Minden népnek, nemzetnek a kultúrája megérdemli, hogy a világ szeme elé kerüljön! Egy alkotóművész-tanár öröksége ( )

„Minden népnek, nemzetnek a kultúrája megérdemli, hogy a világ szeme elé kerüljön!”

Egy alkotóművész-tanár öröksége (1942 – 2010) Megjelent Manajló Iván képzőművész alkotói hagyatékát összefoglaló művészeti albuma! Feledy Balázs, művészeti író a gyönyörűen kivitelezett és tartalmas, egy egész élet- és alkotói utat összefoglaló album előszavában a következőket írja: „Köztudott, hogy ha a Manajló nevet meghalljuk, nem csak egy személy, hanem egy művész dinasztia jut eszünkbe. A XX. századi ruszin képzőművészeti kultúrában immár meghatározó a Manajló család művészi munkássága. Az alapító Manajló Fedor volt, aki 1910-ben született és váratlanul 1978-ban hunyt el, amelynek immár 35 esztendeje. Az akkor 68-éves művész kiemelkedő, jelentős életművet hagyott maga után. Már életében hazájának jelentős festője lett, akinek Ungváron halála után múzeumot alapítottak 1981-ben. Manajló Fedor fia, Manajló Iván, aki szinte mindenben örökölte édesapja kiváló képességeit. Iván 1942-ben született – és a sors misztikuma – ugyancsak 68-évesen érte a halál, 2010-ben. Fontos információ, hogy Manajló Iván fia, - Manajló András, szintén tehetséget örökölt felmenőitől és éppúgy festőIVAN művész, mint édesapja, nagyapja.”

A művészeti album megjelenésével egy festőművész dinasztia családi – és alkotói élet-sorsának bemutatását tartja az olvasó a kezében. Úgy írták meg a szerzők, ahogyan megélték: közeli, együtt érző, fontos mondatokkal, alkotásaikat illusztrálva. A családi háztól kezdték a bemutatás ívét, amely mentén kibontakozott az életük és Kárpátalja közelmúltjának történelme, kultúrpolitikájának összetettsége. E szép kiadvány művészeti és technikai szerkesztője: Manajló András. Felelős kiadója: a Váci Ruszin Nemzetiségi Önkormányzat, amelynek elnök asszonya: Ilykó Andrea. A legalkalmasabb szerkesztői választás, a szintén elismert művész, a fia – András. Hiszen ő a leghitelesebb közvetítő a családról, édesapjáról és arról a korról, amelyben éltek. Több, mint 70-évvel azután, hogy megszületett, fejet hajtunk és emlékezünk: mint alkotóra, tanárra, apára, nagyapára, emberre, Manajló Ivánra. Isten áldását és fényét kérjük emlékére! Olvassák és gyönyörködjenek benne MANAJLO szeretettel! Ortutay Mária

ИВАН МАНАЙЛО

Pannon Világ • 2014 • január-június

1

1961 - 1972

•РУС• Иван Манайло родив ся в Унґварї 16 януара 1942 рôка. Ёго ÿтиць – Федор Манайло, оден из фундаторÿв Пудкарпатськôї школы малярства. Художньоє вошколованя дустав у училищови умілецько-промыслового кумшта у Унґварї (1956 – 1960), пôтôму (1960 – 1965) – у Кієвськôму Державнôму Умілецькому Інстітутї (ныні Кумштова Академія). У 1961 рôці Иван первый раз брав участку у выставі, на котруй презентовав «Натюрморт» (1961), а на весні 1962 мав перву персоналну выставу в Унґварї. У 20-рÿчному віці вÿн ся уженив на дôньцї сященика Карла Купара - Ірмі. Дакотрый час (1962 - 1963) Ірма была из ним у Кієві. Жили ôни у режісера С. Параджанова – доброго приятеля ÿтця. У 1965 рôці уєдно из жôнôв рушив ся путовати по музеях и галереях Москвы, Ленінграда, Талліна, Вільнюса та Ригы. У 1967 рôі уєдно из ÿтцьом брав участку у выставі творÿв украйинськых малярюв у Тбілісі (Грузія). Його роботы высоко оцінили, а успіх додав му увірености у свойых силах. 1966 – 1969 рр. преподає рисунок, мальбу, композіцію в Унґварському училищови умілецькопромыслового кумшта. И до ныні притямлювуть го студенты, як высокопрофе-сіоналного учителя. У сись період Иван, маючи муцну академічну оснôву у рисунку, глядать у рÿзных методах и модерных стилёх нові можності передачі свого позераня на світ. Уєдно из сим пише и у соц. реалістичнÿй манірі. До сьôго періода припадать и заимава, вшелияка за вылаженьом графіка. Фурт ся обертать и до портрета. У 1972 році робив на творчÿй базі «Сенеж»

2

пуд Москвôв, а написані там образы, того же рôка, пре удало презентовав на Цілосоюзнÿй выставі у Москві. У 1969 - 1972 рр робив малярём Пудкарпатського Умілецького Фонда. Изреалізововав вітражі, фрескы, мозаїкы, барельєфы, різьбу по дереву, убряжовав каварнї, ставанкы автобусÿв і т.д. Есе давало порядный навецый заробок. У 1972 рôці Иван из Ірмôв уже годни были удпочити у Болгарії.

•MAGY• Manajló Iván 1942. január 16.-án szüle-tett Ungváron. Anyja Kovalcsik Mária, apja Manajló Fedor, a Kárpátaljai festészeti iskola egyik alapítója. Művészeti képzésben az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolában (1956-1960), majd (1960-1965) a Kijevi Állami Művészeti Főiskolán (ma Akadémia) részesült. 1961-ben vett részt első ízben csoportos kiállításon, amelyen „Csendélet” c. festményét mutatta be. Ezt követően ősszel, 1962-ben, első önálló kiállítása volt Ungváron. Húsz évesen feleségül vette Irmát, Kupár Károly lelkész leányát. Egy ideig (1962-1963) felesége vele élt Kijevben. Paradzsanov filmrendezőnél laktak, aki édesapja jó barátja volt. 1965-ben feleségével meglátogatta Moszkva, Leningrád, Tallinn, Vilnius és Riga múzeumait és képtárait. 1967-ben, apával együtt, részt vett az ukrán festők Tbiliszi (Grúzia) kiállításán. Munkáit magasra értékelték, ami önbizalmat adott számára a továbbiakra. 1966-1969-ben rajzot, festészetet, kompozíciót tanított az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolában. Személye a mai napig úgy él a diákok emlékezetében, mint aki nagy tudású tanár volt. Ebben az időben - alapozva komoly akadémikus rajztudására - különféle modern stílusokban keresi megújuló módszerű, felfogású önkifejezési módját. Egyidejűleg – a korszak politikai követelményeinek megfelelően - a szocialista realizmus stílusát is alkalmazza. Ebben az idő-


szakban jelennek meg újszerű, különféle technikával készült grafikái. Figura ábrázolás iránti érdeklődését jelzi, hogy gyakran fest portrét. 1972-ben a Moszkva melletti „Szenezs” alkotótelepen dolgozott, s itt született munkáit még abban az évben nagy sikerrel mutatta be az országos kiállításon Moszkvában. 1969-1972 között a Kárpátaljai Művészi Alap alkotója volt. Ólombetétes üvegmunkákat kivitelez, freskókat, mozaikokat, domborműveket, fafaragást készít. Kávézóktól buszmegállókig tervez dekorációit. Ezek a munkák pótjövedelmet biztosítottak számára. 1972-ben feleségével Bulgáriában nyaraltak. •ENG• Ivan Manajlo was born in Uzhgorod on January 16th, 1942. His mother was Kovalcsik Mária, and his father, Fedor Manajlo, was one of the founders of the Subcarpathian School of painting. Art education he gained in the School of Applied and

who was a good friend of his father. Leningrad, Tallinn, Vilnius and Riga. In 1965 he and his wife went on tour of museums and galleries in Moscow, Leningrad, Tallinn, Vilnius and Riga. In 1967 he, along with his father, took part in the exhibition of works of Ukrainian artists in Tbilisi (Georgia). His works were greatly appreciated and the success gave him confidence in his abilities. In the period 1966 - 1969 he taught drawing, painting, composition in the School of Applied and Decorative Arts in Uzhgorod, which was a vocational school. His students remember him as a highly professional teacher. During this period Ivan, building on his strong academic foundation in dra-wing, looked into a variety of modern styles and new opportunities of forming his views of the world. At this time, drawing on his substantial academic knowledge, he searched his own style and ways of self expression in various modern styles. At the same time, according to the political requirements of the period, he used the style of socialist realism. In 1972 he worked at the artistic symposium “Senezh” near Moscow, and the works he prepared here were very successfully presented at the national exhibition in Moscow. Between 1969 - 1972 he worked in the Subcarpathian Art Foundation. He prepared stained glass windows, murals, mosaics, reliefs, wood carvings, decorated coffee houses, bus stops, etc. This gave him a good extra income. In 1972 Ivan and Irma traveled to Bulgaria for their summer holiday.

Decorative Arts in Uzhgorod (1956 - 1960) then at Kiev State Art Institute (1960 - 1965), which is now the Academy. In 1961 Ivan had his first collective exhibition, which presented his „Still life.” In autumn 1962 he had his first solo exhibition in Uzhgorod. At the age of 20 he married Irma, priest Karl Kupar's daughter. Some time Irma spent with him in Kiev (1962 1963). They lived in film director S. Paradzhanov's house,


3

Автопортрет / Önarckép / Self-portrait 40 x 34, туш/темп/пап, 1964.

Натюрморт / Csendélet / Still life 95 x 62, o/пап, 1961.

Рано / Reggel / Morning 43 x 50, o/карт, 1969.

4


Цвітучоє дерево / Virágzó fa / Blooming tree 52 x 70, акв/пап, 1970.

