MINDEN NEMZET ISTENE

NEGYEDIK HÉT: HÉTFŐ

MINDEN NEMZET ISTENE 2KIR 5, 1-15; 42. ZSOLTÁR; LK 4, 24-30 „Leszállt hát [Námán, a szír sereg parancsnoka], és Elizeus utasítása szerint hétszer alámerült a Jordánban. A teste újra olyan tiszta lett, akár egy kisgyerek teste. Aztán visszatért Elizeushoz, egész kíséretével együtt. Amikor az kijött, odament, eléje állt és azt mondta: »Valóban, most már tudom, hogy nincs Isten az egész világon, csak Izraelben.«” 2KIR 5, 14-15 „[Jézus Názáretben így beszélt az embereknek a zsinagógában:] »Bizony mondom nektek, hogy egy prófétát sem látnak szívesen a saját hazájában. (…) Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szír Námán.« Ezt hallva mind haragra gerjedtek a zsinagógában. Felpattantak, kiűzték a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt köztük és eltávozott. LK 4, 24.27-30 A negyven pusztában töltött nap után, ahogyan Lukács írja: „Jézus a Lélek erejével visszatért Galileába”, a názáreti zsinagógába, ahol először a gyülekezet tagjai „igazat adtak neki, és csodálkoztak a kedves szavakon, amelyek ajkáról fakadtak.” Amikor viszont elkezdett arról beszélni, hogy Isten inkább a pogányokat gyógyította meg, nem pedig a zsidókat, a kételyeiket így kezdik megfogalmazni: „Nem József fia ez?”, innentől kezdve pedig a dolgok a rosszról még rosszabbá lettek. A gyülekezet hangulatában hirtelen beállt változás, helyeslő dicséretből gyilkos elutasításig egészen különleges, amíg meg nem nézzük kicsit közelebbről, és rá nem ébredünk, hogy mi is még mindig ugyanígy reagálunk. Az Ószövetség egyértelműen elénk tárja, hogy Isten Izraelt választotta saját népének, nem csupán Izrael javára, hanem a „pogányok világosságára”, hogy Isten minden teremtény iránti szeretetének jele legyen. A kiválasztás nem csak egy olyan előjog volt, amit azért kaptak, hogy kihasználják az előnyeit, hanem kozmikus felelősség, amit fel kellett vállalniuk. Mégis gyakran elfelejtkeztek erről az igazságról, és abban tetszelegtek, hogy ők a választott nép, és mindenki más rajtuk kívül kárhozatra van ítélve, olyan szűklátókörűen, ahogyan az Jónás jövendöléseiben is olvasható. Ugyanaz a szűklátókörűség él és virul a kereszténységben. Nem sokkal ezelőttig a legtöbb keresztény felekezet azzal igazolta elkülönülését, hogy a megváltás kizárólag az ő kereteiken belül található, és ezért minden más felekezet felé tett lépés Istentől való eltávolodás volt. Jó volna azt hinni, hogy már magunk mögött hagytuk ezt a szűklátókörűséget. Sajnos nem. Az ökumenizmust gyakorló papokat és lelkészeket már nem dobják le szikláról, de ha megpróbálják megélni Jézus ökumenizmusát, aki azért jött, hogy minden embert magához vonzzon, hamarosan helytelenítéssel találják szembe magukat. Észak-Írországban egy lelkésznek ott kellett hagynia a gyülekezetét, mert megtörtént, hogy római katolikus kollégájával Boldog Karácsonyt kívántak egymásnak. Az ökumenizmus helytelenítése rendszerint elég ravaszan, az ortodoxia köntösébe bújtatva jelentkezik. Továbbra is külön templomaink vannak (hűségesnek kell lennünk a hagyományainkhoz), külön intézményekben képzik a papokat, lelkészeket (mégiscsak eltérőek az általuk szolgáltak igényei), és a gyerekek is külön iskolába járnak (mivel szükséges a kellő hitbeli alapvetés számukra). A prédikációk még mindig inkább a veszélyekre hívják fel a figyelmet, mintsem meghívnák és bátorítanák az embereket, hogy olvassanak az idők jeleiből, és felismerjék Istent a leglehetetlenebb helyeken. Ha a papság inkább azzal törődne, hogy több pasztorális segítséget nyújtson az eltérő felekezetűek házasságkötésekor, nem pedig akadályokat gördítsen az útjukba, inkább azzal, hogy a keresztények egységén dolgozzanak, nem pedig hogy fenntartsák azokat a szabályozásokat, amelyek megtiltják, hogy különböző felekezetű keresztények együtt járulhassanak az Úr asztalához, az mindannyiunk hasznára lenne.

