat, miszerint a vagyon javát adományozza egy olyan jótékonysági szervezetnek, amely szexuális erőszakot szenvedett nőkkel foglalkozik. Őszintén sajnálom a Dagadt Sofőrt - vagyis Alvin Strehlkét. Nem ő volt az, aki erőszakot követett el ellenem, és Doreen biztosra veszi, hogy a másik két nő elleni erőszakban és gyilkosságban is ártatlan. Doreen? Nem. Ő maga veszi biztosra. Hiszen Doreen nem létezik. Tess azonban túl fáradt volt ahhoz, hogy átírja, amit egyszer leírt. Vigye el az ördög. Úgyis mindjárt elkészül. Ami Ramónát és a szomszéd szobában található szemétládát illeti, őket nem sajnálom. Mindenkinek, nekik is jobb, hogy halottak. Ugyanez persze rám is vonatkozik. Még átolvasta az írottakat, nem feledkezett-e meg valamiről. Úgy látta, a levélben minden benne van, így aláírta a nevét - ez volt az utolsó autogramja. A toll éppen az utolsó betűnél mondta fel a szolgálatot; félre is tolta. - Van még valami mondanivalód, Lester? - kérdezte. De csak a szél válaszolt; olyan vadul tombolt, hogy a kis ház minden eresztékében megreccsent, és résein hideg áramlatok szöktek ki. Tess visszament a nappaliba. A halott fejére tette a sapkát, ujj ára húzta a gyűrűt. Azt akarta, hogy így találjanak rá. A tévén állt egy bekeretezett fénykép: Lestert és az édesanyját ábrázolta, amint átkarolják egymást. Mosolyogtak. Egy fiú meg a mamája semmi egyéb. Tess egy ideig elnézte őket, aztán távozott.

42. Úgy érezte, vissza kellene mennie az elhagyott boltba, ahol a dolog megtörtént: ott kellene az ügyre pontot tenni. Elüldögélhetne egy darabig a gyomverte parkolóban, hallgathatná, ahogy a szél ketyegted a régi cégért (SZERESD, S VISZONOZZA), és eltűnődhetne mindazon, amin az emberek életük utolsó pillanataiban tűnődni szoktak. Az ő esetében nyilván Fritzy áll majd a központban. Patsy bizonyára magához venné, és akkor a macskának jó sora lesz. A macskák az örök túlélők. Amíg a tálkájuk tele van, nem nagyon bánják, ki tölti meg. Ily kései órán hamar odaérhet, de még így is sokallta a távolságot. Nagyon fáradt volt. Meggondolta magát: inkább beül A1 Strehlke ócska teherautójába, és ott intézi el a dolgot. De nem akarta keservesen összehozott vallomását a vérével összefröcskölni; annyi vérontásról van benne szó, hogy ez ízléstelen volna. Akkor inkább... Bevitte a Kék Ló táblára írt oldalakat a nappaliba, ahol még mindig szólt a tévé (most egy bűnöző típusú fiatalember ajánlgatott egy robot padlófelmosót), és Strehlke ölébe dobta a vallomást. - Őrizd ezt meg nekem, Les - mondta. Nem gond - hangzott a válasz. Tess észrevette, hogy a férfi beteg agyának egy darabja ott szárad kifakult skót kockás inge vállán, de ezt is helyénvalónak vélte. Kiment a szél tépázta sötétségbe, és lassan felmászott a kisteherautó kormánya mögé. Amikor a sofőrülés becsapódó ajtajának zsanérja megcsikordult, a zaj ismerősnek tűnt. De mi van ebben különös? Ezt hallotta az elhagyott boltban is. Hát persze. Szívességet akart tenni a sofőrnek, lévén hogy az is szívességre készül: gumit cserél a kocsiján, hogy ő, Tess, hazamehessen, és megetethesse a macskáját. - Nem akartam, hogy lemerüljön az akkumulátora - mondta, és nevetett hozzá. A halántékához szorította a .38-as rövid csövét, majd újra meggondolta magát. Az ilyen lövések nem mindig eredményesek. Márpedig ő nem arra szánja a pénzét, hogy az agysérült betegek valamelyik otthonában éveken át ápolják - az öröksége arra való, hogy az erőszak áldozatául esett nőket segítse. A szájába kell lőnie. Igen, úgy jobb lesz. Biztosabb. A cső olajos íze kellemetlen volt, és a célgömbön lévő apró dudor nyomta a szájpadlását. Kellemes - no, mondjuk, elég kellemes életem volt, és bár a legvégén borzalmas hibát követtem el, ha van túlvilág, talán nem verik bele az orromat. Csakhogy oly édes volt az éji fuvallat... És milyen tünékenyen finom illatokat sodort felé a sofőrülés félig nyitott ablakán át... Igazán kár mindezt itt hagyni, de hát mi más választása van? Eljött a távozás ideje. Tess lehunyta a szemét, rászorította ujját a ravaszra - és ez volt az a pillanat, amikor Tom megszólalt. Fura teljesítmény volt ez, hiszen Tom az Expedition-ben tartózkodott, az Expedition pedig az idősebb testvér udvarán áll, innen majd' egy mérföld távolságra. A hang továbbá kicsit sem hasonlított ahhoz, amelyet Tom számára kevert. Igaz, hogy a sajátjára sem. Hideg hang volt. Őt meg a szájában lévő revolver beszédképtelenné tette.

- Soha nem volt olyan első osztályú detektív, nem gondolod? Tess kivette szájából a fegyvert. - Kicsoda? Doreenról beszélsz? Akármi történt, Tesst megrázta az állítás. Ki másról, Tessa Jean? És mitől lett volna olyan nagy szám? Hiszen még a régi énedből termett. Nem igaz? Tessnek el kellett ismernie, hogy ebben van valami. Doreen úgy gondolja, hogy azt a másik két nőt nem a Dagadt Sofőr erőszakolta meg, és a haláluk sem őt terheli. Vagy talán nem ezt írtad? - Én ebben biztos vagyok - jelentette ki Tess. - Csak fáradt voltam. És feldúlt. Ennyi az egész. - És bűntudatos. - Valóban. Bűntudatos is voltam. - És szerinted a bűnösök hibátlanul szoktak okoskodni? Hát nem. Legalábbis aligha. - Tulajdonképpen mit akarsz a tudtomra adni? - Azt, hogy a rejtélyt csak részben oldottad meg. Mielőtt az egésznek a végére jártál volna - te, igenis te, nem pedig holmi sablonokban gondolkodó, detektívesdit játszó idős hölgy -, közbejött egy bal-szerencsés fejlemény. Balszerencsés? Ezt te balszerencsének nevezed? -Tess fülébe úgy hatolt a saját nevetése, mintha nagy távolságból jönne. Valahol a szél az eresznek sodort egy meglazult csatornát. Olyan hangja volt, mint az elhagyott üzletben a 7UP-os hirdetőtáblának.

43. - Mielőtt főbe lövöd magad - folytatta ez az új, különös Tom (akinek hangja percről percre nőiesebb lett) -, miért nem gondolkodásra használod a fejed? De ne itt. - Hát akkor hol? Tom nem válaszolt; de szükség sem volt rá. Ehelyett rászólt Tessre: - És vidd magaddal azt a kurva vallomást. Tess kiszállt a teherautóból, és visszament Lester Strehlke házába. A halott konyhájában állt meg, és gondolkodott. Méghozzá fennhangon és Tom hangján (amely egyre jobban megegyezett az övével). Doreen mintha elkószált volna valamerre. A1 kapukulcsa bizonyára a karikán lesz, a slusszkulccsal együtt - jegyezte meg Tom de ott van még a kutya. Róla nehogy megfeledkezz. Isten ments. Tess kotorászni kezdett Lester hűtő-szekrényében, és a legalsó polc mélyén talált egy csomag hamburgert. Duplán becsavarta a Henry bácsi egy példányába, majd továbbment a nappaliba. Kikapta Strehlke öléből a vallomást, méghozzá fürge ujjakkal, mert nagyon is tudatában volt az őt olyannyira megnyomorító testrész közelségének. E testrész miatt kellett ma három embernek meghalnia. Elviszem a kajádat - mondta -, de ne vedd zokon. Szívességet teszek vele. Romlottnak látszik. Geci-szaga van. - Szóval nemcsak gyilkos vagy, de tolvaj is - mondta kongó halotti hangján a Keszeg Sofőr. - Szép kis úrinő! - Pofa be, Les - hangzott a válasz, minekutána Tess elhagyta a házat. Mielőtt főbe lövöd magad, miért nem gondolkodásra használod a fejed? Miközben az ócska teherautóval visszafelé, Alvin Strehlke házához hajtott a szélfútta úton, valóban megpróbálta használni a fejét. Hovatovább úgy érezte, hogy Tom, még ha nincs is vele a járműben, rátermettebb detektív, mint amilyen Doreen Marquis a legjobb formájában is volt. - Rövidre fogom - szólalt meg Tom. - Ha nem hiszed el, hogy A1 Strehlke is benne volt a dologban -méghozzá alaposan -, akkor bolond vagy. - Persze hogy az vagyok! Mi másért próbálnám meggyőzni magam arról, hogy nem egy ártatlan embert öltem meg, holott tudom, hogy ártatlan volt! - Már megint a bűntudat szól belőled, és nem a logika - pirított rá Tom, vérforraló önelégültséggel. - Nem volt ő ártatlan bárányka, még csak nem is fekete pöttyös. Ébredj fel, Tessa Jean. Nemcsak testvérek voltak, hanem társak is. - Hát persze - üzlettársak! - Testvérek közt nem létezik pusztán üzleti kapcsolat. Ennél bonyolultabb a helyzet. Kivált, ha egy Ramóna a mamájuk. Tess ráfordult A1 Strehlke makulátlanul kikövezett kocsibehajtójára. Megfordult a fejében, hogy Tomnak igaza lehet. Egyvalamiben pedig biztos volt: Doreen és a többi kötőegyleti dáma még soha nem találkozott olyan nővel, amilyen Ramóna Norville. A mozgásérzékelő fény kigyulladt. A kutya ugatni kezdett. Tess ki akarta várni, hogy a fény kihunyjon, a kutya pedig megbékéljen. - Soha nem fogok megbizonyosodni az igazságról, Tom...

- Bizonyosságot csak akkor szerezhetsz, ha körülnézel. - Még ha tudott is róla: nem ő volt, aki megerőszakolt Tom néhány pillanatig csendben maradt. Tess már azt hitte, feladta a mérkőzést. Ám ekkor megszólalt: Ha valaki gaztettet követ el, a másik pedig tudja, mégsem tesz ellene, akkor egyformán bűnösök. - A törvény szemében? - Az én szememben is. Tegyük fel, hogy a nők be-cserkészése, megerőszakolása és megölése egyedül Lester műve volt. Szerintem nem így történt, de tételezzük fel. Ha a bátyja tudott róla, de meg se mukkant, akkor rászolgált a halálra. Sőt, a revolver túl jó volt neki. Igazságosabb lett volna, ha felnyársalják egy izzó piszkavasra. Tess fáradtan rázta meg a fejét, és odakapott az ülésen lévő fegyverhez. Egy golyó még van benne. Ha a kutyát kell lelőnie (és mit számít barátok közt még egy gyilkosság), kerítenie kell egy másik revolvert, hacsak nem próbálkozik az önakasztással. De a Strehlke-féle alakok mindig el vannak látva fegyverrel. Ez volt a szép az egészben, ahogy Ramóna mondta volna. - Ha tud róla, akkor talán igen. De ha nem, akkor nem érdemelte meg, hogy golyót kapjon a fejébe. Az anyja, az igen. A fülbevaló épp elég bizonyítéknak. A1 esetében azonban nincs semmilyen bizonyíték. Valóban? - kérdezte Tom olyan halkan, hogy Tess alig hallotta. - Nos, nézzünk csak utána.

44. Amikor Tess feldübörgött a lépcsőn, a kutya nem ugatott, de nagyon is elképzelhető volt, hogy ott áll az ajtó túloldalán, leszegett fejjel, vicsorogva. Chili? - Eh, az ördögbe is, miért ne hívhatnák éppen így? - Az én nevem Tess. Hoztam neked egy kis hamburgert. De van nálam revolver is, egy golyó van benne. Most kinyitom az ajtót. A helyedben én a húst választanám. Nos, áll az alku? Ugatás továbbra sincs. Talán csak a mozgásérzékelő fény hozza izgalomba. Vagy egy zamatos-ropogós női betörő. Tess egymás után két kulcsot is kipróbált. Egyik sem vált be. Talán a cég irodájához valók. A harmadik azonban elfordult a zárban, és Tess villámgyorsan felrántotta az ajtót, még mielőtt inába szállna a bátorság. Buldogot vagy rottweilert, esetleg vörös szemű, nyáladzó pitbullt képzelt el magának -ám egy Jack Russell terriert látott maga előtt, amely reménykedőn, farkát csóválva nézett fel rá. Tess a zsebébe dugta a revolvert, és megsimogatta a kutya fejét. - Atyaisten - mondta. - És én tőled voltam begazolva! - Fölösleges - jegyezte meg Chili. - De hová lett Al? - Ne kérdezd. Kell egy kis hamburger? De figyelmeztetlek, lehet, hogy romlott. - Add csak ide, szivi. Tess megetette néhány falattal, majd beljebb ment, becsukta az ajtót, villanyt gyújtott. Miért is ne? Végtére csak ő meg Chili vannak a házban. Alvin Strehlke háztartása sokkal rendezettebb volt, mint az öccséé. Padló, falak ragyogtak a tisztaságtól, nem gyűltek halomba a Henry bácsi évfolyamai, mi több, a polcokon néhány könyv is látható volt. Igaz, Hummel-figurák itt is bőséggel tenyésztek, és a falon az anyatigris nagy, bekeretezett fotója díszelgett. Tess úgy vélte, ez utóbbi sokat sejtet, de bizonyítéknak aligha megy el. Még ha Richard Widmark fényképe volna, abban a híres szerepében, mint Tommy Udo, az még jelenthetne valamit. - Min mosolyogsz? - érdeklődött Chili. - Mondd el, hadd nevessek én is! - Inkább ne - mondta Tess. - Nos, hol kezdjük? Honnan tudjam? Én csak a kutya vagyok. Nem adnál még egy darabot abból az ízletes marhából? Tess újabb falatokat tolt a szájába. Chili felállt a hátsó lábára, és kétszer megfordult a tengelye körül. Tess attól tartott, lassan elmegy az esze. - Nincs valami mondanivalód, Tom? - A bugyidat az öccse házában találtad meg, nem igaz? - De igen. El is vittem. Szakadt, és ha ép volna, akkor sem venném fel többé... de az enyém. - És a bugyidon kívül még mit találtál? - Hogyhogy még mit? Tom válasza azonban fölösleges lett volna. Nem az volt az érdekes, hogy mit talált; hanem az, hogy mit nem: tudniillik a retiküljét meg a kulcsait. A kulcsokat Lester Strehlke alighanem eldobta az erdőben; a helyében Tess is ezt tette volna. A táska, az már más eset volt. Méregdrága Kate Spade-modell volt, belsejében egy bevarrt selyemcsíkkal, amelyen Tess neve állt. Ha a táska - és a tartalma - nem volt Lester házában, és nem is

dobta el az erdőben a kulcsokkal együtt, akkor hol lehet? - Szerintem itt - mondta Tom. - Nézzünk csak körül. - Húst! - kiáltotta Chili, és újabb piruettet vágott ki.

45 Csak tudná, hol kezdje! Hol itt a gond? - kérdezte Tom. - A férfiak a titkaikat általában két helyen őrzik: vagy a dolgozó-, vagy a hálószobában. Lehet, hogy Doreen ezt nem tudja, de neked tudnod kell. És ebben a házban nincs dolgozószoba. Tess - Chilivel a sarkában - benyitott A1 Strehlke hálószobájába, ahol egy szigorú katonai stílusban megvetett, extra hosszú, dupla fekhelyet talált. Benézett az ágy alá — semmi. Már indult volna a szekrény felé, de megtorpant, s némi gondolkodás után visszafordult. Felemelte a matracot, benézett alá. Néhány másodperc, és egyetlen szót bökött ki, száraz, tompa hangon. - Telitalálat! A rugós fakereten három női retikül hevert. A középső volt az a fogó nélküli krémszínű gyönyörűség, amelyet Tess bárhol felismert volna. Kinyitotta, ám a táskában csak néhány papír zsebkendő és egy szemöldökceruza volt, amelynek felső felében ravasz kis szempillakefe rejtőzött. A nevével ellátott selyemcsíkot azonban hiába kereste. Gondosan távolították el, de Tess észrevette a finom olasz bőrön a pirinkó vágást, ott, ahol az öltéseket felfejtették. - A tiéd? - kérdezte Tom. - Tudod te azt. - És a szemöldökceruza? - Amerika-szerte ezrével kapható minden drogériában. -De a tiéd? - Hát persze. - Na, elhiszed már? -Szóval... - Tess nagyot nyelt. Maga sem tudta, mit érez. Megkönnyebbülést? Vagy iszonyt? - Hát muszáj. De mondd, miért? Miért mind a ketten? A válasz most is szükségtelen volt. Lehet, hogy Doreen mit sem sejt (vagy ha mégis, hát hallgat róla, mert a kalandjaiért rajongó idős hölgyek nem szeretnek cidrizni), bár Tess úgy vélte, átlát a szitán. Nos, hát azért, mert anyuska mind a kettőt megrontotta; igaz, egy pszichiáter ezt bizonyára szofisztikáltabban fejezné ki. Lesternek jutott a szexuális erőszak, Álnak pedig a fetisizmus. Utóbbi gondolatban mintegy átélte a bűncselekményeket, bár az is lehet, hogy a csatornában heverő nők egyikét, netán mind a kettőt közösen segítették a másvilágra. Ez már soha nem fog kiderülni. Félek, hajnalig sem végeznénk a ház átfésülésével - jegyezte meg Tom -, de ebben a szobában még kutakodhatsz, Tessa Jean. A retikül tartalmát minden bizonnyal megsemmisítette - a hitelkártyák cafatait, úgy vélem, a Colewich folyóba dobta -, de azért jobb, ha erről meggyőződsz, mert bármi, amin rajta van a neved, elvezetné hozzád a rendőrséget. Kezdd a szekrénnyel. A szekrényben Tess nem talált sem hitelkártyát, sem más, hozzá köthető holmit, de amikor egy székre állt, hogy a legfelső polcot is megvizsgálja, valamire azért rábukkant. Lemászott a székről, és egyre nehezebb szívvel nézegette a kitömött kacsát - bizonyára egy gyerek kedvenc játékszerét. A fél szeme hiányzott, és műszálas tollazata kopott, sőt

hiányos volt, mintha tulajdonosa agyonszeretgette volna. A kacsa kopott sárga csőrén sötétbarna folt látszott. - Jól gondolom, hogy ez... - kezdte Tom. - Hát, Tom, azt hiszem, igen. -Azok a holttestek a csatornában... nem lehet, hogy az egyik egy gyereké volt? - Nem, annál mindkettő nagyobb volt. Elképzelhető azonban, hogy a Stagg út alatti csatornán kívül a Strehlke-fivéreknek más lerakodóhelyük is volt. Tedd vissza a polcra; hadd találja meg a rendőrség. Es nézz utána, van-e számítógépe, amelyen rólad is tárolt adatokat. Mert akkor sürgősen el kell pucolnod innen. Tess kezéhez valami hideg, nedves izé dörgölőzött. Majdnem felvisított, pedig csak Chili volt, aki ragyogó szemmel nézett fel rá. - Még egy kis húst! - mondta, és Tess most is ellátta. Ha A1 Strehlkének van számítógépe - jegyezte meg -, akkor száz százalék, hogy jelszóvédett. Nem arra való, hogy én bogarásszam benne. - Akkor vidd magaddal, és hazamenet dobd a folyóba. A halak örülni fognak. Am a házban nem volt számítógép. Az ajtóban Tess még megetette Chilit a maradék hamburgerrel. Több mint valószínű, hogy az egészet kiokádja majd a szőnyegre, de a Dagadt Sofőrt már nem fogja bosszantani ez a kellemetlenség. Nos, Tessa Jean, meg vagy elégedve? - kérdezte Tom. - Megnyugtat, hogy nem szárad a telkeden ártatlan ember vére? Abból, hogy az öngyilkosság már nem tűnt reális lehetőségnek, Tess arra következtetett, hogy valóban megnyugodott. - De mi legyen Betsy Neallel, Tom? Róla mi a véleményed? Tom nem válaszolt - de a válasz most is fölösleges volt. Hiszen végső soron Tom és ő azonosak. Vagy mégsem? Tessnek ezt illetően voltak kétségei. De hát mit számít! A fő, hogy mindig tudja, mi legyen a következő lépés. És a holnap? Nos, a holnap, az már egy másik nap. Scarlett O'Harának ebben teljesen igaza volt. Most az a legfontosabb, hogy a rendőrség tudomást szerezzen a csatornába dobott holttestekről. Már csak azért is, mert valahol barátok és rokonok tanakodnak a sorsukról. Meg azért is, mert... - Mert a plüsskacsa azt sugallja, hogy többen is lehetnek. Ez már a saját hangja volt. És ez így van rendjén.

46. Másnap reggel fél nyolckor, nem egészen háromórányi töredezett, rémálmok szabdalta alvás után Tess bekapcsolta a számítógépét. Nem mintha írni akart volna. Ennél mi sem állt tőle távolabb. Vajon Betsy Neal egyedül él? Tess erre tippelt. Aznap, az irodájában, nem látott az ujján jegygyűrűt, bár lehet, hogy csak figyelmetlen volt; de családi fényképek sem voltak kirakva. Egyetlen képre emlékezett: Barack Obama bekeretezett fotójára, márpedig Obama nős ember. Betsy Neal tehát minden bizonnyal vagy szingli, vagy elvált. És valószínűleg a számítógép sem tartja nyilván; fölösleges kutakodni. Talán visszamehetne a Dülöngélőbe, és megkereshetné - csakhogy oda nem akart visszamenni. Soha többé. - Miért keresed magadnak a bajt? - kérdezte Fritzy az ablakpárkányról. - Legalább a colewichi telefonkönyvben nézz utána. És miféle szagod van neked? Csak nem kutyaszag? - De igen. Chilinek hívják. - Áruló! - vétette oda megvetőn Fritzy. A keresés gyümölcse éppen egy tucat Neal nevű személy volt. Egyikük E. Nealként szerepelt. Talán Elizabeth? Ha megengedi magának a tétovázás luxusát, holtbiztos, hogy inába száll a bátorsága. így hát habozás nélkül nyomta be a számot. Közben izzadt, és szaporán vert a szíve. A telefon egyet, majd kettőt csöngött. Dehogyis ő az. Éppúgy lehet Edith Neal is. Vagy Edwina Neal. Vagy végső esetben akár Elvira Neal. Harmadik csöngetés. Ha ez mégis Betsy Neal, akkor nincs odahaza. Lehet, hogy a Catskills-hegységben üdül... Negyedik csöngetés. . . .vagy összebútorozott valamelyik Zombi Péklegénnyel, miért is ne? Mondjuk, a szólógitárossal. És amikor az etye-petye után lezuhanyoznak, a „Kutya, ne cincáld a muffot" kezdetű örökbecsűt éneklik... Ekkor felvették a kagylót, és Tess rögtön ráismert a hangra. - Halló, ez itt Betsy száma, de most nem jöhetek a telefonhoz. Sípszót fog hallani, és ugye tudja, mi ilyenkor a teendő? További szép napot. Köszönöm, rossz napom volt, és még rosszabb éjsza... A sípszó felhangzott, és Tess máris beszélni kezdett, holott még nem is tisztázta magában, van-e ilyen szándéka. Halló, Ms. Neal, itt Tessa Jean beszél - a Willow Grove-os nőszemély. A Dülöngélőben találkoztunk. Maga visszaadta aTomtomot, én meg autogramot küldtem a nagymamájának. Maga észrevette, hogy helybenhagytak, én meg hazudoztam egy sort. Nem a lovagom volt a tettes, Ms. Neal. - Tess hadarni kezdett, attól tartva, hogy a szalag lejár, mielőtt befejezi a mondókáját - ráadásul most tudatosodott benne, mennyire szeretne túlesni rajta. - Engem megerőszakoltak, és ez szörnyű volt, de aztán megpróbáltam helyretenni a dolgokat, és... és muszáj, hogy beszéljek magával róla, mivel...

A vonal kattant egyet, és máris maga Betsy Neal szólt a kagylóba. Kezdje elölről - mondta -, de lassabban. Most ébredtem, és még félálomban vagyok.

47. Megbeszélték, hogy együtt löncsölnek a colewich-i városi parkban. A zenepavilon mellett ültek le. Tess nem volt éhes, de Betsy Neal rátukmált egy szendvicset, és Tess maga is ámult, mekkorákat harap belőle. Chili jutott eszébe, ahogy befalja Lester Strehlke hamburgerjét. - Kezdje az elején - mondta Betsy; Tessnek úgy tűnt, természetfölöttien nyugodt. És mondjon el mindent. Tess a Könyvek és Könyvmolyok meghívásával kezdte. Betsy Neal elég szófukar volt, csak ritkán nyugtázta a hallottakat egy-egy „Ahá"-val vagy „Világos"-sal, hogy jelezze: odafigyel. A sok beszédtől Tess megszomjazott. Szerencsére Betsy két doboz üdítőt is hozott magával. Tess mohón itta ki az egyiket. Időközben elmúlt egy óra. Az a néhány ember, aki szintén a parkban löncsölt, már elment. Csak két asszony tolta, tisztes távolban, a babakocsiját. - Lássuk, jól értettem-e - mondta Betsy Neal. - Tehát öngyilkos akart lenni, de ekkor valamilyen szellemhang azt sugallta, hogy inkább menjen vissza A1 Strehlke házába. - Úgy van - felelte Tess. - Ahol megtaláltam a retikülömet. És a véres csőrű kacsát. - A bugyi pedig az öcs házában volt. - Igen, a Keszeg Sofőrnél. A kocsimban van, a retiküllel együtt. Megmutassam? - Nem, fölösleges. És a revolver? - Az is a kocsiban. Egyetlen golyó maradt benne. -Tess kíváncsian pillantott a másik nőre. A Picasso-szemű lány, gondolta. - Mondja, nem fél tőlem? Az egész ügyben maga az egyetlen bizonytalansági tényező. Legalábbis másról nem tudok. Nyilvános helyen vagyunk, Tess. Amellett a vallomása ott van az üzenetrögzítőmön. Tess hunyorgott. Megint valami, amire nem gondolt. Még ha valahogy fifikásan megölne is, anélkül, hogy az a két kismama ott észrevenné... - Senki mást nem akarok megölni. Se itt, se másutt. Örömmel hallom. Mert még ha engem elintézne, és a rögzítőmet is eltüntetné, előbb-utóbb előkerülne a taxisofőr, aki szombat reggel elhozta a Dülöngélőbe. És ha a rendőrség elővenné magát, egy csomó kompromittáló zúzódást találna az arcán. - így igaz - mondta Tess, megtapogatva a legcsúnyábbat. - Szóval mi legyen? - Először is azt tanácsolnám, hogy jól tenné, ha egyelőre kerülné a nyilvánosságot, amíg arcocskája nem tündököl a régi szépségében. Azt hiszem, e téren be vagyok biztosítva - mondta Tess, és előadta a helyre kis mesét, amelyet Patsy McClain számára fabrikált. - Egész ügyes. - Ms. Neal... Betsy... hisz nekem? - Hát persze - felelte a nő szinte szórakozottan. - És most jól figyeljen. Figyel? Tess bólintott. - Aki ránk néz, két nőt lát, aki együtt löncsöl a parkban. Semmi gond. De mától soha többé nem találkozunk. Rendben van?

Hát ha így akarja... - Tess agya megbénult, olyasformán, mint az állkapcsa szokott, ha a fogorvos Novokaint fecskendez be. Igen, így. Magának pedig újabb változatot kell készenlétben tartania, arra az esetre, ha a zsaruk kikérdeznék vagy a limuzinost, aki hazavitte... - Manuelt. Manuelnek hívták. ...vagy a taxisofőrt, aki szombaton kivitte a Dülöngélőbe. Szerintem senki sem fogja kapcsolatba hozni magát a Strehlke-fivérekkel, hacsak nem találnak olyan nyomot, ami magához vezet, de ha az esetre fény derül, nagy szenzáció lesz belőle, és meglehet, hogy a vizsgálat magára is sort kerít. - Előrehajolt, és Tess vállára koppintott. - De számítok magára, nehogy hozzám is eljussanak. Mert erre igazán nem szolgáltam rá. Ez igaz. Betsy Nealnek tiszta a keze. Nos, kedvesem, miféle mesét tudna feltálalni a zsaruknak? Meggyőző legyen, de én ne szerepeljek benne. No, hadd lássuk. Maga az író! Tess egy teljes percig törte a fejét. Betsy türelmesen várt. Azt mondanám, hogy az előadásom után Ramóna Norville ajánlotta a Stagg úti rövidítést - ez így is volt -, és hogy útközben megláttam a Dülöngélőt. Néhány mérföld után elhatároztam, hogy visszamegyek. Iszom valamit, hallgatom a zenekart. - Eddig jó. A nevük... - Tudom, mi a nevük - mondta Tess. Lehet, hogy a Novokain hatása alább hagy? Találkoztam néhány pasival, jól bekávéztam, és éreztem, hogy ilyen spiccesen nem vezethetek. Ebben a változatban maga nem szerepel, hiszen éjszakánként nem dolgozik. Mondhatom azt is, hogy... Hagyja, ennyi elég. Ha egyszer belejön, igazán jól csinálja. Csak ne cifrázza fölöslegesen. Ne féljen. És még az is lehet, hogy ezt a sztorit el se kell mondanom. Mihelyt lenyomozták a Strehlke családot, és megtalálták az áldozataikat, egészen másfajta gyilkost keresnek majd. Eszükbe se jut egy ilyen kis női firkász. Betsy Neal elmosolyodott. Kis női firkász, hogy oda ne rohanjak. Sötét egy bestia maga. - Tess arcáról azonban hirtelen riadalmat olvasott le, és megkérdezte: - Most mi a baj? Az, hogy a csatornában fekvő nőket vajon össze fogják-e kapcsolni a két Strehlkével? Vagy legalább Lesterrel? - Volt rajta gumi, amikor megerőszakolta? - Még hogy őrajta? A trutyija még akkor is a combomon volt, amikor hazaértem. És bennem is. - Tess összerázkódott. - Akkor a többit is natúrban dugta meg, és bőven van bizonyíték. A rendőrség majd összerakja a képet. Ha a két csínytevő tényleg eldobta az iratait, valószínűleg ép bőrrel megússza. Különben sincs értelme azon izgulni, amire nincs befolyásunk. -Milyen igaz... De ugye most nem azon meditál, hogy hazamegy, és a fürdőkádban felvágja az ereit? És azzal az utolsó golyóval sincsenek tervei? - Nem, nem... - Tessnek eszébe jutott, milyen édesen illatozott az éjszakai levegő, amikor a teherautóban a szájába dugta a citromprés csövét. - Nem, jó kislány leszek.

- Akkor ideje, hogy szépen elmenjen. Én még elüldögélek itt egy darabig. Tess felemelkedett a pádról, aztán visszaült. Valamit muszáj megtudnom. Maga vállalta, hogy feljelentési kötelesség elmulasztása miatt perbe fogják. Miért tenne ilyet egy nőért, akit még csak nem is ismer, akivel csak egyszer találkozott? -Elhinné, ha azt felelném: azért, mert a nagyi imádja a könyveit, és nagyon szomorú lenne, ha lecsuknák hármas gyilkosság vádjával? - Ne szórakozzon velem! Betsy néhány pillanatig hallgatott. Felemelte az üdítősdobozt, aztán letette. Bizonyára tudja, hogy nem maga az egyetlen. Nagyon sok nő lesz nemi erőszak áldozata. Tess tudta, hogy nem ő az egyetlen - de ettől még a fájdalom meg a szégyen nem lett csekélyebb. És az idegei se zsibongnak majd kevésbé, mialatt az AIDS-teszt eredményét várja. Betsy mosolygott, de ebben a mosolyban nem volt semmi öröm. Miközben mi itt beszélgetünk, világszerte számos nőt erőszakolnak meg. Kislányokat is. Olyanokat, akiknek megvannak a kedvenc plüssjátékaik. Néhányukat meg is ölik; mások életben maradnak. Mit gondol, az utóbbiak közül hányán jelentik be, mi történt velük? Tess a fejét rázta. Én sem tudom - mondta Betsy -, de azt tudom, mi áll a bűnügyek áldozatairól készült országos felmérésben, mert megkerestem a Google-on. A nemi erőszakot az esetek hatvan százalékában nem jelentik be - minden öt közül hármat. Nem kétlem, hogy ez nagyon kevés, de ki tudja ezt megállapítani? Egy negatívumot legföljebb a matekórán lehet bebizonyítani. - Magát ki erőszakolta meg? - érdeklődött Tess. A mostohaapám. Tizenkét éves voltam. És közben egy konyhakést szorított az arcomhoz. Meg se moccantam félelmemben, de amikor elélvezett, megcsúszott a kés. Valószínűleg nem volt szándékos, de ki az, aki ezt megállapíthatja? Betsy bal kezével lehúzta bal szeme alsó szemhéját, jobbját pedig alá tartotta, és az üvegszem simán a tenyerébe gördült. Az üres szemüreg enyhén vöröses volt, és úgy fordult felfelé, mintha csodálkozva meredne a világra. A fájdalom... - nos, ekkora fájdalmat le sem lehet írni. Én úgy éreztem: vége a világnak. Borzalmasan vérzett is. Anyám orvoshoz vitt, de rám parancsolt: mondjam azt, hogy harisnyás lábbal megcsúsztam a konyha linóleumán, amit éppen akkor vaxolt fel. Előrezuhantam, és a szememet a konyhai pult sarkába vertem. Anyám azt mondta, az orvos majd négyszemközt akar velem beszélni, de ő rám bízza magát. „Tudom, hogy szörnyűséget művelt veled -mondta -, de ha kitudódik, mindenki engem hibáztat majd. Tedd meg ezt a kedvemért, kicsikém, és én vigyázni fogok, hogy soha többé ne érjen bántódás." így hát megtettem, amire kért. - És folytatta? -Még háromszor vagy négyszer. És én mindig csendben maradtam, mert már csak egy szemem volt, és féltettem. Azt hiszem, végeztünk, nem gondolja?

Tess meg akarta ölelni, de Betsy görcsösen visszahúzódott. Mint a vámpír, ha feszületet lát, gondolta Tess. - Ne tegye - mondta a nő. - De hát... - Tudom, tudom, hála és köszönet, női szolidaritás, örök barátság, és a többi blabla. Nem szeretem, ha megölelnek - ennyi az egész. Nos, végeztünk vagy sem? - Végeztünk. - Akkor menjen. És a maga helyében hazafelé a folyóba dobnám azt a revolvert. A vallomást elégette? - Naná. Hát persze. Betsy bólintott. - Én pedig letörlöm a rögzítőmről az üzenetét. Tess távozott. Egyszer még visszanézett. Betsy Neal még mindig a pádon ült. A szemét már visszatette.

48. Tess a kocsiban rájött: fölöttébb célszerű volna, ha utolsó néhány útját letörölné a GPS-ről. Megnyomta a kapcsolót, a képernyő kivilágosodott. És máris megszólalt Tom: - Helló, Tess. Látom, útra kelünk. Amikor végzett a törléssel, Tess kikapcsolta a GPS-t. Hiszen nem kelnek útra; most csak hazamegy. És odáig magában is elboldogul.