Двоичко / Kettesben / Tete-a-tete 73 x 51, акв/пап, 1972.

Дерева / Fák / Trees 80 x 80, o/пол , 1972.

Акт / Akt / Nude 35 x 70, олів/пап, 1969.


5

1973 - 1985

•РУС• Вуд 1972 до 1985 рôка Иван Манайло робить діректором училища умілецько-промыслового кумшта у Унґварї. На молодôго тридцятирÿчнôго маляря бізовали урядовати інштитуціёв, котру у 1945 році зафундовали Адалберт Ерделі, Йосип Бокшай и ÿтиць му – Федор Манайло. И бізовали небезосновно. Талантливі образы Ивана Манайла не раз ся експоновали на обласных и республіканськых выставах, ёго вызнаный учительськый талант, справницька активнÿсть, та й, видав, вступ у партію, – учинили го вылучно припаднôв кандідатурôв. Своє уряднитство сам Иван притямлять позітивно: “Товды появили ся реальні можності для розвоя модерного кумшта, уєдно из присокоченьом нашых пудкарпатськых традіцїй”. Вÿн не лем урядує, айбо и учителює. Учительська тай справницька робота не лишала вельо часу для живописа. Айбо Иван много малює, часто в училищі по занятьох. Тематика образув сього періода – фіґуралні композіціи, портреты, натюрморты, пейзажі, бештеловані творы. По даякому перерыві, из зачатка 90-х рокÿв продôвжать робити в Умілецькôму Фонді. 1978 рÿк. Умер му няньо – Федор Манайло. Пуслїдні рокы житя вÿн тяжко хвôрів. Коли ся появила ідея створити музей ÿтця, Иван и сестра Катерина без сомнїваня пудпоровали иї и два рокы віновали

6

орґанізаціи первого на Подкарпатті меморіалного музея. Як приказовав Иван, вÿн «изясь ся стрітив из творчостёв свого няня». Се дало інспірацію до намалёваня новых образув, до особного аналіза творчоського наслїдства ÿтця. Малює полотна, близкі до тематикы ÿтцьовых образув, и исповнять їх у своюй манірі. •MAGY• 1972-től 1985-ig Manajló Iván igazgatta az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolát. Annak az intézmények a vezetését bízták az akkor 30 éves fiatal művészre, amelyet 1945-ben Erdélyi Béla, Boksay József és édesapja Manajló Fedor - alapított és indított. A bizalom alapja a fiatal Manajló Iván tehetsége volt, sikeres szereplései a területi és köztársasági kiállításokon, elismert tanári léte, vezetői képessége és - talán, szintén a kor kívánalmainak megfelelően - párttagsága volt. Mindezek miatt lett egyetlen alkalmas jelölt e fontos tisztségre. Vezetői időszakára Manajló Iván is pozitívan emlékezett. Abban az időben - mint mondta „vált lehetővé a modern művészet előtérbe helyezése kárpátaljai hagyományaink megőrzése mellett”. Az iskola vezetése mellett tovább tanított, így kevés ideje maradt az alkotásra. Többnyire a tanórák után az iskolában festett. Ezen időszak témái figurális kompozíciók, arcképek, csendéletek, tájak, esetleg megrendelt alkotások.


Carpathian traditions.” He was not only a director but also a teacher. Teaching and administrative work did not leave him much time for painting. Still, Ivan drew a lot, often in school after classes. The scope of his work in this period includes figure compositions, portraits, landscapes, custommade pieces. After a short pause, he took up again working for the Artists' Foundation at the beginning of the 90s.

Egy bizonyos szünet után, a 90-es évek elején újra dolgozott a Művészeti Alapnál. 1978-ban hosszan tartó, súlyos betegség után, meghalt édesapja. Manajló Iván és testvére Katalin minden kétség nélkül támogatta, hogy édesapjuk művészi hagyatékából Emlékmúzeum jöjjön létre. Kétévi odaadó munkájuk nyomán sikerült létrehozni az első Emlékmúzeumot Kárpátalján. „Újra találkoztam apám munkásságával” - mondta Iván. Ez az élmény új ihletett adott, munkái sajátos módon összegzik az apai örökséget. Hasonló témában fest, de a maga stílusában. •ENG• From 1972 to 1985 Ivan Manajlo was the Director of the School of Applied Arts in Uzhgorod. The young 30year old artist was entrusted to manage the institution which was founded by Adalbert Erdelyi, Josif Boksay and his father, Fedor Manajlo in 1945. And he deserved the trust. The talented work of Ivan Manajlo was often exhibited in regional and national exhibitions, he was recognized for his academic talent and administrative activities, and perhaps also due to his party membership - he was the only possible candidate for the post. Ivan himself remembered his leadership positively. At this time, he said: „appeared real opportunities for the

In 1978 his father died. During the last years of his life he was very sick. When the idea to establish a museum in memory of their father appeared, Ivan and his sister Katerina supported it and spent 2 years with creating the first Subcarpathian memorial museum. Ivan said that he “met again with the work of his father.” This gave him impetus to create new works by which he summarized his father's artistic legacy. He paints the same subjects as his father but in his own style.


7

Вітуся / Vikike / Vitusja 75 x 65, o/пол, 1973.

Андрійко / Andriska / Andrijko 80 x 60, o/пол, 1973.

Літньый натюрморт / Nyári csendélet / Summer still life 140 x 90, o/пол, 1976.

Вичÿріє / Esteledik / Nightfall 68 x 80, o/пол, 1974.

8



9

1986 - 1998

1997 рÿк. У маляря ся розвила сердцёва недостаточность. У Мадярщині му рôблят операцію на сердцёви – вставлявуть правену сердцёву клапку. Мусайность проходити непрестайну контролу у мадярськых кардіологÿв принукала Ивана тай Ірму приняти досудок про перевожованя до сосїднёі державы. Они поселявуть ся у селі Діош Йено. У сись час у Мадярщині жиє и їхньый сын - Андрій из родинôв. Андрій на тот час быв членом русинськôї сполочности Мадярщины (пузніше став головов). Они уєдно шорять многі выстави малярювпудкарпатцюв, на котрых презентувуть и свôї образы. •РУС• Иван рішає пуйти из чиновства діректора училища из 1985 рôка. У 1986 рôці предкладує злаженя и стає у чоло «Творчоі Сполочности Професіоналных Малярÿв Пудкарпатя». Головує у сполочности десять рокÿв. Заряжує выстави членÿв сполочности на Пудкарпаті и за його гатарами (у Празі). Його роботы усе у выкладі сьих выстав. У сисі рокы робить менаджером Межинароднôї асоціаціи “Інтерарт”. Зучасняться у рÿзных творчых пудмітках сиї установы. По многу ходит на пленеры. Ид сьому періодови припадать вельо натюрмортÿв, изображень живописных сеґлетÿв ёго керта, вадь пейзажі испôвнені на пленерах. Из середины 90-х рокÿв вÿн обертать ся до новôї для нього темы – до жÿнського акта. Жоны нїжні, нагынчасті, притяжливі хôть маніра изображованя докус не реалістична. Ограниченôв колоровôв ґамôв, мінімалными художественными спіхами вÿн ся добиває шпічкового выслїдка. Такой и у сисі рокы взникать даякый кубістичный пейзаж из такôв самов ограниченôв колоровôв ґамôв. Малює и серію изображень култовôї архітектуры. У 1996 – 1998 рокы вÿн є головов профсполка обласного Умілецького Фонда.

10

•MAGY• 1985-ben úgy dönt, hogy lemond az iskola igazgatásáról. 1986-ban kezdeményezi a „Kárpátaljai Festőművészek Alkotói Egyesülete” létrehozását, majd ezt követően tíz évig vezette az egyesületet. Kárpátalján kiállításokat szervezett a tagok munkáiból és a határokon túl is. (pl. Prágában). Képei is fontos részei a kiállításoknak. Ezekben az években az „Interart” nemzetközi társulat menedzsereként is tevékenykedik. Részt vesz a szervezet alkotói tervének összeállításában. Gyak-ran utazik művészeti szimpóziumokra. Ez idő tájt kerül ki ecsetje alól csendéletek sokasága, születnek képek kertjének hangulatos zugairól, vagy éppen tájképek, amelyeket alkotótáborokban fest.


kertjének hangulatos zugairól, vagy éppen tájképek, amelyeket alkotótáborokban fest. A 90-es évek közepétől új témával jelentkezik, ez a női akt. Képein a nők gyengédek, plasztikusak, vonzóak, habár ábrázolásmódja nem feltétlenül realisztikus. Korlátozott színskálával, minimális művészi eszköztárral tökéletességet ér el. Ugyancsak újdonság felfogásában sajátos kubisztikus tájábrázolása, szintén korlátozott színskála alkalmazásával. Kultikus építészettel egy teljes sorozatban foglalkozik. 1996-1998 között a Területi Művészeti Alap szakszervezeti elnöke. 1997-ben szívelégtelenség jelentkezik a művésznél. Szívbillentyű műtéten esik át Magyarországon. A rendszeres kontroll szükségessége miatt feleségével – Irmával úgy döntenek, hogy áttelepednek a szomszédos országba. 1998-ban Diósjenőre költöznek. Ekkor már fia András és családja is Magyarországon él. Manajló András a ruszin közösség tagja, majd később elnöke, s édesapjával együtt szervezik a kárpátaljai művészek kiállításait, amelyeken saját munkáikat is bemutatják. •ENG• Ivan decided to step down as the director of the school in 1985. In 1986 he initiated and led the „Association of the Professional Artists of Subcarpathia”. He chaired the association for ten years. He organized exhibitions for the members of the organization in the Carpathian region and out of it (in Prague). His art-

works were always on display at these exhibitions. Initiated and led the „Association of the Professional Artists of Subcarpathia”. He chaired the association for ten years. He organized exhibitions for the members of the organization in the Carpathian region and out of it (in Prague). His artworks were always on display at these exhibitions. During these years he worked as a manager of the international association “Interart.” He took part in drafting the creative plan of this organization. He often visited art symposiums. In this period he painted a large number of still lives, paintings of images from his garden and landscapes done in open air. Since the mid 90's he turned to his new theme female nudes. In his pictures women are soft, plastic, attractive, and the style of depicting them is not necessarily realistic. With limited color range and minimal artistic means he achieved maximum results. During these years appeared a somewhat cubist landscape with the same limited color range. Cultic architecture comes up in a series of paintings. During the period 1996 1998 he was the president of the trade union of Subcarpathian Regional Artists' Foundation. In 1997 the artist had a heart disease. He had heart surgery in Hungary, whereby he received an artificial heart valve. The need of regular control by the Hungarian cardiologists led Ivan and Irma to decide to move to the neighboring country. They settled in the village of Diósjenő. His son Andrij, together with his family, had already settled in Hungary, and by this time Andrij was a member of the Ruthenian minority in Hungary (later he became the Chairman). The father and the son organized exhibitions for Subcarpathian artists, in which their artworks were represented too.