Felismernénk Krisztust, aki jó hírt hoz a szegényeknek, szabadságot a foglyoknak, nem a messzi távolban, hanem a saját elménkben, szívünkben és saját településünkön. IMA Ó, Istenünk, szabadíts meg bennünket minden hamis és torz istenképtől, amely megakadályozza, hogy felismerjünk téged, tanuljunk tőled, és együttműködjünk veled megváltó művedben minden népben. A mi Urunk, Jézus Krisztus által kérjük ezt. Ámen.

1

NEGYEDIK HÉT: KEDD

MEGBOCSÁTÁS DÁN 3, 25-43; 25. ZSOLTÁR; MT 18, 21-35 „Fogadd el megtört szívünket és alázatos lelkünket kosokból és bikákból álló égőáldozatul, tömérdek hizlalt bárány gyanánt!” DÁN 3, 39 „Akkor odalépett hozzá [Jézushoz] Péter és megkérdezte: »Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?« »Mondom neked - felelte Jézus -, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.«” MT 18 21-22 Ezek után Jézus a megbocsátásról mond el egy példabeszédet. A király megsajnálja az adósát, és elengedi annak tízezer talentumos tartozását, néhány-százmilliós összeget, a mi fogalmaink szerint. Az adós, miután összefut valakivel, aki pár dénárral, pár száz forinttal tartozik neki, börtönbe veti, amíg meg nem fizeti a másikhoz képest jelentéktelen összeget. Amikor a király megtudja, hogy mi történt, azt mondja neki: „’Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?’ És az úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását. ’Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének.’” Azt, hogy „hetvenhétszer”, nem kell szó szerint venni. Azt jelenti, hogy mindig készen kell állnunk a megbocsátásra. Annak a szükségességét, hogy gyakoroljuk ezt az erények legkedvesebbikét, egy elég félelmetes példabeszéddel tárja elénk Jézus. A példabeszédben az úr haragját az váltja ki, hogy az igazságtalan adós nem képes értékelni azt, hogy megbocsátottak neki. Ha megbocsátást akarunk tanulni, először azt kell tudnunk megbecsülni, hogy nekünk megbocsátottak. Sokunk számára nem könnyű ez, mivel a vallásos neveltetésünk sokkal inkább a vétkeinket, bűneinket tudatosította bennünk, nem pedig Isten nagylelkűségét és megbocsátását, inkább a mi rosszaságunkat, nem pedig Isten jóságát. Minél kevésbé tudunk megbocsátani magunknak, annál inkább fogunk ítélkezni mások felett. Azok számára, akik nehezen tudnak megbocsátani maguknak, hasznos gyakorlat, ha elképzelik Jézust a kereszten, amint függ a világ fölött, mint a Salvador Dali-képen. Mondd neki: „Uram, hiszem, hogy kereszthaláloddal mindeneket kiengeszteltél, de vedd észre, drága Uram, hogy bennem emberedre akadtál!” Mindaddig, amíg mi komolyan meg nem bántunk valakit, vagy bennünket súlyosan meg nem bántanak, nagyon könnyű arról beszélni, hogy Isten megbocsát, és nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak. Nagyon fontos elismerni, hogy nehezen bocsátunk meg, vagy nehezen hiszünk annak a lehetőségében, hogy nekünk megbocsátanak, mert ez a nehézség az Istennel való találkozásunk helye. Szeretjük messzire elkerülni, és saját bűntudatunkban inkább másokat hibáztatunk, vagy a nekünk okozott sebek helyét nyalogatjuk. A megbocsátás Istené. Az első lépés, amit tennünk kell, hogy elismerjük, képtelenek vagyunk megbocsátani, és kérjük Istent, hogy vegye át az irányítást, és bocsásson meg bennünk. Az igazi megbocsátás nem követel tettetést. Ha valakit súlyosan megbántottál, vagy súlyosan megbántottak téged, képzeletben játszd vissza a történéseket, és képzeletben fejezd ki az érzéseidet, gondolataidat amennyire szabadon csak tudod. Akár vehetsz egy párnát is, ami a megbántódat jelképezi, és töltsd ki a dühöd rajta. Ezután tarts szünetet, engedd, hogy az beszéljen, aki megbántott, és elmondja az érveit. Aztán hozd be a képbe Jézust, és hallgass rá, vajon mi mondanivalója van kettőtök számára. Úgy érezzük, hogy valamit már megbocsátottak nekünk, vagy már képesek voltunk egy bizonyos dolgot megbocsátani egy alkalommal, viszont később egyszer csak történik valami, és rájövünk, hogy még mindig bűntudatunk van, vagy pedig a megbocsátásra való képtelenségünk olyan erővel tér vissza, mint amilyen soha azelőtt nem volt. Nem kell meglepődni, ha ez előfordul, és nem kell ettől a korábbi megbocsátás őszinteségét megkérdőjelezni. A tudatosság egy bizonyos szintjén valóban úgy érezzük, hogy megbocsátottunk, és nekünk is megbocsátottak, de lehet, hogy a körülmények felfednek mélyebb, még megváltatlan rétegeket bennünk. Vajon mennyi ilyen réteg van bennünk? Talán hét? Nem hét, hanem hetvenhét! A benső út ezeken a rétegeken keresztül vezet, de ahogy mélyebb rétegekbe érünk, az Istent fedő fátyol egyre vékonyabb lesz.