HOSSZABBÍTÁS JUTÁNYOS ÁRON Streeter csak azért látta meg a hirdetményt, mert hánynia kellett, és kiállt az útpadkára. Mostanában rengeteget hányt, és nagyon kevés volt a figyelmeztető előjel néha némi émelygés, máskor fémes íz a szájpadlása hátsó szélén, ismét máskor még ez is hiányzott: egy kis öklendezés után hipp-hopp, kijött belőle minden. Az autózás ennek következtében kockázatos foglalatossággá vált, ő azonban éppen mostanság különösen sokat vezetett, részben mert késő ősszel már nem lesz rá képes, részben mert bőven volt gondolkodnivalója, és világéletében a kormány mögött támadtak a legjobb gondolatai. A Külső Harris sugárúton haladt; ez a forgalmas meghosszabbítás két mérföldön át húzódott a Derry-i Megyei Repülőtér mentén, érintve az odatartozó vállalkozásokat, főleg moteleket és raktárakat. A meghosszabbítás nappal zsúfolt volt, mivel a reptér kiszolgálásán kívül ez kötötte össze Derry keleti és nyugati részét, de estére elnéptelenedett. Streeter áthúzódott a biciklisávba, felkapta a legfelső plasztik hányászacskót az utas ülésen lévő halomból, beletemette az arcát, és elengedte magát. A vacsora megismételte fellépését, bár ő nem látta, mert be volt hunyva a szeme. Ha az ember egyszer már látott egy gyomornyi adag okádékot, mindet látta. Amikor ez az okádási szakasz elkezdődött, még nem kísérte fájdalom. Dr. Henderson azonban figyelmeztette, hogy ez nem lesz mindig így, és az elmúlt héten be is következett a változás. Még nem volt elviselhetetlen; csupán egyfajta savtúltengés, röpke villámlás a belek felöl a torokig. Jött, és elmúlt. De egyre rosszabb lesz. Dr. Henderson erre is felkészítette. Felemelte fejét a zacskóból, a kesztyűtartóból kivett egy kenyércsomagolásról megmaradt drótot, lezárta és biztonságba helyezte a vacsoráját, mielőtt a szag átjárná a kocsit. Jobbról egy gondviselés küldte szemétkosarat fedezett fel, oldalán jó kedélyű, lógó fülű kutyával, s egy nyomtatott figyelmeztetéssel: DERRY KUTYUSA ÜZENI NEKED, MINDIG IDERAKD A SZEMETEDET! Streeter kiszállt, és a kutyás kosárba helyezte, amit gyengülő teste az imént kivetett magából. A nyári nap rőten bukott le a reptér lapos (és ez idő szerint elhagyatott) területe fölött, és a Streeter sarkához tapadó árnyék hosszú és groteszkül vékony volt. Mintha négy hónappal előzné meg a testet magát, és máris elsorvasztotta volna a rák, amely az egész embert hamarosan elevenen felfalja. Visszafordult a kocsihoz, és meglátta a hirdetményt az út túloldalán. MÉLTÁNYOS HOSSZABBÍTÁS - olvasta a könnyektől még hunyorogva. Alatta kisebb betűkkel: JUTÁNYOS ÁRON. Méltányos is, jutányos is. Az ajánlat jól hangzott, és még valamelyes értelme is volt. A Külső Harris sugárút másik oldalán, a megyei repteret körülvevő drótkerítésen túl volt egy kaviccsal felszórt terület. A nap forgalmas óráiban sokan állítottak fel itt bódékat, mert a reménybeli vevők a követési távolság betartásával hajthattak eléjük (mármint ha elég gyorsak voltak, és a vészvillogó használatáról sem feledkeztek meg). Streeter a Derry nevű maine-i kisvárosban élte le egész életét, és az évek során rendre végignézte, ahogy az árusok tavasszal főzeléknek való zöldséget, nyaranta friss bogyós gyümölcsöt és

csöves kukoricát, és majdnem egész éven át homárt kínálnak. Amikor a sár eluralkodott, egy Hóembernek titulált félbolond öregember vette át a terepet, és mindenféle elhagyott limlomot árult, amelyet az olvadó hó alól mentett ki. Sok évvel ezelőtt Streeter is vett az öregtől egy helyes rongybabát; akkoriban két- vagy háromesztendős May lányának szánta. Elkövette azonban azt a hibát, hogy elmondta Janetnek, kitől vette, és az asszony kidobatta a bábut. „Talán főzzük ki a mikrobák ellen? - kérdezte. - Néha nem is értem, hogy lehet egy okos ember ilyen fafejű!" Egy biztos: a rák nem ismert ilyen különbségeket. Akár okos volt, akár fafejű, hamarosan megválik emberi alakjától, és kiszáll a játékból. Ott, ahol valamikor a Hóember rakta ki áruját, most egy kártyaasztal állt. A mögötte ülő tömzsi alakot kackiás szögben leszúrt nagy sárga ernyő védte a hanyatló nap vérvörös sugaraitól. Streeter egy ideig a kocsija előtt álldogált, kis híján be is szállt (a tömzsi alak nem vett tudomást róla; szorgosan nézte kis hordozható televízióját), de aztán felülkerekedett benne a kíváncsiság. Körülnézett, van-e forgalom, de nem látta jelét - a Harris meghosszabbítása ebben az órában néptelen volt, az ingázók már odahaza fogyasztották a vacsorát, természetesnek tartva, hogy nem rákbetegek -, és átkelt a négy üres sávon. A nyiszlett árnyék, a majdani Streeter szelleme, a háta mögött vonszolta magát. A tömzsi alak felnézett. - Szép estét - mondta. Mielőtt a tévét kikapcsolta volna, Streeter még látta, hogy a Bizalmasan megsúgjuk adását nézte. - Hogy vagyunk mostanság? A maga nevében nem nyilatkozhatom - felelte Streeter -, de ami engem illet, voltam már jobban is. Nem gondolja, hogy kicsit késő van az üzleteléshez? A csúcsforgalom elükével nagyon kevesen járnak erre. Ez itt, tudja, a reptér hátsó oldala, itt csak teherforgalom van. Az utasok a Witcham utcát használják. - Tudom - mondta a kis köpcös -, de az övezeti besorolás sajnos tiltja, hogy az ilyen kis út menti vállalkozások, mint az enyém, a reptér forgalmas oldalán működjenek. Fejcsóválva nyugtázta a világ igazságtalanságát. - Hétkor már elhatároztam, hogy becsukom a boltot és hazamegyek, de volt egy érzésem, hogy talán éppen most közeleg egy reménybeli ügyfél. Streeter az asztalra pillantott, de nem látott eladó holmit (hacsak nem a tévé volt az), és elmosolyodott. - Én nem lehetek az ügyfele, Mr. ...? - George Elvid - mondta a köpcös emberke, kinyújtva ugyancsak húsos kezét. Streeter lekezelt vele. Dave Streeter. És azért nem lehetek az ügyfele, mert fogalmam sincs, mit árul. Talán hajat hosszabbít? Miért, ez érdekelné? - kérdezte Elvid, és vizslatón végigmérte. - Csak azért kérdem, mert a haja mintha ritkulna. - Nemsokára ennyi sem marad - mondta Streeter. - Kemoterápián vagyok. -Jaj istenem... Elnézést. Nem tesz semmit. Bár hogy mi értelme lehet... -Streeter vállat vont. Magában csodálkozott, milyen könnyű beszélni ezekről a dolgokról egy idegennek. Még a

gyerekeinek sem szólt a bajáról, bár Janet természetesen tudott róla. Miért, kevés az esély? - kérdezte Elvid. Puszta együttérzés volt a hangjában - se több, se kevesebb -, és Streeter szeme ismét könnybe lábadt. Ha Janet előtt sírt - amire csak kétszer volt példa -, borzalmasan zavarba jött; de itt, e vadidegen ember előtt, egyáltalán nem érezte kínosnak. Mindazonáltal elővette a zsebkendőjét, és megtörölgette a szemét. Egy kis repülőgép készülődött leszálláshoz. A vöröslő nap előtt kirajzolódó sziluettje mozgó feszületre emlékeztetett. -Azt mondják, semmi esélyem sincs - mondta Streeter -, vagyis a kemo csak amolyan... nem is tudom... - Térdreflex-próba? Streeter nevetett. - Pontosan. Talán a kemo helyett több fájdalomcsillapítót kéne szednie. Vagy pedig velem köthetne egy kis üzletet. - Ahogy már utaltam rá, nem lehetek az ügyfele, amíg nem tudom, mit árul. Ó, tudja, a legtöbben kígyóolajnak hívnák - mosolygott Elvid, és egyik lábáról a másikra szökdécselt asztala mögött. Streeter szinte lenyűgözve állapította meg, hogy bármilyen köpcös George Elvid, az árnyéka épp olyan betegesen sovány, mint az Övé. Hirtelen felmerült benne, hogy a napnyugta közeledtével alighanem minden árnyék betegesen megnyúlik, különösen augusztusban, amikor sokáig és lassan esteledik, és az alkonynak valami kellemetlen mellékíze van. - Nem látok üvegeket - mondta Streeter. Elvid sátrat formázott ujjaiból az asztalon, és rájuk támaszkodott. Egyik percről a másikra üzletemberré vedlett át. - En hosszabbításokat árulok - közölte. - Es milyen érdekes, hogy éppen egy út meghosszabbításán! - Látja, ez még nem jutott eszembe. Milyen igaza van! Habár az is igaz, hogy néha egy szivar semmi más, csak füstölnivaló, és a véletlen csak véletlen. Mindenki hosszabbításra vágyik, Mr. Streeter. Ha maga fiatal nő volna, aki imád vásárolni, meghosszabbítanám a hitelét. Ha férfiként szenvedne, mert rövid a pénisze - a genetika kegyetlen dolog -, felajánlanám, hogy a fütyijét hosszabbítom meg. Streetert meghökkentette és mulattatta az ügy szemérmetlen egyszerűsége. Egy hónap - azaz a diagnózis elhangzása - óta most először feledkezett meg róla, hogy a rák egy különösen agresszív és rendkívül gyors lefolyású válfajában szenved. - O, én nagy mókamester vagyok, de üzleti dolgokban nem ismerek tréfát. A magam idején tucatjával adtam el fütyi hosszabbításokat, és Arizonában sokáig úgy is neveztek, h o g y El Pene Grande. A vállalkozásom makulátlanul tisztességes, de szerencsémre nem kívánom és nem is várom el, hogy higgyen benne. Az apró emberek gyakran a termetüket szeretnék meg-hosszabbíttatni. Ha maga, Mr. Streeter, több hajat szeretne, a legnagyobb örömmel segíteném hozzá a haja meghosszabbításához. - És egy nagy orrú ember - érti már, olyan, mint Jimmy Durante - kaphatna kisebb orrot? Elvid mosolyogva rázta a fejét.

Most maga viccel. A válasz: nem. Ha valaki rövidítést akar, forduljon máshoz. Nekem a hosszabbítás a specialitásom - és higgye el, ez az igazi, jellegzetes amerikai termék! A szerelemre is árultam hosszabbítást a reménytelenül epekedőknek, ezt néha varázsitalnak is nevezik, a készpénzben szűkölködőknek - bizony sok van belőlük ebben a mai gazdasági helyzetben! - meghosszabbítottam a kölcsönét, sőt, egyszer egy pasasnak, aki pilóta akart lenni a légierőknél, és tudta, hogy a látásvizsgálaton elbukna, a látását hosszabbítottam meg! Streeter vigyorgott; szórakoztatta az elbeszélés. Azt gondolta volna, hogy őt már semmi sem szórakoztathatja, de lám, az élet tele van meglepetésekkel. Vigyorgott Elvid is, mintha együtt mulatnának egy remek viccen. - És egy másik alkalommal a valóságot hosszabbítottam meg egy festőnek - nagyon tehetséges ember volt -, mert paranoid skizofrénia fenyegette. Na látja, az elég sokba került. - Mennyibe, ha kérdezhetem? A hapsika egyik festményébe, amely most a lakásom dísze. A neve ismerősen hangzanék; az olasz reneszánsz idején nagyon híres volt. Ha az egyetemen művészettörténetet is hallgatott, akkor bizonyára foglalkozott vele. Streeter továbbra is vigyorgott, de a biztonság kedvéért egy lépést hátrált. Abba, hogy meg fog halni, beletörődött, de ez még nem jelentette, hogy éppen ma szeretne elpatkolni, egy olyan ember kezétől, aki valószínűleg az augustai Borókadombról, a közveszélyes elmebetegek intézetéből szökött meg. - Szóval miről is van szó tulajdonképpen? Arról, hogy maga... izé... halhatatlan? -Hát legalábbis nagyon hosszú életű - mondta Elvid. - És úgy hiszem, ez vezet el ahhoz, amit magáért tehetek. Maga alighanem az életét szeretné meghosszabbíttatni. De ez, ugyebár, lehetetlen? - kérdezte Streeter. Gondolatban a kocsijától való távolságot számítgatta: hány másodperc alatt érhet oda? - Már hogy volna lehetetlen? Csak megvan az ára. Streeter, aki a maga idejében sokszor játszott betű-römit, már elképzelte Elvid nevének betűit a kirakós kockákon, és most átrendezte őket. - Pénzre gondol? Vagy a lelkemre fáj a foga? Elvid legyintett, és közben pajkosan forgatta a szemét. - Akkor sem ismernék fel egy emberi lelket, ha szembejönne velem az utcán! Nem, nem: a megoldás, mint általában, most is a pénz. A következő tizenöt évben szerzendő jövedelmének tizenöt százaléka például megtenné. Hívhatná ügynöki jutaléknak. Mert addig tartana a hosszabbításom? - Streeter mohó sóvárgással ízlelgette a tizenöt év gondolatát. Nagyon hosszú időnek látszott, különösen ha szembeállította azzal, ami valóban vár rá: fél év hányással, növekvő fájdalmakkal, kómával s végül a halállal. És utána a nekrológgal, amely minden kétséget kizáróan tartalmazná a közkeletű frázist: „a rákkal folytatott hosszú és hősies küzdelem után". Blabla és blabla, ahogy a Seinfeld című sorozat egyik epizódját hívják. Elvid a válláig emelte kezét; „ki tudja?" - sugallta a mozdulat. Lehet húsz év is. Ezt nem tudom biztosan; ez nem rakétatudomány. De amennyiben halhatatlanságra számít, felejtse el. Én csupán méltányos

hosszabbítást árulok. Ennél több nem telik tőlem. Nekem megfelel - mondta Streeter. A tömzsi alak felvidította, és ha a magánszámához untermannra van szüksége, Streeter kész volt rá, hogy boldoggá tegye. Persze csak bizonyos határig. Még mindig mosolyogva nyújtotta kezét a kártyaasztal fölött. - Tizenöt százalék, tizenöt év. Bár közölnöm kell hogy egy bankvezető-helyettes fizetésének tizenöt százalékából aligha futja egy Rolls-Royce-ra. Talán ha egy kisautót vehet belőle, de... - Ez még nem a teljes ár - vágott közbe Elvid. Mindjárt sejtettem. - Streeter sóhajtott, és visszahúzta kezét. - Igazán kellemes volt elbeszélgetni magával, Mr. Elvid, megszépítette az estémet, holott nem hittem, hogy erre bárki képes, és remélem, segítséget fog kapni lelki problé... Csend legyen, ostoba ember - mondta Elvid, és bár még egyre mosolygott, mosolya immár csöppet sem volt barátságos. Hirtelen magasabbnak - legalább három hüvelykkel magasabbnak is látszott, és olyan tömzsi sem volt már. A világítás teszi, gondolta Stricker. Napnyugtakor csalóka a világítás. És a kellemetlen szag, amely egyszer csak megütötte az orrát, bizonyára csak a repülőgépek elhasznált üzemanyagából származott, amelyet kóbor szélroham sodort a kerítésen kívüli kavicsos terecske felé. Mindent meg lehet magyarázni... De azért engedelmesen elhallgatott. Miért van szüksége az embernek hosszabbításra? Feltette már magának ezt a kérdést? - Hát hogyne - felelte Streeter kissé sértődötten. - Bankban dolgozom, Mr. Elvid - a derry-i Takarékban. És a jó nép folyton ostromol, hogy hosszabbítsam meg a kölcsönüket. - Akkor tudja, hogy az emberek a megrövidülés ellen szorulnak hosszabbításra. Mert rövid a hitelük, rövid a farkuk, rövidlátó a szemük és így tovább. - Hát igen, rövidre zárt világban élünk - bölcselkedett Streeter. - Jól mondja. De még a nem létező dolgoknak is van súlyuk. Negatív súlyuk, ami a legrosszabb. A súlynak, amelytől maga megszabadul, valahová át kell helyeződnie. Egyszerű fizika. Mondhatni, pszichofizika. Streeter megbabonázva figyelte Elvidet. A pillanatnyi benyomás, hogy megnőtt (és hogy mosolya fölös számú fogat villogtat), eltűnt. Nem volt egyéb, mint alacsony, gömbölyded emberke, aki bizonyára zöld ambuláns beteglapot őriz a tárcájában - ha nem a Borókadombról, akkor a bangori Acadia Szellemi Egészségközponttól. Már ha van tárcája. Mindenesetre rendkívül jól fejlett téveszme-készlettel rendelkezik, és ezért különösen izgalmas megfigyelni. - Rátérhetek a lényegre, Mr. Streeter? - Parancsoljon. - Magának át kell helyeznie a súlyt. Egyszerűbben: ha meg akar szabadulni a bajtól, át kell ruháznia valaki másra. Értem. - És valóban értette. Elvid visszatért az igehirdetéshez, és az ige klasszikusan egyszerű volt. De az illető nem lehet akárki. A névtelen áldozat ősi receptjét kipróbálták, és csődöt mondott. Olyasvalakire van szükség, akit gyűlöl. Van ilyen ember, Mr. Streeter?

- Kim Dzsong-Ilért például nem rajongok - felelte Streeter. - És szerintem a börtön túl enyhe büntetés azoknak az aljas gazembereknek, akik a Colé hajót felrobbantották, de nem hiszem, hogy valaha is... - Lépjen fel komolyan, vagy lépjen le - pirított rá Elvid, aki ismét magasabbnak tűnt. Streeter feltételezte, hogy ez a gyógyszereinek valami ritka mellékhatása lehet. Ha a magánéletemben keres ellenséget, nos, én senkit sem gyűlölök. Vannak, akiket nem kedvelek -a szomszédunk, Mrs. Denbrough például fedél nélkül rakja ki a szeméttartályait, és ha fúj a szél, a dzsuva az én gyepemre... Egy nagy ember azt mondta, Mr. Streeter, hogy valamikor az életben mindenki gyűlöl valakit. - Will Rogers szerint... - Will Rogers lasszót lengető szélhámos volt, aki a szeméig húzta kalapját, mint egy cowboy-t játszó kissrác. Amellett, ha tényleg nem gyűlöl senkit, nem köthetünk üzletet. Streeter átgondolta a helyzetet. Lenézett a cipőjére, és vékonyka, félénk hangjára maga sem ismert rá. - Úgy rémlik, Tom Goodhugh-t gyűlölöm. - Milyen szerepet játszik életében az illető? Streeter felsóhajtott. - A legjobb barátom a gimnázium óta. Pillanatnyi csend - aztán Elvid bömbölő hahotára fakadt. Megkerülte a kártyaasztalt, hátba vágta Streetert (a keze hideg volt, ujjai hosszúnak és vékonynak, nem pedig kurtának és húsosnak tűntek), majd visszabattyogott összehajtható székéhez, és belezuhant; közben még mindig horkantva hahotázott. Az arca kivörösödött, és lecsorgó könnyei is vörösnek, sőt véresnek látszottak az alkonyi fénynél. -A legjobb... agimi óta... nahát, ez aztán...! Már nem győzte önuralommal. Rohamszerűen, szinte rángógörcsökben röhögött, éles metszésű álla, amely kirítt pirospozsgás képéből, vonaglott az ártatlan (ám egyre sötétülő) ég alatt. Amikor nagy nehezen összeszedte magát, Streeter oda akarta nyújtani a zsebkendőjét, de rájött, hogy nem örülne, ha a zsebkendő hozzáérne a hosszabbításokkal kereskedő figura bőréhez. - Hát ez nagyszerű, Mr. Streeter - mondta az. - így már köthetünk üzletet. Hű, de pompás - szólt Streeter, és ismét hátrált egy lépést. - Máris élvezem a soron kívüli tizenöt évemet. Csakhogy a biciklisávban parkolok, ez pedig közlekedési kihágás. Meg is bírságolhatnak. A maga helyében emiatt nem aggódnék - jelentette ki Elvid. - Talán észrevette, hogy amióta itt alkudozunk, egyetlen polgári kocsi nem jött erre, nemhogy a derry-i rendőrség valamelyik oszlopos tagja. Ha én egy komoly emberrel komoly üzleti tárgyalásba kezdek, soha nem zavar meg a forgalom; erről én intézkedem. Streeter feszengve nézett körül. Elvid igazat mondott. A Witcham utcáról idehallatszott az Upmile domb felé tartó forgalom, de Derrynek ezen a részén halálos csend honolt. Persze errefelé a munkanap végeztével mindig gyér a forgalom, figyelmeztette magát. De hogy egyetlen autó se haladjon el? Ilyesmire éjfélkor számíthat az ember, és nem

este fél nyolckor. - Mondja el, miért gyűlöli a legjobb barátját! - szólította fel Elvid. Streeter újra emlékeztette magát, hogy bolonddal van dolga. Ha bármit továbbadna, senki sem hinne neki. A gondolat felszabadító hatással volt rá. Amikor gyerekek voltunk, Tom volt a jobb képű, és ma is ő a szemrevalóbb. Három sportágban is remekelt, én pedig legföljebb a mini golfban állok helyt úgy-ahogy. - Márpedig a mini golfban, ha jól tudom, nincsenek pompom-lányok - jegyezte meg Elvid. Streeter sötéten mosolygott; lassan belemelegedett a témába. - Tom csuda értelmes, de a gimnáziumi éveket végiglazsálta. Az sem izgatta, hogy bejut-e az egyetemre. De amikor a jegyei úgy leromlottak, hogy a válogatottsága is veszélybe került, bepánikolt. És ilyenkor mit gondol, kihez folyamodott? Természetesen magához! - kiáltott fel Elvid. - A jó öreg Mikuláshoz! Maga lett a házitanítója, nem igaz? Talán a dolgozatait is megírta? És vigyázott, hogy ugyanazokat a helyesírási hibákat kövesse el, amelyeket nála már megszoktak a tanárok? - A vád helytálló! Amikor felsősök lettünk - Tom abban az évben kapta meg Maine állam legjobb sportemberének díját -, egy személyben két diák voltam: Dave Streeter és Tom Goodhugh. - Rázós. Van ennél is rázósabb! Volt egy barátnőm, egy Norma Witten nevű gyönyörű kiscsaj. Sötétbarna haj és szem, hibátlan bőr, finom arccsontok... - Cici, amely tökélyre viszi... -Az is. De a szexepiltől eltekintve... - Bár maga nem tudott eltekinteni tőle... - ...én szerettem azt a lányt. És tudja, mit csinált Tom? - Elorozta magától! - mondta Elvid felháborodva. - Úgy van. És képzelje, eljöttek hozzám. Hogy tiszta lappal kezdhessék. - Csuda elegáns gesztus! - Azt mondták: nem tehetnek róla. - Az a fene nagy szerelem! Igen. Hogy úgy tört rájuk, mint valami természeti erő. Mind a kettőjüknél hatalmasabb. És így tovább. - Találgathatok? A fiú felcsinálta. Valóban így történt. - Streeter ismét a cipőjét bámulta. Eszébe jutott a szoknya, amelyet Norma felsős korában viselt. Úgy volt szabva, hogy egy szemernyi kilátsszék az alatta lévő kombinéból. Ez közel harminc éve történt, de ha Streeter a feleségével szeretkezett, időnként még most is felidézte magában ezt a képet. Normával soha nem szeretkezett - legalábbis a végsőkig nem mentek el, mert a lány nem hagyta. Holott eléggé be volt sózva ahhoz, hogy Tom Goodhugh kedvéért kibújjon a bugyijából. Nyilván már Tom első felszólítására. - És otthagyta dagadt pocakkal. - Szó sincs róla. - Streeter sóhajtott. - Feleségül vette. - És utána elvált tőle! Bár előbb nyilván laposra verte.

- Rosszabb. A mai napig férj és feleség. Három gyerekkel. És ha a Bassey parkban sétálnak, általában fogják egymás kezét. Ez a legmocsokabb dolog, amit valaha hallottam. Rosszabb már nem is igen lehetne. Hacsak... - Busa szemöldöke alól Elvid ravaszul nézett Streeterre. - Hacsak nem maga az, aki egy szerelem nélküli házasság jéghegyén didereg. Ó, ez tévedés - mondta Streeter, akit meglepett ez a változat. - Én nagyon szeretem Janetet, és ő is szeret engem. Bámulatos volt, ahogy ebben a rák-históriában mellém állt. Ha létezik a világegyetemben harmónia, akkor Tom is, én is a megfelelő partner mellett kötöttünk ki. Ez az igazság. Mindazonáltal... - Nos? - Elvid gyönyörteljes mohósággal nézett rá. Streeter ráeszmélt, hogy a körmei a tenyerébe mélyednek, de ahelyett, hogy ujjait ellazította volna, még keményebben préselte őket a húsába, mígnem érezte, hogy kiserked a vére. -A kurva életbe, akkor is ellopta tőlem! Évek óta ez mardosta, és jó érzés volt, hogy világgá kiálthatta. Bizony hogy ezt művelte. És ha az ember vágyik valamire, nem érdekli, hogy az javára válna-e vagy sem. Magának is ez a véleménye, Mr. Streeter? Streeter nem felelt. Nehezen lélegzett, mintha ötven yardot rohant vagy egy utcai verekedésbe keveredett volna. Sápadt orcáján kemény kis piros foltok gyúltak ki. - És ez minden? - Elvid hangja egy jólelkű plébánoséra emlékeztetett. -Nem. -Akkor pakoljon ki mindent. Fakassza fel ezt a kelést. -Tom milliomos. Nem érdemli meg, de az lett. A nyolcvanas évek végén - nem sokkal az árvíz után, amely kis híján elsöpörte a várost - egy szemétszállító céget alapított, csakhogy ő Derry-i Hulladékkezelő és Újrahasznosító Vállalatnak keresztelte. Tudja, ez szebben hangzik. - Nem a mikrobák jutnak eszünkbe róla. Hozzám jött kölcsönért, és bár a bankban mindenki kockázatosnak tartotta az elképzelést, én keresztülhajtottam az ügyet. És tudja-e, Elvid, hogy miért? - Hát hogyne! Mert a barátjáról volt szó! - Hideg. - Mert azt gondolta, úgyis leég, és csődbe megy. Talált! Minden megtakarított pénzét négy szemeteskocsiba ölte, és jelzálogot íratott a házára, hogy odakinn a newporti határnál telket vásároljon. Szemétlerakónak. Ilyesmit vesznek a New Jersey-i gengszterek is, hogy tisztára mossák a drogon és szajhákon szerzett pénzüket, és hogy legyen hová dugdosni a hullákat. Őrültségnek tartottam az egészet, és alig vártam, hogy kiállíthassam a kölcsönről szóló papírokat. Tom a mai napig hálás érte. Mindenkit azzal traktál, hogyan szálltam szembe a kedvéért a bankkal, az állásomat is kockáztatva. „Akkor is Dave húzott ki a slamasztikából, pont úgy, mint a gimiben" - mondogatja. És tudja-e, hogy nevezik ma a derry-i gyerekek a szeméttelepét? - Halljam! - Trágyahegynek! Mert olyan óriási! Nem csodálkoznék, ha radioaktív volna! Be van

gyepesítve, de körülötte mindenütt BELÉPNI TILOS! táblák állnak, és a szép zöld gyep alatt alighanem egész patkánymetropolis húzódik meg. Nyilván még radioaktívak is a dögök! Ráérzett, hogy nevetséges, amit összehord, és elhallgatott. Nem mintha bánta volna. Elvid őrült, ámde minő meglepetés! Ő maga is őrültnek bizonyult, legalábbis régi cimborája vonatkozásában. Meg aztán... Rákban az igazság, gondolta. - Tehát foglaljuk össze. - Elvid most rövidke, vaskos és egész valójához hasonlóan ártalmatlan hurka-ujjain pipálta ki az egyes tételeket. - Tom Goodhugh már gyerekkorukban is szemrevalóbb volt, mint maga. Kivételes sporttehetségéről maga legfeljebb csak álmodozhatott. A lány, aki a maga autójának hátsó ülésén összezárta sima fehér combját, Tom kedvéért széttárta. Tom nőül vette. Ma is szerelmesek egymásba. A gyerekekkel, gondolom, semmi probléma? Streeter kiköpött. Szépek és egészségesek! Az egyik éppen menyasszony, a másik egyetemista, a harmadik középiskolás! Ez utóbbi az iskolai focicsapat kapitánya! Nem esik messze a kibaszott fájától! - Értem. És a hab a tortán: Tom gazdag, maga pedig úgy évi hatvanezerért húzza az igát. - A kölcsönéért prémiumot kaptam - motyogta Streeter. - Amiért távlatokban tudok gondolkodni. - Maga azonban előléptetést szeretett volna. - Ezt honnan tudja? - Ez idő szerint üzletember vagyok, de valamikor én is bérért és fizetésért güriztem, s mielőtt önállósíthattam volna magam, kirúgtak. Ennél jobb nem is érhetett volna. Tudom, mit jelent az ilyen munka. Van még valami? Most már igazán kitálalhat mindent, ami a szívét nyomja. -Brit Kendermagos Házisört iszik! - fakadt ki Streeter. - Derryben senki sem fogyasztja azt a nagyképű kotyvalékot. Csak ő! Csak Tom Goodhugh, a Szemétkirály. - Sportkocsija is van? - kérdezte csendesen, bársonyos hangon Elvid. -Az nincs. Ha volna, legalább viccelődhetnénk Janettel a sportkocsis menopauzán! Rangé Rover-1 vezet, hogy enné meg a fene! - Azt hiszem, van itt még valami - jegyezte meg Elvid. - Ha igen, akkor ideje, hogy ezzel is könnyítsen magán. - Rákja, az nincs neki - mondta Streeter szinte suttogva. - Ötvenegy éves, úgy, mint én, és olyan egészséges... mint... mint egy ló. - Akárcsak maga - jelentette ki Elvid. -Micsoda? - Megtörtént, Mr. Streeter. Vagy ha már, legalábbis ideiglenesen, kigyógyítottam a rákból, szabad Dave-nek neveznem? - Ember, maga tényleg őrült - mondta Streeter nem csekély elismeréssel. - Nem, uram. Épeszű vagyok, mint a szorzótábla. De jegyezze meg: azt mondtam, ideiglenesen. Most üzleti kapcsolatunk próbaidejét éljük. Vagyis hazaviheti az árut,

kipróbálhatja. Ez legalább egy hétig, esetleg tíz napig tart. Javaslom, keresse fel az orvosát. Azt hiszem, figyelemre méltó javulást fog konstatálni. Ez azonban nem lesz tartós. Hacsak... - Hacsak? Elvid előrehajolt, és pajtáskodón mosolygott. Úgy tetszett, ártalmatlan szájában megint túl sok a fogból, és a fogak meg is nőttek. - Időnként kijárok ide - mondta. - Általában ilyenkor. - Vagyis közvetlenül napnyugta előtt. - Pontosan. A legtöbben észre sem vesznek - úgy néznek keresztül rajtam, mintha itt sem volnék -, de maga, nemde, keresni fog? - Ha jobban leszek, akkor természetesen. - És hoz nekem valamit. Elvid mosolya szélesebb lett, és Streeter elé csodás és félelmetes látvány tárult: a kalmár fogai nemcsak megszaporodtak, nemcsak nagyobbak lettek, hanem hegyesek is. Janet éppen ruhákat hajtogatott a mosókamrában, amikor Streeter hazaért. Csakhogy itt vagy - mondta az asszony. - Már kezdtem aggódni. Kellemes volt a séta? - Igen - felelte a férfi, és szemügyre vette a konyháját. Valahogy másként festett olyan volt, mint egy álombéli konyha. Aztán felkapcsolta a villanyt, és jobban érezte magát. Elvid volt az álom. Elvid meg az ígéretei. Csak egy dilinyós, aki egy nap eltávozást kapott az Acadia elmegyógyintézetből. Janet odament hozzá, és arcon csókolta. Kipirult a szárító melegétől, és nagyon csinos volt. Ő is betöltötte az ötvenet, de évekkel látszott fiatalabbnak. Streeter úgy képzelte, ha ő meghalt, az asszonynak bizonyára kellemes élete lesz. May és Justin jövőjében alighanem egy mostohapapa is szerephez jut. - Jó színben vagy - jegyezte meg Janet. - Valósággal kipirultál. - Komolyan? - Bizony ám! - Az asszony biztató mosolyának csak a legmélyén bujkált aggodalom. - Gyere, beszélgessünk, amíg én végzek a hajtogatással. Olyan unalmas... Streeter megállt a mosókamra ajtajában. Volt rá oka, hogy ne ajánlja fel a segítségét. Az asszony szerint még a szalvétákat is fordítva hajtja össze. - Justin hívott - mondta. - Cári meg ő éppen Velencében vannak, egy hostelban. Azt mondta, a taxisofőr nagyon jól beszélt angolul. Istenien érzi magát. - Örülök. -Igazad volt, hogy elhallgattad a diagnózist -mondta az asszony. - Neked volt igazad, és én tévedtem. - Először, amióta házasok vagyunk. Az asszony kis fintort vágott felé. - Jus annyira várta ezt az utazást. De ha megjön, be kell hogy avasd. May is megjön Searsportból Gracie esküvőjére; adva lesz a megfelelő alkalom. - Gracie, azaz Grace Goodhugh, Tom és Norma legidősebb gyermeke volt; a középső pedig Cári Goodhugh, Justin útitársa. Majd meglátjuk - mondta Streeter. A hányózacskó ott volt a hátsó zsebében, de

hányingernek nyomát sem érezte. Ezzel szemben éhes volt. Először hosszú napok óta. Semmi sem történt az országúton - ugye ezt te is tudod? Ez pusztán valami pszichoszomatikus szédület. Majd elmúlik. - Mint a haj a homlokomról - motyogta. - Mit mondasz, drágám? - Semmit. Igaz is, Gracie-ről jut eszembe: Norma is telefonált. Emlékeztetett, hogy e hét csütörtökjén mi vacsorázunk náluk. Azt mondtam, majd megkérdezlek, de most rém elfoglalt vagy a bankban, késő estig dolgozol, azokkal a rossz jelzáloghitelekkel. Úgy gondoltam, nem szívesen találkoznál velük. Az asszony hangja szokványosán nyugodt volt, de aztán, egyik pillanatról a másikra elsírta magát: nagy, mesekönyvbe illően kerek könnycseppek jelentek meg a szemében, és csorogtak végig az arcán. A házasság későbbi éveiben a szerelem is megszürkül, de Streeterben most olyan frissen buzgott fel, mint a korai időkben, amikor egy vacak lakásban éltek a Kossuth utcában, és néha a nappali szőnyegén szerelmeskedtek. Beljebb lépett a mosókamrába, kivette Janet kezéből az éppen munkában lévő inget, és magához ölelte az asszonyt, aki szenvedélyesen viszonozta az ölelést. - Oly nehéz és igazságtalan ez az egész - mondta. -De át fogjuk vészelni. Még nem tudom, hogyan, de átvészeljük. Ez az! És kezdetnek csütörtök este most is együtt vacsorázunk Tommal és Normával, mint mindig. Janet elhúzódott tőle, és nedves szemmel nézett rá. - És megmondod nekik? - Rontsam el az egész vacsorát? Szóba se jöhet. És fogsz tudni enni egyáltalán? Anélkül, hogy... -Két ujját csukott szájára tette, felfújta az arcát, és bandzsított hozzá. A komikus hányási pantomim láttán Streeter elvigyorodott. Hogy mi lesz csütörtökön, azt nem tudom, de most ennék valamit - közölte. Rossz néven vennéd, ha kisütnék magamnak egy hamburgert? Vagy elszaladhatnék a McDonald's-ba... Neked hozhatnék egy csoki turmixot... - Úristen... - Janet megtörölte a szemét. - Csoda történt! - Csodának azért nem mondanám - jelentette ki Henderson doktor szerda délután. Ámde... Két nap múlt el azóta> hogy Streeter élet s halál dolgairól cserélt eszmét Mr. Elvid sárga ernyője alatt, és egy nap volt hátra a Streeter-házaspár heti vacsorájáig Goodhughékkal. A vendégség ezúttal abban a tágas rezidenciában volt esedékes, amely, mint Streeter időnként megállapította, szemétre épült. A mostani beszélgetés nem dr. Henderson magánrendelőjében zajlott, hanem a Derry-i Családi Kórház egy kis rendelőjében. Henderson megpróbálta lebeszélni betegét az MRI-ről, közölve, hogy ezt nem fogja fedezni a biztosítás, és az eredmény úgyis csüggesztő lesz. Streeter azonban ragaszkodott szándékához. - Ámde micsoda, Roddy? - A daganatok minden jel szerint összezsugorodtak, és a tüdőd tiszta. Még soha nem

láttam ilyen eredményt, és az a két kolléga sem, akinek megmutattam a felvételeket. És ami még lényegesebb - de ez köztünk maradjon -, az MRI technikusa sem látott ehhez hasonlót, és én leginkább ezekben a fiúkban bízom. Azt mondja, biztos maga a gép hibásodott meg. -Csakhogy én jól érzem magam - ellenkezett Streeter -, hiszen épp ezért kértem a vizsgálatot. Vagy ez is működési hiba? - Hánysz még? -Egyszer vagy kétszer előfordult - ismerte el Streeter -, de azt hiszem, ez a kemótól van. Mellesleg le is állítom a kezelést. Roddy Henderson felhúzta a szemöldökét. - Ezt nagyon rosszul teszed. -Azt tettem rosszul, barátom, hogy egyáltalán elkezdtem. Te azt mondtad: „Sajnálom, Dave, de az esély, hogy még a Bálint-nap megünneplése előtt meghalsz, kilencven százalék fölött van, így hát a hátralévő idődet azzal kell tönkretennünk, hogy mindenféle mérget tömünk beléd. Lehet, hogy még rosszabbul éreznéd magad, ha Tom Goodhugh szeméttelepének salakját fecskendezném beléd, de ez nem valószínű." És én, a jó bolond, belementem. Henderson sértődöttnek látszott. - A kemo az utolsó reménye minden... -Ne nyomd a sódert egy sóderszakértőnek -mondta Streeter barátságos vigyorral. Mélyen, tüdeje legmélyéig, beszívta a levegőt. Csudás érzés volt. -Agresszív rák esetén a kemo nem használ a betegnek. A szerencsétlen csak további kínokat vásárol be magának, úgy, hogy halála után az orvosok meg a rokonok egymás karjába boruljanak a koporsónál, és kijelentsék: „Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt." - Ez nagyon durva - mondta Henderson. - Ugye te is tudod, hogy visszaeshetsz? - Mondd ezt a tumoroknak. Azoknak, amelyek eltűntek. Henderson a Streeter szervezetének legsötétebb mélységeiről készült felvételeket nézte, amelyek továbbra is húsz másodperces időközökben villództak tova a monitoron, és felsóhajtott. Jó képek voltak, ezt még Streeter is megállapíthatta, de az orvosát szemmel láthatóan elkeserítették. Lazíts, Roddy - mondta gyöngéden, ahogy valaha Mayhez vagy Justinhoz szólhatott, ha egy kedvenc játékszer elkeveredett vagy eltört. - A bajok mindig esőstől jönnek, néha történhet csoda is. Ezt a Reader's Digest-bői tudom. - Tapasztalatom szerint az MRI csövében még soha nem történt csoda. - Henderson felkapott egy tollat, és megkocogtatta Streeter dossziéját, amely az elmúlt három hónapban alaposan meghízott. - Valamikor minden először történik - jelentette ki Streeter. Csütörtök este Derryben, egy nyári nap alkonyán. A hanyatló nap álmatag piros sugarakat ont arra a három, tökéletesen nyírt, öntözött és tájkertész rendezte angol holdra, amelyet Tom Goodhugh „a régi udvarnak" merészelt nevezni. Streeter nyugszéken ült a patióban, és hallgatta a tányércsörömpölést meg a nevetést: Janet és Norma most rakta meg a mosogatógépet. Még hogy udvar? Nem udvar ez, hanem a mennyország, ahogy a TV Shop rajongói

elképzelik. Még szökőkút is volt, közepén gyermeket ábrázoló márványszoborral. Valamiért ez a pucér fenekű (és természetesen pisilő) kerub ingerelte Streetert a legjobban. Biztosra vette, hogy Norma ötlete volt, aki visszament az egyetemre, hogy bölcsészdoktorátust szerezzen, és félig sült klasszikus eszményeket dédelgetett - de azért nem volt könnyű elnézni egy ilyen hazug dísztárgyat e tökéletes maine-i alkony halódó fényében, abban a tudatban, hogy ez is Tom szemétmonopóliumának a terméke... És elég az ördögöt a falra festeni (vagy azt az Elvid-figurát, ha úgy jobban tetszik), máris megjelent maga a Szemétkirály, bal keze ujjai között két párás üveg Kendermagos Házival. Kigombolt nyakú oxford ingjében, kifakult farmerjában karcsú volt és szálfaegyenes, keskeny arcát a lehető legelőnyösebben világította meg a nyáresti világosság. Tom Goodhugh úgy festett, mint egy magazin sörreklámjának modellje. Streeter még az aláírást is látni vélte: Élvezd az életet Kendermagos Sörrel! - Gondoltam, innál még egyet. Szépséges nejed azt mondja, ő vezet. Kösz szépen. - Streeter a szájához billentette az egyik üveget. Nagyképű vagy sem, a sör finom volt. Goodhugh éppen leült, amikor Jacob, a focista jelent meg egy sajttállal és ropogtatnivalóval. Olyan széles vállú és jóképű volt, mint annak idején Tom. Bizonyára loholnak utána a pompomlányok, gondolta Streeter. Lehet, hogy bottal kell szétkergetnie őket. - Mami azt mondja, talán ízleni fog - mondta a fiú. - Köszönöm, Jaké. Készülsz valahová? Csak frizbizünk egy kicsit a srácokkal a parkban, amíg be nem sötétedik. Utána még tanulnom kell. Maradjatok ezen az oldalon. Amióta az a nyavalyás gyom visszanőtt, a mérges szömörce is kihajtott. Igen, tudjuk. Alsós korunkban Dennie-t is elkapta, és olyan súlyos volt, hogy a mamája azt hitte, rákja van. -Ajaj! - mondta Streeter. -Óvatosan vezess a visszaúton, fiam. Semmi kunsztozást! Nyugodt lehetsz! - A fiú fél karjával átfogta apja vállát, és olyan természetességgel csókolta arcon, amely Streeterre nyomasztón hatott. Tom nemcsak makkegészséges volt, nemcsak egy ma is gyönyörű feleséget és egy nevetséges pisilő kerubot mondhatott magáénak, de volt egy jóképű tizennyolc éves fia is, akit csöppet sem feszélyez, hogy búcsúpuszit adjon a papának, mielőtt szórakozni megy a haverjaival. Nagyon rendes srác - mondta gyöngéden Goodhugh, és Jacob után nézett, aki felszaladt a lépcsőn, és eltűnt a házban. - Keményen tanul, és csupa jó jegyet gyűjt be, nem úgy, mint annak idején a faterja. Tiszta szerencse, hogy te ott voltál nekem. Mind a kettőnk szerencséjére - felelte Streeter, és Brie-sajtot kent a kétszersültjére, majd szájába süllyesztette a falatot. Jólesik látni, hogy eszel, pajtás - jegyezte meg Goodhugh. - Norma meg én már tanakodtunk, nincs-e valami bajod.

- Soha nem voltam jobban - jelentette ki Streeter, és újra ivott a jóízű (és bizonyára drága) sörből. - Csak a hajam ritkul elöl. Jan szerint emiatt látszom soványabbnak. - Nos, a hölgyeknek emiatt sem kell aggódniuk -mondta Goodhugh, és végigsimított fürtjein, amelyek éppoly dúsak és fényesek voltak, mint tizennyolc éves korában, és egyetlen ősz szál sem akadt bennük. Janet Streeter, ha jó napja volt, még ma is negyvenévesnek látszott, de a hanyatló nap rőt fényénél a Szemétkirály akár harmincötnek is mondhatta volna magát. Nem dohányzott, mértékkel ivott, és egy olyan fitneszklubban edzett, amely Streeter bankjával állt kapcsolatban, de Streeter nem engedhette meg magának. Középső gyermeke, Cári ez idő szerint a kötelező európai túrát abszolválta Justin Streeterrel; mindketten Cári Goodhugh pénzén utaztak, amelyet természetesen a Szemétkirály folyósított. Ó, Ember, kinek mindene megvan, Goodhugh a te neved, gondolta Streeter, és rámosolygott régi barátjára. A régi barát visszamosolygott rá, és sörösüvegje nyakát odakoccintotta a Streeteréhez. - Szép az élet, nem gondolod? - De még milyen szép! - bólintott Streeter. - Hosszú napok, kellemes éjszakák! Goodhugh felhúzta a szemöldökét. - Ezt meg honnan szedted? - Valószínűleg kitaláltam - felelte Streeter. - De ettől még igaz, nem gondolod? - Ha igaz, akkor a kellemes éjszakák jó részét is neked köszönhetem - jelentette ki Goodhugh. - Valamelyik nap átfutott a fejemen, pajtás, hogy az egész életem neked köszönhetem. - Poharát az eszement hátsó udvarra emelte. - Legalábbis a legkrémesebb részét. - Ugyan már. Te mindent magadnak köszönhetsz. Goodhugh bizalmasan lehalkította hangját. - Akarod tudni, mi az igazság? Ezt az embert az asszony teremtette. A Biblia azt írja: „Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára felülhaladja az igazgyöngyökét." Szóval valami ilyesmi. És te mutattál be minket egymásnak. Nem tudom, emlékszel-e még erre... Streeter hirtelen és csaknem ellenállhatatlan ingert érzett, hogy a patio járólapjaihoz csapja a sörösüveget, és a szilánkosra tört, még egyre habzó nyakával szemen találja régi barátját. Ehelyett csak mosolygott, ivott még néhány korttyal, majd felállt. - Azt hiszem, fel kell keresnem a félreeső helyet. Hja, a sört nem vásárolja az ember, csak bérbe veszi. - Es kibuggyant belőle a nevetés, mintha az aranyköpést maga találta volna ki, itt, a helyszínen. - Hogy ez milyen igaz! De most elnézést... - Tényleg jobb színben vagy - kiáltott utána Goodhugh, amikor felment a lépcsőn. - Köszönöm, öreg haver - mondta Streeter. Becsukta és kulcsra zárta a fürdőszobaajtót, villanyt gyújtott, és életében először kinyitotta egy idegen lakás gyógyszeres szekrényét. Az első tárgy, amit meglátott, féktelen jókedvre derítette: egy Csak férfiaknak feliratú sampon volt. Néhány gyógyszertári üveget is talált.