11

Самотность / Magány / Loneliness 60 x 70, o/пол, 1990.

Весна / Tavasz / Spring 115 x 85, o/пол, 1987.

Пôльôві косиці / Mezei virágok / Meadow flowers 53 x 68 (68 x 82), темп/карт, 1998.

12


Купалниці / Strandolók / Bathers 80 x 60, o/пол, 1990.

Змерьк / Naplemente / Sunset 30 x 40, г/пап, 1990.


13

1999 - 2010

•РУС• Позад перевожованя до Мадярщины у 1998 р Иван и Ірма у 2001 рôці дÿстали горожанство. У многых образах Ивана сього періода прослїжуєся ґеометричнÿсть та мозаїчнÿсть. Часто темов є взаимины чоловіка и жоны, їх любôв и духовна єднÿсть. У сюй же излозі ним стварена велика серія (коло 20) образув за творами днешньых тай класичных компоністÿв. Выстава сих образув отбылася у Ваці и Будапешті у 2006 рôці. Цїлково, із 1999 рôку у Ивана зачинать ся майбÿльш плодотворный період творчеськôї активности. Выстава «Три Манайла» убыйшла коло 10 варошÿв Мадярщины, образи родины Манайло (11 членÿв) были презентовані на выставі у Марія-Повчі у 2005 рôці. У сись період художник принимать участь у десятках выстав: 4 выставы у Ваці, из них у 2007 юбілейна, многі по Мадярщині, 6 персоналных у Будапешті, из них у 2009 – выстава у офісови Світовôї Рады Мадяр, на котрÿй Иван, наперво не етнічный мадяр, быв угонорованый памятнôв срібернôв медальов «За подїл у збогачовані світового кумшта та вызначный причинок у змуцненя русинсько-мадярськôї дружбы». Иван принимав участіє у многых межинародных творчых пленерах. У 2007 рôці започатковав межинародні русинські діточі творчі таборы на Балатôні, де попри

14

занимань живописом діти спознавали ся из традіціями, културов, фолклором русинÿв. За його почином быв выданый каталог «Художники родины Манайло». Имня Манайло стає упознаваным у Мадярщині. Про нього писала преса. Мадярська телевізія узяла дакÿлько інтервю и зняла два філмы-жизнеписы про Ивана Манайло. Вÿн творчо активный, многоякый, роботящый. Пуслідні рокы житя Иван приклав много сил про всокоченя меморіального музея ÿтця. Здорôвля ся пудломило. 8 фебруара 2010 рôка художника не стало (інсульт). Похоронили го коло няня и мамы на теметÿві Калварія в Унґварі. У 2012 р. у Ваці утбылася посмертна юбілейна ретроспективна выстава образув Ивана Манайло, котра буде експонована в Унґварі и у Кієві. •MAGY• 2001-ben Manajló Iván és Irma magyar állampolgár lett. Az ebben az időben született munkáira a geometrikus és mozaik-szerkezetű forma jellemző. Témájuk a nő és férfi kapcsolata, a szerelem és lelki egység. Ebben a felfogásban készíti el a kortárs és a klasszikus zeneszerzők művei ihletése nyomán festett, kb. 20 képből álló sorozatát. Ezeket a műveket 2006-ban Vácon és Budapesten állította ki. 1999-től indul Manajló Iván legtermékenyebb időszaka. „A három Manajló” kiállítással tíz magyar városba látogat el. A Manajló család (11 tag) munkáival Máriapócson mutatkoztak be 2005-ben. 1999-2010 között a művész számos kiállításon vesz részt országszerte, többek között négy önálló kiállítás Vácon (a 2007-es jubileumi) és hat önálló kiállítás Budapesten jön létre. 2009-es évi, a Magyarok Világszövetsége székházában rendezett egyéni kiállításán a „Világ művészetének gazdagítása, magas szintű alkotói tevékenysége és a magyar-ruszin barátság, testvériség megerősítéséért tett érdemeiért” indoklással ezüst érdemrenddel tüntették ki.


Számtalan nemzetközi alkotótáborban vett részt. 2007-ben a Balatonon kezdeményezte nemzetközi ruszin ifjúsági alkotótáborok szervezését. A gyermekek itt a festészeten kívül megismerkedtek a ruszin hagyományokkal, kultúrával és népművészettel is. Kezdeményezésére került kiadásra a „Manajló család művészei” című album. A Manajló név ismerté vált Magyarországon. Írt róla a sajtó, szerepelt a Tv-ben, két életpálya- film is készült Manajló Ivánról. A művész aktív volt az alkotásban, sokoldalú, dolgos. Élete utolsó éveiben nagy gondot fordított édesapja emlékmúzeumának megőrzésére. Az egészsége megrendült. 2010. február 8-án hunyt el. Édesanyja és édesapja mellé temették Ungváron a Kálvária temetőben. 2012-ben Vácott Manajló Iván életpályáját bemutató jubileumi kiállítást rendeztek, melynek bemutatására Ungváron és Kijevben kerül majd sor. •ENG• After moving to Hungary in 1998, Ivan and Irma received citizenship in 2001. In many works of that period the geometrical and mosaic style was represented. Often the theme was the relationship between man and woman, their love and spiritual unity. In the same style he created a large series (about 20 works) based on the work of modern and classical composers. He exhibited these works in Budapest and in Vác (Hungary) in 2006.

and classical composers. He exhibited these works in Budapest and in Vác (Hungary) in 2006. In 1999 Ivan's most prolific period of creative activity began. The exhibition „Three Manajloes” went round in about 10 cities of Hungary, and the Manajlo family (11 members) were presented at the exhibition in Máriapócs in 2005. During this period the artist participated in dozens of exhibitions across the country. Including 4 personal shows in Vác, one in 2007 - a jubilee exhibition, 6 personal exhibition in Budapest, one of them in 2009 - in the office of the Hungarian World Association. At this exhibition, Ivan as the first non ethnic Hungarian, was awarded a commemorative silver medal „For merits in enriching the world of art and outstanding contribution to strengthening the RusynHungarian friendship.” He participated in numerous international art camps. He also launched the Rusyn international children's art camp at Lake Balaton in 2007, where in addition to classes in painting, children were acquainted with the traditions, culture and folklore of the Ruthenians. On his initiative a catalogue was produced: „Artists of the Manajlo family”. The name Manajlo become recognized in Hungary. Newspapers wrote about him. The Hungarian Television made some interviews and presented two film biographies of Ivan Manajlo. In the last years of his life Ivan made great efforts to preserve the memorial museum of his father. His health deteriorated. However, he was still creatively active and hard working. On February 8th, 2010 the artist died. He was buried near his father and mother at Calvary Cemetery in Uzhgorod. In 2012 there was a posthumous jubilee exhibition in Vác in his memory. Presentation of which is going to be held in Uzhgorod and Kiev.


15

Композитор и віртуозный скрипач Н. Паґаніні / N. Paganini zeneszerző és hegedűvirtuóz / Composer and violin virtuoso N. Paganini 100 x 120, темп/пол, 2008.

Мадріґали К. Монтеверді / C. Monteverdi Madrigáljai / Madrigals of C. Monteverdi 100 x 120, темп/пол, 2006.

16


Моє сердце / A szívem / My heart 90 x 90, o/пол, 2005.

Завхабені косиці / Elhagyott virágok / Abandoned flowers 90 x 90, акр/пол, 2009.

Уєдно / Együtt / Together 80 x 60, o/пол, 2003.