IMA Jöjj, Szentlélek, add éltető esődet a szívem száraz gyökereinek. Ments meg a hosszú ideig mardosó bűntudat hitetlenségétől, a sérelmeim őrizgetésétől, a sebeim nyalogatásától. Nyisd meg a szemem határtalan jóságodra, amikor a kereszten feloldottad bűneink erőszakát, és életet adtál cserébe. Megbocsátó Lelked éljen bennünk most és mindenkor. A mi Urunk, Jézus Krisztus által kérjük ezt. Ámen.

2

NEGYEDIK HÉT: SZERDA

JÉZUS, A TÖRVÉNY ÉS A PRÓFÉTÁK MTÖRV 4, 1-9; 147. ZSOLTÁR; MT 5, 17-19 „[Mózes azt mondta a népnek:] »És most halld, Izrael, azokat a parancsokat és törvényeket, amelyeknek a megtartására tanítalak, hogy éljetek, (…) Tartsátok szem előtt és kövessétek őket! Így tesztek szert bölcsességre és okosságra azoknak a népeknek a szemében, amelyek hallanak ezekről a törvényekről. Azt fogják mondani: ’Valóban bölcs és okos nép ez a nagy nemzet!’«” MTÖRV 4, 1A.6-7 „Jézus azt mondta tanítványainak: »Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában.«” MT 5, 17-19 Ez egy meglehetősen aggasztó evangéliumi szakasz, amelyben úgy tűnik, mintha Jézus a szabályok aprólékos betartásának útját jelölné meg az Istenhez való eljutás egyetlen módjaként. Jézus azonban nem a törvényeket állítja az első helyre. A zsidók egyik legünnepélyesebb kötelezettsége a szombat megtartása volt. Jézus viszont azt az elképesztő kijelentést tette, hogy „A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért.” (Mk 2, 27). A szövegkörnyezet megmagyarázza az evangéliumi szakasz jelentését. Ez a rész közvetlenül a boldogságok után jön, a rákövetkezőben pedig az áll, hogy a boldogságok valójában milyen módon tekintendők a Törvény beteljesedésének. Az erény inkább a szándékban van, mint a teljesítményben. Ha például ketten 1000-1000 fontot adnak jótékonysági célra, ami önmagában nagyon jó dolog, de míg egyiknek ez irgalomból fakad, és csak nagy személyes áldozat árán képes megtenni, a másik számára lehet, hogy csupán saját jó híre növelésének az eszköze. Jézus tehát azt mondja: „Ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába.” Ezek után néhány parancsolaton keresztül megmutatja, miben áll a beteljesedésük. A Törvény beteljesedése elsősorban inkább az elme és szív belső hozzáállásában áll, nem pedig a szavak szigorú betartásában. Nem elegendő például engedelmeskedni a „Ne ölj!” tiltásnak. Minden testvérünkkel a béke és kiengesztelődés állapotában kell élnünk, szeretni ellenségeinket és imádkozni értük. Nem elég betartani: „Ne paráználkodjál!”. A szívünkben sem szabad paráználkodni. Nem elég betartani: „Ne esküdj hamisan!”. Meg kell tanulnunk semmi rajtunk kívül állóra nem esküdni, mert az „igen”-ünknek és a „nem”-ünknek kell kifejeznie egész lényünket. A Törvényben az áll: „Szemet szemért és fogat fogért”. A moralisták vég nélküli megfigyeléseket tudnak tenni erről a parancsról – mi van akkor, ha az ellenfélnek már amúgy is csak egy szeme van, esetleg egyáltalán nincs foga? Jézus azt mondja, hogy ennek a parancsnak a tökéletesítése az, ha nem szállunk szembe a gonosszal, és ha megüt a jobb arcunkon, odafordítjuk a másikat is, vagy ha egy mérföldnyire kényszerít, elmegyünk vele kettőre. Ez a Törvény beteljesítése, tökéletesítése – belső magatartásunk radikális megváltozását követeli, nem pedig külső előírások megsokszorozását és azok szigorú betartását. Elképesztő, hogy milyen mértékben képesek vagyunk figyelmen kívül hagyni Jézusnak ezt a tanítását. A nukleáris elhárítás, amit semmilyen politikai párt, amelyik reméli, hogy megválasztják, nem mer megkérdőjelezni, és amely ellen Nagy-Britanniában is csak a keresztények egy nagyon kis százaléka lépett fel nyíltan, ellentmond Jézus tanításának, és egy mély szakadékot enged látni bennünk, ami aközött van, amit a szánkkal megvallunk, és ami mellett szívünkkel döntünk.