Akik a titkos szereiket olyan fürdőszobában tárolják, amelyet vendégek is használnak, maguknak keresik a bajt, gondolta. Nem mintha bármilyen szenzációs felfedezést tett volna. Norma asztma ellen szedett orvosságot, Tomnak magas vérnyomás ellen írtak fel Atenoidot, és valamiféle bőrápoló krémet is használt. Az atenoidos üvegcse félig tele volt. Streeter kivett egy tablettát, farmerja órazsebébe gyömöszölte, és lehúzta a vécét. Ezután távozott a fürdőszobából. Úgy érezte magát, mintha egy idegen ország határán lopódzott volna át. Másnap este borús volt az ég, de George Elvid azért a szabadban ült a sárga ernyő alatt, és most is a Bizalmasan megsúgjuk adását nézte hordozható tévéjén. A vezető anyag Whitney Houstonról szólt, aki egy milliós nagyságrendű új lemezfelvétel szerződésének aláírása után gyanúsan lefogyott. Elvid a hír láttán megvetőn pattintott húsos ujjaival, és mosolyogva nézett Streeterre. - Nos, Dave, hogy érzi magát mostanság? - Jobban. - Komolyan? - Komolyan. -Rókázás? - Ma nem volt. - Étvágy? - Mint egy lóé. - És lefogadnám, hogy orvosi vizsgálatokat is csináltatott. - Honnan tudja? - Ennyit igazán elvárok egy sikeres banktisztviselőtől. Na és hozott nekem valamit? Streeternek egy pillanatra megfordult a fejében, hogy szó nélkül itt hagyja a másikat. Igazán nagy volt a kísértés. De aztán könnyű dzsekije zsebébe nyúlt (augusztushoz képest hűvös volt az este, és ő még mindig elég nyiszlett volt), és elővett egy kis darab összehajtogatott papír zsebkendőt. Habozva nyújtotta át az asztalon Élvidnek, aki kibontogatta. - Á, Atenolol - mondta, és bekapta, majd lenyelte a tablettát. Streeter eltátotta a száját, majd lassan becsukta. - Ne legyen már így megbotránkozva - szólt rá Elvid. - Ha ilyen stresszes munkája volna, magának is volnának vérnyomás-problémái. És ne tudja meg, hogy mennyit szenvedek a refluxtól is. - És most mi lesz? - kérdezte Streeter, aki a dzsekiben is didergett. Most? - csodálkozott Elvid. - Most elkezdi élvezni a magára váró tizenöt makkegészséges évet. Ami lehet húsz, sőt huszonöt is. Ki tudja? - És a boldogság? Elvid a már ismert huncut pillantásával kedveskedett neki; mulatságos lett volna, ha Streeter nem veszi észre a mélyén a fagyos közönyt - no meg a kort. Ebben a pillanatban biztos volt benne, hogy George Elvid - reflux ide vagy oda - már nagyon régóta űzi mesterségét. A boldogság, Dave, magán múlik. És persze a családján - Janeten, Mayen, Justinon.

Vajon elmondta a nevüket Elvidnek? Nem emlékezett rá. Talán elsősorban a gyerekeken. Van egy régi mondás, miszerint a gyerekek a szerencsénk túszai, de valójában ők ejtik túszul a szülőket, én legalábbis így gondolom. Az egyiküket végzetes vagy nyomorító baleset érheti egy elhagyott vidéki úton... áldozatul eshet egy pusztító betegségnek... -Azt akarja mondani, hogy... Jaj, dehogy! Ez nem holmi kelekótya erkölcsnemesítő mese! Én üzletember vagyok, nem pedig „Az ördög és Dániel Webster" valamelyik szereplője. Csak arra utalok, hogy a boldogsága a saját és szerettei kezében van. És ha azt hiszi, hogy két évtized elmúltával megjelenek, és penészes ócska tárcámba gyűjtöm a lelkét, akkor sürgősen ébredjen fel. Az emberi lélek szegényes, átlátszó áru lett. Úgy beszél, gondolta Streeter, mint a róka, miután több ugrás után belátta, hogy valóban nem érheti el a szőlőt. Ezt azonban nem óhajtotta kimondani. Most, hogy az üzlet megköttetett, másra sem vágyott, mint hogy elszabadulhasson innen. Mégis egy helyben ácsorgott, mert nem akarta feltenni a lelkét nyomasztó kérdést, de tudta, hogy nem kerülheti meg. Mert itt nem jótékony ajándékozásról van szó. Felnőtt élete nagy részében banki üzleteket kötött, és a szagáról felismert minden üzleti suskust: a halvány, kellemetlen bűz a repülők elhasznált üzemanyagára emlékeztetett. Egyszerűbben: ha meg akar szabadulni a bajtól, át kell ruháznia valaki másra. De egy szem magas vérnyomás elleni pirula elcsenése ehhez aligha elég. Vagy mégis? Elvid eközben az ernyője összecsukásával vesződött. És amikor a művelet sikerrel járt, Streeternek bámulatos és csüggesztő látványban volt része: az ernyő nem is volt sárga. Szürke volt, akár az égbolt. A nyár a végét járta. - A legtöbb ügyfelem boldog és tökéletesen elégedett. Ezt akarja hallani? Nos: igen is meg nem is. - Érzem, hogy van lényegesebb kérdése is - jelentette ki Elvid. - Ha választ akar, ne kerülgesse a forró kását, és kérdezzen. Esőre áll, és addig fedél alá szeretnék érni. Az én koromban az embernek óvakodnia kell a hörghuruttól. - Hol a kocsija? - Á, szóval ez volt a kérdés? - mosolygott rá Elvid fagyos gúnnyal. Az arca csöppet sem volt húsos, inkább beesett, és szemzugában a szeme fehérje visszataszító - és igen, a rákra emlékeztető - feketeségbe úszott át. Úgy festett, mint a világ legellenszenvesebb bohóca, ha már félig lemosta a sminkjét. - A fogai... - motyogta bárgyún Streeter. - A fogai hegyesek... - A kérdést, Mr. Streeter! - Tom Goodhugh-nak rákja lesz? Elvid néhány pillanatig csak bámult, aztán vihogni kezdett. A hang kellemetlenül fojtott és hörgésszerű volt - mint egy elhaló ködkürté. - Nem, Dave - felelte. - Tom Goodhugh-nak nem lesz rákja. Neki nem. - De akkor - akkor mi lesz vele? Elvid olyan megvetőn méregette, hogy Streeter csontjai is meggyengültek - mintha valami fájdalmatlan, de iszonyatosan roncsoló sav ivódott volna beléjük. - Mit bánja azt maga? Hiszen gyűlöli - beismerte a saját szavaival.

- De... - Figyeljen. Várjon. Érezze jól magát. És tegye el ezt. - Egy üzleti névjegyet nyújtott át. A SZEKTÁN KÍVÜLI GYERMEKALAPÍTVÁNY név alatt egy Kajmán-szigeteki bank címe állt. Adóparadicsom - magyarázta. - Ide küldi majd a tizenöt százalékomat. Ha megrövidít, tudni fogom. És akkor jaj magának, fiacskám. - És ha a feleségem rájön és kérdezősködik? - A feleségének saját csekkfüzete van. Más nem érdekli. Vakon megbízik magában. Igazam van? Hát... - Streeter minden meglepetés nélkül állapította meg, hogy az Elvid kezére és karjára hulló esőcseppek füstölnek és sisteregnek. - Igaza van. Ez csak természetes. Nos, áll az alkunk. Tűnjön el innen, és menjen vissza az asszonyhoz - tárt karokkal fogadja majd. Vigye ágyba. Verje belé a farkát, és képzelje azt, hogy a legjobb barátjának a feleségét dugja. Nem érdemli meg őt, de akkor is nagy mázlista. - És mi van, ha vissza akarom csinálni? - suttogta Streeter. Elvid kőkemény mosollyal nézett rá; mosolya alól kiugró kannibál fogsor tárult fel. - Olyan nincs - közölte. Ez 2001 augusztusában történt, nem egészen egy hónappal az Ikertornyok összeomlása előtt. Decemberben (ugyanazon a napon, amikor Winona Rydert bolti lopáson érték) dr. Roderick Henderson gyógyultnak és tetejébe a modern kor legnagyobb csodájának nyilvánította Dave Streetert. - Magyarázatom nincs rá - jelentette ki. Streeternek volt magyarázata, de hallgatott. Megbeszélésük Henderson magánrendelőjében zajlott. A Derry-i Családi Kórház rendelőjében, ahol Streeter csodaszerű gyógyulási folyamatának első felvételeit megszemlélte, ugyanabban a székben most Norma Goodhugh ült, és jóval kevésbé tetszetős képeket nézett. Bénultan hallgatta az orvost, aki a lehető legnagyobb tapintattal adta tudtára, hogy bal mellében a csomó valóban rákos, és a folyamat már a nyirokcsomóira is átterjedt. - A helyzet rossz, de nem reménytelen - mondta az orvos, és az asztalon átnyúlva megfogta Norma hideg kezét, majd rámosolygott. - Haladéktalanul el is kezdjük a kemoterápiát. A következő év júniusában Streeter végre megkapta az áhított előléptetést. May Streetert felvették a Columbia posztgraduális újságírói fakultására. Streeter és felesége, hogy mindezt megünnepelje, elutazott a régóta halogatott hawai-i vakációra. Sűrűn szeretkeztek. Utolsó Mauiban töltött napjukon Tom Goodhugh hívta fel őket. Az összeköttetés rossz volt, Tomnak pedig el-elakadt a hangja, de a lényeg átjött: Norma meghalt. -Ott leszünk, hogy melletted álljunk - ígérte Streeter. Amikor tudatta Janettel a hírt, az asszony a szállodai ágyra roskadt, és arcát kezébe temetve zokogott. Streeter lefeküdt mellé, magához ölelte, és arra gondolt: Úgyis

hazautaztunk volna. És bár sajnálta Normát (és valamennyire Tomot is), volt a dolognak jó oldala: megúszták a bogárszezont, amely Derryben rémséges szokott lenni. Decemberben Streeter valamivel több mint tizenötezer dollárról szóló csekket küldött a Szektán Kívüli Gyermekalapítványnak. Le is vonta az adóbevallásából. 2003-ban Justin Streeter a dékán által kiemelt diákok listájára került a Brownban, és inkább csak úgy szórakozásból - feltalált egy Vezesd Tobyt Haza nevű videojátékot. A játék célja az volt, hogy a pórázra fogott kutyust hazavigyük a bevásárló utcából, kikerülve a kontár sofőröket, a tizedik emeleti erkélyekről lepotyogó tárgyakat, és egy rakás idős hölgyet, akik magukat Kutyairtó Nagyiknak nevezték. Streeter viccnek vette az egészet (bár Justin erősítgette, hogy szatírának szánta), de a Videojátékok Kft. csak egy pillantást vetett a termékre, és a Streeter-házaspár jóképű, jó humorú fiának százötvenezer dollár jogdíjat fizetett, amihez még hozzájött a szerzői honorárium. Jus két összeillő Toyota Pathfinder SUV-ot vett a szüleinek, rózsaszínűt a hölgynek, kéket az úrnak. Janet sírva ölelgette, és bolondos, szeleburdi, nagylelkű és mindent egybevetve csodálatos fiúnak nevezte. Streeter elvitte Roxie Tavernájába, és meghívta egy Kendermagos Házi Sörre. Októberben Cári Goodhugh Emerson egyetemi szobatársa a tanóráról hazajövet Cárit arcra borulva találta konyhájuk padlóján; a sajtos szendvics, amelyet készített magának, még ott füstölgött a grillsütőben. Az alig huszonkét éves fiúnak szívrohama volt. Az esettel foglalkozó orvosok veleszületett és eddig rejtve maradt szívbetegséget diagnosztizáltak - valamiféle túl vékony pitvarfalról volt szó. Cári nem halt meg; szobatársa az utolsó percben ért haza, és értett az újraélesztéshez. Az elszenvedett oxigénhiány következtében azonban a kitűnő képességű, csinos, mozgékony fiatalember, aki nemrég még európai körúton volt Justin Streeterrel, önmagának setesuta árnyéka lett. Immár nem volt megbízhatóan szobatiszta, ha egy-két sarokkal messzebbre ment a házuktól, eltévedt (visszaköltözött még mindig gyászoló apjához), és zavaros habogását csak Tom értette, aki gondozót fogadott mellé. A gondozó gyógytornát alkalmazott, és ügyelt rá, hogy Cári fehérneműt és ruhát váltson. Kétszer egy héten „kirándulásra" is vitte gyámolítottját, többnyire a Szívemszotty fagylal-tozóba, ahol Cári mindig két gombóc pisztáciát kért, és összekente vele az arcát, a gondozó pedig nedves kendőcskékkel türelmesen megtisztogatta. Janet már nem kísérte el Streetert Tom vacsoráira. „Nem bírom elviselni - vallotta meg. - Nem azt, ahogy Cári csoszog és időnként a nadrágjába csinál, hanem a tekintetét: mintha emlékezne rá, milyen volt azelőtt, és nem igazán tudná, hogy jutott idáig. És... nem is tudom... mindig van az arcán valami reménykedő kifejezés, amitől úgy érzem, az egész élet egy nagy röhej." Streeter értette, mire gondol az asszony, és amikor régi barátjával vacsorázott (Norma elhunytával többnyire készételt vittek haza), ő is eltűnődött Janet megállapításán. Élvezettel figyelte, ahogy Tom eteti fogyatékossá lett fiát, és szívesen elnézte Cári reménykedő arckifejezését is, amely azt sugallta: „Ezt az egészet csak álmodom, és hamarosan felébredek." Jannek igaza van: vicc az egész, de ha jól meggondoljuk, egész jó vicc. 2004-ben May Streeter állást kapott a Boston dobénál, és kijelentette, hogy nincs nála

boldogabb lány az Egyesült Államokban. Justin Streeter megalkotta a Táncold Szét a Házat nevű játékot, amely, amíg a Guitar Hero feltűnése ki nem szorította a divatból, a bestsellerlisták élén maradt. Addigra azonban Jus tovább lépett egy You Moog Me, Baby nevű zeneszerzési számítógépes programhoz. Streetert kinevezték bankfiókja igazgatójának, és rebesgették, hogy a közeljövőben regionális poszt vár rá. Janetet elvitte Cancúnba, ahol mesésen érezték magukat. Az asszony „nyuszimuszim"-nak kezdte nevezni. Tom vállalatánál, a Goodhugh Hulladékszállításnál a könyvelő kétmillió dollárt sikkasztott, és ismeretlen helyre távozott. Az ezt követő rovancsolás kimutatta, hogy a cég alatt erősen inog a talaj. Úgy festett, a gálád öreg alkalmazott már évek óta végezte rágcsálói aknamunkáját. Rágcsáló? - gondolta Streeter a Derry-i Híradó cikkét olvasva. A „felzabáló” találóbb kifejezés volna. Tom már nem látszott harmincötnek; hatvannak látszott. És a jelek szerint ezt ő is tudta, mert már nem festette a haját. Streeter örömmel tapasztalta, hogy nem fordult ezüstösbe a festék alatt; olyan tompa és fakó szürke volt, mint Elvid ernyője, amikor összegöngyölte. Olyan a hajszíne, mint a park padjain üldögélő öregeké, akik a galambokat etetik. A márkanév lehetne Csak Lúzereknek is. 2005-ben Jacob, a focista, aki belépett apja halódó cégébe, ahelyett, hogy egyetemre ment volna (ahol mindent fedező sportolói ösztöndíjat kaphatott volna), megismerkedett egy lánnyal, és megházasodott. Az élettől pezsgő barna hajadont Cammy Dor-ringtonnak hívták. Streetemek és feleségének nagyon tetszett a szertartás, annak ellenére, hogy Cári Good-hugh egész idő alatt hujjogatott, gurgulázott és hablatyolt, Goodhugh-ék elsőszülöttje, Gracie pedig kifelé menet elbotlott a templom lépcsőjén ruhája szegélyében, elesett, és két helyen eltörte a lábát. Amíg ez a baleset be nem következett, Tom Goodhugh majdnem visszaváltozott régi énjévé - más szóval boldog volt. Streeter nem is sajnált tőle egy kis boldogságot. Úgy vélte, a népek még a pokolban is kapnak egy-egy korty vizet, már csak azért is, hogy átéljék az újra beköszöntő csillapítatlan szomjúság teljes borzalmát. A nászutas pár Belize-be utazott. Fogadjunk, hogy egész idő alatt esni fog, gondolta Streeter. Nos, ebben tévedett, Jacobot azonban az egy hét nagy részére egy lepukkant kórházba utalták heves gyomor- és bélhurut miatt, és papírpelenkába kakáit. Csak üveges vizet fogyasztott, de egyszer megfeledkezett róla, és csapvízzel mosott fogat. „Én voltam a hülye", mondta. Több mint nyolcszáz amerikai katona halt meg Irakban. Pechjük volt azoknak a lányoknak és fiúknak. Tom Goodhugh-t elővette a köszvény, sántítani kezdett, és rászokott, hogy bottal járjon. Abban az évben tekintélyes összegű csekk érkezett a Szektán Kívüli Gyermekalapítvány részére, de Streeter nem bánta. Ahogy a számottevő emberek mondják: adni áldásosabb, mint kapni. 2006-ban Gracie, Tom lánya gennyes fogínysorvadásnak esett áldozatul, és elvesztette valamennyi fogát, valamint a szaglóérzékét. Nem sokkal ezután, Goodhugh és

Streeter heti vacsoráján (csak kettesben voltak; Cári gondozója „kirándulásra" vitte a fiatalembert), Tom Goodhugh egyszer csak könnyekben tört ki. A Kendermagos brit sörről már áttért a Bombay Zafír ginre, és alaposan berúgott. - Nem értem, mi történik velem! - zokogta. - Valósággal... hogy is mondjam... úgy érzem magam, mint egy kibaszott Jób! Streeter átölelte, és vigasztalni kezdte. Azt mondta régi barátjának, hogy előbb-utóbb mindig felhők úsznak be az égre, de aztán mindig ki is úsznak. Hát ezek a felhők kibaszottul régóta időznek fölöttem! - kiáltotta Goodhugh, és öklével hátba vágta Streetert. Streeter nem vette zokon. Régi barátja már nem volt olyan erős, mint azelőtt. Charlie Sheen, Tori Spelling és Dávid Hasselhoff elvált, de Derryben Dávid és Janet Streeter a harmincadik házassági évfordulóját ünnepelte. Bulit is rendeztek, amelynek végén Streeter kikísérte feleségét a kertbe, mert tűzijátékot rendelt. Mindenki tapsolt, Cári Goodhugh-t kivéve. Megpróbálta ugyan, de nem talált bele a másik tenyerébe. Végül az Emerson egykori diákja felhagyott a próbálkozással, és huhogva mutogatott az égre. 2007-ben Kiefer Sutherlandet (immár nem először) börtönbe zárták ittas vezetésért, Gracie Goodhugh Dickerson férje pedig meghalt egy karambolban: egy részeg sofőr tévedt át a sávjába, mialatt Andy Dickerson a munkából hazafelé tartott. A jó hír az volt, hogy a részeg nem Kiefer Sutherland volt. A rossz az, hogy Gracie Dickerson a negyedik hónapban volt, és tönkrement - férje merő spórolásból hagyta lejárni az életbiztosítását. Gracie hazaköltözött apjához és Cári öccséhez. Amilyen pechesek, a baba fogyatékos lesz - jegyezte meg egy éjjel Streeter, amikor felesége és ő szeretkezés után az ágyban hevertek. - Hallgass! - kiáltotta Janet megbotránkozva. Ha kimondjuk, biztosan nem valósul meg - magyarázta Streeter, és a két nyuszimuszi hamarosan elaludt egymás karjában. Gracie kisbabája 2008 februárjában, egy hóvihar tetőzésekor jött a világra. A jó hír az volt, hogy nem volt fogyatékos; a rossz hír, hogy halva született. Ó, az az átkozott családi szívelégtelenség... Gracie - fogatlanul, férj nélkül és minden szagra érzéketlenül mély depresszióba zuhant. Streeter úgy vélte, ez csak azt bizonyítja, hogy alapvetően épelméjű. Ha a „Don't Worry, Be Happy"-t fütyörészve jött-ment volna a ház körül, Streeter figyelmeztette volna Tomot, hogy zárjon el minden éles tárgyat. A gép, melyen a Blink-182 rockbanda két tagja utazott, lezuhant. A rossz hír: négyen meghaltak. A jó: a rockerek viszont életben maradtak; igaz, egyikük hamarosan jobblétre szenderült. Megsértettem Istent - mondta Tom az egyik vacsorájukon, amelyet újabban „agglegény-partinak" neveztek. Streeter spagettit hozott a Cara Mamától, és az utolsó falatig bekebelezte a maga adagját, míg Tom Goodhugh alig nyúlt a magáéhoz. A másik szobában Gracie és Cári az Amerika bálványa-1 nézte, Gracie mély csendben, a hajdani emersonos diák kurjongatva és tagolatlanul dadogva. - Nem tudom, mivel, de valamit biztosan elkövettem. - Ne beszélj így, mert ez nem igaz.

-Azt te nem tudhatod. - De tudom - vágta rá Streeter nyomatékosan. - Badarság. Hát ha te mondod pajtás... - Tom szeme megtelt könnyekkel, amelyek végigperegtek arcán. Az egyik odatapadt borotválatlan állához, ott himbálózott egy-két másodpercig, majd az otthagyott spagettire gördült. - Legalább Jacobért hálát adhatok Istennek. Vele semmi baj. Mostanság egy bostoni tévéadónál dolgozik, a felesége pedig könyvelő a Brigham kórházban. Időnként Mayjel is összefutnak. - Csupa jó újság - mondta melegen Streeter, és reménykedett, hogy a Jake-kel való érintkezés nem fogja megfertőzni a lányát. És te most is rendesen eljársz hozzám. Azt nem értem, hogy Jan miért kerül, és nem is veszem tőle rossz néven, de... annyira várom ezeket az estéket... Valahogy visszahozzák a régi időket. Aha, gondolta Streeter, a régi időket, amikor neked mindened megvolt, nekem pedig rákom volt. Én mindig megmaradok neked - mondta, és két tenyere közé fogta Goodhugh kissé reszkető fél kezét. - Barátok mindhalálig. 2008. A kurva életbe, micsoda év! Kína, mint az olimpia házigazdája! Chris Brown és Rihanna, mint egymás nyuszimuszijai! Bankok mennek csődbe! A tőzsde megszívta! Novemberben pedig a Környezetvédelmi Hatóság bezárta a Trágyahegyet, Tom Goodhugh utolsó bevételi forrását. A kormány kinyilvánította szándékát, miszerint pert indít minden olyan ügyben, amely összefügg a talajvíz szennyezésével és gyógyászati hulladék törvényellenes elhelyezésével. A Derry-i Híradó arra célzott, hogy bűnvádi eljárásokra is sor kerülhet. Esténként Streeter gyakran hajtott végig a Harris sugárút meghosszabbításán, egy bizonyos sárga ernyőt keresve. Nem alkudozni akart; csak egy kicsit felvágni. De soha többé nem találkozott sem az ernyővel, sem a gazdájával. Csalódott volt, ám egyáltalán nem csodálkozott. A kalmárok olyanok, mint a cápák; ha nem mozognak szüntelenül, felfordulnak. Kitöltött egy csekket, és elküldte a Kajmán-szigeteki banknak. 2009-ben, a Grammy-díjak kiosztása után Chris Brown félholtra verte az ő első számú nyuszimusziját, néhány héttel később pedig Jacob Goodhugh, az egykori focista verte félholtra élettől pezsgő asszonykáját, miután az egy női bugyit és fél gramm kokaint talált a férje zakózsebében. Miközben sírva feküdt a földön, szarházi állatnak nevezte Jacobot, aki válaszképpen hasba szúrta egy húsfogó villával. A fiatalember nyomban meg is bánta, amit tett, és tárcsázta a 911-et, de a baj megtörtént: két helyen átszúrta az asszony hasát. A rendőrségnek később azt mondta, hogy semmire sem emlékszik; mint fogalmazott, rövidzárlata támadt. A bíróság által kijelölt ügyvéd túl mafla volt hozzá, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyeztesse. Jaké Goodhugh ekkor az apjához fordult, aki még a fűtésszámláját is csak üggyel-bajjal tudta kiegyenlíteni, nemhogy méregdrága bostoni sztárügyvédet béreljen feleségszurkáló fia számára. Goodhugh Streeterhez fordult, aki nem hagyta, hogy a régi barát belemelegedjen kínosan betanult beszédébe, és rögtön

kijelentette: ez csak természetes. Közben eszébe jutott, milyen magától értetődő módon csókolta arcon Jacob a papáját. Amellett a honorárium kifizetése során kifaggathatta az ügyvédet Jaké lelkiállapotáról, amely nem volt kedvezőnek mondható: a fiatalember mély depresszióba hanyatlott, és bűntudat mardosta. Az ügyvéd tudatta Streeterrel, hogy a fiú valószínűleg öt évet kap, amiből hármat remélhetőleg felfüggesztenek. Ha kiszabadul, hazamehet, gondolta Streeter. Nézheti Gracie-vel és Carllal az Amerika bálványa, ha még műsoron van. De miért ne lenne? Megvan a biztosításom - mondta egy este Tom Goodhugh. Alaposan lefogyott, a ruha lötyögött rajta, és a szeme csipás volt. Időközben pikkelysömör támadta meg, és nyughatatlanul vakarta a karját, hosszú, vörös nyomokat szántva fehér bőrébe. Végeznék magammal, ha sikerülne balesetnek feltüntetnem. Hallani sem akarok ilyen beszédet - mondta Streeter. - Majd rendeződnek a dolgok. Júniusban beadta a kulcsot Michael Jackson. Augusztusban követte példáját Cári Goodhugh: megfulladt egy gerezd almán. Gondozója a Heim-. lich-művelet alkalmazásával megmenthette volna az életét, de a gondozót tizenhat hónappal korábban pénzhiány miatt elbocsátották. Gracie hallotta Cári gurgulázását, de, mint mondta, azt hitte, „csak a szokásos hülyéskedéséről van szó". A jó hír az volt, hogy Cárinak is volt életbiztosítása - nem valami nagy összeg, de a temetésre futotta belőle. A temetés után (amelyet Tom Goodhugh, régi barátjába kapaszkodva, végigzokogott) Streeternek nagylelkű ötlete támadt. Megtalálta Kiefer Sutherland stúdiójának a címét, és megküldte neki a Névtelen Alkoholisták Arany Könyvét. Tudta, hogy minden bizonnyal rögtön a szemétben fog kikötni (akár a számtalan további Arany Könyv, amellyel rajongói az évek során elhalmozták), de az ember soha nem tudhatja. Néha történnek csodák. 2009 szeptemberének elején, egy meleg nyári estén Streeter és Janet ki autóztak a derry-i reptér hátsó oldala mellett futó útra. A drótkerítésen kívüli kavicsos térségen senki sem tanyázott, így hát Streeter leállította szépséges kék Pathfinderét, és átkarolta feleségét, akit mélyebben és maradéktalanabbul szeretett, mint valaha. A nap vörös labdaként hanyatlott egyre lejjebb. Amikor Janet felé fordult, látta, hogy az asszony sír. Felemelte az állát, és áhítatosan lecsókolta a könnyeit, ami az asszonyt mosolyra késztette. - Mi a baj, egyetlenem? Goodhugh-ékra gondoltam. Soha nem ismertem családot, amelyet ilyen sorozatban sújtott volna a bal-szerencse. Szerencse? - És elnevette magát. Inkább tömény szerencsétlenség. - En sem - mondta Streeter -, pedig hát lépten-nyomon megesik az ilyesmi. Az egyik asszony, aki a mumbai-i merényletekben meghalt, másállapotban volt - tudtad ezt? A kétéves kisfia túlélte, de épp csak hajszál híján. Janet a szájára tette két ujját. - Csitt, ne többet. Tudjuk, hogy az élet igazságtalan. - Dehogy igazságtalan/ - mondta Streeter nagyon komolyan. A napnyugta fényénél

pirospozsgás és egészséges volt az arca. - Nézz csak rám! Volt idő, amikor nem hitted volna, hogy megérem 2009-et, nem igaz? - Igen, de... - Es a házasságunk ma is olyan szilárd, mint egy tölgyfa ajtó. Vagy tévednék? Az asszony a fejét rázta. Nem, Streeter nem téved. - Te szabadúszóként cikkeket kezdtél írni a Derry-i Híradó-ba, May nagyágyú lett a Globe-nál, és a fiúnk, az a hóhányó, huszonöt éves fejjel médiamogul lett. Janetnek ismét felderült az arca. Streeter boldog volt. Utálta, ha az asszony lógatta az orrát. Az élet igenis igazságos. Mind ugyanúgy rázkódunk kilenc hónapon át a skatulyában, és utána pörögni kezd a kocka. Vannak, akik csupa hetest dobnak, és sajnos vannak, akiknek csak kettes jön ki. A világ már csak ilyen. Az asszony átölelte. - Szeretlek, drágám. Te mindig a dolgok napfényes oldalát nézed. Streeter szerényen vállat vont. A nagy számok törvénye az optimistákat igazolja; ezt akármelyik bankember megmondhatja neked. A dolgok a végén egyensúlyba jönnek. A Vénusz megjelent a reptér fölött, szikrázva az egyre sötétülő kékségben. - Kívánj valamit! - parancsolt rá nejére Streeter. Janet nevetett, és megrázta a fejét. - Mit kívánhatnék? Megvan mindenem. Nekem is - jelentette ki Streeter, és utána, szemét a Vénuszra szögezve, még többet kívánt.

EGY JÓ HÁZASSÁG

1. Azokban a napokban, amelyek a garázsban tett felfedezését követték, Darcy azon elmélkedett: vajon a laza társalgás közben feltett kérdésekben miért nem szerepel soha az, hogy milyen a házasságod? Az emberek megkérdezik, hogy sikerült a hétvégéd?, kellemes volt-e a floridai nyaralás, hogy szolgál az egészséged, vagy mi újság a gyerekekkel; még az is felmerülhet, hogy elégedett vagy a dolgaiddal, kedvesem? Azt azonban, hogy milyen a házasságod?, senki sem tudakolja. Ama bizonyos éjszakát megelőzően Darcy így válaszolt volna: Jó. Minden a legnagyobb rendben. Darcellen Madsen néven jött a világra (keresztnevét csakis olyan szülők választhatták, akik belepistul-tak a frissen vásárolt névadó könyvbe), abban az évben, amikor John F. Kennedyt elnökké választották. A Maine állambeli Freeportban nevelkedett, akkoriban, amikor Freeport még város volt, nem pedig az L.L. Beán, Amerika első szuperáruháza és még vagy féltucat túlméretezett kiskereskedelmi vállalat függeléke; az utóbbiakat nevezték „outletnek", mintha nem üzletekről, hanem a csatorna kivezetéseiről volna szó. A lány a freeporti középiskolába járt, majd beiratkozott az Addison Üzletemberképző Tanfolyamra, ahol titkárnői kiképzést kapott. Ezután Joe Ransome Chevrolet ügynöksége alkalmazta, amely 1984-re, amikor is Darcy kilépett, Portland legnagyobb autókereskedésévé nőtte ki magát. Darcy csúnyácska volt, de két némileg rafináltabb barátnője segítségével elsajátított annyit a sminkelés művészetéből, hogy munkanapokon egész jól mutatott, péntek és szombat este pedig, amikor kis csapatuk előszeretettel kortyolgatta a margaritát a Világítótoronyban vagy Mike Mexikói Bárjában (ahol élőzene is volt), többek szeme is megakadt rajta. 1982-ben Joe Ransome egy portlandi könyvelő céget bízott meg összegubancolódott adóügyei kibogozásával („az ilyen problémák jót tesznek az üzletmenetnek", mondta egyik tekintélyesebb ügynökének Darcy füle hallatára). Ki is szállt két aktatáskás férfiú; idős az egyik, fiatal a másik. Mindkettő szemüveget és konzervatív öltönyt viselt, és mindkettő illemtudóan hátrafésülte homlokából a haját, ami Darcyt édesanyja 1954-es középiskolai évkönyvének fényképeire emlékeztette; az album műbőr borítóját amúgy egy pompom-fiú képe díszítette, amint hangszórót emel szájához. A fiatalabb könyvelő Bob Anderson volt. A vállalatnál töltött második napján Darcy beszédbe elegyedett vele, és a társalgás folyamán megkérdezte, van-e valami hobbija. Van, felelte a fiatalember: a numizmatika. Éppen el akarta magyarázni, mi légyen az, de Darcy megjegyezte: - Tudom. A papám szabadságszobros tízcenteseket és bivalyfejes ötcenteseket gyűjt; azt mondja, ezek az ő numizmatikai vesszőparipái. Magának is van ilyen vesszőparipája, Mr. Anderson? Igen, volt neki: a búzakalászos-lincolnos egy centes. Szíve leghőbb vágya volt, hogy egy szép napon hozzájusson egy 1955-ös dupla-keltezésűhöz, amelyik...

Darcy azonban ebből is naprakész volt. Az 1955-ös dupla-keltezésű előállítási hiba, de fölöttébb becses hiba volt. Az ifjú Mr. Andersont, azzal a sűrű és gondosan fésült barna hajával, elbűvölte ez a válasz. Megkérte a lányt, hogy nevezze Bobnak, majd ebédidőben - a Body Shop mögött, egy napfényes pádon ültek, a fiú tonhalas rozskenyér-szendvicset, a lány Tupperware tálkában görög salátát fogyasztott - megkérdezte, elmenne-e vele szombaton egy Castle Rock-i utcai vásárra. Éppen most költözött új lakásba, mondta, és egy karosszékre volna szüksége; meg esetleg egy tévére, ha méltányos áron jó minőséget kapna. Jó minőséget méltányos áron - ehhez a beszédfordulathoz Darcy az elkövetkező évek során alaposan hozzászokhatott. A fiatalember épp oly igénytelen külsejű volt, mint ő; egy fiú a sokból, aki fölött az utcán elnéz az ember, és ő még csak sminket sem használhatott, hogy csinosabb legyen. Ám aznap a pádon mégiscsak kivirult: amikor Darcyt randevúra hívta, az izgalom és a belső izzás pirosra festette arcát. - És az érmegyűjtemények nem is érdeklik? - incselkedett a lány. Bob Anderson mosolya mögött felvillantak apró, egyenletes, gondosan ápolt fogai. Darcynak álmában sem jutott volna eszébe - miért is jutott volna? -, hogy e fogsor gondolatára valaha is borzadály töltheti majd el. - Ha látnék egy szép sorozatot, persze, hogy érdekelne - felelte az ifjú. - Kivált búzakalászos egycentesekből? - Most is csúfolódott, de csak szőrmentén. - Kivált azokból. Nos, Darcy, velem jön? Darcy vele ment. És vele ment el a nászéjszakáján is. Utána ez már nem valami sűrűn, de időnként azért előfordult. Ennyi is elég volt, hogy magát normális, jól karban tartott asszonynak érezze. 1986-ban Bobot előléptették, továbbá (Darcy buzdítására és segítségével) kis katalógus-céget alapított gyűjtésre érdemes amerikai pénzérmék forgalmazására. A vállalkozás az első perctől sikeres volt, és 1990-ben Bob kiterjesztette baseballkártyák és régi mozis emléktárgyak adásvételére is. Plakátokat, szórólapokat és képeslapokat nem tartott raktáron, de ha ilyeneket rendeltek tőle, jóformán mindig meg tudta szerezni. Pontosabban Darcy szerezte meg őket; ezekben a számítógép előtti időkben a maga túltömött pörgetős Rolodexén hívogatta a gyűjtőket az ország minden táján. Akkorára soha nem nőtt a vállalkozás, hogy Bob teljes munkaidejét kitöltse, de ezt egyikük sem bánta. Ebben éppúgy megegyeztek, mint a házban, amelyet nemsokára Pownalban vásároltak, meg a gyermekáldás időzítésében. Egyetértettek; és ha nem, akkor kompromisszumot kötöttek. De többnyire egyetértettek. Ugyanolyan szemmel nézték a dolgokat. Milyen a házasságod? Jó. Ez egy jó házasság volt. 1986-ban megszületett Donnie - Darcy szülés előtt kilépett az állásából, és az Anderson Érmék és Műtárgyaknál végzett kisegítő munkájától eltekintve többé nem is létesített munkaviszonyt -, 1988-ban pedig Petra. Ekkorra Bob Anderson dús barna haja már ritkult a feje búbján, és 2002-re, midőn Darcy Macintosh számítógépe végre egészben lenyelte a Rolodexet, koponyája tetején már jókora kopasz folt fénylett. Kísérletezett különféle fésülési módokkal, ez azonban

Darcy véleménye szerint csak feltűnőbbé tette a hiányosságot. Azzal pedig már bosszantotta az asszonyt, hogy két visszanövesztő varázsszert is kipróbált, amilyeneket késő éjjel árulnak sunyi képű ügynökök a kábeltévén (Bob Anderson a középkor felé araszolva már-már éjjeli bagoly lett). A férfi nem számolt be erről a beszerzésről, de közös hálószobájuk volt, és bár Darcy alacsony volt hozzá, hogy a szekrény felső polcáig lásson, néha székre mászott, hogy elrakja Bob „szombati ingeit", azaz a kerti pepecseléshez viselt pólóit. És egyszer csak ott találta a bűnjeleket: 2004 őszén egy folyadékkal teli üveget, egy évvel később egy kis zöld zselés kapszulákat tartalmazót. Az interneten megkereste a nevüket, és látta, hogy egyáltalán nem olcsók. Még emlékezett, hogy arra gondolt: a varázslat soha nem olcsó. De akár bosszankodott, akár nem, nem zsörtölődött sem a varázsszerek, sem a használt Chevy Suburban miatt, amelyet férjének valamilyen okból éppen abban az évben volt muszáj megvennie, amikor a benzin ára felfelé kezdett ívelni. Mint ahogy Darcy feltevése, sőt meggyőződése szerint - Bob sem szívta mellre, amikor ő ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekeket a legjobb nyári táborokba írassa, hogy Donnie elektromos gitárt kapjon (amelyen két évig játszott, majd amikor valóban kitűnő teljesítményt mutatott, egyik napról a másikra letette a hangszert), vagy hogy Petrának lovat béreljenek. A sikeres házasság nem más, mint egyensúlyozási mutatvány - ezt mindenki tudja. Továbbá sok múlik a bosszúságokkal szembeni magas fokú tolerancián ezt viszont Darcy tudta. Ahogy Stevie Winwood énekli: együtt kell gurulni vele, bébi. Ők pedig - Darcy is, Bob is - együtt gurultak a mindennapokkal. 2004-ben Donnie a Pennsylvaniai Egyetemre ment, 2006-ban pedig Petra költözött a közeli Waterfordra, a Colby egyetem kedvéért. Ekkorra Darcy Madsen Anderson negyvenhat éves lett, Bob pedig negyvenkilenc, de a tőlük fél mérföldre lakó Stan Morin építkezési vállalkozóval együtt még mindig farkaskölyköt játszott. Darcy úgy vélte, kopaszodó férje roppant komikusán fest khaki sortjában és hosszú barna zokniban, amikor havonta egyszer vadvilági túrára indul, de véleményének nem adott hangot. A tar folt egyre terjeszkedett, a férfi már bifokális szemüveget hordott, súlya kilencven kilogramm környékéről száztízre nőtt. Immár betársult a könyvelő cégébe -Benson és Baconbői Benson, Bacon & Anderson lett. Az életkezdéshez még megfelelő pownali házat egy drágább yarmouth-ira cserélték. Darcy korábban kicsiny, kemény és magasan álló melle (amit mindig legsikerültebb testrészének tartott; dehogy is akart úgy kinézni, mint a Hooters-lánc valamelyik pincérnője!) megnőtt, már nem volt oly kemény, és csak természetes, hogy amikor este levette melltartóját, megereszkedett - mi mást várhat az ember fél évszázados jubileumához közeledve? -, ám néha most is megesett, hogy Bob a hátába került, és ráborította a tenyerét. Hébe-hóba a békés, kétholdas telkükre néző emeleti hálószobában most is sor került arra a bizonyos élvezetes közjátékra, és ha Bob kissé elsietve végzett, őt pedig gyakran kielégületlenül hagyta, az ellenkezőjére is volt azért példa, és az a kielégülés, hogy utána hozzábújhat, és mialatt párja elszenderedik, érezheti a férfitest melegét - nos, ez soha sem maradt el. Darcy úgy érezte, ez a kielégülés abból a tudatból táplálkozik, hogy megannyi válás közepette ők még mindig együtt vannak, és ezüstlakodalmuk közeledtével egyenletes tempóban élik napjaikat.