17

Dénes Zsófia: „Úgy, ahogy volt és…” Az előző számunkban Pfitzner Rudolf, Műnchenben élő magyar pszichoanalitikus vallott Ferenczi Sándorról, hivatásának meghatározó szerepéről. Most Dénes Zsófia egyik felejthetetlen írását közöljük a magyar pszichoanalitikusról, Freuddal való szakmai, emberi kapcsolatáról. Szellemi kincs ez az írás, olvassák haszonnal és élvezettel. Dénes Zsófia írói karakterét feltétlen őszinteség, mély emberség és az emberivel átitatott szépség iránti páratlan érzékenység és fogékonyság jellemzi. Ahogy ő maga vall erről: „Amit papírra vetettem, sohasem volt kieszelt történet. Nekem az élet kellett, úgy ahogy átéltem. Embereket láttam – művészeket, tudósokat és írókat – és megfestettem külső és belső képmásukat. Egészen benne éltem koromban, minden évjárat az évi gyermeke voltam. Ezért gondolom, hogy amit feljegyeztem, az egyben korrajz.” Ferenczi Sándor I. Nem emlékszem pontosan, fiatal éveimben, mikor is történt ez az eset. Ferenczi Sándor abban a házban nyitotta meg átmeneti orvosi rendelőjét, ahol mi laktunk. Lakásunk előtt terasz volt, és tavasztól őszig rendszeresen ott ültem, szabad ég alatt dolgoztam. Akaratlanul is észrevettem, kik csöngetnek be ajtaján. Akkor ő már nem volt belgyógyász, hanem az új mélylélektan gyakorló pszichiátere. Egy szép fiatalasszonyt naponta vittek be hozzá tolókocsin, miután lift nem volt a házban. Sokáig figyeltem ezt a tolókocsis páciensét – és egy szép napon látom, hogy gyalog jön fel a lépcsőn, fiatalos, rugalmas léptekkel. Ó be kíváncsi lettem! Aznap este, mikor bejött hozzánk Ferenczi (anyám húgának volt akkor a vőlegénye), megkockáztattam, hogy szóvá tegyem, pedig jól tudtam, nem tűri a kérdezősködést betegeiről: - Ne haragudj, kérlek.., az a nő, akit sokáig tolókocsin Ferenczi Sándor hoztak, meggyógyult? - Meg hát. De mi közöd hozzá? - Sándor, nem a nevét kérdem! Fogalmam sincs, kicsoda. Az érdekkel: csak analízissel? - Természetesen. „Csak” analízissel. Azért láttam rajta, hogy boldog. Én pedig elámultam. – Hát ez hihetetlen. –pedig elhiheted. És mert nem ismerheted meg, annyira másfajta világban él, névtelenül elmondom történetét. Nagyon fiatalon kikerült Szentpétervárra, afféle vengerka volt, táncosnő egy éjjeli lokálban. Ott látta meg egy fiatal pesti mérnök, beleszeretett. A kapcsolat közöttük úgy elmélyült, hogy a fiú minden akadály ellenére

18

hazahozta és feleségül vette. Pedig ismerte az anyját, akivel egy háztartásban élt apja halála óta. Tudta, hogy annak minden hajszála égnek áll, amiért így nősült. No, de befejezett tény elé állította és közös háztartásukban csak annyit lazított, hogy a szomszédos lakásban rendezkedett be. Mert nem tudott leválni az anyjáról sem. Az anyja kifelé nem tombolt, de kétségbeesésében „kezelésbe vette” a menyét. A házban nem volt, nem lehetett más akarat csak az anyjáé. Egy lépésre nem engedte ki őt az utcára egyedül, mert hogy „nem bízik” benne. Menye látogatót a saját otthonában soha nem fogadhatott, mert „nem tudja, mi illek, hiszen nem volt gyerekszobája”. Folyton térítette, hogy vakbuzgó legyen, mint ő. Vasárnap délelőttönként csak ő vihette templomba. A férj örök dilemmában élt, hol az anyját próbálta enyhébbre hangolni, hol a feleségét halmozta el kárpótló ajándékokkal – és a fiatalasszony valóban igyekezett, hogy elhitesse magával, mindennek ellenére boldog. Ilyen szerető férj mellé került, egyáltalán: házasságba, jólétbe, biztonságba, az ő lokálmúltja után. Persze ez nem volt igaz, így nem lehetett boldog. Elviselhetetlen rabságot szenvedett, olyan kötöttséget, amely felülmúlta erejét. És mert elnyomta magában, kötöttsége testi lett. Ő, aki táncolt, egyszerre megbénult. Nem tudta többé megmozdítani a lábát. Ez volt a lázadása, amit kifejezett, másként nem merte kifejezni. Mert akinek hátgerinc sorvadása van, vagy más gyógyíthatatlan csapás érte, semmiféle kezelés, gyógyfürdő, ismert terápia nem segített rajta. Kétségbeesett férje mindenüvé elvitte, professzorokhoz és gyógyfürdőkbe. Semmi sem használt. Végre


valaki engem tanácsolt neki. Egy évig analizáltam, amíg tudatossá vált benne, hogy bénultsággal csak jelzi pszichikus állapotát. Hogy ő valójában: megkötözött rab. És amikor mindenre rájött, felkelt és járt. Most olyan egészséges, mint táncosnő korában. A bilincset rázta le. Csak… - Csak? – Szomorú. Szomorú, mert ráébredt, hogy ebben a házasságban ő nem boldog. A férje nem képes arra, hogy anyját félreállítsa és csak őt válassza, ha mégúgy szereti is. Tehát neki kell elhatároznia, hogy most milyen utat válasszon. – Azt gondolom, Sándor, ez sem megoldás. Az az asszony betegen is azt hitte, hogy ő boldog, most pedig boldogtalan és szomorú. Ő nagyon komolyan nézett rám. – Értsd meg. Ez a nő azért fordult orvoshoz, hogy az meggyógyítsa. Én, az orvos meggyógyítottam. Nekem ebben az ügyben ez volt a dolgom. Elvégeztem. Most, hogy az egészséges ember szomorú, hát gondolkodjék ő azon, miképpen változtasson körülményein, hogy az élete elviselhető legyen. Ez az ő dolga. – Beláttam, igaza van. II. A mélylélektan nemzetközi tudósai, a kortársai úgy emlegették Ferenczit, hogy közöttük ő a „romantikus”. Holott nem volt az, csak szerette a művészetet és a művészeket, az egyszerű embereket és a népdalokat. Voltak kollégái, akik „enfant terrible”nek kiáltották ki, mert mindig kimondta az igazat. Freud viszont nem egyszer így szólította leveleiben: „édes fiam”. És egyszer azt írta róla: „Ferenczi – az színarany.” Vagy azt is: „Ferenczi analízise arany.” Dr. Lóránd Sándornak, a kassai városi kórház ideggyógyászának közvetítésével 1921-ben 150 csehszlovák orvos hívta meg Ferenczit, hogy adjon elő nekik hipnotikus szuggesztió gyógyító hatásáról. 1923-tól egy éven át Lóránd maga járt Budapesten analízisre Ferenczihez. 1925-ben kivándorolt Amerikába, ahol azóta elmekórházak vezetőségében dolgozik. Nem tudom, hogy ma aktív orvos-e még, de 1966-ban New Yorkban, az „Úttörő tudósok” sorozatban tanulmányt adott közre Ferencziről. Címe: Sándor Ferenczi, pioneer of pioneers, vagyis: Fernczi Sándor, az úttörők úttörője. Teljes tanítványi szeretetével és tiszteletével ünnepli benne mesterét (Basic Books Inc. New York). Nos, már megírtam Szivárvány c. kötetemben is, hogy Miskolcon született 1873-ban, könyvkereső apja ötödik fia volt. Bécsben végezte az orvosegyetemet, de azután hazajött Pestre, és itt élte le az életét, mert szerette hazája kultúráját és haladó szellemiségét. A Rókus - kórházban eleinte belgyógyász volt, de hamarosan áttért az elme – és ideggyógyászatra, mert a lélek ismerete fontosabb volt számára, mint a zene, a festészet és az irodalom. 1900-ban nyitotta meg rendelőjét a körúton, a Royal Szállodával szemben, és a Royal éttermében csakhamar törzsasztala lett. A Nyugat íróinak zöme ülte körül asztalát, ami azért volt

abban az időben szinte természetes, mert ők jelentették akkor az írói előretörés élcsapatát. Közülük néhánnyal elmélyült barátságot kötött, így Krúdy Gyulával, Kosztolányi Dezsővel, Bródy Sándorral, Füst Milánnal, Karinthy Frigyessel, Ignotisszal. Ezek akár reggelig is ostromolták kérdéseikkel új tudományáról, és ő, a vidám kedélyű ember, a humor kedvelője, kitűnő előadó éa nagy műveltségű elme, reggelig felelgetett nekik, mert ez a fajta „játék” – ez a komoly játék – ínyére volt. Sokféle téren tudott ő sok mindent. Nem csak pszichiáter, de biológus, filozófus és mindig biztos ítéletű esztéta. Sok mindenben kételkedő intellektus, majd egyéni meggyőződés és megtapasztalás alapján, sok mindenben hívő. III. Freud mélylélektani könyvét, az Álommagyarázatot 1908-ban olvasta el és a könyvre fiatalos lendülettel ráírta: „Aere perennius” – ércnél maradandóbb. Arra a polcra tette az ágya felé, melyek számára az örök könyveket hordozta. Az új lélektan hatásától nem volt maradása. Levelet írt Bécsbe Sigmund Freud professzornak, hitet tett tanítása mellett, és kérte engedelmét, hogy felkeresse. Ez volt elindulása a merőben új csapáson. Ha az ember elgondolja, hogy Freudot előző időkben még a párizsi Salpériére kórház is a dühöngő őrülteket oszlophoz kötözték és szíjostorral verték, mintha középkori „ördögűzést” hajtanának végre.., és ezt Charcot professzor, a világhíres elmegyógyász hipnotikus kezeléssel helyettesítette.., akkor megértjük, hogy mi mindent kavart ez fel a fiatal orvosban, Freudban. Megértjük azt is, hogy a pszichiátria milyen óriási lépést tett egy emberöltőn belül, hogy elérkezzék Freud tudományáig. És ezt a merész, mindent megdöntő lépést az ideg- és elmegyógyászatban az az orvosnemzedék tette meg. Ennek az újításnak példátlan jelentőségét Ferenczi Sándor az első, kezébe került mélylélektani könyvből megértette. Elfogadta tanítását, tisztelet járta át a mester iránt, úgy sietett találkozásra a kijelölt helyre. Annyira megszerette Freudot, aki akkor a legteljesebb közvetlenséggel fogadta, hogy eleinte úgy is szegődött nyomába, mint kisinas. Csak bizonyos idő után – saját, egyéni kutatásai eredményei nyomán – talált vissza egészen önmagához, és nőtt meg újra a maga méretére. Mert egyéniség és tehetség volt ő is. Mégpedig rendkívüli. IV. Az a tudomány, amelyet elfogadott felboncolta a pszichét, mintha sebészkéssel dolgozna. Különválasztotta a fényben úszó kis területet, a tudatos felületet, és a homályban létező nagyot – a valójában beláthatatlant – a tudatalatti ént. Ezt az „ősállományt”, az ösztönök termőföldjét. Ők, a század eleji pszichiáterek pedig, az emberiség ösztönéletének leleplezői és egyben első pedagógusai, azon nyomban felismerték,