IMA Urunk, gyógyítsd meg ezt a bennünk lévő szakadékot, hogy éljük azt beléd vetett hitet, amit a szánkkal megvallunk. Írd a törvényed a szíveinkbe, hogy minden döntésünk a Te minden iránti irgalmad tükrözhesse. A mi Urunk, Jézus Krisztus által kérjük ezt. Ámen.

3

NEGYEDIK HÉT: CSÜTÖRTÖK

JÉZUST MEGSZÁLLOTTSÁGGAL VÁDOLJÁK JER 7, 23-28; 95. ZSOLTÁR; LK 11, 14-23 „Ezt mondd hát nekik: ’Ez az a nemzet, amely nem akar az Úrnak, az ő Istenének szavára hallgatni, sem a fegyelmet nem vállalja. Nincs bennük hűség, eltűnt a szájukból.’” JER 7, 28 „[Jézus, miután azzal vádolták meg, hogy a Sátán erejével űzi ki a gonosz lelkeket] ezt mondta nekik: »Minden önmagával meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha tehát a sátán meghasonlott volna magával, hogy állhatna fenn az országa? (…) De ha én az Isten ujjával űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már közel van hozzátok az Isten országa. (…) Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem gyűjt velem, az szétszór.«” LK 11, 17-18A.20.23 Míg sok keresztény nem szeret a sátánról beszélni vagy démonokról, ördögűzésről, szabadulásról, mások alig beszélnek egyébről. Az egészséges vallásosság több figyelmet szentel Isten minden való jelenlétének, mint a sátánénak. Aldous Huxley könyve, a Loudun démonai valóságon alapszik. Egy francia kolostorban azt gondolták az egyik nővérről, hogy ördögtől megszállott. Hívtak egy ördögűzőt, de a megszállottság végigsepert a közösség minden tagján. Huxley azt állította, hogy nem volt ördögi megszállottság, de mivel a kolostori élet légköre annyira fojtogató volt, az egyetlen tökéletesen elfogadható menekülési útvonal előle az volt, ha valaki „megszállott” lesz, így módjában áll mindenféle szörnyű viselkedést kiélvezni, miközben mindennek a felelősségét a démonokra foghatja, nem pedig saját magára. Gonoszságunkat a sátánra vetítve kikerüljük, hogy szembe kelljen néznünk saját bűnösségünkkel. Manapság, a valamilyen betegségtől szenvedő embereknek néha azt mondják, hogy a betegségük valójában szellemi eredetű, és addig nem gyógyulnak meg, amíg le nem mondanak valamilyen múltbeli vagy jelen kötődésről. Valószínűleg igaz az, hogy a testünk legtöbb betegsége valamilyen lelki eredetű kór tünete, de ezt arra is felhasználhatják, hogy manipulálják az embereket, kihasználják a félelmeiket, és biztosítják őket arról, hogy a szenvedéseiktől nem szabadulnak meg, hacsak nem követik az ő előírásaikat. A Sátánról úgy beszél a Szentírás, mint „a hazugság atyja”, a „vádló”. Mindkét jellemző benne van a mai evangéliumi szakaszban. Ha Jézust azzal vádolják meg, hogy a sátán erejével űzte ki a gonosz lelkeket, és az emberek el is hiszik a vádat, akkor Jézus semmit sem tehet, hogy megmutassa, hogy nem igaz a vád, mert minden gyógyítását, tanítását, jóságát lehet úgy értelmezni, hogy csak ördögi ravaszkodás. A vádló hazugság megvakítja a hívőt, hogy amikor jósággal találkozik, már akkor is csak a gonoszt látja, és igazolva érzi magát, amikor megvádolja a jót. A saját elménk ördögűzéséért kell imádkoznunk, hogy megtisztuljunk a vádaskodó általánosításoktól, amelyek megvakíthatnak bennünket arra, ami „ami Istentől való mindenkiben”. Az elménk „vádaskodó” természetét is érdemes megvizsgálnunk. Azt mondják, hogy a szépség a szemlélő szemében van, de ugyanez áll a gonoszra és a csúfságra is. A magunkról, emberekről, helyzetekről alkotott ítéleteinkben mit veszünk inkább észre? Az erősségeket és a jót vagy a hiányosságot? Ami meglátunk, és amire a figyelmünket irányítjuk, azt tápláljuk és neveljük. Volt egy vallási elöljáró, akiről azt mondták, hogy a közösségei mindig kiemelkedően jók voltak. A halála után az életrajzírója ehhez hozzászólva azt írta: „közösségei jósága elsősorban az ő ájtatos képzeletében létezett!” Van helye az önvádnak, bűneink és hiányosságaink elismerésének, de az igazi bűnbánat, mivel Isten ajándéka, mindig reményt hoz, és hálát ébreszt afelé, „aki a bennünk munkálkodó erőnél fogva mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk” (Ef 3, 20). Józan lelki elv, hogy az erősségeinkre és ne a gyengeségeinkre koncentráljunk. Az önvádban fetrengés a hit hiányát árulja el, mert több figyelmet szentelünk gyengeségünknek, mint Isten mindannyiunkban működő erejének. IMA