2009-ben, huszonöt évvel azután, hogy a már nem létező kis baptista templomban (a helyén parkoló létesült) kimondták az igent, Donnie és Petra meglepetés-bulit rendezett nekik a Castle View-i Nyírfásban. Több mint ötven vendég gyűlt össze, volt pezsgő (a jófajtából), borban pácolt bélszín, négyemeletes torta. Az ünnepeltek Kenny Loggins „Footloose"-ára táncoltak, ugyanúgy, mint az esküvőjükön. A vendégek megtapsolták Bob elugrását; erről a lépésről Darcy megfeledkezett, és változatlanul könnyed kivitelétől elállt a lélegzete. Meg is volt rá minden oka: a (legalábbis számára) kínos kopasz folthoz immár tekintélyes pocak is járult, de egy könyvelőhöz képest Bob még mindig szinte légies volt. De mindez már a múlt, nekrológokba illő adalék, és ők még fiatalok voltak hozzá, hogy ilyesmin járjon a fejük. Most a házasság apró részletei számítanak, no meg az olyan köznapi titkok, amelyek Darcy szilárd meggyőződése szerint bebetonozzák az együttélést. Amikor egyszer romlott rákot evett, egész éjjel hányt, és tarkójához tapadó izzadt hajjal, arcán végigpergő könnyek között ült az ágya szélén. Bob végig ott ült mellette, türelmesen tartotta a lavórt, s utána kivitte a fürdőszobába - nehogy, mint mondta, a szag fokozza az asszony rosszullétét; hajnali hatkor pedig, amikor a szörnyű hányinger végre csitulni kezdett, először bemelegítette a kocsit, s úgy vitte a sürgősségi ambulanciára. A B, B & A-nál beteget jelentett, sőt, egy White River-i kiszállást is lemondott, hogy Darcy mellett legyen, ha netán kiújulna a roham. Ez a készség kölcsönös volt; az idei tyúkleveshez használt fűszer megfelelt a jövő évi kakaspörkölthöz is. Valamikor 94-ben vagy 95-ben, amikor Bob a zuhany alatt gyanús csomót észlelt a bal hónaljában, Darcy is ott ült férje mellett a St. Stephen's várójában, amíg megkapták a szövettani eredményt. A lelet negatív volt, a diagnózis nyirokcsomó-gyulladásról szólt. A csomó egy-két hónapig még ott kísértett, majd szépen felszívódott. Bob látványa a félig nyitott fürdőszobaajtón át, amint a vécé fedelén ülve keresztrejtvényt fejt... Arcának kölniillata, ami annyit jelentett, hogy a Suburban egy-két napra eltűnik a kocsifelhajtóról, és az ágyban elfoglalt térfele egy-két éjszakára üres marad, mivel New Hampshire-ben vagy Vermontban kell egyenesbe hoznia valamilyen cég könyvelését (a B, B & A ügyfélköre most már valamennyi északi New England-i államra kiterjedt)... Az illat néha arra utalt, hogy a férfi megtekint valamilyen érmegyűjteményt egy végkiárusításon, mert a mellékfoglalkozásukkal járó numizmatikai üzleteket nem lehetett mindig számítógépen bonyolítani; ezt mind a ketten tudomásul vették. Régi fekete bőröndje, amelyről Darcy minden nyaggatása ellenére sem akart lemondani, ahogy ott áll az előszobában... Mindig gondosan egymásba dugott papucsa az ágy lábánál... Az éjjeliszekrényén, az Érme- és Váltópénzgyűjtés legújabb számára odakészített pohár víz, mellette a narancssárga vitamintablettával... Ahogy böfögés után mindig azt mondja, „Kívül tágasabb", szellentés után meg azt, hogy „Vigyázat, gáztámadás!"... A kabátja az előszóba első kampóján... Fogkeféjének tükröződése a fürdőszobatükörben (Darcy úgy vélte, ha ő nem cserélné rendszeresen, még mindig a legénykori fogkeféjét használná)... Ahogy minden második vagy

harmadik falat után asztalkendőjébe törli a száját... Táborozási felszerelésének (benne mindig egy pótiránytűvel) gondos elrendezése, mielőtt Stan és egy újabb kilencévesekből álló csapat társaságában elindul a Holt Ember Nyomán, ezen a félelmetes és veszedelmes emelkedőn, amely az Aranyliget Bevásárlóközpont mögötti erdőn át a Weinberg-féle használt autók telepéig vezetett... Mindig rövidre vágott, mindig tiszta körmeinek látványa... Leheletének fogkrémíze, ha megcsókolták egymást... Mindebből és tízezernyi más apróságból állt össze a házasság titkos története. Darcy tudta, hogy Bob is összeállította magában a róla szóló történetet, a télen használt fahéj illatú ajakijától a tarkója puszilgatása közben érzett samponillaton át (ilyesmire újabban nem túl gyakran került sor, de azért előfordult) a számítógép hajnali percegéséig, azon a havi két-három éjszakán, amelyen valamiért elkerülte az álom. Most huszonhét évnél tartanak, avagy - egy alkalommal, csak úgy a maga mulatságára, kiszámolta a számítógép számológépprogramján - kilencezer nyolcszáz ötvenöt napnál, ami majdnem negyedmillió óra és több mint tizennégymillió perc. Persze az idő egy részében Bob üzleti úton volt, s néhányszor ő is elutazott (a legszomorúbb eset az volt, amikor Brandolyn húgának egy ostoba közlekedési balesetben elszenvedett halála után felkereste a szüleit Minneapolisban), de többnyire mégis együtt voltak. Vajon tud-e a férjéről mindent? Már hogyan is tudhatna! Éppúgy, mint ahogy Bob sem tud mindent őróla - például hogy esős napokon vagy amikor rájön az álmatlanság, csak úgy falja a vajas piskótát vagy a nugátszeletet, még azután is, ha már elment az étvágya, vagy éppen gyomorégése támadt. Vagy hogy az új postást nagyon helyesnek találja. Mindent nem lehet tudni, de úgy érezte, huszonhét év után az összes lényeges dologgal tisztában vannak. Igen, ez egy jó házasság volt, egyike annak az ötven százaléknak, amely hosszú távon is működik. Darcy ebben éppoly magától értetődőn hitt, mint abban, hogy a járdán lépdelve a nehézségi erő rögzíti a földhöz. Egészen addig a bizonyos garázsbeli éjszakáig.

2. A tévé távirányítója bemondta az unalmast, és a mosogatótól balra eső konyhaszekrényben nem volt tartalék AA elem. Voltak D és C elemek, még egy bontatlan csomag icipici AAA is, de a nyavalyás AA elfogyott. Darcy tehát átment a garázsba, mert tudta, hogy Bob ott is tart egy rakás Duracellt - és ennyi elég volt ahhoz, hogy az egész élete megváltozzon. Mintha valamennyien odafenn a magasban éltek volna. Csak egyetlen rossz irányú kis lépés, és az ember zuhanni kezd... A konyhát és a garázst fedett átjáró kötötte össze. Darcy sietős léptekkel vágott át rajta, maga köré húzva háziruháját - két nappal korábban vége szakadt a szokatlanul meleg indián nyárnak, és az októberi levegő olyan csípős volt, mintha novemberben járnának. A szél belemart a bokájába. Bizonyára nem ártott volna zoknit és hosszú nadrágot venni, de csak öt perc volt hátra a Két és fél ember kezdetéig, és az átok készülék épp a CNN-nél akadt meg. Ha Bob itthon van, őt kérte volna meg, hogy váltson kézi erővel csatornát - valahol erre is vannak megfelelő gombok, valószínűleg a tévé hátlapján, ahol csak férfiember találhat rájuk -, és utána őt szalajtja el az elemekért. A garázs elvégre az ő vadászterülete. O, Darcy, csak a kocsiját szokta onnan kihozni, azt is csak rossz idő esetén; máskülönben a kocsifelhajtóul szolgáló körforgalom területén parkolt vele. Bob azonban Montpelier-ben volt, egy második világháborús acélegycentes-gyűjteményt kellett felbecsülnie, és így az Anderson-ház ügyes-bajos dolgai mind Darcyra hárultak. Kitapogatta az ajtó mellett a három kapcsolót, és felnyomta a tenyerével. A mennyezeti neonok sercegve kigyúltak. A garázs tágas és rendezett volt, a szerszámok fatáblán lógtak, Bob munkapadja munkakész állapotban, a betonpadló szürkére festve, mint egy csatahajó. Sehol egyetlen olajfolt; Bob szerint az olajfoltos garázspadló vagy lomizókra, vagy lusta, rendetlen népségre vall. Ott állt az egyesztendős Prius, amelyen hétköznaponként Portlandbe ingázott; Vermontba a sokat futott SUV dinoszauruszát vitte el. Darcy Volvója a szabadban parkolt. - Éppolyan könnyen be is állhatnál vele - figyelmeztette a férje nem is egyszer (egy huszonhét éves házasságban az eredeti megjegyzések ritkaságszámba mennek). - Csak a napellenzőn lévő ajtónyitót kéne használnod. - Szeretem, ha ott áll, ahol látom - felelte újra meg újra Darcy, holott valójában attól félt, hogy rükvercelés közben megkarcolja a garázs tolóajtaját; gyűlölt rükvercelni. És sejtette, hogy ezt Bob is tudja; mint ahogy ő is ismerte a férfi egynémely, fetisizmusszámba menő szokását, hogy a papírpénzt a tárcájában az arcképes felével felfelé rendezi el, és ha abbahagyja az olvasást, soha nem fordítja a nyitott könyvet lefelé - attól, úgymond, megtörne a gerince. A garázsban legalább meleg volt; a mennyezeten vastag ezüst csövek - alighanem vezeték a nevük, bár ebben az asszony nem volt biztos - cikáztak ide-oda. A munkapadhoz lépett, ahol szögletes bádogdobozok sorakoztak takarosán felcímkézve: ZÁRAK, CSAVAROK, ZSANÉROK, KAPCSOK ÉS FOGÓK, továbbá -és Darcy ezt meghatónak találta - APRÓ-CSEPRŐ. A falra akasztott naptárt egy, a Sports Illustrated-ből kölcsönzött, nyomasztóan fiatal

és szexis fürdőtrikós lány díszítette, míg ettől balra Bob két fényképet szögezett ki. Az egyik régi pillanatkép volt Donnie-ról és Petráról, a Bostoni Red Sox mezében a Yarmouth-i Serdülő Liga pályáján; alá Bob színes filctollal ezt írta: A HONI CSAPAT, 1999. A másik, sokkal frissebb kép a felnőtt és majdhogynem szépnek mondható Petrát ábrázolta, amint egymást átölelve állnak vőlegényével, Michaellel az Old Orchard Beachen, egy kagylóbüfé előtt. A filctollas aláírás ez esetben így hangzott: A BOLDOG IFJÚ PÁR! A fotóktól balra, az elemeket őrző kis faliszekrény nyomtatott címkéjén ELEKTROMOS CIKKEK állt. Darcy oda tartva nem nézett a lába elé - bízott Bob már-már mániákus rendszeretetében -, és megbotlott egy kartondobozban, amelyet a férfi csak félig rúgott a munkapad alá. Megtántorodott, és az utolsó pillanatban kapaszkodott meg a munkapadban. Az egyik körme le is tört - fájdalmas és bosszantó kis baleset de ami örvendetes, megúszta az elesést, amely rosszul is kiüthetett volna. Sőt több is mint örvendetes: ha a fejét veri be a zsírtalan és tiszta, de rendkívül kemény padlóba, az üres házban senki sem hívhatta volna a 911-et. Egyszerűen berúghatta volna a dobozt a munkapad alá - később, akár egy obskúrus és bonyolult egyenleten meditáló matematikus, el is tűnődött, miért nem tett így, elvégre sietett. Csakhogy a doboz tetején meglátott egy kötésminta-katalógust, és letérdelt érte, hogy az elemekkel együtt azt is magával vigye. És amikor kiemelte, éppen alatta egy Brookstone-ka-talógus is volt, amelyet a házban hasztalan keresett. Az alatt pedig sorakozott a többi: Paula Young... Talbots... Forzieri... Bloomingdale's... - Bob! - kiáltotta, csakhogy a név két bosszús szótagra nyúlt (mint amikor a férfi sarat hozott be a házba, vagy a fürdőszoba padlóján hagyta csuromvizes törülközőit, mintha luxusszállóban volnának, körülvéve sürgő-forgó szobalányokkal), és a Bob-bői BO-HOB! lett. Ó, Darcy úgy olvasott benne, mint nyitott könyvben. Az a véleménye, hogy ő túl sokat rendel az ilyen katalógusok cikkeiből, sőt egyszer még azt is ki merte jelenteni, hogy katalógusfüggő lett (ami nevetséges, ő legfeljebb piskótafüggőségben szenved). E kis lélektani elemzés okán Darcy két teljes napig átnézett rajta. De a férfi ismerte az észjárását, és tudta, hogy - hacsak nem abszolút létfontosságú dolgokról van szó - azt, ami nincs a szeme előtt, azt nem is hiányolja. Ezért aztán az alamuszi fráter összeszedte és rejtekhelyre szállította valamennyi katalógust. A következő állomás bizonyára a szelektív hulladékgyűjtő lett volna. Danskin... Express... Computer Outiét... Macworld... Monkey Ward... Layla Grace... Minél mélyebbre túrt, annál ingerültebb lett. Az ember azt hinné, hogy a csőd szélén támolyognak az ő költekezése miatt, ami persze ordító baromság. A Két és fél ember tökéletesen kiment a fejéből; már a kirohanását fogalmazta, amellyel majd Bob montpelier-i telefonhívását fogadja (amikor a férfi vacsora után visszatért a motelbe, mindig jelentkezett). De mindenekelőtt csak azért is visszaviszi a házba az összes katalógust, amihez háromszor vagy négyszer kell majd fordulnia, mivel a rakás legalább két láb magas, és ezek a fényes papírra nyomtatott katalógusok elég súlyosak. Nem csoda, hogy elbotlott a dobozban. A halál oka: katalógus, gondolta. Igazán ironikus halálnem, nem is... A gondolat száraz ágként roppant ketté. Gondolkodás közben tovább kutatott - immár

a halom jó negyedénél tartott -, és a Gooseberry Patch (lakberendezés vidéken) alatt valami újat talált. Szó sem volt katalógusról: egy Cédák megkötözve című magazin akadt a kezébe. Ha a férfi valamelyik fiókjában látja meg, avagy a felső polcon a hajnövesztő szerek szomszédságában, talán ott is hagyja. De itt, jó kétszáz katalógus - az ő katalógusai - között a felfedezés hatása erősebb volt a kínos zavarnál, amelyet egy másik ember szexuális furcsasága kelt bennünk. A borítón látható meztelen nő egy székhez volt kötözve. Egyetlen ruhadarabja, egy fekete csuklya csak az orráig takarta arcát, és látszott, hogy sikolt. A súlyos kötelek mellébe és hasába mélyedtek. Allán, nyakán, karján művér piroslott. A borító alján, rikító sárga betűkkel, a következő beharangozás állt: BRENDA, A HITVÁNY CÉDA, MAGA KERESTE, ÉS A 49. OLDALON MEG IS KAPJA! Darcy nem szándékozott se a 49., se másmilyen oldalra lapozni. Már megtalálta a magyarázatot: amolyan férfiúi kíváncsiságról van szó. A fogalommal a fogorvosi váróban ismerkedett meg, amikor belenézett egy Cosmopolitan-be. Egy nőolvasó fordult a magazin számos szakértőjének egyikéhez (ez történetesen a szerkesztőségben is helyet foglaló pszichológusnő volt, aki a titokzatos „szakállas szex"-re szakosodott), és elpanaszolta, hogy férje aktatáskájában néhány meleg magazint talált. Igazán szabados fogalmazású kiadványok voltak, közölte a levélíró, aki most azon rágódott, hogy hátha a férje titkos homoszexuális -habár ha az volna, folytatta, a hálószobában igazán ügyesen titkolja. Nem kell aggódni, nyugtatta meg a pszichológusnő. A férfiak természetüknél fogva kalandos kedvűek, és sokuk előszeretettel kutakodik alternatív vagy fetisiszta szexuális magatartások tájékán; az előbbiek közül első helyen a meleg szex áll, de szoros második a csoportszex, míg az utóbbiak közé tartoznak a vízi sportok, a transzvesztita öltözködés, a nyilvános szex és a latex. No és persze a megkötözés. A szakértő hozzátette, hogy a megkötözés egynémely nőt is megigéz; Darcy ezt fel sem tudta fogni, de ő aztán elsőnek ismerte volna el, hogy mindent ő sem tud. Férfiúi kíváncsiskodás - ennyi az egész. Bob talán valahol egy újságosnál látta meg a magazint (habár Darcy el sem tudta képzelni, hogy egy ilyen borítót egy újságosbódéban közszemlére tegyenek), és feltámadt benne a kíváncsiság. Vagy talán egy bolti szemétkosárból szedte ki. Hazahozta, itt, a garázsban átnézte, éppúgy elszömyedt, mint ő (a címlapmodellen a vér nyilvánvalóan hamis volt, de a sikoly annál hitelesebbnek tűnt), és eldugta az újrahasznosításra váró katalógusok hatalmas rakásába, nehogy Darcy rátaláljon, és nyaggassa miatta. Ennyi az egész; egyszeri kisiklás. Ha átnézné a többi katalógust, biztos, hogy nem bukkanna hasonlóra. Talán akadhat egykét Penthouse és bugyis magazin - Darcy tudta, hogy a legtöbb férfi kedveli a selymet meg a csipkét, és e tekintetben Bob sem volt kivétel -, de azok a megkötözött cédákkal egy napon sem említhetők. Újra a címlapra siklott a tekintete, és valami különöset vett észre: hiányzott róla az ár megjelölése, csakúgy, mint a vonalkód. Utánanézett a hátsó borítón, mert érdekelte, mennyibe kerülhet egy ilyen magazin, és felszisszent az ott látható képen: a meztelen szőkeséget itt egy acél műtőasztalhoz szíjazták. A leányzó rémülete azonban nagyjából olyan hitelesnek tűnt, mint egy háromdolláros bankó, és ez valamelyest

megnyugtatta. És a fölé magasodó, kezében Ginsu-kést tartó izmos férfiember is milyen nevetséges a könyökvédőjével meg a bőr alsónadrágjában -inkább ütött könyvelőre, semmint az aznapi megkötözött céda feldarabolására készülő szörnyetegre. Bob is könyvelő, jegyezte meg egy hang a tudatában. Agya túlontúl is kiterjedt homályos zónájából ostoba gondolat pattant elő. Úgy tolta el magától, ahogy most a fölötte ízetlen magazint tolta vissza a katalógusok közé, miután megállapította, hogy ár és vonalkód a hátsó borítón sincs. Es ahogy a kartondobozt a munkapad alá lökte - már letett róla, hogy a katalógusokat a házba szállítsa -, eszébe villant a borítók titkának megfejtése. Nyilván ezt a magazint is plasztik tasakban forgalmazzák, hogy a pajzán részletek ne látszódjanak: nos, napnál világosabb, hogy az ár és a kód a tasakon volt, íme a dolog nyitja. Ha Bob nem a szemétből halászta ki, akkor vette valahol ezt a vacakságot. Az is lehet, hogy az interneten át jutott hozzá. Nyilván vannak weboldalak, amelyek az ilyesmire specializálódtak. Ha éppen nem a tizenkét éves kislánynak öltöztetett fiatal nőkre. - Rá se ránts - mondta, és energikusan biccentett hozzá. Ami történt, megtörtént, az egész olyan, mint egy aktualitását vesztett levél vagy egy lezárt vita. Ha szóba hozná az esti telefonban vagy ha a férfi már hazatért, Bob zavarba jönne, és sündisznóállásba vonulna. Esetleg kinevetné, amiért szexuális tekintetben még mindig olyan naiv - ami igaz lehet -, vagy azzal vádolná, hogy túlreagálja a dolgokat - ami legkevésbé sem áll szándékában. Ellenkezőleg, ő együtt akar gurulni a házasság mindennapjaival. A házasság olyan, mint egy állandó átalakítás alatt lévő ház, amelyhez minden évben új szobákat illesztenek. A friss házasság kis bungaló; huszonhét év után már hatalmas, egyre terjeszkedő udvarházzá terebélyesedik. Óhatatlan, hogy ne akadjanak benne titkos zugok és tárolóhelyek, a legtöbbje poros és elhagyatott, de némelyik őriz néhány kellemetlen ereklyét, amit kár volt megtalálni. De ez sem tragédia. Az ilyeneket vagy kidobja az ember, vagy jótékony célra adományozza. Ez a véglegesnek érződő következtetés úgy megtetszett neki, hogy hangosan is kimondta: - Nem tragédia. - És a nyomaték kedvéért két kézzel akkorát taszított a kartondobozon, hogy az a hátsó falnak ütközött. Es ott valami koppant. Mi volt ez? Nem akarom tudni, hajtogatta magában. Ez a gondolat pedig, biztatta magát, nem a homályos zónából, hanem a józan ész központjából ered. A munkapad alatt sötét volt, és ott egerek is motozhatnak. Egerek még egy szépen karban tartott garázsban is lehetnek, különösen ha beállt a hideg, és az egér, ha megijed, haraphat is. Darcy felállt, leporolta háziruhája térdét, és elhagyta a garázst. Félúton volt az átjáróban, amikor megszólalt a telefon.

3. Mire a konyhába ért, még be sem kapcsolt az üzenet-rögzítő, de inkább várt egy keveset. Ha Bob hívja, szólaljon csak meg a robot; most éppen nem volt kedve beszélni vele - hátha kiérez valamit a hangjából, így majd azt hiszi, hogy kiugrott a sarki boltba, esetleg a video kölcsönzőbe, és egy óra múlva újra jelentkezik. Addigra hátha leülepszik valamelyest a kellemetlen felfedezés hatása, és normálisan elbeszélgethetnek. Csakhogy nem Bob volt az, hanem Donnie. - O, a francba, annyira szerettem volna beszélni veletek! Darcy felvette a telefont, és a pultnak dőlve így szólt: - Akkor beszélj. Éppen a garázsból jöttem vissza. A fiúból csak úgy áradt a mondanivaló. Most az ohiói Clevelandben élt, és miután két évet robotolt örömtelenül a város legnagyobb hirdetési vállalatának egy pályakezdő pozíciójában, egy barátjával elhatározták, hogy önállósítják magukat. Bob határozottan ellenezte a tervet, arra hivatkozva, hogy Donnie és társa úgysem kapnák meg az első év átvészeléséhez szükséges induló kölcsönt. Ébredj fel! - mondta volt, amikor Darcy átadta neki a kagylót. Ez koratavasszal történt, amikor a hátsó udvar fái és bokrai alatt még a hó utolsó nyomai fehérlettek. Huszonnégy éves vagy, Donnie, és Ken barátod úgyszintén. Két ilyen balek egy évig még cascót sem köthet a kocsijára, be kell érnetek a kötelezővel. És nincs bank, amely hetvenezer dolláros induló kölcsönt folyósítana nektek, kivált ebben a mostani gazdasági helyzetben. A fiúk azonban megkapták a kölcsönt, most pedig egyazon napon két vastag ügyfelet is kifogtak. Az egyik, egy autókereskedés olyan friss hangot keresett, amely jó eséllyel vonzhatná a harmincas vevőkört; a másik éppen az a bank volt, amely Anderson & Haywardnak az induló kölcsönt folyósította. Darcy visongott a gyönyörűségtől, és Donnie visongva válaszolt. Vagy húsz percig beszélgettek. Közben egyszer közbeszólt egy bejövő hívás dupla berregése. - Akarod fogadni? - kérdezte Donnie. - Nem, csak apád az. Montpelier-ben tart szemlét egy acél cent-gyűjtemény fölött. Mielőtt lefekszik, úgyis visszahív majd. - Hogy van az öregúr? Remekül, gondolta Darcy. Egyre bővül az érdeklődése. - Él és durrog - felelte. Ez Bob egyik kedvenc bemondása volt, és Donnie-t most is megnevettette; Darcy pedig imádta hallani a nevetését. - És Pets? - Hívd fel, Donald, és megtudod. ~ Jó, jó, mindig készülök rá, csak nem jön össze... Addig is kérek valami infót. - O is prímán. Tele esküvői tervekkel. - Mintha jövő héten menne férjhez, és nem jövő júniusban! - Donnie, ha meg se próbálod megérteni a nőket, sosem fogsz megházasodni. - Nekem nem sürgős, szuperül megvagyok így is. - Csak óvatosan csináld!

Óvatos vagyok és a modorom hibátlan. De most szaladnom kell, anyu. Fél óra múlva megiszunk valamit Kennel. Ötletelnünk kell autóügyben. Darcy kis híján rászólt, hogy ne igyon túl sokat, de visszafogta magát. Hiába, hogy a fiú úgy néz ki, mint egy gimnazista, ő pedig a legtisztábban ötéves kiskölyökként emlékszik vissza rá, amint piros kordbársony zekéjében fáradhatatlanul tologatja odavissza a rollerét a pownali Joshua Chamberlain park beton sétaútjain, valójában egyik kép sem felel meg a valóságnak. Donnie felnőtt fiatalember, és bármily valószínűtlenül hangozzék, fiatal vállalkozó is, aki most tör utat magának a nagyvilágba. - Hát jó - mondta. - Kösz, hogy hívtál, Donnie. Nagy örömet szereztél. Magamnak is. Üdvözöld az öregurat, ha majd újra jelentkezik, és mondd meg, hogy ölelem. - Megmondom. Addig is éljen és durrogjon! - vihogott Donnie. - Erre vajon hány falka farkaskölyköt tanított meg? - Az összest. - Darcy kinyitotta a frizsidert, hátha még vár rá néhány vajas piskóta, de hasztalan reménykedett. - Fantasztikus alak! - Szeretlek, anyu. - Én is téged. Letette a kagylót. A közérzete helyreállt, még mosolygott is. De ahogy ott időzött a pultnak támaszkodva, a mosoly lehervadt az ajkáról. Az a koppanás... Amikor a katalógusokkal megrakott dobozt mélyen belökte a munkapad alá, valami koppant. Nem csörömpölés volt, mintha a doboz egy leejtett szerszámnak ütközött volna, hanem koppanás. Mintha tompán kongana valami. Nem érdekel. Ez sajnos nem volt igaz. A koppanással együtt járt a befejezetlenség érzése. Ugyanilyen bizonytalanságot keltett maga a doboz is. Vajon nem lapulnak-e benne további magazinok is, hasonlóak, mint a Cédák megkötözve? Nem akarom tudni. Jó, jó, de azért nem ártana kideríteni. Mert ha a magazinból csak ez az egy van, azt teljes joggal írhatja a szexuális kíváncsiskodás számlájára, amit egyszer s mindenkorra kielégített ez az egyetlen bepillantás egy visszataszító (és - tette hozzá magában egyoldalúan szemlélt) világba. Ha több is akad, még azzal sincs nagy baj - elvégre Bob kidobásra ítélte őket -, de neki mégis tudnia kell róla. És mindenekelőtt - az a koppanás. Ez még a magazinok kérdésénél is jobban foglalkoztatta. A kamrából felkapott egy zseblámpát, és visszament a garázsba. Nyomban begombolta a háziruha nyakát. Bárcsak felvette volna a dzsekijét. Valóban hűvösre fordult.

4. Darcy letérdelt, félrelökte a dobozt a katalógusokkal, és bevilágított a munkapad alá. Egy-két másodpercig fel sem fogta, mit lát. A sima padlót két sötét vonal szelte át, az egyik kissé vastagabb, mint a másik. Aztán a felsőtestében, a mellcsonttól a gyomráig, valami zsibongás támadt. Egy rejtekhelyei fedezett fel. Ne bolygasd ezt, Darcy. Ez Bobra tartozik, és a saját lelki nyugalmad kedvéért maradjon is így. Jó tanács volt, de már túl messzire ment, semhogy megfogadja. Kezében a zseblámpával bemászott a munkapad alá, felkészülve a hozzá súrlódó pókhálókra, de tévedett. Ha ő az a csaj, aki csak azt veszi észre, ami szemet szúr, akkor kopaszodó, érmegyűjtő, farkaskölykösdit játszó férje továbbra is a megszállott rend- és tisztaságbolond. Amellett ő is bemászott a munkapad alá, úgyhogy a pókhálóknak esélyük sem volt. De így van-e ez? Hiszen konkrét bizonyítéka nincs rá. Mégis úgy érezte: ebben nem téved. A repedések a padló egy nyolchüvelyknyi hosszú részét határolták, amelynek közepén valami pecekfé-le volt, hogy el lehessen forgatni. A doboz, amikor félrelökte, ennek a peceknek ütközött, és az felpattant - ám a koppanásra így sem volt magyarázat. Megnyomta a padlódeszka egyik végét, az felemelkedett, míg a másik vége lesüllyedt. így bukkant elő a rejtekhely: egy nyolc hüvelyk hosszú, egy láb széles, nagyjából tizennyolc hüvelyk mély üreg. Darcy feltételezte, hogy újabb, esetleg összegöngyölt magazinok kerülnek elő, de ilyet nem látott. Volt viszont egy kis fadoboz, amelyre mindjárt ráismert. Ez a doboz kop-pant. A keskenyebb oldalán állt, és az elforduló padlódeszka felborította. Benyúlt a dobozért, eltelve szinte tapintható balsejtelemmel. Az a kis tölgyfa doboz volt, amelyet öt vagy hat évvel ezelőtt ő ajándékozott Bobnak karácsonyra. Vagy talán a születésnapjára? Csak arra emlékezett, hogy előnyös áron vette a Castle Rocki kézművesboltban. A tetejére kézzel, féldombormű-szerűen egy láncot faragtak, s az alatt jelölték meg, ugyancsak féldomborművű betűkkel, a tárgy rendeltetését: KÉZELŐGOMBOK. Bobnak, noha munkába gyöngyházgombos ingekben járt, egy csomó mandzsettagombja volt, köztük néhány igazán csinos darab; Darcy azt remélte, a doboznak köszönhetően többé nem fognak elkallódni. Emlékezett rá, hogy miután férje kicsomagolta, és lelkendezett egy sort, a doboz egy darabig ott állt az íróasztalán, de újabban már nem látta. Még jó - hiszen ide került, a munkapad alatti rejtekhelyre, és az asszony „telkestül-berkestül" tette volna fel a házát (ez is Bob egyik bemondása volt) arra, hogy ha kinyitja, nem mandzsetta-gombokat talál benne. Akkor ne nézd meg. Újabb bölcs tanács, de most már valóban túl késő volt, hogy megszívlelje. Úgy érezte magát, mintha egy kaszinóba tévedt volna, és valamely eszelős okból valamennyi megtakarított pénzét egyetlen lapra tenné fel. Kinyitotta a dobozt. Hadd legyen üres. Édes istenem, ha szeretsz, tedd, hogy üres legyen. De nem volt az. Három téglalap alakú plasztik tárgy volt benne, gumival összekötve.

Darcy vigyázott, hogy csak az ujjai hegyével emelje ki a kis csomagot, mint valami piszkos rongyot, amelyen nyüzsöghetnek a mikrobák, és kibontotta a gumit. Először hitelkártyának gondolta a lapokat, de ezt sem találta el. Legfelül vöröskeresztes véradó-igazolvány hevert, bizonyos Marjorie Duvall nevére kiállítva. Apozitív volt a vércsoportja, a lakóhelye New England. Amikor Darcy megfordította a kártyát, kiderült, hogy Marjorie - lett légyen bárki - utoljára 2010. augusztus 16-án adott vért. Ezelőtt három hónappal. Ki az ördög az a Marjorie Duvall? Honnan ismeri a férje? És miért hangzik - halványan, de határozottan - ismerősnek a név? A következő plasztikkártyát Marjorie Duvall részére a North Conway könyvtár állította ki. Ezen cím is volt: Dél-Gansett, Honey-köz 17., New Hampshire. Az utolsó kártya Marjorie Duvall New Hampshire-ben kiállított jogosítványa volt. A fénykép teljesen átlagos, harmincas évei derekán járó amerikai nőt ábrázolt. Nem volt valami szépség (habár az igazolványképeken senki sem a legjobb formáját futja), de egész jól mutatott. Sötétszőke haját hátrafésülve viselte, vagy feltűzve, vagy lófarokban; a képről ez nem derült ki. Szül. idő: 1974. január 6. A cím ugyanaz volt, mint a könyvtár olvasói jegyén. Darcy ráébredt, hogy valamilyen kétségbeesett, nyávogásszerű hangot hallat. Rémes volt, hogy a saját torkán ilyen hang törjön fel, de nem tudta abbahagyni. És a gyomra helyén mintha ólomgolyó függne, lehúzva és új, ijesztő formákká nyújtva a belső szerveit. Mert hogy Marjorie Duvall arcát az újságban is látta már. Meg a hatórás híradóban is. Érzéketlenné zsibbadt kézzel húzta vissza a gumiszalagot a kártyákra, majd a kártyákat a dobozba, a dobozt az üregbe helyezte. Éppen le akarta zárni az üreget, amikor ismét a saját hangját hallotta: - Nem, ez nem igaz. Ez lehetetlen. Most vajon az okos vagy az ostoba Darcy szól belőle? Nem volt könnyű eldönteni. Csak annyit tudott, hogy a dobozt az ostoba Darcy nyitotta ki, és neki köszönhető, hogy most zuhan. Ismét kiveszi a dobozt. Azt gondolja: Tévedés, muszáj, hogy az legyen, hiszen az életünk nagyobb felét együtt éltük le, tudnám, ha igaz volna. Kinyitja. Azt gondolja: Ismerheti egyik ember a másikat? Ma estig erre igennel felelt volna. Most Marjorie Duvall jogosítványa volt legfelül. Korábban legalul volt. Darcy odatette. De melyik volt legfelül? A vöröskeresztes igazolvány vagy a könyvtári? Ez igazán egyszerű, hiszen csak két lehetőség van, de zaklatottságában nem emlékezett az eredeti helyzetre. A könyvtárit tette felülre, és rögtön tudta, hogy elvétette, mert amikor a dobozt először kinyitotta, elsőnek valami vöröset, vérvörösét látott, hát persze, a véradókártya csak vörös lehet, szóval az volt legfelül. Visszatette, és éppen a gumiszalagot húzta rá ismét a kis csomagra, amikor a házban ismét megcsendült a telefon. Bob hívja Vermontból, s ha ő a konyhában tartózkodna, máris hallaná derűs hangját (úgy ismerte, akár a sajátját), amint megkérdi: Na, hogy vagy, drágám? Az ujjai rándultak egyet, és a gumi elpattant, sőt, el is repült, és ő felsikoltott;

bosszúságból-e vagy ijedtében, nem tudta. De hát mitől is félne? Huszonhét év óta házasok, és a férfi mindig csak azért nyúlt hozzá, hogy megsimogassa. Hiszen fél kezén is összeszámlálhatta, hányszor szólt rá hangosabban. A telefon csak csengett... csengett... majd az újabb csengetés közepén elhallgatott. Most biztosan üzenetet fog hagyni. Megint nem találtalak otthon. Ejnye-bejnye! Hívj vissza, kérlek, nehogy aggódni kezdjek, jó? Mondom a számot... Mindjárt hozzáteszi a szobaszámot is. Bob semmit sem bíz a véletlenre, semmit sem tekint magától értetődőnek... Az, amire gondol, egyszerűen nem lehet igaz. Vannak olyan szörnyűséges tévképzetek, amelyek az ember agyának legmélyebb üledékében ütik fel a fejüket dermesztő hitelességgel: savas gyomorrontással ad hírt magáról a közeledő szívroham, a fejfájás agydaganatot jelent, és Petra azért nem telefonált vasárnap este, mert baleset érte, és most kómában fekszik valahol egy kórházban. Az ilyen tévképzetek azonban hajnali négykor jelentkeznek, az álmatlanság hívja elő őket, nem pedig este nyolckor... és hol a fenében van az a rohadt gumiszalag? A végén megtalálta: a katalógusos doboz mögé esett, amelybe soha többé nem akart benézni. Zsebre vágta, majd egy ép darab után kezdett kutatni, azt sem tudva, hol van, és beverte fejét a munkapadba. Ekkor sírva fakadt. A munkapad fiókjaiban nem talált gumiszalagot, és ettől még hevesebben rázta a sírás. Visszament az átjárón, háziruhája zsebében az iszonyatos és megmagyarázhatatlan igazolványokkal. A konyhafiókban, ahol mindenféle többé-kevésbé használható limlomot: gemkapcsokat, kenyeres zacskót, tapadó képességüket vesztett hűtő mágneseket tartott, talált egy gumipántot is. Az egyik mágnesen az állt: DARCY AZ ÚR; Bob egyszer a neki szánt karácsonyi harisnyába dugta. A pulton szüntelen villogott a telefon, jelezve, hogy üzenet várja. Visszaszaladt a garázsba, azzal sem törődve, hogy összébb húzza magán a háziruhát. Már nem bántotta a kinti hűvösség; a benti dermesztőbb volt. Meg aztán a zsigereit is tovább húzta-nyújtotta az ólomgolyó. Homályosan érzékelte, hogy erős székelési ingere van. Ne törődj vele. Tartsd vissza. Gondold, hogy az autópályán vagy, és még húsz mérföld van hátra a következő pihenőhelyig. Tüntess el minden nyomot, és utána majd... Mi lesz utána? Felejtse el az egészet? Erre vajmi kevés az esély. Összekötötte az igazolványokat az új gumival. A jogosítvány valamilyen úton-módon ismét legfelülre került. Hülye tyúknak szidta magát; ha Bob mondott volna ilyet, felpofozza, no de ilyen kifejezés soha nem hagyta el a férfi ajkát. - Hülye tyúk, az vagyok, de legalább nem engem kötöttek ki - motyogta. A hasa kegyetlenül csikart. Letérdelt, hátha akkor elmúlik a görcs. Ha lett volna a garázsban mosdó, rohanvást felkeresi, de hát nem volt. Amikor a görcs kelletlenül felengedett, átcsoportosította a kártyákat az eredeti sorrendbe (véradás, könyvtár, jogsi), majd visszatette őket a KÉZELŐGOMBOK feliratú dobozba, a dobozt pedig az üregbe. A padlódeszkán lévő pecek bezárult. Visszakerült a katalógusos doboz is oda, ahol állt, amikor elbotlott benne.

Vigyázott, hogy csak a vége meredjen ki a munkapad alól. Ha van is némi különbség, Bob soha nem venné észre. Olyan biztos ez? Ha Bob az az ember, akinek ő hiszi - borzalmas, hogy ilyesmi felmerülhetett benne, amikor alig fél órája csak új elemeket keresett az átkozott távirányítóba -, szóval ha tényleg az az ember, akkor már régóta résen van. Hiszen mindig is gondos és óvatos volt, rend- és tisztaságszerető, de ha tényleg az az ember, akinek ezek az istenverte plasztikkártyák mutatják, akkor természetfölötti óvatosságra van szüksége. Természetfölötti éberségre. Ravaszságra. Ma estig soha nem alkalmazta volna férjére a „ravasz" jelzőt. - Mert nem is az - mondta hangosan az üres garázsban. Izzadt, a haja bájtalan tüskékben tapadt arcához, görcs hasogatta, a keze úgy remegett, mint egy Parkinsonkórosé, de a hangja kísértetiesen nyugodt, sőt derűs volt. - De nem ám. Ez tévedés. Az én férjem nem lehet Beadie... És visszament a házba.