19

hogy meg kell kezdeniük beláthatatlan időt igénylő munkájukat. Az ő feladatuk lett, hogy átformálják, átidomítsák az ön- és közveszélyes ösztönöket, hogy ahol lehetséges, fölemeljék és alkotóerővé nemesítsék az ember tudat alatti énjében, vagyis az ősállományban tárolt romboló és ártó igyekezeteket. Mindegyik a maga módján, a maga tapasztalatai nyomán kialakult meggyőződése szerint. Természetesen ez is csak akkor jelentett értékes nevelő-gyógyító munkát, ha felelős egyéniség és megfelelő színvonalú intelligencia gyakorolta. És csak akkor járhatott ez a munka sikerrel, ha az orvosnak, aki nevelt és hajlított, szuggesztív erejű tehetsége is volt. Freud körül kialakult iskola úttörői – nem valamennyi, de azok, akiknek neve fennmaradt – ilyenek voltak. És épp ez okozta a mozgalmon belül a legtöbb súrlódást, összeütközést, sőt lázadást, hogy mindegyik a maga meggyőződése szerint akart dolgozni. Mert Freudot nem olyan fából faragták, hogy a tőle való elhajlást „testőrei” legkisebb önállósulását is, megtűrje. A kilencvenes évek végétől a húszas évek derekáig, vagyis negyed századon át, a professzornak meg kellett érnie, hogy éppen a legtehetségesebb követői és fáklyahordozói leválnak róla, mert saját tapasztalataik is kialakultak és aszerint akarják teljesíteni hivatásukat. Hogy csak a legismertebb neveket említsem: ez történt Jung, Adler vagy Rank esetében – ez történt Ferenczi Sándoréban is. Hogy miért kellett Ferencznek eltávolodnia mesterétől? Azért – mutatta fel utóbb a tudományos kutatás, amelynek francia és angol nyelven már nagy irodalma lett - , mert egy alkalommal a magyar orvos beszámolt Freud analízisének gyakorlatáról, amely arról győzte meg, hogy betegeinek neurózisa főként elégedetlenségből ered. Keveslik a gyermekkorban kapott szeretetet. A zsenge korban elszenvedett szeretethiány deformálta pszichéjüket. Tudat alatt erre a mostohaság-érzésükre várják a gyógy beavatkozástól a kárpótlást. Ezt – a kutatás szerint – ilyenformán vallotta Ferenczi maga. Freud pedig erről a bírálatát 1933-ban, Ferenczi halála után írt búcsúztatásában így fogalmazta meg: „Ferenczin túlságosan elhatalmasodott az az akarata, hogy gyógyítson és segítsen… saját, el nem apadt érzelmi forrásból eredt a meggyőződése, hogy a betegeknél jóval többet lehetne elérni, ha eleget juttatnánk nekik abból a szeretetből, amely után gyermekkorukban sóvárogtak.” Freud azzal az érveléssel vetette el ezt a felfogást, hogy Ferenczi saját belátásával „veszedelmes talajra lép és elhagyja a lélekelemzés tradicionális szokásait és technikáját.” Attól a naptól lazult fel közöttük a kapcsolat, hogy Freud ezt közölte vele, és Ferenczi ment a maga útján. Nevének, gyógymódjának és tudományának elismerése azóta a mélylélektan szakköreiben egyre emelkedik. Egyetlen férfi tanítványa, aki végig megmaradt Freud oldalán, Ernest Jones volt, aki túlélte és biográfusa lett. Angol 20

volt, sima felületű, jó modorú. Nem igazán markáns egyéniség, de helyzeténél fogva hasznos szerepet játszhatott Freud professzor megpróbált életében, sok tekintetben hozzájárulhatott ahhoz, hogy a halálosan beteg Freud 1938-ban fenyegető helyzetéből (a hitleri Anschluss után) átmenthette magát családjával együtt Bécsből Londonba, ahol még másfél évet élhetett tudományának és általános megbecsülésben dolgozhatott. Fejedelmi ellenértéket kapott Jones ezért a professzor halála után, leánya, a Londonban letelepedett Anna Freud gyógy analitikus jóvoltából. A hagyaték kulcs-dokumentumaival és a kiadatlan levelezés felhasználásával ő írhatta meg Freud alapvető életrajzát három hatalmas kötetben. Ami e terjedelmes biográfia adatainak pontosságát illeti, nem vagyok hivatott, hogy arról vélekedjem. Csak azt tartom benne másként igaznak, amit Ferenczi Sándorra vonatkoztat. Akkor nem a biográfus, Freud életének és környezetének tárgyilagos és reális ismertetője szól belőle, inkább a mindenkori és a halálon túl is féltékeny rivális. Amikor 1964-ben Párizsban eredetiben olvastam Jones könyvét, megrendülten vettem tudomásul elfogultságát, egyes tények elferdítését. Különösen az ütött meg, hogy ő Ferenczi utolsó napjairól azt állítja: a betegség az agyára ment, megőrült, rohamokat kapott. Ez nem igaz! Én magam jártam nála, amikor halálos ágyában feküdt. Elfogyott életereje, mint mindenkié, akit leukémia, a fehérvérűség visz el. De dühöngés, mint Jones írja? Ugyan! Mégis Jones szavait olvastán, más élő tanút is megszólaltattam. Éppen azt az egykori leányzót ( ma tisztes nagyanya), aki akkor a háztartási alkalmazottja volt, és akiről Kosztolányi Dezső búcsúsztatójában említi, hogy Ferenczi nagy betegen – halála előtt – versenyt dalolt vele, ki tud közülük több népdalt. Nos, ez a kedves, ma is szép asszony, Naca, egykori Vas megyei parasztlány, akitől megkérdeztem: ő tud-e erről az „elmebajról”, azt felelte: „ Ugyan! Már hogy lett volna őrült?! Olyan szelíd volt mindvégig, olyan jóságos mindenkihez! Csak éppen – elgyengült.” Azóta nem egy posztfreudista tudós könyvét elolvashattam és megnyugodtam, hogy Jonest az illetékesek is megcáfolták. Mindazok a pszichiáterek, akik odaát Amerikában és nemzetközi vitákban a Freud-revíziót régen elindították, mint a sokat emlegetett Erich Fromm, aki Heidelbergből és Berlinből került az USA-ba, vagy az imént említett Lóránd Sándor, aki mindvégig Ferenczi lelkes híve maradt, hogy az amerikai pszichiáter tanítványok melléje sorakozásáról ne is beszéljek. Ami magát Ferenczit illeti, ő még életében megérte számos tanítványa és tanulmánya világsikerét, rendelőjét pedig mindjobban elárasztották a belföldi és külföldi betegek, sőt orvosok, akik tanulni akartak nála, mert terápiája oly pozitívnak bizonyult.


V. Freud írta meg 1933-ban, egykori tanítványa, Ferenczi halálakor, hogy pszichékutatása lényegében akadémiaellenes harc volt. Sokadmagammal már csak külön ezért is küzdő híve lettem akkor. És ugyanúgy lettek hívei az akkori haladó felfogású egyetemisták is, akik közül 1918 nyarán ezer orvostanhallgató írta alá a kérvényt, hogy a mélylélektannak állítsanak katedrát a pesti egyetemen. Ezt a 19-es forradalom meg is valósította, és a katedrára Ferenczi Sándort nevezte ki, aki ezt természetesen elfogadta, és éppen olyan természetesnek találta, hogy elveszítse, amint a reakció eltaposta a forradalmat. Ő maga nem menekült emigrációba. Ő változatlanul Budapesten dolgozott és gyógyított. Elképzelhetetlenül megsokasodott a dolga, annyi volt a háborús beteg, az idegsokkos, a rázkódásos, epilepsziás és másféle traumával tönkretett ember. Azután egy tudományos könyv tervét is éppen akkoriban hordozta éjjel- nappal magában. Szó sincs róla: nem az elsőt. Éppen csak új területen kibontakozót, amilyent még soha senki nem írt le előtte: bioanalízist. Ebben a pszichológiát az élettannal kapcsolja össze, megkísérli, hogy a pszichiátria új elemző rendszerével világítsa át az élettant, mégpedig az emberré fejlődés, emberré válás legősibb csíráitól. Tanulmánya már elkészült, de ő habozott, hogy Freud készséges kiadóvállalatánál, német nyelven egyáltalán közreadja-e. Freud maga biztatta, nyomassa ki. Így jelent meg 1924-ben élete legtehetségesebb, legszuggesztívebb munkája. Túl azon, hogy amit írt: pszichobiológia, de bizony valamennyire filozófia is, és átlátszó nyelvében olyan csillámló tükrözés, mint a művészet. Freud azt mondta róla 1933-ban búcsúztatójában: „Ez a mű Ferenczi legdúsabb és legragyogóbb gondolatát fejezi ki. A lélekelemzést nemcsak a szexuális folyamatok élettanára, de a szerves élet teljességére alkalmazza. Ez a bioanalízis – a pszichoanalízis legmerészebb gyakorlata, amelyet valaha megkíséreltek.