Ments meg, Urunk, az elménk romboló részeitől, ahonnan a sötét kiűz minden fényt, ahol a vádaskodás uralkodik, és megvakít minket a jóságra. Tisztítsd meg az elménket és szívünket, hogy mindig felismerjük magunkban és minden helyzetben, hogy mi az, ami tőled való. A mi Urunk, Jézus Krisztus által kérjük ezt. Ámen.

4

NEGYEDIK HÉT: PÉNTEK

A LEGELSŐ AZ ÖSSZES PARANCS KÖZÜL ÓZ 14, 2-10; 81. ZSOLTÁR; MK 12, 28-34 „Végy el minden gonoszságot, fogadd el a jót, és mi majd ajkunk gyümölcsét áldozzuk néked. Asszúr ne segítsen nekünk, lóra sem szállunk többé, és kezünk alkotásait nem nevezzük többé ’Istenünk’-nek. Mert te megkönyörülsz az árván, aki nálad talál irgalmat.” ÓZ 14, 3-4 „Egy írástudó is hallgatta a vitát. Amikor látta, milyen találóan megfelelt nekik, megkérdezte tőle: "Melyik az első a parancsok közül?" Jézus így válaszolt: "Ez az első: Halld, Izrael: Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs." MK 12, 28-31 „A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr.” Ez az egyetlen Úrba vetett hit formálta Izraelt és megkülönböztette őt minden politeista szomszédjától. A zsidók számára a legsúlyosabb bűn a bálványimádás volt, bármilyen más istent imádni Ábrahám, Izsák és Jákob Istenén kívül. Az aranyborjú leírása a Kivonulás könyvében azt a benyomást keltheti az olvasóban, hogy a bálványimádás ilyesféle durva gyakorlatokból áll, és mivel mi egyénileg, egyházként vagy nemzetként nem tapasztalunk hasonló kísértést, ezért a bálványimádás többé már nem jelent veszélyt számunkra. Ózeás a bálványimádás olyan formáját írja le, amelyik nagyon is ismerős számunkra. Ózeás a úgy látja Izrael kísérleteit hogy szövetséget kössön Asszíriával, azt, hogy fegyveres erejében bízik, mint bálványimádásának példáit, mivel bizalmát nem Jahvéba, hanem saját erejébe és hatalmába helyezi. Teljes szívünkből szeretni az Urat, Istenünket azt jelenti, hogy úgy élünk, hogy Isten valóban a legfőbb jó számunkra, biztonságunk, és hogy semmi, ami „kezünk alkotása”, nem foglalhatja el Isten helyét. Valójában bálványimádók lehetünk miközben azt hisszük, hogy szabadok vagyunk a bálványimádástól. Hogyan viszonyulok vagyonomhoz, javaimhoz, társadalmi pozíciómhoz, családomhoz és barátaimhoz, egészségemhez és hírnevemhez? Feltéve, hogy ezek közül a kapcsolataim közül egyik sincs veszélyben, úgy érezhetem, hogy mindhez egészséges kapcsolat fűz, hálás vagyok értük, de nem túlságosan ragaszkodom