5. Úgy határozott, teát főz. A tea csillapít. Éppen vizet engedett a kannába, amikor ismét megszólalt a telefon. A mosogatóba ejtette a kannát - felsikoltva a csörömpölés hallatán majd vizes kezét a háziruhába törölve felvette a kagylót. Nyugi, nyugi, biztatta magát. Nemcsak ő tud titkot tartani. Ne felejtsd el, hogy minderre van ésszerű magyarázat is... Ó, valóban? ...csak én még nem jöttem rá. Gondolkodási időre van szükségem. Úgyhogy nyugi... Élénk hangon szólt a készülékbe: - Ha te vagy az, szépfiú, gyere át sürgősen. A férjem nincs a városban. Bob nevetett. - Helló, drágám, hogy vagy? - Élek és durrogok. És te? Hosszú csend. Legalábbis hosszúnak érződött, noha aligha tarthatott tovább néhány másodpercnél. Darcy közben hallotta a frizsider félelmetesnek tetsző zúgását, és a teáskannára is kellemetlenül csöpögött a nyitva maradt csapból a víz - de saját, torkában és fülében zakatoló szívverését is hallotta. Olyan régóta voltak házasok, hogy tökéletesen egymásra hangolódtak. Vajon így van ez minden házasságban? Darcy nem tudta; ő csak a magukét ismerte. Ámbár most el kellett tűnődnie: hátha még azt sem ismeri... - Fura a hangod - mondta a férfi. - Olyan fojtott, vagy mi. Minden rendben, szívem? Úgy illett volna, hogy meghatódjon. Ehelyett halálra rémült. Marjorie Duvall neve vibrált előtte, hol kigyúlva, hol kihunyva, mint egy bár neon cégére. Másodpercekig nem jutott szóhoz, és az untig ismert konyha imbolyogni kezdett könnyes szeme előtt. Belei is újra görcsösen elnehezültek. Marjorie Duvall. A-pozitív. Honey köz 17. Elégedett vagy a dolgaiddal, kedvesem - élsz és durrogsz? -Brandolyn jutott eszembe - mondta idegenül csengő hangon. -Jaj, kedvesem... - felelte a férfi, csupa együttérzéssel a hangjában. Darcynak olyan ismerős volt ez a hang! 1984 óta erre az együttérzésre támaszkodott, ha olykor elszontyolodott. Sőt már azelőtt, az udvarlás időszakában is, amikor felfedezte, hogy Bob Anderson az igazi. Mint ahogy Bob is támaszkodhatott őrá. Hogy ez az együttérzés csak cukormáz volna egy mérgezett tortán? Képtelenség! S legalább ekkora esztelenség, hogy ő most hazudik ennek az embernek. Vannak az esztelenségnek egyáltalán fokozatai? Avagy esztelenségből csak egyfajta van, amely semmi máshoz nem hasonlítható, és nem is fokozható? Az isten szerelmére: egyáltalán mi jár a fejében? Közben azonban a férfi tovább beszélt, és neki fogalma sem volt róla, miről. Kérlek, mondd ezt még egyszer... Éppen a teámért nyúltam. - Újabb hazugság. Hiszen ilyen remegő kézzel semmiért sem nyúlhatott. De ez a kis füllentés még hihető, és legalább nem remeg a hangja, ő legalábbis nem érzékelte. - Azt kérdeztem, miről jutott eszedbe a húgod? Donnie telefonált, és érdeklődött a húgáról. így jutott eszembe a sajátom. Kimentem az utcára, és járkáltam egy keveset. Szipogni kezdtem, persze a hidegtől is. Ezt hallhattad a hangomon.

-Aha, rögtön, ahogy megszólaltál. Idefigyelj... Holnap törölnöm kéne Burlingtont, hogy hazajöhessek. Darcy kis híján nem!-et kiáltott, de úgy érezte, ez rossz taktika volna; Bob az aggodalomtól már hajnalban útra kelne. - Csak próbáld meg, behúznék egyet! - felelte, és megkönnyebbült, amikor a férfi jót nevetett. - Charlie Frady szólt, hogy azt a burlingtoni végkiárusítást érdemes megnézni, és neki nemcsak az összeköttetései jók, hanem a szimata is. Ezt éppen tőled tudom. - Igen, de nem tetszik, hogy így magad alatt vagy. Tehát rögtön - pillanatok alatt! - megérezte, hogy Darcynak valami baja van. Ez elég baj. Neki hazudoznia kellett emiatt - ez még nagyobb baj. Lehunyta a szemét, de Brenda, a fekete kapucnis hitvány céda sikító száját látta maga előtt, és gyorsan felnézett. Igen, de már elmúlt - mondta. - Pillanatnyi hangulat volt. A húgom volt, láttam, ahogy apám hazahozza, és ez néha eszembe jut. Ennyi az egész. Tudom én azt - mondta Bob, mint ahogy valóban tudta. Darcy nem a húga halálának folyományaként szeretett bele, de a megértés, amellyel a fiatalember az ő akkori gyászát kezelte, elmélyítette kapcsolatukat. Brandolyn Madsent sífutás közben gázolta el egy motoros szán részeg vezetője. Az illető továbbhajtott, s a holttestet az erdőben hagyta, fél mérföldre Madsenék házától. Amikor Brandi nyolcra még nem ért haza, két freeporti rendőr és a helyi polgárőrség a keresésére indult. A tetemet Darcy apja találta meg, és a fenyők közt, a félmérföldes erdei ösvényen hazacipelte. Elsőnek Darcy látta meg, aki a nappaliban a telefont figyelte, és a mamáját próbálta nyugtatni. Az apa a decemberi telihold nyers fényében jött át a kerten, a lehelet fehér gomolyokban szakadt ki a száján. Darcy első gondolata, amely még ma is szíven ütötte, az volt, hogy a TCM-adón vetített giccses régi fekete-fehér szerelmes filmeken látott ilyen képeket, amint az ifjú férj mézesheteik romantikus kis vityillójának küszöbén emeli át újdonsült asszonykáját, és közben ötven hegedű locsolja sziruppal a kísérőzenét. Ekkor fedezte fel Darcy, hogy Bob Anderson másként reagál, mint a legtöbben. Ő nem a testvérét, hanem a legjobb barátját vesztette el. A fiú egy alkalmi baseballmeccs közben kirontott az útra egy pontatlanul eldobott labdáért (még jó, hogy nem Bob volt a dobó, ő nem baseballozott, és aznap úszni ment), elütötte egy áruszállító teherautó, és nem sokkal később a kórházban meghalt. Nemcsak a gyász közös élménye tette Darcy számára oly becsessé egymásra találásukat, de ettől a kapcsolat valami misztikus jelleget öltött, mintha nem a véletlen szülötte volna, hanem eleve elrendeltetett. Maradj te csak Vermontban, Bobby, és menj el arra a kiárusításra. Angyal vagy, amiért így aggódsz értem, de ha hazaszaladnál, gyereknek érezném magam, és hisztiznék. - Jó, holnap fél nyolckor felhívlak. Tekintsd ezt figyelmeztetésnek. Darcy nevetett, és örült, amiért a nevetése hajszál híján őszintén cseng. A francba, miért is ne nevethetne őszintén? Szereti a férjét, és nem hajlandó az első gyanús jelre pálcát törni fölötte. És nemcsak nagylelkűségből: a szerelmet nem lehet úgy elzárni, mint a vizet - még egy huszonhét esztendőt megért, kissé szórakozott, magától értetődőnek

tekintett szerelmet sem. Mint víz a csapból, a szerelem a szívből folyik, és a szívnek saját törvényei vannak. - De Bobby, máskor is fél nyolckor szoktál hívni! - A vád jogos. De te hívj még ma este, ha... Tudom, ha bármikor bármire szükségem van - fejezte be Darcy a mondatot. Immár ismét régi önmaga volt. Bámulatos, hány kemény ütésből képes magához térni az emberi lélek. - így lesz. - Szeretlek, drágám. - Huszonhét év megannyi beszélgetésének záró akkordja. En is téged - felelte mosolyogva az asszony. Aztán letette a kagylót, homlokát a falnak szorította, lehunyta a szemét, és mialatt a száján még ott játszott a mosoly, sírni kezdett.

6. IMac számítógépe, amely elég régi volt hozzá, hogy divatosan retrónak tűnjön, a varrodájában volt. Többnyire már csak e-mailezett és e-bayezett vele, de most kinyitotta a Google-t, és begépelte a Marjorie Duvall nevet. Habozott, mielőtt a Beadie-re is rákeresett volna, de csak rövid ideig. Miért nyújtaná el a gyötrődést? Entert ütött, és ahogy nézte a várakozás közben a képernyő tetején forgó kis kört, ismét facsarni kezdte beleit a görcs. A fürdőszobába sietett, leült a toalettre, és arcát kezébe temetve végezte el a dolgát. Az ajtón tükör volt, de nem akarta látni magát. Miért van itt egyáltalán tükör? Miért járult hozzá, hogy felszereljék? Ki akarja figyelni magát a budin ülve? Akár még nyugalmasabb időkben is? Lassan ment vissza a számítógéphez, úgy húzta a lábát, mint a gyerek, aki tudja, hogy büntetés vár rá, mert - ahogy a saját mamája kifejezte - nagy csúnyaságot követett el. Kiderült, hogy a Google ötmillió találatot prezentál a kérdésére - ó, mindenható Google, te nagylelkű, te szörnyűséges! De már az elsőn kacagnia kellett, mert felszólították, hogy kövesse Marjorie Duvallt és Beadie-t a Twitteren. Darcy úgy érezte, ezt bízvást mellőzheti. Ha csak nem téved (és ó, milyen hálás lenne, ha tévedne), az a Marjorie, akit ő keres, már jó ideje nem csipog a Csiripelőn. A második találat a Portlandi Sajtófigyelő-höz irányította, és amikor Darcy odaklikkelt, a fénykép, amely fogadta (s ez a fogadtatás felért egy arculütés-sel), azonos volt a tévében látottal, ami nem csoda, hiszen a Figyelő a tévé lapja volt. A cikk a tíz nappal ezelőtti szám vezércikke volt. LEHET, HOGY A NEW HAMPSHIRE-I NŐ „BEADIE" 11. ÁLDOZATA VOLT -harsogta a főcím, az alcím pedig így hangzott: Rendőrségi forrásunk: „90 százalékig biztosra vesszük" Az újságban közölt képen Marjorie Duvall sokkal csinosabb volt; a műtermi felvételen pörgős fekete ruhát viselt, és klasszikus pózba helyezkedett. A haját, amely ezen a képen sokkal világosabb szőke volt, leeresztette. Darcy valószínűnek találta, hogy a képet a férje bocsátotta rendelkezésre, és már régóta állt a Honey köz 17. kandallópárkányán, vagy az előszobában: a ház szépséges úrnője, amint a maga örökös mosolyával fogadja vendégeit. Szőkék előnyben, mert a barnák közt okosak is akadnak. Ez is egyike volt Bob kedvenc mondásainak, Darcy-nak azonban végképp nem tetszett, és haragudott magára, amiért pont most jutott az eszébe. Marjorie Duvallt Dél-Gansett-i házuktól hat mérföldre, egy szakadékban találták meg, valamivel North Conway város határán túl. A megyei seriff úgy vélte, halálát valószínűleg fojtogatás okozta, de a végleges választ a törvényszéki orvos szakértőtől várták. A seriff tovább nem volt hajlandó találgatni, és egyéb kérdésekre sem felelt, a tudósító meg nem nevezett, ám „a nyomozáshoz közel álló", tehát töb-bé-kevésbé szavahihető forrása szerint azonban az áldozatot „a többi Beadie-féle gyilkossággal megegyezően" összeharapdálták, és szexuálisan is zaklatták. Adva volt tehát a természetes átmenet a korábbi gyilkosságok kimerítő felidézéséhez. Az első 1977-ben történt. 1978-ban kettő is volt, 1980-ban ismét egy, majd 1981-ben még kettő. Két gyilkosságot New Hampshire-ben, kettőt Massachusetts-ben követtek el,

az ötödiknek meg a hatodiknak Vermont volt a színhelye. Ezután tizenhat éven át tartó szünet következett. A rendőrség három feltételezéssel élt. Beadie az ország egy másik vidékére költözött, és ott hódol a maga hobbijának; Beadie-t valamilyen, a korábbiaktól független bűnért letartóztatták, és jelenleg börtönben van; avagy Beadie öngyilkos lett. A tudósítónak nyilatkozó pszichológus szerint létezik egy merőben valószínűtlen lehetőség is: az tudniillik, hogy Beadie ráunt volna a gyilkolászásra. „Ezek a fickók nem szokták megunni - állította a szakember. - Ez az ő sportjuk, az ő kényszeres időtöltésük, mondhatni, a második, a titkos életük." Titkos élet... Az ember úgy forgathatja a szájában, mint egy mérgezett bonbont... Beadie hatodik áldozata egy Barre-ba való nő volt, akit egy eke forgatott ki a hófúvásból éppen egy héttel karácsony előtt. Micsoda ünnepe lehetett a családjának, gondolta Darcy. Igaz, abban az évben az ő karácsonya sem volt valami fényes. Otthonától messzire szakadva szenvedett a magánytól (bár ezt semmi szín alatt be nem ismerte volna a mamájának), nem érezte magát alkalmasnak az állására, holott már másfél éve dolgozott ott, és egy ízben fizetésemeléssel is jutalmazták, és egy percre sem ragadta magával a karácsonyi hangulat. Voltak ismerősei (a margaritás lányok), de igazi barátai nem akadtak; soha nem is értett a barátkozáshoz. Személyiségét egyszerűbben félénknek lehetett nevezni, bár a „befelé forduló" pontosabb lett volna. Ekkor sétált be életébe Bob Anderson az első mosolyával - Bob, aki randevúra hívta, és kierőszakolta belőle az igenlő választ. Ez nem egészen három hónappal azután történt, hogy Beadie „korai ciklusának" utolsó áldozata előkerült. Egymásba szerettek -és Beadie tevékenysége tizenhat évre abbamaradt. Őmiatta? Mert megszerette őt? Mert fel akart hagyni a nagy csúnyaságokkal? Az is lehet, hogy az időbeli megegyezés puszta véletlen volt. Elképzelhető. Tetszetős ötlet, de a garázsba rekkentett igazolványok igencsak szűkítik a véletlen valószínűségét. Beadie hetedik és úgynevezett „új ciklusának" első áldozata a Maine állambeli Waterville-be való Stacey Moore volt. A férje két barátjával Bostonba látogatott, hogy megnézzék a Red Sox néhány mérkőzését, és hazatérve a pincében talált rá az asszonyra. Ez 1997 augusztusában történt. A Moore-házaspár saját termésű kukoricát árult a 106-os út mentén álló bódéjában - nos, Stacey fejét egy ilyen kukoricás tartályba tömték. Amúgy meztelen volt, keze a hátán összekötözve, farán és combján tucatnyi helyen harapásnyomok. Két nappal később Stacey Moore jogosítványa és kék keresztes igazolványa gumiszalaggal összekötve megérkezett Augustába: a nagybetűs címzés a FŐÜDJÉSZ-nek szólt, a KRINIMÁL1S FŐOSZTÁJ-on. Csatolva volt egy levélke: SZIJÁSZTOK! ÚJRA ITT VAGYOK! BEADIE! A Moore-féle gyilkosság felderítésével megbízott nyomozók rögtön tudták, mivel van dolguk. Minden egyes korábbi gyilkosság után hasonló típusú igazolványokat és hasonló levélkéket kézbesített a posta. A tettes tudta, mikor találja egyedül áldozatait. Megkínozta őket, főleg a harapásaival; megerőszakolta vagy szexuálisan zaklatta, majd megölte őket, és hetekkel vagy hónapokkal később csúfondárosan eljuttatta igazolványaikat a rendőrség valamelyik részlegének.

Így akarta biztosítani, hogy az érdemet neki tulajdonítsák, gondolta nekikeseredve Darcy. 2004-ben újabb Beadie-féle gyilkosságra került sor, míg a kilencedik meg a tizedik 2007-ben történt. E két utóbbi volt a legrémesebb, mivel az egyik áldozat gyerek volt. A nő tízéves kisfia gyomorfájásra panaszkodott, mire elengedték az iskolából, és a jelek szerint munka közben érte tetten Beadie-t. Holttestét az anyjáéval együtt, egy közeli kis völgyben találták meg. Amikor az asszony igazolványai - a jogosítvány és két hitelkártya - megérkezett a Massachusettsi Államrendőrség hetes számú laktanyájába, a csatolt levélke így hangzott: JÓ REGGELT! A FIÚT SAJNÁLOM, NEM VOLT SZÁNDÉKOS! DE GYORSAN MENT, NEM „SZENVEDETT"! BEADIE! Darcy még sok más cikkhez is hozzáférhetett volna (ó, mindenható Google!), de mi értelme lett volna? Hiába álmodozott egy szokványos élet újabb szokványos estéjéről, ezt az álmot felfalta egy lidércnyomás. Eloszlana-e, ha újabb adalékokat olvasna Beadieről? A válasz egyszerű volt, mint a kétszerkettő. A hasát újabb görcs marcangolta. Rohant a fürdőszobába, ahonnan a ventilátor még nem tüntette el a szagot - az ember általában figyelmen kívül hagyhatja, milyen rossz szagú folyamat az élet, de ez alól is volt kivétel -, letérdelt a vécé előtt, és tátott szájjal bámult a kék vízbe. Néhány másodpercre úgy tűnt, elmúlik a hányinger, de aztán a megfojtott Stacey Moore-nak a kukorica közé tömött, megfeketedett arcára kellett gondolnia, meg a tomporára ragadt, kakaó-barnára színeződött vérre, és ettől felfordult a gyomra. Kétszer is hánynia kellett, olyan hevesen, hogy a kékre festett víz meg a saját hányadéka is az arcába fröccsent. Sírva, lihegve húzta le a vécét. Alaposan le kell majd tisztítani, de most beérte azzal, hogy rácsukta a fedelet, és tüzelő arcát a hűvös, krémszínű műanyagra fektette. Mitévő legyek? Az lett volna a kézenfekvő, hogy hívja a rendőrséget, de mi van, ha kiderül, hogy tévedés az egész? Bob világéletében nagyvonalú és megbocsátó volt -amikor Darcy a régi kisteherautójukkal nekirohant egy, a posta előtti parkoló szélén álló fának, és összetörte a szélvédőt, Bob csak azzal törődött, hogy nem vágta-e meg az arcát; de vajon azt is megbocsátaná-e, ha a felesége tévedésből feljelentené tizenegy el nem követett brutális gyilkosságért? És minderről a világ is tudomást szerezne. Akár bűnös, akár ártatlan, a képe benne lenne az újságban. A címoldalon. Az övé úgyszintén. Darcy feltápászkodott, elővette a fürdőszobaszekrényből a vécékefét, és eltakarította a saját mocskát. Sajgott a háta. Úgy vélte, az erőlködéstől meghúzódhatott az egyik izom. Még nem végzett, amikor újabb felismerés hasított belé. Nemcsak őket, kettőjüket szennyeznék be az újságok latolgatásai és a kábeltévék huszonnégy órán át ömlő hírfolyamának hullámai. A gyerekekre is gondolnia kell. Donnie és Ken épp most fogták ki első két ügyfelüket, de három órával e bűzbomba felrobbanása után a bank is, a friss hangot kereső autós cég is visszavonulót fújna, és az Anderson & Hayward, amely ma lódult meg először, holnapra megszűnne létezni. Darcy nem tudta, hogy Ken Hayward mennyit fektetett a vállalkozásba, de Donnie mindenét beletette. Ez ugyan készpénzben nem volt olyan rettentően sok, de amikor az ember belép a nagybetűs

Életbe, sok egyebet is befektet. A szívét, az agyát, az önbecsülését. Itt van aztán Petra és Michael, akik alighanem épp ebben a percben is a fejüket összedugva szövögetik esküvői terveiket, és nem is sejtik, hogy a fejük fölött foszladozó kötélen mázsás súly himbálózik. Pets mindig bálványozta az apját. Hogyan hatna rá, ha megtudná, hogy a két kéz, amely valamikor lökte az udvari hintán, tizenegy nőből szorította ki az életet? Hogy a szájban, amellyel esténként búcsúpuszit nyomott az arcára, olyan fogak rejtőznek, amelyek tizen-egy nőt harapdáltak össze, nemegyszer csontig ha-tolón? Amikor visszaült a számítógép elé, iszonyatos újságcímet vélt látni. Mellette a fénykép Bobot ábrázolta cserkésznyakkendőjével, nevetséges khaki sortjában, hosszú zoknijával. A főcím olyan élesen látszott, mintha már kinyomtatták volna: A TÖMEGGYILKOS „BEADIE" 17 ÉVEN ÁT FARKASKÖLYKÖKET VEZETETT Darcy a szájára csapott. A szeme lüktetett üregében. Felmerült benne az öngyilkosság gondolata, és néhány (hosszú) pillanatig teljesen ésszerűnek, sőt az egyetlen értelmes megoldásnak tűnt. Hagyhatna búcsúlevelet, miszerint azért végzett magával, mert azt hitte, rákja van. Vagy még jobb: korai Alzheimer-kór-ja. De az öngyilkosság mindig mély nyomot hagy az érintett családokon, és mi van, ha téved? Ha Bob csak valahol az út mentén találta azokat az igazolványokat, vagy ilyesmi? Van fogalmad, hogy ez milyen valószínűtlen?- mosolygott gúnyosan az okos Darcy. Jó, rendben van, de ami valószínűtlen, az ugyebár még nem lehetetlen. De volt még valami, ami helyzetét szinte kilátástalanná tette: mi van akkor, ha igaza van? Akkor a halála nem tenné-e Bobot még vakmerőbbé és gátlástalanabbá, hiszen már nem kellene ilyen mélységig kettős életet élnie? Darcy nemigen hitt a halál utáni tudatos életben, de mi van, ha mégis létezik? Mi van, ha odaát nem az éden zöld rétjei és a bőség folyói fogadnák, hanem egy kísérteties bizottság: csupa megfojtott és férje harapásával megjelölt nő, aki azzal vádolná, hogy gyáva és kényelmes megfutamodásával ő idézte elő halálukat? Es vajon nem lenne-e igaz ez a vád, elvégre ő vitte magával a sírba felfedezése titkát? De hát komolyan elhiszi ezt az egészet? Valóban azt képzeli, további nőket ítélne kínhalálra, csak azért, hogy a lánya júniusban fényes lagzit csaphasson? Bárcsak halott volnék, gondolta. De hiába: élt. Darcy Madsen Anderson évek óta először ültéből térdre ereszkedett, és imádkozott. De nem ért vele semmit. Továbbra is egyedül volt a házban.

7. Soha nem vezetett naplót, de a varróholmija tágas fiókjában tíz év előjegyzési naptárait tárolta, Bob pedig, otthoni irodája katalógusszekrényének egyik fiókjában, ugyancsak évtizedekre való utazási feljegyzést raktározott el. Mint adóügyi könyvelő (akinek ráadásul még szabályosan bejegyzett mellékfoglalkozása is volt), aprólékos pontossággal vezette feljegyzéseit, s igénybe vett minden lehető levonást, adóhitelt s az automatikus értékcsökkenés minden egyes centjét. Felhalmozta a számítógép mellé a férje irományait és a saját előjegyzési naptárait, majd kinyitotta a Google-t, és nagy önfegyelemmel nekiveselkedett a kutatásnak, kijelölve Beadie áldozatainak nevét és haláluk (néha szükségképp csak hozzávetőleges) időpontját. Aztán, mialatt a számítógép alsó menüjében levő óra hangtalanul túllépett az esti tíz órán, belefogott az egyeztetés fáradságos munkájába. Tíz évet adott volna az életéből, ha olyan adatot talál, amely kétségbe vonhatatlanul felmenti Bobot akár egyetlen gyilkosság alól is, de az előjegyzési naptárok csak rontottak a helyzeten. A New Hampshire-beli Keene-ben élt Kellie Gervais holttestét 2004. március 15-én találták meg a helyi szeméttelep mögötti erdőben; az orvos szakértő szerint halála legkorábban öt, legkésőbb három nappal a felfedezés előtt következhetett be. Darcy 2004-es előjegyzési naptárában a március 10-i, 11-i és 12-i rubrikákat keresztülszelte a Bob Fitzivilliamhez, Brat. beírás. George Fitzwilliam a Bensőn, Bacon & Anderson igen jómódú ügyfele volt, a Brat pedig Fitzwilliam lakhelyének, Brattleborónak volt Darcy-féle rövidítése. A helység Keene-ből könnyen és gyorsan megközelíthető. Helen Shaverstone-t és Róbert nevű fiát Newrie Creekben, Amesbury városában találták meg, 2007. november 11-én. Állandó lakhelyük a tizenkét mérföldre lévő Tasséi Viliágé volt. 2007-es előjegyzési naptárának novemberi lapjain Darcy a 8-át és a 10ét kötötte össze egy vonallal, és fölé írta: Bob Saugusban, 2 végeladás + bostoni érmeárv. És jól emlékszik-e, hogy az egyik estén felhívta a saugusi motelt, de Bobot nem sikerült elérnie? Úgy rémlett, akkor azt feltételezte, hogy a férje valamelyik érmegyűjtővel vacsorázik, tippekre vadászva, vagy talán éppen zuhanyozik. Nos, ha az emlékezete nem csalja meg, nem lehet, hogy valójában úton volt? Talán valami ügyesbajos dolgot (egy kis gyilkolászást) intézett el Amesburyben? Vagy, ha netán zuhanyozott, az ég szerelmére, vajon mit mosott le magáról? Amikor a számítógép órája túlhaladt a tizenegyen, és éjfél felé kaptatott - a kísértetóra felé, amikor állítólag felpattannak a sírok -, Darcy áttért férje úti feljegyzéseire és bizonylataira. Gondosan dolgozta fel az adatokat, és időnként egyeztette őket. A hetvenes évek végéről fogyatékos és elég érdektelen volt az anyag Bob ekkoriban inkább az irodában szorgoskodott -, de a nyolcvanas években megszaporodtak a dokumentumok, és az 1980-as és 1981-es Beadie-féle gyilkosságokkal való egyezések világosak és cáfolhatatlanok voltak. A férfi a megfelelő időpontokban utazott, a megfelelő környékekre. És az okos Darcy ebből azt szűrte le, hogy ha valakinek a háza csupa macskaszőr, bizonyára helytálló egy macska jelenlétére következtetni. És akkor most mi legyen?

Csak egyetlen válasz kínálkozott: vonszolja fel fáradt csontjait az emeletre. Kétséges volt, hogy el tud-e aludni, de egy jó meleg zuhany semmiképpen sem fog ártani, és utána legalább ágyba bújhat. Kimerült volt, a háta fájt a hányástól, és utálkozott saját izzadságszagától. Kikapcsolta a számítógépet, és cammogva kapaszkodott a felső szintig. A zuhany jót tett a hátának, és mire két óra lesz, a két szem Tylenol is megteszi hatását; sejtette, hogy még ébren lesz, mire a fájdalom elmúlik. Amikor visszatette a Tylenolt a gyógyszerszekrénybe, elővette az ambienes üveget, egy darabig a tenyerében tartotta, majd visszatette. Úgysem aludna el tőle, csak kótyagos lesz, és az eddiginél is pa-ranoidabb. Lefeküdt, és elnézte a túlsó éjjeliszekrényt. Bob órája. Bob tartalék olvasószemüvege. A kalyiba című könyv. El kéne olvasnod, Darce, az ember másképp nézi utána az életet, mondta a férfi, két-három estével mostani utazása előtt. Villanyt oltott, meglátta Stacey Moore-t a kukoricás tartályba tömve, és újból villanyt gyújtott. Általában jóban volt az éjszakai sötéttel, az álom jótékony előfutárával, de a mai éjszaka sötétségét Bob háreme népesítette be. Ezt nem állíthatod biztosan. Ne felejtsd el, hogy az egészről nem lehetsz meggyőződve. De ha elegendő macskaszőrt találsz... A macskaszőrt is unom. Ott feküdt, még éberebben, mint balsejtelme súgta, gondolatai körben forogtak, hol az áldozatokkal, hol a gyerekeivel, hol önmagával foglalkozott, még a rég feledett bibliai epizód is eszébe jutott a Getsemane-kertben imádkozó Jézusról. Miután végtelennek tetsző időn át keringett ebben a bűvös gondolati körben, Bob órájára pillantott, és megállapította, hogy csak tizenkét perc telt el. Felkönyökölt, és elforgatta az órát, hogy ne is lássa. Holnap nem ér haza hat előtt, gondolta - habár mivel időközben negyed egy lett, gyakorlatilag már aznap volt. Mindenesetre így is rendelkezésére áll tizennyolc óra. Ennyi idő alatt igazán elhatározásra lehet jutni. Nem ártana, ha legalább rövid időre elaludna az alvás kitakarítja a tudatot -, de ez kizárt volt. Bóbiskol egy keveset, aztán felidézheti Marjorie Duvallt, Stacey Moore-t, vagy (ami a legfájdalmasabb) a tíz-esztendős Róbert Shaverstone-t, aki NEM „SZENVEDETT". Akkor aztán végképp letehet az alvásról. Felderengett benne, hogy talán soha többé nem jön a szemére álom. Ami persze lehetetlen, de ahogy itt feküdt, szájában még, a szájvizes öblítés ellenére, a hányás ízével, teljesen hihetőnek tűnt. Valamivel később saját kisgyerekkora jutott eszébe, amikor rendszeresen bebarangolta a házat, és minden tükörben megnézte magát. Arcára borított kézzel állt a tükrök előtt, orra az üveghez ért, de visszatartotta a lélegzetét, nehogy a felület bepárásodjon. Ha a mamája rajtakapta, elhessegette. Foltot hagysz az üvegen, és aztán énnekem kell letisztítanom. Egyáltalán miért vagy olyan kíváncsi magadra? Úgyse lesz belőled szépségkirálynő. És miért állsz olyan közel? Így végképp nem látsz semmi érdemlegest. Hány éves lehetett? Négy? Öt? Túl kicsi ahhoz, hogy elmagyarázza, nem a tükörképe

érdekli, illetve nem elsősorban. Meggyőződéssel hitte, hogy a tükrökön túl egy másik világ van, és amit lát bennük, az nem az ő nappalijuk vagy fürdőszobájuk képmása, hanem egy másik családé. Mondjuk, nem a Madsen, hanem a Matson családé. Hasonlított ugyan az övékhez,, de nem volt azonos azzal, és ha az ember elég ideig nézi, fel is fedezhet némely különbséget: a szőnyeg ideát kerek, a tükrön túl ovális, az ajtó forgatható kilinccsel, nem pedig retesszel zárható, a kapcsoló az ajtó másik oldalán van. És maga a kislány sem volt ugyanaz. Az biztos, hogy rokonok - tükörképtestvérek? -, de mégsem ugyanazok. Darcellen Madsen helyett lehet, hogy azt a kislányt Jane-nek, Sandrának, vagy akár Eleanor Rigbynek hívják, és ő az, aki valamely (kissé ijesztő) okból a templomi esküvő után összeszedi a rizsszemeket. Feküdt az éjjeliszekrény-lámpa fénykörében, el-el-bóbiskolt, ha nem is tudott róla, és arra gondolt: ha képes lett volna elmagyarázni a mamájának, mit keres, ha beszámol arról a Sötétebb Kislányról, aki nem egészen azonos vele, könnyen gyerekpszichológushoz kerülhetett volna. Őt azonban nem a lány, soha nem a lány, hanem a tükrök mögötti másik világ izgatta, és az a gondolat, hogy ha azon a másik házon (a Sötétebbiken) végigsétálhatna és kiléphetne belőle, az a másik világ várna rá. Ez az ábránd persze tovatűnt, és amikor új babát kapott (Mrs. Butterworth-nek keresztelte a palacsintához járó kedvenc szirupja után), sőt új babaházat is, elfogadhatóbb kislányos kedvtelésekhez: főzéshez, takarításhoz, bevásárláshoz, kisöcsdorgáláshoz, vacsora előtti átöltözéshez pártolt. Most, ennyi év után mégis sikerült átlépnie a tükrön. Csakhogy a Sötétebbik Házban nem egy kislány várta, hanem egy Sötétebb Férj, aki egész idő alatt ott lakott a tükör túloldalán, és borzalmas dolgokkal foglalatoskodott. Jó minőséget jutányos áron, mondogatta Bob - vérbeli könyvelői hitvallás. Elek és durrogok - válasz a hogy vagy? kérdésre, amelyet minden, a Holt Ember Nyomában járó farkaskölyök megtanult tőle. Lehet, hogy néhányan felnőtt férfiként is használják. Szőkék előnyben - ezt se hagyd ki! Mert ha az urak beteltek a fojtogatással... Ekkor azonban Darcyt lebírta az álom. Ez a szelíd dajka nem ringathatta sokáig, de a homlokán és kivörösödött, duzzadt szeme sarkában húzódó ráncok enyhültek valamelyest. Félig-meddig még öntudatnál megmoccant, amikor férje a kocsifelhajtóra kanyarodott, de azért nem tért magához. Ha a Suburban fényszórói megvilágítják a mennyezetet, talán felébredt volna, Bob azonban még az utcán kikapcsolta őket, nehogy az asszonyt felriassza.

8. Egy macska cirógatta arcát bársonyos manccsal. Gyöngéden, de kitartón. Darcy megpróbálta eltolni, de a keze mintha száz fontot nyomott volna. Különben is álom volt - csak az lehet, hiszen nem volt macskájuk. Bár ha egy házban elég sok a macskaszőr, valahol macskának is kell lennie, sugallta ébredező tudata egész logikusan. Most a mancs a frufruját meg a homlokát cirógatta, de nem lehetett macskáé, mert a macskák nem beszélnek. - Ébredj, Darce. Ébredj fel, szívem. Beszélnünk kell. A hang puha és csillapító, akár a simogatás. Bob hangja. És nem mancs, hanem az ő keze. De nem lehet ő, mert ő Montpe... A szeme kinyílt, és tényleg Bob ült ott mellette az ágyon, az arcát és a haját simogatva, mint olyankor, ha Darcy gyengélkedett. Háromrészes Jós. A. Banköltöny volt rajta (minden öltönyét ott vette, és egy újabb, bágyadt humorú szójátékkal, „Jossbanknak nevezte), de a mellény - valamint a gallérja - nem volt begombolva, és nyakkendője vége úgy meredt ki a zakó zsebéből, mint egy vörös nyelv. A nadrágszíj fölött kitüremlett a gyomra, és Darcy első összefüggő gondolata az volt: Igazán le kéne fogynod, Bobby, ez árt a szívednek. - Mijaz... - A motyogása alig érthető varjúkárogás-ként hangzott. A férfi mosolygott, és tovább cirógatta: a haját, az arcát, a tarkóját. Darcy megköszörülte a torkát, és újra próbálkozott. Mi az ördögöt keresel itt, Bobby? Legalább... - Az óra felé nézett, de hát azt elforgatta. A férfi, továbbra is mosolyogva, a karórájára pillantott. -Háromnegyed három. A telefon után két óra hosszat ültem abban a lökött motelszobában, és győzködtem magam, hogy amire gondolok, nem lehet igaz. Csakhogy nem úgy lett belőlem az, aki vagyok, hogy kerülgettem az igazságot. Úgyhogy beugrottam a 'Burbanba, és elindultam. Forgalom nulla. Nem is tudom, miért nem közlekedem gyakrabban éjszaka. Lehet, hogy megpróbálom. Mármint ha nem Shawshankben vagy a concordi Állami Börtönben csücsülök. De ez persze rajtad is múlik, nem igaz? Ez a simogató kéz az arcán. Ismerős a tapintása, még a szaga is, és ő mindig élvezte. Most azonban vi-szolygott tőle, és nemcsak korábbi rémes felfedezései miatt. Hogyan is nem vette észre eddig, milyen önelégült és leereszkedő ez a simogatás? Vén csont vagy, de akkor is az enyém, sugallta most az érintés. Csak ezúttal a távollétemben a padlóra pipiltél, és ez csúnya dolog. Igazi nagy csúnyaság. Ellökte a férfi kezét, és felült. - Az isten szerelmére, miről beszélsz? Besurransz ide, felébresztesz... Égő lámpánál aludtál... Láttam, mihelyt a felhajtom kanyarodtam! - Mosolyában semmi bűntudat; igaz, fenyegetés sincs benne. Ugyanaz a kedves, meleg Bob Anderson-i mosoly, amely Darcyt szinte első látásra meghódította. Egy pillanatra felvillant az emlék: milyen gyöngéd volt a nászéjszakájukon, milyen türelmes. Időt hagyott neki, hogy hozzászokjon az újdonsághoz...

Most is ezzel próbálkozik, gondolta. - Soha nem szoktál égő lámpánál aludni, Darce. És a hálóing alatt magadon hagytad a melltartót; ez sem szokásod. Ugye csak elfelejtetted levenni? Szegény drágám... Szegény, megviselt kislány... Egy röpke pillanatra Darcy melléhez ért, de - szerencsére - elhúzta a kezét. - Még az órámat is elforgattad, hogy ne lásd, hány óra. Fel voltál dúlva, és erről én tehetek. Sajnálom, Darce. Szívem legmélyéből fájlalom. - Ettem valamit, ami megfeküdte a gyomromat... -Okosabb ötletre nem telt. Bob mosolya csupa türelem volt. - Megtaláltad a kis rejtekhelyemet a garázsban. - Nem tudom, miről beszélsz. Ó persze, nagyon ügyesen visszatettél mindent, de én óvatos vagyok az ilyesmiben, és a ragasztószalag, amit a pecekre tettem, el lett szakítva. Ezt ugye nem vetted észre? Nagyon is természetes. Ez a fajta szalag jóformán láthatatlan. Továbbá a doboz egy-két hüvelykkel balra volt attól a helytől, ahová én szoktam tenni. Újra simogatni kezdte volna az arcát, de amikor Darcy elfordította, ő is visszahúzta a kezét (úgy látszott, neheztelés nélkül). - Látom, Bobby, hogy a fejedbe vettél valamit, de esküszöm, fogalmam sincs, mi az. Talán túl sokat dolgoztál... A férfi szája fájdalmasan lebiggyedt, a szeme könnybe lábadt. Hihetetlen. Darcy erőt vett magán, nehogy megsajnálja. Úgy látszik, az érzelmek is részei a megszokásnak, megannyi feltételes reflex, semmi más. - Mindig is sejtettem, hogy eljön ez a nap - mondta. - Halvány fogalmam sincs, mire célzol. A férfi felsóhajtott. Elég hosszú volt a hazaút, drágám, hogy mindezt végiggondoljam. És minél tovább, minél erősebben gondolkodtam, annál világosabb lett, hogy voltaképpen csak egyetlen kérdés van: az em-té-dé. - Ha mondom... Csitt - vágott közbe a férfi, és gyöngéden Darcy szájára tette az ujját. Szappanszaga volt. Mielőtt a motelt elhagyta, bizonyára lezuhanyozott - ez igazán hasonlítana rá. - Mindent elmondok. Tiszta vizet öntök a pohárba. Azt hiszem, lelkem legmélyén mindig azt szerettem volna, hogy megtudd... Azt szerette volna? Úristen. Lehet, hogy még szörnyűségesebb dolgok vannak hátra, de eddig ez volt a legrémisztőbb. - Nem akarom tudni. Akármit vettél a fejedbe, nem akarom tudni. A szemedből mást olvasok ki, szívem, és én nagy szakértője lettem a női szemeknek. Az em-té-dé azt jelenti: Mit Tenne Darcy? Adott esetben: mit tenne Darcy, ha megtalálná a rejtekhelyemet, és megnézné, mi van abban a bizonyos dobozban? Ami mellesleg mindig drága volt nekem, mivelhogy tőled kaptam. Előrehajolt, és gyors csókot nyomott a homlokára. Az ajka nedves volt. Darcy, először életében, undorodott ettől az érintéstől, és átsuhant a fején, hogy mire a nap felkel, talán már nem is lesz életben. A halottak ugyanis nem fecsegnek. Igaz, gondolta, nagyon

igyekezne, hogy ne „szenvedjek". Először föltettem magamnak a kérdést: jelent-e neked valamit a Marjorie Duvall név. Szerettem volna erre a kérdésre tagadó választ adni, de néha muszáj, hogy az ember reálisan gondolkodjon. Te ugyan nem vagy rácuppanva a hírekre, de nem hiába éltem veled annyi éven át, hogy ne tudjam, a tévé és a lapok nagy sztorijaival azért lépést tartasz. Úgy gondoltam, a név ismerős volna, de ha nem, a jogosítványon látható fényképet biztosan felismernéd. Amellett, gondoltam, kíváncsi is lesz, hogy kerültek hozzám ezek az igazolványok, és miért őrzöm őket. Minden nő kíváncsi. Vegyük csak Pandorát. Vagy Kékszakáll feleségét, gondolta az asszony. Aki bekukucskált a lezárt szobába, és meglátta valamennyi elődje levágott fejét. - Esküszöm, Bob, hogy fogalmam sincs, miről be... így aztán, miután beléptem a házba, első dolgom volt, hogy bekapcsoljam a számítógéped, kinyissam a Firefoxot, vagyis az állandó keresőprogramodat, és utánanézzek az egész miskulanciának. - Hogy minek? A férfi kuncogott, mintha valami páratlan szellemességet hallott volna. És lám, még csak nem is tudsz róla! Sejtettem, hogy így van, mert valahányszor utánanézek, semmi sincs törölve. Fenn van az egész. - És újra kuncogott, mintha felesége egy új, különösen szívhez szóló vonását fedezte volna fel. Darcyban most kezdett motoszkálni a harag, noha az adott helyzetben ez kissé abszurd volt. - Te ellenőrződ az én számítógépemet? Te alattomos lesipuskás! Még szép, hogy ellenőrzőm. Van egy elvetemült barátom, aki nagyon csúnya dolgokat művel. Ilyen helyzetben muszáj számon tartani a hozzánk legközelebb állók lépéseit. Márpedig amióta a gyerekek kirepültek, csak te maradtál. Elvetemült barát? Aki nagyon csúnya dolgokat művel? Darcy feje kóválygott, de egyvalamit felismert: a további tagadásnak semmi értelme. Ő mindent tud, és ezt a férfi is tudja. -Nemcsak Marjorie Duvallnak néztél utána. -A hangja nem volt védekező, szégyenérzet sem bujkált benne, csak valami utálatos sajnálkozás, amiért a helyzet idáig fajult. - Valamennyiüket lenyomoztad! - Elnevette magát, és azt mondta: - Puff neki! Darcy felült, és az ágytámlának dőlt; így valamivel messzebb került a férfitól, és ez jó volt. Hány és hány éven át feküdtek úgy, hogy a csípőjük, a combjuk összeérjen, de most jólesett a távolság. - Miféle elvetemült barátról beszélsz itt? Bob félrebillentette a fejét; így fejezte ki testbeszéddel, hogy „elég nehézfejű vagy, de nem haj, engem elszórakoztatsz". - Brianről. Darcy először azt sem tudta, kiről beszél; bizonyára valami munkahelyi ismerős, gondolta. Talán a cinkosa? Első hallásra ez nem tűnt valószínűnek, Bob épp oly nehezen barátkozott, mint ő, de a hozzá hasonló gonosztevőknek néha voltak bűntársaik. Elvégre a farkas is falkában vadászik.