Kosztolányi Dezső Ferenczi halálakor ezt írta róla: „Egy nagy magyar tudósról emlékszem meg itt, aki barátom volt… lelkünk legmélyét búvárolta, érzéseinkbe, érzéseink mögé nézett. Leálcázta azt, ami ott túlzott, fülpuffasztott, hamis… Alapvető munkája (az, amiről Freud is szólt): Tanulmány a nemiség elméletéről, a biogenetikai alaptörvényt, melyet Haeckel állapított meg a méhmagzat fejlődéséről, kiterjeszti lelkünkre is. Rámutat, lelkünk miképpen fut végig a hal, a hüllő, az emlősállat fokozatain… Rázkódtatások alakjában emlékezünk vissza a jégkorszakra, a tengerek kiszáradására, a világcsapásokra, melyek évezredek során érték a föld élőlényeit. Évszázadok múlva állapítják majd meg, hogy egy eredeti szellem már a XX. században pedzette ezt a kérdést.” VI. Az a könyv, amelyről itt szó van, örvendeztetett meg legjobban Párizsban, 1964-ben, amikor utoljára jártam ott. Minden könyvesbolt aszfaltra kirakott forgó könyvespolcán megláttam: 184 oldalas szép kis kötet, újszerű szép kis borítóval: „Az ember tudománya” sorozatban. Freud, Adler, Russel, Schweitzer tanulmánya mellett áll, mint vártán a katona. Negyven évvel azután, hogy Bécsben megjelent. Standard könyv. Ha kifogy, újranyomják. Címe a francia kötetnek görög szó: Thalassa. Valamikor az ókorban, amikor Xenophon hadvezér és tízezer megvert görög katonája sok éven át tévelygett idegen földön, és nem tudta, merre talál haza, egy napon nagy hirtelen megpillantotta a tengert: Thalassa! – tört ki az örömrivalgás. Igen, a tenger. A hazatalálás. Ferenczi Sándor is hazatalált a tengerhez. Az ősanyához. Elhoztam a könyvét. Itt van a kezemben. Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt és… c. könyvéből

Bécs Pannon Világ • 2014 • január-június

Budapest

21

Dr. Ortutay Péter tanár-műfordító-író Az alábbiakban közöljük Dr. Ortutay Péter - első ízben megjelent - két sikeres esszéjét

Hozsanna neked, Karcsi? (Párhuzamos sorsok a nagyvilág két szegletében) Mihail Alekszandrovics Berlioz, a MASSZOLIT (TÖMEGÍR Szöllőssy Klára fordításában) elnöke (nem akárki, hanem egy igazi nagy tudós ember és irodalmár) a Pátriársije Prudin, Moszkvában, egy szép májusi napon tudoDr. Ortutay Péter mányos előadást tart egy fiatal kollégának. A legapróbb részletekre is kitérve, mint nagy tudású és nagyhatalmú elvtárshoz illik. Történelmi dátumokra hivatkozva, klasszikus filológiai tudását csillogtatva, villogtatva, elmagyarázza a tehetséges, de még fiatal és kellő irodalmi tapasztalatokkal ezért még alig rendelkező Iván Ponirjov, ismertebb nevén Hontalan, költőnek, hogy márpedig Isten nincs. Ergo Jézus Krisztus sem létezett, akit ő (Hontalan, a költő) egy hosszú poémában akar kigúnyolni és nevetségessé tenni. És élenjáró (a legélenjáróbb, mint tudjuk) szovjet folyóiratban megjelentetni. Ki hallott ilyet? Hisz dokumentumok alapján bizonyított tény, hogy olyan nevű személy, mint Jézus Krisztus, a történelemben nem létezett. Kitaláció az egész. A papok mesterkedései, hogy butítsák a népet. „Náucsno i dokumentályno dokázáno.” Ezért nem kigúnyolni kell Jézust, édes egy komám, magyarázza Berlioz Hontalannak, hanem azt kell megírni, hogy nem létezett. Ponyimájes, vagy nye ponyimájes? Vagyis írni sem kell róla. Írjál inkább a pártról. Mert a párt létező valóság, és a társadalom vezetőereje. Márkus Béla irodalomtörténész, egyetemi tanár (így, akárcsak, Berlioz, szintén nem akárki, nagy tudású ember, ez kétségtelen) Hozsanna neked, Wass Albert c. tudós munkájában a Kortárs ez évi márciusi számában pedig azzal érvel, hogy Wass Albert erdélyi, magyar, amerikai író egyáltalán nem is olyan nagy és jó író, mint állítják. Hanem egészen jelentéktelen kis írócska. Harmadrangú, negyed vagy talán ötöd rangú, vagy még annál is kisebb. Szót sem érdemes ejteni róla. Tegyünk úgy, mintha nem is létezne. És hogy derék, tisztességes magyar ember lenne, az is 22

kétséges. Szerinte. Hisz háborús bűnös is volt, mondja róla a fáma. S nem is akármilyen fáma, hanem a testvéri román nép igazságosnál is igazságosabb népbírósága. Hisz tudjuk, hogy száz százalék igazságosak, mert nálunk is voltak ilyen igazságos népbíróságok. A Szovjetunióból importáltuk őket. Ezért tévedhetetlenek voltak. Ha egyszer elítéltek valakit, akkor azt kapta, amit megérdemelt. A nép nevében. Nagy Imre például. Wass Albert is persze. Igaz, az Romániában volt. De az is csak népbíróság, és naná hogy igazságos. Így hát halálra ítélték, ha valaki nem tudná. (Marsall Antonescun kívül Romániában az egyetlent, mint háborús bűnöst). Szerencséje, hogy idejében el tudta húzni a csíkot. Jó, jó, sarkítok. Nem egészen így igaz. De akkor is. Ki az a Wass Albert? Egy grófi család sarja, és író. Érje be ennyivel. De minek őt piedesztálra állítani? Meg hozsannázni neki? Hisz olyan ember, mint W.A., aki állítólag talpig becsületes magyar ember, még ha esetleg, egészen véletlenül, lenne is egy, kettő a mai világban, akkor sokat mondunk. Vegyük már észre: gyarló kis szürke emberkék vagyunk valamennyien. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Minimum piti kis szélhámosok, bűnös emberek, házasságtörők meg hasonlók (lásd klasszikus szappanoperák). Rosszabb esetben három per hármasok. Még rosszabban, nagyhangú pártoskodók, kik megosztják a társadalmat. És azt kívánják, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, ha már az enyém megdöglött. Nos, Márkus Bélának részben igaza is lehet, s ennek alapján akár érdekes irodalomtörténeti következtetéseket is levonhat, mint szakember és irodalomtörténész. Habár tanulmányának a hangneme inkább egy Latunszkij kritikát juttat az ember eszébe, mely… hogy is mondjam csak, minek a jegyében született? Hogy nem a jóindulatéban, az biztos. Szóval, mint szakember következtetéseket is levonhat persze. Olyanokat is, hogy W. A. nem is olyan nagy író, merthogy… és lehet sorolni, hogy miért. Sorolva is van. Csak olvasottságát nem tudja megmagyarázni, amely bizony meglehetősen nagy. Sokkal, de sokkal többen olvassák Magyarországon, mint mondjuk Esterházyt, vagy akár Kertész Imrét. Vajon miért? A magyaroknak már irodalmi ízlésük sincs minden egyéb nagyobb és kis bűnük mellett? Vagy pedig beindult valahol egy erős ókonzervatív propagandagépezet Wass Albert dicsőítésére, magasztalására, arra, hogy minél többet hozsannázzanak neki? S ebből


kifolyólag vegye csak könyveit a bőgatyás magyar, mint a cukrot, és olvassa is, mint Lenint anno dácumál, amikor még kötelező volt őt olvasni. Vagy pedig mégis van itt valami más, amit a mi Márkusunk nem vett észre? Bizony, van. Van valami más is. Szolgálok is egy példával, hogy bizonyítsam. Hogy a témánál maradjunk, ez is inkább irodalmi, mint politikai. De hát irodalom politika nélkül, nem is tudom, van-e. Ha van, akkor az már nem is irodalom, hanem mondjuk krásznopiszányie. Szépírás. Ám jöjjön a példa. Él Kárpátalján, nevezetesen Ungváron egy írónő, Berniczky Éva a neve, akiről nyilván nem sokan hallottunk eddig itt Magyarhonban. Legfeljebb csak a szűkebb irodalmi körök bennfentes és vájt fülű elitjei tudják, hogy kicsoda. Hisz eddig csak egyetlen egy önálló kötetecskével jelentkezett a magyarországi könyvpiacon ez a Bernicky, no meg aztán, ki hallott itt Magyarországon, az „anyaországban” ugye, Ungvárról, Munkácsról, Kárpátaljáról, esetleg arról, hogy ott magyarok is élnek, és… boldogulni is próbálnak szerencsétlenek, ami igen csak nehezen megy nekik még a mai világban is. Hogy az azelőttiről ne is beszéljünk. És arról, hogy az ukrán, korábban a szovjet, és még korábban a csehszlovák testvéreink (ó nem, ők nem soviniszták, nacionalisták, hanem csak mi magyarok vagyunk azok, akik azt se tudjuk, hogy Ungvár, Munkács, Beregszász melyik féltekén van) bánatára, még mostanság is – micsoda disznóság, hatvan év „szabadság” után - magyarul is beszélnek, magyar iskolákba járnak, és írogatnak. Jó dolgokat, szép dolgokat is írtak, és írogatnak az ottaniak. Pl. Kovács Vilmos (akit egyébként veszett kutyaként ebrudaltak ki szülőföldjéről kortárs szovjetíró és kritikus társai a Holnap is élünk című regényéért, de hát akkoriban ez volt a sikk, ugye? Bulgakov, Paszternák, Szolzsenyicin csak tudják). És Kovács Vilmoson kívül többen is, akik így hirtelen eszembe jutnak: Finta Éva, Tárczy Andor, Erdélyi Gábor, Dupka György, Balla D. Károly, Berniczky Éva. Nos, ez utóbbi írónő A tojásárus hosszúnapja c. könyvének elég jó, bátorító, biztató magyarországi fogadtatása és kritikája van. Ezzel nem is lenne baj. A baj csak az, hogy az őt dicsérő zengzetes frázisok mögött nincs semmi olyasmi, ami azt is mutatná, hogy a kritikusok, az okos recenziók szerzői értenék is, fel is tudnák fogni azt, ami ott Kárpátalján, ezen az ebek harmincadjára vetett magyar (pardon, elszóltam magam: ősi ukrán) vidéken történt és történik ma is. Írótársai és kritikusai rögvest meglátják Berniczkynél a groteszket, a szürreált, az abszurdot meg mindent, ami csak benne lehet, ha mondják, de egy valamit nem látnak az Istennek se. Azt, hogy ezek a novellák kárpátaljai, főként ungvári emberekről, és igencsak sanyarú sorsukról szólnak, és arról, hogy kábé egy ötvenéves