hozzájuk. Mikor fenyegetve érzem őket, akkor kerül napvilágra a bálványimádásom. Minél bálványimádóbb a viszonyulásunk, annál kétségbeesettebbek leszünk, ha biztonságunk bármelyik elemét fenyegetik, és annál könyörtelenebbül igyekszünk majd minden tőlünk telhető eszközzel megvédeni. Az olvasón áll, hogy mérlegelje és elgondolkozzon rajta, vajon Ózeás üzenetének ma van-e valami mondanivalója számunkra, mint egyén és mint nemzet számára. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” A „mint önmagadat” gyakran elfelejtődött a múltban, olyan hangsúlyt kapott az önfeláldozás és az önzetlenség, hogy az egyén saját szükségleteinek bármilyen figyelembe vételét gyengeségnek tartották, méltatlannak egy elkötelezett keresztényhez. Ez egy ártalmas tanítás, ami romlására volt már sok nagylelkű és elkötelezett embernek. Modern válaszként hangsúlyossá vált, hogy „mint önmagadat”, ami az egyénre és az egyén saját fejlődésére való olyan odafigyelést jelent, hogy az egyénnek sem ideje, sem kedve, sem energiája nincs arra, hogy bárki mással törődjön. Az önmagára figyelés válik az első és legfőbb paranccsá, bálványimádássá. Jól szemlélteti ezt egy könyv, melynek címe A vallásos élet újraszövése, írója Mary Jo Leddy. Ebben a könyvben szerepel két képzeletbeli gyászjelentés. Az első a 86 éves Immaculata nővéré, aki 1950-ben halt meg közössége körében, akik a Salve Reginát énekelték. Immaculata nővér hatvan évet töltött el általános iskolai tanárként és nagyon fog hiányozni. A másik a 86 éves Becky nővéré, aki 1999-ben halt meg nővérei körében egy összejövetelen. Becky nővér egy évet töltött el tanárként, egy évig volt ifjúsági referens, egy évig spirituális vezető és egy évig ápolónő. Élete többi része azzal telt el, hogy ezekre a szolgálatokra készült! Egyik módja annak, hogy megvizsgáljuk, vajon önmagunk szeretete Istenközpontú vagy énközpontú-e az, hogy mikor áttekintjük a napunkat, kérdéseket teszünk fel hangulatainkról és belső érzéseinkről: „kiért voltam boldog, szomorú, ingerült, mérges, örömteli és így tovább, és kinek van hasznára az, amit csinálok?”

IMA Urunk, fogj kézen minket és vezess át biztosan lelkünk görbe és szövevényes útjain, úgy hogy megtaláljuk a Te ösvényedet. Szabadíts meg minden hamis bálványokhoz való rejtett ragaszkodástól, hogy szabadok lehessünk szeretni Téged teljes szívünkből és felebarátunkat mint önmagunkat. A mi Urunk Jézus Krisztus által kérjük ezt. Ámen. 5