-Brian Delahanty - magyarázta a férfi. - Ne mondd nekem, hogy nem emlékszel rá! Hiszen miután elmesélted, mi történt Brandolynnal, én is mindent elmondtam Brianről. Darcynak tátva maradt a szája. - A gimnáziumi barátodról? De Bob, hiszen ő halott! Kergetett egy baseball-labdát, amikor halálra gázolta egy teherautó! Bob bocsánatkérőn mosolygott. Hát szóval... igen is, meg nem is. Amikor beszéltem róla, mindig Briannek neveztem, de annak idején, a suliban nem így hívtam, mert ezt a nevet utálta. A monogramját használtam, vagyis a BD-t. Darcy meg akarta kérdezni, hogy hogy kerül a csizma az asztalra, de aztán kapcsolt. BD. Hát hogyne. Bí-dí. Azaz Beadie.

9. A férfi hosszan beszélt, és minél tovább beszélt, annál inkább elborzadt az asszony. Mind e sok év folyamán egy elmebeteggel élt együtt - de hát honnan sejthette volna? Bob őrülete föld alatti tóhoz hasonlított. Sziklák alatt húzódik meg, és a sziklákat egy réteg föld borítja, amelyből virágok hajtottak ki. Az ember sétálgathatott köztük, anélkül, hogy gyanítaná az örvénylő víz jelenlétét. Pedig hát ott volt - a kezdet kezdetétől. A férfi BD-t hibáztatta mindenért (aki csak később, a rendőrség részére készült jegyzeteiben vált Beadie-vé), de Darcy úgy vélte, ez csak álca. Brian Delahanty mindössze arra kellett, hogy megkönnyítse a két egymástól független élet fikcióját. BD eszelte ki például, hogy fegyvert csempésszenek az iskolába, és eszelős pusztítást végezzenek. Bob szerint ez az ihlető ötlet a Castle Rock-i gimnáziumban, az elsős és másodikos évek közötti nyáron, vagyis 1971-ben szállta meg őket. Derűsen csóválta a fejét, mintha valamilyen ártalmatlan gyerekcsínyt idézne fel: Azok a columbine-i iskolai bunkók akkor még a papájuk kéjes álmaiban sem léteztek - mesélte. - És voltak lányok, akik lefitymáltak minket. Diane Ramadge, Laurie Swenson, Glória Haggerty, meg még vagy egy-kettő, csak a nevük már nem jut eszembe. Kisütöttük, hogy fegyvert szerzünk - Brian apja vagy húsz puskát és pisztolyt tartott a pincében, köztük két második világháborús német Luegert, amiktől totál el voltunk ájulva, és bevisszük az egész kollekciót a suliba. Tudod, akkoriban még nem létezett se motozás, se fémdetektorok. A fizikateremben akartuk elbarikádozni magunkat. Láncra zárjuk az ajtókat, megölünk pár embert -főleg tanárokat, de voltak gyerekek is, akikre pipák voltunk -, és utána a többi gyereket kikergetjük a folyosó túlsó végén lévő vészkijáraton. Kivéve azokat a lányokat, akik semmibe vettek bennünket - őket túszul akartuk ejteni. Kidolgoztuk a tervet - azazhogy BD dolgozta ki -, hogyan bonyolítsuk le az egészet, mielőtt a zsaruk kiérnek. Világos, nem? BD térképeket rajzolt, és a mértanfüzetébe írta össze a szükséges lépéseket. Úgy rémlik, húsz ilyen lépést vázolt fel. Az első így hangzott: „Meghúzzuk a szirénákat, hogy pánik keletkezzen". - Bob kuncogott. - És miután lezártuk az egész részleget... Kicsit szégyenlősen mosolygott az asszonyra, Darcy azonban úgy érezte, elsősorban a terv ügyetlenségét röstelli. Nos, a többit már sejted. Két tizenéves srác, akkora hormonszinttel, hogy a szélfúvástól is kanosak lettünk. Közölni akartuk azokkal a csajokkal, hogy ha amúgy rendesen - izé - megdughatjuk őket, szabadon elmehetnek; de ha nem, végzünk velük. És ők szét is rakják a lábukat, ahogy kell. A férfi lassú mozdulattal bólintott. - Szétrakják, mert nem akarnak meghalni. BD-nek ebben igaza volt. A történet szinte magába szippantotta. A groteszk, ám őszinte nosztalgiától ködös lett a tekintete. Vajon az ifjúság bolondos álmaiba képzeli vissza magát? Darcy attól tartott: valóban erről van szó. Öngyilkosok sem akartunk lenni, mint azok a heavy metalos balfácánok Coloradóban. Még mit nem! Brian úgy tudta, hogy a fizikaterem alatti pincében valami

alagút van, amely az üzemanyagraktártól a 119-es út másik oldalán lévő régi tűzoltóállomásig vezet. Azt mondta, hogy amikor a suli az ötvenes években még egységesen nyolcosztályos volt, játszótér is volt a kijáratnál, és a kicsik szünetben ott ejtőztek, tudniillik az alagúton úgy jutottak ki, hogy nem kellett átmenniük az úttesten. Bob nevetésétől az asszony összerezzent. Mindezt készpénznek is vettem, de kiderült, hogy süket duma az egész. Ősszel lementem a pincébe, hogy utánanézzek a dolognak. A raktár ott volt, tele papírral, és minden bűzlött attól a szertől, amit akkoriban a sokszorosításhoz használtak, de alagútnak nyoma se volt, pedig már akkor is híres voltam az alaposságomról. Nem tudom, hogy mindkettőnket becsapott-e, vagy csak önmagát, csak annyit tudok, hogy nem létezett semmiféle alagút. Beszorultunk volna a felső szintre, és ki tudja, végül nem hagyjuk-e ott a fogunkat. Ugyebár senki sem sejtheti, mikor mit lép egy tizennégy éves fiú. Csak gurulnak ide-oda, mint a fel nem robbant bombák. De te ugye már felrobbantál, nem igaz, Bob? Valószínűleg úgyis betojtunk volna. Bár ez sem biztos. Talán mindenképpen megpróbáltuk volna végigcsinálni. BD engem is felajzott, ahogy elmondta, hogy először végigtapizzuk őket, aztán megparancsoljuk, hogy vetkőztessék le egymást... Komoly pillantást vetett az asszonyra. - Igen, igen, tudom, hogy ez afféle maszturbációs fantáziálásnak hat, de azok a lányok tényleg undorító, beképzelt majmok voltak. Ha az ember beszélgetni próbált velük, vihogtak, és elvonultak; utána meg a menza sarkában tömörült az egész társaság, méregettek minket, és tovább kacarásztak. Úgyhogy az egészről nem mi tehettünk, nem gondolod? Az ujjaival közben nyugtalanul dobolt a combján megfeszülő nadrágon, majd felnézett Darcyra. - Egyet meg kell hogy érts: Brianból ritka meggyőző erő áradt. Sokkal elvetemültebb volt, mint én. O valóban eszelős volt. Meg aztán azt se felejtsük el, hogy akkoriban forrongott az egész ország, és ez is közrejátszott. Ezt kétlem, gondolta az asszony. Az egészben az volt a megdöbbentő, hogy Bob tálalásában mindez szinte normálisan hangzott, mintha a nemi erőszak és a gyilkosság ott kísértene minden kamasz fiú szexuális képzelgéseiben. A férfi talán el is hitte ezt, mint ahogy Brian Delahanty mitikus menekülési útjában, az alagútban is hitt. Vajon így volt-e ez? Darcynak nem volt módja rá, hogy kiderítse. Elvégre egy őrült emlékezéseit hallgatja. Ám így is valószerűtlennek tűnt az egész, hiszen ez az őrült még mindig Bob, az ő Bobja volt. A férfi vállat vont. A lényeg, hogy minderre nem került sor. Azon a nyáron történt, hogy Brian kirontott az úttestre, és halálra gázolták. A temetés után fogadás volt náluk, és a mamája azt mondta, ha akarom, felmehetek a szobájába, és elvihetek valamit. Emlékül, hiszen érted. És én akartam! De még mennyire, hogy...! Elvittem a mértanfüzetét, nehogy valaki végiglapozza, és megtudja, hogyan tervezte el Brian a nagy Castle Rock-i közösülő és céllövészeti fesztivált. Ezek egyébként az ő szavai. Bob szomorkásán nevetett. - Ha vallásos volnék, azt mondanám, Isten megmentett saját magamtól. És ki tudja,

nincs-e valami-valamilyen sorsféleség... amely előre megtervezi a jövőnket. Darcy ezt már nem állhatta meg szó nélkül. - És ez a sors azt tervezte, hogy te nőket kínozz és öldökölj? - kérdezte. Bob szemrehányó pillantást vetett rá, és oktatón emelte fel a mutatóujját.. -Azok a csajok is felfuvalkodott libák voltak -mondta. - És különben sem az én ötletem volt. Mindezt Beadie művelte - és szándékosan beszélek múlt időben, Darce. Mert mára az egészet magam mögött hagytam. Bob, a te BD barátod halott. Közel negyven éve, hogy meghalt. Ezt neked is tudnod kell, legalábbis valamilyen szinten... A férfi úgy emelte fel kezét, mint aki önként megadja magát. - Úgy érzed, a bűntudat elfojtásáról van szó? A lélekbubusok így neveznék, és neked is jogod van hozzá. De figyelj csak ide! - Előrehajolt, és Darcy homlokára nyomta ujját, a két szemöldöke közé. - És próbáld megemészteni, amit mondok. Igenis Brian volt a tettes. Megfertőzött bizonyos - nos, fogalmazzunk így - bizonyos eszmékkel. És ha ezek az eszmék egyszer befészkelték magukat, nem lehet meg nem történtté tenni őket. Mint ahogy nem lehet... - A fogkrémet se visszanyomni a tubusba? Bob összeütötte a kezét; Darcy kis híján felvisított. - Látod, pontosan erről van szó! A fogkrémet se préselhetjük vissza. Brian meghalt, de az eszméi éltek. Nőket kell szerezni, alávetni őket mindannak az őrültségnek, ami épp eszedbe jut, és atöbbi. Ezek az eszmék kísértették, mint a rossz szellemek. A tekintete eközben felfelé és balra kalandozott. Darcy olvasta valahol, hogy ez azt jelenti: az illető tudatosan hazudik. De hát számít ez? Számít, hogy neki hazudik-e vagy önmagának? Aligha. - Nem bocsátkozom részletekbe - jelentette ki. - Nem a te édes kis füleidnek valók, márpedig akár akarod, akár nem - és tudom, hogy ezekben a percekben nem nagyon akarod -, most is az én édes kedvesem vagy. És tudnod kell, hogy küzdöttem ellene. Hét éven át álltam ellen, de az eszmék - Brian eszméi - egyre csak erősödtek bennem. Mígnem végül azt mondtam magamnak: „Egyszer kipróbálom, csak azért, hogy megszabaduljak tőlük. Megszabaduljak Briantől. Ha elfognak, úgy is jó - legalább többé nem foglalkozom velük, és nem töprengek tovább, hogy milyen is lenne megvalósítani őket. - Ha jól értem, ez amolyan férfinak való felfedező-út volt - jegyezte meg tompán az asszony. - Mondjuk. így is ki lehet fejezni. - Vagy mintha kipróbálnál egy mariskát, hogy lásd, mire ez a nagy hűhó. A férfi szerényen, siheder módjára, vállat vont. - Kábé. Csakhogy ez nem felfedezőút volt, Bobby. És nem is füvezés. Itt nőknek kellett meghalniuk. Eddig sem tapasztalt semmiféle bűntudatot vagy szégyenkezést a férfi részéről; mintha képtelen volna ilyen érzelmekre, mintha az őket megszakító kapcsoló már rég, talán már a születése előtt kiégett volna. Most azonban Bob durcásan, képmutató

szemrehányással mérte végig. így fejezik ki a tizenéves fiúk, hogy őket senki sem érti meg. -Ha mondom, Darcy, hogy megjátszották magukat. Az asszony megszomjazott, de nem mert kimenni a fürdőszobába. Attól félt, a férfi nem engedné. És akkor mi lesz? Mi következik? Amellett nem hittem, hogy lebukhatok - folytatta a férfi. - Ha vigyázok, és mindenben a tervhez tartom magam, nem veszthetek rajta. Ez már nem egy sületlen, kanos tizennégy éves süvölvény fantazmagóriája volt, hanem reális elképzelés. És valami másra is rájöttem. Egyedül nem hajthatom végre. Ha nem szúrom el idegességemben, elárulhat a bűntudat. Mert én a rendes emberek közé tartoztam. Ilyennek láttam magam, és akár hiszed, akár nem, ma is így gondolom. Ne mondd, hogy nincs rá bizonyítékom. Szép otthonom van, nagyszerű feleségem, két gyönyörű gyermekem, aki felnőtt, és most kezdi építeni a saját életét. És mindent megtérítek a közösségnek. Ezért vállaltam el két évre a városi pénztárosságot, minden ellenszolgáltatás nélkül. Ezért szervezzük meg évről évre Vinnie Eschlerrel a halloweeni véradást. Marjorie Duvallt is beszervezhetted volna, gondolta az asszony. A-pozitív volt. Aztán a férfi - mintha egyetlen, mindent eldöntő érvvel zárná fejtegetését kidüllesztette a mellét. - És erre valók a farkaskölykök is. Amikor Donnie-ból cserkész lett, azt hitted, most majd kiszállok; ne hidd, hogy nem vettem észre. Csakhogy nem szálltam ki. Mert nemcsak Brianról volt szó, hanem sokkal többről. A közösségről is. Arról, hogy visszaadom, amit elvettem. Akkor add vissza Marjorie Duvallnak is az életét. Vagy Stacey Moore-nak. Vagy Róbert Shaverstone-nak. Ez az utolsó lövés talált. A férfi összerezzent, mint akit megütöttek. - Az véletlen volt. A srác rossz időben rossz helyen tartózkodott. - De hogy te is ott tartózkodtál, az nem volt véletlen. Nem én voltam - jelentette ki Bob, majd előrukkolt a végső, szürreális képtelenséggel. - Én nem vagyok házasságtörő. Az BD volt. Mindig ő az. Először is ő plántálta belém azokat az eszméket. Éppen azért láttam el a rendőrségnek címzett leveleimet az ő monogramjával, hogy ezt világossá tegyem. A helyesírást persze megváltoztattam, mert amióta először beszéltem neked róla, megesett, hogy BD-nek neveztem. Lehet, hogy ezt már elfelejtetted, de akkor is így volt. Darcyt megbabonázta a részleteknek ez a rögeszmés gazdagsága. Nem csoda, hogy nem csípték rajta. Ha ő nem üti bele a lábát abba az istenverte kartondobozba... - Egyiknek se volt köze se a személyemhez, se a munkámhoz. Nemcsak az állásomhoz, de a mellékeshez sem. Az veszélyes lett volna, és nagy baj sülhetett volna ki belőle. De sokat utazom, és nyitva tartom a szemem. BD pedig - mármint a bennem élő velem tart. Kiszúrjuk azokat, akik el vannak telve maguktól. Ezt megérzi az ember. A szoknyájuk túl rövid, és szándékosan mutogatják a cicifixük pántjait. Kokettálnak a férfiakkal. Ott volt például az a Stacey Moore. Sejtem, hogy róla is olvastál. Férjnél volt, de ettől még hozzám dörgölte a didijét. Pincérnő volt egy kávézóban - a waterville-i Napsugárban. Oda gyakran ellátogattam, Mickleson érmegyűjteménye kedvéért,

emlékszel rá? Néha még te is elkísértél, amikor Pets a Colbyba járt. Ez még azelőtt történt, hogy George Mickleson meghalt, és a fia a teljes állományt eladta, hogy kivándorolhasson Új-Zélandba. Az a nő, Darce, valósággal utánam vetette magát! Mindig megkérdezte, melegítse-e meg a kávémat, és össze-vissza dumált a Red Soxról, közben pedig föléin hajolt, a vállamhoz dörgölte a csöcseit, és mindent elkövetett, hogy felálljon... Amit, bevallom, el is ért, férfi vagyok, rendes férfivágyakkal, és habár te sohasem hárítottad el a közeledésem, vagyis hát csak Nagyritkán, akkor is csak férfi voltam, méghozzá kanosabb az átlagnál. Vannak nők, akik megérzik ezt, és kihasználják. Mert begerjednek tőle. Sötét, tűnődő tekintettel meredt az ölére. Ekkor eszébe jutott valami, és felszegte a fejét. Ritkuló haja meglebbent, majd visszasimult fejére. - Örökké vigyorognak! Vérvörösre rúzsozzák a szájukat, és örökké vigyorognak! Nos, ha tudni akarod, én felismerem az ilyen vigyorgást. A legtöbb férfi így van vele. „Ha-haha, tudom én, mire megy ki a játék, érzem a szagodon, de ennél a kis dörgölőzésnél nem kapsz többet, érd csak be vele." Ami engem illet, nekem elég is volt - de BD-t más fából faragták! Lassan ingatta a fejét. Sok ám az ilyen nő. A nevüket könnyű megtudni, és akkor már lekereshetők az interneten. Aki tudja, hogyan keressen, rengeteg információhoz juthat, és a könyvelők aztán értik a módját. Ó, több tucatszor is megcsináltam én ezt, talán százra is felment. Ha tetszik, nevezheted hobbinak; mondhatod, hogy nemcsak érméket, de adatokat is gyűjtök. Rendszerint ennyiben is maradok. De néha BD kijelenti, hogy „látom, Bobby, ez a csaj már komolyabban érdekel... Az ott - igen, őrá gondolok. Gyere, kidolgozzuk a tervet, és ha itt az ideje, a többit rám bízod." És így is történik. Megfogta az asszony kezét, összemarkolta ernyedt, kihűlt ujjait. - Azt hiszed, megőrültem. Látom a szemeden. De ez, szívem, tévedés. BD az őrült, vagy ha a nyilvános fogyasztásra szánt neve jobban tetszik, Beadie. Mellesleg, ha elolvasod az újságcikkeket, észreveheted, hogy a rendőrségnek szóló üzeneteimben szándékosan vétettem egy sor helyesírási hibát. Még a címeket se írom jól. A tárcámban őrzök egy listát ezekről a hibákról, hogy ne nagyon változtassak rajtuk. Ez a félrevezetés művészete. Higgyék csak, hogy ez a Beadie nehézfejű, primitív alak - és el is hiszik! Mert ők a fa-fejűek. Egyetlen egyszer, évekkel ezelőtt hallgattak ki, akkor is mint tanút, két héttel azután, hogy BD kinyírta azt a Moore nevű perszónát. Sánta öreg szivar volt, fél lábbal már nyugdíjban. Azt mondta, jelentkezzek, ha valami eszembe jut. Meg is ígértem. Igazán vicces volt. Hangtalanul kuncogott, mint időnként olyankor, ha a Modern családot vagy a Két és fél ember-t nézték. Ma éjszakáig ez a fajta nevetés Darcy mulatságát is fokozta. - Mondjak valami érdekeset, Darce? Ha inflagranti érnének, azt hiszem, beismerném a bűnösségemet, már amennyire bárki százszázalékos biztonsággal tudhatja, mit tenne ilyen helyzetben - de azért komplett vallomást ne várjanak tőlem. Merthogy a tulajdonképpeni... izé... tettlegességekből vajmi kevésre emlékszem. Beadie cselekszik, nem én... én... nem is tudom... szóval nem igazán vagyok öntudatnál. Amnéziás leszek. Rohadt egy dolog.

0, te hazug! Emlékszel te mindenre. Ott van a szemedben, még a lebiggyedő szádban is. - És most... most minden Darcellen kezében van. -Ajkához emelte Darcy fél kezét, és úgy csókolta meg, mintha ezt a kijelentést húzná alá. - Biztosan ismered a régi csattanót: „Elmondhatom, de utána meg kell hogy öljelek." Ránk ez nem érvényes. Téged soha nem tudnálak megölni. Minden, amit teszek, mindaz, amit felépítettem - még ha mások lekicsinyelnék is -, a te kedvedért történt. Miattad tettem, neked építettem; persze a gyerekeknek is, de te voltál a fő. És tudod-e, mi történt, amikor beléptél az életembe? -Abbahagytad... Bob arcát beragyogta a mosoly. - Úgy van! Több mint húsz évre! Tizenhatra, gondolta Darcy, de hallgatott. - Mialatt a gyerekeket neveltük, és küszködtünk, hogy az érme biznisz meglendüljön - habár ez elsősorban neked köszönhető -, én ide-oda rohangáltam New Englandben, adóügyeket rendeztem el, alapítványokat szerveztem... - Nem igaz, te hoztad tető alá - mondta Darcy, és megdöbbentette, hogy a hangja nem másról: nyugalomról és melegségről árulkodik. - A te szakértelmed volt a lényeg. Bob úgy meghatódott ezen, hogy kis híján újra elsírta magát, és amikor megszólalt, a hangja fátyolos volt. Köszönöm, drágaságom. Nekem a világot jelenti, hogy így beszélsz. Hiszen te mentettél meg. Nem is csak egy értelemben. Megköszörülte a torkát. Vagy tizenkét éven át BD meg se mukkant. Komolyan mondom: már azt hittem, felszívódott. De aztán visszajött. Akár egy szellem. - Ezt mintha latolgatta volna magában, aztán lassan bólintott. - Merthogy valóban az. Rossz szellem. Utazásaim közben egyszer csak ismét megszólalt, hogy felhívja a figyelmem bizonyos nőkre. „Ezt nézd meg, hogy mutogatja neked a mellbimbóját - de ha odanyúlnál, hívná a rendőrséget, és miközben téged elvisznek, ő röhécselne a barátnőivel. Vagy itt ez a másik, hogy nyalogatja a száját, tudja, hogy szeretnéd, ha a nyelvét a te szádba tenné, de azt is tudja, hogy tudod: erre soha nem fog sor kerülni. Vagy a harmadik, aki úgy száll ki a kocsiból, hogy lássék a bugyogója, és ha ezt véletlennek hiszed, hülye vagy. Ő is csak megjátssza magát, és szilárd meggyőződése, hogy sosem fog rajtaveszteni. Elhallgatott; sötét szemét újra komoran a földre szögezte. Tekintetében ismét ott bujkált az a Bobby, aki huszonhét éven át sikeresen tévesztette meg. Az a Bobby, akit most szellemnek akar feltüntetni. -Amikor feltámadt bennem ez az inger, küzdöttem ellene. Vannak bizonyos magazinok... még az esküvőnk előtt vásároltam ilyeneket... és azt hittem, ha újra ezekkel kötöm le magam... vagy az interneten egyes webhelyekkel... akkor talán... nem is tudom... mondjuk úgy, képzelgéssel pótolhatnám a valóságot... Csakhogy ha egyszer az ember belekóstolt a valóságba, fabatkát se ér a képzelet. Úgy beszél, gondolta Darcy, mint aki rácuppant holmi költséges ínyencségre. Kaviárra. Szarvasgombára. Belga pralinéra.

- De a lényeg az, hogy kiszálltam az egészből. Sok-sok évre kiszálltam. És most is ki tudnék szállni, Darcy - de ezúttal végleg. Ha ezzel megmenthetjük a házasságunkat. Ha meg tudnál bocsátani, és új lapot nyitnál. - Komolyan, nedves szemmel nézett az asszonyra. - Képes volnál erre? Darcy egy meztelen nőre gondolt, akinek a hófúvásban betemetett lábát egy arra kóborló közönyös eke hozta napvilágra - őt is anya szülte, s egy apa legeltette rajta büszkén a szemét, ahogy rózsaszín tütüjében sután végig táncikált a gimnáziumi színpadon. Eszébe jutott egy másik anya, akit a fiával együtt egy befagyott öböl peremén fedeztek fel, hajukat a jeges, fekete víz hintáztatta. S eszébe jutott a nő, akinek a fejét egy kukoricás tartályba tömködték. - Ezt még meg kell gondolnom - mondta nagyon óvatosan. A férfi odahajolt hozzá, és megragadta a két karját. Darcynak igyekeznie kellett, hogy ne rántsa el magát, és a szemébe nézzen. A férje szeme volt - és mégsem az övé. Talán mégiscsak van valami abban a szellem-dologban, gondolta. Ez nem afféle rémfilm, amiben a pszichotikus férj az egész házon végigkergeti a sikoltozó feleségét. Ha úgy döntesz, hogy a rendőrséghez fordulsz, és feladsz, egyetlen mozdulattal sem foglak visszatartani. De tudom, hogy végiggondoltad, mit jelentene ez a gyerekeknek. Nem volnál az a nő, akit feleségül vettem, ha ez nem fordult volna meg a fejedben. Arra azonban talán nem gondoltál, hogy mit jelentene neked. Senki sem hinné el, hogy egy több évtizedes házasságban soha nem láttál át a szitán, vagy legalább ne fogtál volna gyanút. El kéne menned innen, és élhetnél a csekély megtakarításainkból, mert a börtönből senki sem tarthatja el a családját. Még az is lehet, hogy gyér forrásainkhoz sem férhetnél hozzá, a polgári peres eljárások miatt. És persze a gyerekek... - Elég legyen! Többé ne merd említeni őket ezzel az üggyel kapcsolatban! Bob alázatosan bólintott, de az asszony karját most sem engedte el. - Egyszer már legyőztem BD-t - húsz éven át én voltam a győztes... Tizenhat, gondolta ismét Darcy, és ezt te is nagyon jól tudod. ...és most is fölé kerekedhetem. A te segítségeddel, Darce. Ha te segítesz, mindenre képes vagyok. Még ha újabb húsz év elmúltával vissza is merészkedne, mit érne vele? Addigra hetvenhárom éves leszek! Nehéz felfuvalkodott libákra járókeretből vadászni! - A kép abszurditása gondtalan nevetésre fakasztotta, de hamar kijózanodott. És most figyelj rám jó erősen. Ha valaha visszaesnék, akár csak egyetlen alkalomra, végzek magammal. A gyerekek soha nem tudnának meg semmit, rájuk soha nem fog tapadni ez a... érted már, ez a stigma, mert véletlen balesetnek állítanám be... csak te tudnád, mi történt, és tudnád az okát is. Nos, mit szólsz mindehhez? Túltehetjük magunkat a történteken? Darcy mintha mérlegelte volna a választ. Valóban így is tett, bár az ő gondolatmenetének irányát a férfi aligha értené meg. Ilyesmi járt a fejében: Ezt mondják a drogfüggők is. „Soha nem fogyasztok többé ebből a szerből. Már korábban is többször leálltam róla, és most esküszöm, egyszer s mindenkorra abbahagyom." De még ha elhiszik is, amit mondanak, nem gondolják komolyan, és te is így vagy vele.

És azt latolgatta: Mitévő legyek? Ennyi együtt töltött év után nem tudom becsapni... A hűvös hang, amely erre a kérdésre válaszolt, ismeretlen volt számára. Talán rokonságban állt BD suttogásával, amikor felhívta Bob figyelmét az étteremben látható nőkre, azokra, akik az utcasarkokon vihorásznak, akik leeresztett tetejű méregdrága autókon furikáznak, akik a társasházak erkélyeiről súgnak össze vagy kacarásznak egymással. Vagy talán a Sötétebbik Lány hangja szólt belőle. - Miért ne csapnád be? - kérdezte ez a hang. - Hiszen ő is becsapott téged. És mi lesz aztán? Fogalma sem volt róla. Csak a jelen tűnt valóságosnak, és neki ebben a jelenben van feladata. Meg kellene ígérned, hogy abbahagyod - mondta vontatottan, kelletlenül. — Ünnepélyesen és visszavonhatatlanul. A férfi arca oly maradéktalan - és gyermekinek tetsző - megkönnyebbülést fejezett ki, hogy Darcy meghatódott. Bob oly ritkán emlékeztetett a hajdani kisfiúra. Igaz, ez a fiú egyszer arra készült, hogy fegyvert csempésszen az iskolába. Megígérném, Darcy. Megígérem. Tényleg a szavamat adom. De hiszen ezt már felajánlottam. - Es soha többé nem esne köztünk több szó az egészről. - Világos. - És Marjorie Duvall igazolványait sem küldöd el a rendőrségnek. Látta a férfi arcán az ugyancsak ijesztően gyermeki csalódottságot, de nem óhajtotta meggondolni magát. Nem árt neki egy ilyen csekély kis büntetés. így legalább elhiszi, hogy vallomásával meggyőzte az asszonyt. Talán nem győzött meg? Ó, Darcellen, nézz szembe az igazsággal! - Az ígéret kevés nekem, Bobby. A tettek szebben beszélnek. Áss egy kis gödröt az erdőben, és temesd oda azokat az igazolványokat. - Ha ezt megteszem, akkor te meg én... Darcy a férfi szájára tette kezét, és magára erőltetett szigorral így szólt: - Csitt. Szót se többet. - Rendben. Köszönöm, Darcy. Hálásan köszönöm. - Nem tudom, mit köszöngetsz. - És ezután, noha a közös ágy gondolata zavart és utálkozást keltett benne, kicsikarta magából a folytatást. Most pedig vetkőzz, és feküdj le. Mindkettőnknek szüksége van néhány óra alvásra.

10. Alighogy a férfi feje a párnára hanyatlott, máris elnyomta az álom. Darcy azonban sokáig ébren hallgatta halk, tapintatos horkolását. Azt gondolta, ha elengedné magát, és elszundítana, arra ébredne, hogy fojtogatják. Nem hiába fekszik egy ágyban egy őrülttel. Ha vele is végezne, az eredmény kerek egy tucatra rúgna. De komolyan gondolta, amit mond, bizonygatta magában éppen akkor, amikor kelet felől már világosodott az ég. Azt mondta, szeret, és komolyan gondolta. És mikor én azt mondtam, hogy megőrzőm a titkát - mert hisz végeredményben erről van szó -, hitt nekem. Miért is ne hinne? Hiszen már-már magamat is meggyőztem! Olyan lehetetlen, hogy a férfi megtartsa, amit ígért? Nem minden drogosnál mond csődöt az elvonókúra. És ha ő a saját szempontjából soha nem is lenne képes titoktartásra, nem lehet, hogy a gyerekek érdekében mégis hallgatni fog? Lehetetlen. Képtelenség. De mi az alternatíva? Van egyáltalán választásom? Kimerült, összezavarodott tudata ezzel a kérdéssel viaskodott, amikor ereje fogytával mégiscsak elszunnyadt. Almában az ebédlőbe lépve egy, a hosszú étkező-asztalhoz láncolt nő látványa fogadta. Meztelen volt, csak arca felső részét takarta fekete bőr csuklya. Nem ismerem ezt a nőt, sohasem láttam, gondolta álmában, ám ekkor a csuklya alól Petra szólalt meg: - Te vagy az, anya? Darcy sikoltani próbált, de rémálmainkban megesik, hogy a torkunk nem bocsát ki hangot.

11. Amikor végre áttörte magát az ébrenlétig - fejfájósan, másnaposán, nyomorúságosán -, az ágy másik felét üresen találta. Bob visszafordította az óráját, és kiderült, hogy már negyed tizenegy van. Évek óta nem ébredt ilyen későn, no de csak hajnalban aludt el, és a kevéske alvásidőt rémlátomások töltötték ki. Kiment a fürdőszobába, az ajtó hátáról nagy nehezen leakasztotta a pongyoláját, majd fogat mosott. A szájíze pocsék volt. Akár egy kalitka alja, mondogatta Bob azokon a ritka reggeleken, amikor a vacsorához két pohár bort ivott, vagy a baseballmeccs alatt két üveg sört is felhajtott. Darcy kiköpte a vizet, s éppen visszatette volna fogkeféjét a pohárba, amikor megtorpant, és a tükörbe bámult. A nő, aki visszanézett rá, nem középkorúnak látszott, hanem öregnek: sápadt a bőr, a szájat mély ráncok fogják zárójelbe, a szemek alatt lila karikák, a hajat eszelőssé kócolja a sok forgolódáshánykolódás. Ez azonban az asszonyt csak futólag érdekelte; kisebb gondja is nagyobb volt, mint a kinézete. A tükörkép válla fölött a nyitott ajtón át a hálószobájukba nézett, ámbár az már nem volt az övék; egy sötétebb hálószoba meredt rá vissza. Látta a férfi papucsát, de az sem volt a Bobé, ahhoz túl nagy volt, akár egy óriásé is lehetett volna. Ebben a papucsban egy Sötétebb Férj járt. És a hitvesi ágy a gyűrött lepedőkkel, az összedobált takarókkal? Nyilvánvaló: a Sötétebb Ágyról volt szó. Ismét visszapillantott a torzonborz női fejre, a véreres, riadt szempárra: íme a Sötétebbik Feleség, a maga szertefoszlott dicsőségében. A keresztneve Darcy maradt, de a vezetékneve már nem volt Anderson. A Sötétebbik Feleséget Mrs. Brian Delahantynak hívták. Darcy olyan közel hajolt, hogy orra összeért a tükörkép orrával. Lélegzetét visszafojtva tapasztotta arcára a tenyerét, mint lánykorában, amikor a sortján foltokat hagyott a fű, és lábán harmonikázott a fehér zokni. Addig bámult, amíg elfogyott a levegője, és olyan hevesen fújta ki, hogy a tükör párás lett tőle. Miután tisztára törölte, lement, hogy új minőségében, úgy is, mint a szörnyeteg felesége, megkezdje első napját. Férje a cukortartó alatt levélkét hagyott számára. Megyek, Darce, hogy kívánságod szerint gondoskodjam az irományok sorsáról. Szeretlek, drágám. Bob A neve köré kis Valentin-napi szívet rajzolt, amit már évek óta nem tett. Darcyban felhullámzott iránta a szeretet, amely sűrű volt és tapadós, akár a hervadó virágok illata. Jajveszékelni szeretett volna, mint egy ótestamentumi siratóasszony, és szalvétába fojtotta a feltörő hangot. A hűtő bekapcsolt, és rákezdett lélektelen berregésére. A mosogatóba víz csöpögött, neszével ütemezve a másodperceket. A nyelvét szájába tömött savanyú szivacsnak érezte. Az idő, amelyet Bob feleségeként ebben a házban kell majd leélnie, mint kényszerzubbony - vagy mint koporsó - zárult köré. Ez volt a világ, amelyben kislánykorában hitt. Ez vette körül a kezdetektől fogva, és várt rá. A hűtő zümmögött, a víz csöpögött a mosogatóba, teltek-múltak a nyers másodpercek. Ez volt a Sötétebb Élet, amelyben minden igazság visszafelé íródik.

12. Azokban az években, amikor Donnie shortstop védőt játszott a Cavendish-i Acélfiúknál, Bob a serdülő ligánál edzősködött (akárcsak Vinnie Escher, a lengyel viccek és a medveszerű férfiölelések nagymesterének társaságában), és Darcy még emlékezett rá, mit mondott Bob a sok pityergő fiúnak, amikor a 19-es körzet tornáján elbukták a döntőt. Ez még 1997-ben lehetett, alighanem mindössze egy hónappal Stacey Moore meggyilkolása előtt (az ő fejét tömte a férfi a kukoricás tartályba). Darcy még tizenhárom év elmúltával is úgy vélte, hogy a beszéd, melyet Bob a szipogó, elkeseredett srácoknak tartott, rövid volt, bölcs és végtelenül gyöngéd. Tudom, mit éreztek most, de meglátjátok, a nap holnap is felkel, és akkor ti is jobban érzitek majd magatokat. Ha aztán holnapután is kisüt a nap, még egy kicsit jobb hangulatban lesztek. Ami történt, csak egy epizód az életetekben, és már el is múlt. Jobb lett volna győzni, de az épp így elmúlt volna, és az élet megy tovább. Így ment tovább az ő élete is, miután elemet keresve megtette azt a balvégzetű utat a garázsba. Amikor az első hosszú otthoni nap után (képtelen volt rá, hogy elhagyja a házat, hátha felfedezése nagy betűkkel lenne az arcára írva) Bob hazajött a munkából, így szólt: - Drágám, ami az elmúlt éjszakát illeti... - Semmi nem történt az elmúlt éjszakán. Korábban értél haza, ennyi az egész. A férfi az ismert kisfiús mozdulattal húzta be a fejét, és amikor felnézett, arcát széles és hálás mosoly ragyogta be. - Hát akkor minden rendben! - mondta. - Az akta lezárva? - Úgy van. Bob kitárta a karját. - Akkor adj egy puszit, szépségem! Darcy engedelmeskedett, s közben eltűnődött, vajon azokat a nőket is megcsókolta-e a férje. Elképzelte a szövegét. Dolgozz meg tisztességesen, használd azt a kiművelt nyelvedet, és akkor nem váglak meg... Add bele azt a ribanc szívedet... Bob a vállára tette kezét, és eltartotta magától. - Jó barátok maradtunk? -Igen. - Biztos? Biztos. Nem főztem semmit, és elmenni sincs kedvem. Vegyél fel valami kényelmesebbet, és szaladj el egy pizzáért kettőnknek. -Rendicsek. - És ne felejtsd el bevenni a Prilosecedet. Még jó! - nézett rá sugárzó szemmel a férfi. Darcy elnézte, ahogy szökdécselve szalad fel az emeletre. Már a száján volt, hogy Ne csináld ezt, Bobby, ne terheld a szíved! De nem. Nem és nem. Terhelje csak, ahogy jólesik neki.