gyarmati uralom hatására hogyan lesz értelmes, jóra való emberekből roncs. Álkás, ahogy odaát mondják, alkoholista kivert kutya. Ha nem fizikai, akkor lelki értelemben. Mint a dublini emberekből Joyce-nál. De ezen általános sivárság közepette Berniczky képes észrevenni az emberben a bátorságot, a gerincet, a hitet, a győzni akarást. Azt az embert, akiről Hemingway azt mondta, hogy el lehet pusztítani ugyan, de legyőzni nem lehet sohasem. Akkor sem, ha a feje tetejére is áll ez a szép új világ. Bernicky egyik novellájának egyik hőse is épp egy ilyen ember. Dániel atya, egy görög katolikus pap. Mint az öreg halászt, őt is érte már minden elképzelhető csapás ebben a fránya életben. Megjárta Vorkutát, a gúlágot, a szénbányákat, látta az aurora borealist, hogy milyen szép, és az igazi orosz purgát, a hóvihart is megtapasztalta, amelybe egyszer még maga az orosz muzsik Pugacsov, a későbbi parasztvezér, is majd odaveszett (Puskin: A kapitány leánya). Aztán mégis csak kiengedték fogva tartói, hét év után, és azt mondták: prosztyitye, mi vász osibocsno oszugyilyi. Mintha csak az egész egy kis bagatell ügyecske lett volna: ráléptem a buszon a lábadra? Bocs. De azért még jó, hogy beismerték. És még jobb, hogy nem végeztek vele, mint Kárpátalján sokakkal, akiktől valamiért féltek, mert megtehették volna. Nyugodtan, a nép nevében, vagy akár sutyiban, jó kágébés módra. És akkor is csak ezt mondták volna, mint ahogy mondták is, a szovjet elvtársak: tévedtünk, bocs! És szabadulása után? Talán jobbra fordult a sorsa? Hát igen, mert legalább nem fázott, és nem éhezett… annyira, mint a lágerben. De dolgozhatott szegény papocska tovább, mint becsületes ember, mint sztorozs (éjjeliőr), vagy mint obzsigályscsik (csempeégető), mert börtönviselt ember örüljön, hogy egyáltalán szóba állnak vele a tisztességes szovjet hazafiak. Mert, ugye, akit a népbíróság elítélt, itt Magyarországon, Romániában vagy a Szovjetunióban, annak csak kellett, hogy legyen valami a füle mögött. Nehogy azt mondja, hogy ártatlan, mint a ma született bárány. Olyan nincs. Ezért maradt üldözött a görög katolikus, és sok más felekezet is Kárpátalján, és az egész nagy Szojuzában. Minek az nektek, emberek? Mármint a vallás. Hisz Isten nincs, náucsno dokázono, mondták. Akkor minek a templom. Legyen az inkább raktár, tornaterem, vagy az ateizmus múzeuma, amire nagyobb szükség van, nem? Meg egyébként is, a görög pap mind fasiszta. Önálló Ukrajnát akar, meg ilyesmit. Ám Dániel atyán mégsem tudtak kifogni, mint ahogy a nagy hal sem tudott az öreg halászon. Dolgozott napi nyolc órát a forró kemencében, és közben tette, amit tennie kellett: minden nap misézett, persze titokban, mert azért börtön jár, és tanított, nevelt. A tiszta szívű emberek megtalálták az utat hozzá. És ő pedig kész volt


23

egymaga, egyszemélyes szemináriumként, ahogy sokan mondták, nevelni az utánpótlást. Mert hitt abban, amire fölesküdött. Régen. Még abban a csúnya világban. És tudta, hogy a Sátán úgyis elveszti a csatát. Isten erősebb. A Sátánnak mennie kell. No passaran! El is tűnt ez a sátán. Egyszer s mindenkorra. Reméljük. A nagy és hatalmas Szovjetunió (hogy letarolt bennünket 56-ban, és háborús bűnös még sincs egy se) fogta magát és önként és dalolva dugába dőlt. A papocska, az a görög katolikus pap pedig, akiről Berniczky a Fundánics című elbeszélésében Dániel atyát mintázta, megkapta a Magyar Köztársaság Elnöki Aranyérmét. Házhoz vitték neki, ungvári lakására, 1996. okt. 22-én, az 56-os forradalom tiszteletére. Akkor múlt 80 éves. Itt van előttem a cikk az újságban. Azért kapta, mondja a kitűntetés kísérő szövege Göncz Árpád személyes aláírásával, amit a magyar népért és nemzetért, a magyar emberekért és a magyar fiatalokért tett. Ungváron, a szovjet érában és az azt követő években. Pont. Hogy miért említem az ungvári írónőt és az ungvári papot Wass Albert kapcsán? Hát csak azért, mert kézenfekvő a párhuzam, és hogy a szkeptikus M. B. tudomására is hozzam: a gerinc, a tisztesség, a hivatástudat azért ma sem egészen ment ki a divatból. Vannak emberek, akik máig a gerincesekhez tartoznak. Dániel atya, ill. prototípusa, és Wass Albert is ilyen ember volt, még akkor is, ha M. B. ezt nem hiszi el róla, (vagy inkább róluk, e két emberről). A nemzetéért, a magyarságért, érdekeiért küzdeni – ez volt emberi és írói hitvallása. Bárhová is vetette a sors. Ezt szintén tudományosan, írásos dokumentumok alapján is lehet bizonyítani. Sőt, bizonyították is olyan emberek, tudósok és történészek, akik szaktudásban is felveszik a versenyt akárkivel. És nagy író, mondják azok, akik olvassák, habzsolják műveit. A többi üres duma. Vagy mint Hamletnek: szó, szó és szó. Úgy húsz évvel ezelőtt neve is volt ezeknek a szavaknak. Elég hosszú neve: Otcsjotnij doklád Leonyidá Iljicsá Brezsnyevá ná plyenume CK KPSZSZ. (Akik esetleg nem ismerik ezt a „világnyelvet,” azoknak: Brezsnyev Leonyid Iljics beszámoló jelentése az SZKP KB plénumán). *** Nagy, nagy szerencsénkre azonban vannak jobb dolgok is a világon, mint ezek a beszámoló jelentések. Például: most jelent meg nemrég Voltam és más önéletrajzi írások címmel Wass Albert legújabb könyve (Kráter Kiadó, Pomáz, 2005. Összesen 287 oldal). A könyv, írja a szerkesztő Turcsány Péter, „a szerkesztő… az írónak és olvasónak egyaránt a segítségére siet, hogy az életmű újabban feltárt darabjai (tervezett életrajzi regényének további részletei, novellák, karcolatok, angolból fordított munkák) és a már ismert művekben elszórtan jelentkező 24

emlékezés-morzsák együttesen ritualizálják az írói Búcsúzás aktusát. Wass Albert igényével: a megértés, a szeretet (a kiemelés az enyém – O.P.) egymáshoz rendelő törvénye szerint.” Tömören és velősen. A kiemelés meg azért van, mert Wass Albert munkásságának, minden egyes művének, kicsinek és nagynak, épp ez az alapgondolata. Igenis, ez a két fogalom a legjellemzőbb Wass Albert egész tevékenységére, egész életművére, egész életére. Mert ha megértjük az embert, szeretni is fogjuk. Legyen az ember magyar, székely, orosz, román vagy akármilyen. Nincs rossz ember, csak jó ember van, mondja Wass Albert Az elvásik a veres csillag című regényében Tánczos Csuda Mózsi Dombi Dombolov komisszárhoz intézett szavaival például. Épp úgy, mint Hanocri (Bulgakov nevezi így a Názáretit) Pilátus előtt. Igen, még Patkányölő, a kegyetlen légionárius is jóember, aki per pillanat épp azzal van elfoglalva, hogy szakszerűen sújt oda áldozatának a bikacsökkel, ahol a legjobban fáj. Ő is jó ember, mondja Jézus. A körülmények tették rosszá. Pilátus nem érti. Bár ő sem rossz ember, csak gyáva. És megtiltja Jézusnak, hogy őt „jóemberezze”. Szólítsa csak nyugodtan nagyfőnöknek, helytartónak. Ő Cézár első embere itt Júdeában, és ő nem jó, hanem nagy ember. Mindenkinél nagyobb, és punktum. Semmi jóember. És mit ad Isten, ebben a kötetben valahogy megtaláljuk Wass Albertnek is épp azt az írását is, mely ezt az írói hitvallást egyértelműen, félreérthetetlenül mutatja. Azt, hogy élni „a megértés, a szeretet egymáshoz rendelő törvénye szerint” kell, mert „csak úgy érdemes.” A novella címe: Marci. A 147. oldalon olvasható. Miről is szól? Mindössze csak arról, hogy egyik szereplője, Marci, mivel föltétlenül jól akar élni, elhatározza, hogy megfogadja nagyapja tanácsát, és mindig becsületes lesz. Mert „a gazdagoknak nincs szükségük arra, hogy becsületesek legyenek – magyarázta a Marci nagyapja – mert ők amúgy is gazdagok. A becsületesség a szegény ember vagyona, melyre szüksége van, ha jól akar élni.” És Marci állja is a sarat keményen. Az iskolában közepes tanuló, de mert becsületes, sohasem puskázott, nem vezette félre tanárait. Épp hogy leérettségizett valahogy. Falusi jegyzőcske lett. Jött a háború, behívták katonának. Megsebesült, amerikai fogságba került, kiszabadult, de mivel az amerikaiak szemében „háborús bűnös” volt, így maradt a fadöntésnél. Becsületes munka ez is, mondja. A másik szereplő pedig, aki Marcinak iskolatársa, Karcsi, viszont úgy gondolta, hogy becsületesnek lenni nem éppen kifizetődő dolog. Nem, nem volt ő gazember a szó szoros értelmében, önkezével se nem ölt, se nem lopott, de valahogy mindig úgy helyezkedett, hogy minden sikerüljön neki, amit el