NEGYEDIK HÉT: SZOMBAT

A FARIZEUS ÉS A VÁMOS ÓZ 5, 15-6, 6; 51. ZSOLTÁR; LK 18, 9-14 „Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az Isten ismerete.” ÓZ 6, 6 „A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. - A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! - Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik." LK 18, 11-14 Teljesen természetes, hogy jóérzésünk van önmagunkkal kapcsolatban mikor helyesen vagy nagylelkűen cselekedtünk, ha imádkoztunk vagy böjtöltünk, így Jézus nem ítél el minket amiért megtapasztaljuk a helyes cselekedetből származó belső békét. A vámosokat azért alkalmazták, hogy beszedjék a rómaiak nevében az adót. Ez profitáló foglalkozás volt a vámosok számára, de kivívta saját népük megvetését. A példabeszédben szereplő vámos nagy valószínűséggel elkövette mindazokat a bűnöket, amelyeket a farizeus a többi embernek tulajdonított; valószínűleg a zsidó vallást sem gyakorolta, nem fizetett adót, és nem böjtölt. A farizeus erkölcsileg felette áll és, a vallásos gyakorlatot tekintve, vallásilag felette áll a vámosnak, tehát mi a rossz abban, hogy nyugtázza ezt a felsőbbségét és hálát ad érte Istennek? Magunkra kell vonatkoztatnunk ezt a kérdést és meglátni milyen választ adunk rá mi. A példabeszédet így vezeti be Lukács: „azoknak pedig, akik elbizakodtak, mert azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, (Jézus) ezt a példabeszédet mondta.” Amit Jézus elítél, az a farizeus felsőbbrendűségi érzése, ami arra vezeti, hogy megvesse a vámost. Néhány verssel ezután a példabeszéd után, Lukács elmondja a gazdag ifjú történetét, aki „Jó Mesternek” szólítja Jézust, amire Jézus azt válaszolja: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten.” A farizeus hibája, helyes viselkedése és az előírások hű betartása ellenére az, hogy erényességét önmagának tulajdonítja, önmagát tartja saját erkölcsi tisztasága szerzőjének és tulajdonosának, amely erkölcsi tisztaság annyira szánalmasan hiányzik a vámosból. Következésképpen a farizeus teljesen igazolva érzi magát abban, hogy a vámost lenézi. Jézus gondolkodása szerint ez sokkal nagyobb bűn, mint azok, amelyeket a farizeus a vámosnak és a többi embernek tulajdonít. A vámos tudatában van saját hibájának. Nem hivatkozik semmi jóra, amit esetleg megtett, nem próbálja igazolni magát, hanem Isten kegyelmére hagyatkozik. Tudja, hogy „senki sem jó, csak egyedül az Isten.” „Ez megigazultabban ment haza, mint amaz” mondja Jézus. Ez egy mélységesen fontos példabeszéd, és minél vallásosabbak vagyunk, annál inkább szükséges, hogy megfontoljuk. Egyedül Isten a szerzője minden jónak, amit valaha tettem, vagy tenni fogok. Isten útjai nem a mi útjaink, az Ő ítéletei nem a mi ítéleteink. Könnyen lehet, hogy Isten jóval közelebb áll egy erkölcstelennek tartott, nem templomjáró emberhez, mint ahhoz, aki a becsületesség mintaképének és az egyház oszlopának tűnik. Nemcsak a vámos az, akit a farizeus megvet. Ugyanígy megveti és megpróbálja megtagadni saját személyének azokat a vonásait, amelyek hasonlóak a vámoséihoz. Mivel önmagát tartja saját erkölcsi tisztasága és jósága szerzőjének, ezért mikor szembesül saját sötétségével, vagy megpróbálja tagadni, vagy megkísérti a kétségbeesés. Ebből a példabeszédből látszik, hogy amik Istennek számítanak, azok nem annyira a mi eredményeink és az előírások hű betartása, hanem jellemünk juhászkutya hozzáállása, az, hogy mélységünkben Hozzá kell fordulnunk, elismernünk, hogy Ő jó egyedül és úgy imádkoznunk, hogy Ő lehessen számunkra és rajtunk keresztül az Isten.

IMA Szabadíts meg minket Urunk önmagunk becsületességének bálványától. Segíts nekünk, hogy ismerjünk Téged, minden jó forrását, és hogy mindig bízzunk abban, hogy Te könyörületes vagy mindannyiunkhoz. A mi Urunk Jézus Krisztus által kérjük ezt. Ámen. 6