13. A nap másnap is felkelt. Harmadnap is. Elmúlt egy hét, aztán még egy, aztán egy hónap. Visszatértek a régi kerékvágásba, feltámadtak egy régi házasság apró szokásai. Mialatt Bob zuhanyozott (és többnyire a nyolcvanas évek valamelyik slágerét énekelte, hibátlan ritmusban, de nem valami dallamosan), Darcy a fogát mosta, de már nem meztelenül, arra készülve, hogy mihelyt a férfi végzett, rögtön beléphessen a zuhanyfülkébe - újabban megvárta, hogy Bob elinduljon a B, B & A-hoz, és csak akkor zuhanyozott. Ha a férfi felfigyelt volna napirendjének erre a csekély módosulására, nem adta jelét. Darcy újra eljárt a maga könyvklubjába, s a hölgyeknek meg a két hozzájuk csatlakozott nyugdíjas úrnak elmagyarázta, hogy megsínylette az időváltozást, és nem akart az új Barbara Kingsolverről alkotott véleményével együtt valamilyen vírust is továbbadni - amin mindenki udvariasan kuncogott. Egy héttel később a Divatozzunk Kötöttben elnevezésű kötőegylethez is visszatért. Néha, a postáról vagy a fűszerestől hazatérőben, azon kapta magát, hogy együtt énekel a rádióval. Esténként tévét néztek - mindig vígjátékokat, soha nem nyomozásokról és törvényszéki tárgyalásokról szóló műsorokat. Bob mostanában korán járt haza; montpelieri látogatása óta a vidéki kiruccanások elmaradtak. A számítógépére valami Skype nevű izét rakott fel, mondván, hogy annak segítségével is megtekintheti az érmegyűjteményeket, és még benzint is spórol. Azt nem mondta, hogy ilyképpen az elcsábulási alkalmakat is megtakaríthatja magának, de erre nem is volt szükség. Darcy figyelte az újságokat, hogy nem kerültek-e elő Marjorie Duvall igazolványai; tudta, hogy ha férjét ebben az ügyben hazugságon éri, akkor minden szava hazugság. De ilyen hírrel nem találkozott. Egyszer egy héten elmentek vacsorázni a két mérsékelt áru yarmouth-i vendéglő egyikébe. Bob jeges teát ivott, ő pedig áfonyás Breezert. A régi szokások nagyon szívósak. Darcy úgy gondolta, csak velünk együtt múlnak ki. Napközben, a férfi távollétében csak ritkán kapcsolta be a tévét. Jobban esett neki, ha csak a frizsider duruzsolását hallgatja, és figyeli, miféle apró nyikorgásokkal és reccsenésekkel rendezkedik be a takaros yarmouth-i ház az újabb maine-i télre. Gondolkodni is könnyebb volt, ha nem szólt a tévé. Könnyebb volt szembenézni az igazsággal: a férje előbb-utóbb úgyis visszaesik. Ameddig csak képes rá, megtartóztatja magát, ennyit Darcy készséggel elismert, de Beadie előbb vagy utóbb felülkerekedik. A következő nő papírjait nem fogja megküldeni a rendőrségnek, abban a hiszemben, hogy ezzel megtévesztheti az asszonyt, de azt sem bánná, ha Darcy átlátna ezen a fogáson. Úgy okoskodna, hogy most már Darcy is bűnrészes. Be kellene ismernie, hogy tudott a dologról. És ha ezt leplezni akarná, a zsaruk kiszedik belőle. Ohióból Donnie jelentkezett. A vállalkozás teljes gőzzel repeszt; megszereztek egy irodaszerekkel foglalkozó céget, amely most építi ki országos hálózatát. Darcy hurrát kiáltott (összhangban Bobbal, aki nagy vidorul beismerte, hogy tévesen ítélte meg túl zsenge korú fiuk esélyeit). Petra is telefonált, hogy közölje: egyelőre legszívesebben kékbe öltöztetné a koszorúslányokat, mégpedig A vonalú, térdig érő ruhákba, színben hozzájuk illő sifonsálakkal - vajon Darcy szerint ez jól mutatna-e, vagy nem lenne kicsit gyerekes a toalett? Darcy szerint a lányok aranyosan festenének, majd áttértek a cipők,

egészen pontosan a kék, kivágott, háromnegyed hüvelyknyi sarkú papucscipők megtárgyalására. Darcy mamája Boca Grandéban megbetegedett, úgy festett, kórházba kell feküdnie, de aztán valami új gyógyszert próbáltak ki nála, és felépült. A nap felkelt, a nap lenyugodott. A kirakatokból eltűntek a papír töklámpások, és megjelentek a papírpulykák. Hamarosan előkerültek a karácsonyi dekorációk is, és épp időben, ahogy kell, az első hó is lehullott. Odahaza, miután a férje, hóna alatt az aktatáskával, a munkahelyére indult, Darcy bejárta otthonukat, meg-megállva, hogy minden tükörbe belenézzen. Némelyik előtt hosszan elidőzött, és arról faggatta a másik világban létező asszonyt, hogy mitévő legyen. Úgy tetszett, a tükörképek mindinkább azt javallják: ne tegyen semmit.

14. Karácsony előtt két héttel, egy rendhagyóan meleg napon Bob már a délután közepén hazaérkezett, és kiáltva hívta Darcyt, aki a felső szinten olvasott. Az asszony az éjjeliszekrényre dobta a könyvet (az immár állandóan ott tartózkodó kézitükör mellé), és kiszaladt a lépcsőházi pihenőig. Első gondolata (félúton a megkönnyebbülés és a borzadály között) az volt, hogy végre-valahára nincs tovább: Bob lebukott. Hamarosan megjön a rendőrség, a férfit elviszik, majd visszatérnek, hogy feltegyék a két ősrégi alapkérdést: mennyit tudott, és mióta tudja? Az utcán híradós és sajtos kocsik parkolnak; fiatalemberek és frissen fodrászolt nők vívnak közelharcot a házuk előtt. Csakhogy Bob hangjában nyoma sem volt félelemnek. Még a lépcső aljához sem ért, hogy felnézzen rá, Darcy már tudta, hogy ez a hang csupa jóleső izgalom; már-már ujjongásnak is beillett. - Mi történt, Bob? El se fogod hinni! - A felöltője ki volt gombolva, arca egész a homlokáig kipirult, maradék haja összevissza állt. Mintha útközben a kocsi valamennyi ablaka nyitva lett volna. A tavaszias időjárásban ez nem is volt olyan valószínűtlen. Darcy óvatosan lejött a lépcsőn, majd megállt az első fokon; ekként a szemük egy vonalba került. - Mondd már el! Fantasztikus szerencse ért! Komolyan mondom! Ha szükségem volna egy jelre, hogy ismét a jó úton járok, azaz járunk mind a ketten - hát ez az, kis-szívem! Kinyújtotta mindkét ökölbe szorított kezét. A szemében táncolt a fény. - Válassz, melyik kezemet mutassam! - Bob, semmi kedvem itt kitalálósdit... - Válassz! Darcy a jobb kezére mutatott, csak hogy véget érjen a játék. A férfi nevetett. - Olvasol a lelkemben! De hát ebben mindig mester voltál! Megfordította a kezét, és kinyújtotta ujjait. A tenyerén egyetlen érme hevert, írásos felével felfelé, hogy Darcy láthassa: íme, a búzakoszorús egycentes. Látszott, hogy bekerült a forgalomba, de így is kifogástalan formában volt. Ha a lincolnos oldalán nincsenek karcolások, gondolta az asszony, akkor vagy Szép, vagy Nagyon Szép a besorolása. Utánanyúlt, aztán a keze megállt a levegőben, de a férfi bólintott: vegye csak el. Darcy megfordította a pénzdarabot, abban a meggyőződésben, hogy tudja, mit fog látni: egyéb nem hozta volna a férjét ekkora izgalomba. Igaza lett. Az 1955-ös évjáratot duplán nyomtatták rá. Numizmatikai nyelven duplázó volt. Szent Isten, Bobby! Honnan...? Vetted valahol? -Nemrégiben, egy miami-i árverésen egy forgalomba soha nem bocsátott 55-ös duplázó nyolcezer dollárért kelt el, amivel rekordot döntött. Emez itt nem volt olyan jó állapotban, de egyetlen érmeforgalmazó sem vált volna meg tőle négyezernél olcsóbban. Úristen, még csak az hiányozna! Néhány kolléga ebédre hívott abba a thai vendéglőbe, a Keleti ígéretekbe, és kis híján el is mentem, de éppen annak az átok Széles Horizontoknak az anyagán dolgoztam - emlékszel, ez az a magánbank, amiről

beszéltem -, és ezért adtam Monicának tíz dollárt, hogy hozzon a Subwayból egy szendvicset meg egy gyümölcssalátát. Amikor megjött, a visszajáró is a zacskóban volt. Kiráztam - és tessék, ott volt benne! - Kivette Darcy kezéből a pénzt, és diadalmas nevetéssel a feje fölé tartotta. Darcy vele nevetett, aztán (mint ekkoriban oly gyakran) arra gondolt: SEMMIT SEM „SZENVEDETT"! - Angyalkám, hát nem nagyszerű? De igen - felelte Darcy. - Osztozom az örömödben. - És akármilyen furcsa (vagy netán perverz) volt is, valóban örült. Bob az évek során több ilyen érme eladását közvetítette, és bármikor vehetett volna belőle magának is, de úgy érezte, az az igazi, ha csak úgy belebotlik egy példányba. Még azt is megtiltotta, hogy Darcy a születésnapjára vagy karácsonyra meglepje vele. Már első igazi beszélgetésük alkalmából megmondta, hogy a gyűjtő nagy pillanata a véletlen-szerű találkozás, és íme, most megkapta, amit egész életében keresett. Szíve leghőbb vágya egy fehér szendvicses zacskóból pottyant ki, egy szalonnás-pulykás zsömlye társaságában. A férfi szenvedélyesen magához ölelte. Darcy viszonozta az ölelést, majd gyengéden eltolta magától. - És mihez kezdesz vele, Bobby? Beteszed egy akril kockába? Persze csak ingerkedett, és ezt a férfi is tudta. Ráemelte az ujját, és úgy tett, mintha elsütné. Ártatlan dolog, hiszen az ilyen lövéstől nem „szenved" az áldozat. Darcy továbbra is mosolygott, ám e rövidke, szeretetteljes viharszünet után máris újra az igazi énjét: a Sötétebbik Férjet látta benne. Gollamot, Tolkien egyik babóját, a vágyva vágyott gyűrűvel. Ezt magadtól is tudhatod. Lefényképezem, a falra akasztom a képet, aztán berakom az érmét a széfünkbe. Szerinted minek nevezhetjük? Szépnek, vagy Nagyon Szépnek? Darcy újra megszemlélte az egycentest, majd sajnálkozva jelentette ki: - Boldogan nevezném Nagyon Szépnek, de... - Hát igen, én is tudom - és nem is kéne, hogy érdekeljen. Ajándék lónak se nézik a fogát, bármilyen erős a kísértés. De a VG-nél akkor is jobb, nem igaz? Halljam az őszinte véleményedet, Darce. Az őszinte véleményem az, hogy újra fogod kezdeni. - A VG-nél mindenképpen jobb. Bob arcáról lehervadt a mosoly. Darcy egy pillanatra biztos volt benne, hogy a férfi kitalálta, mire gondol, de aztán emlékeztette magát, hogy itt, a tükör innenső oldalán ő is tud titkot tartani. - Különben sem a minőség számít, hanem a felfedezés ténye. Nem egy kereskedőtől vettem, nem katalógusból szúrtam ki, hanem rátaláltam, méghozzá egészen kivételes körülmények között. - Hát persze. - És mosolyogva tette hozzá: - Ha a papám itt volna, már durranna a pezsgősüveg. Erre a kis részletre majd a mai vacsorán kerítünk sort. És nem is itt, Yarmouthban. Portlandbe megyünk, a Part Gyöngyébe. Na, erre mit mondasz?

- O, drágám, nem is tudom... A férfi könnyedén vállon ragadta, mint mindig, ha tudomására akarta hozni, hogy a szőnyegen lévő ügy valóban fontos neki. - Ugyan már... Ilyen enyhe időben nyugodtan fölveheted a legszebb nyári ruhádat. Hazajövet hallottam az időjárás-jelentésben. És annyi pezsgőt rendelek, amennyit csak meg tudsz inni. Hogy mondhatsz nemet egy ilyen ajánlatra? Darcy átgondolta a kérdést, majd újra elmosolyodott. - Hát nem is mondok nemet rá.

15. Nem egy, hanem két palack méregdrága Moét et Chandont rendeltek, és a javát Bob itta meg. így aztán hazafelé Darcy vezette a csendesen doromboló kis Priust, Bob pedig az utasülésen a „Pennyzápor az égből"-t énekelte, jó ritmusban, bár nem elég dallamosan. Darcy rádöbbent, hogy a férje berúgott. Nem pusztán fel van dobva: valóban részeg. Tíz év óta most először látta ilyen állapotban. Rendes körülmények között hiúz szemmel ellenőrizte a maga ital-fogyasztását, és ha egy buliban valaki megkérdezte, miért nem iszik, A félszemű című westernből idézett egy sort: „Nem nyitok utat egy tolvajnak, aki ellopja az ép eszemet!" Ma este azonban, mámorosán a dupla dátumú érme felfedezésétől, beengedte a tolvajt, és amikor a második üveget is megrendelte, Darcy rögtön tudta, mi a dolga. A vendéglőben még voltak kétségei, hogy vajon sikerül-e véghez vinnie, de amikor hazafelé tartva férje danolászását hallgatta, már biztos volt a kívánt eredményben. Immár belőle is Sötétebbik Feleség lett, és nagyon is tisztában volt vele, hogy amit a férfi a maga jó szerencséjének hitt, igazából neki, ennek a sötétebbik asszonynak hozott szerencsét.

16. Hazaérve Bob az ajtó melletti álló fogasra dobta sportzakóját, és magához ölelte Darcyt egy hosszú csókra. Az asszony érezte a leheletén a pezsgő és az édes karamellkrém ízét. A kombináció nem volt épp ellenszenves, bár tudta, ha a dolgok balul ütnek ki, még egyszer egyik ízt sem bírná elviselni. A férfi keze a melléig ereszkedett. Darcy tűrte, ám amikor Bob az ágyékával hozzá dörgölőzött, ellökte. A férfi csalódottnak tűnt, de Darcy mosolya láttán kivirult. Felmegyek, és kibújok ebből a ruhából - mondta. - A hűtőben van Perrier; ha hozna egy pohárral uraságod, egy szelet lime-mal a tetején, még újra szerencséje lehet. Bob erre elvigyorodott - azzal a jól ismert, szívhez szóló vigyorával. Mert volt egy évtizedek szentesítette házastársi szokásuk, amelyhez nem tértek vissza, amióta csak a férfi megszimatolta (úgy, mint tapasztalt vén farkas a mérgezett csalit) a felesége legújabb felfedezését, és hazarohant Montpelier-ből. Azóta nap nap után rakták közösen a falat igazi lénye köré, ahogy az Egy hordó amontilladóbán Montresor falazta be a maga Fortunato cimboráját, és a hitvesi ágyban lebonyolított szeretkezés lett volna az utolsó tégla. A férfi összecsapta bokáját, és brit módra, ujjait homlokához érintve, kifordított tenyérrel szalutált. - Értettem, asszonyom! - De ne maradj el soká! - mondta Darcy barátságosan. - A mama türelmetlen! A lépcsőn felkapaszkodva arra gondolt: Ez úgyse fog működni. Legföljebb annyit érsz el, hogy megöl. Lehet, hogy azt hiszi, nem képes rá, de szerintem megtenné. Talán nem is lenne olyan nagy baj, gondolta. Feltéve, hogy előtte nem kínozza meg, mint azokat a nőket... Valószínűleg bármilyen megoldás üdvös lenne. Mégsem töltheti hátralévő életét tükörképei fürkészésével. Elvégre már nem gyerek, és nem úszhatja meg bolondozással a problémákat. A hálószobába érve épp csak ledobta retiküljét az éjjeliszekrényre, a kézitükör mellé, aztán ismét kiment, és lekiabált: - Bobby, jössz már? Nagyon kéne az a kis buborékos víz! - Már úton vagyok, hölgyem, csak jeget teszek a pohárba! És már ki is lépett a nappaliból, és elindult a folyosón, kissé imbolyogva, kezében, épp a szemével egy szintben, az egyik ünnepi kristálypoharukkal, akár egy vígoperabeli pincér. Amikor felszaladt a lépcsőn, a lime-szelet táncolt a víz felszínén. Szabad kezét könnyedén végighúzta a korláton; arcáról boldogság és jókedv sugárzott. Darcy kis híján ellágyult, de ekkor őrjítő tisztasággal hatolt tudatába Helen és Róbert Shaverstone képe: a megkínzott, megcsonkított anyáé, amint fiával együtt lebeg egy kis massachusettsi patakban, amely a szélein már befagyott. - Egy pohár Perrier a hölgynek, máris tálalva, izé... Darcy látta, ahogy a legutolsó másodpercben tekintetébe lopódzik a felismerés: ősrégi kép volt, szinte pergamensárga. Több volt benne meglepetésnél: dühöt és elképedést tükrözött. Ebben a pillanatban egész személyisége megvilágosodott Darcy előtt. Ez az ember semmit sem szeret, és őt a legkevésbé. Minden kedveskedés, simogatás, kölykös

vigyor, figyelmes gesztus - mindez csak álca. Üres héj, amely csupán üvöltő ürességet rejt. És fellökte. Kemény lökés volt. A férfi bukfencet vetett a lépcső fölött, és úgy zuhant végig a szőnyeggel nem borított fokokon, először térdre, majd a karjára, aztán az arcára. Darcy hallotta, ahogy eltörik a karja. A nehéz Waterford pohár összezúzódott az egyik lépcsőfokon. Egy újabb bukfenc után újabb roppanás hallatszott.. A férfi felordított, és még egyet bukfencezett, mielőtt rongycsomóként kikötött volna a folyosó keményfa padlóján. A karja több helyen is eltört, és groteszkül természetellenes módon hajlott be a feje fölött. A feje is kicsavarodott, egyik orcája a földet súrolta. Darcy lesietett a lépcsőn. Közben egyszer egy jégkockára lépett, megcsúszott, és a korlát után kellett kapnia támaszért. Leérve látta, hogy a férfi tarkóján jókora dudor fehérlik. - Ne mozdulj, Bob - mondta. - Azt hiszem, eltört a nyakad. A férfi felfelé forgatta szemét. Ugyancsak töröttnek látszó orrából vér csöpögött, és a szájából még erősebben folyt, szinte ömlött. - Meglöktél - motyogta. - Ó, Darcy, miért löktél meg? - Nem tudom - felelte az asszony, de arra gondolt: tudjuk azt mind a ketten. Elsírta magát. Teljesen természetes sírás volt, hiszen ez az ember a férje, és súlyosan megsebesült. - Édes Istenem, nem tudom. Valami rám jött. Sajnálom. Ne mozdulj. Hívom a 911-et, és mentőt kérek. A férfi a lábával kaparászott. - Nem bénultam meg - mondta. - Hála istennek. De nagyon fáj. - Tudom, drágám. - Hívd a mentőket! Siess! Az asszony bement a konyhába, rövid pillantást vetett a bölcsőjében nyugvó telefonra, majd kihúzta a mosogató alatti fiókot. -Halló! Halló! 911? Elővette a dobozt, amelyben a maradékoknak szánt tapadófóliás zacskókat tárolta; ilyenekbe rakta a maradékot, ha csirkét vagy marhasültet ettek. Kihúzott egy zacskót. - Itt Darcellen Anderson, Yarmouth-ból beszélek, a Cukormalom köz 24.-ből. Eddig megvan? Egy másik fiókból törlőruhát vett élő, a legfelsőt a halomból. Még egyre sírt. Rozi! Eleredt a nózi! - ugratták egymást gyerekkorukban. A sírás jót tett. Szüksége volt rá, és nem is csak azért, mert így később előnyösebb lesz a hatás. A folyosón fekvő férfi a férje volt, megsebesült, muszáj volt sírni miatta. Felrémlett benne a képe, amikor még dús sörénye volt. Eszébe jutott, milyen látványosan lépett ki mellőle, amikor a „Footloose"-ra táncoltak. A születésnapjára minden évben rózsát hozott. Soha meg nem feledkezett róla. Jártak Bermudán, ahol reggelenként bicikliztek, délutánonként szeretkeztek. Felépítettek egy közös életet, és mert ez az élet véget ért, muszáj volt sírnia. A keze köré tekerte a törlőruhát, majd a plasztikzacskóba dugta a kezét. - Mentőre van szükségem, a férjem leesett a lépcsőn. Azt hiszem, eltörte a nyakát. Igen! Igen! Most azonnal!

Visszament a közlekedőfolyosóra, jobb kezét a háta mögé rejtve. Látta, hogy a férfi valamivel arrébb vonszolta magát a lépcsőtől, és mintha a hátára próbált volna fordulni, de ez meghaladta erejét. Darcy letérdelt mellé. - Nem estem le - mormolta a férfi. - Te löktél el. Miért löktél el? Azt hiszem, a Shaverstone-fiú kedvéért - felelte, és előrántotta kezét a háta mögül. Hevesebben sírt, mint eddig bármikor. A férfi meglátta a plasztik zacskót, és benne a kendőt markoló kezet. Megértette az asszony szándékát. Talán maga is művelt ehhez hasonlót. Sőt, nagyon is valószínű. Üvölteni kezdett... bár a hang, amelyet kibocsátott, egyáltalán nem hajazott üvöltésre. A szája tele volt vérrel, valami a torkában is eltört, és inkább torokhangú nyögéseket hallatott. Darcy az ajka közé, majd mélyen a szájüregébe préselte a zacskót. A férfinak estében több foga is kitört, és Darcy érezte a csipkézett csonkokat. Ha felsértik a bőrét, lesz mit magyaráznia. Mielőtt Bob haraphatott volna, kiszabadította a kezét, a zacskót és a törlőruhát a szájban hagyva. Megragadta a férfi állkapcsát, másik kezét kopaszodó fejére helyezte. A húsa nagyon meleg volt, érezte, ahogy lüktet benne a vér. Erővel összenyomta a férfi száját, benne a zacskóval és az edénytörlővel. Az megpróbálta ellökni magától, de csak az egyik karja volt szabad, éppen az, amelyik zuhanás közben eltört; a másik kitekeredve szorult a teste alá. Lába rángatózva csúszkált a keményfa padlón. A fél pár cipője leesett. Darcy a derekáig húzta a ruháját, hogy a lába szabad legyen, és megpróbált lovagló ülésben rátelepedni a férfira. Ha ez sikerülne, talán összeszoríthatja az orrát. Ám mielőtt hozzáláthatott volna a kísérletnek, a férfi mellkasa rázkódni kezdett, és a gurgulázás mély morgásokba ment át. Darcynak eszébe jutott, hogy amikor vezetni tanult, és második sebességbe próbált kapcsolni, milyen vadul nyomkodta az öreg atyai Chevrolet makacskodó kuplungját. Bob rángatózott, a látható fél szem úgy dülledt ki üregéből, mint a teheneké. Kipirult arca lilás árnyalatot öltött. Visszahanyatlott a padlóra. Darcy levegő után kapkodva várt, arcát összemaszatolta a könny meg a takony. A férfi szeme már nem forgott, és rémület sem viliódzott benne. Arra gondolt: talán már meg... Bob egy végső, emberfölötti rángással ledobta magáról, és felült. Darcy észrevette, hogy felsőteste már nem illeszkedik pontosan az alsóhoz; úgy látszott, nemcsak a nyaka, hanem a háta is eltört. Plasztikkal bélelt száját eltátotta, és Darcy szemébe meredt Darcy tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni a tekintetét. De ha ezt átvészeli, az emlékezést is túl fogja élni. - Drrr! Hrrr! A férfi hátrazuhant. A feje úgy csapódott a padlónak, mintha tojást törnének fel. Darcy közelebb mászott, de óvatosan kikerülve a trutymót. Bob véréből persze rá is fröccsent, ezt azonban nem bánta - segíteni próbált rajta, ez igazán természetes -, de fürödni azért nem óhajtott benne. Fél kezére támaszkodva felült, és amíg várta, hogy lélegzése ismét szabályos legyen, figyelte a másikat. Kíváncsi volt, mozog-e még, de nem mozgott. Amikor ékköves kis Michele karóráján - mindig ezt viselte, ha elmentek valahová - elmúlt öt perc, kitapogatta Bob nyakán a pulzusát, harmincig számolt, de nem hallatszott

semmi. Ezután a fülét tapasztotta a melléhez: biztosra vette, ez lesz az a pillanat, amikor a férfi életre támad, és megragadja. Bob azonban nem kelt életre, merthogy már nem volt benne élet: a szíve nem vert, a tüdeje nem lélegzett. A komédia véget ért. Darcy nem érzett elégtételt (diadalérzete pedig még kevésbé volt), csak valamilyen koncentrált elszántságot, hogy tisztességgel lebonyolítsa, ami még hátravan. Részint a saját érdekében, de másrészt Donnie-ért és Petsért is. A konyhába sietett. Ki kell derülnie, hogy mihelyt tehette, telefonált; ha rájönnének az időmúlásra (ha például a férfi vére túlságosan megalvadt), kínos kérdéseket tehetnek fel. Ha muszáj, majd azt mondom, hogy elájultam, gondolta. Ezt biztosan elhiszik, és ha mégsem, akkor sem tudják megcáfolni. Legalábbis nem valószínű. Kihozta a kamrából a zseblámpát, mint akkor éjjel, amikor a szó szoros értelmében belebotlott Bob titkába. Visszament a tetemhez, amely üveges szemmel bámult fel a mennyezetre, kihúzta szájából a plasztik zacskót, és szorongva vizsgálgatta. Ha elszakadt, bajok lehetnének... és két helyen valóban el volt szakadva. Bevilágított a halott szájába, és parányi plasztik cafatot fedezett fel a nyelvén. Ujjai hegyével kiszedte, és a zacskóba tette. Ennyi elég, Darcellen. De nem elég. Ujjaival félrehúzta Bob egyik, majd másik orcáját, és baloldalt, az ínyén újabb apró plasztik darabkát talált. Kiszedte, a zacskóba tette. Van-e még? Vagy lenyelte? Ha igen, akkor nem férhet hozzá, és csak imádkozhat, nehogy valaki - hogy ki, nem tudhatta - a kétségek hatására boncolást rendeljen el. Közben múlt az idő. Az átjárón keresztül a garázsba sietett, ha nem is szaladt. Bemászott a munkapad alá, eldugta a véres plasztik zacskót meg a törlőruhát, majd elzárta a rejtekhelyei, elé rakta a régi katalógusokkal megrakott dobozt, utána visszament a házba, és a zseblámpát is a helyére tette. Ezután visszatette bölcsőjébe a telefont, és ekkor eszmélt rá, hogy már nem sír. Átment a nappalin, megnézte a holttestet. A rózsákra gondolt, de ez hatástalan maradt. A gazember végső mentsvára nem a hazafiasság, hanem a rózsacsokor, jutott eszébe Sámuel Johnson kiforgatott mondása, és meg-botránkozott, amiért elnevette magát. Aztán Donnie-ra és Petrára gondolt: mindketten bálványozták az apjukat. Ez a gondolat végre kiváltotta a kellő reakciót. Sírva ment vissza a konyhai telefonhoz, és bebillentyűzte a 911-et. - Halló, Darcellen Anderson vagyok, és kérek egy mentőt a... - Lassabban, asszonyom - mondta a diszpécser. - Nehezen érteni. Nagyon helyes, gondolta Darcy, és megköszörülte a torkát. - Most jobb? Érti, amit mondok? Igen, asszonyom, most már értem. Csak nyugodjon meg. Tehát mentőre van szüksége? - Igen, a Cukormalom köz 24. alá. - Megsebesült, Mrs. Anderson? - Nem én, a férjem. Leesett a lépcsőn. Lehet, hogy csak eszméletlen, de szerintem meghalt. A diszpécser biztosította, hogy máris küldi a mentőt. Darcy feltételezte, hogy a

mentővel egy yar-mouth-i rendőrautó is érkezik, sőt, egy államrendőrségi kocsi is, amennyiben a környéken cirkál, de reménykedett, hogy ilyen nem lesz. Aztán visszament az előszobába, és leült a padra, de nem sokáig bírta. A férfi egyre csak őt nézte. Vádlón. Leakasztotta a sportzakóját, beleburkolózott, és kiment a ház elé, várni a mentőautót.

17. A rendőr, aki Darcyt kikérdezte, helybéli volt, név szerint Karold Shrewsbury. Darcy nem ismerte, történetesen ismerte azonban a feleségét, Arlene-t, aki tagja volt a kötőegyletének. A konyhában beszélgettek, mialatt a mentősök először megvizsgálták Bob holttestét, majd elvitték, nem is sejtve, hogy a testben még egy tetem rejlik: egy olyan fickó, aki sokkal veszélyesebb volt, mint Róbert Anderson hites könyv-vizsgáló. - Kér egy kis kávét, biztos úr? Igazán nem kerül fáradságba. A másik ránézett az asszony remegő kezére, és azt mondta, nagyon szívesen megfőzi mindkettőjüknek. - Nagyon hasznos vagyok a konyha körül! Arlene ezt soha nem említette - mondta Darcy. Shrewsbury felállt, nyitott jegyzetfüzetét a konyha-asztalon hagyva. Igaz, eddig csak az asszony nevét, Bob nevét, címüket és telefonszámukat írta fel, semmi mást. Darcy ezt jó jelnek tekintette. Nem, ő véka alá rejti a tehetségemet - felelte a rendőr. - Mrs. Anderson - Darcy őszintén osztozom fájdalmában, és Arlene is ugyanezt mondaná. Darcy újra elsírta magát. Shrewsbury rendőr maroknyi papírtörülközőt tépett le a tekercsről, és odaadta neki. - Ez többet bír el, mint a papírzsebkendő... - Látszik, hogy van tapasztalata - jegyezte meg Darcy. Shrewsbury ellenőrizte a kávéfőzőt, látta, hogy meg van töltve, és bekapcsolta. Van benne. A kelleténél több is. - Visszajött az asztalhoz, és leült. - El tudná mondani, mi történt? Úgy érzi, képes rá? Darcy előadta, hogyan talált rá Bob a dupla keltezésű egycentesre a Subwaytól visszajáró apróban, és micsoda izgalomba jött. Beszámolt a Part Gyöngyében elköltött ünnepi vacsorájukról, és arról, hogy Bob alaposan felöntött a garatra. Elmesélte, hogyan bohóckodott (megemlítette a komikus brit tisztelgést, amikor ő egy pohár lime-mal ízesített Perrier-t kért), hogyan emelte magasba pincér módjára a poharat, amikor feljött a lépcsőn. Elmondta: már majdnem felért, amikor elcsúszott. Még azt is hozzátette, hogy amikor utána rohant, maga is kis híján elesett egy jégkockában. A rendőr egyet-mást följegyzett, majd becsapta a füzetet, és higgadtan nézett az asszonyra. - Rendben van, és most szeretném, ha velem jönne. Hozza a kabátját. - Tessék? Hová? A börtönbe, hová máshová? Vége a dalnak, ahogy a Monopolyban mondják. Bob majdnem egy tucat gyilkosságot megúszott, ő pedig egyetlenegy alól sem bújhat ki (no persze a férfi megtervezte a magáéit, mégpedig könyvelői precizitással). Nem tudta, min bukott el, bizonyára kiderül majd, hogy valami nevetséges apróságon. Majd Shrewsbury rendőr, úton a rendőrség felé, elmondja. Olyan lesz az egész, mint egy Elizabeth George-bestseller utolsó fejezete. - Haza hozzám - hangzott a válasz. - Ma éjjel nálunk alszik. Darcy elképedve bámult rá. - De nem... Ezt nem tehetem...

-Dehogynem - felelte ellentmondást nem tűrő hangon a másik. - Arlene megölne, ha itt hagynám egyedül. Vállalná a felelősséget a halálomért? Darcy letörölt néhány könnycseppet az arcáról, és bágyadtan elmosolyodott. - Nem, isten ments. De biztos úr... - Harry! - El kell intéznem néhány telefont. A gyerekeim -még semmit se tudnak... Ez a gondolat friss könnyeket csalt elő; az utolsó papírtörülközővel szárítgatta őket. Ki hitte volna, hogy az emberi szervezetben ennyi könny lakozik? Darcy még nem nyúlt a kávéjához, és most, bár még forró volt, három kortyra felhajtotta a felét. - Azt hiszem, néhány távolsági beszélgetés költségét még elviseljük - mondta Harry Shrewsbury. - És figyeljen csak, van itthon valamije, amit bevehet? Úgy értem, valami nyugtatóféle. - Nincs, csak Ambienem - suttogta Darcy. Akkor Arlene majd ad kölcsön egy Valiumot -mondta a rendőr. - Az első megterhelő telefonhívás előtt legalább fél órával be kell hogy vegye. Addig is szólok neki, hogy jövünk. - Maga igazán nagyon kedves... A férfi egymás után kinyitott három fiókot. Amikor a negyedikhez ért, Darcy szíve már a torkában dobogott. A másik kivett az utolsóból egy edénytörlőt, és odanyújtotta neki. - Ez még a papírtörülközőnél is szívósabb. - Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. - Mióta voltak házasok, Mrs. Anderson? - Huszonhét éve - felelte. - Huszonhét... - álmélkodott a rendőr. - Atyaisten. Őszintén sajnálom. - Én is - mondta Darcy, arcát a törlőruhába temetve.

18. Robert Emory Andersont két nappal később, a yar-mouth-i Béke temetőben helyezték örök nyugalomra. Donnie és Petra az édesanyjuk két oldalán álltak, mialatt a lelkész az egyes embernek jutó egyetlen év-szaknyi életről beszélt. Beborult az ég, és hideg is volt; fagyos szél zörgette a kopár faágakat. A B, B & A aznapra bezárt, és az egész cég kivonult. A fekete kabátos könyvelők úgy tömörültek, mint a varjak. Nők nem voltak köztük. Darcy eddig nem figyelt fel erre. A szeme állandóan könnyes volt; időnként megtörölgette a fekete kesztyűs kezében tartott zsebkendővel. Petra szüntelenül, pihenés nélkül zokogott. Donnie komor volt, a szeme vörös. Jóképű fiatalember volt, de a haja máris ritkult, mint ennyi idősen az apjáé is. A fő, hogy ne kezdjen el hízni, mint Bob, gondolta az asszony. És persze nőket se öljön. De az ilyesmi csak nem öröklődik... Vagy mégis? Hamarosan túl lesznek az egészen. Donnie csak két napig marad - mint mondta, jelenleg csupán ennyi ideig hagyhatja magára a vállalkozást. Remélte, az anyja megérti ezt, és Darcy azt mondta, természetesen megérti. Petra egy hétig marad mellette, s kijelentette, tovább is maradhat, ha Darcy igényli. Darcy méltányolta a kedvességét, és titkon remélte, hogy az egy hétből is csak öt nap lesz. Nem is annyira gondolkodni akart, mint inkább magához térni. Hogy ismét megtalálja a helyét a tükör becsületes oldalán. Nem mintha bármi rossz vágányra siklott volna; ugyan dehogy. Igaz, azt nem képzelte, hogy férje meggyilkolása jobban alakult volna, ha hónapokon át készül rá; éppen a dolgok túlbonyolításával ronthatott volna el mindent. Bobbal ellentétben neki nem volt erőssége a tervezés. Nehéz kérdések nem voltak. A történet, amelyet előadott, egyszerű volt, hihető és majdnem igaz. A legfontosabb eleme a szilárd alap volt, amelyre épült: a házasságuk majdnem három évtizedig tartott, jó házasság volt, és semmiféle közelmúltbeli nézeteltérés nem zavarta meg. Úgyszólván még kérdezni sem volt mit. A lelkész felszólította a családtagokat, lépjenek előbbre. - Nyugodj békében, apa - mondta Donnie, és egy göröngyöt dobott a sírba. A göröngy a koporsó fényes felszínére hullott. Darcyban felvillant, hogy kutyaürülékre hasonlít. - Apukám, annyira hiányzol - mondta Petra, és ő is eldobott egy marék földet. Utolsónak Darcy következett. Lehajolt, felemelt egy laza marékkal, és elengedte. Ő semmit sem szólt. A lelkész rövid, néma imára szólított fel. A gyászolók fejet hajtottak. A szél rázta a faágakat. Nem túl messziről, az I-295-ösről idehallatszott a forgalom. Isten, ha odafenn vagy, gondolta Darcy, tedd, hogy vége legyen.

19. Nem így történt. Hat héttel a temetés után - immár új év volt, az idő kék, kemény és hideg megszólalt a Cukormalom közi ház csengője. Amikor Darcy ajtót nyitott, a küszöbön idősebb úr állt, fekete felöltőben, piros sállal. Kesztyűs kezével régimódi puha kalapot tartott maga elé. Arcát mély ráncok barázdálták (nemcsak a kor nyomai, hanem a fájdaloméi is, gondolta Darcy), maradék ősz haja kócos volt. - Mi tetszik? - kérdezte az asszony. Az idegen úr turkált a zsebében, és közben leejtette a kalapját; Darcy lehajolt érte. Kiegyenesedve látta, hogy az úr egy bőrkötésű igazolványtokot tart a kezében. Benne valamilyen arany jelvény volt meg egy plasztiklap, látogatójának jócskán fiatalabb kori fényképével. Holt Ramsey - mutatkozott be mintegy bocsánatkérőn. - A főállamügyészi hivataltól. Mélységesen sajnálom, hogy zavarnom kell önt, Mrs. Anderson. Megengedi, hogy bejöjjek? Még megfázik itt ebben a ruhában. - Kérem - mondta Darcy, és odébb húzódott. Figyelte az idegen bicegő járását, és a jobb kezét, amellyel öntudatlanul kapott jobb csípőjéhez, mintha helyben akarná marasztalni - és kristálytisztán ötlött fel benne az emlék: Bob, amint ott ül mellette az ágyon, és meleg kezébe szorítja az ő dermedt ujjait. Bob, amint beszél - sőt élvezkedik. Csak higgyék azt, hogy Beadie ostoba, és ők el is hiszik. Egyetlen egyszer, évekkel ezelőtt hallgattak ki, akkor is mint tanút, úgy két héttel azután, hogy BD kinyírta azt a Moore nevű perszónát. Sánta öreg szivar, félig már nyugdíjban. És most itt áll ez az öreg szivar, öt-hat lépésnyire onnan, ahol Bob kiszenvedett. Ahol ő, Darcy megölte. Holt Ramsey betegnek is látszott, szenvedőnek is, de a szeme éles volt. Gyors pillantásokat vetett balra-jobbra, mindent feltérképezett, mielőtt ismét őrá nézett. Légy óvatos, figyelmeztette magát. Nagyon vigyázz ezzel az emberrel, Darcellen. - Miben segíthetek, Mr. Ramsey? - Nos - ha nem kérek túl sokat - nagyon jólesne egy csésze kávé, mert rettentően átfáztam. Állami kocsival vagyok, és a fűtés fabatkát sem ér. Persze ha túl nagy fáradság... - A legkevésbé sem. De tudni szeretném... láthatnám még egyszer az igazolványát? A férfi békésen átadta neki a tokot, és mialatt Darcy tanulmányozta, felakasztotta kalapját az álló fogasra. - Ez a nyd. bélyegző a pecsét alatt, ez azt jelenti, hogy nyugdíjas? Igen is, meg nem is. - A mosolya mögül elővillanó fogak túl hibátlanok voltak ahhoz, hogy valódiak legyenek. - Hatvannyolc éves koromban hivatalosan vissza kellett vonulnom, de az egész életemet részint az állami rendőrségnél, részint a FÁH-ban - a főállamügyészi hivatalnál töltöttem, és most, tudja, afféle vén csataló vagyok, akit tiszteletbeli hely illet meg az istállóban. Vagy, ha úgy tetszik, amolyan kabalafigura. Azt hiszem, ennél sokkal nagyobb ember vagy. - Adja ide, kérem, a kabátját.