akart érni. Jelesre érettségizett, mert értett a tanárok nyelvén, és persze puskázni sem volt rest. Nem lett katona, nem ment el háborúzni, mert a közellátási minisztériumban kapott állást, és így nélkülözhetetlen lett. A háború alatt megszerezte az elkobzott javak felügyeletét, és élt, mint a hal a vízben. Vagyont gyűjtött. Kimenekítette jó helyre. A háború után pedig, rájött arra, hogy ő mindig is demokrata volt, részt vett a földalatti ellenállásban, erről igazolványa is van… Maradt a minisztériumban. S aztán, akkoriban úgy mondtuk, „dobbantott.” Tisztviselő lett, Amerikába ment. „Tudod, azok a bizonyos perzsák, amiket gondosan elrejtettem… most adtam el őket dollárért… Észszel kell élni, öregem…,” mondta Karcsi. És talán még szenátor is lett belőle. Ki tudja. Könnyen elképzelhető. Marci meg nem szólt semmit, csak vállára vette a baltát és visszament az erdőbe, fejezi be az elbeszélést Wass Albert. Ám azért tart egy kis erkölcsi prédikációt is az olvasónak a végén: „a nagyapáknak végül is mindig igazuk van. És eljön még az idő, amikor Marcié lesz az egész új Magyarország, az egész új emberi világrend”. Úgy tűnik, erre még várnunk kell egy kicsit. De addig is, mi legyen? „Hozsanna Karcsinak!” Karcsinak? Vagy talán mégis inkább, jaj, ki se merem ejteni a számon, hogy kinek. Mert az manapság… az ostobaság dicsérete lenne. Szóval, a Marciknak, a Wass Alberteknek, az ungvári görög katolikus papoknak semmiképpen. Ők csak hadd legyenek, mint az örök Don Quijoték, akikre azért szüksége van a világnak. Hogy miért? Csupán csak azért, mert ők viszik őt (a világot) előre. Mint az a bizonyos trombitaszó Wass

Albertnek egy másik csodálatos kis novellájában ugyan ebben a kötetben, a Zsoltár és Trombitaszó címűben. Azt írja benne: „Előre menni és megmaradni a zsoltár szavával: ez az ember és a nemzet legnagyobb törvénye.” *** És a többi írás, mely ebben a kötetben olvasható? Mindegyikről egy rövid recenzió keretében aligha szólhatok, meg nem is áll szándékomban. El KELL olvasni őket. De az, amit fentebb Wass Albertről elmondani igyekeztem (az emberi megértés, szeretet, együttérzés és állandó újra kezdés), mindegyik írására vonatkozik. Mint irodalmi műalkotás talán nem egyformán egyenletes mindegyik írása, elbeszélése, novellája (és melyik íróé az?), de mindegyik szép, hasznos és tanulságos, mert mély emberi bölcsesség rejlik bennük. Meg gyönyörködni is lehet bennük, mint mindenben, ami igazán szép, kedves és közeli. Röviden: Olvassuk Wass Albertet, mert őt mindig jó olvasni. Mindegyik könyvét. A most megjelent Voltam és egyéb önéletrajzi írásokat is. Ortutay Péter

Gondolatok Tárczy Andor ars poeticájáról Bandit, azaz Tárczy Andort a pályám kezdetén a híres nevezetes Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségében ismertem meg, ahol akkoriban Balla László volt a főszerkesztő és a mi, ifjú titánok, életének és halálának „fura ura”. Lelkemben kisebb irigységgel figyeltem és állapítottam meg Bandiról: ez az alig húsz éves fiatalember egy csoda, őstehetség. Úgy fordít (vajon hol tanulta?), mint egy profi tolmács. Gyorsan, precízen, és még az árnyalatokra is ügyel. Cikkeivel, amit ír, mindig fején találja a szöget, telibe talál. Úgy versel… Nos, akkor még nem tudtam, hogy versel (is). De most itt van előttem a számítógép képernyőjén verseinek (új) kötete, az Úgy szépen című, és élvezettel „lapozgatom”. Vajon miről is ír bennük az egykori tehetséges újságíró-palánta, akit akkor így ismertem meg, de aki sok más régi ismerősömmel együtt mára már szintén belépett „a hatvanasok

klubjába”? Vagy egyszerűbben fogalmazva meg a kérdést, mint költő, vajon mivé nőtte ki magát? Nem akarok jelzőket használni, mert azok aligha mondanak íróról, költőről, vagy akár csak egy emberről is sokat egy rövid ismertetőben. Mert mondhatnám például azt, hogy Tárczy Andor költészete első olvasásra könnyen érthető; éppen ezért könnyen félre is érthető. Ui. „a nyelvi extravaganciákat kerülő, grammatikai pontosságú mondatformálás és a hagyományos formálású versalakzat éppen az ellentmondásosság megjelenési formája.” De ezt Szabó Lőrincről is elmondták tudós kritikusok, irodalmárok. Ámbár ezzel a gondolattal azt szeretném sugallni, hogy Tárczyban van egy kevés (vagy talán nem is olyan kevés) Szabó Lőrinc. És ha még tudálékosabb akarnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy messiás-sorsnak érzi a költő életét Kárpátalján,


25

mert ott duplán kell szenvedni, mint máshol a világban, ha valamit el akar érni az ember. De ilyesmit, esetleg más szavakkal, már Ady Endréről is elmondtak kritikusai. Mégis úgy érzem, hogy Tárczy ars poeticája mégis csak Adyval rokonítja a legjobban. Vagy mondjam azt, hogy az ő hatását érzem ki legjobban Tárczy költészetéből? Mert akárcsak Ady, ő is felteszi a kérdést: „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” A válasz egyértelmű, ill. egy újabb kérdés: „Szabad, de minek?” Nem jobb, ha inkább örülünk annak, hogy vagyunk, hogy élünk, mert a május, azaz maga az élet, mégis csak gyönyörű, ÚGY SZÉP, ahogy van: Tombolj, dorbézolj, kéjenckedj május. Új dalt sírjatok lányok, poéták. Rázzátok meg e rút planétát! És akárcsak Ady (és mint minden nagy és kis költő) érzi, hogy kapott valamit az élettől, és talán többet is, mint várta, mert társra akadt, akit szeret, és aki szereti. Mert az élet már csak azért is szép, mert van benne Szerelem. Picit nyitottad meg az ajtót. Többet kaptam, mint bárki más: Akácvirágot szétroppantva Világvégét s feltámadást. És sorolhatnám tovább. Mert Tárczy Andor költészetében az emberiség sok más kérdéseire is keresi a választ. Például arra, hogy mi lesz, ha egyszer csak „beszökik az ősz?” Csak megrendülve lehet olvasni például a következőt:

Évek. Immár csak feketében. Tályog redőzi életünk. Már semmit, semmit nem remélünk. És mégis kétségbe esünk. Igen, az elmúlás témája, akárcsak Adynál, Tárczy Andornál is központi téma. De mivel nem szeretném ezt a rövid kis előszót szomorú gondolatokkal zárni, ezért inkább visszatérek ahhoz a gondolathoz, hogy költészetében azért sokkal több van az életszeretetből, az örömből, sőt: az ujjongásból, mint az elmúlásból. Íme: Fénylik a dombhát, csodákat izzad. Rojtos a tisztás, szelíden ringat. Izzik a város, tornyai messze. Itt a szél sem jár titkokat lesve. Napsugár-szikra tenyerünk gyújtja. Szomjunkat oltjuk, s lángolunk újra. Igen, igazad van kedves öreg (öreg?) Bandi barátunk: Napsugár-szikra/ tenyerünk gyújtja. És szívünk, lelkünk fellángol újra, mert élni szép, és élni érdemes. Ortutay Péter

Évek. Aranyban? Feketében? Zászlót bontunk? Vagy tort ülünk? Kétszernőtt fogaink kihullnak. Marad a tejbegríz-öröm. Szívünk zihál. Tüdőnk elvásik. Jöhet a múlt morfiuma. Emlék-tűk enyhítő szúrása… Hörgő, fojtó az éjszaka. Egyre nehezebben tart el A soványodó képzelet. Fohászkodunk morzsáiért Tört testünk romjai felett.

Kiadja a Kárpátok Régió Kultúráért Közhasznú Egyesület. Felelős kiadó: Manajló András - az egyesület elnöke. Főszerkesztő: Ortutay Mária. Telefon: +36 1 380 7652. Szerkesztőség címe: 2600 Vác, Bulcsú u. 10. E-mail: [email protected] Készült: AMG experts Bt HU ISSN 2062-0381

26


Minden népnek, nemzetnek a kultúrája megérdemli, hogy a világ szeme elé kerüljön! Egy alkotóművész-tanár öröksége ( )

Recommend Documents