ÖTÖDIK HÉT: VASÁRNAP

JÉZUS A VILÁG VILÁGOSSÁGA 1SÁM 16, 1-13; 23. ZSOLTÁR; JN 9, 1-41 „[Jézus mondja:] Amíg e világban vagyok, világossága vagyok a világnak." Míg ezeket mondta, a földre köpött, nyálával sarat csinált, s a sarat a vak szemére kente, majd meghagyta neki: "Menj, mosakodj meg a Siloe tavában." Ez annyit jelent, mint: „küldött”. Az elment, megmosdott, s amikor visszatért, már látott. (…) A farizeusok közül némelyek így vélekedtek: "Ez az ember nem Istentől való, hisz nem tartja meg a szombatot." (…) De a zsidók sehogyse akarták elhinni, hogy vak volt, és hogy visszanyerte a szeme világát, azért odahívták az imént még vak embernek a szüleit és őket faggatták: "A ti fiatok? Azt mondjátok róla, hogy vakon született! Hogy lehet akkor, hogy most lát?" Szülei ezt válaszolták: „Azt tudjuk, hogy a mi fiunk, és hogy vakon született.” (…) [A vak ember azt mondta:] „Amióta fennáll a világ, sohasem lehetett hallani, hogy valaki visszaadta volna egy vakon születettnek a szeme világát. Ha nem Istentől való volna, nem tehetett volna semmit." Erre rászóltak: "Te akarsz minket tanítani, aki mindenestül bűnben születtél?" Ezzel kidobták. (…) Jézus pedig azt mondta: "Azért jöttem a világba, hogy ítéletet tartsak, hogy akik nem látnak, azok lássanak, és akik látnak, azok vakok legyenek." Amikor a körülötte álló farizeusok közül ezt néhányan meghallották, megkérdezték: "Csak nem vagyunk mi is vakok?" "Ha vakok volnátok felelte Jézus -, nem volna bűnötök. De azt állítjátok: Látunk. Ezért megmarad bűnötök." JN 9, 5-7; 16; 18-20; 32-34; 39-41 János nagyon világossá teszi, hogy Jézus csodái nem egyszerűen rendkívüli fizikai események, hanem jelek, amelyek túlmutatnak a fizikai gyógyuláson egy olyan igazság felé, amely minden kor minden emberére hatással van. Világosságot ad egy vak embernek, jeleként annak, hogy Ő a világ világossága. A farizeusok is saját csoportjukon, vallásukon, korukon túlmutató jelek, mivel a vakság, amely kínozza őket, megmutatkozhat bármely vallás híveiben és nem hívő emberekben egyaránt. A farizeusok nem fogadják el, hogy Jézus Isten erejével vihette véghez ezt a csodát, mert a csoda szombaton történt. Kiábrándító gondolat, hogy egy vallásos hitbeli előírás, ami önmagában jó, nemcsak vakká teheti a vallás híveit Isten jelenlétére, hanem arra vezeti őket, hogy megpróbáljanak megszabadulni ettől a jelenléttől. Saját életünkre kell vonatkoztatnunk ezt a jelenséget: hogyan tehet vakká minket saját öröklött hitrendszerünk, legyen vallásos vagy világi, a dolgok igazságára és vezethet arra minket, hogy rombolóan cselekedjünk, miközben meg vagyunk győződve arról, hogy helyesen cselekszünk, sőt akár vallásosan, istenfélően is. Minél kevésbé vizsgáljuk meg a hitrendszert, annál valószínűbb, hogy merevvé válik, és annál szívtelenebbül fogják alkalmazni. Az ilyen durva hitrendszerek mindig túlságosan leegyszerűsítik a dolgokat, ami része vonzásuknak. Ha igazán hiszünk Krisztusban, a világ világosságában, akkor meg kell vizsgálnunk saját hiedelmeinket és állásfoglalásainkat, rasszizmusunkat, szexizmusunkat, militarizmusunkat, érzéseinket és hozzáállásunkat más keresztény felekezetű emberek felé, más vallású vagy nem hívő emberek felé, a miénktől eltérő kultúrájú vagy hátterű emberek felé. Ha ezt elmulasztjuk, az a legembertelenebb viselkedéshez vezethet minket. Néhányan még ma is védelmükbe veszik azt, hogy ártatlan civileket szándékosan bombáztak a második világháborúban, hogy atombombát dobtak Hiroshimára és Nagasakira, és a keresztények többsége és a keresztény vezetők többsége országunkban még ma is elismeri a jogosságát annak, hogy potenciális ellenségeinkkel szemben atomfegyverekkel védjük meg magunkat, ami milliók megsemmisítésével fenyeget és veszélyezteti az életet a földön. A farizeusok vaksága még mindig kínoz minket. Jézus gyógyító ereje ma is velünk van, ha rátekintünk. Rátekintve tisztábban kezdjük látni, hogy Jézus él, nemcsak az istenfélő hívők lelkében, hanem minden emberélet valóságában. Rátekintve tisztábban kezdjük látni, hogy mi van Istentől azokban az emberekben, akikkel találkozunk, és felismerjük, hogy mikor elítélünk vagy kizárunk bármilyen egyént vagy csoportot, az emberek bármilyen kategóriáját vagy osztályát, akkor magunkat ítéljük el és zárjuk ki.

IMA Jézus, a világ világossága, legyél világossága és öröme az életünknek. Oszlasd el félelmeink sötétségét és rombold le előítéletünk korlátait, úgy hogy felismerhessük, hogy mi van Tőled az emberekben, akikkel találkozunk és bennünk és közöttünk való jelenlétedért hálásan élhessünk. Ámen. 7