Azt már nem, olyan sokáig nem maradok. Inkább magamon tartom. Ha odakinn havazna, felakasztanám, nehogy összevizezzem a padlóját - de semmi sem csöpög. Csak rohadtul hideg van. Ilyen hidegben nem is havazik, mondta volna az apám, és az én koromban sokkal jobban szenvedek a hidegtől, mint ezelőtt ötven - vagy akár huszonöt évvel. Darcy a konyhába vezette; lassan ment, hogy Ramsey lépést tarthasson vele. Közben megkérdezte: hány éves. -A hetvennyolcat töltöm májusban - jelentette ki az öregúr szemmel látható büszkeséggel. - Már ha megérem. Ezt mindig hozzáteszem, hátha szerencsét hoz. Eddig bevált. Milyen szép a konyhája, Mrs. Anderson - mindennek jut hely, és minden a helyén van. A feleségemnek is nagyon tetszett volna. Négy éve, hogy meghalt. Szívroham vitte el, egyik percről a másikra. Nagyon hiányzik. Gondolom, akár önnek a férje. Hunyorgó szemével - ezzel a megviselt, fájdalom látogatta üregében ifjonti, fürge szempárral - Darcy arcát vizslatta. Tudja. Nem tudom, honnan, de tudja. Ellenőrizte a kávéfőzőt, és bekapcsolta. Miközben a szekrényből csészéket vett elő, megkérdezte: Miben állhatok rendelkezésére, Mr. Ramsey? Vagy nevezzem Ramsey nyomozónak? Az öregúr nevetett, de a nevetés köhögésbe csapott át. - Ó, ezer éve, hogy engem valaki nyomozónak nevezett! A Ramseyt se bánom, de ha közvetlenül áttér a Holtra, az lenne a legjobb. Nos, tudja, valójában a férjével szerettem volna beszélni, de hát ő elhunyt - hadd fejezzem ki ismét együttérzésemet -, s így erre nincs mód. - Megrázta a fejét, és elhelyezkedett a húsvágóasztal körüli támlátlan székek egyikén. A kabátja zizegett. Valahol keszeg testében meg-nyikordult egy csont. De mondok én magának valamit. Egy öregember, aki bérelt, bár amúgy csinos szobában él, néha ráun a tévére mint egyetlen társra, így hát gondoltam, üsse kő, áthajtok Yarmouth-ba, és. mégiscsak felteszem azt a pár kis kérdésemet. A hölgy a legtöbbre úgysem tud majd válaszolni, gondoltam, sőt talán egyikükre sem, de ettől még igazán odamehetek. Mozogni kell, mondtam magamban, mielőtt az embert házhoz köti a bili. És éppen egy olyan napon, amikor a legmagasabb hőmérséklet eléri a mínusz tizet, és az állami kocsinak rossz a fűtése - jegyezte meg Darcy. - Stimmel, de meleg alsóneműt vettem - mormolta kissé szégyenlősen az öregúr. - Nincs saját kocsija, Mr. Ramsey? - De van, hát hogyne - felelte a másik, mintha ez eddig nem jutott volna eszébe. Üljön le, kérem, Mrs. Anderson. Nem kell elhúzódnia, már rég nem harapok. - De rögtön kész a kávé - mondta Darcy. Félt ettől az öregembertől. Bob is megijedt volna tőle, de ő persze már túl volt minden félelmen. - Addig talán elmondhatná, miről szeretett volna beszélgetni a férjemmel. - Nos hát, el se hinné, Mrs. Anderson... - Szólítson inkább Darcynak... - Darcy! - Ramsey arcára kiült a lelkesedés. - Milyen gyönyörű, régimódi név! - Köszönöm. Tejszínt kér bele?

- Nem, feketén szeretem, amilyen a ruházatom. Bár szeretem magam hattyúprémes lovagnak képzelni. Elvégre egész életemben bűnözőket hajkurásztam. Erre ment rá a lábam is. Nagysebességű autós üldözés, még 89-ben. Egy pofa megölte a feleségét és mind a két gyerekét. Nos, az ilyen bűnt általában erős felindultságban szokás elkövetni, a tettes pedig vagy ittas, vagy bedrogozott, vagy nincs ki mind a négy kereke. - Ramsey kösz vény torzította ujjaival beletúrt boglyas hajába. - Ez az ember azonban színjózan volt. A biztosítás miatt gyilkolt. Megpróbálta az esetet betörésnek feltüntetni. Nem megyek bele a részletekbe, de én csak szimatoltam és szimatoltam. Három éven át szaglásztam körülötte. És végül úgy éreztem, van elég indokom a letartóztatáshoz. Valószínűleg kevés ahhoz, hogy ezen az alapon elítéljék, de ezt ugyebár nem muszáj megmondanom neki. - Bizonyára igaza van - mondta Darcy, és kitöltötte a forró kávét. Elhatározta, hogy ő is feketén issza, és olyan gyorsan, ahogy csak bírja. Ekként a koffein egyszerre rohanja majd le, és mindjárt élénkebb lesz a szelleme. Köszönöm - mondta Ramsey. - Igazán hálás vagyok. Ön maga a megtestesült kedvesség. Forró kávé egy hideg napon - hát van ennél jobb? Talán a forralt bor - egyéb nem jut eszembe. De hol is tartottam? Tudom már: Dwight Cheminoux-nál. Északabbra történt a megyében. Közvetlenül a hainesville-i erdő alatt. Darcy a kávéjával foglalatoskodott. A csésze széle fölött pillantott Ramseyre, és egyszer csak olyan érzése támadt, mintha újra házasságban élne. Hosszú házasság volt, sok tekintetben (ha nem is mindenben) jó házasság is, és olyan, akár egy jó tréfa: tudta, hogy a férfi tudja, a férfi pedig tudta, hogy Darcy tudja, hogy ő tudja. Olyan volt ez a kapcsolat, mintha az ember tükörbe pillantana, és újabb tükröt pillantana meg benne, és így folytatódik ez a tükörsor a végtelenségig. Csak az volt a kérdés: mit kezd - mit kezdhet - majd tudásával a másik. Ramsey letette a kávéscsészéjét, és öntudatlanul megdörzsölte beteg lábát. - Nos, a helyzet az, hogy azt reméltem: provokálhatom az ipsét. Elvégre a felesége meg a gyerekei vérétől volt szennyes a keze, így hát jogosnak éreztem, hogy én is cinkelt kártyákkal játsszam. És képzelje, bevált! Menekülőre fogta, én meg beszorítottam a hainesville-i erdőkbe, ahol a nóta szerint minden mérföldet egy sírkő jelez. És a Wickettkanyarban mindketten ütköztünk: ő egy fának, én az autójának, így ment tropára a lábam, nem szólva az acélrúdról a nyakamban. - Ezt szomorúan hallom. No és a fickó, akit üldözött? Ő hogy járt? Ramsey szája fölfelé kunkorodott valamiféle száraz, sajátosan fagyos mosolyban. Fiatalos szeme megcsillant. Ő biz pórul járt, Darcy. Megspórolt az államnak negyven vagy ötven év kosztotkvártélyt Shawshank-ben. - Maga igazán olyan, Mr. Ramsey, mint az égi véreb! A látogató, ahelyett, hogy értetlen képet vágott volna, arcához emelte formátlan kezét, tenyerét kifordítva, és úgy kántálta iskolás fiú módra: „Futottam én előle éjek és napok során és éjszaka, futottam én előle évek [2] árkádján, futottam én előle szellememnek..." És így tovább.

- Ezt az iskolában tanulta? De nem ám, hölgyem, hanem a Metodista Ifjúsági Társaskörben. Sok-sok évvel ezelőtt. Nyertem is egy Bibliát, amit egy évvel később a nyári táborban elvesztettem. Azazhogy nem elvesztettem, hanem ellopták. El tud képzelni olyan hitvány alakot, aki Bibliát lop? - El - mondta Darcy. A másik nevetett. - Darcy, mostantól tényleg hívjon Holtnak. Megkérem rá. Minden barátom így szólít. Maga talán a barátom? Nana! Egyvalamit azonban biztosan tudott: Bobnak ez az ember nem lett volna a barátja. - Ez az egyetlen vers... Holt... amit kívülről tud? Hát valaha Frosttól is tudtam „A béres halálát" -felelte az idegen -, de ma már csak arra a részre emlékszem, hogy az otthonunk az egyetlen hely, ahol nem mutathatnak ajtót nekünk. És ez így igaz, nem gondolja? - De igen. Nagyon is. A férfi világosbarna szeme fürkészem kereste az övét. A pillantás illetlenül bizalmas volt, mintha a meztelen Darcyt nézné, de egyszersmind kellemes is, talán ugyanez okból. - Mit akart megkérdezni a férjemtől, Holt? Nos, tudja, egy ízben már beszéltem vele, bár nem biztos, hogy ha élne, emlékezne rá. Jó régen volt már. Mind a ketten sokkal fiatalabbak voltunk, maga pedig, abból ítélve, hogy most milyen ifjú és bájos, még kislány lehetett. „Kíméljen meg ettől", sugallta az asszony fagyos mosolya. Felállt, és újabb csésze kávét töltött magának. Az első már elfogyott. -Bizonyára hallott a Beadie-gyilkosságokról -mondta az öregúr. Arra az emberre gondol, aki nőket öl, és utána elküldi az igazolványaikat a rendőrségnek? - Darcy visszament az asztalhoz; a csésze meg sem rezdült a kezében. Az újságoknak ez valóságos lakoma. A férfi rászegezte az ujját - mint Bob, amikor az uj-jából pisztolyt formázott -, és rákacsintott. -Ezt eltalálta. Bravó! „Minél több a vér, annál szebb sikert ér." Ez volt a mottója. Úgy esett, hogy valamennyit én is dolgoztam az ügyön. Akkor még nem voltam nyugdíjban, de már közeledtem felé. Bizonyos hírnévnek örvendtem, mint olyan fickó, aki szaglászással időnként jó eredményeket mutathat fel... ha követi a hogyishívjákcsak... - Az ösztöneit? Újra a pisztolyként rászegezett ujj... Újra az a kacsintás... Mintha volna itt egy titok, amelybe mindketten be vannak avatva. - Egyszóval kiküldenek a terepre, hogy dolgozzak a magam módján - a sánta öreg Holt körbemutogatja a képeit, felteszi a kérdéseit, és éppen csak szaglászik, szimatolgat... Mert ehhez, Darcy, mindig jó orrom volt, és az orrom sose hagyott cserben. Amiről beszélek, 1997-ben történt, nem sokkal egy bizonyos Stacey Moore nevű nő meggyilkolása után. Mond valamit magának ez a név? - Nem hinném - felelte az asszony. -Bezzeg emlékezne, ha látta volna a tetthelyről készült fényképeket. Iszonyatos

gyilkosság volt -rengeteget szenvedhetett az a nő. De persze az az alak, aki magát Beadie-nek nevezi, egészen addig hosszú, tizenöt éves szünetet tartott, és rengeteg gőz gyűlhetett fel a kazánjában, robbanásra készen. És a szerencsétlen nő pörkölődött meg. - A lényeg, hogy az akkori góré állított rá az ügyre. „Hadd próbálkozzon az öreg Holt - mondta -, úgysincs más dolga, és legalább nem lesz láb alatt." Már akkor is öreg Holtnak neveztek. Felteszem, a sántításom miatt. Beszéltem a nő barátaival, rokonaival, a szomszédokkal odakinn a 106-os úton, és Waterville-ben a kollégáival. Hajjaj, de még mennyit beszéltem velük! Pincérnő volt a városi Napos oldal vendéglőben. Nagy ott az átmenő forgalom, mert a közelben van a fizetőkapu, de engem inkább a törzsvendégei érdekeltek. Mármint a férfiak. - Világos... - mormolta Darcy. Az egyiküket jó külsejű, jó modorú, jómódú fickónak írták le, a negyvenes évei elején vagy derekán. Három-négy hetenként állított be, és mindig Stacey egyik bokszában ült le. Mármost valószínűleg nem kéne ilyesmit mondanom, mivelhogy a fickóról kiderült, hogy a maga néhai férje, és halottakról ugye jót vagy semmit, de hát lévén, hogy mind a ketten meghaltak, úgy érzem, a kettő valahogy kiegyenlíti egymást, ha érti, hogy gondolom... Ramsey zavartan elhallgatott. Még elveszíti a fonalat - mondta Darcy, akit akaratlanul is mulattatott a helyzet; de persze lehet, hogy az idegen éppen erre törekszik, ki tudná megmondani? - Könnyítse meg a helyzetét, és beszéljen nyíltan, én már nagylány vagyok. A nő kikezdett vele? Ez a dolog veleje? Nem ő volna az első pincérnő, aki kikezd egy arra járó utassal, ha százszor is jegygyűrű van az ujján... - Nem, nem egészen erről van szó. A személyzet többi tagja szerint - és ezt persze nem vehetjük készpénznek, mivel Staceyt mindnyájan kedvelték - a férfi kezdett ki vele. És úgy mondták, hogy a nőnek ez nem is volt ínyére. Azt mondta, libabőrös lesz a pofától. - Ez nem hasonlít a férjemre. - Pontosabban arra, amit Bob neki mondott. Lehet, de alighanem mégis így történt. Az asszonyok nem mindig tudják, mit művelnek utazás közben a férjecskéik, még ha ők meg is vannak győződve az ellenkezőjéről. Nos, történt, ami történt, de az egyik pincérnő elmondta, hogy az illető egy Toyota 4Runneren járt. Onnan tudta, mert neki is egy ilyenje volt. És tudja, mit mondok? A Moore nevű nő több szomszédja is látott ilyen 4Runnert a családi farm körül, csak napokkal a nő meggyilkolása előtt. Az egyikük éppen a bűntett előtti napon. - De nem aznap. - Igaz, de persze egy olyan óvatos alak, mint ez a Beadie, ügyelne, hogy ne vétsen ekkora hibát. Nem gondolja? - Hát ez igaz... Nos, volt egy személyleírásom, és átkutattam az étterem környékét. Úgyse volt jobb dolgom. De egy hét alatt csak annyit értem el, hogy hólyagok nőttek a lábamon, és részvétből kaptam pár csésze kávét -de nem ám olyan jót, mint a magáé! Már éppen fel akartam hagyni az egésszel. És akkor merő véletlenségből megálltam egy belvárosi üzlet előtt. Mickleson Érmeboltja. Ez a név sem mond semmit?

- Dehogynem. A férjem numizmatikus volt, és Micklesoné volt az állam három vagy négy legjobb érmeszaküzletének egyike. Ma már nem létezik. Az öreg Mr. Mickleson meghalt, és a fia becsukta a boltot. - Úgy van. Nos, ahogy a nóta mondja, az idő előbb-utóbb mindent magával visz - a szemünket, a ruganyos lépteinket, még a legyet se tudjuk röptében meghágni, ha megbocsát a durva fogalmazásért. Akkor azonban George Mickleson még élt... - Élt és durrogott - mormolta Darcy. Holt Ramsey elmosolyodott. Ahogy mondja. Szóval ráismert a személyleírásra. „Nocsak, nocsak, ez mintha éppen Bob Andersonra illene" - mondja. És találja ki a folytatást: neki is Toyota 4Runnerja volt. - Ó, de azt már rég eladta - tiltakozott Darcy. - Azóta... - Chevrolet Suburbanon járt, nem igaz? - Ramsey „Sivvalé"-nak ejtette a márkát. - Úgy van. - Darcy összekulcsolta a kezét, és higgadtan nézett a látogatóra. Immár közelednek a lényeghez. Az egyetlen kérdés már csak az, hogy az éles szemű öregurat a megszűnt Anderson-féle páros melyik fele érdekli jobban. - Gondolom, már nincs meg az a Suburban? - Nincs. Egy hónappal a férjem halála után eladtam. Hirdettem a Henry bácsi nevű cserekalauzban, és valaki két kézzel kapott utána. Azt hittem, gondjaim lesznek a túl magas futásteljesítmény meg a benzinköltség miatt, de tévedtem. Persze nem gazdagodtam meg az árából. És két nappal azelőtt, hogy a vevő jelentkezett a kocsiért, Darcy gondosan, orrtól farig átkutatta; még a csomagtartó szőnyegét is kihúzta. Nem talált semmit, de így is ötven dollárt fizetett, hogy kívülről lemossák (amit nem tartott olyan fontosnak), és belülről felgőzöljék (amit annál fontosabbnak ítélt). - A, a jó öreg Henry bácsi! Én is rajta keresztül adtam el szegény feleségem Fordját. - Mr. Ramsey... - Holt... Azt szeretném tudni, Holt, egyértelműen azonosította-e a férjemet mint azt a férfit, aki Stacey Moore-ral kikezdett? Nos, Mr. Anderson, amikor elbeszélgettünk, beismerte, hogy néhányszor járt a Napos oldalban. Önként ismerte el, de hozzátette, hogy különösebben egyik pincérnő sem tűnt fel neki. Azt állította, hogy fülig volt a papírmunkában. Én persze megmutattam a fényképét - a jogosítványában lévőt, a személyzet pedig egybehangzóan felismerte. - Tudta a férjem, hogy maga... izé... erőteljesen érdeklődik iránta? - Nem tudta. Neki én csak a vén bicebóca voltam, aki tanúk után kutat, hátha láttak valamit. A magamfajta leharcolt csatalótól senki sem fél. Kivéve engem. Én aztán fogvacogva. - Hát ha bűnügyet akart szerkeszteni, ez nem volt valami nagy fogás. Semekkora fogás nem volt! - Az öregember kedélyesen kacagott, de a szeme hűvös maradt. - Ha bűnügyre csak kilátásom is lett volna, a mi kettőnk kis csevejére nem az ő irodájában, hanem az enyémben került volna sor. Ahonnan csak az távozhat, akit

én elengedek. Vagy akit az ügyvédje kivált. - Talán ideje, Holt, hogy kiszálljon a táncból. Igaza van - bólintott a látogató -, miért is ne? Hisz manapság még egy bokszlépéstől is belém áll a fájdalom. A fene enné meg azt a Dwight Chemi-noux-t! De nem akarom az egész délelőttjét igénybe venni, úgyhogy csipkedjük magunkat egy kicsit. Nos, sikerült bebizonyítanom, hogy a Toyota 4Runner két korábbi gyilkosság helyszínén is megfordult - abban az időszakban, amit nálunk Beadie első ciklusának hívnak. Nem ugyanaz volt; akkor más volt a színe. De azt is megállapíthattam, hogy a férjének a hetvenes években is 4Runnerja volt. - Ez igaz. Kedvelte a márkát, ezért ugyanolyat vásárolt. Igen, ez jellemző a férfiakra. Es a 4Runner népszerű jármű az olyan elátkozott vidékeken, ahol az év egyik felében fúrt havazik. Ám a Moore-féle gyilkosság után - meg azután, hogy elbeszélgettünk - mégis átállt a Suburbanra. - Nem rögtön utána - igazította ki Darcy. - Az a 4Runner még jóval az ezredforduló után is megvolt neki. -Tudom. 2004-ben váltott, nem sokkal azután, hogy Andrea Honeycuttot Nashua mellett megölték. Kék-szürke Suburbant vett, amit 2002-ben gyártottak. Egy ilyen színű és nagyjából ekkor gyártott Suburbant elég gyakran láttak Mrs. Honeycutt környékén, a gyilkosságot megelőző hónap folyamán. De van itt valami jópofa részlet. - Ramsey előrehajolt. - Találtam egy tanút, aki szerint a Suburbannak vermonti rendszámtáblája volt, egy másik tanú pedig, egy aprócska idős hölgy, az a fajta, aki, mert nincs jobb dolga, naphosszat a nappalija ablakából figyeli a szomszédokat, azt erősítgette, hogy ő New York-i rendszámtáblát látott a kocsin. - Bobnak maine-i rendszámtáblája volt - jegyezte meg Darcy. - Ahogy azt maga is nagyon jól tudja. - Helyes, helyes, de rendszámtáblát, tudja, lopni is lehet. -No és a Shaverstone-gyilkosság, Holt? Helen Shaverstone környékén is megjelent egy kék-szürke Suburban? Látom, a legtöbb embernél közelebbről követte a Beadie-ügyet. És kicsit közelebbről, mint ahogy először mutatta. - Nos, ott járt a kocsi, igen vagy nem? A helyzet az, hogy nem - vallotta meg az öregember. - De egy kék-szürke Suburbant igenis láttak az amesbury-i öbölnél, ahová a holttesteket dobták. -Mosolygott, de fagyos szemét le nem vette az asszonyról. - Kihajították őket, mint a szemetet. - Tudom - sóhajtotta Darcy. Az Amesburyben látott Suburban rendszámtáblájáról senki sem tudott felvilágosítást adni, de énszerintem massachusettsi lett volna. Vagy pennsylvaniai. Vagy bármi más, csak maine-i nem. Előredőlt a székén. Ez a Beadie leveleket irkáit nekünk, bennük az áldozatok papírjaival. Vagyis csúfolódott velünk - kihívott, hogy próbáljuk csak elkapni. Lehet, hogy lelke egy zugában még akarta is, hogy elkapjuk. - Talán igen - vélte Darcy, holott ő nem osztotta ezt a feltevést.

A levelek csupa nagybetűvel íródtak. Akik így csinálják, azt hiszik, hogy az ilyen írást nem lehet azonosítani, de többnyire tévednek. A hasonlóságok szembe tűnnek. Gondolom, nincs már birtokában a férje levelezése... Amit nem küldtünk vissza a cégnek, azt megsemmisítettük. De náluk szerintem több példányban is megvannak. A könyvelők soha semmit nem dobnak ki. Ramsey sóhajtott. Igen, de az ilyen cégtől csak bírósági végzéssel lehet kicsikarni bármit, és ilyen végzést csak akkor kapnék, ha legalább megalapozottnak tűnne a gyanú. De nem az. Számos véletlen egyezést fel tudok mutatni, bár az én fejemben ezek nem véletlen egyezések. És van jó néhány... hogyis mondjam - megközelítő lehetőségem. Nevezhetnénk őket közvetett bizonyítéknak, csak éppen nem merítik ki kellőképpen a fogalmat. Hát ezért fordultam magához, Darcy. Arra számítottam, hogy egykettőre kiteszi a szűrömet, de maga nagyon kedves volt. Darcy nem szólt semmit. Az idegen még előbbre hajolt, szinte ráfeküdt az asztalra. Mint egy ragadozó madár. De a szeme már nemcsak fagyos volt. Valami egyéb is lappangott benne. Darcy úgy vélte: talán szívjóság. Imádkozott, hogy az legyen. -Darcy... A maga férje volt Beadie? Az asszony számolt vele, hogy Ramsey esetleg rögzíti a beszélgetést; ezt a lehetőséget semmiképpen sem zárhatta ki. Nem szólalt meg, csak felemelte a kezét az asztalról, és felmutatta rózsaszín tenyerét. - De hosszú ideig fogalma sem volt róla, nem igaz? Darcy most is hallgatott. Csak nézett a férfira, vagyis inkább belé nézett, ahogy azokba nézünk, akiket jól ismerünk. De ilyenkor nem árt az óvatosság, mert néha mást látunk, mit amit felismerni vélünk. Darcy most már ezt is tudta. - És aztán megtudta. Egy szép napon megtudta, ugye? - Nem kér még egy csésze kávét, Holt? Fél csészét - mondta a másik, ismét kihúzta magát, és sovány mellkasán összefonta a karját. - Ha többet innék, túltengene a gyomorsavam, és reggel elfelejtettem bevenni a Zantacomat. Azt hiszem, az emeleti gyógyszerszekrényben van valamennyi Prilosec - mondta Darcy. - A férjemé volt. Lehozzam? - Ha úgy égetne, hogy majd kigyulladnék, akkor sem kell semmi, ami az övé volt. - Rendben van - mondta szelíden az asszony, és töltött neki még egy kis kávét. - Sajnálom - mentegetőzött a férfi. - Néha lerohannak az érzelmeim. Azok a nők... az a sok nő... és a fiú, aki előtt még ott állt az élet. Ez a legrémesebb az egészből. Igen... - rebegte Darcy, és odatolta a csészét. Észrevette, mennyire remeg az idegen keze, és arra gondolt: bármilyen éles eszű - márpedig félelmetesen éles eszű volt -, alighanem ez az utolsó rodeója. - Nagyon szorult helyzetbe kerülne az az asszony, aki a játszma vége felé jönne rá, ki a férje - jegyezte meg az öreg. - Hát igen. Elég kínosan érezné magát. - Ki hinné el neki, hogy évtizedeken át együtt élt egy férfival, és soha nem jött rá,

kivel van dolga? Olyan lenne, mint az az izé, tudja már, az a madár, aki a krokodil szájában él. - Az elterjedt változat szerint a krokodil azért hagyja élve a madarat, mert az tisztán tartja a fogait. Kipiszkálja közülük a magvakat, és rögtön elfogyasztja. - Darcy csipegetést utánzóit ujjaival. - Ez ugyan aligha igaz - de az igaz, hogy rendszeresen kergettem Bobbyt a fogorvoshoz. Ha rá volt bízva, félig véletlenül, félig szándékosan megfeledkezett az időpontokról. A fájdalom tekintetében olyan volt, mint egy kisbaba. - A szeme váratlanul könnybe lábadt; ingerülten megtörölte. Ez az ember aligha fogja respektálni a Róbert Andersonért ontott könnyeket. De lehet, hogy ebben tévedett. Az idegen mosolyogva bólogatott. - És itt vannak a gyerekek - folytatta az öreg. - Ha az emberek megtudják, hogy az apjuk sorozatgyilkos volt, aki nőket kínzott, még rájuk támadnának. És újabb támadások érnék őket, ha kiderülne, hogy az édesanyjuk fedezte az apa bűneit. Talán még segítségére is volt, mint Myra Hindley lan Bradynek. Tudja, kik voltak? - Nem, nem tudom. Akkor nem érdekes. De kérdezze csak meg magától: mit tenne egy asszony egy ilyen nehéz helyzetben? - Maga mit tenne, Holt? Nem tudom. Az én helyzetem kissé más. Lehet, hogy csak egy akadékoskodó vénember vagyok -a tűzoltóság legöregebb lova -, de felelős vagyok a meggyilkolt nők családjáért. Ők megérdemlik, hogy az ügy lezáruljon. - Persze, hogy megérdemlik - de vajon igénylik is? - Róbert Shaverstone péniszét leharapták. Tudott erről? Dehogy tudott. Lehunyta a szemét; a könnyek melegen szűrődtek át szempillái között. A rohadt életbe, még hogy nem „szenvedett", gondolta, és ha most Bob megjelenik előtte, és összetett kézzel rimánkodik irgalomért, újból megölte volna. - Az apja tudja - mondta csendesen Ramsey. - És élete minden egyes napján ezzel a tudással kell együtt élnie. - Nagyon sajnálom - suttogta Darcy. - Nagyon-nagyon. Az öregember átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezét. - Nem akartam felizgatni... Darcy eltolta az öreg kezét. Dehogynem! Éppen ezt akarta! Azt hiszi, nem voltam épp eléggé felizgatva? Ó, maga tolakodó öregember! A férfi kuncogott; most is elővillant tökéletes fogsora. Nagyon jól tudom, mit érzett. Rögtön láttam magán, mihelyt ajtót nyitott. - Kis szünet után tette hozzá: - Mindent láttam. - És mit lát most? Az öregember felállt, majd némi imbolygás után helyreállt az egyensúlya. Egy bátor asszonyt, akit békén kellene hagyni, hogy tovább szorgoskodjék a ház körül. És persze zavartalanul élhessen tovább. Darcy is felállt. - És mi van az áldozatok családjával? Akik megérdemlik, hogy az ügy lezáruljon? -

Elhallgatott. Nem szívesen folytatta volna; de tudta, hogy folytatnia kell. Ez az ember nem kevés és talán súlyos fájdalomnak tette ki magát, hogy idejöhessen, és most esélyt kínál neki. Legalábbis Darcy így képzelte. - Mi van Róbert Shaverstone apjával? - A Shaverstone-fiú halott, és az apjába is csak hálni jár a lélek. - Ramsey nyugodt, tényközlő hangja ismerős volt: így beszélt Bob is, amikor megtudta, hogy a cég valamelyik ügyfelét beidézte az adóhivatal, és a találkozás balul fog kiütni. - Reggeltől estig keze ügyében a whiskey süveg. Változtatna ezen, ha megtudná, hogy a fia gyilkosa - a megcsonkítója - halott? Nem hinném. Feltámadna akár csak egyetlen áldozat is? Sajnos nem. Pörkölődik-e bűneiért a gyilkos a pokol tüzében, folyik-e megcsonkított testéből a vér mind az örökkévalóságig? A Biblia szerint igen. Legalábbis így áll az ótestamentumi részben - és mivel törvényeinket innen merítettük, én elfogadom őket. Köszönöm a kávét. Igaz, hogy Augustáig a vissza-úton minden pihenőhelyen meg kell majd állnom, de megérte. Maga remek kávét főz. Darcy, amikor kikísérte, rájött, hogy amióta a garázsban beleütközött abba a bizonyos dobozba, most érzi először, hogy a tükör jó oldalán áll. Jó volt megtudni, hogy Bob közel állt a lebukáshoz. Lám, mégsem volt olyan okos, mint amilyennek hitte magát. - En pedig köszönöm a látogatását - mondta, miközben az idegen a fejébe csapta a kalapját. A nyíló ajtón beáradt a hideg levegő, de az asszony nem bánta. Jólesett a bőrének. - Találkozunk még? Nem hiszem. Jövő héten leteszem a lantot. Nyugdíjas leszek, és semmi más. Megyek Floridába. Bár az orvosom szerint nem sok időt fogok ott tölteni. - Ezt igazán szomorúan... Az öregember hirtelen magához ölelte. A karja ösz-tövér volt, de inas és meglepően erős. Darcy meghökkent, de meg nem ijedt. A puha kalap széles karimája a halántékához ütődött, mialatt a másik a fülébe súgta: - Jól tette, amit tett.

20 Lassan, vigyázatosan ment le az ösvényen, ügyelve a jégre. Amúgy öregesen. Bot kéne neki, gondolta Darcy. Megkerülte a kocsiját, továbbra is jeges szakaszok után kutatva, amikor az asszony a nevén szólította. Megfordult, busa szemöldöke a magasba szökött. - Amikor a férjem még gyerek volt, egy barátja meghalt autóbalesetben. - Valóban? - A kérdés télies fehér felhőben szakadt ki belőle. Valóban - mondta Darcy. - Utánanézhet, mi történt. Tragikus eset volt, noha a férjem szerint a fiú elég sötét alak volt. - Komolyan? Komolyan. Az a típus, aki veszélyes képzelgéseket dédelget. Brian Delahantynak hívták, de gyerekkorukban Bob BD-nek szólította. Ramsey néhány pillanatig csak állt a kocsija mellett, és tépelődött a hallottakon. Aztán bólintott. - Ez nagyon érdekes. Utánanézhetnék az esetnek a számítógépemen. Vagy inkább mégse; nagyon rég történt. Köszönöm a kávét. - Köszönöm a beszélgetést. Az asszony nézte, ahogy a kocsi végiggurul az utcán (feltűnt neki, hogy a látogató egy sokkal fiatalabb férfi magabiztosságával vezet; bizonyára azért, mert a látása még olyan éles), aztán bement a házba. Könnyebbnek, fiatalabbnak érezte magát. Az előszobatükörhöz lépett. Csak a tükörképét látta benne, semmi mást, és ez jóleső érzés volt.

Utószó Ebben a könyvben durva történetek találhatók. Lehet, hogy helyenként nehéz olvasmánynak találták őket. Ha így történt, higgyék el, helyenként a megírásuk is nehezemre esett. Arra az esetre, ha mások a munkámról faggatnak, kialakítottam azt a szokást, hogy viccekkel és humoros személyes anekdotákkal kerülöm meg a témát (ne is bízzanak az ilyenekben; semmit ne vegyenek készpénznek, amit egy író magáról állít). Ez is egy formája a hárításnak, és kissé diplomatikusabb, mint ahogy jenki elődeim válaszoltak az efféle kérdésekre: Semmi közöd hozzá, haver. De a viccek felszíne alatt nagyon komolyan veszem, amit csinálok, és ez a kezdetektől így van, amióta tizennyolc éves koromban megírtam első regényemet, a The Long Walk-ot (A hosszú gyaloglás). Nemigen van türelmem az olyan írókhoz, akik nem veszik komolyan a munkájukat, és egyenesen türelmetlen vagyok azokkal, akik szerint a fikciós elbeszélés túlélte magát. Egyáltalán nem igaz, hogy divatját múlta, és az sem igaz, hogy csak irodalmiaskodó játszadozás volna. A fikciós elbeszélés egyike azon lét-fontosságú módozatoknak, amelyekkel életünknek és a magunk körül látott, sokszor elborzasztó világnak értelmet próbálunk adni. Az elbeszélések azt sugallják, hogy néha - nem mindig, de időnként - a dolgoknak értelmük van. Kezdettől fogva - még mielőtt az a fiatalember, akit ma már alig értek meg, a kollégiumi hálótermében nekifogott volna a The Long Walk-nak - úgy éreztem, hogy a legjobb fikció egyszerre serkentő és agresszív: az ember pofájába mászik, vagy a pofánkba kiabál. Semmi kifogásom a literátus fikció ellen, amely többnyire rendkívüli embereket ábrázol szokványos hely- x zetekben, de olvasóként és íróként egyaránt sokkal jobban érdekelnek a szokványos emberek, akik rendkívüli helyzetekbe kerülnek. Érzelmi, mi több, zsigeri reakciókat akarok kiváltani olvasóimból. Az, hogy olvasás közben meggondolkodtassam őket, nem az én asztalom. Azért használtam kurzívot, mert ha a sztori elég jó és a szereplők elég elevenek, akkor a történet elhangzása után, amikor a könyvet (olykor nem csekély megkönnyebbüléssel) már félretettük, a gondolkodás úgyis kiszorítja az érzelmeket. Emlékszem, tizenhárom éves korom körül micsoda növekvő elkeseredéssel, haraggal és felháborodással olvastam George Orwell 1984-ét, valósággal végigrontottam az oldalakon, és faltam a sztorit, amilyen gyorsan csak tudtam - de mi ebben a baj? Reakcióm annál inkább helyénvaló volt, mivel a könyv a mai napig is ad gondolkodnivalót, amikor például valamelyik politikusunk (Sarah Palinra és a „halálbizottságokra" utaló gyalázatos megjegyzéseire gondolok) némi sikerrel győzködi a közönséget arról, hogy a fehér tulajdonképpen fekete, és vice versa. Hiszek másban is. Ha az ember valamilyen nagyon sötét helyre vetődik - amilyen Wilf James nebraskai tanyaháza az 2922-ben - erős lámpást vigyen magával, és mindent világítson meg. Ha nem akarunk látni, ugyan mi okunk volna rá, hogy a sötétbe merészkedjünk? Frank Norris, a nagy naturalista író mindig egyike volt irodalmi bálványaimnak, és több mint negyven éve őrzöm elmémben, amit erről a kérdésről mondott: „Én soha nem hajbókoltam; soha nem emeltem kalapot a divat előtt,

és nem is koldultam vele pennykért. Esküszöm, mindig az igazat mondtam nekik." No de Steve, mondják önök, maga épp elég pennyt kalapozott össze pályafutása során, és ami az igazságot illeti... nos, az mindig változik, nem igaz? Valóban, a sztorijaimmal jó sok pénzt kerestem, de a pénz soha nem cél, hanem melléktermék volt. Pénzért alkotni fikciót balekoknak való. És az is igaz, hogy az igazság a szemlélő látásmódjának függvénye. Ám ha fikcióról van szó, az író csak azért felel, hogy saját szívében tárja fel az igazat. Ez nem mindig lesz azonos az olvasó vagy a kritikus igazságával, de ameddig az író igazsága marad - ameddig az író nem hajbókol, és nem emel kalapot a divat előtt -, minden rendben van. Semmi mást, mint megvetést érzek az olyan írókkal szemben, akik tudatosan hazudnak, és képtelen emberi viselkedéssel pótolják a hiteles emberi cselekvést. A rossz írás több, mint silány mondattan és hibás megfigyelés. A rossz írás többnyire abból ered, hogy a szerző csökönyösen vonakodik a hiteles emberi magatartások ábrázolásától - például attól, hogy elismerje, miszerint a gyilkos néha idős hölgyeket segít át az úttesten. A Minden sötét, csillag sehol-bán minden erőmmel arra törekedtem, hogy megörökítsem, hogyan viselkedhetnek, miként cselekedhetnek emberek bizonyos komor, kétségbeesett helyzetekben. Az elbeszélések szereplőiben még pislákol a remény, de elismerik, hogy néha - sőt, elég gyakran - legforróbb reményeink is (és legforróbb jókívánságaink, amelyekkel embertársainknak és társadalmunknak adózunk) hiábavalóak lehetnek. Hitem szerint azonban azt is vallják, hogy az igazi lelki előkelőség nem a sikerben, hanem a jó szándékban lakozik - és ennek híján, vagy ha szándékosan kerüljük a kihívást, a poklot idézzük magunkra. Az 2922-t Michael Lesy dokumentumregénye, a Wisconsin Death Trip (Wisconsini halálutazás, 1973) ihlette, amelyet egy wisconsini kisvárosban, Black River Fallsban készült fényképek illusztráltak. A fényképekből érződő vidékies elszigeteltség csakúgy nagy hatással volt rám, mint a szereplők arcán tetten érhető durvaság és kilátástalanság. Ezt a hatást szerettem volna átültetni elbeszélésembe. 2007-ben, amikor éppen az államközi 84-es úton hajtottam egy NyugatMassachusettsben rendezendő autogramosztásra, megálltam egy pihenőhelyen egy tipikus Steve King-féle egészségtudatos menüre: egy üdítőre meg egy szelet csokira. Amikor kijöttem a büféből, megláttam egy nőt, aki defektet kapott: komoly tárgyalásba bocsátkozott a szomszédos parkolóhelyen álló nyergesvontató sofőrjével. A férfi rámosolygott, és kiszállt a vezetőfülkéből. - Kell valami segítség? - kérdeztem. - Nem, nem, meg tudom oldani - felelte a sofőr. A hölgy gumiabroncsa minden bizonnyal ki lett cserélve; én kaptam egy Három testőrszeletet, és ráadásul megkaptam a majdani A dagadt sofőr alapötletét. Bangorban, ahol élek, van egy meghosszabbított Hammond út, amely megkerüli a repülőteret. Magam naponta három-négy mérföldet gyaloglók, és ha otthon tartózkodom, gyakran választom ezt az utat. Nagyjából félúton a repülőgép kerítése mellett kaviccsal felszórt térség található, ahol az évek folyamán számos út menti árus ütötte fel bódéját. A kedvencemet a helyiek Golflabdás hapsiként ismerik, és mindig tavasszal jelenik meg.

Ha melegszik az idő, a Golflabdás hapsi eljár a bangori városi golfpályára, és százszámra szedi össze a hó alatt rekedt használt golflabdákat. A legramatyabbakat kidobja, a többit pedig áruba bocsátja a Hammond út meghosszabbításán lévő kis piacon (kocsiján a szélvédőt is golflabdák szegélyezik - szerintem ez finom ötlet). Aztán egy szép napon, amikor meglestem, eszembe jutott a Hosszabbítás jutányos áron ötlete. Természetesen a helyszínt áttettem Derrybe, a néhai, de senki által nem siratott Krajcáros bohóc otthonába, mivel Derry csak egy újabb Bangor, amely más névvel álcázza magát. A könyv utolsó elbeszélését egy újságcikk juttatta eszembe, amely Dennis Raderről, a hírhedt KKÖ-ről szólt (Kötözz, kínozz, ölj). Ez a gyilkos nagyjából tizenhat éven belül tíz embert fosztott meg életétől -főleg nőket, de két áldozata gyermek volt. Több esetben postán elküldte a rendőrségnek az áldozatok személyazonossági okmányait. Paula Rader harmincnégy évig élt házasságban ezzel a szörnyeteggel, és a wichitai körzetben, Rader garázdálkodásának színhelyén sokan nem hajlandók elhinni, hogy ez az asszony együtt élt vele, és nem szerzett tudomást mellékfoglalkozásáról. Én elhittem - és ma is elhiszem -, és azért írtam ezt az elbeszélést, hogy kiderítsem: mi történhet egy ilyen esetben, ha az asszony váratlanul nyomára bukkan házastársa iszonyatos hobbijának. Ugyanakkor azt is szerettem volna megvizsgálni, hogy senkit nem ismerhetünk meg a maga teljességében, még legközelebbi szeretteinket sem. Hát jó; épp eleget időztünk idelenn a sötétben. Odafenn egy másik, teljes világ vár ránk. Fogadja el a kezem, Hűséges Olvasóm, és én boldogan vezetem vissza a napsütésbe. Magam is jól érzem magam odafenn, mert hiszek abban, hogy a legtöbb ember alapvetően jó. Annyi bizonyos, hogy én az vagyok. Önben már nem vagyok ennyire biztos. Bangor, Maine 2009. december 23.

VÉGE

Tartalom 1922. 1 A DAGADT SOFOR. 77 1. 77 2. 78 3. 79 4. 80 5. 81 6. 85 7. 86 8. 86 9. 89 10. 89 11. 90 12. 90 13. 93 14. 94 15. 94 16. 96 17. 97 18. 99 19. 100 20. 100 21. 101 22. 102 23. 103 24. 104 25. 104 26. 107 27. 109 28. 109 29. 111 30. 115

31. 115 32. 116 33. 117 34. 117 35. 121 36. 122 37. 123 38. 125 39. 129 40. 129 41. 130 42. 132 43. 133 44. 135 45. 136 46. 137 47. 138 48. 141 HOSSZABBÍTÁS JUTÁNYOS ÁRON.. 141 EGY JÓ HÁZASSÁG.. 159 1. 159 2. 163 3. 166 4. 168 5. 171 6. 173 7. 176 8. 178 9. 181 10. 187 11. 188 12. 189 13. 189

14. 190 15. 192 16. 193 17. 196 18. 197 19. 198 20. 206 Utószó. 207 Tartalom.. 209

[1] [2]

Mercutio szövegét Mészöly Dezső fordításában idézzük. Végh György fordítása